The Project Gutenberg eBook of Nagy kópé, by Gyula Krúdy

„Tegnap este tiz órakor érkeztem meg a gőzhajóval és még csak annyit ismerek Budapestből, amennyit az állomás melletti kis vendégfogadóban, a Piros almában láttam; kedves arcu öreg korhelyeket, magukban mosolygó sörivókat, forró szájukat hideg borral öblitgetőket… Valamint nem ismerek többet a városból, mint a cipőket, amelyeket éjjel a szálloda folyosóján láttam a bezárt ajtók előtt és ezek a cipők külsejükkel elmondták, hogy alvó gazdájuk boldog, vagy boldogtalan,“ gondolta magában Rezeda Kázmér borus reggeleken, amikor szomoru álmából felébredt és ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal…

Huszonöt esztendeje lakott Pesten és akkor érezte magát legjobban, amikor feltette magában, hogy csak ezután ösmerkedik meg a várossal, a városi emberekkel. Rossz álom volt minden, amit Pestből látott. Uj szempontból, uj látószögből kell nézni az embereket és a világot, a pesti körútakat, a boltokat, a nőket. Félre kell tenni a gyanakvást, az embergyülöletet, a fölényt, az unalmat, -4- amellyel hosszu pesti tartózkodása alatt felvértezte magát, a mindennapi élet kellemetlenségei ellen. Meg kell fiatalodni, előlről kell kezdeni mindent, el kell felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtudni az emberekről… Oly naiv bizalommal, gondtalan jókedvvel, sugárzó életörömmel kell kilépnie reggel az utcára, mintha valóban csak tegnap érkezett volna a Tisza mentéről Biasini ur gyorskocsijával és a várost olyan állapotban leli, amint régi metszetekről ismerte. Egy reggelen mindent le kell rázni, ami addig történt, ki kell seperni a szobából az embergyülöletet, az életuntságot, olyan inget kell felvennie, amely eddig nem volt a testén. Fiatalnak és jámbornak kell átváltoznia, hogy tovább folytathassa az életet. Tudniillik: végét járta.

Lehet, hogy más ember életében is előfordulnak olyan reggelek, amikor megbánás nélkül, pusztán feláradó életösztönből egyszerre felejteni akarja a multat; Rezeda ur oly komolyan vette ezeket a ritka reggeli hangulatokat, mint a szerelmesek kedvesük levelét, vagy boriszszák a rózsaszinű mámort, amelyben elfelejtik minden nyomoruságukat.

Rezeda ur ugy érezte, hogy az esőcseppek olyan régi hangon kopognak az ablakon, mint fiatal korában hallotta az esőt, az udvaron ugyanaz a régi levélhordó tudakozódik utána, aki első szeretője leveleit hozta.

A háztetők, a kémények, az ablakok, amelyeket ablakából látott egy idegen város tartozékai…

Talán nem is Pesten van, hanem Bécsben, vagy -5- egy más nagyvárosban, ahol rövid ideig tartózkodott és ugy gondolt vissza a városokra, amint a házasságtörők a nászutjukra.

A kapun kilépve egy napsugáras várost lát, amely most szárad a májusi nedvességtől.

A Dominó utca – egy régi belvárosi utca, amely nem sokat változott a 48-iki forradalom óta – különösen jószagu e reggelen.

A fehér függönyöket a földszintes ablakokon tegnap vasalták, a boltosok felvidámodva tekingetnek kis boltjaikból, amelyeknek többnyire péksütemény és szalámi-szaguk van, a háztetőkön át a dunai gőzhajó oly sokatmondólag, fantáziásan tülköl, mint Rezeda ur ifjukorában, mikor még azt hitte, hogy a gőzhajóval csupa szerelmesek, boldog emberek utaznak.

A pénzügyi tanácsosék ablaka nyitva van és virágcserepeit rendezi Zefi, a vörhenyeges haju kisasszony. A házmesterek megborotválkoztak, a mély belvárosi udvarokon a szivattyuskut maradványa körül zöld növényzet látszik; a kikoptatott kockaköveken ugyanazok a lábak járnak, akik már egyszer meghaltak, most visszajöttek, hogy folytassák félbenhagyott szerelmeiket. (Rezeda ur ezeken a reggeleken ugy képzelte a régi Pestet, hogy benne mindenki szerelemmel töltötte az időt.) Megelégedettnek, vidámnak látszott mindenki, akivel az utcán találkozott. A nyugdijas öreg urak harmónikás nadrágjukban, fehér gallérjaikban, tekintélyes sétapálcáikkal mendegéltek a sétatér felé, ahol ebédig eltöltötték -6- az időt; s kedélyes leereszkedéssel fogadták Rezeda ur köszöntését, mintha az valóban nagyon ifju ember volna. A piacról hazatérő szakácsnék kosarából üdén zöldelt a petrezselyem, piroslott a kakas taréja és a szobalányok urnőiktől tanulták a kecses járást, amidőn a tőlük ajándékba kapott francia sarku cipőben siettek a füszereshez és frufrus fejükkel észrevették a csinos fiatal embert, (Rezeda urat). A jóálomtól felüdült arcu polgárasszonyok régi keztyüvel kezükön rázták ki a portörlőt a tegnapi bánattal és itt-ott már megszólalt a zongora a nyitott ablakok mögött, ahol kisasszonyok gyakorolták magukat a billentyük fogásában.

Reggel kilenc órakor és májusban olyannak látszott a Dominó-utca, mintha senkisem töltötte volna benne álmatlanul az éjszakát, bortól, vagy szerelemtől betegen, hogy egyéb testi nyavalyákról ne is beszéljünk… A régi Pest boldog, vagyonos polgársága lakott itt, a butorokat még a nagymamák tették helyükre, a képeket régen elporladt kezek akasztották a falra és levendula (a bolhák ellen), s egyéb ártatlan illatok voltak a szekrényekbe zárva. Ha elvisznek egy teritéket az asztalról, darab idő mulva ujjal pótolják. A plébánia-hivatalban nemapad a hivők száma, annyian házasodnak, ahányan meghalnak.

Rezeda ur boldog áhitattal nézett fel az ablakokra. Itt laknak azok az ódivatu cilinder-kalapos férfiak, bőszoknyás, kis kalapos, karcsu dereku dámák, akik a régi fametszeteken egyebet sem csináltak, -7- mint mindig a muzeum előtt, vagy a Duna parton sétálgattak.

Itt maradtak ifjan, redőtlen ábrázattal, éberlasting cipőben, régi korok divatos dalait dudolgatják magukban és a házibálon a negyvenes évek táncait lejtik. Erzsébet királyné koronázásakor résztvettek a pesti iparosok és kereskedők bálján és mostanában is oly áhitatosan mosolyognak, mint akkoriban, amikor Andrássy Gyula bemutatta őket Ferenc Józsefnek. Ha véletlenül el is költöztek volna darab időre a temetőkbe, mindig visszatérnek, ha unokáik a fenmaradott régi képeket nézegetik, az albumokban lapoznak, Daguer fotografiáit előveszik, ahol diszruhájában áll a nagyapa, vagy a nagymama. Óh, ezek az emberek nem ismerték az észbontó szenvedélyeket, a csuf bünöket, a házasságtöréseket, az örjöngő féktelen vágyakat… legalább ilyesmit nem jegyez fel róluk a méla emlékezet; mindig illatosak és áhitatosak voltak ők, mint a virágok Urnapi oltáron.

Ezekhez a férfiakhoz és asszonyságokhoz indult el egykor, huszonöt év előtt Rezeda Kázmér a Tisza mellől Budapestre. Ezeket a pestieket kereste mindig, akikről egy vidéki udvarház őszi bolthajtásai alatt a könyvekben és régi ujságokban olvasgatott. A mult század gyönyörü és ábrándos Pestjét kutatta a belváros szük utcáiban. S boldog volt némely májusi reggelen, amikor néhány kis hangulatot vélt lepkevadászként elfogni az ódon házak között. (Óh, bár -8- jönne szamaras kordéjával a vizárus és Dunavizet kinálgatna nyitott kapuk előtt!)

Mindig ugy érezte magát, hogy megcsalták, amint az évek folyamán mindmesszebb tünt az utcákról a régi Pest. A sok kiábrándulás, az életuntság, a magányban érkező bus gondolatok berozsdásitották lelkét, mintha végkép eltünt volna az élet folyamának lerakodó fövenye alatt az ifju Pest és Rezeda ur. De jöttek májusi áradások, amikor a negyvenesztendős Rezeda ur felébredt, kiemelkedett lelke a porrétegből és megifjodva látta magát tükrében, mint egy lomtárból elővett képet, amelyet ügyes kéz lemosott.

Hazugság volt minden, ami eddig történt vele, amit eddig látott. Csak az utcák változtak, a boltok szaporodtak, a házak nagyranőttek, uj palotákat épitettek és régi utcákat eltüntettek… de odabent a házak belsejében, a befüggönyözött ablakok mögött tovább él a régi Belváros, ápolják az ódon erkölcsöket, szokásokat. A boltok mélyében láthatatlanul, üldögélnek az egykori kereskedők és az órások ugyanugy igazgatják az órákat, mint a hatvanév előtti Pesten. A légsulymérő se mutat mást valamint a kalendárium hónapjai is a régi rendben következnek. Májusban bizonyára kirándul képzeletben minden régi polgárcsalád a Gellérthegy orgonabokrai alá a nagy elemózsiás kosarakkal és a gyepen visszamaradó ujságlapokat Emich Gusztáv betüivel nyomtatták. Az asszonyok fürdeni a Rudasba járnak és a vig kisasszonyok a császárfürdő aranyárnyékos -9- platánjai alatt találkoznak a fiatalemberekkel. Sokan csodálkoznak, hogy nem hallják déli tizenkettőkor Budáról az ágyulövést, de a harangok ugyanazon hangon kondulnak meg a temetésekre, délben és este; a budai harangoknak uj lendületet ad a hegyvidék és valóban olyan messzi utat futnak be, mire átérnek Pestre, mintha a mult századból hangoznának.

Reggeli sétájában Rezeda ur az Andrássy-utig ért és azokon a helyeken, azok előtt a modern paloták előtt, ahol nem tudta maga előtt felidézni a régi Pestet és vele a mult idők hangulatait, szinte lehunyt szemmel ment el. Az Andrássy-ut elején azonban jól kinyitotta szemét.

A májusi ragyogásban fürdőző ut Bécset juttatta eszébe, ahol darab ideig boldog volt és a Ringen karonfogva sétálgatott az ismeretlenek között.

A faburkolaton robogó kocsik között, az operai szfinxek előtt, a csinos ruházatu, gondtalan arcu járókelők mellett valóban olyan hangulatot érzett Rezeda ur, mintha egy ismeretlen, jókedvü, boldog városba tévedt volna; husz esztendős, pénz van a zsebében, szerelem a szivében és tegnap hallott egy dalt, amely ötpercenként visszatér az emlékezetébe.

A Bajza-utcáig ment és senki sem zavarta meg jóizü hangulatában. A leveleikkel legyező fák uj levegőáramlatokat hoztak az esőben megfürösztött városba, a Körönd palotái ragyogva állottak, mint a soha el nem muló gazdagság. A kitárt kapukon nem járt be a gond szürke vándorlegénye, mosolygó -10- nők jőttek le a házak lépcsőin, hogy keztyüiket gombolgatva tavaszi sétára induljanak. A falombokon ugy ragyogtak az esőszemek, mint a madárszemek. Mintha senkinek se volna otthon betege, szegénysége, szivtépő gondja: oly boldogan mendegéltek a sétálók az Andrássy-uton. Minden szerelmes megtalálta párját, egyetlen menyasszonyt sem hagytak cserben, mindenkinek ki van fizetve a házbére.

Egyike volt azon csodálatos napoknak, amikor az ember nem látja meg a szenvedés és bánat konokul üldögélő fekete madarait a szembenjövők vállán. Az arcokat kivasalta a tettető szabólegény, a gyomrok elfelejtették a korgást, a zsebekben erszények vannak, amelyek kifogyhatatlanok. Tétovázó járásával senki sem irja fel az aszfaltra legbusabb gondolatait, a cipősarkok hetykén kopognak, a fogatokban milliomosok nyájasan ülnek és bizonyosan szerelmes dolgokat beszélgetnek egymás között a járókelők, hisz mindig mosolyognak.

Rezeda ur más alkalommal tán fontolóra vette volna, hogy a város leghazugabb negyedébe tévedt, ahol az illemtanároktól tanulták meg a lakósok a kellemes magaviseletet, mig bensejükben épenugy szenvednek, szomorkodnak, jajonganak, mint a legnyomorultabbak. Észrevette volna, hogy a nők ruházkodásának gyakran gyanus az eredetük, a férfiak éjjel a börtönre gondolnak… a szegény pesti gazdagság mutogatja itt szélhámos selymeit. De ezen a napon Rezeda urnak jó kedve volt… A kétférjes asszonyságok mellett, akik e májusi délelőttön -11- mindkét férjüket, valamint ölebeiket is sétálni vitték, tiszteletteljes arckifejezéssel haladt el, holott tegnap még gunyos megvetéssel nézte ezeket a mindenki által ismert pesti dámákat, akik többnyire büszkébbek voltak a szeretőjükre, mint a férjükre. Ámde ma megbocsájtás van a szivében. Bizonyosan besorozta őket azon szegény, sajnálatraméltó régi delnők közé, akik a temetőben igy védekeznek a sirhalmukra telepedett vádaskodó emlékezet előtt: „Bocsássatok meg, hogy vétkeztem, nem tehetek róla, az uram meg nem értése, ridegsége, durvasága, hidegsége kergetett, hogy egy megértő meleg szivet keressek… Bocsássátok meg, hogy nem áldoztam fel fiatal életemet az önzésnek és szomoruságnak!“ Amint a házasságtörő asszonyok évszázadok óta védekeznek. Nem haragszik a legismertebb szélhámosokra sem, akik szemérmetlen mosollyal ültek a nyitott fiákerekben. Vig és elmés gavallérok ők, a hires Zrinyi-kávéház hőseinek maradékai. A mohó, erőszakos tekintetü és szemtelen magaviseletü fiatal nők, akik szerencséjüket az utcán keresik, nem mérgesitették, mint tegnapelőtt. A jó isten árvaleánykái ők, akik a negyvenes években költőket szerettek és ápoltak. Tavaszi nap volt, Rezeda ur elandalgott, boldognak szerette volna magát érezni… A világháboru előtt voltak ilyen tavaszi napok Pesten, megifjodtak az emberek, midőn a városerdő vadgesztenyefái kivirágzottak; álomvárossá lett Budapest áldozócsütörtök napján, a mely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart. Őregek ifjunak gondolták -12- magukat, asszonyok megszépültek, ablakok fénylettek, tornyok ragyogtak… Lám, még az öreg Rezeda Kázmér ur is boldognak érezte magát. Elhatározta, hogy délután lóvasutra ül, végigutazik a budai utcákon, meghallgatja a földszintes korcsmaházak udvarairól kihangzó harmónikákat, megnézi, hogyan piroslik a bor és az emberek arca a veresteritékes asztaloknál; majd végigkocsizik a zugligeten, amely ünnepnap délutánokon szerelmes párokkal és vak hegedüsökkel van telve, stációt tart a város legszebb mulatóhelyén, az öreg Fácánnál és végiggondol régi ifjuságán.

II.
Pünkösd.

A tabáni és vizivárosi tornyok litániai harangszava, valamint a Retek-utcában kiragasztott zöld cédula közölte a fiatal nőkkel, hogy ezen a délutánon táncmulatság van a Fácánnál, amelyhez Piros Flórián zenekara szolgáltatja a tánczenét; a kitünő italokról és ételekről az ismert vendéglős gondoskodik.

Eljöttek tehát a rózsaszinü és kék ruhák a budai utcák öreg házikóiból, s az ifju fürge lábak ugyanazon nyomokba léptek a kopott kövezeten, az erdei avaron, a kanyargó gyaloguton, amelyet egykor a nagymamák hagytak hátra. A vak hegedüsök, lábatlan harmónikások, akik a keresztutaknál ugy helyezkednek el, mintha a várostól örök időkre kibérelték volna helyüket, ugyanazon nótákat vonták, amelyeket a majálisi fiatal nők anyáinak huztak, amikor azok először jártak májusban az erdőn. A szőke és barna kontyok, a hullámos hajak, a szivben repdeső jó kedvek, a pajkosodó nyelvek, a játékos szemek, a bérmálás tömjénillatát őrző fehér harisnyák, vállalkozó kis cipők, felhevült szalagok, pontosan -14- illeszkedő harisnyakötők, álmok, szerelmek, ismeretségek, találkák és rügyező vágyak eljöttek a Fácán ódon udvarára, végigjárták a bolthajtásos folyosókat, felszaladtak a ropogó lépcsőkön, belenéztek a kopottaranyozásu tükrökbe, amelyekben régi dámák arcai rejtőznek, mint a folyam mélyében az eldobott gyürük, amulettek…

Felcsattogtak a kedvek, mintha egy láthatatlan karmester tapsolva jelt adott volna a mulatság megkezdéséhez, a varrógép mellett töltött éjjelek remekmüvei, a lengedező szoknyácskák valamely fuvalom révén megmozdultak és repkedni kezdtek; a gondban, házi munkában, ódon padlók járásában megszokott leánylábak meginogtak, mint az alkonyi szélben a virágszálak; számtalan kis hegedüs telepedett a falombokra és a szivekbe és egy meleg lehelet szétfujta a Fácán felett azokat a tavaszi virágmagvakat, amelyekből a szerelem terem. A hüvös kis kezek, amelyek tán még a délelőtti mise imakönyvétől voltak hidegek, vagy fáradtak a főzőkanáltól, felmelegedtek, amint kinyultak a táncosok felé. A jó táncosnők oly elbizakodottan vetették magukat a tánc áramlásába, mint az uszók a hullámokba. Lángban állott a szende szüz, a fogak lezárt sövényei megől visszafojtott hangok törtek elő és Karmolin, egy öreg budai kéjenc már ott guggolt a lyuk mellett, amelyet annak a kamrának a deszkafalába furt, ahová a leányok ruháikat mennek megigazitani.

Eljött a majálisra Damasztiné is a leányaival és ott szokás szerint feltünést keltett. -15-

Damasztiné, „igazgató özvegye“, mint névjegyein olvasható, azoknak a a negyvenes évekbeli öreg, előkelő uri asszonyságoknak a hivatását választotta életpályául, akik egykor a régi Pesten és Budán minden utcában feltalálhatók voltak: vidéki kisasszonyokat fogadott el kosztra és kvártélyra, atyafiságos indulattal vezette a lányok nevelkedését. Zenére, francia nyelvre, illedelemre és nagyvilágias társalkodásra oktatta Damasztiné a gondjaira bizott leányokat. Soha sem szökött meg egyik se szinésznőnek, vagy légtornásznőnek, ámbátor a fiatal hölgyeknek nagy kedvük van e pályákhoz. Inkább némi kis szerelmet vittek haza tornyos falusi otthonukba a Damasztiné leányai, amely szerelmek gyakran házassággal is végződtek. Sok szegény budai fiatal ember, istentől elhagyott kishivatalnok, városi tisztviselő (különösen, ha már „kinevezett“ volt,) köszönhette Damasztinénak, hogy módos feleséghez jutott. Az asszonyság tekintélynek és megbecsülésnek örvendett a vizivárosban, holott a budai anyák nem mindenben helyeselték Damasztiné nevelési módszerét. A Damasztiné kisasszonyai – a vizivárosi vélemények szerint – sokkal többet engedtek meg maguknak, mint más polgári kisasszonyok. Az „igazgató özvegye“ bizonyos mágnásos allürökhöz szoktatta a falusi virágszálakat, különösen öltöztette őket, megengedte, hogy vasárnap délutánonként fiatal emberek jelenjenek meg a háznál és a zongora körül megforgassák a kisasszonyokat; Damasztiné aranyos fejkötőben, és bombassin-selyemruhában -16- trónolt az összejöveteleken és nyomban észrevette, ha a kisasszonyok a fiatal emberrel a mellékszobába vonultak. A litániáról jövő budai asszonyságok megjegyzést tettek, midőn a zenétől, énekszótól, vigságtól hangos vizivárosi ház mellett elmentek. De Damasztiné azzal pipálta le őket, hogy minden esztendőben férjhez adott egy-két leányt a gondjaira bizottakból.

Természetesen a Fácánbeli majálison is a Damasztiné kisasszonyai voltak a nyertesek. Ők tudták legjobban a polkát, nem hibázták el a négyest, a walzert ugy táncolták, mintha hatvanas évekbeli katonatiszti bálokon tanulták volna. Szemükkel és legyezőjükkel ugy játszadoztak, mint a legelőkelőbb dámák az operai páholyban. A frizurájukat készitette és ruhájukat mindenféle szalagokkal diszitette Damasztiné, amihez csak neki volt izlése.

Négy leánya volt ez időtájt az asszonyságnak. „Akármelyik megér egy második kerületi házat, vagy akár egy állami tisztviselőt!“ – mondogatta Damasztiné. Ám a leányok között volt egy bizonyos Antónia nevezetü, akiről némelyeknek (igy Rezeda urnak is) az volt a felfogása, hogy a budai ház mellett még egy sashegyi szőlőbirtokot is felér értékében.

Ő volt az, akiért párbajokat vivtak kék cilinder-kalapos, lilaszinü gérokkos, fehér pantallós gavallérok (akik manapság a családi arckép albumok -17- ábrándos fotográfiái közül nézegetnek) fehér köpenyeges katonatisztekkel. Ő ment végig pillangós cipőiben azoknak az öreg embereknek a mellényén, akik manapság félig megvakulva és szótlanul tartják kezüket poharaikon a szarvas- és kereszt-téri kis korcsmák sötét, pókhálós sarkaiban. Ő hagyta ott ibolyaillatát a Fö-utcai templom előtt a padokon, hogy még napjainkban is megszerelmesedik a fiatal ember. A Bástya-sétányon ő andalgott alkonyatokon, mig lenn egy kis udvari korcsmában a Seckingeni Trombitás dalát fujja valaki. Az ő lábát érezték a régi cukrászda szük asztalkáinál a gavallérok. Ő jutott eszükbe a magányos férfiaknak, midőn a Mátyástemplomon toronyzene volt. Ő pergette a varrógépet zöld cserepes növénnyel berakott ablak megett, a félig földbe sülyedt tabáni házikóban. Ő róla álmodtak szegény, kopott költők, midőn a budai leányt ábrázolták munkájukban.

Ő ment fel szeliden a holddal a Gellérthegyre, az ő szava hangzott a tabáni torony harangzengésében, ő könyökölt ki a magas ablakon midőn az őszi bortól boldoggá és boldogtalanná lett fiatalemberek éjszaka énekeltek a mély utcában, ő csalogatta maga után a bolyongókat a jezsuita-lépcsőn, ő kapta azokat a szerelmes leveleket, amelyeket csendes délutánokon valakinek irni szeretnének a költők, ő ment oly illatosan vasárnap délelőtt a templomba, mint a májusi oltárok, őt dicsérték a régi terek, kanyargós utcák, mohos házak a pestiek előtt, akik némi kis -18- romantikát szivni mennek át Budára (nővel a karjukon, vagy nő nélkül a szivükben), ő jutott eszükbe a köszvényes öreg uraknak a császárfürdő platánjai alatt, amikor a bosnyák katonazenekar déli zenét játszik, ő volt az a nő, akit sohasem lehet elfelejteni és mindig ifjan, üdén, bájmosollyal áll a férfiak szive oltárán.

Rezeda ur azt hitte, hogy már nagyon régen ismeri Antóniát, vagy legalábbis anyját, vagy nagyanyját vitte sétálni, táncolni, kisérte templom után, csalogatta a meredek erdei uton, amely a Svábhegyre visz és kellő időben megtalálta a vigasztaló hangokat, vagy a mulatságos szófordulatokat.

A nők, bármily fiatalok és tapasztalatlanok, mindent tudnak, amikor egy öreges, rajongó gavallért bemutatnak nekik, mint Rezeda urral tette Damasztiné, midőn szünet lett a táncban és Antónia hizelkedő mosollyal kereste fel nevelőanyját. Egy pillanattal tovább felejtette kezét Rezeda ur kezében, s szemével végigsimogatta a gavallér fehér mellényét (amelyet egykor egy hölgy himzett) és öntudatlan kacérsággal perditette rózsaszinü szoknyáját Rezeda ur térdéhez, mintha régi szerelmi viszonyt óhajtana felujitani.

„Valóban nem tudnám megmondani, hogy mi lett abból a leánykámból, aki iránt érdeklődik Rezeda ur. Annyi bizonyos, hogy nem volt boldogtalan, mert -19- a boldogtalanságról én leszoktatom a gyermekeimet,“ folytatta a beszédet Damasztiné.

(„Ó, én már tudom, mit lett betőle,“ gondolta magában Rezeda ur és hosszasan Antónia sugárzó szemébe nézett, mintha ekkor látott volna először életében leányszemeket.)

Antónia még a távolból is visszanézett, azzal a titkolatlan érdeklődéssel, amely zavarba szokta hozni a legokosabb férfiakat is. Rezeda ur félfüllel hallgatta Damasztiné előkelő szavait:

„Az én házamnak olyan hirneve van, hogy a nagymamák is hozzám kommendálják unokáikat, nem felejtenek el, midőn fehér hajjal, merengő fővel andalognak az emlékezés kertjeiben. Oh, én megtanitottam őket, hogyan kell sétálni, járni, fejet tartani, arcot választani, hogy mindig érdekeseknek tünjenek fel a férfiak előtt. Az egész élet nem jelent egyebet, mint annyit, hogy mindig érdekesek legyünk. Azt hiszem, korunkban az a divat, hogy a nők szerelmi boldogtalanságot öltenek magukra és igy hóditják a férfiakat. Mit hallott Rezeda ur a mostani divatról?“

Rezeda ur bár nem volt barátja a felesleges beszélgetésnek, a régi ismeretség révén felelt Damasztinénak.

„Azt hiszem, a harangszoknya a divat… s a bánatos arckifejezés a magános sétán jobban illik a nők arcára, mint a hideg közöny.“

„Tehát azt gondolja, hogy leányaimat neveljem bizonyos mélabús magatartásra? Azt hiszi, hogy a -20- férfiak még mindég szentimentálisok, mint a mi időnkben voltak? Emlékszik, mennyit szenvedtünk, sirtunk egymásért, mert az volt a módi?“…

Rezeda ur veszélyesnek itélte a társalgás folytatását, azt inditványozta tehát, hogy üljenek uzsonnához, amit a jelenlevő kisasszonyok helyeseltek, mig Damasztiné sóhajtott:

„A férfiak sohase áldozzák fel a fehér asztalukat a legszellemesebb nő kedviért sem.“

A Fácán árkádjai alatt volt teritve (mig az udvaron a tánc folyt). A korcsmáros még abból az időből ismerőse Rezeda urnak, mikor szerelmeit télen is a Fácánba hordta szánkán és a meleg vendégszobából ábrándozva nézegették a sürü hóesést, s lélekzetet visszafojtva figyeltek, ha idegen száncsörgés hangzott fel az erdőben.

A rántott csirke olyan izes volt, mintha nem is korcsmában készült volna, hanem azoknak az asszonyságoknak az elemózsiás kosarából való, akik egykor háznépükkel a budai hegyek közzé kirándultak és a zöld gyepen zsiros papirost hagytak hátra. A frissen csapolt sárga ser habja ugy ment fel és alá a füles poharakban, mint a harmónikát huzzák boldog népies mulatságokban. A bor piroslott a talpas poharakban és boldog mámort igért kacsintó szemével, amely mámortól egykor már a régiek is elfelejtették mindennapi gondjaikat, szerelmesek lettek az öregek, pajkosak a dámák, önfeledkezők a kisasszonyok. Retkek vöröslöttek, mint falusi kisasszonyok. Fagylaltok illatoztak, mint -21- ifju delnők. A sajt, mint egy elővigyázatos öreg ember cugos cipőben, meggondoltan ballagott mindenféle ennivaló után. Damasztiné, mint aféle vérmes asszonyság, elment igazitani a füzőjén, Rezeda ur bonvivánt hangulatokban ringatózott, a tánc szakadatlanul tartott az udvaron, mintha csak igy volna érvényes a tavasz, a szerelem, a sóhajtás, a vágy amely nagyobb szekereken jött a városból a Fácánhoz, mint amilyenen a sörös hordókat szállitják. A bomladozó kontyok, az izzadt nyakszirtek, a megzavart toalettek, egykor mind emlékei leendenek a majálisnak; a levetett ruhácskák és ingek szerelmes szavakat potyogtatnak ki magukból, midőn lefekvés előtt otthon kirázzák őket. A szoknyák, bár még ezidőtájt hosszuak és bővek voltak Pesten (a háboru hosszadalmasságában rövidültek meg évről-évre a szoknyák), mikor aludni mennek, elmondogatják egymásnak, hogy mit hallottak és láttak a majálison; még a szemérmetes alsószoknyának is van ilyenkor regélnivalója, hisz ő is többször kivillogott a forgatagban titkos helyéről. A cipők ezernyi lépésről tudnak, (midőn fáradtan haza kerülnek), amely lépésekhez eddig nem voltak szokva: tudnak sétákról a tánc után, az erdő rejtett részeiben, tudnak heves és kiszámithatatlan mozdulatokról, – egy kis füles (egy fehérke) a padra állott, hogy elérhesse a fiatalember száját… Az erdő meghallgatja a csókokat, legfeljebb a madarak éneklik el másnap, akiknek ugysem érti senki a szavát Pesten.

Lám, Rezeda ur is merengett az asztalmaradékok -22- felett, egyedül maradván a tornácon egy sajthéjjal és a kiüritett seres kriglivel, midőn is tavaszi esőfürgeségü léptek hangzottak fel a háta megett, pántlikás kis cipők oly gyorsan hoztak erre valakit, mint a bárány szalad a zöld mezőn, ibolya illat jött egy nagy nyitott ablakon át az erdő mélyéről és valaki, hátulról befogta Rezeda ur szemét és gyorsan megcsókolta bal oldalról az arcát. Édes kis csók volt; melegebb, mint a fülemülefészek és mohó, amint a kis hal ugrik fel a folyóból a napsugár után.

Rezeda ur nyomban sejtette, hogy a csókolózó nem lehet más, mint az egyik jólnevelt Damaszti kisasszony. Ámde Antóniára nem mert gondolni, holott mégis csak ő volt a kis bünös, amint Rezeda ur hirtelen hátrafordult.

„Kérem, ne haragudjon rám.“ szólt a leányka szemérmetes fojtott hangon.

Rezeda ur fölényesen mosolygott, de mikor megszólalt, észrevette, hogy csuklik a hangja.

„A világért sem, gyermekem… Köszönöm, hogy eszébe jutottam, mert én kegyedet nagyon szeretem.“

„Én is szeretem.“ felelt Antónia és kezét gyorsan kiszabaditván Rezeda ur kezéből, elillant a tornác űvegajtóján át, hogy senkisem vehette észre megjelenését. Egy pár perc mulva egy kefehaju hadnagy karján lejtette a csárdást és táncosa vállán át tőbbször és titokzatosan pillantott az egyedül maradt Rezeda urra, holott a kefehaju meglehetősen tartotta szóval: még a levegőbe is emelte, amint ez divat volt.

Rezeda ur öreg gavallér módjára először mély -23- megindultságot érzett a fiatal hölgy megfeledkezésén (néha sajnálta a nőket, a szegény áldozatokat, akik mindenüket odaadják a férfiaknak, mig ezért többnyire a bókok és hazugságok hamis pénzeit vágják zsebre). Későbben elfelejtette korát, tekintélyét, deres haját, bölcsességét és a kisasszony harmadik titokzatos pillantására számolni kezdett azzal a gondolattal, hogy vénségére bizonyos szerelmi kalandba keveredett.

Természetesen hallott ő is, mint minden vénülő férfi az igen fiatal hölgyek titokteljes vonzalmáról az öregebb férfiak iránt. Igy van az oroszlánoknál is. A legöregebb himoroszlán veszi feleségül a fiatal nőstényeket. Ámde magánéletében még nem tapasztalta, hogy őszülő fürteinek különösebb varázsa lett volna. S bolond férfi módjára (ahelyett, hogy megtöltötte volna a poharát ó sashegyivel, hogy felejtse a világi élet hiábavalóságait), félig behunyta a szemét és tünde képeket festett maga elé Antónia bájairól. Rezeda ur lelkével ismerősek sejthették, hogy Antónia szemeit azon régi szép nők élveteg szemeihez hasonlitotta, akik manapság már csak olajfestményekről, vagy amulettek kis képeiről nézegetnek vissza soha el nem muló kéjes mosollyal; férfi sorsokat fujtak el az ajkak egy lehellettel; a nyak vonalai éjfélkor is kirajzolódnak a sötétségben az álmatlan szemek előtt; a tenyérnek kis fészkei évekre melegséget hagynak a férfiak kezében és a lágyan domborodó lábszárakat semmiféle táncosnő lába nem tudja elfelejtetni. -24-

Rezeda ur néhanapján hitt az álmokban, a nők boszorkányos tudományában, a jó és a rossz szemekben, a szavaknak varázslatában, a hangoknak másvilágias eredetében. Ugyanezért feltette magában, hogy szivesen átengedi magát Antónia varázslatának, akinek alakjában most, negyvenedik évén tul bizonyosan egy régi nő jön bocsánatot kérni, akit egykor hiába várt a Jánoshegyen, Talán a postamesterné lesz ő, akihez hiába utazott el egykor a Verhovinára öles hóban, moszkvai télben… Tán inkább a kereskedőné lesz, aki hajszálat ajándékozott egy vidéki állomás várótermében és nem jött el a megbeszélt napon a császárfürdőbe. Vagy… ez, vagy amaz, a nők közül, akik szemmel-szájjal, kézzel és lábbal mindent igértek és semmit sem tartottak meg, amint az más férfiak életében is előfordult, nem csupán Rezeda Kázmér uréban. Antóniának egy ilyen régi nő vétkéért kell vezekelnie és ifjuságát feláldozni. Lehetséges, hogy talán anyja volt az, aki egykor bolonddá tartotta hősünket… Rezeda ur elhatározta, hogy gyöngéd és tisztességes lesz, ha a várt szerelmi óra elkövetkezik és a kis lábak majd elhozzák drága terhüket a megbeszélt találkozóra.

Alkonyodott és a pincérek vendégek, cigányok többé-kevésbbé leitták magukat; mindenféle nótákat gajdoltak borvörös arcu öreg emberek, mintha a kakukos óra szólalna meg, a söröshodókat ugy guritgatták elő a jégveremből, mint cinkostársakat; a kucsébert barátságosan fogadták az asztaloknál, mint egy várva várt vendéget, idegen emberek koccintottak -25- egymással, mig a női ruhatár táján elcsattant egy pofon, amelyet sürü egymásutánban több követett azokon a helyeken, ahol féltékeny, vagy sértett férfiak tartózkodtak, a táncmulatságot nem zavarta semmi. Boldog kacaj viháncolt, midőn egy törpe szolgalegény a lampiónokat kezdte felgyujtani és Piros Flórián oly andalogva és szemforgatással gyujtott rá egy keringőre, amint azt Pesten jártában megleste az Emke kávéház ablakán át fővárosi kollégáitól. (Akkoriban kezdtek a pesti cigányprimások, mint amorózó szinészek mutatkozni hallgatóik előtt.)

De nem csak a Fácán udvarán andalgott a zene, hanem megszólaltak hangszereikkel azok a láthatatlan muzsikosok, akik csábitó dallamokat vonnak, azzal a célzattal, hogy fiatal nőket és férfiakat sötét erdei utakra, elhagyott padokra, bokrok sürüségébe, fák lombjai alá hivogassanak és ott megismertessék őket a magányban felébredő bátorsággal, az addig sohasem képzelt vakmerőséggel, álomból is alig ismert gyöngyörrel. Az erdőben, a sötétben nincsen tükör és igy a nők nem látják, hogyan lesz csapzottá a hajuk a bátran viszonzott öleléstől, hogyan bomlik fel ruhájuk, amelyet a vasárnap délutáni óraketyegés mellett oly gondosan és figyelemmel adtak testükre öregasszonyságok, hogy még azt se vették volna észre, ha a szájukban tartott gombostüt lenyelik. Nem láthatták, hogy máskor nyugodt, sőt visszautasitó tekintetük mikor válik kancsalitóvá, mintha e váratlan kancsalsággal a mohón élvezett csókok, -26- kiszáradt ajakkal felszürcsölt kéjek, többé el nem felejthető szerelmi emlékek hagynák itt nyomukat… Rezeda ur régi ember volt: igen jól tudta, hogy mit jelent a nők kancsalitása, midőn az erdőből előjönnek; a vetőkártyában ettől az órától fogva mutatkozik mind gyakrabban a pap és a bába figurája, mind közelebb kerülve ahhoz a kártyához, amely saját magát az embert jelenti.

A táncosnők eltünedeztek táncosaikkal a lampiónok alól, amig odafent az árkádok alatt az öregek arról beszélgettek, mi történt 1848ban, vagy még régebben. Damasztiné is ezt cselekedte egy vajszinüre festett bajuszu gavallér társaságában, akit a jószerencse hozott elő valahonnan, hogy Damasztinénak ékes szavakban magasztalja férjét, az egykori igazgatót, valamint ennek jóságát, béketürését és megbocsájtását. Damasztiné jólnevelt kisasszonyai felhasználták az alkalmat és eltünedeztek a közeli erdőben és ezt előre nem jelentették. Csak a Rezeda ur éles szeme volt helyén és nyomban észre vette, midőn Antónia kivállott a táncosok forgatagából.

„Ismét megcsalnak a nők,“ gondolta magában az okos Rezeda ur és szive a torkában dobogott.

S nyomban elindult az erdei uton, amelyen eldobált cukorkapapiroskák (Nefelejts! felirással), félig lerágott almacsutkák, elhullajtott hajtük, lepattant ruhakapcsok, elveszitett fodrocskák és elhányt zsebkendők (amelyekbe susztercsirizt sirt valaki), alig elszivott cigaretták, tarka-barka kucséberdobozok jelezték, hogy erre kell járni a szerelmeseknek. -27-

A bokrok megrezzentek, mint büntársak, a haraszt zörgött, mint lesbe állitott szolgáló, a sötétségben mormoló hangok elbujkáltak, mintha nyitott késsel jönne valaki a felkutatásukra. Ha nem alusznak vala ez időtájt a vadgerlék, azt lehetett volna hinni, hogy ők búgnak közel és távol az erdőben. („Nem,“ mondták itt-ott világosan, de mindenki tudta, hogy ez a nem „igent“ jelent. „Ne bántson!“ – szóltak valahol ijedt suttogással, de a legkisebb vadsóska is sejtette a zugligetben, hogy ez az ijedelem gyorsan elmulik. A padok, e régi cinkosok, amelyek napközben oly közönbösen mutatják a beléjük vésett sziveket, neveket, emlékezetes dátumokat, mintha öreg bogarászók unalmukban vésték volna testükbe e hieroglifeket, megmelegednek ölükben pihegő szerelmektől. (Vajjon, mit érez egy családanya, amikor gyermekei társaságában letelepedik a zugligeti padra, amelybe az ő monogrammja van belevésve?)

„Engem keres?“ – rebegte. „Vártam. Annyi sok jót és szépet beszélt önről nagyasszonyunk az elmult tél hosszu estéin, (midőn tollfosztás helyett a saját élete történetével ismertetett meg, amit nem lehet tőle rossz néven venni, mert már olyan öreg, hogy nincsenek titkai.) annyi nagyszerüt mondott, hogy már ismeretlenül szerettem önt.“

„Köszönöm, gyermekem,“ felelt Rezeda ur bánatos -28- hangon. „De vajjon, ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkálsz?“

„Ó, senki. Táncosom. Nem is tudom, csak ugy gondolom, hogy Engelbertnek hivják.“

Az erdei ut sötétjében ugy tapadt Antónia Rezeda ur karjaiba, mintha épen most csalta volna meg Engelberttel. Rezeda urnak borus sejtelem szállongott a szive körül, mint öreg ember feje körül a pipafüst csak reszkető kézzel simogatta a leánykát. (Ez a reszketés nem volt igazi, bármely pillanatban végét vethette volna, de Rezeda ur régimódi gavallér volt, aki ugy tanulta, hogy a nőkhöz remegve illik közeliteni.)

„Jönnek. Isten vele!“ – rebbent fel Antónia és álomszerü gyorsasággal hagyta egyedül Rezeda urat.

Senki sem jött az uton, a vadgerlék tovább mondogatták imádságaikat, a bokrok tovább titkolóztak és Rezeda ur ugy állott lehajtott fejjel a sötétben, mint aki nem győzi végiggondolni mindazt, ami vele történt. Mert már a régi Antóniával is ugyanez a balesete volt. A régi Antónia is mindig megcsalta és mindig jobban szerette. Házasságtörő asszonyok régi szokása ez, akik férjeiktől titokban igy kérnek bocsánatot.

Rezeda ur helyén maradt, mint egy sétapálca, amelyre a kalapot akasztották, amig az ifjak az erdő belsejében ibolyát keresnek. (A régi Budán vagyunk, Rezeda ur nem kerülhette ki a a németes hangulatokat.) De a sétapálcának még nem halt -29- meg végleg a szive és fájdogált, sajgott és még nem is egészen ugy, mint az öreg csontok szoktak időváltozás előtt, hanem rendesen, akár a költőké, akik ilyenkor költeményből készitenek kenőcsöt, hogy vele az égő sebet enyhitsék. Rezeda ur nem volt költő, de értett valamit a kuruzsoláshoz s ezért ezt mondta magában:

„Eh, csak egy szőke volt, mint a vanilia-fagylalt, amelyet Valériával, Krisztinával és más osztrák főhercegnőkkel a várbeli cukrásznál fogyasztottam. Igaz, hogy ezek a szőkeségek hónapokig megvilágitották a szivem éjszakáját, mint az őrjárat lámpásai, amelyek létünk felett őrködnek, de végül mégis csak mécsesekké váltak a harangozó kezében, aki az utolsó kenetet feladó papot kiséri. Nem akarok többé meghalni szőke nő miatt, elég volt e macska-csalfaságu fajzatból.“

(Ne csodálkozzanak olvasóim, hogy Rezeda ur itt-ott oly régies szavakban és képekben gondolkozott. Bár a kalendáriumokon az évszámok nem mutatnak nagy messziséget a jelentől, a boldog multban járunk mindig, amelyre a lábtöröttek és a divatból kimentek mindig oly áhitattal gondolnak vissza, mint a bucsujáró Máriájára.)

És midőn Rezeda ur néhány lépést tett, hogy elhagyja az erdőt és a szőke nőket, ismét csak eléje lebbent Antónia.

„El akart menni? Pedig arra kértem, hogy megvárjon. Nem érzem magam biztonságban az erdőn, ha ön nincs velem. És nagyasszonyunk is sokkal -30- nyugodtabb, ha önt a közelemben tudja. Miért akarja, hogy sirjak, szenvedjek ön miatt, egyetlen drága jó barátom?“ – mondá Antónia oly hévvel, hogy Rezeda ur elfelejtette előbbi feltevését. Boldogan szoritotta ismét karjai közzé a visszatért szerelmet és hajfodrocskáival olyan játékot kezdett, mintha egy sohasem érintett, csak messziről csodált és forrón kivánt nőt és annak drágalátós hajzatát adná kezére a véletlen. Igen, ő volt a régi Antónia, akinek lengő fehér szoknyájától nyár szakán mindig hajlandó volt megbolondulni, akinek fehérharisnyás bokái után ugy nézett, mintha a susztert itélné Pest legboldogabb emberének, aki e lábakról mértéket vesz, ő volt, akit mindig szeretett volna megérinteni, megszagolni a templomokban, ligetekben: Ő volt az ismeretlen, elérhetetlen nő.

„És ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkál?“ – kérdezte Rezeda ur olyan félénken, mintha halálos itéletét várná.

„Senki. Unokatestvérem, azt hiszem Balthazárnak nevezik, de ez nem is fontos. Ám lépteket hallok, vigyázzunk.“

S Antónia ismét eltünt az erdő sürüjében, amelyből ugy sóhajtott a szél, mint egy leányiskola hálóterméből.

„Nem, többé nem kezdek ki barna nökkel,“ védekezett Rezeda ur a szivfájdalom ellen, amellyel hirtelen ismét szemközt találta magát, a bánattal, mint egy madárijesztővel. „Nem kellenek a barnák, akik külsőleg oly méltóságteljesek, mint a Halál angyala a -31- tragédiákban, mig szivükben paráznák, mint a keleti zene, amelyet lélekzetfogytáig, csurgó verejtékig, végkimerülésig fujnak szájjal, megdolgoznak kézzel és lábbal, csörgővel és önfeledt asszony módjára sikkantó fuvolával a zenészek, akik a szertartáshoz olyan nagy sárga süveget nyomnak a fejükbe, mint a lámák Ázsiában… De megálljunk csak, már ezentul azért sem kellenek a barnák, mert szemük oly alázatosan tekint mindenkire, mint a cigány táncosnőé, amint őt házadba bocsátottad, ott aztán összeszed minden megmozditható tárgyat… Egy kézmozdulattal sem hivom őket többé, hogy árnyékos orrlyukukon át elszivják a levegőmet, melyben oly könnyedén mozogtam, mint egy lyukasszivü táncos; nem akarok álmodni se göndör fürtü nyakukkal, se lágy ölükkel, se játékos térdükkel, se lábukkal, se cserebogár hátukkal, amelyet ugy rengetnek, mint valamely jelvényt a férfiak előtt… Elég volt nyugtalan kezükből, sovárgó lábérintéseikből, hosszadalmas szembenézésükből, amikor a szemük szivárványhártyáján mindég az utolsó órámnak a mutatóját látom, amely lassudan lefelé hajlik. Buskomoly férfiu leszek, aki nem fordul a másik oldalára sem, ha nyári éjszakán barna nők kacagása és fehér harisnyás lépte hangzik fel az ablaka alatt.“

Rezeda Kázmér ur most már elindult, hogy megvalósitsa elhatározását, a kis flóták, amelyek láthatatlanul fujdogáltak a pünkösdi éjszakában, fájdalommal, irigységgel töltötték el a szivét. Eszébe jutott, hogy milyen régen nincs már jókedve, mily -32- hosszadalmas évek óta ül nyakán a gond és szomoruság lovagja, mily régen gyülöli azokat, akik bátran és ifjan felkacagni tudnak. Mily régen nem nézett bátran az erősebbek szemébe! Mily régen nem találkozott egy arccal a városban, amely örömöt okozott volna. Ime, most Antónia is megcsalta, holott már azt kezdte hinni, hogy végre valahára találkozott azzal a nővel, aki el tudja véle hitetni a legnehezebbet: ifjan, könnyed szivvel, háládatos szemmel, áhitatos füllel egy másik korszak másik Pestjében él, ahol csupa kedves és naiv emberek mászkálnak, ahol a szemek szelidek, lesütöttek, szemérmetesek, mint a szoknyák, ahol a harangok boldogan csengnek-bongnak az orgona virág illatu vasárnapi miséhez. Nem, többé nem bocsájtja meg Antóniának, hogy gunyt üzött hiszékenységéből.

„Ezentul csak a fürdőház deszkafalán át nézegetem a nőket, mikor egyedül, és láthatatlanul hiszik magukat, ugyanezért természetesek, mint pártfogóm, az öreg Karmolin tanácsolta.“

Lehetséges, hogy hangosan beszélt Rezeda ur, mint a régi szindarabokban mondják a monológot, mert hirtelen szétnyiltak a bokrok és Antónia lépett elő, méltóságteljesen kiegyenesedve és sértett hangon igy szólt Rezedához:

„Uram, ön máris megcsal, mielőtt valóban megajándékoztam volna szerelmemmel; bizonyosan tudom, hogy más nők képeit forgatja a képzeletében, uj ismeretségekre vágyik, leskelődni arra a helyre jár a nők után, ahol a szegény nők kénytelenek megfeledkezni -33- a társadalmi illemről, ahova a király felesége is gyalog jár. Menjen tehát békével, köszönöm önnek, hogy idejében kiábránditott illuzióimból, adja vissza a legyezőmet, amelyet a mai éj emlékére önnek akartam ajándékozni.“

Rezeda ur a váratlan cseles támadástól némileg megzavarodott és nem jutottak eszébe a kellő szavak, amelyekkel megtorolhatná e női igazságtalanságot. Különben sem volt erőssége a szóharc, hölgyekkel szemben pedig megbénult nyelve minden igaz szóra.

„Királynőm, nem tudok önnek mást válaszolni, mint azt, hogy gyanusitásával Pest legszerencsétlenebb emberévé tesz.“

„A legyezőmet! – felelt erőszakosan Antónia és levette Rezeda ur karjáról a selyem csipkéből és illatos fából való kis szerszámot, amelyet vékony aranyzsinórral csuklójára akasztott.

Mikor a legyezőtől megvált, akkor érezte Rezeda ur, mily illatos, különös, izgalmas gyönyört veszitett el, amelyet bizonyosan megnyer vala a legyező tulajdonosnőjénél, ha okosabban viselkedik és nem bősziti maga ellen a kancsi Antóniát, aki hosszu szempillái alól gyülölködve, megvetéssel, dühtől remegve mérte végig.

„Én a komoly, megbizható, bátor férfiakat szeretem, nem pedig a szerelmi koldusokat. Én akarok sirni, én akarok szenvedni, én akarok a megcsalt kifosztott áldozat lenni a szerelemben. Én irom a könyörgő, könnyes leveleket, mert én vagyok a gyönge. De ha magamnál gyöngébbet találok, azt -34- kegyetlenül felrugom, eldobom. Az kellene, hogy egy siránkozó férfit vegyek a nyakamba!“

Igy szólt Antónia és a legyezővel olyan mozdulatot tett, mintha arcul ütni akarta volna Rezeda urat, aki nagy élettapasztalata mellet sem tudott eligazodni e váratlanságban.

„Majd, ha leszokik arról, hogy utánam leskelődjék, hogy féltékeny legyen minden vándorló legényre… Majd, ha megtanit sirni, álmatlanná, boldogtalanná lenni… Majd, ha öngyilkossággal fenyegetőzöm és felelet helyett pisztolyt ád ajándékba… Ha megtanit az édes, keserves szenvedésekre, a templomjárásra, a karácsony előtti, alkonyatig tartó himzésre, a naplóirásra, más férfiak megvetésére, az ön által eldobott gyufaszál megőrzésére, az utcasarkon való álldogálásra, amerre önnek kellene elhaladni, de nem jön… Majd, ha gunyos mosollyal mutat be fiatal gavalléroknak és szélesen hátatfordit, amikor a fiatalemberekkel az erdőbe megyek… Majd, ha nem nyit ajtót a lakásán, ahova egy zivataros délután látogatóba akarok jönni… Majd, ha leszakitja a körmöm, amellyel görcsösen kapaszkodom kabátjába… Ha ajándékba ád egy szót, s kijelenti, hogy más nőre gondol, mialatt engem ölel…“

Rezeda ur megmerevedett nyakszirttel, kitágult szemmel hallgatta a szenvedélyes szavakat. Olyan férfi volt, kinek jól esett a korbácsütés a női kézből. Nyelve is felmondta darab időre a szolgálatot, remegő lábszárain lépni sem tudott.

„Ó, Antónia, nem bánom, ha többé sohasem látlak, -35- de most engedd meg, hogy a szoknyád szegélyét megcsókoljam, hogy térdedhez vessem a fejem, hogy örökre velem maradjon testednek jó illata,“ rebegte Rezeda ur.

Antónia válasz helyett felemelte kis lábát, amelyet oly ártatlan cipőcske fedett, mint azokét a régi asszonyokét (galanddal a bokához kötözve), akiket napjainkban mind szenteknek, megdicsőülteknek, legártatlanabbaknak itélünk, felemelte a lábát, mint egy ballerina és könnyedén megrugta középen Rezeda urat. S ezután nyomban otthagyta a rajongót.

„Ő az, Margaréta!“ – kiáltott fel Rezeda ur és elmult életéből elébe állott egy fekete, kondorhaju szenvedélyes menyecske, aki ugyanezt tette vele a császárfürdőben, mikor végre megjelent a szerelmi légyotton. Ugy látszik, a nők nem változnak. Egyformán csókolnak és rugnak az unokák az ősanyákkal, vagy az is meglehet, hogy bizonyos nők, akik egy férfi változatos életében előfordulnak, többször cserélnek ruhát, külsőt, hajzatot és arcot, hogy vissza-vissza járjanak megkinozni ugyanazon férfit. Rezeda ur szintén meg volt győződve, hogy a legyezőt nem a szelid és adaadó Antónia csavarta ki kezéből, hanem egy bizonyos Margaréta nevü hölgy folytatja szerelmi boszuállását és nehány percre kölcsön kérte a mit sem sejtő Antóniától annak ruházatát, hajzatát, hangját, és egyéb jelvényeit, amelyek által a nők megkülönböztethetők egymástól.

(Margaréta, ez a kancsal szivszerelem, aki többet kinozta Rezeda urat már akkor is, mikor még szerette -36- és kincseivel megajándékozta, már sokszor lecsapott Rezeda urra az élet folyamán, midőn más nők szoknyája, rokkája és tollas kalapja mellett védelmet keresett és biztonságban hitte magát. Margaréta volt az egyetlen nő, akivel Rezeda ur szakitott, akit ő hagyott el, mintegy elmenekülve észvesztő varázslatából. Nem rettent meg Rezeda ur a névtelen levelektől, amelyekkel Margaréta mindazokat a nőket elárasztotta, akiknek a társaságában Rezedát látta, nem jött meg az esze a „dühös emberek“ támadásaitól, akik uton-utfélen megtámadták Margaréta biztatására, sőt akkor sem tért vissza Margarétához, midőn az ál-öngyilkossági kisérletet követett el barátnőjénél, aki kéznél volt, hogy az öngyilkost levágja a kötélről. Margaréta tehát nem hagyott fel Rezeda ur üldözésével és igyekezett mérget keverni örömének poharába. Most is Antónia alakját öltötte magára, hogy boszut álljon. Hisz az igazi Antónia szelid és alázatos, rosszra képtelen.)

„Majd elválik minden a reggeli harangszóra.“ gondolta babonásan Rezeda ur, aki már hosszu évek óta a reggeli harangszótól tette függővé kedvét, életét. Amig csilingelve, bugyborékolva, dalolgatva érnek el hozzá a reggeli harang hangjai, addig nincs baj. Ámha egyszer majd nem hallja e jótékony ébresztőt süket fájdalmában, vagy csukló zokogásában, akkor… remélhetőleg még messzire van ez az időpont.

Némileg megnyugodva tért vissza az erdőből és Damasztinéhoz tartott, akit néhányszor megölelgetett -37- és meghallgatott, mintegy hálából a mult időkért. Damasztiné nagy kebele megremegett, ajkszéle meggörbült, hangja megcsuklott, amikor közölte Rezeda urral, hogy elvesztette az egyik harisnyakötőjét és szeretné megtalálni azt az erdőn.

„Későbben,“ – felelt Rezeda ur sokat igérően és egyelőre a borozásnak szentelte magát, amint mindig, amikor valamely árnyék volt a szivén. Bár a borital mértéktelen élvezete sok zavart idézett elő életében, lelki és testi depressziók okozója volt, szégyenletes emlékek költötték fel mély álmából és boldogtalanná tették napját: amig itta a bort, addig nem érzett semmi kellemetlenséget. Ifjukori szerelmei és sikerei oly közel látszottak, hogy csak a kezét kellett utánuk kinyujtani; egykori kóborlásai most érdekes kalandoknak tüntek fel; boldog utcákat látott, ahol könnyed, gondtalan szivvel nyitott be barátságos házakba, ahol a ház hölgyei évek óta várták és minden más kérőt visszautasitottak; asszonyok csókját és gyengeségét, leányok elerőtlenedését és megadását, férfiak áldozatkész barátságát, a kártya szerencsés fordulatait szinte erőfeszités nélkül lehetett elérni a bor segitségével; nem fájt semmi sem a mult időkből, tréfának látszott mindaz, ami a háta mögött maradt és a jövő tündöklött.

Ekkor hazafelé készülődött a fájdalmas arcu Damasztiné, miután hiába várta Rezeda Kázmér urat, hogy a szép mult időket megbeszélje vele: a nagykeblü asszonyság pityergősen állott szemben Rezeda urral, mint egy megsértett gyermek: -38-

Eközben Damasztiné leányai összegyülekeztek, mint csirkék a kotló körül. Valamennyinek felhevült volt az arca, csak Antónia volt sápadt, mint egy halálfő. Merev és fagyott volt arca, amilyen egykor a koporsó párnáján leend. Szép, üde arcbőre alól eltüntek a zsirpárnácskák, a csontok kisárgultak és a szemgödrök mélyében siri setétség ült. Oly csuf és ijesztő volt Antónia, hogy Rezeda ur nagy elégtételt érzett. „Meg fog halni a nyomorult, mert megcsalt!“ gondolta magában és nem sajnálta Antóniát, midőn az szédülve, tántorogva kapaszkodott Damasztiné karjába.

„Ugy!“ – dörmögte magában Rezeda ur és elfordult. Megelégedetten hajtotta fel boros poharát és egy régi ismerősére gondolt, aki a bábától jövet ugyanilyen sáppadozó arccal, halálra váltan kereste fel és a bérkocsi ernyője alatt bevallotta, hogy megcsalta őt… Hogy is hivták? Ahá, Izabella volt a neve és egy adóhivatalnokhoz ment végül férjhez.

III.
A kioszkban.

A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta, hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert-kioszkban, a vanilia-fagylalt édesebb lett az asztalkákon és az ostya oly lágyan mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.

„Nézze Kázmér, nekem nincs sok időm cukrászdában, vagy kávéfőzőnél üldögélni, a leányaim egyedül vannak odahaza és az utóbbi időben annyira megfeledkeznek magukról, hogy beengedik a házba az énekeseket és muzsikusokat az én távollétemben is. Röviden feleljen tehát: él még az a doktor és hol található?“

Rezeda ur konyakot kevert a fagylaltba és oly ravaszkodva nézett az asszonyságra, mint a fogságba került borz.

„Gondolhatja, hogy ok nélkül nem adtam magának randevút ezen a helyen, ahol már tiz esztendő óta se fordultam meg. Nem járok randevúra. Fontos okom van, hogy itt magával beszéljek. Életbe vágó -40- dolgok… Becsületem, hirnevem, jövőm forog kockán,“ erősködött Damasztiné.

Rezeda ur bólogatott. Sajátságos, hogy az asszonyok akármilyen korosak, nem szoknak le azokról a szavakról, gesztusokról, amelyeket találkáikon használtak. Mindig a becsületüket, a jó hirnevüket emlegetik, amikor az egész városrész elfelejtette márifjukorukat.

„Tudom, hogy már nem vagyok fiatal, uram, de én sohase fogom elfelejteni hogy egykor szerettem önt és ön is azt mondta, hogy szeret. Nos, emlékezzen csak, mikor lánykoromban mindenféle csábitó sétákra vitt, de én nem hagytam magam elcsábitani, beszélt nekem egy doktor barátjáról, akinek olyan nagy a tudománya, hogy meg nem történtté tudja tenni a leányoknál azt, ami megtörtént. Még arra is emlékezem, hogy a vizivárosi régi katonai temetőben mondta ezt nekem egy majór sirdombján.“

„Nem voltam olyan hiszékeny, mint a többi hölgyek, akik utánam következtek. Mindig sokat adtam a becsületemre, vallásosan neveltek szegény szüleim és sirba vitt volna a szégyen, ha rosszat cselekedtem volna… Sajnos, későbbi szerencsétlen házaséletemben nem találtam meg azt a gyöngédséget férjem -41- oldalán, amely gyöngédségre áhitoztam. És ez a magyarázata egy és más dolognak, amiről önnek tudomása van. Ámde esküszöm, hogy magán kivül soha senki se férkőzött a szivem közelébe. Szerettem. Kázmér és a másvilágon megbocsájtja ezt nékem a jó Isten, mert annyit vezekeltem a földön bünömért. Talán ennek a mélységes bünbánatnak volt a következménye már az is, hogy férjem, az igazgató nem sejtett semmit…“

„És ön a faképnél hagyott, midőn egész éjszaka vártam ablakomnál férjem távollétében. Őn akkor is azon férfiak fajtájához tartozott, akik szeretni csak kényelmesen, mezitláb tudnak. Az jól esett önnek, ha ezer kockázat és veszedelem közepette, halálosan dobogó szivvel, a szégyenkezéstől megvakulva, félig ájultan felkerestem lakásán, de ön egy lépést sem tett értem.“

„Bestia voltál, megcsaltál,“ felelte meggondolt udvariassággal Rezeda ur és szeliden nézett özvegy Damasztinéra.

„Esküszöm… De minek esküdnék? Csak a szemembe, az arcomba kell nézni: ilyenek a csalfa asszonyok? Annyit imádkoztam érted, mint az apámért, anyámért együttvéve nem imádkoztam. Annyi könnyet hullajtottam érted, hogy darab időre elgyengültek szemeim. Szegény barátnőim alig tudtak visszatartani az öngyilkosságtól; eljártam minden budai bálra, mert azt hittem, hogy veled találkozhatom; -42- bolyongtam azokon a helyeken, amelyeken veled sétálgattam és kisérőim nem tudták mire vélni, miért fog el görcsös zokogás a gyalogösvényen, amely a Zugligetből a Svábhegyre visz… csak én hallottam az erdei avaron a maga lépteit, én láttam a fák őszi leveleire irva a maga szavait, én hallottam a messziségbe az erdő mélyében sóhajtásait… És ha voltak is gavallérjaim, ugyan melyik asszonynak nincs? – csak azért kellettek, hogy elkisérjenek azokra helyekre, ahol magával boldog voltam… Sohase varrtam inget másnak, csak magának.“

„Finomabbak, mint az uramé, pedig ‚az igazgató′ sokat adott a fehérnemüjére. Mikor meghalt, egy Ivanics nevü hordta el a lábravalóit és ehez az Ivanicshoz nekem semmi közöm sem volt. Egy szép kis városi bundát azonban mai napig őrzök. Épen olyan bunda, mint az egykori polgármesteré volt, együtt varratták az urammal. Néha az a bolondos gondolatom van, hogy ezt a városi bundát egykor még maga viseli Rezeda ur, mikor megfehéredik a haja és a hó lehullott a Szentháromság térre.“

Rezeda ur elgondolkozva hallgatta a zenekar játékát. Régi valcerokat fujtak és a kioszk ismeretlen arcai ugy tünedeztek fel Rezeda ur előtt mintha egy régi korból visszamaradt vendégek foglalnának helyet a kerek asztalkáknál, mikor ezek a melódiák még ujak voltak. Az asszonyok (nyár lévén) pünkösd óta levetették a térden alul érő barchent nadrágot -43- és a jezsuita lépcsőn a szél belekapaszkodik lengő bő szoknyáikba. A férfiak előkeresték a himzett fehér mellényeket és a megsárgult szalma kalapokat, málna-piros az ajkuk a kiborotvált császárszakáll között, nagy meggondolással olvassák esti lapjukat és mindnyájan tudják, hogy mi lesz vacsorára… Nem is volna olyan rossz dolog öregségére Budára költözni egy vastag falu, meleg házba, ahonnan tekintélyes léptekkel menne az utcára, ha litánia után a korcsmajárás ideje elkövetkezett.

„Mit akar tehát azzal a doktorral, aki visszaadja a leányoknak, amit elveszitettek?“

„Amit most elmondok, azt meggyónni se merném, igaz, hogy még messzire van kisasszony napja, amikor gyónni járok Mára-Besnyőre. Maga tudja minden titkomat, ismerje ezt is.“

Rezeda ur nagyot nyelt. Az utóbbi években többször észre vette, hogy az asszonyok szokatlan bizalommal voltak hozzá, mintha a nagybátyjuk lenne. Még szerelmi keserveiket is elpanaszolták neki, tanácsot kértek a férfi visszahóditására, furfangos levelet fogalmaztattak és elkisértették magukat a hütlen szeretőiktől kierőszakolt utolsó találkozóra; igy többször méregette a Szarka-utcát, ahol a titkos legénylakások bujnak meg varrónők mühelyei mellett, üldögélt bágyadtan a császárfürdői platánok alatt, amig odafent valamely szobában az utolsó találka könnyes, viharos, szenvedélyes jelenetei lefolytak; néha megjárta Rezeda ur, a kilátásba helyezett -44- jutalom elmaradt, mert a szerelmesek kibékültek a végsőnek hitt randevun és karonfogva távoztak egy másik ajtón. De Rezeda ur nem esett kétségbe, bizonyosan tudta, hogy néhány nap, vagy hét multán ismét szükség lesz az ő bölcsességére és kétszeres jutalmat élvez a féltékeny, fájdalmas hölgytől.

Vajjon miféle szerelmi cselszövény kibogozását óhajtja rábizni a koros Damasztiné, hogy városi bundát igér előre?

„Sohasem engedtem el őket hazulról lábszárvédő nélkül, nyáron is nadrágot kellett nekik viselni, magam fésültem a hajukat, ha bogarat hoztak haza az iskolából, hetenkint fürösztöttem őket, beléptem a hálószobáikba, mikor aludtak, elfogdostam a szerelmes leveleiket, résen álltam, ha holdfényes éjszaka az ablakban könyököltek, kikémleltem, hogy kivel beszélnek az utcán, amikor az iskolába mennek, megfigyeltem, milyen zenedarabokat játszanak a zongorán, utána néztem az imakönyvükben, melyik lap van begyürve és tollat fosztottam velük téli estéken, amely módszer mindig beválik, ha titkot akarunk megtudni. És mégis…“

„Antóniáról nem tudom bizonyosan, mert ez a lány oly ravasz, mint a kaméleon, minden nap másnak mutatja magát. Egyszer Engelbert nevét mondja álmában, máskor Baltazárét; néha még az ön nevét is sóhajtotta, midőn éjfélkor lábujjhegyen ágya mellé léptem. Nem akart vallomást tenni, bármint fenyegettem -45- a másvilággal, jövendőbeli férje haragjával, szüleinek keserüségével. Agyafurt, különös teremtés. Nevetni szokott, ha vallatom és kijelenti, hogy ő ártatlanságát már ötven esztendő előtt elveszitette, amikor az álarcos-bálról megszökött a kaszárnyába egy osztrák katonatiszttel. Majd fordit egyet szaván és kijelenti, hogy ő az a Palota-téri kisértet, aki csuklyában, lefátyolozva járkált az én gyermek koromban a Tabánban és viharos éjszakákon szeretkezni hivta a magános fiatalembereket a rétre, ahol a kecskéket legeltetik. Majd ismét ujabbat hazudik; ő az előkelő uriasszonyság, aki besurran a diákok kis szobáiba, midőn azok szegényes vackukon urihölgy szeretőről álmodoznak. De nekem hazudhat, amit akar. Én ismerem ezeket a nagyképzeletü, fantasztikus lányokat, akik nagyravágyásukban, beteges hiuságukban egyetlen igaz szót sem tudnak kiejteni, regényes hazugságokat mondanak akkor is, ha az életük függne az igazságtól. Ezek azok a leányok, akik kiugranak az ágyukból, midőn a bakter éjfélt kiált és másnap megesküsznek, hogy éjszaka előkelő gazdag ur jött értük postakocsin, hogy Itáliába repitse őket, de vasrostély volt az ablakon. Ismétlem, Antóniával nem tudok eligazodni, bár az orvosi vizsgálatot ő sem kerülendi el, mielőtt ősz jöttével visszaadnám őt végleg vidéki szüleinek.“

„A többi három megtört ügyesen alkalmazott szavaimra – és vallott“ – szólt magasra huzott szemöldökkel Damasztiné. „Nem hiába mondta mindig „az -46- igazgató“, hogy én vagyok a legügyesebb asszony Budán, nem hiába foglalkozom leányneveléssel husz esztendeje, megkérdezhetik az anyákat, akik maguk is nálam nevelkedtek, mint leányaik…“

„Remélem asszonyom, hogy a szőnyegen forgó esetet nem sorozza dicsőségei közzé?“

„Ilyesmi még sohase fordult elő házamban,“ szólt siránkozó hangon, „nem tudom, hogyan kerülök ki a bajból a maga segitsége nélkül, Rezeda ur.“

„Jól van. Elmondom önnek, mit vallottak a leányok. Mánya, egy csontos, izmos, nyugodt, falusi hamvasbarna, akinek oly dus a haja, mint a vad bozót és a szülői háznál korán megtanult lovagolni, cselédekkel bánni, gazdálkodni, józanul számolni, lelkiismeretfurdalás nélkül vallotta be, hogy virágvasárnapján délután templom helyett egy jósnő lakásába látogatott el, ahol már várta a házunkban lakó kacsafark-bajszu füszeres. Ennél a füszeresnél ostobább embert nem ösmerek a városrészben; mint a rigó, a cselédlányokat a boltja raktárába csalogatja, a lábát rázogatva áll az ajtóban és vakmerően néz minden nőre.“

„Ugy van,“ felelt könyes szemmel Damasztiné. „Egyike azon érthetetlen, megfejthetetlen talányoknak, amelyeket az élet produkál. Kétszáz nőnek hiába fütyörészett a füszeres, a kétszázegyedik, szegény Mánya gondolkodás nélkül lépett az utcára, -47- hogy a fütyülő ember után menjen. Csődöt mond itt minden tapasztalat, minden lélekbuvárlat… S a legszomorubb, hogy a füszeres elvette Mánya ingét, magával vitte a jósnőtől, s az inget majd nekem kell visszaszerezni. Mily szégyenletes dolog!“

„Közömbös, mintha kihalt volna belőle minden érdeklődés. Eltunyult minden iránt, ami azelőtt érdekelte. Szótlanul üldögél, megkövülten bámul az utcára, ha a füszeres odalent fütyürészni kezd. Étvágya kitünő, álma mély és nyugodalmas. Mit akar még tudni Mányáról?“

„Ismétlem, hogy az elcsábitott lányok nem éreznek boldogtalanságot, mint a regényekben van. Teljesen közömbös nekik, ami velük történt. A legtöbb elfelejti másnap, különösen, ha jól tud imádkozni. Csak kérdezze meg az öregasszonyokat. Alig emlékeznek a dolgokra, amelyek lánykorukban történtek velük. Nagy szerencséjük a szegény nőknek, hogy a természet ugy alkotta őket, könnyen és alaposan tudnak felejteni. Mányát ezért nem nagyon féltem. Sohase hozza zavarba jövendőbeli élettársát azzal, hogy egy sohasem hallott férfinevet mond ki álmában.“

„Nagyjában véve: mindennapi dolgok, csak mi csodálkozunk ismét, meg ismét, amikor ujra halljuk az élet e hétköznapi tragédiáit. Aranka egy lusta, körmét rágó, szeplős, fekete leány, aki egyébként -48- csak az édes-tésztákért rajong, valamint a füzetes regények hőseiért, akikről a konyhán titokban olvasott. Szemtelen szokott lenni, ha megintem, örül, ha lyukas harisnyát huzhat a lábára, a tükörbe nem szeret nézegetni, mert csufnak tartja magát, megmerevedik az egyik szeme, ha mélyen gondolkozik és holdváltozáskor oly forróság áramlik a szoknyájából, hogy szinte süt, hosszas nógatásra varr fel egy gombot, fésületlenül, kibontott hajjal ül óraszámra az ágy szélén, keresztet vet, ha eltörik egy pohár, a párnát a fejére szokta huzni és hanyatfekve álmodik, ingerlékeny és szivesen elmulasztja a reggeli mosakodást, rajta csiptem, hogy rosszillatu helyen élvezettel üldögél, megszagolja a kezét, rábeszélte egyszer Mányát, hogy engedje magát tőle meglocsolni, megleste a szomszéd házmestert, midőn az vasárnap délután életepárjával játszadozott, szinte megbüvölve figyeli a tavaszi utcán szemérmetlenkedő ebeket, elolvassa és nem felejti el azt, amit a házak hátulsó keritéseire szoktak irni az utcagyerekek…

„Arankával tehát a Fácánbeli majálison történt meg a baj, ahol ön is jelen volt, én is nyitott szemmel ültem és egyikünk sem vett észre semmit. Csak annyit tudunk, hogy az erdőben dalolgattak, bujócskát játszottak, futkároztak, amint az már fiatal népeknél szokás. Ugyan ki akadna fel azon, hogy a fiatalság jókedvü, nem lehet mindenki olyan mormogó, dörmögő öreg, mint mi ketten Rezeda ur.“ -49-

„Husz éve vagyok ezen a pályán, tudom, hogy mi esik jól a fiataloknak. Utóvégre a majálisokat az ő kedvükért tartják, nem pedig a borissza öregeknek, vagy kimustrált vénasszonyoknak. A fiatalság nem azért gyülekezik a Fácánnál, hogy szalámival, retekkel, hagymával, túróval megtöltse a gyomrát és reá spriccert öntsön. A savanyu bor csak azokat édesiti, akiknek az életben nem jut már egyéb cukrosság.“

„Szerettem volna, ha a leány szájából hallaná a vallomást, de ugye: ez lehetetlenség? Megpróbálom tehát röviden elmondani a dolgokat. Egy elvetemült, rettenetes gazember jelent meg azon a táncmulatságon, akit Budán Növényi urnak neveznek, de egészen bizonyos, hogy Pesten más és más név alatt leskelődik a tapasztalatlan fiatal leányok körül. Egy vampir ez, aki szemtelen bizalmaskodással szólitja meg a lányokat és bár már szürkül a haja, olyan ocsmányságokat sugdos a nők fülébe, hogy azok a megrettenésükben felelni sem tudnak. Kényszeriti a fiatal nőket, hogy ismételjenek bizonyos szavakat, amelyekre tanitja őket. Megingatja a szemérem gyönyörü templomát, először a szavakkal, tekintetekkel, mozdulatokkal a leányok lelkében. Arcpiritó sutogással mond költeményeket, amelyeket nyomtatásban nem olvashatni. Dong, mint a piaci légy, s elviszi a lányokat a ház végébe, ahol szemérmetlen rajzok vannak a falon, ocsmányságot mutató játékszerek -50- vannak a zsebében és kábitó parföm a zsebkendőjén. Mindig vig és vállalkozó görbe mosoly a száján, fáradhatatlanul követi kiszemelt áldozatát. A férfiaknak kellene összeállani, hogy az ilyen Növényieket ártalmatlanná tegyék. Hisz minden sikerüket szemérmetlenségüknek köszönhetik.“

„Asszonyom, igen jól tudja, hogy az igazi nőhóditók azok a férfiak, akik férfiak társaságában közutálatot ébresztenek.“

„Oh, mily gyávák a férfiak, hogy eltürik ezeket a léhütőket, akik feleségeik, leányaik füléhez bizalmaskodva hajolnak, suttognak és a hamis kártyás szemével lesik az elért hatást.“

„Kérdezze csak meg a nőket, felelt Rezeda ur, milyen más véleményük van e vakmerő, sólyomként támadó rablókról! Talán Aranka megbánta, hogy Növényi ur az erdőbe csalta és visszaélt tudatlanságával?“

„Szegény csak azért sóhajt, hogy Nővényi urat azóta nem látta. Irt neki levelet is, amelyre persze választ nem kapott. Ki tudná, merre jár azóta a lelketlen gazember! De én résen vagyok és leöntöm az emeletről ha házam körül észre veszem őt.“

„Ő a szemüveges lány. Erzsébetnek hivják és külsejében, mozdulataiban hasonlit azokhoz a leányokhoz, akiknek az arcukra van irva, hogy mindvégig pártában maradnak, mert mit sem törődnek a férfiak meghóditásával Pápaszemét, amely -51- nagy és kerek, tüntetőleg veszi elő, pedig jól tudja, hogy nem szolgál, előnyére a tanárnői viselet. Ha legalább lorgnettet hordana, mint Szép Heléna a budai szinkörben, vagy elegáns csiptetőt, amely némely arcnak oly helyes kifejezést kölcsönöz! Erzsébet azonban ragaszkodik a nagymamás pápaszemhez, olyan nesztelenül jár-kel, mint egy árnyék, napokig nem hallani a szavát, elüldögél a sarokban és isten tudja, miről gondolkodik. Két esztendeje van nálam, de sohase tudtam vele tisztába jönni. Mindig egyforma a kedve, akár beteg, akár egészséges, sohasem nevetett, nem szomorkodott, nem játszott, egykedvüen vette az időjárást és mikor tizenhetedik évét betöltötte ősz szálak mutatkoztak hamvas barna hajában. Szülei módos gabona kereskedők a Tisza mentén, akik nem sokat törődtek Erzsébettel, igaz, hogy pénzzel bőven ellátták. S Erzsébet addig nem nyugodott, amig pénzét cselédeknek, barátnőknek el nem ajándékozta.“

„Erzsébetnek van egy nagynénje Pesten, aki eleinte ritkábban, később sürübben meglátogatta. Divatos, elegáns asszonyság, bizonyosan gazdag, fekete szeme mindig könyes a jó kedvtől és a szomoruságtól, kacér és alázatos és férje nem sokat törődik vele. Gondoltam is néha napján, hogy ez a nagynéni bizonyosan az a pesti asszony, akiről a regényeket irják, udvarlókat tart, örökös mulatság az élete és előbb-utóbb megszökik az urától egy szinésszel, vagy egy muzsikussal. A nagynéni harmincöt esztendős és minden negyedórában frissen -52- puderozza az arcát abból a bőrtáskából, amit kezében hord. Sok baja volt széles karimáju kalapjával, fátyolával, keztyüjével, bluzával, szoknyájával. Néha csak azért látogatta meg Erzsébetet, hogy a velencei tükörben megnézze magát; véleménye szerint ez volt a legjobb tükör a fővárosban.“

„Bizonyos idő előtt észre vettem, hogy a nagynéni nem mindig egyedül jön át Budára. Egy feltünően magas, őszes hajzatu, barna képü gavallér várta a nagynénit a ház előtt, amig a látogatás tartott. A nagynéni az ablakból nevetve, tréfálkozva mutogatta Erzsébetnek a hiven ácsorgó lovagot és nagyokat kacagtak azon, hogy a gavallérnak ugy meggörbült a nyaka, mintha szinházi zenekarban szolgált volna és reménytelenül szerelmes lenne a primadonnába. Emlékszem, mily nagyokat nevettek az uriemberen, aki nem bosszankodott, nem türelmetlenkedett, csak nyugodtan járkált a hóesésben. Mint a nagynéni szavából értesültem, az uriembert bizonyos Mukinak hivták és hirlapiró volt. Eddig azt hittem, hogy a hirlapirók, legalább itt Budán, csupa fehér szakállu, meggörbedt vállu boros kancsók, holott Muki néha virágot viselt a kabátján, hosszadalmasan nézegetett a rácvárosi lányok után és én nem eresztettem volna be házamba, mert volt valami a szemében, ami a nőknek tetszeni szokott. Szerette a nagynéni Mukit, vagy csak játszott vele, mint ezeknek a pesti asszonyoknak mindig kell valami férfiember, aki rajongásával, bókjával, elragadtatásával, izgékonyságával öket körül vegye? Mi budaik igen rossz véleménnyel -53- vagyunk a pestiekröl; erröl a puderos asszonyságról nem tudtam elhinni, hogy valakit szeretni tudna.

„Tavasz felé történt, hogy megérkezett Erzsébet apja, egy közönyös, kövér ember. Kijelentette, hogy leányát juniusban haza viszi, mert Erzsébetnek férjhez kell menni a szomszéd kereskedő fiához. Erzsébet szokott egykedvüségével vette tudomásul apja akaratát. „Tehát már juniusban?“ kérdezte, midőn atyjától bucsut vett? „Ugy van, juniusban!“ felelt a kövér ember.“

„A tavasz korán beköszöntött és a pesti nagynéni mind sürübben kocsikázott Budán Muki társaságában. Szavaiból kivettem, hogy a gumikerekü kocsi gyakran hordja őket a Várkert kioszkba és onnan mindenféle kis korcsmákba, ahol halat szoktak enni és pezsgős bort isznak rá. Erzsébet egy napon kijelentette, hogy szeretne nagynénjével és Mukival részt venni ily kiránduláson, hisz juniusban ugyis férjhez kell mennie. A néni örömmel segitett Erzsébet öltözködésénél és én az ablakból láttam, hogy Muki a két nő között foglal helyet a bérkocsi ülésén és igen megelégedettnek látszik e változatosságon. Erzsébet megfogta kezével a kalapja karimáját, midőn a bérkocsis a lovak közé csettintett, a nagynéni nagyot csipett Muki karján és hangosan felkacagott, hogy a járó-kelők a kocsi után néztek.“

„A kirándulások mind gyakrabban ismétlődtek. Muki mind bizalmasabban terpeszkedett a bérkocsi közepén és estefelé, mikor Erzsébetet haza hozták, hosszasan szorongatta a lány kezét.“ -54-

„Egy májusi hajnalon (idáig maradt távol nagy kétségbeesésemre Erzsébet), a leány pápaszem nélkül jött haza és azóta se tette fel többé a szemüveget. Váratlanul megjavult a látása, a legkisebb betüt is eltudja olvasni és olyan messzire lát, mint akár én vagy ön. Hiába vallattam a leányt, hol járt hajnalig, egykedvüen felelt: „Róza nénivel voltam!“

„Mig e napokban, a vallomások idején, kiderült, hogy azon az éjszakán előbb a nagynénit kisérték haza pesti lakására; Muki és Erzsébet kettecskén vágtak neki Budának és Muki egy rosszhirű szállodába csalta a leányt. Muki azóta nem mutatkozik, a nagynéni egyedül jön az egykedvü Erzsébethez.

Rezeda ur elgondolkozott a hallott történeteken. Egy darab ideig bólongatott, mintha nagyon helyeselné a dolgok állását, későbben felébredt benne a kételkedés.

„Fiatal koromban, harminc és negyvenedik éveim között, midőn tudvalevőleg a legkönnyebb a férfiak helyzete, a fiatal nők meggondolatlanul dobják magukat ez érett, komoly férfiak karjaiba: néhányszor, kétszer vagy háromszor megadatott nekem is a szerencse hogy sikerült ártatlan nők kegyességét megnyerni. Ámde azt tapasztaltam, hogy egyszeri vagy kétszeri találkozás heve mitsem hervasztja el a fiatal nők mirtuszkoszoruját, csak a regényekben olvashatni kalandokról, amelyek percek alatt befejeztetnek. Lehetséges, hogy bennem volt a hiba, gyöngédebb és óvatosabb voltam, mint kellett volna és -55- nem egy kisasszonyról tudok, aki hibátlanul férjhez ment, bár nem mulasztotta el az alkalmat a hiba elkövetéséhez. Az ön esetei asszonyom, mind egyszeri találkozásról szólnak. Engedje meg, hogy kételkedjem a helyzet tragikus voltában. Azt hiszem, hogy a kisasszonyok képzelete felülmulja a valóságot.

„Nő vagyok, tudom a magamét, bár „az igazgató“ korántsem viselkedett ugy, hogy a nászéjszakámon sürgősen doktort kellett volna hivatni, varrótűvel és selyemfonállal, mint mostanában néhányszor megesett a Vizivárosban. A régi férfiak gyöngédebbek voltak. Ámde én mégse tudom elhinni, hogy leányaim ártatlanok (mind a négynek kiadom az utját nyáron), és azt a bizonyos csodadoktort akarom, akiről ön egykor beszélt.“

„A csodadoktor nem mese. Itt él Pesten, az óbudai oldalon és már sok házasságot tett felhőtlenné, sok szemrehányásnak és elfelejthetetlen keserüségnek tette be az ajtót néhány ügyesen alkalmazott öltéssel. Több tekintélyes és erényességére hiu, előkelő úriasszony tudja az adresszát a doktornak, mint hinnénk. Sok kis fazekat megdrótozott ez a drótos. A legfinomabb csecsebecséket összeragasztotta. Áldani kell nevét, mint az emberszeretet apostoláét. Csuf válópörök, botrányos házaséletek, szégyenletes asszonyéletek multak a doktor varrótüjének munkálkodásán. Férfiak büszkeségét, asszonyok nyugalmát, családi -56- tüzhelyek melegét növelte ez a férfiu. Pesten a nőorvosok többet tudnak Balzacnál, ha ugyan hallotta már valaha hirét ez irónak asszonyom.“

Rezeda ur és Damasztiné ezután megállapodtak, hogy milyen körülmények között keresik fel a csodadoktort és mily furfanggal vizsgáltatják meg leányokat.

Bealkonyodott, a zenekar már elhagyta emelvényét, megritkultak a kioszk vendégei, csendes budai házakba mentek a boldog asszonyságok, akiknek sohase volt szükségük csodadoktorra, valamint a polgárok, akik lassu sétát tettek a közelgő vacsora előtt a Dunaparton. A gesztenyefák alatt olyan nyugodalmasan mendegéltek a járókelők, mintha örökre elfujta volna a szél a szerelmet, az égő könyet, a boldogtalanságot a világról. Ki látná e közömbös emberi arcok alatt a jajt és kacajt, a kéjvágyat és a csikorgó boldogtalanságot? Talán nem is igaz, hogy a nők e tájon a Dunába ugranak, miután a Ráctemplom órája elütötte a találkozóra kitüzött óranegyedeket és az sem igaz, hogy a padokon éjfélkor férfiak ülnek, akik könnyes szemmel hivják vissza a hullámokból elmerült szerelmesüket.

„És Antóniáról valóban jó véleménnyel lenne asszonyom?“ kérdezte Rezeda ur odavetőleg, de hangja kissé megremegett.

„Azt hiszem, az egyetlen okos leány, aki az én elveim szerint éli életét,“ felelt kitérőleg Damasztiné és megengedte Rezeda urnak, hogy darabig elkisérje.

IV.
A régi királyság.

Rezeda úr XIX. századbeli feljegyzései között egy helyen ezt a passzust találta:

„A doktor rájött a titokra, hogy a meggondolatlan fiatalság elhamarkodott lépéseit minden aggály, minden feltünés és utólagos leleplezés félelme nélkül el tudta tüntetni.“

A XIX. században, Első Ferenc József uralkodása alatt nem sokat jövedelmezett a doktor titka. Lehetséges, hogy a leányok jobban vigyáztak egyetlen hozományukra, szemérmükre, másrészt olyan kevesen tudtak még a doktor találmányáról, hogy épen azok nem találtak el a doktor lakására, akiknek szükségük lett volna a titok felhasználására.

Általában a középosztály hölgyei szivesebben hittek a rejtett adreszszü bábaasszonyoknak, és egyéb kuruzslóknak, mint a tanult nőorvosoknak. Sok szegény megtévedt urileány inkább ugrott imádkozásra kulcsolt kézzel a hidakról a Duna hullámaiba, mint bevallotta volna tévedését, pláne egy orvos előtt, aki a férfinemhez tartozik. Szemérmetes korszak volt ez; az urinők lesütött, szemmel járnak -58- az utcán, a divat a hosszu szoknya, amely eltakarja a bokákat; a mély érzések, regényeskedő szerelmek, önfeláldozó hüségek jellemzik a pesti urhölgyeket. A királyság hölgyei olyan dobogó szivvel mentek a randevura, hogy másnap betegek voltak az átélt izgalmaktól és némelyek ágyban töltötték az időt és a paplan alatt rózsafüzért csavartak a csuklójukra.

Rezeda ur a régi királyság éveiből ismert hölgyekért többnyire meghalni akart; viszont szivesen megtették volna ezt a nők is miatta, ha rákerül a sor. A városban voltak szent életü uriasszonyok, akik tiz-tizenöt esztendeig elbirták a házibarát áhitatos udvarlását, anélkül, hogy megtántorodtak volna; férjhez mentek a kitartó szerelmeshez, midőn özveggyé lettek, vagy elváltak férjüktől, midőn többé nem tudták titkolni érzelmeiket. Ilyenformán lehetséges, hogy Ferenc József uralkodása alatt kétszer és háromszor ment férjhez egy-egy pesti uriasszony és mindig a legszentebb szerelmet érezte házasságában. E régi szeretők nem képzelték el az életet törvényes házasság nélkül.

Rezeda ur e korszakban ismert egy urihölgyet, aki már háromszor ment volt férjhez és harmadik házassága sem volt boldog; ugyanezért Rezeda urral megállapodott, hogy ismét elválik és negyedszer is férjhez megy IV. Henrikhez, (mint Rezeda urat becéző nevén emlegette).

Még ma sem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy mi volt az oka, hogy a városligeti és budai séták tervezgetéséből nem lett valóság. Rezeda uron -59- nem mulott, hogy nem lett negyedik férje a vállalkozó menyecskének, aki oly ügyesen válogatta meg férjeit, hogy azok tovább szerették őt, mikor már régen férjhez ment másokhoz és térdepelve kérték visszatérésre. (Rezeda urat meglehetősen féltékennyé tette a tudat, hogy bizonyos napok a volt férjeknek vannak szentelve a csodálatos lelkü nő életében. Az asszony pontosan referált másnap Rezeda urnak, hogy mit mondott első, második vagy harmadik férje; beszámolt első férje (ez volt a legöregebb,) térdepléseiről, amelyeket az a bérkocsiban véghezvitt, amely bérkocsi a körvasut elhagyott helyein kocsikázott. Részletesen feltárta második férje vonzalmát, aki bizonyos napokon a váci Kuria szállodában, vagy az alagi vendégfogadó kertről nyiló, vadszőlővel sürün befuttatott szobájában szokta várni, ahová gyakori vonatközlekedés folytán könnyen megérkezhetett Rozina; de nem titkolta el a szerelmi jeleneteket sem, amelyek jelenlegi férjével folytatódtak, midőn Rezeda ur vacsora után engedélyt kapott a távozásra az uri lakból. Rezeda urat a végsőkig izgatta Rozina a szerelmi élmények előadásával és tragikus féltékenységek ismétlődtek, midőn Rozina módfelett csodálkozott, hogy Rezeda ur féltékeny volt férjeire. „Hisz mind törvényes volt!“ – mondá méltatlankodva – „mig te csak aféle titkos szeretőm vagy, akivel félnem kell őszidőben a Svábhegyen kettesben sétálgatni. Hátha meglát valaki az ismerőseim közül!“ Rezeda ur mit sem felelt, mert Rozina ekkorára már elhitette vele, hogy titkos szeretőnek -60- lenni valami igen megalázó foglalkozás, holott egyébként Rozina igen nemes lelkü nő volt, sohasem emlitette azon apró segitségeket, amelyekkel Rezeda urat támogatta életküzdelmeiben.)

Rezeda ur, mint ez már a férfiak ostoba szokása: dicsekedett Rozinának barátaival, akiket mindenféle dicső jelzőkkel és tulajdonságokkal felruházott, holott praxisból már tudni kellet volna Rezeda urnak ama régi tapasztalatot, hogy az asszonyokat a férjek szivén és hiuságán át hóditják meg a feleségek későbbi szeretői.

E nagyszerü barátok felsorolása közben nem felejtette ki a geniális orvost sem, aki rájött a titok nyitjára, amellyel vissza lehet adni a nőknek első ártatlanságukat. Rozina ettől a naptól kezdve minden áron ismerni akarta a doktort. Sürübben emlegette, mint valaha, hogy most már véglegesen elhatározott szándéka férjhez menni Rezeda urhoz, akit ártatlanságával ajándékozhat meg a doktor találmánya révén. Rezeda ur esendő volt, mint minden férfi és egy napon elvezette Rozinát az orvoshoz. A doktor, midőn értesült arról, hogy Rozina negyedszer készül férjhez menni, elutasitotta magától Rozinát. „Elég bajt csinált nekem Sasiné, akik bár félesztendeig volt férjnél, törvényszéki orvossal hivatalosan megállapittatta ártatlanságát és ez ok volt a házasság felbontására!“ Mondta a doktor bizalmasan Rezeda urnak. „Nem tehetem tönkre találmányom hirnevét vénasszonyokkal.“

Rezeda ur ezt belátta, de nem Rozina. Heves jelenetek -61- voltak a szerelmesek között az orvos makacssága miatt, mig eljött a nyár, Rozina tengeri fürdőre utazott, ahonnan egy katonanótával és szivében hidegséggel érkezett haza, amely hüvösség segitett meggyógyitani a komolyan szenvedő Rezeda urat.

Különben ekkor már elmult a tizenkilencedik század és a nők kevesebbet okoskodtak szerelmi bajaikkal, mint annak előtte. Nemcsak a gyóntató atyáknak, de az idegorvosoknak is nyiltabban vallották be álmatlanságuk vagy egyéb nyavalyájuk okát; a jóbarátnők az összejöveteleken szabadabban megbeszélték titkos viszonyaikat, mint azelőtt; bizonyos frivolság mutatkozott a társalgási hangban; a szeretőket nem rendelik az asszonyok a Páskál-malomhoz, hanem az operette-szinház páholyába, ahol nyiltan mutatkoznak velük: a királyság vége felé közeledett…

Világraszóló házassági botrányok töltik meg a pesti ujságokat, cigányprimások és főhadnagyok szöktetnek meg hercegnőket, akik ujságiróknak nyilatkoznak szerelmi kalandjukról; pesti bankárok válnak el nejüktől izgalmas tanuvallomások után; a legénylakáson mérget vesznek be uriaszszonyok és a szanatóriumban virágcsokrokkal veszik őket körül a tisztelők; Siófok skandalumai és szeretkezései ujságban megbeszéltetnek; pesti korzón a szoknyadivat mind szükebb és rövidebb; előkelő, divatos uriasszony nem is képzelhető állandó „barát“ nélkül és a félvilági nőket utánozzák manierban és ruházkodásban az elegáns pesti asszonyságok, mintha -62- csak azoknak udvarlóit elcsábitani volna legfőbb céljuk; nyiltan beszélnek a szerelmi kicsapongásokról a jól öltözött dámák a cukrásznál, vagy az utcán; a szinpadokról csiklandozó érzékiséget hirdetnek a pajkos szerzők; a szalónokban apostolai a szabad szerelemnek tartanak előadásokat és a nőorvosnak, ha divatba akar jönni, leginkább a magzatelhajtáshoz kell értenie. Közben minden erkölcsös embert farizeusnak neveznek; kigunyolják, aki megretten a pillanatnyi élvezet következményeitől, mind ritkábban szöktetik meg az asszonyokat, hogy a válóper után valóban feleségül is vegyék őket, diadalmenetben jár a szemérmetlenség. A királyság vége felé jár. Ferenc Józsefről szerelmi összeköttetéseket pletykáznak, a főhercegnőket az utca veszi szájára, a női ártatlanság csak az öreg kéjencek csemegéje a gyanus házaknál, mig a divatos kuplé arról zeng, hogy raffinált uriasszony szerető nélkül nincsen boldogság Pesten. Az erkölcstelen Páris költözék Budapestre – a francia finomság és kultura nélkül és abban nyilvánul itt Páris imádata, hogy az urinők szemérmetlen mosollyal ugratják a férfiakat, hogy ők jól tudnak franciául. Különös korszak ez: babiloni erővel ébred fel az érzékiség Pesten, azoknak a férfiaknak van sikerük a társaséletben, akik a legnagyobb disznóságokat tudják.

A doktor ismét nem sok hasznát vette titkának, leginkább olyan nőket választottak feleségül a férfiak, akikről köztudomásu volt, hogy ártatlanságukat már rég elveszitették. -63-

Az „ugynevezett tisztességes nők“ mellőzésének e korszakában Rezeda Kázmér ur (bár nem volt a divat bolondja) ugyancsak megtalálta szerencséjét. A nők sorában, akik Rezeda urat huszesztendő óta pártfogolták Budapesten egy Maci nevü negyvenéves asszonyság foglalt helyet, aki eleinte nagy tisztelője volt Rezeda ur elmésségének, férfiasságának, hivője szines hazugságainak, mig később zsarnoka és bolondja lett. Maci természetesen lelkesedett a természetfölötti doktorért, bár felnőtt gyermekei voltak. Maci ugyanis asszonyi észjárással azt gondolta, hogy ártatlanságával, amelyet feláldoz, erősebben láncolja magához Rezeda urat, akit ugy szeretett, mint a huszár a lovát, vadász az ebét, hajós a csónakját, lelketlenül, hiun, bolondul és ördögi féltékenységgel.

Maci oly erőszakosan viselkedett, hogy még férje is kénytelen volt beleegyezni a „kis operációba“, melyet a doktor cinikusan, de remek kézfogással egy pesti szanatóriumban végrehajtott. Szanatóriumra, fekvésre, betegségre természetesen nem lett volna szükség a doktor csodálatos mütéte után, hisz épen az volt a találmányban rendkivüli, hogy a doktor szobájából egyenesen a korzóra mehettek sétálni a hölgyek; ám Maci alapos asszony volt, szerette az érdekes és feltünő dolgokat, teátrális volt minden cselekedetében és élete egyik legboldogabb napja volt, midőn a szanatórium hüvös folyosóján kopaszodó homlokát törölgette mit sem sejtő férje, midőn Macit hordágyon az erős szolgák a fehérajtós mütőterembe -64- cipelték és letették az operáló asztalra. Az operációnál senkit sem türt a doktor maga mellett, találmánya érdekében egyedül dolgozott, mig odakünn az ajtó előtt összegyülekeztek Maci gyermekei, jóbarátnői (virágcsokrokkal), rokonai, köztük Rezeda ur, a bus barát. Maci könnyes szemmel fogadta operáció után a szerencsekivánatokat, összemosolygott bizalmas barátnőivel, könnyezve csókolta meg gyermekeit és hosszu, meghatott pillantást vetett Rezeda urra, amig hordágyával a szolgák visszamentek a folyosón. Másnap és harmadnap minden ismerőse gratulált Macinak, szobája a szanatóriumban megtelt virággal, látogatókkal, az „egész város“ a betegről beszélt, csak a doktor szivta fogát káromkodva, aki találmánya használhatóságának megrontását vélte ebben a szinpadiasságban. Maci egy hétre tervezte a szanatóriumi ünneplést, de három nap multán felkelt, mert Rezeda ur nem mutatkozott betegágyánál.

Rezeda ur felhasználta az alkalmat, megszökött pártfogója és zsarnoka karmaiból.

A királyság utolsó éveit élte, minden jel azt mutatta, hogy Pest a fulladásig jóllakott gyönyörrel, bünnel, étellel és itallal. A polgárság asszonyai és leányai kilépkedtek jól elzárt házaikból és megismerkednek a mámoritó szinházzal, a végképen érzékiségre alapitott női divattal, a flörttel és az ingerlékenységet előidéző modern zenével. A legkülsőbb Ferencvárosból is lábszárhoz simuló szoknyában jönnek be a hentesnék, vendéglősnék a városba, mig -65- a korzón megjelenik az első nadrágszoknya, mintha az egész évtizedet az foglalkoztatná, hogy milyen szabásu legyen a nők szoknyája, Pesten, a királyság utolsó éveiben. Mig végre győz a rövid szoknya (amelyben aztán a népköztársaság és a kommün hölgyei minden eddig tapasztalt változatot felülmultak).

A „szép fiuk“ gombamódra nőnek ki a pesti aszfaltból, minden héten hallani megzsarolt uriasszonyokról, akiknek hiszékenységével elszánt fiatalemberek visszaéltek. A „szép fiuk“ az alakuló uj világ regényhősei, ők csábitják el az uriasszonyokat, őket pénzelik az idősebb és jómódu asszonyságok (néha több is), ők keltenek feltünést a siófoki strandon és ők adják meg a korzó divatját. Egy előkelő, római arcu fiatalembernek nem lehet gondja Pesten a megélhetésére. Vannak ugynevezett uzsonnázó kávéházak, ahova az uriasszonyok betérnek és ismeretséget kötnek; vannak kávéházi asztalok, ahol a szép fiatalemberek naphosszant ugy ülnek, mint a kirakati tárgyak; vannak női zsúrok, ahova a háziasszony azzal csalogaja asszonyvendégeit hogy egy ismert szépfiu ül a zongoránál vagy bemutatja a legujabb szalontáncokat.

Ezek a szépfiuk nagy pusztitásokat visznek végbe a pesti asszonyok sziveiben. Rezeda ur ismert egy uriasszonyt, aki minden szerelmi szakitás után bánatában megoperáltatta magát. Először természetesen a vakbelét vétette ki Herzel professzorral, mint a legtöbb asszony Pesten, aki a társaságban szerepet vitt. (A jó doktor urak ebben az időben még a -66- legváltozatosabb elméleteket állitották fel a vakbélről. A bánatos urinő citrom, vagy cseresznyemagvat nyelt, hogy célját elérje.) Mikor második szerelmével is szakitott a fentebb emlitett urihölgy, nehezen lélekzett az orrán át, ugyanezért egy divatos orrspecialistára bizta magát és szanatóriumba vonult. Harmadik csalódása után lábát egy ortopéd gondjaiba adta; mig negyedszerre egy kozmetikushoz fordult, mert balszerencséjét annak tulajdonitotta, hogy testének olyan részén is van hajzat, ahol nem szükséges.

A szerelmi bánat ellen találhatók voltak még a városban különféle kártyavetőnők, jósnők, kuruzslók, akiknek cimét nagytitokban közölték egymással az asszonyok.

Mindenki szerelmes volt a szépfiuk korszakában, különösen a Balzac-korabeli asszonyok ragaszkodtak mindig utolsónak hitt szerelmükhöz és nyiltan hangoztatták, hogy szerelem nélkül nem élhetnek. Mint valami jóindulatu járvány vonult végig az öregedő asszonyok szerelme, határozottan divatban voltak a negyvenéves nők, akármilyen valláson voltak, de mégis inkább a raffináltabb vagyonos izraelita hölgyek tudták korukat igy leplezni, hogy szives imádóra akadtak: hol meghiztak keszeg udvarlóik kedvéért, hol meg lesoványodtak, midőn valamely külföldi énekesnő, vagy táncosnő a soványság divatját hozta Pestre; fehérnemüjük olyan hóditó, hogy a férfiak szivesen fogadják emlékbe nadrágocskáikat, ingecskéiket; a negyvenes nők mohó -67- szomjusága és perverz élvhajhászata sok fiatalembert tett a városban cinikus bölccsé.

Rezeda ur, bár már koránál fogva sem versenyezhetett a divatos szépfiukkal, a királyság utolsó éveiben több sikert könyvelt az érettebb nők között, mint fiatal korában. A leányokkal ez években nem sokat törődött, hisz a leányok csoportját elfödték az esengö tekintetü kövérasszonyok. Igy az elhagyott Maci legjobb barátnői, néhány festetthaju és vágyakozó szivü uriasszony vette Rezeda urat nagy titokban pártfogásba. Felkeresték lakásán azon ürügy alatt, hogy a bánkódó Macival akarják kibékiteni, és kancsal mosollyal, „Maci meg ne tudja!“ szavak kiséretében engedtek Rezeda ur támadásának. Majd bemutatták Rezeda urat olyan asszonyságoknak is, akik ugyancsak áhitották a regényes szerelmet, de környezetükben nem akadt megfelelő férfiu. Rezeda ur a Hotel Habsburg negyedik emeletén, hol hónapos szobácskában lakott, egy télen át, kékesszürke délutánokon több urihölgyet látott megjelenni gyalogszerrel, akik egyébként ekvipázsukban hátradölve szoktak végigrobogni az Andrássyúton.

A doktor tehát hiába fedezte fel a titkot, Rezeda ur egyetlen valamire való esetet sem szállithatott a barátjának; legfeljebb néhány hisztériás öregasszonnyal közölhette a doktor adresszát, akiket a tudós a legmodernebb tudomány szerint, Freud professzor elvei szerint órákig vallatott, szerelmeik, bánataik, gyermekkori élményeik felől. Általában e korszak -68- felfedezése, a vallató gyógyitása az idegeknek: csaknem annyi férfit és asszonyt vitt Pesten az orvosok szobáiba, mint egykor a gyóntató baráthoz, a rácsos székhez (különösen, ha idegen országból jött és idegen országba távozott a misszionárius). Mily boldogan hazudtak és vallottak igazat az izgalmas életben hajótörést szenvedett férfiak és nők az idegorvosok szobáiban: azt csak az öreg orvosok tudnák megmondani, akik a pesti divatos osztály minden titkát összegyüjtötték magukban. Kevesebb kéjt okozott az a szerelem, amely titkos volt, mint az a bünös viszony, amelyről hangosan beszélhettek az enervált idegzetü férfiak és nők, ha máshol nem: az idegorvos szobájában.

Rezeda ur ugyancsak a doktor mesterségében kontárkodott. A Habsburg negyedik emeletén a pásztorórázó asszonykákat vallatóra vette multjuk iránt és mily nagy volt meglepetése, amikor azok szemlesütés nélkül vallották be régi szerelmeiket.

A Habsburgbeli összjöveteleknek Maci megjelenése vetett véget, aki parázs botrányt rendezett a bezárt ajtó előtt, mikor épen legjobb barátnője csalta meg Rezeda urral. „Gyere ki, te…“ kiabált Maci torkaszakadtából és öklével verdeste az ajtót. Majd a telefonhoz rohant és nyomban felhivta a jóbarátnő férjét, akivel közölte, hogy feleségét hol lelheti. A férj hitetlen bágyadsággal tette le a kagylót.

A királyság még egyszer akkor lendült fel régi tollforgós pompájával, méltóságteljes magatartásával, midőn IV. Károlyt Budán koronázták. -69-

Ugy tünt fel, hogy a doktor tudományára ismét szüksége lesz Pestnek. A hatvanhetediki divatujságokat keresték elő a Nemzeti Muzeumban, a fehér lovak igen kelendők lettek a lóvásáron, diszmagyart vagy legalább is tribün-jegyet a várba igyekezett szerezni minden pesti gavallér és a nők aranyhimzéses pártát tettek a fejükre, mint ősanyáik. Általában a fátyolos párta, az ápolónői ruha, a szalagos kitüntetés a balmellen volt akkor a divat a városban, mert hiszen javában benne voltunk a háboruban. A lovagok és lovagnők körülbelül két hétig tették szinessé december havát, amig a lucskos, hófödte városból elutazott a királyi-pár és mindenki megörökitette magát a fotografusnál. A nemes fejtartás, a magas homlok, a koronázási áhitat, a királyság iránt érzett hódolat, a lovagi méltóságteljesség valóban csak oly teátrális volt, mint egy szinházi előadás, mélyebb nyomokat nem hagyott az emberek lelkén.)

Az operaház intendánsa igen ügyelt arra, hogy az általa rendezett koronázási ünnepség stilszerü legyen, valamint arra is volt gondja, hogy ott legyen egész Pest, mint valami szenzációs premiérnél. A várhegy csatakos, sáros oldalán a még alig szürkülő téli reggelen másztak felfelé a frakkos urak és kiöltözött asszonyságok. Kocsi és egyéb jármü csak kiváltságosaknak jutott, és még ők sem tehették meg az utat kijelölt helyükig. Bizonyos utcatorkolatoknál megállitották a főispánok, püspökök, grófok hintóit, a bankárok automobiljait, pesti szépek fiakereit, -70- a vidékről beözönlő bricskákat, homokfutókat és a hulldogáló ködben összekeveredett a gyalogjöttek sáros menete a hintók büszke tulajdonosainak csoportjával.

Az öreg, álmatlan hirlapirók a cilinderkalapjuk mellé tüzték fehér belépőjegyüket, a kordonok szabályszerüen zárták el a különböző emelvényeket, pontosan ment minden, mint akár Első Ferenc József temetésén, mintha a bécsi gyászmenet tért volna vissza a muzsikáló óra lapján, de más ruhát vett az öltözőben.

A főhercegnők hintóikkal a kijelölt percben érkeztek a Mátyástemplom sekrestyéjéhez, a csepegő esőben utánozhatatlan kézmozdulattal (mintha gyermekkoruk óta tanulnák), magasra emelték brokátuszályaikat vékony lábszáraik felett, és a szoknyaránc, mint virágharang fogta körül térdüket, amig a sekrestye ajtaján eltüntek, mint csodálatos jelenések, akik a kedvetlen nedves reggelen a bécsi Hofburg képcsarnokából vizitbe jöttek Budára. Vajjon mikor keltek fel ők, hogy idejében megérkezzenek? Vajjon tegnap fésülte meg már őket is Pürcher és Fritsch, mint a legtöbb pesti dámát, vajjon setét éjjelen kezdtek már öltözködni?… ilyen kérdéseket váltottak a doktor és Rezeda ur, akiknek sikerült darab ideig a Mátyás templom sekrestyéjében tartózkodni, midőn oda a főhercegnők megérkeztek és a hideg szenteltviz-tartóba dugták fehérkeztyüs kezüket. Rezeda ur oly melegséggel dörgölődött a főhercegnők -71- szoknyái, mentéi, fejkötői közé, mintha legalább is udvari funkciónárius volna.

Egy Habsburg-főhercegnő volt élete álma a sok pesti izraelita-asszonyság pártfogása után. Hivják bár Annunciátának, vagy Eleonórának, legyen bár hervadt, mint a József császár Burg-szárnyában az ablakok, vagy csinos arcu, mint a kertek Schönbrunnban, ostoba, vagy okos, skroflis vagy egészséges: csak habsburgi vér járjon az ereiben! Oh, hányszor nézte őket megfakult képeken egy dervis rajongásával. Oh, hányszor bámult hintójuk után, amelyekben lila és rózsaszinü fátyolok alatt üldögéltek, hányszor merengett a kirakatok tükörablakában a bécsi Grabenen, ahol az imént zefirt, vagy szalagot vásároltak a Burg hölgyei egykedvü, fehérkabátos udvari tisztek vagy elsavanyodott kedvü, gyönyörü keztyüs udvarhölgyek társaságában! Sohasem tudta még csak a parfőmjüket sem megérezni, sohasem láthatta őket setétboltozatu termeikben, lefüggönyözött ablakaikban, bár annyit csavargott keresztül-kasul a bécsi Hofburgon, mintha betörést tervezne a néma, pókhálósnak látszó emeletekre. Járt ott nyári reggeleken, mikor az első harangszó csilingelt középkorias harmóniával a Burgtemplom tornyában, figyelő szemét a függönyökre irányitotta ebben az órában, amikor minden nő a világon, szüz vagy férjes szerelemmel álmodik; talán valamely ablakból jelt ád az udvari lakáj és titkos lépcsőn vezeti az elszánt gavallért; járt ott szeles nagyböjtben, amikor a József-udvar szoborcsoportozata mellett foglalt -72- állást, mert bécsi ismerőseitől hallotta, hogy nagyböjti litániára a József császár egykori folyosóin suhannak el a főhercegnők, hogy az udvari kápolnába juthassanak, hol magas karzataikról bünbánólag hallgatják a zsolozsmát; végignézte a déli csengő óraütésre lejátszódó katonai parádét, midőn az alföldi bakák oly feszesen lépnek az udvaron, mintha fából volnának faragva, irigyelte a fehérnadrágos jóltáplált Burg-zsandárokat, akiket jeles koszton tartottak, hogy szép férfi-példányok diszitsék a várat, hatalmasok, mint akár a kapuboltozatokat tartó mezitelen szobrok, a három-négy embernyi nagyságban alkotott lovasok; sőt irigyelte a bronzbaöntött régi tábornokokat is, akikről azt rebesgeti a históriai pletyka, hogy közeli ismeretséget kötöttek Mária-Teréziával. Lett volna női szabó, vagy cipész, ha ilyenmódon megközelithette volna az imádott hercegnőket. Ugy rajongott e magasrangu, elérhetetlen nőkért, mint egy középkori lantos, aki korgó gyomorral énekel a bástya alatt. Oh, Rezeda ur buzgó királypárti férfiu volt, szivesen tartotta volna hátát, hogy azon végighegedüljön egy hercegasszony.

Most pedig itt állott közöttük, barátjával a doktorral (aki azon törte a fejét, vajjon hogyan ajánlhatná fel találmányát Éva e kiváltságos, de bizonyosan normális életet élő leányainak), mig Rezeda ur remegő orral, verejtékező homlokkal, tágult szempillával vette vizsgálat alá a habsburgi hölgyek hosszukás apácás orrát, keskeny ajkát, üvegházi növények bágyadt szinével hasonlatos arcpirját, szőkés-barna -73- haját, amely mintha attól a fénytől lett volna tompa szinezetü, amely a szentképet mindig körülveszi, derekát és keblét és lábszárát és kezét, amit egy izgult férfiu észrevehet a nőkön. Nem tudott választani közülük, mindegyik megnyerte férfi-tetszését, még az idősebbek is. A keztyüik oly simulékonyak voltak, mint semmiféle szinésznőé; a szemük oly tiszta és hüvös volt mintha még sohasem ereszkedett volna látásukra a kéj biborpiros és álomban látott képekkel behimzett függönye; a nyakszirtük oly méltóságteljes volt, mintha sohasem görnyedt volna férfi izmos karján. A fülük kicsiny és érintetlen tisztaságu, mint a kagyló rózsaszine; ha tudtak is e fülek szemérmetlen szavakról, szeplőt nem hagytak a hallomások és a kezük mily tiszta lehet! – mintha sohase nyultak volna tisztátalansághoz, csak imakönyvhöz vagy selyemhez! Oh, bármiként fürösztik, csiszolják, borotválják, nyirják, frissitik magukat a divatos fekete orrlyuku és fehér testü pesti nők, sohasem közelíthetik meg e nőket, akik ambrát lehelnek és nem azt, ami gyomrukban van. És a szerelem hevében sem ismétlik az unalomig azokat az izgatóan közönséges szavakat, amelyekre romlott férfiak tanitják a pesti nőket, hogy már az első pásztorórán meg lehet állapitani, hogy kinek voltak azelőtt kedvesei, ki volt az a gavallér, aki e különös szavakra, kifejezésekre tanitotta öket…

A főhercegnők kivontatták uszályaikat mint napsütésben a pávák. A Mátyás-templom sekrestyéje mindenféle illatokkal telt meg, leheletekkel, rizsporokkal, -74- párfőmökkel, amelyeket Rezeda úr sohasem érzett a pesti cukrászdákban, ahol holdváltozáskor olyan jellegzetes illatuk van a helybeli szenvedélyes úrnőknek, hogy a kandúr bejön a konyhából, a lusta tűzhely mellől és a szoknyához dörzsöli tüskés hátát.

A veresbajuszu detektivfőnök vetett véget Rezeda ur ábrándozásának, karonfogva kivezette őt a sekrestyéből, mint nem oda valót. Rezeda urnak ezután meg kellett elégednie azzal, hogy a templom bejáratánál segédkezzen ismeretlen urnők uszálya kibontásánál, (mintha erre a célra volna rendelve), és boldog volt, ha megérinthette egyik-másik előkelő asszonyság bokáját.

„Vajjon, mikor lesz értéke találmányomnak, ha már a koronázási szertartáshoz se igyekeznek visszanyerni a nők ártatlanságukat!“

A koronázási szertartás után, midőn a budai utcákban déltájban hömpölygött az előkelő nép, Maci egy utcafordulónál elcsipte Rezeda urat.

Maci szenvedélyességében kipirultan, lengő tollbokrétával, apró léptekkel közelgett Rezeda urhoz és hatalmasat csipett a karján. Rezeda ur megijedt az esetleges botránytól, ezért igy kezdte beszédét:

„Hova lett a mai nőkből az idealizmus, amely ősanyáinkat diszitette? Ilyen napon, mint a mai, minden honleánynak felmagasztosult szivvel kellene hálát adni a mindenhatónak, hogy uj ifju királyunk van az öreg helyében. A nemzeti históriának -75- ily pirosbetüs napján felejthetné minden honleány a maga aprócseprő ügyeit. A történelem kerekei forognak felettünk. Bezzeg a régi, gyönyörü nők együttéreztek a hazafiakkal, együtt dobogott a szivük a nemzeti lelkesedéssel, együtt imádkoztak nemzeti jobblétünkért a férfiakkal. A Szentháromság-téren még csak most kezdik a Himnuszt énekelni, nagyságod pedig már itt van?

„Mily boldogtalan korszakban születtem én! – fakadt ki Rezeda ur. Lettem volna egy-két nemzedékkel előbb, midőn a magyar nők szivét a honszerelem világitotta és idealista lelkek gyönyörü eszméket ültettek a nők szivébe! Lettem volna bár akkor, midőn nemzeti öltözetben mutatkoztak hölgyeink, a haza bus gondjait megosztották a férfiakkal, együtt busultak a busulókkal, együtt reménykedtek a hajnal-csillag keresőkkel, könyes szempillával énekelték Lavotta dalait és rejtegették a bujdosókat hálókamráikban. Lettem volna az ötvenes években, midőn szerelmeseiket az urnők azzal biztatták, hogy lesz még szőlő, lágykenyér, midőn a költőknek kivételes helyzetük volt, midőn a nőknek nem jutott eszükbe a maguk jelentéktelen bajaival megzavarni a hazafiak elmélyedését. Az idealizmus, az önfeláldozás korszakába való vagyok én, nem pedig e sivár évekbe, midőn világ háboruságában és királykoronázás napján egy urnő azzal merészel megszólitani -76- azon az uton, amelyen egykor Virág Benedek andalgott, hogy én szerencsétlenné tettem őt!“

„Nem akarok kitérni szenvedéseimre, szólt mindig emelkedő hangon. Nagyon jól tudja, hogy még mindig szeretem önt, ámbár ezt nem érdemli. Csak néhány szóval akarom vázolni nyomoruságomat. Férjem tudni sem akar azóta felőlem, mióta ördögi barátja ama jól sikerült operációt végezte. Más férfiak… Engedje meg, hogy ne valljak be önnek pásztorórákat, amelyek eredménytelenül végződtek és sulyos megszégyenitések maradtak emlékbe. Azt hittem, hogy csodálatos szerencse történt velem, midőn ártatlanságomat visszanyertem, holott azóta olyan vagyok, mint a megátkozott. Mindenről le kellett mondanom, ami eddig kárpótolt elhibázott házasságomért, megnemértő férjemért. (Hisz tudja, hogy férjem indolenciája kergetett egykor a maga karjaiba!) Az, ami más asszonyoknak egy percnyi habozás és meggondolatlanság után rendelkezésre áll, az a pár pillanatnyi öröm, amellyel a legtöbb barátnőm (hisz tudja!) elviselhetőbbé teszi az életet a saját számára a sok szomoruság közepette: gonosz barátja közbelépése óta részemre elérhetetlen. Vágyaim, álmatlan éjszakáim reggeli elképzeléseim, ábrándjaim, izgalmas gondolataimnak kielégitései oly elérhetetlenek, mintha egy ölesfalu apácakolostorban őriznének. Nincsenek már férfiak Pesten, hogy izzó, lüktető szivvel hagynak szaladgálni egy -77- javakorbeli, csunyának sem mondott asszonyt?… Itt önnek kell segiteni Rezeda, akiért feláldoztam magam.“

„Majd beszélek a doktorral, felelt Rezeda ur és lesütött tekintettel fogadta Maci mélységesen megvető pillantását. Rezeda ur igen boldognak érezte magát, hogy a következő utcasarkon sikerült a tömegbe vegyülnie Maci félelmetes tollforgói elől. Hálát adott istenének, hogy nem lett nagyobb botrány a találkozásból, csupán néhány vidéki méltóságnak akadt össze ijedten a sarkantyuja, midőn Maci meglehetős hangos szóval előadott panaszát hallotta.

A doktor Rezeda ur könyörgésére, néhány nap mulva valóban lerombolta nagyszerü találmányát és ezzel körülbelül vége is lett Pesten annak a lelkesedő hangulatnak, amellyel a királyságot ünnepelte a publikum. A diszmagyaros, méltóságteljes férfiak, akik a régi Magyarország pompájával és emelt fejtartásával jöttek át néhány hétre a multból, hogy a históriai szinpadon statisztáljanak, mint Shakespeare lordjai, hamarosan kimentek a divatból. Az aranyos és gyászos fejkötőket még darab ideig viselte néhány facér szinésznő, amig jobb kalapra szert tett. A kiegyenesedett dereku, uszályukat páva módjára illegető dámák, akik a koronázási templomot olyan illattal töltötték meg, mint Első Ferenc-József idejében, fáradtan, meggörnyedve ültek hintóikban, vagy szürkén, megvetéssel elsuhantak a bástya sétányán.

Tulajdonképen egy napig tartott csak a hosszufüző -78- divatja Pesten, a barhent alsókat is csak a lucskos, influenzás decemberi reggelre vették elő a nők, akiknek órák hosszáig a Mátyástemplom kövezetén, vagy a szabadban emelt tribünön kellett tartózkodni. Az éjjeli és nappali munkában félig megvakult varrónők, himzőnők, füzőnők, izgalomtól megbetegedett szabónők ismét a párizsi divatlap mustráit, vették elő. A főhercegnők nem töltöttek még egy éjszakát Pesten a vár hideg vendégágyaiban, bár a szertartás végeztével kimerültebbek voltak, mint bármely udvari bál után; a különvonatot befütötték és az egykedvü udvari tisztek Bécsbe kisérték Rezeda ur szerelmeit; egyik másik földöntuli dáma ittfelejtett tán egy harisnyakötőt, vagy egy ruhakapcsot, egy álmatlan éjszakát, vagy egy türelmetlen szót a hajnali fésülködésnél, egy pletykát, hogy a vár fürdőszobáit nem lehetett kellően kifüteni, ezért csak Zita fürdött ezen a reggelen, ami sok megjegyzésre adott alkalmat az udvar többi hölgyeinél. Elmentek anélkül, hogy keskeny cipőiknek talpát letették volna a pesti aszfaltra. A térdigérő mider ismét csak a negyvenes nők viselete maradt, akiknek testi hibákat kell elfedni a halcsontos páncéllal, a barhent nadrágot azok a nők viselték továbbra is, akik nem féltek sem villamoskocsi-balesettől, sem egyéb vak véletlentől.

A háboru tovább tartott, a zsidók mérhetetlenül gazdagodtak, a keresztények nem akarták eladni a borukat, a hirlapirók hazug hadi tudósitásokat irtak, a frontok mögött levő tisztek érzelgős dalokat énekeltek, -79- vándorszinészeket vendégeltek, mig odakünn a vesztőhelyen, a lövészárkok közelében némán, hosszan elgondolkozva néztek a vigasztalan setétségbe a katonák: mit gondoltak magukban, megmutatták a későbbi esztendők.

A doktor valóban megsüthette találmányát. Egy-két menyasszonyon kivül, aki történetesen vőlegényét várta vissza a harctérről, senki sem kereste fel őt segitségért. Maci rémületesen mesélte barátnőinek a két operáció viszontagságait és szert tett egy nagy Ádám-csutkás, zörgő lábu gavallérra, akinek pártolásában sok időt eltöltött.

V.
Égi lény a Borz-utcában.

Rezeda ur nemes barátja és pártfogója Alvinczi Eduárd engedélyével több nyárilaknak birta kulcsát, amely nyári házak a főváros különböző részein foglaltak helyet. Igy: szabad bejárása volt Rezeda urnak a Svábhegy ódon kerti házába, amelyben egykor Kemény Zsigmond, a regényiró bujdosott el az emberek elől és oly szomoru volt a ház, mintha a regényiró eltávozása után is itt maradtak volna a kisértetek, amelyek éjszakánkint a különböző regényeket mondták tollba az irónak. Kulcsa volt egy zugligeti és egy margitszigeti villához, amelyek évek óta lakatlanul állottak. Ámde található volt a Borz utcában is egy földszintes ódon ház, amelynek alacsony kapuján egykor Alvinczi ur besurrant hölgyekkel, akiket a régi álarcosbálakról szöktetett meg, és most már évek óta legfeljebb Rezeda ur látogatott el a néma házba, hogy meghuzogassa a muzsikáló óra zsinórját. Ezeket a házakat és villákat a gazdag Alvinczi ur még abban a korban szerezte, mikor Magyarországon a romantikus szerelem volt divatban és az előkelő urak kedveseiknek házakat, -81- földbirtokokat ajándékoztak. Egy későbbi szegény korszakban el sem képzelhető, hogy voltak szeszélyes dámák, akik egyetlen pillantásukkal megparancsolták a férfiaknak, hogy érettük könyökig nyuljanak pénzes erszényükbe. Sőt ebben az időben nem ritkaság, hogy becsületet is áldoznak a férfiak a nők tiszteletére; szegény sikkasztók elmélkedhetnek erről a börtönökben és Amerikában. Alvinczi házai is természetesen női szeszélyből kerültek a régi birtokosok kezéből az uj birtokoséba. A hetvenes és nyolcvanas években, amikor a női divatban a turnér szerepelt, hatalmas strucctollak lengenek Rembrandt kalapjain, a kaméliás hölgy szentimentálizmusa a szivekben és az osztrák birodalom koronahercege jár elől jópéldávál, hogyan kell nőkért szenvedni és meghalni, Alvinczi Eduárd is hódol a divatnak és olykor rabszolgájává szegődik egy-egy dámának, bár természete inkább a rideg parancsoláshoz szokott. Őregasszonyok és memoárok őszinte vallomásaiból tudjuk, hogy a pesti turf zöld gyepén, a társaság nagyvirágu selyemmel bevont butorzatu szalonjaiban, a Stefánia-ut lovaglók részére fenntartott utján, az akkoriban divatos drótsziget majálisain, a Hatvani-utca aszfaltján, a Szervita-tér virágos boltjaiban, Monasterly és Kuzmiknál, ahol a legszebb ruhákat a legszebb varrónők varrják, a népszinházi kórusban és a józsefvárosi házmesterlakásokban: mennyi nagyralátó és nagyravágyó fiatal nő szerepel, aki a ponyvaregények hercegeiről álmodozik és szerencséjét formás bokája révén véli elérni. Ártatlanságukat -82- nem adják olcsóbban, mint egy házért; regényességükben (miután már nem küldhetik a férfiakat az oroszlánketrecbe), áldozatok megtételével teszik próbára a férfiakat. Leginkább házakat kértek ajándékba a nők ez időtájt. Senki se gondolta, hogy nem messzi a korszak, midőn meg kell elégedniök egy kék bársony tokban villogó ékszerdarabbal, amely ugyan „jól fest“ a váci-utcai ékszerész esti kirakatában, de a zálogos alig ad rá valamit; még későbben egy ruhácska tarka rongyai, vagy egy pár cipő jelentik, hogy a férfiak áldozatkészsége hanyatlóban.

Alvinczi természetesen ugyancsak nők részére vásárolta a különböző villákat és házakat. Vett házat Pesten és környékén, vásárolt Bécsben és Badenben, amint ezt a hölgyek szeszélye parancsolta. Egyik szerelme olyan házat akart a pesti munkásnegyedben, amelyben csupa kis lakás van és jó áron lehet bérbe adni a szegény embereknek; egy másik delnő a Margitszigethez kötötte magát, ahol majd öregségére meghuzódik és Szent Margit történetét olvassa, de addig is jó áron bérbeadja nyaranta gazdag pesti polgároknak. Egy harmadik urhölgy csak oly feltétel alatt hallgatta meg Alvinczi Eduárd esengését, ha a Borz-utca táján gondoskodik szerelmi fészekről, mert ezen a tájon lakik a varrónője, tehát feltünés nélkül mehet végig a belvárosi utcán. A negyedik szerelem a késő őszi napokban a Svábhegy aranylevéllel behintett utjain kivánta ernyője hegyére tüzni Alvinczi szivét, az ötödik Badenba vágyakozott. Alvinczi gáláns férfiu módjára szivesen eleget tett a -83- nők kivánságának, utóvégre ez volt a divat a Kaszinó-erkölcs. Ámde Alvinczi szeszélyesebb volt mint a nők. Többnyire kiábrándult a nők bolondságaiból, elmenekült orsójukról, mielőtt végkép felgombolyitották volna. A házvételek után gondolkozóba esett: vajjon a házak tulajdonjogát valóban átirassa-e a nők nevére és ha Alvinczi gondolkodott, mindig józan esze győzedelmeskedett. S igy ez időtájt, mikor Rezeda ur gyertyácskájának fénye szürődött ki a leeresztett redőnyök közül a Borz-utcában, vagy a svábhegyi ódon villából: elmendegéltek arra öregasszonyok, akik azt regélték, hogy e házak az ő tulajdonuk lehettek volna, ha botor ifjuságukban nem hallgatnak a szivük szavára; vajjon, kinek világitja meg szerelemtől önfeledt arcát odabent a gyertyácska?

Rezeda a kulcscsomagból azt a kulcsot kereste elő, amelyen kereszt volt, mint a családi kripták kulcsán és a Borz-utcai ház kis kapuját nyitotta. Ezt a házat valamikor egy erdélyi uraság épitette, aki hetekig utazott ide hazájából forsponttal, póstakocsival, hogy itt az esztendő bizonyos napján egy külföldi énekesnővel találkozzon. Az énekesnő néha egy messzi külföldi városban hagyta abban szereplését, hogy pontosan Pesten lehessen. Egy napot töltöttek az ódon kis házban, aztán az egyik utazott kelet felé, a másik nyugatra. A mult században voltak ilyen regények, amelyeknek hallatára ma érthetetlenül csóválja a fejét az ember.

Alvinczi, mint hü királypárti a mayerlingi katasztrófa -84- óta nem fogadott vendéget ebben a házban. Aludtak a szobák, Alvinczi gyászolta Rudolfot. A szalón egyik asztalán ugyanis Rudolf sajátkezüleg aláirt arcképe állott, amelyet Alvinczi egy vadászaton emlékül kapott a trónörököstől. Az ezredesi egyenruhába öltözött szőke férfiu most már örökké kihunyt szemmel nézett az elhomályositott szobába. A régi királyság utolsó nagy regényese, a szerelmében tragikus halált lelt koronaherceg: ugy ment el a monarchiából, mint az utolsó habsburgi lovag, a második József császárok, Miksa császárok, Orth Jánosok utóda. A pesti pékek még sütötték darab ideig a Stefánia kifliket, majd azok is kimentek a divatból.

Rezeda ur szerelmes korszakában szeretett a Borz-utcai ház csendességében elüldögélni. A hegyes lábu iróasztalkáról lefujta a port és az irómappából megsárgult szinü, lobogós cimerü levélpapirost vett elő. (Az itatós papiroson még nyoma látható a delnő ideges kézirásának, aki itt utóljára hiába várta Alvinczi Eduárdot.) Rendesen itt irta meg hosszadalmas leveleit nemes barátjának és pártfogójának, Eduárdnak, aki már több esztendő óta Bécsben tartózkodott. Ezekben a levelekben szó volt magyar politikáról és a pesti nők magaviseletéről, a váci-utcai divatról és az ismerősökkel történt eseményekről, a városi pletykákról és a nagy kártyások sorsáról, zsidóasszonyokról, akik legujabban kikeresztelkedtek és kokottokról, akik merészségükkel és botrányukkal feltünést keltettek, a legujabb párbajokról és bravurokról, -85- Reiszné ezer koronás kalapjáról, amely napokig közszemlére volt téve egy belvárosi kereskedésben, Daisyről és K. grófnőről, a legujabb kuplékról és utcai kifejezésekről, amely dolgokról Bécsben Alvinczi ur bizvást értesülhetett, akár a Pesti Hirlapból, de ő régi emberek módjára: inkább kedvelte a levelezést, mintha dilizsáncok vinnék a hireket napjainkban is.1)

A három egymásba nyiló szobában néha hosszu délutánokat töltött el Rezeda ur. Elábrándozgatott a mult idők emberein és hölgyein. Képzeletében felnyilott az ajtó és rövid álarc alatt jelentek meg titokzatos dominók a küszöbön, mintha farsang volna Pesten: a nagyvirágos foteleken fátyolos kalapu, titokzatos illatu urnők ültek keresztbe rakott lábakkal; ruha nélkül, csupán papucsban és kalapban futkostak kurtizánok; a harmóniumon szent dalokat játszott, az őszbecsavarodott erdélyi birtokos énekesnőjét látta… A falakon régi metszetek, Léda hattyujával a széles ágy felett; kölnivizes üvegek, kefék és fésük a tükör alatt; a hármas függönyökön át egy másik, messzi világból a ritka utcai kocsirobogás. Az ajtók jól záródnak és a spanyolfal mögött füzőjét, amelynek pattogása hallatszik, bontja valaki. Nagyuri kéjtanya, amelynek csendességét nem zavarták kétségbeesett zokogások, sem botrányok. És ha lelt is összetépett zsebkendőcskét a házmesterné takaritás közben a diványon, bizonyára más jelentősége -86- volt annak, mint az összetépett zsebkendőknek általában szokott lenni.

Rezeda ur felvonta Alvinczi papucsát, magára öltötte puha kelméből való házikabátját, a szekrényben mindég talált egy üveg francia likőrt vagy hollandus pálinkát, amelyből gondolatait kiszinezhette. A cigaretta-füstbe nézett és addig leste a mezitelen Lédát, amig az Antóniához lett hasonló. Addig tartotta behunyva szemét, amig a mellette álló fotelbe fátyolos kis kalapjával, izgult-keztyüs kezével, kutyácska nyugtalanságával előnézegető cipőjével, az ijedelemtől és várakozástól fojtott hangjával letelepedett: Antónia. „Senkit sem szerettem soha, csak téged“, mondja a túlvilági hang és e sokat látott spanyolfal, a régi metszet, az ezüstdarvak kinyujtott csőrén álló hamutartó nem szólalnak meg, hogy már egyéb alkalommal is hallottak ily szavakat hölgyek és urak szájából. Majd bujtogató kacaj, megelégedett nevetés hangzik az ágyasházból és hosszu ingben ül az íróasztalnál Antónia, hogy a leveles-fiókot kikutassa. Az itt felejtett kartonokon a halvány lila szinü tinták még mutatják a régi izeneteket. „Hatórakor ott leszek nálad!“ vagy: „Csak holnapután jöhetek, mert vendégem van!“ A szöveg majdnem mindig egyező, csak a levélpapir, tinta és kézirás más, mintha századok óta nem tudnának uj szavakra szert tenni a találkára járó nők. A délutáni litánia után a kék hóban a ház felé voltak forditva a cipőcskék orrai, mig azon időben, mikor az angyali üdvözletet huzták el a sánta öreg harangozók a belváros templomaiban -87- a lábnyomok visszafelé mennek a gyalogjárón, hogy talán csak évek multán jöjjenek ismét a Borz-utcába és szemrebbenés nélkül menjenek el a ház előtt, amelyben egy drága óra emléke maradt. Vajjon, hogy koppanna Antónia cipője, ha egyszer, tétován elmenne az ablak alatt? Ebben a percben meglendült alig hallható hanggal a folyosó csengője. (Régimódi húzos csengetyü volt a kapu mellett.) Rezeda urnak a torkában vert a szive, amig ajtót nyitott. Antónia állott előtte.

„Bocsánat, hogy leskelődtem maga után. Sokáig maradt a házban, azért bátorkodtam a csengőhöz nyulni. Nem tehetek róla, hogy csengettem. Akaratom elhagyott, csak azt éreztem, hogy egész életemre szerencsétlen volnék, ha nem érinteném meg kezemmel az oroszlán szájából kilógó karikát.“

Rezeda ur bevezette a házba Antóniát, leültette az előre kiszemelt fotelba és féltérdre ereszkedett lábánál.

„Igy gondoltam, én kedvesem, rebegte boldogan, mert még nem tért magához e váratlan esemény folytán.

Antónia e napon szőke volt, de szőkesége nem hasonlitott se Augusztáéhoz, se a vaniliafagylaltéhoz, Rezeda ur eddigi szőke ismeretségeihez, akik az elmult években világitottak a szivében, mint zsalugátereken beszürődő napsugarak. Antónia olyan szőke volt, mint a nőstény oroszlán. Dus haja Cleo de Merode módjára volt fülére fésülve (amely hajviselet azért ment ki Pesten a divatból, mert a hölgyfodrászok -88- ráfogták, hogy tüdővészt okoz), ezenkivül lila fályol volt kis fácántollas kalapjára igazitva és álla alatt szorosan összevonva, hogy nemes orra kiemelkedett mint a liliom. A fátyol alatt szemei oly mélyen kékültek, mint Trieszt felett az adriai öböl. Szájából titokzatos melegség áradt, mintha a fogak között már fehéren izzanának azok a szavak, amelyek, midőn elhagyják helyüket ugy szállnak, mint a tüzmadarak a szélben, hogy lángra lobbantsák a jámbor szénaboglyákat.

Damasztiné becsületére válott Antónia toálettje. Izléssel és finomsággal volt felöltöztetve a leány, mintha a budai részekben volnának találhatók a legjobb varrónők és suszterek. A harisnya megfeszült a lábon, mint a lovarnőkön a trikó. És Antónia válla keskeny és háta szeliden előrehajló, mint a szentéletü apácáké, vagy dámáké, akik Reichenhall enyhe levegőjében ápolgatják gyenge mellüket. Általában oly törékenynek látszott Antónia, mintha csak egy mulékony álomból ereszkedett volna néhány percre a Borz-utcába, két kézzel kell megfogni finom keztyüs kezét, hogy el ne szálljon, mint a selyempapirosból való ballerina a kéményen át.

„Tudom, hogy későbbi években majd megvet engem gyengeségemért, rebegte Antónia, – ámde én mindent feláldoznék ujra, gondolkozás nélkül, hogy őnnel találkozhassam. Azon este óta, midőn oly fájdalmasan megsértett, szüntelenül arra gondoltam, hogy mivel bántottam meg? Olyan nagy az én vétkem? Hisz nem teszek egyebet, mint önt szünet nélkül szeretem, -89- ébren és álmomban, mint egy elvarázsolt, aki nem tud másra gondolni, mint szerelmére!

„Én tudom, hogy ön engem gyanusit azzal, hogy nem vagyok ártatlan. Látom, hogy ez a kigyó mardossa szivét szünet nélkül. Észreveszem, hogy mint boritja el sötét fátyol a szemgolyóját, amint rámtekint. Ezért jöttem, hogy bebizonyitsam önnek: ártatlan vagyok, szerelmére érdemes.

„Az én anyám táncosné volt Oroszországban és gyermekkoromban mindenféle babonaságra megtanitott. Akkoriban kezdődtek Oroszországban a zsidóüldözések, amikor én születtem. Anyámnak tehát nagy szüksége volt boszorkányos tudományára, hogy életben maradhassunk, miután ő az üldözött fajhoz tartozott. Gyermekeszemmel emlékszem a hagymafejü templomokra, csengő szánokkal hangos utcákra, keresztutaknál lobogó máglyákra, piros ködmönös, Krisztus-haju, szelidtekintetü parasztokra, rendőrsapkás házmesterekre, földöncsuszó szegénységre, padlásokra és pincékre, szakállas, félelmetes zsidókra, mindig jajveszékelő öregasszonyokra, égő házakra, robogó lovascsapatokra, a havon barnálló vértócsára, városokra, amelyeken át éjszakának idején keresztül surrantunk, idegen emberekre, akik előtt nem volt szabad egyetlen igaz szót sem ejteni, nagy szakállu papokra, akik minden városban megkereszteltek, de otthon mindig héberül imádkoztunk. Csalva, rejtőzködve, eldugottan éltünk füstös odvakban és az ablakot sem volt szabad kinyitni. Sötét éjszaka kopogtattak az ajtónkon titokzatos férfiak és mi -90- gyorsan felkaptuk batyuinkat és velük futottunk a félig felnyitott vámsorompó felé. Pusztákon vándoroltunk keresztül, ahol kóbor cigányok patkót tüzesitettek lovaink számára, a szél fütyült ponyvával bevont kocsink körül és ugatott a nádas, mintha szörnyü nagy rókák tanyáznának benne. Puskin verseit csak később ismertem meg, de emlékszem, hogy láttam azokat a hallgatag vándorcigányokat, különös hangokkal teli pusztai éjeket, sebesléptü, ezüstkigyóhátu folyókat, hallottam a messziségben zengő szenvedélyes zenéket, epedő dallamokat, amelyek ugy vibrálnak a szivben, mint a szél lengeti a faleveleket; száguldottam anyám ölében sas-szárnyu paripákon, a vihartól feldult arcu mezőkön át és hidakon át, amelyek ugy kongtak, mint a gyászfátyollal bevont dobok. Majd ódon lengyel városokban huzódtunk meg, csatakos városrészekben, ahol a férfiak nyáron is szőrös karimáju sapkát viselnek és arcuk komor, mosolytalan mint az elátkozottaké; fénylő kincsekkel, zöld aranyrudakkal teli ládákat segitettünk eldugdosni tarka-barka ruhás, tollas fövegü fegyveresek elől, pincékbe és romfalak közé; zsidóasszonyokkal menekültünk földalatti folyosókon, akik oly szépek és ostobák voltak, hogy az arcfestéknek a nevét sem tudták leirni, amellyel magukat csinositották… Öt esztendős se voltam még és ugy tudtam hazudni, mintha minden regényt elolvastam volna, amely azóta a kezembe került, hatféle kontyba csavartam rövid hajamat, hosszasan néztem Krakkóban a férfiakra és az öreg uraknak akkor engedtem megcsókolni arcomat, -91- ha ajándékot adtak. Később fehér patkányokkal kereskedett az anyám és ebből szép jövedelemre tett szert.

„Amikor tizedik évemet betöltöttem, egy bécsi külvárosban találtam magamat, ahol vasárnaponkint a harmónika szólt, testes kirándulók sört ittak a kertekben, a lóvonatot este zöld gallyakkal diszitették fel és a pasasérok ugy daloltak, mintha ez volna utolsó vidám estéjük, ezután mindig szomoruak lesznek. Az előváros mezitlábas gyermekei között határozottan feltüntem cifra ruhámmal, a zsidónegyed kifestett arcu asszonyai megnézegették világosszőke hajamat, megbecsülték kék szememet, édességet nyomtak a kezembe és oly heves hangon beszélgettek körülöttem, mint a veszekedő papagályok. Oh, hogy sajnálom, hogy sohase volt bátorságom és kedvem átmenni a Dunacsatorna hidján, ahol a Rothenturm-utca, a Graben kezdődik, ahol az igazi nőket látni fénylő toalettjeikben, ahonnan csak néha robogott egy batár a mi szegény külvárosunkba! Anyám ekkor különböző vallási gyülekezetekbe cipelt, ahol esténkint a harmónium zengett, nagyszakállu emberek kétfelé törölték a hajukat. Jártunk mormonkhoz, methodistákhoz, baptistákhoz, nem egyesült görögkeletiekhez és igy tengettük, lengettük életünket. Végre anyámnak sikerült egy spiritiszta társaságot összehoznia, amelyben körvezető lett. Találtunk egy megfelelő öregemberre, aki tizenhét esztendeig ült Döblingben, az örültek házában: Theodor bácsi nagyszerüen mondogatta el a saját komponálásában készült -92- imákat a gyülekezetben és mindenképen hasznunkra volt, amint a gombot az asztal közepére helyeztük, hogy az felemelkedjen, vagy a mediumot elinditottuk. Ebből az időből emlékszem anyámnak egy csipkeköpenyegére, amely hasonlatos volt a szenyórák mantillájához. Ebbe a puhaságba kapaszkodtam esténkint, amikor külvárosi utcákban elszaladtunk a sarki gázlámpa mellett. Ibriket és fazekat cipeltünk hazafelé. Némelyik világos kirakatnál megállottunk és anyámmal együtt megigazitottuk hajunkat, egymásra néztünk, összemosolygtunk, hogy okosak, csendesek, lemondók vagyunk. Mi sohasem láttunk bécsi tartózkodásunk alatt fehér csipkekézelős, lakkcsizmás, szarvasbőr-nadrágos hercegeket, sem tollbokrétás selyemhaju hercegnőket, akik á la Daumot kocsin jöttek volna a patkány-utcába, hogy a tulvilági szellemekkel megismerkedjenek. Ellenben klienseink közé tartoztak nagy bérházak házmesterei, akik vasárnaponkint bizonyos kitüntetéseket akasztottak fekete kabátjukra, amelyeket a császártól, vagy a polgármestertől kaptak, idősebb polgárok, akiknek a háziorvos megtiltotta a sörivást; ezenkivül anyám régi ösmerősei közül is ellátogattak néhányan a vasárnapi délutánokon: nyugalomba vonult légtornászok, akik a Práter kávéházaiban a billiárd-asztal mellett müködtek, táncosnők, akiknek virágkereskedésük volt, unott rosszkedvü emberek, akik tisztában voltak az élet hiábavalóságával.

„Mikor Pestre, az Aranykéz-utcába jöttünk lakni, már kilenc fodor volt a szoknyámon. A Calderoni -93- kirakatjában a divatos férfiak arcképei álltak, innen ismerkedtem Alvinczi Eduárd szakállas képmásával, akiről az a hir járta, hogy a legfinomabb gavallér Pesten. De megismertem másokat is, akik mindennapi utjukat a Váci-utcába vették, hogy a százszor látott női arcokban és saját képmásukban gyönyörködjenek a boltok üvegtábláiban. Anyám el volt ragadtatva az előkelő pesti néptől. Mindig azt mondogatta, hogy lánykorában Madridban ismert hasonló fényes szenyórokat, akik udvariasságban és előkelőségben a pestiekkel versenyezhettek. Itt is annyi ősük van az uraknak, mint Spanyolországban. S e dámák oly szenvedélyesen szeretnek, mint a szennyórák; a kártyavető nőket felkeresték a nap minden órájában, ha valamely különös dolog előfordult velük. Titoktartó vénasszonyok gondoskodnak a szerelmesek találkozásáról, akik törvény szerint nem lennének egymásé. Kár, csak a régebben épült házakon vannak olyan erkélyek, ahová éjnek idején fel lehet mászni az esőcsatornán. Kártyavetéssel és jóslással foglalkoztunk tehát e városban; miután egy véletlen folytán (anyám egy régi, Pestre származott barátnéje révén), sikerült néhány titok birtokába jutni, amely előkelő urakra és urnőkre vonatkozott. Anyám mindig szenvedélyes regényolvasó volt. Azt mondta, hogy Pesten legalább is annyi a titok, mint Sue Jenő Párisában és a férfiak oly szentimentálisak, mint a XIX. században voltak. Egy okos nő, aki kellemesen tud csevegni, azt teheti itt a férfiakkal, ami eszébe jut. Ugyanezért anyám megtanitott, hogy -94- hosszan felejtsem a szemem a férfiakon és ezáltal zavarba hozzam őket; rászoktatott, hogy a kezem a kezükben hagyjam darab ideig; valamint kioktatott arra is, hogy elég némely kérdésre csak szempillantással felelni. Nagy tervei voltak anyámnak, midőn a helybeli nők vallomásán át alaposan kiismerte a férfiakat. Ezek az előkelő uriasszonyságok, akik néha órákhosszáig várakoztatták gavallérjukat kapunk előtt, vagy találkozót adtak kedvesüknek előszobánkban: annyi mindenfélét bevallottak anyámnak a hosszu téli délutánokon, hogy esténkint alig gyöztük rendbeszedni a hallottakat. „Boldog lesz az a férfi aki téged egykor feleségül vesz, mert téged már nem kell tanitania az életre!“ – mondogatta anyám, amikor esténkint kis lámpásunk mellett számbavettük a hallottakat.

„Emlékezetünkbe véstük, hogy vannak férfiak a városban, akik női cipőket gyüjtenek, mások hajfürtöket raknak párnájukba. X. azt kedveli, ha oly gorombák hozzá a nők, mint egy hordárhoz. Y. nem tud ellentállani, ha szerelmi kalandjai felől érdeklődnek nála a hölgyek. Egy tekintélyes uriember azt szereti, ha felesége megcsalja kocsissal, vagy házmesterrel. Egy gazdag lovag a meztelen lábát csókoltatja kedveseivel és az a passziója, ha selyempapirosban göngyölt régi négykrajcárosokkal ajándékozhatja meg imádottjait. A krónikások azt mondják, hogy Schiller romlott citromot szagolgatott, mikor költött. Az előkelő pesti uriemberek szerelmi szokásai felülmulják a költőét. Oh, hányszor jött hozzánk -95- parasztleánynak öltözve egy előkelő urihölgy, amig kedvesét, a hintáslegénynek öltözött gróf urat várta!

„Ez volt lánykorom Pesten. Ugy gyüjtögettem a furcsa embereket, mint a bogarász gyarapitja skatulyáit. Talán, mert oly korán nyilott fel szemem, mikor más leányok még konfirmálás előtt állnak, talán, mert meg szoktam a tragédiák sirógörcseit anyám kabinetjéből hallani, vagy mert esténkint anyámmal nagyokat nevettünk a vetőkártyához menekülő, félgyászos uriasszonyságokon, akik elsápadtak, midőn a katona figurája az ő kártyájuk alá került… talán, mert láttam és hallottam, hogyan játszák ki a férfiak a nőket és a nők a férfiakat, a cukrászinas is megunja az édességet és ártatlan maradtam.

„Anyám veszitette el hamarább a fejét, beleszeretett egy vidéki lókereskedőbe, férjhezment, falura mentünk lakni, ahonnan csak anyám váratlan halála után kerültem ismét a fővárosba, de most már Budára. Damasztiné gondjai alá. A vikleres, régimódi Damasztiné vigyázott rám, holott én jobban ismertem az életet, mint egy gyóntatóbarát.“

„Tudtam, hogy maga különb azoknál a nőknél, akiket eddig ismerni szerencsém volt. Maga a legderekabb nő.“

„Akit én szeretek: azért gondolkozás nélkül feláldozom magam. Tizennyolc esztendős vagyok, de eddig nem találtam férfit, akiért érdemes lett volna -96- csak sóhajtani is, felelt Antónia. Magát szerettem meg és már régen elhatároztam, hogy megkérem: fogadjon el engem kedveséül, tegyen nővé, vegye birtokába azt, ami minden nőnek a legdrágább, ártatlanságomat. Itt vagyok uram, az ön legalázatosabb szolgája.“

„Antónia, felelt áhitattal Rezeda ur, mivel érdemeltem ki a jó istennek ezt a kegyelmességét? Mit tettem én szegény bünös, hogy angyalok tartják alám a kezüket, mielőtt a pokolba zuhannék? Hol követtem el azt a nagyfoku jóságot, erényt, amelyért ily jutalommal fizet a sors? Melyik lehetett az az imádság, hogyan kezdődhetett a bevezető szava, mit tartalmazott a sóhajtás, amely eljutott Szüz-Mária trónusáig, hogy téged nekem elküldjön? Mily babonaságot követtem el tudtomon kivül, hogy sikerült megnyerni egy ártatlan leány hajlandóságát? Milyen napot mutat ma a kalendárium?“

„Ma Szilvia napja van,2) az ön első szeretőjének a nevenapja,“ szólt csendesen Antónia.

„Szilvia,“ – mormogta Rezeda ur és a homlokára szoritotta a kezét. Antónia a vállára hajolt:

„Én tudom az ön egész élettörténetét. Hosszuak voltak Budán a téli esték, amikor Damasztinéval a vasrácsos-ajtóju porcellán kályha mellett ültünk a szőnyegen és a parazsak ugy hamvadtak el a kályhában, mint azoknak a történeteknek hősei, akikről -97- Damasztiné regélt. Több férfi és nő élményeit ismertük meg a hosszu téli estéken, mint ahányról az Ezeregyéjszaka tud. Mikor az ön történetére került a sor, a parázs nem hamvadt el a vasoroszlán mögött a kályhában, hanem tovább égve maradt az a szivemben, de ugy, hogy lehunyt szemeimen át is láttam, mintha ettől az időtől fogva ön nézegetne rám éjjel és nappal; olykor szürke és szomoru a tekintete, midőn betegesen bucsuzott a nap a Gellérthegy mögött; máskor oly vidáman tekintgetett rám, mint a kovácsmühelyben a láng. Én az önről hallott történeteket annyiszor megismételtettem a bóbiskoló Damasztinéval, hogy végül büszke lett az öreg hölgy, hogy ismerősei közé tartozhatott.“

„Vajjon, miket álmodott ez a szegény öregasszony? kérdezte szerényen, de nem minden belső büszkeség nélkül Rezeda ur.

Antónia elmerengő hangon beszélt, miközben két mezitelen tenyerébe vette Rezeda ur arcát.

„Akkoriban különbözőszinü ruhában járatott bennünket Damasztiné; egyik leány világos zöld szoknyát kapott, a másik kék ruhát, a harmadik fehéret. Én leginkább a kék pettyes ponzsi-ruhámat szerettem, mert ilyenben járt Fátyol Szilvia, akit az ön első kedvesének mondanak. Kalapomhoz fácán tollát tettem, mert a mese szerint ugyanilyen kalapja volt Kronprinc Irmának, a legszeretettebb leánynak Budán, aki ugyancsak az ön vonzalmát birta.“

(Altató mesék, amelyeket öregasszonyok találnak ki, midőn összekavarják a valóságot az álmokkal. -98- Hajdanában minden öreg rokkant szerelmes volt Elisabeth császárnéba, a vénasszonyok meg Andrássy Gyulával járták a kontratáncot. A vén férfiak képzeletében fehérharisnyás lábbal, őzléptekkel jönnek az ifjukori emlékek a mult sürü bokrai mögött, mig az asszonyok minden repedtfazék hangjában sarkantyupengést hallanak.)

„Ne mondjon ellent uram. A végzet akarta igy, hogy azok legyenek a legboldogabb téli estéim, amikor Damasztiné mesemondásaiban az ön kalandjait sorolta fel; néha féltékenység és bánat gyötört, amikor a tyúkeszü nőkről hallottam, akik megcsalták önt legszentebb érzelmeiben, máskor féléjszakákon át sirdogáltam ágyamban, amikor Casanova Jakabbal, a Hadnagy utca egykori lakójával vont párhuzamot Damasztiné és hideglelést kaptam a gondolattól, hogy egykor én is csak egy elmosódott emlék leszek az életében, akiről az öreg budai asszonyságok majd fogatlan szájjal beszélnek, mikor a téli szél süvöltözik a Tabánban és a felhők bujkáló félholddal rémitgetik az ifju nőket, akik már nyakukba keritették a nagymama kendőjét, hogy elmenjenek az első szerelmi találkozóra.“

„Én már nem lehetek válogatós a szerelemben, mert időm lejárt. Te, drága lény, akit a jó isten küldött nekem, hogy őszbeboruló fejemet ismét hálatelten emelhettem az ég felé, te földre szállott angyal: te léssz utólsó legnagyobb szerelmem. Letérdepelek és ugy adok hálát a jó istennek, hogy kegyelmes volt -99- lángot gyujtani a szivedben, a templom kövére helyezem alázatos fejemet, hogy megajándékozott egy olyan kinccsel, amelyért érdemes tovább folytatni már-már megunt életemet. Idáig csak szerelmi bánataimban kerestem fel a csodatévő szent képeket, a délutáni templomok elhagyatottságában, a mellékfülkékben, hogy elsirjam nekik csalódásaimat. De mától fogva a főoltárnál talál a déli napsugár, hogy felmagasztosult szivvel mondjak köszönetet teremtőmnek, hogy téged nékem adott. Engedd meg, hogy megcsókoljam a lábodat, amely utánam, értem hozott.“

„Még ne, drága párom, hadd mondom el neked, hogy mióta megismertelek: sokat változtam. Hajamat azelőtt homlokomba fésültem, mig mostanában kifésülöm a hajamat arcomból. Szerettem ugy lépkedni, mint a huszártisztek, akiket szorit a nadrág és ugyanezért lábukkal néha különös mozdulatot tesznek. Nem dicsekszem többé azzal, hogy fiatallány koromban leugrottam az emeletről, magas keréken bicikliztem, férfinyeregben lovagoltam és emiatt bizonyos fogyatékosságban szenvedek, amely miatt szemrehányást kapok a házasságomban. Nem kérkedem többé, hogy én már Casanova Jakab szeretője voltam, hogy más név alatt éltem a földön, de a lelkem ma is egy démoni nőé, aki királyok, költők és koldusok szeretője volt… Oh, én már felhagytam a balgatag gyönyörrel, mely elfogott, midőn barátnéim bámész tekintetét láttam. Oh, én már nem hazudok -100- többé romlottságot a szememmel és derekammal, büszkén és boldogan mondom, hogy ártatlan vagyok. A tiéd lesz ártatlanságom.“

Amig beszélgettek, belopódzott a boldog ifju este a szobába és köröskörül fonta őket füst-barna selyemfonalával.

„Husz éve várok erre a napra, rajongott Rezeda ur. Akkor gondoltam először arra, midőn a pesti aszfaltra tettem a lábam, gyümölcs-szaga volt a Dunának, ser és szaftos-virsli illata a Korona-utcának és a nők tarkabarkaságaikban ugy libegtek előttem, hogy a szivem meghasadt utánuk; jön egyszer egy nap, amikor igazán boldog és győzedelmes leszek az idegen, kőarcu városban. A Dunából felszálló nyári párázatokon át elmosódott Buda, fátyol mögé állott Mátyás-temploma, olyannak tüntek fel a messzi háztetők, mint egy álomváros diszletei, ahol a varázslót várja mindenki, aki az elátkozott lelkeket érintésével, vagy szavával felébresztgeti. Az emberek közönyös arcai alatt egy másik arc lakik, az utcai járókelők baromfilelke helyett egy másik lelket is tartogatnak valahol eldugva, a mindennapi szavak kárpitja mögött gyönyörü mondások remegnek, a bazáros női szemek alatt más szemek is rejtőznek, amelyek lehetnek oly éjsötétek, mint Szevillában, vagy ragyogók, mint északon… Husz évig kerestem e megsejtett arcokat, hangokat, szemeket, várvavárt perceket a lakosság álarca mögött. Néha elcsüggedtem, mert azt hittem, hogy tévedtem feltevésemben. Közönyös, életunt és értéktelen emberek városába jutottam, -101- amelyet elkerülnek vándorutjukban az álmok szines madarai. Évek multak évek után és nem hallottam egyetlen hangot sem, amely szivemig hatolt volna. Sok nővel fogtam kezet, váltottam szót és tekintetet, jártam bujócskát és szalónt, leveleztem, csókolóztam, szeretkeztem, de sohasem éreztem, hogy megérkezett volna az, akit áhitva vártam, akiért a városba jöttem. Mind zordonabbak lettek körülöttem az arcok, mind hidegebbek a szemek, közömbösek lettek az ismerősök, mint a sokszor látott cégtáblák a boltok felett, a hangokat már nem is hallottam, mint a kovácsmühelyek mellett lakók nem hallják a kalapácsok csengését. Már bohó ifjukori ábrándnak véltem, hogy valaha boldog leszek ebben a városban… Amikor a mindenható elküldött téged hozzám, hogy megbocsássak husz esztendős fogságot, alvatag közönyt… sok nőt, aki elment mellettem, anélkül, hogy észrevett volna.“

„Én senkise vagyok… Kérem hallgasson, nem érdemlem meg ezeket az imádságos szavakat, amelyeket hozzám intéz. Én csak egy mindennapi lány vagyok és szerencsém az, hogy maga észrevett a sok között.“

„Mily sokat gondoltam rád, Antónia, mikor a muzsikáló órát meghuztam itt magányos délutánokon. Még nagyon kis lány lehettél, amikor már itt jártál előttem hercegnőként, kokottként, apácaként. Te voltál az, akit mindig vártam, amikor szomoru -102- voltam. Te sugtad a fülembe buskomoly órákban, hogy legyek vig, még minden megváltozhat. Te kopogtál az ablakon, midőn oly mélyen lehajtottam a fejem, hogy többé tán fel sem emelhettem volna azt nélküled. Te vagy az a szerelem, akinek jönni kellett, hogy a járó-kelők a kedvesebb arcukat mutassák felém az utcán, hogy muzsikásabb legyen a hozzám szólók hangja, hogy megint érezzem az ifjukori Duna nyári illatát, lássam a háztetők szineit, halljam a kocsikerekek vig pörgését, az Andrássy-ut távolát, a nők fehér harisnyáját, a férfiak lovagiasságát, az élet gyengédségét…“

Rezeda ur felzokogott elragadtatásában. Kinyitotta a két kezét, a szék, amelyben Antónia ült, üres volt. A falon a muzsikáló óra régi valcert pengetett, mintha valaki elmenőben megvonta volna a szerkezet zsinórját.

VI.
Part-részlet az óbudai Dunán.

Azok a multszázadbeli, hegyesbajszú, tisztességes szakállú férfiak, akik csigába göndöritették a hajukat, a „bakonbartjukat“ s az ideáljaik arcképét a nyakukban viselték, akik általában Rezeda úr barátai és ismerősei voltak a városban: nem tudtak a doktorral való összeköttetéséről. De nem az asszonyságok sem, akiket valóban tisztelt Rezeda ur; e multszázadi virágszálak, akik szemérmetességből inkább betegek voltak, legfeljebb Parád, Füred, Csiz vizével gyógyitották magukat, mintsem doktorhoz forduljanak. Ugyan hol van az az arcátlan asszonyféle, aki a doktor előtt mezitelenre levetkőzik e korszakban amelybe Rezeda ur még harminc-negyven év elmultával is képzelte magát, hogy életét baj nélkül folytathassa?

Bizonyosan sokan látták őt Pesten, mert szeretett csavarogni: a házak fala mentén, szemügyre vette az embereket: mert utálta őket és soha sem tételezett fel senkiről se valamely becsületes dolgot.

Körülbelül negyven esztendős volt ekkor a doktor, de jókedvében néha száznegyvennek mondta magát. -104-

Vidéki fotografusok megsárgult kirakataiban látni ily elfelejtett embereket, akiknek már a nevét sem tudja senki, ám ők régi szalónkabátjukban tovább figyelik a piac eseményeit, szembe nézegetnek a kiváncsi nőkkel, bár már a temetőbe, vagy egy másik városba költöztek. A doktoron minden sárga és fakult volt, mint az arcképeken, amelyeknek a napsugár szivta ki a fényét. Egyszer Rezeda ur megtalálta a doktor fiatalkori arcképét, Óbudán, a Flórián-téren. Egy fotografus ablakában fedezte fel a doktort óbudai leányok és férfiak között, akik addig le sem telepednek a lakodalmi ebédhez, amig a fényképésznél nem jártak. Karonfogva állnak itt fehérruhában és fekete kabátban akár ötvenesztendeig, holott a valóságban azóta sem fogták egymást karon. Itt ült a doktor magyar ruhában, rojtos kis nyakkendővel és kopaszodó homloka alatt, füle mellett haja épen úgy előre volt kefélve, mint a régi magyaroké. Akkoriban a doktornak még az volt a vágya, hogy osztályvezető orvos legyen a békésgyulai kórházban, terve azonban nem sikerült, öreg napjaira a harmadik kerületben fekvő Virág-zugba költözött és nagyon elrészegesedett.

Kisilonka Jácint, ez volt a doktor neve, olyan családból származott, ahol a férfiak kisbőgőztek, hegedültek vagy legalább is valami fúvóhangszerhez értettek, amelyeket őszi délutánokon megszólaltattak. Egyetlen módos ember élt a családban, egy Jácint nevü veszprémi kanonok, hősünk keresztnevén kivül egyebet sem örökölt a kanonoktól. Kisilonka fuvolázni -105- tudott és esősnapokon, amikor a Virág-zúg ódon, törökhódoltságból itt maradt házai felett vastagon összegyülekeztek a fellegek, az esőszemek úgy kopogtak a kövezeten, mintha régi lakók járnának vissza temetőből, valamint elduruzsolták mondanivalóikat az egyébként néma házereszek, a kivénült esőcsatornák fontoskodva végezték feladatukat, mint régen nyugdijas hivatalnokok ha álláshoz jutnak, köd jött a Dunáról a hegyoldalba, az öreg asszonyok még piszkosabbak és rongyosabbak voltak a tenyérnyi udvarokon, mint valaha, gurnyasztó vénemberek várták a félrecsapott kalapu Halált az ablaknál, hátha véletlenül erre korcsmázik (az óbudai Halál mindennap leissza magát, nem lehet józan fejjel üzni ezt a csuf mesterséget), a gyermekek oly sárosak voltak, mint a patkányok: Kisilonka Jácint egy-két pint bort készitett az ágy elé, azzal a feltett szándékkal, hogy nem megy el hazulról, ábrándjainak él. S igy is tett mindaddig, amig a bor és a fuvola tartott. A fuvola hangján ellátogatott biborpiros királyi udvarokba, ahol nagyorrú fejedelmek ültek udvarhölgyeiktől körülvéve és kedveseiknek birtokot, valamint (a doktor meghivása utján) ártatlanságot ajándékoztak, midőn azoknak kedvük kerekedett férjhez menni. A szorgalmasan hajtogatott borospoharak ugyancsak kellemetes dolgokról győzték meg Kisilonkát, igy a többi között azt is elhitették vele, hogy ő még egy nagyreményü ifju ember, akinek legszebb napjai ezután várhatók. Nem csak a doktori pályán vár szép jövendő hősünkre, de valójában -106- inkább, mint zenész érvényesül, hire messzire terjed a Virág-zugból. Ezeket a tündéri gondolatokat nem viselhette el magányában a doktor, utrakelt, hogy cimborákat találjon, akikkel zenéről és müvészetekről váltson néhány szót. Gyakran, söt leggyakrabban a reggel vetette haza a doktort kirándulásaiból és ugyanezért a Virág-zugban egyetlen hideglelős beteg sem fordult hozzá tanácsért.

A doktor cimboráit a pesti bohémek között találta, éjszakai kis korcsmákban, mulatóhelyek szobáiban, eldugott kávéházakban, valamint a Családi Kör cimü klubban, ahol egész éjszaka kártyáztak és ittak a bohémek. Barátai voltak fiatalemberek, akik még semmit sem veszitettek egy átvirrasztott éjszakával, ismérősei voltak az öregek, akik már semmit sem nyertek egy ébren töltött nappallal. S ezeknek az éjszakai alakoknak nem voltak olyan barátnőik, akiknek szükségük lett volna ártatlanságra, haszontalanságra. A doktor klientélája tehát nem nagyon szaporodott se a Paradicsom kávéházban, se a Macskagumi vendéglőben, se a Családi Körben, de még a Jó Sógorokhoz cimzett éjszakai női tanyán se, legfeljebb mindennapos női betegségek ellen vették igénybe segitségét. A nagy, valódi, aranyhegyeket érő találmányra senkinek se volt éjszaka Budapesten szüksége.

S a doktor, bár egy nagy titkot hordott zsebében, kezdett elfakulni, mint egy régi kép valamely arcképalbumban. Szeme körül mind veresebbek lettek a karikák, mind kevesebbet hederitett kartársaira, akik -107- veszett hirét költötték a városban. Most már csak fuvolázással foglalkozott, mindig zenéről beszélt, görcsösen átölelte a muzsikusokat, akik éjszaka reggelig a maguk mesterségéről kifogyhatatlanul, szünetnélkül beszélnek és a világból más nem érdekli őket, csak a saját foglalkozásuk: falusi cigányok és világhiru zenészek örök tulajdonsága. Legjobb barátja egy elcsapott operai hegedüs volt, aki éjjel-nappal részeg volt és ilyenkor képzeletében a legszebb zenéket játszotta, holott keze már nem volt biztos. „Más országban máskép volna!“ – mondta Kisilonka, mikor lelkiismeretfurdalásai voltak. S ezzel mindent elintézett jelenéről, s jövőjéről.

Kisilonka meglehetős örömmel fogadta Rezeda urat, hisz e férfiu is egyike volt azon kiválasztottaknak, akikkel hosszu éjszakákon át lehetett üldögélni, iddogálni és kellemetes dolgokról beszélni.

„Drága Rezeda bácsi,“ kiáltott a doktor és nagyon megszorongatta a vendég kezét.

Rövid idő multán egy közeli korcsmában üldögélt a két férfiu, ahol Rezeda ur alaposan előadta látogatása célját. „Segiteni kell a leányokon megigértem nekik.“

„Olyan egyszerü dolog az egész, mintha azt mondanád a szabónak, hogy varrjon fel egy gombot.“

„Helyes, bólongatott Rezeda ur, azonban a pacienseknek ezt nem kell tudni. Mindig az volt a bajod, hogy nem tulajdonitottál elég fontosságot a tudományodnak. Ha legalább szakállad volna!“ -108-

„Azt szeretnéd, hogy én is mindenféle hókuszpókusszal kezeljem a betegeimet, mint a pesti nőorvosok? Én már nem változok meg Rezeda bácsi; meg vizsgálom a beteget, aztán: fogj be János.“

„A szerszámokat épen tegnap főztem ki, mert megálmodtam, hogy szükségem lesz rájuk. Még ugyanabban a vizben vannak, amelyben főttek.“

Kisilonka kinyitotta a táskáját. A pléhdobozban valóban ott csörögtek az acélok, amelyek rejtelmes alakjukkal ugy meg szokták ijeszteni a beteg nőket, hogy azok nyomban javulást fogadnak magukban.

A doktor nevetve, könnyü szivvel ment a Dunapart felé, ahol a lankás, gyepes, szakadékos partokon kecskék legeltek, dologtalan vének üldögéltek a vasuti vágányok mentén, bujdosó pesti szerelmesekre fütytyentett rá a szentendrei vonat masinisztája, tarka rongyokba burkolt gyermekek dugták lábukat a Dunába, hátha belekapaszkodik egy pecsenyének való hal.

A doktor derülten nézett körül a tájon, mintha tiz év előtti szerelmes levelét kapta volna vissza ma.

„A hajakat csak akkor nézem a nőknél, midőn le kell nyirni, vagy beretválni.“

„Névszerint pláne eltévesztem őket. Fiatalabb éveimben, mikor három, négy, öt asszony volt -109- egyszerre a barátnőm, hogy kalendáriumot kellett róluk vezetni, betükkel és mindenféle jelvényekkel irtam tele a noteszemet, mint egy pedáns férfiuhoz illik: akkor kerültem bajba, amikor a sötétben, vagy szerelmi hévben eltévesztgettem a nők keresztnevét.“

„Oh, Rezeda bácsi még mindig hiszel az igézetekben! Ismét házasodni akarsz, társulni valakivel, akivel semmid sem közös, minden idegen? Egy nőt akarsz már megint, aki mangalica módjára alszik melletted, amig te álomtalanul bámulsz a setétségbe? Ismét olyan egyedül akarod magad érezni, mint a magányos varju a fatetőn? Az igazi, borzalmas, fagyasztó egyedüllét nem az agglegények átka, hanem a házas embereké, akik esténkint asszonyukkal bezárkóznak a hálószobába! Ők vannak aztán magukban, midőn álomtalanok, ők szenvednek leginkább a betegségükben, mert hiszen egyedül kell azt viselniök egy közönyös hideg lény szemeláttára… s egyedül vannak, ha szomoruak, mert senkinek se mondhatják el szomoruságuk okát: házasok, férjek, nem lehetnek őszinték barátaikhoz, sem feleségükhöz… És senki oly egyedül nem érzi magát a halál órájában, mint a házas ember. Inkább egy kecskét vegyél, mint asszonyt.“

„Még ráérek agglegénnyé válni, szürke napernyő alatt, bársonykabátban sétálgatni; próbálni akarok egy és mást az életben. Sohase volt otthonom, mindig csak olyan megszálló vendég voltam azokon a helyeken, -110- ahol letelepedtem, mint a vándorló legények a maguk herbergjében, mint az utazók az éjjeli mulatóhely hölgyeinek szivében. Negyven esztendős vagyok és még nem aludtam szivfájás, riadalom nélkül egyetlen éjszakán sem. Minden éjjel azt gondolom magamban két és három között, hogy hajótörött vagyok, egy gerendába kapaszkodom a viharos tengeren, mindenfelé zord veszély és setétség… majd meg azt hiszem, hogy egy kút fenekén ülök egy kopár pusztaságon és oly mély elhagyatottságban, hogy még a szelet sem hallom, amely a kut szája fölött elsüvölt, mázsányi teherrel nehezedik a szivemre az éj… Nem tudok már többé gőgösen büszke lenni az egyedüllétemre, nem vagyok már többé hiu, hogy oly magányos vagyok, mint egy száradó fa a pusztaságban, senkivel sem közlöm gondolataimat, nem kérek tanácsot, jóságot, gyengédséget az emberektől, dölyfösen egyedül vagyok… ez a nagy erő kiszállott a lelkemből, a tagjaimból, a gondolkozásomból. Valakire szükségem van, aki mellettem legyen.“

„Mindig setétebbek, vigasztalanabbak lesznek az éjszakáim. Nem jutnak eszembe vidám gondolatok, mulatságosságok nappali életemből, amelyeken azelőtt éjszaka nevetgéltem. Sohase látom már az embereket, ismerőseimet természetes, valódi alakjukban, amint azelőtt megvigasztalódtam felettük. Láttam Első Ferenc Józsefet álmatlanul, nyögve forgolódni, mint egy nyügös gyermeket. Hálás voltam sorsomhoz, hogy nem lettem császár. Majd hálóingben, papucsban, -111- a bútorokba kapaszkodva ment végig szobámon a tekintélyes öreg polgár, hogy az ifju szolgáló leányokat meglesse éjjeli álmukban; egyik-másik ifju nő kitakaródzott álmában és a tekintélyes férfiu nem forditotta el a szemét. Láttam elérhetetlen urnőket kiszállni ágyukból és leguggolni, mint faluvégen a cigánylányok. Láttam szentkép arcu leányokat bolhára vadászni, papucsban járni, cselédeikkel bizalmaskodni… Szép éjszakáim voltak, amikor jóizüen elgondoltam, hogy mit csinálnak az emberek négy fal között, midőn az ajtót, ablaktáblát bezárják magukra és azt hiszik, hogy senki se látja őket. S addig csak elviselhető volt magános életem, amikor féltékenységtől gyötrődő, szép feleségü, öreg férjeket láttam álmatlanul virrasztani, vagy kutya módjára vinnyogni. De bölcsességem elhagyott. Hasfájós szépasszony (akit tegnap este páholyában láttam cukrozott barackot enni), nem siet át magányos szobáimon, gazdag ember (akit fogatában láttam az elmult dél után), nem guggol éjjeliedényen ülő kis gyermeke mellett aggodalmas homlokkal, polgárkisasszony (aki a Ferenciek templomában szép lábával megigézett), nem foltoz fehér harisnyát… és nem láttam többé a hideg tekintetü, büszke homloku, megközelithetetlen szigoruságu, erényeikre gőgös urnők álomalakjait sem; pedig mily mulatságos volt elgondolni, hogy egy-egy hercegnő falusi kutyával, vagy rőtvörös hajduval álmodik, holott még kezén a rózsafüzér… És nem hallottam többé a titokzatos szavakat, amelyekkel a megszokott házaspárok egymást -112- ösztökélik a szeretkezéshez: városvégre nyúló deszkakeritésre irott szavakat… Egyedül vagyok éjszaka, mint a béka a kut fenekén.“

„Akkor lész csak egyedül, ha asszonyt fektetsz magad mellé. Akkor aztán ülhetsz, mint megbilincselt rab. Vége a jó kedvnek, vége a szabadságodnak és irigyelni fogod azokat, akik egyedül járnak éjszaka az ablak alatt; irigyeled, akik éjfélkor könnyed szivvel mennek át a hidakon és dalt dudorásznak; boldognak hiszed azokat, akik felgyürt kabátban sietnek a viharos éjszakában és egy utcasarkon istenhozzádot mondanak egymásnak a jó barátok; mindenki boldogabb lesz, mint te. Szived megkötözve, féltésed felébresztve, erőd gyöngülve… és a vidám gondolataid, amelyek most csak vándoruton vannak, hogy egykor visszatérjenek még hozzád, ezek a szajkóhangu, harkálytarka elképzelések, a magános embernek kincsei végképen elvesztek, amint egy asszony széles hátával rátelepedik a szivedre.“

Az óbudai Dunaparton elérték azt a helyet, ahol a hajógyár felett oly szakadékos a folyam partja, mintha az öngyilkosjelöltek erre koptatták volna legtöbbször a csizmáikat. A zsidótemplom mellett sikátorok lapulnak, mint Eugen Sue regényeiben és a szél csendes időben is lóbálja az ablakokra akasztott rongyokat. A kapuk alatt szenny folyik, a grádicsokat az eső mossa, döglött patkányt huznak az utcagyerekek és ezen az omladékos tájon sétálnak a titkos szerelmesek, akik Pestről ide menekülnek. -113- Hány urihölgy tette már gondosan varrott cipőjét erre a földre az önfeledt szerelmi sétában! Ha megszólalnának a sikátorokban maradt lábnyomok, hány előkelő pesti asszonyság nevét mondogatnák! A legrégibb randevuhely az óbudai partnak ez a része, már a nagymamák ide jártak, ha nem birtak a szivükkel.

Most is egy ifju pár andalgott a keskeny utcán, a földbe sülyedt házikók között. A nő oly elszántsággal karolt az ifjuba, mintha az imént esküdtek volna meg, hogy örökké szeretik egymást.

„Antónia!“ kiáltott fel Rezeda ur elsápadva, midőn a hölgy táncos lépteit mesziről észrevette.

„Nem Antónia, Rezeda bácsi. Ezt, a patkányfogó eb lábával hasonló lábu hölgyet ismerjük már Óbudán. Mindig ide hozza a gavallérjait sétára, mikor nagyon szerelmes. Azt mondják, három férjet szerzett már magának az itteni hangulatok segitségével.“

„Akkor csak Margaréta lehet, dühöngött Rezeda ur. Egykor engem is itt sétáltatott, mikor kettős öngyilkosságot terveztünk.“

„Az bizony meglehet… Általában a pesti nökben kevés a fantázia, meg a város környéke sem alkalmatos rá, hogy minden uj szerelmükhöz uj randevuhelyet találjanak. Ezeknek a szeretőtartó és szerelem nélkül boldogtalan asszonyoknak megvannak a maguk padjai, ahol már tizenöt év előtt is üldögéltek a városligetben, pontosan tudják a hajók menetrendjét -114- az ujpesti kikötőbe, vagy Váczra, minden szeretőjüket elviszik őszidőben a Normafához, kirándulnak a Kutyavillához, boldogan néznek körül uj kedvesük társaságában a Flórián-tér kofasátrai között, mintha akkor látnák először, felkeresik a tabáni templomokat és nem jut eszükbe, hogy tavaly vagy a mult hónapban ugyanazon fekete képü szent előtt tettek fogadalmat egy másik gavallérnak; némelyek csak a Császárfürdő 100-as számu szobájában érzik jól magukat, mások legénylakásokon és többnyire ugyanazon szövegü névtelen levelet irják, ha a férfiu elpártol tőlük. Szeretném már hallani, hogy csak egyetlen pesti asszony is kifelejtette volna programmjából a Kacsa-utcát.“

Rézveres arcú, bocskoros öreg csónakos állott a parton, mint Charon, aki lelkekre vár.

„Itt van Drapcsik, hajósom,“ szólt Rezeda ur és a doktorral csónakba ülve, a sziget felé indultak.

VII.
Sárga ház a fák között.

Rezeda ur egy régi házat ismert a Margitszigeten, ahol meghuzódni vélt öregségére, midőn a városi élet többé nem érdekli.

Ma már hiába keresnénk a régi lakot, elváltozott annak külseje, belseje, mióta a Margithid szárnyát felépitették és Szent Margit ájtatos utjait elözönlötték a pestiek. Rezeda ur, a mult idők barátja és a régi hangulatoknak kedvelője, természetesen akkoriban legfeljebb testileg lakott a Margitszigeten, amikor a kalendárium a jelen időt mutatja; lelkileg abban a gyönyörü korszakban maradt ő vissza, amikor a Fecske és a Hattyu nevü karcsu hajók közlekedtek a várossal és hétköznapokon olyan csend volt a fák lombjai alatt, hogy szinte hallani lehetett a nyár lélekzetvételét. Vasárnap katonai zenekar jött a hajóval és ezért a betegek, akik a szállodában laktak, tolókocsijaikon messzire eltolatták magukat a sziget belsejébe, ahová csak a szerelmesek bátorkodtak.

Öreg emberek bucsuzkodnak itt az élettől az egyik padon, midőn a lombok között besárguló napsugarat -116- fogdossák fáradt szemükkel, hosszasan, mintha emlékbe akarnák magukkal vinni, figyelik a rezgő leveleket, betegségeikről oly szakértelemmel beszélgetnek, mintha jobban tudnák azt a doktoroknál; bár erszényük telve, mindennapi gond előttük ismeretlen, rettegve várják az őszi időszak közeledtét, midőn el kell hagyni a szigetet, hol életüket vélik meghosszabbitani, mintha a halál nem tudna utánuk jönni a vizen át. Vörös öves, ezüst fejü papok és elhájasodott fáradt szemü öreg bankárok köszöntik egymást reggelenkint azzal a kérdéssel, hogy milyen volt éjszakai nyugodalmuk; gazdag zsidóasszonyok és szürkülőhaju grófnék andalognak a gyalogutakon, mintha öregségükre apácák lettek volna maguk is, akik ezen a földön romfalak alakjában kisértenek a holdvilágos éjjeleken… és a nyugodalmas, lemondott arcu, de még sajgószivü vénség mellett tomboló és meggondolatlan fiatalság reszket szerelmi vágyban, ahol sürü a bokor, elhagyott a sétaut, magános a pad, titokteljes a rom. A margitszigeti alkonyatoknak és estéknek vágyteli költészetét az Ezeregyéjszaka meséskönyvében találjuk fel, ahol öntudatlan szemérmetlenséggel tárgyaltatnak emberi dolgok, amelyekre közönségesen leplet szokás vetni. Minden fának és fa alatt álló padnak: annyi mondani valója volna, hogy iró élete végeig nem irhatná le, csak egy keresztut történetét sem. Langyosan sóhajt a szél a lombok között, keritő énekét zengi a fülemile, csábitást mormognak a folyam hullámai és a kápolna lezárt ajtaja előtt meg lehet esküdni tanu nélkül; -117- a pillanatnyi boldogság felhasználására integet a sárgarigó flótája a fa tetejéről: mély zöldjében a bokroknak csókokat legyeznek a levelek; a holdvilág csalóka képét mutogatja a jövendőnek; a szerelem szunyog kitartásával döngicsél a fülek körül és a nők fehér ruháját szent Margit vize fehériti mindennap, hogy felejtsenek és ujra szeressenek. A kéjek görbitették itt meg a fák ágait, az édes bünök vontak görcsöket a fák derekára, a paráznaság liheg azokban a pinceodukban, ahová sok száz esztendő előtt a magukról megfeledkezett apácákat zárták.

Csak kérdezzétek meg az öregembereket és öregasszonyokat, akik már ki merik nyitni a szájukat, mennyi erkölcsrendészeti kihágást tudnak ők a Margitszigetről! Kérdezzétek meg az öreg rendőröket, a nyugalomba vonult portásokat, fatetején üldögélő varjakat. Gyuri bácsikat, Balog néniket, hogy el menjen a kedvetek hinni mindazon tévedésekben, amelyeket női erénynek neveznek. Lehetséges, hogy megfordulnak itt ártatlan sétálók is, ámbátor Rezeda ur sohasem hitt azoknak a nőknek, akik hosszadalmasan időztek a romoknál.

A pletyka itt bő talajra lelt, a nők rágalmazóinak nem sokat kellett törni a fejüket mondanivalókon; nagyon beteg embernek kellett annak lenni, akinek a nyári hónapok alatt ne akadt volna valami eltennivalója a szigeti estékről a zord téli napokra. Ám mindent meg lehet bocsájtani, midőn abból már csak emlék lesz. Ne zavarjuk a halottakat.

Rezeda ur Alvinczi Eduárd régi házát bocsájtotta -118- Damasztiné és leányai rendelkezésére és a hölgyek hagy ruháskosarakkal költöztek a szigetre, hogy ott néhány napot töltsenek. Ezt a házat valamikor a boldog emlékezetü nádorispán épittette és öles falai között vigan töltötte napjait: rózsákkal vette körül a házat és hallgatta a fák zugását. Későbben más lakók is megfordultak itt, akik egyéb szórakozásokat is felvettek programmjukba. Egy uri hölgy a hatvanas években fehér patkányokat tenyésztett itt és abban gyönyörködött, hogy mezitelen férfiak éles karddal vivtak a ház egyik szobájában, majd szines kendőjü pesti nyaralók konyhája füstölgött. A ház épen annyi történetet tudott, mint akármelyik régi ház Pesten: emberi szenvedésekről, betegségekről, örömökről, csalódásokról. Rezeda úr azért kedvelte a régi lakot, mert itt épen ugy ábrándozhatott, mint a Borz-utcában.

Kisilonka Jácint müszeres táskájával eltünt a házban, amig Rezeda ur a csónakban várt a Dunán. A budai tornyok elütötték a négy órát, a doktor azt igérte, hogy egy óra mulva visszatér, ennyi idő épen elég neki akár négy meggondolatlanság jóvátételére.

Mily nagy volt Rezeda ur csodálkozása, mikor a doktor alig negyed óra mulva megjelent a parti homokbuckákon.

„Csak vénasszonyokra és féltékeny férfiakra ne hallgasson soha az ember!“ dohogta amig a csónakban helyetfoglalt. „Semmi tennivalóm nem akadt. A vén bolond asszony készpénznek vette a leányok szokásos hazugságait. Az a falusi szépség, akit -119- Mánjának neveznek: oly ártatlan, mint a Flórián szobor. A másik, aki Aranka néven mutatkozott be, példa lehetne arra nézve, hogy öregember akkor se merje nőül venni, ha doktor Dávid kinálja neki megfiatalitó, erősitő piruláit. A szemüveges Erzsébet pedig elmehet még sok randevura, amig erényét komoly veszedelem éri. Szinte megcsaltak, hogy nem akadt semmi tennivalóm. Ezentul óvatosabb légy, Rezeda bácsi a nők hazugságaival. Igen gyakori eset, hogy teljesen ártatlan nők, félrevezetésül ugy viselkednek a férfiakkal szemben, mint tizenhárompróbás örömleányok.“

„Te hatökör! – kiáltott fel magából kikelve Rezeda ur. Mit gondolsz, mért csónakáztattalak át Budáról Pestre? Azt hitted, hogy érdekel engen a falusi kisasszony erénye, vagy a szemüveges hölgy kalandja? Érdekel engem Damasztiné egész nevelőintézetéből bárki, mint az egyetlen Antónia?“

„Én pedig reádnézve a legjobb esetnek épen azt vélem, hogy Antóniáról nem tudunk semmi bizonyosat. Nem hinnéd se az egyik, se a másik eshetőséget, mert szerelmes vagy. A szerelmesek a saját szemüknek sem hisznek, hát még egy doktornak! Drága Rezeda bácsi, teljesen tőled függ, hogy mit gondolsz Antóniáról. Azt vélem, hogy bármit tapasztaltam -120- volna, te tovább is imádnád, mint ez már a férfiak szokása.“

Rezeda ur a folyam közepéről hosszadalmasan nézte a zöld lombok között sárguló régi házat ott a sziget közepén. Világoszöld zsalugátereivel, cserepes tetőjével, sárga falával a ház is utána nézett, mintha hivogatná magához. „Hová mégy, te bolond, sehol jobb helyed nem lehet, mint itt,“ szólt utána az öreg lak. De Rezeda ur csak a dobogó szivére szoritotta a kezét.

„Nem hittem, hogy még ilyesmi előforduljon az életemben! – rebegte. Hol vegyem az erőt, hogy lebirjam magamat? Hol vegyem a kedvet más nők fehér lábai után, mikor azt az egyet látom mindig? Csak legalább jól megvertem volna azon az éjszakán a Fácánnál, amikor megcsalt? Vagy talán nem is csalt meg, csak igen kacérkodott?“

Kisilonka felvette az egyik gazdátlan evezőt és segitett az öreg csónakosnak messzire vinni Rezeda urat a sárga háztól. A Duna közepén járt már a csónak, amikor egy nyulánk, barna hölgy megjelent a parton és fehér kendőjével bucsut intett.

VIII.
Séta a város kapuin belül.

„Emlékszel, Mencellre, a szitásra, aki akkor szerette legjobban a lányait, mikor azok örömlányok lettek?“ – kérdezte Rezeda ur azon ösmeretlen férfit, aki a házak falához tapadva kisérte őt sétáiban, s egyetlen percig sem maradt el; csak épen a nevét tudta e hü barátnak, Árnyéknak hivták. Ő járt vele a Szerb-utca ódon kerti fala mellett, amely fal mindig leányszöktetéseket juttatott Rezeda ur eszébe, amely szöktetésekről régi kalendáriumokban olvasott. Igen, ilyenek voltak azok a keritések, amelyekhez a megzavarodott kisasszonyok a kertész létráját támasztották, mig az utcai oldalon kitárt karral várakozott a gavallér; a szomszéd utcában öreg bérkocsis takargatja lovait a hüs éjszakában. Ugyanott volt egy régi szép kapu a kerti falon, amelyet a ház gazdája befalaztatott, miután arra valaki utóljára eltávozott. Az árnyék megállt a kapunál és igy szólt Rezeda urhoz: „lásd, mindig azokat a nőket szerették, akik csalfák voltak! Kinek jutott eszébe valaha: törődni a tisztességes nőkkel?“ Régen bezárt zsalugáterek alatt, elhagyottnak látszó régi házak mellett -122- intett az árnyék: „ezek is mind a csalfa nők emlékei; csak egy nő kegyetlen szeszélyéből tud igy meghalni egy ablak, vagy egy ház, hogy nemzedékeken át fel nem támad.“ A Pintér-utcán, ahol az árnyék a földbe ereszkedő ablakokra vetődik a járó-kelőről és a házak belsejében, az elhagyott emeleteken, a kitört szárnyu, vagy örökre elhomályosult ablakok mögött szomoru szegénység gunnyaszt, Rezeda ur társával azokról a boldog pesti családokról beszélt, akik itt laktak a nagy árviz előtt. Hová lettek a jómódu polgárcsaládok, megelégedett emberek, a félig rommá válott házakból? Miért nem épitették fel a házakat, amelyek Pest legdrágább telkein öreg, elzüllött korhelyként könyökölnek félrecsapott tetőik alatt? Hová lett a „pianinó“, amelynek hangjai mellett a szép aranymüvesné a Fegyverkovács cimü opera dallamait énekelgette Rezeda ur fiatal korában? Hova lettek a bojtos házisapkás, gömbölyü arcu polgárok, akik alkonyattal kikönyököltek az ablakba és szives szóval hivták fel ismerőseiket egy baráti szóra, baráti pohárra? Hová lett a megelégedett csend a régi házak környékéről, midőn a téli szélben zörgő gázlámpa egyedül virrasztott az utcában és a hó vastag, meleg takarót boritott reggelre a háztetőkre, hogy fénylőbbek legyenek az ablakok, szinesebbek a függönyök, kivánatosabb a göndörfüstü kémény?… Az árnyék felelt Rezeda úrnak: „Elvitték a nők a megelégedettséget, elvitték a csendet, a göndörödő füstöt a fülük mellé ragasztották, a függönyt szenvedélyesen letépték, a gömbölyü polgárt keszeggé -123- aszalták, a zörgő gázlámpát leöntötték az emeletről, az ablakot beverték, miután szükségük többé nem volt rá, hisz ugysem üldögéltek többé odahaza… Az egész városrésznek pusztulása arra magyarázható, hogy nem volt többé oly szükség a családi otthonokra, mint a régi világban. A háziurak nem javittatták meg a grádicsot, hisz a nők ugyis le tudtak jönni, az emeletről, hogy az utcára menjenek sétálni. A belvárosban nem az történik, ami egyéb városokban, hogy kikapós, frivol nők kedvéért palotákat, villákat, aranyos fészkeket épitettek volna a férfiak. Ellenkezőleg: hagytak tönkremenni mindent, ami a mult idők boldogságait eszébe juttatná a jelennek.“

„De Menczell, a szitás mégis csak akkor volt boldog ember, amikor leányai örömlányok lettek?“

Az árnyék nyugodalmasan mendegélt Rezeda ur mellett és odasimult a házak falához:

„Nem tudjuk ám teljes biztonsággal, hogy miféle emberek laknak a háztetők alatt, még ha ismerjük is a lakók névsorát. Azok a szürkén hangzó nevek a kapuk visszhangos boltozatai alatt (amely nevek gyakran ugy megsárgulnak az időtől, mint a temetők felirásai), megannyi emberi titkot fednek, amelyről sohase lehet tudomásunk; minden névnek van valamely titka, amelyet a halálos ágyán se vall be. Mit tudunk mi a világról, Rezeda ur? Mit tudjuk mi, hogy dugárusok szemérmetlen képecskéket árulnak a városban, amelyeket öreg férfiak fiatal nőknek példaadás céljából mutogatnak? Mit tudunk mi az érzékenységekről, -124- a szemmeresztő álmatlanságokról, amelyek az éjszaka csendjében a házmester megkérdezése nélkül mennek be a házakba? Tudod te, mit álmodik egy tekintélyes polgár, midőn bőséges vacsora után hanyattfekszik ágyában? Gondolja valaki, hogy a vasárnapi miséből az idős polgárné álmában csupán az a kép maradt meg, amelyet a Kishid-utcában látott: két kutya üzekedett?… Tudjuk is mi, hogy mit gondolnak magukban a fiatak szüzek, akik lerugják magukról a takarót és lábukat az égnek emelik? Az álmoskönyvek nem mondanak mindig igazat, öklendező öregemberrel, bikával, lánccsörgéssel ritkábban álmodnak az emberek, mint a tilos dolgokkal, amelyeket a gyóntatójuknak se merészelnek bevallani. Vannak aztán emberek, mint Menczell, aki a porosz hadjáratból rézkarikát hozott a fülében, aki a Zenélőóránál az asztalt verdesi esténkint, a Párizsi-utcából összegyülekező suszterek asztalánál, vérben forgó szemmel politizál és egyszerre hajtja fel a söröskriglit. Semmivel sem mutatja, hogy az özvegy Menczell, mily gyöngéd érzelmekkel viseltetik leányaihoz, akik ugyanebben az időben a Drótsziget bokrai alatt, vagy a legénylakás lámpása alatt mulattatnak szegény diákokat, szomjas katonatiszteket, vagy gazdag öregurakat. Menczell imádja a leányait, de különösen azt kedveli, aki esténkint a legtöbb szerelmi hóditással dicsekedik, midőn a vacsorát feltálalják. S ez az ember, ez a gazdag szitás néhány hónap óta, mióta leányainak sikerült megszabadulni ártatlanságuktól, oly boldogan él, mint fiatal házasember -125- korában, szerencséje van üzletében, egészsége, kedve, ifjusága visszatért. Nem törődik vele, hogy öregasszonyok majd megrugdossák a sirját a temetőben. Sokan hordanak rézkarikát a fülükben, mig mi tudatlanul csavargunk az utcákon, Rezeda ur.“

Rezeda ur a Dunapartra ért, amelyről a párás folyót, a boldognak tetsző budai házakat, a kiránduláshoz készülődő fehér hajókat lehetett látni. Gyümölcsillata volt a partnak e juniusi reggelen, a kofák sátraikban oly komolyan üldögéltek, mint a város jóságos anyái, a halászok bibliai serénységgel mutogatták izmos karjaikon a farkukkal csapkodó halak hosszát, csikorgott a mérőlánc és a frissen lépegető szakácsnék között piaci kalapjukban, nyári ruhájukban feltünedeztek az uriasszonyok, akiknek jógazdasszonyi hirük volt a városban. Arcukon a friss hidegviz, szemükben az éjszakai nyugodalom jótékony üdesége, merő gond és hozzáértés minden szavuk, amig az ebédhez való eledelekkel megtöltik kosaraikat; a petrezselyem zöldjéből kipiroslik a kakas vérpiros taréja, kiint a potyka csillogó farka, a vörösrépák megannyi testrészei a Priapuszoknak, amelyek a klasszikus országutakon vigyáztak a mezökre, a kalarábék hatalmas gömbölyüsége hasonlatos a ménlovak jellegzetességéhez. A husok piroslanak, mint vágyak, a vajak olvadoznak, mint csókok, a föld drága terményei, a cseresznyék, meggyek, málnák üde nedveiket felkinálják a petyhüdt izek megédesitéséhez. A Dunapartról a vásárcsarnokig -126- tolonganak a nők, hogy gondoskodjanak családjaik táplálékáról. E szent helyen bizonyára nem gondolt volna Rezeda ur a szorgalmaskodó nők erkölcseire, ha árnyéka erre nem figyelmezteti.

„A férfiak sokat megbocsájtanak azoknak az asszonyoknak, akik maguk járnak a piacra. A jó gazdasszonyoknak majdnem oly erkölcsi privilégiumuk van, mint a jótorku énekesnőknek. A jó feleség, amellett, hogy férje gyomrát ellátja, nem feledkezik meg annak szerelmi kielégüléséről sem. Ezek a megteltgyomru férfiak szivesen veszik, ha feleségük udvaroltat magának, egyben azért, hogy felmentődjenek a megszokott, megunt bókolástól, részben azért, hogy nejüktől több szerelemben részesülnek, ha az eléggé felizgult az udvarlók suttogó szavaitól. Ezért van az, hogy némely férj elvárja nejétől, hogy az szeretőt tartson. Csak más férfiak pásztorórája után izgul fel a vágy a férj ereiben. S ezek a házastársak a legboldogabban élnek, mint a galambok bujnak össze, miközben az asszony kigunyolja iménti kedvesét, a férj barátját, akitől alig egy órája vált el. Mily jól esik ezeknek a nyujtózkodó férjeknek, ha feleségük rosszat mond legjobb barátjukra, akivel titokban gyanusitják őnagyságát!“

„Mi közöm ehez?“ kérdezte Rezeda ur. „Én nem vagyok férj, se házibarát.“

„Le kell tenni arról a régi szokásról, hogy a hütlen, vagy kacér nőket megöldössük, Rezeda ur. Ugy kell venni a nőket, mint szolgálóinkat, akik ingünket -127- vasalják, ebédünket megfőzik, rendelkezésre állnak szerelmi kivánságainkban, elmulattatnak unalmas óráinkban, megvigasztalnak gondjainkban, ámde, ha szemünk letéved róluk: nyomban álmodni, ábrándozni kezdenek, más férfiakra gondolnak, mint mi más nőkre, hisz alkotásunknál fogva több és vadabb vágy bizsereg ereikben, mint a férfiakéban. Mit jelent az, hogy testükkel mást is szeretnek? Semmit se jelent, ha lelkük a mienk.

„Ezek az urihölgyek, akik bevásárlásaiknál arra is gondolnak, hogy ebédlőasztaluknál esetleg barátjaikat is üdvözölhetik, a legjobb, leggondosabb feleségek. Nézd meg őket, mily csatát vivnak a kofával, halásszal, húsvágóval néhány krajcárért. Nézd meg őket, mily örömteli arccal sülyesztik kosarukba a jó falatokat, amelyekkel háznépüknek örömet okoznak. Nézd meg őket hazafelé siettükben megállni, ha valamit elfelejtettek. Nézd őket konyháikon sürögni, aztán mondj rosszat a nőkre! El kell választani a nőkben a szerelmi állatot és az emberi lelkes részt; mindjárt érthetőbb, hogy miért a legjobb feleségek, a leggondosabb élettársak, hirneves jó gazdasszonyok tartanak szeretőt. Ezzel is férjük kedvében kivánnak járni, megkimélvén őket a fáradságoktól. Óh, csak ne rejtélyeskedjünk az emberekkel. A férjek rendesen magukat érzik megcsalatva, midőn feleségüket a megszokott, a társadalmi törvényszéken bejegyzett szerető elhagyja. Nem emlékszel Maci férjére, Rezeda ur, aki csaknem pisztolyt szegezett rád, mikor feleségét végérvényesen elhagytad?“ -128-

„Mi közöm az emberi romlottsághoz és aljassághoz? Mi közöm a piaci urhölgyekhez, akik azért vesznek kakast, mert szeretőjük a kakaslevest szereti? Én szerelmes vagyok és megvetem az egész világot. Tisztaságot akarok magam körül. Azt a levegőt akarom szivni, amit az aprószentek, akik jóságban, isteni félelemben töltötték életüket.“

„Megengedem, hogy szükséges néha a tiszta szerelem, amely körülbelül háromszor látogatja meg a férfit élete folyamán. Ki nem esett el az első és második szerelemben, aki épkézlábbal jön vissza a bucsuról, ahova összetört szivét vitte megoperálni, akinek kétszer megkegyelmezett a sors, hogy nem halt bele a szenvedélybe, féltésbe, szomoruságba, boldogtalan házaséletbe, amellyel minden tiszta és nagy szerelem végződik, az valóban bolond, ha ujra belépked abba a házba, ahol az éjszakák álomtalanok, a nappalok kinteljesek, nagyobb nyomoruság van, mint a rokkantak tanyáján, gyötrelem, mint a purgatoriumban, féltés, mint a vadállatok ketrecében. Okos ember tudja azt, hogy harmadszor nem mászik ki ép bőrrel a nyavalyából, a harmadik szerelem földhöz veri a legokosabbat, legbátrabbat, ezután már nem szedi magát össze a jóravaló férfiember; ha életben marad: lesz belőle légycsapó, vagy vonalzó, görnyedt vállu, megráncosodott nyaku, aggodalmasan alázatos hivatalnok, nem nézhet többé bátran az -129- erősek szemébe. A harmadik szerelem elviszi a férfit, mint az ősz a mellbetegeket.

„Van szebb dolog a világon, mint igaz szerelem miatt meghalni, választhat dicsőbb halált egy férfiu negyvenedik évén tul, mint a szerelmi boldogtalanság halálát? Ujra átérezni a kint, amely ifjukorában fegyvert adott a kezébe és öngyilkossági kisérletbe vitte? Ismét megállapitani, hogy mindaz, ami idáig történt, amit eddig érzett a sziv, susogott a gondolat: mind hazugság, elképzelés, az igazi szindarab most következik? Most szólalt meg a bibliai medve az erdőben emberi nyelven a tévelygő emberhez. Most következik el annak az ideje, hogy összeadjuk hány R betü van a Miatyánkban, mert ráérünk imádkozni. Most látjuk égi jelnek, ha a körtefáról lábunkhoz hull a körte. Most járunk el a methodista templomokba, Budára és Pestre, a prédikálások bölcsességét és harmónium játékát hallgatni; meglátogatjuk szombat este a baptistákat a Wesselényi-utcai imaházukban és a félhomályban megremeg a lelkünk a pap istenes szavaitól. Mi vallás után áhitozunk, amely vallást eddig nem ismertünk. Mert uj szivet kaptunk az igaz, mély szerelem által és azt érezzük, hogy Szent Antal módjára képesek volnánk Páduából Lisszabonba repülni, mert életünk uj fluidumot kapott az uj szerelem talajából, amely nedv azonos a barackfa nedvével, amely megkeményiti a barackmagot…“

„Ha igy haladunk, vélekedett Árnyék, nemsokára -130- eljutunk oda, hogy kenyérbélből leveli-békát gyurunk és azt reméljük, hogy valamely csoda révén megelevenedik a béka. Csendes elmebetegekkel barátkozunk és az ő fehér szakállukat bámuljuk, ahelyett, hogy az asszonyok lábszárai közé néznénk, midőn a szél belefuj tengerzöld szoknyájukba. Lenézzük majd a pesti nőket, akik harminc-negyvenszer képesek igazán szeretni, mindaddig, amig csak el nem hervad ifjuságuk és gyülölködve gondolnak a legénylakások buzgó látogatóira; régi szeretőinkre, akiknek magunk mutattuk meg először a pornográf fotográfiákat és képecskéket, hogy ez ábrák alapján eltanulják a szerelem müvészetét. Gőgösen megyünk el az urnők kihivó mosolya mellett, amely mind kiváncsibb, amely mind biztatóbb, amint arról értesültek, hogy szerelembe estünk. Valóságos nemzeti hősökké leszünk rövidesen Pesten, bolond szerelmesek, akiket hátuk megett ugyancsak kinevetnek a város cinikus hölgyei és férfiai.“

„Majd messzire megyünk Antóniával, felelt Rezeda ur, oly lágyan ejtvén ki Antónia nevét, hogy maga is csudálkozott a gyöngéd hangsulyon. Elmegyünk, ahová nem ér a párisi szőkére festett haju, porcellán arcu urnők gunyolódó tekintete, ahol nincs gyalogjáró, amelyen fehér lábukat és fehér harisnyáikat mutogatnák, ahol nem rázzák rövid szoknyájuk alatt hátukat, ahol nem lobban fel a kéjvágy a szemekben, mint a pisztoly lángja…“

„Ahol mindig az eső esik, hogy nem lehet kilépni a régi házból.“ nevetett Árnyék, „ajánlanám Rezeda -131- uram, hogy vess véget a tiszta szerelemnek, amely csak arra való, hogy a férfiak erejét sorvassza. Keresd fel régi szeretőidet, a budai főhercegnőket és a pesti zsidóasszonyokat, látogasd meg az ingerlő Margarétát, aki egykor egyetlen kancsal tekintetével, amelyet mellényed gombjaira vetett, a hetedik tüzbe dobott, amelyben acéllá keményedik az akarat; igyekezzél találkozni a Gozsduház zeg-zugos udvarán Rozinával, aki gyakran megy át délidőben az átjáróházon, mióta az egyik lépcsőházban vad hévvel megigazitottad harisnyakötőjét; üzenj a szenvedélyes Macának, hogy a Habsburg szállodában várod őt; újitsa fel az azóta férjhezment Böskével szerelmi kirándulásaidat a budai vendégfogadókba, a Fehér Farkasnál még vár a félszemü szobalány… Hidd el, a hosszu szünet után ők valamennyien ujnak és kiválónak tünnek fel. Meghallgatod őket, hogy mit tanultak azóta a férfiaktól, az élettől, megtudod a legujabb városi pletykákat, az ujabb keletü szerelmi viszonylatokat, a készülő házasságokat, kártyanyereményeket, családi botrányokat, a pásztorórán, megláthatod a legujabb divatot az alsó ruhák terén és a ráncokat, amelyeket azelőtt nem vettél észre; ismét hallod az ő különös babonás szavaikat, amelyeket ugy mondanak szeretkezés közben, mint az imádságot. Megcsókoljátok egymást, mielőtt elváltok, s ujabb találkát adtok, amelyre egyikőtök sem megy el.

„Általában a bölcs férfiu, ha már betöltötte negyvenedik évét, Pesten, bizvást elmulatgat azzal, hogy a régi kedveseihez hében-korban ellátogat. Nagyon -132- néha szabad valakit észrevenni, a még ismeretlen nők közül, de ezeknek is ugyanarra a tanfolyamra kellett járniok a tánciskolában amelyben mi végeztük, de valamely véletlen folytán kimaradtak. Igy ajánlom: régi kedveseink régi barátnőit, akik bizonyosan gyöngédséggel és kiváncsisággal gondolnak reánk a mult időből és náluk biztos sikert remélhetünk. Ajánlom: régi kedveseink nőtestvéreit, akikről feltehető, hogy tudtak a szerelmi viszonylatról, amely vérrokonukhoz füzött bennünket; ajánlom esetleg régi kedveseink leányait, akik látták mamájukat kétségbeesetten sirni, sápadozni… Remélhető a siker a szobalányoknál, akik urnőjük titkait ismerték, mikor mi álltunk a szin közepében. Nincsen olyan nő, akinek környezete ne volna, amely környezetre egykor átsugárzott az irántunk érzett szerelem és ott kielégitetlen emléket hagyott. Igy volt az lehetséges, hogy jókedvü férfiak egyes postahivatalok valamennyi hölgyével, varróiskolák valamennyi növendékével, sőt leánynevelő intézetek sok tanulójával megismerkedhettek, ha egyet sikerült már kiragadni a csokorból. A megszokott utakon kell maradni, Rezeda ur, sohasem kell természetfeletti tulajdonságokat feltételezni a nőkről, nem kell csodákat várni a szerelemben és akkor életben maradhatunk.“

Egy régi utcában állott ekkor bolyongásaiban Rezeda Kázmér. Egy nyitott ablak mögött a Fegyverkovács áriáját énekelte egy behizelgő hang: „Nem adnám oda egy hercegért!“

IX.
Szent Margit tisztelete.

„Szeretlek, mondta Antónia egy napon Rezeda urnak, és szeretnélek meggyőzni hüségemről, hogy elváljanak fejedről azok a kigyók, amelyek a megcsattanásig szorongatják homlokodat. Szeretném, ha végre hinnél nekem, megbiznál bennem. Ugyanezért engedd meg, hogy ma délután elmehessek a Borz-utcai házba, ahol Engelberttel óhajtanék találkozni. Meg akarom mondani ennek a fiatalembernek, hogy reménysége hiu. És senki mást nem szeretek, csak téged, Rezeda ur. Kérlek, add át a ház kulcsait.

Antónia e napon barna volt, hogy Rezeda Kázmér önkéntelenül egy granadai légtornásznőre gondolt, akit személyesen látott, vagy csak festményen találkozott vele.

Vannak fiatak nők, akik tetszelegnek maguknak, azzal, hogy változik a szemük szine. Gyakran nézegetnek férfiak szemébe, az ősi tükörbe és láthatják szemüket olykor sötétnek, máskor világosnak. Az álmatag szemek nem mindig valódi virrasztás kifejezői és a könnyes szemekben annyit csalódtak már a férfiak, ahány könnyes szemet láttak. Antónia -134- barnasága azon örök törvény által jött létre, amelynél fogva a nők annyiféle alakban tudnak mutatkozni a szeretett férfiunak, amint az megkivánja. Nem hallottátok még, hogy operaházi ballettelőadások után, lefekvés előtt tánclépéseket próbálgatnak a komoly családanyák hálókamrájukban? Nem láttátok még a szigoru erkölcsü nőket a szeretett férfiu kedvtelésére kurtizánná változni? Nincs értesüléstek arról, hogy a férfiak petyhüdt érdeklődését oly szavakkal izgatják fel nemesen ivelt ajku asszonyságok, amely szavakat utcákon csatangoló nőktől hallhatni? A körültekintő asszonyok megelőzik a férfiak rejtett kivánságát és ha kell, felveszik az apácák szigoru öltönyét, vagy a táncosnő rövid pendelyét, minden esetre ügyelnek, hogy melyik kosztüm illik jobban nekik!

Antónia barnasága megzavarta szerelmes Rezeda urat a regattán, ahol ez a beszélgetés folyt. A Duna két partját ellepte az a pesti előkelő nép, amely érdeklődni szokott az evezős versenyek iránt. Különösen sok volt a pupos férfi a közönség sorában, de a sánták sem maradtak otthon. A divatlap szerkesztők tudatták jó előre olvasóikkal, hogy az urinők a regattán mutatják be azt a toalettjüket, amelyben a nyári fürdőzés idején hóditani akarnak. A margitszigeti töltésen felvonultak a legujabb cipők és harisnyák, néhány előkelő asszonyság mögött csaknem ott lépkedett a hirnök, aki mindenkivel tudatta, hogy a feltünő ruha melyik divatterem izlését dicséri. Minden férfi humoristának képzeli magát, amikor kiöltözködött -135- nők társaságába pottyan. A legtöbb férfinek nincs érzéke a női szabászat remekmüvei iránt, hiszen a nők egymás kedvéért öltözködnek, ám ez nem zárja ki, hogy a nők öltözködésének nem volnának férfi szakértői. A gunyolódók, epések, rágalmazók nagy csoportjában meghuzódik egy kisded férfitársaság, amely époly beavatott a női ruházkodás titkaiban, mint akár a parfömök és cukrászsütemények változatosságaiban. Nem csak a rendjel adja meg a férfiak tekintélyét, hanem a ruha is, amelyben feleségük nyilvános helyen megjelenik, mondták ők, e gáláns ifjak és öregek. A pesti regatta az előkelő világ utolsó találkozása volt a fövárosban, nyár elején. Külföldi fürdőhelyek neveit ropogtatták, vagy selypitették a női ajkak; amely fürdőhelyeken már várja őket a nagyszakállu doktor. Mások azzal hütötték le barátnőik hencegését, hogy az idei nyarat falusi birtokukon töltik. A Balatont és a Tátrát még kevésbbé emlegették; Füredre legfeljebb azok az agglegények igérkeztek, akik vidéki kisasszonyt szemeltek ki élettársuknak; mig Siófokra a könnyed kalandocskák barátjai készülődtek. Ez elegáns és előkelősdi tömegben járván a parti töltéseken, az ember azt gondolhatta magában, hogy Pesten csupa milliomosok laknak, akiknek legfőbb gondjuk a maitre d’hotel-ek és szakácsok ismeretsége külföldön, mint a Rudasfürdőben a tyukszemvágó és masszőr barátsága. Azok a régebbi emberek, akik azzal dicsekedhettek, hogy a füredi Eszterházyban, vagy a parádi vendégfogadóban husz esztendeje huzza le -136- lábukról a csizmát ugyanazon bérszolga, azok a régi törzsvendégek, akik személyes ismeretségben voltak a poprádfelkai vasuti portással, vagy a palicsi omnibuszkondoktorral, mint akár a Vadászkürt, vagy az Aranysas kapusával, a regényes magyarok, aki legfeljebb akkor utaztak Marienbadba, ha egy dalmos menyecske hivta őket maga után; akik Bécsbe a Matschakerhofba akkor tették be a lábukat, ha nagytitokban egy Pestről elszerződött táncosnét kisértek odáig; akik egyszer etették meg a Szent Márkus galambjait, mikor első feleségükkel nászuton voltak; akik ebédutáni álmukból felébredve, azért nyitották ki a császárfürdői fogadón a zsalugátert, hogy onnan kidugják a pipájukat: azok a régebbi emberek már eltünedezőben voltak a pesti társaságokból, grófok és zsidók ünnepeltették magukat a Cook-iroda jegyfüzeteivel és a polgári kisasszonyok, akik a tisztviselőtelep besötétitett házaiban mezitláb töltötték a forró nyári napokat, ősszel Franzensbadot emlegették.

Rezeda ur, aki természeténel fogva nem nagy kedvelője volt a modern, szerinte elaljasodott, hazug emberi életnek, sietve vitte Antóniát karjánál fogva a fecsegő tömegből… Őreg Don Kihóte módjára öklelő pillantást vetett azokra, akik Antóniáját megbámulták és magában megismételte a fogadalmat, hogy egykor, ha Antóniát magáénak mondhatja, bezárt ajtó mellett tartogatja a zugligeti villában, ahová télen tán a farkasok ugatása is elhangzik a hegyekből. Hordó bort gurittat a pincébe, disznót ölet, karácsonyra -137- legfeljebb öreg pártfogóját és barátját. Alvinczi Eduárd urat látja vendégül. Forró volt neki ez a levegő, ahol nem gondolkozhatott kedvére szokásos bolondságairól.

„Nem értettem, mit mondott az imént Engelbertről, Antónia?“ – kérdezte naiv hevülékenységgel Rezeda ur, midőn a parti töltés olyan helyére jutottak, ahol egyedül állottak a derékig érő vad növények között.

„El kell bucsuzni Engelberttől, mert később terhemre lehetne ez a fiatalember, felelt nyugodtan Antónia. Ez a maga érdeke, jövendő boldogságunk egyik megalapozása. Nem szabad megtagadnia kérésemet. Holnap ide adja a kulcsokat, a tőbbit bizza rám.“

A sziget csúcsáról éles sipszó hangzott, zászló lebbent, a versengő evezősök a pesti part mentén suhantak tova a Duna tükrén, ahol mélyebb a folyam medre. Péter és Pál napja volt. A napsugár ragyogott a vizen és az evezősök tarka ruháján. A csónakok végén ülő kormányosok élénken, szakadatlanul vezényeltek a teljes erejükből dolgozó evezősöknek.

„Hallja Engelbertet?“ – szólt Antónia és közelebb simult Rezeda urhoz. Sőt karját lassan Rezeda ur dereka köré csusztatta és gyönyörüséges arcát Rezeda ur vállához simitotta.“ Azt akarom, hogy lásson… hogy torkán akadjon a hang. Hogy elveszitse a versenyt, pedig a Poseidon egyletnek vannak a legjobb junior evezősei. Csupa budai fiuk.“ -138-

Három négyevezős futott a Duna sárguló sikján, mint sirályok, amelyek versenyre kelnek a széllel és messzire elhagyják a lusta habokat. A szines evezők oly erővel merültek a vizbe, mintha nőrabló vikingeket kellene utolérni. Acélsodronyos, megmunkált karok és hátak vágták a tempót. Az alkonyodó nap megaranyozta a fiuk fedetlen fejét, megbarnult arcát. Mintha egy álomvilágból rohantak volna elő a sok felöltözött urinép közé szárnyaló csónakjaikon, fehér ingeikben. A csonakok hegyes orra szinte kinyulni látszott a viz tükörén, mint versenyparipák nyaka a zöld mezőn. Az ifjuság hevületében kinyujtott lábak a világot megrengettek volna, oly erővel feszültek az evezőpadoknak. Regatta! Álom, amely késő öregségig elkiséri a férfiakat a füstös irodákba, a zsákokkal teli raktárakba, az emlékezés óráiba. S a pesti nők szeme, bár ezidőtájt már meglehetősen romlott volt, azoktól a látványoktól, amelyeket a világváros mutogatott a huszadik században, e férfias versenyeknél kitágult, csodálkozással megtelt, mint a sziklapartokon tunyán heverésző hableányoké, akikért vakmerő csónakosok jöttek el egykor északról.

És nem vonta olyan kar a lapátot a Duna sikján, amely ne érezte volna, hogy egy bizonyos női szem rátapad a partokról, aggodalommal vagy büszkeséggel, amilyen helye a csónak orrának van a versenyzésben.

Engelbert, ha ugyan ő volt, lekapta fejéről piros és kék csikos kormányosi sapkáját és meglobogtatta -139- Szent Margit kápolnája felé, ahol Antóniát megpillantotta.

„Most meg fogom csókolni, Rezeda ur, itt, nyilvánosan. Akarom, hogy a fiu kiábránduljon, mondta nyugodtan Antónia és már át is ölelte két karjával Rezeda ur nyakát, lábujhegyre emelkedett, és kétszer háromszor ajkon és arcon csókolta Rezeda urat, miközben hátát forditotta a versenyzők felé.

Rezeda ur ugy látta, hogy a Poseidon egylet eddig veretlen négyevezőse megingott verseny közben és mintha egy csónakhosszal elmaradt volna a többitől. Ám ez lehetett optikai csalódás is. A csónakok tovább futottak a Margithid felé, kisérve a parton álló biztatók kiáltásaitól: „Neptun!“

„Sirály!“ – kiáltottak a lelkesek, „Poseidon!“ – harsant fel Rezeda ur hálatelt szivvel.

Szent Margit kápolnája mellett voltak, ahol rengeteg kőbekarcolt fábavésett felirás, jel, monogramm beszélt arról az időről, amikor a pesti nőknek még jámbor tekintetük volt és óraszámra elnézegették, hogyan karcolja szerelmesük a bazaltba a kezdőbetüket. A csónakosok, akik ifju nőket vittek álmodozó nyári alkonyon a Dunán, itt kötöttek ki, miután a nők virágos, szalagos kalapjukat karjukra akasztották és elénekelték a víznek, amit róla tudtak; nem sértődött meg senkisem, ha a folyamot néha Rajnának nevezték azok a nők, akiknek német müveltségük volt. Ugyancsak ide igyekeztek a sziget minden tája felől a férfiak, akik egy délutánon rájöttek, hogy nagyapjuk, vagy valamely egyéb ősük vándormuzsikus -140- volt és hirtelen megszólaltak a szivükben az örökségbe kapott melódiák. És a kápolna táján a nők is megenyhültek, engedtek a férfiak esengéseinek. Ez a hely a pesti Velence, ahol a legridegebb szivnek is illik néhány negyedórára szerelembe esni. Előkelő hölgyek gondosan felemelték a finom ruhájukat, mielőtt leguggoltak volna a földre, hogy az egykori apácák kincsei után kutassanak a pincefalak között. Esti időben igen kellett vigyázni, ezen a helyen, hogy bele ne botoljon a lábuk valamely szerelmes párba, amely a besötétedést illedelmesen várta meg egy padon. Ha valakinek megadatna, hogy megfejtse az itt emlékbe hagyott monogrammokat, sziv közepibe rajzolt betüket, semmitmondónak látszó évszámokat és napokat: többet tudhatna meg Pest történetéből, mint bármely tudós könyvből.

A kápolna erős faajtaját csak ritkán nyitotta fel az óbudai plébános, hogy az egyház törvényei szerint is megeskesse azokat, akik itt szerelmi hevülékenységükben örök hüséget fogadtak egymásnak a küszöbön. „Halálom napjáig“, „Mindörökké“, „Még a másvilágon is“, és hasonló fogadalmaktól süketültek meg itt a kövek, a tanulékony sárgarigók napközben mindig ezt fujták, mig a cincogó denevér az esti homályban megelégedetten cikkázott, midőn fáradt léptekkel, imbolyogva távoztak innen a párok, hogy a hidnál már unottan elbocsássák egymás kezét. Ismétlem, a főtisztelendő ur Óbudán alig egyszer egy évben kéretett fel arra, hogy Szent Margit kápolnáját esküvőhöz megnyissa. -141-

„De mi itt esküszünk,“ – rebegte Rezeda ur és szinte könybeborult szemmel nézett Antóniára, mint a férfiak szokták ezt sok száz esztendő óta.

Antóniát előre engedte a romok között, a leány megemelintette szoknyáját és Rezeda urnak alkalma nyilt gyönyörködni Antónia remek lábában. Karcsú alabástrom oszlopok voltak ezek a lábak, amelyeket a vak Sámson döntött tán össze a bibliában, de másolatai megmaradtak minden szeretett nő alakján. A cipőcskék oly finomak voltak, mint a rugékony szöcskék, amelyek csupán azért érintkeznek a földdel, hogy a fü növését hallgassák. Ezen lábak láttára Rezeda ur bizvást elhihette a régi költő azon mondását, hogy vannak lábak, amelyek soha sem érintkeznek a föld sarával, máshová lépnek ők, mint az emberek… Valamely alig látható köd ül a füvek felett, a férfiak égő szivének a füstje, amelyben ezek a lábak könnyedén tovább mennek. Boldogság, vidámság, gondtalanság és álmok apró manói ugrándoznak az Antónia lába körül, amely bizonyosan megtalálja a szerencse ösvényét is. És tisztességes volt ez a láb formájával, mint a szőlőtaposó szűzeké, amely mustból az a bor erjed, amely bor késő öregségükre is felvidámitja a férfiakat. Nem, ez a tiszta láb soha sem vetemedhetik annyira, hogy férfiak pipaszagú szájába nyomuljon. Ez mindig csak azokat az utakat járja, ahol a nevető és jámbor emberek járnak. Bizonyos, hogy a cipőcske ujkorában először egy templom kövezetén ment végig, amelyre az imént hullott a szenteltviz. -142-

Antónia bokája oly enyhén domborodott, mint a megadó szerelem. Ezek a bokák nem látszanak tudni arról, hogy csalékonyan összeperdülnének, mint a táncosnőké. Valamint nem gondolnak arra sem, hogy kacéran megzavarjanak öregurakat a sétatéren, akik ott estilapjukat olvasgatják. Karcsúk és mégis teltek voltak ezek a bokák, mint azoké a lányoké, akik régi lépcsőkön felfelé mendegélve, amelyen már anyjuk és nagyanyjuk járt, nem libbentik meg a szoknyát, hogy a lépcső aljáról szemügyre vegye őket valaki. Ilyenek azok a bokák, amelyek sohasem sóhajtanak azért, hogy elfelejtettek kellő időben táncolni, férfiak kezébe nyomakodni, legfeljebb azért sóhajtanak elhervadásuk idején, hogy nem adatott meg nekik az alkalom, hogy éjszaka az ágyból siró gyermekük mellé igyekezzenek. E bokáknak már korán kezdik kötögetni a fehér harisnyát az öregasszonyok, hogy férjhezmenésük után örökre láthatatlanokká váljanak a szoknyák sövénye mögött. A házi gond, az ebéd körüli topogás, az aggodalom a hozzátartozók egészsége miatt: korán megduzzasztják a bokákat és férjhezmenésük után az ily asszonyok szeliden néznek bokáikra, mint révbe ért vándorokra: nem, ők többé sohasem jöhetnek abba a helyzetbe, hogy bortól felhevült férfiak kérésére kinyuljanak az ablakon. A táncosnők bokája gépecske, amely mindenki szemeláttára motolál, mig a tisztességes nők bokája épen olyan háziáldás, mint az imakönyvbe rejtett szentkép, amelyet a szent névnapján megcsókolnak. Bármint változik a világ: ez aprószentek, e láthatatlan -143- bokák soha se mennek ki a divatból és a kesernyés kedvü férfiakat megnyugtatják.

Hát még a liliomszál, amely Antónia csipkés szoknyája alól kivillant, midőn az egykori apáca börtön falára fellépett, majd leugrott. A him-madarak mind megszólaltak a bokrokban és fákon, verset mondtak mint az árva költők, vagy rabok, akik évek óta epednek egy női térd látása után. Halkan domborodott felfelé ez a lábszár, mint akár a rokka nyele, amelyet ősanyák hajtottak lábuk közé szoritva. Ez az a lábszár, amelyet haldokló férfiak látni kivánnak utoljára, mielőtt bucsut vennének a világtól. Férfiak, akik megcsömörlöttek a kéjjel eltelt női meztelenségektől, akiknél lejáratták magukat a szemérmetes nők: ilyen rejtett, egy másodpercig látható lábszárak láttára eszmélnek arra, hogy még van keresnivalójuk a megunt női bájak körül. Ezek a titokzatos csipkék és barchentek mögé bujtatott lábszárak adják vissza a férfiak jókedvét és önbizalmát, amit a szemérmetlen nők már elvettek tőlük.

A barna Antónia ezen a napon meggyőzte Rezeda urat arról, hogy még vannak tisztességes nők, akikre nyugodtan rábizhatjuk az életünket, nem csak a kapukulcsunkat.

„Oly nagylelkü vagy, mint egy király,“ szólt Antónia a régi laknál, midőn Rezeda ur átadta a borzutcai ház kulcsait. Hosszan és hálásan mosolygott a zöld zsalugáterek mögül, mig Damasztiné vidám szakácsné hangja hallatszott az emeletről:

A lugasokban, bokrokban, a gyalogutakon e harsány hangra felrebbentek Damasztiné kisasszonyai, mintha a zárda esti harangját hallották volna. Az ábrándozásnak vége szakadt. Erzsébet és társnői bucsut vettek azoktól a férfiaktól, akikkel gondolatban eddig együtt voltak. A lovagok az óbudai tornyok felett feltünedező félhold felé igyekeztek, köddé, párává lettek a Duna felett. Az esti széllel csörögtek tova a bokrok alján. Belebujtak a trombitás csizmájába, aki esténkint a Säckingeni trombitás dalát fujta a kikötőnél. Felmásztak a régi házat körülvevő nagy fákra, hogy a sürü lombok közül integessenek a lányoknak, ha azok éjszaka álmukból felébrednek. Elszaladtak a városba ruhát váltani, hogy tetszetős külsővel jelenhessenek meg éjfél után, midőn lemenőben van a hold.

Az élő lovagok közül csak Rezeda Kázmér állott sokáig az ablak alatt és hálásan emlegette mindazon szenteket, akiknek neve eszébe jutott. Különösen Szent Margitnak tett örök fogadalmat, hogy tiszteli.

X.
A nagy kópé.

„Nőül veszem, még ha megcsal is, hisz annyira szeretem,“ dörmögte magában Rezeda ur ezen az estén.

Bár a nyári éj még nem szivta fel az őszibarackok illatát a pesti utcákról, a nyitott kávéházakból kiáradó női parfőm és érzéki zenélés nem győzte le Rezeda urban a szigeti szent érzeményeket, a mellékutcákban, ahol a földszintes ablakok mögött szerette polgárcsaládok horkolását hallgatni: valami azt sugta Rezeda urnak, hogy ne feledkezzen meg negyvenedik évéről, amelyet már betöltött. Mászkált már ő máskor is ezeken a mellékutcákon (hol nem találkozhatik emberrel), mióta szive telve volt. Csak emlékezzünk két régi nagy szerelmére, amely egy-egy évtizednyi pihentetés után úgy rohanta meg, mint a tifusz. Húsz éves korában ott sirdogált egy nőért, ahol senki sem látta. (Még egyik pártfogóját, egy okos asszonyságot is megtisztelt azzal, hogy néha felzokogott arra a bizonyos hütelen nőre gondolva.) Harminc éves korában majdnem öngyilkos lett ugyancsak egy kacér nőért. Most negyvenedik évében -146- ugyan mily viszontagságok várnak rá? A névtelen belvárosi utcák hallgatnak egy darabig. Majd valahol felhangzott egy baktató korhely öreges, dadogó éneklése, akit tán az imént vetettek ki a korcsmából… Rezeda ur megborzongott, mintha a saját sorsát hallotta volna a részeg ember danolásában.

Ment-mendegélt és az éjszakai nyitott ablakok alatt most nem jutottak eszébe azok a finom, elefántcsont-arcu belvárosi nők, akik hálószobáikban álmodoznak, akikre mindíg gondolt, ha a régi postautcán befordult. Az árnyéka csak itt-ott csatlakozott melléje, ahol éjfél után gázláng libegett az utcasarkon. És az árnyék most nem adott semmi tanácsot, mintha örökre elhagyni készülne őt, mint a siralomházban estefelé végbucsut vesznek az atyafiak az elitélttől. Ugy látszik mind közelebb jön az az óra, a fájdalom órája, amelyet minden embernek egyedül kell végigküzdeni, legyen bár annyi barátja, ahány füszál a mezőn. Az árnyék meg-megállott, darabideig ránézett, de többé tanácsot nem adott, mintha felesleges volna minden beszélnivaló azzal, aki már lenyelte a halálos mérget.

„Rosszabb már nem következhetik, még ha szemem láttára szeretkezik is Engelberttel a Borz-utcában, mint eddigi életem,“ – szólongatta Rezeda ur az árnyékot a Szerb-utca sarkán, ahol egy hosszu kerti kőfal kezdődik, az árnyék tehát nem vonulhatott el a kapumélyedésbe. Ha mindennap tizszer is erőtvesz rajta áradó ifjusága, hogy előzetes bünbánattal, madonnai fájdalommal csalja meg, akkor sem tennék -147- egyebet, mint eddig: megszámolgattam hány lépésnyire van a Kerepesi-temetőbeli Saxlehner kripta a lakásomtól. De nélküle már nem élhetek. Inkább legyek cégéres bolond Antónia mellett, mint magányos csacsi, aki szeles időben a szélmalom mellől egyedül bőgte be bánatát a városba.

A Borz-utcai ház felé (amely holnap oly nagy dolgoknak lészen tanuja, hogy Rezeda ur meggyőződése szerint iyesmit még nem is láttak talán Pesten), nem merészelt ez estén ellátogatni Rezeda ur, Bár megfordult a fejében, hogy illendő lenne megnézni a karosgyertyatartókat, vajjon megtudták-e a gyertyaszálak, hogy Antónia és Engelbert utolsó találkozójához világitanak? De mégsem volt elég ereje elmenni arra a helyre, ahol holnap tán megcsufolják szerelmében, vagy felmagasztalják. Elhatározta, hogy reggel minden megjegyzés nélkül, kék pecsét alatt elküldi a rézkapukulcsot Antóniának; aztán történjen, ami akar.

Az est hátralevő részét a Matskássi-féle pincében töltötte a Józsefvárosban, mint annyiszor, mikor szerelmes volt.

Ebben a pincében néha a nagyopera zenekara játszott, pálmaerdőként lengedező, hajladozó külföldi operákat, a nagyralátó és előkelő Rozina idején Sámson és Delilát, mig a szentimentálas Maci idejében Tosca bucsujelenetét, máskor csak egy okarina fujdogált keservesen, amint a nagyhasu bohóc bő ruhájából elővette a hangszert és belisztezett arcán a csorgó könyek gyalogösvényekként futottak. A -148- Matskássi-féle pincébe járt átgondolni azokat a szavakat, amelyeket napközben nőkkel váltott. Olyan volt ez a polgári kedvü, dohos pince a Rezeda ur életében, mint a gyóntatószék, ahol egymaga volt a barát és a bünbánó. Miközben a feje felett, a nyitott ablakon át látni lehetett a lábakat (hallani lehetett a kopogásokat), amelyek itt elmendegéltek, hogy sohatöbbé vissza ne térjenek. Nyári estéken Rezeda ur jól láthatta a lábakat, amelyek oly félénken mentek el a pinceablak mellett, mint az erdei őzek járnak az emberek között a vadaskertekben; de itt tapostak aszfaltot a medvetáncoltatók nehézkes léptei, erre lengtek a kóklerek hintázó lábai, szerencsétlenek magukba roskadtak, ténferegtek, vonakodók gyalogoltak ijesztő sorsuk felé, bünösök futottak, szenteskedők csoszogtak, ragadozók lopakodtak és bátrak jöttek azzal az elhatározással, hogy meghóditják a várost. A Matskássi-féle pince ablakán át látni lehetett a város lábát, amelyek mind különböző, néha alig megérthető célok és állomások felé mendegéltek, majd céltalanul, vagy megrettenve bokáztak.

Ezen az estén, mig Rezeda ur borospohara felett könyökölt, kétszer is látott olyan női lábakat, amelyek Antónia lábaihoz voltak hasonlatosak. Ama tündéri lábakhoz, amelyekről még nem régen azt hitte, hogy egyedüliek a városban és ha elveszitené őket, hát nagy szerencsétlenség érné. Az Antónia lábai felett (a Matskássi-féle pince ablakából nézve) egyszer örömleány tarka-barka szoknyája libegett, -149- mintha jó előre közelegne a vigasztalódás arra az időre, midőn Rezeda urnak megnyugvást kell keresni csalódásában; a másodszor látott Antónia-lábak polgári alsószoknyák vasalt fehérségéből mutatkoztak és szeliden mendegéltek a Józsefváros ama tája felé, hol esténkint a „bakfis korzó“ felvonul, a ferencvárosi és józsefvárosi lányok, akik besötétedés után az Űllöi-út és Baross utca között sétálgattak gondtalan hangos ifjuságukban, örömére a szegény hadnagynak és jogásznak (e tájon olcsó süteményt és cukrot árultak és nyári estéken ingyen szólt a muzsika a nyitott kávéházakban). Rezeda ur a sors jóságos közbelépését látta e lábak megmutatkozásában. Hisz igy találta már meg életében ama nőknek másolatát Budapesten, akikért egykor csalódásában meghalni akart. A városban annyi a könnyelmü sorsu, ledér szép leány, hogy a legtisztességesebb pesti nőnek is akad olajnyomata (másodpéldánya) az utcákon, mulatóhelyeken, rejtett kis házakban, akik a férfiakat mindig szerelemmel várják. A szeretett pesti nők két példányban jönnek a világra. Az egyik napközben templomokba jár, a másik örömtanyákon található.

Körülbelül éjjel volt már, amikor a szenvedő gondolatokat végre lerázta válláról Rezeda ur és a pince lépcsőjének vette utját, hogy néhány órára lenyugodjon. Nehéz napja lesz holnap, szüksége van az idegeire. Vajjon boldogitók lesznek az álmok, amelyeket a vetőkártyabeli piros ablaku házikóból, a korcsmából magával elvisz?

Napját azzal töltötte, hogy Kisilonka Jácintot hallgatta az óbudai parton egy hajóroncson üldögélve. Az orvos sötétkedvü volt, mint a gubacs, amelyből a tintát főzik. Szemöldökével integetett, amikor Rezeda ur bevallotta neki szerelme legujabb eseményeit. Bár Rezeda ur nem tartozott ama gyönge jellemü férfiak közé, akik nyomban eldicsekednek egy kapott csókkal, vagy egy megtagadott ölelést panaszba öntenek, e kritikus napon Kisilonkánál keresett vigasztalást.

„Mondj el minden rosszat, amit tudsz a nőkről! – esengett gondolatban Rezeda ur a doktorhoz.

„Szégyelhetnéd magad Rezeda bácsi, hogy azt hiszed, veled történik előszőr a világ fennállása óta, hogy a nők megcsalnak. Csak az ostoba férfiak fújják fel a dolgot, életkérdést csinálnak belőle, holott az egész üggyel annyit sem kell törődni, mint a madár-piszokkal, amely egy nagy fa alatt kalapunkra hullt.

„Ez különben gyakori dolog, hogy a nők épen kedvesüktől kérnek kulcsot ahoz a szobához, ahol másik kedvesükkel találkozhatnak. Meg kell köszönni a bizalmat: ennyi az egész. Általában sokat kell járni a napon, akkor nem történhetik semmi baj. Azok a férfiak, akik korán kelnek, korán lefeküdnek, alig szenvednek a nők tüszurásaitól. Csak nyisd ki mind -151- korábban az ablakot, hogy ráeszmélj, mily bolondságokat álmodtál az éjszaka. Azt álmodod, hogy te vagy az egyetlen férfi aki bizonyos nőknek bizonyos szavakat tudsz mondani, és ha reggel józanul kitekintesz az ablakon, láthatod, hogy más férfiak is járnak az utcákon, akik épen úgy birtokában vannak a cseles szavaknak, a mulattató fordulatoknak, a hóditó perceknek, mint jómagad. Egy öszvérhajcsár néha jobb helyen találja el a nőket, mint egy miniszter. A női test és lélek tele van ellenállhatatlanul gyenge helyekkel, amely helyeket nem mindig a legokosabb emberek ismerik. Egyik nőnek elegendő bizonyos kézfogás, hogy szerelemre gyuladjon. A másikat a füle tövén kell megcsókolni, a harmadik a nyakszirtjét ért lehelettől bódul. A negyediknek a ruhája alatt van az a hely, amely nem tud védekezni Az ötödiknek bizonyos szavakat kell mondani, hogy megfeledkezzen magáról, a hatodik a szagló-szervében hordja az érzékiségét, a hetedik a verést kedveli. És igy tovább az egész misztériumon át, minden női szentélyhez meg van a kulcs, amely biztosan nyitja a zárat. A nők legtöbbször maguk vallják be, hol van gyenge bástyájuk. Én azt hiszem, hogy te még nem ismered az utat Antónia szivéhez, mint a költők mondanák Az evezős tán jobban megfejti a rejtélyt. Nem ártana, ha meglesnéd őket, hogy magad is okulhass. Kérlek, ne dobj a Dunába.

„Szörnyeteg! – lihegte Rezeda ur. Azt hiszed, tudnék tovább élni becstelenül, meggyalázva, egyetlen igaz érzelmemben megmérgezetten. Tudnám azután -152- szeretni Antóniát, ha másnak a karjai között látnám?

„Regény, dohogott az orvos. A férfiak örökké csak gordonkáznának, ha komolyan vennék mindazt, ami velük szerelem idején történt. Megengedem, hogy vannak férfiak, akik lehajtott fejjel járkálnak, szivük búval teli, gondolkozásuk szélütött, lelküket kerüli a vidámság isteni sugara, a bor az országuk, az éjszaka a tanácsadójuk, de nem ezekről a tehetetlenekről kell példát venni, nem a mártirok életét kell utánozni, a regényhősök nyomdokaiba se kell lépni. Nézz körül, hogy milyen sokan vannak a jókedvűek, a boldogok, a mélyalvók, a jóétvágyúak, akik épen olyan sebeket kaptak, de nem törödnek vele.“

„Azt senki sem tudja, miután a férfiak hallgatagok. A börtönök, az őrültek házai, az öngyilkosok temetői nem bizonyitanak többet, mint azt, hogy vannak gyönge, nem életrevaló emberek. Mig maga a nagy élet szakadatlanul szünet nélkül pezseg, bármit tesznek a nők a férfiakkal. Napsütésben kell felülni a háztetőre, Rezeda bácsi és onnan nyitott szemmel körülnézni, nem pedig éjszaka, a hold és álmok csalékony világánál.“

„Ó, engem ne tanits az életre, barátom. Én minden esztendőben vetettem és arattam, néha sárkányfogat és boldogtalanságot termettek mezőim, néha azonban -153- olyan füveket gyüjtöttem össze, amelyeknek teájától egészséget nyertem, – felelt Rezeda ur. Soha sem következtek rám egyforma esztendők. Tavaly például csak negédes úriember voltam, aki a negyedik emeleten lakik és kacérkodik a boldogtalansággal, betegséggel. Mig ez évben valóban úgy érzem, hogy valami baj fenyeget. Nem tudok örülni szerelmemnek, amelyet olyanformán találtam, mint a bolond a drágakövet. Nem tudok örvendezni, hogy megifjodtam, száraz fává lett szivem hangot ád, mert a közelgő vihar szele az, amely megrázza a galyakat. Szomorú, vagyok én, mint ahogy ez illik is egy negyvenéves férfihoz. Ne gondold, hogy végleg megvakultam és nem látom a tükörben ősz hajaimat, hervadó szemeimet, fogyatékos kedveimet. Jól látom, hogy utolsó szerelmem olyan tragikus, mint a cirkuszi bohócok hülye játéka, amelynél búsabb emberi tragédiákat nem találtak ki a szinpadon. És nem tudok többé fölényes, megvető, bölcs lenni az eseményekkel szemben, amelyek körülvesznek. Többé nem néző vagyok mint negyvenesztendős koromig voltam, hanem ott ugrálok magam is a porondon és seprő van a kezemben, amellyel magamat és másokat ütlegelek. Elgyengültem, pajtás. Nem tudok többé a hamisjátékosok és bölcsek nyugalmával bólongatni a kutyaugatásos szenvedélyeknek, amelyek megrohannak. Nem tudok többé legyürt kalap alól, közömbös kedvvel nézegetni, mikor a legnagyobb tétem van elveszendőben, nem értek már a kártyakeveréshez, okos emberek gondolkozásához, -154- úgy lengek érzelmeimben, mint az akasztott költő a szegen.

„Idáig álarcoskodás, szinészkedés kedvéért zajongtam a multszázadbeli érzelmes életekért, manirokért, szerelmekért, bohóságokért, kék frakkért és krinolinokért. Magamban mindig tudtam, hogy a régi vizivárosi temetőben fekvő öngyilkos-szerelmesek egy elhibázott korszak szentimentális és képzelgő hatása alatt végezték ki magukat. Komédiás kedvem okozta, hogy azt prédikáltam: legjobb megszökni otthonukból a fiatal nőknek az éneklő lovaggal és padlás szobában tengetni életüket a szerelem mindenhatóságából. Bennem rejtőzött gonoszság vezette a szavakat, amelyeket hiszékeny, beteges hajlamú nők fülébe eregettem, hogy válasszanak titkos szeretőt, mert ugyanigy tettek már a nagyanyáik. Utánoztam multszázadbeli érzelmes férfiakat azoknak szive nélkül. Az állatszeliditő tekintetével mutogattam véres húst az állatoknak, amikor bünös gondolatokra és kivánságokra tanitgattam a nőket. Mindig tudtam, hogy hazudok, szinészkedtem még akkor is, midőn szerelmi szenvedést játszottam. És most végre itt állok festék és paróka nélkül, megvetett helyzetben, mint azok a férfiak, akiket mindig kinevettem: szerelmes vagyok egy érdemtelen nőbe. A ravaszág hidja, amelyen az élet meredélyeit eddig jártam, hirtelen véget ért és lehet, hogy lezuhanok. Úgy ugatnak a bensőmben szenvedélyem ebei, hogy sikolt megrémült szivem, mint a koldusgyermek. Mit tegyek, hogy visszanyerjem -155- régi jóeszemet, kényelmes, hüvös önzésemet, hogy megtaláljam álruhámat, amelyben eddig az emberek között jártam?

„Olyan ez a szerelem az én életemben, mint az utolsó postakocsi, amely egykor elindúlt megrakodva múlt századbeli utasokkal a fogadó udvarából. Holdvilágképű nők, beesett, arcú férfiak, érzelmes szivek, régimódi szerelmek sirigtartó hűségek foglaltak helyet a postakocsin, amely utoljára hagyta el a várost. Elment a póstakocsival a múlt század minden regényessége. A kocsis fején az utolsó postillionkalap. A kocsi tetején az utolsó táska, amelyet ripszből, virágos szövetből varrtak nagyanyáink. A kocsi belsejében az utasok, az utolsó érzelmes, rajongó férfiak és nők, akik elmenekülnek a városból a közelgő modern élet elől. Erre az utolsó kocsira pakkoltak fel mindent Pesten, ami szentimentális gyöngédség, finom érzelmesség, bölcsődal enyheségű álomszerűség, önfeláldozó hűség volt a városban. Ez a kocsi vitte el a városból azokat a nőket, akik utóljára szerettek…“

„Fogj be, János. A gyógyulás utján vagy. Menj a Borz-utcába és nézd meg mit csinál ott szerelmed.“

A kapu kéznyomásra engedett. Rezeda ur dobogó szivvel, macska-léptekkel haladt végig a szőnyegeken, mert eszébe jutottak azok a nők, akik itt évtizedek alatt megfordultak. Hogy csuklottak az ijedezéstől, hogy repültek a félelemtől, hogy dugdosták a -156- fátyoluk alatt kétségbeesett zokogásukat azután úgy elfelejtettek mindent, mint egy régen hallott valcert. De most nem tudott e régi szépekre gondolni, se mosolyogva, se megbocsátással. Friss parfőmjük, hófehér ingük, választékos szavuk, ünnepélyes harisnyakötőjük, titokzatos fátyolkájuk gyülöletes volt előtte, mert ugy érezte, hogy ő az a férfi, akit ezek a régi nők odakünn hagytak a Dunaparton ácsorogni, amint „szabónőjükhöz“ egy percre felsiettek, ő az a férfi, aki Nagy-Kristóf-szobránál türelmetlenül, nézegeti az órát, vagy a suszterszagu párisi-utca kirakatait szórakozottan szemlélgeti kedvesére várván… Ő volt most mindazon férfiak eggye, akiket ebben a házban megcsaltak.

A szerelmesek teljes biztonságban érezték magukat. Sokáig nem vették észre, hogy Rezeda ur a lakásban tartózkodik. Átadták magukat annak a mohó szerelemnek, amelynek emlékeit Pompei és Herkulánum házaiban is feltárták már az ásók, találván a romok alatt összeölelkezett párokat, akik nem vették észre büvöletükben, hogy a Vezuv lávája szakad be a háztetőn.

A fali szőnyegeken a vadászok és kutyák tovább üzték a szarvast. Alvinczi Eduárd olajban megfestett képe keleti büszkeséggel állott. A karosszékek, asztalok a legnagyobb közönnyel maradtak helyükön, a szőke osztrák ezredes arcképe mindig a távolba nézett, a fehér cserépkályha-szobor nyugalommal hallgatott arról, hogy előtte téli délutánokon borongó férfiu üldögélt, a régi metszetek el voltak -157- foglalva a maguk korával, a maguk korabéli emberekkel, akiknek hajlamait és szenvedéseit ki kellett szolgálniok mindaddig, amig élnek, Gavrani rajzain mindvégig sétálgatnak az ópestiek, lengő szoknyákban a nők és kürtőkalapban a férfiak a Muzeum előtt, vagy a borus Dunaparton, és a kutyák is gondtalanul szaladnak a járókelők lábai között… Állt itt a világ kereke e csendes házban és ügyet sem vetett a csend arra a jelenetre, amely isten tudja hányadszor játszódik le a falak között, siket volt itt a pamlag a szerelmes szavak, kacajok, édeskedések iránt, mint egy régiségtől megfeketedett gyóntatószék a mindennapi bünök iránt. A szétvetett lábu fotelek nem csodálkoztak az észbontó csókokon, a szőnyegek szürkén nyultak el, mint a sivatag, amelyen épen az imént vitték át teveháton a földkerekség legszebb nőjét. A versenyparipák és zsokék képmásai a levegőbe bámultak, megszünt részükre az élet, mióta utolsó versenyüket nyerték. Az asztalfiókban heverő halott levelek nem zizegtek, hisz tudták ők azt régi időből, hogy mily bolondok a férfiak, mily önfeledtek a nők.

Rezeda ur, aki a spanyolfal megett üldögélt, oly mozdulatlan volt, mint egy indiai bálvány.

Végre eltávozott Engelbert, fütyörészve, bucsu nélkül, a folyosóról behallatszott köhögése, a kapu zárult.

Antónia kerekre nyitott szemmel bámulta a spanyolfal megül előlépő Rezeda urat. Nem ijedt meg, -158- nem takarta el az arcát, sem mezitelen keblét, csak piros papucsát kapta le lábáról védekezően.

Rezeda ur hosszu léptekkel ment végig a szobán. Nem mert a leányra nézni, nem merte felvetni a fejét, lélekzetét visszafojtotta, öklét szorongatta, a szive ugy nyilallott, mint a gyönyör szenvedése, amelyet a vértanuk érezhettek, az ajka csaknem kirepedt a szomjuságtól. Szótlanul odavetette magát Antónia lábaihoz, hevesen, őrjöngve hörögve kapta el a leány mezitelen lábait, nem lehetett tudni, megöli vagy megőleli a leányt… Antónia mindenesetre a fejére ütött a papucsával.

„Nem bántalak,“ – szólt Rezeda ur oly hizelkedve, mintha megverték volna. „Törjön le a kezem, ha egy ujjal is nyulok hozzád. Pusztuljak el, ha kivánom halálodat. Szeretlek, mert megtébolyitottál.“

Antónia e napon szőke volt és ugy világitott kék szemével, hattyu vállával, mint a drágakő, amelyet hosszu rabság után elővesznek a láda sötétjéből. Fényesség áradt az ujja hegyéből, a kebléből rubint villant elő, üvegharang csengett a feltörő zokogásából, paradicsomi bün párázott a térdén, Venus-konytyából füstölgött a bün, a lábhajtásán vékony selyemszálak voltak, amelyekre szakállas férfiak felakasszák magukat. Nő volt, vampir-élességgel nyilott fel -159- a szája, midőn Rezeda ur félőrülten zokogni kezdett a térdei között.

„Ne sirj, nem történt semmi, hisz téged szeretlek egyedül az egész világon,“ – huzta a gyönyörü hegedühangot Rezeda ur fülébe.

Rezeda ur elhomályosult tekintetét felvetette. Az ujját a leány kinyitott tenyerébe tette, végigsimogatta az ujjait és zokogva mondta:

„Ez meglőtte,“ szólt a mutatóujjhoz. „Ez megsütötte,“ folytatta tovább a gyürüs ujjhoz intézve szavát.

„Emez pedig megette,“ nevetett közbe Antónia, mint a csengetyü. „Te nagy kópé!“

Rezeda ur elhallgatott, mintha nem jutott volna eszébe a játék további folytatása.

Antónia segitett neki, figyelmesen a Rezeda ur szájába tette a kezét mint egy jó tanitónő.

Szótagolva folytatta Antónia. „Kere-kecske, dombocska, merre szaladt a nyulacska?“

Aztán elnémult és Antónia bámulatába fogott. Mintha ez az egy női lény egyesitette volna magában -160- mindazokat a nőket, akik Rezeda urat szerették és megcsalták, mindazokat a nőket, akiket Rezeda ur szeretett és soha el nem felejtett, az érzelmes barnákat, könnyed szőkéket, kékszemü vöröseket. Kerekre nyitott szemmel nézte a leányt, mint a női szentképet nézegetik elhagyott kolostorokban világtól elvonult szerzetesek. Rámeredt, mintha e naptól kezdve élete végéig többé nem láthatna szemeivel más nőt, mindig csak ez egyetlent, e gyönyörüt, e tragikust, napsütésben és éj setétjében, a sárga őszi fák alatt és hulldogáló hópelyhekben, az utazás elsuhanó tájain, valamint az elmebetegek csendes házában.

Lábjegyzetek.

1) Lásd: az Őszi utazások a vörös postakocsin cimű regényt.

2) Lásd: A vörös postakocsi cimű regényt.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAGY KÓPÉ: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Nagy kópé: Regény

Megjegyzések:

NAGY KÓPÉ

I.
Május.

II.
Pünkösd.

III.
A kioszkban.

IV.
A régi királyság.

V.
Égi lény a Borz-utcában.

VI.
Part-részlet az óbudai Dunán.

VII.
Sárga ház a fák között.

VIII.
Séta a város kapuin belül.

IX.
Szent Margit tisztelete.

X.
A nagy kópé.

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Nagy kópé: Regény

Megjegyzések:

NAGY KÓPÉ

I. Május.

II. Pünkösd.

III. A kioszkban.

IV. A régi királyság.

V. Égi lény a Borz-utcában.

VI. Part-részlet az óbudai Dunán.

VII. Sárga ház a fák között.

VIII. Séta a város kapuin belül.

IX. Szent Margit tisztelete.

X. A nagy kópé.

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

I.
Május.

II.
Pünkösd.

III.
A kioszkban.

IV.
A régi királyság.

V.
Égi lény a Borz-utcában.

VI.
Part-részlet az óbudai Dunán.

VII.
Sárga ház a fák között.

VIII.
Séta a város kapuin belül.

IX.
Szent Margit tisztelete.

X.
A nagy kópé.