The Project Gutenberg eBook of Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet), by Kelemen Mikes

Azt már nem kell csudálni, ha azt mondom, hogy igen kedvesen vettem a ked levelét; hanem a volna csuda, ha kedvesen nem venném. De hogy vagyon a, hogy mi még egyszer sem haragudtunk meg egymásra? Mert azt mondják, hogy a barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint az étekben a bors. Mindazonáltal édes néném, hagyjuk el az olyan borsolást, és éljünk egyességben; mert én a csendes barátságot szeretem. A macskához illik a morgolódó barátság.

Az égi jelekből nem tud-é ked valamit jövendőlni? mert hetedik napján a holnapnak itt mí délután egy órakor egy csillagot láttunk. Három óráig jól látták. Azt nem mondhatjuk, hogy talám a mi csillagunk jött már fel egyszer; mert a csillagok is elfelejtkeztek már miróllunk. Hogy kednek a kis ujja ne fájjon, azt igen szükséges megtudni, hogy az idevaló görög érsek nagy pompával jött az úrnak látogatására négy alatta való püspökökkel. De ha gyalog járnak is, azt ne gondolja ked, hogy a szegénységtől vagyon; mert a mi érsekünk kettőt is tarthatna, – a püspökök is. De a török birodalma alatt hintón nem járhatnak, sőt még úgy kell magokat viselni, mintha szegények volnának; mivel azon kivül is gyakran megvonják őket mind a török, mind a görög patriarcha. Mert ez azt tészi érseknek, aki neki legtöbbet fizet, – az érsekek pedig olyan püspököket választanak magoknak, akik legtöbbet adnak, – a püspökök pedig, hogy az érseknek megfizethessenek, olyan papokat tesznek a falukban, akik legtöbbet ígérnek. -6- Ítélje el már ked, hogy a püspökök és a papok micsoda sokféle úton módon húzzák ki a pénzt a szegény ember erszényéből? Itt a sok innep, a sok bőjt, mind hasznos a plébánusnak. Hát ezenkivűl esztendő által a sok haszonhajtó bévett szokások!

Vasárnap valamely rongyos öltözetben a misét elmondja, amint lehet tőlle, de, hogy predikáljon, azt nem lehet az ő tudatlanságától kívánni. De miből tanúlna valamely kis predikácziót csinálni, és mikor? Mivel, egynehány plébánusnak voltam házánál, egy könyvet nem láttam nállok; hanem valamely szakadozott misemondó könyvet tartanak, és abból áll minden könyvök. De mikor tanulhatna valamit? Mikor egész héten mezei munkát kell neki dolgozni, hogy a papádiáját táplálhassa egynehány gyermekeivel, és czifrán járathassa. Egyszóval itt a pásztorok nem csak őrzik a juhokat, hanem megárendálják őket, és ha meg nem nyúzzák is, de jól megnyírik. Erről éppen egy rendes históriát olvastam – nevesse meg ked is.

A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Áron ellen való feltámadásának. Hogy egy szegény özvegy asszonynak, csak juha lévén, aztot megnyírvén, Áron elvette tőlle a gyapját, mondván, hogy őtet illeti a törvény szerént: Dabunt sacerdoti lanarum partem ex ovium tonsione. Deut. 18. 4. Az asszony Koréhoz folyamodék, és kéré, hogy szóllana Áronnak, adná visszá a gyapját; de semmit nem nyerhete. Koré hogy megvigasztalja, 4 ezüst pénzt ada neki, hogy venne azon annyi gyapjút, amennyit lenyírt a juhról. Idővel azután a juh megbárányozván, Áron azt is vevé, mondván: hogy a törvény parancsolja, az Úrnak kell szentelni minden első szülöttet: Kiválaszd az Úrnak mind, ami az anyaméhet megnyitja, és ami első fajzás a te barmaidban. Exod. 19. 2. 12. A szegény özvegy asszony látván, hogy semmi hasznát nem veheti az egy juhocskájának, és hogy csak a papok hasznokra tartja, elvégzé magában, hogy megöleti a juhot. De Áron azt megtudván, oda mene, és kérni kezdé tőlle azt a részt -7- a juhból, melylyel néki tartoznak törvény szerént, aki is azt hadja: Ez legyen a papok igazsága a néptől, akár ökröt, akár juhot öljenek, adják a papnak a lapoczkáját és a gyomrát. Deut. 18. 3. A szegény asszony ezen igen elkeseredvén, haragjában mondá: hogy az én juhom husa anathéma legyen az Úr előtt. – Áron erre a szóra az egész juhot elvévé, mondván: hogy minden anathéma az Izraelben a papokat illeti. Csak a szegény asszony vesztett mindenképen. Édes néném, jó étszakát. -8-

XCI.

Hol jársz édes néném? Mért mentél Paphlagóniába? Olyan nagy dolgok történnek Konstancinápolyban, s ked ott nincsen; hogy lehet a? Hogy merték letenni a császárt, és mást tenni helyébe ked híre nélkül? Ezek pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha ked jelen lett volna. A pedig csak rövideden így ment végben.

Aztot hallotta ked, hogy már egy darab időtől fogvást a vezér általszállott volt Skutariban táborban olyan szándékkal, hogy a perzsák ellen menjen. A császárnak ott sok szép múlatóházai lévén, gyakran ment maga is által Skutariban. Aztot tudja ked, hogy a császár kastélya, és Skutari között a tenger egy jó stucz lövésnyi szélességű. Úgy történik, hogy két köz jancsár, kik mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót indítának. Az egyikének a neve Muszli basa; a másikának Pátrona. A császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban 28-dik septembris, ez a két jancsár a több társait összegyűjtvén egy piaczra, mintegy ötvenre ha tellének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utczáit járni, és kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjök; mert ők csak a vezér letételét kívánják. A tömlöczöket felnyiták, a várost feljárák, a boltokat bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a csudálatos volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a városban negyven ezer jancsár – lovas had is -9- vagyon, de senki a császár mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna szélyeszteni őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikbe. 30-d. pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel). Mindezeket magához hivatván kérdi tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a rebelliónak? Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a cancellariust, és két személyt is választván a papi rendek közűl, követségbe küldé őket a rebellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokat. Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek; de nem a vezérrel, tihájával és muftival; mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották. És noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három személyt, kezekbe adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén, a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy mondaná meg okát a rebelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá okúl. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon, hogy megszabadíthassa a vezért: de nem lehete; mivel, már a kenyér és a víz is szűk volt a kastélyában a rebellisek miatt. Az ulémák is kénszeríteni kezdék, mondván: ha életedet szereted, engedj kívánságoknak. Úgy is kéntelen lévén a vezért és a tiháját kezekben adni, de a muftit kezekbe nem adjuk; mert az egész világ előtt gyálázatos volna kezekbe adni a főpapi fejdelmet. Ennekelőtte 27 esztendővel egynek haláláért ma is büntet isten bennünket. Hanem inkább küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszeríték a császárt az ulémák, és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték megfogatni. Azután megizenék a rebelliseknek, hogy ezek már fogságban vannak -10- és kezekben küldik; de a muftit se kezekben nem adják, se meg nem öletik. Ha a kettővel megelégszenek, azokat nékik küldik, hogyha pedig meg nem elégesznek, válaszszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz: hitetlennek) mert ők kezekben nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket: de az még oda járnának, az alatt megfojták a szegény vezért, – az a veszett, undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtében megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszeríttessenek kiadni őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája testöket egy szekérre tevék, és a rebelliseknek küldék. A kapitány pasán szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, – a tihája testét pedig a kutyáknak veték, – a vezér testét pedig visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép mindezeket látván, egészen hozzájok hajola. A császár látván, hogy a vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az ulémákat, mondá: ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának sultán Mahmudnak engedem a császári széket. – Hivassátok ide előmben, – jó szívvel mindnyájatok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék meg ezen rebellió, és ne legyek oka senki veszedelmének. Ez meglévén, oda vivék sultán Mahmudot. Sultán Achmet székiből leszállván, eleibe mene, megölelé, és maga helyében felemelvén császári székiben ülteté, és legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: Mind nekem, mind néktek uratok és császárotok ez a személy, – az istenre, és a ti lelketek isméretire bízom, – legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, – ha pedig a rossz dologban meg nem intitek, isten előtt számot adtok az ítélet napján, melyről nekem is tartoztok -11- felelni mind ezen, mind a más világon. – Azután sultán Mahmudhoz fordúlván, sok szép tanácsokat ada neki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész hallgatók sírának. Végtire mondá: Távoztasd el, hogy a vezérid keziben ne engedjed egészen szakállodat. A gyermekeimet istenre és reád bízom, neveljed, tápláljad mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen. El ne felejtkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinél nem állandó.“ Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára virradólag sultán Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszűnék. Mely nagy változás!

Édes néném, mikor az isten akar valamit, micsoda alávaló eszközökkel munkálódik! azért, hogy az alávaló eszközökből kitessék az ő mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt? Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták – arnót volt, és nem török – ez ennekelőtte egynehány nappal dinnyét szokott volt árúlni. – A másikát hítták Muszlinak, ez a feredőházban tellák volt, azaz: feredős legény.

Hát még a szegény vezérről ne szólljunk? Akik is itt olyanok, mint a királyok, mind kincsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12 esztendeig bírá azt a nagy tisztséget. – De még azonkívűl a császár veje volt. – A kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallért érő temetőt csináltatott volt magának.

Azt megvallom kednek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt is lehet zenebona, és prédálás, – vígyáztunk is étszakákon: de itt minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió. Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rebellióban is micsoda rendet tartanak, és hogy ahoz képest micsoda kevés károk vannak. – Mert ugyan is ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen? A sok boltokot felverhetnék, – a császár kincstartójára reá mehetnének: de nem; mert a tárház, ahol -12- szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott, mint az előtt.

Minekelőtte elvégezzem ezt a levelet, jó kednek azt is megtudni, hogy a birodalomban a szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak hópénzét napjában egy pénzzel megszaporítják, és azonkivül mindenik jancsárnak 15 tallér baris (azaz áldomás) adatik. Mostanában, hogy kiadták, ment 5000 erszény pénzre. – Tudja ked? egy erszény ötszáz tallér – nekünk fele elég volna. Jó étszakát édes néném, a császárral álmodjék ked. -13-

XCII.

Édes néném, a komédiának még vége nincsen. Meg is kell fizetni a komédiásokot. – Ma hozák hírét, hogy Konstancinápolyban 25-dik napján ennek a holnapnak a császár a rebelliseket megölette. Amely ilyenformán ment végben: hallgassa ked, rebellisné, félelemmel; mert semmit el nem veszek belőlle, se hozzá nem teszek.

Az utólsó levelemnek utólsó résziben való utólsó végén megláthatta a füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rebelliónak, és hogy mint akará az új császár eloltani a tűzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind ez mái napig Pátrona szűntelen gerjeszté; mivel az ő kívánsági mindennap sokféleképen szaporodának, úgy annyira, hogy mind a császár, mind a fővezér mintegy kéntelenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván attól, hogy újabb rebelliót ne kezdjen; mivel sokan tartottanak hozzája. A város főbírája (Stambol Effendi) Deli Ibrahim minden úton módon azon igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát, úgy annyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok pénzt kelletett adni elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harczon elől szokott menni, mind az ostromokon – ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát, a vezértől mindeneket megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett vala fel a mészárostól. -14- De a vezér azt felelé neki, hogy nem volna szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel megmenté magát. De hogy teljességgel ez iránt való szándékát megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát Muszli agát vennék arra eszközűl, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez értelmes lévén eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy mészárost tenni vajdának; hanem vállalja magára, hogy végbe ne menjen ez a dolog. Muszli tehát ekképen cselekedék. Pátronához menvén, úgy tetteté magát, mintha neki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros vajdává lenne. – Azért mondá Pátronának, hogy ebben a dologban nagy vígyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz: a mészárosok fejéhez) aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell neki minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle: Mivel a moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt igérnek, azt akarjuk tudni tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki? A főmészáros felelé, hogy ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. – Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem Moldovában, hanem a tömlöczben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg nem elégedvén, mindennap nagyobb nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgy annyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokat kére a ministerektől. Amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni, egyiket sem vevé el. A császár nem tűrhetvén tovább kevélységét, Konstancinápolyban hívatá Csánum Kocsát, hogy kaptán pasának tennék (a kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgenerálisa) és a nisszai pasát, hogy ez kísérné a Mekkába menő szarándokokot. – Mindenik csaknem egyszersmind Konstancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az utólsót más végre hívatták volna (amint is úgy volt) tanácsot tarta híveivel, hogy miképen lehetne megelőzni és meggátolni a császár szándékát. -15- Erre való nézve az egész fő tisztségeket magok között eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája tisztségét, a jancsár agát vezérré akarák tenni; Pátronát kaptán pasának. A muftit le akarák tenni; hasonlóképen az európai Kadi Leszkert (főbírót). – Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből akará tenni. Ha pedig ezt véghez vihette volna, felfordította volna az egész birodalmat.

A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a babyloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek nagy károkat tesznek; azért aki igaz muzulmánnak tartja magát, menjen segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana tanácsot az ulémákkal és hadi tisztekkel. A nem okos Pátrona is a dívánban mene Muszlival és a szerdengeszti agákkal. Azután a dívánban béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt három boncsokos pasaságot igére Pátronának, és más főtisztségeket a szerdengeszti agáknak, csak menjenek Babylonia segítségire; de egyik sem esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy semmit sem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene más divánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy kiki jelen légyen jó reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rebelliseket.

Másnap tehát, 25-dik napján a holnapnak, mindnyájan a császár kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helytt tartatnék. A legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár kámmal s muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtisztjeivel a rebelliseknek. – A második udvarban Csánum Kocsa tarta a szerdengesztiek agáival, és mind azokkal, kik Pátronához tartottanak. – A harmadikban vala a nisszai basa más sokféle renden lévő tisztekkel. A császár szolgái penig a boztansiakkal -16- mindenik udvarban fegyveresen elrejtett helyekben valának. Találkozék pedig valamely Csór Basi, aki Pátronára haragudott, mivel az ortáját (azaz: a régyimentét) elvette vala tőlle. Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végben vinné szándékát. És sok olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában titkon bémene. – Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban kiki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár kámot és a muftit magához. Az alatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják. Azonnal a Csór basi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér – a köntösét letevé, és csak a pánczélingben maradván, Pátronát kezdé vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával együtt összekonczolák. – Hasonlóképen a más két udvarban is a Pátrona híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala. – A testeket szekerekre rakák és a tengerbe veték. Ez napon a rebelliseket kiirták. És csakugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos császárnak magát. Én is valóságos atyjafia, szolgája maradok kegyelmednek, édes néném. -17-

XCIII.

Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen nem vettem kednek; hát ked kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen? Már én csak rebellióról fogok kednek írni, – taval is írtam egy nagyról, most is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy ked most nem lakik Pérában. Elég a, hogy aminap ismét támadás lőn Konstancinápolyban. Eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot, jancsárokkal elegyesleg két vagy három ezeren, a városon elszélyedének, és olyan nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát. Akit végben vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy maga is veszedelemben lett volna. De eleit vévén a dolognak, és a főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közűl sokat megölének, és elszélyedének a többi.

Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim vezér feleségének, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a, hogy igazán vagy hamisán, neki tulajdonítták ezt a rebelliót, és büntetésűl a tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt, úgy tetszik, hogy másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit tehetünk rólla? Az egészség jól van-é édes néném? -18-

XCIV.

Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kelletett volna hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami mágneskő tartóztatja ott kedet, – ezért a szóért megfizetnek nekem: de semmi. Elég a, hogy a ked levelét vettem, és leborúlva köszönöm. Eddig való múlatásának helyes okát látván, absolutiót adok kednek. De, édes néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint aminap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt. De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kednek, és többet nem. Az is arról jut eszemben, hogy azt írja ked, micsoda bosszúállók az oloszok.

Oloszországban volt egy úrnak valamely nagy vadaskertje, sok őz, sok szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közűl a vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy bokorban feküdt, de nem láthatta. A szolga, mihent azt észreveszi, azonnal elszökik. Az ura nem tudhatván okát elszökésinek, csak úgy hagyja; hanem egy napok múlva a vadaskertben hogy ment volna sétálni, reá akad a döglött szarvasra, azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta. Arról mindjárt észre veszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír mindenfelé levelet, hogy ha nem láttak-é valahol ilyen ilyen legényt? Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképen az ő szolgájaféle -19- rabbá esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa pénzt igér a papoknak, kik oda járnak rabok váltására, csak váltsák ki a szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják és örömmel az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől, – egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a legényt, fartatni kezdi, hogy mért lőtte volna meg a szarvasát? A legény menteni kezdi magát: de az olosz azzal meg nem elégedvén, egy étszaka megöleté a szegény legényt. E valóságos olosz természet.

Azt igen nevettem, édes néném, (mert hiszem nevetni is kell, nem csak oly szomorú dolgokról írni) hogy azok a kalmárnék is úgy reá tartják magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A bizonyos, hogy a gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög asszonyok; mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát. Mikor az utczán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy grófné, olyan czifra és olyan kényesen lépik: mikor pedig haza megyen, jó, ha három polturás ebédhez ülhet.

Erről jut eszemben, hogy Carolus Quintus Bruxellában lévén, ott nagy vendégséget készíttetett, a vendégségre pedig két nagy úri asszony nem akara elmenni azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A császár azt megtudván, gondolá, hogy a valamely zenebonát indíthatna a vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. E végre az udvarát összegyűjti, és nagy ceremóniával a székiben üle, azután a két asszonynak prókátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni egymással kiki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják az elsőséget: de nem akarván egyikét is magára haragítani, ilyen itéletet monda reájok: „hogy a kettő közűl amelyik legszerelmesebb, az -20- az elsőséget is kívánhatja,“ és a gyűlésnek vége lőn. Minden helyesnek találá itéletét. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért, nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt.

A ked itélőszékénél nem tudom, ha ilyen itéletet tesznek-é? De nem volna-é jó valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne ismérni a szerelmes asszonyokot? De minthogy a szerelemről van a szó, amely jó magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a természetnek Ura, akinek jó minden munkája; hanem mi élünk rosszúl véle; azt a kérdést teszem: hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván, egyvalaki el akará ragadni; de amint oltalmazta magát, halálos sebben esék. A kisasszonynak három szeretője ott közel vadászván, a kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szeretője mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a második keserűségiben elájula; a harmadik mindjárt segíteni kezdé, és kötözni sebeit. Azt kérdik, a három közűl melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amíg erről is itéletet teszen ked, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget édes néném. -21-

XCV.

A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én pedig a híriért hírrel fizetek; mert tegnap ment itt el nagy ceremóniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó ember. Egy kevéssé kemény, amint jelét is adta útjában; mert egy falusi kadiát felakasztatott az ajtajára, – hihető, hogy nem tett jól igazságot. – Eztet Topal Ozmán pasának híják (azaz: sánta Ozmánnak) mert sánta. Valamely harczon sántúlt volt meg: de az esze nem sánta, mert nagy eszűnek mondják, – noha keveset olvasott és írt életében; mert egyikét sem tudja. E már harmadik vezér, amiolta a császárt letették. Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom az új császár megfogadja a letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a jó tanács-é vagy rossz, a ked itélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák? és mentől tovább uralkodnék, annálinkább megtanulná az igazgatást – mind belső, mind külső dolgait az országnak – az idegen ministerekkel jobban tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak; mert olyankor teszik le, amidőn már egy kevéssé kezdi üsmérni a dolgokot. Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna vezér. Mind ez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék; mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az alattok való tisztek megmaradnak. – Ha a főcancellariust leteszik, az egész cancellariákon lévő tisztek, secretáriusok, írók mind megmaradnak, és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok folynak, és azokot követi. – Az új kincstartó hasonlóképen megtudja az alattvalóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. E szerént az újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és rendtartások -22- nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly: de nekem úgy tetszik, hogy, ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még jobban folyna. De mit mondjak, az Ibrahim pasa sokáig vala vezér, ugyanazért is lön az utólsó támadás; mert minthogy amég vezérek, addig igen nagy hatalmok vagyon, csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne éljenek hatalmokkal. E pedig soha egyik a másikáról nem tanul – csak mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni, hogy olyan hamar ki ne tennék őket. Ők a szerént nem cselekedhetnek, mint Pilátus cselekedett volt. Éppen most jutott eszemben. A híres Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt. Úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátá Pilátust, mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A császár csudálkozék cselekedetén: „Hogy vagyon a, hogy én azért hivattam ide Pilátust, hogy számkivetésbe küldjem: de nem, hanem még felkelek előtte, és szépen fogadom? Mi lehet annak az oka?“ De Pilátus annálinkább csudálkozott a császáron; mert ő sem gondolhatta ki az okát. – A császár ismét hivatja Pilátust – Pilátus ismét azon köntösben megyen a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremóniával fogadja. A császár annálinkább csudálkozik dolgán: Pilátus hasonlóképpen: egyik sem tudja minek tulajdonítani. A császár egynehány nap múlva ismét hivatja Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségére hirtelenkedvén, mind más újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy felkölt volna előtte: de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé Galliában. Eztet úgy hidje ked, amint tetszik, és maradok, aki vagyok. -23-

XCVI.

A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni kednek; mert már ked idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig, főképen Francziaországban csak új esztendőben köszöntik egymást: nálunk pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás? azt az írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását – a legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt, ha volna: de mi itt oly nagy csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig, ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga a bújdosónak?

Édes nénékám, a ked bölcs és okos leveleire hogy lehetne megfelelnem? Nekem oly okos levelet nem kell írni – az én eszem nem hasogatja az áert, mint a kedé; hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy tisztelettel félre tévén, csak egyre felelek meg. Azt írod néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irígység csak velünk bújdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E mind igaz, és úgy vagyon. De az is igaz, hogy a török császár nem rendelt nekik tahint; mégis csak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közűlünk, de az a veszett irígység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit nem vénűl. Talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó isten el nem veszi közűlünk őket. Úgy tetszik, hogy a bújdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvér atyafiaknak: de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől -24- inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irígység, egyenetlenség. E mindenkor így volt – szomorúan látom, hogy így is lesz mind örökön örökké (de nem mondok reá Áment). Azt el lehet mondani, hogy a mi ájtatos urunk mindenkor igyekezett azon, hogy azokat elűzze közűlünk, de még eddig végben nem vihette. De, amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben? Ha rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket; mert ugyan is mit keresnek közöttünk? egy állapotban vagyunk – egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak. Az éjszaki szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják; hanem csak az a külömbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon – a másika többet ehetik, ihatik, – a harmadikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az irígységre? vigyük a János pap itélőszéke eleiben, hadd itélje meg. De amég oda érkezünk, én azt gondoltam, hogy e mind csak attól vagyon, hogy a bújdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megúnják a bújdosást. Foglalatosságok kevés lévén, az időt elúnják, és ha együtt laknak, magokot is elúnják – és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is elúnják, – és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb említett beste kurafiak.

A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való kételkedés. Aztot pediglen egy pogány de szép fejdelem asszony adja, tudniillik a nevezetes Kleopátra asszonyom ő nagysága. Aztot tudja ked, hogy mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harcz után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni; mert a szerencsétlennek szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott attól, hogy Kleopátra egy kis itallal a más világra ne küldje, hogy azután szerencsésebbet vegyen magának. Aztot Kleopátra észre vévé, és olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek, virágból -25- kötött koszorú volt fejeken. Elitélheti ked, hogy micsoda szép koszorút csinált Kleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem itélheti ked, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében – a királynénak jó kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz. Akit is látván, hogy nem csak a bortól, de még a szeretettől is kezdene részegűlni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a virágot és a poharában veté, és meg akará innia a Kleopátra egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá mondván: „Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet végbevinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel meghintettem. Itéld el abból, hogy, ha az a gyanúság, amelyet mutatsz hozzám, megmenthetne-é a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem.“ De látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédében, azonnal egy halálra való rabot hozata fel a tömlöczből, és megitatván véle a pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit a gyanakodásból és hitetlenségből, az orvosság igen durva volna. – De hadd hozzak még egy példát elé az irígységről is.

Egy franczia királynak, aki még új vala királyságában, hizelkedésből az udvariak mindenkor csak azt hozák elé, hogy az előbbeni király idejében mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tisztjeitől. Azért meg lehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték, hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák nagy örömmel. A király kezében vévén a lajstromot, -26- sokaknak a neveket megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a lajstromot. Az udvariak azt látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömekben azt sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel, megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az országban elrejték magokat. A király megtudván okát az udvartól való elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára ezeket a megtartásra méltó szókot mondá: „Miért szaladtanak el udvaromtól? nem tudták-é azt, hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a vétkek eltöröltetnek?“ Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irígység. Azért nem is beszéllek már többet felőlle; hanem azt mondom, hogy itt meleg idők járnak. Ebben a holnapban csak kétszer ha tüzet csináltattam.

Azt kérdik kedtől, melyik szeret jobban, az-é, aki egy jóakarójától el nem búcsúzik; vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed és töltsed el édes néném az új esztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é egymásnak? mert, amint szeretjük egymást, a mienk már egészen megperzselődött. De mért vettük mi azt szokásban a pogányoktól: szerencsés új esztendőt, szerencsés útat kívánok? Az isten áldását vagy segítségét elő se hozzuk, csak a sok szerencsét? Minthogy isten előtt nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene üsmérni. No! már elvégezem levelemet, és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben megtartott. Maradok stb. -27-

XCVII.

Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a, hogy mi soha sem veszekedünk, mikor veszekedünk is, a mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen nem vártam volna a ked hírét – azért már méltó haragudni – ki hitte volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette, és minden félt tőlle. A való, a németek elhiszem, hogy akarják; mert gyűlölte őket: mivelünk pedig, az isten áldja meg, olyan kevés idő alatt is elég jót tett. Ha mind így – két három esztendő alatt egy török sem lesz aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevalt, ha török is; mert az isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittől szakadt itt is előmenjen. Ha még az a pasa Babyloniában vagyon, akit vezérnek mondják hogy tesznek, mikor jő a még el? De a mégis becsületesebb, hogy doctor fia, és nem borbély vagy favágónak – amint a már megtörtént. Itt a porból veszik ki a vezéreket, és azután a porba vetik. Erről egy kis históriát hozok elé.

Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jó formák, az adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy pasának adák. Aki is kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra mind megtaníttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifjú (akit már -28- Ibrahimnak fogunk híni) mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgy annyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a császár fiának adná Sulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála után. Sulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivel hogy egy idősű volt véle, minden múlatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté, hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észre vévén, kívánt élni a jó alkalmatossággal: de nem rosszra fordítá, hanem arra, hogy jóakarókat csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Sulimán, akiben valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit adá, mihent császárrá lőn; mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy kevés idő múlva a jancsárok főagájává. Ibrahim látván sebességgel való előmenetelét, tarta szerencséjének állhatatlanságától. Gyakran jut vala eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségök, és azoknak keserves halálok elméjében szomorú gondolatokat okozának, annyira, hogy szomorú gondolatok szállák meg elméjét, és egyszersmind elhagyá azt a jó kedvét, amely sokszor tetszett Sulimánnak. Aztot észre vévén, és szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá igazán, mondván: hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem, meggondolván hozzája való nagy kegyelmességét, ő attól tart, hogy az a kegyesség irígyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene árulkodván abban a keserves állapotban ejtik, amelybe már estenek sok nagy urak, és hogy végtire ő is olyan útálatos halállal vész el, valamint azok. Ez a félelem szűntelen elméjében lévén néki, azon kéri, hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amelylyel közönségesen való rendben tölthesse csendességben és békeségben életét; mivel az alább való rendben is megmutathatja hozzája való kegyességét szintén úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Sulimán hallván ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, -29- és megdicséré jó természetét, nem is akarván elmúlatni semmit is, ami megvigasztalhatná; erős esküvéssel fogadá neki, hogy soha életéhez nem nyúlna, mindaddig, valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra. Ibrahim ilyen nagy igéretekre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal kezdé szolgálni. Sulimán pedig, hogy még nagyobb jelét adhassa neki benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Sulimán mind Magyarországban, mind Perzsiában szerencsés hadakozásokot vitt végben. Ibrahimnak mind azokban nagy része vala – olyan hatalmassá és gazdaggá lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegteg tőlle.

A sultánnék (úgymint az anyja, és Roxelána, a felesége Sulimánnak) mind ezeket látván, igen kezdék irígyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében forog; erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim ezt megsejdíté, és tartván attól, hogy a henyélés okot s alkalmatosságot adhat Sulimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetitől, és a feleséginek ölelgetésitől; arra való nézve újabb hadakozásra indítá Sulimánt a perzsák ellen. Akinek is az ilyen ösztön igen tetszék; mivel soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királylyal. De Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus városából egy híres astronomust hívata, kinek neve volt Mulej, akiről azt tartották, hogy a jövendő dolgokat jól tudta. – A fejdelmekben is megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak, akikben legkevesebb találtatik. – Soliman kíváná látni az astrologust. Ibrahim hozzája vivé: de elsőben beszélle a fejivel. Az astrologus azt jövendőlé, hogy, ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog megtétetni. Sulimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a kötés, melyet -30- tett a perzsiai királylyal: hanem csak megindúla ellene hatszáz ezer emberrel. Ott egynehány esztendőket tölte, de szerencsétlen lévén hadakozása, visszátére Konstancinápolyban a hadának negyedrészével, és igen nagy haraggal mind az astronomus, mind a vezérje ellen. A sultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér árulásának tulajdoníták a hadakozásnak szerencsétlenségét, és feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Sulimánnal elhitetni, hogy a vezér a perzsiai királylyal egyetértvén, sok számú pénzt venne fel tőlle. És a portára hivatván a babyloniai pasát, titkon Sulimánhoz vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyan abban az időben a sultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Carolus Quintussal és Ferdinandussal levél által sok correspondentiája lett volna. Abban módot is találának, hogy azok közűl a levelek közűl kaphatának, és azokat a sultánnak adák. Aki is látván mindezekből főministerének vétkét és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát. De megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjté predikátorjait és papjait – a mufti is jelen lévén, elejekbe tévé a dolgokot és fogadását. Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének. Hanem egyik a papok közűl mondá Sulimánnak: „Minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg amidőn aluszol – mivel az álom mintegy halál – azért így eleget tészsz igéretednek.“ – A többi is ezt jónak találák. Sulimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután a leveleit keziben adá, hogy olvasná el, – a meglévén a szemire hányja árulását és háláadatlanságát, és megfogatván parancsolá, hogy mihent ő elaluszik, a vezért fojtsák meg – amelyet végben is vivék. Jó étszakát hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent elaluszom, minden bolháimat megöljék, mert már is elég vagyon. -31-

XCVIII.

Édes néném, a királyok is csak úgy béhúnyják a szemeket, valamint mí. Mert éppen most hozák hírül hogy első februarii a lengyelországi király Augustus csak úgy holt volna meg, valamint egy közönséges ember. A lélek kiment belőlle, s a halál benne maradott. Az isten nyúgoszsza; mert jó király volt. Ha sokáig uralkodott, meg is érdemlette; mert talám soha király úgy nem tudott élni a királysággal, mint ő. Soha a lengyeleknek olyan királyok nem volt, aki nékik a sok vendégséget, sok százféle múlatságot adott volna mint ő. Az asszonyokról nem is szólok; mert azok száz esztendeig gyászolhatják – életében a paradicsomról sem gondolkodtak, úgy tudta őket múlatni és kedveket keresni. Egyszóval elmondhatni, hogy méltó volt a királyságra, és tudta annak mind hasznát venni, mind e világi gyönyörűségekre fordítani. Eleinte, a való, hogy igen tövises volt királysága mind addig, míg a svéciai királyt meg nem verék; de azután tudta a sok rózsát leszedni. Micsoda kimondhatatlan sok jó nem következett az ő vallásunkra való megtérésével? Luther Mártontól fogva Saxoniában volt a gyökere és fészke a lutheránus vallásnak. Kétszáz esztendeig tartott, azolta a saxoniai electorok palotájában nem mondották a szent misét: de most mind ott, mind másutt az országban azt mondják. Micsoda nagy dicsőségire az istennek, és nagy hasznára lett az anyaszentegyháznak az ő megtérése. Már a fia pápista – annak a gyermekei pápisták – kevés idővel ezután az egész ország is a lesz. A mi urunknak igen jóakarója volt.

Lehetetlen, hogy már hadakozást ne lássunk Európában, -32- annyi sok ideig tartó békeség után; mert a lengyelországi királyválasztás nem szokott csendesen végben menni. Ahoz most kettő tart számot: a megholt király fia és Stanislaus. – Az elsőnek pártfogója lesz a császár és a muszka czárné; a másodiknak pedig a franczia király; mert minthogy a leányával hál, tartozik is segíteni. Már ezek hadd pereljenek egymással. Tudom, hogy ezeknek réz prókátorok leszen – valamint mikor a franczia király a feleségét illető tartományért hadakozást kezde a császár ellen, azt kérdé Leopoldus a franczia követtől, hogy micsoda igazsága vagyon az urának, hogy hadakozást akar indítani? Azt felelé a követ, hogy azt nem tudja: hanem azt tudja, hogy az urának már készen vagyon kétszáz ezer prókátora, azok meg fognak felelni. Meg is nyeré perit. Édes néném, micsoda szép dolog annyi prókátorral perelni. De az is szép dolog, ha ked egészséges, főképpen a bőjtben. -33-

XCIX.

Mi itt csak fülelünk, és várjuk, melyfelől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét holmi ajándékot küldök, még abban néném gáncsot találsz? Szép dolog a háláadatlanság. Nem héjában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és csak egyedűl magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel. A magához való szeretetről aminap két asszonynak a beszéllgetéseket olvastam – nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen egyebet mást írnom.

Juliánna. Honnét vagyon a, kedves Silviám, hogy ilyen idején sétálsz kertedben, és csak egyedűl: holott rendszerént sokad magaddal szeretsz sétálni?

Silvia. Mindennek ideje vagyon. Vagyon olyan idő, melyben sokad magammal szeretek lenni; vagyon olyan, melyben a magánoson való létel kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel. Azért is küldöttem éretted.

Juli. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson kívűl való dologtól jő-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az ilyen sétálásban?

Silvia. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted. Azt megvallom, hogy egy kis indúlat cselekedteti velem. Elhitethetéd-é magaddal szép Juliánna, hogy egy kis féltő irígység van bennem?

Juli. Noha az ilyen féltő irígység olyan nyavalya legyen, amelyért szánni kell aztot, aki abban vagyon; -34- de mégis nem lehet, hogy ne örűljek annak, hogy aztot te üsmered; mert midőn azt mondod, hogy a féltő irígység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én pedig mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és érzelemmel valakihez kötelezzed magadat.

Silvia. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való, hogy az a féltő irígység van bennem: de a héjával senkit nem szeretek, és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.

Silv. Bizonyára nem. Aztot irígylem, hogy Telámon Diánának oly igen kedvét keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy hozzája járjon, és hozzám nem. Ámbár a nekem szomorúságot okozzon is: de én Telámont nem szeretem, és soha nem is fogom szeretni.

Juli. Hogy ne csudálnám beszédidet. Eddig én mindenkor azt gondoltam, hogy a féltés a szeretettől jő, és, ha a nekünk nehéz, hogy valaki másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.

Silvia. Igen megcsalod magadat szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és irígységet gerjeszszen szerelem nélkül is.

Juli. Hogy ha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az irígységed csak Diánát tekinti, és nem Telámont; mivel nem szeretvén őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vígyáznod.

Silvia. Én irígy legyek Diána ellen? olyan gyengeségnek lenni bennem lehetetlen. Ő szép, esze vagyon – azt tudom, és azt megvallom: de az a magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Telámon őtet nálamnál inkább becsűli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok alább való nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint vélem egy személyt szeretőt. És az a boszonkodás, amelyben vagyok azért, hogy Telámon csak őtet látogatja és nem engemet, nem egyébtől vagyon, hanem a -35- magamhoz való szeretettől. Amelyért azt állítom magam felől, hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsűlni, és hogy legalább megérdemlem az egyenlőséget.

Juli. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem terjesztettem. Azt tartottam, hogy az olyan belső indúlat, mely igen becsűlteti mivelünk magunkat, és igen keveset tartat mások felől. Ilyenformában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen minden erővel ellene kell állanunk: de azt sohasem gondolhattam volna, hogy az olyan belső indúlat lett volna, amely nekünk mind nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért, amelyhez semmi közt nem tartunk.

Silvia. Ah szép Juliánna! mely kevésre terjeszted az olyan érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indúlatja, amely elsőben mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak köszönjük a kívánságot, amelylyel kívánjuk szerettetni magunkot másoktól, és hogy mindent csak azért cselekszünk. A magunkhoz való szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk, útálunk; az által adunk vagy nem adunk; bosszút állunk vagy megbocsátunk; egyszóval olyan indúlat, amely minden cselekedetinkben csak mimagunkot tekinteti.

Juli. Hogyhogy? hát az én kegyes barátságom, amelylyel hozzád kapcsolom magamat, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért?

Silvia. Nincsen külömben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem való társalkodásban, ha beszédim neked nem tetszenének, vagy, ha szokásim ellenkeznének a tieiddel: se engem nem szeretnél, se hozzám nem jőnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad: ha nekem alkalmatlan, haszontalan, vagy únadalmas volnál, nem volnék barátságban veled. Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a miérettünk vagyon? Nem, Juliánna, nem: hanem csak magáért, -36- és azért a gyönyörűségért, amelyet talál a minket lévő szeretetben. – Az emberekben még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk; mivel ők azt kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük: azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának tetszeni.

Juli. De az által eltörölöd a szép hajlandóságokot, az igaz barátságokot; semmivé tészed a sympathiát, azt a titkos hajlandóságot, mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket; a legszebb cselekedeteket megkisebbíted; és ha minden csak a magához való szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen; a kötelesség csak bolondság; és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak nemességeket és fényességeket meghomályosítja.

Silvia. Én ezeket nem cselekszem: sőt még azt tartom, hogy a magához való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások, akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek. Felindíttatván a magokhoz való szeretettől egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk, amely dícséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek mit tekintettek mást, hanem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval csak találunk mivel megelégíteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben, állhatatosságban, hűségben, háláadóságban – e mindenikben feltaláltatik.

Juli. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része lehetett: de a lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet kötelezzem: hanem, hogy eleget tegyek a magamhoz való szeretetnek? -37-

Silvia. Kedves Juliánnám, haszinte a te jóakaratod el legyen is rejtve a világ előtt: de el vagyon-é a rejtve teelőtted, aki azt cselekedted? Nem érezsz-é magadban olyan belső örömet, amelylyel vagy a te nemesi cselekedetedhez? Ez olyan indúlat, mely közönséges az emberi nemzetnél – tégedet sem vesznek onnét ki, és az az indúlat nem a magához való szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel pedig kihirdetteti?

Juli. Akivel én valamiben jól tettem, semmi kötelességgel nem kell tehát lenni hozzám; mivel én azt csak magamért cselekedtem?

Silvia. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a másikának gyönyörűségét a vételben? A te jóakaródnak nincsen-é magához való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra? nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyan ő is tészen háláadókká.

Juli. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet, és azokra megfelelni. Neked, aki mind ifjú, mind szép és eszes vagy, megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szereteted: de hogy bizonyítod az meg, hogy az megegyezzék az öregséggel, és azzal, ami rút?

Silvia. Soha sem erősebb, mint az ilyen állapotokban; mert a magához való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregűlésünkkor, helyre hozzuk vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjuság és szépség nélkül is nem dicsekednek-é a tudománynyal, az okossággal, adakozósággal és bőkezűséggel? És amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nem -38- csak arra kötelez, hogy eltakargassuk fogyatkozásinkot: hanem, hogy mások előtt tökélletesek lehessünk. De még többet mondok: mert azt nem hihetem, hogy egy rossz emberben magához való szeretet legyen; mivel ez a magunkhoz való jóakarat csak attól jöhet, hogyha érzünk magunkban valami jót. Akiben pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?

Juli. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz: holott mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok a jó erkölcsök, melyeket te kívánsz, el nem találtatnak. Akik jó itélettel vannak magok felől nem ez-é a magához való szeretet?

Silvia. Igen is, nem. Mert a mintegy szemfényvesztés az emberek között, és esztelenség az asszonyok között. Becsűld meg a magához való szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akiknél okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz természetünket – és ugyan a magához való szeretettel terjesztjük mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval, kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, amelyekből lehet dicséretet, becsűletet és gyönyörűséget venni, csak a magához való szeretetből származnak.

Juli. Ez így lévén szép Silvia, tehát a te tartásod szerént a magához való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.

Juli. Kedves Silviám, már egészen eláltattál, és a magához való szeretet részére tértem. De hová lesz a magadhoz való szereteted, ha Telámon Diánnához kapcsolja magát?

Silvia. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása, ugyan a meg is vígasztal engem: azt is el fogja velem hitetni, hogy nem érdemli jóságomot. -39-

Édes néném, ezekre mit mondasz? Vagyon-é benned magadhoz való szeretet? Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban és asszonyokban. De azt is elmondhatni felőllök, hogy ők bízvást elmondhatják: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ Mert, ha magokot szeretik, másokot is tudnak szeretni; mert mind jó vér, mind jó szív vagyon bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt mondaná: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ De haszinte azt mondaná is, el nem kellene hinni, mert szent Pál azt mondja: hogy a görögök hazugok. Édes néném, én kedet úgy szeretvén, mint magamat, és magamat úgy, mint az aluvást, azért jó étszakát is kívánok. -40-

Tudod már azt a hírt néném, hogy most minden órán nagy hadakozás lesz? De tudod-é annak az okát? Octóbernek a vége felé a franczia a német császárnak nagy barátságoson megizené, hogy hadakozást hirdet neki. Ennek pedig az oka nem más, hanem, mihent Augustus a lengyel király a szemét béhúnyá, a franczia udvar azon igyekvék, hogy Stanislaust válaszszák a lengyelek királynak. Amidőn azt megtudá, hogy csaknem mindnyájan reá állottak volna a palatinusok, Stanislaust Lengyelországba küldé a választásra, aminthogy csaknem az egész ország a gyűlésben királyának választá, és annak felkiáltá. De ugyanabban az időben egynehány palatinus és egynehány püspök esszegyűlvén, az Augustus fiát választák királynak. Ez a kis gyűlés pedig a császár és a muszka czárné segítségével mene végben. Eleinte mindjárt e nem tetszék állandónak lenni: de kevés idő múlva a muszka had, hogy Lengyelországban kezde bémenni, a főrenden lévők is megváltoztaták az elméjöket, és erre a részre állának. És mentől több had kezde Lengyelországban menni, annál többen hajolának Augustus mellé, és eztet mind a császár alattomban való munkája cselekedé. A franczia udvar azért megharaguvék, és hadakozást hirdete mind a kettő ellen. De minthogy Stanislausnak se oly könnyen, se oly hamar hadat nem küldhetne, amint kívántatott volna, azért Varsováról ki kelleték menni, és helyt adni Augustusnak. Mindezért hadakozást nagyot várjunk. Mi hasznunk lesz benne, isten tudja. Mi csak reménlünk, csak reménlünk mindaddig, míg meg nem halunk. Az olosz példabeszéd azt mondja, hogy -41- aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talám Rodostón. Akárhol legyen a, csak bé kell a szemünket húnni egyszer. De addig csak jó az egészségre vígyázni édes néném, és a bút el kell űzni, és ne engedjük, hogy a gondolat és a melancholia elfogja elménket. Ne legyünk olyanok, mint egy franczia úr volt, aki eltemetvén a feleségét, ugyanazon este a vacsorát hogy felvitték az asztalra, le nem akart ülni asztalhoz, mert nem volt jelen a felesége. A várakozást elúnván, mondja a konyhamesterének, hogy jelentse meg az asszonynak, hogy az asztalon az étek. – A konyhamester mondja néki, hogy nem jöhet, mert eltemették, – akkor tér eszére az úr. Sokféle bú van e világon. -42-

CI.

Ideje már egy leveledet vennem édes néném. Én hármat is írtam ebben az esztendőben. Azt írják, hogy Stanislaus Danczkán tölti a telet. Meglássuk, mint lesz dolga a tavaszszal. A franczia és spanyol had erősen takarodik Oloszország felé. A sardiniai király is készűl. Nem tudom mit gondol a császár: de én azt gondolom helyette, hogy ha Stanislaussal elveszteti is a lengyelországi királyságot, attól tarthat, hogy maga is Oloszországból ki ne költöződjék. A spanyol király fia meg nem elégszik az ő két herczegségével – az apja még királylyá is teheti – most van ideje.

Hát nekünk vagyon-é most ideje, hogy várjunk valamit? A szegény urunk amit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget ír mindenfelé; mert mi olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbéli beteg, aki harmincz esztendeig volt a tó mellett várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon; mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk. Az isten elhozza még a mi óránkot is – ha most nem, másszor.

Ki ne nevetné édes néném, micsoda rendesen tudod leírni, hogy a francziák micsoda állhatatlanok minden cselekedetekben. És hogy egy franczia két három leányt, meg annyi asszonyt is akar egyszersmind szeretni, az úgy vagyon. Két asszony rendesen reá vett volt egy francziát, aki is mindenikhez járván, mindenikkel el akará hitetni, hogy szereti. Ez a két asszony barátosok lévén egymáshoz, egymásnak titkokot megvallák, és egymástól megtudták, hogy a franczia mint hitegetné őket. Egybe beszéllvén a francziához mennek, és sok szép szín -43- alatt, mintha csak tréfálódnának vele, úgy békötözik és pólálják, valamint a kis gyermeket, hogy csak a fejét mozgathatta, a meglévén, a falhoz támasztják, valamint egy faképet, és ott mindenféle szép szókot mondanak neki. Annak vége lévén, az asszonyok egyikének a szállására mennek, és két legénynyel a bépólált szeretőjöket is oda vitetik – ott enni adnak neki, valamint egy gyermeknek. Azután az asszonyok lefeküsznek és közikben teszik az eleven bábot, és ott valamit el tudnak rajta tenni, el nem múlatják: szidják, pirongatják és csúfolják, és egész étszaka nem hadják aludni. Reggel felé megigérik neki, hogy elbocsátják, csak tisztességesen viselje magát. A legény mindent felfogad. Az asszonyok felkelnek, felöltöznek és kimennek a házból. Sok idő múlva egy vén asszony bémegyen a házban, és elódja. A legény kérdi, hogy hol vannak az asszonyok? mondja a vén asszony, hogy vagyon már két órája, hogy hintóban ültek, és kiki a maga jószágában ment. – Másszor többet, jobbat: de most nincsen egyebet mit írnom – azért maradok az asszonynak nem csak spárgás, de köteles szolgája. -44-

CII.

Soha édes néném nagyobb kedvem nem volt egy igen szép, csínos és takarékos levelet írni, mint ma. Se soha olyan nagy egyepetyém nem volt, mint ma a hosszú levél-írásra. De minthogy attól tartok, hogy egyikét sem viszem úgy végben, hogy a ked szép szemeinek tessék, azért elvégezem levelemet, és ebből megtudhatja ked, hogy még élek, és hogy vagyok, és maradok az asszonynak jó nénémnek jó atyjafia.

P. S. Édes néném, hová lehet annál szebb levél, ha rövid is, mint amelyet egy híres generális írt volt a feleségének a harcz után mondván: „Az ellenséget megvertük, egykevéssé elfáradtam, jó étszakát édes feleségem.“ -45-

CIII.

Mindenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készűlnek a hadakozásra. A sok német, franczia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek oda. Eugenius pedig a Rhenus vize felé igyekezik. Azt mondják, hogy a franczia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, mért gyűlnek oda? talám halászni akarnak? Stanislaus király pedig Danczkán vagyon. A muszkák és a saxók készűlnek, hogy Stanislaust oda szorítsák. Ott még másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, isten tudja. Úgy tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a megtörténhetik, amint folynak már is dolgai. De ha elveszti is, franczia királyné az ő leánya. Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? talám csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttánczot kell járni.

Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy jóakarómnak levelét leírom kednek – a levelet küldöttem volna el, de francziáúl vagyon.

„Aztot jól tudom kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam Juliánnához, és hogy micsoda sokféle útakon és ösvényeken hordozott engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára állottam: harmincznál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedem véle. Mindaddig szerettem, amíg úgy -46- megőszűlt, mint egy ősz macska: de mégis olyan, amicsodás. Igen nehezen juthaték hozzája: mindazonáltal az én szemeimnek szép vénnek látszik. A való, hogy sok haszontalan suhajtásokat bocsátunk együtt azért, hogy hamarébb meg nem házasodtunk: de ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképen nem álla házasságunkra, mindaddig még egy fog marada szájában. A jegygyűrűmre is ezeket a szókot metszettem: Szeretetemnek harminczegyedik esztendejében.“

Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném! az egészségre.

Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Carolus Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem akarta adni azért, hogy el ne távoznának tőlle. Nyert is benne, mint Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriussával jó barátságban lévén – a többi között egy este a secretárius a fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig múlata, hogy az alatt nagy hó esett. A secretárius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni az udvaron. A fejdelemasszony vévén észre, hogy mitől tartana a secretárius, mondá néki: „Majd által viszlek az udvaron, hogy ne lássák, hogy férfiú ment volna ott el.“ Azonnal nem csak mondá, hanem meg is cselekedé, és a hátára vevé a secretáriust, és általvivé az udvaron. Szerencsétlenségekre, vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem alhatott, hanem az ablakhoz ment időtölteni. De itéld el néném, mint elbámula azon, hogy meglátta a leányát mint vinné terhit. De semmit nem szóla, hanem másnap a tanács uraknak megmondá, és elvégezék, hogy a fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit. -47-

CIV.

Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat. Amely duplán érdemli a köszönetet: egyszer azért, hogy nénékám küldötte; másodszor azért, mert bőjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka a jó hal: azért-é hogy e tájékot a hal nem szereti, vagy pedig hogy a mi halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet bőjtölni a hallal, de a tojásban van részünk, mert csak azzal bőjtölünk. Úgy tetszik némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talám nem is hazudok, ha mondom, hogy több kell kétszáz tojásnál napjában. Szokotálja fel ked egész bőjtön, és a négy után tegyen ked három czifrát, meglátja ked ezerre megyen – még pedig el is engedek egynehány napot. Ha a Vitellius császár asztalához járhatnánk, nem kellene rántottát enni; mert azt írják felőlle, hogy egyszer az asztalán kétezerféle hal volt, ki sütve, ki főzve – és még másszor hétezerféle madár. Mind e soknak tetszik, főképen olyanoknak, mint mí, akik csak egyféle halat is kegyes szemmel tekintjük az asztalon. De ha meggondoljuk, egy olyan császártól, aki minden nagyságát csak az asztalában tartotta, és aki a világot bírta, talám kitelhetett.

De azt kérdhetné valaki, ha vagyon-é hétezerféle madár? Erre Noé megfelelhetne. De addig mi csak eszszük a rántottát. Nem is volna jó annyi sokféle halban bujálkodni, főképpen ilyen ritka bőjtön, mint a mostani. Mert talám soha sem érte ked, hogy a nagybőjtben esett volna szent György.

A bort is köszönöm néném, de nem annyira mint a halat; mert borunk elég vagyon. De nem csak elég: de -48- jó is – asztali bornak bévehetni; nem kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani. De elég jók a szükségre és a táplálásra – mi kell egyéb? A mértékletes ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett négyszer innya elég: az elsőt mimagunkért; a másodikát jóakaróinkért; a harmadikát a vigasságért; és a negyedikét az ellenségünkért. Eztet nem tartják a mi édes tündér hazánkban.

Azt mondod néném, hogy a minapi levelemben fogyatkozást találtál. A bizonyos, hogy a fogyatkozást mind meg tudod üsmérni, mind aztot megigazítani. De talám nem főben járó dolog. Talám csak abban vétettem, hogy elfelejtettem egy i feliben punctumot tenni? Éppen most jut eszemben, hogy egynehány ifjú képíróknak ajándékot tettek fel, hogy a nyerje el, amelyik közűlök legszebb képet ír. Az egyike legszebb képet írt, annak is kellett volna az ajándékot elnyerni, aki is a Krisztus utólsó vacsoráját leírván, szerencsétlenségire megtalálta igen szépen spékelni a husvéti bárányt, mely az apostolok előtt volt. A zsidók pedig nem ették meg a szalonnát – és így másnak adták az ajándékot. Ha ked is ilyen fogyatkozást talált, talám halált nem érdemel. Ami felől írt ked, bánadalommal bánom, hogy meg nem cselekedhetem: de mit tehetünk rólla. – Megbocsátom a ked kérését, bocsássa meg ked is, ha meg nem cselekszem. De jó egészséget kívánván maradok. -49-

CV.

Most hozák hírit, hogy a muszka és a saxo obsideálta Danczkát. Minden ösvényt, lyukat bedugott, hogy Stanislaus király ki ne repűlhessen. A várost mind lőni, mind megvenni könnyű: de azt igen nehéz megoltalmazni, hogy a király onnét el ne mehessen. Akinek is még arra kell szánni magát; mivel a franczia hajók nem igen nyargalnak segítségire. Amely várat pedig meg nem segítenek, megveszik. Annál is inkább, hogy soha a danczkai praesidium olyan játékban magát nem gyakorlotta. De hadjuk el Danczkát, úgy is ott most sok álgyúdörgések vannak, és sétáljunk Oloszországban, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek az oda gyűlt sokféle hadak.

Azt mondják, hogy ott már két vagy három várot megvett a franczia. De, ami legnagyobb, még Mediolánumban sem kiáltanak már berdót. Ilyenformában nem igen jól folynak a császár dolgai Oloszországban. Hogyha pedig a spanyol ház egyszer gyökeret kezd verni Oloszországban, amint már elkezdette, félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát házából. A spanyol király fia, az anyjára maradott három herczegséget ment volt bírni Oloszországban. De, ha szerencsés lehet, talám még felállítja a siciliai királyságot. De akármit csinálnának ők, csak nekünk is valami cseppenne hasznunkra. De se szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok olyat, ami arra fordúlhatna. Az is meg lesz annak idejében.

Édes néném, mi szép dolog sokáig élni. Ebben a saeculumban 33 esztendő tölt el, de azon kevés idő alatt igen nagy dolgok mentenek végben. Hát még, ha élünk, -50- mit nem érünk? Azt is megértem, hogy mikor valamit küld ked nekem, megpanaszolja. De a panaszostól az ember hízik: noha azt szokták mondani:

De, édes néném, ha panaszolod is, de nem háláadatlannal van dolgod, és azt ne tartsad azonban:

Tudom azt fogod mondani, hogy jól aludtam az étszaka; mert a jó aluvás után könnyebb verseket gyalúlni. Elrakván hát a verscsináló szerszámimot, maradok édes néném mindenkor. -51-

CVI.

Néném, irtóztató nagy dolgok mennek végben ezen a mi keserves lakóhelyünkön. Mi csendesen aluszunk: másutt meg erővel fektetik le arra a hosszú álomra az embereket. Haszinte azok a nagy dolgok minket kirekesztenek is magok közűl: de imádjuk az istennek munkáit másokon is, és azután léptessünk Danczkára. Ahol is megszűntek már az álgyúlövések; mert a város feladta magát a muszkának. Akiknek is kell fizetni egynehány száz ezer forintot, hasonlóképen a saxóknak is, hogy a várost fel nem prédálták. Igen drágán fizették meg a vendégfogadást. Hihető, hogy másszor nem kívánnak szállást adni olyan vendégnek, akiért úgy elrontották a városokot és annak hóstátjit, hogy húsz esztendeig sem állítják helyre. A várost pedig azután adták fel, minekutánna onnét Stanislaus király kirepűlt volna csak harmadmagával. Aki is nagy veszedelemre adta magát, és akit minden rejtekben megkerestek a muszkák, de már késő volt; mert a kaliczkából kiszaladott volt a madár, és a prussiai király földére ment Kénispergában – ott már ne féltsük a muszkáktól.

A való, hogy elhagyván Lengyelországot, a királyságát is elhadta. De, aki legelső indítója volt az akadálynak, hogy lengyel király lehessen, drágán fizeti meg; mert ez a példabeszéd: „Aki másnak vermet ás, maga esik belé“ nem csak az olyanoknak szól, mint mí, hanem a császároknak is. Amint aztot meglátjuk, mihent Danczkáról Oloszországban érkezünk. Iromtassunk oda tehát, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek; mert sok császármadarát öltek ott meg. Mivel azt bizonyoson írják, hogy a spanyol, franczia és -52- a sabaudus megverték volna a németet, és a harcz Párma mellett lett volna az elmúlt holnap végén. Mindezek örvendetes dolgok a spanyol király fiának, aki csak huszonkét esztendős korában is igen közelít a korona elnyeréséhez. Mi jól lovagol az, kit az isten kegyelme hordoz! Mi könnyen végbe megyen dolga az olyannak, akit az isten segít. A Rhenus mellett pedig a franczia megvette Philipsburgot. Eugenius minden hadával ott volt, hogy nagyobb bizonyságot tehessen a vár megvételéről. Amely franczia generális megszállotta volt, azt kevés idő múlva egy álgyúgolyóbis homlokban ütötte. Itélje el ked, ki volt erősebb. Magunk felől is írnék kednek, ha volna mit. De mi még mindezeket távúl nézzük; mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vigasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokot míveli, minket is lát, és megemlékezik rólunk annak idejében. Szeress néném, és légy jó egészségben. Ámen. -53-

CVII.

Az urunk béküldötte Pápai sógort a portára. Tudom, már eleget nevetett ketek együtt. Ha végbe mehetne, amiért ment, csakhamar Francziaországban mennénk innét. Vagyon immár két vagy három hete, hogy a franczia követ megizené az urunknak, hogy a nagyobbik fia senkitől el nem búcsúzván, minden ceremónia nélkül Bécset elhadta, és Velenczében érkezett. Már egy Rákóczy sincsen a császár keze alatt. Azt is hallottuk, hogy még nem jő ide, hanem Rómában megyen – az apja pedig igen várja. Nekem úgy tetszett, hogy ide kellett volna jönni elsőbben: de csak nehezebb és hosszabb az atyai és anyai szeretet a fiúi szeretetnél. Eztet még az oktalan állatokban is látjuk. Az oktalan állat mennél kissebb, annál inkább szereti az anyját, és a nevekedéssel a szeretet fogy benne. Mindenik a természet munkája. Az anyai szeretet szükséges mind a szaporításra, mind a gondviselésre. Micsoda nagy gonddal táplálja és őrzi egy tyúk a fiait mindaddig, míg magok is kereshessenek ételt, és módjok szerént magokra vígyázhassanak. A fecske csak addig hord enni fiainak, amég nem járhatnak az áerben, azután koplalni hadja őket, hogy hadd hadják el az apjok házát, és szerezzenek magoknak más konyhát. Ezek is azután se visszá nem térnek, se az anyjokkal többé nem gondolnak.

Mindenikében a természet munkálódik. Ezt látjuk közönségesen az emberekben is, noha mind más formában. Amely fiú látja, hogy semmit nem várhat a szüléitől, olyan könnyen elhadja a házat, valamint egy fecskefiú. De a szüléihez való szeretetnek meg kell benne maradni mind azért, hogy okos teremtett állat, mind pedig -54- azért, hogy azt parancsolják néki. Hogy ne kellene a spanyol király fiának szeretni szüléit, amidőn egy szép takarékos királyságot szereznek nékie? Mivel az elmúlt holnapban az apja hada ismét megverte a németeket. A harcz Guastalla nevű város mellett ment végben. Már elmondhatni, hogy elvesztette a császár Oloszországban a két Siciliát. A spanyol király elvévé tőlle Spanyolországot; annak a fia most elveszi tőlle a neápolisi koronát. Aki is, ha jól jut eszemben, harmadfél száz esztendő múlva felállítja ismét a franczia házból való neápolisi királyságot. Meg kell vallani, hogy a császár drágán fizeti meg a Stanislaustól elvett koronát. De a példabeszédnek bé kell teljesedni. De a levelemet elvégezem; mert, ha a levél kicsid, a hír elég nagy, és a hajós utánnom várakozik. Jó egészséget. -55-

CVIII.

Édes néném, itt elég hó vagyon, amely itt nem igen közönséges. Azt mondhatnák, hogy itt némelykor csak azért havaz, hogy az örmények vendégeskedhessenek. Ezt neveti ked talám, de ez úgy van; mert ők elmennek, egy nagy tálat megtöltenek hóval – de annak harmad vagy negyed napi hónak kell lenni; mert úgy mind jobb ízű, mind pedig keményebb és porczogósabb – Azt a tál havat azután nyakon öntik peszmeggel. De tudja-é ked, mi legyen a? A szőllőt nagy üstökben megfőzik, mindaddig, amég olyan sűrű nem lesz, mint a serélesztő; azután leszűrik, hordókba töltik. Olyan színű, és olyan édes, mint a méhser. Így elkészítvén tehát azt a levegő égből lehúllott étket, a ház közepére teszik. Akkor a gazda az egész cselédivel körűlveszi, kinek-kinek egy kalán lévén keziben, és csakhamar felkalánozzák, valamint a téjfelt. Abból pedig kell enni még a szopó gyermekeknek is. Azt pedig ne gondolja ked, hogy a gazdasszony így vendégelje mindennap a gyermekeit – a már sok volna. Ez nem mindennap papsajtja, hanem csak akkor, amikor kedvit akarja keresni a gyermekinek, és hogy kiki jó kedvű legyen a háznál. Mikor a tél olyan fösvény, hogy hó nem esik a városon, olyankor a cselédes gazda egy mélyföldnire is elmegyen hóért, és azután abból kedveskedik az atyjafiainak. De most kivannak; mert mind hó elég van, mind pedig e lakadalmas holnap lévén, a két húrú hegedűt eleget rángatják nékik.

De a csúfos szokás nálok, hogy mihent egy gazdasszonynak a fia a feleségét a házhoz viszi, a szegény menyecskének a száját bézárják, valamint a pápa a kardinálisoknak, és mindaddig nem szabad neki szólni, valamíg az urának az anyja arra szabadságot nem ád. -56- Addig olyan a háznál, mint a néma, csak az urával beszéllhet, de mással senkivel sem. Mikor a gazdasszony hozzá szól, vagy valamit parancsol neki, a menyecskének csak inteni lehet. Az ilyen némaság pedig eltart némelykor hat, hét esztendeig. Ha a gazdasszony szereti a fia feleségét, hamarébb felszabadítja a némaságból; de ha nem szereti, tíz esztendeig is némán kell maradni, noha egy házban laknak. Ennek a szokásnak pedig az az oka, hogy a menyecske ne perelhessen a háznál, hanem nagy csendességgel függjön az ura anyjától. Valljon nálunk nem volna-é jó az a szokás? Elég már az örményekről írni, de nem lehet nem írni, minthogy közöttek lakunk.

Mindenfelől csak azt hozzák hírűl, hogy a spanyolok mennyi várot, várost vettek meg Oloszországban – talám semmit sem hadnak a jövő esztendőre. Erről jut eszemben, hogy Carolus V. nem tudom micsoda várot szállott meg az imperiumban, de minthogy későre adták fel a várot, azért megharagudott az egész lakosokra, és megizente nekik, hogy csak az asszonyoknak kegyelmez meg, az embereket mind levágatja. Azért másnap valamennyi asszony vagy leány vagyon, takarodjék ki a várból – hanem azt megengedi nekik, hogy amit a hátokon elbírnak, azt elvihetik magokkal. Másnap a császár elhűl belé az egész táborával, amidőn látja, hogy az asszonyoknak, akik a várból mennek, mindenikének egy férfiú a hátán – az asszonyoknak a férjök, a leányoknak az atyjafiok. A táborra érkezvén így megterhelve, mondák a császárnak, hogy az engedelem szerént ők drágább portékával nem terhelhették meg magokot, mint a férjekkel. Erre megkegyelmezett a császár az egész városnak. Nám az asszonyok is cselekesznek valaha valami jót. Jó egészséget, édes néném. Engedje meg az Úr, hogy megérhessük az új esztendőt, nem csak ebben a bőrünkben, hanem még az egészségünkben is. -57-

CIX.

Ha minden dolgunk úgy fog folyni ebben az esztendőben, valamint a Pápai sógor munkája a portán, úgy minden dolgunk hátra mász, nem elé. A porta nem adta teljességgel válaszúl, hogy az urunkot el nem bocsátja Francziaországban, hanem, hogy most nem jovallja, és hogy még annak nincsen ideje. De a császárok nem jovallása parancsolat, és a mi elmenetelünkből semmi sem telik. Ki volt annak meggátolója, isten tudja, de azt hinnünk kell, hogy ő mindent a mi jovunkra cselekszik – ez is jovunkra fordúl, hogy el nem bocsátnak. Eztet most lelki szemmel nézzük, de még jövendőben testi szemmel is meg fogjuk látni; mert ugyan is hát ha a békeséget oly hamar meg akarják csinálni, mint amely hamar elkezdék a hadakozást, akkor ott mit csinálnánk? Visszá fogadnának-é a fészkünkben vagy sem? Nyugodjunk meg tehát azon, hogy jobban tudja a mi Atyánk nálunknál, hogy mi jó nekünk. Háláljuk meg néki, amidőn kérésünket meghallgatja, és áldjuk őtet, amidőn akaratunkat meggátolja. Ide az isten olyan nép közibe hozott, aki a másokkal való jótéteményt követi, és az ő kezek által bőségesen táplál minket, akiért háláadással kell lenni a kézhez is. Micsoda szép dolog, édes néném, a jótétemény! soha senki azért meg nem szegényedett; de sok gazdag ház pusztúlt el azért, hogy abban az adakozást nem követték. Az adakozásnak megbecsűlhetetlen hasznát veszik: de haszinte nem vennék is, amely nem lehet, micsoda belső örömet nem érez egy nemes szív, amidőn valakivel jót teszen, amidőn szükségiben valakit megsegít. Vizsgáljuk meg eztet magunkban, és meglátjuk, hogy inkább vígad akkor -58- a szívűnk, mint az estig való tánczolásban. Ne szégyeneljük-é, hogy erről egy pogány császár mi szép példát ád? akinek is este esziben jutván, hogy azon a napon semmi kegyelmességét nem mutatta, mondá: „A mái napot elvesztettem, mert senkivel jót nem tettem.“

Aminap olvastam, hogy egy adakozó embernek ezeket a szókat írták a koporsójára: „Amit elköltöttam, azt elvesztettem; amit bírtam, azt másnak hadtam; és amit másoknak adtam, azt maradandó helyre eltettem.“ De attól nem tartok néném, hogy az egerek megegyenek a fösvénységért, mint egy lengyel királylyal bántak. Hát az egészség mint van? mert régen nem vettem leveledet – vagyon harmadnapja. Póla téti. -59-

CX.

Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak. És az idő sokkal vídámabb az elmémnél, mert már egynehány naptól fogva nem látom az urunkot olyan állapotban, mint az előtt. Mert ha igen titkolja is, de észre lehet venni, hogy vagyon valami belső baja. Az ő természet szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha erőszakkal volna. Azt is hozzá teszem, hogy már egy kevés időtől fogvást igen kezd apadni, az ő kövér teste és ábrázatja igen vékonyodik. Mindezek, édes néném, egy kevés nyughatatlanságba vetettek engemet; mert ha ezek a belső szomorúságtól, vagy valamely belső nyavalyától, vagy egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell csudálni, ha fogy.

A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt nem vesztik el véle. Az urunk véle tölti az időt, és a munkásival; mivel kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vígasztalom magamot, hogy az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilencz esztendőt könnyen elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vígasztalás csak fövenyre van építve, és boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel; mert akármely erősnek is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami vígasztalást keresnünk szomorúságunkban. Noha nem kellene, ha jó keresztény volnék; mert mindent az isten akaratjára kell hani. De mikor erősen szeretünk valakit, akkor -60- a látható elfelejteti velünk a láthatatlant. – Hogy teljességgel predikáczión ne végezzem levelemet, azt írom: hogy Abdullah, akit most tettek jancsár agának, és aki sok esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném – mert most nem nevetek. -61-

CXI.

Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet; ezt szomorúsággal írom; mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént nyolcz órakor este le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta. Én jelen lévén, kérdé tőllem, ha én nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg, és nem fázom – erre felelé: hogy igen fázik. Ezen mindjárt megíjedék; de meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is szállásomra megyek. Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hányt volna. Én arra mondám, hogy talám valamit olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett. Másnap hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házában megyek: de micsoda íjedtségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját. Aki is természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgúlt, valamintha sáfránynyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget érez – szűntelen való hideglelés van rajta – és, mintha az egész vére sárrá változott volna, úgy elsárgúlt az egész teste. Ma innep lévén, felöltözött, és a nagy misét meghallgatta. De nem kell csudálni, ha igen keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot. Édes néném, kérjük az istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az ellenségi is nagynak tartanak. -62-

CXII.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes urunkot és atyánkot három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották néki: „Ma velem lészsz a Paradicsomban.“ – – Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja, hanem mimagunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón is. Itéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet. De mivel tudom, hogy örömest kivánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, haszinte az által megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett. Igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben. Abban a gyengeségben is esztergájában dolgozott első aprilisig. Az nap pedig a hideg erősen jött reá, és annálinkább meggyengítette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem -63- a közel való házból hallgatta a misét. – A mise után amely pap oda vitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el keziből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfűn jobbacskán volt – kedden hasonlóképen – még a dohányt is megkívánta és dohányozott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem múlatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmúlassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egésséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor aludt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon? csak azt felelte: „Én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek.“ Csötörtökön, igen közel lévén utólsó végéhez, elnehezedék, és az Urat magához vette nagy buzgósággal. Este a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották: de maga ment a hálóházában. A szavát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utólsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vígasztalásokat mondván néki, nem felelhetett reája: noha vettük észre, hogy eszén van – azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könyhullatások folytanak. Végtire szegény ma három óra után reggel, az istennek adván lelkét, elaluvék – mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szűntelen reá néztünk: de mégis csak azon vettük észre általmenetelét, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sívás rívás vagyon közöttünk. Az isten vígasztaljon meg minket. -64-

CXIII.

Itt, édes néném, könyhullatással eszszük kenyerünket, és olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testamentumát felnyitottuk és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott. Énnekem ötezer német forintot. Sibrik uramnak is annyit. De mindenikünknek azt a pénzt Francziaországban kellene felvennünk – mikor veszszük fel, isten tudja. A vezérnek szóló levelét is elküldöttük, amelyben kéri szegény, hogy bennünket el ne hadjon. A testet másnap felbontattuk, és az aprólékját egy ládában tévén a görög templomban eltemették. A testet pedig a borbélyok fűvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni halálát; mert a gyomra és vére tele volt sárral. Az egész testét elborította volt a sár. Az agya veleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni – esze is volt annyi, mint tizenkettőnek. A szívét Francziaországban hadta hogy küldjük. A testet husvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harmincz török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mí mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának! Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, míg szabadság nem lesz, hogy Konstancinápolyban vihessük. -65-

CXIV.

Rend szerént, édes néném, mennél inkább távozik az ember a keserűséget okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk. És mennél távulabb legyen az ember valamitől, annál kissebbnek tetszik. De itt nem úgy van; mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovátovább jobban észre veszszük, hogy micsoda atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi jó istenünknek ha egyik keziben a vessző, a másikában a vígasztalás. A porta ide küldötte Ibrahim Effendit, hogy itt nézze meg, miben van dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk, ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezűlt urunk nagyobbik fiát ide hozassa? Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszélljen Sibrik urammal az urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin iránt, amelyet rendelt nekünk a porta – tíz tallért minden napra, hogy aztot feloszszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk: de erre se Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk oszszák; mivel sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott volna. Hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni, abból a pénzből éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifjú fejdelem elérkezik.

Édes néném, eddig csak belsőképen voltam magyar, vagy székely: de már külsőképen is; mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a franczia köntöst. -66-

CXV.

A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Konstancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belé zárattam, hajóra tétettem, és egynehány magammal 4-dikben megindúltam, 6-dikban Konstancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját. Akinek is csak a koponyáját találták meg, és aztot a fia koporsójába bézárták, és együtt eltemették.

Mely csudálatos az isten rendelése! Amég abban a nagy városban múlaték, a vezért letevék. Én is onnét megindúlék, és tegnap ide visszáérkezém a szomorúságnak helyére. Ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová fordúljak, mindenütt azon helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt és beszéllett velünk: most pedig azokat a helyeket csak pusztán látom, és azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól, és könyhullatással vígasztaljuk árvaságban való maradásunkot. Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam; mert még attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon; mivel a Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap. És mikor meggondolom, hogy ha meg talál halni, micsoda bajra jutok mindaddig, amég az ifjú fejdelem el nem érkezik: az énvelem szomorú órákat töltet. Elvégzem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kedet is keserítem. A szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek. -67-

CXVI.

Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vígasztalást venni, a leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is valóságos vígasztalás, melyet az igaz szív ád; mert itt egynehányan vígasztalnak olyanok engem, akik belsőképen örűlnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is akarnák: de az isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti, erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott.

Noha szabadságot adtak kinekkinek arra, hogy innét elmehet, ahová tetszik: de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja, mikor lészen a! Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utánna. Addig pedig itt senkinek fizetése nem jár, hanem kinekkinek asztala megleszen, mint azelőtt. A kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára; de senki nem várhat többet. Harmincz vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény urunknak hatvan tallérja volt napjára. Jól fizethetett, jól is fizetett; mert kinek 6 száz, kinek 4 száz, sokaknak 2 száz tallérjok volt. Most pedig a kevésből keveset sem adnak – először azért, mert a rendelt pénz esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha egynek adnának, a többi is kérne, és zúgolódnék: de hogy senkinek semmit nem adnak, a zúgolódásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes néném. -68-

CXVII.

Amely keresztet még előre ellátjuk, hogy viselni fogjuk, úgy tetszik, hogy aztot könnyebben kellene viselni. A szegénységet is könnyebben tűrik, ha csak lassan lassan esnek abban, mert hozzá szoknak. Édes néném, a jó isten újabb keresztet adott reám, amelyet még előre általláttam volt, hogy reám fog szállani: de azzal könnyebbnek nem találom. De reménlem, hogy aki reám adta, erőt is ád a hordozására. Ítéld el néném, ha nem nagy kereszt-é rajtam, hogy a mi jó Sibrik apánkat el kelle tegnap temetnünk. Annyi nagy és hosszas betegsége után az isten magához vévé. Egy részint halálán nem kellene szomorkodnunk; mert az isten végét vetette sok szenvedésének: de más részint lehet szomorkodnom, mert az egész gond és baj reám szállott, amely nem kevés olyan állapotban, mint amelyben vagyok. Kétféle nemzettel van bajom, akik egymást nem szeretik. Vannak olyanok, akik nem voltak kezem alatt, és akik nem szoktak a tőllem való függéshez, akik azt tartják, hogy már most felszabadúltak minden más-alatt-való lételtől, akik azt gondolják, hogy az fejdelem csakhamar elérkezik, azért addig nem szükséges függeni valakitől. Azt is tekéntik, hogy éntőllem, akitől kell függeniök igazság szerént, én magam sem üsmerem a fejdelmet, azt sem tudom, mint leszek elméjében; mivel az gyakorta történik, hogy akit az atyja szeretett, azt a fia nem kedvelli. Azt is hozzá teszem; hogy akitől se adományt, se büntetést nem várnak, ott az engedelmesség sem egész; mert az embereket vagy a haszonkeresés, vagy a félelem vezérli – ritkán a szeretet, vagy a becsület. Egy feljebbvalónak pedig -69- nem lehet magának azzal igen hízelkedni, hogy szeressék mindenek csak ajándékon, hogyha tőlle valamit nem várhatnak: mint éntőllem hogy nem várhatnak. A való, hogy mindenkor csak azon kell igyekezni, hogy az alattunk valók inkább szeressenek, mint féljenek. De azzal nem kell magunknak hízelkedni, hanem azt kell egy feljebbvalónak magában feltenni, hogy kinekkinek a maga rendihez való becsületét megadja. A maga hivatalját ne az emberekért való nézve kívánja jól végbe vinni, hanem az istenért, és igen szeresse az igazságot. De ámbár mindeneket jól végbe vigyen is, hagyják-é szó nélkül? Nem. A tisztségben lévőkre mindenkor balítéletet szoktak tenni: de aki az igaz úton jár, van mivel vígasztalni magát. Vígasztalj édes néném, mert van szükségem reá. De egyik vígasztalásom a, ha egészségedre vígyázsz.

A vezérnek írott búcsúzó levelét urunknak, most jut eszemben, hogy eddig el kelletett volna kednek küldenem. Soha keresztény fejdelemhez a porta olyan hitellel nem volt, mint őhozzája szegényhez. Az ő tanácsát mind becsűlte, mind követte. Hidd el néném, hogy tudott is jó tanácsot adni.

A Fényes Porta fővezérjének Ali Pasának halála előtt írott búcsúzó levelének párja.

Kétség kívűl csudálkozni fog a vezér, kedves barátom, amidőn halálom hírével ezen levelemet fogja venni. De mivel az emberi természetnek halandósága a halált elkerülhetetlennek lenni mutatta, az istenhez való szeretet hívott, hogy hozzá készűljek, és a győzhetetlen császárhoz való háláadóságom ösztönözött, hogy búcsúvétlen e világból ki ne menjek. Melyre nézve még egészséges voltomban mindenekről rendelést tévén, az udvarom főtisztjeinek megparancsoltam, hogy halálom -70- történvén, amidőn a vezért tudósítani fogják, kedves barátomnak ezen levelemet megküldjék. Hassanak azért szívére igaz barátjának utólsó szavai, és mutassa bé a császárnak kegyelmes uramnak igaz háláadósággal teljes szívemnek utólsó beszédét. Mindenkor az isten megfoghatatlan bölcsesége rendelésének tulajdonítottam ezen fényes birodalomban való jövetelemet. De kiváltképen azon indúlatomat, amelytől viseltetvén, oly időben jöttem, amidőn a hadakozás szerencsétlen sorsa által legnagyobb változások között forgottak a birodalom dolgai. Meggyőzte vala elmémet az istenben vetett bizodalom, és fényes portában helyheztetett reménségem, hogy engemet el nem hágy. És íme életemnek utólsó órájában is mondhatom, hogy meg nem csalattam; mert személyemet becsületben tartván, a velem lévő kevés számú híveimmel táplált, és az ellenségim szándékitól megoltalmazott. Én is mindezeket szemem előtt viselvén életemben, orczám pirulása nélkül múlok ki ezen halandó világból; mert nem vádol lelkem üsmerete, hogy a birodalomban valakit megbántottam volna, és hogy a fényes porta valóságos jovát minden tőllem lehető módok szerént nem kerestem volna. Vígasztalásomra volt életemben sokszor, hogy ezen egyenes szándékomat a porta ministeri megüsmérvén, hozzám jó szívvel voltanak. És így csendes nyugodalomban élvén, ezen utólsó órámhoz készűltem, amelytől egyedűl várhattam minden nyomorúságimtól való felszabadúlásimot. Mivel pedig törvényem azt parancsolta, hogy az istent mindenek felett, és felebarátomot őérette mint önnönmagamot szeressem, mondhatom, hogy mindazokot, akiket isten ezen a világon gondviselésem alá bízott, ámbár szolgálatomra rendeltettek, fiaim gyanánt tartván szerettem, és ezen indúlattól viseltetvén, írásban tett rendelésim szerént, a mim volt, közikben osztottam. De nem szégyenlem megvallani oly megszűkűlt állapotomot, hogy a császár mellém rendelt, és engemet jó szívvel, szorgalmatos hívséggel szolgáló tiszteinek illendő megjutalmaztatásokra semmit sem hagyhattam. -71- Melyre nézve, ha a győzhetetlen császár előtt valamely érdemet tulajdoníthattam volna magamnak, azon kértem volna, hogy mindazokhoz, akik mellém rendeltettek vala, énérettem mutassa kegyelmességét. De minthogy magam is annyi esztendőktől fogvást inkább terhére voltam a portának, mintsem hasznára, egyedűl csak a császár kegyelmességében ajánlom egyenként őket, de kiváltképen Ibrahim hív tolmácsomot. A mindenható isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményit, és azon isten nevében kérem, engedje meg, hogy kevés számú híveim, mintegy pásztor nélkül hagyatott juhok, írásban tett rendelésimet véghez vivén – testemet az édesanyám mellé minden világi pompa nélkül nyugosztatván – minden háborgatás nélkül bátorságosan követhessék más országokra útjokot, vagy, akinek tetszeni fog, a birodalomban megmaradhassanak. Mindezek után pedig az istentől mind testi és lelki áldást kívánván a vezérnek és az egész birodalomnak, végzi szavait holtig hűséges barátja, már porrá és hamuvá leendő R. F. -72-

CXVIII.

Egynehány leveleidet vévén, néném, a sok vígasztalásid között annak leginkább örűlök, hogy egészségben vagy. Az ifjú fejdelemtől is vettem egy vígasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokat teszen. E mind jó, csak füstbe ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítéletet tenni felőlle, és tudnám mit várhatok tőlle. De, ki tudja micsoda természetű? Az atyja ugyan nagy reménységgel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én semmi ítéletet nem teszek felőlle – meglássuk, mikor eljő. Az isten segítségével azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint az apja hadta. És, ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy mindenekről számot adhassak; nem azért, hogy kedvét találjam, hanem azért, hogy isten áldása legyen rajtam. Hogyha már is sok balítéleteket tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak irántam mondani magának is a fejdelemnek. De én azt csak nevetem; mert nem igazat mondanak, és az isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton járnak. Ha őtet káromlották, hát engemet miért nem? Talám ked még maga is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan megcsalják az iránt magokot. Ami legdrágább a portékái között, az asztalhoz való ezüstmívek – a sem sok. Mostani állapotjához elegendő volt, de másutt egy kalmárnak is több ezüstmíve vagyon. Ládabéli portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. -73- Két lóra való szerszám. De házi eszköz elég; mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli, vagy köves portékát ő soha sem vett; mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebben való órája maradott; egyikét a szegény Sibriknek hagyta, a másikát nekem. Ezekből észreveheted néném, hogy nem igen sok drága jószága maradott, mert ő szegény egy asztalt, vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt; mert az olyanért a pénzt nem kímélte. És az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy venni, mint ő vette; mert neki semmi házi eszköze olyan formában nem volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak voltak. A székek, asztalok, úgy elbomlottak egymástól, hogy ládákban lehetett elrakni. Elítélheti már ked, hogy az asztalos és a lakatos többet nyertek rajta, mintsem az ötvösök. Egyszóval, néném, a franczia példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja: hogy boldog fiú az, akinek az atyja elkárhozott – értvén az olyan atyát, aki sok hamis keresettel való jószágot hágy a fiára; mert ő szegény az igazán való keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a kalamárisládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból állott. Azt kérdhetné ked, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven, hol hatvan tallérja járt egy napra? Két szóval csak azt felelem kednek, hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott: és megannyit költött az építésre; a harmadik és a leghasznosabb költsége az isteni szolgálatért, és a kápolnájáért volt. De ő annak hasznát is vette szegény. Nem is lehetett volna néki azt mondani, amit mondottak egy franczia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelkor meg akarván ajándékozni, monda az urak előtt: ezt a követet meg akarnám ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik -74- az urak közűl, aki tréfás volt, mondá a királynak: add oda a kápolnádot; mert arra sokat költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A bizonyos, hogy tudta szegény hasznát venni a kápolnájának – De sok más olyan költségeket tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha többet ilyeneket írnék. Azért elvégezvén maradok, kedves néném, bajban, szomorúságban úszkáló szolgád. -75-

CXIX.

A mindeneknek teremtője megadta érnünk ezt az esztendőt – hálá legyen az ő szent nevének. Én elég bajban és szomorúságban értem meg, de aki a keresztet adja, a vígasztalást is attól kell várni. A fejdelem levelét vettem. Gróf Bonnevalnak elküldötte a procurátióját, hogy amég ide érkezik, addig minden dolgát folytassa, és minden jószágát kezihez vegye. A nekem nagy könnyebbségemre lesz, mert aki panaszolkodik, lesz kire igazítanom. De a szegény urunk, ha ezt láthatná, keserves szemekkel nézné a fiának ezen cselekedetét, hogy inkább bízza egy idegenre dolgát s jószágát, mintsem olyanokra, kik gyermekségektől fogva szolgálták az apját. De abban menthetem a fiát, hogy az atyja szolgáit nem üsméri; Bonnevalt pedig Bécsben, minekelőtte a hitet megtagadta volna, még generálisságában üsmérte. Akinek is a portán, hálá istennek, igen kevés hitele vagyon. Isten azt úgy rendelte azért, hogy mások, kik őtet akarnák követni, tanuljanak rajta.

Azt írod, néném, hogy a vezér helyett, kit az elmúlt holnapban letettek vala, a Sziliktár agát tették helyébe. Ilyen a világ. Hihető, hogy alkalmatosabb a hadakozásra; mivel nincsen több negyednapjánál, hogy itt a városban kihirdették a muszkával való hadakozást. Hadakozzanak, nem bánom – nekünk abban semmi kárunk, se hasznunk, csak az isten az elménkben való békeséget adja meg. Ámen. -76-

CXX.

Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna. Még élek; mert eszem és írok: a halottak pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jól lakik, de az elménk igen koplal a vígasságtól. A többi is érzi a maga bibijét; de én duplán érzem – mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla. Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet – a jó isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. – Mindennap újítják ellenem való beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton járjak.

Már másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király. Dom Carlos neápolisi király. A lotharingus herczegnek Lotharingiáért a Toscanumi herczegséget adták. És Lotharingiát a franczia Stanislaus királynak adta, hogy bírja holtig, és így kiki megelégszik a részivel. Itt pedig más hadakozás kezd gyuladni a töröknek a muszkával. Már a boncsokokot kitették Konstancinápolyban, az a jele a hadakozásnak, és hogy egy holnap múlva a vezér megindúl a hadakkal. Az isten, aki minden dolgokot vezérel, adja vígasztalását nékünk. -77-

CXXI.

Egynehány leveleimre csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt magammal hitetni, édes néném, hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De hiszem onnét is lehetett volna már választ adni leveleimre. Itt az a híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott táborban. A muszkák pedig Tatárországban igen vadászszák a tatárokot – ha mind megeszik sem bánom. De azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott szívünk és kedvünk – csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány rendbéli leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvígasztaltam a több kenyeres társaimot. – De a vígasztalás csak harmadnapig tart, azután ismét a suhajtást kezdik el. Énnekem mindenikét kell vígasztalnom és biztatnom; énnekem pedig még nagyobb szükségem volna a vígasztalásra, mint másoknak; de engemet csak az egy isten vígasztal, és ő ád erőt a kereszthordozásra. Magamban kell megfojtanom szomorúságimot. Haszontalan volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem. Desőt még, ami legnehezebb, meg kell magamot tűrtöztetnem, és úgy tétetnem magamot, mintha legjobb kedvű volnék; holott belsőképen mind mást érez a szívem.

Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt nincsen. Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és, minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szűntelen látván reám fordítják panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. – Amely állapotban teszen isten, ahoz kell magunkot alkalmaztatni. Sokszor jut eszemben a szegény urunk jövendőlése; mert egyszer a többi között a vásárlásról -78- való számadást hogy oda adtam volna, – mert én vásároltattam ami a köntösihez és a házbéli eszközihez kívántatott – a fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejdelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak harmincz vagy negyven tallért: hanem, ha tíz vagy tizenkét poltura érő portékát olcsón vettek-é vagy drágán. Az olyan apró állapotban mindenkor gáncsot talált. – A számadásban tehát egynehány poltura érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felindúltam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak aki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezembe adja a számadást, és elfordúl tőllem érdemem szerént – én is kimegyek. Másnap semmit sem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap, akkor sem szól semmit is – a már nekem nehéz volt, mert megüsmértem ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem tűrhettem, bémegyek utánna az íróházában, ott eleiben borúlok, és könyves szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatot. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja: „Megbocsátok – sokszor eszedbe jutok én neked, ha meghalok – sokszor megemlegetsz engemet: de akkor késő lesz.“ Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek. – Isten így akarta – mindenben dicsértessék szent neve. Megmondottam, hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is végezem. -79-

CXXII.

Hálá légyen istennek. Ha sokára is, de elérkezék Rákóczy József. Azt gondoltuk, hogy mindakettő eljő: de csak a nagyobbik jött el. A hajó Gallipolinál maradott – maga egynehányad magával ide jött szárazon. Tegnap estve nem akarván közinkben jönni, csak a vendégfogadóban szállott. Elérkezését tudtomra adatván, oda mentem hozzája. Ma is voltam egynehány órát véle, mivel Konstancinápolyban ment. Még nem tudhatok ítéletet tenni felőlle. – Isten tudja, micsodás lesz. Csak azt vettem észre, hogy haragos. Éppen jókor érkezett. Nekem azon örűlni kell – a sok bajtól megmenekedem. Nem volt több tíz tallérnál az egész ház költségére. De aki a fogat adta, ennünk is ád. -80-

RÁKÓCZY JÓZSEF FEJDELEMNEK EBBEN AZ ORSZÁGBAN ÉRKEZÉSÉRŐL VALÓ LEVELEK.

CXXIII.

Adja isten, hogy az ő áldásával és vígasztalásával kezdhessük és végezhessük ezen esztendőt. A fejdelem egynehány napot múlatván Konstancinápolyban, a bújdosó felekezeti közé az elmúlt holnapnak 17-dik napján ide visszátért. Ennek a hirtelen való visszátérésnek pedig oka az, hogy mihent a porta megtudta, hogy Konstancinápolyban érkezett, mindjárt megizente, hogy ide visszátérjen. – Nem is kelletett volna oda menni: de Bonneval volt az oka. Mert minthogy a portának a császárral való békesége még tart: desőt még minthogy a császár, a porta és a muszka között való közbenjáró, a porta nem akart okot adni a császárnak a panaszra, hogy miért hozatta maga mellé a fejdelmet; mert itt igen tartanak attól, hogy a császárt valamiben megboszontsák – mert nem akarnak két ellenséget csinálni – az egy is elég most nekik. Ezen okból küldék oly hamar visszá a fejdelmet, aki is mint fogja magát hozzánk alkalmaztatni, nem tudhatom: de amint észre kezdem venni, igen messze esett almafájától. Légyen isten akaratja – másszor többet. -81-

CXXIV.

Bezzeg, néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban. Vígasztalásunkra vártuk ezt az ifjú fejdelmet: de szomorúságunkra jött. A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elítélheti akárki, hogy mit remélhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk; mert a rendet nagy rendetlenség követte; az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség, ugyannyira, hogy harmincz esztendőtől fogva való bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap. Most suhajtjuk leginkább a mi megholt urunkot; mert szomorúan kell néznünk az atyja és a fia között való vagy külömbséget. De már ebben benne vagyunk.

Mihent ide érkezett, az atyjának minden jószágát híven keziben adtam. Való, hogy káromlás nélkül nem maradtam; mert a hamis atyafiak sokkal vádoltanak, és a hamis vádolásra a fejdelem sokat vizsgálódott utánnam alattomban; de becsűletem megsértésére valót semmit nem talált. Ezt nekem maga is megvallotta. -82- Nincsen semmi jobb, mint az igaz úton járni. A volna kívánatos dolog, hogy az atyja nyomdokát követné; mert a bizonyos, hogy a porta vizsgálódik utánna, hogy micsoda természetű? – Az kérdhetnéd néném, hogy én mint vagyok az elméjében? Csak úgy, mint a többi. Nekem csak istenfizessét sem mondott azért, hogy jószágára, cselédire viseltem gondot. – Itt tegnap nagy földindúlás volt. A föld sem nyughatik alattunk. Jó egészséget, néném. -83-

CXXV.

Itt, néném, minden dolgaink rendetlenűl és zürzavar módjára folynak, és minden felfordúlva – csudálom, hogy mi is a lábunkon és nem a fejünkön járunk. A bizonyos pedig, hogy az isten ebben a fejdelemben sok szép talentumot adott. Eszet szépet adott, és ha azt úgy oktatták, nevelték volna mint kívántatik, dicséretre méltó dolog lett volna. De a természetét kellett volna megzabolázni, és rendben venni még igen ifjú korában. De mindenben szabaddá hadták, és a természet rendetlenné, változóvá és állhatatlanná lett – azért is oly haragos és változó. Arra soha sem tanították, a természet sem vitte reá, hogy azon inkább igyekezzék hogy szeressék, mintsem féljenek tőlle. Minthogy bővségben nem neveltetett volt, hanem csak nagy szabadosan, azért se azt nem tudja, hogy mi a fösvénység – se a helyes megtartás – se azt, hogy mi légyen a helyes adás – se azt, hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet; mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott.

A már bizonyos, hogy ebben a holnapban a császár a passzaroviczai békességet a törökkel felbontotta, és letévén a mediátorságát a muszka mellé állott. Ha lehet-é olyanformán a békeséget felbontani, vagy sem, azt a theologusok végezzék el; mert azt elvégezték, hogy nem keresztyéni tartás a hitetleneknek a hitet meg nem tartani. Mivel a töröknek az isten szintén olyan igazságos, és örökös istene lévén, mint nékünk, őhozzája is olyan igazsággal vagyon, mint hozzánk. Azt nem tudom, mikor bontotta volna fel a török a békeséget; de azt tudom, hogy egy keresztyén császár felbontotta -84- – meg is büntetődött érette. Az olyan példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménlenék, hogy az isten most is igazságot teszen nekik, kétségben esnének. Aminthogy igen tartanak, méltán is; mert két nagy és hatalmas császár ellen kell hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik – de tegyük utánna, ha isten úgy rendelte. Talám már errevalónézve a portán is inkább néznek reánk; mert még most igen rossz renden vannak dolgaink. – Érdemlünk-é egyebet? -85-

CXXVI.

A békeség fel lévén bontva; azért a portának sem lévén szükséges, hogy arra vígyázzon, amire eddig kelletett vigyázni; erre való nézve a kalmakán egy levelet külde ide egy vezéragától, amelyben tudtára adja a fejdelemnek, hogy a porta kívánja Konstancinápolyban való menetelét: a porta meg akarván ezzel mutatni, hogy teljességgel való ellensége a német császárnak, és belőllünk ijesztőt akar csinálni. Szegény fejdelem, ha most élne, mit gondolna, és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását; mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokot tegyenek Erdélyben. Elég a, hogy mi bémegyünk, isten tudja mire. Azt is jó megtudni, hogy új vezért tettek a táboron. Többet nem írok, mert készűlni kell. Amely helyben pedig sok esztendőket töltött valaki, onnét nehezen mozdúl ki. Jó egészséget, néném! -86-

CXXVII.

Elhagyók, néném, Rodostót annyi esztendők múlva. Kibontakozánk onnét, de hogy? csak herdiburdi módjára. A fejdelem csak kevesed magával indúla meg: de úgy, mintha az ellenség lett volna a hátunkon. Még csak annyi időt sem adott magának, se nekünk, hogy a portékáit elrakják. E talám csak arra való volt, hogy elmondhassa, amit nékem mondott: „Nem halok én itt meg, mint az apám.“ Nem felelék reá, de gondolám, hogy talám még Erdélyben sem. Elég a, hogy tegnap ebédtájban a város mellé érkezvén, egy udvarházhoz vivének. Ott a császár tisztei a fejdelmet megvendégelék. Ebéd után mind a fejdelem, mind mi alánk paripákot adának. Onnét megindúlván pompával kísérék a császár tisztei a szállására, amely csak egy szőcs háza, de kényesen ellakhatik egy fejdelem benne. A házak mind fel voltak ékesítve az ide való mód szerént a császár parancsolatjából.

Minthogy még itt igen újak vagyunk, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom időtöltésért, hogy olyan nagy állatot láttam, aki felől gyermekségemtől fogvást hallok beszélleni, és kívántam látni. Már ebből észre veszi kegyelmed, hogy az egy elefánt. Ez a nagy állat egérszőrű. A feje olyan, valamint írják. A fülei, valamint az asszonyok legyezője. A szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a karom. Azok pedig hosszak, és az ételre azok neki nem használhatnak: de az is bizonyos, hogy a természet azokot neki hasznára adta – az is bizonyos, hogy az esztergálosok sok szép drága munkára fordítják azokot. De amit leginkább csudáltam abban az állatban, -87- – az orrát – de orrnak nem mondhatom, mert az orra végiből jő ki egy fityelék, valamint a pujkának. A pedig hosszabb fél ölnél, és vastag mint a karom. Az úgy hajlik, mint egy korbács – annak a vége olyan, mint egy disznónak az orra, két lyuk megyen fel rajta mind végig, valamint két szivárványon. Azon szívja fel a vizet, mikor iszik, vagy mikor magát mossa, azzal fecskendezi. Azzal ád magának enni – a neki olyan, mint nekünk a kezünk. Ő azzal egy polturát felveszen, ő azzal egy csomó szalmát felveszen, és magát mindenütt legyezi; mert a farkának azt a hasznát nem veheti. Akit pedig azzal megüt, meg vagyon ütve. Egyszóval, nem lehet kigondolni, aki azt nem látja, hogy mennyiféle hasznát veszi ő annak. A lábai mindenütt egyaránsú vastagságúak, mint az oszlop – vannak olyan vastagok, mint egy embernek a czombja. A magassága 13 arasz volt – de e még csak a kisdedek közűl való. Csudálatos az isten az ő munkáiban. Elég már arról a nagy állatról beszélleni. -88-

CXXVIII.

A fejdelem 7-dikben a kalmakánnál volt audientián, aki is egy paripát küldött a fejdelem számára. Hasonlóképen mindenikünk alá is szépen felöltöztetett lovakot. A csauz pasa jött a fejdelem után, és nagy pompával vitte a kalmakánhoz. Ott csak kevés ideig lévén, egy nyusztos mentét adata a fejdelemre: mireánk pediglen mindenikünkre egy kaftánt, és azután mindnyájan megcsókolók az ő kalmakáni kezét, és visszátérénk hasonló pompával. Elkezdők a komédiát, mert itt azt gondolják, hogy mentől nagyobb becsűletet tesznek nekünk, a német annál inkább megijed. Én már másodszor látok ilyen komédiát ebben az országban. A theátrumról hogy szállunk le, meglássuk. Gratiánus azt mondja, hogy mihent a czitromból a levit kifacsarják, elvetik – és mikor az ember a csorgóból akar innia, meghajol előtte; de azután hátat fordít neki. Ilyen a világ!

A tegnapi napot nem mondhatom, hogy elvesztettük volna; mert a moldovai és havasalföldi vajdánékot volt a fejdelem látogatni csak kevesed magával. Mindenik reá tudta magát tartani. A fejdelmet megajándékozták – bennünket is egyegy keszkenővel. Mindenik czifrán volt. Mindenikének pedig a szépségével a férje megelégedhetik. Férfiú cselédjeket igen keveset láttam, de szolgálót mindenikénél nagy sereggel – valamint egy majorháznál a sok tyúk. A való, hogy a mi fejdelmünk igen hideg szemekkel nézte ezeket a görög fejdelemnéket, se a szép tyúkoknak balfelől való gondolatot nem adott; mert még abban az órában is a hideg volt rajta, amely már egy darab időtől fogvást csaknem mindennap vagyon rajta, és amiolta ebben az országban érkezett, az egészsége teljességgel megromlott. Talám az is okozza a minden kicsidért való haragját. Való, hogy egy szempillantás alatt elmúlik: de minden szempillantásban megújúl. Jó egészséget, néném. -89-

CXXIX.

Már ezután, néném, csak a pompáról kell írnom. Ma egy nagyon menénk által, amelyet leírom, ha únadalmas lesz is.

Tegnap a porta tudtára adatván a fejdelemnek, hogy ma audientiája lenne a császárnál, azért ma jó hajnalban a fejdelem hajóra üle az egész udvarával, és a konstancinápolyi kapu előtt kiszálla. Ahol már várt bennünket a csauz pasa sok csauzokkal és lovakkal. – A fejdelem a császár paripájára ülvén, mi is más paripákra, nyolcz órakor a császár második kapujához érénk. A fejdelem a lóról leszállván, egy kevéssé a kapu között leülteték. E pedig csak azért volt, hogy megmutassák, hogy a császár kapujánál várakozni kell, akárki legyen a. Egy kevés idő múlva a csauz pasa megjelenté, hogy már bé lehetne menni. A második kapun bémenvén csaknem olyan udvarra találánk, mint az első. Ebben az udvarban pedig jobbkéz felől valának egy csuportban mintegy ezerig való jancsárok – az udvaron pedig vala lerakva messze egyik a másikától ötszáz tál étek. Amidőn az udvar közepén valánk, egy kiáltásra a jancsárok nagy zúgással a tálakra rohanának, valamint az ellenségre, hogy ki kaphat el hamarébb egyet belőlle – egy szempillantás alatt egy tál sem marada a földön. A pedig szokás, hogy a császár így megvendégelje a jancsárokot azon a napon, amelyen fizet nékik. A pedig igen rossz jel a császárnak, amidőn a jancsárok nem akarnak futni az ételre. – Balkéz felől pedig az út mellett 12 paripa volt sorjában – mindenikét két ember tartotta ezüstlánczokon, és mindenik gazdagon fel volt ékesítve – kivált a négy utólsó; mindenikének rubintos -90- szerszáma volt, a fejeken toll, és gyöngygyel varrott csábrág rajtok. Ezeknél se szebb lovakot, se czifrábbakot nem lehet másutt látni. – A fejdelem előtt két csauz pasa menvén, a dívánházban bémene. A kalmakán és a több főrenden lévők felkelének, és köszönték, és a szokott helyre leülteték. A dívánház pedig négy szögeletű nagy bolthajtásos palota. A kalmakán a vezér helyett középben a fal mellett ült, a több tisztek kétfelől. A vezér feje felett pedig egy kis ablak vagyon, ahonnét a császár mindent láthat és hallhat, de őtet nem láthatják. Azután a szokás szerént olyan embereket hívának bé, akiknek valamely perek vagy panaszok volt. Ezek egyenként menvén a kalmakán eleiben, supplicátiót adának néki – a supplicátiót felszóval elolvasák – egykét szóval, arra mit felelt a kalmakán, a supplicátióra felírták, és a kérőnek a keziben adván a házból kiigazították. Azután más rendbélieket vivének eleiben, azokkal is úgy bántanak. Fél óra alatt húsz személynek elvégezé minden baját és perét. A vezér egy szovával minden törvénykezésnek véget vet, igazságot teszen egy szempillantás alatt akármely nagy dologról, akit halálra ítél, azt mindjárt viszik akasztani, akinek a jószágát visszá akarja adatni, a mindjárt végben megyen. – Ezek a rövideden való törvényes dolgok véghez menvén, azt szép dolog vala nézni, azután a palota közepiben három sorjával kilenczszáz erszény pénzt rakának mind bőrzsacskókban. Egy kevés idő múlva érkezék a csauz pasa a császár parancsolatjával, a kalmakány eleiben mene az ajtóig, elvevé tőlle a parancsolatot, a fejére tevé és megcsókolá, és helyére üle, és elolvasá. Amelyben a volt, hogy fizessen a jancsároknak. Azonnal parancsolá, hogy kezdjenek a fizetéshez. Egy óra alatt azt a sok pénzt mind kihordák nagy renddel és csendességgel. A meglévén, valakik a dívánban ültenek, mindenik eleiben egy asztalt tevének, és mindenik asztalra egyaránsú étket vittek egyszersmind. Legalább mindenik asztalra vittek egymásután húsz húsz tál étket. De azzal az ebéd -91- nem tarta tovább fél óránál, mert a török gyakorta eszik, de keveset egyszer. Egy tálból két-három falatot eszik, azt mindjárt elviszik, mást tesznek helyiben – abból is annyit, és így mind végig, ha száz tál étek volna is. – Ebéd után a dívánházban olyan szomorú hallgatás volt egy óráig, mintha senki nem lett volna a házban: noha tele volt. Azután két csauz pasa az ajtóig jövének, a két kadileszkert kiszólítták, és a császárhoz vivék. – Egy fertály óra múlva ismét visszájövének a kalmakányért, aki is felkelvén a kaptán pasával a császárhoz menének. Egy kis idő múlva a fejdelemért is eljövének, és oda vivék, akire egy nusztos kaftánt adának. Mihent a császár eleiben érkezék, akit is köszöntvén a császár felelé néki: „Az apád énhozzám sok ideig való hűséggel volt, gondolom, hogy te is fogod aztot követni.“ A fejdelem kijövén a császártól, mi is mindnyájan kaftánban lévén, a második kapun kivűl a császár paripájára üle, akit is oda ajándékozák; mi is lóra ülvén a szállás felé indulánk. A csauz pasa a fejdelem előtt ment, a szállásig kíséré, és vége lett a komédiának, és ennek a levélnek. -92-

CXXX.

Ma megláthatók, hogy miért kap az ember e világon. Az Aesopus mondása mindennap bételjesedik; mert ez a bölcs, ha pogány volt is, de igazat mondott; mivel egyszer azt kérdették tőlle, hogy mit csinálnak az istenek az égben? azt felelé reá: „Hogy minden dolgok csak a, hogy kit felmagasztaljanak, kit megalázzanak – egyiktől elvegyék, a másiknak adják.“ E ma megtörténék a vezéren. Aki is a táborról visszátérvén, nagy pompával ment keresztűl a városon. Talám ugyan érzette, mert szomorú ábrázattal láttuk. A Mahomet zászlóját a császár udvarában letévén, a házához alig érkezék, hogy a pecsétet elvették tőlle, és a vezérségből kiiktatták. Mindenit elpecsételték, és a kalmakánt tevék a kerékre, hogy ott üljön, amég lehet. Ennek a neve Mehemet Gyümrühcsi. Még eddig hozzánk jól volt. De még eddig mi sem tudjuk, miben vagyon dolgunk. Ez a vezér fővámos volt – elítélhetni, ha tud-é hadakozni. Ő lássa, csak hozzánk jó legyen. Jó egészséget, néném. -93-

CXXXI.

A vezér tepnap megizené, hogy három vagy négy nap meg kelle indúlnunk, és hogy ma a vezérhez kellene menni. Oda is menénk nagy vizes pompával; mivel nagy eső volt. A vezér melléje ültetvén a fejdelmet, egy kevés idő múlva kávét adata, és a fejdelemre egy nusztos mentét adának, és minket felkaftányozának. E meglévén, a vezér és a fejdelem felkelének, és a vezér a fejdelem kezében adá az ethnamét, amely levélben a császár erdélyi fejdelemnek üsméri lenni a fejdelmet; a fejdelem is a vezér keziben adá a portával csinált szövetségnek levelét, és elbúcsúzának egymástól – és a nagy esőben mégáztatók a kaftánt. Ebéd után pedig a császár harmincz lovat külde a fejdelemnek – a fele szép paripák voltak, a fele közönséges lovak, és ezek mellé egy bécsi hintót hat lóval. Elég a, hogy mi már készülünk a bévett szokás szerént, tudniillik igen szép rendetlenséggel; mert holnapután el kell indúlnunk, vagy akarjuk vagy sem. Azért nem írhatok többet. -94-

CXXXII.

Kedves néném, mi ide érkezénk úsztatva; mert azt elmondhatni, hogy mindenütt úsztattunk a sárban. De már azt is meg kell mondani, hogy mikor indúlánk ki abból a császári városból. Elvégezvén tehát ott a komédiát az elmúlt holnapnak 27-dik napján, elkészűlvén nagy hirtelenséggel, elindúlánk ebéd után ritka és fényes rendetlenséggel. Mert hogy a portán és másutt nagyobb ítélettel legyenek irántunk, a porta két kapicsi pasával kísérteté ki a fejdelmet a városból. Egy pediglen mindenkor mellettünk fog lenni, hogy gondja légyen az úton mindenre, és egy defterdár, aki fizessen. Még itt leszünk vagy két nap. Előre ellátjuk, micsoda kedvetlen útazás lesz a mienk, mind az időre, útra, és más okokra való nézve. Itt nagy tisztelettel és becsűlettel fogadták a fejdelmet. Az útban hosszú levelet nem lehet írni, azért elvégezem, és jó egészséget kívánok kegyelmednek. -95-

CXXXIII.

Mi, istennek hálá, ide érkezénk tegnap, igen nagy bajjal: de egészségesen. Tegnap húshagyó kedd volt, de mi még tegnap kezdettük a bőjtöt, és ha mind úgy bőjtölünk, amint elkezdettük, koplalás lesz a vége; mert semmit sem találtunk. Talám jobb lesz ezután; mert itt fogunk maradni egy darabig. Útunk pedig igen havas volt – főképen, hogy általjöttünk a hegyeken. Csaknem mindenütt jó bulgár faluk vannak, ahol ennivalót lehetett találni – bort eleget. Már azokban a falukban szalonna elegendő, amely Törökországban igen ritka liktárium. De elsőben a bulgár asszony előtt keresztet kell vetni, és úgy ád szalonnát: másképen nem adna. Oka ennek az, hogy ha egy töröknek adna szalonnát, azt mások meglátnák, lakoznék érette. Csernavoda igen ocsmán helytt vagyon: de nagy falu, szép házak vannak benne. Fele oláhok, fele bolgárok lakják, kevés török. De gazdag kereskedők vannak itt. Mind inkább Erdélyben kereskednek. A házak mind egyformán vannak építve. Többet is írnék, ha volna mit. Én pedig maradok kegyelmednek. -96-

CXXXIV.

Talám már az írást el is felejtette kegyelmed. Én még el nem felejtettem, azért azt írom, hogy tegnap érkeztem visszá Bukurestből. A fejdelem Konstantinus vajdát küldött volt köszönteni. Aki is nagy becsűlettel fogadott, és pompával vitete magához. Amég ott voltam, a vajda tartott tisztességesen, és becsületesen is bocsátott el. A Dunán száraz lábbal mentem, és jöttem által. Attól igen féltem, hogy a lábam belé ne sipadjon. Rosszabbúl jártam volna, mint szent Péter. A vezér levele ma érkezék, amelyben mindenféle ígéretek bővelkednek. Abban a sok biztatások, hogy 30 vagy 40 ezer embert adnak melléje: de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni – mire, mivégre? isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekekkel, és vázt akarnak belőllünk csinálni; mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. De most, hogy hozzánk jőjön valaki, isten ne adja: hanem kedet tartsa meg. -97-

CXXXV.

Már azt is végbe vittük, hogy ide jöttünk, de postán; mert mi egyébképen nem tudunk járni, haszinte tíz napig voltunk is az úton. Elég a, hogy az elmúlt holnapnak 27-ik napján szaladánk ki Csernavodáról. Azt nem kell gondolni, hogy az ellenség űzött volna ki, hanem hogy mi mindent szaladva cselekeszünk. Postalovakot mindenütt adának alánk, és a portékánk alá. Azt elmondhatni, hogy a portékánk több pénziben áll már a császárnak, mint magunknak; mert a sok postalovat mind a császár fizeti. Az útunk nem volt unadalmas; mert igen szép földön jártunk – csaknem mindenütt a Duna mellett. A való, egy kevéssé pusztás, mert a faluk is puszták most a hadakozásban. Azt a szép földet mind ráczok bírják, akik nem igen dolgozók – a fejér nép igen csúfos süveget visel. Tegnap, amidőn két mélyföldnire lettünk volna Vidintől, a pasa három vagy négy százig való lovasokot külde előnkbe, akik mind czifrák, mind jó paripások valának. A Dunaparton pedig egy kis mélyföldnire a várostól a pasa sátorai fel valának verve. A tihája előnkbe jövén a pasa nevével köszönté a fejdelmet, és a sátorok alá vivé, ahol megvendégelé a fejdelmet. Ebéd után a fejdelem a pasa paripájára ülvén nagy pompával érkezénk a városban ágyúdörgések között. Nem a várban, hanem a külső városban vagyunk szállva. Másszor másról írok, most ez elég. -98-

CXXXVI.

Tegnap a mi főgenerálisunk megvendégelé a fejdelmet. Úgy tetszik, hogy ezt a pasát méltán nevezhetem generálisnak – ha e nem elég, gubernátornak nevezem, mert a három boncsokos vezér, és legalább hatvan vagy hetven ezer embernek parancsol hadakozás idejében. Az ő pasasága pedig mind szélesebb, mind hosszabb, mint csaknem Erdélyországa. Hát az ilyet nem lehet-é híni generálisnak vagy gubernátornak? – Ő pediglen az ő tartományának mintegy örökös ura, mindaddig valamég ki nem teszik belőlle. A pasa tehát sátorokot vonatván fel a városon kívűl, tegnap 8 órakor oda menénk nagy pompával. A pasa is egy óra múlva nagy czeremóniával oda érkezék, és a maga sátorában letelepedék. Erre jó vigyázni, hogy nem ő várt minket a sátorok alatt, hanem mi őtet; mert a török igen megtudja tartani a czeremóniát. Egy óra múlva a fejdelem hozzája mene, és a beszéllgetés egy óráig tarta. – Ez a pasa szép ember, vezéri módon termett. Ez örmény volt, azért is nevezték Halvács Mehemetnek. Igen kegyes és okos ember. Való, hogy nem volt hadi ember; mivel a fő harminczadóságból tették pasának. Ebben az országban egyszersmind nőnek fel az emberek az ilyen nagy pasaságra, valamint a gomba. Elég a, hogy most minden órán meg fog innét indúlni legalább ötvenezer emberrel Orsovát lőtetni. A beszéllgetés után a fejdelem a maga sátorában mene, és a tisztjeivel ebédhez üle, amelyet a pasa készíttetett volt – legalább ötven tál étek volt egymás után az asztalon. A pasa a maga sátorában ett. Ebéd után vagy hatvan jó paripással dzsidáztatott a pasa, azután czélt lődöztetett flintákból, -99- azután nyilakkal, a paripáit megjártatta. Mindezeknek vége lévén, öt órakor a vacsorát elhozák, és vacsora után lóra ülénk és haza ballagánk. Egy kevés idő múlva a pasa is visszámene a várban. A török vendégség ilyen szomorú vígasság. Ebédre hívott, de velünk nem ett. Azután nem is láttuk. Mikor eljöttünk, nem kívántatott elbúcsúzni tőlle. A nagy török urak így szoktak vendégelni fő keresztyéneket, akik bort isznak.

A belső város nem szép, a külső rút, pusztás és sáros. De a városon kívűl szép térségek vannak. Itt pedig mindennap szomorú állapotokot látunk; mert mindennap látjuk, hogy útczáról útczára hordozzák a rabokot – hol férfiakot, hol leányokot, hol gyermekes asszonyokot. Boldog asszony az olyan, akit gyermekestől együtt veszik meg; mert sokszor történik, hogy egy az asszonyt veszi meg, más meg a gyermekét – egy órában úgy elválnak egymástól, hogy soha többé essze nem kerűlnek. – De a rendes dolog volt, hogy török egy szegény németet akarván eladni, útczáról utczára hordozta, kiáltván: tíz tallér, hat tallér, öt tallér az ára; de senki nem igére semmit is érette. A török szegény lévén, nem hogy a rabját tarthatta volna, de magának sem volt egy polturája is. Haragjában, hogy senki meg nem akarta venni, a kávéházban viszi, ott eladja egy findzsa kávéért. Ilyen olcsó itt a császármadár! -100-

CXXXVII.

Mi repülő félben vagyunk; mert innét is a szokásunk szerént szaladva kell készűlnünk és megindúlnunk. Kivel, és hová? hallgassad békeséges tűréssel. E holnapnak ötödik napján a vezér Nissza felől ide érkezék nagy sietséggel. Vagyon véle fegyverfogható 80 ezer ember. Minthogy siet, azért a hadát tovább nem nyugosztalja, és ma megindúlunk Orsova felé. Oka ennek a, hogy az ide való pasa már vagyon másfél holnapja, hogy Orsovát megszállotta és lőttette. De már annak vagyon két hete, hogy Königszeg generálís eligazította volt alólla, és a várat megsegítette. A vezér ezt megtudván, azért jött ilyen sietséggel erre, és azért is indúlunk ma meg, hogy a pasát megsegítse. Nagy álgyúkot viszen magával, és mindent, ami kívántatik a várvíváshoz. Olyan álgyú is vagyon, akinek előtte hatvan bival sétál.

Tegnapelőtt a vezér megizené a fejdelemnek, hogy hagyná el Vidint, és menne táborban véle. Elkészűlénk tehát a bévett szokásunk szerént, és a vezér táborára menénk. De hogy menénk? – mert példa nélkül való dolog a mi dolgunk – senkinek közűlünk lova nincsen, se semmi tábori eszköze. Lovakot eleget adott a vezér alánk, de azok postalovak – el lehet ítélni, ha postalovakon kell-é táborban menni? Elég a, hogy mi azokon megyünk, ugyan postán is térünk visszá. De e mind meg lehet a komédiában. Ugyanazért is hurczol oda a vezér, gondolván, hogy ha a táborban leszünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hálá istennek, egy valamire való nem jött. Akik jöttek, azok a fára való felmagasztaltatást kerülték el. Csak a sok szép szót adják, de nem akarják egyéb hasznunkat venni. Kedves néném, egy kis imádság hasznos volna az olyanért, aki postalovon táboroz. -101-

CXXXVIII.

A bizonyos, hogy a vezér sem adja a császárnak tudtára nagyobb szorgalmatossággal, hogy hová megyen, és mit cselekszik, mint amelylyel megírok mindeneket kegyelmednek. Úgy tetszik, mintha a kedves nénémnek kellene igazgatni ezt a hadakozást. Legelőször tehát a fővezér megindúla Vidin mellől egész táborával igen jó reggel. Mi is postán utánna lépteténk. A megindúlás pedig 9-dikben volt, ide pedig ma 11-kén érkezénk déltájban. Tegnap pedig reá vett minket a vezér, de nem csak minket, hanem az egész táborát. Azt pedig csak ma tudtuk meg. A pedig eszerént mene végben. Tepnap este hat óra után a vezér megindúla egész udvarával – sok fáklyákot vittek előtte és utánna. Az egész tábor, és mi is azt gondoltuk, hogy azonhely fogjuk az étszakát tölteni, és hogy a vezér azért indúlt volna meg, hogy étszaka a hűvösön érkezzék Fetislánhoz; mert a török táboron olyan szokás vagyon, hogy a had nem indúl meg egyszersmind a vezérrel. A had már tudja a szálló helyeket, vagy előre, vagy a vezér után indúl meg – az is ki egy úton, ki máson. Mikor pedig a vezér megindúl, egyet lőnek ágyúból. A vezérrel pedig más nincsen, hanem a maga udvara, amely igen sok, és azok a testőrzők, akik már mindenkor mellette szoktak lenni. A jancsár aga pedig mindenkor meg szokott indúlni a vezér előtt egy nappal. – A vezér megindúlván tehát tegnap este, amint mondám, amidőn két kis mélyföldnire lett volna a tábortól, taraczkokból lőtetni kezde, és azután flintákból, mintha ugyan ellenség ütött volna reája a Dunán; mivel mindenütt a Dunaparton kelletett elmenni. Arra az -102- egész tábor felzendűl, gondolván, hogy a vezér valamely sajkákra lőtetne. Noha setét volt, de kiki felszedi sátorát, és a vezér után megyen. Egy kevés idő múlva érkezék hozzánk egynehány csauz a vezér parancsolatjából, mondván, hogy indúljunk meg mi is, ha veszedelemben nem akarunk lenni. Elkészülénk tehát nagy sietséggel, és megindúlánk a vezér után a nagy setétségben.

A török táborral nappal is bajos: de étszaka igen veszedelmes; mert annak a rettentő sok rakott öszvére, tevéje, a csak megyen ki egy, ki más úton igen szép rendetlenséggel, és, ha szűntelen az ember magára nem vígyáz, a bizonyos, hogy felüttetik és eltapodtatják. Elég a, hogy ma ebédtájban ide érkezénk az egész táborral. Ma tudók meg, hogy a vezér azért lőttetett az estve, hogy a had hamarébb utánna menjen. Mi egyik partján vagyunk a Dunának, a vidini pasa pedig Magyarország felől való parton. Orsova pedig ide csak három óra, most nem lövik. Az utólsó levelemben megmondottam volt az okát. De már ismét kezdik lőni, mihent a sánczok készek lesznek. Azt mondják, hogy 22-dikén lőtetni fogják. Azt tartják, hogy a két táboron vagyon másfél százezer ember. De ha számlálnak mindazt, aki kenyeret eszik, kétszáz ezer embernél is több volna; mert itt a rettentő sok cseléd, a sok mindenféle mesterember, a sok kufár, kalmár, kereskedő, valamint egy városban. Egyszóval egy városban annyiféle dolgot nem találna az ember, mint egy vezérnek a táborán – még ötves mesterembereknek is kell lenni. A sokféle ételnemű, és más egyéb portékát mind Konstancinápolyból kelletett a Duna mellé hurczolni. Ítélje el már az ember, ha egy vezér táborát felverik, mit nem nyernek? Csak szekér több vagyon harmincz ezernél – ahoz mindjárt harmincz ezer ember.

Amicsoda rendetlenség vagyon, amikor a tábor megyen;1) a rend szintén olyan nagy, amidőn helyben -103- vagyon; mert itt nagy a csendesség: gyilkosság, veszekedés, lopás nincsen. De azt itt nem kell keresni, hogy renddel verjék a sátorokot. Útczákot ugyan hagynak, de kiki oda veri sátorát, ahová tetszik – senkinek szabott helye nincsen. – Fetislán pedig egy nyomorú rácz falu. A Trajánus császár híres kőhídja is itt volt – most is még megvagyon egy darab belőlle. A vezér is ott akar fahidat csináltatni a Dunán, amely ott igen keskeny. Egyszóval azt akarom (mondani), hogy ilyen nagy török tábort láttam. – De úgy tetszik, hogy már mindenről elég tudósítást adván, elvégezhetem levelemet, és csendességgel várhatom a parancsolatokot, hogy hová tetszik kegyelmednek hogy vigyük ezt a nagy tábort, ha megveszszük Orsovát? Addig is maradok – – -104-

CXXXIX.

Kedves néném, a kegyelmed parancsolatjára Orsovát megvevők. Már most nem berdót, hanem Allát kiáltanak benne. Ez a változás e szerént mene végben: A commendáns látván, hogy a vezér teljességgel el nem szállana alólla, valamíg meg nem venné. Azt is látá, hogy az ágyúk a kőfalakon igen sok ajtókat csinálnának mindennap. De leginkább a vivé a feladásra, hogy a hada igen betegeskedett; mert a sok nyughatatlanságon kívűl a sziget igen egészségtelen. Tegyük ehez azt is, hogy a vezér kikiáltatta volt, hogy aki ostromra megyen, annak 25 tallérja leszen. Erre való nézve sok száz jancsár íratá fel magát. Az ilyen hírt, ha megvitték a várban, gondolkozhattak a feladásról. A commendáns megizené 12-kén a vezérnek, hogy küldene valakit hozzája, akivel végezhessen a vár feladásáról. A vezér Ibrahim Effendit küldé, aki is mindeneket elvégezvén, 15-kén a commendáns a vezérhez jöve – nagy tisztelettel fogadá – és a vezérnek a várat feladá, aki is ajándékkal bocsátá visszá. Ugyanazon a napon a jancsárok elfoglalák a várnak egyik kapuját, amég egészen kitakarodik a német belőlle. Ugyanazon estve meglövék örömét a táboron.

A mi hadunk már is kezd oszlani, és talám csak mi maradunk a vezérrel. Az idén nem is tart tovább a hadakozás. A mi dolgunknak is csakhamar vége lesz. A vezér azt izené tegnap a fejdelemnek, hogy készűljön; mert 30 ezer emberrel Temesvár felé mehet. Ma pedig megizené, hogy nem is kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. Az isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól. Elég a, hogy holnap innen megindúlunk, és elhadjuk a fekete szalmával, földdel, fűvel, fövénynyel elegyesen sült kenyeret. A vezér megigérte, hogy az úton szemben lesz a fejdelemmel – meglássuk. Ezzel maradok kegyelmednek. -105-

CXL.

Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról becsűletesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia nélkül felada rajtunk. Perditio ex te Israel.

Az elmúlt holnapnak 27-dik napján Fetislánt elhagyók, és a vezér után menénk Vidin felé. Igen kevés had volt velünk. A vezér megizente volt, hogy az útban szemben lesz a fejdelemmel. A vezér, minthogy mindenkor előttünk indúlt meg, kilencz óratájban megszállott ebédelni; nékünk pedig azt mondották volt, hogy ebéd után szemben lesz a fejdelemmel. Azért utánna siettünk, hogy az ebédje után a helyre érkezhessünk. De minthogy a vezérnek semmi szándéka nem volt, hogy velünk szemben legyen, azért csakhamar ebédelt, és amidőn látta, hogy közelítünk sátorához, fogja magát, a hintójában ül, és elmegyen előllünk. E már nem volt tréfa. Azután azt mondák, hogy Vidinnél lesz a szemben való létel. A vezér Vidinhez érkezvén, sokkal előttünk már sátorok alatt volt az egész udvarával. Amidőn mi is közelíténk a sátorokhoz, azt izenik nekünk, hogy most nem lehet szemben velünk; mert rosszúl vagyon, hanem csak tartsuk a ló száját a szálló helyünkre, amely a Dunaparton volt, a városon túl. Erre csak lesütők a fülünket, látván, hogy micsoda durván bánnak velünk. Micsoda változás! Ennekelőtte egynehány holnappal nagy pompával vittek be Vidinben: most pedig még a városon sem akartak keresztűlvinni bennünket, hanem a városon kívűl a kertek között kelleték sokat kerűlni. Végtire a szállóhelyre érkezénk, és itt sátorok alatt vagyunk csak magunk, mint -106- a számkivetettek. 29-kén érkezénk ide. Már ezután a fejdelem sem fogja mondani szokása szerént: „Hogy nagyobb becsűlettel vagyon hozzám a porta, mint az atyámhoz volt.“

Ma ebéd után azt izenék, hogy a fejdelem szemben lehet a vezérrel, csak menjen hozzája. De egy kevés idő múlva ismét azt izenék, hogy nem lehet; mert a feje fáj. Nem akarásnak nyögés a vége. Tegnap pedig ismét jó reggel megindúla az egész udvarával, és ide hagya bennünket. Már itt meddig leszünk, télre hová visznek, isten tudja. De azt tudjuk, hogy a fejdelemnek az egészsége igen rossz renden vagyon. Soha nem is volt egészséges, amiolta ebben az országban jött. De kivált egy darab időtől fogvást igen sárgódik. A harag pedig igen árt egészségének. Jó egészséget kívánok kegyelmednek. -107-

CXLI.

E sem igen nagy vígasztalásra való levél leszen, se semmi hírt nem írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő – mintha csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen keskeny. Vagyunk mindenestől másfél százan. De most minden órán fő nélkül maradunk; mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon, szűntelen való forróságban. Az ábrázatja vész, a teste vastagodik, e nem jó. De ő a felől csak múlatná magát, ha volna kivel, és mivel. És csak örömest el akarná titkolni nyavalyáját, orvosságot nem veszen, hanem a ki való járással akarná magát meggyógyítani. Aminap a borbélyok és a doktorok tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. – De amikor visszájöttünk, kétszer is elájúlt. Nem is gondoltuk, hogy életben érkezik haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni, és a sátorában vinni. A nyavalyának nyughatatlansága miatt már egynehány naptól fogva a sátorát messze verette a többitől. De ott sem maradhatott, hanem a mí sátorunk mellé vettetett ágyat. Estig ott feküdt, estve a maga sátorában visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint vitték volna, elájúlt. Én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra magához tért. – Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg. A hús mintegy hull rólla. De a harag el nem hadja, amelyet mind a természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készűlnünk kell. A vezér egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen; mert a Dunán megyünk le Oroszcsíkig. Onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindúlunk. Azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vígyázni. -108-

CXLII.

Itt vagyunk tehát, minthogy innét írok, annyi sok irtóztató veszedelmek között is. De a nemes vér vagy veszt, vagy nyér, de próbál. Mindazon által ide érkezénk szerencsésen. Hol az ellenség hátán, hol egynehány ezer között kelletett eljönnünk, de mégis borbélyra nem volt szükségünk. Meg kell tehát mondani azt a nagy veszedelmet. Nem nagy veszedelem-é, midőn annyi sok ezer viza között kelletett elmennünk. Hátha felfordították volna a hajónkot?

Elég a, hogy ezen holnapnak 6-dik napján mind hajóra ülének a bújdosó urak, úgymint: Csáky úr, Zay úrfi, Ilosvai, Pápay, Dászti, ez olosz, Pázmány uraimék, és magam. A fejdelmet pedig igen nyomorúlt állapotban tevék a hajóban, és nem akará, hogy egyikünk is lenne véle a hajójában, amelyet mi nem igen bántunk; mert nagyobb múlatsággal vittük végben a vízi utunkot. A bizonyos, hogy gyönyörűséges dolog jó társaságban, mint mi voltunk, a Dunán lemenni; mert minden két óra múlva nagy szép szigetekre találtunk, és némelykor meglehetős városok mellett mentünk el. A városok pedig mind Törökország részén vannak. A híres Nikápoly a többi között volna legszebb, de igen ocsmány helyre vagyon építve. A várossal átellenben szakad a Dunában az édes Olt vize. Csak azt sem láthattam suhajtás nélkül; mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31 esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve.

Minthogy veszedelmes volna étszaka járni, azért minden estve kikötöttünk valamely sziget mellé. Gyakorta a szigetparton csak a tormához kötötték a hajót; mert olyan vastag gyökerek vannak, mint a szekér -109- rúdja. Ha megreszelik, sárga, és jó, ha mindjárt eszik: de ízetlen, ha egy keveset áll reszelve. Vérontás is volt; mert kivált Havasalföldíe részén való szigetekben csaknem mindenütt találni sertéseket. Vadok, vagy szelídek, nem tudom; mert azok örökké a szigetekben laknak csak maguk – talám gazdájok is lehet. Elég a, hogy egy szigetben kettőt megöltünk. Jól laktunk, míg bennök tartott. De mennyi átokkal ettük? mert a főhajósunk török volt. Eleget mondotta, hogy megszeplősítettük a hajóját. Mi azt csak nevettük, őnéki pedig csak kelletett nyelni a zsíros füstöt. Amicsoda jó muzulmán volt, talám el is adta azután a hajóját azért, hogy tisztátalanná lett volt a disznóhústól. Tegnap, úgymint 13-kán, ide érkezénk szerencsésen, isten hálá. A fejdelem már ide érkezett volt igen nyomorúlt állapotjában. Innét már csakhamar Csernavodára megyünk. Ezzel maradok. -110-

CXLIII.

Én, ha a kedves néném levelét nem veszem is, de csak írok. Legalább abból megláthatja kegyelmed, hogy még élek. De hogy lehetne kegyelmed levelét vennem, amidőn soha egy helyben nem maradunk. Hol a vizen, hol a földön, hol az áerben járunk. De bárcsak valamely jóról, és ne csak mindenkor a nyomorúságról kellene írnom.

Az elmúlt holnapnak 19-dik napján indúlánk meg Oroszcsíkról. Három vagy négy óra múlván ide is érkezénk rossz állapotban. De a fejdelem végig meg akarja tartani természetét. Három vagy négy nap múlva, hogy ide érkezénk, mindenikünket eltilta magától, még a borbélyait is. Való, hogy itt pestis vagyon, de az orvosokot ugyanazért kelletett volna maga mellett megtartani. A körülötte lévő cselédeket is elküldötte szállásáról. Csak éppen egy kóborló doktort, a szakácsot, egy szökött olosz muskatérost, és két asszonyt tart maga mellett. Ezekből áll az udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmért ennekelőtte egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? Aminap étszaka úgy volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De, hogy meg ne haragítsam, nem mentem eleiben. Csak azt feleltem, valamint Esther: „Hacsak a király nem hivat, nem merek eleiben menni.“ A török tisztek látván, hogy nem helyesen cselekednék, megizenék a fejdelemnek, hogy venne valakit közűllünk maga mellé. Ha halála történnék, legyen valaki mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek mellette. Azért már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot mintegy kételen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy bosszúból eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok. -111-

CXLIV.

Kedves néném, végét érők Rákóczy Józsefnek. Már régtől fogva láttuk, hogy úgy lesz mint a gyertya. – Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén, meggyónt és communicált, a testamentumát megcsinálta. Mára virradóra a forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszéllt tizenegy óráig, noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról üsmért meg mást. Tizenkét órakor a szova elállott, és igen nagy forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két órakor délután a pap fel akarván néki adni az utólsó kenetet, amidőn az imádságot elkezdé, az istennek adá lelkét – 38 esztendős korában. Az Úr irgalmazzon néki. – A testet felbontották – a mája mód nélkül megdagadott volt. A testet egy pinczében tétettem – mindaddig ott lesz, míg válasz jön a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék.

Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó. De a haragról soha meg nem intették. Noha a mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé. Se azt néki nem tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég, másszor másról. -112-

CXLV.

Ném kétlem, kedves néném, hogy már vetted levelemet, amelyben megírtam, hogy ismét fő nélkül maradánk. De nem sokára szükségünk nem lészen főre; mert minap is eltemetők egy atyánkfiát, és amennyin már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas bújdosásunkról.

De, kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mí tanultunk-é másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egyféle okok vezették, vezetik, és vezetni fogják az embereket az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a lészen szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban tész a maga jószágában. Mert énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejdelmet. Noha a mennyei atyám előtt más okból kelletett elhagynom. Imádnom is kell rendelését.

Aminap érkezék ide egy vezér aga, a császár és a vezér leveleivel, amelyekben szép igéretek vannak. – Mindeddig a szegény fejdelemnek rendelése szerént minden jószága kezemnél volt, de ennekelőtte egynehány nappal a porta parancsolatjából a török tisztek ide gyűlvén, mindent felírának, kezekhez vevék, és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást, és más szállásra menék. Ilyen a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen? Ezzel maradok. -113-

CXLVI.

Az elmúlt holnapnak 14-dik napján visszáérkezék ide a porta parancsolatival a defterdár. És minthogy a porta arra szabadságot nem adott, hogy a szegény fejdelem testét Konstancinápolyban vigyék, azért tegnap estve egy görög templomban eltemetők. Akit is az Úr Jézus állítsa jobbkeze felől az utólsó napon.

Itt most minden órán az apostolok eloszlása lészen. A parancsolatok elérkeztek. Csáky úr Vidin felé fog menni, Zay úrfi Kocsinban, én pedig Jásziban: de mi ketten együtt fogunk járni egész Jászig. Innét Bukurestre megyünk, és onnét, keresztűl és végig Havasalföldön, Moldovában. Innét pedig megindúlunk négy nap múlva; mert a fermánunkban a vagyon feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg. Mert itt nem teszik azt a parancsolatban, mikor valahová küldenek valakit, hogy siessen, hanem egy órával előbb indúljon meg, mintsem kellene, és egy órával előbb légyen ott, ahová küldik. Elég a, hogy ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből – köszöntöm ezeket a kegyelmed nevével is.

Úgy tetszik nekem, hogy elég bőséggel adtam kegyelmednek tudtára a szegény fejdelemnek minden dolgait, és életének végét. Már itt két Rákóczyt temeténk el – a harmadikát isten éltesse – a nem eszik török kenyeret.

Minekelőtte ezt a levelet elvégezzem, és az íráshoz való szerszámimat elrakjam, lehetetlen, hogy egy kis nevetségre való históriát ne írjak – elég szomorúságra -114- valót írtam. Elég a, hogy nálunk szökött német muskatérosok is vannak, akiknek az erszények igen lapos lévén, a vizet is megúnván, nem tudták, miképen ihassanak bort, mert pénzek nem volt. Azért tanácsot tartottak egymás között, hogy miképen ihassanak bort pénz nélkül. Egyik a szomjúhozó gyűlésben mondá a több tanácsoknak: csak azt cselekedjétek, amit én mondok, és lesz borunk. Elküld tehát négyet ásóval és kapával. Ezek estve későn egy görög papnak a kapujához mennek, ott igen kezdik ásni és hánni a földet, mintha sírt ásnának. A pap meghallván, hogy dolgoznak a kapuja előtt, kimegyen, és kérdi tőllök, hogy mit akarnak? azok felelik, hogy egy holtat akarnak eltemetni. A pap inti, hogy másutt temessék el: de ők csak ásnak keményen. A pap gondolkodik, és kérdi tőllök, ha pestisben holt-é meg az az ember? ők felelik: hogy abban. A pap azon megijed, és mondja: Barátim! csak ide ne temessétek, inkább három veder bort adok néktek: de azok csak ásnak. A pap négyet igér, azután ötöt. Mikor az alku megvolt, a pap hátra néz, és látja, hogy hozzák a halottat egy deszkán. Arra annál inkább megijed, és a kapuján belől nézi, hogy mint megyen végbe a temetés. A muskatérosok kiáltják néki, hogy ha az öt veder bort megadja, a halottat tovább viszik. A szegény pap megigéré, csak megmenekedhessék. Ezek is mindjárt bémennek, és az öt veder bort kihozzák. A pap is utánnok megyen, hogy lássa, hogy elviszik-é a halottat. De micsoda csudálkozással látá, hogy a halott felkelvén, legelőször is ő kezde innia a borból. A szegény pap nem tudta, ha haragudjék-é, vagy nevesse, mint megcsalták. Kedves néném, már ezután Moldovában kell a leveleket igazgatni, és úgy nem kell tenni, mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, senem varrott azért, hogy szégyenlette az oculárét feltenni. Én pedig maradok kedves nénémnek. -115-

CXLVII.

Csak annak örűlök, édes néném, hogy egészséges vagy. Itt most minden órán eloszolnak az apostolok, ki napnyugot felé, ki éjszakra. A fermányok elérkeztenek, amelyekben olyan rendelés vagyon, hogy gróf Csáky úr a nem okos, hazájokot elhagyó, magyarokkal Vidinben menjen – a ked édes, jó, és szép szolgácskája pedig Moldovában iromtat – Zay úrfi pedig Kocsinban: de együtt járunk Jászig. Kérdje ked, hogy bánom-é ezt a rendelést? Azt felelem reá, hogy nem. A fermányinkban pedig azt parancsolják a két vajdáknak, hogy becsületesen fogadjanak. A postafermányunkban a van feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg, mintsem kelletnék. Ez a cancellaria szokása; mert itt nem teszik, hogy hamar indúljon, vagy siessen, mikor valahová küldenek valakit; hanem azt írják a fermányban, hogy egy órával elébb indúljon meg, és egy órával elébb legyen ott, mintsem kelletnék. Én ezt jó mondásnak tartom. Énnekem már ne írj néném, valamíg Jászból nem írok. De akkor egy órával elébb kell írni, hogy vehessem elébb egy órával. Én pedig még Bukurestről is fogok írni. Mi jó vagyok én: de ked is jó.

A szegény fejdelem azt hadta volt, hogy az apja mellé vigyék temetni, de azt meg nem engedték, azért ennekelőtte egynehány nappal eltemetőkestve egy görög templomban. Az apja felől elmondhatom, valamint egy régi nagy ember felől mondották volt: „Hogy ha született, bár soha meg ne holt volna:“ a fia felől pedig, hogy ha a nyomorúlt világra nem jött volna, semmit nem vesztett volna rajta. Mert szegénynyel úgy bánt a vezér, valamint a gyermekkel, noha már negyven esztendő felé jártunk. Csak a sok szép szót és igéretet adták -116- a külső dolgok iránt: mert, ami a belsőket illeti, arra nem lehetett panaszunk; mert elegendőt adtanak – a sok szép paripát, a sok szép szerszámot. És nyolczvan tallér egy napra csak elegendő, hogyha tudtunk volna abból élni, és megfelelni a méltóságnak. De semmiben nem tudtunk magunknak segíteni – a tanács pedig nem kellett. Sok dolgokra esze szép volt szegénynek, de igen rossz neveltetése volt. És nem szeretett sem mit is tanulni; mert nem szokta meg a tanulást. Az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld parlagon áll. Más országban talám inkább mehetett volna valamire: de éppen nem erre való volt. Minden magaviselése, szokása ellenkezett az itt való nemzettel; mert sohult úgy nem vígyáznak az emberek magaviselésére, mint itt. Ha pedig a nemzetit nem szerette, azt nem kell csudálni; mert olyan helyt neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket. De kivált bennünket, akiket az apja szeretett, éppen nem kedvelhetett. Elég a, hogy minden élete és dolga szegénynek ebben az országban csak olyan volt, mint a szalmatűz.

Azért ne beszélljünk többet felőlle – az isten irgalmazzon szegénynek – hanem arról beszélljünk, hogy nekem készűlnöm és rakodnom kell; mert holnap vagy holnapután innét elillantok. És ha magát Erdélyt meg nem látom is, de a köpönyegét meglátom; mert az erdélyi havasokhoz nem messze megyek el. Néném, neveddel is köszöntöm őket. Nem gondolom, hogy a Bozzára menjek kaszáltatni, de bosszúságra iszom a Bozza viziből. Minthogy minden írószerszámimat elrakom, azért a levelet is elvégezem. De engemet el nem kell felejteni, és az egészségre kell vígyázni. De írni is kell, és úgy ne tégy, mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, se nem varrott soha is – azt pedig csak azért, mert szégyenlette az oculárét feltenni. -117-

CXLVIII.

Meg kell tartani mindenkor az igéretet; mert az igérettel adóssá teszszük magunkot, és az adósságot meg kell fizetni, akárminémű dologból álljon a – példánakokáért, ha egy csókból állana is, de meg kell fizetni. Éppen a csókról kell nekem most beszéllnem, amidőn még innét hetven órára kell ügetnem. Hátha még valamely keringő embertelen katonák bépólálnak, és úgy visznek bé Erdélyben. A nekem rossz táncz volna. Itt bennünket nagy becsülettel fogadtak a városon kívűl – egy klastromban az ebéd készen várt bennünket – a vajda a secretáriusát küldötte előnkbe – ugyan az is vendégelt meg a vajda részéről. Ebéd után pedig a Mariászá voda hintójában mentünk bé pompával a városban. Én is ott kezdem el, ahol végezni kellene, mint aki elsőben elvette az atyjafiát, és azután kért szabadságot. 5-dikben índúlánk meg Csernavodáról jó társaságban, Pápay János sógor, aki gyógyíttatni jött ide magát, Zay úrfi, s magam, mert magamat el nem kell felejtenem. Tegnap a vajda hintóját küldötte utánnunk, és szemben voltunk véle – csaknem egy óráig voltunk nála. A szeme kancsal, de az esze nem a; mert elegendő van neki, haszinte görög színű is. Mert a görögöknek másféle színű az eszek – nem mondhatni teljességgel hogy fekete, de igen barna; mert mindenkor azon van, hogy csalhasson meg másokot. A vajdának a városon kívűl kertje, háza vagyon – ott voltunk szemben véle. Ugyan maga is ott vagyon táborban – hát nem kell-é a káposztát őrízni? Nappal házban vagyon, étszaka a sátorban hál; mert mikor a vezér táborban vagyon, a vajdáknak is táborban kell szállani, -118- haszinte káposztáskertben is, és addig mind ott kell maradni, valamég a vezér táborban vagyon. – Már minekünk a vajda egy hintót is adott, postalovakot és szekereket, azért isten segítségivel innét elébb megyünk holnap. Egynehány oláh katonát is adnak mellénk, hogy kísérjenek; mert, hogy megőrízzenek, azt nem gondolom. Mégis hírt visznek a vajdának, ha elfognak. Itt semmi egyéb hír nincsen, hanem tegnap ment itt el egy muszka követ. A vezérhez megyen. Könnyü elítélni, hogy a békeséget járják. Gondolom, hogy itt is reá ropják. Soha, édes néném, nem kelletett úgy vígyázni az egészségre, mint most. Inkább több fizetést kell neki igérni, csak el ne menjen; mert én az enyimnek pitesdi bort kell adnom – mely nagy büntetés! -119-

CXLIX.

Ide érkezénk mi, édes néném, szerencsésen. Foksánig úri módon jöttünk a vajda hintójában. Talám még a legelső havasalföldi vajdáé volt. Akármicsodás volt, de hintó volt. Foksántól fogva eddig nagy nyúgodalommal koczogva; mert mindenütt hatalmas rossz postalovak vannak. De micsoda gyönyörű utazásunk volt! Az időről nem szólonk; mert mindenkor esők voltak – kivált Moldovában olyanok voltunk, mint a megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik! Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak; mert két nap alatt egyszer ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb földet nem láttam. Gyönyörűség volt a mi útazásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk; mert Bukuresttől fogva Jászig csak a sok külömbkülömbféle szép virágon járt volna – mindenütt a mezők bé voltak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipánra léptek a lovaink. Egyszóval mindenütt virágos kertben jártunk. De mit mondok? mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen. Hátha még az az elmúló gyönyörűségünk nem lett volna megelegyítve a félszszel? mert attól is kelletett tartanunk, hogy valamely tévelygő jó magok reánk ne üssenek. Megmutathattuk volna a török császár fermányát, de tudom, hogy ők arra nem hajtottak volna, és, ha csak erővel is, Lobkovicshoz vittek volna ebédre. Mi pedig éppen nem óhajtottuk azt a becsületet. A mi őrzőink pedig, ha valami lovast láttak, mindjárt az erdőt tekintették. -120-

Elítélheted néném, micsoda suhajtásokot bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett, mentem el. Örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr béfödözte előttem az oda vivő útakot; mert az egész föld övé. Tegnap másfél mélyföldnire a várostól találók elől a vajda secretáriusát, aki is köszöntvén bennünket az úr nevével, azután a vajda hintójában helyheztetők magunkot, és pompával menénk a városban, és a szállásunkra. Ma reggel a vajda megizenvén, hogy szemben lehetünk véle, és a hintóját küldvén érettünk, nagy czeremóniával fogada bennünket – sátorok alatt; mert ez a vajda is táborban vagyon. – Majd másfél óráig voltunk véle. Inkább is tudja e magát alkalmaztatni az idegenekhez – nem is kell csudálni; mert a portán főtolmács volt. A beszéllgetés után visszávivének szállásunkra. Ezek most így fogadnak bennünket; mert meg vagyon parancsolva nekik: de maholnap reánk sem néznek. Ilyen a görög, főképen, ha csak egy arasznyira is felemelik a földtől. Ha a közönségese meg vagyon spékelve kevélységgel, hát ligora hogy ne volna, amidőn egy országnak parancsol? – A muszkák közelítnek Moldovához. Most ezeknél többet nem írhatok – másszor másról. Maradok a jó nénémnek, ha egészségire vígyáz, jó szolgája. -121-

CL.

Már egy holnapja, hogy únadalommal töltöm az időt ebben az ízetlen városban csak egyedűl: mert Zay is már régen elmene Kocsinban. A vajdánál egynehányszor voltam. De amiért ide küldöttek, a, látom, hogy csak hejában való lesz. Az únadalomra pedig mindennap elég alkalmatosság adatik; mert ezek a bóerok olyanok, mint a medvék az idegenhez. Nem tudom, hogy természetből cselekszik-é, vagy pedig nem mernek az idegenekkel társalkodni: de igen vadok. Voltam már egynehánynál, akiknek kétfejű sas a czímerek – mert ezek mind a Cantacuzéna familiájából mondják magokot – talám még a gazdám is abból való, megnézem a czímerét, noha szabó. – Hogy itt valaki az idegenhez menne, ebédre híná, amint szokás az emberek között, azt nem kell várni ezektől a medvéktől. Én is feltettem, hogy egyikhez sem megyek. Mikor a vajdához megyek, reám hintik a Mariászá nevet; mert látják, hogy a vajda mint van hozzám. De azon kívűl úgy vagyok itt, mintha csak én volnék egyedűl a városban.

Még eddig senkinek annyi barátságát nem tapasztaltam hozzám, mint az idevaló érseknek. Mikor hozzá megyek, igen örömmel lát, és hogy megmutassa hozzám való jóakaratját, egynehányszor már holmi ételnémű ajándékot küldött, olyat, ami itt ritka a városon. Azt én igen kedvesen vettem tőlle, nem az ajándékját, hanem hogy jó szívvel vagyon hozzám; mert énnekem itt olyan asztalom vagyon, hogy tíz emberrel többet tarthatnék, mint amennyi van. Mégis az a szerencsém, hogy egy olosz páter vagyon itt – azzal eszem, és beszéllek; mert ha a nem volna, soha se tátanám -122- fel a számot, hanem mikor eszem. Ha korcsomára volna kedvem elmenni, ott eleget beszéllgethetnék az oláh papokkal; mert itt a korcsomákon minden hordó mellett vagyon legalább tíz pap, és aztot úgy veszik körűl, valamint egy halottat. Mindezekből el lehet ítélni, hogy nem kopik a nyelvem a beszédben. Hadd koptassam tehát a pennámat az írásban; mert arra elég időm vagyon, és a beszéllgetés gyanánt legyen.

Beszéllgessünk hát mind a városról, mind az itt való állapotról egy keveset. A város dombon vagyon, de elég szép helytt. De a vizet messzünnen kell hordani a lakosoknak. Öt vagy hat rongyos klastrom cselekszi, hogy Jászt városnak lehessen mondani; mert másként a bennevaló házakért csak falunak nevezhetnék. A kereskedést a zsidók és az örmények tartják. Hogyha pedig itt állandó vajdák volnának, és olyanok, kik az ország hasznát keresnék, igen nagy kereskedést lehetne itt felállítani – sokkal könnyebben, és nagyobbat, mint Bukuresten. Hová lehet szebb és jobb föld, mint itt vagyon? Valamit a föld teremt, az itt mind több és jobb, mint másutt – mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol lehet szebb marhákot látni, mint itt? hol lehet olyan jó ízű tehénhúst enni? És a borát akármely asztalra felvihetik – a gotnári bort a konty alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcsegethetik. De a lakosok olyanok, mint a vadállatok: a gyönyörű szép és jó földet pusztán hagyják, és az erdőkben laknak. Itt a bóeroknak számok igen kevés – ha tizen vagy tizenketten vannak olyanok, akiket uraknak lehetne mondani, a többit számban sem veszik. Való, hogy a török birodalma alatt vannak, de bezzeg a görög igája alatt vannak. A nagyobb, hasznosabb, fő és alacson tisztségeket a görögök bírják. A fejdelem mindenkor görögből lévén, kedvez a maga nemzetinek, és azoknak inkább hiszen, és azt cselekszi a boérokkal, amit akar. Csak mostanában is kicsoda itt a fő hekmány, aki az egész hadaknak parancsol? Egy gazdag görög szőcsnek az öcscse, és előtte térdet fejet kell hajtani a több boéroknak. -123-

De mi közöm nekem mindezekhez, amidőn nagy únadalommal kell enni a kenyeremet, és innia a gotnári bort? Itt mindennap a sok rossz hír; a muszka közelít Kocsinhoz, mindenek félnek és készűlnek. Az isten viselje gondomat – ő tudja, miokért hozott ide. Aminap egy muszka követ ment itt által – a vezér táborára megyen. Én is a vajdánál voltam, elbúcsúztam tőlle; mert tegnap nagy pompával mene ki innét az egész hadaival. De micsoda had? nem is mondhatni hadnak, hanem csak szőllőpásztoroknak. Egy pasa van véle, talám 40 vagy 50 emberrel. Mind egész hada volt talám, bőven számlálván, másfél ezer ember. Legutóljára vitték a faltörő ágyúkot, amelyeket szükségben dióval is meg lehet tölteni. Ezek így mind kitakarodának, és ide hagyának. Már lássam, akármit csináljak. Azt tudom, hogy a vajda jó rendelést tett felőllem, és a kalmakánokra bízott; mert itt három kalmakánt hagyott helyében, akik három idevaló főurak – az egyike közűllök a cancellarius. Ezek meg nem oltalmaznak minket. Úgy lehet, hogy Csíkból reánk üthetnek, és egy étszaka az ágyban találnak. Olyan öltöztetőkre nincsen szükségem. Maradok édes nénémnek szolgája. -124-

CLI.

Itt, édes néném, ebűl vannak a dolgok. Amiolta a vajda elment, szűntelen való zenebona a városon. Minden készűl, rakodik, szaladófélben vagyon. A boérok már régen az erdőkre küldötték feleségeket. Kivált amiolta a muszka tábor általjött a Neszteren, azolta nagy félelem van itt. A vajdának a két fia is elillanta innét. Ilyen felbódúlt állapotban magam sem tudom, mit csináljak. Legkisebb zörgést halljak, azt gondolom, hogy a kozákok az udvaromon vannak. A kalmakánok gyakorta jőnek hozzám, biztatnak: én meg azon kérem, küldjenek el innét; mert ők, ha valami történik, akkor ülhetnek lóra, amikor akarnak: énnekem pedig három vagy négy cselédem vagyon, és nincsen több egy lovamnál.

Itéld el, néném, micsoda állapotban vagyok: csak amiolta ezt a levelet írom, háromszor hagyatta el vélem a gazdasszonyom, mondván: hogy már a városon vannak a kozákok. Eleget biztatom, de magam is azt akarnám, hogy ne volnék itt. Reggeltől estig itt csak a kozák hír. Itt most egyéb litánia nincsen, hanem: A kozákoktól szabadíts meg Uram minket. Szűntelen küldök a kalmakánokra, hogy küldjenek el innét – ők szűntelen biztatnak, hogy gondjok lesz reám. De én szűntelen való nyughatatlanságban vagyok, és ilyenben soha nem voltam. A legnehezebb, senki nincsen, akivel egy szót szóljak. Bár csak lehetne vagy írni, vagy olvasni, de nem lehet – szűntelen való lárma a kapum előtt. Meg nem indúlhatok magam erejével, nem is lehet addig, amég a vajda maga nem mondja. Itt lenni pedig e megréműlt nemzetség között, egész nyomorúság. -125- Nincsen jobb, mint isten kezeiben ajánlanom magamot. Ennek a holnapnak az elein mene itt el a vezér postája Kocsin felé, aki viszi a hírit, hogy a németeket megverte a vezér. Ha ez igaz, elmondhatni, hogy az isten ujja vagyon itt. Tegnap meg más posta hozá hírit, hogy Belgrádot megvették. Ezek mind nagy hírek. Arra felé az isten győzedelmet ád a töröknek. Erre felé szaladni kell a muszkától. Tudja isten, mindennek mint kell lenni: ő aláz, ő magasztal. Elég a, hogy én szívesen kívánnék innét elrepülni. De minekelőtte elindúljak, írok csak azért is, hogy megtudjad néném, hogy azok a veszett kozákok el nem vittek. -126-

CLII.

Itt csak a kozákokról kell írnom, mégis csak a kozákokról; mert soha nagyobb rémülést nem lehet látni, mint itt van. Kiváltképen amiolta a törököket megverék, már a muszka is Kocsinnál vagyon, valóságoson lehet tartani a kozáktól. Szűntelen tele is vannak most a templomok, de nem azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy a nép minden portékáját a templomokban hordja. A vajda is tegnap ide visszájöve, de nem olyan nagy pompával, mint mikor elmene – Ilyen a világ! Mihent ide érkezék, én is megizeném néki, hogy küldjön el innét. Ma pedig magam voltam nála. Eleget beszéllgettünk a mostani dolgokról. De én leginkább azon sürgettem, hogy megindúlhassak; mert tudom, hogy ő vajdasága sem várja bé azokot a jó mag kozákokot. Vagyon is már rendelés irántam, el is készűltem, és isten jóvoltából elmondhatom, hogy holnap ide hagyom őket, mint szent Pál az oláhokot. Soha örömestebb meg nem indúltam, mint én fogok megindúlni. Ha lehet, még egy órával indúlok meg előbb, mintsem kellene – és maradok édes nénémnek. -127-

CLIII.

Valahogy tehetém szerit, de csak elillanték a veszett kozákok elől. Itt már talám nem kell tőllök félni. De, ha a kozákoktól nem kelletett félnem az úton, igen kelletett a tolvajoktól. Elég a, hogy Jászból 4-kén indúltam ki. A vajda mind lovakot, mind szekereket adatott, és két kalarást is adott mellém, de azoknak semmi hasznát nem vettem, csak harmadmagammal indúltam olyan veszedelmes útra; mert a többit nem számlálom. Mikor a városon kívűl voltam, mintha egy nagy követ vettek volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost nagy zűrzavarban hagyám – de ők lássák pedig, hogy én megszabadúlhattam. De ha egy veszedelemből kijöttem, más volt előttem; mert minthogy megindúlásom előtt csak egynehány nappal verték volt meg a török tábort, azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Moldovában és Havasalföldiben a sok kóborló, azon fog igyekezni, hogy, ha megverték, legalább vihessen valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen állapotban a török had igen húzóvonó – kivált az ázsiai nyomorú török, aki örömest viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen tarthattam a rossz társaságtól. Azonkívűl is mennyi sok erdőket kell általmenni, kivált Foksánig. De az isten úgy adta, hogy egy törököt sem találtam Foksánig: azon túl találtam, de azok idevaló törökök lévén, nem kell tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, desőt még moldvai embert sem láttam. Mintha csak én lettem volna egyedűl az egész országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a kis tartalékot kiveszem, de azonkívűl -128- gyönyörűséges utazásom volt. A mező mindenütt szállást adott, és a török szokása szerént, amely igen jó szokás, idején indúltam meg, és idején szállottam estvére.

Mindezekből általlátod édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit az isten oltalmaz, meg vagyon az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap volt. A szegény Pápay sógort, ha betegesen is, de életben találtam, és igen nagy örömmel látott. Noha itt már bizonyoson beszéllik a némettel való békeséget, de azonban csak tart a vajda attól, hogy Erdélyből látogatására ne jőjenek. Három vagy négy nap múlva, hogy kijöttem Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek, és meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, isten tudja. De, aki a fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám – ezután is hiszem a lesz. Elég nagy bútól, gondtól szabadított meg – ezután is ő viselje gondomat. Viselj, édes néném, magad is gondot az egészségre, és írj. -129-

CLIV.

Gondold el, néném, itt is kell félni azoktól a veszett kozákoktól, mert haszinte a békeség meglegyen, de a muszka armádából sok század elszakadván, erre a földre is béütöttek prédálni. Úgy tetszik, mintha csak engemet keresnének. És ha ide jöttek volna, az ágyban találtak volna; mert ennekelőtte egynehány nappal estve, amidőn le akartam volna fekünni, egy kis hideg jött reám. Egész étszaka aludtam, de másnap mintha minden tagomat, ízeimet elszedték volna egymástól, úgy voltam – semmimet meg nem mozdíthattam, még csak az ujjaimat sem. Egyszóval valamint egy darab fa, vagy akiben egy csepp vér nincsen, olyan voltam. Se meg nem fordúlhattam, se még csak a pohárt sem szoríthattam meg, noha igen nagy belső forróság lévén rajtam, szűntelen szomjuhoztam, de legkisebb fájdalmat nem éreztem. Így voltam harmadnapig. Azután egykevéssé az erő meg kezdett jőni, de úgy leapadott róllam a hús, mintha egy holnapig feküdtem volna – a belső nagy forróság emésztette volt meg. Azután eret vágattam – fele a véremnek olyan volt, mint a hideg étek, fele mint a ténta – eztet a jászi mulatságos lakásom okozta volt. Már most úgy vagyok, hogy kimehetek a szállásomról. De elítélheted, édes néném, micsoda állapotban voltam, mert éppen azon a napon, amelyen meg sem mozdúlhattam az ágyban, a szolgám mondja, hogy: uram itt rossz hír vagyon; mert a vajda udvarában igen rakodnak szekerekre – a vajda kiment a városból – és a városon minden ember futófélben vagyon; mert azt mondják, hogy a kozákok nem messze vannak. Ezt hallván csak gondoltam, hogy most -130- „oda vagyunk a tyúkoknak.“ És csak azt vártam, hogy mikor jönnek bé a házomban; mert tudtam, hogy olyan embertelenek, hogy még meg sem jelentetik magokot. Már mindenemet nekik szántam volt, de az isten úgy adá, hogy másnap hozák hírit, hogy csak a széleken kóborolnak. Azután hovátovább jobban lecsillapodék a hír, és mi is lecsendesedénk. Talám már teljességgel megmenekedtünk a veszett kozákoktól. Annyiszor írtam már felőllök, úgy tetszik, hogy tégedet is megijesztettelek, néném, vélek. Itt már a tél jól beállott. De a vajda, aki mindenkor jó volt hozzám, most megváltozott; mert nem állottam akaratjára. Az ő vajdaságánál drágábbnak tartom becsületemet és nemzetségemet. Vígyázz, néném, az egészségre; mert a drága portéka – és írj. -131-

CLV.

Nem kétlem néném, hogy már egynehány rendbéli leveleimet nem vetted volna. Én is vettem a februáriusi leveledet. Csakugyan annak is tulajdonítom, hogy eddig meg nem fagytam; mert itt rettentő irtóztató tél vagyon. 18-dik octobris állott bé, azolta mindennap szaporodott a hó, és nagyobbodott a hideg. Úgy tetszik, hogy városostól együtt minket Lapóniában vittek a Jegestenger mellé; mert senki nem emlékezik ilyen kemény télről. E pedig közönséges egész Európában. Ami pedig hallatlan dolog, és talám soha meg nem történt, hogy a jégen szekérrel mentek volna Dániából Svéciában. De nekem ahoz mi közöm? ahoz több vagyon, hogy rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén meg nem fagytam, megfagyhatatlan leszek ezután. A legényim magok csudálják, hogy maradhatok a hideg házamban. Van is okok hozzá, mert nekik engedtem a meleg házat – és inkább tűrhetek, mint ők, és nem zúgolódom.

De a nagy drágaság és szükség itt – az útczákon egymás keziből vonják ki a kenyeret. Sokszor történt, hogy ebédhoz ültem volna, de kenyerem nem volt. Mindezeket nem lehet csudálni; mert máshonnan semmit nem hozhatnak: itt pedig víz, malom, molnár mind összefagyott. Megvallom, hogy örömest megválnék Bukuresttől; mert itt igen únadalmas a lakás. Nem tudom én, micsodaféle emberek ezek, de ezekkel nem lehet társalkodni. Nem kell félni, hogy se Moldovában, se itt egy boér is híjon ebédre. Még gyermekkoromtól fogvást üsmerek egy boért itt, de legkisebb barátságot hozzám nem mutat. Mikor hozzá megyek, a szót nem -132- kimélli – mint az a többi. Azt ugyan veszem észre, hogy nem mernek a vajdától az idegenekkel társalkodni, de magok között is csak oláhok. Megbocsáss, néném, ha elvégezem levelemet; mert egész penitenczia írni. Valahány betűt írok, mindannyiszor kell a tűzhöz tartani a pennámot, hogy a ténta megolvadjon. De micsoda tűz ez is? mert még az is sokszor megfagy. Fát igen ritkán, és drágán lehet kapni – ami keveset kaphatok, azt inkább konyhára adom; mert inkább szeretem fázni és jól lakni – mert hidegben jobban esik az étel. Könyörögj már néném, hogy meg ne fagyjak már tavaszig. Noha már közel van, de itt olyan fergetegek vannak, mintha most kezdené a telet. Jó egészséget néném, nekünk meg egy kis lágy időt. -133-

CLVI.

Hálá istennek, a tél elhagyott bennünköt. De mit mondok? majd a tavasz is elhágy, még is az időről azt észre nem veszszük, hanem csak a kalendáriumból tudjuk. Már több egy holnapjánál, hogy vajdánk nincsen; mert a német visszáadván a töröknek azt a fele részét Havasalföldinek, amelyet bírt, azért Krajovára ment mintegy visszáfoglalni, és magát vajdának üsmértetni. Ilyen hasznát vette a német a békeség felbontásának. És az isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország másért büntettessék; mivel egyikben sem tett kárt a török – kivált Erdélyben, hálá istennek – amely emlékezetre való dolog.

Itt még most is minden ritka, és drága, kivált a pite. De nem igen törődöm rajta; mert az Úr segítségével egynehány nap múlva megindúlunk Zay úrfival együtt Rodostó felé, és örömest ide hagyom ezt a kéreggel födött várost. De itt hagyjuk egy kedves bújdosó atyánkfiát, a szegény Pápay sógort, aki elvégezé hosszas bújdosását. Így fogyunk lassanként, és annyi sok közűl négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a vígasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nem csak mi. A való, hogy igen sovány vígasztalás, de csak kell valamivel vígasztalni magunkot. Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni. Egy jó magyar papunk vagyon, nem régen érkezett, csíki barát. Azt gondolta szegény, hogy itt is úgy megbecsüllik a reverendát és a csuklyát, valamint -134- Csíkban. Mondottuk egynehányszor neki, hogy tegye le a szent Ferencz köntösét, de nem akarta. Aminap hozzám jövén ebédre, egy embertelen török a pipaszárral az orczáját megsímogatta. Ő azt szegény békeséges tűréssel vette, és másnap nagy tisztelettel megkövetvén a köntösét, oláh köntöst vett magára, és azolta nem tart a pipaszártól. A levelemet elvégzem, de azért, hogy hamarébb készűlhessek, megindúlhassak, és megláthassalak. -135-

CLVII.

Néném, jó egy lépés Bukurestről ide. Az isten ismét visszáhoza ide. Még volt itt a rakás kenyérből, arra visszá kelletett jőni, amint a török mondja. Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal, és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben kell menni. Az elmúlt holnapnak 26-dik napján indúltunk meg, és tegnap érkezénk ide. Azt kérdhetné ked, hogy mit csináltunk annyi ideig az úton? Én magam sem tudom, hanem azt tudom, hogy sokat aluttunk. Későn indúltunk meg mindenkor, és igen idején szállottunk meg. Sok helytt egynehány polturáért a bolgár leányokot megtánczoltattuk. De ők soha el nem fáradnak a tánczban; mert csak egy helyben tánczolnak, a lábokot ritkán mozgatják, egykét lépést tesznek előre, megannyit hátra, mind abból áll. De a sok éneket nem kíméllik; mert magok fújják, magok járják. De micsoda ének? hogy ugyan a foga csikorog az embernek, mikor hallja, mint mikor a vasat reszeli a lakatos: hanem csak az a különbség van benne, hogy mikor valamely szépecske énekelt, annak a szava mégis egy kevessé símábbnak tetszett. Az ő czifraságok abban áll, hogy sokféle pénzt rakjanak magokra. Hajokot, nyakokot, egyszóval mindenöket megrakják a sokféle rézpénzzel és polturával.

De még más ceremónia is vagyon; mert mikor bémegyen az ember valamely bolgár faluban, valamely vénasszony egy rostával eleiben megyen – abban búza vagyon – és marékkal az emberre hányja. Kell ugyan neki valamit adni; mert ő sem tartozik elhinteni ajándékon a búzáját. -136-

A Balkány nagy hegyeit harmad napig hágván, az isten szerencsésen ide hoza visszá minket az előbbeni régi és szomorú lakhelyünkre tegnapi napon.

Micsodás a világ, és micsoda gorombaság azon kapni! de mégis kapnak. Mi haszna már a vezérnek abban, hogy olyan nagy dolgokot cselekedett, ha kitették? Mikor történt a meg, hogy a török megverte volna a németet? De ő azt a csudát végben vitte – tudom, hogy nem magától – Belgrádot visszávette, és a töröknek a némettel való dicsőséges hadakozását jó békeséggel megkoronázta. Nem érdemlette volna-é a holtig való vezérséget, vagy legalább, hogy egynehány esztendőkig bírja? Annyi nagy emlékezetre való dolgok után nem bírhatá másfél esztendeig a vezérséget. Mit cselekedett Achmet Nissánsi, hogy helyiben tegyék, ha nem azt, hogy ő már jól tudta mindenféle levelekre a császár nevét felírni. Már e mint lesz hozzánk? isten tudja. De úgy leszen, amint ő parancsolja. Innét csakhamar Konstancinápolyban megyünk azért, hogy meglássuk, miben vannak dolgaink. A prussziai király májusnak a végén holt meg. -137-

CLVIII.

Micsoda nyomorúság, néném, abban a nagy városban lakni, ott hegyről hegyre mászkálni, ott hol egyhez, hol máshoz járkálni? De ha nagy baj és fáradság is, de annak meg kell lenni – főképpen az olyanoknak, mint mi, akiknek mástól kell várni. De az isten ebben az elhagyatott állapotunkban sem hagyott még el, és rendelt szükségünkre valót – áldassék szent neve érette. Úgy nem jártam mégis, mint aki Rómában ment, és a pápát nem látta; mert láttam a császárt – éppen a szállásom előtt ment el. Egyébképen nem köszöntöttem, hanem azt kívántam, hogy az isten hozza szent anyaszentegyházában, és adjon egészséget neki; mert ő ád kenyeret nekünk. Háláadással is kell hozzája lennünk; mert isten gyűlöli a háláadatlanokot. Elvégezvén tehát dolgomot hajóra ültem, és ma visszáérkeztem. Igen jó hajókázásom volt, estve indúltam meg, ma reggel itt voltam, és itt vagyok, és itt leszek, amég a mindenható istennek tetszik. Ha itt lesz halálom, legyen akaratja: ha innét máshuvá küld, abban akaratja legyen meg, csak szent áldása legyen rajtam. Ámen. -138-

CLIX.

Micsoda nagy hír e, néném! cseng-é a füled? A római császár megholt 20-dik octobris. E nagy dupla hír: mind a, hogy egy nagy császár holt meg, mind a, hogy az austriai ház elfogyott a férfiú ágról. Micsoda szép állapot élni; mert ha megholtunk volna, nem értünk volna meg ilyen nagy dolgot. Eztet a mi atyáink meg nem érték. Micsoda nagy változást okozhat ez e világban, ebben a nagy vendégfogadóban! Az ó törvényben, akik levelesek voltak, visszámehettek a főpap halála után – hát várhatjuk-é azt? Erre a hírre százféle gondolatok jőnek eszemben; de talám egyik sem leszen úgy, amint gondolom. Azért hagyjuk arra a nagy cselédes Gazdára. – És ha a levél igen kicsiny, a hír igen nagy. Mint vagy, néném? az egészség jól szolgál-é? Vigyázz reá néném; mert látod-é, mi jó élni! Majd elfelejtettem volna, hogy az isten jó pápát adott: augustusnak a végén választották cardinális Lambertinit. Most Benedictus XIV-diknek híják, 64 esztendős. -139-

CLX.

A kalendárium szerént már a tél elkezdődött, de az idő arra nem hajt, és úgy viseli magát, mint a nyár. Még eddig tüzet nem csináltunk – hogy is csinálnánk? micsoda melegek járnak! éjjel nappal nyitva az ablakaink. Az elmúlt tél olyan nagy volt, hogy talám soha Európában nagyobbat nem értek; most pedig télben is nyári mentét kell viselni. Ki mondhatná meg annak az okát? én megmondom, aki jobban tudja, mondja jobban. Az elmúlt télen nagyobb hidegek jártak, azért fára is többet kelletett költeni; a mostani télen jó idők járnak, fa is kevés kívántatik. Mindezekből tehát azt hozom ki, hogy most nem kell annyi fát venni, miért? mert nincsen hideg. Látod-é néném, micsoda jó philosophus öcséd vagyon? Hátha még tanultam volna? De ha nem tanultam is, üsmerek olyanokot, akik philosophusok, nem elég a?

Ne beszélljünk csak a hidegről, hanem arról is, hogy az idén igen nagy rendeket kaszáltak le, és a halál megmutatta, hogy nem csak a szalma házakban kaszálhat, hanem még a palotákban is. Legelőbbször XII-ik Kelemen pápát az isten magához vévé. – A prussziai király 31. máji meghala. – Egy özvegy spanyol királyné utánna mene. – VI. Károly császárt az isten kiszólítá 20-ik octobris. – Eztet a muszka czárné csakhamar követé nyolcz nap múlva. Mindezek nagy változásokot okozhatnak Európában.

Vagyon több négyszáz esztendejénél, hogy a császári korona ki nem ment az austriai házból, amely háznak most lett vége. De már azt a puszta házat is hárman fel akarják osztani: a spanyol király, a bavarus, -140- és a prussziai király Sléziát akarja elfoglalni. Már el is kezdette ez az utolsó a hadakozást. Ezen kivűl is még tart a spanyol és az anglus között való hadakozás. A franczia is segítséget adott a spanyolnak.

Mindezek nagy dolgok, és egy esztendőben ennél nagyobbak nem történtenek. A fejdelmek mindenütt készűlnek, és nagy mozgásban vannak. Csak mi vagyunk igen nagy bújdosó csendességben, mintha a mi dolgunk volna legjobban. De a gazdag akkor eszik, mikor akarja, és a szegény mikor kaphatja. Már most mindenünnen gyűlnek össze a követek Francofurtumban a császárválasztásra, de a nem lesz még olyan hamar meg. Meglesz, nem lesz, az ő dolgok: mi csak imádjuk a Teremtőt, akinek akaratjából vagy engedelméből lesznek mindenek, és adjunk hálákot néki, hogy megadta eltöltenünk ezen esztendőt. -141-

CLXI.

Édes néném, egynehány rendbéli leveleidet vettem, olvastam, és választ is adtam reájok. De az elég szomorú hír, hogy a főtolmácstól elvették a fejét. Annál nem vallhatott soha nagyobb kárt: tudom, hogy drágán megváltotta volna: de nem lehetett. Azt írod, hogy úgy is elvették mindenét, és a feleségét is megfogták. Micsoda szamár ez a világ, vagy mi vagyunk szamárok, hogy úgy kapunk rajta. A moldvai vajda testvéröcscse lévén, tudom, hogy most szepeg. Mennyi pénzt, portékát nem találtak nála! Csak elhiszem, a fiának keresett, és a feleséginek; mert maga semmijinek nem vette hasznát. Igenigen soványúl és ösztövéren élt, valamint szoktak élni a görögök. Három esztendős mentét is láttam rajta, noha tudom, hogy nyusztos mentéje is elég volt. Azt pedig láttam, hogy a feleséginek meg volt a feje terhelve gyémánttal és smaragddal. Úgy tetszik, hogy az az úr még gyermekségétől fogva megérzette ezt a veszedelmét; mert én mindenkor szomorúan és olyan mord ábrázattal láttam, talám soha sem nevetett. Érjük meg mi, néném, amink van, azzal, noha igen kevés. De adjunk hálát istennek a mi mindennapi kenyerünkért.

Már úgy cselekszem, mint mikor hárman négyen összegyűlnek, és nem lévén miről beszéllni, csak az időről beszéllünk. Én is arról írok; mert még eddig csak ősz volt. Mindenkor száraz idők az egész télen. Háromszor havazott, de az is micsoda havazás volt? Csak az örményeknek sem volt elég. Mi is megehettük volna, ha bodzakása lett volna. – A világi hírek azt mondják, (mert mi azon kívül vagyunk) hogy a prussziai -142- király dolga Siléziában igen jól foly, és hogy mindenütt mindenek hadat gyűjtenek. Ha kiki megérné a magáéval, micsoda csendesség volna e világon. Írj, néném, de igen ölelgetni kell az egészséget. Itt mi istennek hálá csendességben töltjük bújdosó napjainkat. Gazdaságra is adtam magamot; mert a kertemben egynehány szőllőfát ültettem, meg is fogantak, két gerezd szőllőt is hoztak. Én azoknak úgy örűlök, mintha a tokaji hegyet bírnám. Édes néném, mely kevéssel meg kell elégedni egy bújdosónak. -143-

CLXII.

Mint vagy édes néném? Az egészség mint szolgál? Szoktak-é írni abban a nagy városban tavaszszal? talám nem? mert már régen nem vettem leveledet, vagyon hat napja. A jégszívűnek, mint az én néném, a nem sok: de egy székely szívnek igen sok. Én pedig nem régen küldöttem egy nagy levelet; mert itt szeretnek írni tavaszszal is, még nagyobb gyönyörűséggel, mint egyébkor. Mert úgy tetszik, hogy tavaszszal a virágokkal együtt a barátságot is meg kell újítani, és most több édesebb szók jőnek az elménkre, mint más időkben. Annak mi az oka, az asszonyok jobban tudják. Elég a, hogy a nagy száraz tél után száraz tavaszunk vagyon. De minden bővséggel mutatja magát; mi pedig csak hervadunk mind magunk, mind minden dolgunk. Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott isten áldása. – Hárman-négyen vagyunk, mégis meg nem állhatunk; mert az a veszett egyenetlenség csak közöttünk marad. Noha tahinja nincsen a portától, de csak élődik; mert mi magunk tápláljuk veszedelmünkre. Ha rajtam állana, régen eltemettem volna: de, amint látom, ő fog minket eltemetni. Itt semmi olyas hírek nincsenek, amelyek minket illetnének: hanem csak azt látjuk, hogy mindenütt készűlnek a hadakozáshoz. A brandeburgus jóformán elkezdette. A követek mindenfelől mennek nagy pompával Francofurtumban a császárválasztásra. Ők lássák, azzal nem törődöm, hanem csak azzal törődöm, hogy a néném egészsége fris legyen. -144-

CLXIII.

Ne csudáljad, néném, ha gyakrabban nem írhatok; mert igen nagy szárazságok járnak – a téntám is elszáradott. De a mind semmi volna; csak a vizek el ne száradtak volna; mert csak szükségre valót is nehéz kapni. Ne mondják nékem ezután, hogy a száraz esztendő szűk esztendő; mivel öt holnaptól fogvást öt óráig tartó esőnk nem volt, mindazonáltal az aratás bő volt – termettebb gyümölcsfákot pedig nem lehet látni, mint az idén. De aki száz emberrel százezeret megverettethet, eső nélkül is adhat bőséget, amint azt látjuk az idén.

Ez az istennek a mezei áldását illeti, nézzük már a városon való irgalmasságát. Igen tartottunk attól, hogy a szárazságokban betegségek ne uralkodjanak, főképpen a pestistől tartottunk: de, istennek hálá, egy esztendő sem volt egészségesebb. Ami legnagyobb, a császári városban sem hallatik. Miről panaszolkodhatunk tehát? egyébről nem, hanemha háláadatlanok vagyunk, és leszünk az istennek annyi áldásáért.

Amég a borszüret elérkezik, addig tegyünk egy kis fordulást Francofurtumban. Mindenféle királyoknak a követjek már régen ott vannak a császárválasztásra, de még ahoz nem kezdettenek. A fejdelmek mindenütt hadat készítnek. A prussziai király negyvenezer embert vitt Siléziában. A bavarus Csehországra vágy a franczia segítségivel. Legyen isten akaratja. – Néném, jó egészséget kívánok. -145-

CLXIV.

Azt kérded, néném, hogy mit csinálunk, és mivel töltjük az időt? Az első kérdésre azt felelem: hogy a legnagyobb dolgunk a, hogy eszünk, iszunk – a másikára azt, hogy aluszunk, és a tengerparton sétálunk. Nem elég dolog-é mindez egy bújdosónak? Azonban várjuk, hogy valaki haza vessen minket, valamint Jeruzsálemben a betegek várták a Siloé tója mellett, hogy az angyal felkeverje a vizét, és abban vessék őket. De azt az angyal keverte fel, és nem ember. Hagyjuk a bölcseségnek angyalára magunkot. Ő tud mindeneket, mint kell lenni. Nékem pedig a hazám javát, és csendességit kell kívánnom, és nem csak különösön a magamét.

A bavarus a Csehországért való hadakozást elkezdette a franczia segítségével. A magyar királynét is megkoronázták 25-dik junii. A lovon való ceremóniát is végben vitte, a világnak három részire vágott a karddal, megmutatván, hogy annyifelől való ellenségtől megoltalmazza az országot. A ceremónia igen szép. Hagyjuk isten akaratja alá magunkot. Ahol nincsen emberi reménység, ott vagyon az isteni segítség. Másszor többet. Pola téti. -146-

CLXV.

Ha csak az idő járásáról diáriumot nem csinálok, nem tudok mit írni. Ezután csak azt írom: ma jó idő volt, tegnap esett, tegnapelőtt nagy szélvész. Az ilyen nem levél, hanem kalendárium, és még előre ellátom, hogy mire ítélné ked az olyan levelet. Istennek hálá, kedves néném, nagy csendességben töltjük napjainkot. A mi napjaink mind egyszínűek, semmi külömbözés nincsen közöttök. Ma olyan mint holnap, holnap is csak olyan lesz, mint ma volt. Mindenkor egyaránsu dolgokban foglalatoskodunk, és mindenkor vonjuk magunk után hosszas bújdosásunkot, amelynek talám csak a halál veti végit.

Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztetésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem irigyeljük. Gondolom, hogy más sem irígyli a mieinket. A gazdasszony zsimbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nékik.

A bavarus a királyné ellen hadakozik a francziával Csehországért, a prussus meg Sziléziáért. Micsoda nagy telhetetlenség, mikor az ember bé nem éri a magáéval. A bavarus czimbora nélkül Csehországot se el nem veheti, se meg nem tarthatja. A keresztyének egymást fogyasztják, a török azt békeséges szemekkel nézi. Én is békeséges egészséget kívánok nénémnek. -147-

CLXVI.

Vagyon immár egynehány napja, hogy a vezért letették a kerékről. Ali pasát emelték fel helyében. E már másodszor vezér – példa nélkül való dolog – de jó, emberséges ember. Mikor nem akar is valamit megadni, legalább emberségesen bocsátja el magától a kérőt. E nem jó természet-é? igen jó. Nem úgy, mint azok, akik nem is adnak, mégis dérrel durral adják ki a választ. Ennek az apja a császár doctora volt. E mihozzánk mindenkor jó volt.

Micsoda szép dolog, mikor az ember felől jót mondanak, néki jót kívánnak. A mindannyi imádság isten előtt. Mennyi sok száz szegény férfi és asszony monda jót a Krisztusról holta után, akikkel jót tett volt. Mikor szent Péter feltámasztá Tábitot, a sok szegény asszony a vállokot, szoknyákot mutogatják vala néki, amelyeket Tábit csináltata vala nékik. Aki felől jót nem mond senki, igen szégyenűl megyen ki e világból, ha gazdag is. Egy jó keresztyén azt szokta vala mondani: „Elvesztettem, amit elköltöttem – Másokra hadtam, amit bírtam – A megmaradott, amit másoknak adtam.“ A bizonyos, hogy megmarad nem csak az adomány, hanem még csak a szép, kegyes, és felebaráti szeretettel való szók is megmaradnak. Hát mit mondhatni az olyanokról, akik nem törődnek, akármit mondjanak felőlök holtok után? Azt mondhatni minden balítélet nélkül, hogy durva volt a szívek, és kevés felebaráti szeretetek. Való, hogy nem kell csak magunkért keresni a jó és emberséges nevet, hanem csak az istenért. De meg az írás azt mondja, hogy mások látván cselekedeteinket, azért az istent dicsérjék. Való, szent Pál azt mondja, hogy nem törődik -148- azon, akármit mondjanak felőle az emberek, azaz a rossz nyelvek, a háláadatlanok: de soha senki több okot nem adott az utánna való jót-mondásra, mint ez a szent. Való, hogy az írás azt mondja, hogy, hacsak azért akarunk emberséges emberek lenni, hogy az emberek megdicsérjenek, elvettük a jutalmat, amely csak füst jutalom lészen. Azért a jót nem magáért a jóért kell cselekedni, hanem az istenért, és nem a testi, hanem a lelki haszonért. Mondjuk el mind ezek után, hogy a keresztyéni emberséges ember felől midőn jót mondanak, az isten áldása száll reája, holta után pedig az ő irgalmassága. Mint vagy, néném? -149-

CLXVII.

A császár halálától fogvást igen nagy dolgok történtenek. A leányát ki akarák fosztani minden jószágiból. A bavarus Csehországot akará elvenni, hadakozék is érette, de rossz vége lett. A prussus pedig azt állította, hogy nagyobb köze volna Sziléziához, mint az austriai háznak. A hadakozást elkezdvén, másfél esztendeig hadakozék érette, végtire el is nyeré, és a békeséget megcsinálá a magyar királyné a prussussal ebben a holnapba. Abban bizonyos vagyok, hogy az austriai ház soha el nem felejti Sziléziát. Valamikor akkor, de a békeség felbomlik. Megérjük-é mi azt, vagy sem, az Úr tudja. Azt tudom, hogy a nénémnek egészséget kívánok. -150-

CLXVIII.

Csak a mennyekből nem lehet leesni, noha onnét leestek a rossz angyalok: de ezen a földön akármely magasságra hágjon az ember, de csak le kell onnét szállani, valamint történék mostanában Ali pasával, aki nem ülhete másfél esztendeig a kereken, csak le kelleték fordúlni. Ő már kétszer próbálá azt a kereket. De jó szerencséje a vezéreknek, hogy már egy vagy két török császár megváltoztatá a régi szokást, hogy a letett vezéreket megfojtsák. Micsoda nagy eset egy vezérnek a vezérségből kiesni, mert azt elmondhatni, hogy királyi tisztség. Ura az egész imperiumnak. Őrajta vannak mind a hadi, mind a törvényes dolgok, egyszóval minden igazgatás. Mindenféle tisztségek őtőlle függnek. A vezérek fizetése igen kevés. De ki mondhatná meg, mennyi ezer módjok vagyon a gyűjtésbe. De ebben az országban ha a főtisztek húznak, vonnak, meggazdagúlnak, az a császár hasznára vagyon; mert ha leteszik őket, sok erszény pénzzel kell megváltani fejeket, hogyha pedig megölik, minden jószágok a császáré.

A vezérségnél nagyobb tisztség Európában nincsen, se hatalmasabb, se nagyobb jövedelmű: de se mulandóbb sincsen; mert az óráját sem tudja, mikor más letaszítja a kerékről. Már a sok, aki abban két esztendőt eltölt. A vezérek bízvást elmondhatják szent Pál után: Nincsen maradandó városunk. A letett vezérek soha többé meg nem látják Konstancinápolyt. Ilyen fejdelmi tisztségre pedig nem választnak mindenkor az uraknak az eleiből, hanem csak amint a császárnak tetszik. Azt elérheti egy borbély, egy favágó, egy mészáros, egy hajós. Ezekből mind voltak vezérek. Az új vezérünk pedig a fő jancsáraga. Meddig ül a póczon, azt maga sem tudja. De azt tudom, hogy néném egészségét kívánom. -151-

CLXIX.

Itt a legnagyobb hírünk a, hogy a vezért letették, és a tiháját Mehemet pasát tették helyiben. E már 14-dik vezér, amiolta ebben az országban uralkodunk. Mondám, hogy uralkodunk; mert isten ő szent felségének nagy gondja lévén reánk, se bajt, se szükséget nem tudunk. Való, hogy azt nem mondhatom, hogy úgy élünk mint a hal a vízben; mert ők szomjúan meg nem halnak: itt pedig a vizünk is megszükűlt, és a csorgók elszáradtak. Azt pedig nem kell csudálni, mivel hat holnaptól fogvást egy jó esőt nem láttunk. Köpönyegre nincsen szükségünk. De azt lehet csudálni, hogy mégis elég termett minden, még bor is elég lészen. Másutt ilyen szárazságot az éhség követné: de itt csak terem minden bőven. Úgy tetszik, mintha a föld is hozzá szokott volna a szárazsághoz, amint is hogy itt rendszerént a nyár igen száraz, és csak tavaszszal legyen egy kevés eső, minden elég lesz. Ha itt annyi esők járnának, mint másutt, a bor igen szűk volna; mert itt a a szőllőket fel nem karózván mind elrothadna, amelytől itt igen tartanak, hacsak két nap vagyon is eső. Minden országban más szokás; mert a természet is más szokást tart. Ha itt a szőllőket felkaróznák, mind elszáradna. Úgy tetszik, hogy eleget beszéllt a gazdaságról egy olyan, akinek egy talpalatnyi földje nincsen – maradok édes néném. -152-

CLXX.

Miért kívánni hosszú életet, mivel Mathuzsálem megholt – és mért vágyni a nagy tisztségekre, mivel Mehemet vezért letevék az elmúlt holnapban. Ha mindenik letett vezér után egy prédikácziót akarnánk csinálni az életnek, a szerencsének változásáról, állhatatlanságáról, soha sem volna annak vége. Hanem ezután csak azt mondjuk a letett vezérekről: adjatok számot sáfárságtokról. A vezér pedig Abdula pasa.

Ennek a holnapnak az elein érkezék Konstancinápolyban gróf d’ Esalleur, hogy követ lenne a portán. A felesége lengyel, Lubumércky familiából. Ez a franczia úr Párisból Saxoniában, onnét Lengyelországban kerűlt Törökország felé.

A keresztyének között nagy hadakozás vagyon. A török békeségben vagyon. Adja isten lelki békeségit nekünk. -153-

CLXXI.

Immár a keresztyének is megbékéltek. Ennek a holnapnak a kezdetin volt meg a békeség a magyar királyné és a franczia király között. Ugyan ebben a békeségben engede a magyar királyné Oloszországban két vagy három tartományt Dom Filepnek. Legyen hosszas békeség, de a királyok között csak támad valamely per, amelyet az álgyú prókátorokkal folytatják.

Itt mi békeségben vagyunk. A császárunk a békeséget szereti. A szomszédival jól vagyon, a nép szereti. Aki pedig valamely igazságot keres, és a bőriben meg nem fér, azt csakhamar a halak országában küldi, de fő nélkül. A török urakot pedig nem a hazához való szeretet indítja fel, hanem csak a veszett fösvénység. A jancsárok itt ha feltámadnak, a pénzzel mindjárt lefektetik őket. Ez a császár olyan kezlár agájának véteté fejét, akinek fejdelemhez illendő kincse volt; mégis a bőriben meg nem fért, hanem a császár ellen kezdett holmit indítani. A kezlár agáknál boldogabb nem lehet e világon – szűntelen a császár előtt vannak. Az asszonyira ezek vigyáznak. – Annyi kincset gyűjthet, amennyit akar. Noha minek? mivel gyermekek nem lehet. Feleségre szükségek nincsen; mivel, ami azt a szükséget okozná, azt tőllök egy késsel elmetszették. -154-

CLXXII.

Kedves néném, látom, hogy már elfáradtál a leveleimben csak esőről, hidegről, melegről olvasni, hanem azt kívánod, hogy írjak valamit is a török udvarról, annak szokásáról, igazgatásáról, rendtartásáról. E mind jó és hasznos: de ilyen formába nem levelet, hanem könyvet kellene írnom. Látom én azt, hogy az asszonyok is megokosodnak idővel – tegyük oda még a férfiakat is, azoknak is szükségek vagyon arra, hogy az idő legyen mesterek. Azelőtt csak a múlatságról gondolkodtunk: most pedig azt akarjuk tudni, hogy mi szokás vagyon a birodalomban – micsoda változás ez? Kedves néném, ebben is kell engedelmeskednem, és véghez vinnem kívánságát, amint tőllem lehet.

Legelsőben is azon kezdem el, hogy nem lehet eléggé nem csudálni ennek a nagy birodalomnak annyi ideig való fenntartását, és ne tulajdonítani annak a fegyver által való nevekedését inkább az isten rendelésinek, mintsem a török rendszerént való igazgatása módjának, vagy azok okosságának, akik azt igazgatják. Nem is gondolhatunk mást, ha meggondoljuk a császárnak egészen való hatalmát, amely gyakorta mind okosság, mind jó erkölcs nélkül vagyon, és akinek beszédje és cselekedete ha kevés okossággal volna is, de törvény és példa. A portán nem a nagy nemből valóság, se nem az érdem emel fel valakit a nagy tisztségekre: hanem a császárnak hozzája való jó akaratja. Micsoda az orvossága az ilyen rendetlenségnek? a kemény büntetés; mivel azt hamarjában megölik, aki a birodalom ellen kezd valamit, és e zabolában tartja a pasákot. A keménység és az erőszak természete a törököknek. Ők az -155- igazgatásnak módját a hadakozásban kezdették, azt meg sem változtatták. Mindenben természetté vált, hogy úgy legyen, mint a rab. Ebben a nagy birodalomban szükséges, hogy mindjárt még kezdetiben eleit vegyék annak, aki az ellen akarna valamit indítani. De sőt még itt csak a gyanóságot is a megöletés követi. Most ez elég: másszor többet, vagy kevesebbet. Talám azt kívánod, néném, hogy a birodalom históriáját írjam le? Csak azért is jó egészséget, jó étszakát. Ki látta májusban sokat írni? -156-

CLXXIII.

Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk? A vizi postáink igen sokáig maradnak az úton. Azt írod néném, hogy kedvesen olvastad a porta iránt való levelemet, és hogy csak kövessem; mert kedvesen veszed – én pedig mindenkor azon igyekeztem, hogy kedvet találjak. Elkezdem tehát nem az úr, hanem az asszony dolgát.

Azt tudod, néném, hogy a törökök fegyverekkel nyerték meg Európában, Ázsiában és Afrikában a nagy és gazdag tartományokot, akiknek teljességgel való örökös ura a császár. De ezekből ki kell venni a papi, és a templomokhoz való jószágokot; mivel a papok nálok is szeretik a jószágokot.

A földnek ős örököse lévén tehát a császár, a fegyverrel meghódoltatott tartományokot a császár még eleinte mindjárt felosztá a vitézinek, hogy megjutalmaztassa jó magokviseléseket. Ezeket a jutalmakot pedig Timároknak nevezék, de nem a magyar timáraink. És azok, akik olyan jószágokot bírnak, tartoznak bizonyos számú lovasokot tartani a császár szolgálatjára. De azt jó megtudni, hogy azok a jószágok, noha örökösek legyenek is, de azt úgy bírják, mintha bérben bírnák; mivel a császár elveheti tőllök amikor akarja. A császárnak ilyen teljes hatalmára való nézve nevezik őtet a törökök földi istennek, vagyis az isten árnyékának. Ezért is tartják a törvény doktorai, hogy feljebb való a törvénynél. Való, hogy bizonyos dolgokban a császár a mufti ítéletihez folyamodik; de ha úgy nem ítél, amint néki tetszenék, minden irgalmasság nélkül kiteszi a muftiságból, és olyant tészen, aki inkább tudja kedvét keresni. -157-

A törökök azt is tartják, hogy a császár megmásolhatja fogadásit és igéretit, amidőn a valamiben megsérti, vagy kisebbíti az ő örökös hatalmát. Való, hogy mikor császárrá teszik, megesküszik, és azt fogadja, hogy oltalmazni fogja a török vallást, és a Mahumet törvényét. De ugyanazon törvény a törvény szájának és magyarázójának nevezi. De az is való, hogy a tudós törvényes doktorok a császár hatalmát meghatározzák a vallás dolgaiban: de az országos dolgokban egész hatalomban hadják. Immár eleget írtam. A krími tatár sem íratna ilyen melegben a rabjával többet. -158-

CLXXIV.

Itt, kedves néném, bő szüretünk vagyon. Ürmös bort is csinálok. A szőllő olyan olcsó, hogy egy polturán három okkát adnak a gyönyörűséges szép édes szőllőből – a kilencz fontot tészen. Ha a szőllő olcsó, a munkája sem sokba telik, valamint a több mezei munkák. Példának okáért a pamutot felszedi ebben a holnapban – ugyan azt a földit decemberben elsőben elvetteti, azután egy nyomorú ekével s két ökörrel felszántják – juniusban olyan búzát arat, mint a nád.

Elfelejtettem vala, hogy az asszony dolgára hínak. A törökök a több jó erkölcsök között az engedelmességet legnagyobbra becsűlik. Leginkább erre is tanítják azokot, akiket a császár udvarában nevelik, és akik a nagy tisztségekre rendeltettek. Amint is hogy azokot, akik a császár parancsolatjából való halált engedelmességgel veszik, mártiroknak tartják, és hogy azok mindjárt egyenesen postán mennek paradicsomba. Ugyanezen okból is adják mindazokra, akik tisztségekben vannak, a Kul nevet, ugymint a szultán rabjai. Sőt még a fővezér is nagy nagy tiszteletnek tartja ezt a nevet adni magának. Elmondhatni azt is, hogy az egész birodalom csak rabokból áll. Az ifjakat, akiket az udvarban nevelik, ott 20, 30, 40 esztendeig is zárva tartják, mint a tömlöczben. Többnyire a pasáknak az anyjok rableány volt – a császárok mindenkor rabasszonyoktól valók. Ettől vagyon, hogy a törökök oly hajlandók a rabhoz illendő szolgálatra. Többet nem írok; mert tegnap nagy fogyatkozás volt a napban – csillagokot is láttunk. -159-

CLXXV.

Ez a levelem abból fog állani, hogy mi formában nevelik az ifjúságot a császár udvarában; mivel a törökök azt tartják, hogy a császárt olyanoknak kell szolgálni, akik tőlle vették a neveltetést és az eledelt. – Azok az ifjak pedig többnyire keresztyén apáktól és anyáktól valók. Ezek a nagy tisztségekre vannak hivatalosok. A törökök ezeket isoglánoknak nevezik. Ezeknek az ifjaknak pedig igen szépeknek, és szép termetűeknek kell lenni, minden testi fogyatkozás nélkül; mert a törökök azt tartják, hogy egy szép testben mocskos és piszkos lélek nem lakhatik. Minekelőtte bévegyék őket, a császárnak bémutatják, aki elosztja őket az arra rendeltetett iskolákban. De elsőben a könyvben felírják neveket, hány esztendősek, hová valók, és azután fizetések jár – napjára négy vagy öt pénz. Ezek el vannak osztva a nagy, vagy a kis iskolában. Rendszerént a nagyban megvagyon 400, a kicsidben 200. És igen nagy vígyázással, és szorosan nevelik őket. – A mesterek a vallásra, török, persiai, szerecsen nyelvekre tanítja őket. Ezekre pedig a fejér herélt embereknek a fejek visel gondot. Mind köntös, mind étel dolgában tisztességesen vannak. Az ágyok sorjában vagyon, és minden ötödik ágy között egy herélt ember fekszik, hogy valami rendetlenség ne történjék közöttök. Amidőn a gyermekségből kikelnek, olyan foglalatosságban gyakoroltatják őket, amelyekhez erő kívántatik, dárdát, láncsát hajíttatnak vélek, a nyilazásra tanítják. Ezeken kívül kézi munkára is tanítják, a nyíl-, nyereg-csinálásra, muzsikára; kutyákat, madarakat neveltetnek vélek. Ezekből az iskolákból feljebb való -160- hivatalokra emelik őket, úgymint a császár ingeit mosni, gondot viselni a drága italira, a fizetéseket is megjobbítják, napjára 8 pénzek jár. Ebből a két házból még feljebb való házban fognak menni, amelyet Cház-odának híják, amelyben negyven inas lakik, akik szűntelen a császár mellett vannak. Ezek közül tizenkettő az udvari főtisztségeket viselik, ezek azok: a Seliktár aga, aki a fegyverhordozója; A Rikiabdár aga, aki a kengyelét tartja; Az Ibriktár aga, aki a vizét hordja; A Tulbendár aga, aki a császár csalmáját ékesíti; Kemhusár aga, aki a köntöseire visel gondot, és fejér ruhákra; A Chernegir basi a feje azoknak, kik a császár ételét megkóstolják; Zagárgi basi, aki a kutyákhoz láttat; Dirnakgi basi, aki a császár körmeit metélli; Barber basi, az első borbély; Muhascsegi basi, aki a költségre vigyáz; A Teskeregi basi, secretárius. Ma többet nem. -161-

CLXXVI.

Ma a fél emberekről írok, vagyis a heréltekről. Mivel vannak a császárnak kétféle herélt emberi: vannak fejér és fekete. A császárnak a belső udvarabeli főtisztei mindinkább heréltekből állanak. A császár első papja, és a császári templomoknak plébánusi heréltek.

A fekete heréltek az asszonyok szolgálatjára rendeltettek. Ezek teljességgel meg vannak herélve, és ezeknél rútabbakot se ocsmányobbakot nem lehet látni. Ezeknek a legelső tisztje a Kislár agasi.

Úgy tetszik, hogy itt beszéllhetünk a császár udvarában való leányokról. Ezek mind külömféle országból való rab leányok; kiválasztják a legszebbeket. Ezek két házra vannak elosztva, valamint az inasok. A foglalatosságok a varrás, mindenikének különös ágya vagyon, és minden ötödik ágy között egy igen vígyázó öreg asszony fekszik. Ezeket a muzsikára és a tánczra tanítják. A császár anyja ezekből veszen maga mellé, akiket akarja. Az öreg asszonyt, aki ezeknek parancsol, nevezik kaden kiája: a leányok anyja.

Amidőn a császár közűllök akar választani, sorba állítják. Amelyik megtetszik, annak veti a keszkenőit, és azt pompával viszik a császárhoz. Ha szerencséjire első fiat hoz, megkoronázzák, és a Hasáki sultana nevet viseli; a többi, ha fiat hoznak is azután, nem viselik ezt a nevet.

A császár halála után akiknek leányi voltanak, az udvartól kimehetnek; de akiknek fiok volt, azok bé lesznek rekesztve holtig, hogyha csak a fiok császárrá nem leszen. Mindezekből kitetszik, hogy a császár belső udvara olyan, mint egy iskola, ahol nagy rendet tartanak. Már ezután a császár külső udvaráról lesz a szó. -162-

CLXXVII.

Fogjunk az asszony dolgához, és kezdjük el a fővezéren, akit a törökök Vizir Azemnek nevezik, ugymint a tanács fejének. A császár csaknem az egész hatalmát kezében adja, keziben adván a maga nagy pecsétit, amelyen a maga neve vagyon metszve. Ezt a tisztséget az első Amurátes kezdé.

Vannak még más hat dívánvezérek, akik a dívánban csak akkor adhatnak tanácsot, amidőn tanácsot kér a vezér tőllök.

A vezér udvara fejdelmi udvar a nagy ceremóniákba. A három szegletű csalmáján két tollat visel, a császár hármat. A vezér előtt három lófarkat visznek. – Ezt a nagy becsületet csak három pasának adják meg az egész birodalomban, minthogy a császár képét viseli. Minden a maga perét őeleibe viheti. Egy hétben négyszer tart dívánt a császár udvarában, kétszer pedig a maga házánál. A vezér oly hatalmas légyen is, de meg nem ölethet egy basát a császár kezeírása, parancsolata nélkül, még csak egy jancsárt is a főtisztje híre nélkül. Ámbár minden kérésnek a vezér keze által kell meglenni, ha történik, hogy valakinek nagy igazságtalanságot cselekedtenek, amelyben a vezérnek is része volna, olyankor szabad a császárra híni, tűzet tévén a fejére, és úgy menni a császár udvarában igazságot kérni.

A vezér fizetése csak húsz ezer tallér esztendőre. De az ajándékok, amelyeket a basák adnak az egész tartományokból, és a sok pénz, melyet veszen fel mindazoktól, akiknek dolgok vagyon a portán, rettentő sokra -163- megyen; amelyet a császár látatlanná tészi; mivel az a kincs még az ő ládájában fog menni.

Vannak még a vezér után nagy tisztségek, ugymint a beglerbégségek. Ezek a tartományok gubernátori. Ezek mind három boncsokosok, és urai mind a hadi, mind a törvényes dolgoknak. Az anatoliai beglerbégség legelső. Ennek egy milliom készpénze jár esztendőre. Huszonkét beglerbégség vagyon. Ezeknek a nagy gubernátoroknak mindenikének vagyon magának muftija, reis effendije: cancelláriusa, defterdárja: kincstartója.

Hát a havasalföldi és a moldovai vajdákról ne szóljunk? A kettő között a moldovai az első, és a szegényebb. A moldovai a császárnak hatvanezer tallért ád, hát még a sok imide-amoda való ajándék még annyira megyen. A havasalföldi vajda százharmincz ezer tallért. Régenten a törökök olyan együgyűek voltak, hogy magok mentek az adópénzért. Volt olyan havasalföldi vajda, aki utánna küldött a törököknek, és tolvaj képiben elvették tőllök az adó pénzt. A török egyszer-kétszer csak elszenvedte, de a szemit felnyitotta, és már most a vajda emberei szedik az adópénzt Konstancinápolyban. Ha elvesztik, nem a császár kára. -164-

CLXXVIII.

Itt attól nem igen tarthatni, hogy a távolvaló tartományokban a gubernátorok az engedelmességet félben rúgják, és magokot szabados urakká tegyék; mivel arra igen vígyáznak, hogy olyan gubernátorokot tegyenek, akik a császár udvarában neveltettek, akik nem tudják se apjokot, se anyjokot, se semmi pereputyokot, akiknek nem lévén semmi támaszhoz reménységek, nem lehet valamit kezdeni a császár ellen.

A császár azt meg nem engedi, hogy az atyának gazdagsága a fiára szálljon. Minden pasának az örökje a császáré, és abból annyit ád a gyermekeknek, amennyi elegendő, hogy élhessenek.

A császár ha nem jó szemmel látja valamely pasának nagy hatalmát vagy gazdagságát, akkoron vagy húgát, vagy más atyjafiát adja néki. Az eljegyzéskor nagy summa pénzt kell adni, és drága ajándékokot kell adni a házasság előtt: házasság után pedig tartani kell nagy fényességgel, úgy annyira, hogy akármely nagy kincse legyen, de a felesége megüresíti a ládáit, még pedig véle sem lakhatik; mert a császár atyjafiait ki nem viszik soha Konstancinápolyból: magának pedig a pasaságban kell lakni.

A régi familiákra itt semmi tekintet nincsen. – Az olyan pasa pedig, aki császári vérből valót veszen el, a feleségét, akit annakelőtte vett volt el, el kell bocsátani, akármely nehéz dolog legyen a. Minthogy pedig az új feleségivel sem lakhatik, azért a felesége ád neki csemegére egykét halajkát, vagy rableányt. Nekünk is csemegére elég bő szüretünk volt. -165-

CLXXIX.

Kedves néném, e jubileum esztendő szent esztendő, bár a szent Péter templomában mehetnénk: de oda nem mehetünk. Imádjuk itt az istent: nagy az én nevem mindenütt, és mindenütt áldoznak az én nevemnek.

Vagyon immár egynehány napja, hogy a vezért letették. Tihája béget tették helyében. Ezt Mehemet pasának híják.

Már mostanában a török vallásról kell írni, és azt mondani, hogy minden hamis vallások között legveszedelmesebb a Mahumet vallása; mert azonkívűl, hogy az érzékenységeknek leginkább kedvez: de másként egynehány punktumokban megegyezik a keresztyénséggel. Mahumet a valóságos, és mindeneket teremtő istennek ismeretségére fundálta a vallást, azután a felebaráti szeretetre, a testi tisztaságra, és a csendes életre. A török vallás keményen tiltja a bálványozást.

Mahumet pogányságban született a szerecsenek között 570-ben. Neki természet szerént való értelme volt. Azt tartják, hogy egy Nestorianus Sergius nevű barát, aki elszökött volt Konstancinápolyból, hogy a hagyatta volna el véle a pogányságot. Kitetszik az alkoránból, hogy e két ember a szent írásból vették ki, ami legjobb a vallásban. De mivel az ő idejekbe Arábiában sokkal több zsidó vala, mintsem keresztyén, azért nem is vevének ki annyi szokást az új testamentumból, mint az óból – arra az okra való nézve, hogy a zsidókat a magok vallásokra hódíthassák, és a keresztyénektől se távozzanak el teljességgel. Ha a Mahumet bolondsága a nem lett volna, hogy őtet az istentől küldetett embernek tartsák, az ő vallása nem igen külömbözött volna -166- a sociniánusok vallásától. De rendkívűl való nagy dolgot akara cselekedni, el akarván hitetni másokkal, hogy néki szövetsége vagyon a magasságbéli lelkekkel. – De minthogy se nem küldetett volt, se csudatételekre való ajándéka nem volt, kénszerítteték a vallása felállitására, hogy az okossághoz, a világi tudományhoz, és a csalárdsághoz tegye az ő elragadtatásit, amelyeket okozák vala a nagy nyavalyatörések. Végtire mindezek csak elhiteték a néppel, hogy ő sokkal feljebb való volna a több embereknél, és hogy a mennyekből venne oktatásokot. A felesége Fatima, és a jóakarói tele torokkal kiáltják vala, hogy ő volna hirdetője, magyarázója az Úr akaratjának: e világra pedig csak azért jött, hogy az Úr parancsalatit hirdesse. A galamb, akit arra szoktattak vala, hogy a feje felett repdessen, nem kevesé emelé fel a nép előtt, aki azt tartotta, hogy ez a madár Gábriel angyal lévén, a fülibe beszéll a követnek. Itt félben szakasztom, másszor többet. -167-

CLXXX.

Ki ne örűlne a májusi szép napoknak? De a bizonyos, hogy itt a május nem oly kedves, mint másutt; mert leveles fákot csaknem egész télen látunk – zöldséget szűntelen. Sőt még májusban a szárazságok elkezdődnek, a fű is hervadni kezd, a fák pedig már aprilis kezdetén virágoznak, ződülnek.

De itt nem a gazdaságról kell beszéllni, hanem a Mahumetről, aki, hogy magától el ne vadítsa a pogányokat, se zsidónak, se keresztyénnek nem akará magát mutatni. De, hogy mind a zsidóknak, mind a keresztyéneknek kedvezhessen, mindenikének holmi részecskéit kivevé a vallásából, és a magáé közé toldá. És azt tanítá, hogy háromféle írott törvényt adott ki az Úr az embereknek – mindenikében lehet üdvezűlni; mert mindenike azt hagyja, hogy higyenek az egy istenben, minden emberek teremtőjében és bírájában. – Az első törvény Mózses által adatott ki, de minthogy igen nehéz volt, azért igen kevesen is vihették azt jól végben. A második törvény a Krisztusé, amely noha teljes legyen is kegyelemmel, de ennek sokkal nehezebb a megtartása, mivel igen ellenkezik a megromlott természettel. Azokáért mondá: „Az Úr teljes lévén irgalmassággal, énáltalam küld nektek egy olyan törvényt, amely könnyű, és a ti gyengeségetekhez való – úgy, hogy azt követvén egészen mindnyájan, boldogok lehessetek mind ezen, mind a más világon.“ Ez igen nagy ígéret.

Az alkorán könyve olyan könyv, amelyben a jók között sok gyermekség és haszontalanság vagyon. De ez a könyv akár micsodás legyen, mindazonáltal magában foglalja mind a papi, mind a városi törvényt, és -168- elejekbe adja a törököknek mind azt, amit hinni és követni kell. Ők azt meg nem mernék nyitani, hanem először a fejekre teszik, amely nálok a tiszteletnek legnagyobb jele. Azt nagy szorgalmatossággal olvassák a parancsolat szerént, amely azt hagyja: Foglalatoskodjatok gyakorta annak a könyvnek olvasásában, amely néktek küldetett, és könyörögjetek szűntelen; mert az imádság eltérít a vétektől. Azt tartják, hogy aki azt elolvassa annyiszor amennyiszer – már annak bizonyos száma vagyon – hogy a megnyeri a paradicsomot. Ők azt főkönyvnek nevezik.

A török vallás három ágra szakad. A szerecsenek tartása legbabonásabb – ezek Bubeker szerént tartják a vallást. A persáké, amely tisztább, ezek Halit követik. A törökök pedig Omerrel tartanak – ezek a többit eretnekeknek tartják és kárhoztatják. – Én pedig nem kárhoztatom azt, aki hosszabb levelet nem akar írni: sőt még azt mondom, emberséges ember érette. -169-

CLXXXI.

Mely szép dolog ilyen mezei városba lakni, mint a miénk – akkor megyen a mezőre az ember, mikor akarja. A nagy kerített városok, mint a tömlöczök, olyanok. Most a kertekben enni gyönyörűség. Ott a sok gyümölcs, noha nem sokféle; mert a kertészek rosszak, oltani nem tudnak. Körtvély, alma, szilva nincsen, hanem a sok őszi baraczk – a sok két, háromféle dinnye, kivált most az őszi dinnye, amely decemberben is tart. Olyan őszi dinnye pedig, mint itt vagyon, nem adatik sehol. Az igen hasonlít az ugorkához, aminthogy, amelyik nem jó, egész ugorka. De ennél a dinnyénél nem lehet kedvesebb gyümölcsöt enni. Kívűl a szemnek nem tetszik, ha megmetszik, még annál inkább, mert a belső része tiszta zöld. De ha megkóstolják, gyönyörűséggel esznek belőle, mert olvad a leányok szájában, és olyan édes, mintha nádmézbe főzték volna meg. Menjünk már az asszony dolgára.

A törököknek egy hitágazatja vagyon, tudniillik: Hogy csak egy isten vagyon, és hogy Mahumetet az isten küldötte. Ami pedig a törvénybéli parancsolatot illeti, a törökök öt részre osztják. I. Hogy napjában ötször imádkozzanak. II. Hogy a Ramazánt megbecsűljék. III. Hogy alamizsnát adjanak, és az irgalmasságnak cselekedetit kövessék. IV. Hogy, ha lehet, búcsúra elmenjenek Mekkában. V. Hogy semmi tisztátalanságot el ne szenvedjenek a testeken.

Ezekhez még más négy parancsolatot adnak, de ezek nem szükségesek teljességgel az üdvösségre. I. Hogy pénteket megülljék. II. Hogy környűlmetéltessék magokot. III. Hogy bort ne igyanak. IV. Hogy -170- disznóhúst ne egyenek, se olyan állatot, akinek először a vérit ki nem bocsátották.

A törökök tisztelik pénteket, és tartoznak azon a napon a templomba menni délbe. Az asszonyoknak megengedik, hogy oda ne menjenek, azért, hogy a férfiak figyelmetesebben imádkozhassanak. A török kereskedő délig ki nem nyitja a boltját azon a napon, desőt még egy ájtatos török a keresztyén házában se menne – amint e velem megtörtént.

A közönséges jó vivé a törvénycsinálót arra, hogy a tanítványinak megtiltsa a boritalt. „Óhjátok magatokot, mondá, a bortól, a koczka, a sak játékoktól. Ezeket azért találta fel az ördög, hogy gyülölséget és veszekedést szerezzen az emberek között, hogy őket eltávoztassa az imádságtól, és meggátolja őket, hogy az isten nevét segítségül híják.“ Minket pedig meg nem gátol, hogy ne adjunk hálákot az Úrnak, hogy a pestisnek hírét sem hallottuk ebben az esztendőben – ne is halljuk. -171-

CLXXXII.

Kedves néném, annak igen örűlök, hogy a ked tetszése szerént írtam még eddig a török szokásról és vallásról. Kívánom, hogy ezután is úgy legyen. De azt szükséges megírnom, hogy itt igen zűrzavar idők járnak, de a nekünk hasznunkra vagyon; mert most fársángba csak hozzák nekünk a sok túzokot halva és elevenen, akiket az ónos esőkbe fogták. A török nem kap rajta: mi pedig már meg is úntuk. A túzok rettentő fejes, makacs állat, jobban szereti éhel megölni magát, mint enni, hanem a fiatalt fel lehet nevelni. – Ideje az asszony dolgára menni.

A muftit a törökök úgy tekéntik, mint vallásoknak, törvényeknek fejit és oráculumját. Ennek választása teljességgel a császáron áll, aki erre a hivatalra okos, értelmes, és igaz embert választ. – Ámbár az ő decretumit és végezésit a bírák törvénynek tartsák is, de a császárt semire nem kötelezhetik. Mindazonáltal olyan nagy az ő hatalma, hogy semiben néki ellent nem mond, se ellent nem tart végezésinek. Amelyek csak egynehány szókból állanak, és utóljára mindenkor hozá tészi: „Az isten tudja, melyik jobb.“ Mindazonáltal amidőn a császár tanácsot kér a muftitól az országos dolgokban, vagy valamely pasának haláláról, vagy a békeségről, hadakozásról, és ha úgy talál lenni, hogy ez a főpap másként gondolkodik, mint a császár mindezekről; minden halogatás nélkül leteszik, és olyan főpapot tesznek, akinek olyan gondolati legyenek, mint a császárnak.

A császár, mikor a muftinak ír, ilyen titulust ád neki: „Ésádnak, aki minden bölcseknél legbölcsebb, -172- minden tudományokban legfeljebb haladó mindazoknál, akik fent haladnak. Te aki minden nem szabados dologtól megtartóztatod magadat. Eredete a jó erkölcsnek, és a valóságos tudománynak. A próféták és az apostoli tudománynak örököse, aki megfejted a hitnek ágazatját, és kinyilatkoztatod annak valóságos értelmét. Te vagy az igazság kincsének a kulcsa. Te világosítod meg a homályos magyarázatot. Meg vagy erősítve a felső igazgatónak, és az emberi nemzet törvénycsinálójának kegyelmével. – A nagy isten adja, hogy szűntelen megmaradj a jó erkölcsbe.“

A muftit mihent választják, a császár egy nyusztos mentét küld néki, és ezer tallért aranyúl egy kezkenőben. Azután 2000 pénzt rendel néki napjára – egy poltura három pénz – e mintegy 16 tallérra és 30 polturára megyen. Vannak olyan császári templomok, akiknek jószágiból felvehet ötvenezer tallért.

A mufti után vannak a két kadileskerek: az egyik európai, a másik ázsiai. Ezek eleiben mindenféle törvény elmehet, és mindenféle törvényt megítélhetnek. Ebből a tisztségből a muftiságra mennek.

A kadileskerség után való a molla. Ezeknek 500 pénzök jár napjára. Ennek az egész tartományban való kádiakra vagy bírákra hatalma vagyon. A mollákból lehet mufti. A mollákot és kádiakot egyházi embereknek tartják; mert a törökök között a vallásbéli törvényt a városi törvénytől meg nem választják.

Az imánok vagy papok olyanok, mint a parochusok. Ezeknek megfeddhetetleneknek kell lenni, de szükséges, hogy jól tudják olvasni az alkoránt, és hogy elsőben abban a hivatalban (szolgáltak légyen), mint azok, akik a toronyból a népet az imádságra szokták híni. De még az is szükséges, hogy a nép a fővezérnek szólljon mellette: másképen abban a hivatalban nem állhatna a vezér parancsolatja nélkül. Ahhoz nem kívántatik más papi bélyeg, se a mufti nekik semmit nem parancsol. Kiki szabad a maga parochiájában, hanem a városi bírák alatt vannak. -173-

Az émireket az egyháziak közé számlálhatjuk, mivel ezek a Mahumet familiájából valók. Hogy pedig a többitől magokot megkülömböztessék, zöld csalmát viselnek, a Mahumet színét. Ezeknek sok szabadságok vagyon. A törököknek meg vagyon tiltva, hogy gyalázatosan ne bánjanak vélek.2) De ha haragusznak reájok, és részegen látják, a csalmájokot leveszik, és jól elverik minden tisztelet nélkül.

Az émireknek egy fejek vagyon, akit Nákib Essrefnek nevezik. Ennek oly nagy hatalma vagyon rajtok, hogy megöletheti és megkegyelmezhet nékik. De, hogy a botránkoztatást elkerüljék, a büntetés mindenkor titkosan megyen végben. A főnek egy vicéje vagyon, akit Alemdárnak híják. E hordozza a Mahumet zászlóját. Az émirek mindenféle nagy tisztségekre felmehetnek: én pedig tovább nem megyek, hanem jó egészséget kívánok nénémnek. -174-

CLXXXIII.

Kedves néném, azt igen jól cselekszed, hogy bátorításra valót írsz a leveledben, írván, hogy kedvesen olvasod a törökökről való leveleimet; mert a bizonyos, hogy régen félbe hagytam volna, ha tudnám, hogy únadalmasok.

Azt jó megtudni, hogy a törökök szeretik a szép és tiszta templomokot építeni, és igen bőkezűek a templomoknak fundátiókot tenni, és jövedelmet a szegények számokra, akik mindennap imádkozzanak a jótévőjök lelkekért.

A császári templomoknak vagyon legtöbb jövedelmek. Ezekre pedig a Keslár aga, aki a császár asszonyira vígyáz, visel gondot, és parancsol. A templomokhoz való tisztségekből az imperiumban sok templomok vannak, főképen olyan helyeken, ahol a császárok szoktak lakni, ugymint Brúsában, Drinápolyban, Konstancinápolyban, ahol sok császároktól építtetett drága templomok vannak. Császárnék is építtettek.

Ezek között legfővebb a szent Sophia temploma. Ezt Justiniánus császár építtette volt; a törökök megtartották, és valamint annakelőtte az isten szolgálatjára rendelték. De a jövedelmét megnagyobbították, amely esztendőre száz ezer aranyra megyen. Ezt pedig a városban szedik fel. A császár tartozik maga is ezer és egy pénzt fizetni a földért, amelyen a kastélya vagyon építve; mert a keresztyén császárok idejében az a föld a templomhoz tartozandó kert volt.

A török császárok pedig a templom körűl egynehány kápolnát építtettek, ahová temetik őket. Azokban szűntelen való égő lámpások vannak, bizonyos jövedelem -175- pedig azoknak számokra, kik az ő lelkekért imádkoznak azokban a kápolnákban. Ezenkívűl mindennap bizonyos órákban sok számú koldusoknak alamizsnát adnak. – Mely boldogok volnának, ha a Krisztusért adnák.

Sok templomok vannak, ahol iskolák lévén a törvényt tanítják. Vannak ispotályok, szállások az útazók és az idegenek számára. Vannak konyhák, ahol a szegényeknek ételt készítenek. Mindezeknek a jövedelmek bizonyos; mert faluk, földek, tartományok vannak arra rendeltetve. Szerencsés falu az, amely valami templomhoz tartozik; mert annak sok szabadsága vagyon. Ha valamely különös ember valamely templomnak fundátiót akar tenni, földet nem adhat, hanem készpénzt ád, amelyet interesre kiadják. De ez csak a templomért szabad; mert a törvény tiltja az interesre való adást. – Az egészségre vígyázzunk néném. -176-

CLXXXIV.

E már rendkívűl való dolog, hogy ma havazzon. – Ezt még sohasem értük. Még pedig sok szőllő és pamut a mezőn. Talám jovunkra esik; mert három holnaptól fogva a pestis igen uralkodik. A változást tehet az áerben. Hihető, hogy a pestisnek nincsen egészen való ereje; mivel sokan meggyógyúlnak belőle. A törökök tanítások szerént ezeknek nem lehet meghalni pestisben: akik pedig abban megholtanak, lehetetlen volt azt nékik elkerülni. Mert az ő tanítások az isten előre való rendeléséről mód nélkül szoros. Sőt még az istennek tulajdonítják a vétket; mert azt nem lehetett nékik elkerülni. Azt tartják, hogy kinekkinek a homlokára van írva, hogy mit rendeltek felőle, és azt el nem kerülheti.

A törökök a persákot eretnekeknek tartják; mert ezek Halyt követik: a törökök pedig Mahumetet. És nagy gyűlölséggel vannak egymáshoz, úgy annyira, hogy a császár udvarában mindenféle nemzetből való rabgyermekeket bévesznek, de persát nem; mert azt mondják, hogy lehetetlen egy persának megtérni valóságoson. Egyszóval azt tartják, hogy egy zsidó, egy keresztyén remélheti, hogy még idővel a hívek közé állhat, de egy persa sohasem. A törökök között a vallás iránt véghetetlen szakadások vannak, akik mindannyiféleképen magyarázzák az alkoránt. – Vannak sokan olyanok, akik az istenséget nem hiszik.

A törököt között is vannak egynehányféle szerzetesek, akik megkülömböztetnek magok között a ruhájokkal. Azok között legnevezetesebbek, legközönségesebbek a dervisek. Ezeknek Ikoniumba vagyon a főklastromok, -177- amely klastromba 400-an vannak rendszerént. A dervisek fogadást tesznek a szegénységről, tisztaságról és engedelmességről. A superiorjok előtt igen nagy alázatossággal vannak. Az ő ingek igen vastag vászon; azonfelyűl vastag szürke daróczból való hosszú dolmány a vállokra terítve egy fejér pokrócz; a lábok szára mezítelen; a melyek kinyitva; az övök vastag széles bőrből vagyon, elől kötik meg; a süvegek teveszőr, és olyan formájú, mint a csákósüveg csákó nélkül. Ezek a bort titkon megiszszák, és akit megcsalhatnak, azt el nem múlatják. Ezeknek csötörtökön nem szabad enni estig. -178-

CLXXXV.

Kedves néném, öt esztendeje, hogy leveledet nem vettem. Igazán mondván öt holnapja, nem sok-é a? Az előtt gyakrabban írtunk egymásnak, mitől van a? talám attól, hogy vénűlünk? de a héjával bétöltöm a ked akaratját, és a törökök szokásit végig leírom. Az utolsó levelemet a derviseken hagytam el, és ismét rólok írok.

A derviseknek legfővebb külső foglalatosságok a, hogy tánczoljanak kedden és pénteken. De amíg ehez a komédia ájtatossághoz kezdjenek, a superiorjok predikácziót csinál. Azt tartják, hogy ezt a predikácziót akármely valláson lévő meghallgathatja. A szerzetesek pedig kerekdeden ülnek a térdeken. A predikácziónak vége lévén, a chórusba az énekesek és a flautások elkezdik az éneket, amely sokáig tart. Amidőn bizonyos verset énekelnek, a superior összeveri a kezeit, és erre a jelre a szerzetesek felkelnek, a karokot kiterjesztik, és keringeni kezdenek kerekbe, azt pedig oly sebességgel, hogy aki nézi, a feje szédűlni kezd. Szoknya forma van rajtok vastag posztóból. És noha oly sebességgel forogjanak is, mint a szekérbe a kerék: de egyik a másikát meg nem éri. A superiorjok jelt adván egyszersmind elhagyják a tánczot, és kiki a maga helyére lekuczorodik. Minthogy pedig ehez igen ifjúságokba szoktatják őket, azért legkisebb főszédűlést sem éreznek. Énnekem pedig a fejem szédelgett, csak hogy néztem is őket. Négyszer vagy ötször kezdik így el a keringést. – Ezek megházasodhatnak, de el kell hagyni a dervisséget.

A török vallást jobban nem lehet elvégeznem, mint azon, hogy micsoda tisztelettel vannak a Krisztushoz. -179- A nem igaz, hogy káromlással volnának hozzája, mint sokan azt tartják; mert itt nem a közönséges népet kell érteni, hanem az írástudókot. Ha pedig oly boldogtalanok, hogy nem hiszik a Krisztus istenségét, legalább úgy tisztelik, mint az isten fuvallását, mint az Úr mellett lévő nagy szószóllót. Azon megegyeznek, hogy az isten küldötte el, hogy olyan törvényt hozzon, amely teljes kegyelemmel. Ha pedig hitetleneknek hínak minket, nem azért, hogy a Krisztusban hiszünk: hanem azért, hogy nem hiszszük, hogy Mahumetet az isten küldötte volna. Jól cselekeszszük. -180-

CLXXXVI.

Ki ne írna, kedves néném, örömest, mikor annyi sok jó dinnyét eszünk; mert itt most a dinnyeszüret. Azt tudom, hogy nem jóízűen eszi a dinnyét a vezér, akit az elmúlt holnapban letevének, vagyon is oka. Helyében pedig Imrehor Mustafát tették. E főlovászmester volt. Már most a birodalomnak fejdelme. Emberséges ember. Hozzánk már is mutatja jóakaratját.

Az elmúlt holnapnak a végén estve felé jól megijesztettek volt bennünket; mert olyan nagy földindúlás volt, hogy annál nagyobbat soha sem értem. A házak, a falak úgy hajladoztak, mint mikor a szél a fákot hajtogatja, de semmi szerencsétlenség nem történt.

Már most írjunk a törökök házasságiról, akiknél a házasság szent és tiszteletes dolog. A papoknak ott nincsen semmi részek; mert a kötés a bíró előtt megyen végbe. Amidőn pedig valaki törvény szerént akar megházasodni, a leány atyjával és anyjával végez arról. A házasságról való levelet vagy kötést a bíró és két bizonságok előtt csinálják meg, amely kötést elronthatja a két rész. Egy asszony kérheti az urától való elválást, ha tehetetlen, ha háromszor egymásután péntekre virradó étszakán elmúlatja az adót megfizetni, amely étszaka arra az adóra rendeltetett. Egy olyan férfiú, aki annyira valót nem ád a feleséginek, hogy kétszer egy hétben a feredőben mehessen, tarthat az elválástól. A leánynyal pénzt nem adnak, hanem a legénynek kell adni. A lakadalomnak napján a menyasszonyt nagy pompával, síppal, dobbal viszik a legény -181- házához. A legény a kapunál várja, és leveszi a szekérből, kezet adnak egymásnak, de a leány ábrázatja bé vagyon födözve úgy, hogy őtet nem láthatják, de ő láthatja a legényt. A szekérből leszállván, fogadást tesznek egymásnak, azután a napot vendégségben töltik a férfiak külön, az asszonyok is külön. Annak idejében a menyasszonynak valamely asszony atyjafia viszi a vőlegény házában, és csak akkor látja meg, ha szép-é, vagy rút. Nem magyar húmorhoz való az ilyen házasság. -182-

CLXXXVII.

Itt, kedves néném, szép idők járnak, az ablakok nyitva vannak. Lehet tehát most írni a török lakodalomról.

A császároknál a házasság nem szokás. Hihető, hogy ők abban az ország csendességire vígyáznak, de az is hihető, hogy a lakodalmi irtóztató költséget akarják elkerülni. A császár annyi rableányt tarthat, amennyi néki tetszik. Akik férfiú gyermeket hoznak e világra, azokot úgy tekéntik, mint császárnékot, és fijok császárok lehetnek idővel.

A törökök között kétféle házasság vagyon: a törvény szerént való házasság, és a bérben való házasság, a harmadik a rableánynyal való ágyasság. A törvény szerént egy török akármely gazdag legyen, de három vagy négy valóságos feleségnél nem vehet többet. A bérben való házasság minden ceremonia nélkül megyen véghez, hanem megalkusznak a leány apjával és anyjával, akik bérben akarják adni leányokot, a bíró előtt. Aki írásban teszi, hogy egy ilyen legény egy ilyen leányt magához akarja venni, hogy feleség helyett legyen, kötelezi magát arra, hogy étellel, ruházattal fogja tartani – úgy a tőlle leendő gyermeket is – de olyan formában, hogy visszaküldheti az apja házához, amikor néki tetszik, megfizetvén a bért az alku szerént. Ami pedig a rabasszonyokot illeti, a törvény szerént a törökök arra fordíthatják őket, amire szeretik. A törököknél a gyermekek egyaránt osztoznak, akármely asszonytól valók legyenek. Hanem az a külömbség vagyon, hogy a rabasszony gyermeke rab lesz, valamint az anyja, hogyha az atyja fel nem szabadítja. -183-

Amidőn a férfiú hal meg előbb, az asszony kiveszi a néki kötött pénzt: ez a valóságos feleséget illeti; mivel a többivel nem gondolnak annyit. A török a valóságos feleségit elveszi; akinek fizet, bérben tartja; a rabasszonyt pénzen veszi.

Egy ember, aki el akar válni a feleségitől, tartozik néki megadni, amit néki kötött házasságakor. Az elválás a bíró előtt megyen végben, és azután mindenik rész szabad. -184-

CLXXXVIII.

Kedves néném, micsoda régi lakosok vagyunk ebben a városba. Tegnap 33 esztendeje múlt el itt való uralkodó bújdosásunknak. A bizonyos, hogy mint a negyed része, annyi időt nem töltöttem Zágonban. Hát azt megírjam-é, hogy mennyi ideje, hogy onnét kiugrattam? A nem ártalmas, még hasznos; mert meglátom, micsoda nagy háláadással tartozom isten ő felségéhez, aki olyan hosszas gondviseléssel volt hozzám. Annak jól felszámlálva 45 esztendeje vagyon. Áldassék istennek szent neve. De térjünk az asszony dolgára.

A törökök, azaz: az írástudók, a környűlmetélést nem tartják hitágazatnak, se az alkorán parancsolatjának, és hogy anélkül is lehet a paradicsomba menni. A gyermeket hét esztendős korában szokták környűlmetélni. A környűlmetélésnek napján vendégséget készít a gyermek atyja házánál. A gyermeket pedig felöltöztetik, mentől czifrábban lehet, azután lovon az utczákon hordozzák muzsikaszóval. A gyermeknek keziben egy nyíl vagyon, amelynek vasát a szíve felé tartja, meg akarván azzal mutatni, hogy készebb azzal inkább a szívét általverni, mintsem a hitet megtagadni. A társai, jóakarói nagy örömmel kísérik őtet a templomba, ahol az imán (a pap) egy kis oktatás után a hitnek ágazatját mondatja el véle, azután a borbély a kerevetre teszi a gyermeket, két szolga lepedőt tart előtte, a borbély a teste végin való bőrt kihúzván, és megszorítván egy kis fogóval, a borotvával elvágja, és az elvágott bőrt megmutatja a jelenvalóknak, mondván: „Az isten nagy!“ Azonba pedig a gyermek sír és kiált a fájdalomba, és a jelenvalók köszöntik őtet, -185- hogy már ő is a hivők köziben vetetett. Azután visszaviszik a gyermeket czeremoniával az atyja házához, ahol harmadnapig vagyon a vendégség. Azt jó megtudni, hogy a pap nem ád nevet a gyermeknek, hanem az apja születése után a kezében veszi, és felemelvén az istennek ajánlja, egy kevés sót tészen a szájában, mondván: „Tessék az istennek fiam Ibrahim (vagy más nevet) hogy az ő szent neve néked mindenkor oly jó ízű legyen, mint ez a só, és meg ne engedje neked a a földi dolgokot megkóstolni.“

Minthogy a törökök azt tartják, hogy ami a testet megmocskosítja, a lelket is megszennyesíti, és hogy ami egyikét megtisztítja, a másikát is megtisztítja; errevalónézve a mosódással készűlnek az imádsághoz. Istenes ember, mondja az alkorán, amidőn az imádsághoz akarsz fogni, mosd meg az orczádat, karodat és lábaidat. A házasok, kik együtt hálnak, megferedjenek. Hogy a betegek és az útazók vizet nem találnak, tiszta porral súrolják meg orczájokot; mivel az isten szereti a tisztaságot, azt is akarja, hogy az őneki tett könyörgés tökélletes legyen, hogy hálákot adjanak néki kegyelmiért, és hogy segítségűl híják az ő szent nevét. – E mind szép és jó egyrészint, de másrészint haszontalan való intés; mert szegény Mahumet nem kértél a Krisztus nevében – anélkül a kérés meg nem hallgattatik. Én pedig annak nevében kérem a néném egészségét. E most elég. -186-

CLXXXIX.

Kedves néném, azt írod, hogy úgy tudod a törökök szokását, vallását, mint a mufti. Úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolódni. Még a muftihoz tenni magát! akinek térdig érő szakálla vagyon, és olyan csalmája, mint egy méhkas. Meg ne boszonts, mert többet nem írok. Noha már félben nem hagyom, és azt mondom, hogy a törökök a mosódásról való parancsolatot két mosódásban tartják: nagy és kicsid mosódásban. Az első abban áll, hogy az egész testet megmossák, ezzel leginkább a házasok tartoznak, és ahol feredők nincsenek, a férfiú a folyóvízben vagy tengerben háromszor lebukjék, akármely hideg legyen. A kis mosdás pedig abból áll, hogy arczczal Mekka felé fordúljon, megmossa orczáját, orrát, kezeit, karját, lábait.

A mosdás után szemeket a földre vetik, és úgy vannak egy kevés ideig, hogy magokhoz térjenek, és az imádsághoz készűljenek, amely ötször vagyon napjában. Az első hajnalba; a második délben; a harmadik dél és napnyugot között mintegy négy óra felé; a negyedik napnyugotkor; az ötödik mintegy másfél órakor napnyugot után. Hogy pediglen minden megtudhassa az idejét ezeknek az imádságoknak, nem harangszóval adnak jelt, mert nálok harang nincsen, hanem arra rendeltetett emberek vannak, kik felmennek a mecsetbe, az ujjokkal bédugván fülököt egész teli torokkal éneklik ezeket a szókot: „Az isten nagy, nincsen más isten az istenen kívűl. Jöjjetek a könyörgésre, ihon világosan hirdetem néktek.“ – Ezek a bőr harangok ezeket a szókot először dél felé éneklik, azután éjszak, napkelet, és napnyúgot felé.

Ezt mindenek meghallván megmosdanak, és a templomba mennek. Az ajtó előtt kiki leteszi a papucsát, vagy a kezében béviszi. Nagy tisztelettel meghajtja magát, és köszönti a rejtekben lévő alkoránt, -187- amely rejtek hely jelenti Mekkát. Azután kiki felemelvén szemeit a hüvelykét a füleiben teszi, minekelőtte letérdepeljen. Azután a pap felkél, és kinyitott kezeit a fejére teszi, a füleit a hüvelykével bédugja, és igen felszóval, de halkkal énekli: Nagy isten! dicsőség tenéked Úr, hogy a te neved áldassék és dicsőíttessék; hogy a te nagy voltod megüsmertessék; mert csak te vagy a nagy isten. A nép csak lassan mondja utánna.

Rendszerént pedig ezt az imádságot mondják, a szemeket a földre függesztik. E nálok olyan imádság, mint nálunk a Miatyánk: Az istennek nevében, aki teljes jósággal és irgalmassággal. Dicsértessék a világ Ura, aki teljes jóságú és irgalmasságú. Isten! minden embereknek itélő Ura, mi tégedet imádunk, mi tebenned vetjük minden bizodalmunkat. Tarts meg minket; mivel igazán való úton hívunk segítségűl. Ez az út az, amelyet te választottad, és amelynek kedvezel kegyelmeddel. E nem a hitetlenek útja, se nem azoké, akikre méltán haragszol. Ennek az imádságnak a kezdete jó, de a vége farizeusság.

A törökök az imádságot mindenkor azon végezik el, hogy köszöntik a két angyalokot, akik tartások szerént kétfelől állanak. Ezt pedig így viszik véghez: A szakállokot kezekben veszik, jobbra és balra fordúlnak. A törökök pénteken olyan szándékkal imádkoznak, hogy az isten kegyelmét nyerjék az egész törökökre. Szombaton, hogy a zsidók megtérjenek, vasárnap a keresztyének megtérésekért, hétfőn a prófétákért, kedden a papokért, szerdán a holtakért, a betegekért, a rabokért, kik a hitetlenek között vannak, csötörtökön az egész világ megtérésiért.

Kedves néném, alkalmasint tudja már ked a török vallást. De nem tartok semmitől is; mert még soha egy keresztyén asszonyt sem hallottam, hogy törökké lett volna a rabokon kívűl. Ők azt tudják, hogy a franczia azt mondja, hogy Törökország a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgatóriuma. -188-

CXC.

Kedves néném, ha mind így lészen, most minden órán vége lesz az én levélírásimnak; mert ennekelőtte egynehány holnappal magam csudálni kezdettem, hogy nem kezdek jól olvasni, mintha a szememre valamely vékony hártyikát tettek volna. A könyvet olvashatom, de nehezen – az írást könnyebben olvashatom. Azoltától fogvást a szemeim mind homályosabban látnak – áldassék istennek szent neve érette. De az asszony dolgát még véghez vihetem.

A törökök bőjtje a holnapról neveztetik, amelyben esik, amely Ramazán holnap. Az ő esztendejek 354 napból áll. Azt 12 holdra osztják. Az ő holnapjok az újsággal kezdődik.

Az ő bőjtjök Ramazán holnapban rendeltetett; mert Mahumet azt hirdeté, hogy az alkorán abban a holnapban küldetett mennyből. Abban az egész holnapban reggeltől fogvást nap lementéig nem szabad se enni, se innia csak egy csepp vizet is. Ami pedig nekik legnehezebb, még dohányozni sem szabad. De mihent a nap lemegyen, a bőjtnek vége vagyon, és mindnyájon a dohányon kezdik a vendégséget; mert akármely szegény török is, jól vendégli magát, cselédit. Sok egy holnap alatt elkölti, amit esztendeig keresett. A vendégség pedig estvétől jó hajnalig tart. Nappal alusznak, főképpen akinek nem szükséges dolgozni.

A persák micsoda nevetségre való dolgot tartanak ezen bőjt iránt. Azt tartják, hogy Mahumet az istennek akarván tetszeni, és, hogy az övéit gondviselés alá vegye, az istenhez felment, és azt ígérte, hogy az ő vallásán lévők ötven napig fognak bőjtölni: isten ő -189- szent felsége elfogadta az ígéretet. Mikor pedig Mahumet leszállott volna, a harmadik égben találta a Krisztust, aki is kérdezte tőlle, hogy honnét jőne? Mahumet felelé, hogy az istentől jőne, és hogy azt igérte az istennek, hogy az övéi ötven napot fognak bőjtölni. A Krisztus mondá néki, hogy sokat ígért volna ötven napot. Mahumet arra felmene az istenhez, és megjelenté, hogy sokat ígért volna, hanem hadd lenne negyven napig. Isten ő felsége arra is reá álla. Mahumet leszállván, a Krisztus kérdé ismét tőlle, hogy mit végezett volna? felelé, hogy negyven napot igért volna. A Krisztus mondá néki: Látod-é, hogy én az enyémeknek negyven napot rendeltem, és hogy micsoda rosszúl viszik végben? Mahumet ismét felmene a harmadik alkura, és kéré az istent, hogy a bőjt hadd lenne csak harmincz napig. Az isten azt is jóvá hagyá. A Krisztus pedig azért nem mehete feljebb a harmadik égnél; mert a köntösinek az ujjában egy gombostő találkozék: a mennyekbe pedig semmi földi dolog nem mehet. Én is elvégezem a levelemet ezen a nem okos tartáson. -190-

CXCI.

Kedvés néném, csaknem egészen megvakúltam. Három lépésnyire mást meg nem üsmérhetek. A nyomtatást épen nem olvashatom, az írást mégis inkább. Magam pedig írok, mert tudok írni. De nem tudom mit írok. – Az oculárék semit nem használnak. Ezt már elvégezem, de a más esztendőben a levelek ritkák lesznek.

A ramazán eltelvén, a nagy bairám következik. Ez olyan, mint nálunk a húsvét. A bairámot az újságon kezdik el. Azt pedig a sok álgyúlövésekkel hirdetik ki, dobokkal, sípokkal, és kiki azon igyekezik, hogy mentöl kedvesebben tölthesse a három napokot.

Ezt az innepet nagy czeremoniával üllik a császár kastélyában. A császár a hajnalba megyen paripán a szent Sophia templomában. Amidőn visszátér, a vezér, a pasák, mufti – egyszóval minden nagy tisztek köszöntik. Legutóljára a jancsár aga köszönti. A császárnék, akik esztendő által zárva vannak, azon a napon elmehetnek a császár, a császárné látogatására. A dívánban a császár nagy ebédet ád ma a fő ministerinek.

A jó törökök azon a napon megbékélnek azokkal, akikkel rosszúl voltanak, és az útczákon egymásnak kezet nyújtanak. A predikátorok pedig, minekutánna holmi részt megmagyaráztak volna az alkoránból, a templomba ezeket az énekeket éneklik: „Köszöntés és áldás legyen rajtad Mahumet, istennek barátja. Köszöntés és áldás legyen terajtad Jézus Krisztus, istennek fuvallása. – Köszöntés és áldás legyen terajtad Mojses, ki kedves voltál az istennél. Köszöntés és áldás -191- legyen terajtad Dávid, az istentől rendeltetett monárka. Köszöntés és áldás legyen terajtad Salamon, aki hű voltál az Úrhoz. Köszöntés és áldás legyen terajtad Noé, akit megtartott isten kegyelmével. Köszöntés és áldás legyen terajtad Ádám istennek tisztasága.“

A törökök szeretete elterjed az állatokra, a fákra, és a halottakra. Azt tartják, hogy a kedves isten előtt. Vannak olyan testamentumba hagyott fundátiók, ahol bizonyos számú kutyákot, macskákot tartanak eledellel. -192-

CXCII.

Kedves néném, igen nevető állapotba nem vagyok, mert aki igen rosszúl lát, nem igen nevethet. Mindazonáltal mindent jó szívvel kell venni az istentől. Már tizenöt holnapja, hogy nem olvashatok. Mással kell íratnom; mert a mostani írásomot még magam is nehezen olvashatom. De az asszony dolgát el nem kell múlatnom.

A törökök nagy szorgalmatossággal mossák meg a holttesteket. A test mellett temjént égetnek, hogy a gonosz lélek eltávozzék. Azután eltemetik olyan lepedőben, amelyet bé nem varrják se fent, se alatt. Nékik arra okok vagyon; mert azt tartják, hogy amidőn a test a sírban vagyon, két angyal megyen hozája, akik térdre állítják, és számot kérnek tőlle minden cselekedeteiről. Ugyanazért is viselnek a fejek tetején egy kis üstököcskét sokan a törökök, hogy az angyal megfoghassa. A törökök sírja olyan, mint egy kis pincze – a tetejét deszkával béfödik, és arra földet.

Hogyha a halott istenes ember volt, a két angyal után, akik számot kértenek, más két angyal megyen hozája, kik olyan fejérek, mint a hó. Ezek csak arról a gyönyörűségről fognak néki beszélleni, amelyekben leszen a más világon. De ha igen vétkes találna lenni, két olyan fekete angyalok mennek hozája, mint a holló, akik kínozni fogják. Az egyik mélyen a földbe leveri, a másika egy vashoroggal onnan kivonja, és akik így fogják magokot véle múlatni mind a nagy ítélet napjáig.

Mahumet kedvezni akarván a szerecseneknek, bé is tölté kedveket; mert minthogy az ő földjök puszta, száraz és terméketlen. Hogy pediglen őket megvígasztalja, -193- olyan paradicsomot igére nékik, amely tele volna forrással, és kerteket olyanokat, amelyekbe olyan fák vannak, hogy a verőfény meg nem hathatja, mindenkor tele virágokkal, és a fák rakva mindenféle szép gyümölcsökkel. Ebben a kedves helyben foly bőségesen a téj, a méz és a bor, de az a bor nem részegítő, se az okosságot meg nem háborítja. Ott is sétálnak azok a tökélletes szépségek, akik senem kegyetlenek, senem könnyek, akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike közűllök a tengerbe találna pökni, mindjárt elvesztené keserűségét. Azoknak a szemek olyan nagy, mint egy tojás, mindenkor a férjekre néznek, akiket úgy szeretik, hogy csak meg nem bolondúlnak érettek; mert azt vehetik el, amelyik nékik tetszik. Ott a leányok Mahumet szerént mind tiszták, mert ott semmiféle nyavalya nincsen. Mahumet nem mondott semit is jobbat a más világról, mint mikor azt mondotta, hogy nem kell a holtak közé számlálni azokot, kik az isten útjában halnak meg; mert azok az istenben élnek az ő jovaival és szeretetivel: de ellenben a kárhozottak nagy égő tűzbe vettetnek, ahol az ő bőrök mindenkor megújúl, hogy a kín is nagyobbodjék, szomjúságot irtóztatót szenvednek, más italt nem isznak, hanem mérges italt, amely megfojtja őket, de meg nem öli. De ami még legnagyobb a, hogy ott asszonyokot nem találnak. Micsoda rettentő nagy kín a, hogy ott asszonyok nem lesznek! Ezen a világon arról gondolkodni szükséges, de a másikán gorombaság. Én nem tudok már mit írni többet a török vallásról – úgy tetszik, hogy elég. -194-

CXCIII.

Minden bizonynyal tudom, hogy örűlni fogsz azon, hogy isten kegyelméből a szomorú setétség elhagyta a szemeimet. Soha sem szabad senkinek is, még az ellenségünknek is, rosszat kívánni. De a bizonyos, hogy másnak vakságot kívánni nagyobb, mintsem halált. A szemem világa minden orvosság nélkül csak az isten kegyelmével tért visszá. Ennek a holnapnak a kezdetén valamivel jobban kezdék látni. Enneke őtte pedig egynehány nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudom pedig, hogy semmi nem esett a szemeimben: másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A jutott eszemben, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak, talám azok akarnak leesni. Úgy is lett; mert harmadnap múlva nem érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban láttam. Egyszóval az isten kegyelméből ma az innepem napján az imádságos könyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva. Én is immár jobban szánom a vakokot. De ha a testi vakság nagy dolog: a lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az isten mindenikétől. -195-

CXCIV.

Kedves néném, lehet-é nagyobb hírt írni, mint egy hatalmas császárnak halálát? Ma hallottuk meg, hogy tegnap Mahumet császár elhagyá a világot. Egynehány napig betegeskedvén, a nép igen kívánta volna látni; olyan helyre viteté magát, ahol megláthatá. Tegnap, hogy a népnek kedvét találja, nagy erőt vévén magán lóra ült, és a szent Sophia templomában ment. Mikor visszátért volna, ha meg nem kapták volna, leesett volna a lóról, és amidőn a házához érkezék, csakhamar meghala. Elmondhatni, hogy nagy császár volt; a hadakozásba szerencsés volt, azt elmondhatni; azt is elmondhatni, hogy nem kívánta a hadakozást elkezdeni, és békeségben akart uralkodni. Egynehányszor akartak zenebonát indítani ellene, de ő annak elejét vette, lecsendesítette, és az indítóktól a fejeket elvétette, hogy többé azt ne cselekedjék. A nép igen szerette mind keresztyén, mind török; maga is a keresztyénekhez jó akarattal volt. A birodalmat csendesen igazgatta; kegyetlen nem volt, a vezérit sokszor megváltoztatta, de egyet sem öletett meg. Elmondhatni felőle, hogy nagy császár volt, noha kis termetű. Helyében Ozmánt tették, az atyjáról való testvéröcscsét – a pedig legkisebb ellenmondás nélkül mene végben. Ozmánnak az anyja még él – az is megmenekedék a rabságtól. Mind Mamut, mind Ozmán a Mustafa császár fiai. – Immár harmadik császár vendégi vagyunk. Az isten ő szent felsége az ő kezekből táplál minket bőséggel. Kedves néném, kalinicza. -196-

CXCV.

Az új császár változtatja igen hamar a vezérit. – Februáriusban letevé a vezért, és a jancsár agát tette kalmakánnak addig, amég az új vezér elérkezik. A kalmakánság pedig vicevezérség. Az új, vagyis az ó vezér Ali pasa az elmúlt holnapnak a végén érkezék Konstancinápolyban. Azt mondám, hogy az ó vezér, mert e harmadikszor vezér, és köszönje a császár anyjának, aki is a vezér apjának rableánya volt, és az apja adta volt a mostani császár atyjának, és a császárné most hetven esztendős. -197-

CXCVI.

A császár változó tánczot járat a vezérekkel. A bizonyos, hogy elmondhatják, hogy nincsen maradandó városunk. Ali pasát martiusban tevé vezérnek, májusban azt kiiktatá, és májusban Abdulát tevé helyében. Ez az ország kincstartója volt. Ma hozák hírét, hogy ezt is letették, és Siliktár Ali pasát tették helyében. E fegyverhordozó volt, és igen kedves embere a császárnak, tehát sokáig kell maradni a póczon vagy a kereken. Ennél többet most nem tudok írni. Ha nem sok is, de nagy emberekről való hírek. Ebben a holnapban kezdé a prussiai király a hadakozást a királyné ellen. -198-

CXCVII.

Ki gondolta volna, kedves néném, hogy az a kedves Siliktár Ali pasa oly hamar leessék? de még nem úgy, mint a többi; mert a többi a földre estenek, de ez a föld alá esett. Elég a, hogy erre haragudt a császár anyja; mert e mesterkedett azon, hogy az Ali pasát letegyék, akinek a császárné pártfogója volt. A császárné is bosszút állott, és addig beszéllt ellene a fiának, és mások által is tudtára adatta a császárnak, hogy micsoda húzással vonással akar kincset gyűjteni magának. A császár a vádolást igaznak találván, a vezért megfogatta, és parancsolta, hogy fejét vegyék. De a császárnak tudtára adták, hogy nem szokás a vezéreknek fejeket venni, hanem megfojtani; a császár azt felelé reá, no! hát fojtsák meg először, és azután fejét vegyék. Úgy is lett, és a fejét kitették mindenek láttára. Amiolta ebben az országban vagyunk, nem tudok egyet is mást, akit a császár megöletett volna. E helyiben következék Zaid Effendi. E francziáúl is tud, mert Francziában kétszer is volt, követ is volt. -199-

CXCVIII.

Kedves néném, micsoda irtóztató hírt hallánk? hogy első novemberben Lisbona városa a rettentő földindúlásban elsűlyedett, és elromlott volna. Egy nagy darab részét a földi tűz megemésztette. A templomok tele voltanak néppel, mivel innep volt; a templomok reájok estek. Az egész város czinteremmé változott egy órában, és eltemette a lakosit. Az útczákon hintók emberekkel, lovakkal elsülyedtek. Az istennek micsoda rettentő ostora volt ezen a városon? mivel nem csak a földindúlás, hanem még a föld alatt való tűz is kiütötte magát az útczákon. Hát még a rettentő kincse annak a gazdag városnak örökké oda lesz. – Ami földből való, annak földdé kell lenni. -200-

CXCIX.

Ennek a holnapnak a kezdetén a császár aprilist járata Zaid Effendivel; mert letevé a vezérségből. Az új vezér Imrehor Mustafa Móriában lévén ma ide érkezék. Konstancinápolyban megyen. E már másodszor vezér.

A franczia és az anglus hadakozást hirdetének egymásnak. Az anglusok igen kegyetlen, kemény szívűek és háláadatlanok. Aminap olvastam egy anglusról, aki ugyan érczherczegje volt a háláadatlanoknak. Lehetetlen, kedves néném, hogy le ne írjam. Tudom, hogy azt mondod utánna, hogy szamár volt. Elég a, hogy egy rendes ifjú anglus – az atyja kereskedő volt, és gazdag, de ő igen fösvény lévén még többet akara szerezni, azért más több kereskedőkkel Amerikában indúla. Mikor Amerika szélyin volnának, a hajóskapitány egy sziget mellett megállapodék, hogy inni való vizet hordasson a hajóban. Amég a vizet hordották, az anglus kereskedők kimentek a hajóból, hogy vadászszanak. A z ifjú anglus is kiment vélek. De, mint nem okosak, igen eltávozának a parttól. A vademberek reájok rohanának, és mind megölék a többit, csak épen az ifjú anglus szaladott el. A kapitány észrevévén a dolgot, csakhamar onnét megindúla. Az ifjú ott marada, aki is rettentő keserűségben és rettegésben bújdosott imide amoda az erdőben, nem tudván hová lenni. Szűntelen tartott attól, hogy valamely vademberre ne találjon, aki mindjárt megöli. Az éhséget is már kezdette volt próbálni. Megszabadúlásról semmi reménysége nem lehetett. Nem is mert a tenger partjához közelgetni, hogy -201- valamely hajót láthasson, akin megszabadúlhasson; se valami ételre valót keresni, hogy valakire ne találjon.

Elfáradván az erdőben egy kis dombocskára jutott. De mint elhűle azon, hogy hátra tekéntvén, egy leányt láta a bokor közűl kijönni, aki hozája mene, és mindenik álmélkodni kezde egyik a másikán, és mindenik kegyesen kezdé egyik a másikát tekénteni. És ha az ifjú megkedvellé a vadleánynak termetét és személyét, aki is mezítelen volt: a leánynak is megtetszék az ifjúnak termete, fejér ábrázatja, és annyira megszereté, hogy mindjárt azon kezde gondolkodni, hogy tarthassa meg életét. És egy barlangban vivé, és minekutánna szép gyümölcsökkel megvendéglette volna, egy szép forráshoz vivé, hogy innék. Hihető, hogy a leány előkelő renden való volt; mivel mindennap fölékesíté vala magát igen szép csiga nyakravalókkal. Azután a leány vadállatok bőreit vivé a barlangban, hogy a legény reájok feküdjék, és sokféle színű tollakkal felékesíté barlangját. Hogy pediglen múlatságot szerezhessen néki, kiviszi vala őtet estve, vagy a holdvilágon valamely szép kies helyre, valamely forrás, vagy patak mellé, ahol a legény nyúgodhatott: ő pedig addig vígyázott; vagy pedig az ölében aludtatta, és felköltötte, mihent valamely zörgést hallott. Eszerént töltik vala idejeket, amég magoknak új nyelvet nem találának. – Akkor a legény megérteté véle, hogy szerencsésnek tartaná magát, ha őtet bírhatná a maga hazájában, ahol néki szép köntösöket csináltatna.

Egynehány holnapokat töltöttek vala el nagy szerelemben, amidőn a leány a tengeren egy hajót meglátván, és már tudván, mit kellenék cselekedni, jeleket mutata, hogy a hajó a parthoz közelítene. Estve mindaketten a hajóban űlének. A hajó Barbád szigetében igyekezett – az ifjúnak is oda kelletett volna menni. Nagy örömben valának, hogy megmenekedhetnének a sok nyugtalanságtól és félelemtől. De a leány micsoda víg szívvel hagyá el hazáját és szüléit, hogy azzal tölthesse életét, akit úgy szeretne, és akinek élete veszedelmével -202- tartotta meg életét. De mennél inkább közelgetnek vala ahoz a szigethez, a mi ifjunk annál kedvetlenebb és gondolkodóbb kezde lenni, megvizsgálván azt magában, hogy ő mennyi időt töltött el héjában, hogy azon idő alatt az ő pénze semmi interest néki nem hozott, az ő kereskedése azon idő alatt nem folyt. Hogy pedig visszaszerezhesse azon vesztéseket, és jó számot adhasson szüléinek az útjáról, elvégezé magában, hogy attól a társától, aki véle annyi jót tett, megváljék, mihent a szigethez érkezik. Ahol mihent a hajó oda érkezik, a tengerparton vásárt tartanak – ahol a rabokot eladják, mint nálunk a lovakot és az ökrököt adják el.

A szegény nyomorúlt vadleány sírni és reménykedni kezde, de csak héjában. Azt is értésére adá, hogy terhes volna tőlle, de az ifjúnak a szíve semin meg nem esék: hanem csak a maga hasznán. Desőt még, hogy megtudá, hogy terhes volna, még nagyobb áron adá el a kereskedőknek. Kedves néném, mit mondasz erről a háláadatlanról? Én csak azt mondom, hogy az isten megfizette irtóztató háláadatlanságát. Legalább ne adta volna el, ha magának meg nem akarta tartani. Oh fösvénység! mennyi lelket vesztetsz el.

A prussus ebben a holnapban kezdé el a királyné ellen ok nélkül a hadakozást, és foglalá el igazságtalanúl Saxóniát. -203-

CC.

Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Mustafát letették, és az alepi pasát tették helyében? E reis-effendi volt annakelőtte, és, ami még rosszabb, keresztyén volt; mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb; mert a bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új vezér még Alepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezik. Azt írod, néném, hogy a török császár leányinak igen rossz az állapotjok; mivel nem lakhatnak a férjekkel, és hogy többnyire öreg pasáknak adják őket. A való, hogy a házasságot épen nem kívánhatják; mivel akár öregnek, akár ifjúnak adják őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után Konstancinápolyból ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom azért cselekszik, hogy valamely zenebonát ne indítson, hogyha pedig férfiú gyermeke lenne, mihent születik, mindjárt meg kell halni. Noha tudok olyan vezért, akinek a császár leánya volt. Itt ám olyan dolog nem történik, mint a nagy Károly császár leányával történt.

A császárnak volt egy Eginhard nevű secretáriusa. Ez a maga hivatalját oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a császárnak egyik leánya még inkább szereté őtet: viszontag ő is nagy szeretettel volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék, igen veszedelmes dologra és próbára adá magát; mivel egy étszaka az Imma ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent bébocsáták, Immának más dologról kezde beszéllni, aki is örömmel hallgatá, és nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt maradának. Hajnalban -204- pedig Eginhard visszá akarván térni, látá, hogy sok hó esett volna, amég egymással múlatták volna magokot. Attól igen kezde tartani, hogy a hóban a nyomáról meg ne üsmérjék, és meg ne tudják, hogy honnét jött volna ki. A császár leányának megmondá, hogy mitől tartana, és micsoda nyugtalanságban volna. Tanácsot tartának együtt, hogy miképén cselekedjenek, hogy semmit észre ne vegyenek. Végtire a fejdelemasszony talála módot abban. A pedig a volt, hogy a szeretőjét a hátán kivigye a hóból. A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és igen jó reggel felkelvén az ablaknál volt, és látá leányát, hogy micsoda nehezen vitte a terhét, és azt letévén nagy sietséggel visszátére. A császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhard bizonyos lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara válni az udvartól, és a császár lábaihoz borúlván kére arra engedelmet, mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé, hogy fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja adni szándékát. Azon a napon pedig a császár összegyűjté a tanácsit, elejekben tévé a secretáriusnak vétkét, és elbeszéllé, amit látott vala. Tanácsot kére tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Kiki mást tanácsola; maga pedig azt mondá: hogy Eginhard, ha megbünteti, avval nem hogy megkisebbítené, de még nagyobbá teszi a familiája gyalázatját, azért inkább szereti ezt a gyalázatot elfödözni a házasságnak palástjával. Eginhard béhivaték, és azt mondák néki, hogy a szolgálatjáért jutalomúl a császár leányát adnák neki: Igen is, néked adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán hordozott. A fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhard kezire adák. Ők lássák, én pedig jó étszakát kívánok.

Ennek a holnapnak a kezdetin akará egy istentelen a franczia királyt megölni, de megfizetett érette. -205-

CCI.

Az elmúlt holnapban érkezék az új vezér, Rebek pasa, Alepből. Csak jó legyen. De hogy lehetne jó, mivel görög nemzet. Ugyan a görögök prédálák fel ebben a holnapban husvét napján Jeruzsálemben a mi kápolnánkot. Azt tudod, néném, hogy a kápolna azon helyre vagyon építve, ahol Krisztus koporsója volt. Azt a kápolnát sok császárok, királyok ékesítették fel. Sok drágaköves eszközök vannak benne. A görögök sokat elvittek azokból. Minthogy pedig a vezér görög, a görögök elfordították az igazságtól a pénzzel, és így az isten tudja, mint lesz annak vége. A törökök nagy csendességben hagyják a mi papjainkat Jeruzsálemben véghez vinni az isteni szolgálatot, de a görögök mindenkor irígylették az ott lévő szent kápolnát nékünk. Ugyan a dühösség vivé őket arra, hogy felprédálják. Azt kérdhetnéd, hogy merték ők azt megpróbálni az ott lévő pasától? Oh ebben az országban a pénz mindent elcsinál. Azt a várost sok görögök, örmények lakják: de ezek nagy békeségben vannak a mi papjainkkal. Husvétra pedig mindenünnen oda gyülekeznek. Desőt még a zsidók is elmennek, hogy csak a régi templomoknak a helyét megláthassák.

Ha ezek még most is elmennek, hát még a Krisztus idejében micsoda szép dolog volt annyi rettentő zsidót felmenni (látni) a templomba. Mennyi véghetetlen számú zsidó vala jelen, mikor szamáron mene bé dicsőségesen Jeruzsálemben, és mikor megöletek egynehány nap múlva? El lehet ebből ítélni, hogy az Üdvözítő mennyi rettentő népnek láttára akara meghalni – akik mind kívánák halálát – hogy rendszerént husvét napján két -206- óráig délután kétszáz ötvenöt ezer hatszáz bárányt öltenek meg. Azoknak megételére két millium ötszáz ötven ezer személyt számláltak. Micsoda rettentő gyülekezet volt a! Micsoda rettentő sok gyilkosok voltak azok, mivel mindnyájan reája állottak, hogy megöljék királyokot. De ők csak azt kiálták: Feszítsd fel, nincs királyunk. – Ugyanazért az irtóztató gyilkosságért szálla is reájok az istennek rettentő ítélete és bosszúállása erre a népre. El lehet ítélni abból, hogy amidőn Títus megszállá Jeruzsálemet, amég megvevé, addig a városban tizenegyszáz ezer embert temetének el. Hogy pedig megvevé és elpusztítá, kilenczvenhét ezer embert tett rabbá. Való, hogy a büntetés rajtok nagy volt: de a véteknek nagyságát micsoda nyelv mondhatná ki? -207-

CCII.

Kedves néném, ebben a holnapban szoktak eret vágatni. Ennek a holnapnak a hatodik napján sok érvágások voltak Prága mellett; mivel a királyné hadának nagy harcza volt a prussiai királylyal. Végtire a királyné hadát Prága felé nyomák, és oda bészoríták, a várost is megszállották. Isten tudja, mi lesz vége, hanem azt tudom, hogy, ha a levél kicsid, a hír elég nagy. -208-

CCIII.

Kedves néném, ismét nagy hírt írhatok; mert a prussiai királyt megverték. A pedig így lett meg. Marsallus Daun nagy haddal Prága segítségére ment. A király eleibe mene. Minthogy pedig mindakét résznek volt kedve a verekedésre, kedveket tölték, és nagy harczot adának egymásnak Colen nevű város vagy falu mellett. A harcz 18-kán volt. A harcz sokáig tarta, a győzelem a királyt elhagyá, és Daun mellé álla. Minthogy kedvesen fogadá, a harczot megis nyeré, Prágát felszabadítá, és a kapúit megnyitá. De Prágában a harczról semit nem tudtak, hanem, aznap-é vagy másnap, egy vitéz örömmondó markotányosné vivé legelsőbe a hírt a megnyert harczról. Hihető, hogy meg is ajándékozták azt az asszony postát. Azután a prussiai had eltávozék Prágától. Ki mondhatná meg a lakosok örömit, mivel nagy károkot romlásokot, égéseket szenvedtek volt a bombák és a tüzes golyóbisok miatt.

Minthogy aminap olvastam az Amurates császár históriáját, ott is a harczról vagyon a szó, amelyet megmondom csak rövideden, hogy a levelem hosszabb legyen. Elég a, hogy az V. Lajos király békeséget csinált volt Amuratessel; hogy pedig a kötést még jobban megerősítsék, zálogúl egy szentelt ostyának a felit adták volt a császárnak. De nem tudom miért, a király minden ok nélkül felbontá a békeséget, és sok számú magyar haddal a császár ellen mene. Sok püspökök is valának a táborán, mivel azelőtt az a rossz szokás volt, hogy a püspököknek táborban kelletett menni a magok seregekkel; azt is tartották abban az időben, de nem az evangyélium szerént, hogy az hitetleneknek nem kell -209- megtartani a hitet, vagy a fogadást. A harcz Várnánál volt; a magyarok eleinte mindjárt tüzesen viselék magokot úgyannyira, hogy a törökököt visszanyomák, és szaladófélben valának. A császár látván, hogy csaknem elvesztette volna a harczot, a felszentelt ostyát kivevé a kebeliből, és az ég felé emelvén, kéré az istent, hogy büntetné meg azokot, kik a békeséget felbontották, és akik az ő nagy prófétájoknak olyan zálogával erősítették volt meg. Ezt elvégezvén, a hada közé nyargal, visszátéréti, és újontában az ellenségre viszi. Erre a magyarok megréműlnek, megszaladnak, a király is, amint szaladott volna, valamely tós vagy mocsáros helybe lovastól odaveszett. Ebből a példából látod, néném, hogy a törökök nagy tisztelettel vannak a Krisztushoz, noha minket gyauroknak hínak, hitetleneknek, mert nem hiszszük Mahumetet, mely jól teszszük! -210-

CCIV.

Kedves néném, ismét nagy hír. Ozmán császár sok betegeskedése után a sok mindenét másra hagyá. Mondám: másra hagyá; mert az a más is nem másnak, hanem másra hagyja – valamint a dervis mondá egy perzsiai királynak. Egy dervis, bémenvén a király udvarában, egy filegorjában egy gyékényt leteréte, és a pipáját meggyújtá, mintha ő lett volna az úr. A király meglátván, hozzá külde, megizenvén neki, hogy merte volna megpróbálni, hogy szabadság nélkül bémenjen? A dervis azt izené, hogy a vendégfogadóban mindennek szabad bémenni. A királynak szüle atyja, nagyapja, apja egymásra hagyták a kastélyt, valamint a vendégfogadót. A király megneveté a dervis bolondságát.

Ozmán jó császár volt, békeségszerető, a keresztyéneket nem gyűlölte – az elmúlt holnapnak 29-dik napján hala meg – két esztendeig, 10 holnapig és egynehány napokig uralkodék. Másnap Mustafát tevék császárnak. Mintegy ötven esztendős. Ez az Achmet császár fia. Isten tudja micsodás lesz.

Azt írod, néném, hogy Francziaországba vadászatba egy herczegné leesvén a lóról, kitörte mind a két karját. A bizonyos, hogy holtig fogja viselni a bélyegét. Abból látjuk, hogy az ifjú asszonyoknak nem kellene megengedni, hogy lóra üljenek. Az öregeknek mind inkább megengedhetni, nincsen annyi szükségek a karokra, lábokra, mint az ifjaknak. Azt olvastam, hogy Tessalonika tájékán volt, egy úri asszony, akinek egy kedves paripája volt, akin igen szerete járni – a ló is olyan kevély volt, hogy mást nehezen vett magára. Úgy történék egyszer, hogy Rómából egy pápának Konstancinápolyban -211- kelletett menni a császárhoz. Minthogy földön ment, tehát az asszonynak jószágán kelletett általmenni. Amidőn oda érkezett, az asszony nagy tisztelettel fogadá. Mikor meg akara indúlni, az asszony kéré, hogy ülne a lovára, és vinné végben azon az útját. A pápa kedvesen vevé jóakaratját, és a lovára üle. A pápa elvégezvén dolgát visszátére, és a gazdasszonyához szálla, és a lovat nagy köszönettel visszáadá, és megindúla. Egynehány nap múlva az asszony a lovára akara ülni, de nem lehete; mert azután soha magára nem vevé az asszonyát, mintha mondotta volna, hogy egy szent pápát hordoztam, ezután egy asszonyt nem hordozhatok. Néném, Kalinicza. -212-

CCV.

Kedves néném, a hadakozáskor a verekedésről kell írni. Mi itt csendességben aluszunk, de Sléziába szűntelen talpon kell lenni, ugyan talpon is kell meghalni, valamint történék a prussusoknak ennek a holnapnak 22-dik napján Breszló mellett. A királyné hadát, úgy tetszik, hogy gróf Nádasdy kommandírozta, a prussiai hadat Bevern herczeg. Ha egészen leírnám is, hogy mint volt a harcz, a végén csak azt kellene mondani, hogy a prussust megverték, és a herczeget elfogták, egynehány nap múlva Breszlót is feladák Nádasdynak.

Hát már Siléziát visszanyerte a királyné. Breszlót nem sokáig ostromlák, mivel a harcz után két nappal feladák.

Pedig hogy úgy nem történék Nádasdyval, mint egy görög királylyal Philippussal. Ez a Nagy Sándor apja volt. A király valamely várat szálla meg. Azalatt egy kevély görög a táborára érkezék, és kéreté a királyt, hogy fogadná bé szolgálatjára; mivel olyan nyilas volna, hogy a madarat reptében lelövi. A király talám akkor nem lévén jó kedvében, azt felelé reá, hogy nem volna szüksége vadászra, hanem katonára. – A görög sokat állítván maga felől, a válaszon felindúla, és ugyanazon estve a várban bészökék, feltévén magában a boszúállást. Egynehány nap múlva a király megkerülé a várat, de szerencsétlenségére közelebb mene a várhoz, mintsem kelletett volna. Amint pedig a várat vizsgálná, a várból nyíllal a szemit meglövik. Mikor pedig a nyilat a szemiből kihúzták volna, írást látának rajta – e vala reá írva: A Filep jobb szemére. Úgy is volt; mert a jobb szemén volt a lövés. – A király és mindnyájan általlátták, hogy a nyilas ember lőtte meg boszúállásból. A kevélység és a boszúállás mit nem okoznak! Énnekem is bosszút kellene állanom, mert régen nem vettem a néném levelét. -213-

CCVI.

Már mostanában új és hideg szokást vesznek; mert a hó között is hadakoznak, mivel ebben a hideg holnapban, ötödik napján, nagy harcz volt Lisszánál Siléziában. A királyné hadát Károly fejdelem és Marschallus Daun kommandírozták. A prussiai király maga komandírozta a maga hadát. A harcz nagy volt, mindakét rész vitézűl viselte magát: de végtire a győzedelem a a király mellé hajola, és a harcznak azt a hasznát vevé, hogy Breszlót ismét visszányeré. Isten tudja, meddig bírja.

Ismét a halálról kell írnom, mert Csáki úrnak hatodik. a szava igen elnehezedvén, hetedik. 11 órakor reggel meghala 81 esztendős korában. Csaknem holtig, vagyis holtig egészséges volt, nem volt szüksége se doktorra, se orvosságra. Azt nem mondhatni felőle, hogy ezért holt, amazért holt meg, mert ilyen betegségbe volt, mert az orvosság nem jó volt; mivel csak azért holt meg, mert az isten elvégezte, hogy minden ember meghaljon. Utolsó generálisa volt Rákóczi Ferencznek. Már mi csak ketten maradtunk Zay úrfival. Mi vagyunk a legutolsók; mert legutóljára hagyott minket az Úristen – mire? meddig? ő tudja. Elég a, hogy adjunk hálákot néki, hogy megadta ezt az esztendőt eltöltenünk, és kérjük, hogy ne hagyja el ezután is a szegény bújdosókat, el nem fordítván szent szemeit róllok. De ne szájjal, hanem szívvel kérjük; mert az emberek a szájat hallgatják meg: de az isten a szívet tekénti, valamint történt egy szent remetével. Egy püspök, a tengeren útazván, a hajósok egy sziget mellé a hajót megkötik. A püspök maga múlatságára a -214- szárazra kimegyen. Amint alá, s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között. Gondolá, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék. De, mint elcsudálkozék, hogy az, aki bennt volna, eszerént imádkozék: Átkozott legyen az isten. Ezeket a szókot pedig szűntelen mondja vala. A püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: Atyámfia ne azt mondjad hogy átkozott az isten; hanem: Áldott az isten. Az remete úgy kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszátére a hajóhoz, és megindúla a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit tanult volt, és észrevévén nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A hajó távúl vala már a parttól. De a remete nem vígyáza arra, ha a földön vagy a vizen futott-é? néki csak az imádság volt az esziben. A püspök, és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén kiálta a püspöknek, hogy elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát mondá néki: Atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a példából látjuk, hogy az isten a szív imádságát szereti, és nem a szónkra figyelmez. Én is szívesen kívánom kedves nénémnek az új esztendőt egészségben elérni. Ámen. -215-

CCVII.

Kedves néném! nem csak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk épen olyan. Mennyi urakot, nemes embereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben? Úgy annyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az isten azt is kivevé a bújdosásból 22-dik octobris. Már most egyedűl maradtam a bújdosók közűl, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert egyedűl maradván, nekem kell kimenni az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. – A szokás szerént engemet tettek básbúggá. Mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országban az öreg Rákóczival jöttünk, azok közűl csak én maradtam. Hanem akik most velem vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az istennek gondviselése mindenkor velem volt, és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikácziót csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről. Amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk.

Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr ezután felőlem? az ő kezében vagyok. Hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lenni. És boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bújdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál? -216-

Az első levelemet amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilenczedikben írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit a haszontalan bújdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom; mert az isten rendelésiben nincsen haszontalanság; mert ő mindent a maga dicsőségére rendel. Arra kell tehát vígyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált, és az üdvességet. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bújdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól Ámen.

MIKES KELEMEN
ÉLETE.

MIKES KELEMEN.

I. Mióta Kulcsár István 1794-ben Mikes Kelemen Törökországi Leveleivel a magyar közönséget meglepte, e mű minden, az erényt, a hazát, az érzékeny vidor kedélyt szerető olvasónak két ivadékon át osztatlan tetszését bírta: míg a legújabb kor, mely magát saját becsén túlemelve, a múltnak legnemesebb hagyományait is, mint avúltságokat, készantag felejti, vagy felejteni negédli; Mikest is általadta a feledéknek. De a kritika nem felejtheté; s míg egyfelűl Erdélyi János, naív hittel írá „arczképét“ a szerzőnek, mely a mű ismerőiben mind azon édes benyomások emlékezeteit költötte fel, melyeket az kebelökben ífjuságok napjai óta hagyott: a kétkedés szelleme, bár még csak szűk körök társalgásai közt, azt rebesgette, hogy apáink, s velök mí, apokryph szerzemény által engedénk magunkat elragadtatni oly név auspiciuma alatt, mely kétséges volna hogy Rákóczi körében valaha viseltetett, ha az történetesen fel nem találtatnék a fejdelem végintézetében.

II. Ép azon idétt, midőn baráti körben e Levelek valódisága figyelemre méltó okokkal kétségbe vonatott, de általam, nem ugyan mint valóságos missilis levelek gyűjteménye – bár a Kulcsár kiadásának címén álló e szavak: „az eredetképpen való magyar kézirásokból“ e hitelt igényelte – deigen mint Mikes Kelemen munkája szinte belső okokkal védetett, jutottam birtokába a Kulcsár példányának. A kézirat egész külseje – a kéz jelleme, az irásmód – a korral, a múlt század közepével szépen egyezett, de autographoni tekintélye csak úgy -220- vala megalapítható, ha a gróf Mikes család levéltárában találtató valamely saját irománya Kelemennek annak ezzel azonságát kivívja. Nagy volt tehát sajnálkozásom, midőn gr. Mikes János úrtól, kit e végett megkerestem, azt kelle hallanom, hogy Kelemen kezének a családi levéltárban semmi maradványa nincsen: de viszont annál nagyobb örömemre szolgált Erdély nagynevű kir. Kormányzójától, gr. Mikó Imre ő exjától, ki leányágon a Mikesektől származik, Kelemennek egy leveléről értesűlnöm, mely évek előtt egy erdélyi lapban megis jelent, s melynek eredetiét maga bírja, a reá adott válasz fogalmazatával együtt.

Aggodalmasan vártam e levelek megküldetését, mert tartalmo, s különösen a Mikes Kelemenének belső formája a mű valódisága, keze tán kéziratom autograph rangja mellett volt szólandó. Az óhajtott ereklye 1859. decemberben csakugyan kezemnél volt. A „Törökországi Levelek“ utolsójának kelete Rodostó, dec. 20. 1758., a megküldött eredeti levél „Constancinápoly 5 jan. 1759“ íratott, s így amazzal egykorú; s velem minden, ki a kézirásokat összevetette, kegyeletes örömmel győződött meg, hogy a két kéz egy, hogy kéziratom Mikes Kelemen autographja.

III. Mielőtt Mikes Kelemennek, öcscséhez gróf Mikes Istvánhoz írt levelét s ennek válaszát közölném, hogy azt az életrajzhoz felhasználjam, álljon itt első helytt a két okmány hitelességének megállapítására a mélyen tisztelt közlő úr hozzám szóló levelének illető része:

„Ennek eredeti hitelességéhez, mint Ön látni fogja, szó nem férhet. A borítékon látható kézirat gróf Mikes Istvántól van, ki nekem anyai ágról szüle-atyám volt, akinek több eredeti kézirata levén birtokomban, emezt, azok után, kétségtelenűl saját kéziratának ismerem. De egy másik kétségbe nem vonható bizonyítéka a hitelességnek a mellékelt válasz conceptusa, mely az akkori kormányzó gróf Kemény László „Lecta“-jával van ellátva. -221-

Meggyőződésem szerint e levél szétoszlat minden az iránt táplált kételyt, mintha a Törökországi Levelek nem Mikes Kelementől származtak volna; mert aki ennek fogalmazását, tartalmát amazokkal, különösen az utóbbiakkal, egybeveti, kétségen kivűl meg kell győződnie arról, hogy ugyanazon egy elme szüleményei. Írmodor, kifejezések ugyanazok, s ugyanazon megnyugtató vallásos érzet ömlik el ezen is, mint amazokon. Megvan főkép ez által cáfolva azon legfőbb ellenvetés is, mit az említett levelek hitelessége ellen felhozni hallottam: hogy t. i. azon korban, ily latinismusoktól ment tiszta magyarsággal nem írtak volna. Van-e ebben is, az egy Trinitárius szón kivűl – mit akkor másként kifejezni nem tudtak – csak egyetlen idegen szó is?“

IV. S most következzék a két Mikes levele. A II-ban a dőlt betűkkel szedett szó ki van törölve, a zárjelben állók gr. Kemény László akkori gubernátor írása, valamint az utána következő, s a Mikes István fogalmazatára ráírt, engedelemadás is, hogy a levél így elküldethetik.

A boríték hátán ifj. gr. Mikes István, István fiának kezével: „Mikes Kelemen úr Levele, melyet Constancinapolybol irt, arra válasza üdvözült édes Attyámnak G. Mikes István Urnak A. 1759-b. 5-ta Jan.“

Szivem örömivel élek a szabadságal a melyet vettem a Felséges királynénak itt lévö követtyétöl, hogy az urnak ötsém uramnak irhasak annál nagyob örömel is irok, mert régtől fogvást semi hirit nem halhattam, -222- az Istenhez valo nagy háláadásal halottam azt meg, hogy a szegény üdvezült Aszony az Anyaszentegyházban holt volna meg, a mely kegyelmet az Isten, asok jó erköltsiért tette véle, a szegény öreg urnak halálát nem tudom mikor történt. Mikes Ferentznek házaságát meg tudtam, de semi örvendetes hirit nem halottam, az alma sokszor el hengeredik a fájátol, azt annál is inkáb elhittem, mert változó természetit üsmértem, mivel ha sok pirongatást szenvedet is, de gyermek korunkba velem meg nem alkudhatot, a Mikes familiábol többet kettönél nem üsmerhettem, mivel a szegény aszony terhes volt az ural ötsém uramal, azon esztendöben a melyben hazámbol ki jöttem, az Urnak ötsém uramnak pedig gyermekeiröl semit nem halhattam, noha igen szivesen kivánnék hallani.

Magam felöl pedig azt irhatom hogy ha bujdosásban vagyok is, de az Istennek áldása, és irgalmasága mindenkor velem volt és vagyon, és másokal is jót tehetek, az urnak jósága, és segittsége nem lévén meg határozva, mindenek veszik az ö bö kezének irgalmaságát, egyéb szükséget tehát nem érzek, hanem hogy a hivek közi nem számláltatom, noha azt az Isten ö szent Felsége tudgya, hogy oda számláltathatom, az én bujdosásomnak vége akor lészen, a midőn az életemnek, az ö rendelésit pedig mind imadnom kel, mind pedig háláadásal vennem és kérnem ötet, a hazámnak békeségben valo létiért.

Hogy ha pedig az urnak ötsém uramnak tettzik énnékem valaszolni, a károlyvárában lévö trinitáriusok által meg lehet; mivel ök az itt lévő trinitariusoknak el küldik.

Én pediglen az urnak ötsém uramnak atyafiságos emlékezetében ajánlván magamot Maradok.

II.

Konstantinápolyból 5. jan. ezen folyó esztendőben költ levelét az úrnak bátyám uramnak az méltóságos Generalátus méltóságos Gubernátor úrnak eő excellentiájának általküldvén, méltóztatott ugyan méltóságos Gubernátor urunk ő excellentiája kezembe küldeni, és az válaszolásra nekem is engedelem adatván ugyanazon kanálison, kivánságára az úrnak bátyám uramnak, válaszolok. Igaz az, hogy miolta életben vagyok, az úrról bátyám uramról semit sem hallottam. Mivel üdvezűlt atyám is még 1720-ban múlt ki az világból; és üdvezűlt atyámtól én, akkor tizenkét esztendős levén, semit sem érthettem; üdvezűlt asszonyom anyám pedig 1724-ben múlt ki ez világból, és Istennek ő felségének nagy kegyelméből még 1717-ben az katholika relígiót amplectálván, igen ajtatos példás életet élt mind haláláig, és az fenn megírt esztendőben az kolosvári Páter Jesuiták templomában el is temettetett, sok szép (maga lelkinek holta után való vigasztalására) rendeléseket hagyván maga után. G. Mikes Ferenc bátyám uram kevesset élt házasságában, igen ifjantan sok betegségek eltöltvén idejét, még 1727-ben sz. Mihály napján múlt ki ez világból, és maradott egy fia és egy leánya: az leánya ment férjhez gróf Kornis Antal úrhoz, és az is ifjúságának virágjában elholt. Az fia, kit is hínak Mikes Antalnak, maig is él, mintegy harminczhárom esztendős ember, és néhai gr. Haller János Gubernátor úr Ő Excellentiája leányát vette nyolc esztendővel ennek előtte el; négy leányi vadnak, és nemes Háromszéknek főkirálybírája.

Azmi pediglen engem illet, én hogy megházasodtam, 30 esztendeje az múlt augustusnak 25. napján elmúlt, és vettem el Gr. Petki Dávid úr leányát kivel is az Isten -224- feles szép gyermekekkel, fiú és leánymagzatokkal megáldott, kik közűl életben van egy 26 esztendős István nevű házas fiam, akinek ugyan már Isten kegyelmességéből van is egy Mihály nevű másfél esztendős fiacskája; és ezenkivűl 4 leányim vadnak életben, kettő férnél; egyiket két esztendővel ennekelőtte adtam férjnek B. Bornemisza Pál úrnak, azki is fia b. néhai bécsi Cancellárius Kászoni B. Bornemisza Jánosnak volt. És ennek egy leánya is van, valami hat esztendős; második leányomat tavaly májusban adtam férjhez g. Haller Antal úrnak. Két leányom vagyon hajadon, egyik 15, az másik pedig 9 esztendős. Én pedig noha még oly felette vén nem volnék, de beteges és sok változásokkal teljes időmet töltöm. Még eddig az Isten ingyen való kegyelméből életben megtartott és Felséges Asszonyunk ez mostani dicsőségesen regnáns kegyelmes királynénk és Császárnénk kegyelmességéből ns. Fejér vármegyének főispánja vagyok már majd tizenöt esztendőtől fogva. Volt még egy fiam aki is Bécsben tanolván, az gr. Bottyáni úr ő Excja regementjében zászlótartó volt, és az hadakon el is veszett.

Nagy háladással tartozik pedig kivált az jó Istennek, azki idegeny országon és édes hazájától távul létében is nem csak szükséget nem szenved, sőt oly kegyelmét tapasztalja Isten ő felségének, hogy másokkal is, kivált atyjafiaival jól tehet, a kik holta után is mind Isten előtt lelkéről, mind jótéteményiről dicsiretesen és háladatosan megemlékeznek és jó hire neve ez világon is, holta után dicsiretes emlékezetben marad. Mind lelki, mind testi ez világi bujdosásban pedig nagy boldogság az, ki életét mind Istennel való lelki békességben, mind ez világon maga felekezetinek és nemzetinek fejéhez az Istennek bölcs rendelése szerint megalázván magát, Istentől s királyától kegyelmet kér és mind ez világon mind az máson hívek közé számláltatik. Ez valóban mind az világon nagy nyugodalmat és az jövendő életre készítő boldog halálhoz nagy segedelmet nyér.

Énnekem pedig se nem szabad, se nem lehet, se úgy mint igaz hívinek Felséges Asszonyunknak, annál inkább -225- mint Ő Felsége kegyelméből ez hazában főispánynak, más úton és alkalmatossággal az úrnak bátyám uramnak írnom, hanem az méltóságos generalátus, és az előljáróim (Gubernium vagy Gubernátor) hirivel, sem trinitárius, sem más kanálison írnom, hanem azmely móddal mostanába az úr bátyám uram nekem írt, és én is válaszolok. Lehetne írni, és valamit csekélységemhez képest parancsol, mely Felséges Asszonyunkhoz és örökös fejedelmemhez való homagiális hűségemet meg nem sérti, atyafiságos indulatimat megbizonyítani kivánom. Maradván

Következik a kormányzó censúrája: „Ezen levelet lehet megírni, és sub volanti kezemhez is küldeni. Jól van az dolog feltéve, nincsen semmi, a mi ártalmas benne lehetne, és az hív subditus kötelessége ellen volna. Lecta 1759 6-ta may.

V. Zágonyi 3) Mikes Kelemen, a szerencsétlen Mikes Pál, Tököli párthíve és bújdosó társa 4), és Torma -226- Éva fiok, 1690-ben született 5). Úgy látszik hogy atyjának, talán anyjának is elvesztése után, gróf Mikes Mihály vette magához mint árva rokonát 6), kinek házánál s fiaival együtt nevelkedett 7). Nevelő atyja 1704-ben, Rabutin által a székelyek összeszedésére Magyarországra küldetve, Rákóczy híre nélkül elfogatott, s ez őt kicserélni akarván, Mikest sürgető kéréseire hívei sorába vette fel 8). Mikes a gyulafejérvári gyűlésen lelkesen működvén II. Rákóczy Ferencnek Erdély fejdelmévé választásában, a katholikus rendek részéről tagja volt azon küldöttségnek, mely, általa vezetve, az akkor épen -227- Ipolyságon levő Rákóczynak megvitte választási oklevelét 9). A fejdelem őt még azon évi oct. 15. Vihnyén költ levelében egyik teljhatalmú biztosáúl nevezte Bercsényi Miklós fővezérével, Jánoki Zsigmond tanácsosával és Rádai Pál belső titkárával együtt a selmeci fegyverszüneti értekezletre 10), melyben a Sepsi, Kezdi és Orbai székek, úgy egy lovas ezred főkapitányának s Belső-Szolnok főispánjának neveztetik, miből bizonyos, hogy a szövetséges hadsereg sok dilettáns parancsnokai közől egyik ő is volt, aminthogy hadi működéseiről Cserei Mihály Históriája több helyt tudósít is. 1707-ben martiusban, midőn Rákóczy Erdélybe ment fejdelmi székét elfoglalni, gr. Mikes Mihály is rész vett ez országgyűlésben, melyen Rákóczy a fejdelmi székbe ültettetett 11). Nevelő atyjának e viszonyai nyújthattak alkalmat az ifjú Kelemennek a magas míveltségű fejdelemhez közelíthetni, ki iránt oly buzgó szeretetet érzett, hogy ez időtől fogva – tizenhat éves korát tekintve, a kor szokásaihoz képest hihetőleg mint apród – a fejdelem mellett marada 12), s vele együtt Erdélyt többé nem is látva, őt mind magyarországi hadjáratain, mind a háború bevégeztével kivonulásában követé. Így vele franciaországi múlatását is megosztván (1711–1717-ig), mellette és ott szerzé meg magának azon ismereteket s francia cultúrát, mely legtöbb kor- és hontársaitól oly előnyösen megkülönbözteté. Maga írja 1727-ben nov. 8.: „A bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta“13); s ismét, már ennek halála -228- után, 1738. dec. 15.: „Énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejdelmet“14).

VI. A személyes szeretet önfeláldozása volt tehát hogy – midőn Rákóczy Ferenc, III. Achmet szultán által, az erre nézve III. Károly kir. ellen szerencsétlenűl folytatott háború alatt, Törökországba hivatván, színleg hogy őt egy török sereg élén Erdély elfoglalására küldje, s így a magyar király erejét megoszsza; de hihetőbben hogy, Rákóczy birtokában, Károlyt a békére hajlandóbbá tegye s kedvezőbb feltételeket nyerjen 15), 1717. sept. 15. Párizst elhagyta – Mikes őt Törökországba is követte. Még ezen évi január 25-kén következett be Mikesnek megnótáztatása 16), mely hazáját előtte örökre elzárta. A tengeri útazók october 10-kén Gallipolinál kiszállván a török földön, onnan oct. 22. Drinápolyba mentek, hol Rákóczy a fővezér által fénynyel és tisztelettel, a köv. évi január 4. pedig a császár által melegséggel fogadtatott, de várakozása teljesedésbe nem ment. A szultán t. i., reménytelen állapotjában, a békét óhajtotta, Bonac a francia követ is ezt javasolta, Károly is hajlandó vala reá 17), s így megköttetett az Passzarovicon 1718. július 21., mialatt Rákóczyt a szultán még mind igéretekkel biztatta 18). Mikes nem áltatta magát. „E csak komédia!“ írja már jún. 6., és teljes resignátióval folytatja: „Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek, annak a kedves tündér országnak! és imádjuk az istennek rajtunk való csudálatos rendelésit!“19). -229- Aug. 15. már így ír Drinápolyból: „Itt már megettük a nekünk rendeltetett rakás kenyeret. Már tovább megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk, amely Konstantinápoly mellett vár minket; mert, amitől tartottunk, abban torkig estünk… A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé…“20); aminthogy más nap a fejdelem, egész kíséretével, mely magyar menekvő urakból és francia házicselédségből, öszvesen ötven főből állott, meg is indúlt. Aug. 25. Bujukdere alá érkezvén, ott sept. közepeig sátorozva várta rendeltetése helyének kitűzetését, mialatt Mikes Bonac a francia követ hitvesénél keresett és talált mívelt s nyájas társalkodást, közben kétszer Konstantinápolyba is berándúlván. Végre Jenikő lőn a fejdelemnek lakóhelyűl kitűzve, hol sept. 22. csakugyan letelepedve találjuk már az egész társaságot. Rákóczy, csalatkozva várakozásában, legott visszaszándékozott Franciaországba 21), s e végett a regensnek, Orleans hercegnek ismételve írt, de egyenes választ nem vehetett. „Ha csak a mí akaratunkon állana – írja Mikes, 1719. oct. 10. – ma indúlnánk meg, de csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson… Az udvar se nem tiltja, se nem javallja az oda való menetelét világoson, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az oda való menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkat, Franciaországot Orleans herceg igazgatván, mivel a király még nem arra való. Ő mindenkor nagy barátságot mutatott a mí urunkhoz; az anyja pediglen, aki is egy házból való a mí fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette mint a fiát mind holtig. De a fejdelmek között levő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fennvagyon; ha pedig rosszúl vagyon, és reájok szorúlsz; -230- csak azt mondják: nescio vos. E már rajtunk bételjesedett… Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette“ stb.22) Másfelűl az ellenséges udvarok kivitték a portánál, hogy a menekvők Konstantinápolytól messzébb szállíttassanak. 1720. mart. 7. írja Mikes: „A mí jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hivatta a vezér Horváth Ferencet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jenikőnél“23). A változás csakugyan közel volt. April 16. a császárnak egy nagyobb díszes gályája várta a fejdelmet, száz „fegyveres leventi“ tette tisztelgő kíséretét, s ágyuszó mellett vala a megindulás. Az útazás célja a Marmara tenger partján fekvő Rodostó, hol tágas és kényelmes lakok fogadták a jövevényeket.

VII. Az életet nem a lehetőség, hanem a valóság szerint felfogó Mikes Jenikőn lelki csendben töltötte e több mint másfél évet. Különös érdekeltségét bírta a koronként meglátogatott Pérában a gr. Bercsényiné háza, melyhez egy szív-ügy is csatolta: a kis Kőszegi Zsuzsi, kinek, úgy mond „igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság“: mely leírásból, a mai regényes kifejezésmódhoz levén szokva, alig fogjuk kiolvasni azon lelkességet és saját bájt, mely e leányban lakott, s utóbb még komoly fájdalmakat okozott barátjának. Ezeken kivűl olvasás, írás, vadászat, séták a tenger partján, néha távolabbi kirándulások is töltötték be idejét, milyen vala a Pompejus oszlopának meglátogatása, s egy ízben (1719. aug.–oct.) az egész társaságnak egy kéthavi tartózkodása a Bosporus tulsó partján, Békós mellett, hol „sátoraink a tengerparton rendiben, ezt a gyönyörű kanálist -231- végig látjuk – a Fekete-tenger zúgását jól halljuk – azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el stb.“, s honnan így enyeleg egyik levelében: „Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek… Minket már úgy tekintsen ked, mint ázsiai magyarokot!“24) Különben bizony elég híven festi, egy vonással, a társaság hangulatát egy igen egyszerű helye az 1719. oct. 10. költ levélnek: „A német követ legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mí pedig legkissebben sem ártunk neki. És nem tudom, mi végre kívánja üldözni ezeket a szegény bújdosó magyarokot, akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtozással!“25)

VIII. Rodostó, a régi Thrácia partmellékén, a Propontisra dőlve fekszik, s egynapi tengeri út Konstantinápolyhoz. Mind helyzete, s a város maga, mind mívelt környéke, melyet Mikes egy nagy kerthez hasonlít, s jövevényeink alkalmatos elhelyeztetése kielégíték Mikest. Harminc főnyi jancsár-őrizet díszre és biztosságra szolgált egyszersmind. S e hely adott utolsó menedéket egy nagy ház utolsó s legnagyobb díszének, ki szellemi adományok, tanultság és míveltségre, mindenek felett pedig magas jellem és szeretetre-méltóságával kora elsői közé tartozott. Szenvedésekben dús ifjuság után háborús és munkás férfikora legszebb éveiben, a hatalom és gazdagság magasságaiból leesve, hitvesétől, gyermekeitől megfosztva, de szerető hívei körében írói foglalatosságok közt, philosophusi nyúgalomban itt volt leélendő hátralevő napjait. A díszes házirendet, a fejdelem erkölcseit levélírónk több helyt festi. Mikes maga mint első kamarása kormányozta közvetlenűl a házat, el-elkísérte urát vadászataira, savanyúvízre, látogatásain. A tizenöt évi hosszú nyúgalom egyformaságát kétszeri dögvészjárvány (1722. 1726.) szakasztotta meg, Rákóczy György látogatása (1727. jun. – 1728. mart.), s néhány haláleset, mint a fejdelemnéé, -232- gr. Esterházy Antalé (1722) s a Bercsényié. Mikes vallásos és elszánt kedélye is osztotta e lelki nyugalmat, s ha néha élesben jelentkezék honvágyas fájdalma, azt munkával s a bölcsnek resignátiójával győzte le. Leveleiben e küzdés s e győzelem sokszor a leg-megindítóbb kifejezést nyeri. De a Zsuzsi szerelme is, valamint neki a legszebb, legvidorabb órákat adta, úgy gazdagon látogatta meg szelíd szomorúsággal is. Mióta köztök e bizodalmas, meleg viszony keletkezett, egyek voltak az óhajtásban, de a leány, eszét kérdezve, mely egy honvesztett vagyontalan férfi oldalán kétes világításban látta jövőjét, sorsát hozzá kötni nem merészlette. 1723-ban Bercsényi, elvesztvén második feleségét, e leányt vezette az oltárhoz, ki neki, nem szerető, de hű és gondos hitestársa és ápolója lett. Ha mégis a fejdelmi vadásznak, Kőszeginek 26) árva leánya akkor is, midőn két évvel utóbb özvegygyé s Bercsényi örökösévé lett, megtagadta kezét attól, kit szeretett, s Lengyelországba költözött, akár a fényes név megőrizhetése végett, akár a bújdosás megunásából: csodálnunk kell Mikes jóságát, melylyel mentegeti 27), hűségét, melylyel hozzá ragaszkodék 28), s a bánatot, melylyel utána tekinte. Mert még csak az ész, nem a szív resignátiója szól belőle, midőn nénje (tán környezete) bosszantván őt vígasztalásaival: „könnyű – mond – annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon:

IX. Végre egy európai hatású esemény a csendes Rodostó vendégeit is felriasztá. 1733. febr. 1. meghalálozott -233- a lengyelek jeles királya, II. Ágost, s Rodostó felismerte azonnal, hogy a varsai királyválasztás múlhatatlanúl háborút idézend fel 30). A természetes vetélytársak Lescsinszky Szaniszló, XV. Lajos ipa, és Ágost szász választó-fejdelem, a meghalt király fia, valának: amazt Franciaország, a rokonság s keleti Európában megállapítandó befolyása végett fogta pártolni, ezt Austria s a cár, épen e befolyás megtörése végett. A háború el nem maradt. „Mi hasznunk lesz benne – kérdi Mikes – isten tudja. Mi csak reménlünk mindaddig, míg meg nem halunk. Az olasz példabeszéd azt mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talám Rodostón“31). A fejdelem mindazáltal úgy hitte, hogy nem szabad tétlenűl maradnia. Élesztheté reményét hogy két vele barátságos hatalom, a francia s a spanyol, Károlyt Olaszországban készűltek megtámadni. „A szegény urunk – írja Mikes 1734. febr. 15. – amit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget ír mindenfelé. Mert mí olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbéli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett, várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon; mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk.“ De legott azt teszi hozzá: „Az isten elhozza még a mí óránkot is“32); s kevéssel utóbb, midőn Olasz- és Lengyelország egyformán forrt: „Mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? talám csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttáncot kell járni“33); s újra, bár a császár Német- és Olaszországban egy tartományt a másik után vesztett: „Mi még mindezeket távul nézzük; mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vígasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokat míveli, minket is lát, és megemlékezik rólunk annak -234- idejében“34). Mégis a fejdelem, nem tudva még a Fleury bíbornok és Austria közt rögtönzött békét, Pápayt követséggel a portára küldötte, hogy Franciaországba mehessen, mire a válasz nem tiltó ugyan, de jovalló sem volt: „De a császárok nem-jovallása parancsolat, és a mi elmenetelünkből semmi nem telik“. írá Mikes 35). E válasz 1735. elején jött. Azalatt a fejdelem idősbik fia József is Bécsből Velencébe szabadúlt. Rákóczy azonban sem fiát, sem Franciaországot nem vala többé látandó. Martiusban gyengélkedni kezdett, virágzó szép tekintete, teljessége, ereje, jó kedve feltünő hanyatlást mutattak. Majd lopó láz érte utól, s apríl 8., nagypénteken, már így jajdúl fel a hű Mikes: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes jó urunkot és atyánkot három óra után reggel… Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje világoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomba vitte… hanem mimagunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón is… Az isten vígasztaljon meg minket“36). Mikes a porta engedelmével a fejdelem testét Konstantinápolyba vitte, hol anyja Zrínyi Ilona maradványait is, a fia koporsójába rakva, ezeknek helyén együtt temettette el.

X. Itt végződtek Mikes jó napjai, bár a porta kijelentette hogy meg nem szűnik gondoskodni a magyar menekvőkről, s ezek bele-egyezésével József herceget, a megholt fejdelem idősbik fiát meg is hívta. Azalatt a betegeskedő öreg Zsibrik helyett ő, s ennek halálával (oct. 1735) a maga személyében Mikes igazgatta a menekvő -235- társaságot, melyben különösen a franciákkal sok bajai voltak, úgy, hogy midőn az ifjú fejdelem (jan. 1736) a renegát gr. Bonnevalt bízta meg, hogy a dolgokat folytassa, s a fejdelem jószágát kezéhez vegye, ő, a megholt fejdelem legmegbizottabb híve, a bizodalomhiány e jelét nem tekinthette minden fájdalom nélkül, de megnyugvással vette. Így is helyzete nehéz maradt. „A testünk mindennap jól lakik – írja 1736. máj. 15. – de az elménk igen koplal a vígasságtól. A többi is érzi a maga bibiját; de én duplán érzem: mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla. Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet. A jó isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. Mindennap újítják ellenem való beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton járjak“37). Csak dec. 6. érkezett meg Rákóczy József, s ment azonnal Konstantinápolyba: de a porta az oroszszal folytatott véres háborút III. Károly közbenjárásával kivánván berekeszteni, nehogy e fejdelmet megsértse, Rákóczyt el sem fogadta, s rögtön visszaküldte Rodostóba. Mikes mindjárt számolt a megholt fejdelem minden jószágáról – úgy látszik Bonneval csak felsőbb felügyelést folytatott volt Konstantinápolyból – s a titkos feladásokat titkos vizsgálatok alaptalanoknak bizonyítván, Rákóczy József megnyúgodott ugyan; de – „nekem, ú m. Mikes – csak isten fizessét sem mondott azért, -236- hogy jószágára, cselédire viseltem gondot.“ Különben az ifjú herceg egyénisége s minden eljárása is szomorította Mikest. „A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elitélheti akárki hogy mit reméllhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott! Most pedig mind ellenkezőt látunk, mert a rendet nagy rendetlenség követte, az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség, úgyannyira, hogy harminc esztendőtől fogva való bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap stb.“38). Különben is a herceg sötét, haragos természetű volt, magán uralkodni nem tu ló, szép tehetségei kifejtetlenek, s nem tudó „azt, hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet, mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott“39).

XI. Közel volt a változás. A cárné háborút készűlvén izenni a portának, III. Károlynak régibb kötések alapján igénybe vette segedelmét. Károly nem szívesen hajolt a háborúra, s engedékenységre intette a portát, de foganat nélkül; s így elhatározta Törökország megtámadtatását déli Magyarországból, elibe tevén a régi kötéseket az újabb passzarovici béke követeléseinek. „Azt nem tudom – írja Mikes jul. 20. 1737. – mikor bontotta volna fel a török a békeséget; de azt tudom, hogy egy keresztény császár felbontotta – meg is büntetődött érette. Az olyan példán most is lehetne tanulni. -237- A törökök, ha azt nem reménylenék, hogy az isten most is igazságot teszen nekik, kétségben esnének. Aminthogy igen tartanak, méltán is; mert két nagy és hatalmas császár ellen kell hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik – de tegyük utána: ha isten is úgy rendelte. Talán már erre való nézve a portán is inkább néznek reánk; mert még most igen rossz renden vannak dolgaink“40). Nem is csalódott Mikes. A porta elkeseredéssel vette fel a keztyűt, hatalmasan készűlt, s hogy a bécsi udvar veszedelmét nevelje, Rákóczyt s a menekűlteket is fel akarván használni, őt Konstantinápolyba hívta. Mikes jól és hazafiúi fájdalommal fogta fel a helyzetet. „Belőlünk ijesztőt akartak csinálni, írja sept. 13. Szegény fejdelem! ha most élne, mit gondolna, és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kivánja a portának a némettel való hadakozását; mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben. Elég az, hogy mi bemegyünk, isten tudja mire!“41). Rákóczy József nem így gondolkodott, s sept. 20. a magyarság már elhagyta Rodostót, hol tizenhét nyugalmas év alatt már teljesen behonosodott vala. A herceg Stambulban, tüntetésűl inkább, mint komoly reménynyel, feltünőleg ünnepeltetett, mit a józan Mikes „komédiának“ nézett 42), s 1738. jan. 24. megköttetett a porta s az új „erdélyi fejdelem“ közt a szövetség. S ez, követőivel, febr. 5. már Drinápolyban, 19-kén Csernavodán volt, honnan, míg az árnyék fejdelem Mikest küldé Bukurestbe idvezlő követűl az oláh vajdához, jöttek a fővezér sok igéretei. Keserűséggel jegyzi fel Mikes: „A vezér levelében a sok biztatások, hogy 30 vagy 40,000 embert adnak melléje: de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni – mire, mi végre? -238- isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekekkel, és vázt akarnak belőlünk csinálni; mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. De most, hogy hozzánk jőjön valaki, isten ne adja!“43). Meg is lett a vidini út (april) s ott a pompás fogadtatás, Orsova felé is vitte a fővezér (júl.), s ez meg levén véve, aug. 25. azt izené a fejdelemnek, készűljön 30,000 emberrel Temesvár alá, másnap viszont „hogy nem is kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. Az isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól!“ teszi hozzá Mikes megkönnyebbedett szíve; s sept. 1. már Vidinből: „Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról becsületesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia nélkül felada rajtunk“44). T. i. azt hitte volt a vezér, „hogy ha a táborban leszünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hála istennek, egy valamire való nem jött“45). Hat heti tartózkodás után Vidinben a másfél száz főből álló magyarságnak Csernavoda jeleltetett ki téli szállásúl, hová Oroszcsíkon (Rusztcsukon) át oct. 19. meg is érkeztek. Rákóczy, kit levertség, harag s folytonos betegeskedés végkép kimerítettek, nov. elején már vége felé közelítvén, Mikest kivánta maga mellé, kinek ápolása mellett e hó 10-dikén, 38 esztendős korában el is húnyt, érdem és dicsőség nélkül. „Ismét fő nélkül maradánk – írja Mikes dec. 15. –, de nem sokára szükségünk nem lészen főre… és amennyin már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett – folytatja szomorúságában – annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz -239- hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas bújdosásunkról“46). A fejdelem minden jószága ennek rendelése szerint Mikes kezénél volt; most a török tisztek átvevék, s a hű sáfár a fejdelmi szállásról elköltözött.

XII. Még egy kelletlen epizód várta Mikest, mielőtt nyugalma régi helyére visszatérhete. 1739. májusban érkeztek a parancsolatok, melyek szerint gr. Csáky Vidinbe, b. Zay Kocsinba, Mikes Jászvásárra rendeltetett, nem tudva miért, s mennyi időre. „Elég a – így enyeleg fájdalmasan június 1. – hogy, ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből!“47). Útjában e fájdalom élénkűlt. „Elitélheted néném, micsoda suhajtásokat bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentem el. Örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr béfödözte előttem az odavivő útakat!“48). Június 21. rendeltetése helyén volt. Menet aggodalom töltötte el, nehogy Csíkból császári katonák által elfogassék; mely aggodalom Moldva fővárosában sem hagyta el; e kivül a boérok barátságtalansága mellett, s a kozákok beütésétőli köz rémület nyomasztó hatása alatt csak az érsek s a vajda szivességei, úgy egy olasz pap társalkodása derítették fel nehéz óráit. Végre sept. elején visszatette a veszélyes útat Bukarestbe, hol a kemény 1739–40-iki telet únalom és gondok közt töltvén el, végre valahára ismét régi fészkébe térhetett, Rodostóba, hová június 21. érkezett meg, már csak negyed magával azok közől, kik Rákóczy Ferenccel jöttek ki.

XIII. „Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal – írja jún. 22. 1740. – és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben kell menni.“ -240- Csalódott. Még húsz éve a számkivetésnek várt reá, hol végre Csáky (1757), s majd Zay halálával (1758) a bújdosók főnöksége (a básbúgi méltóság) reá, a közel hetvenes aggra szállt. Szükséget ugyan nem látott. Bár bújdosása negyvenöt évi tartamában a török földön három trón- és huszonkét kormány-változást ért, a porta, egy rövid zavaros idő kivételével, mindig egyforma pártolással és bőkezűséggel volt a szerencsétlenek iránt. Mégis ennyi vallásosság s ennyi munkaszeretet kelle, hogy ily kiváló szellem s honát szerető szív, sírja felett mind annak, amit szeretett, meg ne törjék, sőt magában találva fel a vigasz balzsamát, némi jó kedvet mind végig kebelében maraszszon. E mély vallásosság táplálta benne az egykori szabadúlás reményét is. Mert remény vala az, mely Mária-Terézia koronáztatásakor hagyá vele mondani: „Hagyjuk isten akaratja alá magunkot. Ahol nincsen emberi reménség, ott vagyon isteni segítség“49); mely húr még azontúl is gyakrabban megpendűle lelkében, bár néha nyomban keserű irónia vegyűl resignátiójába, mint a várt amnestia elmaradásakor (sept. 15. 1741): „Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem irígyeljük. Gondolom, hogy más sem irígyli a mieinket. A gazdasszony zsimbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nékik“50). Mindazáltal még buzgóbban óhajtotta hazája békében maradását: „Isten tud mindeneket, mint kell lenni. Nékem pedig a hazám javát és csendességit kell -241- kivánnom, és nem csak különösön a magamét.“51) Kertészkedés, olvasás, írás közt fogyasztotta napjait, s egy, éven túl tartó szembajon kivűl állandó egészségben volt. S kétségen kivűl e második rodostói idejében keletkezett azon avúlhatatlan szépségű munkája, melyről most már közelebbről kell értekeznem.

XIV. Előttem fekszik saját kezének e drága ereklyéje, mely betűhíven e címet viseli: „Constantinapolyban (-ba) Groff P.... E.....(hez) irot leveli M... K..... (Mikes Kelemennek). Az első levél a Gallipoliba érkezés napjáról van keletezve (1717. 10. oct.), az utolsó Rodostóból 1758. dec. 20-dikáról; intézve egy, állítólag Konstantinápolyban lakó nénjéhez, kinek neve, ha a fennírt betűkből s pontokból ki akarnók betűzni: gróf Pekri Eszter lehete, mert azon időben más e betűn kezdődő nevű grófi ház Erdélyben nem virágzott, s az E után vetett öt pont más akkor szokásos keresztnévre ily alkalmasan nem magyarázható. Híven van e levelekben feljegyezve minden neki figyelemre méltónak tetszett esemény, mely a bújdosó társaságot érte, még pedig többnyire a történet kelete alatt; sőt azon birodalom eseteit és változásait, melyben lakott, s amint látszik szemtanúktól nyert hű és részletes tudósítások után; kifejezést ad minden érzésnek és hangulatnak, melynek papirosra vetése keblének könnyebbedést vagy a felettei elmélés lelkének erősödést és megnyugvást adhatott. Érdekeltséggel követi a világ forgását, a fontos eseményeket megérinti, vagy elbeszélli, többnyire azok feletti gondolatai hozzá-fűzésével, hol józan itéletét s előrelátó bölcseségét kell méltánylanunk. Gyakran enyeleg, tréfáz; szeszélye, sőt gúnya mindig jóságban és szeretetben, bár fájdalomban is gazdag szívből ömledez: valóságos húmor. Széles olvasottság áll szolgálatára célzásai-, példázásaiban. Eleven emlékezetéből saját bájjal idézi fel a történelem, az anekdotonok gyöngyeit, a mikkel magát vagy az olvasót szórakoztatni akarja. Ahol -242- külső motivumok nem nyújtanak anyagot, különösen a memoirszerű adatokban szegény második részben, levelezőjével tétet magának kérdéseket; általa felszólítottan rajzolgatja az őt körűlvevő népek szokásait, erkölcseit, intézvényeit; bőven értekezik a török birodalom állami házviteléről, a muhammed vallásról stb stb., s rendszerint ügyesen adja meg ez előadásainak a levélbeli eszmecsere formáját. Minden az előadásra fordított mesterség dacára, igen is, jogosúlt azon kétség, mely a levelek – mint olyanok – ellen emeltetik. Egy tervszerű egészet látunk magunk előtt, melyhez egy, negyven év alatt, különböző alkalmak s lelki állapotok között, s nem egyforma levélirói kedvvel írt levelek gyűjteménye nem hasonlít. Azon belső fejlődés, mely a nézetek, érzések és kifejezésmódban találtatni állíttatik, amennyiben megvan, más feltételtől függhet, mint a levelezésétől: t. i. én oly egyöntetű alkotást ismerek fel abban, mely, igen is, rég gyűlt anyagokból, de azonegy hangulat sugallata alatt, valódi műszándékból, készűlt. De lássuk elébb a külső feltételeket. Mikes, a török földre vetődvén, Pérában egy nénjét talál, kivel levelez. A „gróf P.“ sigla, a már mondott okból más nevet nem rejthet, ha rejt, mint Pekryt 52), s ezt javallni látszik első szemre gr. Pekry Lőrinc részvétele a Rákóczy-mozgalomban, de genealogiáink nem adnak neki leányt, E..... keresztnevű leányt, s egy politikailag megbélyegzett férfi hitvesét 53). Mert különben képzelhető-e, hogy egy erdélyi grófné tiszta jószántából, önkénytesen Konstantinápolyba száműzze magát, vagy hogy máskép, mintsem száműzött férjének hű követőjeként töltse ott el egész életét, -243- S ha így, miért férjéről ez öszves negyven év alatt legkisebb említés nem fordúl elő? ha csak egészségi változásairól is, melyek ennyi idő alatt nem könnyen maradnak el; vagy épen haláláról? Mert nem Rákóczyval vonúlván ki, a szatmári béke után kelle egyenesen Törökországba futnia, s így a levelek utolsóját véve határúl, negyvenkét évig ott ülnie. S mint van, hogy nem tudunk menekűltet az előkelők sorából, ki ez idétt Konstantinápolyban töltötte életét? S mi tartotta e nőt Pérához kötve, midőn Rodostón egy kedves öcs és honfiai körében sokkal honosabb életet élhete? S nem tűnik-e fel, hogy egészsége négy évtized alatt, dacára Mikes gondos intéseinek, soha nem ingadozott, amiről kétségkivűl fordúlna elő emlékezet? S miért Mikes, ha e, gyakran a hajó elmenetele vég percében állítólag rögtönzött leveleket nénjétől visszaszedte, hogy könyvalakba összeírja, miért, mondom, nénje leveleit, melyeket pedig, ha léteztek, bizonyosan megtart, e nyájas, lelkes, édes leveleket, melyeket dicsérni nem győz 54), szinte nem sorolta a magáéi közzé? A francia irodalom oly ismerője, mint ő, felfoghatta az ily „Correspondance“ vonzó becsét. Hogy neki, a Konstantinápolyban lakónak, az 1730-ki konstantinápolyi lázadást megírhassa, félesztendőre Paphlagóniába és Bithyniába küldi; de hányszor felejtkezik meg arról, hogy oly fővárosi történeteket közöl vele Rodostóból, miket nénje, férjétől, legalább is hamarébb tudhata 55); hogy oly világhíreket, melyeket maga is Konstantinápolyból vesz; sőt néha levélben tudósítja, hogy Konstantinápolyban volt s ott mit végzett 56): pedig gondolható-e, hogy helyben levén, a szeretett rokont ne lássa, fontos végzett ügyeit vele szóval ne közölje? S mint tudhatá meg az európai eseményeket sokszor 8–10 nap alatt, holott legújabb időnkig, midőn a telegraph használtatik, oly lassú vala a stambuli -244- posta? Nem említem azon már előttem tett észrevételt, hogy a török birodalomról és vallásról 1748-tól 1752-ig, évenként csak három, egyszer négy levélben értekezik, s hogy így levelezni nem szokás.

XV. Nem. Mikesnek nem volt az a vígasztalása, hogy egy ily megbízott lélek, egy ily drága rokon, közelében lakjék, kivel időnként szemben lehete, s a távolban eszméket, érzéseket cserélhete. Naplózott ő, kétségkivűl, s bőven, részletesen: mutatja ezt adatai pontossága; s e napló nem is száraz feljegyzésekből állhata: néma megbizottja volt az csendesen tűrő, váró és reménylő kebelének; ebbe rakta le tapasztalásait úgy, mint gondolatait, örömeit s enyelgéseit, a perc benyomásait úgy, mint mindazt, mi neki sokáig fájt, s mit jól esett kimondania, habár csak az élettelen papirlapnak és hogy így: azon közvetlensége, azon életfrisesége mutatja ömledezéseinek, melyeken szivének dobogása, erejének lüktetése hallik. Néha verselgete; másszor egy-egy tetsző darabkát fordított; olvasmányaiból kivonatokat tett, észleleteit ki-kidolgozta – míg egyszer, kétségkivűl rodostói élete másod szakában, midőn társai száma évenként fogyott vala, s szomorú magánya az élet tünékenységére emlékezteté – talán épen vég éveiben – elhatározá magát nyomot hagyni szenvedéseiről, s dicsőíteni ez élet után még Azt, kit ífju kora óta ábrándosan szeretett, ki miatt mindent elvesztett: hazáját, de kit csak egy szabadulási kisérlettel sem tagadott meg. Mémoirokat szerkesztett elveszendő papirosaiból, még pedig levélalakban, mire példákat az előtte jól ismert francia irodalom szám nélkül nyújta. Nagy ügyességgel járt el e szerkesztésben. Nem törölve le ífjusága virágai hímporát, belé lehellé mégis az egész képbe az élet és szenvedés által tisztúlt s megnyúgodott lelke csendes szépségeit. Ha még is azon rész, mely a statisticusra nézve legbecsesb, a török birodalom ismertetése, valamint az élte utolsó éveiben történt kormányváltozások előadása, forma tekintetében kevésbbé kielégítő, az a választott levélalaknak tulajdonítandó, mely mindazt, -245- miben mozgás és haladás van, saját tárgyaúl fogadja be, legkevésbbé azonban a puszta leirást. A mű, mint látjuk, 1758 végeig terjed, midőn Zay halála után azt mondhatá magának: „Már most egyedül maradtam a bújdosók közűl57), és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert egyedűl maradván, nekem kell kimenni az áldozatra.“ E momentum maga fejezheté be kerekdeden a művet; s ez utolsó fejezetben – vagy mondjuk: levélben, – rekeszti is azt be egy vég s imaszerű visszapillantással vándor életére.

XVI. Annyi idő, egy hosszú fájdalmas pálya alatt, családjáról alig vett vala némi kis hírt. 1740. máj. 22. ezt írta Bukarestből: „Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni“58). Hetvenedik évébe lépett, s közelítvén a búcsú, elevenebben kivána családjáról értesűlni. Megfordúlván tehát 1759 elején Konstantinápolyban, az austriai követtől engedelmet kért és nyert írhatni a Mikes Mihály fiának, kinek keresztnevét sem tudá; s ekkor ment tőle Erdélybe azon levél, mely a IV. fejezetben áll. Ismerjük a választ is; de látjuk ebből azt is, hogy gróf Mikes Istvánnak nem jutott eszébe a hatvanas aggastyán hontérhetéseért a nagyszívű Mária-Terézia előtt rokoni kötelességét teljesíteni. – S ez utolsó tényleges nyoma Mikes életben-létének. Mindazáltal úgy látszik, hogy még három évig élt. Ugyanis, „Tót Ferenc generális bizonyítása szerint 59) – írja -246- Kulcsár István Mikes Levelei első kiadása előtt – már 1862-ben, az ő halála után az egész bújdosó társaság eloszlott.“ Szabatosan ez előadásból a halál évét nem tudjuk. De a magyar irodalom jó angyala úgy akarta, hogy munkája fennmaradjon. Tán nem csalódom, ha hiszem, hogy a kézirat azon úton jött Kulcsár kezeibe, amelyen e hír, t. i. maga báró Tót Ferenc által, ki 1762-ben mint francia tüzértiszt Konstantinápolyban megfordúlván, azt szerencsésen megmenthette. T. i hazájába visszatérvén, Tarcsán, Vasvármegyében lakott, hol a szomszédos Szombathelyen tanárkodó Kulcsár István vele megismerkedett, s Tót halála után 60) a kéziratot azonnal sajtó alá adta 61).

XVII. Ugyanazon kéziratból nyújtám ime által Mikes munkáját a magyar közönségnek; teljesben, mint Kulcsár, egy szakaszszal, s hívebben, mert Kulcsár változtatásai nélkül, a szerzőnek bár néha ingadozó kiejtésmódját hangoztatva vissza, s egyedűl helyesirását idomítva át. Mi lett volna azt betűhíven adni, mutatja az imént idézett 1759-ki levél, mely a legkisebb apróságig pontosan nyomatott. Hogy pedig azt a „Magyar Nemzet Classicus Irói“ során adám, abban, úgy hiszem, mind a kritika, mind az olvasó közönség helyeslésével találkozom. Nem csak korának csúcsán áll Mikes munkája a tartalom becsével, s az előadás soknemű szépségeivel egyaránt: hanem szól az minden koroknak; mert az elme és érzület e ritka szövetsége-, vidor kedélyessége, gyakorlati bölcsesége és erkölcsi súlyával, gyönyörködtető és nemesítő erejét nem vesztheti el, míg a magyar kebel a valódi szép és jó iránti fogékonyságát híven megőrzendi.

Lábjegyzetek.

1) Az eredeti kéziratban, kétségkívül hibásan, vagyon áll.

2) A kéziratban hibásan igy: hogy ezeket gyalázatosan bánjanak vélek.

3) Ez előnéven nevezi őt Rákóczy, végintézetében.

4) L. Cserei Mihály Históriája, Kazinczy Gábor által. Pest, 1852. 473. szelet. és Gr. Kemény József, gr. Lázár Miklósnál: A gróf Lázár Család, Kolosv. 1858. 82. l., mely hely szerint Kelemen atyja Pál, nagyatyja György, nagyanyja Hídvégi Nemes Klára, egy gr. Lázár János által 1799-ben egy pör mellett az erdélyi kir. tábla elébe terjesztett nemzékrend alapján, de melynek képtelenségét a maga Kemény által közlött adatok bizonyítják. Ezek szerint t i. Nemes Klára 1673-ban ment férjhez Lázár Imréhez, s mint ilyen perelt 1674-ben a maga és fivére Mikes Pál nevében Pongrácz Zsigmonddal. Ha Mikes György neki ama nemzékrend szerint férje, és Pál, neki fia, emez minden esetre csak 1691-en innen születhetett volna, mert Nemes Klára férje ez évben még élt (Kemény, Lázárnál 83. l.), s így Kelement, ki 1690-ben született, akkor nemzette volna, mikor még maga sem született! Helyesb, sőt egyedűl lehetséges tehát a Mike Sándor úr nemzékrende, melyet velem Hodor Pál úr levele után Nagy Iván úr közlött, s ez így áll:

	Kassay Anna
1. férje:		2. férje:
Hídvégi Nemes György		Mikes György
leánya:		fia:
Nemes Klára		Mikes Pál
(Lázár Imre)		(Torma Éva).
		\|
		Mikes Kelemen.

E szerint Mikes Kelemen nagyatyja György, nagyanyja Kassay Anna, s mostoha nővére csakugyan Nemes Klára. S ehez képest igazítandó meg mind Lázár az id. h., mind Kővári: Erdély nevezetesebb Családai, Kolosv. 1854. 183. l. s az őt követő Nagy Iván Magyarorsz. Családai, VII. köt. 473. l. – Pál, Kővári szerint az id. h. 184. l. Tököli mellett harcolt, ezzel kibújdosott, Bukurestben múlatván magára haragítá az oláh vajdát, ki titkon beküldé Erdélybe a (császári) hadak parancsnokához; ez Fogaras várába záratá, hol szörnyű kínok közt végezék ki. Ez igaz lehet, de Mikolánál, kire Kővári hívatkozik (Hist. Geneal p. 22), erről egy hang sincs!

5) T. i maga azt írja: „Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikben írom“ (l. e munka II. köt. 216. l.) Írta pedig amaz első levelét 1717. oct. 10.; ez utolsót pedig 1758. dec. 20.

6) A rokonság fokát a Kővári táblázatából tett köv. kivonat állítja elénkbe, de Zsigmond helyébe a fent hitelesen bemutatott Györgyöt iktatván be nagyapjáúl:

BENEDEK

Gábor – Benedek – Mihály – Zsigmond – Kelemen – MIHÁLY gróf. Miklós – Mihály – Benedek – György – Pál – KELEMEN.

Mely táblázat, ha áll, Mihály gr. és a mí Kelemenünk közös ösüktől öt ivadék által voltak elválasztva.

7) L. a felebb IV. fejez. közlött saját levelét.

8) L. Histoire des Révolutions de Hongrie, a la Haye, 1739. Tome V. (Mémoires du Prince François Rákóczy) 129, 130. ll.

9) Mémoires (Hist des Rév. V.) 176, 178. ll.

10) L. Hist des Rév. II. k. 249. 251. l.

11) L. u. ott V. k. 338. l.

12) 1738. oct. Nikápoly alatt a Dunába szakadó Olt vize látásán megindúlva: „csak azt sem láthattam – így ír Levelei II. köt. 108. l. – suhajtás nélkül; mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31 esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve“ (tehát 1707 óta).

13) L. LXXXV. Lev. I. köt. 213. l.

14) L CXLV. Lev. II. köt. 112. l.

15) „Hadakozásra hítak ide, de békességre jöttünk.“ XII. Lev. I. köt. 25. l. S ismét: „A bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy hadakozás által menjünk hazánkban; de nem a volt az irántunk való rendelés“ XIV. Lev. I. k. 29. l.

16) Nagy Iván: Magyarország Családai, id. h. 475. l. (Kővári után).

17) L. XII. Lev. I. 25. l.

18) L XIV. Lev. I. 29. l.

19) Ugyanott.

20) L. XVI. Lev. I. k. 32. l.

21) L. XIX. Lev. I. 36.

22) L. XXXII. Lev. I. 61 l.

23) I. k. 64 l.

24) XXX. Lev. I. 56. l.

25) XXXII. Lev. I. köt. 60. l.

26) Rákóczy testamentomában olvassuk: „Au Porte-arquebuse Koezegi 1000 liv.“ Hist. des Rév. VI. 78. l.

27) L. LXVIII. Lev. I. 164. l. és LXXV. Lev. I. 185. l.

28) L. LXXIII. Lev. I. 178.

29) L. LXXVII. Lev. I. 191. – A Zsuzsit illető helyek: I. köt. 76. 95. 105. 106. 108. 110. 121. 123. 159. 161. 162. 171. 188. s a felebbiek.

30) L. XCVIII. Lev. II. köt. 31. l.

31) L. C. Lev. II. köt. 40. l.

32) L. CI. Lev. II. k. 42. l.

33) L. CIII. Lev. II. k. 45. l.

34) L. CVI. Lev. II. k. 52. l.

35) L. CIX. Lev. II. k. 57. l.

36) L. CXII. Lev. II. k. 62, 63. l.

37) L. CXX. Lev. II. k. 76. l

38) L. CXXIV. Lev. II. köt. 81. l.

39) L. CXXV. Lev. II. k. 83. l.

40) L. CXXV. Lev. II. k. 84. l.

41) L. CXXVI. Lev. II. k. 85. l.

42) L. CXXIX. Lev. II. k. 91. l. és CXXXII. 94. l.

43) L. CXXXIV. Lev. II. k. 96. l.

44) L. CXL. Lev II. k. 105. l.

45) L. CXXXVII. Lev. II. 100. l.

46) L. CXLV. Lev. II. k. 112. l.

47) L. CXLVI. Lev. II. k. 113. l.

48) L. CXLIX. Lev. II. k. 120. l.

49) L. CLXIV. Lev. II. k. 145. l.

50) L. CLXV. Lev. II. k. 146. l.

51) L. CLXIV. Lev. II. k. 145. l.

52) A Petkyek később lettek grófokká; a Pálffyak pedig, vagy Perényiek az erdélyi Mikesekkel semminemű összeköttetésben nem álltak.

53) Férjezettnek kell pedig e nőt képzelnünk a szerint, mit Mikes hozzá (I. 211.) ír: „Némely historicusok ugyan azt mondják, hogy a menyasszonytánc vígabb (a baráttáncnál): ked tudja jobban, mint én“ (t. i. mert ked azt már eljárta).

54) L. I. 12. 136. 198. 184. 196 stb.

55) Péld. 137. 152. 155. 195. 196. 187. 210 stb.

56) Péld. II. 137. 215. stb.

57) Ily helyeken ő mindig azokat érti, kik 1717-ben a megholt fejdelemmel együtt menekűltek.

58) L. CLVI. Lev. II. köt. 133. l.

59) Fia Tót Andrásnak, Bercsényi tisztjének, ki atyjáról e fontos sorokat írja: „Feu mon Père avoit suivi (Rodostóba, helyesben Törökországba) ce Prince, et en était parti l’année 1717. pour venir servir en France. Les differentes commissions, qu’ il eut, le mirent souvent à portée de revoir ses anciens camarades, au milieu desquels il vint mourir en 1757. Le comte Tczaky ne lui survécut que huit jours, et cessa de parler en apprenant sa mort.“ Mémoires du Baron de Tott sur les Turcs et les Tartares. Amsterdam, 1785. II. partie l. 1.

60) ✝ sept. 22. 1793.

61) Előszava költ febr. 18. 1794.

13	et nem veszek	el nem veszek
30	hatszár ezer	hatszáz ezer
41	talám Rodosztón	talám Rodostón
49	franezia hajók	franczia hajók
57	Viszgáljuk meg	Vizsgáljuk meg
78	mndenkor gáncsot	mindenkor gáncsot
81	kevés ide	kevés idő
81	rendő tartásban	rendtartásban
81	rendetlenségnek ködj,	rendetlenségnek ködje
81	elítélheti akárkie	elítélheti akárki,
96	mint a gyermeekkel	mint a gyermekekkel
115	Csornavoda	Csernavoda
118	bell adnom	kell adnom
136	hanem azt	ha nem azt
143	tél ntán	tél után
147	Elvesztettem	„Elvesztettem
150	1742, 15. octob.	1743, 15. octob.
169	„Hogy csak	Hogy csak
170	híják.	híják.“
190	„Kös öntés	„Köszöntés
193	verőf ny meg	verőfény meg
194	az ellena égünknek	az ellenségünknek
194	hogy-másnak	hogy másnak
200	ho y valamely	hogy valamely
204	„Igen is	Igen is
200	tenger par jához	tenger partjához
220	„Lecta“ jával	„Lecta“-jával
226	hatvankilencedikben írom	hatvankilencedikben írom“
229	anyja pedigl n	anyja pediglen
230	Jenikőnél	Jenikőnél“

The Project Gutenberg eBook, Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet), by Kelemen Mikes, Edited by Ferencz Toldy

Megjegyzések:

ZÁGONI MIKES KELEMEN TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.

MIKES KELEMEN LEVELEI.

XC.