The Project Gutenberg eBook of Mire megvénülünk (2. kötet) by Mór Jókai

Topándy a folyosón állva várta az érkezőt s eléje sietve, lesegíté a fiatal hölgyet a hintóból, nagy tisztességgel kezet csókolva neki. Lorándra pedig, ki a kocsis mellől szállt le, kérdő bámulattal tekinte.

– Egy kicsapott diákot hoztam, a ki ispán akar lenni magánál. Meg kell őt fogadni.

Azzal az elésiető cselédekre bizva, hogy úti lomjait hordják utána, ő maga minden további szóvesztegetés nélkül felment a kastélyba, Lorándot magára hagyva Topándyval.

– No, fráter, téged jól berekomendáltak! Kicsapott diák; ezzel sok van mondva. Hát öcsém: ispán akarsz-e nálam lenni, vagy tiszttartó, vagy præfectus? Mert az mindegy. Válaszsz olyan titulust, a milyen tetszik. Konyítasz-e valamit ehhez a mesterséghez? -2-

– Jól van, fráter! Hát megismertetlek vele, mi nálam az ispánnak a dolga. Tudsz-e négyesben szántani? Tudsz-e asztagot rakni, fennálva a kévék tetején? Tudsz-e elől rendet vágni tizenkét kaszással a sarkadban? Tudsz-e ágyást csinálni nyolc szérűre, mind a nyolczat kinyomtatni, bemérni, szekérre rakni?

– No azt szeretem; – szólt Topándy. – Hozzám sokan jöttek már híres, kitanult œkonomusok, csattos czipőkben gazdatiszteknek ajánlkozni, de a mint azt kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e trágyát rakni a szekérre? mindannyi megfutott. Szeretem, hogy te még itt állsz. Hát a conventio tudod-e, mi lesz?

– Addig, a meddig hasznossá nem tudom magamat tenni, semmi; azontúl pedig annyi, a mennyi egyik napról a másikra kell.

– Ez okos beszéd. Hát valami tiszti lakás, iroda, vagy mi felől nincsenek igényeid? Mert az egészen szabad tetszésedre lesz bizva. Nálam az ispán ott lakhatik, a hol akarja; – akár a birkaakolban, akár a tehénistállóban, akár a bivalyosban. Nekem mindegy: szabad választásra bízom.

Loránd pedig a legkomolyabb arczczal válaszolá, hogy legszükségesebb lesz jelenléte a birka-akolban, ott fog megtelepedni.

– No, e szerint hát megalkudtunk, – szólt nagyot nevetve Topándy. – Majd meglátjuk, hogyan álljuk ki egymás barátságát? A szegődést elfogadom; mikor meg tetszik unnod, meg se tessék mondanod: ott a kapufélfa.

– Bravo! Becsülöm az elszántságodat. Most hát gyere fel öcsém, az asszony majd kiadja számodra az öt napra való cselédkenyeret, szalonnát, lebbencset, levesbe főzni valót és az átalag vinkót; vedd át; majd a juhász megtanít rá; hogyan kell sütni, főzni?

Loránd az arczát sem fintorította félre a sajátságos ispán-fogadási föltételekre: mindenbe belenyugodott, mint a ki mindezt leghelyesebbnek találja.

Azzal bevezette őt Topándy a kastélyba, még azt se kérdezte tőle, hogy hívják? Gondolta, úgy is odább szökik holnapután.

Míg Topándy mutogatta Lorándnak az aklokat, a mikből hálószobát választhat magának tetszése szerint, az alatt ő nagysága elkészítteté a kávét, a villásreggelit, szilvapálinkát a szép sávolyos abroszszal terített kerek asztalra, melyre három csésze s ugyanannyi éteszköz és asztalkendő volt föltéve. -4-

Mikor Topándy belépett, maga után eresztve Lorándot, ő nagysága épen azzal volt elfoglalva, hogy az ezüst főzőgépből az illatos moccanedvet a csészékbe öntögesse, míg a kövér bivalytej a fehér mázos lábasokban párolgott előtte. Topándy levetette magát a legközelebb talált székre, s hagyta Lorándot állva várni, míg ő nagysága ráér a lebbencset és tarhonyailletményt kimérni számára.

– Maga nem ül oda! – riadt rá a szép hölgy. Topándy felugrott hirtelen.

– Azé az úré ott! – mutatott Lorándra fejével a hölgy, mindkét keze el lévén foglalva az ibrikkel.

– Tessék, kérem alássan, – szólt Topándy, helyet csinálva Loránd előtt.

– Maga ott fog mindig ülni; szólt a hölgy letéve a kávés üstöt s ujjával a helyre mutatva, mely balfelől az övé mellett volt megterítve. – Reggelinél, ebédnél, vacsoránál.

Ez máskép hangzik, mint a háziúr biztatása; a lebbencs, tarhonya és cselédkenyér.

– Ez lesz a szobája itten jobbra! – intézkedett a hölgy tovább. – Györgynek hívják az inast, a ki ki fogja szolgálni; a kocsisok közül János fog állni rendelkezésére.

Loránd egyik bámulatból a másikba esett. Valami észrevételt akart tenni; de maga sem tudta, mit?

– Hiszen öcsém! mért nem mondtad, hogy az asszonynyal már elvégezted a szerződést? Akkor nem vesződtem volna veled. Ha igy van, aludjál a pamlagomon, s igyál a poharamból.

– Tanácslom önnek, hogy tegye azt, a mit én mondok, – szólt a hölgy, agyonsujtva villogó tekintetével a két férfit.

– Bizony öcsém, – mondá Topándy, – annál okosabb tanácsot én sem adhatok neked. Üljünk le tehát és igyunk legalább bruderschaftot egy pohár papramorgóban.

Loránd jónak látta a hölgy parancsoló tekintete előtt meghunyászkodni s elfogadni a mutatott helyet, mire aztán az végtelen jó kedvvel elnevette magát. Olyan kedves volt, olyan természetes, olyan szeretetreméltó, mikor így nevetett.

Mire aztán mind a két kezét összecsapta a feje fölött, úgy kaczagott – az úrhölgy – a czigányleány.

– Nini! Magának én egy levelet is hoztam a városból; – szólt a hölgy, elővéve tárczáját. – -6- Ugyan jó, hogy az a zsivány pugyillárisostól el nem vette tőlem; a maga levele is odaveszett volna.

– No hát, itt a Fejbetörő csárdájában, mikor megálltunk itatni, egy zsivány rajtunk rontott, azután ki akart rabolni. A pénzt már odadobtam neki, meg a karpereczemet, hanem még ezt a gyűrűt is le akarta húzni az ujjamról: de én nem engedtem. Aztán megfogta a kezemet, s hogy ne sikolthassak, a szájamba dugta a pisztoly végét, – a bolond.

A hölgy olyan könnyűvérű negéddel adta ezt elő, hogy Topándy nem tudta, tréfál-e ez most vagy valót beszél?

– Mese?! kiáltották rá egyszerre két oldalról, egyfelől a nagyságos asszony, másfelől a kis szobaleány. Ez telelármázta fülét, hogy ő mennyire meg volt ijedve, még most is reszket, amaz pedig feltűrte karjáról a ruha hímzett szegélyét s odatartá Topándy elé a karját.

– Nézze, hogy lement a bőr kezemről, a mint megszorította a rabló; s nézzen ide: az inyem egészen fel van hasadozva, a hogy a pisztoly végét a számba dugta, szólt szétnyitva korallpiros ajkait, mik közül a leggyönyörűbb fehér fogsor ragyogott elő. – Jó, hogy ki nem ütötte egy pár fogamat!

– Bizony nem tudom én, hogy látott volna-e engemet még valaha, vagy soha sem, ha ez a fiatal ember ott nincs és segítségünkre nem jön. Hanem aztán a mint ez odaugrott, kikapta a zsivány kezéből a pisztolyt: az is egyszerre fogta magát és elszaladt.

– Még tán most is itt van a zsebében a pisztoly, a mit a zsiványtól elvett. Adja ide; de ne bolondozzanak itt vele, mert elsül s még valakit meglő.

– Csodálatos! – szólt Topándy, szemügyre véve a pisztoly czirádáit. – Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czímere van.

Azonban nem folytatta tovább. Eltette a pisztolyt a zsebébe. Lorándnak pedig kezét nyujtá az asztalon keresztül.

– Öcsém, derék gyerek vagy; becsüllek érte, hogy ilyen bátran védelmezted az enyéimet, s annyival több okom van beleegyezni, hogy velem egy födél alatt lakjál ezentúl; ha csak te magad nem félsz, hogy az a födél miattam rád szakad. – Milyen volt az a rabló? szólt ismét a nőkhöz fordulva.

– Nem láthattuk, mert eloltotta a gyertyát s azután nagyhamar elfutott. -8-

Lorándnak feltünt, hogy az asszony nem akar emlékezni a rabló arczvonásaira, a miket pedig jól kivehetett a szeszláng mellett; s különösen, hogy egy szóval sem említette azt, hogy a rabló czigány volt.

– Nem tudom, milyen volt, – ismétlé, kifejezéssel tekintve Lorándra – egyikünk sem láthatta, mert sötét volt. Azért is nem lőhetett rá az elvett pisztolylyal szabadítónk, mert a sötétben bajos volt czélozni. Ha nem talál, a zsivány mindnyájunkat megölhetett volna.

– Ez szép kaland! – dörmögé Topándy. – Máskor nem engedem, hogy éjszaka utazzatok.

– Ezt a mocsári tanyát pedig nem tűröm itt a közelben tovább; ott végtére is olyan embernek kell lakni, a ki mi ránk leskelődik. Mihelyt a Tisza árja jön, felgyujtatom körülötte a nádast, s akkor aztán a kazal is ott ég.

– Hát még azt is meg lehet ismerni a betűkről, hogy asszony írta-e vagy férfi? – kérdezé naiv kiváncsisággal kandikálva az írásba a szép asszony.

Loránd is odatekintett, s úgy tetszék neki, mintha ezt az írást már látta volna valahol. De sehogy sem jutott eszébe, hogy hol? Idegen kéz -9- írása; semmi nőismerőse kézvonásaihoz nem hasonlítanak a betűk; pedig mégis látta azt valahol!

Töprenghetel, gondolkozhatol azon jó fiu, sokáig: soha sem fogod te azt kitalálni. Nem gondolkoztál te arról soha, a ki azt írta, észre se vetted, hogy a világon van: Fanny írása az, a bohókás csere-leánykáé: valaha Dezső mutatott neked hasonló írást egy pillanatra, mikor anyád csókját tudatta veled a gyermektárs leveléből. Most pedig azt írta az ismeretlen kéz Topándynak, hogy e napokban egy fiatal ember fog hozzá vetődni, sárosan, rongyosan, ne kérdje tőle honnan jön, miért fut? nézzen jól nemes arczába, s abból meg fogja tudni, hogy ez ifjú nem aljas bűn miatt kénytelen kerülni az üldözésére kiindult világot.

Topándy hosszasan nézett az előtte ülő ifjú arczába: vajjon ez-e az igazi?

Ő is jól ismerte már akkor az országgyűlési ifjuság társulatának történetét.

Topándy úgy bánt vele, mint egy herczeg az egyetlen fiával, kiben trónörököst nevel; Loránd pedig úgy viselte magát irányában, mint egy szegény ember fia, ki az apja házánál tanulja a szolgálatot.

Mind a ketten sok rendkívüliséget találtak egymásban, -10- s mindkettő szerette volna e rendkívüliségek okát kifürkészni a másikban.

Loránd megjegyzé nagybátyjában, hogy ez istentagadó kérgen belül valami mély érzés rejlik ott, a minek nyitjára senki sem akadt még; Topándy pedig ismeretlen unokaöcscsében azt sejté, hogy e nagy léleknyugalom tengertükre alatt egy korán feldúlt élet örvénye sötétlik.

A nagyságos asszony élet-titkával mindjárt az első nap megismerkedett Loránd. Mikor este vacsora után kezet akart neki csókolni, eldugta a háta mögé a kezeit s nem engedte neki e tisztességtételt.

– Hallja maga, édes lelkem; nekem többet ne csókoljon kezet és engemet ne is nagyságoljon. Én csak egy szegény czigányleány vagyok; apám, anyám, minden pereputtyom sátoros czigány. A nevem Czipra. Cseléd vagyok a háznál, akit a nagyságos úr tréfából selyemben, csipkében járat, s nagyságoltat a cselédekkel; miért azok aztán kinevetnek. Persze, csak a hátam mögött, mert ha szembe tennék, felpofoznám őket. De maga ne nevessen a hátam mögött. Árva czigányleány vagyok. A nagyságos úr a szemétről szedett fel; a nagyságos úr igen jó hozzám, s én meghalnék érte, ha rá kerülne a sor. Ez az egész állapot: látja.

A czigányleány nedves szemekkel tekinte Topándyra, ki mosolyogva hallgatta őszinte vallomását, -11- mintha helyeselné azt. Azután, mintha nagyságos ura helybenhagyását elértette volna, fordult ismét Lorándhoz.

Topándy azonban más tárgyra vitte át a beszédet, s nem beszélt Lorándnak Czipráról többet.

Loránd ettől fogva nem hogy bizalmasabbá, sőt tartózkodóbbá lett a vélt háziasszony irányában, mióta az kivallá neki, hogy ő nem háziasszony, hanem csak czigányleány. A mellett oly kimélettel bánt vele, mint a ki tudja jól, hogy a legkisebb sértés kétszeresen fáj annak, a ki azért nem panaszolhat. Előzékeny, figyelmes volt irányában, mint a ki a boldog nő álarcza alatt látja a mélyen eltitkolt boldogtalanságot és ártatlanságot. Cziprát az ismeretlenek a ház asszonyának hitték, az ismerősek a háziúr kedvesének; pedig az nem volt más, – mint egy asszonynak öltöztetett szűz.

Ha Topándy figyelt ő rá, ő is figyelt Topándyra. Ő észrevette, hogy Topándy nem őrzi, nem félti ezt a leányt; egyedül hagyja utazni, rábízza vagyona -12- nagy részét, elhalmozza ajándékaival, és azontúl nem törődik vele. Pedig van valami ragaszkodás hozzá, a mi több a megszokásnál; a leányon esett legkisebb bántalmat bárkin is megtorol; a miért az egész cselédség jobban fél Cziprától, mint magától az uraságtól, s ha véletlenül a kettőjük akarata összeütközik, mindig a Czipráé jön foganatba.

Topándy viszont észrevette Lorándon, hogy az nem fut a szép arcz után; még hozzá: egy olyan hölgy arcza után, a kit megnyerni nem nehéz, mert senki sem őrzi; s eldobni megint könnyű, mert csak czigányleány. Valami tárgynak kell e szívben lenni, mely azt betölti, vagy egy végtelen űrnek, a mit be nem képes tölteni semmi.

Topándy zajos életet élt, mikor czimborái akadtak hozzá; hanem mikor egyedül maradt, egészen más ember volt; a milyennek csak maga előtt szeretett látszani.

A kastély egyik földszinti zugában vegytani laboratoriuma volt; természettudományi kisérletekkel töltötte az időt, gépekkel vesződött, csillagokban buvárkodott, a föld mélyének titkait tanulmányozta.

Ilyenkor csak Lorándot szivelte maga körül. Benne föltalálta azt, ki tudományos szenvedélyét osztani képes volt; bár kételyeit nem vette is föl.

– Az anyag minden! A természetbúvárok nagy részének régi jelszava ez, s azért olyan rokon elem a természetbúvárlat a mindent tagadással.

Gyakran meglepte Czipra is a két férfit e csendes -13- mulatságuk közepette s úgy el tudta őket bámulni órahosszat; s ha nem értette is, a mi e magas tudományban fogalmain túl ment, el tudta magát mulattatni Cartesius elmerülő ördögöcskéin, rá mert ülni a villanyos szigetre, s öröme határtalan volt, ha ilyenkor Loránd ujjával közel érve hozzá, villanyszikrákat csalt ki ruhájából, kezeiből. Sőt abban is tudott élvezetet találni, ha a nagy távcsöveken az ég csodáit órahosszat elnézegetheté.

Loránd szivesen felelt neki minden kérdésre: pedig szegény leány annyira az elejétől kezdve nem értett mindezekhez.

Egyszer, mikor nagyon jól megmagyarázta neki Loránd a nap-spectrum elméletét, a leány felsóhajtott s hirtelen odahajolva Lorándhoz, azt sugá neki elpirulva:

– Imádkozni-e? Hát aztán miért imádkoznál? Van valami, a mi nélkül nem lehetsz el?

– Eredj, bohó, nem leánynak való az olvasás. Az asszonyféle úgy jó, ha nem tud semmit.

Loránd megszánta az árva teremtést, a ki selyemben, finom keztyűkben jár és a betűket nem ismeri – és az Istenhez nem bir emelkedni.

Loránd kedélye annyira elsekélyült már e pusztai magányban, hogy tudott másokat szánni.

Idegen név alatt, senkitől nem ismerve, jól elrejtve a világ elől, feledni tudta a magas ábrándokat, mik egykor töretlen pályát mutogattak előtte, s melyen a sors az első lépésnél kikaczagta. Letett arról a gondolatról, hogy ez a czím is legyen a világon: nagy hazafi az, a kinek nagy hivatala van. A kinek ez nem kell, maradjon az eke szarvánál. Az ambitiónak csak rendes vonalozott útjai lehetnek, s a sikert kell kezdeni az esküdtségen, vagy a tiszteletbeli aljegyzőségen, – ha az ember csak honoratior: tertia non datur! Nagy emberek; sine titulo? azokra szűk szállások várnak.

Hanem hiszen a kinek duzzogni tetszik, arra nézve igen szép pálya a mezei gazdaság; s a ki el akarja temetni magát, annak élve is szolgál temetővel a föld; igen szép, regényes, virágos búzakalászos -15- temetővel; melynek közepéből az élet boldog halottjai vígan kinevetik azokat, a kik lótnak-futnak, fáradnak, lármáznak, firkálnak, azt hiszik, hogy tesznek valamit s aztán ők is csak odajutnak, a hova a többi.

Loránd már aziránt is kezdett elfásulni, hogy minő szomorú kötelezettség áll előtte az évek határidejének leteltén. Még az messze idő. Az ember szép csendesen is meghalhat odáig; talán az a másik is elveszhet addig, a ki e titkot őrzi. És talán az ember lelkén is megvastagszik a bőr tíz évi földtúró munka után, miként arczán és tenyerén, hogy akkor nevetni fog egy olyan fogadáson, melyet ifjú túlfeszült kedélylyel teljesített volna; s a mit ha nevetve elutasít magától, senki sem lesz, a ki azt ne mondja rá, hogy okos ember volt; s ha ellenkezőt mondhatna is valaki, hol találhatná meg őt, hogy ezt szemébe mondja? Saját magával pedig talán megalkuszik akkorra az ember. Otthon maradt családja iránt is meg volt nyugtatva félig-meddig. Dezsőtől gyakran kapott levelet álczímzete alatt; otthon egészségesek s az elbukott fiú sorsát jó szívvel viselik. Megtudta azt is, hogy Bálnokházyné nem tért vissza férjéhez, külföldre ment azzal a szinészszel, kivel korábbi ismeretsége volt már. Ez is ki volt hát törülve emlékéből.

Fehér lap volt az egész kedélye, a melyen a más ember bajának is volt helye.

Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy ez a szegény leány mennyire ragaszkodik hozzá egyűgyűségében; -16- mit azelőtt nem tudott, szégyenleni tudja magát, ha Loránd előtt éri valami csintalan tréfa Topándy vendégei részéről. Szánta ezt az elveszett lelket.

Egyszer, mikor hosszasabban mulattak együtt Topándyval optikai észleletek mellett a magányos műtevő szobában, Lóránd bátorságot vett magának, hogy előhozza e tárgyat.

– Az ábéczét? Mert ez ránézve egész fölösleges dolog. Nekem bolond kedvem jött egyszer az utczáról fölszedni egy meztelen czigány gyereket, azzal a fogadással, hogy ebből boldog embert fogok csinálni. Mi a boldogság a világban? A kényelem és az ismeretlenség. Ha saját gyermekem van, azzal is így teszek. Az az életnek a titka, hogy az embernek jó gyomra, jó álma, és jó szíve legyen. Ha végig gondolok rajta, hogy egész életemben mi keserűségek értek? annak az alapja mind az volt, a mit tanultam. Sokszor éjszakákon át elkínzott valami eszme; a míg cselédeim boldogul horkoltak. Akartam egy olyan boldog embert látni magam előtt, a milyen az én ideálom; a kit nem kínoznak azok a czifra válogatott torturák, a miket a czivilizált világ, sub titulo «jó erkölcs» egymás üldözésére feltalált. Tehát – azon kezdtem, hogy Cziprával nem ismertettem meg az ábéczét. -17-

Topándy elvette szemét a távcsőtől, melylyel épen a csillagos égre kinézett.

– Édes fiam, húsz éves gyermekem; te talán többet tudsz, mint én; kérlek, ha te ismered, taníts meg engemet is rá.

Loránd vállat vont. Azután elkezdett a kéz alatt levő tárgyakról beszélni.

– Igen: az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét, minden egyes csillag egy nap.

– Az köd marad előtte. Gömbölyű köd; körülötte egy gyűrű, ködből.

– Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből, jobban nagyít?

– Igaz. Hozd elő. Még azóta, hogy ez megjött, nem volt tiszta idő, hogy kisérletet tehettünk volna.

– Áh! – szólt meglepetve. – Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány apró csillag kiválik a gyürűből.

Loránd meggyújtá a légszeszt, mely fényt vetett a górcső tárgyaira, s elébb maga nézett bele, hogy eltalálja a helyes gyúpontot. Azután elragadtatva szólt:

– Nézze ön! Nincs az a mesebeli vért Homer Iliásából, mely e kicsi rovar-szárnypaizshoz fogható legyen. Csupa smaragd és zománczozott arany.

– És most figyeljen ön oda: e kis rovar két szárnya között van egy kis élősdi féreg és annak is van két szeme, élete, életének czélja, a vér lüktet ereiben, s e féreg gyomrában megint más férgek élnek, s azokat már e mikroskóp nem mutatja meg.

– Értem, – szólt az atheista, Loránd szemébe tekintve. Te most megmutattad nekem, hogy a milyen végtelen a teremtés eszméje a rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képtelen semmiségig: és ez az Isten!

– Kedves öcsém, – szólt Topándy, két kezét Lóránd vállára téve. – Ezt az eszmét én régóta ismerem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is felfogom, hogy mi is egy osztályt képezünk -19- fölfelé a csillagokhoz, s egy fokozatot lefelé az ázalék-férgekhez. Hanem azután eddig van. S talán ez a féreg, a kit én megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, épen úgy hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, a ki körül a világ forog: mint Plato tollatlan kétlábú állatai, s midőn haldokolva utolsó zöngését hallatta, talán épen úgy követelte, hogy e bosszúra hívó hangot följegyezze valaki, mint mikor Varsóban négyezer martyr énekelte utoljára: hogy «nincs még oda!»

– Nem az a hitem, uram. Az ephemer rovar története az egy nap; az ember története az egy élet; a nemzetek története a századok és a világok története az öröklét; s az örök igazság eljön mindenkire az elmaradhatlan egymásutánban.

– Megengedem öcsém; még azt is néked hagyom, hogy az üstökös-csillagok bizonyosan ilyen hosszú igazságra elbocsátott pörkeresői a makrokozmosznak, a kik egyszer valamikor mind meglelik apai örökségüket; a miből őket valami zsarnok nap kilóditotta, hanem azt viszont te engedd meg nekem, hogy ránk, gondolkozó, gondolataikat elmés káromkodásokban kifejezni tudó férgekre, vagy ha akarod csillagokra: a gondviselésnek épen semmi gondja. Mindennek, mindennek van gondviselése: legyen úgy, elhiszem; de annak az élődi fajnak nincs; ha csak annak nem veszszük, hogy egyszer-egyszer egy dögvész neki indúl, mikor már nagyon el van népesülve ez a faj a földön, s megritkítja azt.

– Uram, engemet sok csapás ért a földön. -20- Nagyon sok! és olyan, a mit válogatva oszt a sors; de azért egyet meg nem ingatott bennem: a hitet.

– Engem nem ért soha semmi csapás. Nem tett skeptikussá a szenvedés. Mindig kedvem szerint tölt az élet. Ha imádságért osztaná valaki a jót, nekem nem volna betevő falatom. – Az álszenteskedők hajtottak erővel ez útra. Talán, ha azokkal nem lennék körülfogva, elhallgatnám hitetlenségemet, nem csinálnék másoknak botrányt vele; nem keresném, hogyan boszanthatom a világ hypokritáit azzal, amit ők káromlásnak neveznek? Hidd el öcsém, hogy egy millió ember közül, egy hiján mind, csak egy gazdag hitelezőnek nézi a gondviselést, a kitől mindig lehet kölcsönt kapni, de mikor kamatfizetésről van a szó, akkor csak az az egy emlékezik meg róla.

– Azért nem, hogy ha sokáig itt maradsz én közelemben, te neked is múlhatatlanúl olyan mindent tagadóvá kell lenned, mint én vagyok.

– Oh, kegyes öcsém, nem én rólam fog az rád ragadni, a ki gúnyt űzök, botrányt csinálok, hanem arról a másikról, a ki harangszóra imádkozik. -21-

– Hát kit értenék mást? Te ezzel az emberrel naponkint érintkezni fogsz, s utoljára is azt fogod mondani, a mit én: «ha így kell a mennyországba jutni, akkor én inkább itthon maradok».

– Egy álszenteskedő; a ki valamennyi szentnek sorba hazudik, s kicsalná az arkangyalok szemeit, ha nem vigyáznának magukra.

– Hogy gyűlölöm-e? Ez az egy tulajdonsága van a szívemnek, hogy ezt az embert gyűlölöm.

– Azért, mert kegyeskedő? Mai világban pedig az is egy neme a bátorságnak, ha valaki a pietásokat külsőleg is ki meri mutatni a skeptikus, a közönyös világ előtt. Nekem kedvem volna ez embert védelmezni ön ellenében.

– Volna kedved? Jól van. Fogjunk akár most mindjárt hozzá. Húzz magadnak ide egy széket és hallgass rám. Én leszek az «advocatus diaboli». Elmondok neked egy történetet erről az emberről. Ez ismét nem velem történt; én csak egyszerű tanúja voltam a történetnek. Engem nem bántott ez ember soha! engem nem bántott soha senki. Még egyszer mondom neked, hogy nekem semmi panaszom, sem az emberekre, sem az alattuk, vagy felettük lehető lényekre. Ülj mellém öcsém.

Loránd elébb föléleszté a tüzet a kandallóban; -22- eloltá a mikroskóp légszesz-világát: hogy a szobában csupán a pattogó hasábok vörös fénye, s a láthatáron emelkedő hold az ablakon át vetett derengő világot. Azután leült egy karos szalmaszékre, Topándyval szemközt.

– Volt nekem fiatal koromban egy igen kedves barátom, rokonom; a kivel eleitől fogva együtt jártuk az iskolákat: még pedig annyira együtt, hogy a klasszisban is egymás mellett ültünk mindig. Az én pajtásom volt az osztályban a megingathatlan első, én mindjárt utána; néha kettőnk közé jutott válaszfalnak ez a Sárvölgyi; a ki már akkor is nagy hízelgő és árulkodó volt, s ezen az úton néhányszor kitolt a helyemből, a mire a kis diákok oly sokat tartanak. Én persze már akkor is olyan istentelen voltam, a kire nem győztek eleget panaszkodni. Később, hogy a franczia háború alatt idebenn az iskolák rendre is sokat szenvedtek: kiküldtek bennünket együtt Heidelbergbe. Az ördög ezt a Sárvölgyit oda is utánunk hozta. Szülői pöffeszkedő emberek voltak; a mit a mi szülőink tettek, azt nekik is utánozni kellett. Hisz küldhették volna fiúkat Jénába, Berlinbe, vagy Ninivébe; de épen oda kellett neki jönni, a hol mi is ott vagyunk.

– Még nem mondta ön meg barátja nevét – szólt Loránd, ki aggódva figyelt a történet kezdetére.

– Vagy úgy? Hiszen a névre nincsen semmi szükség. Barátom volt. A történetre nézve mindegy, akárhogy hítták; egyébiránt nehogy azt hidd, hogy -23- mesét mondok, a nevét is tudathatom veled: Áronffy Lőrincznek hítták.

Loránd minden idegén delejes zsibbadás futott végig, midőn atyja nevét hallá kimondani. Azután egyszerre elkezdett a szíve sebesen dobogni. Érzé, hogy itt áll a kripta ajtaja előtt, melynek titkát annyiszor kisérte megfejteni.

«– Soha délczegebb alakot, nemesebb kedélyt, melegebb szívet nem ismertem nálánál, – folytatá Topándy; – nemcsak mint rokonomat: de mint ideálját az akkori ifjúságnak, bámultam és szerettem. Mindenféle apró titkocskák közössége, miket csak az ifjak értenek egymás között, azt a bizalmas összetartást szilárdíták meg közöttünk, a mi a késő vénségre ki szokott hatni. Akkor keletkeztek Európaszerte azok a szabadelvű világnézetek, miknek olyan varázsló hatása szokott lenni a fiatalságra; akkor ébredezett itthon is valami, a mit most már nemzeti önérzetnek neveznek; maga a világbölcsészet egészen új ellentétekben fordult egymás ellen a közéletben, úgy mint a magánéletben. Mind ez bensővé tette a viszonyt, mely közöttünk gyermeki megszokás volt ez ideig.»

«Két évig voltunk az akadémiákon; elég zajban, kedvben tölt el a két év. Ha pénzünk volt, azt elköltöttük együtt; ha nem volt: együtt koplaltunk. Egymásért nélkülöztünk, egymásért verekedtünk, egymásért becsukattuk magunkat. Itt már nagyon keveset találkoztunk Sárvölgyivel; az akadémia nagy erdő, nincs az ember úgy összeszorítva benne, mint a gymnasium padjain.» -24-

«Épen a franczia háború legnagyobb hevében az az ötletünk támadt, hogy egy írott ujságot szerkesztettünk magunk között.»

«No ez nem volt valami országháborító kérdés, mindössze is annyiból állt, hogy mi a hírlapban mindazt, a mit az Augsburger nagy pathoszszal adott elő, tréfás gúnynyal travestáltuk, a kik olvasták, nevettek rajta.»

«Hanem a vége mégis az lett a mulatságnak, hogy egy szép napon mi ketten megkaptuk a consilium abeundit.»

«Engem bizony nem nagyon keserített az; annyi transcendentalis tudományt, annyi világismeretet belém vertek már, hogy szinte vágytam haza a falusi kántor társaságába, a ki még azt hiszi, hogy az anekdota-mondás a legelső tudomány a világon.»

«Csak két napunk maradt Heidelbergában, hogy holmiainkat összeszedjük, filisztereinkkel megalkudjunk, s úgynevezett «kincseink»-től búcsút vegyünk. E két nap alatt csak kétszer láttam Áronffyt. Egyszer az első nap reggelén, midőn igen izgatottan jött hozzám, s azt mondá: «fogom a fülét annak, ki bennünket elárult; – ha nem térek vissza, lépj nyomomba és boszulj meg». Én kérdeztem tőle, miért nem választ engem segédének? Arra azt felelte: «Mert te is érdekelve vagy, s utánam kell következned». – És azután másnap este, midőn ismét hazajött, egészen fásult, lelankadt kedélylyel! – beszéltem hozzá: alig adott választ, -25- s midőn végre azt kérdezém tőle: «talán megöltél valakit?» azt felelte rá határozottan: «igen».»

– Ugyan ne vágj a szavamba! majd megtudod! – förmedt rá Topándy, s folytatá a történetet:

«E naptól fogva egészen megváltozott Áronffy. A kedélyes, jókedvű fiúból egyszerre hallgatag, komoly, fás ember lett, a kivel nem lehetett többé mulatni. Kerülte a világot, s úgy vettem észre, hogy az egész világban legjobban került engem.»

«Azt hittem, hogy én tudom komolyságának titkát. Megölt egy embert, a kit párbajra ő hívott ki. Ez nyomja lelkét. Nem tud elég hidegvérű lenni, hogy egy ilyen bagatellet kiverjen a fejéből. Más ember bravournak számítja azt, s legalább is a mások üldözésétől tart miatta, de saját maga nem üldözi magát érte. Majd elfelejti mire megvénül.»

«Az én atyámfia azonban csak évről-évre komoly kedélyű ember maradt, s ha később találkoztam is vele, fanyar, oly élvezhetlen volt rám nézve a társaság, hogy bíz én nem is igen örömest kerestem aztán fel.»

«Pedig a mint hazaérkezett, azonnal megházasodott. Még Heidelbergbe menetele előtt jegyzette el mátkáját; ki igen kedves, szép, szelid leányka -26- volt. Szerették egymást. Hanem azért Áronffy borult kedélyű maradt. Házassága első évében fia született, később ismét egy másik. Mondják, hogy szép, okos volt mind a kettő. Ez nem derítette őt fel soha. Mindjárt a mézeshetek után elment a hadjáratba, s ott úgy viselte magát, mint a ki azt akarja, hogy minél előbb levágják. Később minden hír, a mit felőle kaptam, azt erősítette, hogy Áronffy gyógyíthatlan kedélybetegségben szenved. – Érdemes-e erre egy ember, a kinek elkoppantottuk az élete gyertyáját?»

– Hogy hívták azt, a kit megölt? – sürgeté újult nyugtalansággal Loránd.

– Mondtam már, hogy majd megtudod; nem fut el előled a história! Hallgasd tovább.

«Egy napon, lehetett már tizenkét éve annak, hogy a heidelbergi iskola porát levertük csizmáinkról, én egy csomagot kapok Heidelbergából, az ottani helyhatóság komitivájával, melyben tudtomra adatik, hogy bizonyos Stoppelfeld doktor ezt a lepecsételt csomagot hagyta nekem végrendeletileg.»

«Stoppelfeld? Stoppelfeld? Törtem raja a fejemet, ki lehet az, a ki az óperenczián túlról még nekem testálhat valamit? Végre eszembe jutott, hogy járt velünk együtt a tanórákra egy hosszú szőke hajú medikus, a ki híres legény volta maga idejében minden Keilereinál és Kneipereinál. Ha nem csalódom, schmollist is ittunk egymással, s valami paukereinál két rossz kardot fürészszé duelláltunk egymás kezében.» -27-

«Felbontom a csomagot, s abban találok egy levelet, mely hozzám volt intézve.»

«A levél még most is megvan nálam, de tudom könyv nélkül minden szavát, annyiszor elolvastam azt. Ez volt a tartalma:»

«Bajtárs uram! Emlékezhetel rá, hogy Heidelbergből elutazástok előtti napon egyik fiatal collegánk, Áronffy Lőrincz, valamely becsületbeli ügy elintézése végett segédeket keresett az ismerősök között. Történetesen engem talált legelőször megszólítani. Én természetesen elfogadtam a felhivást és kérdezém okát és tárgyát. Minthogy te is ismered, ő megmondta azt nekem, tehát nem irom ide. Azt is közlötte velem, miért nem választott téged segédjének? és egyuttal lelkemre köté, hogy ha ő el találna esni a párbajban, tudassam azt veled, s te folytasd azt. Én elfogadtam a cartell-megvívést, s elmentem vele a kihívandóhoz. Előadtam neki, hogy ilyen esetben verekedni szokás és verekedni kell; ha ki akar alóla bujni, kénytelen lesz megszökni az akadémiáról.»

«A kihívott nem utasította vissza a kihívást, hanem azt mondá, hogy miután ő gyönge testalkatú, közellátó és mindennemű fegyverben gyakorlatlan, az amerikai párbajt választja.»

… Topándy véletlenül Loránd arczára pillantott, azt hitte, a színváltozás, mit ez arczon lát, a kandallóban fellobanó, s megalvó láng tétova viszfénye.

«Akadémiánkon nagyban divatozott akkor az az ostoba neme a párbajnak, hogy két ember sorsot huzzon, s a melyiknek a neve kijön, az lője magát főbe bizonyos idő mulva. Ostobaság! Már akkor is volt annyi eszem, hogy hasonló eseteknél, ha segédűl hívtak, iparkodtam a feleket rábirni, hogy mentől hosszabb határidőt szabjanak, igen helyesen számítva, hogy tíz, tizenkét év alatt a legkeserűbb ellenségek kibékülhetnek, jó barátokká lehetnek; a győztes fél lehet nagylelkű, elengedheti ellenének a meghalást, vagy a vesztesnek nőhet meg ez alatt a hája, s elfelejtheti commode az ilyen bolond kötelezettséget.»

«Ennél az esetnél tizenhat évi haladékot eszközöltem ki a felek között. Ismertem az embereimet; míg az árulkodó Schulfuchsból tisztességes ember válik, míg a büszke, délczeg fiú kellő flegmához jut, hogy egymással valahogy kiegyenlíthessék különbségeiket, arra kell tizenhat év.»

«Áronffy pattogott eleinte; vagy mindjárt vagy sohasem! de végre is segédei szavát meg kellett fogadnia; s mi sorsot húztunk fölöttük.»

… Loránd merev szemekkel bámult az elbeszélöre, s már nem érzett semmit a külvilágból, minden idegével a regére hallgatott.

«A kihuzott nevet átadjuk a nyertes félnek, annak áll jogában e névjegyet, a tizenhat év leteltével, ha ellenfele elmulasztaná a kötelezettsége végrehajtását, neki megküldeni; eszébe juttatva tartozását.» -29-

«Azzal szétmentünk, ti hazautaztatok, s én azt hittem, hogy el fogjuk felejteni a dolgot, mint annyi sok mást.»

«Azonban csalódtam. Ez az egy halálom órájáig mindig emlékemben marad, mindig kínoz, mindig üldöz. Tudakoztam magyarországi ismerősemtől a két ellenfél felől, s a mit megtudtam, csak növeli aggodalmamat. Áronffy büszke és komoly férfi. Ostobaság ugyan az embernek megölni magát, mikor boldog, mikor jó dolga van; hanem egy büszke ember mégis inkább engedi testén, mint lelkén rágódni a férgeket, s nem fogja viselhetni azt a gondolatot, hogy egy embernek, kit tegnap még neki volt joga megvetni, holnap e megvetés jogát saját maga ellen engedje át. Meghal, de meg nem szégyenül. Bolond érte; de következetes.»

«Én a halál küszöbén állok, folytatá Stoppelfeld levele; a szíverem kövesűl meg; a napot, az órát tudom, melyben elvégzek mindent, s e gondolat nem nyugtalanít annyira, mint az, hogy most nem mehetek magam, hogy nem kereshetem fel magam azt az embert, a ki Áronffyt kezében tartja, hogy megmondanám neki: ime, uram, tizenkét év letelt. Önnek ellensége tizenkét év óta szenvedett már egy rettenetes fogadás miatt, neki az élet minden öröme meg volt keserítve, előtte a jövendő örök homálylyal volt borítva; elégelje meg ön az áldozatot, ne kivánja a legnagyobbat is. Adja vissza az élet verőfényének ez örökké borult egű végzetét; -30- adjon vissza egy embert családjának, hazájának, az Istennek! – De én nem mehetek. Itt kell ülnöm mozdulatlanul, s számlálnom érütéseimet, s számítgatnom, hogy mennyi van még hátra az utolsóig?»

«Azért fordultam tehozzád, te ismerős vagy mind a kettővel; barátja voltál az egyiknek; menj, szólj, tégy érte. Lehet, hogy én nevetséges bolond vagyok; árnyék elől irtózom; de ez engem kinoz, gyötör; meghalni nem enged. Vedd át tőlem e hagyományt, hadd pihenjek csendesen poraimban. Úgy áldjon meg téged az Isten!»

«Azon férfi, ki Áronffy szavát bírja, mint tudom, igen kegyes ember, könnyű lesz rábeszélned – a neve Sárvölgyi.»

… E szóknál felkelt Topándy székéről, s az ablakhoz ment, kitárva annak mindkét szárnyát; olyan nehéz a levegő idebenn. A hideg holdvilág odasütött Lóránd homlokára.

Topándy ott az ablakon állva folytatá a kezdett rémregét. Nem volt nyugalma ülve beszélni ezt el. Nem is úgy beszélt, mintha csak Lórándhoz szólna csupán, akarta, hogy hallja meg azt a néma ég is és bámuló hold és a reszkető csillagok, a lehulló meteorok, s czáfoljanak meg egy földi férget, a ki beszél.

«Én rögtön magam átsiettem az emberhez. Kinek küszöbét át nem léptem soha, kinek soha nem köszöntem, ha találkoztunk; most elmentem hozzá nyájas, békeajánló arczczal. Én nyujtottam neki előbb a kezemet, hogy legyen közöttünk -31- béke ezentúl. Én kezdtem el magasztalni kegyességét, erényeit. Én kértem tőle bocsánatot azon bántalmakért, miket eddig rajta elkövettem, kivánjom tőlem bármi vezeklést, én alája vetem magamat.»

«Az ember kegyes alázattal fogadott: megszorítá kezemet. Lelkére mondá, hogy semmi bántalomra nem emlékszik, mely tőlem érte volna valaha. Ellenkezőleg elszámlálta, mennyi jót tettem vele életében: kicsiny iskolás diák korától fogva. Mennyi javammal élt, milyen sok szívességet tapasztalt részemről? a mire én azt mondhattam, hogy bizony nem emlékszem rá.»

«Mondám neki, hogy a mi ezúttal házához vezérelt, olyan ügy, melylyel egy régi jó barátomnak tartozom, s kértem, hogy olvassa végig azt a levelet, melyet épen ma kaptam.»

«Sárvölgyi végig olvasá a levelet; én folyvást arczára figyeltem míg olvasott. Egy perczre sem hagyta el azt ama stereotyp édeskés mosolygás, a mitől engem a hideg lel, ha látom.»

«Nem jöttél rá, szólt hozzám, jámbor arczczal, hogy az az ember, ki e levelet írta – őrült?»

«Kétségen kívül, felelt Sárvölgyi; ő maga is azt írja, hogy idegbaja van, rémeket lát, árnyékától irtózik. Ez az egész történet: mese. Nekem nem volt soha semmi összezördülésem Áronffy barátunkkal, -32- a mi akár amerikai, akár khinai párbajra adott volna alkalmat; ez elejétől végig: költemény.»

«Én tudtam, hogy nem költemény; valami párbaja volt Áronffynak, de soha sem tudtam meg, hogy kivel? nem is kérdezősködtem nála e felől tovább, miután arra a kérdésemre: talán embert öltél? azt felelte: igen. Értette saját magát. Tovább hatoltam ez ember szivébe.»

«Uram, szomszédom, felebarátom! Légy ember! légy keresztyén, a mivel kérkedél, a minek tartatni akarod magadat; tekintsd, hogy e felebarátunknak kedves, szerető családja van: ha nálad van az a névjegy, a mit tizenkét év előtt párbaj-segéde átadott, ne kínozd, ne gyötörd vele tovább: írd rá, hogy «ki van egyenlítve», s add át nekem e rettentő kötlevelet. Holtomig tisztelni foglak érte. Úgy is tudom, hogy a határidő előtt egy nappal ezt fognád tenni. Nem használnád azt a rettentő hatalmat, mit a vaksors kezedbe adott, hogy névjegyét üresen küldd meg hozzá, figyelmeztetve, hogy az idő letelt. Te megbocsátanál neki akkor. De tedd azt most. Ez ember élete nyarán keresztül borult volt e kínos tartozás miatt, mely szüntelen boldogsága felett függött: engedd az őszi napsugárt fejére sütni. Nyujtsd ki feloldó kezedet felé most mindjárt.»

«Sárvölgyi bizonynyal állítá, hogy nála semmiféle cartellje nem volt és most sincs Áronffynak, hogy is tehetem fel ő róla, hogy az ő lelkéhez férne: a boszúállást éveken keresztül tartogatni? -33- Az ő múltja, az ő jelen élete megczáfol minden ilyen vádat. Neki nem volt soha semmi ellenkezése Áronffyval, s ha lett volna, rég megbocsátott volna neki érette.»

«Én még mindig nem eresztettem az embert a kezemből. Azt mondtam neki, hogy gondolja meg, mit cselekszik? Áronffy egykor azt hagyta rám, hogy ő ez ügyben elvész; folytassam én tovább, s én is tudom egy nemét a párharcznak, a mi túltesz még az amerikain is, mert gombostűszúrásokkal gyilkolja az embert agyon. Tehát gondoljon rá, hogy a jámbor, szelid és távollevő Áronffy után a szomszéd pogányt ne szerezze meg cserébe örökké lerázhatlan ellenségül.»

«Sárvölgyi esküdött, hogy nem tud e tárgyról semmit. Megesküdött Istenre és minden szenteire, hogy legkisebb része sincsen Áronffynak semminemű veszedelmében.»

«– S te ezt nem tudnád? szólt a farizeus, meglepetést mutató arczczal; nem tudnál felőle semmit? Hát megsugom neked bizalmasan. Áronffy családi életében nem volt boldog. Hiszen tudod, a mint hazajött, megházasodott, rögtön rá elment a fölkelő sereggel, onnan egy önkéntes csapattal tovább, az egész háborút végig harczolta, úgy tért vissza, úgy került ismét családjához; de most is azt a férget hordja még szivében.»

Jó, hogy a tűz már elhamvadt; – jó, hogy a hold elé sötét felhő vonult; – jó, hogy az elbeszélő nem láthatta hallgatója arczát, mikor ezeket mondá. -34-

«És én oly bolond voltam, hogy azt elhittem neki! Hitelt adtam a rágalomnak, a mivel egy becsületes ember angyaltiszta nejének jó hírét leköpték. Meg hagytam magamat ilyen otromba módon csalni! Meg hagytam magamat nyugtatni azzal az ámítással, hogy sok szomorú ember van a világon, a kinek a felesége szép.»

«Hanem egyszer, mégis, véletlenül összetalálkozva Áronffy anyjával, előhoztam neki a mesének tartott levelet; s az öreg asszonyság ezt nagyon köszönte; de kért, hogy Áronffynak ne szóljak e felől.»

«Négy évig megálltam, hogy Sárvölgyi személye iránt tiszteletteljes távolban tartsam magamat.»

«Hanem volt egy napja az évnek, mely vörössel jegyezve állt naptáramban: a Heidelbergából elutazásunk előtti évforduló.»

«Mikor aztán az a tizenhatodik évforduló is eljött, utána harmadnapra levelet kaptam, melyben tudtomra adták, hogy Áronffy azon a veresjegyű napon családja körében megölte magát.»

Az elbeszélő itt elhallgatott s kezeit leeresztve, nézett ki a világos éjszakába, a szobában mély hallgatás volt, csak a nagy perczinga számlálta a multat és jövőt.

«Nem tudom, mit tettem volna, ha akkor e hypokritát megkapom; de ő akkor épen elutazott: számomra egy levelet hagyott hátra, melyben még -35- ő sajnálkozik, hogy szerencsétlen barátunk, (barátunk!) ily szomorú véget ért; bizonyosan családi viszályok vitték erre. Megrója érte, hogy oly kevés lélekerővel bírt, s igéri, hogy lelkéért imádkozni fog.»

«Megöl egy embert hidegvérrel, miután tizenhat évig gyötörte! Megküldi neki a halálintést levélben! Kényszeríti a kegyes, szelid, becsületes családapát önkezével szakítani el életét.»

«Hideg, mosolygó arczczal használja fel a pokoli hatalmat, mit a vaksors, s egy magas lélek túlcsigázott becsületérzete, a katonai rang tisztasága, kezébe adott; s azután vállat von, kezét dörzsöli, szemeit ég felé forgatja, s azt mondja: «az öngyilkosok számára Istennél sincsen irgalom.»»

«Ki hát az, a ki az igaz embert az álnoknak két kezébe adja; hogy a míg a jobbal a testét, ballal a lelkét fojthassa meg?»

«Nos, bölcs ifjú, hát jer, védelmezd ellenemben ezt a jámbor férfit. Mondd el, mit tanultál?»

De a bölcs ifjú nem mondta el, hogy mit tanult; aléltan, eszméletlenül hevert a széken, hátradűlt arczára teljes fényében sütött a hold.

A pusztába eltemetett ifjúból férfi lett, arcza megnyúlt, a szakáll körülnőtte; régi ismerősei közül kevesen ismertek volna már rá. Igazi nevétől maga is elszokott régen.

Topándy házánál folyvást megvolt a régi házi rend; Czipra a háziasszony, ki az asztalfőn elnököl; Loránd a külgazdasági mindenes, ki a háznál lakik, az asztalnál ül s a jövőmenő czimborákkal per-tu van; velük együtt iszik és mulat.

Mit is tegyen egy ifjú ember egyebet, a ki előtt az életnek nincsen semmi czélja?

– Gyerekek; a napokban még egy új gyerek jön a házhoz. Egy igen kedves rokonomat, a kivel -37- olyan nagyon szerettük egymást, hogy soha se szóltunk egymáshoz, elvitte az ördög. Én ugyan nem hiszem, hogy volna ördög a világon; de arra a rövid időre, míg ezt elvitte, mégis megengedem, hogy legyen. Ma kaptam a leányától egy lamentabilis levelet; igen szépen, fájnul van írva, nincs az a kanczellista a vármegyében, a ki szebben kalligrafiázzon és rendesebben konczipiáljon. Tehát azt írja szegényke, hogy a papa halála után mindjárt megrohanták a házat azok a minden pietást lábbal taposó sadduceusok, a kiket hitelezőknek neveznek; mindent lepecsételtek, elfoglaltak; még az ő zongoráját is! még a saját kezével rajzolt képeit is elliczitálták, sőt a Gedenkbuchot, a mibe annyi okos és nevezetes ember annyi ostobaságot sajátkezüleg összeírt, azt is eladták; a táblája végett megvette a dohánykereskedő egy tizesen. A szegény leánykát eddig az apáczáknál nevelték, azoknak is tartozik három negyedévi salláriummal, s jelenleg úgy áll a nap alatt, hogy a parazolján kívül nincsen egyéb födél, mely alá magát meghúzhassa. Volna ugyan még valami anyja is, hanem annak a társaságát bizonyos okoknál fogva nem keresheti fel; egyéb rokonait és ismerőseit már mind sorra próbálgatta, de azoknak mind alapos kifogásaik vannak családjuknak ez útoni szaporodására nem vállalkozni, szolgálni nem mehet, mert arra nem tanították; ő tehát eszébe juttatta magának, hogy van még valahol Ázsia határán egy félbolond rokona (az én vagyok); jó lesz egyenesen azt fölkeresni, s beállani hozzá princzesznek. -38- – Én egészen helyeslem a hugomasszony argumentatióját; s már el is küldtem neki a szükséges úti költséget, kifizettem a zárdai tartozását, s arra is küldtem neki pénzt, hogy rangjához illő decorummal jelenhessen meg közöttünk.

– Tehát már ezután kisasszony lesz a háznál: fáin, művelt, sentimentalis fehérszemély; a ki előtt meg kell nézni az embernek elébb, hogy milyen szót ad ki, s a ki valószinűleg mindnyájunk magaviseletét ránczba fogja szedni.

– No no, te ne félj semmit. Téged nem fog ő ránczba szedni, arról biztosítva vagy. Neked korlátlan uralkodásod van a házon, azt már tudod; a mit te rendelsz, parancsolsz, az történik, és akaratod ellen egy árva malacz sem jut az asztalunkra. Maradsz, a mi voltál: életnek és halálnak ura a háznál. Mikor akarod, mosás van a háznál, s minden ember tartozik beszámolni az utolsó ingéről is; a mi nem tetszik a háznál, azt kidobhatod az ablakon, s a mit megkivánsz, bevásárolhatod. Az új kisasszony egyetlen egy kulcsot sem fog elvenni tőled, a mi most azon az ezüst lanton, piros övedre akasztva függ; s ha csak az öcsémet meg nem hódítja, ellened pártot nem fog üthetni. Még akkor is én foglak védelmezni.

– Maguk? – szólt Czipra, fekete szemeivel élesen nézve Topándyra. – Maguk azt teszik majd, a mi annak a kisasszonynak fog tetszeni. Oh előre látom én azt. A mint be fogja tenni a lábát, minden ember azt fogja csinálni, a mit ő csinál. A hogy ő fog mosolyogni, úgy fog rá vissza mosolyogni minden. Ha ő németül beszél, úgy fog beszélni az egész ház; ha ő lábujjhegyen jár, úgy fog járni az egész ház, ha neki a feje fáj, suttogva fog beszélni mindenki a háznál; nem úgy, mint mikor a szegény Cziprát a forró hideg lelte, s aztán kilencz férfi odajött az ágyához, circumdederumot énekelni, s paprikás pálinkával kinálták.

Topándy még jobban nevetett ezen invectivákra: a szegény czigány leány égő két szemét Loránd arczán feledé és azután addig feledé ott, míg a két égő szemből két vízben úszó szem lett. Akkor felugrott, feltaszította a székét és elfutott az asztaltól.

Topándy csendes vérrel emelte föl a felfordított széket s ismét helyére tette; azután utána ment Cziprának, s egy percz mulva karjára öltve hozta vissza az étterembe, szerfelett tréfás prosopopœával és spanyol grandhoz illő udvariassággal, a mit a szegény bolond czigány leány nem értett el.

Olyan könnyen meg tudott haragudni, s aztán olyan könnyen ki hagyta magát engesztelni. Megint leült a helyére és tréfált, kaczagott, – mindig és folyvást a finom nevelésü jövevény rovására.

– Valami Bálnokházy udvari tanácsosnak a leánya; – szólt Topándy, ha jól megtanultam: Melanie.

Egyébiránt, olyan régen volt az, hogy látták egymást! Bizonyosan egyik sem fog a másikra ismerni többé.

– Ahá! – szólt hozzá nevetve, – maga épen tanácsot tart a tükrével, hogy elég szép-e? Szép, szép; hányszor mondjam már? higyje el egyszer.

Pedig Loránd nem azon tanácskozott a tükrével; hanem hogy eléggé elváltozott-e már az arcza?

– Jőjjön no, – szólt Czipra, bizonyos lanyhasággal. – Majd én fölcziczomázom; legyen még szebb; hadd akadjon meg a szeme rajta annak a nagyságos kisasszonynak. Űljön le, majd én felbodorítom a haját.

Lorándnak pompás gesztenyeszinű haifürtei voltak, oly simák, mint a selyem, és tömötten kétfelé omlók. Ezekbe a szép hajfürtökbe bolondult úgy bele Bálnokházyné valaha; ezeket a szép hajfürtöket szokta Czipra sajátkezűleg felbodorítani, minden nap, minden reggel; – ez az ő szabadalmai közé tartozott. És úgy értett hozzá.

Loránd pedig olyan bölcs volt, hogy engedte -41- magát szolgáltatni, s átengedé Czipra finom ujjainak azt az előjogot, hogy hajfürteiben babráljanak.

– Ne féljen, na! – Ma nagyon szép fog lenni; szólt Czipra, együgyű szemrehányással, az ifjúnak.

– Abból pedig ma semmi se lesz, kedves Czipra, mert ma gabonát kell szeleltetni, a hajam mind tele lesz porral. Inkább, ha jó akarsz hozzám lenni: tedd meg, hogy vágd le a hajamat.

Czipra arra is készen volt. Ő volt Loránd frizeurje és Topándy borbélya. Ezt ő egészen természetesnek találta.

– Hát, hogyan parancsolja a haját? Kerekre? vagy rövidre? Elől meghagyjam fürtöknek? micsoda?

– Adsza az ollót, majd megmutatom: – szólt Loránd; s azzal kivéve Czipra kezéből az ollót, egyik markával homlokán összefogta az egész üstökét, s a másik kezével azt tőbül levágta; a lenyírt csomagot elhajítva a földre. – Csak így a többit is.

Czipra az ijedtség hüledésével rebbent vissza e gyilkos tettre, olyat sikoltva, mintha saját testébe vágtak volna azzal az ollóval. Ez a szép selyemhajcsomag a földön.

Loránd leült előtte egy székre, a honnan a tükörbe láthatott s intett neki, hogy fogjon hozzá. -42-

Czipra alig tudott erőt venni magán, hogy azt megtegye. Ezt a szép főt, melyen lopva annyiszor elmerengett, úgy elékteleníteni! ezt a sűrű hajsátort, melynek villanyos tömkelegébe ha ujjai elmerültek, úgy érzé mindannyiszor, mintha saját lelke amazéval vegyülne össze, a mindennapi ábrándos ölelkezésnek e delejes tárgyát, most levágni tőből; simára, mint egy vármegyei rab fejét!

Hanem azután elégtétele volt abban a gondolatban, hogy így majd nem fogja más oly hamar észrevenni az elcsúfítottat; nem ragadja meg így oly hirtelen a jövevény hölgy szivét; tehát csak le azzal a sámsoni bűverővel az utolsó szálig! Ez a gondolat kegyetlen erőt kölcsönzött ollójának.

Mikor aztán egészen simára volt lenyírva Loránd feje, olyan furcsa volt ránézni. Oly tréfásan esetlennek látszott, hogy ő maga is elnevette rá magát, mikor a tükör felé fordult.

A leány is együtt nevetett vele. Nem állhatta meg, hogy a szemébe ne kaczagjon; azután meg elfordult tőle, kihajolt az ablakba, úgy kaczagott.

– Köszönöm, Czipra hugom; – szólt Loránd megölelve a tőle elfordult leány derekát, ma az ebéddel ne várjatok; mert kinn leszek a szérűn.

Czipra pedig, a mint egyedül maradt, mielőtt valaki meglephette volna, letérdelt a padlóra, összeseperte kezeivel a levágott hajfürtöket a -43- földről; mind, mind; egy szál se maradjon belőle másnak; s az egész bűbájos csomagot elrejté keblébe. Talán soha sem is fogja azt onnan elvetni.

Czipra azzal az ösztönnel, a mit a természet csak a nőknek adott, előre érezé, hogy az, a ki most érkezik a házhoz, neki mindenben ellentéte, mindenben vetélytársnéja lesz; hogy ebből harcz fog lenni, életre és kárhozatra.

Talán valami finnyás, büszke, előkelő arczhordáshoz szokott báb? No, így jőjjön csak, ezt szép lesz megalázni.

Könnyű munka. A tönkrejutott kevélyt elgázolni. Szökni fog a háztól, vagy sárgaságba esik a sok boszantás miatt, s megvénül ideje korán.

Vagy tán valami kényeskedő, érzékeny, nebántsvirág; a ki multját siratni jő ide; a ki minden szóban czélzást lát, a ki helyzetét mindennap át meg átérzi. Oh ennek is jól meg lesz vetve a fejealja, hogy minden reggel nedves legyen a vánkosa a könyektől. Mert irgalomra ne számítson. Vagy talán épen annak ellenkezője lesz? Vidám, könnyelmű, csapongó madár! A ki minden helyzetbe beletalálja magát; csak a mai nap legyen derült, a tegnapot nem siratja, a holnapért nem aggódik. Lesz rá gond, hogy jó kedve szárnyait megnyírják! Annál nagyobb diadal lesz a mosolygó arczból síró arczot csinálni. -44-

Vagy talán léha, rest, semmivel sem törődő házi czifraság? a ki csak piperézkedni szeret, óra hosszat elül a tükör előtt, s este lámpánál regényt olvas. Oh minő tréfa lesz azt űzni, hajtani a falusi munka után, drága kezeit beleártatni a bőrkérgesítő gazdasszonykodásba, s nevetni ügyetlenségein.

Vagy pedig hizelgő, alattomos, mindenkinek kedvét kereső macska? Nem fog messze menni vele! Le lesz álarczozva, mielőtt bársony kacsóinak körmeit mutogathatná.

Vagy tán rideg, minden megbántáson túlemelkedni akaró, senkitől nem érdekelt, senkivel nem törődő érczbálvány akar lenni? Annál jobb! Így is lesz, a ki meg fogja találni azt az érző részét, a min meg lehet sérteni, porrá törni, megolvasztani.

Mert akár milyen, akár mekkora legyen, arról bizonyos lehet, hogy itt egy ellenségre talál, a kivel semmi kegyelemre ki nem alkudhatik.

Oh, Cziprától őrizkedni jó! Cziprának két szíve van; egy jó, meg egy rossz! az egyikkel szeret, a másikkal gyűlöl. S mentül jobban szeret egyikkel, annál jobban gyűlöl a másikkal. Ő belőle lehetne igen jó, szelid, áldott teremtés, a kinek nagyító üvegen keresztül kellene keresni a hibáit, hogy megláthassa valaki; de ha fölébresztik azt a másikat, akkor nem fognak a régire találni többé.

Cziprának minden csepp vére azt kivánta, hogy annak a másiknak minden csepp vére annyi könycseppé változzék át. -45-

Még nem volt este, hogy a hintó megérkezett, mely Melanie elé volt a tiszafüredi állomásig küldve.

Melanie nem várt, míg elfogadására érkezik valaki, le tudott szállni maga a hintóból s feltalált maga a verandára, az eléje jövő Topándyval már az ajtóban találkozott össze. Ő kezet csókolt nagybátyjának, az megcsókolta unokahuga homlokát s bevezette a tornáczba.

A czigány leány tiszta fehér ruhát viselt, fehér kötényt és semmi ékszert magán. Keresve kereste, hogy egyszerű legyen; azt a városi kisasszonyt azzal lepje meg. Hiszen öltözhetett volna csipkés selyembe is, mert van elég.

Pedig tudnia kellett volna, hogy a jövevény nem lehet czifra; mert – gyászol.

Melanien pedig a legegyszerűbb fekete ruha volt, minden diszítmény nélkül, csak nyaka körül és kezefején volt egy-egy csinos horgacsolt csipkekörék.

Ez is épen olyan egyszerű volt, mint ő. Szép halvány, megnyult arcza, még gyermeteg vonásokkal, nyugodt, szelid tekintete rokonszenvet sugárzott maga körül.

Melanie azzal a nevelt hölgyekkel közös nyájassággal, mely mindenki irányában eltalálja a simaság mértékét, nyujtá kezét a leánynak s szeliden üdvözölte. -46-

– Micsoda istennő? Pogány? – Ez nem tetszett Cziprának; összevonta sötét szemöldeit s fejét ingatta elutasítólag.

– Bibliai? Kapott e szón a czigány leány s felvillanó szemekkel tekinte Topándyra, mintha mondaná neki: hallod ezt? – Csak akkor fogadta el Melanie kezét, hanem aztán nem is eresztette el többet.

– Erről a bibliai szent asszonyról sokat kell még megtudni! Jőjjön velem. Megmutatom szobáját.

Az ujon érkezett leány semmi elfogultságot sem mutatott Czipra irányában; ellenkezőleg, úgy viselte magát, mintha gyermekkori ismerősök volnának.

Mindjárt a legnagyobb bizalommal szólt hozzá, a mint Czipra a számára rendelt lakószobába átvezette.

– Sok bajod lesz velem eleinte, kedves Cziprim; -47- mert én oly ügyetlen vagyok. Most veszem észre, hogy semmit sem tanultam eddig, a mivel magamnak, vagy másnak hasznot tehetnék. Olyan gyámoltalan vagyok. De te annál ügyesebb vagy, tudom; majd tőled tanulok. Oh te nagyon sokat meg fogsz engem szidni, mikor valamit elkontárkodom; de mikor leány leányt szid, az még jól esik. Ugy-e bár, megtanítsz engemet, hogyan kell gazdasszonynak lenni?

– Természetesen. Örökké nem maradhat az ember rokonainak a terhe; akár valami szegény ember vesz el valaha, akár valami idegennél kell szolgálnom, mindegyik csak úgy veheti hasznomat.

Magában e szavak értelmében annyi keserű volt; de a tönkrejutott nagy úr árvája annyi megnyugvással, oly kibékült kedélylyel mondta el azt, hogy Czipra szivében minden húr lehangolódott bele, mint mikor a hárfán nedves köd vonul keresztül.

Ezalatt behozták Melanie úti bőröndjét, csak egy volt és semmi skatulya hozzá; – csaknem hihetetlen!

– Jól van! tehát kezdd el legelébb is azon, hogy saját holmidat szedd rendbe. Itt vannak a szekrények ruháid, fehérneműid számára. Ezeket tartsd magad kéz alatt. A ki után a fél harisnyát az egyik szobából, a másik felet a másikból kell összekeresgetni a szobaleánynak, az olyan kisasszonyból nem lesz jó gazdasszony.

Melanie lehajolt egyetlen úti bőröndje mellé s -48- azt felnyitva, kiszedegeté belőle legelébb is, a mi legfelül volt, felső ruháit.

Csak négy darab volt, egy perkál, egy batiszt, egy hétköznapi s egy ünneplő.

– Kissé gyűröttek lettek a bemálházás miatt; légy szives majd egy vasalót adatni, ki kell vasalnom, mielőtt helyeikre akasztanám.

– Természetesen. Kevés van: azt meg kell becsülnöm; cseléd kiégethetné; pedig ennek soká el kell tartani.

Melanie arczát egy perczre halvány rózsaszín pír futotta be; azután ismét nyugodtan felelt ez indiscret tudakozásra:

– Csak azért nem, kedves Cziprim, mert a többit lefoglalták hitelezőink, a kiknek tartoztunk.

Czipra segített Melanie holmiait elrakosgatni a szekrénybe. Megbirált asszonyi műértői szemmel mindent. A fehérneműeket nem találta elég finomaknak; ellenben a himzés rajtuk egészen kielégítette.

Ez Melanie saját kézimunkája. – Könyvféle csak egyetlenegy volt a bőröndben: egy imádságos könyv. Czipra kinyitotta, belenézett. Voltak -49- benne aczélmetszetek. Egy szép hölgy mellképe, hét csillaggal a feje körül, ki könyező szemét égnek emeli s egy térdeplő ifjú férfi képe, kinek szép lehajtott fejére az égi világosság ömlik alá. Sokáig elnézegette a képeket. Vajjon kik lehetnek azok?

– Függőid is ott hagytad? kérdé; – hogy a kérdésben a mi gyöngédtelen van, azt eltakarja, csak suttogva.

– Az ügyvéd azt mondta, szólt Melanie lesütött szemmel, – hogy ezek a függők is a hitelezők pénzéből vannak véve; és igaza volt; odaadtam neki azokat.

– De így be fog füleiden a fúrás forrni; szólt Czipra, adok neked egyet az enyéimből.

– Nézd; az enyim is ilyen zafirköves volt; csakhogy a kövei nem voltak ilyen nagyok.

És megcsókolta Czipra arczát s engedte általa a függőket fülébe berakatni.

A függőkkel a mellcsatt is együtt jár. Czipra azt is felkapcsolá Melanie himzett nyakkörékére s itt megakadt a tekintete magán a csinos köréken: ujjaival megtapogatá azt; közelről megnézte s nem -50- találta ki: «hogy készűlt ez? nincs hímezve, nincs kötve, nincs szőve».

– Nem ismered még? ez horgacsolva van, nem régi mesterség, de igen könnyű. Jer, mindjárt megmutatom.

Azzal hirtelen elővett tárczájából egy pár horgacsoló tűt, gyapotczérnát s elkezdte a műtételt Cziprának magyarázni, azután kezébe adta, hogy próbálja meg. Rögtön sikerült a kisérlet; Czipra is tanult valamit a jövevénytől; s úgy vette észre, hogy még sokat fog ettől tanulni.

Czipra egy óráig volt együtt a jövevénynyel s egy óra mulva arra a gondolatra jött, hogy ő még csak most kezd el – leány lenni.

Vacsorakor már úgy jelentek meg, hogy egyiknek a karja a másiknak a nyaka körül volt fonva és viszont.

A jövevény lyányka egyike sem volt azon gyűlölt képek közül, a miket ő képzelme boszorkányüstjéből előidézett; nem volt vetélytársnő; nem volt úrhölgy; társnő volt. Egy tizenhét éves gyermek, a kivel együtt lehet fecsegni, eltölteni az időt s nem kell előtte válogatni a szót, mert még nem sértékeny. S úgy látszott, hogy Melanie is szereti azt, hogy van egy leány a háznál, kinek jelenléte népessé teszi a magányt.

Czipra azzal is meg lehetett elégedve, a mint Loránd irányában viselte magát Melanie. Szemei sohasem keresték az ifjú arczát, bár nem is kerülték tekintetét. Közönyösen találkozott vele s -51- egész napi szóváltás vele annyiból állt, hogy megköszönte neki az asztalnál, ha vizet töltött a poharába.

És valósággal Loránd oly szigorú egyszerűségre reducálta külső előnyeit az által, hogy ily rövidre nyírt koponyával járt s azzal a semmivel nem törődő taglejtéssel élt minden mozdulatában, a mit a mezei munkával foglalkozók szoktak elsajátítani, hogy Melanie szemeinek nem is volt okuk rajta miért különösen megakadni.

Oh, ahhoz nem értenek egy tizenhét éves leányka szemei, hogy egy porlepte, elhanyagolt, ellazúlt külső alatt meg tudják érteni, mi az a férfiszépség?

Loránd is meg lehetett a felől nyugodva, hogy Melanie nem ismerte fel. Egyetlen csilláma a meglepetésnek nem mutatkozott arczán, egyetlen vizsgáló tekintet nem árulá el, hogy ő e messzeföldön véletlenül vele találkozó férfiban régi ismerős arcz eredetijére gondol. Idegen volt ránézve Lorándnak arcza, járása, hangja.

Az arcz megférfiasodott, a járás parlagi modort vett fel s a hajdani szép diskánt hang alámélyedt erőteljes baritonná.

Nem is igen találkoztak egyébkor, mint ebédnél, vacsoránál, reggelinél. Melanie a nap egyéb részét szüntelen Czipra mellett tölté.

Czipra idősebb volt nálánál hat évvel, jól illett neki a protectori szerep; az a nyers, rövid elbánású utasítgatás; a mi mégis tele volt kedélylyel; az a folytonos asszonyi zsémbelés, a miről maga -52- Topándy azt mondta, hogy ha egy óráig nem hallaná Cziprát zsémbelni, azt hinné, halottak országába jutott; az ember megszereti azt. És ez ügyes, gyors kezű, gyors nyelvű lány mellett, kinek minden tagja csupa villany és ruganyosság, olyan kiegészítő ellentét volt a tanoncz neophyt bűbájos ügyetlensége: mennyit nevettek együtt, mikor Melanie jött jelenteni, hogy elfeledett élesztőt tenni a már meg is dagasztott kalácstésztába, mindkét keze tele ragadós kovászszal, mintha téli keztyű volna rajtuk! Vagy mikor köténybe szedte a kis sárga pelyhes mai csirkét, Czipra parancsára, hogy meleg szobába vigye őket a hideg udvarról s e közben élénk párharczba elegyedett a féltékeny kotlóval, mely harcz utoljára is Melanie futásával végződött.

S ezer még bohóbb semmiségről mennyit el tudnak csevegni: mikor este holdvilágnál kinyitják a kertre nyíló ablakot s a himzett ablakvánkosra dűlve, élfélig elbeszélgetnek; mindenről, a mi senki mást nem érdekel.

Melanie sok új dolgot tudott mondani Cziprának, a mit az örömest hallgatott.

Czipra különösen egy tárgyat szeretett volna tőle kivenni, a mit tréfás czélzatokkal érintgetett egyszer-másszor.

Mikor egyszer-egyszer Melanie, önmagától észre nem véve, nagyot sóhajtott.

– Oh, az egy igen kitünő ifjú. Több külföldi fejedelem megbizottja. Rövid idő alatt nagy hírnevet szerzett magának. Mindenki magasztalja. Sokat járt a házunkhoz papa életében s engem még kicsiny koromban neki szántak.

Melanie e kérdésre csak szemjátékkal felelt. De Czipra meg lehetett elégedve a válaszszal. Legalább is olyan szép ember Melanie szemeiben, mint az övében Loránd!

E kérdésre Melanie finom bal kezét oda tartá Czipra elé, negyedik ujját magasabbra emelve, mint a többit. Azon volt egy karikagyűrű.

Czipra lehúzta ujjáról a gyűrűt s belenézett. Betűket látott benne. Ha ismerné azokat?

Czipra visszahúzta Melanie ujjára a gyűrűt. Nagyon meg volt elégedve ezzel a felfedezéssel. Egy régi kedves, a ki szép ember, kitünő, nevezetes férfi, gyűrűje ott az ujján. Szent a béke.

Most már egészen hitt Melanienak; hitte, hogy az a közöny, melyet Loránd irányában tanúsít, nem tettetés. El van már az a hely foglalva mástól.

Hanem ha Melanie felől megnyugodott is, annál kevésbbé lehetett csalódásban Loránd szemeinek békés intentiói felől.

Hiszen ki vehetné rossz néven, ha férfiszemnek tetszik a «szép»? Örök kiváltság. A szép arczot szembenézni, még utána is nézni: ki róhatná azt meg?

Ah, de asszonyi szemnek megvan az a csodás adománya, hogy különbséget tud tenni tekintet és tekintet között. A féltés prismáján keresztül színekre törik a szemsugár; s ez a csodálatos optikai elemző megmondja: ez itt a kiváncsi pislogás, ez itt a kaczér kacsintás, ez itt a sárga féltés, ez itt az égő szerelem, ez itt a sötétkék elmerengés.

Nem is látszott rá figyelni, mintha nem is venné észre, nem is járnának ott a szemei, mégis mindent látott, tudott.

Minden látáskor megteltek vele: mint megtelik a méh a virág láthatlan mézével s lassankint sejtet tölt vele. Minden pillantása egy ilyen hazatérő méh volt, mely szerelem mézét hordja haza a zúgó, rajzó szívbe.

Vehette azt észre különben Czipra abból is, hogy Loránd azóta sokkal tartózkodóbban viselte magát irányában, mióta Melanie a házhoz került. Nagyon szorgosnak találta jelenlétét minden mezei munkánál, hogy mentől kevesebbet legyen otthon.

– Bizony pedig, barátom Bálint (Loránd álneve ez volt), arra a kis leányra hiába pislogunk – mert annak már vőlegénye van.

– Igazán? – szólt Loránd, megsimogatva a leány gömbölyű állát, mintha egy kényes virágbimbóhoz nyúlna.

– Nono, minek az a nagy nyájasság egyszerre? Ha én, lelkem, annyit néznék egy leányra, azt is régen megláttam volna, hogy karikagyűrű van a kezén; az pedig jegygyűrű szokott lenni.

– Hát sokat nézek én erre a leányra? – kérdé Loránd tréfás hangulattal.

Czipra iparkodott e gyöngéd mondás lehető hatását rögtön eltörölni azzal, hogy mértéktelenül felkaczagott. -56-

– Barátom, Bálint! Annak a kisasszonynak a vőlegénye igen nagy úr! Külső országi fejedelemnek fiskálisa; hintóba jár, nagyságos úrnak hívják; mihelyt Melanienak egy nagy pörét megnyeri, a mi őket megint úrrá teszi, azonnal el fogja venni. És igen szép ember ám: nem olyan mint maga. Fáin, csinos gavallér.

– De igen. Nekem Melanie mondta: – a nevét is megmondta. Gyáli Józsefnek hivják.

Loránd nevetve s jókedvűen megcsipve Czipra csattanó orczáját, odább ment.

Oh be rossz szolgálatot tett magának Czipra, mikor ezt a nevet kimondta Loránd előtt.

A halálos ellenség mátkája ez a leány! Azé az emberé, a ki miatt neki meg kell halni. És ez az ember kaczagni fog, midőn őt, a túlzott becsületérzés áldozatját, a kriptába lopva elszállítják s ugyanekkor tán nászéjén világos virradtig fog tánczolni s gyönyörködik azon arcz mosolyában, mely az elveszettet még csak meg sem sirathatja.

Nem, nem! Nem a kárhozatra: még annál is odább, még onnan is vissza: bele abba a mondhatatlan körbe, a hol a becsvágy hátramarad s az erkölcsi érzéketlenség az úr. Loránd szívéből az a gondolat képes volt kiszorítani azt a meggyőződést, hogy ha egy becsületes ember ellenségének kezébe adta az életét, vagy a becsületét, kettő közül csak a másodikat válthatja ki.

Most már a mezei munkák megtörténhettek az ő felügyelete nélkül is: nem volt jelenlétére olyan minden órai szükség. Sokkal több ideje jutott az otthon maradásra.

Nem is tartotta magát többé távol a házi leányoktól; utánuk járt, fölkereste őket: elmés volt a társalgásban, válogatós az öltözékben s hogy ügyességével remekeljen: mind a két leánynak egyszerre udvarolt; kinek színből, kinek szívből.

Topándy nevetve nézte őket. Nem bánta, akármi fordulatot vesz ez ügy. Cziprát ép úgy szerette, mint Melaniet s az ifjút mindkettőnél jobban. A három közül csak egy pár válhatik; a melyik összetalál, arra ő is ráadja az áldást. Lotteria ez! Idegen kéz ne húzzon benne más számára sorsot.

Hanem Czipra egészen tisztában volt már mindennel. Loránd nem ő érte maradoz otthon.

Ő maga is kénytelen volt elismerni azt a fölényt, a mit Melanie gyakorol a háznál; átgondolt, finom, szerény magaviseletével; ő mindenben oly okos, oly eszes. A legkényesebb helyzetben úgy fenn tudja tartani a nők méltóságát, a min még rajta van a hajadoni ártatlanság hamva. Ha víg czimborák ülnek az asztalnál, Topándy czinikus jó kedvében kétértelmű tréfákkal iparkodik zavarba hozni a lánykákat, kiknek az asztalnál úrnői szerepet kell játszani; Czipra olyankor lármás negéddel utasítja őt rendre, míg Melanie okosan, szellemdúsan kerüli ki a tréfa nyílhegyét, sem ostoba pruderiet, sem hideg érzéketlenséget nem vetve ellenében: s hogy uralkodik ezáltal minden szíven! -59-

Oh bizonynyal, ő az uralkodónő a háznál; ő a legkedvesebb, legszebb, a legokosabb; övé minden diadal!

«Pedig hiába! Azért akármilyen okos és szép, és bűbájos az a másik, azért mégis én vagyok az igazi! ezt érzem, ezt tudom; de nem tudom bebizonyítani! Téphetnénk csak ki a szíveinket s hasonlíthatnánk össze; – de hát azt nem lehet.»

Cziprának azt kellett mindig látni, hogy ő vele mindenki csak enyeleg, amahhoz pedig komolyan közelít.

Minden szellemi műveltség nélkül, az erkölcsi tartalék kincséből egyedül annnyival felruházva, a mennyit a természet és az ösztön szívébe oltott, hit és erény magas fogalmait csak álomképpen sejtve; ez a leány képes volt arra, hogy azt, a kit jobban szeretnek, mint őt, megölje.

Megölje, de nem úgy, a hogy a rege királyasszonya megölte a tündér Hófehérkét, a miért a gnómok azt súgták untalan fülébe: «szép vagy, szép vagy, szép királyné; de Hófehérke még szebb!» Czipra meg akarta őt ölni, de úgy, hogy ne haljon meg, azután is éljen. Csak annak haljon meg, a minek most látszik.

Az örökölt hajlam, az elvadító nevelés és a szenvedély vitte odáig, a hol ezt ki tudta gondolni.

Pokoli gondolat volt! A megszelídítetlen ördög -60- tanácsa, ki egy védetlenül hagyott nőszívbe belopta magát.

Egyszer csak eszébe jutott össze-vissza forgatni a kastélyban a lakási rendet; cselédeket űzött, hajtott rendes laktanyáikból, máshová költöztette őket, a férfiakat kikergette szobáikból, azon ürügy alatt, hogy a falszőnyegek nagyon rongyosak már, azokat letépette, a szobákat újra szőnyegezteté: olyan felfordult világot csinált, hogy Topándy megszökött előle a városba, míg a szobákkal ismét rendbe jön.

A kastélynak négy homlokzata volt s a szerint vonult át rajta két, egymást keresztbeszelő folyosó; az egyik folyosó főajtaja az udvarra nyílt, a másik a kertre vezetett. E folyosóról nyíltak jobbról balra a szobák.

A nagy házfelforgatás alatt Czipra átköltözteté Lorándot az átellenes szobák egyikébe. A másikat, mely a folyosóról amazzal szembe nyílt, Melanie ideiglenes szobájául rendezé be. Hiszen nem sokáig tart; holnapután ismét rendbe jönnek s akkor mehet kiki ismét rendes helyére vissza. És akkor az a pokolbeli gondolat támadt szívében: «ha szereti, hát szeresse!»

Estebédnél csak hárman ültek egyedül az asztal mellett. Loránd a szokottnál is szórakozottabb volt; alig beszélt velük valamit; ha Czipra szólt hozzá, válaszában oly valami elfogultság volt, a mit lehetetlen volt észre nem venni.

– Bálint barátom, maga álmos! Pedig jó lesz, ha az éjjel vigyáz ránk, hogy el ne lopjanak bennünket. -61-

– Zárkózhatom, szólt Czipra könnyűvérű nevetéssel; mikor ezek az átkozott cselédek úgy elrontották ezen az oldalon minden ajtó zárait, hogy egy nyomásra mind kinyílik.

A két leány kezet szorított, jó éjt kivánt egymásnak s azzal Melanie eltávozott szobájába.

A mint Melanie becsukta maga mögött az ajtót, Czipra elfujta a gyertyát saját szobájában és sötétben maradt. Öltözetestül veté le magát ágyára s azután könyökére emelkedve, hallgatózott.

Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a folyosó átellenes szobájának ajtaja halkan nyikorogna.

Azután leszállt ágyáról s lélekzetét visszafojtva odacsúszott az ajtóhoz s a kulcslyukon átnézett Melanie szobájába.

Hanem Melaniet nem láthatá e helyről. Öltönysuhogásról gyanítá, hogy Melanie felöltönyét veti le. Most csendes léptekkel közelít az asztalhoz, melyen a gyertya ég. Fehér hálóköntösben van, -62- haja félig lebontva; kezében az a kis fekete könyv, a miben azokat a glóriás képeket annyiszor megbámulta Czipra, a nélkül, hogy merte volna kérdezni: kik azok?

Melanie az asztalhoz érve, a kis imakönyvet tükre táblájához támasztá, térdre ereszkedék, két kezét összekulcsolva az asztal szélére nyugtatá és imádkozott.

Szép volt, mint egy imádkozó szeráf, mint egyike azon fehér tüneményeknek, kik az örök dicsőség pálmaágával a megnyílt mennybe légalakjaikkal fölemelkednek.

Most látta, hogy van egy emberfölötti tünemény, mely előtt minden szenvedély térdre roskad, minden indulat kristálylyá jegesül; egy imádkozó szűz alakja! A ki e látományt meglopta, az minden bűnös gerjedelmet elvesztett szívéből.

Ismét az áruló judáslyukhoz hajolt, ismét átnézett. A leány folyvást imádkozott. Mikor szemeit fölemelte, azok úgy ragyogtak; két könycsepp ragyogott bennük.

Czipra a mellét verte néma fájdalmában. Ez tud repülni, én pedig csak a földön csúszok!

Mikor aztán elvégezte a leány az imádkozást, rányitott a két dicsfényes képre s azokat boldog elragadtatással többször megcsókolá. Így csókolja a szenvedő jóltevője kezét, az árva atyjának, anyjának arczképét, a nyomorult védtelen ember az -63- Isten arczát, ki védi ködoszlop alakjában azt, a ki árnyékába hajtja le fejét.

Czipra haját tépte kétségbeesésében s homlokával verte a földet, vonagolva, mint egy féreg.

E zajra Melanie felriadt s odasietett az ajtóhoz, megnézni, mi baja Cziprának?

Czipra, a mint észrevette Melanie közeledtét, felszökött helyéből s mielőtt Melanie benyitott volna hozzá, kirohant a másik ajtón a folyosóra.

A folyosó szögletén, a hol a két tornácz átszeli egymást, ott találta Lorándot, egy asztal mellett ülve. Az asztalon lámpa égett, Loránd előtt könyv volt, mellette székéhez támasztva a rézfokos.

– Titeket őrizlek, – felelt Loránd. Miután azt mondtad, hogy szobáitok ajtajai nem záródnak, itt virrasztok reggelig, hogy valaki rátok ne törjön.

Czipra visszaszökött szobájába. Szemben találkozott Melanieval, ki gyertyáját kezében tartva, sietett ki hozzá, kérdezve, hogy mi baj?

– Te félsz? – szólt Melanie bámulva. Lásd, én nem félek. Jó lesz, ha kijövök hozzád s együtt maradunk az éjjel.

Melanie ijedten hajolt le hozzá, megfogta karját, emelgette, engesztelé, kérdezgeté tőle: «Cziprim? Mi bajod? szólj, mi lelt?» – Czipra nem felelt, nem mozdult, nem nyitotta fel szemeit.

Mikor aztán Melanie, látva, hogy nem bir bele lelket verni, rémülten felállt s kezeit összekulcsolva rebegé:

– Jézus, Mária! mi történt? – Akkor hirtelen fölemelkedett Czipra fektéből s elkezdett nevetni.

És azután dévajon henteregve a földön, kaczagott egyre, mint a kinek sikerült társnéját ugyan jól megtréfálni.

– Hogy megrémültem! – rebegé Melanie, két kezét hullámzó keblére nyomva.

– Feküdjél az ágyamba, biztatá őt Czipra; én itt hálok a földön. Tudod, hogy megszoktam a földön hálni, pokróczczal takarózni.

E bizarr dalt, sajátságos bús dallamával kétszer is eléneklé Melanienak s azután hirtelen maga körül göngyölte az ágy elé terített pokróczot, egyik karját feje alá tette és úgy maradt mozdulatlanúl; -65- Melanienak semmi szavára nem felelt többet.

Másnap, hogy Topándy haza érkezett a városból, alig rakta le az úti gunyát magáról, midőn Czipra rajta rontott.

– Uram! Én nem élhetek így tovább. Én elölöm magamat. Tanítson meg engemet imádkozni.

– Hát te hozzád mi ütközött most, hogy így rám rontasz? Azt gondolod, a bodajki búcsúról jövök, minden zsebem tele szentek hegedűjével, olvasóval, meg mézeskalács-szentekkel? Hát lévita vagyok én? barát vagyok én, hogy rajtam keresed az imádságot?

– Tanítson meg engemet imádkozni. Elég régen könyörögtem érte, nem várok tovább.

– Az nem igaz. Ön tud olvasni. Önt megtanították mindenre. Ön csak eltagadja, hogy ismeri az Istent, mert szégyenkedik előtte? de én vágyom eléje! Engem tanítson imádságra!

Czipra úgy tett, mint Melanietól látta; térdreereszkedék az asztal előtt, két kezét áhítattal összetette, s az asztal szélére nyugtatá.

Azután odaállt eléje, hátratette két kezét s elkezdte előtte mondani a bakkancsos imádságát:

A szegény nyomorult teremtés az első mondatokat oly mohónkapó áhítattal rebegte az istentelen szája után; – hanem azután, mikor a mondat határozottan tréfás fordulatot kezdett venni, hirtelen dühösen felugrott térdeiről, s mielőtt Topándy ellenőrizhette volna, egy olyan egészséges pofont alkalmazott az orczájára, hogy a füle is megcsendült bele; azzal elfutott s becsapta maga után az ajtót.

Topándy sóbálványnyá lett bámulatában. Hogy Cziprának hirtelen-keze van, azt tudta; de hogy ezt a gyors kezecskéjét valaha az ő urának és jóltevőjének orczája ellen föl merje emelni egy rövidke tréfa miatt, azt csakugyan nem volt képes megérteni.

Egyébiránt a kapott pofonról ő sem szólt senkinek, -67- Czipra sem. A legfelső találkozáskor ismét azok voltak egymás irányában, a kik eddig: az egyik az ingerkedő, csipkelődő, tréfás, bohó, a másik a dévaj, durczás, elkényeztetett kópé.

Topándy asztal felett még czélozgatni is mert e tréfás jelenetre, Lorándnak mondva ebéd után:

– Bálint öcsém, kérdezd meg Cziprától, hogy nem mondaná-e el az asztaláldást, a mit tőlem tanult; hanem megfogd elébb a két kezét.

– No no! – fenyegetőztek Czipra lángvörösre gyuladt arczczal. Csak sokat tréfálózzanak velem. Kezemben az életük. Egyszer farkasalmát főzök az étel közé s mindnyájukat megmérgezem magammal együtt.

Topándy mosolyogva vonta őt keblére, megsimogatva kondor fejét; Czipra érzékenyen szorítá ajkaihoz az ő ura kezét, csókjaival nedvesítve azt; – azután eltaszítá őt magától mind a két kezével s kiment a konyhába tányérokat törni, cselédek haját tépni.

A tizedik év is eljött. Lefelé járt már. És Loránd kezdett már nem törődni a végzetes határidővel.

Ez az egy gondolat elűzte szívéből a többit; életunalom, atheismus, misanthropia, mind eltünt életköréből, mint bolygófény a napsugár elől.

Szenvedélyei nem voltak erősek, okos leány volt; hanem annyit bevallott magának, hogy ez a fiatal ember neki tetszik. Arczvonásai nemesek, modora gyöngéd, állása is elég biztos arra, hogy egy asszonyt eltarthasson.

A szép platánfák árnya alatt sokszor sétált Loránddal egyedül, míg Czipra magányosan ült kesergő czimbalma mellett s verte rajta a régi pusztai emlékeket – maga-magának.

Lorándnak nem volt nehéz észrevenni, hogy Melanie is örömest jár ott, a hol ő fel szokta keresni, s szivesen hallgatja a rokonszenvű szív apró vallomásait. Hanem ő maga azért oly zárkózott. -69- És az a karikagyűrű folyvást ott az utján. Ha ez a bűvzár lepattanhatna onnan?

Pedig már szinte két év elmult azóta, hogy az apa halálát meggyászolá, a fekete ruhát rég letette; s az árvaság kenyere ellen sem lehet panasza, Topándy mindennel elhalmozta, a mi nőnek kedves, mintha tulajdon leánya volna.

Egy délután Loránd bátorságot vett magának megfogni Melanie kezét. Egy domború hídon álltak, mely a parkon átkanyargó patak fölé volt építve, annak a karfájához dűlve nézték a vízfenék úszó virágait; – vagy talán egymás alakját a víz tükrén.

– Miért kegyed örökké oly szomorú? Hová repülnek ezek az örök sóhajok?

Melanie a kérdező arczába nézett nagy, okos szemeivel s megtudta annak minden vonásából, hogy szív intézte e kérdést a szívhez?

– Lássa ön: már ez elég nagy ok a szomorúságra nekem, hogy ezt soha sem kérdezte tőlem senki, és ha kérdezte volna, soha sem mondhattam volna meg senkinek.

– A kinek megengedtem, hogy észrevehesse azt, hogy bánatom van, annak megengedtem azt is, hogy megkérdezze tőlem, mi az? Lássa ön, nekem van anyám, és még sincs anyám.

Loránd értette ezt jól; de épen ez a tárgy volt -70- az, a miről még többet akart megtudni, hiszen saját sorsa volt vele kapcsolatban.

– Ha azt elmondom önnek, át fogja látni, hogy semmi titkom sem lehet ön előtt többé a világon.

– Most körülbelül tíz éve, hogy anyám egy este elhagyta házunkat s azóta soha vissza nem tért. A mende-monda egy ifjú eltünésével hozta kapcsolatba az ő eltávozását, ki házunknál lakott, s kinek politikai vétség miatt ugyanazon este szökni kellett.

– Áronffy Loránd volt a neve. Távoli rokonunk. Igen szép ifjúnak tartották.

– Soha sem. Azt hiszem, valahol álnév alatt Németországban, mint szinésznő, keresi a világot, hogy eltemesse magát a világ elől.

– Úgy tudom, kiment Keletindiába, onnan írt öcscsének, Áronffy Dezsőnek s minden vagyonát ráhagyta, azóta ő sem tudott magáról semmit. Valószínű, hogy meghalt.

Loránd fellélekzett. Nem tudnak felőle semmit. Azt hiszik, Keletindiákra ment.

– Néhány hét mulva ismét itt lesz az évfordulója azon szerencsétlen napnak, melyen anyámat elvesztettem; anyámat, a ki még most is él, és ez a nap mindig fátyollal közelít felém; a bánat, a szégyen, az elhagyottság érzete akaratlanul elnyomja kedélyemet. Most már tudja -71- ön legféltettebb titkomat; és nem fog megitélni érte?

Loránd gyöngéden odavoná ajkaihoz a finom kezecskét s annak rózsás ujjahegyét megcsókolá, mi alatt szemeit folyvást kérdőleg szegezé azon karika-gyűrűre, a mi ez ujjak egyikén volt.

Melanie elérté a kérdést, mely az ékesenszóló tekintetben oly forrón volt kifejezve.

– Ön azt kérdi tőlem, úgy-e bár: nincsen-e még ennél is féltettebb titkom?

Melanie lehúzta ujjáról azt a gyűrűt, s azután két ujja hegyei közé fogta.

– Igaz. De ez nem élő titok rám nézve többé. Én annak, a kihez e titok fűzött, meg vagyok már halva. Mikor eljegyzett, még gazdag voltam; atyám volt, a ki hatalmas befolyással bírt. Most szegény vagyok, árva és elhagyott. Az ilyen gyűrűkről meg szoktak feledkezni.

Abban a perczben kipattant kezéből a gyűrű, s a hídról felszökve, a vízbe esett, a tulipános nymfeák levelei között eltünve.

Loránd magánkívül a boldogságtól szorítá ajkaihoz a nála felejtett szép kezet s forró csókjaival halmozá el először a kezet, azután annak átadóját. A virágos fákról virágkelyhek hullottak le fejeikre; olyan koszorús fővel tértek vissza, mint vőlegény és menyasszony. -72-

Loránd még aznap beszélt a felől Topándyval, hogy nagy ideje volna az ispánlakot fölépíteni, a mi oly régi tervben volt.

– Aha! – szólt Topándy nevetve. Értem. Úgy jöhet, hogy az ispán megházasodhatik, s akkor kell külön lakának lenni, a hova feleségét vigye. Meglesz három hét alatt.

Melanie nemcsak a felől győzte meg, hogy benne Áronffy Lorándra ismerni nem lehet többé; sőt a felől is megnyugtatá, hogy azt a hajdani Áronffy Lorándot rég meghaltnak, elpusztultnak hiszi minden ember; senkinek gondja nincs rá többé: vagyonát is elfoglalta a testvér, bár jövedelmének illető részét titkon mindig megküldi testvérének. Ez egy emberen kívül senki sem tud semmit. Az pedig hallgatni fog örökké, ha megtudja, hogy testvérének élete függ további hallgatásától.

Egészen megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egy olyan fogadást, a mely valakit Isten és ember, és természet törvényei megszegésére kötelez, megtartani bolondság. Ki vetheti szemére, ha meg nem tartotta? Ki ismerhetne rá ezentúl? e helyzetben, ez arczczal, e név alatt? Nem született-e ő újra? Nem egészen más ember-e az, a kinek életét folytatja most? Nem bevégezte-e már azt az életet, a mit eljátszott akkor?

Bolond volna, ki a rosszak irányában a végletekig -73- vinné a becsületérzést, és végre, ha volna is ember, a ki e szószegésre azt mondaná: bűn! nincs-e Isten, ki ugyanarra azt mondja: «erény volt!»

Erős bástyát talált ez önvédelemre ama családi sírbolt falaiban is, melynek üregében öreg anyja oly rettentő átkot mondott az utolsó lakóra. Hisz neki is tett fogadást. És e fogadás is erős volt. Két ellenkező fogadás egymást eltörli. Inkább tartozik megtartani azt, mit szülőjének, mint azt, a mit gyilkosának adott.

És aztán e szép szemekben. Lehet-e meghalni annak, a kire e két csillag mosolyog? Lehet-e a megsemmisülést kivánni a mennyország kapujában?

És aztán az is jól esik, hogy e mennyországot épen azon ellenségtől vegye el, ki szeretné őt a hideg földbe letemetni!

Loránd kezdte magát megadni sorsának. Óhajtott élni. Kezdte sejteni, hogy még van boldogság a világon. Csendes, félrevonult, eltitkolt boldogság, a miről csak az a két ember tud, a ki azt egymásnak cserébe adja.

Sokszor látjuk az életben e tüneményt. Egy-egy délczeg gavallér, a ki a divatvilág első arszlána volt, csak eltünik a salonok illatszeres gőzköréből s évek mulva alig ismerünk rá az elhanyagolt külsejű, durva kabátos falusi gazdában. Boldog családélet alakította így át. Nem lehetséges-e, hogy -74- ugyanazon boldog érzés, mely ezt kivetkőzteté fényes gombos frakkjából, a büszke jellemet is leöltse az ifjúról, s adjon fel helyette jó kényelmes, tág és vízmentes hétköznapló zubbonyt: a világ iránti közönyt és érdektelenséget? Hadd kiabálja az ellenség gúnyhahotával az ország egyik szélétől a másikig, hogy Áronffy Loránd nem gavallér, nem lovag; a feleség mosolygása kárpótol az elvetett büszkeségért.

Most csupán még csak arra az egyre van szükség, hogy az egyetlen ember, kinek hollétéről tudnia szabad, a testvér, örökre elhallgasson azzal.

Vajjon felfedezzen-e neki mindent? a fogadott párbajt és a házasságot s egészen kezébe adja az élete fölötti uralmat, hogy fenntartsa a fenyegető rejtelmet, melylyel eddig távol tartotta őt és szülőit magától?

– Maga nagyon eltöprenkedik valamin. Maga igen halavány. Jőjjön, majd mondok magának szerencsét.

Czipra úgy örült neki, hogy Lorándot egyszer ismét egyedül láthatja czigányos pompájú szobájában. Leültette őt a bársony tábori székre.

Maga pedig letelepedett a tigrisbőrre, s elővette zsebéből kártyáit. Két év óta mindig magával hordta azokat. Ezek voltak egyedüli tanácsadói, barátjai, tudománya, hite, imádsága: a jövendőmondó kártyák.

Először megkeverte a kártyákat, azután tenyerére téve, Loránd elé nyujtá.

– Itt van, emelje meg. Annak kell emelni, a kinek jövendőt mondanak. Ne bal kézzel; az nem jó. Jobb kézzel maga felé.

Azután térdére nyugtatva könyökét s tenyerébe fektetve szép nap-aranyozta arczát, nagy figyelemmel vizsgálta végig az ismeretes ábrákat.

– Magának valami utazás áll; kezdé komoly arczczal magyarázni a czigány leány. A gyászos asszonynyal fog találkozni. Nagy öröm. A virágbokréta az öröm. A szívleány egy sorban áll. Jól talál össze. Hanem az irigy-leány, meg a gyilkos közbül állanak és elválasztják. A kutya hűséget, a macska ravaszságot jelent. Bús-leány a kutya mellé jutott. – Vigyázzon magára, mert magát valami nő, a ki haragszik, meg akarja ölni. -76-

Loránd oly szánalmas mosolylyal nézett Cziprára, hogy annak el kellett érteni az ifjú gondolatát.

Ő is úgy némán felelt meg rá. Három ujja hegyét keblére nyomta, s aztán csendesen ingatva kezét, mutatá, hogy «az» nem ő! A sárga ruhás nő, az irigy-leány a kártyában, valaki más. Mutatóujját arra a zöld ruhásra tette, – az a bús-leány. És Loránd most vette észre, hogy Czipra régóta zöld ruhát hord, mint a bús-leány ott a szerencsemondó kártyában.

Loránd észrevevé, hogy a mint a kártyák egymás mellé jutottak, Czipra arcza egyszerre átpirult, szemei elkezdtek szokatlan tűzben ragyogni.

– Nézze, most a bús-leány épen mellette van, és azon túl van a gyilkos. Az irigy-leány a szívleány túlsó szögletben. Másik oldalon az öreg asszony. Feje fölött az égő ház. Őrizkedjék valami nagy szerencsétlenségtől. Valaki bántani akarja nagyon. De valaki védelmezni fogja.

Loránd nem akarta nagyon megkeseríteni a szegény leányt azzal, hogy együgyűségeért a szemébe nevessen.

Czipra szomorúan szedte fel kártyáit. De nem fogadta el Loránd kezét, ki fel akarta őt a földről segíteni. Felszökött magától, mint a zerge. -77-

– Jőjj, játszd el nekem az én kedves nótámat a czimbalmon. Olyan régen nem hallottam már.

Czipra megszokta a szófogadást; rögtön hozzáült hangszeréhez, s elkezdte a pusztai ábrándot verni rajta, a mit annyian csodálva emlegettek már, a kik azt mondták, hogy itten egy művész és egy költő lelke kisért.

A zenehangra előjöttek a szomszéd szobákból is Melanie és Topándy. Melanie Czipra mögött állt meg; Topándy széket húzott melléje, s pipázott erősen.

Czipra verte az érző húrokat s az alatt vette észre, hogy Loránd folyton folyvást odaszegzi szemeit boldog elragadtatással, a hol ő ül; csak hogy nem az ő arczára, hanem azon túl, azon felül, a mögötte álló leányéra. Egyszer aztán kiesett kezéből a hangverő toll, eltakarta két kezével arczát és azt mondá fuldokolva:

Arra Topándy még egy hosszú füstgomolyt fujt tréfásan a leány arczába; hadd szokjék hozzá, s inte Lorándnak, hogy menjenek innen oda, a hol korlátlanabb szabadság uralkodik.

– Meglásd, hogy úgy lesz, nekem mindig koporsó áll a kártyában; vagy mellette, vagy alatta, vagy fölötte, de mindig: ha nem hiszed, nézzed bár!

S azzal szétteríté ismét az asztalon kártyáit s szomorú diadallal mutatott a képletre:

– Ah, hiszen te nem az vagy; – szólt Melanie félig tréfából, félig vigasztalva; – hanem emez.

Hirtelen megkapta Melanie gyönge kézcsuklóját aczélerejű jobb kezével, s baljóslatú bal keze mutatóujjával rámutatott a fehér kéz fehér ujján még fehérebbnek maradt üres körvonalra.

Melanie arcza mélyen elpirult e szóra; Czipráé annál jobban elsápadott. A pokol mély setétsége látszott a czigány leány felnyilt két szemében!

Loránd elodázta a míg lehetett, az időt, hogy Dezsővel tisztába jőjjön az iránt, mihez tartsák mindketten magukat, ha a végzetes tiz év is letelt?

Anyja és nagyanyja bizonyosan sürgetni fogják, hogy ha letelt a határidő, tudassa velük fiúk hollétét. Ha pedig azok megtudják azt, s őt felkeresik, akkor a mentő alakoskodásnak vége van; a boldog ember, ki Tátray Bálint személyében él, kénytelen lesz helyet adni Áronffy Lorándnak, a ki nem választhat, csak a meghalás és a világ csúfsága között.

Mikor tíz év előtt Dezsővel megfogadtatá, hogy szülőinek ez idő alatt hollétét el nem árulja, az a kiszámított véggondolata volt, hogy a napok végeztével, a hogy fogadta, úgy meg is fogja tartani végzetes kötelezettségét. Élete végéről egyedül Dezső fog értesülni, s a két anya előtt azontúl is titkolni fogja bátyja történetét. Azok az idő alatt hozzászoktak -80- már, hogy őt távol tudják, s a testvér haláluk órájáig fogja őket csalogatni azzal a boldog ámítással, hogy fiuk még valaha ismét bekopogtat az ajtón, s mutogatni fogja a leveleket, miket a testvér írt; mikor az már régen ott lesz, a honnan nem járnak fel a napvilágra izenettel; s a jó szelid anyák mindennap meg fogják teríteni a várt fiú számára az asztalt, mikor már az ivópohár is magától elpattant régen.

Mit tegyen most, midőn élni, az életnek örülni, boldog napokat látni akar?

Akárhol jár, utczán, mezőn, a háznál, mindenütt e tömkelegben járva érzi magát; mindenütt e végtelen láncz csörömpöl utána, mely, a hol elvégződnék, ott újra kezdődik ismét.

Menekülni, adott szótól életét megváltani, kizárni az egész világot titkából: ez a fejtörő feladat. Mit mond a büszkeség? mit mond az apa emléke, ki hasonló esetben meghajolt önbüszkesége előtt, s életet, boldogságot martalékul dobott becsületének? mit mond a két anya siralma? s hogy küzd meg ennyi erős ellenséggel a lágykezű szerelem egymaga?

Hogyan rázhatná le magáról Tátray Bálint azt az egész világot, mely Áronffy Lorándhoz, mint egy nyúlós iszaptenger, tapad?

A mint elgondolkozva halad a falusi lakok sövénye -81- mellett, kalapját mélyen lenyomva szemébe, észre sem veszi, hogy a túlsó félről egy hölgy vág keresztül a görönyös utczán, egyenesen feléje tartva, s a mint melléje érkezik, negédes vidámsággal megszólítja:

Az ifjú, rettegett neve hallatára, riadtan tekinte föl, s a megszólító arczába nézett.

– Igen, igen! Én ráismertem önre annyi időóta, ön pedig már nem is ismer tán többé, kedves Loránd!

Bálnokházyné arczán most is meg voltak a hajdani szép nemes vonások; csakhogy modorában a régi hajlékony úrias rátartást bizonyos kellemetlen szabadelműség váltotta fel, a mely tulajdonává lesz oly nőknek, kik sokszor kénytelenek magukat mindenféle balhelyzetből tréfás könnyelműséggel keresztülvágni.

– Itt bizony. Egész véletlenül. Épen most szálltam le a kocsiról Sárvölgyiéknél. Valami nagy zálogos pörömet nyertem meg, s a végett jöttem az «öreg»-hez, hogy ha eladhatnám neki a megnyert jószágot, a mire hajlandónak igérkezett. Aztán most egyúttal a leányomat is hazaviszem. -82-

– Igen ám. Tudja: szegényke, elég sokáig élt már árvaságban egy félbolondnak a házánál. De ugyan kérem, nyujtsa a karját, hadd kapaszkodom bele; biz azt hiszem, hogy még most is fél tőlem, pedig ezen az átkozott göröngyös falusi utczán olyan nehéz járni, a ki nincs hozzászokva. Azért is adom el a megnyert jószágot, hogy oda fenn kell laknunk Bécsben.

– Oh az nagy carriéret csinált! Rendkívüli híres ember. Iszonyú sokra vitte. Egész csoda az a fiatal ember.

– Hanem ön itt csak egyre mondogatja nekem a sok «igen» t; beszéljen már hát ön, hogy került ide? Hogy találom itten?

– Tehát icognito? Azóta mindig? Épen mint én: én is azóta hetedik nevem alatt járok a világban. No ez dicső. És most olyan véletlenül találkozunk együtt. Annál jobb: legalább elvezet ön Topándy lakásáig; nem húznak le az istentagadó -83- kutyái, az ön védelme alatt. – Hanem aztán ezuttal megvédelmezzen ám!

Lorándnak az is rosszul esett, hogy ez a nő most tréfára fordítja azokat az emlékeket, a mikbe mindkettőjök szégyene van eltemetve.

Egyébként elég udvarias volt hozzá: gondoskodott, hogy útközben a pocsolyákat kikerültesse vele, s kezét fogta, míg valami gyaloghídon átment.

Topándy épen kastélya tornáczán volt a két leány társaságában, midőn Loránd az idegen hölgyet bevezeté.

– Tisztelt nagysád, ime, ki után annyit sóhajtozott… – azután Topándyhoz fordult: Bálnokházyné ő nagysága!

Melanie egy perczre meg volt lepetve: csak bámult az érkezőre, mintha nehéz volna egyszerre ráismerni, míg az színpadi elragadtatással hozzárohant, megölelte, kebléhez szorítá, összecsókolta; zokogott, letérdelt előtte, ájuldozott, ismét ölre fogta; a hogy ezt számtalanszor látni érzékeny nézőjátékok ötödik felvonásának zárjelenetében.

– Milyen szép lett! Milyen angyal! Az én kedves, egyetlen, imádott Melaniám! A kiért én mindennap imádkoztam, kiről mindennap álmodtam. – Hát te, szólj, oh szólj, gondoltál-e néha reám?

Az asszonyság jobban tudta ezt: («majd ha egyedül leszünk, akkor beszéljünk hideg, prózai tárgyakról; de mikor látnak, akkor sírjunk, ájuljunk -84- el és ölelkezzünk»). Azért e találkozási scénának még egyszer elől kelle vala kezdődni, ha Topándy szépen meg nem kéri az asszonyságot, hogy legyen szíves besétálni a szobába, a hol tágasabb tér s alkalmasabb elájuláshoz való előkészületek vannak kézügy alatt.

Itt azután vidám, csevegő lett az asszonyság. Köszönte ezer milliomszor Topándynak (a vén bolond istentagadónak), hogy gyermekének menhelyet adott, hogy egyetlenkincsét megőrizte. Azután szétnézett, hogy kinek köszönhetne még meg valamit? meglátta Cziprát.

– Ugyan kérem, – szólt Lorándhoz; még nem mutatott be tisztelt nejének.

Bálnokházynénak volt már ideje észrevenni azt is, hogy Czipra szemei, mikor Lorándra tekint velük, hasonlítanak a hű asszony szemeihez; s édes alkalma volt egyszerre két embert szívig megsérteni, talán hármat is?

– Itt van ni! Most meg már elárultam önt! De hát végre is, mire való lehet itt a titkolózás, merő jó barátok és rokonok között? Igen: ő -85- Áronffy Loránd, kedves rokonunk. S te nem ismertél rá Melanie, ez ideig?

Válasz helyett közelebb lépett Topándyhoz; az megszorítá kezét, s e kézszorítással ott tartá maga mellett.

– Nem fogok sokáig terhére lenni, kedves urambátyám. Szállva itt vagyok a szomszédban, Sárvölgyi úrnál, a ki jószágunkat meg fogja venni; mert egy nagy zálogos pört nyertünk meg.

Bálnokházyné nem magyarázta tovább a zálogos pör genesisét Topándy előtt, a ki most maga esett bele abba a rossz szokásba, hogy mindenre «igen»-t mondjon, mint az imént Loránd. (Azt pedig mindketten igen jól tudták, hogy a magyar nyelv természete nem tűri kérdésre feleletül az «igen»-t; így például, ha e kérdés négyszeres változatára; «te voltál ma a kertben?» más nemzet változatlanul «yes», «oui», «ja wohl»-lal válaszol, a magyar, a szóadás szerint, így felel: «Én». – «Voltam.» – «Ma.» – «Ott», hanem ezúttal olyan jól esett mindenre e száraz, hideg, folytatásra nem buzdító «igen»-t mondhatni).

– Remélem, kedves urambátyám, nem fogja tőlem megtagadni azon örömet, hogy ez idő alatt Melanie ott lehessen mellettem? Én ugyan sokkal -86- illendőbbnek találtam volna, hogy egyenesen kegyed házánál alkalmatlankodjam, ha Sárvölgyi elébb igen szívélyesen fel nem ajánlotta volna vendégszeretetét.

– Azért ne nehezteljen azon kérésemért, hogy egyetlen Melaniemet azon időre magamhoz viszem. Majd később vissza fogom őt hozni újra, s itt hagyom mindaddig, míg a sors úgy nem kivánja, hogy bennünket elhagyjon végképen.

Itt igen kegyes matronai arczot csinált Bálnokházyné. Kivánta, hogy megértsék, miről van szó?

– Igen természetesnek találom kegyed kivánságát, – szólt Topándy röviden, – s ismét az asszonyságra nézett, mintha mondaná: «mit tetszik még tudni a mulattatásunkra?»

– Kegyednek addig is végtelen köszönettel tartozom, hogy pártját fogta szegény elhagyatott árvámnak. Az ég meg fogja jutalmazni érte.

Bálnokházyné szemérmesen nevetett; mintha akarna is, nem is tréfát elérteni, olyankor, midőn magasabb sphaerák lakóiról van szó.

– Kegyed – kedves bátyám – még mindig oly tréfás bizonyos tekintetekben.

– Oly istentagadó? akarta mondani, kedves hugom, ugy-e? Valóban keveset változtam vénségemre.

– Oh ismerjük mi jól! – szólt malasztteljes hangon az úrhölgy; – csak kívül mutatja azt, de szívét ismeri mindenki. -87-

– Nem, nem, nem: épen ellenkezőleg, szabódék ő nagysága. Ne értse félre, kedves bátyám mostani eltávozásunkat, hogy bebizonyítsam, mennyire sokat tartunk mindnyájan azon áldásteljes közellétre, a mi a kegyedé: csak egy szót súgok kegyednek, a mi meg fogja győzni legőszintébb tiszteletünk felől.

E szót csakugyan súgva mondá Topándynak, keztyűs kezével annak vállára támaszkodva.

– Kedves urambátyámat akarom fölkérni, hogy midőn az ég felhozza azt a boldog napot, legyen Melaniemnek násznagya.

E szóra mégis elmosolyodott Topándy; s Bálnokházyné kezét karja alá húzva, azt mondá:

– Jól van, asszonyhugom. Még több is leszek, nemcsak az. Ha az égnek az a bizonyos napja úgy fog sütni, a hogy én óhajtom: ez az én istentelen kezem két embert boldoggá fog tudni tenni. Ha azonban az ég napjának nem úgy tetszik sütni, a hogy én gondolom: akkor áldást, szeretetet, gratuláló verset, hosszú fohászkodást és mindent, a mi pénzbe nem kerül, én is adok quantum satis, a mennyi csak elég. Tehát attól a boldog naptól függ, a mit e kérdésre válaszolok.

Bálnokházyné szívéhez szorítá Topándy kezét s ég felé forgatott szemekkel rebegé, hogy ily jó rokonnal csak jó kedvében áldja meg választottait a gondviselés; és azután Melaniet is odavonta, hogy köszönje meg végtelen jóságú bátyjának azt -88- a kegyes gondoskodását, a mivel iránta viselkedik. Loránd kedvetlenül nézett e csoportozatra, míg Czipra észrevétlenül kilopta magát a szobából.

– És most talán lesz olyan szíves Loránd öcsénk, hogy elkísér bennünket Sárvölgyi úr házához?

– Hol van kedves barátnéd, Melanie: az a kedves szép teremtés? Végy tőle rövid búcsút. De hová lett?

– Hiszen majd találkozunk még a kedves gyermekkel, – szólt Bálnokházyné, észrevéve, hogy arra hiába várnak. Nyujtsa karját, Loránd.

Ő maga jobbfelül Lorándba kapaszkodott s inte Melanienak, hogy foglalja el helyét az ifjú másik oldalán, mit azonban a leány nem tett, hanem anyja karjába fogódzott. Így haladtak az utczán végig. Bálnokházyné még onnan is nagy szeretettel visszaintegetett Topándynak, ki az ablakból nézett utánuk.

– Tehát Topándy és Sárvölgyi kijelentett viszálykodásban élnek egymással?

– Hanem azért ön csak meg fog bennünket látogatni többször, a míg itt leszünk?

– No hála az égnek, hogy valahára egy «nem»-et is hallok öntől. Az a sok «igen» már idegessé kezdett tenni. Tehát ön is az ellenségek közé tartozik?

Ezalatt elég sietve, elértek Sárvölgyi küszöbéig. Itt megállt Loránd és nem lépett többet előre.

– Isten önnel asszonyom; – szólt Loránd röviden; kalapot emelt, köszönt és eltávozott.

Bálnokházyné egy tekintetet vetett utána azokkal a szép, kifejezésteljes, mindentmondó szemeivel. – Azok a szép, mindentmondó szemek teljes tele voltak öldöklő gyűlölettel.

Fel van ismerve, és épen azon asszony által, ki őt legkeserűbben tartozik gyűlölni a világon.

Ezt az asszonyt ő az út közepén hagyta el, melyen szenvedélyesen rohantak együtt a gyalázatba, s most ez asszony állja útját, midőn az életbe vissza akar térni.

Nincs semmi remény az irgalomra! Ki is fogadná el azt: ilyen kezekből! ilyen áron! Üdvösség volna is, el kellene utasítani az ilyen ajándékot.

Az apa is elment ezen az úton, pedig annak szerető neje, növendék gyermekei voltak: ő egyedül -91- áll a világban. Nem tartozik senkinek semmivel.

Van ugyan még egy pár földön lézengő árny, a kihez köti valami gondolat; de hisz azok is nem sokára utána fognak menni, s addig nekik sem olyan hosszú már az út.

Az apának a vére baljóslat a fiakon. Egyik kisértet a másikat vonja maga után kezénél fogva, míg végre valamennyien otthon lesznek.

E néhány nap alatt vígnak, derültnek kell lenni; meg kell csalni minden szemet és szívet, a ki figyelve kiséri az útja végéhez közelitőt; hogy senki se gyaníthasson semmit.

Dezső megteheti azt, hogy a végzetes napnál hamarabb eljő. Legközelebbi levelében ilyesmire példálózott. Ezt meg kell akadályozni. Másként kell elintézni a találkozást.

Rögtön levelet írt öcscsének, hogy az utolsó napon, mely az évforduló előtt van, jőjjön eléje Szolnokig, s ott a vendéglőben várjon reá. Topándy cynismusát veté okul. Nem akar ezzel zűrhangzatot hozni ama gyöngéd jelenetbe. Ott találkozni fognak, s onnan azután együtt meglátogathatják szülőiket.

A terv egészen érthető és természetes volt. E levelet rögtön postára küldé Loránd.

Így hárítja el a gondosan útra készülő az akadályokat, a mik elindulásakor visszatartóztathatnák. -92-

– Köszönöm neked, hogy épen hozzám menekültél, midőn üldöztek, kedves Loránd öcsém, különben nincs szükséged e bujdosást folytatnod többé. A mi tiz év előtt történt, azt rég elmosták a későbbi események; s te újra visszatérhetsz a világba bántatlanul.

– Azt rég tudom; hisz hírlapokat olvasunk; de én szeretek itt maradni, s meg vagyok elégedve ezzel a világgal.

– Csak akkor kivánok velük találkozni, mikor úgy mutathatom be magamat előttük, mint boldog embert.

– Siess vele minél elébb. Egy dolog jusson eszedbe; Melanie Sárvölgyi házában van most. A milyen nagy lelki örömömre szolgál nekem arra a hypocratesi halálarczra gondolni, a mit a farizeus váltani fog, mikor e csacska asszony kifecsegi előtte, hogy az a fiatal férfi, ki itt tőszomszédjában lakik: Áronffy Lőrincz fia! ép olyan aggodalom rád nézve, hogy ő ezt megtudja. Mert bizony hidd el, hogy mindent el fog követni arra, hogy te, e ki amaz éjszakára emlékezel, a mikor a végtelen nagyokról és parányokról beszéltünk együtt, -93- ebben a földben gyökeret ne verhess. Még lebeszéli Melaniet.

– Úgy is jó. Nem bánom. Nekem már egyszer te vagy a fiam; s a kit te hozasz ide, az a leányom. Csak hozd minél előbb.

– Úgy még legjobb. Ha akarsz, tedd gyorsan. Az ilyen dolognál vagy rögtön, vagy épen ne, vagy bátran, vagy sehogy se.

Topándy nem akart tovább hatolni Loránd titkába. Azt sejté, hogy az ifjú két leány közül válogat, azt nem gyanítá, hogy egy harmadikat választott már: azzal a lefelé fordított fáklyával.

Lorándnak pedig a következő napok alatt oly derült kedve volt, mint egy vőlegénynek menyegzője előtti héten; – olyan derült kedve; – mint apjának a halála előtti estén.

Az utolsó előtti nap is eljött; ismét május volt, de nem oly rideg, mint tíz év előtt. Virágillatos lég a parkban, tele pacsirta-dallal, fülemüle-énekkel.

Azóta, hogy Melanie eltávozott a háztól, ismét -94- visszatért csapongó kedve. A játszi dalos madárral együtt játszott a szép tavaszban ő is.

A czigány-leány levette Loránd fejéről a kalapot s levélből koszorút font körüle, így tette vissza; ide-oda illesztgetve homlokán, míg eltalálta, hogyan fog illeni legjobban!

Azután karja alá fűzte kezét, forró arczát odafekteté vállára s együtt sétált vele.

Hat nap óta nem volt a háznál az az uralkodó vetélytársné; Loránd nem búsult, nem merengett utána, Loránd jókedvű volt, tréfált, enyelgett: mulatott. Czipra azt hitte, hogy talán ismét közelítenek csillagaik egymáshoz.

Loránd pedig nevetve, vígadva gondolt arra, hogy még egy nap az élet: s akkor aztán Isten veled szép illatos mező, Isten veled madárdalos viszhang, Isten veled szép, szerelmes czigány leány!

Karöltve mentek végig a hídon, azon a kis hídon, mely a patak fölött ívlik. Ott megálltak a híd közepén s a karfának dűlve lenéztek a vízbe; azon a helyen, a hol Melanie jegygyűrűje a vízbe húllott. Lenéztek a víztükörbe, a sima hab visszatünteté alakjaikat; a czigányleánynak most is zöld ruhája volt, rózsaszín szalaggal; – Loránd most is Melanie arczát látta a víz tükrén. -95-

Ezen a helyen volt az ő keze a kezében; ezen a helyen mondá az elvesztett gyűrűre «hagyja ott»; ezen a helyen ölelte őt karjai közé!

– Tudod mit, Loránd? – szólt derülten az öreg manikhéus; – azt gondoltam, hogy ma délután én is elmegyek veled Szolnokra. Annak a napját, hogy öcséddel találkozol, meg kell ülnünk; csinálunk «magnum áldomást!».

Topándy értette alatta: nem vehetsz részt férfi-tivornyákban; ki tudja hova jutsz még? Loránd pedig – egészen mást érttet.

Erre mind a két férfi nagyot nevetett. Micsoda kifejezés ez a szó «örökké!» ember szájában. Van az időnek mértéke?

Loránd olyan kegyetlen volt, hogy tréfálni tudott; leszakított egy lizinka-levelet, mely olyan gömbölyű, mint egy kis pénz; azt a tenyerére tette és azt mondá:

Ketten azt értették e példából, hogy «gyürűt», ő maga azt értette, hogy «golyót» a homloka közepén.

Milyen kegyetlenek egy halálra kész ember tréfái. Ez enyelgések között a hajdú zavarta fel őket, ki jött jelenteni, hogy oda fenn egy ifjú pár várakozik, ki Loránd úrfival akar beszélni.

Nem kapta volna a levelet? Nem engedett volna bátyja kivánatának? Csakugyan eléje sietett egy nappal hamarább, mint kimért engedélye volt rá?

– Ha jó barátod, fogd itt és hozd le a parkba magaddal; együtt ebédeljen velünk.

– Itt fogjuk várni a hídnál: egészíté ki a meghívást Czipra, s ott maradt a hídon, s maga sem tudta miért, úgy el tudta nézegetni azokat a nympheákat a víz felett, a mik Melanie gyűrűjét elrejték.

Loránd egészen borult kedélylyel sietett a folyosókon végig; ha öcscse jött meg, ez rá nézve az utolsó órákat kétszeresen kínossá fogja tenni.

Az alakoskodás, a cynicus hetykeség komédiája nehéz szerep lesz ő vele szemben. -97-

Midőn Loránd benyitott és szemközt állt vele; egészen új meglepetés fogadta.

Az az ifjú gavallér, ki őt úgy sietett legelébb fölkeresni, nem az öcscse volt Dezső, hanem – Gyáli.

Gyáli Pepi most sem volt magasabb, most sem látszott férfiasabbnak, mint tíz év előtt; olyan gyermeteg arcza, olyan apró porczikái, olyan finom mozdulatai voltak most is. A divatról most is oly correct fogalmakkal birt; s ha valami különbséget tett rajta az idő, azt csak bizonyos előkelő, úrias modorban lehetett rajta észrevenni; a mit megszoknak azok, kiknek sokszor van alkalmuk protectori szerepet játszani hajdani barátaik irányában.

– Jó napot, kedves Loránd! – szólt vidám, kedélyes hangon Gyáli, amazt megelőzve. – Rám ismersz-e még?

– Nem akartalak elkerülni; a mint megtudtam Bálnokházynétól, hogy itt vagy, sietlek fölkeresni.

– Nekem itt Bálnokházyné ügyében volt dolgom Sárvölgyivel; holmi törvényes egyesség.

Loránd lelkén egész gondolatroham vonult azalatt keresztül, a míg Gyáli a bevezető szavakat elmondá: – hogyan viselje most magát ez emberrel szemben?

– Remélem – szólt a vendég, nyájasan nyujtva Loránd elé kezét, hogy az a tréfás összekoczczanás, -98- a mi tíz év előtt történt közöttünk, rég feledve van nálad, úgy mint nálam.

Loránd készen volt a perrel, mely mint villám, egy percz alatt támadt és lejárt agyában. «Ha ezt az embert én innen most kirugdalom, a hogy módomban volna, a katasztrófa eredetét mindenki világosan érteni fogja, s úgy veszi, mint a megsértettnek adott elégtételt. Nem: ez a diadaluk ne legyen azoknak! lássa meg ez a nyomorult, hogy az, a ki saját halálával néz szemközt, semmivel sincs hátrább a derült jó kedvben, mint az, ki őt odáig üldözni gyönyörűséggel vágyik.»

Loránd tehát nem dühöngött, nem mutatott se daczot, se borus arczot, hanem mint hajdan diák korában szokta, belecsapott a piperkőcz tenyerébe, s megrázta azt emberül.

Szervusz Pépó! De hogy az ördögbe is ne ismertem volna rád! Csakhogy én azt képzeltem magamban, hogy velem együtt te is megvénültél annyi idő óta, s most elém állsz, mint a hajdani tacskó. Csaknem azt kérdeztem tőled, hogy mi lesz a leczke holnap?

– No, látod: annak örülök! Semmi sem esett rosszul életemben, csak az, hogy tőled haraggal váltam el. Mi! a vidám czimborák! és valaha összeveszni! Aztán miért? Egy rongyos ujságért! Az ördög vigye el valamennyit. Összevéve sem érdemlik meg, hogy két jó czimbora egymásnak a -99- hátára mászszon miattuk. No! de szó se többet erről!

– Ne bizony, fiú, ha jót akarsz. Mi különben is falusi emberek vagyunk, a kik sokat felveszünk egymástól. Ma lehunczutoljuk egymást s holnap együtt filkózunk.

– De mutass be az öregnél. Hallom, hogy vialis bolond az öreg. Nem szereti a papokat. No hiszen tudok én neki annyi anekdotát a papokról, hogy egy hétig kitartom vele. Jer, ismerkedtess meg. Tudom, hogy be nem áll a szája a nevetéstől, ha én rákezdem.

– Természetesen! Az öreg Sárvölgyi már úgy is savanyú képeket csinált vendégei szokatlan szaporodásán; s átkozott csúf gazdasszonya van. Az is alkalmatlan, hogy a két dámának örökösen szépeket mondjon az ember. Az ember nem azért jön falura. Apropos! Neked valami szép czigány leányod van itt? azt hallom.

(«No iszen csak azzal kezdj! gondolá Loránd, legalább azt a pofont, a mit én nem adhatok neked, megkaphatod «per procura».»)

– Okos ember lettél, velem együtt: ezt szeretem. Az asszony csak asszony. A többek közt, mit szólsz Bálnokházynéhoz? Én úgy találom, hogy most is szebb még, mint a leánya. Mai foi! becsületemre mondom! Az a tíz esztendei szinpadi cursus csak használt neki. Azt hiszem, hogy most is szerelmes még beléd.

Ez alatt leértek a parkba; Topándyt és Cziprát ott találták a hídnál. Loránd bemutatta Gyáli Pepit, mint hajdani iskolatársát.

E névre Czipra egészen átdelejesült, Melanie vőlegénye! – A vőlegény tehát utána jött menyasszonyának. Oh milyen kedves ember ez a Gyáli Pepi! Igazán szeretetreméltó ifjú!

Gyáli egészen félreértette azt a kedvező benyomás, a mit neve és megjelenése Czipránál előidézett; hajlandó volt azt ellenállhatlan hódítói szerencséjének betudni.

Az öreggel röviden megismerkedve, nagy hirtelen átvette az udvarlói szerepet, a mire minden gavallér a nélkül is világi szabályok szerint kötelezve van. Aztán: czigány leány. Aztán: Loránd nem féltékeny.

– Nagysád egy percz alatt megtanított engem valamire, a min egy egész nap hiába törtem a fejemet.

– Az, hogy mint szeretheti valaki a rántott halat és a rántott zsemlyét Sárvölgyi házánál jobban, mint Topándy úrnál a toros káposztát? -101-

– Azt nem tudtam megérteni, hogy Melanie kisasszony mint birta magát rá, hogy ezt a háztájat amazzal felcserélje: de most már tudom; itt nagy üldözést kelle kiállania.

– Üldözést? szól Czipra bámulva, a férfiak is megnézték e szóért. Ugyan ki üldözte volna itt?

– Ki? Hát ezek a szemek! – szólt Gyáli, Czipra szemébe hizelegve. Ilyen versenyt nem állhatott ki szegény. Igen természetes, hogy a hold, bármilyen kedves és költői tünemény, a nap elől mindig elszökik.

Cziprának nagyon meglepő volt e beszéd. Sokan vannak, a kik nem szeretik a túlterhelten édest.

– Ah, Melanie sokkal szebb, mint én; – szólt szemeit lesütve, s nagyon elkomolyodva.

– Hiszen nekem tartozó kötelességem ezt úgy hinnem, mint az apostolok minden csudáit; de mit tehetek róla, ha kegyed eretneket csinál belőlem.

Czipra félrefordította a fejét, s sértett szeméremmel nézett le a vízbe; Loránd pedig, ki Gyáli háta mögött állt, azt gondolá magában:

(«Ha én most téged nyakadnál fogva ebbe a vízbe belefojtanálak: azt te megérdemlenéd, és az az én lelkemnek jól fogna esni; de arról megtudnák, hogy gyűlöltelek; s azzal ne dicsekedhessék soha senki! A te neveddel az enyim még a halálban se keveredjék össze.»)

Mert hogy Gyáli megjelenése ezen a napon nem volt egyébre való, mint Lorándot figyelmeztetni rettentő kötelességére, azt Loránd tudhatta szentül. -102-

– Pajtás! – szólt Loránd, tréfásan ütve Gyáli vállára; most már mégis meg kell mutatnom, hogy milyen hadvezér lett volna belőlem? Nekem ma délután sürgős utam van, Szolnokra.

– Oh ho hó! Ma éjjel nagyszerű dáridót csapunk Szolnokban, az én ujjászületésem ünnepélyére. Valamennyi víg czimbora a környékből mind hivatalos rá. Oda neked is velünk kell jönnöd.

– Áh! A te ujjászületésed ünnepélyén! – kiáltá fel extasiált hangon Gyáli s azonközben mentegető kacsintással nézett Czipra felé. – Már úgy, bármennyire vonzanak is egyéb mágnesek e helyre; de oda okvetlenül el kell mennem. A te «ujjászületési» ünnepeden nekem toasztoznom kell, Loránd pajtás!

– Ah! A kis Dezső? Az a kis kurucz fiú? No annál inkább. Azzal sokat fogunk kötődni. Hajdanonta is nagyon mulatságos fiú volt ő azzal az ő komoly arczával. No, úgy veletek megyek. Megadom magamat. Capitulálok. Tehát ma éjjelre Szolnokba megyünk.

Hiszen tudni lehetett ezt jól; nem épen ezért jött-e ide, hogy azon az egy napon Loránd agoniájában gyönyörködjék?!

– Igen Pépó; biztatta őt Loránd; ott vigan -103- fogunk lenni, mint voltunk valaha, tíz év előtt. Sok félretett öröm vár nálunk; azt mind egyszerre ki hagyjuk törni. Tehát velünk jösz te is.

– Okvetlen, csak az úti köpenyemért légy szives elküldeni valakit a szomszédba. Veletek megyek. A te «ujjászületésed» ünnepére!

És ismét nyájasan megszorítá Loránd kezét, mint a ki szavakban nem képes kifejezni mind azt a jó kivánatot, a mitől szive túlömleni készül.

– No látod, hogy mégis lett volna belőlem hadvezér; szólt Loránd nevetve; milyen szépen elfogtam az ostromló sereget.

– A kiéheztetés azonban nehezen fog menni a jól táplált helyőrség mellett.

A szegény czigány leány mind nem értette e banális tréfákat, a mik az ő rovására mondattak; ha értette volna is, nem azért volt-e czigány leány, hogy ilyen modorban enyelegjenek vele? Nem így szokott-e vele tréfálni maga Topándy és a többi víg czimborák?

Az valami oly undorító hatást gyakorolt szivére, mikor az ifjú dandy oly könnyelműen beszélt Melanieról s még ócsárlá azt más leány szeme előtt! Hát mind így beszélnek a férfiak szeretőikről? S minden leányról így beszélnek a férfiak?

Az öreg Topándy azonban más fordulatot adott a társalgásnak. Első tekintetre megismerte ő az emberét. Ennek több gyönge oldala is van. Elkezdte -104- őt «méltóságod»-nak czímezni, s kérdezősködött azon külföldi fejedelmek után, a kiknek teljhatalmú megbizottja méltóztatik lenni Gyáli úr.

Gyáliból egyszerre más alak lett; dignitásának fölemlítésére mintha nyársat nyelt volna, tekintélyes tartást iparkodott fölvenni; addig félrevágott figaróját egyenesen húzta homlokára, kezét hátradugta sötétlilaszín frakkja szárnyai alá, s száját diplomatiai lefelé húzott szögletekbe idomítá.

Ez fölséges alkalom volt nagyszerű dicsekedéseket kitálalhatni. Az a másik hadd lássa, hogy hová repült ő, míg a többi a földhöz ragadva elmaradt.

– Épen egy nagyszerű perét fejezendem most be a hohenelm-weitbreitsteini fejedelem ő kegyelmességének.

– Oh, hogy ne? kérem. Ott fekszik tartománya mindjárt, a hol a lippedetmoldi, schwarczburg-sondershauseni és reusz-májor nagyfejedelemségek szögletei összeérnek.

Oh be nagyon el kellett telve lenni önhittséggel Gyálinak, hogy a vén táblabiró e sajátságos geografiai helyhatározására azt felelje, hogy «igen».

– Méltóságod bizonyosan eddig is kitünő állást foglal már el e nagyfejedelemségben?

– Oh igen. Mihelyt ő kegyelmessége dominiumait, a mikre anyai ágon van örökösödési igénye ő kegyelmességének, megnyertem: ötezer holdnyi birtokot fog számomra inscribálni.

Gyáli kezdte észrevenni, hogy mégis több mint együgyűség mondatja a hitetlennel ezeket az elismerő magasztalásokat, mikor az épen arról kezdett el tudakozódni, hogy a Corpus Juris hányadik törvényczikkelyébe van beiktatva ő kegyelmességének magyar indigenatusa, melynél fogva oly szabadon inscribálhat itten uradalmakat? akkor nagyon kényelmetlenül kezdé magát érezni Gyáli s inkább arra fordította a beszédet, hogy ő kegyelmességéről kezdett pletykázni, hogy az milyen derék, szabadelvű ember; felhordott róla százféle adomát, hogy kergette ki a jezsuitákat birodalmából? hogy bánt el a muckerekkel? minő tréfákat követett el az apáczákkal? hogy tudja üldözni a pietistákat s egyéb ily adatokat, a mik mind fölöttébb terhelő körülmények lehetnek ő kegyelmességére, a hohenelm-weitbreitsteini nagyfejedelemre nézve; azon esetben – ha csakugyan létezik ily nevű nagyherczegség és uralkodó valahol a világon.

Czipra nagyon ki akart ma tenni magáért. A búcsú-ebédre mindent kitálalt, a mit valaha ellesett, -106- hogy azt Loránd szereti: és Loránd olyan háládatlan volt, hogy csak Gyálit engedte komplimentirozni a bevett jókért; ő egy jó szót sem tudott neki adni.

Ebéd végeztével Lorándnak néhány perczre még szét kellett nézni a háznál; minden cselédnek utasítást adni, hogy két hétig, míg ő ismét visszakerül, mi munkát végezzenek a mezőn, a kertben, az erdőn? Mindenkit jól helybenhagyott s borravalót osztott ki, hogy azt igyák meg az ő egészségére, ki holnap nagy ünnepnapját fogja ülni.

Topándy is félrenézett a szükséges utikészületeket megtenni, Czipra volt a háziasszony; az ő feladata volt egyébkor is a magára maradt vendéget mulattatni; Topándy bizony nem törődött azzal, hogy valakit, a kinek jóltartásáról gondoskodott, még mulattasson is. Ott van Czipra, hallgassa, a mit az beszél.

S még nem volt rá eset annyi víg czimbora megfordultán, hogy ezen valami botrány keletkezett volna. E finom nagyvárosi gavallér még inkább itthon találhatja magát.

Ez alatt visszaérkezett a hajdú, a kit Sárvölgyiékhez küldtek, hogy hozza el Gyáli utiköpenyét.

Loránd elvette tőle a levelet, s mondta, hogy a köpenyt vigye a vendég úr szobájába fel. -107-

A mint a termen keresztül haladt; szemközt jött rá Czipra szobájából Gyáli. Olyan sajátságosan zavarodott arcza volt a dandynek, mint mikor valaki véletlenül a meggyujtott szivarral együtt a gyufán levő kén illatát is be találta lélekzeni, aztán egy ideig álmélkodva kapkod a levegő után.

– Barátom! – szólt Lorándhoz; – ez a te czigány lányod valóságos nőstény párducz! És igen jól dressiroztad, azt mondhatom! – Hol itt egy tükör?

– Ugy-e bár? mondá rá Loránd. Azt se tudta, mire mondja azt; hallotta, de nem eszmélt rá.

Ott egyedül lévén, bezárta az ajtót, megcsókolta a finom rózsaszín levélkét, annak azurkék betűit; a piros pecsétet rajta; kebléhez szorítá; mintha szivétől akarná megtudni, hogy mi van benne?

«Hát ha azt írja benne: hogy szeret, hogy boldogságát várja tőlem, hogy szerelmét veti a mérleg másik felébe egy egész elveszett világért? Hogy kész követni a tengereken túl, az ismerősök gúnyhahotáján túl s elveszni velem együtt az elfeledett alakok csoportjaiban.» -108-

«És hátha csak ennyi véletlennek látszó találkozás nem egyéb egy jól kifőzött boszútervnél? Hátha mindezek rég egyetértettek már, s csak azért jöttek össze, hogy odáig vigyenek, a hol majd bevallom, hogy meg vagyok alázva; hogy koldulom a boldogságot, a szerelmet: hogy félek az egy haláltól, mert szerelmes vagyok az élet mosolygó arczaiba s mikor ezt bevallottam, a szemembe kaczagjanak, és ott hagyjanak az egész világ megvetésének; énmagam megvetésének?…»

Loránd fogta a szép levélkét és elzárta azt iróasztala fiókjába, feltöretlenül, olvasatlanul.

Hadd legyen az az utolsó gondolatja, hogy talán szeretve volt, s hadd tegye ezt az utolsó gondolatot könnyűvé az a kétely, hogy «talán?»

Loránd két jó öblös pisztolyt szokott magával hordani az úton, azokat most újra gondosan megtölté; kettős adag lőport eresztett beléjök, s mindegyikbe egyet azok közül az aczélhegyű golyók közül, a mik vadászaton olyan jó szolgálatot tesznek, átfurják a vadkan koponyáját s nem lapulnak el rajta, mint a közönséges ólomgolyó. E pisztolyokat saját utitáskájába rejté.

Hajdújának meghagyta, hogy annyi tiszta fehérnemüt rakjon el számára a bőröndbe, a mennyi két hétig elég lesz, mert tovább is fognak utazni. -109-

Mikor a kocsik elé jártak, Loránd felvette utiköntösét; rágyujtott rövidszárú tajtékpipájára s lement az udvarra.

Czipra a kocsik körül rendezett, ügyelve, hogy kinek-kinek az ülésben legyen a köpenyege; a bőröndök jól felkötözve, s különösen a pinczetok, a huszonnégy válogatott borral, biztos helyre juttatva.

– Mégis jó leány vagy te, Czipra! – szólt Loránd, gyöngéden megveregetve a leány hátát.

Aztán már olyan nagyon van hozzá esküdve ahhoz a pipához, hogy egy perczre sem veheti ki a szájából? – Pedig egy búcsúcsókot talán mégis megérdemelt volna.

– Te ülj nagybátyámhoz a hintóba, Pépó! – szólt Loránd a dandyhez; – velem koczkáztatnád az életedet, hogy valahol felfordítalak az árokba s kitörik a nyakad. Pedig kár volna ilyen reménydús ifjúért.

Czipra kiállt az utczaajtóba, s onnan nézte, míg láthatta az eltávozót, fejét szomorúan a küszöbnek támasztva.

És mikor majd az est utóléri az utazókat s az éj millió fénye feltünik, elsőrendű csillagaival és csillagködeivel, s az árokpartokon felcsillámlanak az apró szentjános-bogárkák, akkor elég ideje lesz végig gondolni az ifjúnak azon a themán, hogy a végtelen nagyoknak és a végtelen parányoknak örök törvénye van; de mi a közbeeső férgek története? az egynapos légyé? a nagyravágyó emberé s a létükért küzdő nemzeteké? «Íme két kezébe adja a sors az igazat a gonosznak, hogy míg jobbjával életét oltja ki, baljával lelkét fojthassa meg.»

Valami bölcs, a ki a mellett költő is volt, azt mondá: legjobb hír az egy nőről, ha semmi híre sincs. Én még hozzá teszem: legjobb élettörténet az, a melynek nincsen története.

Nyolcz éve múlt már annak, hogy a fürstenalléi pékházból helyettem cserébe elhoztak egy kis leányt; a kis leányból azóta nagy leány lett, – és még mindig az én helyemet foglalta el.

Mennyire irigykedtem rá az első napokon, hogy e helyet át kellett engednem: e szentelt emlékezettel körülfátyolozott helyet családunk gyászos lakában, anyáim fájó szívében: s mennyire áldottam érte később a sorsot, hogy e helyet betöltve tudtam általa.

Engem az életpálya messze vidékre vezetett magával, évenkint egy pár hónapot tölthettem csak otthon; anyám megőszült volna, nagyanyám megőrült volna a rettentő magányban; ha az ég egy oltalmazó nemtőt nem küld le közéjük.

Anyám arczának minden mosolygását, nagyanyám -112- életének minden újabb napját – neki kell köszönnöm.

Minden évben, midőn az iskolai szünidőkre hazatértem, a derült hosszútűrő békét találtam hajlékunkban.

A hol annyi joga van mindenkinek naponkint őrjöngve átkozni a sorsot, az embereket, az egész világot; a hol fájdalomnak kellett uralkodni minden gondolatban; nem találtam mást, mint békét, türelmet és reményt.

Ő volt, a ki biztatta őket; hogy határideje van a szenvedésnek; ő vigasztalta őket közelebb hozott reményekkel; ő csalogatta őket ezer lehetséges változatával a véletlen örömnek; a mi eljöhet talán holnap, talán holnapután.

Mennyi lemondás kell ahhoz, hogy egy szép, életvidám gyermek ifjúsága legragyogóbb éveit két fájdalomtörte nő ápolásának áldozza föl, hogy velük együtt szenvedjen; hogy nehéz kedélyüket tűrje, hogy kínos eszmejárásukat naponkinti tanulmányává tenni ne irtózzék.

És ő mind ezzel nem volt nekünk adós. Hiszen csak csereleány volt a háznál.

S mikor én Pozsonyból eljöttem, Frommék házát elhagytam, szülői haza akarták őt is vinni; s akkor Fanny könyörgött nekik, hogy hagyják őt még egy évig; ő úgy szereti azt a szegény szenvedő anyát.

És azután minden évben még egy évet, megint újra egy évet kért, s ott maradt kis lakunkban, míg felnőtt hajadon lett. -113-

Pedig Pozsony víg, zajos főváros. Frommék háza nyitva a világ előtt s a virág nyílni akar tavaszkor: az ifjú leánynak joga van élni s az életnek örülni.

Fanny önkényt kizárta magát az életből. A mi házunknál nem volt vigalom.

Szülőim ugyan sokszor biztatták, hogy el fogják vinni mulatságokba; ők is vele mennek.

– Az én kedvemért? Azért, hogy én mulassak, ti is odajönnétek a vigalomba? S mulatság volna nekem az? Maradjunk itthon. – Majd lesz még rá idő.

És midőn így áldozott, tudta azt akként tenni, hogy ez ne lássék áldozatnak.

Vannak sokan, jó, türelmes kedélyű leánykák, kiknek ajka nem panaszol! de panaszkodnak némán a tört szemek, a sápadt arcz, a borult kedély s tanúbizonyságot tesznek az eltemetett vágyakról.

De Fanny arcza piros volt és mosolygó; szemei elevenek és tüzesek, kedélye mindig vidám, nyílt, elégült; minden vonása azt vallotta, hogy a mit tesz, az szívéből jő s szívének jól esik. Derült, örökvidám jelensége megvilágítá körüle az egész borongós kört; mint mikor angyal jár a sötétben, dicsfénynyel alakja körül.

Évről-évre így találtam őt otthon, midőn szünnapjaimra haza kerültem: s évről-évre egy elhatározott gondolat kezdett közöttünk megállapodni.

Tudta ő, tudtam én, tudták az ő szülői és az -114- enyéim; nem is gondoltunk rá, hogy az máskép lehessen. Csak idő kérdése volt közöttünk e gondolat. Annyira nem kétkedtünk benne, hogy nem is beszéltünk róla soha.

Mi nem adtunk egymásnak hajfürtöket emlékül, mi nem esküdtünk egymásnak holdra, csillagokra, minden istenekre; mi gyűrűt sem váltottunk egymással; olyan jól tudtuk azt, a mit tudunk.

Mikor aztán én elvégeztem a pálya előkészületeit, ügyvéd lettem, mikor a legelső agentiát kaptam, uradalmi fiscalatus állomásában, akkor egy napon karom alá vontam Fanny kezét, és azt mondtam neki:

– Nem gondolod-e, hogy Jákob igen jeles fiú volt, mert hét évig tudott szolgálni, hogy a feleségét megkapja?

– Akkor el kell ismerned, hogy én még derekabb fiú vagyok; mert én már nyolcz esztendeje szolgálok – érted.

Fanny felnézett rám azokkal a nyári hajnal mosolygású szemeivel, s gyermeteg derültséggel felelt:

– És hogy még derekabb ember légy, tehát még két esztendeig kell várnod.

– Miért? – szólt ő szelíd komolysággal. Hát nem tudod-e, hogy egy üres hely van asztalunknál, -115- a mely míg be nincs töltve, addig nem lehet itthon öröm ennél a háznál. Tudnál-e boldog lenni, ha anyád szemeiből mindennap azt kellene olvasnod: hát a másik hol van? Minden örömöd sértené ezt a szenvedő szívet, s annak minden néma tekintetében szemrehányás volna, hogy mi örülni tudunk. Oh Dezső, itt nem lehet mennyegző addig, a míg a gyász tart!

És a midőn azt mondta, hogy ne szeressem még, akkor kényszerített, hogy még jobban szeressem.

Hiszen elfut az a rövid két év is, mint a többi. Nem tegnaptól fogva gondolunk mi egymásra, s a míg megvénülünk, elég időnk lesz boldognak lenni. Én várok s e várásban nekem elég örömöm van.

Oh mint szerettem volna e szóért megcsókolni; de sokkal szentebb volt előttem ez arcz, minthogy szentségtörésnek ne tartottam volna azt ajkaimmal érinteni.

– Semmi szó erről még két esztendeig, a mikor Loránd tilalma alól becsületszavad felszabadul, s te felfedezheted, hogy ő hol van? Miért e hosszas titkolózás? azt én nem értem: titkaitokba soha sem igyekeztem mélyebbem behatni, mint a mennyire magatok hívtatok; de ha fogadást tettél rá, tartsd meg; s ha e fogadással tíz évig tartó gyászt öltöttél fel családoddal, magaddal és velem; viseljük azt, míg le nem szakad rólunk.

Én megszorítám a kedves leány kezét; elismertem, -116- mily szörnyű igaza van; ő aztán vidor, játszi kedélylyel sietett anyámhoz vissza, és soha senki nem vette volna észre arczáról, hogy ő néhány perczig komoly is tudott lenni.

Lorándnak írtam, elébe terjesztve, hogy bizony már olyan tiszta a láthatár köröskörül, hogy ő akár trombitaszóval járhatja körül az országot, hirdetve, hogy ő ez és ez, s nem fog senkire találni, a ki őt elfogja; minthogy tehát úgyis mindegy, akár tíz év, akár nyolcz; engedje el már azt az utolsó két évet, s bocsásson bennünket magához.

Többször aztán nem alkalmatlankodtam neki ezzel a kéréssel. Vártam és tűrtem, míg a napok letelnek…

… Oh Loránd! Én te érted két évet adtam oda a mennyországból e földön!

Egy héttel a határnap előtt levelet kaptam Lorándtól, melyben arra kér, hogy ne menjek eléje Lankadombra, hanem inkább adjunk találkozót egymásnak Szolnokon; nem akarja ez érzékeny jelenetet Topándy sarcasmusai által megrontani.

Napok óta minden készen állt már az útra. Elékeresgettem mindent, a mi emlékül maradt rám a tíz év előtti időkből, midőn Lorándtól elváltam, az utolsó emléklapig. Ez foglalta el most minden gondolatomat.

Nagyon hasztalan fáradság lett volna tőlem a nők előtt arról beszélnem, hogy az út milyen rossz ilyenkor az Alföldön; hogy egy nappal később Loránd úgy is hozzájuk jön. Nem is kisérlettem meg, hogy őket lebeszéljem az útról. Ki maradt volna közülök ilyenkor otthon; ki engedte volna el egy perczét is annak a napnak, a mikor már Lorándot ölelni szabad? Mind eljöttek velem. -118-

Egy nappal hamarább érkeztünk Szolnokra, mint Loránd; csak arra kértem őket, hogy addig maradjanak szobájukban, míg én beszéltem Loránddal.

Megfogadták és benn maradtak egész nap a fogadó egyik szobájában, míg én egész álló nap az udvaron ácsorogtam, lesve minden érkező kocsit.

Pedig ezuttal szokatlanul sok vendége jött a fogadónak; Topándy víg czimborái a környékből, kiknek Loránd itt adott találkozót. Néhányat ismertem személyesen, a többit híréből. Azokkal is hamar megvolt az ismeretség.

Mindannyian azzal a tudomással jöttek, hogy ma egy víg éjszakát fogunk tölteni annak az örömére, hogy Loránd ismét visszatér a nagy világba, honnan mint nemzeti martyr, eddigelé száműzve volt.

Nekem csak az tűnt fel különösen, hogy minek írta hát nekem Loránd azt, hogy nem akarja első viszonttalálkozásunk elégiai hangulatát a lankadombi stoicusok lármája által zavartatni, ha az egész epicuri szövetséget mind ide csődíti? a mi összejövetelünknek majd nagyon is dythyrambi hangulatot fog adni.

Késő este volt már, midőn egy ötlovas hintó hajtatott be a fogadó udvarára; a legelső kiszállóban Gyálit ismertem fel.

Utána egy virgoncz öreg úr szállt ki a kocsiból, fölfelé fésült bajuszára, neki hegyesedő szemöldökeire, a régi időkből emlékeztem. Ez nagybátyám, Topándy. -119-

Csodálatos! Loránd azt írta, hogy épen ő miatta keres egy közönyös találkozó helyet.

Oly komoly volt az arcza, midőn hozzám érve, kezemet megfogta, hogy szinte megzavart vele.

– Te Áronffy Dezső vagy? mondta; s két kezével megfogta vállamat, hogy szemembe nézzen. Ha nem mondod is, rád ismerek. Mintha csak boldogult atyádat látnám magam előtt. Oly szakasztott hasonlatosság!

– Más szekéren jön utánunk; – felelt ő, s egész hangján felismerhető volt a legnagyobb meghatottság. Mindjárt itt lesz. Ő nem szeret hintóban ülni. Maradj itt és várj reá.

– Mi meg, pajtások, menjünk addig a terembe Hagyjuk ezeket a fiúkat magukra, mikor találkoznak. Tudhatjátok, hogy ilyen jelenethez nem kell publicum. Tehát előre! marsch, nemes galléria!

Ezzel beterelte valamennyi pajtást a folyosóról: Gyálinak arra sem adott időt, hogy elmondhassa, mennyire örül találkozásunknak.

Egyre talányosabb lett előttem ez összejövetel. Hisz Topándy maga érzi azt legjobban, hogy mi ebben az órában az átérezni való? Mi szükség volt őt kerülnünk? -120-

Most zörgött a szekér, a két paripa vágtatva nyargalt be az udvarra, a könnyű úti kocsival. Ő maga hajtotta a lovakat.

Alig ismertem rá. Nagy körszakálla, röviden nyírt haja, portól lepett arcza egészen más alakot állítottak elém, mint a milyennek én szoktam Lorándot albumomba lerajzolni, képzelet után, a hogy én hittem őt magam előtt látni, s a hogy anyám és nagyanyám igazítottak rajta, hogy de biz ilyen, meg olyan; ez hiányzik, ez a vonása más, ez több, ez kevesebb, ez másként van; számtalanszor mulattunk mi ezzel.

Loránd egyik képhez sem hasonlított, a mít én rajzoltam. Izmos, erős, nyers falusi gavallér volt.

A fogadói udvar közepe nem volt arra való, hogy itt egymással valami érzékeny jelenetet játszunk el. Különben sem szerette egyikünk is a komédiázást.

Ez volt mindössze, a mit egymáshoz szóltunk, kezet szorítottunk, megcsókoltuk egymás arczát s siettünk be az udvarról, egyenesen a czimborákkal telt terembe.

Azok falrengető éljennel fogadták Lorándot, Loránd mindannyival sorba csókolódzott.

Valami elkeserült megyei szónok dikcziót is akart hozzá tartani, de Loránd azt mondta, hogy tartsa ezt akkorra, majd ha bor lesz az asztalon; a száraz toasztokat nem kedveli. -121-

Terringettét, öreg; hiszen te egészen megtollasodtál! Mi a mennykő? Én azt hittem, hogy most is olyan kis gyerek vagy, s iskolába jársz. Hiszen félfejjel magasabb vagy, mint én. Még megérem, hogy meg is házasodtál, tudtom, hírem nélkül. Micsoda?

Loránd úgy hányivetiskedett, mintha azt előttem akarná velem éreztetni, hogy ámbár én már férfi vagyok; azért ő nekem mégis bátyám.

– Csak csendesen, kedves Loránd. Nem követtem el semmi hibát, még alakhibát sem. Te holnap lesz tíz esztendeje, azt mondtad, hogy tíz év mulva mondhatom meg anyámnak, hol vagy? Aztán te magad írtad, hogy a mai napon legyek Szolnokban. A holnap adandó válaszszal tartoztam anyámnak, a mai megjelenéssel neked. Szolnok a mi lakóhelyünkhöz két napi járó föld; tehát – hogy mind a két kötelezettségemnek eleget tegyek, magammal kellett őket hoznom ide.

– A kaszakő üssön meg minden prókátort, a -122- hány a világon van! Most ihol van, kileguléjuskodol a legvilágosabb igazságomból.

– De, hát kedves Loránd, bánt tégedet az, hogy ők, szegények, egy nappal hamarább lássanak meg téged?

– Jól van. Kezd rá! – Bolond beszéd. – Itt mi most egy jó napot akartunk magunknak csinálni, s te most elrontod vele.

– Igen? a meddig tetszik! s aztán akkor azon részeg disznó módra menjek az anyámnak magamat bemutatni, úgy-e?

– Ejh, mit tudod te? Én nagyon garázda vagyok, mikor bekaptam. Bolond gondolat volt ez tőled, öreg.

– Mondtam már, egyszer mindenkorra, fiskális úr, hogy nem alkuszunk! Itt nincs transactio, – fiskális úr!

– Megállj hát. Ha te olyan átkozottul pontos tudtál lenni a napok kiszámításában, hát még én majd tökéletesítem az astronomiai és chronologiai tanulmányaidat. Vedd elő az órádat, s igazítsd az enyimhez. Mikor szavadat adtad, Pozsonyban, a barátoknál épen háromnegyedet ütött. Tizenkettőre. Holnap este háromnegyed tizenkettőre szabadul fel -123- a becsületszavad, akkor aztán tehetsz velem, a mit akarsz.

– No, no; ne neheztelj öreg; szólt aztán Loránd, odahúzott magához és megölelt. Ne haragudjunk mi még ma egymásra, ha eddig nem haragudtunk. De azt látod, hogy micsoda helyzetben vagyok? Ennyi korhely pajtást, ennyi istentagadót összecsődítettem, nem tudva, hogy te anyámmal együtt jösz. És ezek nekem tíz évig hű bajtársaim voltak, sok rossz, sok jó napot megosztottam velök; nem mondhatom most nekik, menjetek Isten hírével, mert az anyám itt van. Én sem tehetem, hogy fancsali pofával üljek itt közöttük reggelig. Reggel tehát el leszünk mindnyájan ázva. Én, ha győzöm is a bort, de a fejem nehéz lesz utána. Szükségem van arra a néhány órára, a mit kértem tőled, hogy kiheverjem magamat, s azután tisztult fővel léphessek szegény kedveseim elé. Magyarázd meg ezt nekik.

Mikor aztán a társaság látta, hogy már kimagyaráztuk magunkat s parolázni kezdünk, odacsődült mindenki körénk, s azután lett olyan lárma, hogy én most sem tudom, ki miről beszélt benne? Annyit tudok, hogy Gyáli Pepi egy párszor belém akart kötni, hogy valami beszélgetést kezdjen s hogy olyankor mindig a hozzám legközelebb esőtől kérdeztem -124- azt, hogy «meddig szándékozik itt mulatni?» «hogy érzi magát?» s más ilyen meglepő bárgyuságot.

Ezalatt megteríték a hosszú asztalt a terem közepén; felrakták a borokat, előhozták a párolgó, illatos ételeket, kinn a folyosón rárántotta a mezőtúri banda a hallgató nótát s kiki iparkodott helyet foglalni.

Nekem oda kellett az asztalfőre ülnöm Loránd mellé. Balról Loránd mellett ült Topándy, jobbról én mellettem Gyáli Pepi.

– No öreg, ma te is velünk iszol, úgy-e? – szólt hozzám dévánkodva Loránd, s pajtásosan átölelte a nyakamat.

– Nem, bátyám. Tudod, hogy fogadásom tartja, hogy nem iszom bort, s becsületes ember megtartja azt, a mit fogadott, akármilyen absurdum is.

– Igazad van, öreg. Azzal megrázta a kezemet. Becsületes ember megtartja a fogadását, akármilyen absurdum is…

És a míg ezt mondta, oly komoly volt: oly riasztó hidegséggel nézett a mellette ülő Gyáli szemébe. Az pedig mosolygott. Azokkal a szép -125- leányos, gömbölyű ajkaival olyan nyájasan tudott mosolyogni.

– Hallod-e ezt, Pépó? Az én öcsém megállja, hogy nem iszik bort, mert a becsületes ember megtartja a fogadását. Jól teszed, Dezső! Ki mit kimondott, legyen ura szavának.

Sajátos tanulmány egy bornemisszára nézve végig nézni egy egész éjszakai férfi-tivornyát, egészen józan fővel; s e divina komédiában, hol tudtán kívül mindenki szerepel, egyedül lenni publikum és kritikus.

Az első felvonást megkezdik a toasztok. Kinek az Isten hazánkban szónoki tehetséget adott (s kinek ne adott volna?), fölemeli poharát, csendet kér, eleinte kap is, később stentori hangerőfeszítéssel eszközöl – ha nem kap; s igen komoly arczczal, igen komoly frázisokat mond; az egyik tudja czifrázni, a másik győzi pathossal; harmadik a classikusokból idéz, negyedik humorizál, s maga elneveti a javát, s valamennyi végzi nagy pohárcsöngéssel, ölelkezéssel, csókolózással; a trombitatusban elvesző éljen harsogása mellett.

Később tüzesebb szónoklatok jőnek: hazafi-keservek általános kifakadása. Az agyak mind jobban áthevülnek: mindenki ráül kedvencz pálczalovára s ugratja azt maga alatt; a nemzetgazdász, a művész, a gazda, a menyecskék lovagja, mind saját élményeiről kezd beszélni! minden szokásos megtartása nélkül a conversationalis tempóknak, hogy egyik -126- ember várja ki, míg a másik elvégezte; sőt inkább egyszerre valamennyi beszél; egyik a másik szavába, míg utoljára az, a ki egy bús nótára rágyújt, valamennyi elől elveszi a vezetést; a dal általános lesz, s kiki magáért meg van a felől győződve, hogy szebben a világon sehol sem énekelnek.

Azután a paroxismus egyre fokozatosan halad fölfelé. A ki eleinte szónokolt, most már dadog, belesül s káromkodással vágja ki a kudarczot; amott ül egy, ki már harmadszor kezdett valami beszédhez, de a multakért gyászoló keserv annyira elfojtotta érzelemtől túláradó keblét, hogy mindannyiszor könnyekben tört ki, az általános hahota közepett. Másik, ki már az egész czimboraságot végig csókolta, most a czigányok közé tör s azokkal csókolódzik rendre; testvériséget esküdve brúgosnak, klarinétosnak. Az asztal túlsó végén egy kholerikus természetű czimbora, ki minden tort verekedéssel szokott végezni, már kezd garázdálkodni, s öklével veri az asztalt, s esküszik, hogy azt, a ki őt megbántotta, még ma meg fogja ölni. Szerencséje, hogy nem tudja, kire haragszik? A víg danoló nem tartja már elégnek a jó kedvre, hogy torkát neki ereszsze, tenyereivel tapsoljon és lábaival tomboljon; most már az üres palaczkokat, tányérokat kezdi a falhoz csapkodni s gyönyörködik benne, hogy ennyi cserép tanusítja diadalát. Egy félrecsapott kalappal, a szoba közepén tánczol nagymagában, abban a boldog meggyőződésben, hogy mindenki őt nézi, míg egy áldott természetű czimbora már odajutott, hogy -127- feje hátrahanyatlik a szék támlájára, s csak olyankor neszel fel, mikor pohárkoczintásra szólongatják, akkor sem tudja már, hogy mit iszik: bort-e, vagy timár-csávát?

Ennek is, mint más lázrohamnak, megvan a krizise, melyen túl fordulat áll be.

Éjfél után már a zűrzavaros lárma lecsendesül. A bor első hevítő hatása már lecsillapult. Egy-kettő, a ki nem birt vele megküzdeni, megadta magát, s azt lefektették aludni, a többi helyen maradt, s most már folytatják az ivást; nem azért, hogy mámort adjon, hanem virtuozitásból: mutassa meg kiki, hogy nem hagyja magát megverni a bortól.

Ekkor kezdődik azután csak az igazi hősök szerepe. A kiknek az első pohár nem oldotta fel mindjárt, s a tizedik nem kötötte le nyelvét.

Egyik ember nem vág már a másik szavába; hanem mikor amaz elvégezte a magáét, azt mondja «tudok én annál sokkal jobbat»; s rákezdi, hogy «itt meg itt történt, magam is ott voltam».

Az adomák néha a trágárságokig mennek, s olyankor nekem rosszul esik Loránd kaczagását hallanom, oly tréfák fölött, a mikben a nők megvetése van kifejezve.

Csak az nyugtatott meg, hogy ily késő éjfél utáni órában a «mieink» rég elnyugodtak már, nem lehetséges, hogy anyám, vagy más közülök, kegyelendő -128- kiváncsiságból, a mellékajtón hallgatózzék, Loránd szavára lesve.

Azt hozta fel, hogy vajjon a világ minden nemzete közül melyik a leghíresebb ivó?

Ő mindjárt a maga részéről előre kimondta, hogy a németet tartja a leghíresebb ivónak.

Akadt egy pár békülékeny kedély, a ki az által akart egyezséget létrehozni, hogy elfogadta majd az angolt, majd a ráczot elsőnek az ivásban: a mivel természetesen egyik vitázó felet sem elégítette ki. Loránd egymaga az egész ország közvéleménye ellen azt merészkedett állítani, hogy a németek a világon a legjobb ivók. Felhozott rá hirhedett példákat.

– Halljátok ezt! Egyszer Batthyány herczeg két gönczi hordó aszút küldött ajándékba a hyberni konfratereknek. A drága magyar borra azonban rettenetes vám volt vetve a Lajtán túl. Az ajándékvevőknek húsz lázsiást kellett volna fizetni a borért, a mi nagyon szép pénz. A konfraterek tehát, hogy fizetni ne kelljen, s a bor se veszszen kárba, ott egy álló helyben a vámon kívül megitták a két gönczi hordó tartalmát.

Ah, ennél kétszer-háromszorta jobb ivókat tudtak neki felhozni a Lajthán innenről.

– Hát mikor a te druszád, Henneberg Pépó, – mesélt Loránd, Gyálihoz fordulva, – azt a szokást -129- hozta be, hogy a mint egy hosszú asztalnál együtt ültek, a vendégei fülönfüggőin végig egy zsinórt húzott, s akkor aztán valahányszor ivott, valamennyinek fenékig kellett űrítni a kupát, ha azt nem akarta, hogy a fülegombja leszakadjon.

– Ah, az mi nálunk nem mehet, mert a mi füleink nincsenek kifúrva! – Kiáltá erre az egyik.

– Hát a wartburgi czimborák megtették azt, mikor jó kedvük volt, hogy egy pisztolyt megtöltöttek keményen golyóra, akkor a pisztoly öblét megtölték színültig borral; azután felhúzták a pisztoly sárkányát, ilyenformán sorban kiüríték egymás barátságért ezt a furcsa poharat.

– Nos hát melyiteknek van kedve ezt a pohárürítést a német gavallérok után megcsinálni.

Ránéztem. Ez az ember józanon maradt. Csak kóstolgatta a bort, a míg mások itták. -130-

– Ha te meg, én is meg. De én meg azt hiszem, hogy te nem fogod előttem megtenni.

Rajtam egy világos gondolat rémlett át, mely egész testemet végig borzongatta Mindent látok: mindent értek most már; tíz év minisztériuma fel van fedve előttem: látom a futót, látom az üldözőt, s kezemben tartom mind a kettőt, olyan aczélszorítással, mintha Isten kölcsönözte volna ide e perczre pallosviselő arkangyala kezét.

Mind a ketten tárczáikba nyúltak, s kivetettek az asztalra egy-egy száz pengőst.

Én is a tárczámba nyúltam s kivettem belőle egy összehajtott papirt; de nem volt bankjegy.

– Tehát áll a fogadás, a melyikünk nem meri kiinni a magáét, fizeti a pezsgőt.

Loránd fogta a poharát, hogy a bennelevő veres bort áttöltse a pisztoly öblébe.

Az egész társaság elhallgatott e jelenet alatt, valami kínos feszültség ülte el a mámorkábított idegeket; minden szem odameredt Lorándra, mintha meg akarnák gátolni ez őrjöngő tréfa végrehajtásában. Topándy homlokán nehéz verítékcseppek gyöngyöztek.

Én csendesen odatettem kezemet Loránd kezére, melyben a fegyvert tartá s e nagy csendesség alatt azt kérdeztem:

– Nem jó volna, ha sorsot húznátok arra nézve, hogy melyitek tegye meg elébb ezt a tréfát?

– Csakhogy ha sorsot húztok ezúttal, – folytatám én csendes hangon, – ne mulaszszatok el egymás néviratáról magatoknak meggyőződést szerezni, nehogy az a tréfa ismétlődjék, a mi történt tíz év előtt, midőn arra sorsoltatok, hogy melyitek tánczoljon a fehér elefánttal?

– Mindig olyan tréfás gyerek voltál bizony te Pépó; akkor is velem húzattátok ki a sorsot, s azt mondtátok, hogy vessem a kihúzottat és a benmaradtat is a kandallóba: én azonban a helyett a tánczrendet dobtam bele, s amazokat eltettem, megtartottam. Te a saját neved helyett is a bátyámét írtad a papirra, s akármelyiket húztam ki: Áronffy Loránd jött ki a kalapból. Nézd: a két sorsjegy most is itt van nálam, ugyanazon kétfelé szakított papir két darabja, ugyanazon névvel mind a két darabján, a levél túlsó oldalán Bálnokházyné írása.

Gyáli, mint a kisértetlátó emelkedett fel e szavaim alatt ülő helyéből: rám meredve kővé fagyott tekintetével.

Pedig én nem fenyegettem őt. Én tréfásan enyelegtem vele. Én mosolyogva terjesztém ki a két lilaszín papirdarabot, a mi szakadékainál egymásba illett.

Hanem Loránd villámló szemekkel nézett végig rajta, s a mint az előkelő magatartású alak vele szemben állt, úgy öntötte arczába a kezében tartott pohár tartalmát, hogy a sötét veres bor végigcsurgott hímzett fehér mellényén.

Gyáli letörölte arczáról asztalkendőjével a meggyalázás nyomát s előkelő hidegséggel mondá:

– Hasonló állapotban levő emberekkel nem lehet vitázni. Ittas emberek bántalmára nem felelünk.

Mindenki el volt ámulva e jelenettől s hagyta őt menni. Mintha mindenki egyszerre ki lett volna józanulva, s az első meglepetés pillanatában senki sem tudna magának tanácsot adni, mi történjék itt most? -133-

Felugrottam helyemről, egy szökéssel utólértem a távozót s megkaptam azt, mielőtt az ajtót elérhette volna, mint a hogy a bőszült tigris megragadja a nyomorult cziczkányt.

– Én nem vagyok ittas! én nem ittam bort soha, tudod azt! – ordíték rá, nem ismerve önmagamra többé s úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér. – Én leszek az hát, a ki ezt az átkozott hamisítványt pofádhoz kenem; nyomorult!

És tudom jól, hogy ez az egy ütés, a mit akkor neki szántam, utolsó fejezet lett volna az ő életében; – a mi nagy kár lett volna, nem ő érte, de én végettem; – ha az ég egy mentőt nem rendelt volna mellém, a ki e rossz munkában meggátoljon.

Egyszerre csak megfogta valaki hátulról ütésre emelt öklömet: én odatekintettem s – karom zsibbadva hanyatlott alá.

– Dezső, – kiáltá eliszonyodott arczczal az én kedvesem. – Ez a kéz az enyim! Ezt a kezet nem szabad beszennyezni neked.

Érzém, hogy igaza van. Le hagytam éktelen dühömet fegyverezni; bal kezemmel kilöktem a reszkető nyomorultat az ajtón; nem tudom, hova esett; s aztán visszafordultam, hogy Fannyt keblemre öleljem.

Oh, a szegény nők ez egész kínos estét a mellékszobában tölték, csöndesen viselve magukat, hogy ottlétüket el ne árulják, hogy Lorándnak egy szavát elleshessék, s az utolsó rémséges jelenetet, melynek minden szavát hallani lehetett, ők is átrettegték, s mikor az én dühkiáltásomat hallák, nem tarthaták vissza magukat tovább, előrohantak, odaveték magukat a tivornyázók közé, e sikoltással «fiam! fiam!»

Mindenki fölállt e tiszteletreméltó jelenet előtt. Két térdeplő asszony egy halálból ébredt ifjú ölén.

Mindenkit józanságra rázott a meglepő elszörnyedés. Elmult a mámor, el a borszülte kábulat.

– Loránd! Loránd! – sikolta anyám, görcsösen szorítva keblére bátyámat, míg nagyanyám szótlanul, sem szólni, sem sírni nem tudva, szorongatta kezét.

Ekkor meglátta azt a vállamra borult jó angyalt, ki kezemet most is kezében tartá. Most eszelt arra a szóra, a mivel a mult perczben Fanny titkunkat elárulá: «ez a kéz enyim». – S rám mosolygott.

– Vagy úgy? Hiszen te már kezedben tartod jutalmadat… Hagyd hát ezt a két síró asszonyt nekem!

Azzal arczra veté magát előttük a földre s lábaikat átkarolva, a port csókolta drága lábnyomaik alatt:

Mit beszéltek, mit éltek át azon éjszakán az oly régen epedők, azt ne tegyük papirra. Vannak szent dolgok, a mik nem kivánnak közlátványnyá lenni.

És azután úgy örült a bocsánatnak, mint egy gyermek, kit újra kegyelembe fogadtak.

Loránd valóban úgy érzé, mintha ott kezdené most az életet, a hol tíz évvel ezelőtt ketté szakítá, s a mi tíz év alatt történt, az mind csak egy nehéz álom lett volna, melyből csak a férfikor sűrű szakálla maradt meg.

Reggel jó későn ébredtek fel Dezsővel együtt. Az álom jól esett egyszer!

– Te öreg, – szólt Loránd öcscséhez – én még egy kalandos tréfát tartogatok számotokra, mivel meg akarlak benneteket lepni.

A fenyegetés olyan jó kedvvel volt mondva, hogy Dezsőnek épen nem volt oka nagyon megijedni. -136-

– Hát mit csinálsz? – kérdé Dezső, épen úgy elbámulva, a hogy Loránd előre várta tőle.

– Haha! Nemcsak megmondom, hogy hova szököm? sőt téged is magammal viszlek, hogy vigyázz rám ezentúl is, ha már eddig vigyáztál.

– Igen. Az eszemet. – No! ne nézz rám olyan furcsán, mintha azt akarnád kérdezni, hogy «hát volt?» – Te, ugyebár tisztában vagy ezzel a kis csereleánynyal? Úgy látom, hogy anyánk és nagyanyánk is eléggé belé vannak szerelmesedve, hogy Fannyt rajtad kívül másnak oda ne adják; hanem még az én áldásom hátra van, öreg; azt még nem kaptad meg.

– Végrendeletemben minden világi javamról lemondtam a te javadra; a pecsétes levél ott van nálad. A hogy ismerlek, úgy hiszem, hogy éktelen -137- örömet fogok neked szerezni vele, ha végrendeletemet tőled visszakérem, s azt mondom, hogy már most fele vagyonoddal szegényebb fogsz lenni, mert a másik fele kell nekem.

– Ezt tudom, a nélkül, hogy tőled várnám, hogy megtaníts rá! De mi köze a te ó-testamentomodnak az én szívem evangeliumához?

– Oh, be vastag a te fejed, öreg; hogy még sem értesz! Halljad tehát ultimátumomat. Én nem adom beleegyezesemet abba, hogy te házasodni indulj – én előttem!

– Persze, hogy van. Hanem hát, tudod, hogy ez az ostoba ficzkó (ej, be hatalmasan megszorongattad a torkát!) mennyire összezavarta az egész életre való számításomat. E miatt nem jöhettem vele tisztába, a minek a folytatása a mai napon túl esik. Hanem most már annál jobban sietek. Fél óra kell rá, hogy anyáinkat értesítsük; fél óra, hogy kocsira üljünk; ők azalatt itt maradnak; mi az öreg Topándyval visszarepülünk Lankadombra; estig elvégzünk mindent, s holnap itt vagyunk, mint két futó bolond, a ki abban versenyez, hogy melyik tudja a másikat nagyobb gyorsasággal nyargalvást magával repíteni; – oda, a hol boldogsága vár reá? Lankadombig én hajtom a lovakat, Lankadombról vissza meg te. – Szegény lovak!

Dezső nem mert ez örömhírrel maga menni anyjához. Fannyra bízta, hogy készítse rá elő; hiszen -138- meglehet, hogy az öröm megölte volna. Azt mondták, hogy Lorándnak hivatalos elintézendői vannak, a mik egy napra Lankadombra szólítják s Topándyval együtt útnak indultak.

Topándy be volt avatva a titokba, s gondolta, hogy neki Loránddal kell menni: násznagyra lehet szükség.

Loránd körül egészen átváltozott a világ; ő azt hitte, hogy «körüle», pedig «benne» volt az átváltozva.

Valóban újjá születve: egészen más emberré lett, mint volt tegnap. A tegnapi zajos jó kedv olyan rosszul rejté a halálmegvető elszántságot, mint a milyen jó árulója volt mai mélázása a szívet eltöltő boldogságnak.

Az egész úton Dezső alig vehette szavát, de arczán olvashatott mindent, a miről gondolkozik; s ha egyszer-egyszer megszólalt, magasztalva a szép májusi mezőt, abból is kitalálhatá, hogy a szív is tavaszt érez belül.

Milyen szép ismét élni, boldognak, vidámnak lenni, reményleni, a jövőtől jót várni, szeretni, és szerelmében büszkélkedni, fölemelt homlokkal járni, egynek mindene lehetni!

– Magukat kergették! Hogy már itthon vannak. Most ugyan ebéddel nem várta senki.

Loránd volt az első, a ki leugrott a szekérről, nyájasan nyujtva a leánynak kezét.

– Megjöttünk, Czipra hugom. Ha nem is vártál ebéddel, jut a tiedből nekünk is. -139-

– Nem abból. Szólt a leány suttogva és elpirulva. Tudja, hogy én a cselédek ételéből szoktam enni, mikor maguk nincsenek itthon, s még vendéget is hoztak. Kicsoda az az úr?

– Most aztán adj neki szobát; ma itt maradunk. Nekem pedig küldj a szobámba mosdóvizet, nagyon porosak lettünk az úton; pedig ma szépek akarunk lenni.

– Igazán? – Czipra azzal kézenfogta Dezsőt s a míg szobájáig elvezeté, egész élete históriáját kikérdezte: hol lakik? miért nem látogatta meg Lorándot hamarább? van-e már neje! jön-e még ide vissza valaha?

Dezső már annyit tudott Loránd leveleiből Czipra felől, hogy a szegény leány minden kérdésére szívesen felelhetett, s az első látásra szíve minden titkát kibeszélte előtte. Jaj, hogy örült annak Czipra.

Loránd pedig be sem várta az ezúttal hátul jövő Topándyt, hanem futott szobájába.

Ezúttal nem tanakodott magában hosszasan, feltörje-e a pecsétet? El is szakadt a boríték a kezében, a mint e pecsét nem akart engedni.

«Azon percz, melyben önnek nevét meg kelle tudnom, örök választófalat emelt közöttünk. Annak az emléknek, a mi önt terheli, folytatása nem lehet a kettőnk közötti szövetség. Ön, ki a szerencsétlenségbe rántá le anyámat s abban hűtlenül elhagyá, nem ajánlhat nekem boldogságot s nem követelhet tőlem. Én Tátray Bálintot meg fogom könyezni, mint halottamat, kinek ábrándjaim adtak éltet, s kit a hideg való eltemetett; de Áronffy Lorándot nem ismerem. Ezt kötelességem önnek elmondani, s ha ön, mint hiszem, lovagias ember, úgy ön is tartozásának fogja venni, hogy, ha az életben találkozni fogunk, arról, a mi Tátray Bálint volt: többé ne emlékezzék.»

Ez volt abban a levélben, a mit a halálország küszöbén nem mert fölnyitni, nehogy a boldogság, a mi abból reá sugárzik, megrendítse léptei szilárdságát. «Ah! hisz ezek könnyűvé akarták rám nézve tenni a meghalást.»

«Ilyen levelet írni énnekem! Ilyen szavakat mondani, annak, a kit valaha szerettünk.»

«Hiszen igaza van. Nem voltam a bibliai József Putifárné ellenében; de a szerelem nem kezdődik-e bocsánaton? Vádoltam-e én őt a gyűrű birtokáért, a mit a vízbe ejtett? s kitől tudhatja ő, hogy az én bűnöm nagyobb volt-e e vízbedobott gyűrűnél?»

«És ha hajam száláig elmerült bűnös volnék abban, -141- a mivel vádol, lehet-e egy angyalnak, a ki semmit sem tudhat arról, mi történik a pokolban: ily hideg szavakat adni ilyen gondolatnak?»

«Be akarták mögöttem zárni az ajtót, mint nápolyi Johanna tett férjével, mikor az gyilkosaival küzdött.»

«És tisztára akarták mosni az orgyilkost, rám vetve a vádat, hogy megöltem magamat megvetett szerelemért.»

«Mindent jól tudtak, mindent kiszámítottak hideg kegyetlenül. Megvárták az órát, a mikor jönni kell, s kiköszörülték a kést, mielőtt kezembe veszem.»

«És én még sem fogom őt soha gyűlölhetni! Szívembe döfte a tőrt és én csak a csókra emlékezem, a mit adott…»

Zavarodottan tekinte föl. Hát Czipra állt a háta mögött. A szegény czigány leány nem engedheté, hogy más szolgáljon Lorándnak; ő maga hozta el neki a mosdóvizet.

A leány arczán látszott a gyöngéd rémület, ő rég szemlélhette Lorándot így, tőle észrevétlenül.

Czipra nem érti az irást. Czipra nem tudja azt, hogyan lehet néma betükkel valakit megmérgezni, szívet fenékig megsérteni, megölni? csak azt látja, hogy Loránd a levéltől beteg. -142-

Válasz helyett Loránd egy keserű, mondhatlan fájdalommal teljes tekintetet vetett arra a levélre.

És a czigány leány elérti, mi van e tekintetben mondva? mi van abban a levélben írva? s vadállati dühvel kapta ki azt Loránd kezéből és szikrázó szemekkel, szilajon tépi azt ezer darabra, s a földre vágva, eltapossa annak foszlányait, mint a hogy futó pókokat szoktak eltaposni.

– Látod, látod, nem azok a czigány leányok, a kiknek az arczuk barna, a kik sátor alatt születtek, a kik kártyát vetnek, abból imádkoznak.

Azután Czipra kezét kezében tartva, sokáig járt vele alá s fel szobájában szótlanul. Egyik sem tudott a másiknak mit mondani. Csak gondolkoztak egymás felől, hogy lehetne ezt a másik szomorú lényt megvigasztalni? és nem találták ki soha.

– Arról, a mit most láttál, ne szólj senkinek egy szót se. Velem nem történt semmi. – engemet e pillanaton túl ha szomorúan látsz, kérdezd -143- meg, mi bajom? meg fogom vallani. De «az» a halovány arcz nem lesz azok között, a mikért gyászolok.

– Bátyám és öcsém előtt mutassunk derült arczot. Jó kedvünk legyen. A fulánkot nem látja senki.

– S ki tudja, még a méh is belehalhat abba. Czipra baljóslatú arczczal távozott, ezt mondva. Az ajtóban még egyszer visszafordult.

– A kártya mind megmondta ezt nekem az éjjel. Éjfélig mindig azt vetettem. Hanem magának még mindig áll a gyilkos. A Zöldruhás leány pedig még mindig védi. – Lássa: én ilyen bolond vagyok. De ha nincs más, a miben higyjek.

– Lesz Czipra más is; – szólt Loránd, – most öcsémmel elutazom, az ő lakodalmát megülni, akkor visszatérek.

Ekkor aztán nem kellett Cziprát biztatni többet, hogy legyen egész nap jó kedvű. Önként is jött neki.

Loránd pedig, a hogy Czipra eltávozott, felszedegette a földről a széttépett, eltaposott papirrongyokat, nagy gonddal összeilleszté őket az asztalon, míg szó szóhoz talált, s akkor még egyszer és újra elolvasá azt.

Szobája ajtaja előtt léptek hangzottak, vidám beszéd, nevetéssel vegyest, Topándy és Dezső jöttek hozzá; Loránd szétfujta asztaláról a papirrongyokat, elrepültek szanaszét, s azzal ajtót nyitott s ő lett a harmadik nevető alak mellettük.

– Hallod-e, mi tanácsot adott nekünk Czipra? – szólt Topándy. – Minthogy ő bennünket ebéddel nem várt, azt indítványozza, hogy menjünk át Sárvölgyihez, ott nagy trakta lesz ma. Valakit várnak.

– A ki valószinűleg nem fog az ebéd idejére megérkezni – tevé hozzá Dezső.

– Itt volt nálam a vén gazdasszony Sárvölgyitől. Tortasütőt kért kölcsön, meg jeget; mert ma a Gyáli úr vissza fog érkezni Szolnokból.

– S minthogy azt látom, hogy maguk az ifjú urat ott felejtették, hát már most csak menjenek el maguk Boris asszony süteményét elkölteni, különben megint engemet átkoz össze.

– El is megyünk, Czipra hugom; – szólt Loránd. – Igen, igen; ne tessék rajta nevetni. Vedd -145- a kalapodat Dezső: elég szépen kicsipted magad falusi látogatáshoz; megyünk át Sárvölgyiékhez.

– Sárvölgyiékhez? – szólt Czipra, kezeit összecsapva s már erre ő is közelebb jött Lorándhoz. – Maguk Sárvölgyiékhez akarnak menni?

– Nem épen Sárvölgyi kedvéért, – szólt Loránd igen komolyan, – a ki különben igen kegyes, jámbor férfiú, hanem vendégeiért, a kik Dezsőnek régi ismerősei. Nem is mondtam még neked Dezső. Bálnokházyné és leánya itt vannak Sárvölgyinél valami pörös ügyben. Azokat, ha már egy faluban vagyunk, nem kerülheted el.

– El lehetnék ugyan náluk nélkül, – viszonzá Dezső közönynyel; – de nem bánom, látogassuk meg őket, nehogy szándékot lássanak a kikerülésben. Te beszéltél már velük?

Loránd áldotta magában egykori óvatosságát, hogy Melanieről sohasem írt Dezsőnek egy szót is. Úgy látszik, Dezső sem járt utána, hogy gyermekkori eszményképe hova tűnt el? Más kép foglalta el helyét.

– Azonkívül is, minthogy Gyáli az asszonyságok ügyvédje, ki holmi pörös egyezséget lett volna itt létrehozandó Sárvölgyivel s minthogy Gyálit, te kedves barátom, manu propria expediáltad ki Szolnokból s az rögtön postára ült s azóta Pesten van; ha odább nem futott; tehát egyúttal hivatalos kötelességed is magyarázatot adni az ügyvédjükre várakozóknak, hogy hova tetted az emberüket? Ha van bátorságod hozzá? -146-

Dezső eleinte húzódott a látogatástól, hanem az utóbbi megbízás és bátorságának kétségbevonatala megejték akaratát.

– Hogy van-e bátorságom? No azt majd meglátod. És egyúttal azt is meg fogod látni, hogy milyen szóbeli védelmet tudok ügyvédileg hevenyészni? Fogadom, hogy ha én előadom az esetet, ők maguk is nekünk fognak igazat adni.

– Oh tedd azt, kérlek. – Szólt Loránd, tréfásan összetett kézzel könyörögve öcscsének.

Czipra utána nevetett. Ő tudta, hogy mi lesz ebben a nevetni való? Ez a menyasszony előtt fogja a vőlegényt meggyalázni. Hogy mivel? azt ő maga sem tudta; de annyit a férfiak beszédéből már kivehetett, hogy Gyálit valami égrekiáltó gyalázatért ez éjjel a társaságból kivetették. Tegnap óta ő is gyűlölte ezt az embert.

Loránd pedig a boszúállás kéjétől szikrázó szemekkel nézett távozó öcscse után.

– Ha hinném a kherubimokat, azt mondanám: egy öldöklő angyal szállt beléd, a ki ezt a gondolatot sugallta neked. Tudod-e azt, hogy Dezső oly szakasztott mása annak az alaknak, a mi atyád volt, midőn az akadémiákról hazakerült; arcza, termete, hangjának zengő mélysége, a szemeiben fel-felvillanó tűz, s az a megölő szemöldökránczolás. S te most ezt a fiút odaviszed Sárvölgyi elé, hogy -147- végig regéltess vele egy irtóztató történetet egy emberről, ki jó barátját a legördögibb módon akarta megölni, épen úgy, mint ő.

– Annál jobb. Egy élő lény, a ki nem sejti, hogy ő arra az emberre nézve, a kit meglátogat, a legfélemletesebb túlvilági rém. A megölt apa, ki fiában feltámadt! – Ezért a bekövetkező óráért egyet elismerek az eddig tagadott fogalmak közül: – a pokol létezését…

– Nézz körül bennünket, Czipra hugom, – szólt Loránd a mindig közelében tévelygő leányhoz. – Elég szépek leszünk-e? Megakadhat-e rajtunk a szépek szeme?

– Menjenek, – monda Czipra, tréfás haraggal megtaszítva Lorándot; – mintha nem jól tudnák azt maguk. Vigyázzanak inkább magukra, hogy ott ne vesszenek. Az ilyen szép legényeket hamar elkapják ám.

– Nem, Czipra! mi visszatérünk hozzád – szólt Loránd, oly gyöngéden szorítva magához Cziprát, hogy Dezsőre nézve fölösleges maradt minden további kérdezősködés azon tárgy felől, a miért tulajdonképen Loránd ide hozta őt. Helybenhagyta bátyja választását: a leány szép, természetes, jó kedélyű, s látszik, hogy szereti. Mi kell több? – Ne félj, Czipra hugom; nem maraszt ott bennünket senki szép két szeme.

– Ejh, nem is a szép szemektől féltem én magukat – szólt Czipra csintalan fürgeséggel -148- csúszva ki Loránd karjából – hanem Boris asszony tortájától: – az itt nem lesz.

Erre aztán mind a hárman nevettek: utoljára még Dezső is; pedig ő nem tudta még, hogy miféle mythologiai ijesztő szörny lehet egy olyan balsorsszülte czukorsütemény, a mely Boris asszony kezéből kikerül?

Topándy mind a két fiút megcsókolá. Sajnálta, hogy ő is velük nem mehet s kérte Lorándot, hogy csak maradjanak ott sokáig.

Czipra a kapuig kikisérte őket. Loránd ott kezet szorított vele, s szép gyöngéden megcsókolta a leány kezét. A leány nem tudta, hogy szégyenelje-e azt, vagy örüljön neki?

Azután háromszor is visszafordult Loránd, míg Sárvölgyi lakáig értek, s kezével köszöngetett Czipra felé.

Dezsőnek semmi további felvilágosításra sem volt már szüksége ebben a pontban. Azt hitte, hogy a legjobban van értesülve.

– Az is bolond volt, a ki azt kitalálta, hogy valami vendégséget bizonytalan időre rendeljen meg. Nem tudni: egy órakor, két órakor, három órakor, este, vagy éjfél után lesz-e itt az, a kire várakozni kell?

Húszszor is kifutott már az utczaajtóba, megnézni, jön-e már? még sem jön? Minden kocsizörgés, minden kutyaugatás kicsalta az utczára, a honnan aztán annál mérgesebben tért vissza, dohogva: -149-

– A leves mind elfő már, négyszer is fel van töltve már. A lepény szilánkká száradt. A kappan olyan már, mint a csontváz. A felfújt kása mind összeesett. Szerencse, hogy a fánkot még tegnap kisütöttem, azt ma csak fel kell melegíteni: úgy nagyon jó lesz. De hol az ördögbe is jár az a pipogya városi gavallér? Verje meg a csoda a nagyvárosi bélét, ha még ennyi időre sem éhezett meg.

Néha egy-egy rémgondolat is felsüstörgött előtte rántásos serpenyőjéből.

– Hátha az a czigányleány megint? Ármány-adta czigány leánya! Még kitelik tőle, hogy a mint ott ő náluk leszálltak az urak: ezt a vendéget is megreggelizteti magánál s csak úgy ereszti vissza. Ez ugyan képtelenség volna, minthogy a városi úrfi az itteni kisasszonynak mátkája; de a czigány leánynak is átkozott szemei vannak. Aztán sok mesterséget tud: megbabonázza az embert. Az átkozott czigány leány; mikor valami babonát mond, hát attól az ő fánkja mind szép szalagot kap körül, másik babonamondására meg az én fánkom mind úgy összezsugorodik a forró zsírban, mint a furkó; pedig ugyanabból a lisztből való, ugyanazzal az élesztővel. Ez a fertelmes czigányleány sok ilyen megrontásra képes.

Ne is mutatta légyen magát valaki a háziak közül, Borcsa asszony láttávolában, mert kikapta tőle a magáét.

– No, a nagyságos úr megint hozott a nyakamra olyan vendéget, a ki azt hiszi, hogy este harangozzák a delet. Kár volt tegnapra nem invitálni; -150- akkor talán mára csak megérkezett volna. Én mindent akár újból kezdjek el főzni.

– Mondhatom, hogy derék vőlegény az ilyen, kisasszony! A ki várat magára. Ha én ilyen szép kisasszony vőlegénye volnék, fél nappal hamarább jönnék az ebédre, nem fél nappal később. No iszen lesz ezzel kínja, ha valaha otthon főzet. Hanem iszen Bécsben nem főznek otthon. Minden ember vendégfogadóból él. Ott lehet délután hat órakor ebédelni. Legalább, a mit a délben ebédelők meghagytak, azt összevagdalják s csinálnak belőle új kófernyát a később jövő úri vendégeknek. Köszönöm alássan!

Végre mégis épen az utolsó kutyaugatásnál, melyre Borcsa asszony már ki sem méltatá tekinteni a konyhából, többszörös férfi-léptek hangzanak a folyosón; s midőn e hangra Boris asszony nagy felkészüléssel előrohan, hogy majd mint megmutatja ő most mindjárt annak a bécsi úrnak, mint szokás a vendégszeretetet élőszóval kifejezni itt az alföldön? nagy bámulatára nem a bécsi gavallért, hanem a szomszéd úrfit látja maga előtt egy másik idegen úrfival.

– Igenis. Odabenn vannak a nagy szobában. Hát azt a bécsi urat nem hozták el?

– Az csak ebéd után fog eljönni, – szólt Loránd, ki ráért Borcsa asszonynyal még humorizálni is.

Azzal bementek, Borcsa asszonyt ott hagyva a kétség maró kigyóinak martalékul. -151-

– Vajjon való volt-e ez, vagy tréfa? Vajjon mit akarnak ezek itten? Vajjon miért nem hozták el azt, a kit elvittek? Vajjon soká fognak-e ezek itt maradni? Vajjon nem üt már bele a mennydörgő mennykő ebbe az egész vendégségbe?

Ők is azt hitték, hogy az ajtóban hangzó léptek azt hozzák, a kire várnak. S nagyon türelmetlenül vártak már. Gyáli azt izente, hogy a mint menekülhet a szolnoki tivornyából, azonnal kocsira ül és visszatér. Melanie hullámzott hajfürtein gondoskodó anyai kéz nyomai látszottak, s Bálnokházyné maga is igen hatásos tünemény volt négy-négy hunczutkával a két halántékától a homlokán körül; még Sárvölgyi is előkereste e napra fecskefarkú fekete frakkját, akkori időben a tisztelgési gála kizárólagos jelmezét.

Mikor aztán a három, udvariasan elősiető alak előtt megnyilt az ajtó, s a két testvér belépett rajta: egy ijedelemmé vált mind a három mosolygó tekintet.

«Hát te még nem haltál meg?» Ezt kérdezé Bálnokházyné tekintete Loránd arczától.

«Hát te föltámadtál-e?» Ez a kérdés volt Sárvölgyi merev tekintetében, melyet Dezső arcza igéze meg.

– Testvérem: Dezső. – Szólt Loránd, elfogulatlan bizalmas hangon; bemutatva az öcscsét. Tőlem -152- hallotta meg nagysádtok ittlétét, azért meg fog bocsátani Sárvölgyi úr, ha öcsém kivánatának engedve, nehány perczét látogatásunkkal elraboljuk.

– Kérem: tessék helyet foglalni. Örülök a szerencsének: – szólt Sárvölgyi, oly szorongatott hangon, mintha a torkát fojtogatná valami láthatatlan kéz.

– Úgy-e nagy fiú lett ebből a Dezsőből, nagysád? – szólt Loránd, Bálnokházyné és Melanie közt foglalva helyet, míg Dezső Sárvölgyivel szemközt ült le, ki folyvást nem bírta róla szemeit levenni.

– Nagy és szép fiú. – Bizonyítá Bálnokházyné. – Milyen kicsiny volt még, mikor Melanievel együtt tánczolt!

Ennél a szónál hárman is vetettek intő tekintetet Lorándra, hogy «ne tovább!» Bálnokházyné, Melanie és Dezső. Milyen indiskrétek ezek a falusi emberek!

Különösen Dezsőnek igen megnehezült, az ilyen bevezetés után, kellemetlen mondókájához hozzá kezdeni.

Loránd pedig valóban jó kedvre volt hangolva. Az a látvány, hogy tegnapelőtti kedvese milyen ünnepélyes piperével készült megülni azt a napot, melyen szegény nyomorult, eldobott szeretője magát főbelőni tartozik, olyan humort keltett szívében, a minek lehetetlen volt szavaiban meg nem érzeni. Csak azért is ezt folytatta.

– Tessék elhinni. A bohó ficzkó még rám is -153- féltékeny volt. Majd megölt. Pedig mi nagyon hívek vagyunk az emlékeinkhez.

Dezső meg nem foghatta, micsoda bolondság ütközött a bátyjához, hogy ez most őt, Melanieval együtt ilyen hamis helyzetbe akarja hozni? Talán jó volna a tárgyhoz látni és félbeszakítani ezt a beszédet.

Bálnokházyné arczán felismerhető volt bizonyos megvetéssel határos gúny, midőn Lorándra tekintett, mintha azt akarná mondani: «tehát csakugyan győzött a próza a becsületérzés poézise felett? Megél az ember halála napján túl is, csak kellő flegmával bírjon hozzá? Szégyen a futás, de hasznos; hanem hát így is csak meg vagy te ölve.»

– Tisztelt nagysádtok, – szólt Dezső hideg nyugalommal. – Az illendő tisztelgésen kívül is, mely nagysádtok látogatására hozott, van egy indok, mely kötelességemmé tette, hogy ide jőjjek. Számot kell nagysádtoknak arról adnom, hogy nagysádtok ügyvédje miért nem jött ma ide vissza, s miért nem is fog egy ideig visszajönni?

– Az Istenért! Csak nem érte valami veszély? – kiálta fel ideges ingerültséggel Bálnokházyné.

– Oh, a felől legyen megnyugodva, nagysád; ő ép, egészséges, csupán az a változás történt, hogy jelenleg kelet helyett nyugat felé utazik nagy sietve.

– Ha megengedik nagysádtok, s türelmük van hozzá: messze kell kezdenem a történetet, mely e sajátszerű végzetet felvilágosítja.

Loránd vette észre, hogy Melaniet nem nagyon érdekli az, hogy Gyáliról mit beszélnek. Közönyös iránta; hiszen már vőlegénye.

Tehát elkezde neki szépeket mondani; magasztalta szép hajfürteit, eleven arczszínét s más egyebeket, a miknek magasztalásához ingyen lehet hozzá jutni.

Míg szeretője volt, addig nem mondta neki, hogy milyen szép. Érthetett belőle. A kinek hizelgünk, azt már nem szeretjük.

– Épen ma tíz esztendeje annak, hogy Pozsonyban az országgyűlési fiatalságot az írott országgyűlési napló terjesztése miatt üldözőbe vették. Csupán egyet nem bírtak megtudni, azt, hogy ki adta át eredetileg a leírandó első példányt a többieknek? míg egyike az illető legközelebbi barátainak azt el nem árulta.

– Régi dolgok már ezek, kedves öcsém: – szólt fitymáló hangon Bálnokházyné.

– Következéseik azonban mind e mai napig kihatottak, s én nagyon kérem nagysádtokat, hogy hallgassák végig e történetet s azután mondjanak itéletet fölötte. Nagysádtoknak szükséges megismerni az embereiket. -155-

(Oh be ártatlan gyerek ez a Dezső! Egyébiránt nem is sejti, hogy az, a kiről ő beszél: Bálnokházyné leendő veje.)

– Az, a kit barátja elárult, Loránd bátyám volt, s a ki barátját elárulta, az volt Gyáli.

– Az nem bizonyos; – szólt Bálnokházyné. – Ilyen eseteknél a látszat és a szenvedély szemüvege gyakran csal. Az is meglehet, hogy Áronffy urat más valaki árulta el, tán valami könnyelmű asszony, a kinek «uramöcsém» minden titkát kifecsegte s a ki azt megint odább adta nagyravágyó férjének, hogy az saját érdemei szaporítására használja fel.

– Bizonyosan tudom, hogy állításom helyes, feleselt Dezső, miután egy nagylelkű úrhölgy, ki nemtőként őrködött bátyám felett, ez árulásról magas állású férje által értesülvén, erről Lorándot sajátkezűleg írt levélkében értesíté.

Bálnokházyné ajkába harapott. A méltatlan magasztalás is a szívig hat. Ő volt az a nagylelkű nemtő, kinek Dezső nevezte, s az a könnyelmű asszony, kinek maga nevezte magát. A prókátor jól érti a visszavágást.

Melanie szerencsére nem hallá ezt, mert ugyanakkor Loránd azzal a természeti csodával mulattatá, hogy milyen különös az, hogy mikor még a kisasszony Topándynál volt, a jáczintok olyan szép tündércsengetyűs virágfüzérek voltak s egy hét mulva, milyen sima bogyófüzérek vannak azok helyén. Hogy tudnak a virágok ilyen hirtelen elváltozni? -156-

– Jó, – monda Bálnokházyné. – Tehát engedjük meg, hogy mikor Gyáli, Áronffy urak kis diákok voltak, akkor egyik a másikra árulkodott. S mi történt azután?

– Én valóban csak ma éjjel óta tudom azt, a mi történt. Akkor este épen látogatóban voltam Lorándnál s Gyálit is ott találtam nála. Tréfálni látszottak. Arról enyelegtek, hogy a búcsú-tánczvigalmon ki legyen a tánczosa annak az igen tiszteletreméltó hölgynek, ki nagysád kiséretében gyakran látható volt, s kinek a jó szíve és annak megfelelő áldással halmozott termete mellé azon igen méltánylandó hajlama is vala, hogy igen szeretett tánczolni. A két ifjú diák azon vitázott előttem, hogy ki fog a tante-al tánczolni?

– Természetesen. Egyik sem akarván a másiknak előnyt engedni, végre azt határozták, hogy a sorsra bízzák az eldöntést; az asztalon hevert egy darabka papir: az egyetlen írószer, a mi Loránd szobájában található volt, miután a többit, házmotozástól tartva, épen akkor mind elégeté. E darabka lilaszín papirt szakíták kétfelé s arra írt mindenki egy nevet, azt kalapba veték s engem szólítottak fel, hogy húzzam ki az egyiket. Én kihúztam és Loránd nevét olvastam le róla.

– El szándékozik ön még azt is mondani, hogy bátyja hogy mulatott aztán ezen a tánczestélyen? Melanie még nem hallotta.

– Nem szándékozom erről a napról többet beszélni; s egyszerre tíz évet fogok ugrani. Hanem -157- annyit az érdekfeszítés elve ellen sietek kimondani, hogy a kihúzott névjegy nem a tante-al való tánczra szólt, hanem a Loránd és Gyáli közötti összeütközés által eredményezett amerikai párbaj sorsjegye volt.

Dezső nem vette észre, hogy Sárvölgyi arczán a rezes foltok hogy kigyulladtak e szóra: «amerikai párbaj» s azután, hogy halaványodott el megint egyszerre.

– Megálljon csak, kedves öcsém – - szólt közbe Bálnokházyné; mielőtt folytatná: engedjen egy kérdést. Szokás-e társaságban «még meg nem történt» párbajokról beszélni?

– Igenis szokás, ha valamely párbaj az egyik fél gyáva magaviselete miatt lett lehetetlenné.

– Gyáva magaviselet miatt? – szólt Bálnokházyné, szúró tekintetet vetve oldalvást Lorándra. Ez neked szól.

Loránd pedig épen akkor azt mesélte Melanienak, hogy tegnapelőtt éjjel, a hogy a szép holdvilág rásütött a zongorára, mely azon módon nyitva maradt, a hogy a kisasszony hagyá, egyszerre csak halk tündéri hangok kezdének el ömledezni a zongorából. Hanem biz az nem volt szellem, a ki a billentyükön játszott, hanem a Czipra házi menyétje, mely éjszakai pillangókat vadászva, végigfutott rajtuk.

– Igenis – szólt Dezső, Bálnokházynénak válaszolva, egyike a vívás feltételeit elfogadott feleknek oly magaviseletet tanusított ez alkalommal, mely őt minden tisztes társaságból kizárja. Gyáli -158- a saját neve helyett is Lorándét írta utánzott kézírással a czédulára.

– Úgy, hogy én nem vetettem a tűzbe azt a két sorsjegyet, mint Gyáli hivé, hanem helyette a lehozott tánczrendet; a két czédulát pedig eltettem és megtartogattam mai napig; sejtve, hogy a kiszámított ravaszságnak tán fontosabb oka is lehet.

– Megbocsát ön. De itt egy igen súlyos vád van emelve egy távollevő ellen, a ki nem védheti magát s a kit e szerint a legelső legközelebbi embernek kötelessége védni, bárha a kimélet félretevésének árán is. Van arra valami bizonyság, valami autentikus tanúság, hogy az ön által tartogatott czédulák, melyek közül az egyik hamisított, valóban azonosak ama sorsjegyekkel, a mikből ön épen a hamisítottat húzta ki?

Bálnokházyné nagyon a végletekig ment, midőn egy férfinek igazmondási hitelességét veti a kétség latjára; hanem nagyon megjárta vele. Prókátorral volt dolga.

– Kétségtelen az azonosság, kedves jó rokonom, miután e két czédula nem más, mint két összeillő darabja ugyanannak a levélkének, a miben Loránd jószivű nemtője őt tudósítá Gyáli árulásáról, a czédulák túlsó oldalán most is ott van e nagyon tisztelt hölgy kézírása; dátum és vízjegy rajta.

Bálnokházyné keble lihegett a dühtől. Ez a huszonhárom éves ifjú olyan nyugodtan teszi őt -159- semmivé, mint ugyanakkora darab papirt, a milyenről szó van.

Dezső csendesen vette elő tárczáját s bontogatá ki a végzetes jegyzékeket.

– Jól van, elhiszem – lihegé Bálnokházyné, kinek képe a nyolcz kacskaringós hunczutkával a homloka körül olyan volt e perczben, mint egy szép Meduzafő, melynek kigyói önarcza felé fordultak vissza. Elhiszem, a mit mond. Nem kételkedem felőle; s azzal fölkelt a pamlagról s az ablakba vonult.

Dezső is felállt erre székéről, látva, hogy az ülés fel van oszlatva, hanem annak a vágyának még sem állhatott ellent, hogy szivének összegyűlt keserűségét valaki előtt ki ne öntse, s ha már a nagyságos asszony neheztel; a kisasszony haszontalanságokról fecseg Loránddal, tehát egyedüli hallgatójához kénytelen egyenesen szavait intézni; Sárvölgyihez, ki mint egy megigézett, most is ülve marad, s folyvást Dezső arczán függ tekintete. A félelemmel, iszonyattal itatott tekintet nem bír megválni attól, a mitől retteg.

– És ez az ember engedte legkedvesebb barátját tíz évig a halál gondolatával kelni és feküdni; engedte őt idegen házaknál bujdokolni, kerülve anyja ölelését. Nem jutott neki egyszer is eszébe, hogy azt mondja neki: élj tovább, ne üldözd tenmagadat; gyermekek voltunk, játszottunk; tréfát űztem veled…

– Uram. Ön keresztyén férfi, ki Istent hisz, és -160- bízik azokban, a mik szentek; mondja ön, van-e a pokolnak elég kínja, mely egy ily módon lerombolt ifjuságért elég bűnhödés legyen?

Sárvölgyi remegve iparkodott magát felemelni ingadozó kezével. Nem hitt egyebet, mint hogy most végórája ütött.

– Nincs! – felelt meg magának Dezső. Ez ember az utolsó napig tartogatta gyűlöletét, s midőn az utolsó évforduló napja eljött, még fölkereste áldozatát, hogy figyelmeztesse őt iszonyú fogadására. Oh uram: ön nem tudja talán, mi rettentő végzet ez a mi családunkban? Így halt meg nagyatyám, így hagyott el bennünket szeretett jó atyám, ki oly jó, oly nemes szívű volt, s ki egy keserű pillanatban, családi boldogsága közepett önkezével oltá ki életét. Éjjel, lopva vittük ki őt a temetőbe. Ima nélkül, áldás nélkül tettük le a kriptába, a hol ő már a hetedik volt; s azon éjjel nagyanyám őrjöngve átkozá meg azt, ki a nyolczadik helyet elfoglalja a véráldozatok sorában.

Sárvölgyi arcza úgy vonaglott, mint egy galvanizált halotté. Dezső azt hitte, a nagy részvét hatotta meg a kegyes férfiút s annál hevültebben folytatá.

– Ez az ember tudta azt jól: ismerte családunk szerencsétlen balvégzetét, s hidegvérrel vezette oda barátját a nyolczadik koporsóhoz, a megátkozott koporsóhoz: «feküdjél bele!»

Sárvölgyi ajkai úgy rebegtek, mintha azt akarná mondani: «irgalom! ne beszélj tovább».

– Vele jött egész a halál kapujáig; ő volt, a -161- ki azt a sötét ajtót kinyitá előtte: ő kérdezte tőle kötekedve: meg van-e töltve a pisztoly? midőn Loránd kezébe fogta azt a vigadók közepett; ő hívta fel fogadásra, fogadásra a hitszegő! hogy ki meri-e üríteni a töltött fegyverből a baráti áldomást?

Sárvölgyi sápadtan emelkedék föl e rémes jelenet előtt. Mintha Áronffy Lőrincz maga jött volna ide elmondani saját halála történetét gyilkosának.

– Ekkor én egyik kezemmel megfogtam Loránd kezét, a másikkal e nyomorult szemébe tartám átkozott hamisítása tanújeleit. A rossz lelkiismeret azt tanácsolá neki, hogy fusson. Én utolértem, torkon ragadtam…

Sárvölgyi ijedt hörgéssel rogyott vissza székébe, míg Bálnokházyné előrerohanva az ablakmélyedésből, indulatosan kérdezé: «És megölte őt?»

Lorándnak kéj volt e három arczot nézni, míg testvére beszélt. A néma düh, mely Bálnokházyné arczát hevíté, a vonagló rémület a halálos ellenség vonásain, vetekedtek egymással, hogy melyik töltse el nagyobb gyönyörrel szívét?

Hát Melanie? Mit érzett ő ez elbeszélés alatt, mely azt az embert, kihez sorsát kötendő volt, ily sáros alakban mutatá be?

Az ifjú leánykát nem annyira a mese tárgya -162- ragadá meg, mint a mesemondó. Dezső ez indulathevítette arczczal még egyszer oly szép fiú volt, mint különben. Minden vonása nemes szenvedélytől volt megvilágítva. Ki tudja, talán gondolt olyasmit a szép leány, hogy bizony talán Gyálihoz nem is lesz kedves dolog nőül menni ily botrány után? talán visszatért emlékébe egy-egy töredék a pozsonyi szép napokból, mikor Dezsővel olyan sokat sóhajtoztak egymás mellett. Az a fiú akkor nagyon szerelmes volt hugába. A bátyjánál szebb és kedélyesebb is. Talán erre gondolt, ki tudja azt? – Annyi bizonyos, hogy mikor Dezső a nagyságos asszony kérdésére nyugodt megvetéssel azt felelte: «kidobtam őt, nem öltem meg!» akkor Melanie arczán bizonyos ragyogás volt észrevehető s e ragyogás nem abbeli örömében támadt, hogy mátkáját nem ölték meg.

– Bizony megölted volna te azt, Dezső pajtás, ha szerencsédre a te jó őrző angyalod, a kedves Fanny közbe nem jő, meg nem ragadja kezedet s azt nem mondja: «ez a kéz az enyim, azt be ne szennyezd!»

– És most, legyen ön itélő birám, uram – szólt Dezső, egyenesen Sárvölgyihez intézve szavait. Mit érdemelt tőlem ez az ember, ki ily ravasz csalással, ily hideg kegyetlenséggel akart megölni, kárhozatra vinni, az élő Isten ellen föllázadó tettre birni egy olyan szívet, melyben az -163- enyimmel közös vér lüktet? Van-e jogom ez embert kiűzni mindenünnen, a nol a napfényen meg mer jelenni mindaddig, a míg oda nem kényszerítem, hogy éjszaka járjon, mikor nem látják, idegenek között, a kik nem ismerik; hogy olyan kegyetlenül megöljem őt erkölcsileg, mint a hogy meg akarta ő ölni Lorándot? – Bűnöm-e ez?

– Az Istenért, Sárvölgyi úrnak valami baja van! – kiáltá fel hirtelen Bálnokházyné.

És valóban Sárvölgyi oly sápadt volt: lábai alig birták; de azért nem rogyott össze. Kezeit hátra dugta, nehogy észrevegyék reszketését és még mosolyogni törekedett.

– Uraságod! – szólt tétova hangon, mely gyakran megtagadta szolgálatát; – ámbár nem mondhatok ellene; mégis igen rossz időben és helyen mondta el kifakadásait. Ez a kisasszony Gyáli úrnak jegyese, s ma kézfogóra készültünk itt.

– Szívemből örülök, hogy azt megakadályoztam – szólt Dezső, a nélkül, hogy megzavarodnék e fölfedezésre. Azt hiszem, hogy jó szolgálatot teszek rokonaimnak olyankor, midőn azon lépésnél visszatartom, mely őket az örvénybe buktatná.

– Ön ebben remekelni tud – szólt gúnyos keserűséggel Bálnokházyné Gondolt reá, hogy hasonló közbenjárással neki is szolgált – épen most tíz esztendeje. Minthogy tehát olyan jól sikerült önnek ezúttal bennünket az örvényből kiszabadítani! tán még azt a szerencsét is remélhetjük, -164- hogy itt maradnak önök velünk ezt a kárba ment kézfogói lakomát barátságosan elkölteni?

– Igen le vagyunk a szíves meghivás által kötelezve – bókolt rá vissza Loránd, hasonló édes hanggal fizetve; de otthon is várnak reánk.

– Oh akkor nem kivánjuk elrabolni önöket – folytatá habzó epével Bálnokházyné. Üdvözöljék nevünkben is a kedves Cziprát és a kedves Fannyt. Mi e derék lánykákat igen nagyon szeretjük, s önöknek csak szerencsét kivánhatunk hozzájuk. Az Áronffy-czímer is rátalál ez által magyarázatára; a félhold alakú jegy az egyiknél fog jelenteni egy patkót, a másiknál egy kiflit. Agyiö kedves Loránd! Agyiö kedves Dezső!

Dezsőt Bálnokházyné utolsó kirontása egészen jó kedvre hangolta. Ez volt az első, a min viselt dolgai előadását kezdte Topándy előtt. Bálnokházyné gratulált az Áronffy-czímernek a «patkó»-hoz és a «kifli»-hez; a czigányleányhoz és a pékleányhoz.

Hanem Loránd nem nevetett rajta: – milyen -165- feneketlen mély haragnak kell e nő szívében ő iránta lenni, hogy így kitörhetett! És nincs-e igaza a nőnek, a ki azt kivánja az ifjútól, hogy ölelje át s így átölelkezve rohanjon vele az örvénybe, a gyalázatba, a halálba, a kárhozatba, ha tud igazán szeretni; s nincs-e joga annak most kigúnyolni őt, ki a szenvedély regényes bűnei elől megfutamodott s engedte őt egyedül elbukni?

Asztal fölött azután elregélte Dezső Topándy előtt, miket mondott Sárvölgyiéknél. Úgy ragyogott az arcza, mint akármely fiatal suhanczé, ki első párbajával eldicsekszik.

Hanem a hatást, melyet meséje előidézett, épen nem birta megérteni. Topándy arcza egyre meghatottabb lett, elkomolyult, gyakran Lorándra nézett.

Egyszer aztán ő is bátyjára nézett s nagy bámulatára az épen akkor törlé könnyes szemeit zsebkendőjével.

– Tehát nincs is sejtelme arról, hogy ez órában apja gyilkosának a szívében forgatta meg a kést?

– Nincs. Ne is tudja ő ezt meg soha. Kétféle missio jutott ránk: boldognak lenni és boszút -166- állni. Együtt egyikünk sem viselheti mind a kettőt. Ő boldognak lenni indult; szíve tele van édességgel: ártatlan, gyanútlan, lelkesült; ő legyen boldog; ne mérgezze meg napjait olyan kínzó gondolat, mely engem pihenni nem hágy: – a boszúra elég vagyok én magam, s hozzá tetőtől talpig keserű. A titkot csak mi tudjuk és nagyanyánk, s maga a farizeus. Mi majd bevégezzük a számadást a boldog emberek nélkül.

– Most siessünk vissza a tiedhez – szólt Loránd másnap reggel öcscséhez. Nálam végeztünk már.

Dezső nem kérdezte, hogyan végeztek? de könnyűnek vélte kitalálni. Ez Loránd és Topándy között könnyen véghezmehetett; ő a leány fogadott apja, Lorándnak csak ő előtte kellett mindent felfedezni, a mit a várt katasztrófa napja előtt elhallgatni olyan szomorú joga volt.

Nem is sejtheté Dezső, hogy a «végeztünk» szó arra a látogatásra vonatkozik, a mit Sárvölgyi házánál tettek együtt. Hogy jöhetett volna ő arra az eszmére, hogy Melanie, kit Gyáli menyasszonyául mutattak be neki, még egy hét előtt Loránd egész lelkét oltárfénynyel töltötte be.

És ha nem sikerült is Lorándot megölniök: bizony holt embert csináltak mégis ő belőle. Olyan holt embert, a ki jár-kel, beleavatja magát a világ ügyeibe, mulat és nevet: – csak ő maga tudja, hogy mikor halt meg? s mennyi idő mult el azóta? -168-

– Már megint fiskáliskodol? – pattogott rá Loránd. Én a terminust nem az executióra tűztem ki, hanem a levátára. Az én incattusom elébb van megidézve, mint a tied; ez volt a kivánságom, már most a te dolgod, hogy hamarább keresztülvidd a magad ügyét a sokféle forumon, mint én az enyimet. A te szívügyed liquidum debitum, három nap alatt brachialiter exequálhatod a jelzálogosodat.

– Ez szépen meg van magyarázva. Hát a te házasságod hosszabb előkészületeket igényel?

– A mit te nagyon jól tudsz. Az, hogy Czipra – még pogány. Már pedig a házassághoz legelső dolog, a mi nálunk megkivántatik: a keresztlevél. Azt tudod jól, hogy Topándy ezt a szegény leányt mindeddig a vadon gyermekének nevelte. Így őt nem mutathatom be anyámnak. Most már meg kell ismernie a vallás fogalmait, meg egy kis a-bab-ot, a mennyi egy falusi asszonynak kell; – azt pedig tudhatod, hogy ebbe sok hét beletelik. No hát azt be kell várnunk. -169-

S talán nem is tréfált Loránd? Talán gondolt arra, hogy ez a szegény leány őt egész lelkével szereti; s boldog fog lenni akkor is, ha e darabokra tört szívet neki ajándékozza. De nem szólt neki ezúttal semmit. Czipra látta őt ama levél fölött kétségbeesnt; a hű szerető leányra nézve csak gúny lett volna, ha szívének bálványa a következő pillanatban csupa daczból nyujtja neki kezét, s míg ő forró szerelmét nyujtja, az csak boszút ád érte vissza.

El kell elébb ennek csillapodni. Hadd térjen minden kedély a régi árapályba vissza.

A közben igen jó iskola lesz Dezső házassága. Ő elveszi Fannyt. A fiatal pár mézes hetei alatt Lankadombot meglátogatja; a szerelem példája jó tanító; – aztán – a temető is kizöldül tavaszszal.

Oh az édes otthon! Az édes anya házánál otthon. Sok víg házat összejár az ember, a hol mulatnak; a dicsvágy palotákban is részelteti néha: maga is rak magának fészket, saját házat épít; – de még akkor is valami édes bűbáj fogja el szívét, mikor abba a csendes hajlékba belép, a hol az édes anya oltalmazó keze megóvott minden gyermekkori emléket, hogy mindent úgy találjon, a hogy régen elhagyta, és lássa, érezze, hogy a míg ő egy életszak változó eseményeit keresztülélte, addig az a szerető szív annál a percznél maradt -170- el, s a közbeesett idő annak az egy álló percznek örök élvezése volt csak,

Ott vannak még a gyermekkori játékok sorba rakva; az ember úgy szeretne újból leülni közéjük és játszani velük; ott vannak a megviselt gyermekkori könyvek; az ember úgy szeretné azokat újra elolvasni s megtanulni, a mit régen elfelejtett, s a mi akkor olyan nagy tudomány volt.

Loránd egy boldog hetet töltött otthon. Ez idő alatt Fannyt hazavitte Fromm mama Pozsonyba.

Miután Dezső megkérte Fanny kezét, úgy illett, hogy a menyasszonyt a szülői háztól vigyék el.

Egy hét mulva aztán útnak indult az egész Áronffy-család a menyasszony-hozásra, csak az örömanya maradt otthon.

A fürstenalleéi kis emeletes házban még mind a régi arczok várták őket, csakhogy tíz évvel mind megvénülve. A hintó ajtaját még mindig az öreg Márton szaladt kinyitni, csakhogy már az ő mozgó bóbitája is fehér volt, mint a kakadué. Fromm papa is ott várt az ajtóban, de már vendégei elé szaladni nem tudott; mert fél karját és lábát megütötte a guta; csak úgy támaszkodott egy hosszú csontos fiatal emberre, kinek nagy fáradságába került a nőni sehogy nem akaró néhány szál szőrt a felső ajkán, kegyetlen kenőcsökkel bajuszformába sodorintani. Rá lehetett benne ismerni Henrikre; a jó fiú olyan örömest mosolygott volna; de az az átkozott kifent bajusz nem engedte a száját nagyon széjjelvetemedni.

– Hozta Isten! hozta Isten! hangzott minden -171- oldalról. Fromm papa nyujtotta ép karját az öreg mamának; Henrik ugrott a nyakába Dezsőnek: Márton legény pedig oda somfordált Loránd mellé s könyökével megtaszítva, tréfás oldalkacsintással monda neki: «no! úgy-e nem lett semmi baj belőle?»

– Nem ám, öreg. S azt mind ennek a jó botnak köszönhetem – szólt Loránd előadva köpenye alól Márton legény vándorbotját, melynek szép ezüst fogantyut csináltatott az eddigi kutyalábszárcsont helyett.

– Igaz-e az – kérdezé mohó szemhunyorgatással, hogy az úrfi ezzel a bottal két zsiványnyal küzdött meg? Dezső úrfi írta.

– Nem lehetett, mert elszaladt. Most hát kijártam a vándorévet, s visszaadom a botot köszönettel.

De nem az ezüst fogantyú volt az, a minek Márton legény olyan nagyon örült. Vitte a boltba a visszakerült botját, mint valami troféumot s mesélte a legényeknek, hogy Loránd úrfi ezzel a pusztán három zsiványt vert a földre. Nem adta volna azt az egy botot egy egész Mecklenburgért, tele mindenféle bottal.

Az öreg Fromm nagymama is megvan még, s nagy dicsőségül számítja be, hogy a századik pár harisnyát épen ma végezte be Fanny staffirungjához.

S a kit legutoljára hagytunk, a mindig szebb, a -172- mindig kedvesebb Fanny! mintha egy örökkévalóság óta nem látták volna egymást Dezső nagyanyjával!

– S milyen izmos ficzkó! – szörnyűködik Henrik; elbámulva azon, hogy más gyerek is megnőtt az alatt, a míg ő. Emlékezel-e, még mikor első este úgy az ágyba vágtál? Ej, de haragudtam rád akkor!

– Emlékezel-e rá, mikor első este eldugtad a pereczet Henrik számára? – mond a nagymama. Ej, de elpirultál akkor!

Emlékezel-e rá – szól közbe Fromm papa, ép kezével kettő helyett is hadonázva; mikor legelőször németül beszéltél hozzám? Ej, de nevettem rajtad akkor.

– Hát én rám emlékezel? – szól Fanny, tréfásan fonva kezét vőlegénye karjába.

– Mikor itt először megcsókoltál – enyeleg vele Dezső, ragyogó szemébe tekintve.

– Hát arra emlékezel-e – szólt érzéstelen hangon az ifjú, mikor itt az ajtónak dűlve álltam, s te odajöttél hozzám titkomat kicsalni. Oh be megszerettelek akkor! -173-

Loránd odalép hozzájuk s mind a kettőnek vállára téve kezét, sóhajtva mond:

– Oh milyen boldog vagyok, én Istenem! s aztán mintha sokallná ezt a boldogságot magától, neki förmed Henriknek: – csak te volnál már más! de nézze, kedves fiamuram: nem lett belőle semmi; fuit negligens! Ha akkor ő is úgy tanult volna: ezóta archivarius volna. Archivarius! Ezt akartam belőle csinálni. Milyen szép titulus! Egy archivarius! Aztán mi lett belőle: maradt asinus. Quantus asinus! Péket kellett belőle csinálnom. Nem akart más lenni, az ostoba: a perversus homo. Most aztán semmi más, mint egy pistor!

Ez alapos vádakra szegény Henrik óhajtott volna szégyenében egyenesen a föld alá sülyedni, mely óhajtása ugyan nemcsak a földszint lakók, de a pinczeboltban dolgozó péklegények ellenmondásával is találkozott volna.

– Ne bánd Henrik; igy legalább mind a két családban van egy-egy mihaszna ember, a ki nem tud egyebet, mint kenyeret produkálni: én vagyok a paraszt, te a pék; én cséplem a buzát, te megsütöd kenyérnek; a magas uraságok hadd lakjanak jól büszkeséggel.

Erre aztán a magas uraságok közös jó kedve -174- helyreüté a társalgást. Fromm papa is kibékült lassankint sorsával, hogy bizony Henriknek csak jobb mégis az apja üzletét folytathatni. Hiszen annyiban megvan az öröme, hogy a másik gyermeke mégis csak tekintetes asszony lesz.

Dezső számára még az az öröm is fenn volt tartva, hogy hajdani rektor professorával találkozzék: ez volt a menyasszony részéről a násznagy. Most is olyan katonai magatartása volt még az öreg úrnak, most is oly nyers hangon kiabált és most is oly őszintén szerette Dezsőt és a két családot, mint hajdan. A divat is utólérte izlését, a mennyiben akkor minden ember olyan csonka orrú csizmákat viselt, hogy még ő is meg lehetett vele elégedve, s bár a serdülő fiatalság kezében még akkor is eltörte a hegedű nyakát, de mind a mellett e puritán elve nem akadályozá, hogy Fanny menyegzőjén kivilágos-kivirradtig sort ne tánczoljon az érettebb fiatalsággal.

E hivatalos állásánál fogva neki kellett a vőlegény balján állani, midőn a menyasszonyának az oltár előtt holtig tartó boldogságot esküszik, s egy hű kezet kap ajándékba, mely őt még a halálban sem fogja elereszteni. Ő dicsérte meg legelébb a menyasszonyt, a miért olyan bátran és hangosan elmondta azokat a szavakat a pap után, a miken a leányok hangja úgy meg szokott reszketni. Ő emelt legelső poharat a boldog pár egészségeért; ő nyitotta meg az első tánczot a menyasszonynyal; és aztán egy nappal -175- később ő vezette be kézen fogva szülői házába, ő mondta neki:

– Lépj be, kedves ángyom, ebbe a házba, a honnan a te szelid képed űzte el az örök gyászt: öleld meg ezt a rád váró jó anyát, ki fekete ruháját ma cserélte fel először azzal a kék színnel, a miben boldognak ismertük. Gazdagabb hozományt még nem vitt ara vőlegénye házához, mint te a miénkhez. Isten áldjon meg érte.

És Loránd nem is tudta azt, hogy mennyit tett titokban épen ő érette ez a gyöngéden szorító kéz?

– A gyermekek hadd éljék boldog heteiket falun. Ez volt az öreg asszonyság véleménye. Különben is szokjanak hozzá, hogy maguk gazdái legyenek.

Hanem ez indítvány mind Dezső anyja, mind Fanny részéről legélénkebb ellenzésre talált. Azt ugyan helyeslék, hogy a nyarat falusi magányukban töltsék: Dezső onnan is eljárhat hivatalos teendőiben; hanem az édes anya olyan szépen tudott könyörgeni, hogy hagyják őt gyermekei mellett; ő nem fogja örömeiket zavarni; víg lesz, együtt kaczag velük, hiszen lám kék ruháját is felvette már, s e kérése oly forró támogatásban részesült az ellenállhatlan meny részéről, hogy az a másik kettő: a nagyanya és Loránd végre meg hagyták ingattatni magukat, s beleegyeztek, hogy ő maga tehát maradjon Dezsőékkel. -176-

Az ő vígsága csak mások számára való; a nagyanya szemeit nem lehet megcsalni.

Mikor azok odabenn el voltak saját boldogságukkal foglalva, az öreg asszony megfogta Loránd kezét s a nélkül, hogy mondanák egymásnak, hogy hová? együtt lementek a kertbe, a kert mellett folyó patakhoz; a patak partján épült szomorú házhoz.

A kripta ajtaját tiz év alatt ismét befutotta a folyondár; a jelmondatot nem lehetett már olvasni a zöld levéltől. A két borókafa összehajolt a kupola fölött örökzöld gallyaival.

Mennyit mondhattak el egymásnak: némán, egy szót nem ejtve! és mennyire megérthették egymás néma gondolatait!

Körül mély csend van; de odabenn, a bezárt, berozsdásodott, folyondárral benőtt ajtón belül, mintha valaki koczogtatna láthatatlan ujjával, figyelmeztetve az öregebb fiút, hogy még egy nagy adósság lefizetve nincsen! Egy óra mulva visszatértek a házba. Ott lármás öröm csevegő hangjai fogadták őket. Úr és cseléd örült, vidult.

– Igen. Új örömet neked, anyám. – És neked is: szólt öreganyja kezét megszorítva.

A gyilkos még él. – A számadás még nincs befejezve! Loránd megcsókolta a boldog rokonokat; kezet csókolt anyjának, nagyanyjának. Az öreg asszony vele ment a kocsiig; ott megcsókolá homlokát.

Kövessük azt a másik ifjút, kiben mind az az édes tetterő, a mi egy viszontszerető szívet a boldogság extasisába meríteni képes lett volna, keserű szenvedélylyé változott át, mely képes egy viszontgyűlölő lelket a kárhozatra üldözni.

Topándy nagyon várta már, Cziprát nem is engedte hozzá jutni. Vitte magával abba a laboratoriumba, a hol együtt szoktak és egyedül tanakodni emberek és természet felől.

Az öreg úr rendkívül jókedvűnek látszott, a mi nála rendesen az izgatottság jele volt.

– No öcsém, – monda tenyerébe csapva, – most vagyok már benne abban a hinárban, a mibe belekivánkoztam. Mindig óhajtottam a vármegye tömlöczével megismerkedni valami érdemteljes ostobaság végett; most végre sikerült valamit elkövetnem, a mi czélomhoz juttat.

– De ugyan ám. Legalább is két esztendőt fogok ülni. Hahaha! Olyon bolond tréfát csináltam, hogy magam is tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Persze, becsuknak érte, de már az mindegy.

– Hallgasd csak, hosszú krónikája van ennek. Legelébb is azon kell kezdenem, hogy Melanie húgod már férjhez ment.

– Hiszen csak neki legyen jó; nekem jó. De ezen fordul meg fátumom is; ezért csak hallgass türelemmel végig minden apró-cseprő mendemondát, a mint azt Borcsa asszony Cziprának, Czipra meg én nekem elmesélte, s a mi mind hozzá tartozik az illustrátióhoz.

– Hallgatom: – szólt Loránd leülve, s föltette magában, hogy igen közönyös arczot fog mutatni, mikor Melanie férjhezmeneteléről beszélnek előtte.

– «Tehát: a mint ti elmentetek innen, még nem is tudták eltávozástok hírét, midőn Bálnokházyné azt mondta leányának: csak azért is! most már csak daczból is nőül kell menned Gyálihoz: hadd lássák ezek az emberek, mennyit adunk az ő rhodomontádjaikra? Azzal levelet írt maga Gyálinak, hogy rögtön térjen vissza Lankadombra: mutassa meg magát; itt tárt karokkal várják. Az Áronffy testvérektől ne ijedjen meg. Merjen a szemük közé nézni, mint illik előkelő úrhoz. Az ellen, hogy insultálni találják, biztosíthatja magát egy pár jó zsebpisztolylyal. Olyant hordjon mindig a zsebében, s a ki óriás termetével meg -180- akarja riasztani, annak tartsa az orra alá. – Gyáli meg is jelent nem sokára ismét a faluban, s nagy ostentatióval kucsirozott itt alá, s fel az ablakom előtt, maga hajtván a lovakat, s a dámák ülvén hátul; mintha nekem remélne azzal legnagyobb boszúságot tehetni. Hát én meg azt mondtam rá, hogy: ha ti meg vagytok vele elégedve, nekem semmi közöm hozzá. Úgy látszik, hogy mai világban a dámáknak az a férfi tetszik, a kit leköpnek, kidobnak, kirugnak! ők tudják, miért? Én nem rontom a gusztusukat.»

«Föltettem magamban, hogy csak azért sem teszek semmi bolondot. Okos ember fogok lenni. Contemplativ bölcsészettel szemlélem a világ bolondságát, s legfeljebb azt az okos tréfát követem el, hogy elébbi végrendeletemet, melyben Melanie húgomat tettem örökösömül, s mely a megye levéltárában és a káptalanban van letéve: semmivé teszem egy másik végrendelet által, melyet itthon tartok magamnál, s melyben a hugomról egy szó említés sincs téve.»

«Sárvölgyi nem sajnálta a költséget ezúttal. Azt hitte, hogy engemet fog boszantani vele. A ki csak kapható ismerős volt a környékből, mind összecsődítette; még én is kaptam kőnyomatú meghivó jegyet a menyegzőre. Tessék.»

Topándy előkereste tárczájából a velin nyomtatványt, s odanyujtá Lorándnak.

«Tekintetes Topándy úr, kedves öcscsével Áronffy Loránddal együtt szivesen meghivatik Melanie -181- leányom és Gyáli József úr menyegzőjére, tek. Sárvölgyi úr házához. Özv. Bálnokházy Emilia udv. tanácsosné.»

– «No tehát aznap épen vasárnap volt. Sárvölgyi kiválasztotta, hogyan kerül legolcsóbba az egész falu népét ünnepélyes köntösbe felöltöztetni? Ő is harangoztatott, a pap is harangoztatott; minden ablak, ajtó, tele volt kiváncsi bámulókkal, kerítésen, kútágason leste a sok siheder, hogy mi lesz itt mindjárt? Én is kiültem a tornáczra és onnan néztem.»

«Megindult aztán a hintók hosszú sora. Elől a vőlegény, Sárvölgyivel, a násznagygyal, pompás bársony mentében, hattyúprémmel, kócsagos kalpaggal, utánok a menyasszony a nyoszolyólánynyal; fehér atlaszruha volt rajta, s ha nem csalódom, igen sok szinpadi ékszer.»

– Bátyám azt hiszi tán, hogy én mind ezt meg fogom írni valamely divatlapnak, hogy így tudósít még az öltözetek részleteiről is.

– Angol regényíróktól tanultam: ha az ember meg akar valakit arról győzni, hogy története való és nem mese: a külsőségeket apróra leírja, hogy arról láthassák, mennyire szemtanu volt? – No, de a lovak sallangjának leírását mégis elengedem.

– Tehát, a mint a hosszú convoi végig robog ünnepélyes diszléptekben az utczán, akkor kanyarodik be az utcza túlsó végén egy úti cséza négy -182- forspontos lóval, elől egy megyei hajdú a kocsis mellett, hátul két úr, egy sovány, meg egy köpczös.

«A mint ez a fogat a nászmenettel találkozik, a sovány úr megállíttatja a kocsiját, s rákiált Sárvölgyi kocsisára, hogy az is hozza nyugvó helyzetbe a járművet.»

«Ezzel a sovány úr leugrik a csézából; a kövér úr utána, a hajdú is utánuk, s oda mennek a vőlegényhez.»

«– Én vagyok, szól az, boszús negéddel nézve végig a porlepte férfin, s meg nem foghatva, mi jogon bátorkodik valaki őt ilyenkor megállítani, s ily röviden szólongatni, mikor hattyúprémes mente van a nyakában?»

«A sovány úr pedig megfogta a hintó ajtaját, s ilyen szókat mondott a vőlegénynek»:

«A mi kedves barátunk meg nem foghatta, hogy micsoda újmódi neme ez a jónap-kivánásnak, valakitől útközben azt kérdezni, hogy «van-e lelke?»»

«– Van az úrnak lelke: egy ártatlan hajadont oltár elé vezetni, abban a helyzetben, a mi az öné?»

«– Én Daruszegi Miklós, főszolgabiró vagyok, -183- és jövök önt fel- és letartóztatni a bécsi cs. kir. fenyítő törvényszék határozata következtében, mely az udvari kanczellária útján megyénkhez megküldetett, azon utasítással, hogy önt, több rendbeli hamisítás és csalás miatt, in flagranti, ott a hol találtatik, elfogattassék; semmi jótállás el nem fogadtatván.»

«– Semmi ellenvetésnek hely nem adatik. Ön már Bécsben tudta jól, hogy minő vád alá van helyezve, s egyenesen azért jött le Magyarországba, hogy ha hirtelen egy birtokos hölgygyel összekelhet, majd talán a primæ nonus becses személyét megvédelmezi, a miben egyébiránt csalódott volna. És most újra kérdem öntől, volt önnek lelke, a börtönajtóban magával akarni rántani egy ártatlan hajadont?»

«– A szegény Melanie persze elájult, a szegény udvari tanácsosné magánkívül volt dühében; a szegény Sárvölgyi sírt, mint egy gyermek, a szegény vendégek szaladtak vissza a házhoz, s a szegény vőlegénynek le kellett szállni a felkendőzött lakodalmas hintóból, s ugyanabban a hattyúprémes costumeban átszállásolni a szolgabiró sáros csézájára; ott ugyan adtak rá egy porköpönyeget, hogy eltakarhassa magát, hanem azért a kócsagtollas kalpag csak a fején maradt közbámulatra».

«Én igazán megsajnáltam szegényeket! Hanem azért úgy látszik, hogy túléltem ezt a fájdalmat is. – Csak már az utczán ne történt volna! Ennyi -184- ember szeme láttára! Csak már legalább én ne láttam volna! Hogy lehetne valami regényes versióját adni a katastrófának. De milyen prózai kimenetel! Egy vőlegény, kit elfognak oklevélhamisításért, stellionatusért, filoutériáért a templomajtóban, a bársony jelmezben! – Azóta azután roppant sok tréfa sült ki a mi kedves barátunkra, a mit a Hohenstein, Weitenau stb. fejedelmek rovására elkövetett, s még inkább nehány könnyenhivő tőkepénzesre, kikkel e magas urak nevében üzleteket kötegetett. Ennek a tragédiája bizony be van fejezve.»

– E szerint Melanie még sem lett az ő neje? szólt Loránd. – És e szerint Melanie nem ment férjhez?

– Türelmetlen publikum vagy, öcsém. Pedig azért sem sietek az előadással. Be kell várnod, míg egy pohár ürömesszentiát leküldök a torkomon, mert arra, a mit most fogok elmondani, ha rá gondolok is felkeveredik a gyomrom.

Csakugyan nem tréfált: a sok chemicalia közül előkereste azt a palaczkot, melyben az örömlé állt, s egy pohárkával megivott belőle. Aztán Lorándnak is töltött.

– De igyad ki e poharat, ha mondom; mert addig nem beszélek tovább. A mit mondani fogok az erős méreg. Ez az antidotum. -185-

– Tehát kedves öcsém, attól a gondolattól válj meg, hogy Melanie még nem nő; mert Melanie igen is két napra rá férjhez ment és megesküdött – Sárvölgyivel.

– Persze, hogy tréfa: csakhogy nagyon bolond. Ki is venné az ilyesmit komolyan. Sárvölgyi tréfált, mikor azt mondta Bálnokházynénak: «asszonyom; a botrány megvan. A kisasszony se nem leány, se nem asszony. A kárral még a gúny is együtt jár. Kegyetek a világ előtt meg nem fognak jelenhetni többé ilyen skandalum után. Nekem van egy jó gondolatom: mi úgy is egyezkedésben vagyunk egy jószág felől, csapjunk fel egymásnak, s akkor megvan az egyezség! együtt marad a jószág is, a vételár is.» – Bálnokházyné is tréfált, mikor azt mondta leányának: – «kedves Melanie; nyakig estünk az iszapba, ne válogassunk nagyon a kézben, mely bennünket onnan ki akar húzni. Loránd vissza nem jön többet, Gyáli megcsalt bennünket; de az csak cserébe esett; mert viszont mi is megcsaltuk őt ezzel a mesével a megnyert uradalomról, amelyben csak egy ember hisz még: ez a becsületes Sárvölgyi. Ha hozzá mégy, úri asszony fogsz lenni: ha nem mégy, jöhetsz velem vándorszinésznőnek. Egyúttal amazokon is boszút állunk, mert ők Sárvölgyit is gyűlölik. Aztán elvégre Sárvölgyi igen kedves ember.» – Aztán bizonyosan Melanie is tréfált, mikor harmadnapra -186- az oltár előtt azt mondta a papnak: «hogy az egész világon csak egyetlen egy ember van, a kit érdemesnek tartson szerelmére, és az Sárvölgyi.» Én elhiszem, hogy ez mind tréfa volt; – hanem így történt.

– Igen is tréfa, ocsmány, émelyítő, vérkeverő tréfa! – tört ki Topándy haraggal. – Az a leány, a kit úgy szerettem: kit gyermekemül tartottam, ki bálványa volt előttem annak, a mit női tisztaságnak képzelnek: odaveti magát leggyűlöltebb ellenségemnek: egy undok hullának, kinek teste, lelke élve megrohadt már. Hiszen ha megtörve jön hozzám, s azt mondja: «én hibáztam!» még mindig tárt karral fogadtam volna vissza, nem kellett volna így befertőztetni azt az érzést, a mivel én gondoskodtam róla.

Oh barátom, nincs undorítóbb tárgya a kerek világnak, mint egy nő, ki meg tudta magát utáltatni!

– Azt mondtam: «no ha ti mind tréfáltok, hát hadd tréfáljak én is.» A házam épen tele volt víg czimborákkal, a kik segítettek káromkodni. De hát mit ér a káromkodás? Ekkor nekem egy bolond ötletem támadt. Azt mondtam: ha ti lakodalmat tartotok odaát, én is azt fogok tartani itt. Emlékezel rá, hogy volt kinn a tanyán egy vén, csonkafülű szamaram, a min a juhász szokta az esett -187- birkák bőreit behordani, s a mit cselédeim elneveztek csufondárosságból Sárvölgyinek. Aztán volt egy szép harmad-fűre menő telivér csikóm, a mit Melanie maga választott ki hajdan, hogy az az ő nevét viselje. A szamarat és a csikót felöltöztettem vőlegénynek és menyasszonynak, egyik részeg pajtás felöltözött barátnak, s ugyanakkor, midőn az igazi Sárvölgyi és Melanie húgom esküvőre mentek, én az udvaromban, e két állat személyében kiparódiáztattam e szertartást.

– Ez bolond gondolat volt: én magam is elismerem; folytatá Topándy. A vallási szertartásokat kigúnyolni! Ezért ülni fogok legalább két esztendeig a vármegyén; nem is védelmezem magamat; rászolgáltam, kiállom. Tudtam én azt akkor is, a mikor ez eszeveszett tréfát végrehajtottam, hogy mi lesz majd annak a jutalma? de ha mind azt, a mi jó van az északi vadászkutya csillagörvétől le a vinczellérbogár szárnysmaragdjáig, nekem igérték volna is, s viszont mindennel, a mi onnan lefelé a föld közepéig pokolnak képzelhető, megfenyegettek volna is; még is megtettem volna; ha már kigondoltam. Nekem pokolbeli boszúállás kellett: ez az volt. Hogy mennyire az volt? azt észre lehetett abból is venni, hogy a kortyondi fráterek, a mint kijózanodtak, mind szétiramodtak a háztól, s azóta egy pártól már levelet is kaptam, hogy ne áruljam el, hogy ő is itt volt akkor. Csak azt szerettem, hogy te nem voltál akkor itten. -188-

– Ne mondd azt, öcsém. Ne állj magadról jót. Nem tudod te, mit éreztél volna akkor te is, ha láttad volna, hogy halad egy szekéren az, a kit bálványoztunk, azzal, a kit úgy gyűlölünk? Nekem az eszemet forgatta az ki helyéből. És most mégis olyan iszonyú ürességet érzek lelkemben. Ez a leány nagy helyet foglalt el abban. Érzem, hogy nekem magamnak még jobban fáj az, hogy ily triviális tréfát követtem el a nevén, az emlékén. – Hanem hát már ez megtörtént, s vissza nem csinálhatjuk. Elkezdtük a gyűlöletet, s magunk sem tudjuk, hol fogjuk azt bevégezni? Most beszéljünk másról. Az alatt, míg én ülni fogok, te átveszed gazdaságom vezetését és itt maradsz.

– Dehogy tudod. Minek akarsz engemet mindig kitalálni. Nem tudhatod te azt, a mire én gondolok.

– Nem egészen ő az. Hiszen az is jutott eszembe, hogy egy fiatal embert és egy fiatal leányt hogyan hagyjak itt magukra egyedül? Hanem e tekintetben meg vannak a magam syllogismusai. A fiatal embernek vagy van szíve, vagy nincs. Ha van szíve, akkor vagy távol tartja magát a leánytól, vagy ha megszerette, nem kérdi, ki volt apja, anyja? mit hozott magával? ő érte -189- magáért megbecsüli a ritka értéket: a hű asszonyt. Ha nincs szíve, a leány lássa: legyen neki több. Őrizze meg magát. Ha egyiknek sincs szíve, hát akkor történik, a mi mindennapi eset a nap alatt. Ugyan ki búsúlt rajta valaha? Ebbe én nem szólok bele. A ki elismeri magáról, hogy állat, semmi más: annak is igaza van; a ki feljebbvaló lénynek tartja magát, embernek, nemes embernek, annak is igazat adok, s a ki angyal akar lenni, az is lehet következetes. Szeretőddé tedd-e a leányt, vagy hiteseddé? az kettőtök dolga; attól függ, hogy melyik kategóriájába akarjátok magatokat osztályozni a természetrajznak? Azt mondja-e az egyik: én, mén-szamár, veled akarok a bogácson együtt legelni, oh szép szamár-vemhe! vagy azt: én, férfi, istened akarok lenni, oh asszony, ki téged üdvezít! ez, mint mondám, ízlés és fogalom dolga. Rátok van bízva. Hanem sokkal nagyobb aggodalom van itten. Nem vetted észre, hogy itt Lankadomb körül roppant sok rablás történik?

– Nem úgy van; ez a mi környékünk valóságos góczcza egy messze elágazó rablóbandának, a minek működését én rég ideje nagy figyelemmel kisértem. Ezek a mocsárok itt körültünk igen alkalmas menedéket adnak azoknak, a kik a világot kerülni szeretik.

– Van az mindenütt. Szökevény cseléd, tolvaj pásztor. Szegény legények. A kik belátogatnak a tanyákra egy ital bort, szalonnát, kenyeret kérni; -190- én is elégszer találkoztam velük: tárczámból annyit adtam nekik, a mennyit nekem tetszett, s békével odább mentek.

– Itt másokról van szó. Czipra többet tudhatna erről, mint én, ha beszélni akarna. Az a sátoros had, a melyik mellől őt magamhoz váltottam, szüntelen itt lappang körülöttünk, s gonoszabb, mint a híre. Tetteiket nagyon el tudják titkolni, igen ravaszok és vigyázók. Nem szorulnak az emberi társaságra, el tudnak telelni a nádasban: épen azért sokkal nehezebben megejthetők, mint a mi gavallér betyárjaink, a kik a rablott jószággal a csárdába sietnek mulatni. Engem soha sem mertek megtámadni lakásomon, mert tudják, hogy elfogadásukra készen állok. Hanem közvetve mégis gyakran megadóztattak. Mikor Czipra egyedül utazott valahová, őt igen sokszor kirabolták. Te magad tanúja voltál ily esetnek. Nekem az a gyanúm van, hogy az a rablóvajda, a ki Cziprával ott a csárdában küzdött, Cziprának saját apja volt.

– Czipra mindig bedugta a szájukat egy pár száz forinttal, s aztán békében maradtak. Lehet, hogy fenyegette őket, arra az esetre, ha engemet bántani találnának. Meglehet, hogy ő végette kiméltek bennünket eddig. De az is meglehet, hogy valami más okuk is van Lankadombot üzletük középpontjának tartani, mint a miket eddig elmondtam. Emlékezel rá, hogy azon a pisztolyon, a mit akkor attól a rablótól elvettél, Sárvölgyi czímere volt? -191-

– Azt gondolom, hogy ez a Sárvölgyi az egész zsiványbandának az orgazdája.

– Onnan, hogy olyan igen kegyes ember. Azonban ne kutassuk most ezt. Egész elmélkedésemnek a vége az, hogy mielőtt azt a hosszú ülést meg kell kezdenem, mely nem portraitirozás végett fog velem megtörténni, szeretném a nyakunkról lerázni ezt a gyanús hadat.

– Fel kell perzselnünk azt az ó-kazlat, a miről már sokszor mondtam, hogy télen-nyáron laknak benne.

– Bizonyosan tudom. Ez a faj gyáva. Ha valahol megizenik neki a háborút, onnan eltakarodik, csak addig mer garázdálkodni, a míg tapasztalja, hogy félnek tőle. Valóságos farkastermészet. Széttép, ha védetlenül kaphat; de egy égő csóvával csapatostól elkergetheted. A kazlat fel kell égetnünk.

– Azt eddig is tehettük volna, de nehéz a hozzáférhetés, a régi tőzeg-bányák miatt.

– A miket még farkasvermekkel is szaporítottak veszedelmes szomszédaink, úgy, hogy puskalövésnyire nem lehet a kazalt megközelíteni.

– Ok nélküli vakmerőség lett volna. Azok, a -192- kik ott tanyáznak, a közeledőt biztos rejtekből lövöldözhetik le, mielőtt ez nekik valamit árthatna. Egyszerűbb tervem van annál. Mi ketten felülünk a csónakra, végig evezünk a csatornán, s mikor a kazal ellenébe értünk, messzehordó röppentyűkkel felgyújtjuk azt. A kazal az enyim: tovább nem kiadó: tessék kinek-kinek más szállást keresni.

Loránd azt mondja rá, hogy jó lesz; a mit Topándy akar, ő beleáll. Izenjék hát meg a háborút a zsiványoknak, nem bánja.

Még aznap este csendesen holdvilágnál le is csónakáztak a mocsár belsejébe; Loránd maga intézte a löveget, s oly szerencsés volt, hogy legelső röppentyűje a kazal oldalába furódott, s nem sokára mint egy égő pyramid lobogott fel az ócska szénahalmaz a mocsár közepett. A két ostromló rég haza is érkezett már, a míg a lángoló gúla a tájt messze bevilágítá: egyszer aztán szétcsapott a láng, millió szikrát lövellve az égbe, s az égő kazal zsarátnokát szétszórta a vizeken a forgó szél. Bizonyosan az elrejtett lőpor vetette azt fel.

Akkor épen senki sem volt benne otthon. Egy hang sem hallatszott az égés alatt, csupán a felriasztott farkasok üvöltése köröskörül.

Lankadombon is megváltozott a világ rende. Amaz elhírült botrány óta Topándy háztája olyan csendes, még vendég se járja; ellenben Sárvölgyi házánál minden este mulatság van: hajnalig szól a zene.

Sárvölgyi kezd hírre kapni a czigányvilágban. A zene vándorai kezdik a házát azon boldog asylumok közé számítani, a miket a szomszéd város bandái is fölkeresnek, s egyik banda a másik kezébe adja a kilincset.

A fiatal asszony szeret mulatni, s a férj örül, ha kedvét keresheti; tán egyébre is spekulál a mellett? Mindig kész dőzsölő is akad elég, ki nem válogatós benne, hogy kinek a borát iszsza; csak jó bor legyen.

Maga Sárvölgyi egyébiránt nem hagyja magát életrendszeréből kizavartatni; ő tíz óra után rendesen eltünik a társaságból s megy az áhítatnak s aztán az álomnak leróni adóját.

Neje ott marad édes anyjának felügyelete alatt és így igen jó kézben. -194-

Egyébként is Sárvölgyi nem kiállhatatlan férj; sem gyöngédsége, sem féltése jeleivel nem üldözi fiatal nejét.

Valóban úgy tesz, mint a ki házassága által csupán áldozatot akart hozni, csak egy ártatlanul meggyalázott szerencsétlen leányt kivánt felebarátilag megszabadítani a kétségbeeséstől.

Sárvölgyi hálószobáját egy előtornáczszerű vakfolyosó választja el a többi lakrészektől, mely téglával levén kirakva, ide szokták a zenészeket elhelyezni; azon tudva levő ok miatt, minthogy a barna művészek nagyon szenvedélyes kedvelői a bagórágásnak.

E hiányos beosztásból aztán nemcsak az a baj származik, hogy a háziúr egész éjjel hallgathatja ágyában fekve, azokat a szebbnél szebb walzereket és mazurkákat, a miken a felesége tánczol, hanem még az is, hogy kénytelen levén a tánczteremből hálószobájáig a czigányokon átlépkedni, azok által annyi hálálkodásban részeltetik, hogy csendes visszavonulásával nagyon is felötlő zajt okoz, a mi aztán mind rá, mind nejére, mind vendégeire nézve nagyon kellemetlen.

Eleget csitítja a barna fiúkat; ne hálálkodjatok, ne csókoljatok kezet, nem utazom sehová; de azok már egyszer nem engedik magukat a gratulálásból kiveretni.

Különösen egy vén, félszemű czimbalmos, kinek a félszeme be van kötve (épen csak ma érkezett a bandához): ez nem engedi magát lerázatni; elfogja -195- a háziúr kezét, össze-vissza csókolja minden ujját, minden körmét: «csókolom azt az aranygyűrűs kis ujját! csókolom azt a parancsokat osztogató ujját; csókolom azt a borravaló osztogató tenyerét! Az Isten fizessen meg még azért is, a mit nekünk adni szándékozik, sokasítsa el a familiáját, mint a seregélyeket a mezőn, bokáig járjon az aranyban, ezüstben, olyan legyen az élete, mint az eresztett méz; ha pedig meghalálozik…»

– Jól van, jól, bolond dade, – szabódék Sárvölgyi, – elég volt már az áldásod. Eredj, majd Borcsa asszony ad egy pohár bort érte.

De a czigány nem engedte magától így elvonatni a szót, még a hálószobájába is utána tolakodott a nagyságos úrnak, rányitva erőszakosan az ajtót s bedugva rajta bozontos fejét.

De a czimbalmos csak nyomta befelé az ajtót s utána furakodott kegyes jóltevőjének.

– Takarodol most mindjárt! – rivalla rá boszúsan Sárvölgyi s bot után nézett, hogy a tolakodó hizelgőt kiverje a szobájából.

Abban a perczben az, mint a párducz, egy szökéssel odaugrott, egy kezével torkon ragadta, másikkal hegyes kést szegzett a mellének.

– Ki vagyok? – morgott vissza a fenevad, -196- mint mikor előképe a vadonban a martalék nyakát átfogva tartja fogaival. – Én vagyok a Kandur! a megveszekedett Kandur. Láttál-e már veszett kandurt? Én az vagyok! Hát nem ismersz már?

– Mi kell? A te csontod, a te bőröd kell nekem. A te fekete véred kell nekem. Te haramia! Te rabló!

S azzal lerántá szeméről a köteléket: nem volt a másik szemének semmi baja.

Kiáltani hiába lett volna. Künn a leglármásabb zenét húzták; senki sem hallotta volna a segélyordítást. Más oka is volt a megtámadottnak csendesen viselni magát.

– Mit vétettél? – szólt a támadó, s úgy csikorgatta a fogait, hogy Sárvölgyit a reszketés állta el bele. Borzasztó hang ez az emberi fogcsikorgatás. – Mit vétettél? Még azt kérdezed? Még te kérdezed? Hát nem raboltál-e ki? he?

– Én raboltalak ki? Legyen eszed. Bocsásd el a torkomat. Látod, hogy úgy is kezedben vagyok. Beszélj okosan. Mi történt rajtad?

– Mi történt rajtam? Tedd magadat, no; mintha nem láttad volna tegnapelőtt este azt a szép illuminácziót. Mikor a berekben leégett a kazal, s aztán a puskapor szétrugta a tüzet, hogy nem maradt ott egyéb a bolond Kandur számára, mint egy nagy fekete verem. -197-

– Azt te gyújtottad fel! – kiáltá, magasra emelve villogó kését a fenevad.

– Azért, mert más senki sem tudhatta, hogy az én pénzem oda van eldugva. Ki tudhatta volna azt, hogy nekem pénzem van, más, mint te? a ki a fűzfásban mindig béváltogattad tőlem a bankót aranyra, ezüstre; egy kis bankóért adtál egy ezüstöt; egy nagy bankóért egy aranyat. Mit tudom én, melyik mennyit érhetett? – Te tudtad, hogy én pénzt gyűjtök. Te tudtad, hogy hogyan gyűjtöm? azt is tudtad, mire gyűjtöm? Mert megmondtam. – Leányom van egy nagyságos úr házában, a kiből ott bolondot űznek. Herczegasszonynak nevelik, a míg letéphették a virágát s akkor eldobják mosogató rongynak. Azt akartam kiváltani! azt! Volt már egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyam. – Azt akartam, hogy elviszem magammal Törökországba, Tatárországba; a hol pogányok laknak; s lesz belőle igazi herczegasszony, czigány herczegasszony! Ölök, rablok, házat török addig, a míg tele nincs fazék ezüsttel, köcsög aranynyal. Kell az a czigány kisasszonynak menyasszonyi ajándékra. Nem hagyom itt nektek, fehér pofájú porczellán nemzetség! Elviszem oda, a hol nem mondják azt: térj ki czigány! szaladj czigány! – Csókolj kezet, egyél dögöt, czigány! czigány! Add elő a pénzemet.

– Ne tátogj! ne is fáraszd a szádat. Egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyom add elő.

– Jól van, Kandur, a pénzed meg fogod kapni. Egy fazék ezüstöt, egy köcsög aranyat. Hanem már most hagyj szóhoz jutnom. A pénzedet nem én vittem el; a kazalt nem én gyújtottam fel.

– Bizonyosan. Tegnapelőtt este láttam őket csónakkal a csatornán a mocsárnak indulni, s mikor ismét visszatértek, már akkor a kazal lánggal égett. Puska volt mind a kettőnél; de én egy lövést sem hallottam; tehát nem vadászni jártak.

– Az úgy van, Kandur! a leányod utána bolondult annak az úrfinak; bizonyosan kivallotta neki, hogy az apja kincseket gyűjt: az úrfi aztán elvette a leányt is, meg a pénzt is; majd az üres fazekat vissza fogja adni.

– Megölöm, ha száz lelke van is. Ezt már megigértem neki régen, mikor legelőször találkoztunk. De most inni akarok a véréből. S láttad a vén szelindeket is, hogy ott volt a rablásnál?

– Topándyt? Fusson ki a két szemem, ha nem láttam. Ketten voltak, senkit sem vittek magukkal, még kutyát sem: itt eveztek el a kertek alatt. Sokáig néztem utánuk; megvártam, míg visszajönnek. -199- Minden szentek úgy legyenek hozzám kegyelmesek, a hogy igazat mondok.

– Mit? – Ha én akarom, egész csapatom van. Ha akarom, fényes nappal elpusztítom az egész falut. Ti nem tudjátok még, hogy ki az a Kandur?

– Oh én jól ismerlek, hogy ki vagy, Kandur! szólt Sárvölgyi, nyájasan czirógatva a rabló barna pofáját. Hiszen mi régi jó ismerősök vagyunk. Nem te vagy felelős azokért, a miket tettél, bizonyára, hanem a társadalom. Az emberiség volt ellenedben a támadó, te csak védted magadat, a hogy védhetted. Azért én mindig is pártfogód voltam, Kandur.

– Ne bölcselkedjél itt most nekem, – riadt közbe mérgesen a rabló. – Nem bánom én, akármi vagyok is. Zsivány vagyok. Nekem tetszik ez a név.

– De te nem aljas czélból raboltál, látod-e – hanem azért, hogy leányodat a bűn örvényéből kiszabadítsd. A czél magasztos volt, Kandur. Aztán megválogattad, kitől végy el valamit!

– Ne mentegess engem; majd mentsd magadat a pokolban, az ördögök nagyja előtt; annak hazudd majd ki a két szemét. Én zsivány voltam, öltem, raboltam, papot is raboltam ki. És most is ölni akarok.

– Bomolj meg! Bánom is én. Te rád épen úgy hallgat az az imádság, mint én reám. Adj inkább egy marék pénzt, hogy a czimborákat összeszedhessem. Azoknak foglaló kell. -200-

– Adok, Kandur, adok. Ne légy haragos, Kandur; tudod, hogy én nagyon szeretlek. Én nem vetettelek meg, mint mások. Mindig nyájasan álltam veled szóba, s gyakran megszabadítottalak üldözőidtől. Nálam nem mert volna keresni senki.

Sárvölgyi egy erősen belakatolt vasszekrényhez lépett s annak lakatjait egyenkint fölnyitogatva, felemelé nehéz ajtaját; a gyertyát maga mellé helyezve a székre.

Kandur két kézre fogta báránybőr-süvegét, mint egy zacskót, s azalatt kését fogai közé vette.

Sárvölgyi mélyen belemarkolt az ezüsthalmazba s midőn visszahúzta abból a kezét, egy kétcsövű pisztolyt tartott a rabló orra elé, felvont sárkányokkal.

Jól volt ez elrendezve hasonló esetekre; a pisztoly a lázsiások alá eltakarva szépen.

A rabló nagyot hördülve tántorodott hátra. Azt is elfeledte, hogy a kést kikapja a szájából. Úgy állt hátrahajolva Sárvölgyi előtt, a késsel fogai között, szemeit karikára felnyitva, s két kezét védelmül tartva maga elé.

– Látod; – szólt Sárvölgyi nyugodt hangon. – -201- Most lelőhetnélek, megtehetném. Egészen hatalmamban vagy. Hanem hát lásd, hogy én neked igazat mondok. – Tartsd a süvegedet és fogd a pénzt.

– Verje meg a csoda a tréfáló szemeidet; – nyikorgott a rabló a szájába fogott késen keresztül. – Mit ijesztgeted az embert? Csapjon beléd az istennyila!

Még most is reszketett, úgy meg volt riadva. A felvont fegyver más kezében kikergetett belőle minden bátorságot.

A rabló elrakta zsebeibe a pénzt, s felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre.

– Azt láthatod, hogy pénzedet nem én raboltam el; mert ha én tettem volna azt, most keresztüllőttem volna rajtad két golyót, egyet a szívedbe, másikat a koponyádba; még száz aranyat is kaptam volna érte, a mi fejedre ki van tűzve.

– Bizonyos lehetsz felőle, hogy nem én, hanem azok odaát vitték el a pénzedet.

– Igazad van. Zsiványok. Még azoknál is rosszabbak. Istentagadók. A föld megtisztul, ha ők ki lesznek irtva. Olyan igazsága van, a ki őket megöli, mint a ki egy farkast, vagy egy karvalyt lő le.

– Ez a hetyke ficzkó, a ki leányodat elcsábította; még egy másik ártatlan teremtés ellen is kiveté hálóját. Kettő kellett volna neki, egyik a jobb kezére, másik a bal kezére. Hogy aztán az üldözött ártatlan leányka a csábító elől házamhoz menekült, hogy feleségemmé lett, azok odaát halálos boszút esküdtek ellenem. Azért, hogy egy ártatlan lelket kiszabadítottam abból a bűnbarlangból, orozva akartak már háromszor megölni. Egyszer mérget öntöttek az ivó kutamba. Szerencsére elébb ittak belőle a lovak s mind megbetegedtek tőle. Másszor veszett kutyákat eregettek el az utczán, mikor én azon jártam, hogy megmarjanak. Leveleket küldözgetnek hozzám, a miket ha fölbontanék, elsülnének a kezemben és szétszakgatnának. Ezek a gonosz emberek meg akarnak engem ölni.

– Az a suhancz azt hiszi, hogy akkor az én feleségemet is odaviheti magához, s aztán egy -203- nap ez lesz a szeretője, másik nap Czipra, a te leányod.

– Ők nem ismernek se Istent, se törvényt. Azt teszik, a mit akarnak. Mikor láttad a leányodat legutolszor?

– Nem láttad, hogy el van hervadva? Az az átkozott megigézte és megrontja.

Kandur mutatta a kezébe fogott késsel, hogy mit akar? Szívébe döfni és megforgatni azt benne.

– Hogyan akarsz hozzá fogni? Nappal mindig puskával jár. Úgy tesz, mintha vadászni volna. Éjjel pedig jól be van zárva a kastély, s ha észreveszik a betörést, ők is vakmerő emberek.

– Csak bízd azt én rám. Ne félj semmit. A mit Kandur megfog, az meg van fogva. Krakk, krakk; így fogom összeropogtatni a nyakát mind a kettőnek.

– Te ügyes ficzkó vagy. Lám, hozzám is milyen ügyesen be tudtál férkőzni. Épen így bemehetnél azokhoz is: a czimborák hegedűsöknek, klarinétosoknak öltözve.

– Oh ho ho! Ne legyen arra gondod. Kétszer egy tréfát nem csinál a Kandur. Megtalálom én, a kit keresek.

– Még egyet mondok. Jó lenne, ha elébb parancsolhatnál velük, mintsem meghaltak. -204-

– Oh ne félj attól. Tudom én, hogyan kell valakinek szegeket verni a körme alá, szíjjal megszorítani a fejét, hogy még az apja koporsójában eldugott kincsre is rávalljon!

– Hallgass rám. Tedd a mit én mondok. Ne sokat kutasd az elrablott pénzedet. Nem sokat ér az. Egy pár ezer forint. Ha meg nem találod is: én két annyit adok neked. A mennyit a tarisznyádba beletömhetsz. Hanem valami mást kell megkapnod ottan.

– S nehogy bolonddá tegyenek, s más valami levéllel szúrják ki a szemedet, a mit te elolvasni nem tudsz; hallgass ide, micsoda czímerek vannak a pecséteken? Az egyikben van egy halfarkú hableány, a ki félholdat tart a kezében: ez az Áronffy-czímer; – a másikon van egy gólya, három búzakalászszal a lábában, ez a főbiró czímere; – a harmadik czímeren egy félkerék, a miből egy egyszarvú jön elő, ez a Nyárady-czímer, a negyedik egy korona, kardos kézzel: ez az esküdt czímere. Az ötödik pedig, melynek középen kell lenni, Topándy czímere; ez áll egy koronás kigyóból.

– «Hableány félholddal: – gólya búzakalászszal: – félkerék egyszarvúval: – korona kardos kézzel: – kigyó koronával». Nem felejtem el. – S minek neked ez a levél?

– Azt is megmagyarázom neked, hogy fenékig beleláss a gondolataimba s onnan itélhesd meg, mennyire komolyan akarom azt végrehajtva látni, a mit rád bíztam. Ez a levél Topándy újabb végrendelete. Míg a feleségem nála lakott, Topándy azt vélve, hogy öcscséhez fog nőül menni, vagyonát unokahugára s annak leendő férjére hagyta s e végrendeletét a káptalanhoz be is adá őrizés végett. A mint azonban unokahuga feleségemmé lett, új végrendeletet írt, s ezt azokkal, a kiknek a czímerét elmondtam, aláiratta, lepecsételteté, de nem küldte el a káptalanba, mint az elébbit, hanem otthon tartja, hogy majd a tréfa annál nagyobb legyen, ha mi az első végrendelettel előállunk, s akkor előkerül az utóbbi, mely amazt semmivé teszi, s a feleségemet mindenből kizárja.

– Ha tehát már most ez az öt pecsétes levél az én kezembe kerülhetne, s az öreg Topándy véletlenül meg találna halni, a nélkül, hogy másik testamentomot írhatott volna: hát akkor, tudod-e, mit érne az én kezemben az a kis papiros?

– Hogy ne tudnám? Kastélyt, uradalmat, egész uraságot! Az mind te rád maradna; a régi testamentom neked adná azt. Értem már! Látom már! -206- Most tudom már, milyen bölcs ember vagy te! Oh milyen okos ember vagy te, hallod-e?

– És azzal a hírrel, hogy a szomszéd véletlenül meghalt és másikat nem írhatott.

– Akkor nem szükség azon aggódnod, hogy mennyi pénzed legyen a helyett, a mit elraboltak. És azután mehetsz leányostól Tatárországba: a hol senki sem fog üldözni.

– Jól van. Nagyon jól van. Bízd rám a többit. Két napnál többre nincs szüksége a Kandurnak az ilyen munkához.

«Tehát, először is: kapok pénzt! – másodszor: állok boszút! – harmadszor: viszem Cziprát! – negyedszer: jól lakom emberhalállal! – és ötödször – megint kapok pénzt! – A munka meglesz.»

A két alkuvó kezet szorított. A rabló eltávozott az ajtón, melyen jött; Sárvölgyi ment aludni, mint ki ügyeit jól rendezé, s a folyosón húzták a czigányok a legújabb keringőt, melyen Melanie és Bálnokházyné hevült arczczal lejtettek a vígan mulató társaság között.

Könyveket írtak már a rég elmult népek hitregéiről; a két földsark és a napfordítók népfajainak babonáit összegyűjték a tudósok: és egyről még nem beszéltek: arról a végtelen mythoszról, a mi a női szívben, a szerelem forró légkörében végtelenül él és újraszülemlik.

«Ha poharadból iszom észrevétlenül s te utánam kiüríted azt; – megiszod benne a szerelmemet, s úgy fogsz utánam epedni, mint én epedek te utánad: kedvesem.»

«Ha éjjel rólad álmodva fölébredek, s vánkosomat megfordítom fejem alatt; te is oly édeset fogsz álmodni felőlem, mint én te felőled: – kedvesem.»

«Ha hajadnak egy szálára gyűrűmet, a mit adtál, rákötöm, a pohárba bocsátott gyűrű annyiszor fog ütni annak oldalára, a hány évig te szeretni fogsz engem: kedvesem.» -208-

«S ha én egy szálát hajamnak gyolcsruhád szegélyébe bevarrhatom; fájni fog a szíved értem, mikor azt felveszed: – kedvesem.»

«Ha tűvel megszúrtam ujjamat, rólad gondolkozva; hűtelen voltál akkor hozzám: – kedvesem.»

«Ha az ajtó kinyilik magától, felőlem gondolkoztál akkor, s sóhajtásod nyitotta ki az ajtót: – kedvesem.»

«Ha csillag fut le az égről, s nevedet hirtelen kimondom, a míg fut; rám kell akkor gondolnod egyszerre: – kedvesem.»

«Ha a katinka-bogár kezem fejéről elszáll; arról tudom meg, merre jársz te most? – kedvesem.»

«Ha a meggyújtott csepű tenyeremről a magasra száll; enyim fogsz akkor lenni! – kedvesem.»

«Ha fülem megcsendül, hírt hallok felőled; ha orczám kigyullad, felőlem beszélsz akkor: – kedvesem.»

«Ha öltönyöm visszájáról vettem fel véletlen: nem csalhatsz meg akkor: – kedvesem.»

«Ha gyűrűm elpattan ujjamon; te lész akkor az én halálom oka: – kedvesem.»

Minden tárgyban, minden gondolatban a szerelem mythologiája él; mint az ókor istenségei, mikkel a költők füvet, fát, patakot, tengert és egeket benépesítettek. -209-

A virág szirma arról beszél: szeret-e, nem szeret-e? a csengő madár a háztetőn; a nehéz bőjttel kiérdemelt álomlátás, a megöntött ólom, a mosdó czicza; mind a szerelem felől beszél: s melyik leány nem hiszi, a mit beszél?

Ha tudnák, mennyire nem érdemeljük mi meg, hogy miattunk a szerelem polytheismusával benépesitsék a prózai világot!

Nagyobb rabság volt az, mint a szolga kreolleányé, kinek minden tagja ura szolgálatában fárad: – ő neki minden gondolatja szolgált annak.

Reggeltől estig semmi más, mint remény, féltékenység, gyöngéd hizelgés, reszkető aggodalom, az öröm extasisa, a lemondás keserve, a szenvedély lángoló őrjöngése és a hideg kétségbeesés, egymással szüntelen küzdve, egymást fölváltva, s az imádott ifjú minden szavából, minden tekintetéből új táplálékot nyerve! És azután alkonytól hajnalig újra ugyanzon küzdés, még az álomban is.

Pedig mindössze miért? Tán, mert elment mellette úgy, hogy kezét meg sem szorítá.

Falú helyen nem szokás elűzni a szegény csavargókat: adnak nekik lisztet, zsiradékot, darabka szalonnát; hadd éljenek ők is.

Azok aztán mondanak érte szerencsét. Kinek ne kellene a szerencse ilyen olcsó áron?

S a czigányasszony hamis szeme olyan gyorsan észreveszi, kinek miről kell szerencsét mondani?

Restelte, hogy valamelyik barnapiros arczszínéről, égő fekete szemeiről rá ismerne s a cselédek előtt elárulná faját. Bújt előlük, hogy ha jöttek.

Azért a czigányasszony mégis észrevette a szép kisasszonyt, s meg is nagyságolta.

– Mit nagyságolsz engem? nem látod, hogy én is cseléd vagyok, sütök, főzök a konyhában; felgyűrt ingujjam; két szél kötényem.

– De nem bizony. Szolgáló cseléd nem hordja olyan egyenesen a fejét, nem tudja úgy mutatni a haragját. Ha a nagyságos kisasszony rám tekint, úgy ide szorít a sarokba a két szemöldökével, mintha meg volnék vasalva.

– Hát ha ennyit tudsz, akkor azt is kellene tudnod, hogy asszony vagyok: ostoba.

– Dehogy vagyok én ostoba; dehogy rossz az én szemem. Kiismerem én a vadgalambot a szelid közül. Dehogy asszony maga, nagyságos kisasszony, -211- csak kisasszony maga még. Sok lány szemébe, sok asszony szemébe néztem én már: tudom, milyen az egyik, milyen a másik? A leány szeme bújik, bújik a szempillák alá, mintha mindig lesből nézne, mintha mindig attól félne, hogy észreveszi valaki; az asszony szeme mindig fénylik, mintha keresne valakit. Mikor a leány azt mondja tréfából, én már asszony vagyok: elpirul utána; ha asszony volna, mosolyogna. Leány bizony maga még, nagyságos kisasszony.

Czipra restelte, hogy szóba állt vele. Érezte, hogy valóban ég az arcza. A nyilt tűzhelyhez sietett, ellódítva onnan a szolgáló cselédet, hogy a lángoló tűzre foghassa arcza égését.

A czigánynőt még tolakodóbbá tette az, hogy zavarba hozhatta a leányt. – Oda furakodott hozzá.

– Mást is látok én még, szép kisasszony. A mely leány hamar pirul, sokat búsul, sokat sóhajt. A nagyságos kisasszonynak együtt van az öröme is, meg a bánata is.

– A mi olyan szeliddé teszi a vőlegényt, mint a kezes bárányt, a ki mindenütt a gazdasszonya után szalad. -212-

– Dehogy löktök ki engem innen, leányzók; inkább ti is hallgassátok meg, a mit mondok. Melyitek ne akarná azt megtudni, hogy mit kell csinálni, hogy a legény úgy meg legyen babonázva, hogy ha minden porczikája tele volna is hamissággal, még se csaphasson el másfelé? No, te Zsuzsi, látom, hogy te nevetsz neki. Hát te Kati? Hej, láttam ám a Jóskádat, mikor a bíró leányával beszélt a kerítésen; annak se ártana ám az igézés.

A sok vihogó leánycseléd, a helyett, hogy Cziprát megmentette volna a czigányasszonytól, még segített annak az ostromlásában. Körülfogták, elállták Cziprának is az útját s kiváncsian lesték, mit mond majd a czigányasszony?

«– Mikor éjjel éjfélkor a dali madár megszólal az ablak alatt, vigyázd meg, melyik ágon szólt? eredj ki mezítláb, törd le azt az ágat, ültesd el cserépbe, tedd az ablakodba, öntözd meg szádban hordott vízzel; mire megéled az ág, a szerető visszatér hozzád s sohasem hagyhat el többet.»

– Drágalátos, nagyságos, szép kisasszony, ne sajnáljon az Isten áldásából nekem is juttatni valamit.

Czipra zsebe mindig tele volt mindenféle apró pénzzel, rézgaras, hatkrajczáros, ezüst hármas, ötös, tizes, huszas, akkori idők divatja szerint; mikor az egyik embert váltóban, a másikat pengőben kellett fizetni. Czipra belemarkolt s aztán a tenyerébe fogva elkezdett válogatni az érmekben, hogy meglelje köztük a rézpénzek legkisebbikét, a váltókrajczárt, koldusnak való alamizsnát.

– Oh aranyos nagyságos kisasszony; hálálkodott a czigányasszony. Nekem is van otthon egy ilyen nagy eladó leányom: nem ilyen szép, mint maga; de épen ilyen magas. Annak is van vőlegénye, el is venné mentül elébb.

– De nem veheti el, mert nincs annyi pénzünk, hogy a papnak meg tudjunk fizetni.

Czipra meglelte már az ezüst pénzek között a legnagyobbikat s azt adta a czigányasszonynak.

A czigányasszony úgy eláldotta érte! Fizesse vissza az Isten szép vőlegénynyel, holtig tartó szerelemmel.

Czipra pedig elgondolkodva dúdolta magában szöveg nélkül azt a nótát: «Czigányasszony volt az anyám». -214-

Olyan ékesen szóló a gondolat! Ha a nyelv mind el tudná azt beszélni, a mit a néma lélek saját magának elmond?

«Ha elmennél mellettem, rám se néznél, elfordulnál: úgy is jó volna; – ha mellém ülnél, magadhoz vonnál, boldoggá tennél; – de te jösz, szemembe mosolyogsz, kezemet megszorítod, szeliden szólsz hozzám, s aztán odább mégy.»

«Százszor elgondolom, hogy ha te nem szólítasz meg engem, én szólítlak meg téged; ha te nem kérdezed meg tőlem, én fogok a szemedbe nézni, s megkérdezem tőled, «szeretsz-e?»»

«Hiszen nem kivánom én tőled, hogy hozd le nekem az égből a holdat; csak azt, hogy szakítsd le az ágról a rózsát.»

«Ha leszakítottad, összetépheted, elszórhatod leveleit a földre, nem kell azt a kalapod mellett viselned, s felelgetned orczapirulással, ha kérdezik, kitől kaptad? Eltépheted, eltaposhatod. A czigányleány adta.»

«Ha szeretsz, miért nem szeretsz igazán? ha nem szeretsz, miért járatsz magad után.» -215-

«Mennyi ilyen nóta van már, a mit a szegény leányok olyan keseregve énekelnek!»

«Százszor ajkamon van, hogy legalább, ha szólni nem merek is, ezt a nótát eléneklem, a mikor ő meghallhatja; de valahányszor meglátom: megnémulok és nincsen erőm.»

«Nem tudok én semmit, nem vagyok én varázsló, nincs az én szememnek semmi hatalma.»

Szegény leány, míg szíve tele volt ábrándos töprengéssel, szeme, szája, keze a házi munkával volt eltelve; nem ült le a csillagot nézni, a hangszert búslakodtatni; dologhoz látott: azt mondták róla, hogy «tüzes gazdasszony».

Észre sem vette, hogy Loránd jő a háta mögött, mikor ő a folyosón künn a tojáshabot veri, s az üdvözli őt nyájasan.

Azt várta, hogy legalább annyi időre meg fog állni, mint máskor, hogy megkérdezze, mit főzesz? s ő arra egy más kérdéssel válaszolhasson:

De még csak annyit sem tett meg, hogy megállt volna; hiszen csak véletlenül jött ezen, s minthogy -216- nem kerülheté ki, azért mondott egy keserves «jó napot». Aztán odább ment. Topándyt kereste.

Topándy szobájában várt Lorándra s épen egy feltört levél olvasásával foglalkozott.

– No öcsém, szólt Lorándnak nyújtva a levelet: itt van az operának a nyitánya.

Loránd átvette a levelet, mely így kezdődött: «Ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az úrnak.»

– Láthatod a jó nap kivánásról. Egyúttal tudatja velem a főbíró, hogy holnap reggel itt lesz a törvényes vizsgálatot a helyszinen megtenni; hát holnapra rendeld be neki a cselédeket, meg a vén csacsit is. Azt is hadd benevolizálja, s aztán vigye el mellékletül, sub stria.

– Még pedig lánczon. Mindig nevettem az öreg kondásomat, a ki másfél évig volt a tekintetes vármegye lánczkoptatója, hogy azóta is olyan kaszáló lépésekkel jár, mintha még mindig kerülgetné egyik lába a másikat a lánczczal. Ezután majd ketten fogunk egymáson nevethetni.

– Jobb lesz bizony, ha a porkolábnak küldök egy süldő-malaczot. Már ez ellen öcsém, nem lehet rugódozni. Ez olyan, mint a hideg fürdő; az az ember ha apródonkint megy bele, a foga vaczog; -217- ha egyszerre beleugrik, még jól is esik. Beszéljünk komolyabb dolgokról.

– Épen én is azért jöttem, hogy egy igen komoly tárgyról akarok bátyámmal szólani.

Topándy hosszasan nézett az ifjú arczába, helyeslő szemöldei egyet-egyet rándulnak fölfelé s azzal nagy hidegen azt mondá:

– És olyan hű hozzám. Sok hálával tartozom neki. Mikor beteg voltam, testvérem nem ápolhatott volna jobban, ha bánatom volt, ő jobban búsult rajta, mint magam.

– Ah, hah, nagylelkűség! Liberális fitogtatás? Ez sem ok arra, hogy nőül vedd Cziprát. A szomszéd gróf kályhafűtőjét vette nőül, csak azért, hogy beszéltessen magáról: az eredetiség érdeme sem a tied. Ez mind nem ok arra, hogy nőül vedd Cziprát.

Erre aztán Topándy arcza is ellágyult; a szokott sarcastikus gúny valami szelidebb színezetnek adott helyet.

– Ez már más szó. Ez, csupán ez az egy ok -218- lehet rá, hogy elvedd. S hány napja már, hogy szereted?

– Arról nem tudok számot adni. Mindig jól esett őt látnom, mindig tudtam azt, hogy szeretem őt, mint egy jó testvért. Azt a másikat imádtam, mint egy angyalt; s a mint megszünt rám nézve angyal lenni, mint nő iránt nem érzek szívemben az elmult lángból semmit. Semmit, még füstöt, még hamut sem. De ezt a leányt, kinek minden gyarlóságát ismerem; kit ábrándom nem szépített, kit olyannak látok, a milyen valóban; ezt szeretem most, mint egy hű, szerelemért igaz pézzel fizető nőt; és elveszem – nem hálából, nem szánalomból; de elveszem, mert szivemet betölti.

– Legelébb is írok anyámnak: megírom neki, hogy íme egy köszörületlen gyémántot találtam, fogadja leányának; s azután elviszem hozzá Cziprát, legyen ott, míg megkeresztelik s míg őt anyámtól ismét el fogom hozni.

– Nagyon köszönöm: hogy leveszed rólam a terhét ennek a czeremóniának. A mit papokkal kell végeznetek, tegyétek úgy, hogy én ne lássam. S mikor tudatod ezt Cziprával?

– De mégis lehetséges, hogy úgy történhetnék. Lehetnének más czélzatai veled. Mit tennél akkor? -219-

– Akkor? – szólt Loránd elgondolkozva; s hosszú csend után szólt: szegény anyámnak annyi bánata volt miattam.

– De ha azt mondaná, hogy hagyjam el örökre, vagy ezt a leányt, vagy őt; azt felelném rá és fájna bele a lelkem: «anyám, szakíts ki szívedből, én nőmmel bujdosom tova».

– De e felől nincs semmi aggodalmam. Családunkban nem volt otthonos a nyegle büszkeség: boldogságot kerestünk, nem hiú összeköttetéseket, s Czipra azon leányok közé tartozik, a kiket a nők még jobban megszeretnek, mint a férfiak. Egy igaz jó barátom is van otthon: testvérem, s egy csábító előzmény részemre derék ángyom.

– S egy szószólód is van még valahol, a ki minden istentelensége daczára, emberien érezni tud, s ki azt fogja mondani: «nincsen neve ennek a leánynak? Itt az enyim: viselje azt!»

Bezártak már minden ajtót a kastélyban; Loránd maga szokta megnézni esténkint, a tolózárak át vannak-e reteszelve? a keresztrudak le vannak-e kapcsolva, a kulcsok a zárakon vannak-e mind? azután bekopogtatott Czipra ajtaján, jó éjt kivánt neki; Czipra is visszakivánta a jó éjt s Loránd is szobájába tért, s ezzel az utolsó ajtózördülés is elhangzott a házban.

Czipra mindennap jobban érezé, hogy milyen véghetetlen üresség lehet egy szívben, a honnan hiányzik – az Isten?

Ha bánata van, kinek panaszoljon? – ha vágyai vannak, kinek könyörögjön, ha rémek üldözik, kitől kérjen segélyt, bátorságot? ha kétségbeesik, kitől kérjen reményt?

Oh, ti bölcs férfiai a mindent előállító anyagnak, legalább a nők számára hagyjátok meg az istenséget.

Mikor a nagy szívdobogástól nem tudja lehunyni -221- szemét, csak hánykódik álmatlan fekhelyén, kínozva ismeretlen sejtelmektől, s nincs lelke előtt senki, a kitől megkérdezze: «oh uram! közelgő halálom vagy közelgő üdvösségem előérzete ez? mi bánt? mi borzaszt? mi csábít? mi tölti el édes borzadálylyal szívemet? Oh uram, légy velem!»

Föltérdel ágyában, kezeit összekulcsolja keblén; arczát felemeli és összegyűjti szívének minden gondolatját: hogyan kellene imádkozni? Mi lehet az a szó, mely közel hozza az Istent? Minő mondások, minő varázsigék kellenek ahhoz, hogy az a nagy szellem, a ki mindent tehet, alászálljon az égből? Minő bölcsesség az, a mit az emberek egymás elől rejtegetnek, egymással csak titokban, betűk alakában közlenek, a mi utat nyit a bolyongónak egy láthatatlan lény ismeretlen lakásáig? Hogyan kezdődik az? Hogyan végződik az? Oh milyen rettentő szívfájdalom, nem tudni imádkozni: csak így térdepelni kiáltó vágyaktól megtelt szívvel és néma ajakkal! A milyen gyönge hang egy zokogó sóhajtás, a milyen iszonyú távol a csillagos ég, ki hallja meg azt ott?

És a némán térdeplőnek ki nem mondott imáját van, a ki feljegyzi: és a szót, a mely mondva nincs, van, a ki meghallja.

Szegény leány! nem is sejtette azt, hogy ez az érzés, ez a felmagasztalás: ez az ima; – nem a szó; nem az elmondott beszéd, nem a megszólítások, -222- nem az ámenek. Az, a ki szívekbe lát, – a szívekből olvas s nem mérlegeli a szavak ékességét.

Azon órában, hogy a szenvedő leány ily némán térdepelt a minden vigasztalások ura előtt; az a férfi, kit szívében oly régtől, oly örökké bálványozott, ép oly ártatlanul ült íróasztala mellett, tőle csak két faltól elválasztva, s felőle gondolkozott, róla írt, s gyakran törülte szemeit, miket ellepett a közben a köny.

A szép csillagos éjszaka félhomályában tizenkét lovas lépett egymás nyomában az ingovány nádasai között.

A tekervényes úton Fáraó könnyeden lejtve vezeti őket; ő is sietni látszik s néhol csapa nélkül tör keresztül a nádon, rövidítve a kerülőt, mintha őt is valami boszú ösztönözné.

Körülfogják a lovagot, s mozdulatait követik. Kandur korbácsával csapkod feléjük.

Mire a fiastyúk feljön az égre, épen akkorra érnek el a hajdani tanya helyére.

Szerteszét idomtalan égett tömegek hevernek. A mint a széna gyurmává olvadt a lángban, most olyan kemény, likacsos kő támadt belőle, hogy semmi csákánynyal nem lehet széttörni.

Még most is kicsordul a köny szemeiből, mikor tanyáját így elpusztítva meglátja.

– Látjátok, mivé tettek a zsiványok; – szól Kandur czinkosaihoz. – A mit összegyűjtögettünk, hogy majd elvisszük magunkkal más országba, mind ellopták, s aztán felgyujtották a tanyát. Csónakkal jöttek idáig; kitanulták az útját, hogy kell a zsombikon keresztül jönni a lélekvesztővel a zsivány palotájáig? Most visszaadjuk nekik a látogatást. Mind itt vagytok-e?

– Nem szükség kipányvázni a lovakat, innen nem mehetnek el sehová. Egy ember itt maradhat az őrzésükre. Ki akar itt maradni?

– A lovakat is csak kell őrizni valakinek, hogy a farkas le ne vágja az alatt.

– Hoztál volna akkor bojtárt magaddal, mert mi nem jöttünk ide lovakat őrizni.

– Jól van pajtás, csak azt akartam megtudni, -224- nem szeretne-e valaki közülünk hátra maradni? nem «oldzik-e valakinek a bocskor-szíjja?» Tudja-e mindegyitek a maga dolgát? Jőjjetek sorba. Hadd mondom el még egyszer mindenkinek a kötelességét. Kanyó, meg Fosztó!

– Ti ketten, a mint megérkeztünk, a cselédház két ajtaját elálljátok. A ki ajtón vagy ablakon át menekülni akar, halálfia.

– «Csutor, meg Disznós!» ti ketten a vadászlak előtt állok lesbe, s a mint onnan valaki segítségül akar jönni, azt lepörkölitek.

– «Bogrács!» Te az utczaajtót foglalod el, s ha parasztcsőcselék merne közelíteni, belé lövöldözöl: a paraszt ellen magad is elég vagy.

– «Korvé, meg Pofók!» ti az első tornáczczal szemben, a kút mellett foglaltok helyet, s ha valaki az első ajtón akarna kiosontani, csak tüzet neki. Hiába ne puskázzatok. – Ti többiek: Vasgyúró, Hentes, Piócza, Agyaras velem jöttök a kert felől, s a bokrokban meghúzzátok magatokat, míg jelt adok. Ha egyet füttyentek, az tinektek szól. Ha csellel bejuthatok, csendesen, a nélkül, hogy egy lövést kellene tenni, az legjobb lesz. Én kicsináltam az útját, azt hiszem, hogy megeshetik. Akkor hárman bejöttök velem, egy az ajtóban marad. A pányvák készen legyenek. A nyakába -225- vetni, lerántani a földre, aztán megkötözni. A fekete szakállú erős ember, azzal hirtelen kell bánni; ha nem megy máskép, puskaagygyal a fejére. Hanem az öreget élve kell megkapni, mert azt vallatni fogjuk.

– Azt majd csak bízd aztán rám; – szólt egy ripacsos képű ficzkó, nagyon önelégült vigyorgással.

– Hiszen én is ott leszek; – folytatá Kandur; – ha pedig csellel nem tudnánk bejutni csendesen a kastélyba, ha lármát ütne valaki; ha azok odabenn fölébrednének; akkor az első füty tyentés nektek szól, négyeteknek. Kettő velem a kert felőli ajtót befeszítni jő. Itt vannak-e a kecskelábak?

– Itt vannak; – szólt egy rabló, szűre alól előmutatva a feszítő vasrudakat.

– Te Piócza, meg te Agyaras arra vigyáztok, hogy ha ők kilőnek az ablakon, a fák mögül az ablakon át visszalövöldözzetek rájuk. – Ha pedig kettőt fütytyentek, az azt jelenti, hogy baj van, s akkor minden oldalról fussatok én hozzám segíteni. – Ha nem tudnók betörni az ajtót, vagy azok a rablók nagyon jól védelmeznék magukat, akkor rájuk gyújtjuk a háztetőt, s odaperzseljük őket. Így is jó lesz. A szurok-csóvákat itt ne felejtsétek.

– Hát te Pofók, talán fázol? No, majd mindjárt felmelegszel. Add ide Korvé a csutorát. Igyatok egy kis szíverősítőt előbb. Kezd el Hentes! Tor előtt, tudod, hogy jó egy korty papramorgó. -226-

– Nézd, neked alig hagytam benne; – szólt szemérmes mentegetőzéssel az utolsó ivó.

– Én nem is iszom ma pálinkát. A közlegény igyék, azért, hogy vak legyen, mikor parancsolnak neki, de a vezér ne igyék, hogy lásson parancsolni. Majd iszom én mást, ha vége lesz. Most aztán, lássatok a maskarához.

Kiki leveté ködmenét, mentéjét; bélésével kifelé fordította; úgy vette föl ismét. Azután felmarkolva a szétszórt pernyét, feketére mázolá vele arczát, felismerhetetlenné téve magát.

– Engem hadd ismerjenek fel. Még a ki nem ismerne is, majd megmondom neki, hogy ki vagyok? Én vagyok a Kandur, a veszett Kandur, a ki megissza a véredet, kitépi a béledetl Ismerjetek rám! Hogy fogok a szemük közé nézni! hogy fogom fogaimat vicsorgatni rájuk, mikor meg lesznek kötözve, hogy kérdezem meg majd az úrfit nagy nyájasan: «no fiacskám, kedves purdém; voltál kertben? láttál farkast? féltél tőle? – huss huss!»

– Te is keresed a mi nincs, Fáráó! – mondja lova nyakát megveregetve a rabló. – Ne búsulj, holnap térdig állsz az abrakban, s azután urat hordasz a hátadon. Ne búsulj Fáráó. -227-

Hat lélekvesztő volt a nádasban elrejtve; könnyű járművek, egy darab faderékből kivágva; csak akkorák, hogy két ember elfér egyben, s a hol elfogy a víz, két ember ismét odább viheti a vállán. A rablócsapat vízre ereszté a ladikokat, s egymás után útnak indúltak velük, ügyesen, merészen tudták kikeresgetni a vízjárást, mely most lefelé tartott a Tiszának, míg végre belejutottak abba a folyásba, mely a nagy csatornához vezet; ezen csatornán azután egész a lankadombi parkig lehet evezni, a hol a vadásztanya van.

A lankadombi jobbágytelkeken nyugtalanul üvöltöttek a kutyák, s a Topándy-kastély házörző ebei nem felelgettek ezuttal nekik. Aludtak. Azokat valami kóbor czigányasszony ez éjjel jól megvendégelte farkasalmás malaczhússal.

A rablók nesztelenül, észrevétlenül érkeztek meg a kastély udvarába, s a hogy Kandur előre kiosztá szerepeiket, mindegyik rögtön elfoglalá a neki rendelt helyet, a kútnál, a cselédháznál, az utczaajtónál.

Mikor aztán mindenki helyén volt, Kandur odalopózott hasonmászva az orgonabokrok közé, mik Czipra kertrenyíló ablakai alatt csoportot képeztek, s egy akáczfalevelet szájába véve, azon kezdé a csalogány énekét utánozni.

Művészi remeklés volt, a mit a puszták vad fia -228- egy falevél segélyével a dallosok legédesebbikének szájából ellopott. Azokat a tündéri csattogásokat, azokat a méla, hívó hangvonatokat, azokat a szeszélyes kanyarulatokat, miket hangjegyre nem szedett még senki, oly híven, oly természetesen tudta utánozni, hogy még elrejtőzött társait is megcsalta vele.

Az a láthatlan kéz, melyet keresett, letakarta szemeit, s édes álmokat küldött le szívére. Talán, ha ez álmot végig aludhatta volna, egy boldog napra ébredt volna utána!

A csalogány! A szerelem énekese! Miért van rábizva, hogy éjszaka énekeljen, mikor minden madár fészkén űl és fejét szárnya alá rejtve alszik? Ki küldi őt: «kelj és hirdesd, hogy a szerelem mindig ébren van?»

«Ha éjjel, éjfélkor, ablakod alatt megszólal a dali-madár; menj oda mezítláb, törd le azt az ágat, a melyen énekel, ültesd cserépbe, öntözd meg szádbanhordott vízzel; mire megéled, szeretőd megtér hozzád, s el nem hagyhat soha.»

Nem. Nem. Milyen nevetséges volna az? ha valaki meglátná, tovább mondaná, kigúnyolnak érte.

Pedig milyen könnyű volna megkisérleni: ágacskát a virágcserépben. Ki tudná meg, hogy mi az? Ártatlan tréfájuk a lyányoknak; a mivel nem tesznek senkiben semmi rontást. Gyermeteg babonája a szerelemnek.

Hátha igaz? hátha van benne valami? Olyan sokszor mondják: ez meg amaz asszony mit adott be a férjének, hogy olyan hiven szereti, még a hibáit sem látja! Hátha igaz?

Hogyan csodálkoznak sokszor, hogyan szerethetett meg valaki valakit? mivel igézték meg? Hátha igaz?

Hátha vannak olyan szellemek, a miket talizmánnal lehet megfogni, aztán hoznak, tesznek mindent, a mit parancsolnak nekik?

Czipra önkénytelenűl összeborzadt. Maga sem tudta miért; de egész teste reszketett és fázott! -230-

«Nem. Nem kell így; mondá magában. Ha cserében nem adja szívét; szívét szívért; – orozva ne legyen enyim. Ha nem szerethet azért, hogy megérdemlem! ne szeressen azért, hogy megbabonázom. Ha nem szeret, ne is utáljon. Eredj innen dali-madár, nekem nem kellesz.»

Azzal takaróját fejére húzta és a fal felé fordult. De az álom csak nem jött vissza: de a reszketés csak nem mult el; de a dali-madár csak nem hallgatott el a bokorban.

Már egészen az ablak alá jött; ott énekelte: «jőjj, jőjj, jőjj; ide jőjj; ide jőjj!»

Néha úgy tetszék, mintha a dali-madár szavában világosan ki volna mondva: «Czipra! Czipra! Czipra!»

Szíve úgy dobogott, majd kiszakítá keblét és minden tagja úgy reszketett.

Kilépett ágyából, s azzal együtt kilépett abból a bűvkörből, melyet az Úr ihlete képez a hozzámenekülő körül, s melyben az alvilág minden kisértője elől olyan jól meg van védve.

Csak egy kis galyacskát letörni indúl; de mégis -231- úgy érzi, mintha a legszörnyűbb vétket elkövetni menne, melynek az álmatlan éjszakát kell magára hívni oltalmazóul.

Meztelen lábakkal nesztelenűl elsuhant Lóránd ajtaja előtt; a kertre vívő házajtóról leemelte óvatosan a keresztvasat; a tolózárat félrehúzta, s a kulcsot oly vigyázva fordítá el, hogy hangot nem adott.

Csendes, mélázó éj volt odakünn; a csillagok, mint szokták harmathullás alatt, színeiket váltogatták, zölden, pirosan villogva.

A csalogány most már csak gyügyögve nyögdécselt a bokorban, mint mikor párjára rátalált.

Czipra körültekintett. Mélyen alvó éjszaka van; nem láthatja most meg senki.

Még is összehúzza keblén patyolatruháját, még is átallja mezetlen lábait megmutatni a csillagos éjnek,

A fű szép lágy, szép harmatos a bokrokig; nem sérti meg éles kavics lábait, nem árulja el zörgő haraszt lépéseit.

Beljebb kell hatolnia, a lombokat csendesen szétválasztania, hogy meglássa, melyik ágon szólt a madár?

Itt kell neki lenni már közel: itt gyügyög, itt neszel, tán meg is foghatná kezével?

Mikor azután még egy ágat félrehajt, hirtelen egy marczona alak emelkedik fel előtte, s megragadja előre nyujtott kezét.

A rémalak, ki Czipra kezét hirtelen megragadta, vérszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe, kinek minden tagját elzsibbasztá a rémület első pillanata.

– Mit akarok? – suttogá vissza amaz. – El akarom vágni a gúnárodnak a torkát, te liba! Kell-e fülemüle-madár?

E percz egyszerre visszaadta Cziprának a kétségbeesés felmagasztalt idegerejét; hirtelen kiszakítá kezét a rablóéból, s három szökéssel mint a felriadt őz, a nyitva hagyott ajtó küszöbén termett.

Hanem a farkas is nyomában rohant, s épen az ajtónál elfogta. Nem volt a leánynak ideje azt becsaphatni előtte.

– Meg ne nyikkanj! – dörmögé Kandur, egyik -234- kezével a leány karját szorítva, másikkal annak száját iparkodva betapasztani.

De Cziprát szilajjá tette a rémület: letépve a rabló kezét szájáról, s míg vonagló testével az ajtótól eltaszigálta őt, éles sikoltással verte fel az éjszakát.

– Hallgatsz! te kutya! vagy lekésellek! – dörmögött rá a rabló, kirántott kését a leány mellének szegezve.

Czipra nem ijedt vissza a hegyes késtől: folyvást kétségbeesetten küzdve a rablóval, kiáltozott: «Loránd! Loránd! Fegyverre! Gyilkos!»

Az első sikoltásra kirohant szobájából, s fegyvertelenűl, a hogy volt, sietett Czipra segélyére.

A leány egyre küzdött a rablóval, visszatartva azt teljes erejével, hogy az ajtón be ne jöhessen.

Loránd odaszökött hozzá s öklével oly ütést talált a rabló arczára, hogy annak két foga törött ki bele.

Most két lövés hangzott, s rá egy zuhanás és káromlattal teljes ordítás.

Topándy lőtt ki az ablakon, s egyike a négy rablónak halva esett arczra, a másik sebesülten rogyott le az oszlopok mellé.

A két lövés, a háta mögött hangzó ordítás, a váratlan ütés arczára, zavarba hozták Kandurt, hátra szökött az ajtóból, még kését is Czipra kezében hagyva. -235-

E megnyert pillanatot Loránd gyorsan felhasználta arra, hogy becsapja a tölgyajtót, elétolja a reteszt, s azután felvesse rá a nehéz keresztvasat.

Már a másik perczben hangzott a rablók erőszakos robaja az ajtón, a mint feszítő-rudakkal neki estek, hogy sarkából kivessék.

– Meg vagy sebesítve? – kérdezé Lóránd ijedten. Sötét volt, nem láthatá.

– Menjen! menjen! – rebegé a leány. – Gondoljon a maga védelmére. Azok meg akarták ölni. Azok magát akarják meggyilkolni. -236-

– Ejh, jőjjenek a nyomorultak. Szemükbe nézek! – mondá Lóránd és csak Cziprára volt gondja, egy zsebkendőt hirtelen foszlányokra tépett, hogy azzal a vértől bugyogó sebet a leány keblén betömte. Feküdjél nyugodtan. Tedd ide fejedet. Ide; ide; ne oly magasra. Fáj-e nagyon?

A leány nyakában egy hajból font láncz volt: ez útjában állt Lóránd mentő segélyének, le akarta onnan tépni.

– Ne! ne! ne bántsa azt, – rebegé leány, – annak ott kell maradni, a míg élek. Menjen. Ragadjon fegyvert; védje magát.

A fejszecsapások kettőztetve döngették az ajtót, s a zárt ablaktáblákon áttörő golyók szikrázva szórták a vakolatport a falakról; lövés lövésre jött.

Lorándnak nem volt másra gondja, mint hogy a sebesült leánynak jól van-e vetve a feje alja?

– Loránd! – szólt a leány lihegve. Hagyjon engemet. Azok sokan vannak. Meneküljön. A lámpát oltsa el, s ha a lámpa elaludt, – akkor hagyjon magamra!

Még ekkor is eszébe jutott, ha a lámpa el lesz oltva, – akkor hagyjon magamra.

Pedig bizony a lámpát jó lenne eloltani, mert a rablók mind ide irányozzák lövéseiket, észrevéve az ablak résein, hogy itt világosság van.

E hangra kezdett eszmélni Loránd a veszély felől, melyben az egész háznép forog. -237-

– Gyere hát! vedd ezt a puskát! – szólt az öreg úr, megállva az ajtóban. Arcza most is oly gunyoros volt, mint akármikor. Legkisebb felindulás, ijedtség, vagy düh nem látszott rajta.

– Ne vesződjél most a csizmahúzással! – zsörtölődött az öreg úr; – vendégeink megjöttek. Tálalni kell! Hol van Czipra? ő fogja tölteni puskáinkat, míg mi lövöldözünk.

– Csak kés-szúrás? Az még begyógyúl. Czipra kiállja azt! Úgy-e leányom? Katona dolog! Majd visszaadjuk az atyafiaknak. Maradj hát Czipra veszteg és ne mozdulj. Mi ketten végezünk. Hozd a fegyvered és a lőszereidet. Loránd. A lámpát hozd ki a folyosóra. Itt egyenesen belénk látnak róla. Szerencse, hogy nem tudnak a gazemberek puskával bánni, csak a port vesztegetik.

– Menjen ön, rebegé. Menjen innen: különben én is felugrom és elvánszorgok innen, a mig bírom magamat.

– Ne félj. Ide nem fognak ők bejönni, – szólt -238- Topándy; s maga elvevé az asztalról a lámpát, s Lorándot kézen fogva erőszakosan elvoná magával.

– A ficzkók még mindig sokan vannak, – mondá Topándy; – pedig kettőt már lepörköltem közülök. Körüljártam a szobákat, s úgy látom, hogy minden kijárás el van állva. Be ugyan nem jöhetnek, mert az ajtók épen az ő számukra vannak készítve, s az ablakokat keresztvasak és táblák védik. Kezem ügyében nyolcz lövés: még ha betörnének is, mire valaki a folyosó végéről idáig jut, már akkor nem ember többé. – Hanem más baj lehet. Ha látják a ficzkók, hogy jól védjük magunkat, ránk gyújtják a házat, s úgy kényszerítenek bennünket kirohanni a szabadba. Ott aztán részükön van előny. Azért most neked ez a feladatod. Vedd a dupládat és eredj föl a padlásra. A hajdúm úgy elbujt a szakácscsal együtt, hogy mézeskalácscsal sem tudom őket előcsalogatni; különben azt küldeném oda valamelyiket.

– Mindjárt! mindjárt! – kiáltott tréfásan Topándy. – Nem várhatnak az akasztófára valók.

– Hát várd türelemmel! Majd elmondom. Hiszen nincs török a hátadon. – Felmégy; és kimászol a padlás csapó-ajtaján a tetőre: azután körülsétálsz négykézláb a rézcsatornában; nem bántasz senkit, hagyod őket dobolni mind a négy -239- ajtón. Majd én beleszólók a rátóti furulyával a serenadeba, a mikor kell. Hanem ha egyszer aztán látod, hogy kezdenek kicsiholni, csóvát gyújtani, akkor azt emberestűl együtt kioltod. A rézcsatorna megvéd lövéseik ellen, ők nem láthatnak téged, te pedig, mikor ők tüzet gyújtanak, legszebben puskahegyére foghatod egyenkint. Hát csak azt akartam mondani.

– Jól van. – Mondá Loránd, vadásztáskájából előkeresve töltényeit és lőkupakjait.

– Golyók helyett jó lesz futókat venned, – szólt Topándy; – a futóval jobban talál az ember, mikor sötétben lövöldöz, kivált csoportok közé. Aztán csak hideg vér, öcsém; – tudod: bolondság az egész élet.

Ott a sötétben csak tapogatózva lehetett haladnia: sokáig tévedezett előre-hátra, tűzkövével csiholva, hogy tájékozhassa magát; míg rátalált a csapóajtóra, melyet fejével fölemelve, a tetőre kijutott.

Alatta folyt a tomboló munka. A fejszedöngetés, a deszkák recsegése, a káromkodással biztatott erőfeszítés; arra új káromkodás, döngetés, nehéz csákányütések a falon. A rablók nem bírva az ajtót kifeszíteni, az ajtófelek kitöréséhez fogtak.

S a távolban semmi nesz, semmi zaj. A gyáva szomszédság elzárkózva lapult meg saját házaiban, -240- nem is igen lehetett rossz néven venni, hogy fegyvertelenül nem jön segélyre. A lőfegyver félelmes úr!

A cselédház felől is csend van. Azok sem mernek előjönni. A bátorság nem szegény embernek való.

Erre a gondolatra valami ingerlő düh szállta meg Loránd idegeit. Érezte, hogy szédül; érzé, hogy nem maradhat itt ezen a helyen, mert utóbb is le fog ugrani onnan.

Egy eszméje támadt. Nehéz merénylet, de ha már ki van gondolva, meg is lesz téve.

Visszakúszott a padlásra: levágott egyet azon hosszú szárító-kötelek közül, mik egyik gerendáról a másikig vannak feszítve. Annak egyik végére egy kapcsos ólomgömböt csombókolt, mit a padláson heverő régi óráról vett le, s ismét visszatért vele a háztetőre.

Nem messze a háztól állt egy régi nagy platánfa; szétterjedt ágainak egyike olyan közel nyúlt a háztetőhöz, hogy Loránd bizton eltalálhatá a kötélvetéssel. Az ólomgömbös kötél, mint a «lasso» csavarodott a fa ágára, s megfogta azt erősen.

Azután nyakába akasztá fegyverét szíjjánál fogva, s két kézzel a kötélbe fogódzva, ránehezkedék egész terhével, megtudandó, ha erősen tart-e a kötél?

Mikor aztán meggyőződött felőle, hogy a kötél megbírja, elkezdett a háztetőről átkapaszkodni a platánfáig, egy szál kötélen, a levegőben függve.

Azok ott alant a verandától takarva, nem vehették észre; a neszre sem ügyelhettek saját erőlködésük miatt, az ajtórecsegés, a lövöldözés mellett elveszett az a rövid kis zaj, a mit ágrecscsenés, s egy fáról lemászó alak surranása okoz.

A platánfa a kastély szögletén állt, tehát mintegy harmincz lépésnyi távolban az ostromlott ajtótól.

Loránd e helyről nem láthatott a rablókra; a veranda éjszaki oldalát belepte a folyondár s eltakarta az ablakokat.

Az orgonabokor-csalit, Czipra ablaka alatt épen kinálkozó hely volt számára. Ez csak tíz lépésnyire van az ajtótól s onnan egyenesen odalátni.

Loránd felvonta a fegyverén a sárkányokat, megtapogatta a gyutacsokat rajta, s azzal neki indult, egyedül, egy fegyverrel az egész rablócsoportnak.

Kettő a feszítő kecskelábbal iparkodott a nehéz, vassal burkolt ajtón rést tágítani, míg a harmadik, a sebesült, ki nem bírt már lábán állani, még mindig részt vett, égő fájdalmai daczára is, az ostromban. Ez a támadt résen bedugva fegyvere csövét, belövöldözött rajta, hogy a belül levőket akadályozza a védelmezésben.

Néha egy-egy lövés belülről felelt neki vissza; a nélkül, hogy talált volna valamit.

A negyedik rabló csákánynyal kezében, az ajtófél-kitörésben fáradt. Ez volt a Vasgyúró.

Az udvar túlsó felén még azután két fegyveres alakot látott Loránd őrt állani a cselédlak előtt. Tehát hatott egy maga ellen.

Az ajtó nagyon recsegett már: a ragasztó dülőfélben volt. Lorándnak úgy tetszék, mintha nevét hallotta volna kiáltani belülről.

– No, most neki valamennyien! – dörmögék egymást biztatva a rablók, s feszült erővel kapaszkodtak bele a vasrudba. No még jobban! No még!

Loránd csendesen arczához emelé fegyverét s gyorsan egymás után kétszer odalőtt közéjük.

Egy jajkiáltás sem hangzott a két lövés után; – csupán két nehéz test zuhanása. Azok olyan jól meg voltak halva, hogy nem is panaszkodtak róla.

Az, a melyiknek a feszítővas a kezében maradt, azt is elhajítá háta mögé, a mint hanyatt vágta magát. -243-

E kettős füttyre Loránd látta, hogy a cselédház előtt ácsorgó két rabló hirtelen futva közeledik erre felé, míg a kastély túlsó oldalán támadt robaj tudatá vele, hogy arról az oldalról is jőnek. Most hármas tűz közé van szorítva.

A míg azok ideérnek, épen elég ideje marad puskájába mind a két töltényt leverni; a lőkupakot felrakni s aztán egyik lövés jobbra, másik balra: a szemközt álló ellen takarják a bokrok, az nem czélozhat.

Loránd sokat olvasott a hirhedett oroszlánvadász kalandjairól; nem bírta azokat elhinni. Hogy egy magános embernek a sivatag közepén, távol minden emberi segélytől, csupán egy bokor által védve, elég bátorsága legyen egy csoport prédára jött oroszlán közül czélbavenni a legöregebb hímet, s tíz lépésnyi közelből belelőni a szívébe. Ha nem találja épen a szívét, veszve van. De bizonyos róla, hogy el fogja találni, s arról is bizonyos, hogy az egész csoport futni fog, ha ez elesett.

Mennyi lélekerő kell e merész tetthez? milyen forró szív, milyen hideg kéz! -244-

Most e rémséges pillanatban megtudta, hogy mindez lehet. A férfi akkor érzi, hogy mennyire férfi, mikor a veszély közepén van, egyedül önmagára hagyva.

Ő is vadászaton van, a dúvadak legveszélyesebbike ellen; a kit úgy hínak, hogy «ember».

Kettőt már leterített. Olyan jól találta őket, mint az oroszlánvadász a magáét.

A leshelyéhez közeledő fenevadak robaja hangzik két oldalán; s a legvénebb ott áll lesben, a veranda oszlopához bujva, ugrásra készen, tíz lépésnyi távolban előtte. Neki csak két lövése van, s azzal három oldalra kell magát védelmeznie.

A cselédháztól elősiető rablók egyike már kibukkant a kert fái közül! a másik még hátrább maradt.

Loránd csendesen czélbavette az elsőt! alant kellett vennie, nehogy a sötétben fölötte lőjön el.

Csakugyan jó volt megfogadnia nagybátyja tanácsát, hogy futóval lőjön a félhomályban, egyes golyó helyett. A lövés mindkét lábára megsántítá a rablót! futtában elbukott az s a bokrok közé esett.

A mögötte jövő aztán meghökkent társa példáján, s a távolban megállva, onnan lövöldözé ki fegyvereit Loránd felé.

Loránd, saját lövése után, rögtön lebukott térdre, s azt nagyon jól tevé, mert a következő perczben Kandur kettős lövései hangzottak a veranda oszlopa -245- mellől, s hogy jól voltak czélozva, azt megtudhatta Loránd az arczába hulló orgonafalevelekről, miket a golyók feje fölött lesodortak.

Onnan hárman jöttek az összehívó füttyszóra: Korvé, Pofók, meg Bogrács, kik az utczaajtót s a kastély másik kijáratát őrizték.

Ezek épen akkor fordultak be a kertbe, mikor társuk, Fosztó, Kanyót elbukni látva, megállt a túlsó félen s dupláját és pisztolyait onnan lövöldözé ki Loránd rejthelye felé. Igen természetes volt arra a gondolatra jönniök, hogy talán a vadászlakból jött segély: a golyók az ő fejeik fölött fütyültek el; mire aztán ők is elkezdtek amarra vissza lövöldözni. Fosztó aztán megijedt e nem értett fordulattól s elfutott.

A vén Kandur rekedt hangja nem bírt érvényt szerezni magának az eszeveszett lövöldözés közepett: «ne lövöldözzetek egymásra! ti marhák!»

Czélba vevé a három czinkost, kik vaktában lövöldöztek a fekete éjszakába, s a honnan épen nem várták a veszedelmet, a húsz lépésnyi közelben levő orgonacsalitból, a második lövéssel őket üdvözölte.

E lövésnek döntő hatása volt. Talán többen is kaptak sebet; egy nagyon eltántorodott, a másik kettő futásnak eredt, azután, hogy társuk nem bírt velük menni, azt felkapták és magukkal czipelték, percz alatt eltünve a park sűrűjében. -246-

Csak a vén oroszlán maga volt még hátra. A vén Kandur. A dühtől égő rabló, ki a második lövés lobbanásakor megpillantva Loránd arczát, felismeré benne azt, a kit keresett, a kit gyűlölt, a kinek vérét szomjazta; azt az ellenséget, a kit átokkal emlegetett, a kit széttépni, halálra kínozni igért, s a ki itt van ismét az útjában s rettenetes hatalommal veri szét egymaga az egész ellene jött tábort, mintha ő volna az arkangyal.

Kandur jól tudta, hogy annak nem szabad időt engedni, hogy még egyszer megtölthesse fegyverét.

Nem is lövöldözésre való pillanat ez már; – hanem összerohanásra, egymás testének fogakkal szétmarczangolására!

A rabló sem töltögette fegyverét, puszta kézzel, a mint maga előtt látta állani Lorándot, kirohant leshelyéből s tajtékzó dühvel veté magát az ifjúra.

Loránd átlátta, hogy itt a bokrok között, fegyverének ütő eszközül sem veheti semmi hasznát többé, s elhajtá azt magától; ő is puszta kézzel fogadta ellenét.

– Te ördög! – mormogá Kandur fogcsikorgatva, mint mikor a berki dúvad ellenével összeharapja magát. Elraboltad aranyomat, elraboltad leányomat. Most megeszlek. -247-

E gondolat oly dühöt keltett Loránd szívében, hogy a rablót térdre roskasztotta egy taszításával.

– Ohó! Te is erős vagy? Jól élnek az urak; van nekik erejük. Hanem a bika is erős; azért a farkas mégis levágja; azért mégis megeszlek.

Hanem Loránd nem ereszté őt magához oly közel, hogy derekát átkarolhassa. Gyakorlott tornázó volt; ellenfelét kartávolnyira birta tartani magától.

– Hát nem engedsz magadhoz közel jutni? Nem engeded, hogy megcsókoljalak, he? hogy kiharaphassak egy darabot ebből a te gyönyörüséges szép pofádból?

A tusa kétségbeesett volt. Lorándot segíté az ifjúi erő frissesége, a hidegvér, a gyakorlatban kifejlett ügyesség; a rablónak sokszorozá erejét a düh; izmai szívósak voltak és támadásai véletlenek, hevesek, meglepők, mint a szilaj fenevadé.

Egyik sem kiáltott. Loránd nem hítt segélyt, attól tartva, hogy kiáltására a rablók is visszatérhetnek, s Kandur sem, a házbeliek előjövetelétől tartva.

Vagy talán nem is gondolt egyik sem erre: elfoglalta -248- minden eszméjét az, hogy saját kezével törje le ellenfelét.

Kandur csak fogai közül dörmögött: a düh közepette sem hagyva el pokoli humorát. Loránd nem szólt neki semmit.

Akadályozó bokrok között, mikben előre-hátra botlottak; tört, recsegett dulakodásuktól a cserje; nem mozoghattak szabadon, nem vehetett egyik is nagy fordítást, attól tartva, hogy a fordításban maga bukik el.

– Gyere! gyere! gyere ki innen! mormogá Kandur, kifelé rángatva Lorándot a bokrokból. Gyere ki a gyepre.

De most már nem azon törekedett, hogy őt letörje, hanem hogy teljes erejéből magával ránczigálja tovább.

Loránd már kétszer is levágta őt a földre, de a rabló, mintha vasból volnának karmai, úgy csimpajkozott bele s újra felpattant, újra ránczigálta Lorándot odább.

Még néhány hét előtt, midőn azt mondá nagybátyjának, hogy ispánlak kell, Topándy megásatta a mészvermet a kert laposában, a hol útban nem -249- lesz, s azt tegnap töltötték meg színig oltott mészszel.

Kandur szemei ragyogtak a düh örömétől, mikor ellenfele megdöbbent arczán észrevette, hogy az tudja már, mi szándéka van vele?

– No hát? hogy tetszik a táncz? úrfi. Ez lesz most a selyemtáncz! A vőlegény a menyasszonynyal; bele együtt a mészverembe. Gyere no! gyere hát! Majd ott az oltott mészben lemegy mind a kettőnknek a bőre a testéről! én felveszem a tiedet; te felveszed az enyimet; milyen szépek leszünk mind a ketten!

Loránd minden erejét összeszedte, hogy az őrjöngőnek ellene szegülhessen.

Akkor aztán Kandur hirtelen mind a két karjával Loránd jobb karját fonta át; bele csimpajkózott lerázhatatlanul s ördögi nevetéssel mondá: «gyere hát! gyere hát!» s ránczigálta Lorándot közelebb, közelebb a verem széléhez. Egy pár ütést, a mit Loránd szabadon maradt öklével koponyájára adott, számba sem vett, kemény volt az, mint a vas.

Ekkor Loránd balkarját hirtelen a rabló dereka alá vetve, annál fogva felkapá őt a levegőbe, s jobb karjával egyet csavarintva rajta, átveté a feje fölött. -250-

Ez acrobatai remeklés oly erőfeszítésébe került, hogy maga is hanyatt bukott bele. – Hanem jól sikerült.

A rabló a légben érezve magát, elveszté eszméletét, s míg egy pillanatra elbocsátá Loránd karját, hogy a helyett hajába markoljon, már ugyanabban a pillanatban el volt hajítva, egyedül esett bele a mészverembe.

Loránd hirtelen felugrott a földről s fáradtan, lihegve támaszkodott egy fa derekának, ellenfelét keresve szemeivel és nem találva sehol.

Percz mulva a fehér mész-iszap közül egy rémalak emelkedett elő, a verem túlsó partján kikapaszkodva, s fagyasztó üvöltéssel rohanva tovább: neki az udvarnak, ki az utczára. Loránd zsibbadtan hallá azt a pokolbeli ordítást mind távolabb haladni az utczán.

Ennek a napnak a déltáján a vén czigányasszony, ki Cziprának szerencsét mondott, besompolygott Sárvölgyi udvarába s ottkünn találva az urat a folyosón, annak köszönheté, hogy a kutyák meg nem szabdalták.

– Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes úrnak; minden áldást, a mi csak a földön, meg a mennyországban van.

«Ejh no, ugyan jó, hogy azt is oda nem kivántad, a mi a pokolban vanl Hát a mi a vízben van? czigány! hal nélkül ne felejtsd el az áldást; mert az itt minden héten kétszer kell.»

«Még hugomnak szólítja a rücskös czigányasszonyt! pattogott a vén gazdasszony. De nagy az atyafiság; haj!»

– Csókolom kezét, lábát a nagyságos úrnak; Csicsa primás küldött, hogy estére eljön a tizenkét muzsikussal; kéri alázatosan előre a borravalót, mert a muzsikusoknak fuvarra kell, – aztán meg, – folytatá, hangját egészen tréfás hizelgésre lágyítva; – egy kis koczamalaczkát vacsorára, ha lehetne.

– Jól van, Marcsa hugom; szólt Sárvölgyi, úri nyájassággal; meglesz minden. Gyere el erre este felé. Kapsz borravalót is, malaczot is.

Ez a bőkezű nagylelkűség pedig sehogy sem illett a kegyeskedő ős szokásai közé. A szűkmarkú zsugoriság minden vonásában jogát követelte vissza s tiltakozott e természetellenes roham miatt.

A czigányasszony kezet csókolt, hálálkodott. Borcsa asszony azonban elvégre eljöttnek látta az időt, melyben kabinet-kérdést kell csinálni hasonló octroyrozások ellenében; s előjött a konyhából, egyik kezében egy serpenyővel, másikban egy főzőkanállal.

– Ugyan, az ördög bujdossék a ti telhetetlen gyomrotokba! mikor teltek már be egyszer? Mikor hallom már azt egyszer tőletek, hogy: jól laktam, nem kell több! A tekintetes úrhoz sem tudom, mi ütött a mióta felcsapott fiatal házasnak, hogy jobb kútba nem tudja hányni a jövedelmét, mint hogy a czigányokat tömi meg vele?

– Ne hallgass rá, Marcsa; szólt csendesen a kegyes úr. Már ő neki ez a szokása. Gyere le estére, megkapod a malaczot is. -253-

– Malaczot! rivallt közbe Borcsa asszony, s reszketett a főkötőnek minden fodra fején, úgy rázta. Szeretném tudni, hol vesznek itten ma malaczot? Mintha nem mind felvendégeskedték volna már, a mit a két emse koczázott.

– Van még egy: szólt Sárvölgyi hideg nyugalommal, hátrafelé fordítva két szemét, a nélkül, hogy a fejét mozdítaná, úgy, hogy a két szem feketéje szinte eltünt szempillái alatt. Akad még egy valahol.

– De isz azt az egyet nem adom! protestált Borcsa asszony, s most már ökölre fogta a serpenyőt, tele forró rántással. Valamennyi sátoros czigánynak az apja lelkéért sem adom! Az én bejáró tarka koczámat; a minek a fülét én csipkéztem ki, hogy száz közül is megismerjem, az én kis kezes malaczomat; a kit én neveltem fel tejen, kenyérmorzsán, de isz abból nem esztek. De isz azt oda nem adom!

– Mit, a tekintetes úr adja oda? Hát nem nekem ajándékozta egyszer kicsiny korában, mikor még akkora volt, mint egy keztyű? most vissza akarja tőlem perelni?

– Nem kell nekem se nagyobb, se másik; nem vagyok én se kupecz, se csiszár! nekem a magam koczája kell; az egész csordáért nem adom oda; a kit én tejen meg kenyérmorzsán neveltem fel; magam szájától vontam meg a tejecskét, magam szájával rágtam meg neki a kenyeret. Úgy hozzám -254- van már szokva, hogy a hívásomra akárhonnan előjön, s rángatja a kötényemet; úgy játszik velem. Olyan okos, mint egy okos gyerek; mintha nem is malacz volna.

Borcsa asszonyt a rívás is elővette. Mindig voltak ilyen kezes állatjai, mint szoktak vén cselédeknek, a kik senkivel sincsenek már jól az egész világon, aztán egy-egy tyúkot, egy megevésre szánt házi-állatot magukhoz szoktatnak, s annak az életét olyan mesterségesen, olyan furfangosan védelmezik; nem engedik megölni, rejtegetik, eltüntetik; míg végre a kegyeletet nem ismerő szívtelen házigazda kimondja az itéletet, hogy nyársra kell kerülni a kedvencznek is. Hogy megsiratják akkor! Dehogy tudnának belőle egy falatot megenni, a szegény, bohó, vén házsártos asszonycselédek!

– Ne prézsmitálj! Borcsa! riadt fel, tekintélyét súlybavetve, Sárvölgyi úr; a mit én parancsolok, azt teszed. A malaczot meg kell fogni és odaadni a Marcsának.

A czigányasszony nem mondatta ezt magának kétszer; hanem hirtelen lekapva karjáról füles kosarát, leguggolt s elkezdte azt rázogatni, bizonyos igéző mondatot hallatva, mely ilyen formán hangzik: pocza, pocza, neh, neh! -255-

De Borcsa asszony sem vala rest: a mint e merényletet észrevevé, ő is elővette az ellenvarázslat igéjét: «hücscs ki, te! hücscs innen te!» s serpenyővel, főzőkanállal iparkodott védenczét elriasztani a veszély közeléből; daczára Sárvölgyi toporzékolásának, ki az ellenkezésben világos parancsa meghiusítására intézett törekedést látott.

A két vén asszony aztán elkezdte a malaczot előre – hátra kergetni az udvarban; egyik csalogatva, másik hussogatva: a miből igen csinos lárma kerekedett.

De ime, ilyen az örökbe fogadott malaczok hálátlansága! Az ostoba kocza, a helyett, hogy jóltevője szavára hallgatott volna, el-kifutván a kerti paréjbozótok védő tömkelegébe; a csábító hívását fogadta meg, s feltartott orral ügetett a rázott kosár felé, megtudandó, vajon mi lehet abban?

Borcsa asszony visított, Marcsa asszony röhögött, a malacz pedig még jobban visított.

– Öld le mindjárt, hogy ne ordítson! kiálta rá Sárvölgyi úr. Micsoda csúnya lárma ez egy malacz miatt!

– Meg ne öld! ne ríkasd, a míg én hallom! kiáltott, dühtől rekedten Borcsa; s aztán visszafutott a konyhába, ott eldugta a füleit párnájába, hogy ne hallja, mikor kedvencz malaczát megölik.

Mikor aztán nem hallotta többé ártatlan pártfogoltja visítását, kijött ismét, végkép feldúlt fejékezettel -256- s féktelen fúriával odaállt Sárvölgyi elé; a czigányasszony nevetve mutatott a megölt ártatlanra.

– Ejnye semmirekellő! kiálta fel a kegyes úr, hogy mersz te, cseléd létedre nekem ilyet mondani?

– Mától fogva nem vagyok az úrnak cselédje, tudja? szólt, indulattól reszketve, a vén gazdasszony. Itt a főzőkanál, itt a serpenyő: főzze meg magának az ebédjét; mert a felesége még annyit sem ért hozzá, mint maga. Nekem a szomszédfaluban lakik az uram, a kit elhagytam fiatal korában, mert minden nap megvert kétszer, most visszamegyek ehhez a derék, becsületes emberhez, hadd verjen meg mindennap háromszor.

Borcsa asszony valóban nem tréfált, a mit azzal bizonyított be, hogy hirtelen összekötötte az ágyát, előhozta a tulipános ládáját, felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé, azt sem mondva, hogy «befellegzett».

Sárvölgyi úr e tömeges mandatumletevést a tények hatalmával szándékozék meggátolni, megfogván Borcsa asszony karját, hogy visszatartóztassa.

– Itt maradsz; nem mehetsz. Egész évre vagy szegődve. Egy krajczárt sem kapsz, ha elmégy.

Hanem Borcsa asszony az első konflictusnál bebizonyítá, -257- hogy az övé a majoritás, kirántván karját Sárvölgyi kezéből hatalmasan.

– Nem is kell, monda talyigáját tovább tolva. A mit béremből benn akar fogni; tessék! maradjon az úrnak – koporsószegre!

– Mit? te átkozott boszorkány! – rivallt rá Sárvölgyi. Mit mertél nekem mondani?

Borcsa asszony már kívül volt az utczaajtón. Visszadugta tehát a fejét s ekként tört ki:

– Nem jól mondtam! Nem azt kellett volna mondanom. Maradjon hát itt, a mit elhúz tőlem – egy kötélre.

Sárvölgyi dühösen szaladt be a szobájába botért; de mire kijött a bottal, már akkorra Borcsa asszony messze az utcza túlsó oldalán tolta egykerekű járművét s nem lett volna ildomos vállalat egy tisztes férfiúnak az egész falu láttára utána iramodni s az utcza közepén kétséges kimenetelű párharczot kezdeni a dühödt amazonnal.

A legközelebbi falu nem volt messzebb egy talyigatolásnyinál Lankadombhoz; hanem azért, a míg odáig eltolta a talyigáját Borcsa asszony, elég ideje volt a mérget főzni magában.

Mert hogy az ilyen kudarczot valakinek ingyen oda ajándékozzák, az minden emberi lélektanon kívül eső lehetőségnek tekintendő.

A mint szülötte falujába megérkezett, egyenesen behajtott hajdani ura udvarába.

A vén Kólya már a talyiganyikorgásról ráismert a feleségére s bámulva dugta ki a fejét a konyha rácsajtaján. -258-

– Fogja meg kend ezt a láda fülét, aztán segítse beczipelnem. No, fogja meg kee, no! Azt gondolja kee, hogy a kee szép csurgóra álló bajuszát bámulni jöttem ide?

– Hát miért jöttél egyébért, Borcsa? – szólt nagy flegmával az öreg s még csak kezét se vette elő a háta mögül.

– No már most kend megint össze akar veszni velem; látom, hát csak essünk át rajta szaporán, vegye elő kend a csáti botját, verjen végig; aztán beszéljünk okosan.

Erre aztán csak megszánta Kólya uram a feleségét s segített neki a czókmókját beczipelni.

– Nem vagyok már olyan verekedő, Boris, biztatá aztán odabenn az asszonyt: a mióta belső emberré lettem, nem bántok senkit. Bakter vagyok.

– No annál jobb; ha hivatalbeli ember kend, hát legalább kendnek is elmondhatom a bajomat, a mi ide hozott.

– Az hát. Megloptak. Kiraboltak. Elvitték egy sárgavirágú cziczkendőmet, a tarka zsaliruhámat, egy piros gyerehaza-kendőt, a mit épen kendnek szántam, három vég négynyüstös vásznamat, egy honi-rokolyámat, egy ezüstkeresztes olvasómat, tizenkét lázsiás talléromat, tíz darab aranyomat, -259- huszonkét pruszlikra való ezüst gombomat, négy pár ezüst csattomat, meg egy csipkézett fülű tarka nyolczhetes malaczomat…

– Hüh! – förmedt fel ennyi kárvallás hallatára Kólya uram. Ez nagy sor. Aztán ki lophatta el?

– Nem más, mint az az átkozott Marcsa czigányasszony, a ki itt lakik ebben a faluban.

– A bizony. Az járt ott, míg én kinn gyomláltam a kertben; ott ólálkodott, meglopott, kirabolt.

Abból az egész tolvajlásból ugyan egy szó sem volt igaz; de Borcsa asszony így okoskodott:

«Kerülj elő csak te czigányasszony azzal a csipkézett fülű malaczczal; kapják meg csak nálad, majd beültetnek a hűvösre, majd kikérdezik, hova tetted a többit? Akár derül ki, akár nem az ártatlanságod, a malaczpecsenye az alatt ehetetlenné válik, még sem jut a ti gyomrotokba. Mondhatod te, hogy így kaptad, úgy kaptad ajándékba, senki sem fogja elhinni s olyan urat, mint Sárvölgyi, nem parancsol ide a szolgabiró, azért, hogy te melletted tanúskodjék.»

Kólya uram tehát bele hagyta magát lovaltatni a felesége haragjába s még ma ment el a szolgabiró hajdúját értesíteni, ki ott a faluban tartá székhelyét.

Alkonytájon Kólya uram a falu végén állván lesben, megsejté a czigányasszonyt, a mint Lankadomb -260- felől jött ballagva s nagy füles kosarát féloldalra görbülve czipelte, mint a ki valami nagy terhet visz a karján.

Kólya uram nem szólt neki semmit, csak hagyta elmenni maga előtt, csak úgy kisérte a túlsó oldalán az utczának, a míg a piacz közepére nem ért, a hol épen akkor sok jövő-menő volt, a kiket a felesége tartott messzeföldről hozott friss pletykabeszéddel.

– Állj meg Marcsa! – kiálta itt Kólya uram, útját állva a czigányasszonynak.

– Lásd no: aztán vakulj meg! Soha sem láttál még ilyen állatot? Hát nézd meg.

A czigányasszony feltakarta a kosarat, melyben szépen hasra fektetve nyugvék a boldogtalan áldozat, csipkés füleit hegyesen meresztve föl most is.

– Tied volt ám a török császár lovának az árnyéka. -261- Elmenj már; ne nézz rá olyan nagyon; mert még rácsudálsz s olyan lesz a fiad.

Erre hahotázni kezdett a csőcselék, mely a gorombaságra mindíg kész nevető.

A nevetés aztán igazán dühbe hozta Kólya uramat; megkapta a sokszor emlegetett malacz két hátulsó lábát s mielőtt a czigányasszony megakadályozhatta volna, ki is rántá azt a kosárból.

De nagyon megjárta vele, mert a malacz sokkal nehezebb volt, mint hasonló fajrokonai szoktak lenni ilyen idős korukban; úgy, hogy Kólya uram a földhöz koczintá a nemes állat orrát.

És ím e koczczanásra – egy lázsiás tallér gurult ki a malacz szájából.

A czigányasszony e szóra elveté kosarát s futni kezdett a tömeg közül. Mikor elfogták, körmölt, harapott, úgy akart menekülni, míg aztán kezeit hátrakötötték.

Abban a malaczpecsenyében egész halmaz ezüstpénz volt bevarrva. Sok, sok ezüstpénz.

Kólya uram nagy népkisérettel beszállítá Marcsát a szolgabírói lakba, a hol a hajdúk, a míg a szolgabíró haza érkezik a határjárásból, megkötötték a vétkest s becsukták egy sötét kamarába, melynek csak egy szűk, arasznyi ablaka volt a tyúkudvarra. -262-

Mire aztán a szolgabiró éjfél tájon hazatért, akkorra a czigányasszonynak csak hült helye volt. Azon a szűk nyíláson ki tudott bujni és odább állt.

A szolgabíró, a corpus delicti láttára, maga is abban a véleményben volt, hogy ha ez a malacz csakugyan a Borcsa asszony jószága volt, akkor a pénznek, mely annak belsejébe volt rejtve, szintén Sárvölgyi házától kellett előkerülni. Itt valami nagyobb rablási eset foroghat fenn. Mindjárt rendeletet adott, hogy három pandur induljon el lóháton Lankadomb felé; ő maga előfogatot rendelt magának s nehány perczczel a pandurok elindulása után útban volt esküdtjével és hajdújával a nyomukban.

A mint az éj leszállt, Sárvölgyi sietteté az asszonyokat, hogy menjenek aludni, hogy utazni fognak Pestre, korán kell ébredniök.

Mikor minden elcsendesült a háznál, maga körüljárta az udvart, bezárta az ajtókat; odabenn is minden szoba ajtaját külön bezárolta.

Azután sorba rakta asztalára fegyvereit; két puskát, két pisztolyt és egy vadászkést.

Kötve kell hinni a komának! Hátha Kandurnak étvágya támad evésközben, az áldozat után a feláldozót is felfalni?

Az éji őr elkiáltotta már a tizenegyet: «Nincsen írva homlokodra, mire virradsz fel holnapra???» -263-

Az ablakokat az utcza felől vastáblák védték, egy gömbölyű nyílással középen, a min át ki lehetett az utczára tekinteni; az is elzárható volt.

Sárvölgyi kinyitá az ablakszárnyakat, hogy jobban hallhasson s várta a szörnyeket, miket ez éjszaka szülni fog.

Az egész természet aludni látszott, még a falevél sem mozdúlt a meleg éjjeli légben; csak néha hallatszott valami elsuhanó hang, mintha álmában végig borzadna erdő, mező s egy hosszú sóhaj végig zizegetné a nyárfák hegyeit, elenyészve a lankák náderdejében.

Az ebugatás különben oly altató hang; hanem mikor az éber házőrző állat valami rosszat érez s hosszú, síró üvöltésre változtatja hangját, az nyugtalanságot, aggályt költ az emberben is.

Az ebvonítás sokáig eltart; míg aztán egészen elcsendesül az is; s ismét oly méla éjszaka lesz, melyet még a szellő sem zavar.

Csak a fülemülék zengnek össze a távol és közel kertek bokraiban, ez édes, ábrándos dalnokai az éjszakának.

Sárvölgyi hosszú ideig hallgatózott; de nem a csalogánydalra; mi fog történni már?

A pók a szögletben összerezzen. A hálót megzavarták. Az orozva támadás nem sikerült.

A fejszeütések a nehéz ajtón; a csákány döngése a kőfalon, csak néha-néha szól közbe egy lövés, melynek villanása nem látszik az éjben. Bizonyosan az ajtón be- s az ablakon kilövöldöznek; azért nem látszik lobbanás.

Most egyszerre két fényes lobbanás világítja -265- meg egy-egy pillanatra az éjt; s rá két hatalmas dördület, a minőket csak a drága damaszkcső ad. Egészen kiismerni a tompa taszító dörrenést a többi pattogó puskaropogásból, mely rögtön rá következik.

Mi ez? Künn a szabadban verekednének tán? Kijöttek volna az udvarra? Segítséget kaptak volna valahonnan?

A fegyverropogás néhány perczig tart még, közbe újra hallani kétszer azt a kiváló dördülést s azután egészen csendes lesz minden.

Sárvölgyi nyugtalan várakozással nézett és hallgatott. Szemeivel az éjszakán keresztül akart hatni, e zsibbadt csendből hangokat akart ellesni. Oda tartá fülét a vastábla nyílásához.

A vén czigányasszony volt ott; a fal mellé lapúlva jött észrevétlenül idáig.

– Sárvölgyi! szólt a czigányasszony erőszakolt suttogással. Sárvölgyi! hallod-e? Megkapták a pénzt. A szolgabírónál van. Vigyázz!

Sárvölgyi testén egy percz alatt fagygyá lett a veríték. A láz összevaczogtatá fogait.

A legközvetlenebb bizonyíték a hatóság kezében; -266- hamarább, mint a rémtett végre volt hajtva; az intéző kéz már el van árulva.

S talán a borzasztó mészárlás épen e pillanatban megy végbe? Most kínozzák őket! Most töltik rajtuk a sebzett fenevadak pokoli boszújokat! Most tépik őket ízenkint széjjel! Most keresgélnek vértől csepegő ujjakkal az iratok között, hogy az ötpecsétes levelet megtalálják!

Nem, nem állat az. Így csak ember tud üvölteni, kit a kín veszett fenevaddá változtatott át s ki fájdalomdühében elfelejtette az emberi hangot.

Az ordítás elébb a távolban hangzik, a kastély kertje felől, de egyre közelít s az üvöltő hanggal együtt egy rémalak is fut erre felé az utczán végig hanyatt-homlok rohanva.

Minden viselő ruhája, kezének minden ujja fehér; minden hajszála, szakálla, bajúsza, egész arcza fehér, fénylő, világító fehér s a mint fut, minden lábnyoma fehér maradt utána.

A rém ordítva rohan Sárvölgyi ajtajáig, ott a -267- kilincset megragadja, ádáz, dühödt hangon kezd el ordítani, az ajtót rázva:

Sárvölgyi arczát a rémület görcse az elkárhozottak képeihez tevé hasonlóvá.

– Bocsáss be! Bocsáss be! Adj innom! Megégek! Föröszsz meg olajban! Segíts levetkőznöm! Meghalok! A pokolban vagyok! Segíts! Húzz ki belőle!

Azután elkezdett a kárhozott lélek átkozódni, s öklével verte az ajtót, hogy nem nyitották ki belől.

– Verjen meg a mirigy; átkozott orgazda, te! Kizársz; nem eresztesz be! Beletaszítottál a pokolcsávába s benne hagysz! Leég rólam a bőröm! Megvakúlok! Verjen meg a fekélyes dögvész!

A kínlódó alak erőszakosan tépte le magáról öltönyét, mely mint egy Nessus-ing égette tagjait s e közben kezébe akadt a rejtett ezüstpénz, mit Sárvölgyitől kapott.

– Veszsz meg pénzeddel együtt, a mit adtál! – hörgé, a kapuhoz vágva marokkal a pengő tallérokat. – Nesze az átkozott pénzed: szedd fel! -268-

Azután odább tántorodott a kerítésbe kapaszkodva s fájdalmasan üvöltött:

– Segítsetek! Segítsetek rajtam! Egy marék ezüstöt egy pohár vízért! Csak addig hadd éljek, míg ezt a czinkost is magammal ránthatom. Segíts! ember! segíts!

Ha ez a rémalak nem «lélek», úgy sietni kell, hogy mentül elébb azzá legyen.

Az ablakból nem láthat reá. Talán, ha kinyitná a táblákat, lelőhetné fegyvereivel.

Zsivány volt: ki vehetné kérdőre, miért lőtte agyon? Önvédelemből tette.

Lehetetlen, hogy pisztolylyal eltalálja őt, hacsak homlokára nem illeszti a csövet.

Ki merjen-e menni, hogy szemközt álljon e kísértettel? El merje-e hagyni a pók hálója szögletét?

A míg magában tétovázik, a míg tusakodva méri át ajtótól ablakig és ismét vissza a tért; az utczán új robaj hangzik: – három lovas jő vágtatva a faluvégről, kikben Sárvölgyi a megye pandurjait ismeri meg egyenruháikról.

S arra elkezdik a harangokat félreverni, a kapukból előjön a népség vasvillákkal, dorongokkal fegyverkezve; lármás csoportok támadnak, azok közepett egy-egy megkötözött alak, kit ütlegekkel -269- taszigálnak előre: a rablókat összefogdossák.

A főbűnös látja magára gördülni az egész nagy rohanó lavinát és nincs ideje már hova menekülni előle.

Topándy nem hagyta el Cziprát azóta, hogy megsebesítették. Egyedül ült ágya mellett.

Cselédnek, szolgának mind más tennivalója volt most: szolgabíró előtt álltak, elfogott rablókkal szembesítve, s a bírói vizsgálat igénybe vette őket mind.

– Ő rögtön befogatott és áthajtott maga a szomszéd faluba orvosért – számodra.

– Hallhattad szavát az ablakon át, mikor mindennek vége volt. Be nem jöhetett, mert zárva volt az ajtó. Az volt első gondja, hogy neked orvost hozzon.

– Azt én jobban tudom – szólt a leány sebláztól hevülten. Én érzem azt. -271-

– Ne búsulj, Czipra, meg fogsz gyógyulni – szólt Topándy megfogva a leány kezét.

És akkor a leány úgy kulcsolá öt ujját Topándy öt ujja közé, hogy az, mint két imádkozó kéz, kapcsolódott össze.

– Uram. Én tudom, hogy a sír szélén állok. Most megfogtam az ön kezét. Úgy fogtam meg, a hogy imádkozók szokták azt összetenni. Enged-e ön a sírba lemennem a nélkül, hogy az egy imádságra megtanított volna. Ezen az éjszakán gyilkos kés az én szívemet találta, hogy az önét megszabadítsa. Nem érdemli-e ez a szív, hogy utolsó kivánsága teljesüljön? Nem érdemli-e az az Isten, a ki az éjjel mind a kettőnket megszabadított, engem az élettől, önt a haláltól, hogy ezt neki megköszönjük?

Először elmondta utána; azután újra elmondotta szakaszonkint, megkérdezé: mit jelent e mondás? mit a másik? Miért mondjuk azt, hogy «atyánk!» mi az a «te országod»? Megbocsát-e ő nekünk, ha mi is megbocsátunk elleneinknek? minden gonosztól megszabadít-e minket? Micsoda erő az az «ámen»? Oh milyen szép ez mind! Harmadszor aztán ő maga mondta el az imát Topándy előtt: egy szót sem hibázott el benne. -272-

– Most könnyebben érzem magamat; – szólt boldogságtól sugárzó arczczal.

Topándy kinyitott egy táblát az ablakon, hogy a besütő napfényt láthassa Czipra.

A lány nem kérdezősködött többet felőle; de minden ajtónyílásra, minden kocsizördülésre úgy figyelt és aztán oly csüggedt lett utána, hogy még sem az jő.

Pedig a milyen gyorsan négy paripa vágtatni tud, oly repülve járta meg az utat Loránd.

«Hátha valami veszély éri az úton? hátha összetalálkozik az elriasztott rablókkal? hátha a rozzant hidak valamelyikéről lefordúl?»

Egyik rémkép a másikat váltotta fel hevült agyában. Úgy reszketett Loránd miatt. -273-

Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védeni a rémek ellen. Hiszen már tud imádkozni.

Összetette kezeit keble fölött és szemeit lehunyta. A mint az áment kimondá magában, hallatszott a kocsizörgés az udvaron s rá az ismerős léptek közeledése a folyosón.

Azon érzés, hogy az imának sikere van. Oh, milyen boldogok, a kik ebben hisznek!

Az orvos megvizsgálta a sebet, bekötözé és azt mondá a leánynak, hogy csak legyen nyugodtan; ne mozogjon és ne beszéljen sokat.

Az orvosnak távozni kellett a sebesült rablók ápolására. Loránd és nagybátyja ott maradtak Czipra mellett.

Loránd odaült ágya szélére s kezében tartá kezét. Az orvos valami csillapító szert hozott számára, azt maga adta be a szenvedőnek.

A férfiak azt hitték, hogy az a vékony kis szúrás nem elég egy éltet ketté metszeni.

Topándy levelet írt Loránd íróasztalán; s azon kérdésre, kinek ír? azt felelé: «a papnak».

Talán egy egész palotaosztály, melynek fényes termein elvakúl a szem, a míg végig tekint?

A tisztviselő arczán szokott gömbölyűsége daczára, meglátszott az izgalom, melybe a jelen szövevényes bűntény vizsgálata helyezte.

Czipra nem hallhatá, mit beszélnek; de egy tekintet, a mit a két férfi feléje vetett, elárulá előtte a beszéd tárgyát.

A bírák itt vannak és törvényt tartanak a bűnösök felett. – Megvizsgálják, hogyan történt? elejétől végig; – mindent meg kell nekik tudni. – A többieket kivallatták már; most ő rá fog kerülni a sor: – idejönnek kétrét hajtott írásokkal s fogják kérdezni egymás után: «Hol jártál? Miért jöttél -275- ki éjjel a szobádból? Miért nyitottad ki a ház ajtaját? Mit kerestél künn a kertben?»

Hazudságokkal takarja-e be szégyenpiros arczát, az Isten színe előtt, a kit tanúbizonyságul hí le a mennyekből; a kinek irgalmához nyujtja esdő kezét, midőn az elmerülés órája jelen van?

Hogyan szeretett? Milyen őrült volt? Milyen babona után indult? Mivel akarta meghódítani szíve kedvesét?

Ezt nem lehet kivallani! Inkább szívéből az utolsó csepp vért, mint ezt a titkot.

Vagy hallgasson-e megátalkodottan? Terhelje emlékét azzal a gyanúval, hogy ő, a rabló leánya, ajtót nyitott rabló apja előtt s egyetértett a gonosztevőkkel!

És azután ismét eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védeni a rémek ellen: ő már tud imádkozni. Odamenekült hát azon hatalmas úrnak zsámolyához s átkarolva annak trónja oszlopát, imádkozott, imádkozott, imádkozott.

– Az orvos megtiltá neki a beszédet; ily állapotban nem lehet tőle kérdezősködni. -276-

– Különben én felelhetek helyette, mert szinte elejétől fogva jelen voltam; – szólt Loránd a főbiróhoz. Czipra meghallotta a zajt a kertben, s szokása szerint merész volt kimenni, hogy megnézze, mi az? Az ajtóban aztán már szemközt találkozott a rablóval; annak utját állta, s rögtön kiáltva utánam, addig küzdött vele, míg segítségére érkeztem.

Oh milyen jól esett Cziprának ez a magyarázat. Még jobban az, hogy Loránd arczán azt látta, hogy ő maga is így hiszi azt!

– Nincs mit kérdeznem tovább a kisasszonytól; – szólt Daruszegi. – Ez ügy különben is be van már végezve.

– A rablóvezér, a vén Kandur kínhalála előtt, a mivel mellesleg mondva, százszoros mértékben vette ki azt, a mit a törvény szabott volna rá, oly nehéz és teljesen összefüggő vallomásokat tett, a mik más összetaláló körülményekkel egybevetve, a szomszéd közbirtokos urat legnagyobb mértékben comprommittálták.

– Őt. – Annyira, hogy én kénytelen voltam a birói vizsgát az ő személyére is kiterjeszteni Tiszttársammal rögtön felkeresésére indulánk. A két -277- asszonyságot a legnagyobb fölindulásban találtuk. Elénk jöttek és legnagyobb aggodalmukat fejezék ki a fölött, hogy Sárvölgyi urat az egész háznál nem találják; szobája nyitva van feledve és üres. Hálószobáját valóban üresen találtuk, fegyverei ott voltak elszórva az asztalon s pénzes ládájában benne volt a kulcs, és a szobaajtó nyitva volt hagyva. – Hová lehetett? – Ekkor be akartunk lépni a folyosón szemközt nyiló ebédlő ajtaján. Az zárva volt. Az asszonyságok azt állíták, hogy ez a terem rendesen zárva szokott lenni. A kulcs belülről volt a zárban. E teremnek még két ajtaja van, melyek közül az egyik a konyhára, másik a tornáczra nyilik. Ezeket is megnéztük. Mind a kettőnél belül volt a kulcs a zárba dugva. Itt tehát benn kell lenni a szobában valakinek! Én felszólítottam a bennlevőt a törvény nevében, hogy nyissa ki előttünk az ajtót. Nem jött semmi válasz. Hogy ismételt parancsomra sem nyittatott fel az ajtó, kénytelen voltam azt végtére erőszakkal feltöretni; s midőn az ajtón át a napvilág behatott a sötét szobába: minő látvány riasztott vissza! A ház ura ott függött a csillár helyén az asztal fölött; a felrugott szék lába alatt, tanusítá, hogy saját maga végezte ki magát.

S azzal meghatottan kulcsolá össze két kezét s odaroskadt Czipra ágya fejéhez. -278-

– Jőjj, leányom, most mondd el azt, hogy «Hiszek-egy-Istenben!» – Én mondom előtted.

Egy Isten, a ki atya, egy anya, a ki szűz, egy Isten, a ki emberré lesz, emberekért, emberektől szenved, meghal, és feltámad: igazságos itéletet igér, bűnbocsánat, feltámadás! örökélet!

Még ott térdelt az atheista a leány ágya mellett, midőn megérkezett a lelkész.

– Nézze, tisztelendő atyám, itt egy neophit, ki a keresztvízre vár, most tanítottam meg neki a «Credo»-t.

A leány hálateljesen tekinte rá. Oh mennyi boldogság ragyogott e felmagasztalt erejű szemekből!

A lelkész végzé a szertartást, azzal a rövidséggel, a mit egy sebesült kimélete tanácsolt. -279-

– Ha e kéz vétett e másik kéz ellen valaha, ez a másik bocsássa meg azt neki.

– Nem számomra kértem; én büntetésemet várom; én birám elé megyek és nem zúgolódom ellene. Azoknak kell az áldás, a kiket szeretek. Ez ifjú itt, tegnap megkérte tőlem e hajadon kezét. Rég szeretik egymást, megérdemlik egymás szerelmét; – adja rájuk a hit áldását, atyám. Czipra, beleegyezel-e?

A szegény leány eltakarta mindkét kezével égő arczát s hogy Loránd odalépett hozzá és megfogta kezét, elkezde hevesen zokogni.

– Ah, maguk én velem tréfát űznek. Maguk csúffá akarnak tenni egy nyomorult teremtést, a ki semmi más, mint egy szegény czigány leány.

Loránd fájdalmasan szorítá kebléhez a leány kezét, midőn ez azzal vádolta őt, hogy tréfát űz vele. – Valami azt mondá neki belül, hogy e leánynak joga van azt hinni, hogy most is enyelegnek vele, s e gondolat úgy elszorítá szívét.

– Tehetnél föl rólam ilyen kegyetlenséget? Én űznék gúnyt belőled? és most? -280-

– Hogy űznék én tréfát az Istennel most, midőn jelenléte előtt megrendülök?

– Most mondja már, a mikor meghalok – szólt szomorú szemrehányással a leány. – Most mondja már, tied ez az egész szép világ, mikor nem kell már más az egész szép világból, mint egy kapa föld, a mit rám fog hajítani.

– Nem, leányom – szólt Topándy; Loránd öcsém még tegnap megkérte tőlem kezedet, s csupán anyjának jóváhagyását várta még, hogy neked is elmondja, a mit irántad érez.

A leány arczán egy futó villáma vonult át az örömnek, azután ismét elborult az.

– Hiszen, tudom, – szólt szétzilált fürteit arczából elsimítva, – hogy maguk jót akarnak. Úgy tesznek velem, mint beteg gyerekkel szokás. Gyógyulj meg csak! Majd veszünk szép ruhát, aranyos játékokat, elviszünk mulatni, – utazni, – jó kedvünk lesz, – soha se bántunk: csak gyógyulj meg! Örömet akarnak csinálni szegénynek; hogy meggyógyítsák vele. – Ezt is köszönöm.

– Te nem akarsz nekem hinni – szólt Loránd – hinni fogsz hát a lelkész úr szavának. Nézd: az éjjel levelet írtam anyámnak felőled: lepecsételve fekszik már iróasztalomon. Kérem tisztelendő -281- atyám, törje fel és olvassa el előtte. Kegyed szavának el fogja hinni, hogy nem ámítjuk őt.

A lelkész feltörte a levelet, míg Czipra Loránd kezét tartva kezében, átszellemülten figyelt a felolvasott szavakra:

«Annyi bú, annyi fájdalom után, a mit a leggyöngédebb anyai szívnek egész életem folytán okoztam; ma egy örömhírt küldhetek neked.»

«Nőt veszek, a ki szeretett engemet, mint szegény, névtelen, hontalan ifjút, egyedül magamért, s kit szeretek én hű sziveért, aranytiszta lelkeért, még jobban, mint ő engem.»

«Nem diszítem fel őt költői mondatokkal előtted: ahhoz én nem értek. Én csak érezni tudok; de arról beszélni nem.»

«Szerelmünk eddig csak fájdalmat termett mind kettőnkre nézve; most azt óhajtom, hogy legyen ez mindkettőnk boldogsága.»

«Te tudod, hogy a sors végzései felőlem mindig bölcsek és gondviselésteljesek voltak.»

«Nem kell csodának történni a földön, hogy te anyám, az anyák legjobbika, ki engem úgy szeretsz, ki szelid és Istenben megnyugvó vagy: áldó kezedet, melyet kis gyermekkoromtól kezdve soha le nem vettél fejemről, e perczben össze ne szorítsd.»

«Én úgy hiszek áldásodban, mint vallásom minden mondatában, mint a bűnbocsánatban, mint a túlvilágban.»

«De ha nem az volnál is, a kinek Isten alkotott, szelid, szerető, mindig áldásra kész anyám, homlokod körül az örök szeretet gloriájával; hanem volnál hideg, haragnak élő, boszúálló úrnő, családi czímerek koronáira büszke, ki maga akarja alkotni a sorsot és e kegyetlen úrhölgy átka terhelné is azt a leányt, a kit szeretek; én ez átok hozományával is nőül venném őt: – mert szeretem.»

Czipra, minél tovább olvasott a lelkész, annál jobban szorítá szívéhez Loránd kezét. Nem tudott már szólni, nem sírni: ez több volt, mint a mennyit lelke elbirhatott. Minden sor, minden mondat egy mennyországot tárt fel előtte, tele túlvilági kéjjel: lelkének bálványa szereti őt: – szereti szerelemből: – szereti önmagáért: – szereti, mert boldog -283- általa: – fölemeli őt magához: – nem szégyenli nyomorú eredetét: – tudja érteni szívének becsét: – anyja imái közé ajánlja nevét: s anyja átkai mellett is kész megtartani szerelmét.

Nem törődött már semmivel: sebével, az élettel, a halállal; nem érzett mást, mint azt a végtelen üdvöt, mely lelkének minden eszméjét, testének minden idegeit elállta.

– Én hiszek! – szólt felmagasztult arczczal, fölemelkedve helyéről, és e szóban benne volt minden: az Isten szerelmétől a férfi szerelméig minden, a miben hinni szoktak.

Nem törődött már semmivel. Emberek szemével, emberek szavával: hanem a mint e szót kimondá, hirtelen átkarolta Loránd nyakát s az őrülés erejével odavonta őt keblére és csókjaival halmozá el.

A seb felszakadt keblén, s a hogy a leány csókjai elboríták a szeretett ifjú arczát, úgy borítá el annak vére az ifjú keblét.

És a hány csókot adott hevült ajka, a seb ajkán annyi vért lüktetett ki az a hű szív, mely csak ő vele volt mindig tele, mely csak ő érte dobogott, mely ő helyette fogta fel a gyilkos vasát: – a szegény «zöldruhás» hű leány!

És midőn utolsó csókját nyomta kedvese ajkára;… már akkor megtudta, hogy mi az az örökkévalóság!…

– Szegény Czipra! azt hittem, hogy te temetsz el mindannyiunkat, aztán most ime én adom meg neked az egész világból azt az egy kapa földet.

Annyit mondott, hogy óhajtaná kedvesét bebalzsamozva elvinni családi jószágára s ott eltemetni.

Ez szomorú meglepetés lesz az anyának, kit Topándy egy nappal előbb arról tudósított, hogy fia új menyet hoz a házhoz.

A mint Loránd megkérte tőle Czipra kezét, Topándy rögtön írt Áronffynénak, attól tartva, hogy a mit Loránd maga fog írni anyjának, az majd nagyon büszke hangon lesz tartva. Megelőzte öcscse levelét; szeliden, okosan tudatott mindent az anyjával, hogy Loránd levele ne legyen ránézve meglepetés. -285-

Most azt megírhatja neki újra, hogy a menyasszonyt viszik, tartsa készen számára a családi sírboltot.

S az volt a különös, hogy Topándy semmi fájdalmat nem érzett lelkében, mikor ezen végig gondolt.

Egy könyet nem hullatott a levélre, a melyet megírt; lepecsételé azt, s cselédet keresett, a kitől elküldje.

– Többet vártam. Hát e szerint majd csak magam viszem el ezt a levelet a városba.

– Nem. Ő viszi halottját haza a jószágra. Az orvost felkértem már, hogy tegye őt halhatatlanná, s van egy ólomkoporsóm, a mit magam számára készíttettem, hogy valamikor abban folytatom az ellenállást az Isten rendeletei ellen; most már nincs szükségem rá. Odaadom Cziprának kölcsön. Ez az ő kiházasítási pompája.

Egy óra mulva felkereste Lorándot, ki még mindig halottját őrizte. Ott volt a szolgabiró is. -286-

– Uramöcsém, – szólt a tisztviselőhöz – már nem megyek a börtönbe.

Arcza sokkal sápadtabb volt, mint máskor; de azért most is jókedvű gúny volt rajta és könnyelmű mosoly.

És akkor kivonta kebléből bal kezét, melyet eddig kabátjába dugva tartott.

– Egy órával ezelőtt levelet írtam anyádnak. Mikor lepecsételtem, az égő viasz körmömre cseppent s azóta nézd, hogy megfeketült a kezem.

– Hagyjátok. Szükségtelen már – szólt Topándy, fáradtan rogyva le a karszékbe. Két óra mulva vége van. Két óránál tovább nem élek. Húsz percz mulva e daganat a vállamat eléri s onnan azután a szívig rövid az út.

Loránd ijedten ugrott bátyja ápolására, az öreg átölelte a mellé térdelő ifjú nyakát.

– Te bölcs ember! látod, mégis neked volt igazad. Van, a ki gondol a kétlábú tollatlan állatokra -287- is. Ha én azt tudom: hogy csak zörgetnem kell, és megnyittatik: rég koczogtattam volna az ajtón: «én uram, bocsáss be!»

– Toljátok székemet Czipra mellé. Hadd tanuljam meg tőle, hogyan kell magát viselni egy halottnak? Az én halálom nem lesz olyan szép, mint az övé: én nem lehellem lelkemet szeretőm lelkébe; hanem azért víg útitárs leszek.

– Hogy protestál az ostoba hústömeg! Nem engedi magát kapaczitáltatni. Pedig csak vendégek voltunk itt! «Animula, vagula, blandula! Hospes, comesque corporis. Quæ nunc adibis loca? Frigidula, palidula, nudula! Nec, ut soles, dabis jocos.» Bizony extra dominium fogsz lenni mindjárt. És gyomor uram, ő nagysága, és szív uram ő kegyelmessége, és fej uram, ő excellentiája, mind kiesnek hivatalaikból.

Az orvos azt állítá, hogy iszonyú kínokat kell neki kiállani azalatt, míg gúnyolódik és mosolyog; s mikor felkaczag, olyankor más ember fogcsikorgatva ordítana fel.

– Sokat vitáztunk, Loránd – szólt az öreg, mind inkább elhaló hanggal: azon német tudós felett, a ki azt állítá, hogy a más csillagzatok lakói sokkal nemesebb emberek, mint mi itt a földön. Ha kérdik, hová lettem? Mondjad, hogy avanzsiroztam. Olyan planétába mentem, a hol nincsen -288- paraszt; bárók tisztítják a grófok csizmáját. Ne nevessetek rajtam, kérlek, ha bolondokat mondok. – De a halál, igazán furcsa verseket diktál.

– Most mindjárt – megtudom: – hogy mi van – az északi vadászkutya ködfoltjaiban: – s a szemnélküli féreg – veséiben?…

Azzal hirtelen, egy erőszakos végső görcsös erőfeszítéssel megragadá széke támláját s felegyenesedve, jobbját felemelé s a szolgabiróhoz fordult.

Néhány percz mulva minden redő eltünt arczáról, sima lett az, mint a márvány; és nyugodt, mint a halottaké szokott lenni.

Másnap jó hajnalban útra kelt a szekrénybe zárt ólomkoporsóval, s vitte haza halott menyasszonyát.

A második levél, melyet Topándy írt anyjához, -289- s melynek pecsétjével saját élete végét pecsételte be: nem lett feladva; nem előzheté meg jöttét.

Azt az örömhírt hozó levelet, mely mámort, diadalt gerjeszte az egész háznál.

Hiába, csak őt szerették legjobban most is. Anyjának, nagyanyjának ő volt a kedvencz fia. Dezsőről szólnunk sem kell, mert hisz annak a szíve az övéhez van nőve most is: s a jó Fanny kétszeresen boldog volt abban a gondolatban, hogy nem egyedül lesz azután boldog nő a háznál.

Kételkedhetett-e valaha abban, hogy a kit ő szeret, szeretve fog lenni mindenkitől? hogy nem kell annak erényeiről beszélni; mindenki ismeri azokat, mihelyt ő azt mondja: «én szeretem.»

Bizony nagyon jól történt, hogy azt a levelet nem küldte el anyjának, melyben Czipráról írt s áldását kéri; – hogy nem sértette meg azzal a végsorral a legdrágább anyai szívet: «ha pedig te megátkoznád azt, a kit én szeretek!»

Oh, dehogy tették azt! Ünnepnap volt ez a levél a háznál. A falusi lakot újra rendezték; Dezső átköltözött a városba, átengedve a legifjabb jogát az apai ősi lakhoz, bátyjának.

Még a legöregebb Áronffyné is letette örök gyászát. Ne lásson Loránd menyasszonya semmit, a mi szomorú gondokra emlékeztet. El van minden temetve a föld alá.

Dezső annyi kedveset tudott regélni a szép czigányleányról; -290- Loránd levelei az elmult tíz hallgató évről mindig megemlékeztek a szegény elvetett gyémántról, kinek hű ragaszkodása képezé Loránd életének napos oldalát. Most az elrakott leveleket újra, meg újra elolvassák: a két anyának ez tanulmánya lett. A mit néhol Loránd csak egy futó szóval vetett oda: abból ők nagy magyarázatot tudtak venni, és az mind Czipra javára ütött ki.

Az első találkozás óta, a pusztai csárdában, úgy volt az elrendelve, hogy Loránd megszabadítsa Cziprát, gyilkos kezéből, hogy azután egykor boldog legyen vele.

Topándy levele azt tudatá, hogy Loránd a levél kelte után azonnal megesküszik Cziprával s együtt lemennek a szülői házhoz.

Tehát tudva volt már a nap is, ki lehetett számítani az órát is, a mikor meg fognak érkezni.

Dezső benmaradt a városban, Lorándot várni. Azt igérte, bármi későn jönnek is, még éjszakára kihozza őket.

A nők tehát fenmaradtak éjfélig. Künn vártak a folyosó alatt. Szép, meleg, holdvilágos éj volt.

A jó öreganya átölelve Fanny vállát, elmondá neki, hogy sok sok év előtt épen így vártak egy éjjel a két testvér megérkeztére; hanem az nagyon rút éjszaka volt, és az nagyon szomorú várakozás volt. A szél zúgott az akáczok között, a felhők -291- kergették egymást az égen, az ebek vonítottak a faluban, a kapun egy szénásszekér döczögött be – és abba volt elrejtve a koporsó. – Ez a nép nagyon babonás: azt hiszi, a jég elveri a határát, ha halottat visznek át rajta.

Hanem most egészen más világ van. A lég csendes, szellő sem fuvall: ember, állat alszik körül, csak azok vannak még ébren, kik menyasszonyt várnak.

És a szénásszekér után gyalog, miként akkor, a két testvér, egymás kezét szorítva, jő.

Soha sem láttam embereket olyan hamar megőszülni, mint a kik kortársaink voltak.

Olyan időket élünk, a mikor minden elmuló év utolsó napján felsóhajtunk: csakhogy vége van már! s nem akarjuk hinni, hogy a mi utána jő, még mindig rosszabb napokat hoz.

Egyre szállunk alább-alább, hitben, reményben, egymás iránt való szeretetben; vagyonunk pusztul, szellemünk lankad, erőnk fogy, társaséletünk szétbomlik; nem közöny, de undor már az, a mivel a napok eseményei elé nézünk.

Egy év mulva azon nap után, melyen szegény Czipra meghalt, Loránd fegyverrel oldalán ment el bizonyos mulatságba, a hol ingyen lehet kapni a halált. -293-

Nem emlegetem én a multak dicsőségét, mi hasznom belőle? úgy is kevesen tudják már azt.

Az lett volna bizonynyal bármely esetben is, mindene volt hozzá a természettől: hősi bátorsága, athlétai ereje, heves vére, soha nem csüggedő lelke. A harcz különben is gyönyör lett volna rá nézve; – hát még e kedélyállapot mellett?

Szíve összetörve, zúzva, első szerelme oly csúful sárba taposva, a másik, szenvedélye égő hevében legyilkolva, lelkén az életunalom terhével s azzal a súlyos végzettel, a mi családját terhelé. Mindig az a rém állt előtte, hogy ez úton elébb-utóbb mégis csak oda kell jutnia, abba a nyolczadik, üresen hagyott ágyba.

Mikor elkezdődtek a harczok, egészen felvillanyozódott roskatag kedélye. Mikor egyenruháját felölté, odajött hozzám, s kezemet megrázva, villogó tekintettel mondá:

– Most megnyilt hát a vásár, a hol az ember száz perczenttel adhat túl az ütött-kopott életen.

Vakmerőségéről hirhedett lett, hőstetteit megénekelték, szerzett hírt, koszorút, csak a mit keresett, a dicső halált, azt nem tudta megtalálni.

A zászlóaljból, melynél kezdé, vége felé csak egy tizedrész volt már meg. Ő azok között volt, a kik még csak sebet sem kaptak soha.

Hogy tekintgetett e szomorú zizegő hangon fütyülő hírnökei után a halálnak, hogy várta azokat -294- a búgva közelítő öreg ficzkókat, a kiknek egy embert egy percz alatt átszállítani egy más csillagba – semmi! Nagyon jól ismerték már, nem bántották.

Olyan ez a csatatéri zengő méh, mint az igazi méh, a ki bátran jár közötte, elzúg a füle mellett, a ki fél tőle, azt megcsípi.

Végre egy csatában egy elpattant gránát darabja megbénítá karját, s mikor egy kardcsapástól elszédítve lebukott lováról, még egy kozák lándzsával keresztülszúrta.

Hetekig feküdt eszméletlenül a közkórházban, sátor alatt, míg érte mehettem és haza hoztam. Fanny ápolta. Meggyógyult.

– Oh, milyen rossz emberek vagytok ti, hogy engem úgy szerettek! Oh, milyen rosszat tettél velem, öcsém, hogy elhoztál a csatatérről. Oh, milyen kegyetlenség volt tőled, Fanny, hogy mellettem virrasztottál! Oh, milyen hiába való munka volt tőletek engem életben tartani! Oh, mint haragszom én tirátok, mily kiállhatatlan emberek vagytok ti: azért, hogy engemet úgy szerettek!

Eltemettük jó nagyanyánkat, aztán édes anyánkat is; magunk maradtunk, nem osztoztunk meg soha.

Loránd mindig velünk lakott: míg a városban laktunk, néha hetekig sem hagyta el a házat.

Az új idők új rendszere engem is kényszerített, hogy arról a pályáról lemondjak, a mit még apáink az élet díszes czéljának tartottak. Sutba dobtam a diplomámat, s kimentem szántani, vetni.

És a ki tétlenül, szerettelenűl, boldogtalanul hullatott levelet levél után, és nem várt a holnaptól semmit.

Gyakran előhoztam neki, hogy annak a magányos épületnek ott a patak mellett befalaztatom az ajtaját.

Ne kérdezzék gyermekeim, mi lakhatik azon belül? ne iparkodjanak találgatni annak rejtelmes feliratát, mint én találgattam gyermekkoromban.

Nem örült már semminek az életben. Nem foglalkozott semmivel, a mivel más ember foglalkozik. Nem kártyázott, bort nem ivott; örökké józan volt és egykedvű. Nem olvasott mást, mint mathematikai könyveket. Rá nem tudtam venni soha, hogy egy hírlapot kezébe vegyen.

Mindennap, akár télen, akár nyáron, korán reggel, mielőtt valaki fölkelt volna a háznál, kisétált a temetőbe; oda, a hol Czipra nyugszik «az illatos fűgyökér alatt», ott töltött néhány perczet s aztán ismét visszajött: nyáron egy szál eleven, télen egy szál aszú füvet hozva el a sírról.

Volt egy naplója, abban nem volt írva egyéb, mint a kelet mindennapról, alá tűzve, írott sorul, az aszú fűszál.

Egy élettörténet, melynek ezernyi ezer aszú fűszál képezi sorait, a hány sor, a hány szál, annyi napról összegyűjtve.

Egész nap őrizte fácskáit, csemetéit s viselt harczot a rovarok ellen és tanult naphosszant életbölcsészetet -297- e nagyszerű alkotmányos monarchistáktól, a méhektől.

Sok ember van, kivált a mai nap, hazánkban, a ki el tudja ölni az időt, Loránd csak küzdött az idővel, s minden lefolyt nap egy vereség volt rá nézve. Vadászni soha sem járt, azt mondá, nem jó neki töltött fegyvert venni kezébe.

Egy szép nyári délután kis fiam azzal a hírrel rohan be hozzám, hogy Loránd bátyja a szoba közepén a földön fekszik, és nem akar fölkelni.

Midőn beléptem szobájába, már nem feküdt a földön, hanem az ágyon. – Arcza az ágyon.

Még reggel beszélt róla, hogy méheire orvméhek ütöttek, azokat megy pusztítani. Egy orvméh halántékába ereszté fulánkját.

Tehát még sem oda:… nem oda, – rebegé hagymázos lélekzettel; nem a nyolczadik ágyba. -298-

Kinn az illatos fűgyökér alatt. Ott heverünk a porban egymás mellett. Falaztasd be azt az ajtót. Jó éjszakát.

A délczeg hős, ki egymaga csapatok ellen küzdött, a vasember, kit nem tudott megölni a kard és a dárda, tíz percz alatt elmult egy picziny kis rovar parányi orgyilka által.

Mikor már a kisértés utolsó percze eljött, hogy az életunalom az ősi átokkal felfegyverezze kezét, akkor elküldötte repülő szolgáinak legeslegkisebbikét s elszállítá őt egy méhszárnyon, oda, a hol a boldogok laknak.

TARTALOM.

KÉPJEGYZÉK.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19	«nincs még oda!«	«nincs még oda!»
22	szükség, Barátom	szükség. Barátom
25	«igen».	«igen».»
26	gyertyáját?	gyertyáját?»
31	Sárvölgyi	«Sárvölgyi
35	el életét.	el életét.»
35	irgalom.»	irgalom.»»
54	lebetett csalódásban	lehetett csalódásban
87	Blánokházyné kezét	Bálnokházyné kezét
90	ilyen ajándédékot	ilyen ajándékot
99	«per procura».)	«per procura».»)
103	osrtomló sereget	ostromló sereget
127	azután későbbb	azután később
140	gyűrűnél?	gyűrűnél?»
160	Sárvölgyj remegve	Sárvölgyi remegve
182	köpczös.	köpczös.»
182	«van-e lelke?»	«van-e lelke?»»
182	Én Daruszegi	«– Én Daruszegi
195	körmét; csókolom	körmét: «csókolom
214	odább mégy.	odább mégy.»
214	«szeretsz-e?»	«szeretsz-e?»»
215	szólok még?	szólok még?»
216	ezt a dolgot,	ezt a dolgot.
221	légy velem!	légy velem!»
225	csutorát, Igyatok	csutorát. Igyatok
236	döngették az ajjót	döngették az ajtót
297	Ne ijedj meg, Nem	Ne ijedj meg. Nem
298	nyitotta fe. többet	nyitotta fel többet
299	Credo…! 271	Credo…! 270
299	szerelem lakomája	szerelem babonája
300	szemébe 233	szemébe 232

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MIRE MEGVÉNÜLÜNK (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.