The Project Gutenberg eBook of Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet), by Kelemen Mikes

Édes néném, hálá légyen az istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen, Francziaországból pedig 15. septembris indúltunk meg. A fejdelmünknek, istennek hálá, jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni: de reményljük, hogy itt a török aër elűzi.

Édes néném, mi jó a földön járni. Látja ked, még Sz. Péter is megijedett volt, mikor a vízben sippadoztak a lábai: hát mi bűnösök hogy ne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordúlt egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek – némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek; de mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a, hogy itt vagyunk egészségben; mert a tengeren is megbetegszik az ember, nem csak a földön, – és ott, ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepetyéje vagyon az ételre: de a hajóban az a szűntelen való rengetés, hánykódás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embernek, a ki a bort meg nem emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, valamint a farkasnak.

A fejedelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy egy tatár hám, aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde, és a többi között egy szép lovat nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebűl -4- vagyunk szállva, de mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban.

Édes néném, a ked kedves levelit, vagyon már két esztendeje, hogy vettem. Igazat mondok, hogyha az esztendő egy hónapból állana. Reménlem, édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áërrel élünk, gyakrabban veszem kedves levelét. De, minthogy egynehány száz mélyfölddel közelebb vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kednek engemet szeretni: én pedig, ha igen szeretem is kedet, de többet nem írhatok; mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban volnék. -5-

II.

Édes néném, még kednek semmi levelét nem vettem, amely nem igen jól esik nekem, de az igen jól esett: látván a köszvény, hogy nem becsüllik, a fejdelmet elhagyá, a ki is ma a tatár hám látogatására mene ugyan a tatár hám lován. Igen nagy barátsággal fogadta. Azt gondoltam elsőben, hogy majd elrabolnak bennünket, már csak azt néztem, hogy melyik kötöz meg: de ezek igen emberséges emberek, jó szívvel beszéllgettek volna velünk, de oly kevés idő alatt nem leheténk tatárokká. A fejdelem elbúcsúzván a hámtól, mi is megköszönvén csak főintéssel ő tatárságoknak jóakaratjokat, a szállásra menénk, és az urunknál egy szép paripát hagyának.

Gondolom, hogy holnap idehagyjuk ezt a puszta, kies, szomorú lakóhelyet, mivel a császár veres hintója elérkezett, a melyet urunk után küldöttek. Veresnek azért hívom, mert kivűl veres posztóval vagyon béborítva, de a hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztat pedig négy fejér szokta húzni, vagy vonni, azokot pedig az ügettetéssel nem terhelik; mivel már azt el is felejtették, annyira megöregedtek – nyolczvan esztendőt csak adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak a kocsisról. Azt gondolná ked, hogy valamely polgármester igazgatja azt a négy lovat – annak az ő tiszteletre méltó fejér szakálát nagy csendesen mozgatja a nyerges ló, az egyik keziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból, mondom, régi szokásból; mivel a lovai gyeplő nélkül is tudják a leczkét: a másik keziben pedig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait, hogy meg ne náthásodjanak. -6-

E mind jó, édes néném, de Belgrádnál megverték a törököt. A nép itt már szalad Ázsiába. Úgy tetszik, mintha már a német Drinápolynál volna, noha vagyon onnét másfélszáz mélyföldnyire. Eleget mondjuk, hogy mi azért jöttünk, hogy vélek hadakozzunk, de ők csak szaladnak, ki ide, ki amoda. Jaj! édes néném, hogy lehet ilyen néppel hadakozni? Elég a, hogy holnap megindúlunk Drinápoly felé, hogy ott meglássuk azt a hatalmas, és sok feleségű császárt, és a fényes, tündöklő portát. De, édes néném, a restséget el kell űzni, a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben a pennát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni kell; mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én? -7-

III.

Ideje már, édes néném, egy levelét venni kednek, amelyet itt adták meg. Megérdemli már ked is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a császári városban. Gallipoliból 22-dik. indúltunk vala meg. Az úton semmi olyan dolog nem történt, amely méltó volna, hogy megírjam, mivel jöttünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon. Hanem Üzönküpri nevű városban urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőlőtőt láttunk vala, mint egy nagy szilvafa, – abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a szőlőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a csudálatos, hogy egyfelől az ágain ért szőlők voltanak, másfelől még csak tiszta egres volt, másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni. A három része az esztendőnek hogy mint munkálódik a szőlőtőn, itt egyszersmind meg lehetett volna látni.

28-dik. pedig másfél mélyföldnyire érkezvén Drinápolytól, a kajmakán tihája, azaz udvari kapitánya, vagy kétszázig való tisztekkel jöve urunk eleiben, hogy köszöntse a császár és az ura nevével. De ami legjobb volt, fél mélyföldnire a várostól sátorok alatt megvendégele bennünket az ura nevével. De, ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele volna? A való, hogy mindenikünk ehezett, de az is való, édes néném, hogy éhtlen keltem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolczvan tál étekből. Ezt ked el nem hinné, ha a szokást nem tudná – eb szokás! kutya szokás! – Jaj! édes néném, alig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték előllünk, a másodikát, harmadikát, egy szóval hetven vagy nyolczvan tál így repűlt el előllünk. Némelyikben még -8- nem is mártottunk, már vitték, – úgy tetszik, hogy csak az orrunkat akarták megvendégelni, és így koplalva költünk fel a gazdag ebédtől. Úgy voltunk valamint Tantalus a tele vízzel való kádban, de mégis nem ihatik belőlle. Felfogadtam akkor haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségben nem megyek. De az italról szó sem volt. A való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott.

Ennek a száraz ebédnek vége lévén azután igen könnyen lóra ülénk. Az urunk a császár paripáján nagy pompával mene a városon végig a szállására, estve pedig jó vacsorát küldött nekünk a kajmakán, a mely jobb volt az ebédnél; mert nem törökök szolgáltak az asztalnál, hanem a mi cselédink, és akkor vitték ki a tálat, a mikor mondottuk. Ez a kajmakán pedig igen kedves embere a császárnak; hogy ne volna, mikor a leányával hál? Minthogy a vezér táborban vagyon, most ő viszi végben hívatalját. Ibrahimnak híjják. Az urunknak igen jóakarója. Ez is jovallotta egyik a császárnak, hogy utánna küldjön Francziaországban. Még nem láttam ő kajmakánságát, de ha soha nem látom is, szeretem kedet. Hát ked engem? -9-

IV.

Így szeretem, édes néném, hogy elűzze ked azt a veszett restséget, és énnekem írjon. Éppen akkor vettem a ked kedves levelét, amikor lóra kellett ülnöm. Megmondjam kednek, hogy hová mentünk? Ahoz a világiképpen való szerencsés és boldog kalmakányhoz, aki a császár leányával hál, amikor lehet; de annyiban nem irígylem szerencséjét, mert azt mondják, hogy nem szép. Azt elhiheti ked, hogy nem láttam, azt is elhiheti ked, hogy nem kivánom úgy látni, valamint azok a kappanformában herélt emberek látják. Édes néném, nagy becsület, de nem nagy gyönyörűség a császár leányát elvenni. Micsoda keserűséggel kelletett megválni a gyönyörűséges szép feleségitől ennek a kalmakánynak, amidőn neki adták a császári leányt? A szívbéli szeretet nagyobb a gazdagságnál; nem csak a gazdag házaknál lakik a jó házasság.

Édes néném, tudom, hogy megcsúfol ked, és azt mondja ked nekem, hogy úgy beszéllek a házasságról, valamint a vak a világosságról, a ki tudja, hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság; de ha szinte a ked kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém, májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény feleséget, a kedvetlen, de gazdag feleségért elhadni – hát nem jól mondom? – Nem beszéllek hát a házasságról; úgy is itt attól két száz mélyföldnyire vagyok.

Azt kell hát kednek megírni, hogy minket a kalmakán jó szívvel látott, nagy pompával fogadott, majd két -10- óráig beszéllgetett az urunkkal, egy szép paripával meg is ajándékozta: mikor pedig el akart tőlle búcsúzni, a felesége egynehány keszkenőt küldött. Ezeknek igen hasznos a barátságok; mert ha olyan közél volnék Zágonhoz, mint ez a vezérséghez, úgy a határjában volnék. Még semmit sem tudunk abban, amiért ide jöttünk. De félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstbe ne menjen; mert a török örömest megbékéllik, ha megverik.

Édes néném, annál tovább nem mehetünk, hanem az isten akaratjára kell hadni magunkat. Ő hozott ide, hadd vezérelje ő is dolgunkat. De azt elhiszi-e ked, hogy nehezen szokhatom ehez az országhoz? Való, a törökök bennünket szeretnek, semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi bántódása nincsen, de az idegen nemzetnek nehéz itt; mert semmi ismeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem útálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához híjjon bennünket. – Bizony nincsen is az a nagyravágyódásom, hogy valaki magához híjjon; mert ugyanis miért? ott ád egy pipa dohányt, egy findzsa kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás; – – mikor pedig a füstölőt eléhozzák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól. Azt ugyan talán meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy: mint vannak a ked gyermekei? – de azt kérdezni, hogy: mint vagyon a ked felesége? azt nem jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól. És a gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem volna a világon. Micsoda nyájasságért kivánhatja hát valaki a török barátságot, hanem csak épen valamely haszonért?

A való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való idegenséget; mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel ahoz, a kivel nem tudunk beszélni: mint, a kivel kimondhatjuk magunk gondolatját. Még eddig, édes néném, igen igen keveset tudok törökűl, nem tudom ezután mint lesz: de nékem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három szónál, a kit tudok, talán tudósabb nem leszek; mert nem lévén semmi -11- társalkodásunk a törökökkel, a töröknékkel pedig még annál kevesebb, és így nem látom semmi módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben, amint vagyok. Ítélje el már ked, hogy, ha kell-é ész, három szót megtanulni, és megtartani. Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban megüsmerem a dolgokat, és a várost, akkor többet írok. És arra kérem kedet, hogy szeresse ked ezt az új vendéget. A restséget félre kell tenni, és a papirosat nem kell kímélleni. -12-

Édes néném, micsoda szerencsés asszony ked, hogy közel nem vagyunk egymáshoz; mert mindjárt megölelném kedet, és, mentől szebben és jobban lehetne tőllem, megköszönném kednek azt, hogy kedvesen vette levelemet, és örömmel olvasta. Annyi levelet írok kednek, és olyan hosszú leveleket, hogy még összeteszi ked a két kezit, és úgy fog kérni, hogy ne írjak annyit; mert énnekem nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint, mikor kednek írok – jaj! hazudtam, édes néném; mert a ked leveleit olvasni még nagyobb gyönyörűség nekem, nem is lehet olyan gyönyörű leveleket másnak úgy írni, csak kednek, úgy tetszik, hogy a meg vagyon tiltva másoknak.

Ugyan is, édes néném, ne kíméljük egymást, hanem szűntelen írjunk egymásnak. Ha az idő annyira elhánt vetett egymástól; amennyiben tőllünk lehet, álljunk bosszút rajta, és, ha másképpen nem lehet, az írással beszéllgessünk egymással – talán végtére megúnja, és egymás mellé teszen minket. De, minthogy az soha olyan hamar meg nem lesz, mint én kivánnám, azért addig is csak írjunk, és ismét írjunk.

Azt pedig méltó megírni kednek, hogy a hatalmas fővezér ma ide érkezett a táborról, és nagy pompával jött bé a városban. A kalmakány, és az itt lévő nagy urak eleiben mentenek, kiki maga udvarával. Elmondhatni, édes néném, hogy a vezérek a földi istenek; mert más országokban a királyokot sem fogadják olyan nagy pompával és ceremoniával, mint ezt a vezért fogadták. De, jaj! nem olyan-é ezeknek az ő nagy dicsőségek és fényességek, mint a komédiákban lévő királyságok? Két, -13- három óráig tart a komédia, a királyság sem megyen tovább: ez a vezér is nagy pompával jött bé, talám holnap egy szekérre teszik, hat ember kiviszi a városból. Ezt pedig igen könnyen megérheti, talám maga is tudja ő azt; mert, a kalmakány veje lévén a császárnak, a felesége kétség nélkül jobban szereti vezérné lenni, mintsem kalmakányné. Ezt úgy hiszem, mint ha a szájából hallottam volna.

Amíg pedig azt a szerencsétlen napot eléri, addig azt írhatom kednek a vezér felől, hogy, ha távúl láttam is, de szép ember. És azt nem kell csudálni, ha erős, izmos; mert az apja házánál az ökrökkel kell néki küszködni, és egy mészáros fiának erősnek kellett lenni. Ebből elitélheti ked, hogy mészáros familia, és hogy legközelebb az apja is a volt, és maga is azon tudományt követte egy darabig. Hogy folyna jól dolga ennek az imperiumnak, amidőn egy mészárosnak adják azt keziben?

De nekem úgy tetszik, hogy jobban illik egy mészároshoz, hogy jó hadi ember legyen, mivel úgy is minden nap vért ont, mintsem egy fafágóhoz, a kin mindenkor nevetek, mikor eszembe jut. A császár udvarában volt egy fafágó, törökűl baldacsi. A császárnak megtetszett az ember, hogy jól vágta a fát – az udvarában valamely tisztnek teszi, azután elébb-elébb annyira, hogy vezérnek teszi. De szerencsétlenségére a császár olyankor tette vezérnek, amidőn okosabbra kelletett volna bízni a muszka czárral való hadakozást. Elég az, hogy a baldacsit vezérnek teszik, és a muszka czár ellen küldik, a kinek is úgy megszorították volt már a táborát Pruth mellett, hogy egész táborával fel kelletett volna adni magát, ha a baldacsi okos lett volna. A czár látván, hogy rabságban kell esni, a feleségének esziben jut, hogy talán, ha ajándékot küldenének a vezérnek, megcsinálhatnák a vezért: másnap nagy ajándékot küldenek neki, a békességet is megcsinálják véle, és így szabadúl meg a rabságtól a muszka czár egész hadával. -14-

Az alatt érkezik a svécziai király a vezérhez, és mondja néki: ihon kezedben vagyon a czár, holnap rabbá teheted, ha akarod; arra feleli a vezér: údde, ha rabbá teszem a czárt, ki viseli gondját az országának? Itélje el ked, micsoda méreggel hallotta ezt a feleletet a svécziai király. De azt kérdem kedtől, nem favágóhoz illendő felelet volt-é ez? De gondolom, hogy a mi mészárosunk okosabb a baldacsinál. Megválik, mint folytatja dolgunkat. Én pedig azt kivánom, hogy a ked egészséginek dolga jól folyjon. Édes néném, ha tudná ked, mint szeretem kedet, hosszabb leveleket írna nekem. -15-

VI.

Édes néném, mi még itt vagyunk, itt is leszünk, de még nem tudjuk, itt is mit csinálunk. Még itt el nem úntuk magunkat, de igen közél vagyunk hozzája; mert minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt töltsünk, és csak a drinápolyi szép sík mezőn vadászszunk, hanem azért hogy bújdosásunknak végit szakaszszuk. De a reménység igen igen kezd fogyni bennünk. A való, hogy nagy hidegek is járnak, hideg házakban is lakunk. De ugyancsak a bennünk való meleg megoltalmazná a fagyástól a reménséget, ha más nemzettel volna dolgunk; de mi lehet e világon hidegebb való dolog, mint a törökkel való dolog? A való, ád biztató szót, de végit nem lehet látni a véle való végezésnek. Abban a rettentő halogatás – holnap – holnap – az a holnap hat holnapra halad, és addig hat szót nem lehet belőlle kiránczigálni, csak reménséggel kell pihegni.

Ő császársága megtudván, hogy az urunk franczia köntöst visel, titkon egy öltöző köntöst csináltatott, és ma ide küldötte. A béllés többet ér a köntösnél; de itt mondhatni el, hogy nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt, aki küldötte. A való, édes néném, hogy sokan vannak, akik ajándékot adnak, de kevesen vannak, akik tudnák az ajándékozásnak módját, és akik az ajándékot helyesen tudnák adni; mert ugyanis helyes ajándék-é egy vezértől egy fejdelemnek virágot, csuprot, vagy éveg korsót küldeni? Az ilyen ajándék közönséges ebben az országban, itt ilyen szokás vagyon: de jó-é? illendő-é?

Ne szóljunk már többet az ajándékról. De édes néném, ha volna mit írnom kednek, még el nem végezném -16- levelemet; mert bizonyságúl veszem a ked szívecskéjit, hogy legnagyobb gyönyörűségem az, amikor keddel beszéllgethetek, ma pedig épen nagy egyepetyém vagyon keddel beszélgetni. De inkább, ha csak hejábanvalóságot is, írok, hogysem ilyen hamar elvégezzem levelemet. De miről írjak? a botozásról? e nem igen derék ajándék; de micsoda nagy becsület, mikor egy császár megbotoz valakit. Elég a, hogy a császár megbotozta a vejét. Hihető, hogy nem kereste kedvét a feleséginek. Mindazonáltal az okát nem tudjuk az ilyen fájdalmas becsületnek; mert az ilyen dolog csak a háremben, azaz, az asszonyok házában megyen végben, oda pedig egész férfinak nem szabad menni.

De a botozást egy atyánkfiától tudtuk meg, amely atyánkfiának a felesége a kalmakányné szolgálatjában vagyon mosóné hivatalban. Ennek az ura magyar, és a kalmakánynak rabja, az udvarában pedig favágó tisztséget visel. Csak jó a jóakaró mindenütt. E hazafiúságtól viseltetvén, gyakran látogat minket, és olyan titkos helyeken történt hírekkel kedveskedik nekünk. Mondja ked, édes néném, hogy talán nincsen egyéb dolgom, hogy ilyen hejábanvalóságot írok: a való, hogy a heverés legnagyobb dolgunk, de ha volna is, azt elhadnám a kednek való írásért; mert, édes néném, ki szereti kedet úgy, mint én? De megszaporítanám még két font szeretettel a többit, ha tudnám, hogy jó gondja vagyon az egészségire. Hát engem szeret ked? -17-

VII.

Ma, édes néném, a vezér izené az urunknak, hogy jó szívvel látná, ha hozzája menne. De, minthogy mi mind hajdúk vagyunk, csak az urunknak vagyon három lova, azért mindenikünk alá egy-egy lovat hoztanak, és nagy török ceremoniával menénk a vezérhez. De ítélje el ked, mint megijedtem volt; mert, midőn a vezér házában léptünk, a sok nép teli torokkal kezde kiáltozni, mint mikor azt kiáltják: tolvaj! – Csak azt néztem már, hogy melyik ragad meg. De az ijedtség nem sokáig tarta; mert a vezér jó szívvel fogadá az urunkot, és maga mellé ülteté. Kérdeztem azután, hogy mire való volt az a kiáltozás? mondották, hogy szokás kiáltani, mikor a vezér valamely idegen úrnak ád audientiát: Éljen Mahumet! Éljen a győzhetetlen császár! Éljen a hatalmas vezér! Édes néném, látja ked, mikor az ember a szokást nem tudja – – másszor én sem ijedek meg. Elég a, hogy az urunk két óráig volt a mészárossal. Azt mondják felőle, hogy több esze vagyon, mintsem egy mészárosnak, és nem csak a bárdot tudja forgatni, hanem az ország dolgát is. Csak elhihetjük, mikor olyan nagy eszű ember mondja azt felőle, mint a mi urunk, a ki is a vezér paripáján ment visszá, és azt ide ajándékozta – már e szokás. Tudom, hogy mikor a császárhoz megyünk, akkor is lesz egy paripánk.

Mondottam már, hogy ezek a vezérek a földi istenek. Egy királyhoz illenék ezeknek nagy pompájok, gazdagságok, nagy udvarok. De minthogy a pompájoknak egyik része abban áll, hogy mindenkor sok szolga álljon előtte, mikor pedig országos dolgokról beszéllnek, a szolgák ott nem lehetnek: azért néma szolgákat tartanak, és azok az intést úgy értik, mintha szólnának, és ezek vannak ben a házban, amidőn a vezér titkos dolgokról -18- beszéll. E nem jó szokás-é? talám még nálunk is jó volna az ilyen szokás, és nem volna annyi temonda a háznál.

Mi jutott eszembe? Ha nálunk az öreg asszonyok némák volnának, a leányasszonyok nem bánnák: de én azt bánom, hogy a mi dolgunk igen igen némán foly, és semmi elébb való mozdúlását nem látom. De attól tartok, hogy még hátrább ne menjen, és itt ne telepedjünk meg. Édes néném, a fazakas akaratján kell járni a fazéknak, és azt nem mondhatja a fazakasnak: miért küldöttél engem Drinápolyba? jobban szerettem volna káposztás fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak. Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az isten rakás kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinekkinek el kell menni, és ott kell maradni valamég a kenyérben tart? Itt vagyon a mi rakás kenyerünk elhintve, azért együnk belőlle, amíg abban tart, zúgolódás nélkül, és azt ne mondjuk, hogy jobb volna Erdélyben málét enni, mint itt búzakenyeret.

Édes néném, talám nem ok nélkül tartok én attól, hogy, ha a jó isten megtart ebben a bújdosó testben, talám egy kazalnyi rakás kenyeret kell megennem ebben az országban; mert, ha egyszer megverik a törököt, ha lehet tőlle, azt békességgel keni meg. A mi mészárosunk, ha jó vezér is, de nem jó hadi ember; ha szinte jó hadi ember volna is, de őtet a császár úgy nem szereti, mint a kalmakánt, a kinek igen nagy esze vagyon, de a hadakozást úgy szereti, mint én a prókátorságot, csak annyit is tud hozzá – de, a vezérségen, tudnivaló dolog, hogy kap; a császár veje lévén el is érheti; ha azt pedig eléri, a bizonyos, hogy a békességet megcsinálja, ha pedig a békesség meglesz, csak üljünk a rakás kenyerünk mellé; mert innét ki nem megyünk addig, amég azt meg nem eszszük. Én pedig mind addig, valamég a rakás kenyeremben tart, szívesen szeretem kedet. Hát ked engemet? Az egészségire jól vigyázzon ked; semmi nincsen annál drágább. -19-

VIII.

Kívánom istentől, hogy ezen új esztendőt szerencsésen kezdje és végezze ked. Legalább két fontni egészséggel többet kívánok kednek, és azon kérem kedet, hogy legalább száz drámmal jobbítsa meg ked a hozzám való szeretetit. Édes néném, noha az én szívemnek minden zsebje, ráncza, fiókja tele a kedhez való szeretetemmel; de mégis olyan vagyok, mint egy darab jég, hát azért ne írjak kednek?

A való, megérdemlem, hogy igen szépen megköszönje ked, hogy ilyen fagyoson is örömmel írok, és tudtára adom kednek, hogy ma a győzhetetlen császárnak fényes portáján voltunk, ahová nagy pompával vitték a fejdelmet. A dívánházban fogadta a fejdelmet a vezér, azután a fejdelem elejében tétetvén egy kis kerek asztalt, és arra egy nagy ezüst medenczét. Az étket elhozták, de csak egyenkét rakták azt bé. Se kés, se villa, se abrosz, se asztalkendő nem alkalmatlankodott az asztalon. Mind pedig a vezérnek, a kalmakánnak különkülön asztal volt előtte, és mindenik asztalra egyféle étket tettek egyszersmind. Az ebédnek vége lévén egy óra múlva azután a fejdelmet a császárhoz vitték. Senki közűllünk a fejdelmet nem kísérte. És amidőn a császár előtt volt, egy nusztos kaftánt adtak reája. Az idő alatt, hogy a császárnál volt a fejdelem, minékünk mindenikünknek egy kaftánt adtak a hátunkra. A fejdelem kijővén a császártól, a császár paripájára ült, mi is mindnyájan lóra ültünk, és legalább harmincz király kísérte vissza a szállására. Édes néném, ne nevessen ked; mert, ha minket látott volna ked a kaftánban: olyan, mintha annyi egyiptomi király kísérte -20- volna a fejdelmet – csak éppen, hogy nem vagyunk olyan feketék. Édes néném, ne csudálja ked, ha a felséges királyoknak nagy hidegek volt; mivel ma igen kemény idő volt; azt is tudja meg ked, hogy ő hatalmasságok éhen jöttek visszá a vendégségből. Amely paripán visszátért a fejdelem, azt a császár ide ajándékozta egész szerszámmal; egy buzogány, és egy kard is volt a nyergen. Engemet úgy szeret ked, ha az egészségire vigyáz; én pedig úgy szeretem kedet, ha egészséges. -21-

IX.

Édes néném, kedvesen is veszem, nevettem is a ked panaszolkodását, hogy gyakrabban nem írhat alkalmatossága nem lévén az elküldésre. Olyan jól tudja ked menteni magát, olyan kedvesen panaszolkodik ked, hogy csak a megér tíz levelet. Talám azt tudja ked, hogy innét nincsen posta Konstancinápolyig? Tudja-é ked az okát annak? Az oka annak a, hogy azelőtt, mikor a császár itt lakott, az urak legkissebb állapotért is postán küldöttek Konstancinápolyba. A többi között egy pasa ide érkezvén, egy kedves pipaszárát Konstancinápolyban felejtették, azért postán küldött visszá. Azt a császár megtudván, megparancsolta, hogy többé posta ne legyen ezen két főváros között. Látja ked, micsoda kárt tett nekem egy pipaszár! Itt mi semmit nem múlatunk el abban, hogy a dolgaink jól folyjanak. A reis-effendi (cancellarius) gyakran jő hozzánk, mi is gyakran megyünk incognito a kalmakányhoz. Adja isten jó végit! De attól félek, hogy úgy járunk, mint a hegyek, a kik esszegyűlvén egereket szültek; mert, amint egyszer megírtam, százszor is csak azt írom, hogy a császár veje (akit ha sokszor megvernek is, a fafágó mondása szerént, de a vezérségre czéloz) a hadakozásra pedig olyan alkalmatos, mint én a prókátorságra. Talám még ahoz is többet tudok; mert hisz nem az-é egy prókátornak a hívatalja, hogy tudja keresni a maga hasznát? hogy mindenik résztől vegyen ajándékot, és egyiknek se szolgáljon?

Oh! édes néném, mely közel vagyon már ő a vezérséghez: ha én olyan közel volnék a házassághoz, talám már is elvonták volna a menyasszony tánczát. Mindazonáltal a biztatás megvagyon, csak azzal is maradunk. -22- A törököt ha megverik, csak sír és megbékéllik. Azon kívül is, isten tudja az okát, de Francziaországban a németnek kedveznek, és a franczia itt azon munkálkodik, hogy megbékélljenek a némettel, és ha a meglesz, ne oldalt, hanem hátat fordítsunk Erdélynek. Hírt nem írhatok; mert olyan hidegek járnak, hogy a hírek is megfagytak. Többet sem írhatok; mert egy vén csifut várakozik a levelem után – a lelkemre fagy meg. Bár csak azt tudhatnám, hogy ki nemzetségiből való! Úgy tetszik a szakáláról, hogy a Zabulon nemzetségéből. Édes néném, meg ne náthásodjék ked. Szeret-é ked? Azt nem is kell kérdeni, ha szeretem-é kedet. -23-

Édes néném, éppen ma, ha jól felszámlálom, egy holnapja, hogy írtam kednek. De szakálomra fogadom, amikor leszen, hogy, ha az idő meglágyúl, gyakrabban írok; mert márványkő volna is a ked szíve, de megszánna, ha látná ked, mint vagyok, vagy is inkább mint vagyunk szállva. A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind szélyire, mind hosszára béjöhet; ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a patkányok a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis fa székből áll, az ágyam a földre vagyon terítve, és a házamat egy cserép tálban való kevés szén melegíti. De azt ne gondolja ked, hogy mind ezek után én legyek legméltóbb a szánásra; mert tíznek sincsen egy fa széke, se olyan ágya, mint nekem, se csak fa tábla is az ablakjokon. A hó lengedezve bémehet az ágyakra – de lehet-é ágynak híni egy leterített pokróczot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi! De a reménység igen szükséges lévén az embernek, és olyan szükséges, mint az eledel, a rossz házakban lakván mostanában azt reményljük, hogy még jókban lakunk. Megérjük-é még aztot valaha? – De azt megértük, hogy ide érkezett a spanyol követ, akit a fejdelemhez küldött a király igen sok igérettel, hogy mindenekben segíteni fogja. Ma reggel szemben volt urunkkal, aki is fennállva fogadta, és beszéllt véle vagy fél óráig. Azt tudja ked, hogy szeretem kedet, azt is tudja ked, hogy az egészségre kell vigyázni, azt is, hogy a hideg házban nem lehet sokat írni. -24-

XI.

Nem tudom, ha a Noé bárkájából írom-é ezt a levelet, vagy Drinápolyból; mert itt mindenütt olyan nagy árvíz vagyon, hogy az egész város vízben vagyon. Csak a jó, hogy tiszta idők járnak, másként azt gondolnók, hogy esmét özönvíz leszen. Hihető, hogy a hegyekben lévő havak szaporították meg az itt való folyóvizeket; mert, amely folyóvíz megyen el a házunk előtt, úgy megáradott, hogy az utczákon csónakokon járnak. De itt olyan dolog történt, amely csak az özönvízkor történt; mert itt lóháton kelletett elhozni az étket a konyháról. Hallotta ked azt, hogy még a római császárok is ilyen pompával küldöttek volna a konyhára? Csak épen Habakuknak lehetett volna száraz lábbal étket hozni. Ez a pompás étekhozás talám két nap tartott. Azt ne gondolja ked, hogy teljességgel gyalog is el nem hozhatták volna, mivel a víz csak szárközépig ért, de a szolgák inkább mentek lovon a konyhára. A bizonyos, hogy nem volt szükségünk arra a nagy óriásra, aki felől azt tartják a zsidók, hogy az özönvízkor, ha felment a legnagyobbik hegyre, a víz csak övéig ért, és mindenütt a bárka mellett járt, valamint a csatlós a hintó mellett. Már ezután lehet híreket írni; mert mind a házam melegebb, mind pedig a hírek megolvadtak. A szeretetemet az özönvíz el nem oltja; hát ked szeret-é engemet? Vigyáz-é ked az egészségire? -25-

XII.

Édes néném, ked még engemet nem üsmér jól; mert ha üsmérne, nem írná azt, hogy énnekem is olyan ritkán ír, valamint én írok. Nem fél-é ked az én rettentő bosszúállásomtól? Tudja-é ked azt, hogy nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint bosszút állani azon, akit szeretek? Akire haragszom, annak megbocsátok, amennyiben lehet, de akit szeretek, azon bosszút kell állanom – ezt híják édes bosszúállásnak; bosszút állani pedig azon, a kire haragszunk, a keserű bosszúállás. Ezt sokan nem így tartják, de mi ketten így tartjuk, meg sem bánjuk. Álljunk hát bosszút egymáson, és írjunk gyakran egymásnak. Hírt akar-é ked tudni? a ked kivánságát bé nem tölthetem. A franczia követ Bonac itt nem azon munkálkodik, hogy a hadakozás tovább tartson, hanem, hogy csakhamar vége legyen. A német azt kívánja, a török pedig már is megúnta a hadakozást. Hát mi mit csinálunk a kettő között? Csak amint vonják, úgy kell tánczolnunk. Hadakozásra hítak ide, de békességre jöttünk. Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt, ami az istennek tetszik? és az ő rendelése után kell járnunk, és azon nem sétálni kell, hanem futni; mert az isten azt szereti, hogy fussunk az ő akaratján ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát azon, ha a dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének – aki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. De azon szomorkodnám, ha nem szeretne ked: ked pedig örűljön; mert rettenetesen szeretem kedet. Hát az egészség jó-é? Vigyáz-é ked reája? Jó étszakát édes néném. -26-

XIII.

Némelyeket az isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek hálákat kell néki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént. És régen mondom kednek, hogy mely nagy világi boldogság a császár leányával hálni, és micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni! A kalmakán a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék. Ma a császár egy kapicsi pasát külde a vezérhez, hogy a pecsétet adja visszá, és mindenit a sátorában hagyván, onnét menjen ki. Szegénynek mindenét egyszersmind el kelleték hadni – csak a rajta való köntössel lóra ültették – egynehány csauz kikésérte a városból. Lehetetlen vala a szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy tizenkét kísérővel. A való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot adnak néki. De micsoda nagy magosságról esett le! – Ha megtekintjük, hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett; de azt kell néznünk, hogy micsoda felment volt, és fejdelmek rendin volt; úgy meglátjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékből nagyra felemel valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni, és az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való állapotnál; mert a világi dicsőséget megkóstolta.

Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon; de azt kell meggondolnom, hogy levelet írok, nem könyvet. Hanem már visszátérek ahoz a világi boldogságban lévő új vezérhez, akinek is minden boldogságával csak olyan sorsa lesz még, ha nem -27- rosszabb, mint az előttevalójának, de addig csak úsz, amég lehet.

Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a letett vezérnek sátorában – ahol minden jószágát kezihez vette, és magáénak foglalta. Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt egynehány százezer tallért érő portékának. Csaknem bizonyosnak tarthatta ez a szerencsés vezér, hogy a dicsőséget eléri: egyik a, hogy a császár a feleségét igen szereti; másik a, hogy magát is igen kedvelli; hogy ne mászott volna fel a kerékre? Ez, a való, nem volt mészáros, de egy szegény íródeákságból vette fel a császár, azután elébb elébb vitte, a leányát is neki adta, kalmakánynak tette – ihon már vezér, és Ibrahim pasának híjják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi változásokról? de ha gondolkodik is, ha nem is, már a póczon vagyon. Ott ül, amég lehet, mi is itt ülünk, amég lehet; mert a csaknem bizonyos, hogy már hadakozást nem kell várni, és a békességet is maga mellé ülteti. A maga haszna keresése is azt hozza magával; mert ő nem hadakozó ember, elméje nagy vagyon, de nem a hadakozásra.

Még most is elég biztatást adnak, de a mind füstbe megyen, és a hazánk felé való menetelünknek sok szép vígasztalása úgy eloszlik, mint a felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reményljünk, édes néném! az istenben, ha szinte minden bizonynyal tudnók is, hogy meg nem adja azt, amit kívánunk. A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz minden esztendőben 12 holnappal a vállamot terhelni, és a házasságtól messze, vagy teljességgel elesni; ez mind nehéz és súlyos dolog, úgy-é édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk. – Ismét elfelejtettem, hogy levelet írok, és nem könyvet, és hogy kednek semmi szüksége nincsen az én prédikálásomra. De az asszonyt alázatosan követi prédikátor uram; mert ma itt olyan nap vagyon, -28- hogy két embert a mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön maradtunk; mégis prédikátor uram az ilyenről ne gondolkodjék? A pedig csak azért, hogy az asszonynyal nem kell félben hagyatni a játékot, és hosszú levéllel nem fárasztani. Megmondám, hogy szeretem a bosszúállást, de már megszánom kedet, és elvégezem a bosszúállást. Héj! ha tudná ked, mint szeretem kedet! hát ked? Az egészségire vigyázzon ked. De a gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom. -29-

XIV.

Mi még itt vagyunk, de nem tudjuk, mire itéltetünk: hadakozásra-e, vagy békeségre? Gondolom, hogy az utolsóval vetnek itt lánczra. A Reis-effendit gyakran küldi a porta az urunkhoz, aki minden zsebét, kebelét, csalmáját tele hozza ide igérettel, de csak igérettel és nem valósággal. Nagyon biztatnak a hadakozással, de mennél inkább beszéll a török a hadakozásról, annál nagyobb kedve vagyon a békeségre. De ki mérne gondolkodni a békeségről, holott ma a vezér tollason, fegyveresen, valamint egy Herkules, a hadakkal megindúlt innét Sophia felé? Tudja ő azt, hogy nem lesz szüksége a sok hadra, amint is nem sok had mene el véle. Elég a, hogy mind a vezér, mind a jancsáraga igen nagy pompával indúltak meg. E csak komédia; mert ők már régen járnak a békeség után, nem is egyébért megyen Sophia felé, hanem, hogy közelebb legyen a helyhez, ahol a békeség tractájára gyülekeznek a követek.

Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek – annak a kedves tündér országnak, és imádjuk az istennek rajtunk való csudálatos rendelésit, nem csak a mostanit, de még a jövendőt is; mert ugyan gondolja el ked: a császár nagy igéretekkel tele való szép levéllel küld egy kapicsi basát az urunk után Francziaországban – Pápai János uramot is elküldötte a porta a kapicsi basával. A bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy hadakozás által menjünk bé hazánkban; de nem a volt az irántunk való rendelés. Az el volt végezve, hogy mi ide békeségre jőjünk, és ebben az országban töltsük el a bújdosást. -30-

De ha az isten a hadakozásról való reménységünket meggátolta, imádjuk másfelől az ő hozzánk való jóságát; mert amicsoda nagy szövetségben vagyon most a franczia a császárral, az igaz, hogy Francziaországban maradása nem lehetett volna, és ha ide nem híták volna is, csak kételen lett volna Francziaországból kimenni az urunknak. Aminthogy, mihent ide érkezett, Orleans herczeg, a franczia regens, az urunkkal semmi correspondentiát nem tartott, és leveleire választ nem adott. A császárral való colligátiójára való nézve mit csináltunk volna tehát, hogyha az isten nem akarván idevaló jövetelünket, a török utánunk nem küldött volna oly nagy tisztességgel? Talám hivatlan is ide kelletett volna jönnünk, és nem fogadtak volna olyan nagy becsülettel. Itt pedig az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy Francziaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre adnak. Látja ked, mely jó az isten, ha egyik kezivel eltakarja előttünk Erdélyt, a másikával táplál. Édes néném, hát kétségben essünk-e? Nem, hanem bízzunk, és mindaddig reményljük, hogy meglátjuk azt a tündér országot, valamíg élünk. Ha meghalunk, azután lássa meg, akitől lehet. De a lehet, hogy az egészségire vigyázzon ked, az is lehet, hogy szeret ked, de azt nem lehet elhinni, mint szeretem kedet. -31-

XV.

Micsoda sokféle nyomorúságot okozott az embereknek az Ádám vétke! A télben, édes néném, azon kelletett panaszolkodnom, hogy igen hideg vagyon, és nehéz írni, most meg azon kell panaszolkodnom, hogy meleg vagyon. Azt ne gondolja ked, hogy kényességből cselekszem; mert valamicsoda nagy hideg volt, a meleg szintén olyan nagy. Ha télben jégverem volt a házam, vagyis inkább a fogházam; most pedig sütő kemencze. Fogháznak pedig azért hívom, mert az ablakon ki nem nézhetnék, hacsak lajtorjára nem másznék, olyan közel vagyon a padláshoz. – Még azokat sem lehet kinyitani, úgy vannak csinálva: ked pedig jól tudja az okát, hogy miért csinálják olyan magosan az ablakokat. Én nem tudom, csak gondolom azért, hogy a szomszédasszonyt ne lehessen meglátni; mert a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek. Jól mondják azt, hogy Francziaország az asszonyok paradicsoma, és a lovak purgatoriuma; Törökország pedig a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgatoriuma.

Elég a, hogy nem lehet a házamban maradnom, még künt is alig szenvedheti az ember a nagy héséget, – a falt, vagy az asztalt, ha megtapasztja az ember, melegséget érez. Aminap pedig a mezőn olyan meleg szél jött reánk, valamintha az égő kemencze mellett mentünk volna el, és ha sokáig tartott volna, le kelletett volna esnünk a lóról. Most ennél egyéb hírt nem írhatok. Ez elég meleg hírek, de gondolom, hogy rövid idő múlva hideg híreket kell írnom; mert a békeség megcsinálását csaknem bizonyosnak tartják, és attól tartok, hogy ott ölelem meg kedet, ahol nem kivántam volna. De azért nem kell kétségben esni – jól tudja az isten, mi hasznos nékünk. Ha ott is nagy melegek vannak, féltem kedet a betegségtől – arról rettegve gondolkodom. De azt tudja-e ked, hogy lehetetlen már jobban szeretni kedet, mint én szeretem. Másszor többet. -32-

XVI.

Ihon, édes néném, e lesz az utolsó levelem ebből a császári városból. Itt már megettük a nekünk rendeldetett rakás kenyeret. Már tovább megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk, amely Konstancinápoly mellett vár minket; mert amitől tartottunk, abban torkig estünk – ki veszen ki abból? Csak az isten. Ennek előtte egynehány nappal hozák meg a hírit, hogy 21. jul. a vezér megcsinálta a huszonnégy esztendeig tartó békeséget a némettel. Ha addig itt kell ülnöm, jó étszakát a menyasszony tánczának. Jaj! édes néném, ha addig az édes lelkem marad a kövér testemben, csak török kenyeret kell enni a rakásból.

A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég szekereket adtak számunkra, még többet, mintsem kellene; mert elitélheti ked, hogy minden portékámat felraktam egy kis szekérnek a negyedrészére. Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok, hogy tizen sem rakhatnak meg egy szekerecskét. De még lovakot is rendeltek alánk; mer ha ötvenen vagyunk is, de nincsen több öt lovunknál, amint már megmondottam. Holnap megindúlunk. Hol lészen lakóhelyünk, még nem tudom. Elég a, hogy innét elvisznek valahová. Forgács úr is velünk jő. Micsoda örömmel látom meg kedet! De az egészség jó legyen, hogy az öröm is nagy lehessen. Többet is írnék, de mikor útra kell készűlni, akkor nem lehet sokat írni. Isten keddel, édes néném, ihon ebédre hínak. -33-

XVII.

Hála istennek, ide érkezénk tegnap. Drinápolyból 16-án indúlánk ki. Semmi olyan állapot nem történt az úton, amelyet szükség volna megírni: hanem azt megírom, hogy az úton eleget nevettem a velünk lévő francziákon; mert vannak olyanok közöttök, akik soha lovon nem ültenek, az olyanok miképen ültek a lovon, és mint várták a szállóhelyt elérni, az egész mulatságom volt. A Penthesilea hadnak hallotta ked hírét? Itt egy sereg volt olyan közöttünk. Elég a, hogy tegnap ide érkezvén, azt gondoltuk, hogy mind palotákba szállítnak bennünket; de itt a városban egy ép házat sem találtunk. Azért az urunk kényszerítteték a város mellett lévő kis mezőn sátorok alatt maradni mind addig, valamíg más rendelést tesznek, és jobb helyre szállítnak. Azt nem volna szükséges megírni, hogy csak három órányira vagyok kedtől. Mivel azt elgondolhatom, hogy azt a szép kanálist már ked feljárta, azt sem volna szükséges megírni, hogy a kanálisparton vagyunk a Feketetengernek a torkától egy ágyúlövésnyire. De mind ezeket örömömben azért írom, hogy oly közel vagyunk egymáshoz. Egy kis három lapátos hajóra felülök, s ebédre abba a nagy császári városba mehetek. Már itt mind addig sátorok alatt leszünk, míg jobb helyre szállítanak. A való, szép kis réten vagyunk, de mellettünk holmi régi elromlott épűletek vannak, ahol annyi a skorpió, mint a bolha. Az olyan vendéget éppen nem szeretném az ágyamban. Most pedig éppen nem szeretnék meghalni – hát hogy ölelném meg, édes néném kedet? A holt ember pedig olyan ízetlen, kedvetlen, hogy még a feleségét sem öleli meg; én pedig alig várom, hogy kedet láthassam; de az még nem lehet három vagy négy holnapig, vagyis inkább három vagy négy napig. Héj! micsoda szomorúság volna az nekem, ha jó egészségben nem találnám kedet. Hétfőn pedig ebédre elvárjon ked, káposzta is legyen. -34-

XVIII.

Édes néném, már kétszer volt az a szerencsém, hogy láttam kedet: de úgy tetszik, mintha még nem láttam kedet. De azt vettem észre, hogy mikor kednél vagyok, a nap oly sebesen repűl, valamint a fecske; mikor pedig itt vagyok, akkor rák hátán jár. De én veszekedhetném keddel; mert két naptól fogvást levelét nem vettem kednek, hogyha pedig letennők a restséget, mindennap vehetnék levelet kétszer is. Azt jó megtudni kednek, hogy én telhetetlen vagyok a ked leveleinek olvasásában. Ha azt akarja ked, hogy jó kedvű legyek, gyakran kell nekem írni. Mikor pedig a ked leveleit olvasom, akkor nincsen szükségem a hegedűsre, hogy tánczoljak; mert azt tudom, hogy mások is úgy tartják, hogy egy kedv szerint írott levél jobb egy táncznál. Itt mi csak várjuk, hogy szállást rendeljenek, addig sátorok alatt leszünk, mint az izraeliták.

A franczia követnek Bonacnak közel mihozzánk egy háza lévén, gyakorta jő ide feleségestől, de még minálunk nem volt. Azt akarja, hogy mi menjünk elsőben hozzája, abból pedig semmi sem lesz; mert a mi urunk tudja, mi illendő, és mi nem illenék hozzája. Még a titulus iránt is vagyon valami akadály, és az ilyen akadály megakadályoztatja, hogy az akadály elvettessék, és ilyenformán egymást meg nem látják. De minthogy nekem semmi akadályom nincsen, se a praecedentia, se a titulus iránt a követtel, azért gyakran járok hozzájok. Az asszony olyan mint egy darab nádméz – azt is elmondhatni, hogy olyan az asszonyok között, mint -35- a jóféle gyöngy a több gyöngyök között. Jaj! elfelejtettem, hogy soha sem kell egy asszonyt dícsérni más asszony előtt; mert az nem esik jó ízűn. Hát az nekem jó ízűn essék-e, hogy a levélben káposztás fazéknak neveznek? De én azt csak elszenvedem a hasznáért. Micsoda szép állapot, mikor az ember a nénjire meg nem haragszik! Az egészség mint vagyon? Vigyáznak-e reája? Szeretnek-e, amióta nem láttak? Mert én úgy szeretlek, édes néném, mint a káposztát. -36-

XIX.

Tudja már ked, honnét datálom levelemet? Azt is észre veheti ked, hogy már a bujdosó izraeliták a sátorok alól házakban szállottanak végtire. Az urunknak rendes és alkalmatos szállása vagyon. Azt is tudja ked, hogy éppen a tengerparton vagyunk, és olyan igen a tengerparton, hogy az én házam alá vizen béjöhetni. De azt nem tudja ked, ki házánál lakunk – távul azt mondhatná valaki, hogy valamely főispány háza, pedig korántsem főispány a gazdánk. Mindazonáltal talám elmondhatni főispánynak a rókák között; mert szőcs, de igen gazdag. A vezér szűcse hogy ne volna gazdag.

Ma szállottunk be ide, és annyi portékánk vagyon, hogy fél óra alatt kiki berakoskodott a szállására. A házamban se szék, se asztal nem alkalmatlankodik. Az való, hogy vagyon egy kis szék formára csinált székecském – ha le akarok ülni, arra ülök, de még más hasznát is veszem; mert ha írni akarok, azon kell írnom. Micsoda szép állapot, mikor el lehet lenni annyi sok házi eszköz nélkül! Így kell lenni az ilyen bújdosoknak, mint mi, ma itt, holnap másutt. Úgy is ha megeszszük itt a rakás kegyerünket, elébb kell mennünk. Nám a régiek ellehettek annyi házi eszköz nélkül; hát mi mért nem lehetnénk el? Nám a zsidóknak nem volt székök, a törököknek most sincsen szükségök arra. Egy régi franczia királynak láttam a székét – most csak a zágoni bírónak is jobb széke van annál. Mi szükségem vagyon hát nekem is a házi eszközre, úgy is még az a hajó, amely ide hozott bennünket, még az Archipelagusban várakozik, az urunknak szándéka lévén Francziaországba való visszamenetelre, de abban Tamás vagyok. -37-

Bercsényi urat az asszonynyal várjuk ide. A ked szomszédságában lesznek szállva, de nem tudom, meddig. Elég az, édes néném, hogy már mi itten a rakás kenyér mellé ültünk, csak az isten tudja meddig fog tartani, és hol hintettek el meg másutt kenyeret számunkra; mert oda csak el kell menni – akármint vonogassa az ember magát, de azt csak fel kell szedni. Azt akarnám, ha kednek is hintettek volna el legalább két kenyeret itt nálunk; mert azt reménylem, hogy eljő ked látogatásunkra. Ugyanis micsoda gyönyörűség egy asszonynak egy szép kis festett hajóban ülni, amelyet három erős török, úgy visz a habok hátán, mint a nyíl. Keményebb volna a szív a kősziklánál, ha ide nem jönne ked egynehány órára. Elvárlak, édes néném, úgy is szeretlek, mint a káposztát, ha ide jöszsz. De az egészségre vigyázzunk. -38-

XX.

Csak nem lehetek addig csendességben, amíg meg nem tudom, mint érkezett ked haza; mivel alig indúlt meg ked innét, hogy nagy szél támada. Gondolom, hogy a habok megrengették kedet. Elég az, hogy azóta nem vagyok nyugodalomban. Nekem úgy tetszik, hogy azóta egy levéllel kitehetett volna ked a nyughatatlanságból. Amely nagy halak elmentek az ablakom alatt, mindenkitől kérdeztem, ha nem ették-e meg az én nénémet? De az átkozott egyik sem felelt. Csak függőben tartom elmémet mind addig, míg bizonyost nem hallok ked felől. Reménylem, hogy nem járt ked úgy, mint Jónás, és nem lesz szükséges, hogy valamely hal gyomrába küldjem kednek ezt a levelemet; mert úgy meg nem tudhatná ked, hogy mi tegnap a konstantinápolyi kapu elejébe mentünk lóháton, és ott az út mellett egy kertben az urunk csak titkon meg akarta látni a császárt, aki is Drinápolyból érkezvén, nagy pompával ment bé a városban.

Nem tudom, ha leírjam-e, kik mentenek előtte és utánna. Ha leírom, talán azt mondja ked, hogy mért terhelem annyi írással: ha le nem írom, azt mondhatja ked, hogy rest vagyok. Rest nevet pedig hogy ne viseljek, inkább leírom. Legyen ked figyelmetes hallgatással: az utczákon kétfelől jancsárok állottak sorban. Legelől jöve sokad magával az assas basa – azután a csauzok, az emirek, az ulémák, (azaz a papok, az írástudók), a kapicsi basák, a jancsár aga a mistaczi basával, a kalmakán a kapitán basával, – azután a fővezér a muftival, a csauz basa – azután a Mahumet atyjafiai a zászlósa mellett, a császár vezetékji – azután -39- czifrán felöltöztetett két tevék, kik az alkoránt vitték – azután egy festett és aranyos kocsi, melyben vala a Mahomet köntöse és fegyvere – ezután mene a a császár igen kivántam paripán, mellette levén a fija – azután menének az isaglánok ketten-ketten – mindenik tized különb-különbféle színű köntösben: az első tized köntöse sárga; a másodiknak veres; a harmadiknak zöld; a negyediknek kék tafota. Az isoglánok pedig inas számban vannak az udvarnál.

Látja ked, micsoda szép dolgot láttam tegnap. De az csak olyan mint a füst, és azzal a nagy pompával a császár, nincsen olyan csendes elmével mint mi. Úgy is illik, hogy ne legyen, legalább hadd hasonlítson valamiben a mi alacson állapotunkhoz, és tudja meg, hogy ő is ember. De az ő pompáját ne irígyeljük, édes néném, mert olyan napra jut még, hogy örökké való nyomorúságba esik – akkor mit fog használni neki a pompa? Ami alacson rendünkben pedig minékünk nagyobb reménységünk vagyon. – Oh! mi szép állapot a kereszténység! Mennél nagyobb pompájit látom a töröknek, annál nagyobb örömben vagyok a közönséges anyaszentegyházban való létemért; mert őnékik nem lehet az a reménységök, amely minékünk nem csak vagyon, de kell lenni. Ha Pérába megyek, akkor többet prédikállok. Addig az egészség jó legyen. Édes néném, egy kevéssé még a káposztánál is jobban szeretlek. -40-

XXI.

Mi lelt bennünket, édes néném, és mitől vagyon az, hogy már egy holnaptól fogvást nem írtunk egymásnak? Lehet-e, hogy ilyen közel lévén egymáshoz, még sem írunk? Talán ugyan az az oka, hogy közel vagyunk, és egymást gyakran látjuk. Jaj! mért mondám, hogy gyakran. Megbocsáss édes nénécském, gyakorta-e négyszer látni kedet egy holnap alatt. Ha négyszer látnám is kedet napjában, nem kellene megcsömörleni a szememnek. A ked könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban ír az ember, annál hosszabb levelet kellene írni, ked ellenkezőt cselekszik. Az pedig nekem halálom, mikor rövid a ked levele. Mikor tudom, hogy az egészség jó, akkor nem kíméllem kedet, és a hosszú levelet megvárom, valamint az úr dolgát.

No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen vettem, amelyben látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden pereputtyostól. Annak igen örűlök; mert tudom, hogy annál az úri asszonynál elmúlatja ked magát, és nem lesz ked egyedűl magyar asszony Pérában. A Bercsényi úr embereit mind jól ismérem, de az asszonyokat, leányokat nem ismérem; de ahoz nem sok idő kívántatik. Tudom az urunkhoz eljő az Úr, azután magam is látogatásokra bémegyek – a szállás pedig csak mindenkor kednél leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de, ha rövid is, el kell neki menni – egy pirongatás elfér a vállomra. Édes néném, az egészség? De tudja ked, meddig szeretem kedet? Valamíg dohányozhatom. -41-

XXII.

Aztat még előre általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kednek tetszeni. Elmondhatni valósággal, hogy méltóságos asszony; mert sokan viselik az asszony nevet, de nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet, és az olyanokat csak asszonyocskáknak kellene híni, vagy asszonyállatnak. Ne szóljunk az asszonyok ellen. Elég az, hogy azzal az úri asszonynyal inkább eltöltheti ked az időt, mintsem a görög kéráczákkal. Az asszony maga múlatságot nem indít; mert tél felé meg kezd sárgúlni a fának is a levele; de a vigasságról beszéllni igen szeret – föképpen a tavaszi idejében való dolgokról.

Az írja ked, hogy az asszony orczáján olyan idős korában is megtetszik, hogy ifjú korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni. De azt ki ne nevetné, hogy azt szeretné ked megtudni, hogy mért annak az úri asszonynak az orra fekete, és orczája fejér? Ezt a mesét mindjárt megfejtem kednek. Az attól vagyon, hogy már házas levén meghimlődzött. Azt tudja ked, hogy az úri asszonyokat másképpen gyógyítják, mintsem a közönségeseket – nyernek is rajta szokszor, mint Birtók a csikben. Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokat gyűjtöttek össze – ki egyet, ki mást javallott, hogy a himlő meg ne lássék, és a szépség megmaradjon. Egyik a többi közt az javallotta, hogy meg kell aranyozni az orczáját. Ennek a voksát bévették, és levél aranynyal bétapasztották, és eleven képet csináltak belőle. Ez meglévén, egy ideig annak úgy kellett maradni, de azután csak le kellett venni az aranyat; mert aranyos orczával, elitélheti ked, hogy nem lehet járni, és a piros orcza csak inkább tetszik, mintsem az aranyos. De már az volt a mesterség, hogy vegyék le? A sokféle víz le nem mosta, hanem tőhegygyel kelletett -42- lassanként lefeszegetni az aranyat az orczájáról; mégis mind leásták, de az orrára inkább oda száradott volt, azért nehezebb is volt a munka: végtire onnét is lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem javallom senkinek, hogy megaranyoztassa az orczáját.

Immár tudja ked, hogy mért fekete annak az úri asszonynak az orra? De azt nem tudja ked, hogy holnap a vezér szemben akar lenni a fejdelemmel csak magánoson. Ez a vezér még eddig jó barátsággal volt mihozzánk, és a bújdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak ellene: megválik mint végzi; mert itt a változás könnyen megesik, és az ajándék a vezérekkel hátat fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban, hogy adhassunk, sőt még mi is tőlök várunk. Aki pedig hatalmasabb, az erősebb, és az kötheti meg pénzzel a török urakat, ezek pedig úgy tekintenek bennünket, mint olyanokat, akik mindenkor készen vannak a kérésre, de az adást – nec nominetur in vobis.

Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a porta, eleget eszünk, de azzal ruhásabbak nem vagyunk, sem én, sem más. A mi urunknak pedig természete az, hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást, hogy szolgálom, soha semmit nem kértem. Édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi nemesemberhez az nem illik, aki jobban szeret szükségben lenni, mintsem kérni. Az én hivatalom a, hogy szolgáljam híven, és hagyjam az istenre a többit. Egy erdélyi nemesemberről nem lehet nagyobb gyalázatot mondani, mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-e ked, hogy most csakhamar egy leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, hogy mikor leszen az a szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én lakodalmam olyan közel volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kedet, de úgy, ha az egészségire vigyáz. -43-

XXIII.

Tudom, abban nem kételkedik ked, ha papirosra nem tenném is, hogy sok új esztendő napokat kívánok kednek. A hosszas, és egy hétig tanult kívánatokat hagyjuk az idegenekre és a prédikátorokra. Azért se drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az isten adja szent kegyelmét kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy emberre, úgy annyira, hogy ha mind azok az áldások bételjesednének, se gabonás házat, se pinczét elegendőt nem lehetne csináltatni. Hát azután a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet – ezt pedig olyan szókkal mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé volna szalonnával terítve. De még ez nem elég; mert a gyermekekre való áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerint a fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa: a gyermekeknek pedig mindeniknek addig kellene élni, mint Mathusalemnek. Édes néném, ezek mind nem keresztényi kívánságok. Az ótestamentumban jó volt; mert akkor az áldást egy izraelita a földjének kövérségében tartotta, az isten is nékik csak földi áldásokat igér; de a keresztényi áldás mind lelki dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kell sóhajtani; hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a földje, hanem a szíve teremtsen bő gyümölcsöt.

Én azt jól tudom, hogy az ilyen szokást el nem hagyatom. Akinek tetszik, elhagyja; akinek nem tetszik, kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes néném, ne kövessük az olyan iskolabéli szokásokat, hanem a keresztényi -44- szokást, mely megegyezik az udvari szokással. Az udvarnál pedig még a köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt, gyalog járt; ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán mondják, hogy gazdagot keres a köszvény; mert úgy a mi urunkra reá sem nézett volna. Mi pedig ilyenformán attól soha se tartsunk, hanem csak attól tartsunk, hogy ha valaha nem szeretnők egymást – annak eddig meg lehetne-e valaha történni?

De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kedet, már azt kednek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha megújítjuk egymás között az igéretet, elég; mert minden levélben azt írni: szeretem kedet – szeretem kedet – sok volna, és végtire úgy hozzá szoknánk, hogy azt sem tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a kedvesebb – de nem mindenben; mert ha gyakrabban írna ked, az kedvesebb volna. Reménylem, hogy ebben az esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet kivánom, hogy az isten kegyelmiben töltse el ked velem együtt, másokkal is. Ha hideg nem volna, többet írnék, de az én házam a tenger felett vagyon, és onnét semmi meleg nem jő fel. Az egészségre vigyázzunk. -45-

XXIV.

Édes néném, vevé-e ked észre tegnap, hogy mint örűlt Bercsényiné asszonyom azon, hogy a fejdelem meglátogatta? Mindennel kínálta volna – örömiben nem tudta, mit csináljon. Már csak azt vártam, hogy egypár tánczczal kínálja meg. De ne nevesse ked; mert az idő miatt még örömest eljárná, vagy ellépdegelné, de amicsoda időben és állapotban vagyunk, a táncz is savanyú. A való, hogy az asszony mellett az a két becsületes személy elropnék az asszonyokért is.

Azt kívánja ked tőlem, hogy megmondjam, micsoda itélettel vagyok az asszonyok és leányok iránt, kik az asszony mellett vannak. Az asszonyokat vagy dícsérni kell, vagy semmit sem kell felőlök mondani, annál is inkább rosszat mondani felőlök, a nemesi vérhez nem illik: mit csináljak hát, hogy kednek is engedelmeskedjem? Azt cselekszem, hogy az ítélőszékembe ülvén, onnét teszek itéletet – hallgassa ked figyelmetességgel. Az óbesternén kezdem el. Ez egy szép asszony volt, főképpen, amidőn legelőször láttam gyermekkoromban – akkor görgényi commendáns volt az ura. Kajdacsinét pedig soha senki nem dícsérte a szépségéért, hanem a jóságáért; azért is mondom neki mindenkor, hogy micsoda irtóztató szép. De ez vagy egyről, vagy másról örökké panaszolkodik. A kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság; talán a mátkája béillik egy szép leánynak. Már leszállok az ítélőszékemből, és ked lássa, hogy micsoda ítéletet tettem. De az asszonyok felől ítéletet tenni, azt ki nem veheti ketek a férfiak kezéből: az ilyen bíróság vélek születik, és az asszonyoknak -46- meg kell állani a végezéseken; meg viszontag micsoda ítéletet tesznek a férfiak felől az asszonyok, az ellen már nem szabad senkinek is szóllani, és azt a dolgot nem lehet más ítélőszék eleiben vinni; hanem térdet fejet hajtván, azon meg kell nyúgodni.

Ha a törvénycsinálók bévették volna őket a törvénytevésbe, az ő hathatós szemökkel hathatóssabb törvényt tettek volna. A zsidóknak volt egy asszony bírójok – volt-e jobb bírójok annál? Ugyan is, ha az asszonyok az ítélőszékben ülhetnének, nekem úgy tetszik, hogy abban az időben nem kívántatnék annyi prókátor; mert az ember maga menne gyönyörűséggel a baját megmondani, és ott egy szép és kegyes bírónak a szájából meghallván a törvények magyarázatját, nem lehetne az ellen szóllani. Ha szinte perét elvesztené is, de könnyebben szenvedné. Énnekem pedig nehéz azt szenvednem, hogy ked ritkán ír, és énnekem kell megitélni a ked restségét. Olyan bíróval is vagyon dolga kednek, hogy egy kis levéllel minden haragját elűzi ked. Többet is írhatnék ilyen nagy országos dolgokról, de nem írok azért, hogy hamarább vehessem a ked válaszát. -47-

XXV.

Irtóztató dolog, mely régen nem írtunk, édes néném, egymásnak. Annak pedig mi az oka? nem más, hanem, hogy csaknem minden harmad napban látjuk egymást. Kedet látni, s kednek írni nagy különbség. Ha mindenkor olyan gyakran mehetnék kedhez, mint már egy darab időtől fogvást, az igaz, nem volnék méltó a szánásra; de nem lesz mindenkor pap sajtja. Már egy hete, hogy egymással nem nevettünk, és ez az idő hosszabbnak tetszik nekem, mint egy nyúl farka: de mit tehetsz annak, mondják a tótok. Egy részről nem bánom; mert nem alkalmatlankodom kednek, noha kednél mind jobb ágyam vagyon, mind többet eszem, mind többet nevetek, mint itt. De hogy a vendéget meg ne únják, keveset maradjon egy helyt. De még nagyobb okát is mondom – az, hogy az idő rossz, és olyankor járni a tengeren nem egészséges; mert, ha az a kis hajó hirtelen eltalálna fordúlni, jó étszakát az egészségnek és mindennek. Én pedig olyan bátor vagyok a tengeren, hogy ha egy kevéssé a hajó egy oldalára fordúl, már azt gondolom, hogy a halaknál leszek vacsorán. Erre azt feleli ked, hogy eleget jártam a tengeren; én pedig azt felelem a ked feleletire, hogy azzal dícsérhetem magamat, hogy mindenkor olyan félénk voltam, és hogy nem tartok nyomorúságosabb dolgot, mint a néma halak országában lakni.

Tegnap a császári múlatságon voltunk. Lehetetlen azt kednek le nem írni, mint ment végbe. De mi is csak úgy múlattuk magunkat, mint a kocsis, aki napestig ügetvén a lovon, este azzal kérkedik, hogy mint megszánkáztunk. Ma igen jó reggel a vezér egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is kéreté, hogy lenne jelen a múlatságon, amelyet fog adni a császárnak. A fejdelem -48- lóra ülvén, a csauz a Konstantinápoly mellett lévő rétnek a végin egy nagy dombon megállíta minket, ahonnét kelleték nézni a múlatságot. A réten pedig sok számú nagy sátorok valának verve: mind a császár számára, mind a több urak számára. A múlatság pedig abból állott: hogy lovakat futtattak; flintából és apró ágyúcskákból czélt lőttek; a császár előtt a birkózók birkoztanak. De még is mindezek nem valának császári múlatságok, hanem a vége jobb volt a kezdeténél; mert a vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg is kell ajándékozni: mind a császárt, mind az udvarát. A többinek nem tudom mit ád, de a császárnak három vagy négy, válogatott virágban lévő leányt adott – azoknak igen szépeknek kelletett lenni, és mindeniket gazdagon felékesíteni; azután köves portékákat; lóra való drága szerszámokat; szép paripákat adott. Édes néném, mely derék állapot a császárság! Ennek pedig minden esztendőben meg kell lenni azon a napon. Mi pedig mindezeknek végét nem vártuk; mert reggeltől fogva estig egy helyben – lóháton ülni étlen, és a többit csak messzünnen nézni, nem derék múlatság. Azért is a fejdelem fél óráig ott lévén, és semmi múlatságra valót nem látván, ebédre haza mentünk. De még azt kelleték azután izenni a vezérnek, hogy igen múlattuk magunkat, és hogy császári múlatság volt; pedig alig vártuk, hogy eljőjünk onnét. Édes néném, mely sokszor kell olyat mondani az embernek, amelyet maga sem hiszen. Azt elhigyje ked, hogy a vezérnek minden ajándékáért sem adnám kedet – még a leányokat is oda teszem, de úgy, ha szeret ked, és ha vigyáz az egészségire. -49-

XXVI.

Abban bizonyos vagyok, hogy tegnap igen megijedtünk volt. De még nekünk is jutott benne. Ebéd felett egyszersmind a tálak is kezdenek tánczolni, mi is dőlénkezünk. Akkor veszszük észre, hogy földindulás. Az emberek azt mondják, hogy ennél nagyobbat nem értenek. Az én házam alá a tenger bémegyen, és mindenkor vagyon ott térdig érő víz; de, mihent a földindulás volt, szárazon maradott – estve felé jött haza a víz. A kik a tengeren voltanak, jól megérzették. A földindulás előtt egy órával láttuk, hogy a vezér ment magát múlatni a Feketetenger felé, de mihent megérzette a földindulást, azonnal nagy sietséggel visszátért, és a császárt ment látni. Konstancinápolyban sok boltok és házak estenek le. Még ked felől semmi hírt nem hallottam, szűntelen is tartok attól, hogy valamely kelletlen hírt ne halljak. Bercsényiné asszonyomat tudja ked, hogy karon kell vezetni pompával, mikor egyik háztól a másikába megyen; de tegnap nem várta, hogy felemeljék helyéből; mert futva ment a kertbe, és az ijedtség volt a hopmestere.

Tegnap ebéd után a franczia követnéhez menvén, az ura Pérában volt, akin igen búsúlt, nem tudván, hogy ha nem esett-é valamely szerencsétlenség az urán, vagy a gyermekein. Azért is két vagy három aranyat ígért a hajósoknak, csak vigyék el az emberét, kit az urához akart küldeni; de a hajósok úgy féltenek menni a tengerre, hogy tíz aranyért sem mentek volna el. Az okát kérdezték tőllök, azt felelték: hogy a földindulásban a víz alatt a föld lesűlyedhet, a víz leesvén, a hajójok is lesűlyedne. Lehetne-é ennél jobban okoskodni a hét bölcsek közűl akármelyiknek is? Édes néném, tudósíts mentől hamarébb, mert addig nem lehet nevetni. -50-

XXVII.

Édes néném, igen igen szükséges kednek egy hírt megtudni, azért, hogy bolhák ne csípjék kedet. Tudniillik, hogy két gyorgyiánus fejdelmet az atyjafiai az országból kiűzvén, segítséget jöttek ide kérni a császártól. Aki is segítséget adván nekik, a méltóságos fejdelmek ide jöttenek, hogy innét hajón a segítséggel a Feketetengeren visszámenjenek. Ő méltóságok pedig egy nyomorúlt korcsomára szállottanak – cselédjök elég vagyon, de az udvari nép nem ruhásabb a mi czigányinknál. Azt pedig ne gondolja ked, hogy ő méltóságoknak pénzek ne volna; mert valamég a cselédekben tart, addig pénzek is lészen, mert amidőn a pénzek elfogy, kettőt vagy hármat az udvariak közűl eladnak, és így a pénz elfogyván, az udvariak is fogynak. Ma tíz órakor a fejdelmünk látogatására jöttenek sok udvarival, de azok olyan rongyosak voltanak, valamint a szolgák. Nem is tudom, miért viselik a fejdelem nevet; mert a bizonyos, hogy jobban szeretném a brassai bíróságot, mintsem az ő fejdelemségeket. Való, hogy a gyorgyiánusok azelőtt hadakozók voltanak, de mostanában nyomorúltak. Görög valláson vannak. Nekünk is vannak ott missionáriusink. A fejér nép ott közönségesen igen szép.

Azt írta volt ked a minap, hogy már ért francziáúl. – Aztot igen jól cselekszi ked, hogy idegen nyelvet tanul. Bár ami földink azon volnának, hogy idegen nyelvre taníttatnák gyermekeket, de az olyan állapottal oly keveset gendolnak, hogy még csak az írásra és az olvasásra sem kénszerítenék a leányokat, hogyha csak azoknak nem volna arra kedvek – azt a két dolgot -51- egy nemes leánynak nem csak illik, de szükséges is tudni. Azon kivűl, hogy a valláshoz a szükséges, hogy holmi jó könyveket olvashasson; de az micsoda szükséges egy nemes asszonynak, hogy az ura távul létében az urát mindenekről tudósíthassa, és az ura levelét elolvashassa. Nem lehet mindenkor olyan ember mellette, akivel írattathasson; de, ha szinte volna is, a férjfi nem csak a hagymáról és a dézma borról kívánna írni a feleségének, hanem más egyéb egyességből, szeretetből származó gondolatait is leírná, ha a felesége tudna írni és olvasni: de minthogy nem tud, úgy ír néki, valamint egy idegennek. Ha megvizsgálnók, hogy micsoda levelet ír az ura egy olyan asszonynak, aki nem tud olvasni, és hogy micsodást ír a tiszttartójának, meglátnók, hogy mindenik egy húron pendűl, és nem sok külömbség vagyon közöttök. Arról nem is szólok, hogy mennyi külső dolog történik olyan, amelyet az ember örömest megírná a feleségének, némelykor szükséges is volna megírni; de elhagyja, mert a felesége, nem tud olvasni, és azt nem akarja, hogy más is megtúdja. Erre azt felelik némely csúfos és rövid eszű anyák, hogy nem jó egy leánynak, hogy írni tudjon, azért, hogy a szeretőinek ne írhasson. Oh! mely okos beszédek ezek! mintha az írás okozná a rosszat, és nem a rossz az írást. Nem akkor történik meg a tilalmas dolog, mikor egymásnak írnak, hanem akkor, mikor egymással vannak, és nincsen szükségek az írásra. Akár tudjon a kéz írni, akár ne túdjon, de a szív eljár a maga dolgában. Nekem úgy tetszik, hogy nem csak azért írok kednek, hogy írni tudok, hanem azért, hogy a hajlandóság viszen reá – ha nem tudnék is írni, csakugyan csak legelső alkalmatosságkor mindazokat megmondanám kednek.

Mind ezekből azt hozom ki, hogy az ilyen anyák nem okoson gondolkodnak; a leányokat a vallásbeli dolgok iránt való tudatlanságban nevelik, és akinek adják, az el nem kerülheti, hogy tudatlanságáért ne szenvedjen. Akármely szép legyen a gyémánt, de, ha rútúl vagyon metszve, nem becsűlik. Mind ezekre, tudom, -52- azt fogja ked mondani, hogy még házas nem vagyok, mégis az asszonyoknak akarok leczkét adni. – Nem akarok, édes néném, nem akarok, tudom, hogy ked is velem egy gondolatban vagyon ez iránt. Lássa kiki; szabad a magáéval. És az isten adjon olyan feleséget, aki írni és olvasni tudjon, de, ha nem tudna is, azon lennék, hogy megtanítanám, ha több esze nem volna is mint egy macskának.

Édes néném, szeret-é ked úgy, mint a macska az egeret? Vagyon-é kednek jó egészsége? Mikor látjuk még egymást? Ma talám nem; mert már tizenegy az óra, és le kell fekünni; de, ha lefekszem, úgy tetszik, mint ha feredném; mert a tenger habja egészen bécsapván a házam alá, sokszor azt gondolom, hogy az ágyamban locsog a víz. -53-

XXVIII.

Aztot jól mondják, édes néném, hogy nincsen olyan jó társaság, aki egymástól meg ne váljék. Bercsényi uram az asszonynyal és minden pereputyjával ide érkezvén, itt lesznek mindaddig, valamég Tarabiában rendelt szállásokat elkészíttethetik. Tarabia pedig hozzánk földön fél órára vagyon, vizen pedig egy fertály óra. Hogy így esett, aztot igen bánom kedre való nézve. Tudom, hogy gyakorta meghántatja ked magát a tengeren, és hozzánk kirugaszkodik a tengeri lovakon. Az asszony ott közel lévén, gyakrabban múlathatta ked magát, és az idő inkább tölt, de már ezután tengeren kell ide jönni, mikor az asszonyhoz akar ked menni. Édes néném, patientia. A ki erősebb, a hatalmasabb.

Azt jól tudja talám ked, hogy ki követje cselekedte aztot, hogy Bercsényi Pérából kiköltözködjék addig, amíg oda érkezik, nem akarván véle egy városban lakni. Már most mind együvé szorúltunk, valamennyi bújdosók vagyunk, kettőn kivűl, és itt várjuk, hogy hová fog bennünket vezetni a felleg, valamint az izraelítákat a pusztában. Nagy csuda lesz, ha még bennünket is el nem ugratnak innét. Aztot csak éppen azért bánnám, hogy kedtől messzebb lennék, de másként azt akarnók, hogy ma vinnének el innét; mert igen szoros helytt vagyunk, és ha égés volna, máshová nem szaladhatnánk, hanem a tengerbe kellene ugranunk. Én nyernék rajta, mint Birtok a csíkban, úszni sem tudok.

Édes néném, minden embernek az isten rendelése alá kell magát vetni, főképpen a bújdosóknak; de még főképpen azoknak, akik Törökországban bújdosnak; mert sehol olyan hirtelenséggel a változás meg nem esik, mint itt. Mert itt semmi bizonyosabb dolgot magának nem ígérhet senki, mint azt, hogy bizonytalan az állapotja. Ihon már a békesség megvagyon, mit remélhetünk? -54- Olyan udvarral vagyon dolgunk, ahol a ministerek mindennap változnak; ahol, ha ma egy dolgot elvégez az ember, holnap az ujjakkal ujjra kell kezdeni; aztot pediglen ha az ajándékon nem kezdik, jó kezdetét sem lehet várni. Ez a mostani vezér a magyarokhoz magát jól mutatja, de a boldogúlásoknak eszköze soha sem leszen; mert a hadakozást nem tudván, attól irtózik, és kész inkább mindenre hajolni, csak a hadakozásról ne halljon szóllani. Őnéki magának vagyon oka hozzá; mert legkissebb szerencsétlenségért a hadakozásban leteszik a vezéreket; békeséges időben pedig e jól tudja a dolgokat folytatni. De ki ígérheti azt nékünk, hogy állandó legyen a hozzánk való jóakaratja? Hogyha pedig az elméjét megváltoztatják, mit nem várhatunk tőlle? Csak már is az ő kopár szakállú Tihája (udvari kapitánya) nagyobb idegenséggel vagyon hozzánk, mint azelőtt. Mindenféle dolog pedig ez által megyen a vezér eleiben. Mindennek ehez kell menni, és csak ő általa kell folytatni a vezérrel való dolgot; és ha ezt megcsinálják azok, akik minálunk hatalmasabbak, és rosszunkot kivánják: oda leszünk a tyúkoknak.

Az dícséretes ebben a vezérben, hogy az idegen országokról való dolgokban gyakorta kér tanácsot a mi fejdelmünktől, aztat béveszi, és követi, akinek is nagy eszét megismérte. De mindenkor csak reá megyek arra, hogy holnap, vagy holnapután találkozhatik olyan, ki megváltoztathatja elméjét. Ember-é? Igen is ember, megváltozhatik hát, és az ide való emberek abban inkább emberek, mintsem másutt. De, édes néném, mit vizsgálom én a jövendőt? Hagyjuk azt a jövendő urára; énnekem csak azon kell törődnöm, hogy mikor láthatom kedet, mikor nevethetek keddel, és mikor ehetünk káposztát. Ah! nem merek már a káposztáról szóllni; mert a minap káposztás fazéknak nevezének – csak azért is úgy szeretem kedet, mint a káposztát; hát ked? Hát az egészség felől semmit sem írunk? -55-

XXIX.

Hiszem szégyenlem én azt, édes néném, hogy nekem kell a császári városban történt dolgokat megírnom. Ha csak örökké otthon nem ülnénk, több híreket is tudnánk. A való, hogy ritka dolog, de amikor ked híreket ír, azokat ellehet hinni. De az hogy lehet, hogy ott helyben lévén még is tőllem tudakozza ked, hogy mikor leszen audencziája a császár követének, aki nem régen érkezett? Végtire talán azt is tőllem fogja ked megtudakozni, hogy mikor esik ott az esső. Ha szinte megnevetnek is érette, de engedelmeskedem, és megírhatom, hogy már megvolt. De talám azt sem tudja ked, hogy mi formában volt? azt is megírom. Aztot úgy tudja ked, mint a Miatyánkot, hogy rendszerént, amikor a császár audencziát ád valamely követnek, elsőben ebédet adnak néki, és azután viszi bé a vezér a császárhoz, de a most nem lehetett; mert a törököknek ramazánjok vagyon; eztet tudja ked, azt is tudja ked, hogy a ramazán nállok olyan, mint nálunk a nagybőjt, és egy holnapig tart. Az is tudva vagyon kednél, hogy ők akkoron naplementig se nem esznek, se nem isznak csak egy csepp vizet is; még csak nem is dohányoznak, ami legnehezebb nekik. De sőt még nappal bizonyos olyan édesség vagyon, amelyet meg nem szabad kóstolni, ha a péterkéjit elvetné is – gondolja el ked, mi lehet az az édesség? – De étszaka szabadság. Ramazánja lévén tehát most a törököknek, ma két órakor reggel a követ a portára menvén ott megvendégelték, és öt órakor a császár audencziájára vitték. Mind ezekből megláthatja ked, hogy az audenczia ma volt. Már tudja ked, nem csak tőllem, de talán tíz embertől. Már azt várom, hogy holnap azt fogja ked tőllem kérdeni, ha ked ehetnék-e, vagy alhatnék? Én pedig tudom, hogy alhatnám, mord kedvű is vagyok, de mégis egy kevéssé szeretem kedet, jó étszakát is kívánok kednek. -56-

XXX.

Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek. Ha Amerikában volnék, Missisipiából is írnék kednek. Minket már úgy tekintsen ked, mint ázsiai magyarokat. Elég az, édes néném, hogy már öt naptól fogvást itt sátorok alatt vagyunk. A mellettünk való várost mind azelőtt, mind mostanában Békósnak híják, amely város ama híres Bithyniában vagyon. Tudja ked, micsoda híresek valának a rómaiak idejében a bithyniai királyok? – De azon nem törődöm, hanem azon törődöm, hogy nem Háromszéken vagyok. De ott jobb volna-é az isten, mint itt? Nem – mindenütt egy arányú az ő jósága. Itt akarja az isten hogy légy, azért itt sétálj ezen a szép réten.

Az igaz, édes néném, hogy szép helytt vagyunk, – a sátoraink a tengerparton rendiben – ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk – a Feketetenger zúgását jól halljuk – azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el a Feketetengeren. Ilyen kanális nincsen az egész világon talán – ennek a széle vagyon egy jó ágyú lövés, a hossza vagyon öt mélyföld, mindenik végin egy nagy tenger, – hol lehetne másutt ilyen kanálist találni? A való, hogy ha más nemzet bírná ezt az országot, csudát csinálna ebből a kanálisból – két felől városokat, szép kastélyokat, házakat építenének. Való, hogy Európa szélén elég város vagyon, de másutt csak falúknak hínák azokat. A többi között Jenikő, ahol mi lakunk, igen rút város, a többi ilyen sincsen. Ázsia felől pedig csaknem mindenütt puszta – a császár parton lévő házai éppen nem császári házak, – micsoda nagy kár, olyan szép és kies helyeket pusztán hagyni! De én ugyan meg nem építtetem, lássák ők. -57-

Lehetetlen, édes néném, annyi halat látni, mint ebben a kanálisban vagyon. Egynehány, ezeret vonnak ki egyszer halászok. Hány ezer kél el abban a császári városban, és hány százezeret szárasztanak meg csak Jenikőben? Hát még a rettentő sok disznóhal mennyi benne? Nem örömest hazudnék, a szükség sem hozza magával, azért elmondhatom, hogy egyszer a többi között láttam egyszersmind legalább ezeret, mintha annyi nagy sereg sertést hajtottak volna le a vizen. Az igaz, édes néném, hogy mi itt jól vagyunk, a szép réten sétálunk, a fejdelem által hozatván a lovait, gyakorta fog vadászni menni. Aztot már észre vettem, hogy itt Ázsiában is úgy szeretem kedet, mint Európában, de gyakran kell nekem írni, és egy kevessé hosszabb leveleket, és az egészségre kell vígyázni, főképpen mostanában; mert azt mondják, hogy ott keteknél nagy pestis vagyon. -58-

XXXI.

Édes néném, ha szivárvánt nem láttunk volna, már a hegyekre szaladtunk volna innét; mert tegnap nagy záporesső lévén, a víz csaknem egészen elboríta. – Mink azt nem tudtuk, hogy mikor nagy essők vannak, éppen ott foly le a hegyekről a víz, ahol mink vagyunk táborban, de csakhamar megtudók; mert egyszersmind elborítá a víz a konyhánkat – a konyhaeszközt szaladva kelleték elragadni. Én az essőkor a sátoromban nem lévén, az esső után oda mentem megnézni, ha valami kárt nem tett-é az esső? de ki ne nevette volna, amidőn a sátoromon keresztűl térdig érő patak folyt el. Az a jó szerencsém, hogy mégis fellebb volt az ágyom, és csak alatta folyt el a patak. Az való, hogy az özönvíz csak estig tarta, mert a víznek más menedéket csináltanak; de az esső nem akar megállani, és ha még két napig tart, gondolom, hogy ide hagyjuk Ázsiát. A való, hogy ideje is már kvártélyba szállanunk; mert a Feketetenger igen fekete szelet bocsát reánk.

Édes néném, gondolja el ked, mint járt a minapiban Forgács uram. Nem tudom micsoda innepen Bercsényi uramhoz akart innét menni commúnióra. Reggel a commúnióra készűlvén ájtatosan, parancsolja egyik szolgájának, hogy menjen kaikért, aki által vigye Bercsényi úrhoz. Sokáig a tengerparton sétálván, a szolgája is sokat késvén, és a sok jó gondolatokból is kifáradván elfelejti, hogy commúnióra akar menni, és hogy az idő hamarébb teljék, egy pipa dohányt gyújtat magának; és amidőn aztot már mind kiszíná, a kaik érkezik, és a kaikba akarván ülni, akkor veszi észre magát, hogy a pipa a szájában. – Nagy nevetéssel visszátér a sátorába, -59- de mí is eleget nevettünk egész nap rajta; tudom, ked is megneveti az ő ájtatos dohányozását. – Mert ő néki mindenkor vannak ilyen nevetséges dolgai. Aminap a fejdelem arról beszéllgetett, hogy micsoda nagy buzgósággal kell bévenni a commúniót, és hogy csak arról kell akkoron gondolkodni; Forgács elfakad nevetve, mondván: hogy neki lehetetlen, hogy holmi nevetséges dolgok ne jussanak eszébe; mert aminap communicálni akarván, amikor a pap hozzája közelített, az a gondolat jött az esziben, hogy mi jó volna a papon lévő casu la czafragnak. Ilyen nevetséges gondolatink nekünk is elég vagyon. A gondolat úgy leszen roszszá, hogyha annak helyt adunk. Én kedet szeretem – ez jó gondolat; az egészségre vigyázzon ked – ez is fínum gondolat. -60-

XXXII.

Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig Európában – ide pedig nem a levegőégben hoztak, hanem a vizen. Mindezekből megisméri ked, hogy ide visszájöttünk, és a táborozást elvégeztük. Az bizonyos, hogy nem az ellenség elől jöttünk el, hanem a sok esső elől, amelyet el nem lehetett űzni, noha két generális vagyon velünk. A mindennapi múlatság már itt abból fog állani, hogy vagy Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája. – A vadászat sem múlik el, hogy ellenünk ne vadászszanak a portán; mert a német követ legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mi pedig legkissebben sem ártunk néki. És nem tudom, mi végre kivánja üldözni ezeket a szegény bújdosó magyarokat, akik itt a tengerparton csak dohányoznak sóhajtozással. Édes néném, vallyon az olyan világi űldözők olvassák-é az evangyéliumot? Gondolják-é azt, hogy még bé is kell a szemeket húnni egynehány száz esztendőkig? Akkoron nem a kamaraszék eleiben citáltatunk, sem nem annak törvénye szerént mondják ki a sententiát: hanem a szerént a kegyes evangyélium szerént, amely azt parancsolja a császároknak is, hogy megbocsássanak az ellenségeknek, és a rosszért jót tegyenek. Az olyan itélőszék, ahol az allegátiót bé nem veszik, nem is az ország törvényét, hanem az evangyéliumot teszik ott a fejdelmek eleiben. Akkoron egy fejdelem hejában fogja azt allegálni: a ministerim javallották nékem, hogy a bújdosó magyarokat bújdosásokban is üldözzem, és a politica ratio arra vitt, hogy őket olyan állapotba vessem, amelyben jövendőben se árthassanak – -61- az ilyen mentségre csak azt felelik: Nem kellett volna azon igyekezni, hogy elvegyed tőllök azt a kenyeret, amelyet én rendeltem nékik idegen országban, minekutánna már elvetted volna az örökségeket – a politica rátióért nem kellett volna jövendőbéli bizonytalan rosszért bizonyos rosszat követni felebarátidon. Ha mások is így gondolkodnának, békeségben maradnánk – talán gondolkodnak, de az ilyen gondolat csak általmegyen rajtok, valamint a purgatio.

Az talán tudva nincsen kednél, hogy mi most is abban a szándékban vagyunk, hogy Francziaországban visszámenjünk, és hacsak a mi akaratunkon állana, ma indúlnánk meg; de csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson; mivel a fejdelem ezen szándéka iránt a franczia udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem vehetett még eddig. Az udvar se nem tiltja, se nem jovallja az oda való menetelét világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az oda való menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkat: Francziaországot Orleans herczeg igazgatván, mivel a király még nem arra való. Ő mindenkor nagy barátságot mutatott a mi urunkhoz; az anyja pediglen, aki is egy házból való a mi fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette mint a fiát mind holtig. De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fenn vagyon; ha pedig rosszúl vagyon, és reájok szorúlsz, csak azt mondják: nescio vos. E már rajtunk bételjesedett; mivel Orleans herczegnek az urunk még egy levelét sem vette. Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette. Ilyen a fejdelmek barátsága, ilyen reménység nélkül lehet hozzájok folyamodni mind azoknak, akikre szükségek nincsen. És csak úgy bánnak az emberrel, valamint a citronnal, amelyből a levét kifacsarván, azután elvetik. – Ha a forrásból jól iszunk, azután annak hátat fordítunk. – Reánk pedig -62- most nincsen szükség, az elmúltat elfelejtették, és a hatalom kezekben lévén, jövendőre nem hajtanak. A ked mondása szerént derék állapot a szerencsén fekünni – a való, hogy az olyan ágy nem igen állandó, de amég tart, addig csak jó rajta fekünni.

Meg nem kell, édes néném, az igéretet másolni. A nemes vér amit fogad, megtartja. Ha magyarországi volna ked, tartanék valamitől; de erdélyi lévén, ott a nemes asszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint a brassai havas – tartsa meg hát ked igéretét, és három vagy négy hónapját a télnek töltse el ked itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy ked lesz egyedűl erdélyi; de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál – a nap fényesebb a holdnál. Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E nem dícséret, hanem igaz mondás. Ha az isten őket szebbeknek teremtette másoknál, ki tehet arról? Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól alugyam – jobb az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog ked ide érkezni, de minden pereputyástól kell ide jönni. -63-

XXXIII.

No már édes néném, vegyük elé a pennát és tisztítsuk meg a penészes kalamárist; mert már ezután az íráshoz kell fogni, a póstákat kell küldözni, a híreket fel kell ébreszteni. Ma nyolczad napja, hogy itt a telet kitelelvén elhagya ked bennünket, mint szent Pál az oláhokat, és a császári városban lévő székébe visszahelyhezteté ked magát. De már ott a restséget nem kell hevertetni, hanem íratni. Én pedig majd olyan hírt küldök kednek tenger habjain, amelyen mindakét füle megcsendűl kednek – jó, hogy több füle nincs kettőnél. De legelőször szép színű és jó szagú hírt írok, azután írom meg a csendűlő hírt. Tegnap a jancsáraga ceremóniával külde ajándékot az urunknak. Az ajándék sok szép virágokból és sokféle gyümölcsből állott. Már előre tudom, hogy erre mit mond ked – erre azt fogja ked mondani: a bizony illetlen ajándék volt – asszonyhoz illett volna virágot küldeni ajándékban, és ha a jancsáraga azt az ajándékot asszonynak küldötte volna, azért dícsérném; de, hogy egy generális virágot küldjön egy fejdelemnek, azt soha sem tartom illendőnek. Ha ezeket mondja ked, én azt mondom: mert más országban nevetséges dolog volna, de azt tudja ked, hogy itt nem lehet ajándékot küldeni egy asszonynak, annál is inkább halálos vétek volna itt, ha egy asszony ajándékot küldene egy férfinak, hacsak egy szál rózsából állana is.

Való, hogy az ilyen ajándék nekünk visszátetszik, és mi asszonyhoz illendő ajándéknak tartjuk, de azt kell megvizsgálnunk, hogy itt szokás, ami pedig szokás -64- valahol, az illendő is abban az országban. Angliában ha az asszonyok a korcsomára mennek, azért senki nem itéli meg őket; mert szokás. Spanyolország szélyin az asszonyok egy kis malaczot hordoznak az ölükben, valamint másutt hordozzák a kis kutyácskákat. Francziában, vagy másutt egy úri asszony a hintójába ül, estig oda jár, ahova szereti; itt pedig egy török úrnak felesége esztendeig sem megyen ki a házból. Lengyelországban a papok a sekrestyében lévő szentelt vízben teszik az égett bort, hogy meghűljön amíg a misét elvégezik; nálunk megengednék-é aztot? Nálunk szégyenlene dohányozni egy úri asszony; itt pedig mind dohányoznak. Khinában az olyan leány megyen hamarább férjhez, akinek leghosszabb a füle, és ha a vállát éri; nálunk pedig az olyantól elszaladnának. Itt csak az ujjokkal esznek, nálunk pedig késsel, villával. Hát az jó szokás-é, hogy a tatár nemes asszonyok megfúrják az orrokat, és egy nagy ezüst karikát vonnak belé, valamint a fülbevaló. Az országban lévő szokást kell hát megtudnunk, ha arról akarunk ítélni. Talán még ked azt a szokást sem tudja, hogy ha egy török két csötörtököt elmúlat, azért a feleségének szabad panaszt tenni ellene a bíró előtt? Mondjuk hát, hogy a jancsáraga küldhetett virágot; mivel itt szokás.

De, édes néném, készítse ked a füleit a rossz hírre. A való, hogy aztot előre el lehetett látni, de teljességgel nem gondolhatta volna az ember. A mi jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hívatta a vezér Horváth Ferenczet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jenikőnél. A mi urunk, mint igaz keresztény fejdelem, csendes elmével vette ezt az izenetet, és abban a változtatás változást nem okozhata. Elmondhatta volna Dáviddal: Usque quo exaltabitur inimicus meus super me? és: pirúljanak meg mind azok, akik az én nyomorúságimon örűlnek. De a Krisztus tanítását -65- követvén, áldást kért üldözőire, nem is a portának tulajdonította azt a változást, hanem annak a követnek, aki ártalmunkra igyekezik. Ha isten mivelünk, kicsoda ellenünk? Még nem tudhatom, micsoda helyre akarnak bennünket repíteni. De még nem olyan hamar lészen az elmenetel, amelyet szívesen bánom azért, hogy egymástól tovább esünk. Mindezekről legelső alkalmatossággal tudósítani fogom kedet. Jó egészséget is kívánok. Ámen. -66-

XXXIV.

Ma reggel a fejdelmünk a Pompejus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a Feketetengernek torkában egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk; mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a másikra kelletett volna ugrándozni – a káposztás fazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vad kecske. Nem lehetett megtudnunk, hogy micsoda magasságú volt azelőtt az oszlop, mivel el vagyon törve két, vagy három darabra. Amely darab még fenn áll, nem lehet magasabb harmadfél singnél. Nincsen mit nézni rajta, hanem csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompejus tétette oda; mert aztat csak mondják, és minden a Pompejus oszlopának híjja, de arról semmit nem találni írásban. A bizonyos, hogy az a híres római ember ezen a földön eleget járt; de az nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a császárok előtt tették oda. Ha Pompejus tette is, nekem ahoz mi közöm? Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön ked megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompejus meg nem fizeti nekem a keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.

Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes, nem messze vagyon ide, a neve Rodostó. De ennél többet nem tudok, hanem azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokat foglaljanak az egész bújdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé innét elillantunk. Azért -67- azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne féljen ked, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kedet, se attól ne tartson ked, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék; mert annyi portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és egy asztal. Látja ked, mind ezek nem adnak nagy gondot; mikor pedig sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem nincsen? – Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a készületre. Édes néném, akik bújdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek? A való, hogy kivált minékünk ketten hárman, kik mindenkor véle bújdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsűletért, ha egy kis háladatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki ked ezeket a deák szókat: Experto crede Roberto – a való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De vessünk véget az ilyen gondolatoknak, és örűljünk még előre annak, hogy holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést annak, aki azt szereti – úgy-e, édes néném! Ezzel maradok ked köteles, lánczos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája. -68-

XXXV.

Üssék meg a dobot, fújják meg a készűlőt, édes néném, már mi készen vagyunk. A gálya, aki urunkat fogja vinni, itt vagyon. Amely hajók a portékát és a fejdelem embereit fogják vinni, azok is már rakodva vannak. Bercsényi úrnak egy nagy hajót rendeltek. Már mind az egész bagázsia elindúlt, csak mi maradtunk még hátra. Forgács ur velünk lesz, és egynehány alávaló cseléden kivűl hárman vagy négyen leszünk a fejdelemmel, és hét órakor reggel mi is abban a nagy vízi hintóban ülünk.

Tegnap pedig a fejdelem csak különösön szemben volt a vezérrel, és tőlle elbúcsúzván, nagy barátságát mutatta a fejdelemhez, és meg is ajándékozta egy szép török flintával, és nagy barátságosan váltak meg egymástól. De gondolja el ked, hogy a török micsodaféle beszédekkel él. A fejdelem beszédközben mondotta a vezérnek, hogy talán messze vagyon Rodostó, és hogy közelebb szeretett volna lenni a portához; erre a vezér mondá, hogy ha egy kevéssé messze van is, de a hely alkalmatos. – De ne gondoljad, hogy messze legyen; mert csak annyira vagyon, hogy ha a riskását megfőzik, oda vihetik melegen. Itélje el az ember az ő török mondását! elég az, hogy mindjárt megindúlunk, és még ezt a levelet be kell pecsételnem, azért most többet nem írhatok, hanem ha helybe érkezünk, mindenekről tudósítani fogom az édes nénémet, akinek istentől jó egészséget kívánok, és láthassam meg kedet mentől hamarább. Hanem csak arra kérem kedet, hogy írjon mentől gyakrabban; én pedig azt el nem múlatom. Pola téti édes néném, és az egészségére igen kell vígyázni. Mi ezennel megindúlunk, már hét az óra. -69-

XXXVI.

Édes néném, ha nem mondanám is hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri ked, hogy honnét dátálom levelemet. Elég a, hogy az isten szerencsésen ide hozott mindnyájunkat. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagrammát csinált a város nevéből, és ez jött ki belőle: Ostorod – ez igen hozzá illik a bújdosókhoz. Elég a, hogy erről eleget lehetne elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra, most pedig fogadásom szerént hadd írjak meg mindeneket kednek.

Legelőször is ott kezdem el, hogy Jenikőből 16-án indúlánk meg. Már a gálya készen várta a fejdelmet. Amely igen nagy méltóságára esett a fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a nagyobbak közűl való volt; mivel 26 pár lapát vonta – mindenik lapáton kin 4, kin 3 ember volt – mind egészen 220 rab vonta a gályát – azon kivűl 100 fegyveres léventi, vagy hajdú benne, egyszóval a gályában voltunk mindnyájan 400. A gályás főtiszt basa volt, a fejdelem mellett lévő császár kapicsi basája velünk volt, azon kivűl egy csorbasi. Hét órakor a fejdelem a gályába szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval lőttenek, a vasmacskákat felvonák, és vonni kezdék a gályát. – A császár kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk, a szigetek felé kételenítteténk venni útunkat, amely szigeteket nevezik Insula Principum. Forgács úr azt észre vévén, hogy nem az volna a rodostoi út, és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem Rodostóba viszik, hanem Nikomédiában, ahol Tököli volt. A fejdelemnek haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talán a szelet akarják megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nikomédiában vigyék, és arra -70- okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse valahová – mind ez haszontalan vala; mert minden bizonynyal elhitette vala magával, hogy Nikomédiában visznek, és mindaddig tarta attól, valamíg a szigeteket el nem érők. Ott megszállva 11 órakor, ebéd után Bercsényi úr is oda érkezék. Másnap is a szél ellenkező lévén estig, estve pedig hat órakor onnét elindúlánk jó széllel Rodostó felé – egész étszaka jó szelünk lévén, a vitorlákat felvonták, és nem kelleték lapátokkal vonni. A harmadik napon 8 órakor reggel a herakleai portusba bémentünk, és vasmacskákat vetének le. A kapicsi basa pedig előre Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt kelleték nekünk maradni. 21-én a kapicsi basa a fejdelemnek tudtára adván, hogy már készen volnának a szállások, ma öt órakor reggel megindúlánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem azonnal kiszálla a gályából, és a lovak parton lévén, pompával kísérék a városban lévő fő tisztek a fejdelmet szállásáig.

Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni. Ott a nagy rendtartás legkissebb dologban is, a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember megrándítja, csak elhiheti ked, hogy jól meg vagyon rándítva, aztat pedig mind egyszermind, az 52 lapátot egyszersmind teszik a vízbe – egy lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölnyi. Igen szép múlatság azt nézni, de meg, ha az ember azt gondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik; megesik az ember szíve rajtok. Azon kivűl is a gályavonás igen nehéz munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni – azt gondolná az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket.

Az való, hogy az ételöket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A mieink mégis ingben dolgoztanak azért, hogy a fejdelem ott volt, és ugyan ezért az okért is nem bántak rosszúl vélek, de másként ing nélkül dolgoznak, és a verést legkissebbért szenvedniök -71- kell, amint magok is mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nékik parancsolni, csak süvöltenek – már ők azt tudják, mire való, és egyszersmind fognak a munkához. Az ő székek úgy vannak rendiben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni – közepette utcza vagyon, ahol szűntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-e jól a lapátot, ha beszéllnek-e egymással? Kinek-kinek a maga helyében kell maradni, oda vannak lánczolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha sem szabad felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú zörgést hall az ember; mert csak a sok láncz zörgésit lehet hallani.

Mind ezekre azt mondaná ked, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokat ne sóhajtsák; mindazonáltal mégis vannak olyanok, akik azt a nyomorú életet megszokták; mivel én beszélltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehet-e olyan módot találni abban, hogy megszabadúlhassanak? Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi Magyarországban? Feleségünk, gyermekünk talán már megholtanak – ott mi is mivel élnénk? Itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A való, hogy nem vártam ezt a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, franczia, lengyel, muszka – Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem az állatokat.

Elég az, hogy az egész bújdosó magyarok itt vannak. Kinek-kinek itt vagyon elhintve a kenyere – addig csak itt kell lenni, amíg abban tart. Kinek-kinek pedig bőven elegendő és tágas szállása vagyon – csak én egy szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom, és mindenik háznak vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni (mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle -72- nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény – mi az örmények házaiban lakunk) azonnal a kadiához, vagy a török bíróhoz mentenek mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, leányokon még az utczán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár éppen a kadiánál talált lenni akkor, és mondá nagy prosopopoeával a kadiának: Kadia! az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól; mert semmi bántások nem leszen – de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá Pápainak: Aferim, magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget nevettünk, hát ked is nevessen.

Elég az, hogy mi már itt helyben vagyunk – a bújdosásban is bújdosnunk kell – az isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy leszünk ezután, azt hagyjuk az isten akaratjára: – ő hozott bennünket ide, ő is viseli gondunkat. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokat az isten javunkra fordította; mert noha még nem ismerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy háláadással tartozunk istennek ide való hozásáért; mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorúlt Jenikőben. Az egész szállásaink a város szélén vannak, csak egyet lépek, már a mezőn vagyok. – De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy tetszik, hegy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni; mert az csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is úgy kell alunni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra kérem kedet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az egészségire igen vígyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és akármelyik hajósnak a levelét oda adhatja ked. Jó étszakát, édes néném. -73-

XXXVII.

Már mi itt derék házastüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helytt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Konstantinápolyba két nap könnyen el lehet menni; tengeren pedig egy nap. Az bizonyos, hogy sehol a fejdelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező; mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert – kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és a szőllőket és a sok veteményes kerteket. Itt pedig annyi szőllőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna – azokat pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a szőllőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a szőllőgerezdet a levelek béfödvén a földet is árnyékban tartják, ez pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés esső jár – így a föld nedvesen marad, és a szőllő nem szárad el.

Itt, az való, sok veteményes kertek vannak, az ide való szokás szerént jól mívelik, de nem lehet a mieinkhez hasonlítani. Gyapottat pedig sehol annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapottból való kereskedés itt igen nagy. Torda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, -74- de a mi kokány földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő által csak az (a dolgok), hogy a gyapottat elvessék megszedjék, eladják, vagy megfonják. Májusban vetik el, és octoberben szedik meg. Való, hogy sok bíbelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.

A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan széles, mint hosszú. De akármely szép házak legyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek; mivel az utczára nem hagynak ablakokat, kivált a törökök azért, hogy a feleségek ki ne láthassanak – micsoda szép dolog az irígység! A piacza a városnak igen bőv – a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsó – amíg ide nem jöttünk, még minden olcsóbb volt. De ha egy kis drágaságot okoztunk is, de a való, hogy csendességet is okoztunk; mert a lakosok magok mondják, hogy amíg ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott az utczákon nappal is félve jártanak az asszonyok, és leányok: estve felé pedig akit kivűl találhattak, azt elragadták, és gondolja el ked, mint bocsátották el? Még gyilkosságok is estenek, ezeket pedig a jancsárok, görögök, és örmények követték, de már most legkissebbet sem hallani. Estve kiki sétálhat az utczákon, semmitől nem tarthat. A való, hogy mink is sokan vagyunk, de legkissebb dolog ha történnék, a kapunkon lévő 30 jancsár megtanítaná azokat, akik valamely garázdát akarnának indítani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk – estve idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben 11 óráig is kint vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi úr tőllünk: ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda kell menni – hát hogy töltsük az időt? Még az asszonyok sem szeretik aztat, de mit tehetnek velünk -75- együtt rólla? A való, hogy a nem nékik alkalmatlanabb, hanem nékünk; mert csak el kell hozzájok menni, valamint az úr dolgára.

Már eleget beszélltem a városról, és a földjéről; hanem már a mi házunknál lévő szokásról kell szólni, és az idő töltéséről. A való, hogy egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál. Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak, és akkor a fejdelem felöltözik – azután a kápolnába megyen, és misét hallgat. Mise után az ebédlőházba megyen – ott kávét iszunk, és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolczra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolcz órakor másodikat, és egy kis idő múlva harmadikat dobolnak – akkor a fejdelem misére megyen, mise után a maga házába megyen, és kiki oda megyen, ahova tetszik. Tizenegyedfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor az asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejdelem csak magánoson a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három fertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikat, és egy kevés idő múlva harmadikát – akkor a fejdelem a kápolnába megyen, és azután kiki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig nyolcz órakor a fejdelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel haszinte hat órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor felkél. Azt pedig ne gondolja ked, hogy legkissebb változás is legyen mindezekben. Haszinte a fejdelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak a rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem múlatom azért, hogy kedvét találjam, és mindenkor jelen vagyok mikor öltözik – a hivatalom is azt hozza magával, hogy vígyázzak a cselédekre.

Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásink. A mi pedig a múlatságot és az időtöltést illeti, a sokféle, -76- és kiki a maga hajlandóságát követi. A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk; mert itt igen sok fogoly és nyúl vagyon – veres fogoly több vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejdelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. Mink is jobban töltenők, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani: az ide való emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki házához nem mehet. Kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök. Még nem láthattam a szomszéd asszonyomat. Napjában tízszer is a kapuja előtt kell elmennem, és, ha a kapuban talál lenni, úgy szalad tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta; mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a czigánynék. Ebből elitélheti ked, hogy itt a lakosokkal semmi ismeretség nem lehet, nem is vesztünk semmit; mert itt ki szőcs, ki szabó. Valami főrenden lévő emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a, hogy törökűl nem tudok; másik a, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülj le – azután egy pipa dohányt ád, egy findzsa kávét – hatot, vagy hetet szól az emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. Ők a beszéllgetéshez, nyájassághoz épen nem tudnak. Minden múlatságunk tehát abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára – ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival; mert az asszonynyal reá kell az embernek tartani magát, valamint a kompódi nemesasszonynak. A már csak a régi dolgokat szereti beszéllni, hogy leánykorában micsoda múlatsági voltanak. Azt jól tudja ked, hogy nekem ahoz semmi nincsen. – Énnekem amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is, hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg ked tőllem, mit beszélltek nekem? egy szót sem tudnék megmondani belőlle. Így vagyok azzal az úri asszonynyal. Két óráig sem szólok egyet. Ha nevet, én is nevetek, de sokszor nem -77- tudom mit – azt gondolja, hogy én azokat mind nagy figyelmetességgel hallgatom. Ugyan is, ha én régi dolgokkal akarom az időt tölteni, a Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.

Mind ezekből megláthatja ked, hogy micsoda városban telepítettenek le bennünket; annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke; itt micsodás szokást tartunk. De azt még meg nem mondottam kednek, hogy én micsodás szokást tartok. Az én szokásom a, hogy tíz órakor lefekszem, és a szemeimet bézárom, és rend szerént azokot fel nem nyitom más nap hatodfél óráig. Ezt a dícséretes szokást mind télben, mind nyárban megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tíz az óra, alugyunk hát, édes néném. De az egészségre kell vígyázni, ha azt akarja ked, hogy gyakran írjak. Másszor többet, vagy kevesebbet. Ihon azt majd elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az urunkra jött alkalmatlankodni. -78-

XXXVIII.

Hogy a ked kis ujja meggyógyúljon, azt igen szükséges kednek megtudni, hogy mi négy napig elhagytuk volt Rodostót, és négy mélyföldnyire voltunk savanyúvizet innia. De azt elsőben meg kell kednek írni, hogy mi végre ittuk a savanyúvizet? Ide nem messze egy tócsás hely vagyon, amelynek szélessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek. Negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harmincz szekeret meg lehet látni a sár körűl, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem külömben, valamint a sertések – mikor a sárból kimennek, itélje el ked, micsodások? mert a nem egyéb, hanem kemény fekete sár, a melybe erővel kell lemenni. A lakosok, nem tudom honnét vették, de azt tartják, hogy igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam is bémentem abba az ocsmány sárba a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy mondhassam, hogy sárban hevertem.

Nyárban pedig a bialoknak igen kedves múlatóhelye az a sár. De a görög papok azért, hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy elsőben meg kell azt szentelni; mert másként nem használna. De a még nem elég; mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a traditio szerént és a Hippokrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmad napig kell innia, amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki hogy úgy megtisztúljon mint a kristály. Mi is tehát a föld népének régi bévett szokását akarván követni oda mentünk, és -79- ott találtunk legalább kétszáz férfiat, asszonyt, és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem múlatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni; mert a nélkül nem volna hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép aztat felzavarván sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy oda érkeztünk, elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tüzön; mert melegen kell innia. És sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz, édes néném! Épen a sárhoz illik; mert ha egyik utálatos, a másika fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de mikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni; mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként egymásra való nézve mindenikünk megivott harmad napig tizenkét ejtelnyit belőlle. Némelyik többet; mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is purgálja. A vizet ebédig kell innia, és addig szűntelen kell járni, vagy futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette végbe, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és mikor érzette, hogy a víz munkálódni akar, akkor leszállott a lóról. Elhiheti ked, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mit fog nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz. Ha nem használ, sem törődöm rajta; mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem használt: az egyike rosszabbúl vagyon utánna; a másika halálán vagyon. Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen – nincs fű kertben. A mi urunk pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mint vendégeskedünk. Édes néném, istentől jó egészséget kívánván kednek maradok kednek legkissebbik szombati szolgája. -80-

XXXIX.

A ked szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem. Édes néném, mért kíván ked olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik kednek? A meleg házban nem mesterség írni, a ked leveleit pedig a hideg házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor. Reménlem, hogy másszor megjobbítja ked magát. Itt mi nagy csendességben élünk. Isten tudja meddig; mert innét való elmenetelünk merre, és mikor lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet – húszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az útunkat Erdély felé. Már a felé nem is kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az útat, és amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkissebb súgárát sem láthatjuk megszabadúlásunknak, és még csak a reménséget is ládába kell zárni. Szegény bújdosóknak hogy adsz könnyebbséget,
Ha tőllök elveszed még a reménséget?
De ezzel, édes néném, csak vígasztalhatjuk magunkat, hogy A nyomorúságban lévők nem félhetnek
Semmitől, desőt még mindent remélhetnek.
A való, hogy az istenben reménség ellen is kell reménleni; mert ő igazgatja a szíveket. A mi ellenkező dolgokat látunk Európában a mi megszabadúlásunkkal, azokat is ő vezeti, és nem csak reánk kell gondjának lenni, hanem másokra is. Mi azt akarnók, hogy csak a mi kívánságink szerént folynának a dolgok, és hogy holnap -81- ugorhatnók által a feljebb említett kőfalakat: de nem oda Buda; mert se a portához, se a francziához bíznunk nem lehet. A német megbékéllvén a törökkel, a spanyolba kapa. Orleans herczeg, a franczia regens, akinek természet szerént kelletett volna a spanyollal tartani, mivel oly közelről való atyafiak, ellenkezőt cselekszik, és a császárral allianciát csinál, és a spanyol ellen hadakozni kezd. A császárral elvéteti a spanyoltól a két Siciliát, és ezzel az esztendővel a hadakozás is elvégeződik. Orleans herczeg a békességben azt teszi fel, hogy a spanyol király egy leányát a franczia királynak adja, aki nem több hat vagy hét esztendősnél. Eztet Francziaországba fogják küldeni most minden órán, hogy ott neveljék fel. És hogy a spanyol királynak az első és a második fia az Orleans leányi közűl vegyenek feleséget – ezt a két lányt is Spanyolországba fogják küldeni. A császár, a franczia, a spanyol és az anglus allianciát csinálván egymással, ki merné ezek ellen emelni a kezét? És kitől lehetne remélleni valamely vígasztalást a szegény bújdosó magyaroknak? Mástól nem látok, hanem a francziától, de az is, elmondhatni, hogy háláadatlanúl bánik az urunkkal, aki még most is kéredzik, hogy bocsássák bé Francziaországban, Orleans herczeg pedig nem hogy azt megengedné, vagy még választ adna a leveleire, de még azt sem akarja, hogy nevezzék előtte, okúl adván a császárral való allianciáját. Ilyen a fejdelmek barátsága és atyafisága. Az a herczeg Francziában való létünkkor a fejdelemhez mindenkor nagy barátságát mutatta, az atyafiság is megvagyon közöttök, mivel az ő anyja és a mi fejdelemasszonyunk egy familiából valók. De a fejdelmek azt tartják, hogy úgy vagy barátom és atyámfia, ha szükségem vagyon reád; vagy, ha reám nincsen szükséged. Erre azt mondhatná ked: hát a kereszténység hol vagyon? Hát az evangyéliumot csak a köznépnek adták-é ki? Való, hogy azt mindennek meg kellene tartani, de úgy tetszik, mintha a fejdelmeknek szégyen volna ahoz szabni magokat. – Mind ezekből azt látjuk, hogy csak az istenben kell -82- biznunk, és békességes tűréssel vegyük és várjuk irántunk való rendelésit. Aki a hideget adja, a mentét is ád melléje. Aki bennünket ide hozott, a gondunkot is viseli. Bízzunk tehát, bízzunk, és úgy nem hagyatunk el. A mi fejdelmünk, a bizonyos, hogy bízik, és a mellett minden héten kétszer vadászni megyen – aztot, haszinte varrótő eső volna, sem múlatnók el.

Nem elég azt megírni kednek, hogy Bercsényi úrfi ide érkezett még septemberben; mert azt már régen tudja ked: hanem azt kell megírni, hogy miért jött ide. A franczia király megengedvén, hogy egy magyar regementet állítson fel, azért ide jött, hogy magyar katonákot gyűjthessen Moldvában és Havasalföldiben. Az egészségre vígyázzunk, édes néném, és úgy leszek mindenkor a ked (nem lófejű) hanem lófő székelye. -83-

XL.

Pola teti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani görögűl. De tudja-é ked, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é ked, hogy ma nekem köszöntő levelet kell írni? Én pedig meghajtván mind a két térdemet kívánom, édes néném, szívesen, hogy az isten lelki és testi áldását adja kedre, azaz, hogy betöltse a ked szívét malasztjával, és egészséget adjon kednek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném – mi egymást csak két szóval köszöntjük – azt a két szót mindenkor elkiséri a mi szívünk – mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk: nem úgy mint Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle kívánság – már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz szóból állott a mái köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné köszöntésén – az urat nagy térdhajtással köszönti: hogy sok új esztendő napokat kívánok Nagyságodnak – ezt a mostani új esztendőt pedig az isten meg ne engedje Nagyságodnak eltölteni itt, hanem a maga hazájában, és így Bercsényi uram el nem tölti ezt az esztendőt, hogy hacsak hazájába nem megyen; annak pedig nem látom módját.

Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni? mert Francziában az igen szokás – ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt, leányt, egy szóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat is, de csak egy gombostőt is ád. Kedtől pedig egyéb ajándékot nem kivánok, hanem, hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen ked, mint az elmúltban. Aztot pedig ne kívánja ked, hogy jobban szeressem kedet; mert ha csak fél lóttal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafi szeretetnél. Látja hát ked, mint szeretem kedet! Úgy szeretlek, édes néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen igen kell vígyázni az egészségre. -84-

XLI.

Szép dolog a háláadatlanság. Már egynehány levelemre nem veheték választ; mégis ked panaszolkodik. A rendes dolog, énnekem kellene kígyót békát kiáltanom kedre; mégis ked ír olyan haragos és tüzes levelet nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagudott Hérmán – kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném; ked is felejtse el, én is elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam amit gondolok, haszinte újontában fellobbasztom is azt az édes haragot. Mert egész gyönyörűség nékem a ked haragos levelét olvasnom, és olyan formában tud ked panaszolkodni, és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene kedet szeretni, ha lehetne.

Édes néném, azt már régen tudja ked, hogy Bercsényi úrfi innét elrepűlt hajón még júliusban. Viszen magával mintegy három száz katonát – annak fele magyar, de a más fele, isten tudja hányféle nemzet – talám magok sem tudnák megmondani. Elég a, hogy már néki regimentje vagyon. A kinek pedig ott regimentje vagyon, a már az előmenetelnek az első grádicsára lépett, főképpen az idegenek közűl. A kis Eszterházy is elment, akinek is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon – én azt mondom feleségestől: mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink azt mondják, hogy az Eszterházy úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a Samaritana asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradat; az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem -85- vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházy úrnak nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egykét szóval megmondom kednek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházy úr ebbe az országba jövén a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel leány, akit egy tót nemesember szolgájának férjhez adta. A felesége meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é, vagy jó kedvéből nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt megesküdvén véle, magának elvette, és azóta mint házasok úgy élnek. A mi papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénynyel ellenkezőnek tartják – azt a papok lássák, ők ahoz többet tudnak nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok? – Elég a, hogy az időt eltöltöm nálok; ők lássák a többit. Az asszony elegendő szép, igen szép termetű, ifjú, és a múlatságot szereti. Nekünk ilyen kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel tánczot eljártam már egynehányszor véle. Magyarúl is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle, hogy emberségtudó asszony, és el nem únom magamat, amikor véle vagyok.

Azt tudja meg ked, hogy Forgács úr elhagya bennünket. Nem tudom, ha az ide való lakást únta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De kiki a maga kardjáról dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk. Úgy látom, hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében. Én ugyan nem bánom, mert még is telik az idő.

Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászó helyek vannak. A jószága öt mélyföld ide, de csak két nap maradhattunk ott, addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Soha sem láttam volt bialokkal vadászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén abban -86- vagy húszig való bialokat hajtottak, és azokkal egészen felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat. Nem lehetett úszni a szegény halaknak a sáros vízben. Török halászat! Én valami itt történik, mindenekről számot adok kednek, csak ne haragudjék ked, és csak az egészségére vigyázzon. Többet is írnék, de ebédre dobolnak, és a hajós megindúl ebéd után. Azért maradok és leszek a ked legkedvesebb és drágább atyjafia. -87-

XLII.

Úgy tetszik, hogy már ennyi lakásunk után ebben a városban bővebben írhatok kednek a lakosiról és a szokásiról. Úgy is nincsen egyebet mit írnom. Azt már egyszer megírtam, hogy négyféle nemzetség lakja a várost: görög, örmény, török, zsidó, és hogy nagy kereskedés vagyon itt mind földön, mind tengeren. Némelykor háromszáz szekér béjő a városba – e pedig gyakorta történik, főképen őszszel és csaknem minden nap. Itt, amit a szekereken hoznak, hajókra teszik, és Konstancinápolyba viszik. Tengeren is ide sok hajók jőnek, akik mindent hoznak. – A lakosokról azt mondhatom, hogy a török lakos itt felesen vagyon, és csendességben élnek, legjobb eledellel is élnek, és külön laknak a keresztényektől.

Mert itt mindenik nemzetség különkülön részében lakik a városnak; a város csak egy, de négy részben vagyon, és nem elegyednek össze. És amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna – némelykor csak a törökök között vagyon, és másutt nincsen; némelykor csak a zsidók között, a görögök, vagy csak az örmények között. Mind a négy nemzetségnek egy bírájok vagyon, aki török – e csak három esztendeig lehet bíró, némelykor addig is leteszik. De mindenik nemzetségnek vagyon különös bírájok, akik folytatják a dolgokot a kadia előtt (azaz a török bíró előtt). Itt a kadia csakhamar felépűl, noha ő is sok pénzen veszi meg a bíróságot. És amint ő itél, annak úgy kell lenni, ha igazságtalan is az itélete: példának okáért, ha városi tolvajt fognak meg, arra olyan itéletet teszen, hogy fel nem akasztják, ha fizethet neki; de ha nem, abban bizonyos lehet, hogy meghosszabbítják a nyakát. Itt pedig akasztófa, se hóhér nincsen, hanem akármely -88- bolt elibe, felakasztják egy szegre a piaczon, és a jancsár, akit megkaphat az útczán, örményt, zsidót, görögöt, annak kell felakasztani. A kadiának itt mindenért kell fizetni.

Ha valaki építeni akar; a szabadságért fizetni – a temetésért, házasságért mind fizetni kell – hogy a gyapottat és a szőllőt megszedhessék, fizess – hogy kiki a maga borát árúlhassa, azért fizetni kell – hacsak tele hordót akar is megkezdeni, fizetni kell – az új bort nem szabad addig árulni, amíg nem fizetnek. – A kadia meggondolja magát, egy órában a korcsomákat mind bézáratja; akkor fizetni kell, hogy kinyithassák – egy szóval csak nem mindenért kell fizetni. Azt mondhatná ked, hogy az ezerekre megyen: való, hogy sokra megyen, de nem megyen olyan sokra, mert a temetésért, házasságért ki öt polturát, ki tizet, ki egy tallért ád, amint már bírja magát. Aki szabadságot kér a szedésért, borárulásért, ahoz képest fizet, amint már sok, vagy kevés szőlleje vagy bora leszen.

De mind ezekre nem kell azt mondani, hogy a lakosokat nyomorgatja a török; mert ha a magáét megadja, azután csendességben marad, és csendesebben mint nálunk. És amicsoda kevély nép a görög, ha úgy nem bánnának vélek, idegen nem lakhatnék közöttök. Mi itt meg nem maradhatnánk, ha a töröktől nem félnének, de a botozástól félnek; mert legkissebb panaszért is a kadia száz pálczát veret a talpán, ha ezerekkel bír is – és még azon felűl fizetni kell azért, hogy két százat nem csaptak rajta. A görögök sokkal jobban élnek, mintsem a mi örményink, akik között lakunk: de nem is olyan munkások, mint ezek, senem olyan gazdagok, nem is csuda, mert az örmények igen rossz ételekkel élnek. Már ebben a holnapban bialokat ölnek meg, és azoknak a húsából kolbászt csinálnak, és mindenütt csak a sok kopácsolást halljuk egész étszaka, hogy nem is lehet alunni – aztat megszárasztják, és egész esztendő által azzal élnek. Az örmény asszonyok, mikor a városra mennek, mind fekete bélletlen mentét vesznek magokra, -89- és igen munkások. Egy rendbéli köntösnél a leányokkal többet nem adnak, se pénzt, se más egyebet. Egy örmény a lakadalma után egy hétig vagy kettőig a feleségével együtt nem eszik – ennek nem tudom az okát – de együtt alusznak. A lakadalmaknak pedig már nálok bizonyos idejek vagyon – leginkább ebben a holnapban házasodnak, amidőn már az új bor megforrott, és a kolbász-csinálást elvégezték. Mind a városról, mind a lakadalmakról verset csináltam, nem tudom, elküldjem-é, vagy sem? Mindazonáltal kednek elküldhetem, idegennek el nem küldeném; mert nem mondhatni szép verseknek. Itt mind görög, mind örmény érsek vagyon. A zsidó népről mit mondjak? itt is csak olyan a zsidó, valamint másutt. – Ezek tehát azok a szép versek, olvassa ked figyelmetességgel.

Lakunk partján a tengernek,
Töltjük napját életünknek;
Annak gyakran nagy zúgását
Látjuk, s halljuk hánykódását.
Abban nagy halak játszanak,
Örömökben ugrándoznak:
De a parton akik laknak
Szomorúan sóhajtoznak.
Régen Napot jönni látjuk
A tengerből, s azt sóhajtjuk.

Város kies helyen fekszik,
Mely a szemnek szépnek tetszik.
Konstancinápolyban ha mégy,
Húsz mélyföldhöz még ötöt tégy.
Szép oldalra van építve,
Szőllőhegygyel körülvéve.
Szépnek várost nem mondhatni,
Se azt rútnak nem tarthatni;
Ez országban akárhol jársz,
De szép várost itt nem találsz.

Az élethez mi szükséges,
Az itt, mondhatom, bővséges.
Sok százféle árrút hoznak,
Melylyel boltokat itt raknak.
Itt hajóra azt mind teszik,
Császár városába viszik.
-90-

Itt az aër oly változó,
Amint a nép hazudozó:
Télben délig tüzet gyújthatsz,
Dél után ablakot nyithatsz.
Nyárban délig nagy meleg van,
Estve felvedd, ha mentéd van.

Beszéllj földe jóvoltáról,
Hallgass kedves lakásáról,
A tél hideg, igen szellős,
És a mellett igen essős.
Lakni városban kedvesen
Arra okod éppen nincsen;
Mert a tavaszt másutt várják
Nagy örömmel, s azt sóhajtják:
Itt pediglen tőlle félünk,
Ahoz tartva közelíttünk.
Okát annak kitalálnád,
Ha e várost sokat laknád;
Mert gyakran a mirígyhalál
Tavaszszal itt sokat sétál.

Tavasz kezdete igen rút,
És a vége a széptől fut.
A nyár meleg, minden kiég,
Alig marad egy kis zöldség.
Az ősz tehát legkedvesebb,
Azzal gyümölcs nem édesebb.
Mit mondhatni tehát jónak,
Ha az íze sem jó bornak?

Itt asszonyokot ha látnál,
Magadra keresztet hánnál;
Mert mindenik egy ijesztő,
Nem külömb, mint egy kísértő.
Fekete vagy zöld mentéjek,
Födözve van orrok, fejek.
A fejek van bépólálva,
Csak a szemek van kinyitva.
Azt nem mondom hogy szaladnál
Tőllök, ha vannak házoknál;
Mert ott más köntösben vannak
Mint mikor az utczán járnak.

Örmény, görög lakadalmon
Ne kapj ott a vígasságon.
A hegedűt ott rángatják,
A füledet csikorgatják.
-91- Annak nincs több csak két húrja,
Melynek ízetlen a hangja.
Soha többet egy nótánál
Azon vonni nem hallanál.

Örmény menyasszonyt pompával
Viszik estve sok gyertyával,
Ki templomban vőlegénynyel
Megesküszik nagy örömmel.
Más nap menyasszonyt útczákra
Viszik házakról házakra.
Annak fejét bétakarják,
Hogy ne lásson azt akarják.
Orrára könnyen leesne,
Ha segítsége nem lenne.
Őtet kétfelől vezetik
Öreg asszonyok segítik.

Menyasszony nagy büszkén megáll
Minden háznak kapujánál,
Ott kezkenőt a nyakára
Tésznek, s elég ajándékra.
Onnét elébb megindítják,
Meg más háznál megállítják.
A vőlegény pillangóson
Megyen előtte kardoson.
Az utczákat mind béjárván
S elég ajándékot kapván
Viszik vőlegény házához,
Hol kezdenek vígassághoz.

Egy hétig tart lakadalom,
Három napig az únalom;
Mert addig a vőlegénynek
Lánczon kell lenni kedvének.
Csak száraz kortyot kell nyelni,
Mert nem szabad megkóstolni.
Lakadalma vőlegénynek
Hasznára van erszényének;
Mert kiki ád néki annyit,
Hogy elteszi annak felit.

Lakja várost négy nemzetség:
Görög, török, zsidó, örménység.
Ez mindenik tart más vallást,
Külön-különféle szokást.
Hogy lehetne ott egyesség,
Ahol hitben van külömbség?
-92- Ne kivánjad ott a lakást,
Se sok ideig múlatást,
Ahol három napján hétnek
Három vasárnapot üllnek.

Talám e föld azért tetszik
Olyan rossznak, azért látszik
Hogy itt töltünk esztendőket,
Sok unadalmas időket:
Minden tetszik bújdosónak
Hazáján kivűl soványnak.
De, ha istennek szolgálunk,
Úgy szent városában lakunk.
Ott nem fognak üldözhetni,
Se bennünk onnét kitudni,
Ott öröke a koldúsnak
Olyan nagy, mint a királynak.
Uram! legyünk mi bújdosók,
Azon városban lakósok.

Édes néném, ezeket csak ked számára csináltam; mert tudom, hogy a ked itélőszéke előtt meg nem itélik őket. De, ha más kezéhez akadnak is, nem törődöm rajta. Ha nem szereti, csináljon szebbeket. Én soha sem voltam a Parnassus hegyén. Hanem csak azon törődöm, hogy ez a levél találja kedet fris jó egészségben. Édes néném, szeret-é még ked? Pola téti. -93-

XLIII.

Szép dolog a háláadatlanság, és a restség. Már egynéhány levelemre nem vettem választ, mi az oka? Beteg-é ked? haragszik-é ked? Nekünk nem kell úgy tennünk mint a rossz házasoknak, akik háttal fordúlnak egymáshoz, amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni reám; mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell. Azt nem kivánom kedtől, inkább sírok ked helyett.

A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírét a fejdelemasszonyunk halálának, a ki is Párisban 18. febr. holt meg 43 esztendős korában. A való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett; mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor kelletett búsúlni. A való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fenn volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni: noha a héjával a szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vígasztalására vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az isten, valamint ővéle, és ha ezek kéntelenek szenvedni, ő is könnyebben szenvedhet. Valljon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a fejdelmeket és más nagy urakat, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy talán az istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket? – Solon, a hét bölcsek közűl való, a Kroesus udvarába menvén, Kroesus nagy becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és -94- mondá néki a király: „Látod-é, micsoda gazdag és boldog vagyok?“ De a philosophustól semmi dícséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak. Gondolván, hogy majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki, de Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: Nemo ante mortem beatus: Senki holtáig nem boldog. E ha nem tetszék is a királynak, el kelleték hallgatni. Eszébe is juta idővel; mert Cyrus felprédáltatván kincsét, és országát, és maga is rabságba esvén, és halálra itéltetvén, akkoron eszébe jutott a Solon mondása.

Minthogy históriából beszélltem kednek, még ez iránt két rövid példát hozok elé, hogy meglássa ked, hogy mi is tudjuk az ABCét. Osiris, az egyiptomi leghíresebb király, meggyőzvén öt vagy hat királyokat, és rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatja vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között, amidőn vonták a szekeret, egyik a hat közűl csak a kereket nézte. Osiris a szekérben lévén aztot észre vévé, és kérdé tőlle, hogy miért nézne mindenkor a kerékre? A rab király felelé néki: „Azt nézem, hogy amely része a keréknek fenn vagyon, a lefordúl, és amely alatt vagyon, a felmegyen.“ Az egyiptomi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal felszabadítá a királyokat, és mindenikét nagy becsülettel a maga országába visszábocsátá.

Haszinte megúnná is ked, de hozok még egy példát elé; mert nem mindenkor vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszélljek. Egy számoszi király, a neve nem jut eszembe, soha legkissebb szomorúságot vagy szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint mások. Azért egy igen kedves gyűrűjét kihúzván az ujjából, a tengerbe veti; már őnéki is búja volt gyűrűn: de más nap egy nagy halat visznek asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király nagy nyomorúságokban esék, és akkoron észre vévé, hogy a jó idők után -95- eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven venni, amelyet onnét felűl küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben: az isten megvígasztalhat bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket. De itt még más rossz hírek is vannak; mert a pestis itt igen kezd sétálni. Azt mondják, hogy keteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az egészségre kell most igen vigyázni, soha sem volt nagyobb szükségünk reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kedért; mert a nem tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok is utánnok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonynyal hozzánk jőnek lakni, mintha már köztünk bátorságosabb volna: de én nem bánom, mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja ked mondani: Jaj! hogy gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról? Édes néném, amíg élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkat csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném, arra vígyázzon ked, hogy a csont egészséges legyen, és czinteremben ne vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és remélljük, hogy a jó isten megtart bennünket. Ámen. -96-

XLIV.

Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze ked, honnét írok, meglátja ked abból, hogy vagyon abban valami. Abban a vagyon, hogy ide három mélyföldnyire kelletett jönnünk, és a várost elhagynunk a pestis miatt. Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorúlt udvarházban, vagy is majorban vagyon szállva. A városban a pestis egészen elhatott. Vagyon olyan nap, hogy másfél száz embert is eltemettek. Közöttünk még senkit sem temettek, noha a cselédek közűl kettőn is volt pestis, de kigyógyúltak belőlle. Mindazonáltal már tovább nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész háznépestől. A való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenűl nevetünk. Ugyan-is ocsmány nyavalya ez; reggel jól vagyon az ember, estve felé megbetegszik, és harmad napjára eltemetik.

Ked iránt is nagy félelemben vagyok; mert tudom, hogy keteknél is nagy a pestis, de már ebben benne vagyunk, úszni kell amint lehet, és mindenek felett bízzunk az úrban; mert el nem hágy bennünket: így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bújdosásban is bújdosni kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az istennek bújdosó fiához. Ezután hogy lészen dolgunk, isten tudja. Eszterházy úr nincsen velünk. Rodostóhoz közel egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségével. Többet nem írhatok; mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban vagyunk. Az isten tartson meg bennünket. Az életére és az egészségére vígyázzon ked. -97-

Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kedet; mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kednek, hogy Bercsényi úr az asszonynyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az agyékán valami kis dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talán pestis, senkinek nem szólott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg, valamely orvosságot sem mert kérni, hanem a jó buzgó asszony estve mikor lefeküdt, az ágya mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást mind addig, valamíg el nem oszlott, és mindenkor nagy titkon, és csak akkor mondotta meg az úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az ő ájtatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk: egy keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.

Majd elfelejtettem volna kednek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz való színű köntöst felvettük: mert mindnyájan feketében vagyunk – a fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a bizonyos, hogy hozzánk illik a gyász, haszinte senki haláláért nem viselnők is. -98-

XLV.

Ne csudálja ked, ha az elmúlt holnapban nem írtam; mert olyan szomorú állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt holnapban, aki confectumokat csinált, és aki kávét szokott főzni a fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és harmad nap múlva a pestisben megholt – hozzám pedig harmincz lépésnyire volt szállva. Ezen kivül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utánna menének. Itélje el ked ezekből, hogy micsoda szomorú napokat töltünk itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is; mivel az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abba eshetik – estve egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá egészségem jó vagyon, de, minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd, a már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem magamban, hogy beteg vagyok, és az ilyen képzelés félelmet okozván az elmében, szűntelen való unodalomban és nyughatatlanságban vagyon az ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni, nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta az olyan gondolatokat.

Azt ne gondolja ked, hogy csak én vagyok így; mivel mindnyájan ilyen állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén elitélheti ked, micsoda vígassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni, hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel múlassam magamat. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így leszünk sokáig, a -99- természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hát ha még olyan városba mennénk, ahol mindenkor nevettek, aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés nélkül – ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanács urak, de kiki nevetéssel mondotta ki a voksát, egy szóval soha sem beszéllhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszéllhettek volna – az apjok, anyjok, feleségek, és gyermekek halálát egymásnak nevetéssel adták tudtára. A való, hogy nem szeretném az olyan városban váló lakást, de legalább innét egy olyan városba kellene mennünk, hacsak egy holnapig is – de azt gondolom, hogy talám még ott sem nevettethetnének meg minket; mert a mosolygás is nehéz nekünk.

És amicsoda processiót láttunk itt a minapiban, bizony nem lehet látni könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta: Eszterházy úr ide járván misére minden innepekben, s legutólszor úr színe változása napján itt misét hallgatván, és ebédet evén, estve felé lóra ült, és visszáment, ahol a feleségével volt szállva egy réten. Itt ebéd után nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a veszedelmes legyen, a pedig már a pestisnek jele volt, és harmad nap múlva csak halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk, aki is mihent halva látta az urát, nem tudván mitévő legyen abban az elbódúlt állapotjában, kapja magát egy szolgával, és egy kis leánynyal, oda hagyja az ura testét, és mindenütt gyalog két mélyföldnyire jő hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem könnyezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől. Mindezek után hogy lehetne legkissebb jó kedvünk is? De, nem hogy jó kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és -100- mindenkoron eszembe fog jutni, hogy micsoda napokat töltöttünk itt el.

De minekelőtte elvégezzem levelemet, lehetetlen, hogy meg ne írjam kednek az égést, amely bennünket megijesztett volt, haszinte sátorok alatt lakunk is; mert aminap a cselédek egy vászonból való palotát gyújtottak itt meg, nem tudom miformában, a gyertyát melléje tették volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt – Zsibrik lakott benne, és alig szaladhatott ki alóla, a partékáját is kikaphatták – de nem lehetett szebb égést látni, mint a volt; mert a sátor sokféle színű materiákkal lévén felczifrázva, a láng is mindannyiféle színt mutatott. Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább két ezer tallérba kerűl. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászon palotára. Kívánom, hogy az isten tartsa meg kedet. -101-

XLVI.

A pestis, istennek hálá, tellyességgel megszűnvén a városon, tegnap reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik magokat nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti ked magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemből megszabadúl. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy micsoda unadalmas napokat töltöttünk ott el; mert azt le nem lehet írni, és mennél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és megszabadított az elmei ínségből, amely se nem könnyebb, se nem kissebb, de talán elmondhatni, hogy súlyosabb a testi ínségnél; mivel akármely bőségben és jó állapotban legyen a test, de, ha az elme nem vídám és nem csendes, a test is ahoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakat látunk olyanokat, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis kedvetlenek; mert az elméjeknek vagyon valami bajok: ellenben pedig látunk olyanokat, akik, ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vídámok és jó kedvűek. Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egy napi kapálásnál.

Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor -102- csak az isten segítségét kell kérnünk. Akár az elménk legyen nyughatatlanságban; akár a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk – egyedűl ő adhat könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a városiakat, nem emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén: de, istennek hálá, megszűnt, és mi itt vagyunk. Bár gyakrabban vehetném a ked levelét! Isten tartson meg, édes néném. Mi még nem nevetünk. -103-

XLVII.

Édes néném! micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy elfelejtettem kednek megírni a szegény Horvát Ferencz halálát. Vagyon már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen tudja ked, de azt is tudja ked, hogy egy emberséges embert vesztettünk el, aki még hatvankilencz esztendős korában is igen frissen bírta magát, és mindenkor jó kedvű volt – nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. – Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette volna is a maga hazáját; mert, aki 43 esztendőt tölt idegen országban, azt is elfelejti, hogy hová való.

De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és a szemét bé ne húnyja egy úri asszony, aki ifjú lett volna Ábrahám idejében: de mostanában hatvankilencz esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orczáját azért, hogy valamely gondolatokat ne okozzon. Mindezekből észre veheti ked, hogy Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomást fogy, és mintegy olvad. Azt tudja ked, hogy ilyen idős korában is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalaványodott, és maga is veszi észre, hogy nem sokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb beszéllgetése is a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy hamarébb meglátja Mennyországot mint Magyarországot. Bizony jobb is az első a másikánál: de mit ártana Magyarországból Mennyországba menni? Elég a, hogy, amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt gondolom, hogy az örökös hazájába megyen most minden órán. Kit adjunk azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék ked addig felőlle, és írjon ked valami híreket; mert itt semmit nem hallunk. -104-

XLVIII.

Édes néném, akármennyit éljen az ember, akár micsoda kedvére töltse napjait, de mindazoknak a halál a vége. Szegény Bercsényiné asszonyom is azon végezé el életét, aki is már egynehány napoktól fogvást betegeskedvén, és nem annyira szenvedvén fájdalmakat, mint a természetnek magában való elfogyását, aki is mint a gyertya, úgy aludt el tegnap három óra felé dél után. Már észre vettük, hogy csakhamar elaluszik, holmi kérdéseket tettek tőlle a rendelése iránt; az urunk az ágya mellett volt, és mindenre megfelelt, és sőt még valamit akart volna mondani a fejdelemnek, már el is kezdette volt, de egykét szó után csak csendesen kimúlék e világból – alig vettük észre halálát. Sokat kívánkozott szegény a mulandó hazájába, de az isten az örökös hazájába vitte. Úgy tetszik, édes néném, hogy hatvankilencz esztendő múlva csak gondolkozhatott arról a szent hazáról.

Azt elmondhatni arról az úri asszonyról, hogy igen jó erkölcsű ájtatos asszony volt, azt is elmondhatni, hogy mindenkor nagy méltóságban élt, és a szükségnek csak a hírét hallotta. Nem is lehetett másképpen, leginkább amikor Draskovicsné, és Erdődiné volt, a harmadik urával is mindenkor bővségben volt még mind ebben a bújdosásban is. Ma tettük koporsóba szegényt, és gondolom, hogy a jesuitákhoz viszik bé innét Konstancinápolyba – tudom, hogy ott lesz ked a temetésen.

Tudom, hogy már azt várja ked, hogy megírjam, micsoda állapotban volt az úr az ilyen szomorú órákban? Amidőn az asszony betegeskedett, igen igen tudta kedvét keresni, és amidőn halálán volt, akkor úgy -105- történt, hogy aludt – nem akarták felkölteni, hogy jelen ne legyen. Amidőn felébredt, és megtudta, hogy a szegény asszony nincsen már a világon, akkor, a való, hogy egy keveset könyvezett. Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy zokogásokat fog tenni, de sokkal csendesebben volt, mintsem gondoltuk volna, és a keserűség mellett a ládákról gondolkodott. Ilyen a világ! Vallyon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi, és két özvegy asszony. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de, aki gazdagabb, a hatalmasabb. Most ez elég; mert a szomorú dologról nem kell hosszú levelet írni. -106-

XLIX.

Az én vétkem, az én vétkem, és az én nagy vétkem, hogy már egynehány levelire nem feleltem kednek. Az utólsó leveliből látom kednek, hogy ked jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben lévőket mondván: hogy más kézre kerűl a madár. Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másnak, talán a madár is megmaradott volna, de rend szerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a, hogy a ked jövendőlése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a bárányhúst csak szeretjük. Már a csaknem bizonyos mások előtt, de énnálom a bizonyos; mivel a titkot meg kelleték tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsényiné leszen. Egy részént bizony nem bánom; mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál: de itélje el ked, micsodások a leányok? Aztot tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban, aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen, de hogy a grófné titulus zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét.

Azt kedre hagyom, hogy ked mondja ki a sententiát, hogyha mind ilyenek-é a leányok? Elég a, hogy a jövendőbéli vőlegényt, vagy is inkább vőembert most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik; mert azt tudja ked, hogy a szegény asszony éltében egy hónapban sem mosdottunk meg egyszer, de most egy keveset csinosabban tartjuk magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet! mint megifjítja az embert! hát ha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról?

Látta-é ked az olyan öreg embernek a kalendáriumját, -107- akinek ifjú felesége vagyon, hogy miképpen tarthassa meg az egészségét, és hogy micsoda időkben és napokban kell együtt hálni a feleségével, és mikor kell különösön. Eleget nevettünk Zsuzsival; mert én egy kalendáriumot csináltam neki. Azt mondja, hogy nem szereti az olyan kalendáriumot.

Lehetetlen, hogy le ne írjam kednek az öreg emberek kalendáriumját. A nem más jeleket mutat, hanem csak arra oktatja, hogy miképpen vígyázzanak életekre és egészségekre. Valamint más kalendáriumban fel vannak téve a szerencsés és a szerencsétlen napok, itt is fel vannak jegyezve az olyanok, amelyekben lehet a feleségekkel hálniok, és amelyekben különösön. Példának okáért: A nagy bőjtben, és az innepek előtt való bőjti napokon különösön. Pénteken, szombaton különösön. A négy kántori napokon különösön. A három sátoros innepeket mindeniket oktávával meg kell tartani, azért különösön. Az apostolok innepeken különösön. Az evangyelisták napjain különösön. A magak pátronusok napjain nyolczad napig különösön. Ezen kívűl télben, amidőn havaz, különösön: hanem mikor tiszta az idő, akkor meglehet együtt. Tavasz felé, ha náthások, vagy hurutolnak, különösön a májusnak végiig. Nyárban az izzadtsággal is elég nedves humor megyen ki belőllök, azért különösön. Őszszel meglehet együtt mindaddig, még a ködös idők nem kezdődnek, mivel a ködös időkben különösön. Az esős időkben különösön. Amidőn sok mennydörgések járnak, különösön. Ha a gyomor valamit jól meg nem emésztett, nyolcz napig különösön. Ezen kívűl, mikor a napban fogyatkozás vagyon, nyolczad napig különösön. Amikor a holdban vagyon fogyatkozás, akkor tizenkét napig különösön. Ihon, édes néném, az öreg emberek kalendáriumja. Nem tudom, mint találja ked: de Zsuzsi azt mondja, hogy el kell égetni; mert gyakorta mondja, hogy: különösön. Én pedig ködös mint esős időben szeretvén kedet maradok ked szolgácskája. Az egészségre vigyázunk-é? -108-

Hol vannak a muzsikások? Fújják el a tehénhús nótát, és vonják el a menyasszony tánczát. Mindezekből elitélheti ked, hogy ma itt házasság lesz. De azt is jó megtudni kednek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy csak száraz kortyot nyelnek a mái lakadalomban, – talán a menyasszonynak sem leszen jobban dolga. Elég a, hogy ma esküdt meg Bercsényi úr Zsuzsival, két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elitélheti ked, micsoda örömben vagyon Zsuzsi. Aki is bizonynyal megérdemli a grófné titulust, és az istennek iránta való rendelését lehet csudálni, aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban lévő árvákat!

Édes néném, azt is ehez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek elég vagyon a ládájokban; mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne. Mert üsmerek én olyat, ked is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint Bercsényi úrnak, de non habet pecuniam. És nem csak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony tánczát is.

Nem jó törvény volt-é a Lykurgus törvénye Lacedemoniában, ahol próbaesztendőt el lehetett tölteni a leánynyal? véle laktak esztendeig, kettőig; ha egymással meg nem alkhattak, a házasság sem lett meg, kiki ismét más társát keresett magának. De ne keressük ezt a törvényt a régieknél; itt is feltaláljuk, mert a férfiú egy asszonynyal vagy leánynyal a török bíró eleiben megyen, és ott megmondja a bírónak, hogy ezt a személyt elveszem esztendőre, vagy kettőre; mikor az idő eltellik ennyi pénzt tartozom adni neki. A bíró egy -109- czédúlát ád nékik, és azután együtt szabadon lakhatnak. De a bírót meg kell ajándékozni; mert anélkül végbe, nem megyen a dolog. Szeretném tudni, hogy mit mondanának erre a mi erdélyi asszonyaink? Fogadom, hogy sok mondaná: Placet. De talám még a férfiak sem vesztenének rajta, ha az ilyen törvény szokásban volna. Tudom, hogy a ma lett Bercsényiné fog kednek írni, és titkosabb dologról is írhat, mint én. Hanem azt kérdem kedtől, micsoda külömbség vagyon a penitencziatartásnak szentsége között, és a házasságnak szentsége között? Erre feleletét elvárom kednek, és azonban fris jó egészséget kívánva kednek maradok. -110-

LI.

Édes néném, már egynehány levelemre nem vettem kednek válaszát. Kednek is hasonló panasza lehet reám, de annak azt az okát adom, hogy már egy holnaptól fogvást a mi urunk mindenkor rosszúl volt, és a lábaira nem állhatott a köszvény miatt. Erre azt mondhatja ked, hogy az én ujjaim nem voltak köszvényesek, és írhattam volna; én pedig azt felelem erre, hogy mind a szívem, mind az elmém köszvényben feküdtek. Még az új házas asszonyt sem láttam, amióta házas, hanem ma. Ma sem láttam volna meg, ha kénytelen nem lettem volna a fejdelemmel oda menni; mindazonáltal azt meg kell vallanom, hogy az a kételenség tetszett a köszvényes szívnek, és mikor ott voltam, egy kis haragos pirongatás azért, hogy annyi ideig látni nem mentem, orvosság gyanánt esett. De, édes néném, az olyan orvosság még nagyobb fájdalmat okoz; micsoda orvosság jobb tehát? Az talán jobb volna, ha lehetne, hogy az orvosságot is kerülje el az ember; de ez a mesterség. Mindazonáltal, ha jó volnék, azt kellene mondani, hogy mindeneket véghez vihetek abban, aki erőt adhat.

Itt mi már úgy vagyunk, mintha mindenkor itt laktunk volna, és mintha mindenkor itt kellene laknunk. Már nem csudálom, mikor hallom másoktól, hogy a hazáját elfelejtheti az ember; mert talán magam is elfelejteném, hacsak a minapiban az édes anyám levelét nem vettem volna, aki is írja, hogy grátiát szerez, ha bé akarok menni, és hogy az uram halandó lévén, holta után mire juthatok idegen országban. Ez mind bételjesedhetik, és mindenképpen csak bizonytalan voltát látom a sorsomnak; de mind itt, mind másutt csak az -111- isten akaratjára kell magunkat hagyni. És ne úgy gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, akik azt tartják, hogy az isten a világot teremtvén, magára a világra hagyta, hogy menjen, amint mehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz, valamint az órás megcsinálván az órát, aztat feltekeri, és azután azt járni hagyja, amint neki tetszik. Eztet nem úgy kell hinni egy kereszténynek, akit is arra tanít az evangyelium, hogy az istennek olyan gondja vagyon egy szegényre, valamint egy királyra, és hogy minden dolgunknak az ő akaratja szerént kell folyni. Ha azt másképpen hinnők, azt is kellene tartanunk, hogy nincsen más világ, és hogy csak a nagy urakért, gazdagokért teremtetett ez a világ; az alacsony rendűek és a szegények csak azokért vannak e világon, valamint a vízben az apró halak a nagyokért, és valamint az oktalan állatok a terhvonásért. Ne adja isten, hogy ilyen hiszemben legyünk, és hogy ebben csak a névvel való keresztényeket kövessük; mert én azt hiszem, hogy az istennek olyan gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra úgy vígyáz, valamint a leggazdagabbéra. Való, hogy világi módon azok jobban vannak, de, minthogy keresztények vagyunk, csak azt kell mondanunk: legyen isten akaratja rajtunk.

Észre sem veszem, hogy új házas asszonyon kezdem el a levelemet, és predikáczión végzem. De, édes néném, egy kis jó gondolat nem árt. És látja ked, hogy az isten akaratjára hagyom, hogy nekem még abban módom nem volt, amiben volt már háromszor Bercsényi úrnak. Csak azt mondom, valamint az Aesopus rókája, aki el nem érhetvén a szőllőt, azt mondotta: nem ért még meg; én is, hogy még el nem jött az idő; de arra eljött, hogy ked írjon, és az egészségire vigyázzon. Majd elfelejtettem volna kedtől egy mesét kérdeni. Mondja meg ked, micsoda külömbség vagyon a penitencziatartás szentsége és a házasság szentsége között? Ezt a mesét talám másszor is megírtam kednek, de nem jut eszembe; de minthogy új házasokról kezdettem el a -112- levelet, azért írom még egyszer. Még egynehány vers is jutott eszembe, az is az új házasokról. De az bizonyos, hogy Zsuzsira nem szabhatni; mindazonáltal csak leírom, nem lévén mit írni egyebet.

A való jó Kata, hogy leánykorodban
Ha részessé tettél volna jóságodban,
Könnyen estem volna a barátságodban,
Az igaz, nem volnék mostan rabságodban.

„Oh én édes uram! azt én régen tudtam,
A kása hogy meg ne égessen, megfúttam;
Mert egyszer úgy mástól nagyon megcsalódtam:
Veled úgy ne járjak, attól én tartottam.“

Jó étszakát, édes néném, többet nem írok. Talám ebben az esztendőben sem veszi ked több levelemet. -113-

LII.

Édes néném, már egynehány levelemre nem vehetem kednek válaszát. Tudom, hogy ked is ritkán és későn veheti leveleimet, mert most ritkán járnak a hajók a nagy szelek miatt. Az utolsó levelét ennekelőtte húsz esztendővel írta ked – de, hogy ne fillentsek, ennekelőtte húsz nappal. Nem tudom hol sétált annyit a tengeren, mégis azt írja ked, hogy már ideje volna, ked látni elmennem.

Azt én szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék a tengeren, talám halva vinnének kedhez, és káposztát főzetne ked velem. Több napokat is töltöttem én a tengeren, de jó hajókon, az ittvalókon pedig éppen nyomorúság. Azért tegye le ked egy kevés ideig azt a kívánságát, szeressen ked, ha nem lát is, és elégedjék meg ked a levelemmel.

Azt írja ked, hogy nem emlékezik reá, hogy még másszor is megírtam volna kednek a mesét, és hogy írjam meg a magyarázatját. Eleget nevettem azon, amiképpen magyarázta ked; mert ked csak azt tartja, hogy jobb a házasság a penitencziatartásnál. Az való, hogy most gyönyörűségesebb, de nem minden férjfiú és asszony mondaná azt. De amíg aztat valaki jobban megmagyarázza, én addig azt a külömbséget találom a penitenczia és a házasság szentségei között, hogy az első szentséget szánással bánással kell elkezdeni, de annak a vége örömre válik; a második szentséget pedig örömmel kezdik, de bánással és szomorúsággal végzik. Akinek nem tetszik, magyarázza másképpen.

Édes néném, ha nem ismerem is, de megszerettem azt a leányt, akiről írja ked, hogy micsoda veszedelemre tette életét az anyjáért; mert a jó szívet méltó szeretni. De a pogányok között is látunk olyan jó szívű -114- leányokat, a többi között a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy asszonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem, hogy éhel haljon meg, azért a tömlöczbe vetették, és semmi ételt se italt nem adtanak nékie, senki véle nem is beszéllhetett, hanem csak éppen a leányát bocsátották hozzája, aztat is mindenkor jól megvizsgálták, hogy ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlöcztartó látván, hogy két hét múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöczben, a tanács eleiben megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó egészségben él. A tanács arról beszéllgetvén, parancsolja a tömlöcztartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asszony leányát is jobban megvizsgálja. A tömlöcztartó ezeket végbe viszi, de az asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhen. A tömlöcztartó azon csudálkozván, gondolkodik magában, hogy miképpen lehet az? azt végezi el magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál, mikor az anyjával vagyon. Olyan helyt keres azért magának, ahonnét titkon mindent megláthat, hogy mit csinálnak a tömlöczben. Másnap a rab asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlöcztartó is a rejtek helyre megyen, és akkor látja meg, hogy mivel élt annyi ideig a rab asszony; mert mindennap a leánya tejével élt. A tömlöcztartó elébeszéllvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát, és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját, a tanács azt csudálván, és nagy dícséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jó téteményiért a város jószágából megajándékozza. A jó szívű asszonyt két ezer esztendő múlva is méltó szeretni. De ilyen példát a férfiak között többet találunk. Megbocsásson ked, hogy ezt találám mondani. Azért most nem is írok többet, hanem jó egészséget kivánván, maradok ked szolgája. -115-

LIII.

Annak igen örűlök, hogy oly hosszas betegség után az ágyat el kezdi ked hagyni, és az egészség meg akar keddel békélleni. Édes néném, ha békéllik keddel, meg nem kell többé haragítani, hanem kedvit kell keresni és gyakran meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harmincz esztendeig a ked szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség bocsánatot kérni azért, hogy annyi ideig nem írhatott ked. Mikor valami nem az akaraton múlik el, hanem valamely más alkalmatlan akadályon, akkor könnyű és tartozunk is megbocsátani. Talán nem volna szükséges megírni, hogy micsoda örömmel olvastam a ked régtől várt levelét. Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy három levelemre választ nem adott; mert alkalmatlanságára lett volna.

De annak pedig örűlök, hogy oly igen fogja ked pártját az asszonyoknak; mert abból észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én azt, hogy ne legyen jószívű asszony; de ritka, és a férfiak között több jószívű találkozik. Egy neápolisi király a királyné házába menvén, a királyné zsinórt csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a zsinórt? Arra csinálom ezt a zsinórt, felelé a királyné, hogy tégedet megfojtsom véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa valóságra fordúlt; mert ugyan meg is fojtották. Édes néném, az ilyent ne tegyük a jószívű asszonyok közibe, talám inkább tegyük a vad állatok társaságában.

Nem csak a közönséges renden lévők között találunk jószivűeket, de még a fejedelmek között is, amely ritka. – Dom Antonio, egy portugalliai király, látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és szerencsétlen -116- való hadakozását, kincsének és hadának fogyatékját, eltökéllé magában Francziaországba való menetelét, hogy ott a királytól segítséget nyerhessen. Lajos király udvarába érkezvén, királyi módon fogadák, és Lajos szép igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené. De alkalmas idő múlva látván, hogy csak a biztatással tartanák, újontában szorgalmaztatni kezdé kérését. Lajos nem akarván se megszomorítani, se valósággal megvígasztalni, azt felelé mindazokra, hogy a burgundiai herczeggel való hadakozás volt az oka, hogy annyira halasztotta a segítség-adást. Dom Antonio csak az igérettel maradván, ismét kezdi sürgetni a dolgát. Lajos akkoron világoson kiadván a választ, megvallá, hogy tőle nem kell semmit várni, és hogy amely segítséget ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz kétségbeejtvén a portugalliai királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen válaszszal országába visszátérni, készebb lett volna inkább akármely veszedelemre adni magát. De minekelőtte kimenjen Francziaországból, két levelet ír: egyet a fiának, aki az országára viselt addig gondot, és meg mást a franczia királynak, amely levelet egy úrnak adja kezébe, hogy a királynak adja meg, amidőn az udvartól távúl leszen. És azután csak titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a levelet vévén, a nagy urakot összegyűjté, és a levelet elolvastatá előttök, amelyben panaszolkodik Dom Antonio a dolgainak rosszúl való folyásán, mondván, hogy minden segítségtől megfosztatván másnak nem tulajdonítja, hanem bűneinek, amelyekért az isten reá bocsátotta haragját, és ha visszámenne, az isten a népére is terjesztené büntetését; hogy pediglen oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómába megyen, és onnét Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és népére az isten irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszeríti az egész országot, hogy a fiát királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek. Ez a levél az ifjú fejdelmet, és az egész tanácsot megkeseríté, de engedelmeskedni akarván a királynak, az ifjú -117- fejdelmet azonnal királyoknak koronázák. – Az alatt Lajos király is megolvasván levelét, azon a szíve megesék, és mindjárt Dom Antonio után külde, hogy térítenék visszá útjáról, és megparancsolá, hogy segítséggel vinnék visszá az országába és királyi székébe. Dom Antonio szomorúsággal vévé ezt a hírt, tartván attól, hogy könnyű volt letenni a királyi pálczát, de már sokkal nehezebb lészen aztot felvenni; mindazáltal Portugallia felé veszi útját a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal, előre általlátván, hogy talám a fia ellen lészen szükséges hadakozni, akinek is oda engedte volt koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni könnyen. Ilyen gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első városába érkezvén, micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész udvarával ott várta volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borúlván, néki visszá ajánlotta a koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetétől őtet meg ne foszsza. Ezt az ifjú királyt csak annakelőtte két héttel koronázták vala meg, aki is, mihent meghallotta az atyjának visszá való térésit, azonnal eleiben mene. Dom Antonio csudálkozván a fia cselekedetén, hogy egy olyan ifjú fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát; hozzája való szeretetéből gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mint ha egészen néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát. Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a jelenvalókat könnyhullatásra ingerlé; mivel a fijú arra kénszeríté vala az atyját, hogy ülne a királyi székiben: az atya pedig arra kéré a fiát, hogy abból le ne szállana, és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekezék vala egyik a másikat meggyőzni, amely viaskodás, mind a meggyőzőnek, mind a meggyőzetettnek dicsőségekre fordúla. Végtire az atya a fia sok kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székébe visszáüle, és nagy pompával mene bé Lisbónában, a nép nagy örömmel áldván mind az atyát, mind a fiat.

Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon ked -118- szebbet – énnekem tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor alatt, mert már két naptól fogvást az urunk sátorok alatt lakik, engemet itt hagytanak a ház gondviselésére. Erre, tudom, elmondja ked a verset: „Bátyám itthon maradjon; mert ő nem udvaros.“ Ámbár úgy legyen, mert jobban töltöm itt az időt. Még jobban tölteném, ha hosszabb leveleket írna ked; mert még a nyúl farkánál is rövidebbek. Szeret-e ked? Visel-e ked gondot ez egészségre? Én többet nem írhatok, úgy alhatnám. -119-

LIV.

Édes néném, ha lakat volna is a számon, mégis nevetnem kellene a ked levelén, amikor azt mondja ked, hogy ha ked lett volna a felesége a portugalliai király fiának, nem engedte volna meg ked, hogy letegye a koronát. Megbocsásson a királyné, azt nem mondhatni együgyűségnek, hanem nagy jó erkölcsnek, amely példa mentől ritkább, annál dicséretesebb.

A mostani spanyol király nem tette volt-é a koronát a fia fejébe, lemondván a királyságról? Azért ki dicséri, ki nem; de azért kevesen dicsérik, hogy a fia csakhamar meghalván, ismét felvette a királyságot.

Aztot olvassuk egy római császárról, hogy különös életet akarván élni, a császárságot a fiának engedte; de ott nyugodalomban nem maradhatván, a fiához megyen, hogy elvegye tőle a császárságot. Arra a végre összegyűjtvén a nagy urakot és a hadat, előttök felmegyen a fia mellé a thrónusban, gondolván, hogy mindenek örűlni fognak annak. És ott hosszú beszéddel kiteszi szándékát, és a fiának a császársághoz való érdemetlen voltát, s elvégezvén beszédét, fiát letaszítja a thrónusról, akit is mindenek szeretvén, mindnyájan felzendűlének mellette, főképpen a hadi rend, annyira, hogy öléssel fenyegeték a vén császárt. Aki is látván, hogy nem úgy ment a dolog végbe, amint gondolta, és az élete is veszedelemben forogna, nagy okosan tréfára fordítá a dolgot, és mindenek hallatára felkiáltá: „Csak azt akarám megtudni, hogy szeretitek-e a fiamot, és minthogy szeretitek, ide hagyom nektek.“ Nagy szégyennel leszállván a thrónusról, visszátére a barlangjában. A portugalliai király sokkal dicséretesebben cselekedék ennél a császárnál: a való, hogy egy keresztény -120- királynak jobb erkölcsűnek kell lenni, mintsem egy pogány császárnak.

Azt jól mondja ked, hogy soha sem kell hirtelenkedni, mikor az ember valamit akar kezdeni, és annak a végit kell megtekinteni. Jaj! édes néném, ha mi ezt követtük volna, nem volnánk most bújdosók, de vannak olyan dolgok, amelyeknek a mi elménkben a kimenetelek jobbaknak tetszenek, mintsem a kezdetek; de az okosság azt hozza magával, hogy mindenkor mindent okosan kell kezdeni, annak kimenetelét a bölcseség urára kell hadni. De mi olyan nyomorú férgek vagyunk, hogy semmit jól el nem végezhetünk, hogy hacsak az égből segítséget nem veszünk, és amit ott elrendeltek felőllünk, a bizonyos, hogy aszerént kell iromtatnunk, és az a rendelés mindenkor az úr dicsőségét tekinti, és a mi hasznunkra fordúl, ha jól élünk véle, – de ehez is segítség kell. Ezt okozta nekünk az Ádám almája, aki is csak könnyen engedelmeskedék a feleségének; de jaj! ki ne szeretné az olyan szép oldalcsontot?

Édes néném, azt tudja ked, hogy a mi urunk egy darab időtől fogvást sátorok alatt lakott, ahol mégis az egészségre való nézve jobb, mintsem a városban, noha a mulatság mind egy; hogy pediglen tegnap visszaköltözött a városban, fogadjuk fel, hogy ked azt nem tudja. De azt könyv nélkül tudja ked, hogy szeretem kedet, ha az egészségre vigyázunk. -121-

LV.

Édes néném, ha tudná ked, micsoda nagy búba vagyok, megesnék a ked szíve rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát főzhetnének véle. Gondold el, édes néném, már két naptól fogvást az urunk nincsen itt, kilencz mélyföldnyire ment vadászni, oda lészen vagy két hétig. Engemet itt hagyott, hogy gondot viseljek a házra és a cselédekre; – csak bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Szánj, édes néném, szánj: ihon vadászni nem mehettem, mindennap Zsuzsihoz kell mennem, foglyot nem lőhetek. Csak Zsuzsival kell beszéllgetnem, micsoda nagy büntetés e nekem! Bárcsak egy holnapig tartana a büntetés! De akármeddig tartson, de addig úgy búsúlok, hogy majd meghalok örömemben.

A minap Zsuzsival beszéllgettünk, hogy mint lett a házassága, és hogy ennekelőtte másfél esztendővel nem gondolta volna, hogy grófné legyen belőlle, noha jó erkölcsiért megérdemlette. Elég a, hogy a beszéllgetés közben elébeszélltem néki, hogy micsoda csúfos és szerencsés házassága lett egy asszonynak, kednek is elébeszéllem, hadd teljék az idő.

Francziaországban egy városi gazdag bírónak az íródeákja, megszeretvén egy leányt, megkéri, és a lakadalomra napot rendelnek. Ott pedig közönségesen az a szokás vagyon, hogy a lakadalom napján az ebéd és a táncz estig tart, és estve mennek a templomba az esketésre, és onnét az ágyban. Elég a, hogy az íródeák vígan volt ebéd felett, és ebéd után tánczba viszi a mátkáját, aki is a táncz közben örömiben, vagy miképpen, egy kis szelet talált bocsátani, – az íródeák azt meghallván elszégyenli magát, és az a kis szél úgy -122- meghidegíti benne a szeretetet, hogy a tánczot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy ellene mond a véle való házasságnak, és férjhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti ked, hogy micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a követséget, mások pedig neveték a deák egyűgyűségét. Elég a, hogy a bíró másnap megtudván, hogy miben múlt el a házasság, hivatja az íródeákját, és mindenképpen eleiben adja oktalan cselekedetit, hogy olyan csekély dologért, amelyet csak nevetni kelletett volna, a házasságot félben hadta. A bíró látván, hogy nem akarna magában szállni, és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel a leánynak ellene mondottál, énnekem gondom lészen reá; hanem menj el a házamtól. Azután a bíró megmondja a leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája mégyen, – a leány azt nagy szerencséjinek tartván, reá áll. A bíró csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de öreg lévén, csak keveset lakhaték a feleségével, és sok pénzét, jószágát a feleségének hagyá, aki is azután Párisban ment, és ott úri asszony módra kezde élni. Minthogy szép volt, egy öreg gazdag generális megszereti, de ezt is csakhamar kiszólítják a világból, és ez is mindenét a feleséginek hagyja. No már nagy úri és gazdag asszony lett belőlle csakhamar, de még a szerencse fellebb vitte; mert Casimirus király letévén a lengyelországi királyságot, Párisba ment lakni, és ott meglátván a mi szerencsés asszonyunkat, megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak titkos felesége legyen. Az asszony nem törődvén azzal, ha királynénak nem hítták is; mert valóságoson az volt, ha titkon is.

Mindezekből azt látjuk, édes néném, hogy mely csudálatos úton vezettetünk, haszinte az útat nem üsmérjük is, és hogy gyakorta a szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint a mi titkos királynénkkal történt, mert ugyan is ki ne gondolta volna, hogy az a kis szél holtig való ártalmára ne legyen? De nem hogy ártalmára, de a tette szerencséssé, és anélkül csak alacsony rendben maradott volna, és az a kis szél vitte őtet a -123- szerencsének partjára. De nem jovallom mindazáltal a leányoknak, hogy az olyan széltől várják szerencséjöket; mert az ilyen példa talám soha meg nem történt. De mit mondjunk az íródeákról? Azt mondom, hogy csak az olyan szélre volt érdemes. Úgy tetszik, mintha az a fráter csak a szélnek csinált lakadalmat: ugyancsak azzal is maradott. Amely deákból az olyan szél kifújja a szeretetet, megérdemli, hogy a leányok sok babot és retket egyenek, és úgy megfüstöljék, valamint a sódort – tudom, hogy ked is erre ítéli őket.

Édes néném! itt most én vagyok az úr, úgy töltöm az időt, amint lehet, hol jól, hol rosszúl, hol jóban, hol rosszban, de csak telik, én is ballagok véle együtt. De azt kellene bánnom, hogy nem úgy töltöm, amint kellene, és csak akkor akarok jó lenni, amikor megházasodom. A bizonytalan, és most kellene jó lenni, hogy akkor jobb lehetnék. Csak azt kell tehát mondani, édes néném, maradok a ked rossz szolgája. -124-

LVI.

Édes néném, ha semmit nem írt volna is ked az utolsó levelében az egészség felől, de általláthattam, hogy jól foly az erekben a vér; mert a ked levelén eleget nevettem. Ki ne olvasná jó szívvel a ked okos és nyájas leveleit, főképpen, mikor jó kedvünk van? De csak azért haragszom, hogy némelykor rövidek, holott soha hosszú levelet nem írhatna ked nekem, és olyan örömmel olvasom, hogy némelykor csak azért írok levelet, hogy hamarébb vehessem a ked válaszát. – Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. – Vannak olyanok, akik leírják amit akarnak mondani, de a csak száraz, sótalan és ízetlen; némelyek pedig a legkissebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a ked veres orczája, hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint ked: amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jó ízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem merém, nehogy azt mondja ked, hogy káposztához hasonlítom a ked levelit. De meg ne haragudjunk, haszinte ahoz hasonlítanám is: mit vétenék véle? Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a számnak a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, amely távúlról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről, ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drágafűet lehet találni.

Erre tudom azt mondjuk: csak a káposzta neki! Azt ne csudálja ked; mert egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom mi okból, az orvos doctorokot a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. -125- De egyéb dícséretet nem mondanék is felőlle, a nem elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi czímer? Hogyha pedig a könyvem elkészűl, azt akarom, hogy a több híres auctorok közé számláltassam; mert ugyanis, ha az aranyról, ezüstről és egyéb metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról? holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éh gyomornak.

Minthogy már a gyomros materiába elegyedtem, talám követem még egy darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, – némelykor a cancellariákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban; azért ma, amint észre veszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok. Azért is jutott eszemben, hogy régenten Siciliában volt egy görög város, amelyet Sybaris városának neveztek. Ott a lakosok olyan torkosok valának, hogy nagy ajándékokot adtanak az olyan szakácsoknak, akik újabb újabb étkeket tudtak kigondolni, és olyan nagy kényességben éltenek, hogy a városban nem szenvedték az olyan mesterembereket, akiknek zörgéssel kelletett dolgozni; desőt még kakasokot sem tartottak azért, hogy fel ne ébreszszék álmokból. Lehet-é, édes néném, ennél kényesebb élet? Ha ezek a lakosok a mi barátinkhoz mentenek volna ebédre, mint laktanak volna? A való, hogy vannak olyan barátok, akik jól tarthatták volna: de meg vannak olyanok, ahol a fogok meg nem zsírosodott volna. De hiszem tudok olyan históriát, hogy egy asszony meg-ett egy milliumot, még sem zsírosodott meg a foga.

A híres Kleopatra egyszer azon vetekedett Antoniussal, hogy melyik adhat közüllök drágább ebédet? Antonius mondotta, hogy ő adhat három, vagy négyszáz ezer forintos ebédet; Kleopatra felelé, hogy a mind semmi, és másnap egy millium-érőt előtte megeszik. Antonius azt lehetetlennek tartván, Kleopatra másnap ebédre híja Antoniust, az egyik fülben valóját leveszi, és eczetben teszi, a gyöngy ott hamar elolvadván az ételben teszi, és egyszersmind megeszi, és -126- mondja: Antonius látod-é, hogy én megettem egy millium-érőt?

Édes néném, dícsérjük-é azért Kleopatra asszonyomot? csudálom, de nem dícsérem. De ha azt nem cselekedte volna, nem volna mit írnom kednek. Édes néném, meg ne egye ked így a gyöngyeit; mert bújdosók vagyunk. Ha az a királyné úgy bújdosott volna, mint ked, talám ő sem cselekedett volna olyan drága bolondságot. A való, bolondság; de annak a bolondságnak tizennyolcz száz esztendőtől megmaradott a híre. Csaknem minden bolondság ezen a világon, hát az ilyen miért volna alább való a többinél?

Nagy Sándor nagyobb bolondságot cselekedett; mert a világot akarta bírni, egynehány millium embereket elvesztett, és egy kevés idő múlva ő is csak úgy halt meg, valamint egy koldus. A halál előtt mindenik egyenlő volt. Hát a nem volt-é bolondság attól a római polgármestertől, akinek a városon kívül egynehány udvarháza lévén, és mindenike különkülönféle módon volt felékesítve, mindenikében különös udvari cselédje, mindenikében gazdag ebédet és vacsorát készítettek mindennap, úgy, hogy akármelyikében ment a polgármester, kész udvart és konyhát talált? Hát Vitellius római császár felől mit mond ked, aki egy pástétomot csináltatott ebédjére, amely csak fáczánnyelvvel volt tele, – ötven, vagy hatvanezer tallérában kerűlt, – e nem volt-é bolondság! Hát Cajus császár, aki a lova istállóját úgy felékesíttette, valamint a maga házát, és annak udvari tiszteket rendelt, valamint magának, arany tálban aranyos árpát adtanak enni, és némelykor ebédre hítta, valamint egy királyt hívott volna ebédre: az ilyen nem bolondság-é? Ne féljen ked, nem írok több bolondságot, hanem valóságot, hogy szívesen szeretvén kedet maradok. -127-

LVII.

Mindenkor pírongat ked levelében, hogy meg nem írom kednek, mint töltjük itt az időt? A nagy vigasságban csak sóhajtunk, s olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban, – mit kíván ked egyebet? Ha jó volnék, jobban tölthetném, mert arra elég jó példát ád a mi urunk; de rossz vagyok, és attól tartok, hogy az is ne maradjak. De talám az idő okosabbá tészen, vagy akarom, vagy sem; a kételen való okosságnak pedig semmi érdeme nincsen. Akkor volna valami kis érdemünk, amikor ehetnénk a megtiltott gyümölcsből, de nem eszünk, és nem akkor, amidőn arra nem nagy egyepetyénk vagyon. De már most, hacsak egynehány napig is okosabb leszek; mert tegnap ide érkezett a ketek érsekje, itt fog egynehány napot tölteni, és addig rátartjuk magunkat, valamint a kompódi nemesasszony.

Édes néném, ez után hintót mit kelletett küldeni: a régi püspökök pedig azért megnehezteltek volna; mivel azelőtt, főképpen a napkeleti országokban, a püspökök közönségesen gyalog jártak, – nem szólok az öregekről, akik szamárra vagy öszvérre ültenek. A görög anyaszentegyházban e mindenkor így volt szokásban; mert a püspökök, minthogy csak közönséges rendből valának, azért nem vágytanak aféle alkalmatosságokra. Konstancinápolyban annyi gazdag patriárkák között talám csak egy volt, akiről mondják, hogy 200 paripát tartott. Azt nem kellett csudálni; mert a császár öcscse lévén, inkább szerette az úri, mintsem a püspöki szokást. Csak ebből is kitetszik, mert egy kedves kanczája lévén, amidőn megvemhezett, akkor az officiumot mondotta a clericusival, – azt megtudván a lovászmesterétől, azonnal levetkezik, elhagyja az officiumot, -128- és az istállóban megyen. Azt látjuk, hogy Konstantinus császár megparancsolta a gubernátoroknak, hogy szekereket, vagy más egyéb útra való alkalmatosságokat rendeljenek a püspököknek, akik a nicaeai gyűlésre mentenek; mert messze földekről kelletett oda menni, és az öregek oda el nem mehettenek volna. De ebből látjuk, hogy a püspökök közönségesen nem tartottanak magoknak semmi alkalmatosságot az útazásra. A bizonyos, hogy egy alexandriai patriárkától, akik gazdagok valának, kitölt volna egy hintó és egy ló; de mégis azt látjuk, hogy a híres szent Athanásius gyalog járta fel a thébai pusztát. A napnyúgoti püspökök már inkább kezdék az alkalmatosságot keresni, és lovakat tartának, a Krisztusnak és az apostoloknak hagyván a szamáron való járást. A való, hogy szent Márton szamárra ült, és azon kerülte meg a dioecesisét, de e még igen eleinte volt, és még akkor a nagy renden lévő familiák nem igen vágytanak a püspökségre; de mihent a nagy urak gyermekei a püspöki süveget fejekbe kezdék tenni, szégyennek tartották volna szamáron vagy öszvéren járni, hanem paripákon, és nagy sereggel kísértették magokat, amidőn a dioecesisöket mentek látogatni, úgyannyira, hogy a szegény plébánusok kínszeríttetének panaszt tenni, hogy a püspökök sok késérőkkel szállva reájok, azok őket mindenekből kieszik. De mindenkor nevetnem kell a szent Gergely panaszán, mikor eszemben jut; mert amely diákonus viselt a siciliai jószágokra gondot, az ennek a pápának szép öszvéreket és szamárokot küldött; a pápa azt írja néki: énnekem szép szamárokot küldöttél, de ha szépek is azok, csak szamárok, hanem küldj egy lovat, amelyen járhassak. A bizonyos, hogy ez a szent pápa inkább vigyázott a zsoltár szépen való éneklésire, mintsem a szép lóra. – Aztot olvassuk egy más szent pápa felől, a neve nem jut eszembe, hogy Konstancinápolyban akarván menni, a hajóból Thessalonika tájékán kiszállott, és ott valami alkalmatosságot kerestenek számára, amelyen elvégezhesse útját. Ott egy nemes ember feleségének igen kedves -129- lova volt, amelyen csak az asszony járt. Az asszony a pápának oda adja a lovát, és a pápa azon Konstancinápolyba megyen, és onnét visszaküldi a lovat, de a ló azután soha fel nem vette az asszonyát, – aki is látván, hogy reá nem ülhet, a pápának küldi Rómában ajándékban.

Édes néném, a való, hogy mi azt igen szép dolognak tartjuk még mostanában is, hogy a régi püspökök olyan akaratból való szegénységben éltenek, amely élet inkább hasonlított az apostoli élethez. Azt se gondoljuk felőllök, hogy szegények lettenek volna; mert valamint mostanában, úgy régenten is elég gazdag és szegény püspök volt; hanem az a külömbség vagyon, hogy régenten a gazdag püspök is úgy viselte magát, valamint a szegény: mostanában pedig a szegény igen megkülömböztetik a gazdagtól. Hanem azt mondjuk, hogy régenten úgy kelletett lenni; mert úgy volt a szokás; mostanában pedig más szokás lévén egy gazdag püspök megsértené a püspöki méltóságát, ha külsőképen is magát nem tiszteltetné, és csak szakadozott ruhában járna. Mit mondanának mostanában egy tolentinumi érsek felől Spanyolországban, akinek három vagy négyszáz ezer arany jövedelme vagyon esztendőre, ha csak egy szolgálót tartana, aki babot főzne ebédjire, és egy szamáron kerülné meg a dioecesisét. E ha így volt is régenten, de mostanában ha úgy cselekednék, csudálnák, de nem követnék, és annyira nem tisztelnék, fösvénynek is tartanák. Miért rendelték a magyarországi gazdag püspökségeket? Azért, hogy régenten tartoztanak a török ellen felülni, és a királynak egyik fiát eltartani. Mit mondanánk, ha a mi erdélyi püspökünket csak egy diákonus kísérvén, szamáron menne a gyűlésben? Azt mi szégyenlenők. Csak a bévett szokást kell követni. Aki nem jó szándékból kezd valami szokást, megfizet érette: de aki azt a szokást mintegy kételenségből, és jó szándékkal követi, az ellen semmit nem mondhatni. Aztot tudom, hogy a jó püspökök nem az uraság kedviért tartanak udvart, -130- hanem azért, hogy szokás, és hogy a püspöki méltóság inkább tiszteltessék.

Édes néném, most veszem észre, hogy levelet írok, és nem bízták reám, hogy az egyházi renden lévők szokásiról írjak. Én ezt csak kednek írom, – mégis töltsük az időt; mert innét hírt nem írhatok, hanem csak azt írom, ami eszemben jut; mert mikor kednek írok, úgy tetszik, mintha előttem volna ked, és keddel beszéllgetnék. Elég a, hogy a mi érsekünk mind hintóban, mind gyalog megérdemli a tiszteletet – itt is fog maradni egynehány napig. Én pedig elvégzem levelemet, mert ha még hosszabb lesz, felit sem olvassa el ked. Kérem kedet, büntessen meg ked egy hosszabb levéllel, és az egészségre igen vígyázzunk. -131-

LVIII.

Azt írod, édes néném, hogy ha gyakrabban írnék, gyakrabban venné levelemet. A való s igaz, de mit írjak? Írjam-é azt, hogy haragszom? De ki ne haragudnék, mikor az írja ked, hogy már kedből lehetne pap, úgy megtanulta ked a levelemből az egyházi szokásokot? Lesz még idő, hogy bosszút állok ezért. Micsoda szép idő volna az, amikor az asszonyokot felemelnék a papságra! Bezzeg akkor volna jó idő! Akkor látnánk új rendtartásokat. Oh! már is örűlök annak az időnek, mintha abban volnék. Már előre ellátom, hogy a nagy bőjtből igen kicsidet csinálnának; vagy talám kitörülnék a kalendáriumból, és annyi idővel meghosszabbítanák a fársángot, úgy, hogy mikor most hat hét a fársáng, akkor tizenhárom lenne; Oh boldog idő! A hetedik szentség akkor az első helyre tétetnék; oh szerencsés idő! Az elválasztás akkor könnyű volna, és csak egy dologra vígyáznának, nem úgy, mint most; oh kedves idő! Hát mit mondjak a gyónásról? Mert nem tudok ítéletet tenni felőlle, ha eltörölnék-é vagy sem. Mindazonáltal ha jól meggondolom, hogy az asszonyok szeretnek mindent megtudni, azt ítélhetem, hogy talám meghagynák, és hogy a penitenczia rövidebb volna, de oh! mely hosszú volna a gyóntatás; mert oly papné keziben akadhatnék, aki mindent meg akarván tudni, száz kérdéseket tenne, aki még a gondolatokat is meg akarná tudni; de meg ellenben könnyű penitencziát adna. Oh édes néném, mint várom azt az időt, de -132- talám sokáig kell várnom, és addig el is temetnek, – azután az asszonyomék ha soha papok nem lesznek, sem bánom.

Valljon elhinnék-é azt nálunk, hogy micsoda melegek járnak itt most, de kivált meleg esők, és sok mennydörgések? Ked legalább higyje el; mert nem hazudok. – Nyárban sem hallunk nagyobb, se több mennydörgéseket, mint most; de a derék állapot, hogy igen igen ritkán esik itt le a mennykő. Tudom, hogy sokféle és csudálatos erejét hallotta ked a mennykőnek; de talám csudálatosabbat nem hallott ked, mint amelyet én olvastam. Mikor eszembe jut, mindenkor nevetnem kell; nevesse ked is. Rómában egy franczia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések voltanak, asztalnál lévén a feleségével, és az ablakok hogy nyitva voltanak, a mennykő általmegyen – a házban kiki megijed, de semmi kárt nem tett, – amikor pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki ked, hol? – – és minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá tenni a kezit, de asztal után maga is elfakad nevetve rajta, amidőn észre veszi hogy a mennykő megperzselte. – – – Gondold el, édes néném, hol kereskedett? és ki ne nevetné eztet?

Most jut eszembe, hogy egy kérdésre meg kell kednek felelnem. És annak egyéb okát nem tudom, hogy miért eszünk húst pénteken, amidőn azon a napon esik karácson, hanem hogy azt a szokást az anglusok kezdették, azért, hogy az evangyéliumban a vagyon írva: hogy az ige testté lett. És idővel azt a szokát másutt is bévették. – Hát a francziák sok helyeken karácsontól fogvást Gyertyaszentelő Boldogasszony napig szombatokon a húst megeszik, azért, hogy azon időkben a Boldogságos Szűz gyermekágyban fekszik. – Sok ideje vagyon már annak, édes néném, hogy mi is a bújdosásban fekszünk. – Ezt az esztendőt tudjuk, hogy csaknem egészen itt eltöltöttük; de azt nem tudjuk, ha nem töltjük-é itt -133- a másikát is. Mely szép dolog, hogy az ember nem tudja a jövendőt; mert ha tudná, még előre kétségbe esnék; de nem tudván, bízik, és reménli, hogy úgy fordúl dolga, amint kívánja. Nincsen e világon rosszabb táncz a baráttáncznál, és csak azt kell járnunk mindaddig, amíg vonják. Csak az isten egészséget adjon, úgy legyen, amint neki tetszik; mert szép dolog az egészség, azért arra vígyázzon ked, és írjunk gyakrabban. -134-

LIX.

Új esztendőben mi vigadjunk, és, ha lehet tőllünk, meg is házasodjunk. De azt a lehetet elvették mitőllünk, és csak a gondolatot hadták szabadságunkban. – De már az is unadalmas kezd lenni; mert ugyan is mi haszna itt arról gondolkodni? A bújdosók házassága igen szomorú házasság. De kivel? A ketek görög leányival? Távúl legyen. A bizonyos, hogy azok nem érdemlik a feleség nevet. Csak arra valók, hogy reggeltől fogva estig a kereveten üljenek, legkissebb gondjok a házra ne legyen, de igen sok a köntösökre, annyira, hogy minden nagy innepre az új köntösnek meg kell lenni, és ha egyszer elmúlnék, az urának szemében megmondaná, hogy ha ő nem akar csináltatni, talál olyat, aki őnéki csináltat. Ötven ezer tallér árú köves portékát adna is itt az ura a feleségének; de abból az asszony meg nem segítené egy polturával is az urát, ha szegénységben esnék, készebb volna száraz kenyeret enni, mintsem egy gyöngyös nyakravalóját eladni. Ha kétszer vagy háromszor napjában fel nem öltözhetik, akkor elúnja magát. Amicsoda selyem materiákban és gyöngyösön látja az ember, azt gondolná, hogy mindenik egy grófné. És az asztala is hasonlít a köntöséhez, holott egy kis száraz halból, vagy egy kevés riskásából áll az ebédje és vacsorája.

Franczia asszony sem kell; mert annak csak a kártya és az ének az eszében. A spanyolnék szintén úgy bujálkodnak a köntösben, valamint a görögnék, és abban, hogy kis lábok legyen, – készebb is volna inkább mindenét megmutatni, mintsem a lábát. Hátha még olyan kis lábok volna, mint a khinai asszonyoknak! Ott amikor -135- valamely leányt jovallanak valakinek, hogy elvegye, legelőször azt kérdi, ha nagy-e a füle; mert a legnagyobbat tartják legszebbnek, – és ha nagy-é a lába; mert ha nagyobb volna a kis ujjomnál, már el nem vennék. Eztet pedig nem fogja ked csudálni, mihent azt ked megtudja, hogy abban az országban a leánygyermek, mihent másfél esztendős, mindakét lábát kitekerik, és ezután úgy marad, és nem sokat ugrándozik azután. A való, kis lábai lesznek, de holtig nyomorúlt lesz, és csak a házból sem mehet ki. – Azt tartják, hogy a sánta asszonynak olyanforma mozgási vannak, amely tetszik; de szeretem másoknak, nekem pedig, édes néném, erdélyi feleséget adjon ked; mert nem tudok olyan országot, ahol az asszonyok oly érdemesen viseljék a feleség nevet, mint a mi tündér országunkban. – De, amicsoda állapotban vagyunk, aztot még csak reménleni sem lehet, – mindenütt a nagy békesség és csendesség; nekünk pedig zavaros vízben kellene halásznunk. Másutt nem tudunk hadakozást, csak a törököknek a persával, ez is már egynehány esztendőtől tart. Minékünk azt kell kívánnunk, hogy a török legyen győzedelmes, mert kenyerit eszszük. Nem is segítik úgy a bújdosókat másutt, mint ebben az országban. Ez a nemzet nem is olyan irtóztató, valamint a híre vagyon, – nem tudok olyan nemzetet, aki olyan csendességben éljen, mint ez; és sohult olyan békességes maradásunk nem lehetne, mint itt. Istennek légyen hálá! legkissebb szerencsétlenség még közöttünk nem történt: akárhol találjunk törökököt, mindenütt jó szívvel látnak minket; mert a török leginkább a magyarokat szereti. Legjobbat nem kívánhatunk mindezekért nékik, mint azt, hogy még valaha legyenek keresztények. Amen.

Hogyha pedig ezzel a kevély görögökkel volna dolgunk, itt eddig nem lakhattunk volna. Ezek, noha keresztények, de bennünket gyűlölnek. A pedig bizonyos, hogy legkissebb ártalmokra nem vagyunk; ők ártanának nékünk, ha lehetne, de nem merik; mert legkissebb dologért -136- a száz pálczát megolvasnák rajtok, és így becsületben és tiszteletben tartat minket a bot. Mert itt azt nem tekintik, hogy micsoda renden vagyon, hogy ha gazdag-é, vagy régi familia? Mindezek meg nem mentik, hogy a húsz körmiről le ne vonják, és a száz pálczát duplán meg ne kóstolja. Ki is lakhatnék az ilyen kevély nemzetséggel, hogyha így a földig meg nem aláznák őket.

Én leginkább azon búsúlok itt, hogy hol nyomtassam ki a ked leveleit? Ha olyan könnyen meglehetne, amint aztot megérdemlenék, nem kellene törődnöm; mert azt tudom, hogy mások is gyönyörűséggel olvasnák. Senkit nem kell szemébe dícsérni, de 25 mélyföldnire meg lehet. Azért ha megszid is ked, azt nem hallom: de azt kívánom hallani, hogy ked egészséges, – arra is kell vígyáznunk, mert az egészségnek étel, ital, és más egyéb fentállva is jól esik. Adjon isten jó étszakát, igen kedves álomlátást, és holnapra felvirradást. -137-

LX.

Hol vagyon? Hol vagyon az a puskás, ki meglőtte azt a farkast, ki megette azt a kecskét, kit apám vett a vásáron? – – Hol vagyon az az ember, ki megtalálta azt a levelet, kit innét írtam kednek? Mit tehetek édes néném, rólla, hogy már régen nem vette ked levelemet? Ha nem írtam, azt nem kell csudálni, ha ked nem vette; de ha írtam, hogy veszett volna el? De mit törődünk rajta? A mi leveleinket Bécsben is elolvashatják. Hogyha pedig a tengerben veszett, a bizonyos, hogy a halaknak nem zsírozza meg a fogokot. Édes néném, ha egy hét levelünk elvész, írjunk tizenkettőt helyekben, a nem nagy fáradság, és a restséget meg nem háborgatja. De mit írjak? Mert itt semmi hír nincsen, hanemha azt írom meg, hogy most itt az örmény asszonyok nagy munkában vannak; mert most vetik a gyapottat – írjunk hát a gyapottról; mert az itt nem bolondság, desőt még nagy haszon; mert sehol nem terem annyi, mint itt, és az itt nagy kereskedés. A mi földünkön nem gondolom, hogy megteremne; mert meleg földet szeret. De Magyarországban csudálom, hogy meg nem próbálják; mert ott vagyon olyan hely, ahol megteremne, és a nagy hasznot hozna az országnak, – legalább az a pénz, akit gyapottért adnak, megmaradna az országban.

A gyapottmag olyan nagy, mint egy borsószem, de fekete, és most kezdik vetni. Nem nő nagyobbat másfél arasznyinál, de egy szálból három vagy négy ág is jő ki, és azon mindeniken egy-egy gömbölű gyümölcs függ, amely olyan, mint egy kis zöld dió, és annak a virágja sárga. Amég meg nem érik, ha felnyitják, enyv -138- forma materia vagyon benne; de mikor érni kezd, abból az enyvből lészen a gyapott, és magában kinyílik, hogy a meleg jobban megérelhesse. Amidőn pedig septemberben egészen kinyílik, megfejéredett, és a haja megszáradott, akkor kiszedik a gyapottot a hajából magostól. De minthogy sok magja vagyon, és a gyapott úgy jött ki szálanként abból a magból, hogy újjal is nehéz volna a magról letépni a gyapottot, azért itt az asszonyoknak olyan kis kerekek vagyon, amelynek két tengelye vagyon; egyik vas, a másik fa, egyik egyfelé fordúl, a más másfelé, úgy, hogy amidőn a gyapottat magostól köziben bocsátják, csak a gyapott megyen által, a magról lefoszlik, és tisztán esik le másfelé, és így könnyen választják el a magjától. Az olyan kerék nélkül egy marokni gyapottat egy nap meg nem lehetne talám tisztítani a magjától; de a kerékkel egy zsák gyapott kevés. Ihon már készen vagyon a gyapott, csak fonja ked.

De édes néném, minthogy a gyapott nálunk meg nem teremne, ked más hasznot tehetne a mi országunknak, amelyért méltó volna a ked nevét aranynyal leírni az erdélyi históriában. Ha az isten haza viszi kedet, miért nem lehetne kednek annyi selyme, hogy a szükségre valót nem kellene pénzen venni? Ha kedtől meglátnák, más úri asszonyok is követnék, és lassanként a haszonért a közönséges renden valók is felkapnák. Idővel nálunk is elbővűlne, valamint más országokban, aholott is csak lassanként kezdették. Ebben az országban egy görög császár bőven megajándékozott két missionárius papot azért, hogy ők hozták messze országról legelsőben a selyemeresztő bogárnak a tojását, aztot itt kiköltették, felnevelték, elszaporították, és megmutatták, miképpen kell bánni velek, és a selyemmel. Ők azt, mint okos emberek, mind megtanulták volt. Itt hogy elszaporodott, az oloszok is felkapták a görögöktől, az oloszoktól a spanyolok, és a francziák idővel felvették, és így terjedett el lassanként, és így jött bé a haszon a kereskedéssel az országban. -139-

Nevetném, ha ked lenne az első fundátora a selyemeresztő bogaraknak Erdélyben. Az ilyen dolgot ha valaki elkezdené, a többi is követné, és az olyat olyannak kell elkezdeni, aki ahoz tud; mert e csak éppen azért tetszik nehéznek, hogy nem tudnak véle bánni. Hogy is lehetne egy úri asszonynak kedvesebb múlatsága és hasznosabb, mint mikor látná, hogy egynehány ezer hernyó micsoda nagy serénységgel dolgozik számára. De minthogy azok az állatok nagy ehetők, és mihent lesznek, azonnal enni kezdenek, az ő legkedvesebb ételek az eperfának a levele. A fejér és a veres eperfa pedig csaknem mindenütt megteremne nálunk csak kevés fáradsággal. Énnekem pedig úgy tetszik, hogy nem kellene sajnálni a fáradságot az olyan munkásoktól, akik egy kevés falevélért selyemmel fizetnek nekünk.

Még előre megmondom, hogy ked nem tudná, mint kell bánni ezekkel a selyemcsináló munkásokkal; de minthogy egyéb dolgom nincsen, leírom kednek, hogy mit olvastam aziránt, azután úgy dolgoztassa ked őket, amint tetszik. Legelsőben is egy tiszta házat kell számokra elkészíteni, akin jó ablakok legyenek, ahová a verőfény bészolgálhasson, és ahová az egerek, se más egyéb kis állatok ne mehessenek, a szél se érje. A ház közepin négy czövekre egy gyéként kell teríteni ágy formára, vagy ha gyékén nincsen, apró vesszőkből kell fonni olyanformát, valamint a szilvaaszalókon vannak. A ház már megvagyon, hanem hozzuk már a világra a munkásokat. A selyemeresztő bogaraknak a tojása igen igen apró, hogy elig látja az ember, és amikor tojik, egy papirosra teszik, a papiroson hagyván egynehány száz tojását, az oda szárad, és azt jó helyre elteszik tavaszig. Azért vegyük elé a papirossat, és adjuk oda valamely kövér leánynak, aki aztot a kebeliben tévén, a melegtől egy kevés idő múlva ott életre kapnak. Mihent azt észre veszik, hogy mozganak, a papirosra gyenge levelecskéket tesznek, már megmondottam, micsoda fának a levelit. Amidőn egykevéssé nagyobbak -140- lesznek, a fellebb megmondott ágyra kell őket elhelyheztetni, és csak gyengén kell őket bétakarni falevéllel, a derekaljok is falevél legyen. De legelsőben is arra kell vigyázni, hogy ezeknek olyan dajkát kell adni, aki munkás és értelmes legyen, aki a fiait szeresse, aki azoknak mindennap bizonyos órában fris levelet adjon, elsőben megtisztítván az ágyat mindennap a tisztátalanságtól és a levéltől, – e meglévén, azután kell reájok hinteni szép lassan az új levelet. Mivel semmi úgy nem árt ezeknek az állatoknak, mint a tisztátalanság és a nedvesség, arra vigyázzon a dajka, hogy vizes levelet ne adjon nékik, – az esős időben szedett levelet meg kell szárasztani, és ha látja, hogy eső leszen, még előre kell levelet gyűjteni, és nem kell, hogy bőjtöltesse a fiait; mert ezek a kis állatok, minthogy kevés ideig élnek, azért az időt el nem akarják veszteni, és szűntelen esznek. Hogyha olyan nagy szükségben találnának esni, hogy falevelök nem volna, olyankor lehet saláta- vagy káposztalevelet nékik adni, eztet ők megeszik; mert a szükség reá viszi, de ilyen eledeltől a selymök sem lészen olyan jó. A dajka tisztán és jó eledellel tartván fiait, arra igen vigyázzon, hogy amidőn szép idő vagyon, az ablakokat estig nyitva tartsa, és a házat tisztán tartsa; mivel a tisztaság és a jó áer ezeknek igen egészséges. De egy kevessé nézzük meg, hogy micsoda változásokon mennek által.

Ez a féreg a tojásból kikelvén igen igen kicsid és fekete. Egynehány nap múlva fejéredni kezd, de ezt a köntöst leveti, és minthogy vastagodik, fejérebb és zöldes ruhát vészen magára, – egy kevés nap múlva az ételt teljességgel elhagyja, és elaluszik mintegy két napig, – azután bánkódni és nyughatatlankodni kezd, úgy annyira, hogy a nagy erőltetésben megveresedik, – akkoron a bőre megránczosodik, és azt leveti; no már harmadik köntöst veszen magára! hát nem elég egy holnap alatt háromszor változtatni a köntöst? Azután enni kezd, és akkor egészen más formájú leszen, mint annakelőtte. – Egynehány nap jól évén, ismét mély -141- álomban esik, – abból felserkenvén új inget veszen magára, azaz: új bőrt. Azután ismét egy kevés ideig a jóllakáshoz fog. De végtére mindazt, mind az életet, mind a társaságot megúnja, és mindezektől el akarván magát vonni, olyan kis remete házacskát kezd selyemből csinálni, amelyet nem lehet eleget csudálni, se a teremtőt eléggé imádni. Édes néném, elúntam már az írást is, azért félben szakasztom a mi remeténk munkáját, – másszor leírom. – Hanem most arra kérem kedet, hogy az egészségre vigyázzunk; mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok. -142-

LXI.

Édes néném, megbocsásson ked, hogy hazudtam, vagyis inkább, hogy a pennám hazudott; mert Rodostóról datáltam, holott nem vagyunk a városban, hanem mellette; mert tegnaptól fogvást sátorok alatt lakunk. Ha tanácsot kérdettek volna tőllem, másszorra hagytuk volna a táborozást; mert a vászonház csak akkor jó, amikor másképpen nem lehet: de az úr akaratján kell ügetni.

Elég a, hogy itt a sok, kevés, semmi dolgaimtól ment lévén, szabadoson elkísérhetem kedet a mi remeténk látogatására. Menjünk már most hozzája, és nézzük meg, micsoda barlangot épít magának; mert az utólsó levelemtől fogvást elég ideje volt, és ha egyszer bézárja magát, azután nem szól hozzánk. Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemben ott hagyók félben, hogy ez az állat végtére egy kis selyemházat épít magának. Amidőn ez az állat ahoz akar fogni, az ételt elhagyja, és mindenütt keres magának olyan helyt, ahol epíthessen; azért seprőágakot hintenek néki, és falra is ágakot függesztenek számokra. Mihent az ágokra felmásznak, azonnal elkezdik a selyemeresztést, és köröskörűl bepólálják magokat. Az első selyem nem olyan jó, mint az utánna való. Amidőn magokat egészen és jól bétakarták volna, azt a kis házat belől ismét megbéllik olyan gyenge és tömött hártyával, ahová az áer nem férhet. Ezt az utólsó munkát elvégezvén akkor elaluszik, és a változáshoz készűl, valamint látjuk, hogy a hernyók pillangókká változnak. Ahoz a változáshoz pedig két vagy három hét kívántatik. Amég ez eltelik, addig jó megtudni, hogy az a kis házacska olyan formájú, és olyan -143- nagy, mint egy galambtojás. A selymet, amelynek hasznát veszik, úgy kell gondolni, mintha a tojást selyemmel béborítanák. A hártya, amelyről szólottam ide feljebb, olyan, mint a tojásnak a haja. A három hét eltelvén az alatt halottaiból feltámad, de más formában; mert a házán egy kis ablakot fúrván onnét szép fejér ábrázattal, és szárnyakkal repűl ki. Az előbbeni köntösét a házban hagyván, a házzal együtt a dajkájának hagyja fáradságáért.

De minthogy a selyem egészen elromlik, amidőn a házát megfúrja, azért csak egynehányat hadnak meg magnak, és a többit a melegre kiteszik, hogy az állat bennek meghaljon, és fel ne támadhasson, úgy a selyem egy szálban megmarad; mert az állat nem hagyván soha félben munkáját, a háza is egy szál selyemből áll, a melynek hossza kilencz száz lábni, és némelykor több, de még az a szál dupla, és egymáshoz vagyon enyvezve. Már gondolja el ked, micsoda vékony szálnak kell annak lenni?

Már visszátérek azokhoz, akiket magnak meghadnak; A házokból kifúrván magokat ők onnét el nem távoznak. A nősténye sokkal nagyobb a férjeknél. Egynehány napot szabadságban töltvén egymással, azután egy papirosra teszik a nőstényt, valamint a gyermekágyban, és a papirosra tészen legalább öt száz tojást. Ebből elítélheti ked, hogy nem kell sokat meghadni magnak, és hogy négy vagy öt pár elég maradékot hágy.

Immár a selyem megvagyon, de az erősen a házhoz vagyon tekerve és enyvezve. Azt levenni még más mesterség, de azt is megcselekszem, csak kedvit találjam kednek. Legelsőben is azokat a kis tojás formákat lágymeleg vízbe vetik, hogy az enyv megolvadjon – azután egy kevés seprűszállal habarni kezdik azért, hogy a selyemszál a seprűre tekerődjék – de csak hat szálat tekernek együvé, és amíg egészen letekerik, addig mind a meleg vízben maradnak a kis házacskák. Aztot tudja ked, hogy a selyem természet szerént sárgás, és ha megmossák, szép fejér. -144-

Immár bízvást nevessen ked, hogy olyan dologra akarom kedet tanyítani, amelyet ked jól tud. De minthogy ked úgy kívánta, engedelmeskedni kell. De aztot talán nem tudja ked, hogy voltak olyanok, akik megpróbálták, hogy a pókháló még erőssebb volna a selyemnél, hogy azt úgy meg lehetne szaporítani, mint a selymet: de minthogy több költségben telnék, azért abban hadták; mert egynehány ezer pókot hússal kellene tartani. Hát azt írtam-é meg valaha kednek, hogy Egyiptomban egynehány ezer tojást tesznek egy meleg kemenczébe, és húsz nap múlva annyi ezer pislent húznak ki belőlle. De azt tartják, hogy azért a gyúkhús ott nem olyan jó. Ma látom, hogy csak a gazdasszonyságról kell kednek írni: de félben hagyom; mert elfelejtettem volt, hogy táborban vagyok. De a mi táborunk olyan, mint az izraelíták tábora, ahol egy puskaszót sem hallani: azért jó étszakát is kívánok kednek; mert itt nem kell félni az ellenségtől, csak a fülbemászótól.

P. S. Aztot tudja ked, micsoda rendet tartunk a városban: itt is hasonló renden és szokáson járunk. Nincsen is szebb a jó rendtartásnál. Aztot egy közönséges ember is véghez viheti házánál: de arra a mi földünkön nem igen hajtanak még az urak is, de jól cselekszik-é? -145-

LXII.

Eleget nevettem, édes néném, a ked udvaros köszönetin, mintha én azt megérdemlettem volna, és mintha valamely új dologra tanítottam volna kedet: de el kell vennem, és meg kell tudnom, hogy a ked köszönete csak arra való, hogy bátrabban kinyissam a tudományomnak erkélyit. Jó némelykor megbátorítani az embert; mert sokan vannak olyanok, akik szégyenlik világosságra tenni gondolatjokat; noha jobban gondolkodnak sokszor, mint azok, akik aztot csak bátran kipökik.

Arról igen okosan gondolkodik ked, hogy úgy szeretné neveltetni a fiát és leányát, valamint ott Pérában nevelik a francziák. Édes néném, ott pedig csak kereskedőket lát ked: de az országokban kellene látni, hogy a nemesember gyermekeit mint nevelik. A való, hogy nekik magok királyok vagyon, és ahol mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak. Az is való, hogy egy országnak a boldogsága az ifjakat való jó neveltetésekből áll – a hadakozást, a tudományokat, és a mesterségeket akkor kezdik tanulni. A mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen egy ifjúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az ifjakat, ha az atyák arról jobban gondolkodnának. Noha közűlök sokan tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De, ha magok is a tanulást jobban szerették volna, a fiakot többre taníthatnák; mert egy jól neveltetett és oktatott ifjú a fiát is a szerént neveli. Mert ugyanis nézzük el, hogy neveltetnek nálunk az ifjak közönségesen? Legalább -146- tíz vagy tizenegy esztendős koráig a faluból ki nem megyen, hanem addig a falusi iskolában jár – addig az ideig megtanul olvasni, de az olvasással sok paraszti szokást is tanul. Ha iskolában nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen látja, aki nem törődik azzal, hogy a fiába valamely nemesi és keresztényi jó erkölcsöket oltson, és csak a cselédekkel való társaságban hagyja, akiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt látván és tanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak, és a nagy parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemesember gyermeke-é? Talán meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis uroknak nem neveznék.

Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collegiumba béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában szabadúl ki. Olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifjú jó deák, jó historicus, a gyeometriát, gyeographiát, szükségéhez képest tudja, és már jó hadi tiszt; nem csak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak reája. De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkat a collegiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogyha használhat-é valamit tudományával az országnak, vagy magának? Legelsőben is a mi deákunk azon igyekezik, hogy czifra köntöse és paripája légyen – egynehány könyvit és philosophiáit valamely almáriomba eltemetvén, azután faluról falura béjárja az atyjafiait – Aristotelesnek ott egynehány terminusit kipöki, de deákúl már szégyenlene beszélleni azért, hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál? Leghasznosabb beszéllgetése a vadászatról, a lovakról vagyon – ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék, és még deáknak tartanák ha magát mentegetné – ebéd után vagy az asszony vagy a leányok házában bontja ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott. De hogy az iskoláról való emlékezetet is teljességgel elfelejtse, szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közűl kettőt, -147- vagy hármat szereteinek fogadjon. Eszerént felróván az atyjafiait, és közöttök egynehány részegség után megmosván torkát a deák szótól és az iskolai portól, ismét haza iromtat azzal, amit az atyjafiaitól tanult. De mit tanult? azt a tudományt eléveszi, mihent az apjához vendégek érkeznek; mert legnagyobb gondja is a lesz, hogy az apja vendégit megrészegítse, és az apjától is azért dícséretet vegyen más nap. E szerént tölt el két vagy három esztendőt vagy a vadászatban, vagy az italban, vagy a Venus udvarában, és amit egynehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt csaknem mind elfelejti. De mit tanult volt annyi esztendőkig? csak a deák nyelvet, és egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat veszi – és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a physikájából annyit nem tud, mint a molnárja, vagy a kovácsa, nem tudván csak annak is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szenit. Annyi deáksága után csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, ha a szőllője délre, vagy északra fekszik-é? Kérdjük már aztot, hogy mikor fogja hasznát venni a logikájának, ha megházasodván a gazdaságakor annak semmi hasznát nem veszi? Az országgyűlésiben elmenvén, az ország dolgához nem tud – nagy csendességben kell hallgatni a végzéseket, mivel, ha ott úgy disputálnának, mint az iskolában, azonnal ő is felugranék székéről, és felkiáltaná: Nego majorem. De azokhoz nem értvén, olyan tanácsot kell adni, hogy hányják el az emberfőt. Nem hogy azt tudná, hogy miben áll az ország haszna; de azt sem tudja, micsoda országok szomszédi Erdélynek? hogyha a Maros a Tiszába foly-é elsőben, vagy a Dunába? de hol? a meg más kérdés volna. Mindezekből látjuk, hogy a nyolcz vagy kilencz esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország hasznát nem veszi; mert a deák nyelvnek úgy vennék hasznát, ha a hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való könyveket olvasnának. De így a mi philosophusunk egykét esztendő múlva olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a -148- tiszttartójának nem kelletnék írni, talán az írást és az olvasást is elfelejtené. Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni; mivel a mellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna: egy paraszt ember gyermekinek még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely mesterséget tanulni; mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy ifjúnak más tudományt nem lehet tanulni; mert nincsenek arra való collegiumok mint más országokban, ahol egy huszonöt esztendős ifjú négy vagy ötféle tudományokat tud, és egy közönséges ifjú két vagy három mesterséget. De lehetetlent nem kell kívánni a szegény erdélyiektől: nem is kívánok. De az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák, úgy a tanulásokot a közönséges jóra fordítanák; mivel sokan vannak olyanok, akik arra alkalmatosok volnának. És hacsak egy könyvet fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának: de a sok hejjehujja, a kopó, a virradtig való ital mindezekre időt nem ád, és nem engedi, hogy az elme valamely hasznos dologban foglalja magát. És ha megvénűl, jó tanácsot sem tud adni; mert ifjúságát haszontalan töltötte el – és egy tudatlan tanács úr olyan egy országban, mint egy üres hordó a pinczében.

De, édes néném, most veszem észre, hogy miben töröm a fejemet. Mindazonáltal, mint hazafia, azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges volna nálunk, valamint a tudatlanság. De akármely hosszú levelet írjak is kednek erről a dologról, azzal a mi ifjaink szokásokot meg nem változtatják, se az atyák az asztalnál -149- való régi bévett rendet el nem hagyják. Kednek pedig azt jovallom, hogy a fiának olyan tudományokat adasson, amelyekkel használhasson országának. Én eleget predikáltam a fiakról, azért leszállok a predikállószékből, és menjen fel ked is oda predikállani a leányokról – a kedet illeti; mert a leányok neveltetésére úgy kell vigyázni, valamint a férfiakéra; de még többet mondok, és azt mondom, hogy jól oktatni a leányokat olyan szükséges, valamint a férfiakat, és az egyike olyan hasznos az országnak, valamint a másika. Hogy lehet a? Nem igaz-é az, édes néném, hogy egy jól nevelt, jól oktatott eszes leány asszonynyá változván, a fiát is mind jól tudja nevelni, oktatni, és tanítani és aztot az ország szolgálatjára alkalmatossá tenni? Ergo, hasznára vagyon tehát az országnak, ha a leányokat jól nevelik és oktatják.

A régi romaiak megajándékozták az olyan anyákat, kik a haza szolgálatjára jól nevelték fiakot. Erről többet nem írok, és többet nem írhattam volna, haszinte fiam volna is: de nincsen, és azt bánom. De azt is bánom, hogy ma ismét sátorok alá jöttünk lakni; mert a napokban visszámentünk volt a városba. Itt kell a vászon alatt pergelődni, és úgy süt a nap itt minket, valamint a koldús lábát sütik a tűznél. Édes néném, az egészségre vígyázzunk, és mondjon el ked egy olvasót érettem; mert a sok fülbemászóval tele a sátorom. -150-

LXIII.

Édes néném, csudálja ked azt, hogy lehet írni egy kocsonyának; mert mi csaknem egészen elolvadtunk a sátorok alatt, és csak tegnaptól fogva kezdek helyre jönni. Oka pedig annak a, hogy tegnaptól fogvást visszájöttünk a mi megúnt kedves városunkban, és már itt töltjük az időt, amint lehet szegény bújdosóktól, hol szomorúan, hol kedvetlenűl. De mireánk is az az isten visel gondot, aki a hazájokban lévőket élteti: azokot ott meghadta, minket ide hozott: aztot mind egy kéz cselekedte.

Egy régi philosophus azt kérdette egyszer a másikától, hogy mit csinál az isten az égben? aki is azt felelte reá, hogy egyet felmagasztal, és mást megaláz. Okoson is mondotta volt Solon Kroesus királynak, hogy: Nemo ante mortem beatus; mert senki nem mondhatja magát boldognak halála előtt. Ha azok nem boldogok, kik hazájokban vannak, hát mi hogy volnánk, kik itt szaporítjuk a levegőeget suhajtásunkkal?

Hogy pediglen ked a Konstancinápoly megvétele históriáját olvassa, az igen szép és hasznos időtöltés. Második Mahumet császár, ki aztot megvette, a tizenötödik saeculumnak a közepiben igen nagy hadakozó fejdelem volt, azt is írják felőlle, hogy egynehány nyelvet tudott, amely igen ritka a török császárok között. Aztot pedig én is olvastam, hogy a pérai hegyen vitette által a gályáit és nagy hajóit, amely mostanában teljes lehetetlen volna, és amelynek akkoron rettentő munkának kelletett lenni. Az olyan munka a régi romaiakhoz illett, akik csaknem lehetetlen munkákat vittek végbe, és amelyeket még mostanában is csudálkozással -151- látjuk. A mostani törökök nem hogy olyan nagy munkákat vinnének végbe, de eszekbe sem jutna: Mahumetnek pedig szükséges volt olyan nagy munkákhoz fogni; mert olyan görög császárral volt dolga, aki keményen oltalmazta a városát, és meg is oltalmazta volna, ha a mindennapi veszedelem után újabb-újabb hada lehetett volna. De a sok ostromokban minden nap fogyott a népe, és végtire az utczákon kelletett verekedni a törökökkel, ugyan magát is ott ölette meg. Mahumet pedig a maga népét nem kímélette, és az ostromokkor, aki csak visszáfordúlt is, maga ölte meg. De látván, hogy az egész népének megcsökkent volna a szíve, és nem örömest menne ostromra, az egész táborán kikiáltatá, hogy a várost prédára bocsátja. Erre az egész sokaság felzúdúl, és parancsolatot nem várván ostromnak megyen. A városbéliek is hogy megoltalmazhassák feleségeket, gyermekeket, keményen viselék magokot, ugyanazért lőn olyan nagy vérontás a város megvételekor. Azután az egész várost feldúlák, rablák és prédálák, és irtóztató dolgokat cselekedének a törökök. Azt a várost Konstantinus építette vala, ugyan Konstantinus nevű görög császár is veszté el életével együtt.

De haszinte a város megvétele históriáját olvassa is ked, de lehetetlen, hogy le ne írjam kednek Mahumetnek egy kegyetlen cselekedetét – talán nem teszi fel mindenik historicus. A város megvétele után egy igen szép leányt vittek egy basának, aki is a leányt szép voltáért a császárnak adja. A császár megszeretvén harmad napig csak a leánynyal töltötte az időt, senki feléje nem mehetett, se semmi parancsolatot nem adott. A vezér és a többi basák azon megütközvén, kérték a vezért, hogy menjen a császárhoz, és jelentse meg, hogy az egész had nem tudja mire vélni cselekedetét. A vezér megjelenti a császárnak, aki is parancsolja, hogy hívassa eleiben a basákot – a basák eleiben gyűlnek – a császár nagy czifrán felöltözteti a leányt, akinek is volt neve Erini – a basák csudálni kezdék a leány szépségét, és -152- a császár kérdé tőllök, hogy ha nem volt-é méltó olyan szép leánynyal három napot tölteni? Mindnyájan felkiálták, hogy igen is. A császár mondá nékik: hát miért indúltatok fel, és mért gondoltátok, hogy elfelejtettem volna hívatalomat? De mindjárt megmutatom néktek, hogy ha a magam gyönyörűségét szeretem is, de azt el tudom hadni, és méltó vagyok, hogy néktek parancsoljak. Erre felindúlván a basák ellen, a kardját kivonja, és a szegény ártatlan leánynak a fejét elüti, és mondá azután a basáknak: aki ennek oka volt, a megfizeti ezt nékem. Meg is fizeték; mert csakhamar a tanácsadóknak elütteté a fejeket. De haszinte ilyen bosszút álla is a szegény leányért, de annak nem kelletett volna maga lenni hóhérjának.

Édes néném, mintha üsmértem volna, úgy megesett a szívem annak a leánynak halálán. És azzal minden nagy cselekedetit megmocskolta Mahumet; mert ugyanis egy olyan ártatlan személyt, akit annakelőtte egynehány órával szeretett, és akinek virágját elvette, ugyanannak egyszersmind hóhérja lenni irtóztató kegyetlenség. Az ilyen cselekedettől irtózik a természet; mivel az oktalan állatok között is látunk háláadókat. Ha Mahumet meg nem vehette volna Konstancinápolyt, nem lett volna a néki olyan nagy gyalázatjára, mint ezen cselekedete.

De ne szóljunk többet arról a leányhóhérról, és ne sirassuk tovább azt a szegény leányt. Hanem az egészségre vígyázzon ked, és engemet igen igen kell szeretni; mert én azt megérdemlem, úgy-é? édes néném. Hogy pedig azon végezzem el levelemet, amin elkezdettem, hogy ajánljuk istennek bújdosásunkat, és ha suhajtunk is, ne törődéssel suhajtozzunk; mert igen sokan vannak olyanok, akik rosszabbúl vannak nálunknál. Erre azt mondja ked, hogy a nem nagy vígasztalás, és hogy mi haszna vagyon egy éhelhalónak abban, hogy Kolosvárt jó kenyereket sütnek? A való, de az is való, hogy a nyughatatlansággal való vágyódás az istent megbántja: a suhajtás enyhíti a szomorúságot; mert -153- Suhajtás könnyíti a nyomorúltakot.
Nagyon engeszteli szomorúságokot.
Azt tőllök nem tiltják, halljuk pogányokot,
Kik panaszolkodni nem bánják rabokot.
De úgy a suhajtás mind könnyebb, mind hasznosabb lészen, ha aztot az istennek ajánljuk, és ha csak az ő segítségét suhajtjuk. Nincsen könnyebb, mint jó tanácsot adni. Én olyan vagyok, mint az a pap, aki mindenről megfeddette a híveit, és mindenkor jó tanácsot adott. Egyszer azt mondották nékie, hogy másoknak mindenkor jó tanácsot ád, de maga nem követi; azt felelé reá: Én csak néktek predikállok, nem magamnak. Talám én is azt mondhatom kednek szerencsés jó étszakával együtt. -154-

LXIV.

Az urunkkal Bercsényi úr látogatására jüttünk, aki is igen rosszúl vagyon, és ha egy darabig elviszi is betegségét, de annyira nem viszi, hogy abból kigyógyúljon. A lábaiból igen sok víz foly ki, amelyet a borbélyok rosszra magyarázzák, és féltik attól a veszett gangrénától, aki is az árvíz után ha kvártélyba száll, onnét egy compánia borbély sem verheti ki. Az isten oltalmazzon meg minket attól. De, ha az isten azt reánk bocsátja, Jóbot kell követnünk. Az isten mennyi szenvedéseket, betegségeket bocsátott a szentekre, akik őtet szerették és szolgálták, azért, hogy az ilyen rossz, mint én, megláthassa, hogy ha az olyan szentek szenvedtenek, hát én micsoda szenvedést nem érdemlek? Ők azért szenvedtenek, hogy példáúl legyenek, és jobban megtisztíttassanak, valamint az arany a tűzben: énnekem pedig azért kell szenvednem, hogy akaratom ellen is végit szakaszthassam rosszaságomnak.

Édes néném, mely jó az egészség! Aztot pedig leggyakortább mi magunk rontjuk el; mert miért látunk a szerzetesek és a munkás emberek között annyi egészséges öreg embereket? Ennek igen könnyű okát adni; mert se a szerzeteseknek, se a munkásoknak az elméjek annyi változást nem szenved – a nagyravágyás, fösvénység, irígység nem gyötri. Ezeknél pedig semmi inkább nem rövidíti az életet. A nyughatatlanság, a gyötrődés az elmét megrontják, és az elme az egészséget. De ne szóljunk az elméről, hanem nézzük el, micsoda mértékletes életet élnek a szerzetesek és a munkások, és nem kell csudálni, ha sokáig élnek; mert az ő ételek és italok közönséges és mértékletes, csaknem -155- mindenkoron egyaránsú étellel és itallal élnek, gyomrokot meg nem terhelik, és ha vasárnap vagy más innep nap egy-más munkás ember többet talál enni vagy innia, aztot más nap a dolog és az izzadás megorvosolja. De aztot csudáljuk, ha látunk az urak között öregeket, és ne csudáljuk, ha látunk betegeseket; mert mi lehet nagyobb ellensége az egészségnek, mint a torkosság, mértékletlenség, és a tunya élet? És mi rövidítheti úgy az életet, mint a részegség? Az a sokféle savanyú és édes, az a sokféle hidegítő és melegítő micsoda zenebonát nem csinál gyomrokban? És mindezekkel halmozva megtöltik magokat, azután nem hogy valami járással segítenék az emésztést, de még aztot meggátolják két óráig való déli álommal. Hát még a rettentő ital mit csinál? amidőn nem az árvízben, hanem az árborban kell úszkálni a szegény gyomornak, akinek lehetetlen megemészteni mind azt, amit belé töltenek, és vetnek. Az okozza azután a sokféle rossz húmorokot vagy nedvességeket, és a sűrű vért, és a sok nyavalyák ezekből származnak. Ezért mondja egy példabeszéd, hogy: Az ember a fogával ás magának vermet.

Elég a, hogy a szegény úr, nem gondolom, hogy meggyógyúljon. A szegény Zsuzsi azért igen szomorú. Eléggé vígasztalnám, de csak fél fogra nevet, nem is lehet másként, amennyi sok nyughatatlanságot kell szenvedni; mert akkor látszik meg a jó feleség, amikor az ura beteg. Édes néném, vígyázzon az egészségére ked; mert a derék állapot – és maradok ked szolgája. Amen. -156-

LXV.

Ma csak azért írok kednek, hogy bizonyos alkalmatosság vagyon. És eztet ha elmúlatnám, tudom, hogy megpirongatnának, és bosszút állanának; mert az asszonyok bosszúállók, ki egyben, ki másban. Hogy pedig a ked rettenetes haragját elkerüljem, inkább írok, de mit? mert szakállomra mondom, hogy nem tudom mit írjak. Mert itt oly csendességben vagyunk Bercsényi úron kívűl, valamint az Elizéus mezején lévő lelkek, ahol még Mahumet tanyítása szerént is a lelkek nagy kiességben vannak, és a kimondhatatlan szép leányokkal való gyönyörűségben élnek. Akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike közűlök a tengerbe találna pökni, azonnal édessé lenne, és elvesztené sósságát. Mert a törökök azt tartják, hogy ott másféle asszonyok lesznek, és nem azok, akik itt a földön élnek.

Hát miről írjak, édes néném? Azt megírhatom, hogy ma nálunk nagy innep vagyon; mert a mi urunkot Ferencznek keresztelték. Ha pap volnék, le kellene tehát írnom a sz. Ferencz életét: de nem akarok úgy tenni, mint egy olyan pap, akinek minden predikállása csak a gyónásról volt – annál többet meg nem tanulhatott, és minden innepeken csak azt mondotta el. Egyszer arra kérik, hogy predikáljon sz. József napján – a predikációját így kezdé el: Atyámfiai! ma sz. József napja. Sz. József pedig ács volt, és minthogy ács volt, gyóntató székeket csinált; azért beszélljünk a gyónásról. -157- Nem szükséges tehát, hogy leírjam a sz. Ferencz életét – arra mindenik franciscánus barát megtaníthatja kedet. Aztot tudjuk, hogy angyali életet élt; de aztot is tudjuk, hogy megharagudott volna arra az együgyű fráterre, aki sok idővel halála után az írásiban a Krisztushoz hasonlította mondván, hogy mind születésében, életében, szenvedésében, és halálában hasonló volt a Megváltóhoz; hogy aki franciscánus köntösben hal meg, annak nem lehet elkárhozni, és hogy sz. Ferencz minden esztendőben egyszer lemegyen a purgatóriumban, és onnét felszabadítja a franciscánusokat, akik akkor ott találnak lenni. Az ilyen írást mi sem találjuk jónak, nem hogy egy olyan alázatos szent találta volna.

Itt most szűrnek, azért beszélljünk a szüretről. És mondja meg ked nekem az okát, hogy mitől vagyon a, hogy a szüret csaknem mindenütt egy tájban vagyon? Az aratásban nagy külömbözések vannak, hol elébb, hol későbben aratnak. Voltam olyan tartományban, ahol a búzát májusban aratják: de a szüretet csak akkor kezdik, mint nálunk. Erre sokan azt felelik, hogy a régi római császárok megparancsolták volt, hogy az egész birodalmokban a szüret egy időben légyen. Azt megengedem, hogy a parancsolat megvolt; de a nap függött-é a parancsolattól? azt nem gondolom. Ebben az országban a bizonyos, hogy nagyobb melegek vannak, mint Erdélyben; mégis a szüret itt csaknem azon a napon kezdődik, mint ott. Lehet-é tehát azt mondani, hogy a napnak meg volt parancsolva, hogy a szőllőt mindenütt egy időben érelje meg? azt nem lehet mondani; hanem azt mondhatni, hogy a természet parancsolatjából vagyon a szüret csaknem mindenütt egyaránt. Mindazonáltal nekem úgy tetszik, hogy az olyan meleg tartományokban, ahol majd tél sincsen, legalább egy holnappal elébb kellene szűrni, mint nálunk: de elébb nem szűrnek, és a szüret Európában csaknem mindenütt egy időben esik. Azt tudjuk, hogy Magyarországban a Hegyalján novemberben szűrnek, de e -158- nem közönséges még a Hegyalján is, annál inkább a több tartományiban. Amég pedig erre a kérdésemre megfeleljen ked, addig azt adom kednek tudtára, hogy Bercsényi úr igen igen készűl a más világra; mindazonáltal akit az isten meg akar gyógyítani halálos betegségiből, csak egy száraz figével is meggyógyíthatja. Most ez elég, másszor többet. Csak az egészségre vígyázzunk. Édes néném, mely régen nem kérdettem, ha szeret-é ked? mert azt el nem kell felejteni. -159-

LXVI.

Ma a szegény Bercsényi úr látogatására voltunk, aki is éppen olyan állapotban vagyon, valamint Jób volt, csak éppen abban külömbözik, hogy az ágyban fekszik, és nem a ganédombon; mert nincsen olyan rész a testében, amelyben valami kis épség volna. A lábaiból a víz kifolyván, a rothadás szállott belé. Megesik az embernek szíve rajta, amidőn látjuk, hogy metéllik le a rothadt húst a szárairól. És midőn halljuk jajgatni és ordítani a nagy fájdalomban, úgy tetszik, mintha a régi mártiromokat látnám a kínokban. A bizonyos, hogy ki sem mondhatom azt kednek, hogy micsoda irtózással kell azt látni; hát még micsoda kínban vagyon az, aki azt szenvedi? De a test fájdalmival a lélek gyógyúl, és az irgalmas isten az ő lábaiba tette a purgatóriumot meg akarván menteni a más világon lévőtől. Azért már nincsen is legkisebb reménység életéhez – hogy is lehetne, amidőn mind belől, mind kívűl rothadni kezd. A testamentumát már megcsinálta. Es a szegény Zsuzsit ítélje el ked, hogy micsoda szomorúságban vagyon. De azt el lehet hinni, hogy nem marad nyomorúságra. Minthogy e szomorú levél, azért most nem is írok többet; mert a szomorú levélnek igen rövidnek kell lenni. De, hogy teljességgel a szomorúságon ne végezzem el, egy kis históriával végzem el, amely valósággal megtörtént.

Egy úri embernek ifjú és szép felesége lévén, gyanakodott reája, noha semmi bizonyost nem tudhatott felőlle. De, hogy jól megtudhassa, egy pohár vizet viszen a feleségének mondván, hogy azt meg kell innia. A szegény asszony reszketve innia kezdi – amikor félig -160- megitta volna, az ura elveszi a szájától, és maga megiszsza a többit, mondván: énnekem is utánnad kell mennem. Az asszony azt meghallván mindjárt megijed azon, hogy étetőt ivott, és az ijedtség oly nagy volt, hogy mindjárt beteggé kezd lenni, és hánni. Azonnal a papért küld, és az atyjafiait is esszegyűjteti. Amidőn mindezek az ágya körűl volnának, az asszony mindenek hallottára a papnak gyónást tészen, és amidőn elvégezi, mondja, hogy azért tette azt a gyónást, hogy halála után is az ura ne gyanakodhassék felőlle, és megtudhassa ártatlanságát. Az ura az ágyhoz megyen, és megöleli a feleségét, és felszóval mondja néki, hogy ne féljen; mert a vízben semmi étető nem volt, és hogy csak a gyanúságot akarta megtudni, hogy igazán való-é, vagy sem? Akik a házban voltanak, és a beteg halálán siránkoztanak, ezt meghallván, a szemeket megtörlik, és örűlni kezdenek. A szegény asszony is semmi valójában való betegséget nem érezvén magában, el kezdi magával hitetni, hogy nincsen megétetve, és a félelem is lassanként kimenvén az elméjéből, az ágyból felkél, és jól érzi magát. A többi ezt látván, a szomorúság örömre fordúl, vacsorához ülnek, és virradtig isznak. Mit mond ked erre? A gyanúság való hogy nagy betegség, de aztot meggyógyítani az ilyen próbával nem jovallom mindennek; mert hát ha az asszony is legelső alkalmatosságkor az olyanért bosszút állana? Ked ítéletére hagyom, ha a férfiú jól cselekedett-é, vagy sem? De én jó étszakát kívánok kednek. -161-

LXVII.

Édes néném, itt most elég sírás, rívás és zokogás vagyon. A szegény Zsuzsi özvegyen marada, és Kajdacsinéból mindenféle nedvesség a szemén foly ki, amennyit a ma sírt. Méltán is, mert a szegény Bercsényi úr a bújdosásának végit szakasztván, ma reggel hét órakor elhagya bennünket. Mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez illendő halállal múlt ki e világból. E már elvette sok szenvedésinek jutalmát, és nem szükséges szánni; hanem azokat kell szánni, akiket árváúl hagyott itt idegen országban. De azokra is gondja lészen annak a nagy cselédes gazdának, aki soha meg nem hal. A mi urunk mindenkor mellette volt, és hozzája való barátságát holtáig megmutatta.

Micsoda ez a világ? és miért kapunk annyira rajta? A benne való életnek kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság. Ez az úr, éltiben, való, hogy szenvedett, de sok világi jókban is volt része. Való, bújdosásban holt meg, de nem szükségben. Így fogyunk el lassanként, mert már itt elég szegény bújdosókat temettünk el. Ezután még mint lesz? Hadjuk a jó atyánkra, és mondjuk azt, hogy nem érdemli ez a világ, hogy hozzája kapcsoljuk magunkat; mert akármely gyönyörűségben úszunk is, de abból ki kell kelni, és azt elhagyatják velünk.

Elmúlt gyönyörűség csak suhajtást okoz,
Jelenvaló pedig hasonló árnyékhoz,
A jövendőbélin kapsz bizonytalanhoz:
Ah! mért hasonlítod magadat boldoghoz?

Aztot már megmondottam, hogy a szomorú levélnek nem kell hosszúnak lenni. Ez elég szomorú; mert itt a halálról kell beszélleni, azért el is kell végezni. Tudja ked micsoda nagy dohányos volt a szegény úr – mind holtig is dohányozott; mert halála előtt két órával egy pipa dohányt kiszívott – de megholt, kedet pedig az isten éltesse. Ámen. -162-

LXVIII.

Azt ne csudáljuk, édes néném, ha a szegény úr meg holt. A való, mindennek meg kell halni; de ennek még inkább meg kelletett halni, mintsem másoknak; mert holta után a testét felbontották, de annak legkissebb íze ép nem volt, és a belső részei el voltanak rothadva. Nem tudom valójában, ha azért nem vitték-é a testet Konstancinápolyban, hogy sok költségbe kerűlt volna, vagy azért, hogy nem engedték meg. De azt tudom, hogy egy kis görög kápolnában temették el. A testamentumát felnyitották, Zsuzsinak ezer aranyat hagyott, és holmi portékát. A cselédinek is hagyott, még nekünk is, holmi portékát. – Nekem a megholt felesége nádpálczáját hagyta. Nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt kell tekinteni, hogy ki adja, és mint adja. A több ládabéli portékája, köntösök, ezüst- és aranymíves portéka a fiára szállott, – amelyek mind együtt egy asszonynak kedvére lehetnek.

Mindenikünk azt gondolta, hogy kész pénze felesen vagyon; de holta után megcsalatkoztunk benne. Mindazonáltal ennek a generálisnak többje volt, mintsem a régi római generálisoknak. A többi között egy Regulus nevü főpolgármester száz negyvenezer emberrel ment Afrikába a Karthágóbéliek ellen. Amidőn ott hadakozott volna, Rómából a felesége levelet ír néki, és tudtára adja, hogy miben vagyon a jószága dolga. Regulus arra egy levelet ír a római tanácsnak, és kéri, hogy küldjön helyébe más polgármestert, aki a hadakozást folytassa; mivel őnéki visszá kell menni, hogy a jószágában rendelést tegyen; mert a gondviselője meghalván, az emberek, akik a földet szántották, minden ekéit, és -163- a földi munkához való eszközit elvitték, és ha nem míveltetheti a földét, a feleségét, gyermekeit nem tarthatja. De nézzük el, miből állott az a nagy jószág? Egy majorházból, és hét szántóföldből.

Édes néném, mint megnevetnők most az olyan generálist, aki száz negyvenezer embernek parancsolván, azon panaszkodnék, hogy egynehány ekéit ellopták, és ha ha hét darab földet meg sem szántat, a cselédje meghal éhel. De inkább csudáljuk azt a boldog időt, amelyben egy olyan nagy hadi ember a maga szegénysége mellett csak a hazája gazdagságát kereste, és amelyben az olyan nagy emberek, akik előtt a királyok térdet hajtottak, csak a földi munka után alacson rendben éltenek. Látunk még más olyan főpolgármestert, akit az eke mellől vontak el, hogy százezer embert adjanak kezébe, és akinek királyok mentenek udvarlására, – de a hadakozást elvégezvén ismét a szántáshoz fogott, mert a régi rómaiaknak egyéb jövedelmek nem volt, csak a szántásból. Akit fő polgármesternek tettek, az a majorkodását elhagyta, hadakozni ment, és akkor a királyok és fejdelmek nagy tisztelettel állottanak előtte. Esztendő múlva a tisztségének vége lévén, Rómába visszá kelletett menni, és letenni a tisztségit, és a nagy kincset, amelyet nyert a hadakozásban, mind egy polturáig a város tárházában kelletett adni, és azután a nagy generális, akitől annakelőtte egynehány holnappal az országok rettegtenek, és a nagy városok akinek egynehány száz arany koronákat küldöttenek, és aki nagy pompával menvén bé Róma városába, előtte gyakorta a meggyőzetett királyok lánczolva mentenek; ugyan az a generális közönséges köntösben öltözvén a majorházába visszátért, ott borsóval, lencsével élt, és kevés számú szántóföldét szántotta, vagy szántatta. És az ilyen emberek vetették idővel a római birodalom alá csaknem az egész világot. Boldognak mondjuk-é az olyan időt? Én azt tartom, hogy boldognak mondhatni azt az időt, amelyben a nagy urak csak éppen a haza hasznát keresték, és amelyben az emberek oly közönségesen éltenek. -164- Mert azt elmondhatni boldognak mind lelki, mind testiképpen, aki keveset kíván, és kevéssel bééri.

De most veszem észre magamat, hogy Rodostón kezdettem el levelemet, és azután a régi rómaiakhoz repűltem. De visszá kell repűlni, mert én azt a régi szokást visszá nem hozom, se a mostani generálisokat az eke mellé nem tehetem. Azért visszátérek Zsuzsihoz, és azt mondom kednek, hogy üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná már is tetetni a feketét, de nem akarja. – Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában is szerették egymást. – Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja letenni; vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany? De elég a, hogy nincsen kedve hozzá; noha a szeretet megvagyon. Minthogy keresztények vagyunk, mondjuk azt, hogy akit az isten valakinek nem rendelt, aztot nem is fogja bírni. – Mi hír vagyon ott keteknél? mert innét mindenkor szomorú hírt írok. Jól vagyon-é az egészség? -165-

LXIX.

Ezt a levelet elkezdem írni, de bajuszomra mondom, hogy nem tudom, mit kell írni, – és ha írok, csak azért írok, hogy kednek válaszát vehessem. – Azt írjam-é? hogy itt „könyvem forrási s áradási indúljatok,“ és hogy még a sírás, zokogás meg nem szűnt itt az özvegyek között? De idővel az is megszűnik; mert az a kegyetlen idő mindent elront s eltöröl. Erről írni kednek nem nagy vígasztalás; de csak kell valamit írni. Azt írom hát, hogy itt most szántanak és vetnek, nálunk pedig azt már régen elvégezték, hogy hacsak valaki a havat nem akarja szántani. Aminap olvastam, hogy miképpen kell a búzát megszaporítani. Amidőn a gazdasszonyságra visszátér ked, akkor meg kell próbálni. Példának okáért egy véka búzát főzessen meg ked jól, de sok vizet kell reá tölteni, – amíg a fő, addig tétessen ked egy kádba négy véka búzát. – Amidőn pedig a búza jól megfőtt, a vizet szűresse le ked rólla, és melegen hadd töltsék a kádban lévő búzára, és azt bé kell jól födni, – másnap vagy harmadnap, ha látja ked, hogy a búzaszem kezd dagadni, és a vizet jól béitta, akkor küldje a mezőre ked, és hadd vessék el valamely jó földbe; de mentől ritkábban lehet; mert egy búzaszálon három vagy négy ág terem, és mindeniken egy búzafő, – és így négy annyival több búzája terem kednek, mint rendszerént. – Ezt én olvastam, igaz-é, vagy sem? nem tudom, de aki nem hiszi, próbálja meg. Nem nehéz dolog, és ha igaz leszen, akkor nem bánja meg fáradságát.

De amicsoda hírt hallottam csak éppen ebben a szempillantásban, azt nem lehetne elhinni, hogyha csak -166- bizonyosan nem tudnók. Ked ott a francziák között hamarébb meghallhatta. De tudja vagy nem tudja ked, megírom, hogy a franczia király 5. septemberben megesküdt, és lefeküdt a Stanislaus király leányával. Ki hitte volna azt, hogy egy olyan nagy hatalmas király egy szegény bújdosó, és csak névvel való királynak vegye el a leányát? és hogy visszáküldje egy nagy királynak, mint a spanyol királynak, a leányát, akit annakelőtte akart elvenni. Ezek ám az olyan dolgok, amelyekben nyilván kitetszik az istennek csudálatos munkája és hatalma, aki úgy bánik a királyok szívével, valamint mi a viaszszal. Bízvást elmondhatja a franczia királyné a boldogságos Szűz után, hogy megtekintette szolgálójának alázatosságát, és hogy az alacson renden lévőket felemelte, és a fennvalókat levetette; mert lehetetlen volt csak hízelkedni is magának azzal, hogy még franczia királyné lehessen. Ha az atyja Lengyelország közepiben lett volna, úgy mégis mondhatnám; de bújdosásban lévén, mindenektől elhagyattatván, és csak reménsége sem lévén, hogy Augustus székibe ülhessen; csudálni és imádni kell az istennek az ilyen rendelését, mert az ilyen munka feljülhaladja az emberi elmét: Ludit in humanis. És hogy az isten előtt a királyok és fejdelmek olyanok, mint a gyermekek, akiknek hatalmok, nagyságok csak gyermeki játék. Imádjuk, édes néném, az istennek minden rendelésit, és remélljük, hogy reánk is gondja lészen, mert irgalmas, és megsegíthet, mert hatalmas.

A sophiai pápista érsek ellen a görög püspökök és papok a portán sok hamis vádolásokat tévén, a vezér parancsolatot küldött, hogy megfogják mind az érseket, mind a papjait, és fogva vigyék Konstancinápolyban. Az érsek azt megtudván, elszaladott, de a papjai közől hármat vagy négyet lánczolva vittek Konstancinápolyban. Az érsek ide szaladott, és titkon vagyon közöttünk. Tudom, hogy az urunk azon lészen, hogy kiszabadítsa azokat a szegény papokat, akik még a botozást is megkóstolták. Így szenvednek a mi szegény papjaink -167- a hitért. De nem csak itt, hanem az egész világon, és a legkegyetlenebb nemzetek között. Ki tudná megmondani, hogy hány jezsuitát és barátot ettenek már meg Afrikában és Amerikában azok a vad emberek, akik igen szeretik az emberhúst? De a barátokon nem kapnak; mert egy kapucinust megölvén, jó ebédet akartak belőlle csinálni, de, hogy megsütötték a húsát, mind ösztövérnek, mind igen keménynek találták, azóta nem kapnak a baráthúson. Hát egyszer egy szegény jezsuita szokása szerént faluról falura járván, hogy valakit megtéríthetne, egy nagy erdőből kimenvén egy falura talál. A vademberek látván egy nagy embert feketében, nagy kalap a fején, és hogy négy lábon jár, mind elszaladnak tőlle; mert, hogy soha lovat nem láttak volt, azt gondolták, hogy a ló és az ember mind egy. A jezsuita azt látván, leszállott a lováról, és lassanként a vademberek is visszátértenek hozzája. Azt elmondhatjuk igazán, hogy csak a mi papjaink követik valóságosan az apostolokat. Bár követhetném én is mindenben őket, de csak abban követem, hogy ők aluttak, én is aluszom, azért jó étszakát édes néném. -168-

LXX.

A ked méznél édesebb levelét igen kedvesen vettem. Édes néném, ha valamely idegen olvasná a ked levelét, nem hinné el, hogy atyafiak vagyunk, azt gondolná, hogy még több vagyon az atyafiságnál közöttünk, mert rendszerént az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva. Hogy pedig mi egymást szeretjük, arra mind az atyafiság, mind a hajlandóság kötelez minket. De még többet mondok:

Mert kevéssel kedet ha inkább szeretném,
Nénémséget néha el is felejteném.

De azt valljuk meg, édes néném, hogy mi jók vagyunk azért, hogy úgy szeretjük egymást. Annál is inkább, hogy a mi szeretetünk nekünk semmit nem alkalmatlankodik. Mi azért jól alhatunk, jól ehetünk, és semmi nyugtalanságot nem okoz. A mi szívünk mindenkor frissen és hívesen vagyon, és nem peshed úgy, mint a füstölt hús a nyárson. És ne legyünk olyanok, mint akiknek a szíveket a nyárson vagy a rostélyon égetik, amelynek is régen hamuvá kelletett volna lenni, ha az igaz volna, amit mondanak.

Lehet-é tőllem olyat kívánni amelyet ott helyben jobban megtudhat ked? Az örmény lakadalomról már írtam kednek, azt tudhatom: mert közöttök lakunk; de azt kérdeni tőllem, hogy micsoda ceremoniával adja férjhez a török császár, leányát? azt méltó nevetni. Mindazonáltal megírom, nem azért, hogy kedet arra megtanítsam, hanem azért, hogy megmutassam mint tudok kednek engedelmeskedni.

A török császár amidőn a leányát vagy atyjafiát egy vezérnek vagy egy basának akarja adni, oda se pap nem kívántatik a megesketésre, se más egyéb tiszt a contractuscsinálásra; -169- mert oda csak a császár akaratja kívánsatik. Hogyha egy fővezérnek, vagy más fő tisztnek akarja adni a leányát a császár, azt neki megjelentetvén, annak, ha házas, minden feleségeit el kell bocsátani magától, sok ajándékot és sok rableányokat kell venni a császár leánya számára. Amidőn pedig a császárnak tetszik, hogy a lakadalom meglegyen, a vőlegényt magához hivatja, és a jobb kezében egy buzogányt ád és egy levelet, a levelet pedig a kebelében teszi, és azonnal megyen a császár leányához, akit annakelőtte soha nem látott volt. A leány egyedűl lévén a kereveten, a vőlegény bémenvén, háromszor térdet hajt neki, és azután megjelenti neki hozzája való nagy szeretetét, és hogy micsoda nagy örömmel vészi a császár kegyelmességét. A leány nem várván, hogy elvégezze beszédét, mintha igen haragudnék, felkél a kerevetről, és a hanzsárhoz nyúl, hogy azzal általverje. Hanzsárt, vagy hosszú kést nem szabad más asszonynak viselni, csak a császári nemből való asszonyoknak. A vőlegény pediglen nagy sietséggel kiveszi a kebeléből a császár levelét, és a leánynak megadja, akinek is mindjárt elmúlik az örömmel való haragja, a levelet elveszi, megcsókolja, és elolvassa.

Amelyben látván a császár akaratját az feleli a vőlegénynek: légyen a császár akaratja. Arra a vőlegény megcsókolja a köntösét, és kimégyen. Másnap sok ajándékot kell küldeni a leánynak, és nagy pompával viszik a férje házához. Sokszor történik úgy, hogy egy hónapig sem lakik véle, hanem más basának adják, főképpen ha asszonyomnak valamely panasza vagyon ellene, és ha nem úgy keresik kedvit, amint kivánná.

Mert a virágszálat szükséges öntözni,
Másként a melegben el kéne száradni.

Édes néném, idétlen házasságnak tartom a török házasságot. Egymást annakelőtte nem látják, hanem csak éppen akkor, amikor már nem lehet megmásolni. Sokszor azt gondolja a vőlegény, hogy valamely szép személy mellé fekszik, – másnap ha meglátja, hát ijesztő. De az ő törvények abban kedvezett a férfiaknak, -170- és ha így megcsalatkoznak a feleségben, megengedi nékik, hogy újra kezdjék, mert egynehány feleséget tarthatnak, ha akarják, és ha módjok vagyon benne. De még ezenkivül annyi rableányt tarthatnak, amennyi tetszik, és az ellen semmit nem mondhat a valóságos feleségek, csak nekik is megjárjon az adó; mert ha a gazda azt elmúlatja három pénteken, a gazdasszonynak lehet azért panaszt tenni a bíró előtt, és ha ugyancsak továbbra is akarják halasztani az adómegfizetést, akkor az asszony elválhat az urától. E ritka példa, de a törvény megengedi. Hogyha pedig a férfiú elválik a feleségétől, és azután ismét visszá akarja venni, a meglehet, a törvény azt megengedi, de olyan formában, hogy az asszonynak szabad, ha akarja, minekelőtte visszámenjen, az ura hírével egy étszakát eltölteni olyan férfival, amicsodás neki tetszik. E csúfos törvény, és nem látom, mi végre rendelte a törvénycsináló? Ő lássa, abban nem töröm a fejemet, hanem csak abban, hogy ked egészséges legyen. De éppen most jő eszembe egy jó gondolat, hogy mért födözik és takarják úgy bé magokat itt az asszonyok? Talám azért, hogy még inkább kapjanak rajtok; mert:

Mennél inkább légyen valami megtiltva,
Légyen is előttünk erősen elzárva,
Ámbár ahoz jutni kellessék fáradva,
Annál inkább bírni azt várjuk suhajtva.

Kérem édes néném, kedet, hogy hadd ne írjak már többet; mert télben nem lehet hosszú levelet írni, azért, hogy hideg vagyon, nyárban pediglen igen meleg, – itt pediglen tizenegy az óra, a pennám is alhatnék. -171-

LXXI.

A ked nádmézes téntával írt levelét tegnap vettem. Aminap is vettem volt kettőt egyszersmind. Úgy tetszik, hogy hacsak nem álmodtam, hogy választ is adtam reájok, de nem vagyok bizonyos benne. De abban bizonyos lehet ked, hogy ha nem írtam, ked sem vehette a választ. De oh mely könnyen megbocsátjuk mi egymás vétkét! Mindazonáltal azzal el ne higyje ked magát. A rossz példát nem kell követni, se bosszút nem kell állani. Vagy is talán büntetésűl kíván ked tőllem olyan dolgot, amely húsz esztendőben egyszer nem jut eszembe? Mert ugyan is hogy jutott kednek eszébe, hogy tőllem azt kérdje, hogy kik voltanak a templaristák, és miért vesztették el őket? Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni, mint arról tíz óráig írni. Mindazonáltal ki ne engedelmeskednék kednek? Haszinte írni nem tudnék is, megírnám. Én, édes néném, csak azt írom meg felőllek, amit hallottam és olvastam, – úgy-é, hogy többet nem kíván ked?

A máltai vitézeknek és a templaristáknak rendi Jeruzsálemben vettenek eredetet. A máltai vitézek régiebbek. Egy Gerárdus nevű franczia 1112. esztendőben Jeruzsálemben a jövevények és zarándokok számokra egy nagy ispotályt építtete, amelyet neveze Keresztelő szent János ispotályának, és oda béfogadá mindazokot, akik jó akaratjokból a betegekhez és a zarándokokhoz való gondviselésre szánák magokot. De azok csaknem mind hadi emberek lévén, Gerárdus úgy rendelé, hogy annak egy része az ispotályban maradván; a másika a saracénusok ellen hadakozzék, és regulát szabván nékik az engedelmességre, és a házasságon kívül való életre kötelezék -172- magokot, és hogy holtig hadakoznának a hitetlenek ellen. Ez a rend vagy szerzet csakhamar megszaporodék, és nevezék őket jeruzsálemi szent János ispotálya vitézinek. Ezeknek fekete köntöst kelletett viselni, és a köntösökön nyolcz szegeletű fejér kereszt volt varrva. A saracénusok elvévén a szent földet a keresztényektől, ezeknek is ki kelleték menni, és Rhodus szigetében megtelepedének. De idővel egy hatalmas török császár nem szenvedhetvén olyan vitéz szomszédokat, a szigetet megszállá, és nagy nehezen megvévé, és a vitézeknek, akik megmaradának életben, megengedé, hogy kimehessenek a szigetből. – Akik is elhagyván a szigetet Málta szigetében megtelepedének, és máltaiaknak nevezék.

A templaristák szerzete Jeruzsálemben kezdődék 1118. esztendőben. Nyolcz vagy kilencz franczia nemesember egy társaságban lévén a jeruzsálemi patriárcha előtt fogadást tevének az engedelmességre, a házasság nélkül való életre, és hogy minden jószágokat, életeket a szent földre menő zarándokok oltalmára és szolgálatjára fordítják. Ezek tehát egyszersmind hadi szerzetesek lének, azután megszaporodván, Baudouinus jeruzsálemi király nekik a templom mellett lakóhelyt adott, és azért templaristáknak nevezék. Második Honórius pápa ezeknek regulát csináltata szent Bernárddal, és akkoron fejér köntöst kelleték viselniek, és harmadik Eugenius pápa 1146. esztendőben veres keresztet parancsolá hogy viseljenek. Ezeknek mindennap misét kelletett hallgatni, – csak háromszor egy hétben volt szabad húst enniek, – több lovat háromnál nem tarthattak, – a vadászat nékik meg volt tiltva, – még a madarászat is, a köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben külömbözött. A templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokat vittek végben, – a jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok jószágokat és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a szent föld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a mindenféle mértékletlenségbe -173- elmerűlének, főképpen a részegségben. Azért is mondják példabeszédben a francziák, hogy úgy iszik mint egy templarista. Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a franczia király előtt hamisan, vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson), bévádólák az egész szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a szerzetbe bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokat, de más útálatos közösűlés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá; de látván, hogy a pápa csak halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az országban lévő templaristákat megfogják. A pápa azért igen megneheztele a királyra, mindazonáltal maga eleiben hivatván vagy hetven templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokat. A pápa azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy vizsgálnák meg jól a dolgot. – Akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván Francziaországban Bécsben, az egész atyák azt itélék, hogy az egész szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének, és így az a gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték. Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy igazságoson bántak vélek; némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly kegyetlenűl bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a vétkesekkel összeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi ellenségi. Elég a, hogy, jól vagy rosszúl, de a hírek csak a könyvekben maradott meg. Még Magyarországban látni oly romlott templomokot, amelyek övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres -174- barátoknak; mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem voltanak; hanem hadi szerzet volt. De ők lássák: azon nem törődöm, akárminek nevezzék. – Elég a, hogy én engedelmeskedtem, és megírtam rövideden az ő históriájokat a parancsolat szerént. Annál többet ne kívánjon ked tőllem. De azt szeretném tudni, hogy volt-é lakások Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert megúntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindúlás volt. Ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném, jó étszakát. És az ének szerént: Ha szeretsz, szeretlek én is. -175-

LXXII.

Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy megmutassam kednek, hogy megírnám ha volna mit, és hogy vegye el ked a rest nevet róllam. Tegnap vettem a ked levelét, amely tele köszönettel és dicsérettel, – jó, hogy nem szememben dicsér ked, mert elájúlnék szégyenletemben. Nem gondoltam volna, hogy olyan köszönetet vegyek a veres barátokért. De a nem árt; mert máskor bátrabban írok, és egy kis bátorság megélesíti az elmét.

A régi rómaiaknál nem hogy gyalázattal illették volna az olyan generálist, aki a harczot elvesztette, hanem még dicséretekkel vígasztalták, és alkalmatosságot adtak nékie, hogy bosszút állhasson az ellenségen; mert a nem lehet, hogy az ember mindenkor győzedelmes legyen, mindenkor okosan beszélljen. A fogyatkozásban részinek kell lenni minden embernek. Micsoda nagy fogyatkozásokat nem látunk a legnagyobb császárokban? A nagy Theodosius császár egy csekély dologért két vagy háromezer embert ölete meg Thessalonikában. Való, hogy azt megbánta azután; de a megholtak azzal fel nem támadtanak. A való, hogy gyönyörűség ennek a nagy császárnak azon cselekedetiért való maga-megalázását látni; mert a templomban akárván menni az isteni szolgálatra, szent Ambrus a mediolánumi érsek a templom ajtajában megtartóztatá, és bé nem bocsátá, mondván: „Még az ártatlan vérrel a kezeid véresek, mégis a szent áldozatra akarsz menni? Ha Dávid királyt követted vétkében, kövessed penitenczia tartásában is.“ A császár magában szállván, a templom garádicsára leborúla, és kéré az érseket, hogy adna néki penitencziát. -176- Aki is hat holnapig kitiltá a templomból. E szép példa mind egy érseknek, mind egy császárnak.

A nagy Konstantinus császár nem öleté-é meg a fiát azért, hogy ártatlanúl azzal vádoltaték, hogy a mostohaanyját szereti? És csak akkor tudá meg ártatlanságát, amikor már meg nem orvosolhatá cselekedetét. És ebben nem akará Seleukus királyt követni. Talám más atyák sem követnék. Mert ennek az öreg királynak igen szép felesége lévén, aztot igen szerette. Az előbbeni feleségétől volt egy fia, akit halálban szeretett. A fia szerelemben esvén a mostohaanyjával, és maga is általlátván szeretetének helytelenségét és nagy akadályait, aztot magában sokáig mintegy eltemetve tartotta; de idővel a szeretet meggyőzvén, nagy betegségbe esék. A doktorok okát nyavalyájának ki nem tanulhatták; hanem egy a többi közűl sok vizsgálása után észrevévé, hogy a szerelem okozná betegségit; de nem tudhatván, hogy kit szeretne, igen kezdék vizsgálódni, és az ifjú fejdelemtől kérdezkedni, de e csak magában tartá a titkot, és a betegsége nagyobbodék. A doktor pediglen vizsgálni kezdé az ifjat, amidőn valami asszonyok és leányok mentenek látogatására, de semmit észre nem vehete. Már nem volt több hátra, hanem a királynéról kezde gyanakodni, amelyről ingyen sem gondolkodott. A szokás szerént a király látogatására megyen a fiának a királynéval, a doktor is jelen vagyon, és minden mesterségét arra fordítja, hogy valamit kitanulhasson; amint is hogy, mihent a királyné bément a házban, a beteg hol hidegben, hol forróságban kezdett lenni; hol elsárgódott, hol elfejéredett. A doktor azt látván, csak elhiteté magával, hogy az ifjú a királynét szereti; de, hogy jobban kitanulhassa, és bizonyosabb lehessen benne, elvárja, hogy a királyné háromszor vagy négyszer elmenjen látogatására, és mindenkor hasonló változásokat tapasztalván az ifjúban, akkor az ifjúnak megmondja, hogy tudja okát betegséginek, és tovább ne titkolja, hogy a királynét szereti. Az ifjú megvallván a dolgot, a doktor magára vállalja, hogy szolgálni -177- fog amennyiben tőlle lehet. Az ifjú reá áll, noha semmit nem reméllvén. A doktor a királyhoz megyen, és megmondja, hogy a fiától csak vegyen örökös búcsút; mert a fiát a szerelem csakhamar megöli, és olyat szeret, amely szeretetet a király sem orvosolhatja meg. A király azon elbúsúlván, mondja a doktornak: Eredj, mondd meg a fiamnak, akárkit szeressen, oda adom néki, csak az életét megtartsa. A doktor arra mondá: Hátha a királynét találná szeretni? A király igen szeretvén a fiát, felelé: Ha a királynét szereti is, oda adom, csak éljen. – A doktor futvást megyen az ifjúhoz, és megmondja néki. Az ifjú azon betegen örömben felkél, és apja lábaihoz borúl. A királynét hivatják, és megmondja néki a király, hogy mért beteg a fia, és hogy maga is azon kéri, hogy mentse meg életét a mostohafiának, és hogy megengedi, hogy hozzája menjen. A királyné nem sokáig mentegetvén magát, másnap a király fiának adja mind a feleségét, mind az országát. Ez igen ritka példa. Most a keresztények, a való, nem követhetnék; de, ha meglehetne is, ritka apa követné. Példa a spanyol király második Filep, aki megkéreti a leányt a fiának, és amikor oda viszik, maga veszi el. Édes néném, jó egészséget kivánok. A vagyok, aki voltam, és a leszek, aki vagyok. -178-

LXXIII.

Tegnaptól fogvást táborba szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város szélyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk; mivel vagyon vagy három száz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbemászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a ked egészsége, a ked karja, és ujjai; mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárasztja ked magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki soha sem olvasott könyvet azért, hogy mikor levelet kell fordítani, a szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek. De a ked tiszteletes kényessége megbocsásson, és mindenkor ne tartson; mert az atyafiságot félre tévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani.

Édes néném, mi itt csak tengődünk lengődünk mint szegény bújdosók. Töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a mégis múlatság, hogy a mezőn lakunk; mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek – Lengyelország felé készűl – ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani, hogy aki idős leánynyal hál, az olyan jócselekedet, mint a szegényeknek való alamisnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet – azt mondom, ha lehet; mert akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt -179- nem tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik.

A nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az istenen áll, és, ha csak reánk hagyja, a nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy, ha elmégyen, úgy nem keresztelünk. Igaz, néném, micsoda csúfos házasságról olvastam aminap! Csak leírom, haszinte tudja is ked; mert egyéb dolgom nincsen. Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén aztot igen szerette; az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifjú megszeretvén sokáig kénszerítette az engedelemre – végtire a leány megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdícséri, és mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel kérésének; hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifjúnak, aki is azon megörűle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az ágyamba fekügyél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő, azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve, az asszony a szolgáló ágyában feküvén addig várja a fiát, hogy el talál alunni – az ifjú oda megyen, és azt nem vizsgálja, ha alusznak-é vagy sem; hanem él az alkalmatossággal – az asszony azonban felébred, de, hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségbe ne ejtse magát megtartóztatja, és békeséges tűréssel elvárja a dolognak végét – a meglévén az ifjú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen, és semmit nem szól a szolgálónak. Más nap az asszony minden tehetségével azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A csakhamar meglévén, elindítja, és sokat szomorkodék a fia után: de még inkább szomorkodék azon, amidőn észre vévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag parasztembernek adá a kis leánykát, hogy felnevelje. A leány már tizenhárom -180- esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is felejtkezett volt róla; az ifjú pediglen azon időben idegen országról visszátérvén azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték, akit is meglátván, halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A parasztember látván, hogy egy úr kéri, oda adja, annál is inkább, hogy már régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifjú haza viszi a feleségét, az anyja haragszik, hogy híre nélkül egy közönséges leányt vett el: de kevés nap múlva a békeség meglesz. Az asszony látván, hogy a fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni: de micsoda álmélkodásba esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el. Az asszony másokkal közölvén ezt a dolgot, mindenik példa nélkül való dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifjú, édes néném, egy személyben hármat vett el: a leányát, a húgát, és a feleségét. E valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni? Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt: én hogy írjak, ked meg hogy olvassa; mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.

A sophiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány holnaptól fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában; mert noha eleget munkálódtak azon, hogy visszámehessen, de végbe nem vihették. – És ezeknek a szőlőmíveseknek csak hazájokba kell visszátérni, és el kell hadniok az úr szőlejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell tudnom, hogy, ha jó egészségben vagyon-é ked? engemet szeretnek-é? énnekem írnak-é? -181-

LXXIV.

Szánj, édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom mit. De micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? soha semmi idegent itt nem látunk, semmi hírt nem hallunk – egyik nap olyan mint a másik, ha nem, hogy egyik melegebb, vagy szellősebb, mint a másik; mert itt az esőtől nem igen kell félni a nyárban. Elég a, hogy végtire talán ellene mondunk a házaknak, és csak sátorok alatt lakunk. Persia szélyin vagyon olyan nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a czigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik. Egyiptom szélyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden perepútyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép lovakból áll, a pénzt a más ember erszényéből veszik ki, és mind magok, feleségök, gyermekök mezítelenek volnának, hogyhacsak a más ember köntösével nem födöznék magokat. Azért, ha valami útonjárót jó köntösben látnak, szépen elkérik tőle mondván: „add ide azt a mentét; mert apádnak szüksége vagyon reá“ – azon magát érti – vagy pediglen ha valami jó portékát talál másnál, arra is azt mondja: „az anyádnak arra szüksége vagyon, azért add ide“ – azon a feleségit érti – és így kételen meg kell a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és a kelletlen anyját ruházni. De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is, hanem inkább a pátriarkákat, akik megmutatták vászon palotájokkal, hogy az ember ezen a világon csak szarándok, idegen, és útonjáró. Való, hogy azok a szent szarándokok gazdagon bújdostanak; mi pedig szegényen maradunk egy helyben, és annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell felkelnem, hogy enni adjak a marháknak. -182-

Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az olyan pásztori életet; mert azok a szent juhászok csendes életet éltek. A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokat, ahol akarták, és ott addig maradtak, amíg marhájoknak eledelek volt. A való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek; mert abban az országban az eső ritka lévén a víz is szűk – azért is emlékezik az írás annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek, azokat gazdagon felékesítsék. Az únadalmas sok perlekedéstől mentek voltak. A sok udvarbíró, számtartó, kulcsár nekik nem alkalmatlankodtak. Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni – nyárban, vagy őszszel ilyenbe kell menni. A sok hintó, társzekér nem kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és minden nap újabb-újabb helyre építhették vászon városokat – a helyhez úgy kötelesek nem voltak, mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt. Közönséges ruhával födözték magokat, kivált a férfiak; mert az asszonyok akkor is csak asszonyok voltanak valamint mostanában: azaz, hogy a czifraságot akkor is szerették – arany pereczet, fülbe valót küldöttenek nékik jegybe. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékat, akik arany fülbevalót viselnének – mostani időben aztot nem jovallanám. Egy szóval mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzá szoktunk. A való, hogy ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem akarta, hogy városokban lakván a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyélő élet; példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember kenyerét eszik, és a más ruhájával födözik magokat. Az ilyen nemzet mi hasznára vagyon a többi emberi nemzetnek? az olyan élet csak tunyaság és tudatlanság. Való, gond nélkül való élet: de üres, és a lakóhelye puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy -183- gazda embernek a maga ültetett gyümölcsfáit és szőlőjit gyümölcsösön látni, és fáradságit a természettől megjutalmaztatni? Mind ezekből észre veheti ked, hogy a sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk; mert a városból ide halljuk a kakasszót, de ez is unadalmas lészen, ha sokáig fog tartani; mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül nem tarthatom gyönyörűségnek.

Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi sátorok alatt. Hát ha valamely ország bennünket akarna követni, itélje el ked, mint átkoznának bennünket a kőmívesek, és az ácsok. De attól nem kell félni; mert nehezen válnék meg kiki a szőlő hegyétől. Kenyeret szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna fogyatkozás. Tudja-é ked, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? ott kemenczét nem lehet a földben csinálni; mert mind föveny: se pogácsát nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazokakat tartanak, abban kóróból tüzet csinálnak, és kívűl tésztával vékonyon béborítják, így sütnek magoknak pogácsát. Vallyon, amelyet nálunk koldúslábnak hínak, nem lehetne-é így megsütni? De megbocsássa ked, ha többet nem írhatok; mert a nap is meleget süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet maradok, aki tegnap voltam. -184-

LXXV.

Semmi panaszom nem lehet; mert a ked levelei jőnek s mennek a kezemhez. De némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok. Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert unadalmas: de a ked levelei jó izűek, csaknem megehetném a papirost is. Tudja ked, mitől vagyon az? Attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy ked jól tudja a maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni, hogy nagynak látszik, és tetszik: mások pedig a nagy, vagy hasznos dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok papirosat vennék a levélírásra; mert azt nem szenvedhetem, mikor látom némely asszonyokat úgy írni az uroknak, vagy atyjafioknak, mintha valamely ítélőmesternek, vagy püspöknek írnának. Ha egyébképen nyájasok is, de a levélben reá akarják magokat tartani, mintha a nyájas és tréfás levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a ked leveleit, megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és észszel írott levél. Az én leveleimről nem is szóllok; mert már ked azokhoz szokott, csak jóknak találja ked: én sem kívánok egyebet.

Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városban; mert a rút idők béhajtottak, és a vászon házainkot meglyuggatták. De tegnap ismét más ellenség hajta ide bennünket, aki előtt a Dárius hada is elszaladott volna. Jaj, édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis! ma jól lenni, holnap meghalni éppen nem vígasságra -185- való állapot. Nem tudom, ki hozta közinkben azt a nyavalyát. De bár ott maradott volna, a honnét jött; mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más országokra: példának okáért azt tartják, hogy a himlőt a saracénusok hozták Európában. Azt a nyavalyát Amerikában a vad emberek csak azoltától fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozzájok járnak – a pedig nem régi dolog. Hát, édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet mi franczia nyavalyának hívunk, és amelyet, hálá a mi egészséges erdélyieinknek, nem üsmerünk? Aztot más messzevaló tartományokban nem üsmérik: Spanyolországban pedig oly közönséges az a nyavalya, hogy egy úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje.

De mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszélljünk. De, amit akarok mondani, énnekem a sem örvendetes dolog; mert a kis özvegy Zsuzsi csak készűl, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi, mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy ked azon nem törődik a ked kegyetlen szokása szerént: de legalább egy kevessé szánjon ked, ha nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmaraszszam. Gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki: de az elméjit nem nyerhetem meg; mert a szeme hozzá szokott a tele ládákot látni, az urának pedig az erszénye sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő, ha engemet czirókál is, de jövendőre néz – az ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahoz semmit sem tehetek – látja, hogy minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve. Azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot: mit szóllhatok ez ellen? mert a bizonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk; mert a szív csak a jelenvalót suhajtja: az okosság pedig az jövendőről is gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell gondolkodnunk, és nekünk bújdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban fülelnek, amelyeket csak a -186- halál veszi el tőllök. És így semmit nem szóllhatok a Zsuzsi szándéka ellen; mert, amint a franczia példabeszéd mondja, kinekkinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában: az én fazakamban pedig semmi haza-menetelre való reménségem nem fő. Miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kivűl az enyimet is viselje? Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg: hogy „végy el engem te szegény, ketten leszünk szegények.“ Akiknek tetszik, kövessék, nem bánom: de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg, hadd végezzem el ezt a levelet; mert olyan meleg vagyon, hogy attól félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromot. A házban pedig hűvesebb lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk. Édes néném, vígyázzunk arra a drága egészségre. -187-

LXXVI.

Édes néném megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy nem írhattam – vagy is csak azért, hogy nem írtam; mert írhattam volna. Mondd meg édes néném, hogy mért nem írtam; mert én nem tudom – alkalmatosságom elég volt – a dolog meg nem gátolhatott, ha nem a sok heverés és dohányozás. De, hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más múlattatta el velem; hanem a halogatás: a halogatást pedig a restség okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a nem jó – a holnap eljő, de a végbevitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban! Én is csak azt mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak folyt – mit nyertem benne? azt, hogy irtóztató pirongató levelet kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy megérdemlem, hallgatással is veszem; mert mikor megüsméri az ember magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi.

A való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ránczában csak a restség nem engedte, hogy írjak. De, ha menteni lehetne a ked ítélőszéke előtt magamat, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak – e nem elég mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne mondasson véle nyárban misét; mert sokat izzad, és elrontja a misemondó ruhákat. De édes kemény ítélő biróném, erre a mostani holnapra jobb, vagy is inkább hidegebb mentségem vagyon; mert az elején és kezdetén a holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőlem: de csak háromszor vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen -188- nagy melegekben is minden ember reszket a hideg miatt; mert itt mindent a hideg lel. Leginkább az urunkon búsúlunk, akin harmadnapi hideg vagyon. Éntőlem ma búcsúzott el. Ugyanezekre való nézve is kelletett tegnaptól fogvást a vászon házakat elhagyni, és a városba költözni. A sok cseléd között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De, istennek hálá, nem veszedelmes hideglelések, és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reményljük, hogy isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik, mint mi; mert készűletiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha isten kiszóllítja a világból. Arravalónézve meg is csinálta a testamentumát: de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamat? Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképen a fejdelem, mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves – ha e használ, mért kell az indiai drága orvosságok után járni? De már most nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg; mert három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indúl. Meglátom-é valaha, vagy sem? Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal; mert másként négy nap múlva elkellene engemet temetni – azt Zsuzsi sem akarná, hát oztán ki írna néki? Hát ő kinek ír azután? Az ilyen kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította volt azt a híres muszka czárt 1711. a Pruth mellett, hogy egészen oda lett volna táborostól; a svécziai király azt meghallván, a vezérhez megyen, és mondja néki: ihol kezedben vagyon a czár feleségestől és egész táborával; vagy mind levághatod, vagy rabúl viheted Konstancinápolyba. A vezér erre feleli: ha a czárt rabúl fogatom, hát oztán ki visel gondot az országára? A svécziai király erre a feleletire esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég -189- az édes néném, hogy szívesen bánom tőle való megválásomat. Ha akarná, itt maradhatna – vagy is inkább az isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek rendelés szerént kell végbe menni, és ahoz kell magunkat alkalmaztatni.

Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a franczia, aki nem régen jött hozzánk; mert igen hazug. A colonellus volt a muszka czárnál, de ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott. Ha huszat szól, a tizenkilencz szava hazugság. Már itt némelylyel elhitette, hogy ő tud aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talán megakad itt közöttünk; mert az olyan sok beszédű, sík nyelvű sehonnain itt igen kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát – bona sera! -190-

LXXVII.

Pola téti! Nénékám, két esztendő múlva; mert már két hónapja, hogy innét eltűntem volt. Nem lehet örökké csak egy helyben ülni – az egészségnek használ a járás, és a restség mellől el kell némelykor szökni. Meg is csalod magadat, ha azt gondolod, hogy nagy múlatságom volt a faluban, ahol voltam szüreten. Legnagyobb gyönyörűségem a volt, hogy itt addig nem voltam, és ott baj nélkül töltöttem két hónapot – egy hónapig néztem, mint szűrnek: egy hónapig pedig eleget jártam; mert itt az ősz legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része a múlatságnak, nem úgy mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az ember – az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és múlatják magokat – a bort édesebbé teszik jelen-való-lételökkel, és szedésökkel. Itt pedig a szőlősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és puttonyokban a szőlőt haza hordják, és kiki a maga házánál szűr igen nagy csendességgel.

Minthogy a szőlőről vagyon a szó, Konstancinápoly körűl láthatott ked olyan vastag szőlőfát, mint egy szilvafa, a szőlőszemek is rajta vannak olyanok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint azt, hogy némely ágain érett szőlő vagyon; némelyeken a szőlőszem még nem nagyobb az egresnél; más ágakon akkor kezd virágozni. E szép dolog, hogy egy szőlőfán háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon tavasztól fogvást télig. Erről talám már írtam volt kednek, de nem jut eszembe. De arról nem írtam, hogy egy görög püspök házánál láttam olyan nagy rozmarintfát, mint egy közönséges fűzfa. Mindezek fel -191- nem találtatnak Zágonban, de ellehetünk nálok nélkül – itt nincsen szilvafa, se fenyőfa.

Egynehány rendbéli leveleidet találtam itt, édes néném, amelyekben egy kis kegyetlen bosszontások vannak, de könnyű annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon.

Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál,
Titkos barátjától való távozásnál:
De csak az időhöz kell magunkat szabni,
És suhajtásunkat a szívünkbe zárni.

Azt szokták mondani, hogy a megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb orvossága az elfelejtésnél. Nehéz, de az idő ád arra valami kis segítséget, azután az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de hiszi-é ked azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna – a távúl való létel avassá tészi. Mindazonáltal nincsen szebb dolog az állhatatos barátságnál. Francziaországban egy úri ifjú jegyben lévén egy kisasszonynyal, nem tudom hogy, az ifjat a tengeri tolvajok elfogják, és Afrikában eladják, és egynehány esztendőkig semmit nem hallhattak felőle. Addig a leányt sokan kérték, de a mátkáját szeretvén, hűségét meg akarta hozzája tartani. Sok idő múlva valamely rabok arról a földről megszabadúlván hírét vitték a legénynek, hogy ilyen helyen ilyen nevű török úrnak a rabja. A leány azt megtudván, egy jó leány barátjával esszebeszéll, férfiúköntösbe öltöznek, és a leány annyi pénzt viszen el a háztól, amennyivel gondolja, hogy kiválthatja. Tengerre ülvén Afrikába érkezik, felkeresi a mátkáját, aki is csak elcsudálkozik a dolgon. Azután a törökkel beszélnek a váltság felől, de a pénz nem volt elég, amelyet a leány vitt volt. Tanácsot tartanak hárman, hogy mit csináljanak. Vagy a leánynak, vagy a férfiúnak visszá kelletett menni több pénzért. A férfiú azt tanácsolta, hogy nincs más mód benne, hanem, hogy a leány menjen visszá a pénzzel, és talám valami atyjafiai kiszabadítják. A leány arra reá nem állott mondván: „ha én visszámegyek, soha semmit nem cselekedhetem éretted, -192- és a szülőim úgy fognak reám vígyázni, hogy soha többé visszá nem jöhetek; hanem mi a társommal itt maradunk rabságban helyetted, és te menj el, szerezz annyi pénzt, amennyi kívántatik a többihez.“ A férfiú erre teljességgel nem akart állani mondván: hogy azt nem cselekedheti, hogy rabságban hagyja, a legnagyobb oka a, hogy, ha a török meg találja sejdíteni, hogy nem férfiak, hát annyi pénzen sem fogja kiadni, és rabságban marad. A leány erre feleli: csak eredj, cselekedjél úgy, amint elvégeztük; mert haszinte úgy lenne is, amint mondod, hogy a gazdád reánk üsmérne; az apámnak vagyon annyi, hogy kiválthat. Az ifjú a végezés szerént a gazdájának mindeneket megmonda, és a két leányt helyében hagyá. Francziaországba érkezvén, ott csakhamar megszerzé a pénzt, és a gazdájához visszátére, aki is amég ő oda járt, megtudta, hogy nem férfiú, hanem leány rabokat hagyott helyében; mert a leány nem tehetvén másként, mindeneket megvallott volt a töröknek. Aki is szépnek találván mátkájához való hűségét elbocsátá őket, és mind a hárman szerencsésen visszáérkezének hazájokba, és házokhoz – és a lakodalom csakhamar meglett azután. Talám, édes néném, a föld alatt lakó emberek is lakadalmaztak, és tánczoltak; mert tegnap előtt nagy földmozgást érzettünk alattunk. Azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az egész várost, és úgy visznek valahová. Mindennyi földindulások között is ked szolgája, édes néném. -193-

LXXVIII.

Édes néném, azt igen bánom, hogy megelőzött ked az új esztendőbéli atyafiságos és szíves köszöntésével, és üdvözlésivel: holott nekem kelletett volna azt a kötelességet végbe vinni elsőben. És azzal ne dicsekedjünk, hogy a megelőzés bizonyos jele a ked felőlem gyakortább való gondolkodásának, és az én lágy szeretetemnek; mert azt holtig meg nem engedem kednek, és, ha mértékben tennők a szeretetet, az igaz, hogy a mérték felőlem többet nyomna száz fonttal. Mindazonáltal ked is jó, én is jó. Énnekem a tengeri halak bizonyságaim, hogy elébb nem írhattam; mert olyan nagy szelek jártak a tengeren, hogy csak nekik lehetett a tengeren járni, és nem az embereknek. Oda is adtam volna nekik a levelemet, de ked nagy hegyen lakik, ők pedig nem szeretik a hegyre felmászni.

Ami pedig a ked köszönetét illeti, én azokat mind visszákívánom dupplán, és még azokon kivűl új erőt a sok levélírásra. Épen tegnap előtt szedtem rendbe a szokás szerént a ked leveleit, amelyeket rendbe veszem minden esztendőnek a kezdetén: az enyimeket pedig, ha a tanácsomat béveszik, meg kell égetni, vagy akármi szükségre fordítsa ked, nem bánom.

Édes néném, vettél-é sok ajándékot az esztendő első napján? Nem tudom, a francziák honnét vették azt a szokást – gondolom, hogy a régi romaiaktól; mert ők meg szokták volt egymást ajándékozni az esztendő kezdetén, -194- és az a martiusnak első napján volt. Pogány szokásban jó szokás; főképpen annak, aki veszen. A keresztényeknél sok pogány szokás maradott meg: desőt még az anyaszentegyházban is látunk olyanokot, amelyeket a régi pápák és püspökök meghadták. Ilyen: lámpásokot és gyertyákot gyújtani a templomokban. A bizonyos, hogy azt szükségből kezdették; mert pinczékben és rejtett helyeken kelletett tenni az áldozatot a régi keresztényeknek. Azután azt czeremóniából megtartották; mivel a régi királyok előtt gyertyákat gyújtottak, és mikor valahová ment a régi romai polgármester, égő fáklyákat és tüzet vittek előtte. A királyok és gazdagok holttestek mellett pedig lámpások égtenek. Még most is találnak olyan régi boltokra, ahol égő lámpás vagyon a koporsó mellett. Hogy tarthatott annyi száz esztendőkig az olyan lámpás? annak okát már most nem tudják: de azt minden tudja, hogy találtak olyan égő lámpásra, de mihent az áer éri, elaluszik. A fársángot, amelyet mi olyan nagy ájtatossággal megtartunk, a pogányoktól vettük. Hát mi honnét vettük a vízbevető hétfőt, mondja meg ked nekem? Hát bizonyos vármegyében Francziában micsoda szokás volt? Mikor valamely úrnak egy nemesember a földit bírta, akit vasallusnak nevezték akkor, ha az olyan nemesember megházasodott, legelsőben a földesúr feküdt a menyasszony mellé: de köntösösön, és csizmáson, és csak egyik lábát volt szabad feltenni az ágyra, és csak egy kevés ideig. Most már elhadták azt a szokást, hanem a földesúrnak egy sódort adnak. Hát még micsoda szokás vagyon ott, ha egy nemesember a másnak földére megyen vadászni? amennyi foglyot, vagy nyulat lő, azt a földesúr házához kell vinni – aztot meg kell készíttetni úgy, amint a kötésben vagyon feltéve, haszinte a gazda otthon nem volna is, másként elvesztené jószágát. Üsmértem olyan nemesembert, akinek ilyenért pere volt egynehány esztendeig.

Jaj, édes néném, talám valaha írtam már az ilyenről, de nem jut eszemben: de azt, tudom, még meg nem írtam, -195- hogy tegnap egy kis hideglelés volt az urunkon. Elúntam a sok szokásról írni: az én szokásom pedig a, hogy tíz órakor lefekszem, másnap hatodfél óráig a szememet ki nem nyitom – már tíz az óra; mert későn fogtam az íráshoz, és a jó szokást el nem kell hadni, azért maradok az asszonynak köteles alázatos szolgája.

LXXIX.

Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, – és csak ked tud nádmézes téntával írni, de más nem. Nem is illenék mindennek követni nénékámat; mert csak a kis ujjunkban több ész vagyon, mint másoknak egész csontjaiban. Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk, vonjuk az időt. Minden múlatság előttünk fut. De ugyan is miért keresné a múlatság a bújdosókat, mivel másokot is talál. Minékünk csak suhajtás, – annyit is suhajtottam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek bé, csak mindenkor a magam suhajtásit. Istennek így tetszik, úgy legyen.

Azt írod néném, hogy feleljek meg holmi kérdésidre, és hogy időtöltésért többeket is fogsz tenni. Micsoda bajomra vagy nekem! Ha Konstancinápoly puszta volna, semmit sem szóllanék: de mindennap eszes, értelmes emberekkel vagyunk; mégis nekem tenni olyan kérdéseket, az ilyenért ne haragudjam? De nem merek, inkább engedelmeskedem, és ha rosszúl is, megfejtem kérdésidet. – Azok a mély kérdések pedig, ha eszembe jutnak, ezek: Ha mindenkor elsőbb volt-é a római pápa a konstancinápolyi patriarchánál? – Mikor kezdődött a nagy bőjt? – Három misét mondani a karácson étszakán? – És hogy mioltától fogvást hallanak orgonaszót a templomokban? Azt nem csudálom annyira, hogy nekem teszed ezeket a kérdéseket; mert a csak arra való, hogy engemet bosszontsunk; de azt csudálom, hogy honnét vetted ezeket a kérdéseket?

Elég a, hogy az elsőre ez a feleletem csak rövideden, hogy az én ítéletem szerént az alexandriai patriarcha -197- régibb a konstancinápolyi patriarchánál, és őnéki kelletett az több patriarcháknak tudtokra adni, hogy mikor kezdődik a nagy bőjt, és mikor kell illeni a husvétot. Eztet pediglen vízkereszt napja után meg kelletett nékik írni, hogy a napkeleti tartományokban a püspökök egyszersmind kezdessék a bőjtöt, és egyaránt tartsák a husvétot, – akkor nem volt annyi kalendárium, mint most. De idővel a császárok, kivált a görögök, csak Konstancinápolyban lakván, a patriarchájokot nagyobb nagyobb méltóságra emelék, úgy annyira, hogy azt tették alexandriai patriarchának, akit a konstancinápolyi patriarcha akart. De mindazokban a felmagasztalásokban is a konstancinápolyi patriarcháknak sok ideig eszekben sem volt, hogy magokot hasonlóknak tartsák a római pápához, – amint ezt látjuk egynehány conciliumokban, hogy a pápa követjei mindenkor az első helyen ültenek. Hanem idővel a konstancinápolyi patriarchák nagy gazdagságok miatt annyira felfuvalkodának, és olyan hatalmasokká lének, hogy magokat nem a pápák után valóknak, hanem hozzájok hasonlóknak kezdék tartani. És végtire a kincs és a hatalom annyira felemelé őket, hogy egyik a többi között olyan színű papucsot kezde viselni, amelyet csak a császároknak volt szabad. Ez ellen a császár nem mert szóllani; mert másnap kiugrott volna a székiből, ha szóllott volna; hanem csak a római pápa méré arról meginteni. De a kevély patriarcha az intésnek nem engede, és jobban szereté a pápával összeveszni, és meghasonlani a napnyugoti anyaszentegyháztól, mintsem a császári papucsot letenni. Ugyan ez a Caeruleus is kezdé az elszakadást, és az utánnavalói őtet követék. Egynehányszor akarának visszátérni az únióra; de végbe nem vitték; mert nem igazán kívánták. Mikor a görög császároknak szükségek volt a pápákra, akkor mindeneket fogadtak. Főképpen mikor a törökök kezdének közelíteni Konstancinápolyhoz, akkor maga is a császár a pápához ment a patriarchájával, és ott mindeneket ígérének, de visszátérvén, és látván, hogy a pápától annyi -198- segítséget nem vehet, amint gondolta volt, a patriarchájával is meg nem tartatá igéretét. A bizonyos, édes néném, hogy a római püspök mind a napkeleti, mind a napnyugoti anyaszentegyházban első volt mindenkor. E leginkább a conciliumokból tetszik ki, amidőn a patriarchák együtt voltanak három vagy négyszáz püspökökkel.

A második kérdésed az, hogy mikor kezdődött a nagy bőjt? Közönségesen mi azt tartjuk, hogy a nagy bőjt apostoli szerzés. De, haszinte száz harminczadikban rendeltetett volna is, amint ezt így sokan tartják, úgy is olyan tanítványok rendelték, akik üsmérhették az apostolokot.

A harmadik kérdés, hogy mikor kezdődött a szokás három misét mondani karácson étszakáján? A bizonyos, hogy a misemondásnak száma eleinte nem volt egyre határozva, mint mostanában. Olvassuk olyan szent pápákról, püspökökről, hogy a sok misemondásban úgy elfáradtak sokszor, hogy másoknak kelletett őket segíteni. A görögöknél napjában csak egy mise szokott lenni, az is innepnapokon. – Ha tíz püspök volna is együtt, de mind a tíz egyszersmind mond egy misét, – egy celebrál, a többi mind utánna mondja. – Némelyek, akik azon nem törődnek, hogy bizonyos könyvekből keressék annak okát, miért mondanak három-három misét azon az étszakán? azt tartják nagy ájtatossággal, hogy a papoknak 365 misét kell mondani esztendő által. Nagypénteken és nagyszombaton nem mindenik mondhatván, így két mise marad hátra, hanem karácson étszakáján töltik ki a számot. – E jó ok-é, vagy sem? Nem nekem kell elvégeznem. Hanem csak azt felelem a ked kérdésére, hogy közönségesen azt tartják, hogy azt a szokást száznegyvenedik esztendőben vették bé. Ez elég régi szokás.

A negyedik kérdés, hogy mikor hallottak orgonaszót a templomokban? Erre az a felelet: hogy egy görög császár küldött ajándékban egy franczia királynak egy orgonát. A volt első Európában. Mely tájban volt az, -199- arra nem emlékezem. Hanem hatszáz ötvennyolczban kezdettek orgonaszót hallani a templomokban. A görög császár hogy küldhetett orgonát, nem tudom; mivel az ő templomokban semmiféle muzsika nincsen.

No! édes néném, vagyon-é még több? Már most, hogy belé ízeledtem, azt akarnám, hogy volna vagy két fontnyi kérdés. Mindazonáltal a kérdéseknek szakaszszuk végét, és újra ne kezdjük. Hanem az egészségedre vigyázz; mert a sok kérdés annak megárthatna. – És azon légy, édes nénékám, hogy „Kelemen“ ne „kelletlen“ hanem kellemetes légyen nálad. – Isten hozzád mind holtig. -200-

LXXX.

Nénékám! a mézes pogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli zokogással. Éppen nem volt szükség megköszönni a kérdésekre való feleletimet; mert amit ked jó szívvel veszen tőlem, az nekem köszönet gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét megfeleljek kérdésidre. Amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy, amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyos leves vagyon, miért nem volna rongyos elme? Elég vagyon.

Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék; mert nem lehet annál szebb lakóhely. Nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta, csak gondoljon el egy széles és hosszú tót, – vagyon öt mélyföld a hossza. Annak egyik vége a Feketetengerbe megyen, a másik a Fejértengerbe. De annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni! Most is vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el, és a sok szép kis hajócskák! Itt pedig csak a fekete ijesztő örmény asszonyokot látom.

Minékünk pedig mindegy a múlatságra való nézve, akár május, akár december, – mi csak itthon ülünk, és télben nyárban egy szokást tartunk. – Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint nálunk. A való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene esztendőt tölteni a noviciátusságban; mert itt mindent órára és minutára cselekesznek. Egy -201- kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet, valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz; de mihent ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A bizonyos, én arra reá vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet. Csak arra vígyáz, mikor kimegyek a házból, hogy merre megyek; ha a fejdelemhez, vagy a templomba megyek, meg sem mozdúl, ha hínám is, – már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál. Az elefántot mondják, de még nem láttam ő nagyságát. De olyan kutyát láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abcét úgy tudta, mint egy kis deák gyermek.

Jaj, édes nénékam, elfelejtettem volt, hogy nekem úr dolgára kell mennem, és a ked kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz, és törököt sem látsz hintóban? És hogy miért nem esznek szentelt kenyeret a templomban nálunk, mint Francziában, és ha a régi szokás-é?

Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A szent földet a tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a mamertusok. Ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak Damascus városában lakott a fejek, és aztot Chalifnak nevezték. A mamertusok Egyiptomot bírták. De akárki bírta a szent földet, de oda a keresztények minden időben elmentenek, noha nagy félelemmel, a máltai szerzet, és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra állíttatván fel. A tizenegyedik saeculumban ez a két szerzet csak egy ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget: de az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada Francziában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon, falukon predikállani a szent földre való menetelt. Onnét Németországban -202- ment, és a predikácziója oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek. Aminthogy a fejdelmek a főrendek közűl igen sokan vevék fel a keresztet; mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de posztóból keresztet kellett felvarratni. A köznép közűl pedig számtalan keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni; mert ez új dolog lévén, az ember mindenkor kap az újságon. Azon kivűl a sok lelki ígéret felindította őket. Még a testi haszon is felvétethette vélek a keresztet; mert egy keresztesnek nagy privilegiuma volt. Mert mihent felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvénybe citálni mindaddig, míg vissza nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségét, cselédit, míg oda járt, senki semminémű okért nem merte háborgatni. Nem kell hát csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had.

És ezek valának, kik legelőször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek fejök micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszembe. Elég a, hogy az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a szent földre érkezvén, arra sok idő kívántatott még az ellenséggel megütközhetett; az ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az éhség felét is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt, minden haszonvétel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen kereszteshad-gyűjtés és a szent földre való menetel egynehány ízben volt, és mindenkor szerencsétlenűl. De még végtire az asszonyok is felkeresztezék magokat, – ki jó szándékból, ki pedig szeretőjökkel akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, – úgy annyira, hogy számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak, nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajúltabb had nem lehetett mindenben. És nem kell csudálni, ha az isten egyszer sem áldotta meg a keresztes hadat, és ha másfél száz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb hasznot nem vittenek végbe. -203- Addig hány százezer ember hala meg a szent földön! Legfelesebb keresztes had András királylyal ment a szent földre; mivel ő volt fejök a franczia és a német keresztes hadaknak is. Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni. A görög császárok pedig annyi vendéget nem szeretvén, azok igyekeztek, hogy fele se lássa meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arravalónézve az sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból a lisztet megelegyítették oltatlan mészszel, és amíg a táboron azt észrevették, addig sok ezer megholt. Csak fele érkezvén az elindúlt hadnak a szent földre, annak felét a betegség és az ellenség elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját, és még kevesebb házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy utólszor szent Lajos franczia királylyal ment sok had a szent földre; mert utána meg kezdett hűlni mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és magát rabúl fogták. Alexandriánál két testvér öcscsét elvesztette. De a király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta. A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték.

Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja ked, hogy kik és mikor voltak a keresztesek. – Rövidebben is leírhattam volna, csak azt írtam volna: voltak és nincsenek; de így igen röviden lett volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.

Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd után a hajó megindúl a levéllel. Harangszót hallani a templomokban igen régi dolog; mert még az ötödik saeculumnak az elején kezdették a harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a -204- ked városában, azt nem kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban, ő azt nem szereti, néki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kaliczka, eleget lát ked, amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen szaporodott el a hintó. Egy franczia király, Clovis, mikor elvette a feleségét szent Batildot, négy ökrű szekéren vitette haza, és csak húsz ezer forintot adtak véle. Henricus quartus más franczia király, e nem régi dolog; mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Francziában? Azért, hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi; mert még a negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolczadikban elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a ked egészségiért. Amelyre vigyázz édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Pola téti! -205-

LXXXI.

Nénékám! mí itt tegnap kereszteltünk egy asinus zsidót. Vagyon már harmadnapja, egy zsidó hozzánk jött nagy titkon, és kérette a fejdelmet, hogy őtet kereszteltesse meg, mert kereszténynyé akar lenni. Vagy két nap a papok mindenkor véle voltak, és készítették a keresztségre. Tegnap megkeresztelték, – a fejdelem volt keresztapja, aki is könnyezett örömében. A zsidó pedig jól tudta magát viselni, és a keresztelés az egész ceremoniával ment végben. Tegnap a fejdelemnek izeni, hogy ő már keresztény lévén, a több atyjafiai között nem lakhatik, se nem kereskedhetik, azért kéreti a fejdelmet, hogy segítse meg egynehány pénzzel. A fejdelem jó szívvel küld néki száz tallért. Ma reggel keresik a zsidót, hát nincsen, – mindenütt tudakozódnak felőlle, és mondják, hogy több zsidókkal hajóra ült, és Konstancinápolyban ment. Így csala meg minket az asinus zsidója, – vagy is inkább magát. Itt pedig vannak olyanok, akik hogy megtudták a dolgot, mondották, hogy mind Smyrnán, mind pedig másutt is követett el hasonló dolgot, és egynehányszor megkereszteltette volt már magát. Olyan jól is tudta ő magát viselni, hogy semmit nem kelletett neki mondani, hogy mit csináljon. Mi azt csudáltuk, hát az asinus, ő azt többször is próbálta volt. Csak ezt akarám kednek megírni, hogy a zsidónak nem kell hinni. Azt pedig bízvást elhiheted, édes néném, hogy szeretlek. Ámen. -206-

LXXXII.

Továbbra nem halaszthatom, mert bánnám, ha mástól tudnád meg, édes néném, hogy a fejdelem második fia elosontván Bécsből, Francziában ment, és onnét tegnapelőtt ide érkezett. Ellehet ítélni, hogy egy olyan atya, mint a mi urunk, huszonhat esztendős fiát, akit soha ennekelőtte nem látott volt, hogy micsoda örömmel fogadta. Másnak nem lehet azt megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért atyának kell lenni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a szívbéli indúlatú örömmel köszöntötte az atyját, mint az atya a fiát. Talám természet szerént nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az atyák; vagy pediglen a fiakban is némelyekben a szeretet bővebb, mint másokban. A szép példa a Kroesus király fiában, aki is néma lévén, és látván, hogy az ellenség hátúl le akarja vágni, olyan nagy erőszakot tett magában, hogy a szava megnyílt, és kiálthatta a királynak, hogy vígyázzon magára. A mi herczegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifjú, eszes és értelmes, de természet szerént; mert a tudomány azokat fel nem ékesítette, se a jó neveltetés fel nem czifrázta. Valamint egy szép leány, akinek paraszt neveltetése lévén, annak se szájában, se maga-viselésében kellemetesség nem lehet, és a szépség nem lesz annyira becses. A szép gyenge munka tészi az aranyat is becsesebbé. Akármely szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és tanulással. A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint olyan kő, amelyet békasónak hínak. A mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt, és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon, azt véghez is vitték, – és azt csudálom, -207- hogy írni tud, ha rosszúl is. – Az atyja, aki általlát mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet rólla? Már a nádszál kezd vastagodni, és nehezebben hajol. A bátyja még Bécsben sétál. Elég sok jót mondanak felőlle, – meglássuk még valaha. Erről is eleget mondottak. Amint észrevettem természetét, csendes és nem haragos. De a fiat nem üsmérhetni addig meg, míg az apja szárnya alatt vagyon, hanem mikor onnét kirepűl. – Nem tudom, hogy fog szokni a mi baráti életünkhez; mert itt a néki való múlatságtól kopik az álla. Azt tudom, az apja, kedvét keresi, – vadászni elküldi, maga is kimegyen véle: noha már esztendőtől fogvást ritkán jár, de azelőtt minden héten kétszer. Azért itt vadászhat amennyi neki kell, csak egyebet felejtsen el. Én azt gondolom pedig, hogy ugyan azt az egyebet jobban szeretné a vadászatnál. De itt csak a baráttánczot kell járni, más nótát nem fúnak. Én pedig úgy tudom már azt a tánczot, hogy bízvást lehetnék tánczmester. Egészséggel, édes néném. A vendég még igen új, hogy többet írjak felőlle. -208-

LXXXIII.

Nénékám, az evangyeliumi Simeonnak ma adott a fejdelem audientiát. De haszinte maga nem volt is, legalább az öcscse; mivel ma egy tiszteletes örmény patriarcha volt a fejdelemnél. Akivel a fejdelem elvégezvén a beszéllgetést, és látván, hogy az emberkort elérte volna, kérdé, hogy hány esztendős lehetne? A patriarcha felelé, hogy csak száz hét, de azonban még erős és jó egészséges. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni, főként egészségesen; mert betegesen nem kívánhatni. Ha az emberek közönségesen a szüle apjokkal élhetnének, mi szép dolog volna a. A szüle anya közönségesebb az asszonyok között; mert hamarébb lehetnek házasok. Ha tizenhárom esztendős korában a leány férjhez megyen, amint a nem ritka, tizennégyben egy leánya lehet, – tizenhárom esztendő múlva férjnek adja, – annak tizennégyben egy leánya lesz, – mind így számlálva, egy asszonyt negyvenkét esztendős korában szüle anyának nevezhetik. Nem gondolom, hogy ked helyben hagyja mindezeket; de nem tehetek rólla. Azt magad is reá hagyod, hogy keveset él az ember. Vannak olyan állatok, akik tovább élnek, úgymint a sas, a holló, a szarvas, és más több állatok is, noha nem tudjuk. Azt olvastam a minap, hogy Raul, a burgundiai király, gyakorta felült száz esztendős lovára. De a csuda, hogy főként a munkás emberek annyit élnek; mert a bizonyos, hogy az állatok között legtöbbet szenved és dolgozik az ember; mégis mennyi öreg munkás embereket látunk!

Tudom, hogy nem hagyjuk a porban esni, mikor valamit olyat írok; mert azt írod, hogy a herczeg nem -209- olyan, mint, és hogy azt az egyebet öcsém uram szereti jobban a vadászatnál. Én erre azt felelem, hogy öcsém uramot üsmérjük, azért beszéllünk úgy; de ha a herczeget üsmérnők, másképen beszéllnénk. De édes néném, már is megúntuk mí az itt való lakást, és szokatlan dolog előttünk mindennap misére menni, és bőjti napokon húst nem enni, és reggeltől fogva estig csak a könyvet símogatni. – Elmegyünk ugyan vadászni, de csak azért, hogy otthon ne legyünk, és fél óráig ha keresünk valamit, a többi unadalom. Volnának csak itt valamely bóbitás foglyok, vagy verdigályos nyulak, óh! úgy derék vadászok volnánk, akár ne is ennénk estig. Itt tilalmas dolog az asszonyokra nézni. Az olyan gyümölcs közöttünk, amelyet soha sem viszik az asztalhoz. Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint a Monte Athos hegyén lakó görög barátoknál, ahová nem hogy szabad volna menni az asszonyoknak; desőt még semminémű nőstény állatot nem szabad tartani, még csak tyúkot is. Ott bé nem bocsátanák még Évát is, a mi nagyanyánkot. – Itt ugyan még olyan szoros rendre nem jutottunk, de nem sok héja. A való pedig, hogy senki Origenest nem fogja követni közűllünk. – Kérdje meg ked másoktól, ki volt az az Origenes. Én meg nem mondom, – azonkívül is eleget pirongatsz, jó néném. De már én ahoz úgy hozzá szoktam, valamint a muszka asszonyok a veréshez, akik azon panaszolkodnak, hogy az urok nem szereti, ha egy kevés ideig veretlen hagyják őket. Minden országban más szokás. A mi székely asszonyaink eztet bé nem veszik, és másféle jelét kívánják a szeretetnek. Én pediglen tőled azt kívánom, hogy az egészségre vígyázz, és híreket írj. Maradok édes nénémnek holtig, és nem tovább való szolgája. -210-

LXXXIV.

Ma, nénékám, visszáérkeztünk a nagy vizes vendégségből. Mert azt jó megtudni, hogy öt mélyföldnire vagyon innét egy orvosságos forrás. A mi herczegünk pedig mindenkor beteges lévén az unadalom miatt (mert én egyéb nyavalyáját nem látom) az apja oda kivitte, hogy abból a forrásból igyék, és meggyógyúljon, mint a szomjú szarvas a hideg forrásra. De, amint észrevettem, inkább szomjúhozza a meleg forrást. De az apja hírével nem fog olyan orvossággal élni. – Elég a, hogy minekelőtte abból a vízből isznak, a sárban meg kell feredni. Talám írtam valaha kednek arról. Ha hasznos, a való, hogy a természet igen közönséges orvosságot adott. Gondolom, hogy a jeruzsálemi piscina tisztább volt még akkor is, mikor az angyal felzavarta; mert a nem egyéb valóságos sárnál. – Énnekem is bé kelletett mennem a herczeggel. Nem tudom belől, de azt tudom, hogy úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, kik makkot esznek. Kell lenni valami hasznának; mivel a föld népe három vagy négy napi járó földről jön ide. Ott a sok asszony, leány, kik felkendőzik sárral magokat, és akik olyanok, mint az ijesztők sárosan, de nem másként. Elég a, hogy ott meg lehet látni húsz sárost, és annyi sárosinét egyszersmind. Abból a fekete apotékából a vízre kell menni. Mi ott voltunk, – jól megittuk a herczegünket. De azt nem poháronként kell innia, hanem fellegenként, úgy annyira, hogy aki harmadnapig vagy negyven ejtel vizet a hasába tölthet, annak már nincsen szüksége a Hippokrates orvosságira. A való, hogy a mi herczegünk annyit nem ivott, de az olyan orvosságra nincsen szüksége, és a nyavalyáját -211- baráttánczczal kell orvosolni. Nincsen is jobb orvosság annál; mert a mind a testnek, mind a léleknek használ; se szebb táncz annál nincsen. – Némely historicusok ugyan azt mondják, hogy a menyasszonytáncz vígabb – ked tudja jobban, mint én.

Azt írod hírűl nénékám, hogy a franczia királynénak még eddig nem volt gyermeke; hanem most lett két leánya egyszersmind. A kezdet elég bőséges. De inkább akarták volna, ha fiún kezdette volna. De az a jó ájtatos királyné a fiúra is kiszerzi az engedelmet. Úgy is a királyok leányinál nincsen boldogtalanabb, – ha hat közűl egyet eladnak, a többinek valamely klastromban kell megkorodzani. De a rendes, hogy, amely klastromban szokták a királyi leányokat tenni, ahoz a klastromhoz nem messze két nagy klastroma vagyon a barátoknak, és mindenik klastromban a fejdelemasszony parancsol, ő visel reájok gondot, őtőlle függenek egészen. Aki ezeket a klastromokat fundálta, a kedvezett az asszonyoknak. De mit mondjak? Mert azt tartják sokan, hogy amikor asszony uralkodik az országban, az az ország abban az időben mindenkor szerencsés. Micsoda okát adják ennek? Azt az okát, hogy rendszerént az asszonyok a férfiak tanácsokat követik: a királyok, fejdelmek pedig az asszonyokét. Azt látjuk, hogy az isten megrendelte azt, hogy a népit asszony igazgassa. A hadakozásra ő adott parancsolatot, törvényt ő tett a nép között. Egy fejdelemnek ez a két dolog a legnagyobb hívatalja. Nézzük Angliában: mindenkor jól igazgattak a királynék. Erzsébet királyné igen nagy királynéjok volt. Még nagyobb lett volna, ha két dologgal meg nem homályosította volna uralkodását: Ha a nénjét, vagy öcscse asszonyát olyan ártatlanúl meg nem ölette volna, akinek a legnagyobb vétke a szépsége volt, – a királyné azért gyűlölte. Ez az Erzsébet adott talám tíz fejdelemnek szót, hogy hozzájok megyen, soha egyhez sem ment, – ugyan ó leányúl holt meg. – De, ami nevetésre való, még a pápának is izent, hogy hozzája megyen, ha elveszi. – A második -212- dolog pedig a, hogy igen a vallás dolgába ártotta magát, és magát főnek tette. És minthogy a pompát és a ceremóniát igen szerette, azért a papi öltözeteket megtartatta, – azért is szokta volt mondani, hogy a kálvinista vallás igen mezítelen vallás. Minden időbéli példákból látjuk, hogy az asszonyok alkalmatosok az ország igazgatására; de a füstölő éppen nem a kezekbe való.

Azt a kérdést teszi ked tőllem, hogy hol kezdették megvakarni a lovakot? Azt édes néném Rómában kezdették. Én azt kérdem, hogy mikor akasztották fel a legelső asszonyt Párisban? De, hogy akasztáson ne végezzem a levelemet, azt írom hírűl, hogy mí ismét felszedjük a sátorfát egynehány nap múlva, és innét három mélyföldnire táborban szállunk. – A pedig mind arra való, hogy a herczegünk múlassa magát. De neki másféle múlatság kellene, – bizony nekem is. Jó egészséget. Édes nénem, nem tudom mikor írhatok, se azt nem tudom, mikor vehetem a ked levelét. E mind sok, nem tudom: de azt tudom, hogy senki úgy nem szereti kedet, mint ego. -213-

LXXXV.

Pola téti! Édes néném! azt igen szükséges kednek tudni, hogy a ked kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevéssé a levél igen kurta volt, de mit tehetünk rólla? A való, hogy én ahoz nem szokhatom; de az olyant némelykor láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a vétkeket, és reménleni, hogy az olyan szokásban nem mégyen. – Mi egynehány naptól fogvást a táborból visszájöttünk, ahol is sok veres foglyoknak kellete meghalni, – a portázó nyulakat pedig mind rabúl elfogtuk. De minthogy az ellenség már kvártélyba kezd szállani, azért mi is bészállottunk a magunkéba. De, ha igazat kell mondani, nem egyéb volt az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket. Akinek is már egynehányszor megköszöntem jóakaratját; mert az ő vizes ereje nélkül talám az egész telet sátor alatt töltöttük volna.

Aztot meg kell vallani édes néném, hogy a mi életünk, úgy minden keresztényeknek is az élete csak zarándokság. – De a mienk duplán; mert ha annak, aki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint szarándoknak a földön, és mint örökös hazáján kívül valónak; hát mí, akiknek egy lábni földünk nincsen, se megmaradandó helyünk? Csak a sok vándorlásban töltjük azt a drága időnket, amelyet most a hejábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha vissza nem jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokat hágy maga után, amelyet mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák, de még is szerencsések volnánk, hogyha másoknak példáúl lehetnénk; de nem leszünk. Mert hány ezer ember veszett, és vész mindennap a tengeren? -214- A felől elegen mennek a tengerre. Hát minekünk nem volt-é példa előttünk? Volt; de tanoltunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek, – megtanulják, de el nem kerülik. De mi lehet ennek az oka? Nem egyéb, hanem a nyughatatlanság és a nagyra-vágyódás. Felinek sincsen esziben az ország jova; de mindenik teli torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb rész csak az újság és a változás után fut; a jövendőt meg nem gondolja; se a jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsűlni; hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, amelyet vagy lehetetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsűli a maga állapotját, se azt amit bír; hanem aztot amit nem bírhat. A bizontalanért a bizonyost semminek tartja, és a nagy nyughatatlan nagyravágyódó elme mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, ahol nincsen. És így soha a jelenvaló bizonyos sorsával, amelyben az isten tette, meg nem elégszik, hanem a bizonytalanra vágy, és a jelenvalóval nem élni tud, hanem visszáélni. Nem kellene soha egy jó hazafinak zűrzavart csinálni, se kívánni semmiféle szín alatt. Az isten adja a fejdelmeket, mind a jót, mind a rosszat, – egyaránt kell az ő kezeiből venni; a jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedűl, meddig kell tartani a nyomorúságnak és mikor kell annak végit szakasztani, hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő.

Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérését, és akkor adjanak esőt, vagy tiszta időt, amikor ő kívánja, és az ő kívánsága szerént járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kívánságát neki megengedék, amikor esőt kért a búzára, eső lett; amidőn jó időt, jó idő lett. De úgy történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt mint másoknak, – azért panaszolkodni kezdett; de az istenek azt felelték -215- neki, hogy maga a vétkes; mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások, és miért kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind a jó időnek idejét.

A vallás arra tanít minket, hogy az isten vezéreli az országokat, és ő emeli fel egyiket, és a veti rabság alá a másikat. Ő keneti fel mind a jó, mind a rossz fejdelmeket. Ilyen példával tele a szentírás. Nem szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban, változást tenni. Édes néném, gyakorta írok predikácziót, – nincsen egyéb dolgom. Le kell írnom a már haszontalan gondolatimat; – mivel mi olyanok vagyunk, mint a vízbe esett ember, akinek mindaddig kell vergődni és minden ághoz kapni, még ki nem szabadúl, vagy el nem vész; mert arról gondolkodni, hogy esett oda? a bolondság volna. A való, hogy még eddig minden ág a kezünkben szakadott; mert nem az isten segítségéhez kaptunk. De azt is elmondhatni talám, hogy az isten egynehány ember kedvéért az ő közönségesen való rendelését meg nem változtatja. Csak úszszunk hát, édes néném, amíg lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és a kórót nem szokták a fűző mellé tenni. De én, aki egész életemben bújdostam, és végtire 16 esztendős koromban hazámat elhadtam; a bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta. – Így mondhatni természet szerént: de keresztényi módon szóllván isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, amelylyel ostoroz. – Többet már nem tudok írni. Itt semmi újság nincsen, hanem csak a nagy unadalmas óság, főképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kedet, vígyázzon ked az egeszségire. – Én pedig maradok, aki ma reggel voltam.

P. S. A legelső asszonyt Francziaországban 1449-ben akasztották fel. De, ha ugyancsak akasztáson kell végeznem írásomat, egy kis históriát írok le. Párisban egy embert akasztani vittek. Mikor fel akarták akasztani, -216- csak ott közel talált elmenni egy herczeg, aki is a királyhoz ment volna. És az a herczeg igen igen tréfás úr volt. Az akasztani való ember kérdi: Micsoda úr megyen ott? Megmondják néki a nevét. Arra mondja, hogy hadd híják, mert nagy dolgot mondana neki. A herczeget oda híják, és nagy titkon mondja az úrnak: „Látod-é mind ezeket akik itt állnak? Úgy megíjesztettek ezek engem, hogy a nadrágba kelletett bocsátanom féltemben.“ A herczeg nevethetett volna, de eltitkolván, monda a tiszteknek: „Ez az ember nekem nagy titkot mondott; hanem mindjárt megjelentem a királynak, addig legyen kegyelmetek várakozásban.“ A király már tudta, hogy vagyon neki mindenkor valami nevetségre való históriája. Kérdi tőlle mihent meglátja: „No! mi újságod vagyon?“ A herczeg elbeszélli egészen a királynak a dolgot, – a király azt igen nevetvén, grátiát ád neki, és a herczeg azt megizeni a tiszteknek. -217-

LXXXVI.

Édes nénékámnak kívánok szívesen egy csínos és takarékos új esztendőt, és abban férfiúi állhatatos, hű és állandó egészséget. – E kettőnk között elég kívánság; hagyjuk másokra a litánia-csinálást, amely mind haszontalan, mind pedig a mértéken feljül való. Nem a leghosszabb kívánság leghasznosabb, hanem a rövid és szíves kívánat.

Nénékám hát ne haragudjam? Mindennap papokkal, barátokkal vagyon ked, akik megfelelhetnének a kérdésire: de nem, hanem jobb, ha éntőllem kérdi meg. Felülök hát az itélőszékemben; és onnét felelek kednek. Azt kérded, édes néném, hogy mért térdepelnek le az anglusok, mikor az Úr vacsoráját osztogatják? Erre azt felelem, hogy ők ezt a szokást így vették volt az atyjoktól, akik is pápisták voltanak; mivel őnálok tartott ezer esztendeig virágjában a pápista vallás, és Henricus Octavus, aki haragjában bévivé az országban a kálvénista vallást, eleget írt volt ellenök; de a harag és szeretet megfordíttatá véle a palástot. 1552-ben kiűzé a papokat és a püspököket az országból, a barátokat elszélyeszté, a klastromokat felnyittatá és pusztán hagyatá, – és amely apáczák a szűzeséget megúnták volt, azokat férjhez adá, – a papi jószágokot az urak közt elosztá. A püspökségeket meghagyván, kálvénista püspökököt tén. Hogy pedig a közönséges nép fel ne támadjon és észre ne vegye a vallásnak teljességgel való megváltoztatását, a templombéli papi ruhákat szokásban meghagyák, úgy a külső ceremóniákot -218- is, – a templomban a képeket és más egyéb állapotokot, úgymint az oltárokot, és a bérmálást ugyanazon imádságokkal és ceremóniával, valamint szokás az anyaszentegyházban, és valamint a nálok lévő sok szent püspökök szoktak volt cselekedni. Mindezekre pedig a vak szeretet vivé a királyt, aki is megszeretvén egy úrnak leányát, Bulena Annát, ezért örömest megvált volna a királynétól; de csak oly könnyen nem lehete, mert még akkor az anyaszentegyházzal tartott, hanem a pápától kellett arra szabadságot nyerni. A pápa pedig arra helyes okot nem látván, halogatta az elválasztást. – A királyt pedig mind a szeretet, mind Anna igen sürgették az elválásra. A leánynak pedig az apja már titkon megváltoztatta vala vallását, úgy a leány is. Ez így lévén, mind az apja, mind a leánya foganatoson kezdének predikállani a királynak, és jovallani, hogy álljon bosszút a pápán; mivel nem akar szabadságot adni. Azért megváltoztatván a vallást, vigye bé a kálvénista vallást, és tegye magát fejének a bévett vallásnak. A leány predikátornak ilyen gyakorta való predikácziójára a király enged, és a leányt elveszi, a királynét magától elküldi, és a kálvenista vallást béveszi. A pápa ezeket a változásokat meghallván, hogy a nagy rosszat elkerülhesse, adott volna szabadságot; de már késő volt; mert a régit kiűzvén, az új vallás uralkodott az országban.

Édes néném, csak rövideden így lett Angliában a vallásnak megváltoztatása, és így tartottak meg holmit a régi szokásban. – De az isteni rendelés nem hadta büntetetlen, aki oka volt az ilyen változásnak; mert idővel Annát bizonyos állapotért a király megölette. És minthogy asszonyért kezdé az elszakadást, ugyan asszonyok által is lett büntetése; mivel Anna után még két vagy három asszonyt vett el: de egymásután mindeniket megöleté. Az ilyen nagy példa után lehetne, nénékám, írni az asszonyokhoz való szeretetről, hogy amicsoda nagy veszedelmeket okoz; de a héjával! egy auctornak tanácsát kevesen veszik bé, aki is azt írja, -219- hogy az asszonyokot csak a boldogságban lesz szabad szeretni, mivel azokot a szép oldalcsontokot minden időben szerették, szeretjük, és szeretni is fogják, és ebben a példa igen keveset használ. Sokan írják, hogy a legelső gyilkosság a két egytestvér atyafi között asszonyért esett. Micsoda hadakozások nem voltanak? Micsoda birodalmak nem fordúltak fel fenékkel egy asszonyért?

Egy franczia királynak, a való, hogy a példáját nem kellene követni, aki is egy dániai királynak a leányát elvévén feleségűl, amikor elérkezett, úgy megszerette a leányt, hogy enni sem akart addig, amég meg nem esküdt véle. De mihent az esküvés megvolt, abban az órában úgy megutálta, hogy soha véle nem lakhatott. Talám még egy más királynak sem sokan követik példáját, aki szeretvén az asszonyokot, azon is igyekezett, hogy a tíz parancsolatot megtartsa. A többi között egy asszonyt szeretvén, hogy mind a parancsolatot megtarthassa, mind a szeretetnek kedvezhessen, valamikor az asszonynyal akart fekünni, az urát is az ágyban hálatta. E nevetséges példa, noha azt tartják, hogy a szeretetben egy harmadik mindenkor alkalmatlan. Látod-é néném, ha a pásztor ott nem lett volna, a farkas megette volna a bárányt. Azt elmondhatni, hogy a szeretet nem rossz, csak arra a végre igyekezzék, amelyre az isten rendelte. Azért, hogy részegesek mennyországban nem mennek, a szőllőtőket ki nem kell ásni. Minden jó, édes néném, mind az asszony, a férfiú, bor, ezüst, arany, csak arra a végre éljünk ezekkel, amelyre teremtettek; az isten semmi rosszat nem teremtett, de mí visszáélvén az ő teremtésével, rosszra fordítjuk, és rosszunkra válik. A bor betegeseknek árt; a bort kell-é okozni, vagy a szőllőmunkást? Egyikét sem, hanem csak magokot. Ihon, édes néném, vége vagyon a predikácziónak, feküdjünk le. És kívánok jó étszakát, és amellé kevés bolhát, – édes, kedves álomlátást, és holnapra felvirradást. Ámen. -220-

LXXXVII.

Édes néném, egy keveset nevettünk a ked panaszolkodó levelén; mert kednek a panaszsza is kedves. Azt írod édes néném, hogy a konstancinápolyi szél hamarébb megfejéríti a hajat, mint az erdélyi. A bizonyos, hogy ott természet szerént csak az idő fejéríti meg; de itt mind az idő, mind a sok suhajtásnak szele. Egy nagy király azt szokta volt mondani, hogy a szakállát a nyomorúságnak szele fejérítette volt meg. – A bizonyos, hogy öt vagy hat esztendő a hajat úgy meg nem fejéríti, mint csak egy holnapi bú, vagy gond. Valamint történt egy ifjúval, akit hogy halálra ítéltek, a haláltól való félelem és rettegés egy étszaka olyan változást tett az ifjúban, hogy másnap, mikor a halálra akarták vinni, minden elcsudálkozott rajta, hogy egy öreg ember lett belőlle, – úgy megfejéredett volt az egész haja, – ugyan azért grátiát is adtanak néki.

A bújdosásnak hosszú voltáról panaszolkodni haszontalan, és nem jó; mert azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé és hosszabbá tészszük. A nyughatatlansággal való szenvedés sokkal súlyosabb, és a panaszolkodással való szenvedést az isten meghosszabbítja; mert olyankor mintegy rúgódozunk akaratja ellen. Ha elhitetnők magunkkal, hogy a bújdosást az isten jovunkra adta, könnyen szenvednők. A pedig nincsen másképen, mert az isten mindenben csak a mi jovunkot tekinti. De az ő bölcs ítélete másképen tekinti a mi jovunkot, mint mí magunk; mert mí csak azt tartjuk jónak, amivel kívánságunkat bétölthetjük. A vallásunk szerént azt kell tartanunk, hogy bújdosásunk -221- mind hasznos, mind szükséges. De azonkívül is, ha az isten valakit haza vinne közűlünk, jobban meg tudná becsülni hazáját és örökét. Nám a tékozló fiú, amég a háza rakva volt kalácscsal, bélessel, addig esziben sem jutott a fekete kenyér; de mihent a makkra szorúlt, akkor elfelejtvén a kalácsot, csak a fekete kenyeret suhajtá. Ne panaszolkodjunk hát a bújdosásról. Vegyünk mindent jó szívvel az isten keziből, és úgy bújdosásunk igen könnyed leszen. Vagyok és leszek ami voltam. -222-

LXXXVIII.

Kedves néném, tegnap egy kevés sírás, könyveknek forrási voltanak itt nálunk. A pedig azért volt, hogy György herczeg tegnap elmene innét egy franczia hajón Francziaország felé. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarúl nem tud. De a nem az ő vétke. Németek nevelték, akik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarúl megtanulja. Vagyon ugyan egy kis anyai természet benne; de idővel talám elhagyja. De másként jó szívű. És ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet; mert jó iskola. A szegény urunk, aki is igen szereti a gyermekeit, nehezen válék meg tőlle. De ebben az országban mit lehet tanulni, azt tudjuk: sohult pedig úgy el nem únja az ember magát, mint itt; mert semmi üsmeretséget nem vethet, senkihez nem mehet, és, hacsak valamiben nem szereti magát foglalni, mindenkor a nagy unadalomban forog. Hogy pedig minden úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az isten ajándéka kívántatik; mert ebédig az olvasásban és az írásban tölti az időt; ebéd után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember; vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgácscsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja; ő pedig neveti az olyat, aki azon panaszolkodik, hogy elúnja magát. Ritka, édes néném, aki -223- így tudja az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy mondjam, az időt magához alkalmaztatni. A fia, azt úgy végben nem vihetvén, jól tette, hogy elment. Kívánjunk neki szerencsés útat, és hogy hazáját még láthassa meg. Hát mí? Mí is azért éljünk egészségben, míg istennek tetszik. -224-

LXXXIX.

Kedves néném, hogy e világon lévő szarándokságunkot el ne felejtsük, az elmúlt holnapnak 9-dik napján táborozni mentünk volt csak három mélyföldnire egy kis török falu mellé. Nincsen e világon semmi szomorúabb, mint amely várost vagy falut csak török lakja; mert olyan helytt sem embert, sem asszonyt nem láthatni az útczákon, még gyermekeket sem. Azt tudná az ember, hogy mind kiholtak a faluból; mert itt kiki csak a maga házánál ül, kivált az asszonyok, nem úgy mint nálunk. Elég a, hogy ott úgy töltöttük az időt, amint lehetett. De az urunknak a lábai hogy dagadozni kezdének, tegnap visszájövénk az édeskeserű laktunk helyére. Azt tudom, nem fog ked panaszolkodni a hosszú levélre. Édes néném az egészségedre vígyázz.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9	ennekem írjon	énnekem írjon
13	megszortíották volt	megszorították volt
21	Edes néném	Édes néném
30	érkezett Orleans	érkezett, Orleans
41	és as zépség	és a szépség
42	fahint ád	tahint ád
52	látjuk meg egymást	látjuk még egymást
56	építeek. Vnénaló	építenének. Való
63	En pedig majd	Én pedig majd
64	itt szokás,	itt szokás.
106	lerázhatnánk magukról	lerázhatnánk magunkról
114	tömlöztartó azon	tömlöcztartó azon
122	hozsája mégyen	hozzája mégyen
125	Azert is	Azért is
161	közepe nyughatatlanség	közepe nyughatatlanság
170	banem csak	hanem csak
181	„A vezér erre	A vezér erre
185	ennekem a sem	énnekem a sem
185	En eleget	Én eleget
192	kívántatik a többihez.	kívántatik a többihez.“
216	„No! mi újságod vagyon?	„No! mi újságod vagyon?“
222	válok meg tőlle	válék meg tőlle

The Project Gutenberg eBook, Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet), by Kelemen Mikes, Edited by Ferencz Toldy

Megjegyzések:

ZÁGONI MIKES KELEMEN TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.

MIKES KELEMEN LEVELEI.

I.

II.