The Project Gutenberg eBook of Ne engedjük a madarat… s más holmik by István Tömörkény

Előzetesen természetesen bocsánat a mészárosipari segéd uraktól, de nekik is jobban illett, mikor még úgy hívták őket, hogy székálló-legény és olyan alkalmasak voltak a magyar csizmában, a melylyes fehér kötőben, oldalukon a lánczon csüngő és sárgaréznyelű fenővassal, hogy szinte gyönyörűséggel mentek a mészárszékbe húsért azok, a kiknek ez is a foglalkozásuk volt. Ma bizony bár a legények itt is, másutt is segédek és üzletvezetők, – kivétel azonban a hajózat, mert a hajózatnál hajóslegények vannak.

Azt lehetne most már hinni, hogy a hajózati legények mind csakugyan legények. Pedig dehogy. A nóta ugyan beszél hajóslegényről, halászlegényről, a kik különféle ifjú és bohó szerelmi történeteket művelnek; -4- hiszen igaz, vannak ilyenek is, de nem mind ilyenformák. Nem lehet idővel mindenkiből kormányos, sem gazda; ez itten egészen úgy van, mint a katonaságnál, hogy nem lehet mindenkiből generális, hanem meg kell elégednie a kisebb kenyérrel. Ilyenformán a hajóslegény idő multával csak névszerint legény, amúgy pedig feleséges ember, a kire, ha itthon van, otthon főznek és mosnak. Mert ez a rendes állapot.

De mégis csak vannak ritkaságok. Némelyik emberen eljár az idő, de nem jut az eszébe asszony után nézni. Talán más volna a dolog, ha valamely leány megkérné. Azonban ez nem szokásos, a legény úgy véli, hogy ráér arra még, egyszer aztán csak kifogy az időből, mert az elhalad rajta is: marad azután magánakvaló vén hajóslegény. Különös életet folytat, tavasztól őszig ugyan épen csak olyant, mint a többi, hanem télire, mikor a hajók a jég közé befagynak s ő maga a szárazon marad. Ilyenkor várja, a míg elmulik a fagy, egyéb dolog amúgy sem lévén. Jár-kel a parton, ha süt a nap s nézi -5- a jeget. Máshol ilyenkor nem igen szeret tartózkodni, mert a többi hajós is ott van. Az a kaszinó. Ott igen régi történetek adódnak elő különféle veszélyes hajózatokról, a mik történtek különböző országokban, mert ezek messzejáró emberek, hajóznak olykor a bajor vizeken, máskor lemennek Galatz alá a Vaskapun keresztül. A szótalan nép nyelve megered. Tavasztól őszig ünnepjük jóformán csak akkor van, ha kénytelenségből valahol part mellett hever a hajó. Ellenben a tél egyvégtében ünnep, mert nincsen munka. E dologtalanságban hát a víz széle az a hely, a hol az unalmas, szürke napból néhány órát beszélgetéssel eltölteni lehet. Ilyenkor hallani aztán, hogy miként lehet megfőzni a varjut, meg hogy lehet az előzködő hajó vontató lovait farkashájjal megvadítani, hogy mind szerteszalad, meg minden más egyéb ilyesféle beszédek történnek.

Ez nem mind igaz ugyan. Tudvalevő, hogy a messziről jött ember sokat beszélhet. Ilyenkor hallatszik:

A beszédek nyomán fogadások is köttetnek itten, egy garas ára pálinkába és egy fél sóskalácsba. Ez délelőtt történik, az emberek elóvakodnak a parti kurtaboltba a sóskalácsért, azután pedig hazamennek ebédelni, délután pipázván otthon szorgalmasan. De nem sokáig, mert négy óra tájban sötétedni kezd s hogy a világítóolaj ne fogyjon, inkább lefekszenek. Nyáron, ereszkedőben lefelé, úgysem alszanak éjszakákon át semmit.

Nono. A ki hazamehet. De mit csináljon az, a ki nem mehet haza. Bár hisz ugyan valóságképen mehetni mehet, de hova? A vén hajóslegény otthona csak egy kamra, a mit ősztől tavaszig hónapszámra árendába vesz, az is fütetlen; ebédet meg ugyan ki főzne neki? Tarisznyából él. Van néha otthon szalonna, kenyér, ha pedig nincsen, a kis kurtaboltban is meg lehet ebédelni a töpörtőt és a sóskalácsot. A mivel azután tökéletesen el van intézve a táplálkozás ügye. A hajós megszokta, hogy őszi hűvösökön a hajón a hideg «bas»-ban aludjon, hát a hideg kamrában is lefekhet, ha akar a suba alá, -7- délután való pihenésre, csakhogy az idő teljen.

Ha pedig nem akar, elmegy a korcsmába. Ott sem szokás ugyan egy szál vendég kedvéért mindjárt délután megrakni a kályhát, de valami meleg mégis csak van, az ablakon ki lehet látni a partra, a jégre, a hóra, a miben varjak kergetik egymást. Továbbá lehet a sarokban szeliden aludni is egy kicsit: a helypénz meg van fizetve a kiparancsolt két deczi borral. A gazda a másik sarokban szunyókál, olykor felébred, mikor a pipáját a kezéből a földre ejti. Ilyenkor utánanyul. A vén hajóslegény is feltekint s látván, hogy a gazda felvette a pipát, rendben levőnek találja a dolgot s a sipkában és téli bundában újból alvásba kezd. Csend van. Odaát a konyhában némi zörgés olykor: mosnak vagy vasalnak, edények csörgése álmosan hallatszik befelé. Az óra ketyeg s a bormérőasztalon egy szódavizes üveg, melynek elromlott a csapja, néha csöndesen szipog.

Már úgy egész délután három óráig van az idő, az öreg harang szomorú kongó szava -8- az ablakok fagyos üvegein át a nyugalom ezen csöndes télesti helyére beszáll.

Hasonlókép teszi Jóska öreglegény is. Néznek egymásra. Hétköznap van, ilyenkor legfeljebb estefelé, lámpagyujtat után vetődik be egy-két vendég: utasok, a kik a víz hosszában gyalog haladnak valamerre s egy pohár melegítőre betérnek. Azt is leginkább állva iszszák meg, a tarisznyát a vállukról le nem veszik s haladnak tovább, tünnek el a hópelyhes éjszakába: menvén ily nehéz módokon a kenyér után.

Jó szerencse, hogy más hajóslegények is vannak a világon, nemcsak a Jóska. Jön a Lőrincz, márhogy Joó Lőrincz, a kit máskép Heveder Miskának is neveznek, de ilyenkor elő szokta venni a bicskát. Azt mondja:

– Azért, mert grétára nem adok annyit. -9- A tél elején, a mikor eldanoltad, a mit a nyáron kerestél, más helyen tánczoltál a biliárdasztalon, hitelbe most meg ideszorulsz. Ölégödj mög három decivel.

Amaz kénytelen elfogadni az ajánlatot. Lőrincz ugyanis hamarosan elkorcsmázta a pénzét s most már a tavaszi keresményre tartozik előre. Megfizetni megfizet ugyan, ha másképen nem: ledolgozza, mert hajósgazda a korcsmáros is, de másként bormérő-becsület, hogy semmiféle könnyűelméjűségnek tér ne engedtessék. Az erre vonatkozó irányító vers ezen elveket tartalmazza: Itt nincs hitel, Szabott ár. Ha nincs pénzed, Ne igyál. Idd meg a bort Hidegen, Tedd ki a pénzt Melegen. – Az is bolond, a ki meg nem érti.

Kiteszik Lőrincznek a poharat a középső asztalra, azátán újból csönd, ülnek hárman háromfelé. A míg olyan sötét nincsen, hogy egymásnak vaktában nekimenne az ember, nem szokás lámpát gyujtani.

– A míg egymást látjuk, – véli a bormérő – kár a világítóolajat fogyasztani. Darvadozzunk. -10-

A darvadozás a sötétben való beszélgetés művészete. Arról is jó takarékosság szempontjából, hogy nemcsak a világítóolaj nem fogy, de a dohány sem, mert hiába szívja az ember a pipát, nem ér az semmit, ha nem látszik a füstje.

Ha a borban pedig muslicza volna, hát – hát akkor muslicza van benne. Nem túlságos baj. A buczkai bornak a muslicza a nemesi oklevele. A muslicza a spirituszból hamisított borba nem megy bele meghalni, halálát tiszta italban keresvén. Ez így állván, azt mondja Lőrincz:

– Micsoda madarat? Talán megbolondultatok? Hát hagy vigyék, ha akár fáczánmadár is. Mi baj van abban?

Tudniillik, vagy legalább is tudni kellene mindeneknek, hogy az Ignácz szintén hajóslegény s mikor télen be van fagyva a mesterség, madarakat tanít fütyülni. Feketerigókat. Ha van rá vevő, eladja. De van neki egy rigója olyan, hogy azt eddig semmi áron senkinek oda nem adta, annak híre van, az nyáron át a hajóban szokott fütyülni, de rettentő módon érti a fütyülést s bármerre, akár a Dunán, akár a Tiszán úszik a hajó, minden vízenjáró tudja, hogy a mely hajón a feketerigó ilyen borzasztó szépen fütyöl, ott, ugyanazon hajón tartózkodik Porkoláb Ignácz öreg hajóslegény.

Miért viszik ki a madarat a városból? Mi az, hogy kiviszik a városból? Mert a hajó, a melyen Ignácz a madárral van, akkor is egy darabja a városnak, ha akár a bajor vizeken úszik is. Nyilvánvaló tehát, hogy a hajó nem viszi ki a madarat. Mi viheti ki vajjon? Nem más, mint hogy Ignácz is csak öreg hajóslegény, tél van, a pénz elfogyott, el kell a madarat adni. Miska szinte felhördülve szól a sarokból: -12-

Nem tréfabeszéd. A szomszédparti bormérőben egy túlatiszai rácz ember tizennyolcz pengő forintokat kinál a madárért és Porkoláb Ignácz nem tehet mást, mint hogy odaadja.

– Nem – felelik Miska és Lőrincz. – Ilyen csak egyszer adódik elő az életben, ilyen madár.

Miska elkeseredettségében még borozik egy darabig, vesz Lőrincznek is. Azután a tetthelyre mennek, hogy megakadályozzák a csúfságot. De nem lehet semmit sem tenni. Miskának van még ugyan kilencz pengője, de Lőrincznek alig csak pár garasa van. Ignácz is ki van fogyva egészen. A Pájó pedig, a rácz, különben közébük tartozik valamennyire, mert lovas hajóvontató, a tizennyolcz darab ezüst tallért csörögteti a keziben. Miska és Lőrincz bús tekintetet vetnek Ignáczra.

– Hát nincsen az egész városban, a ki -13- segítsön? – kérdezi keserűen Miska. – Hát kimönjön a városbul a madár?

Ignácz elkényszeredetten néz rá a boros palaczkok mögül, a miket az alku könnyebb lebonyolítása czéljából már a Pájó hozatott.

– Majd tanítok másikat – mondja, épen csak hogy mondjon valamit, de maga sem hiszi, hogy igazat beszél. (Ilyen rigómadár, mint ez volt, nincsen több.)

Többen, a kik az asztalnál ülnek, sajnálkoznak. Csakugyan nem kellene engedni. Össze kellene inkább a pénzt hajigálni, ha már Porkoláb úgy áll, hogy még a madarat is eladja.

Azonban tél van. Munkátlan, hideg, szomorú, nyirkos és ködös téli este. Haj, a ki teremtette, haj…

– Nem löhet az ilyesmit engedni. Pájó, a tavaszon belédvágom a csáklyát, ha azt a madarat a városbul kiviszöd, te gyíkfejű.

S ránéz a madárra, mely a szomszéd asztalon ugrál a kaliczkában, félig leborítva kendővel.

Most Miskában komoly harag támad. Ez a vontatós rácz így mer velük beszélni, magyar hajósokkal, pedig belőlük él a macskalovaival egyetemben. Lám. Miskában homályosan olyan gondolatok támadnak, hogy a rácz aligha verte el úgy a pénzét, mint ők; de azután más ötletre tér:

– Várjunk, várjunk csak! – kiáltja. – Nem köll odaadni a madarat. Majd én szót értök.

Miska ezzel, még Lőrinczet is otthagyva, kihalad a tetthelyről s miután türtőztetni akarja a haragját, az ajtót is szeliden akarja betenni, ennélfogva becsapja erősen. Nem baj no. Nem messze kell menni, csak épen néhány ház ellen a másik korcsmába, a hol ezelőtt volt.

– Hát – feleli a bormérő – mi volna, -15- te hetrefüles. Nem tartok én hivogató lámpást, mit akarsz? Ha van vendég, möggyútom, ha nincs vendég, nem gyútom.

Már gyútja is. Miska e foglalkozást kissé bizonytalanul nézi. Fél szivar van a kezében, rágyujtana, de az asztalokon csak gyufatartók vannak, gyufa nincsen (a ködben megnyirkosodik ugyanis).

– Várjál, – feddi a székről a korcsmáros – látod, hogy a lámpát gyujtom. Majd azután adok egy szálat a zsebbül.

– Szücs úr, – szól Miska – Szücs úr, ez világéletben nem lát több olyan madarat Ne hagyjuk, Szücs úr.

– Hát, már nézze csak. Tizennyolcz forint a madár. Neköm van még kilencz pengőm. Majd csak kinyílik az idő. Adjon hozzá még kilenczet Ne engedjük a madarat a városbul. -16- Nem bánom, azután, ha egészen magáé lössz is, de ne engedjük. Vögyük mög mutyiba.

– Hát bolondnak nézöl engöm, Miska? Hogy én pénzt adjak olyan madárért? A tágvakkot fujja, a közönséges marsot fujja. Le tudja híjni a kaszárnyaárestánczokat. A generálmarsot fujja mög a czapistrángot fujja.

– Hát aztán azt gondolod, hogy nem volt énneköm ezökbül ölég katonakoromba? Mi? – Hát hiszen ha szórakozni akarok, ott van a belső szobában a muzsikáló óra, fölcsavarom, aztán a Rákóczi-indulót muzsikálja, nem a czapistrángot meg a generálmarsot, te?… Hogy még én alapodjak bele pénzzel abba a madárba? Ha ingyen hoznád ide, akkor is kivetném. Neköm ne fujja le a kaszárnyaárestánczokat, mert csak elszomorodok, hogy valamikor engöm is úgy fujtak le. Ha katona löttél volna, te is így gondolkoznál, a hogy én. Kossuth-nótára tanítsátok a madarat, -17- akkor majd megvöszöm, de nem generálmarsra. Eredjetök föl vele Bécsbe, adjátok el a hadügyminiszternek… De ide ne hozd, mert kitekeröm a nyakát.

Miska megdermedve hallgatja a beszédet. A kezével lassan legyint a levegőbe: egyszer, kétszer, háromszor. Vége, vége, vége van a dolognak. Tönkre mentünk, sülyed a hajó… a politika ismét művészeti kérdésekbe ártotta bele magát. Szó nélkül áll fel s kimegy a partra, igyekezvén az ajtót csendesen csukni be, minélfogva becsapja. Innen ki kellett jönni, amoda vissza meg nem mehet, igéretét be nem válthatván. Különben is, amott nyílik az ajtó s a nyomában támadt fénysáv mutatja, hogy Pájó viszi is már a madarat.

Miska fölmegy a partra, a töltés koronáján leül. Rumunyok, szerviányok és egyéb népek országai felől szelid déli szellő fuvalma halad fölfelé a partok között, mint fecskéje a tavaszi olvadásnak. A havacska már olvadozik a jegecskén s a vizecske is itt-ott fölüti a fejét a gyengülő jegecske között. Minden hajósléleknek örvendetes ez. -18- Miska most nem látja. A túlsó oldalon, a tápai rét felől munkában vannak ama bizonyos hat tótok, a kik ilyentájban hosszú rudakkal a holdat az égre feltolni szokták. A hold felszáll, rengve libegvén a ködben és az ébredő föld illatos páráiban. Nagy veres képével nevetve Miskára tekint:

– Ne beszélj, ne beszélj, – mormogja Miska – te is csak olyan akasztófára való vagy, mint a többi. Ilyen madarat kiereszteni a városbul! Már látom, hogy neköm is rácznak köll lönnöm…

Senki sem felel. Miska feje gyöngéden lehanyatlik. Csak a túlsó oldalról, a hol a száraz jegenyenyár tetején fahegyben ül egy vén varju, hallatszik feléje a kiáltás:

TALPAS ÚRI MÓDBAN.

Ha a kutyának sok a kölke, nem birja valamennyit kellő anyai gonddal fölnevelni, ennélfogva a felét elvetik. Ha hat volt, marad három, ha öt volt, marad kettő. Az elpusztultak a haláluk árán úgy építenek utat az élethez a megmaradottaknak. Ez általánosságban így van. De történnek kivételek is, mert az lehetetlenség, hogy kivételek ne történjenek, miután az ujjunk sem egyforma. A kutyák világában, a kutyai társadalomban a puli-kutya létezik ilyen kivétel gyanánt. Azt ugyan kicsi korában el nem dobják, hanem ott marad az anyja mellett, mindaddig, míg csak fel nem nő, hogy valamely embernél önálló foglalkozást vállaljon.

No, nagyra ugyan azért nem növekszik. Alig nagyobb, mint egy oláh sipka, de ha megnyirnák, akkor is csak a fele volna. Mert -20- igen szőrmócz állat a puli, ő maga alig látszik ki a testi bundájából. Némelyiknek még a szeme sem látszik. Esős időben tele van ragadva sárral, földkolonczokkal a csunya kis jószág. A külső testállását tekintve, nincs is rajta semmi kedvelni való. Kiállításokra nem viszik, bár a mennyi esze van, nem is menne ilyen hiábavalóságokra. Neki ugyanis ez a kiváló tulajdonsága, hogy esze van.

– Több, mint némelyik embernek – véli róla a juhász, a kinek segítőtársa és munkás legénye az értelmetlen birkaféle népnek egybentartásában.

Hasonló módon vélekszik felőle a gulyásos ember is, a ki szintén pulikkal veszi körül magát, hogy nagy állatait, mérges bikáit a tágas mezőkön annak rendje szerint kormányozhassa. A nagyfajta kutyákról, komondorokról apránkint letelik a világ. Elvesznek és elfogyatkoznak. Régente kellettek a nyájhoz is, hogy az aféle kószabetyárt, a ki lóhátról lopta a birkát, leszedjék a lóról. Gulyához, méneshez is szükségesek voltak, éji harczokat víván ott a réti farkas ellen. De a lovon járó -21- kósza betyár már elmult. A rétek elmulván, a réti csikasz is elmult. Ha nincsen panaszos, nem kell a biró, ha nincsen tolvaj, minek a perzekutor, a komondorok így apránként fölöslegessé váltak, csak némely tanyaházban tartanak még belőle egy-egyet magnak, egykori szép híréért. De a farkassal már nem kell háborúba állniok, az egykor a nyakukra vasalt szeges örvekre már semmi szükség sincsen. Azelőtt kellett ez nagyon, mert a farkas a kutyát a nyakánál fogva szokta elkapni. No de már nem jön le a farkas még az erdélyi országból sem. Mert a Maros partjain azóta megritkultak az erdők, nincsen már neki útja, amin át orozva leóvakodhatna jámbor alföldi pásztorok birkái után – szóval, bármit beszéljünk is, tény dolog, hogy a komondorok már csak czifraság gyanánt vannak, a hol vannak, ellenben a puli annyira szükséges, mint a falat kenyér. De drágább.

Mert a mi például a juhászos életet illetné, oda szükséges a szamár is. A szamár az elüljáró a birkák között, viszi a szűrt, továbbá a kanalat, bögrét, sót, paprikát, kenyeret, -22- tarhonyát, hagymát, szalonnát egy zsákban, viszi olykor a juhászt a hátán s ha jó kedve kerekedik, úgy eltánczol a mezőn a birkák között, maga ordítván a tánczhoz a nótát, hogy azt nézni és hallgatni szórakozás meg gyönyörűség. És nem sok tartózkodik belőlük a föld hátán. Hosszú életűek ugyan, mert ritkaság az, ha csak minden ezredik ember látott is döglött szamarat, mégis kevesen vannak. És habár kevesen vannak is, mégis kint a mezőkön az értékük régi időktől fogva úgy van megszerkesztve, hogy két rendes, nyájjal járó szelid szamár együttvéve ér csak annyit, mint egy puli.

Van eset, hogy az úrféle is ráköti magát arra, hogy neki is kellene a szőlője udvarába egy puli kutya. Nem úrnak való pedig. Persze szerezni nehéz. Híre jár ugyan kint, hogy az a városi úr, a ki nemrég vett itt nem messze szőlőt, aztán nyáron át ide kijár, adna öt pengőt egy fia puliért. De az a hír csak úgy bemegy az embernek egyik fülén s a másikon kijön. Nem adnak rá sokat, vagy épen semmit sem. Legfeljebb nevetik. -23-

Azután hallomás volt a felől, hogy nem öt pengőt, hanem hetet is adna már. (Fiskális ember, telik a stemplibül…) De azért ezzel sem törődtek. Inkább szorgos gonddal ügyelnek a pulikra, a hol voltak, hogy el ne lopódjanak. Bár hiszen ilyen esetben bajos lopni, mert csak kiderült volna, hogy ki adta el a pulit a tekintetes úrnak és van törvénye a kampósbotnak meg a bicskának is. De mégis a pulikat most jobban szerették, kenyérhéjat többet vetettek nekik, ámbátor az ilyen szűk világban, a milyen most van, bizvást megeheti az ember maga.

Egy napon az úr, a hogy kocsin halad a szőlője felé, az útszélen a legelőn kisded birkafalkát lát, őrzi egy juhászlegény meg két puli. Szóba áll.

– Biz az nem sok, mert összevissza csak negyvenkettő, mert a többi eladódott – mentegeti magát a legény, hogy csak ilyen kis gond van rábizva.

– Nono – neveti az úr – nem akarok még vele kereskedni. Hanem az egyik pulidért adok tizennyolcz koronát. Az épen kerekszám kilencz ezüst forint. Hiszen ennyi bürgéhez elég egy puli, hallod-e?

– Hát az igaz – véli a juhászlegény – egy is el van velük. De hát nézze csak, egy testvér a két puli.

– No csak annak lesz jobb élete, a melyik a tanyába kerül. Mert ott a maga házában lakik, az étele kijár, meleg ételt eszik… No… hát tiz pengő, tiz ezüst forintos tallér kell-e érte? -25-

A legény néz az úrra, a kocsira, a lovakra, szurkálja botvéggel a szikes homokot.

– Kétközben van már – gondolja magában a kocsis, pedig hiába gondolja, mert egyszer csak nagyot döf a bottal a homokba a legény és azt mondja:

– Hát akkor gyerünk tovább – mondja az úr. – De ne felejtsd el, hogy a tiz pengő mindig itt van a puliért. Aztán azt se felejtsd, hogy ha a gazdád azt a negyvenkét birkát is eladja a többi után, akkor még az egy puli is sok lesz, nemhogy kettő.

A kocsi megindul, ezt az utolsó érvet ott hagyván gondul a legénynek. Hát hisz ez csakugyan, hogy csakugyan. Ez a falka úgy is folyton-folyvást vékonyodik. Egyszer csak elfogy. Azután tiz pengő. Sok helye volna nagyon, amúgy is az ősz bekövetkezvén. Csizma is elférne nagyon. Aztán a gondolatok világában fölbukkan egy tajtékpipa képe, a milyent bent a városban árulnak… A juhász egyszer csak nagyot kiált a kocsi után:

Meg is állnak, még vissza is fordulnak, tudják, hogy most már bizonyos az alku. Mikor megállnak a juhász előtt, a kocsis már azonnal szedi is elő az első ülés alól az üres zabos zsákot, a mibe majd beleteszi a pulit. A juhász szól a Talpasnak, a kutya előjön a juh mellől s néz az emberekre. A juhász fölemeli a háta bőrénél fogva s beleereszti a zsákba.

És a pénzt kiolvassa. Nem is papirpénzt, hanem ezüstöket. A puli nem vinnyog, de mozog a zsákban. Mit gondolhat ilyenkor a puli, tulajdon elárultatása felől? Ezt bizonyosan nem tudni. Elvégre úri kutya lett belőle. Ez bizonyára vigasztalja a juhászt is, mikor a kocsi tovább halad megint s ő egymagára marad a birkák közt a másik pulival.

Talpas elment, Talpast viszik. Nemsokáig ugyan, mert a hely nem messze van, a legelő oldalában, a szőlők szélén. Mikor Talpast a zsákból egy úritanya kerített udvarán kieresztik, -27- első sorban szétnéz, hogy miféle hely az, a hová jutott. Egy pincsikutya meg egy vadászkutya barátságosan közelednek. Az első benyomások kedvezőbbé tétele céljából egy darab kenyeret hoznak a Talpasnak. A konyhából pedig valami meleg mosadékot. Sava is van, zsirja is van: ez jó. Nem is hagy meg belőle Talpas egy szikrát sem.

Most a gyermekek kezére kerül. Azok ajnározzák. Mindent elmondanak Talpasnak. Hogy a pincsi bent alszik a szobában, a Hector az ereszet alatt, a Talpasnak pedig háza van, rendes háza, fából készítve, belől szalmával kirakva, mellette egy csorba tál ivóedénynek, a mibe mindig friss vizet merítenek a kútból.

Ilykép a házban a félelem, hogy Talpas mint aféle vad pusztai bugris, idegenkednék az új helyzettől, teljesen megszünt. Talpas kezdte már másnap a kissé elhatalmasodott pulykafélét rendbeszedni s általán az udvarbeli ügyek után körültekintést mutatott. Pár nap alatt egészen megváltozott. Más világ ez. A hányszor a gazda eszik, annyiszor a kutya is. Különböző finom csontok, mert -28- tanyahelyen leginkább csirkék, kácsák s egyéb gyenge lények evése szokásos. Talpas, mikor először érte langyos fürdő, utána olyan féktelen ugrándozásokat művelt örömében, hogy mindenek nevették s még az életúnt pincsi is kedvet kapott bohókás kutyajátékokhoz. Aztán megkefélték, szőréből a bozontot kifésülték, a szeme körül is lenyirták a szőrét, hogy jobban lásson. Talpason egyre jobban meglátszott az átvedlés, éjjenkint szorgos házőrzői szolgálatokat teljesített és az ételben duskálkodott.

Ez esték egyikén szintén vacsoráznak az udvarban az emberek, a kutyák az asztal körül. Jut mindeniknek étel, csont is, kenyérhéj is; almacsutka, kissé ütődöttebb szőlő nyalánkságok, a miknek Talpas ezelőtt a hírét sem hallotta. Szép szelid est volt, a falevél sem mozgott. Ekkor szinte libegvén a hold fényes sugárain, messziről halkan, szeliden pásztortilinkó szava hallatszik.

A tilinkó csak szól, hol halkan, hol élesen, aztán nevet, majd pedig hosszú zokogásban elhal. -29-

Talpas megugrik, vonít egy nagy csatakiáltást, körülszaladja az udvart, azután neki rohan a keritésnek, átugrik rajta a fák sötét árnya alatt, s az úri szolgaságból megy vissza a puszta rideg szabadságába, a hová a tilinkó szava menni parancsolta…

ÖREG DOBÓ A NAPIDÍJJAL.

A tanyai kézbesítő kétkerekű kordéja behalad Öreg Dobó Mihály tanyája udvarába. A kutyák rettentő módon ugatnak, a mi helyes is, mert az mindig bajt jelent, ha valahol a kézbesítő a kordéjával megjelen. Csakugyan, ide is egy félárkus kék papirost hozott, a mit Öreg Dobó Mihály hümmögve átvesz, mondván: – hejnye, fene teremti, mi van ebben?

A hamisított pálinkába szokás ugyanis a spirituszt csatló-lánczczal belekeverni. A talpas poharakba önt, azután nézi a kék papirost.

– Ez idézés, bűnfenyítő ügyben. Majd oda kell vele menni a városban a Mars-térre, ahun a fegyház van.

Hm. Bűn, fenyítés, fegyház, e dolgok kavarognak Öreg Dobó fejében. Ő tekintélyes, vagyonos öreg gazda, s lám, bűn, fenyítés, fegyház. Mérgesen mondja:

– A katonák kaszárnyája van a Mars-térön. Mit akarnak ott én velem? Talán a bolondját akarják járatni én velem?

A kézbesítőnek azonban ez mindegy, különben is megszokta már az ilyen zsörtölődéseket.

– Én? – mondja tünődve Öreg Dobó – én nem, sönkivel. Hanem, nini, a Frantzia gyerök a multkoriban mögfenyögetött, hogy beád a fegyházba… Csakugyan. Itt legeltette a tehenet a rétszélen, az enyimet étette, hát hozzányultam egy kicsit.

No, akkor ez a baj bizonyosan. A kézbesítő a kordén szent János áldásával elmegy, Öreg Dobó pedig nézi a szobában a kék papirost az asztalon és tanácskozik az asszonynyal. Mert az ügyvéd nélkül is tudatik, hogy ez most már pénzbe kerül és nincs más mód, mint hogy fiskálist kell fogadni. A legközelebb eső hetivásáros napon ez meg is történik s a pörlekedés, vádaskodás és védekezés annak rendje szerint megindul a testi sértés ügyében. Öreg Dobó nem tagad semmit, csakugyan rávágott a legényre a bottal, lehet, hogy a fejét is érte, hogy ne sántuljon, de hát ő csak a vagyonát védelmezte.

– Ha a tekintetös úr – mondja a birónak – szintén így paraszti embör volna a tanyán, maga se csinálhatná másként. Mert ott nincs sarki röndér, a kit hivhassunk. Magunk védeközünk. Bitorolta a vagyonomat, hát lekergettem bottal a vagyonomrul. Én is legeltettem a más földjén ilyen surbankólegény koromban, engöm is megvertek érte, de nem möntem érte panaszra. Ha tötte, viselje. -33-

Öreg Dobó most még fejtegetni kezdi, hogy nem lehet jó ez a mostani törvény. Ő ugyanis úgy gondolkozik, hogy az igazságszolgáltatásnak akkor volt elég téve, mikor ő megbüntette a Frantzia-gyereket. S lám, most még őt, a birót, hajkurászszák. Ki látott ilyent? Ám Dobó beszédével nem sokat törődtek, sőt meg is intik szónoklatáért. Azután kimondják az ítéletet: Kidukál három napi fogház, meg hatvan korona pénzfizetés.

– Az ám, – mondja az ügyvéd, – meg harmincz forintot fizetni. Ha nem fizeti, azt is leüli. Öt pengőre egy nap.

Arról ugyan szó sincs, hogy még a pénzt is leülje Öreg Dobó, ellenkezőleg, a napokat sem akarná leülni. Hiszen talán összedűlne a nagy tanya odakint szégyenletében, ha megtudná, hogy a gazdája börtönviselt ember. Nagy tanácskozások folynak e tekintetben most már az ügyvéddel, hogy miként lehetne elkerülni a börtönt. -34-

– Nincs más mód, – véli az ügyvéd – mint felségfolyamodványt kell csinálni.

– Levelet kell írni a királynak – magyarázza a fiskális, – azután megkérni, hogy engedje el a három napot.

Mihályban némi büszkeséget támaszt, hogy ügyében a fölséges királylyal tárgyalnak, de azután szorongva kérdezi:

De azért mégis csak beleegyezik, hogy írja meg a folyamodványt az ügyvéd, azután hazamegy s várja, hogy mi lesz a dolog vége. Sebesen szeret hajtani az Öreg Dobó, nem is áll meg hazáig, csak épen a Szubasa-halmánál; ott elérte a kifelé haladó Frantzia-gyereket s fölvette a kocsira, hogy még se menjen már egészen hazáig gyalog.

Az ügyvéd pedig megírja a folyamodást. Elmondja benne, hogy Öreg Dobó Mihály rendes, hű polgár, becsületes ember, sok katonafiat nevelt, soha se volt büntetve, rendíthetetlen híve a függetlenségi pártnak, – azaz hogy nem, ez utóbbit talán még sem -35- írta bele, de kérte, hogy változtassa a királyi kegyelem pénzbirságra azt a három napot.

Jó idő eltelik ezután addig, míg egyszer levelet küld az ügyvéd, hogy menjen be Dobó a városba. No, választ írt a király, alighanem. Mihály vidáman halad ki a tanyából a kocsival a város felé. Mihályné pedig büszkén mondja a szomszédasszonynak, a ki átment hozzá a szent Antal tüzire való csiholó aczélért:

Odabent az ügyvédnél azonban nem igen járnak ezek a büszkeségek és örömök. Mert azt mondja az ügyvéd:

– No, bátyám, jó hírt mondok. A fölséges úr elengedte a három napot. Fizet kend helyette hetvenöt koronát.

– Harminczhat forint ötven krajczárt. Ennyi az egész – feleli a fiskális.

– Hát ez az egész istória, – mondja tüzelve az öreg Mihály. – Mert ha amazt a hatvan koronát, a mit lefizettem, nem fizettem volna, akkor egy napra tiz korona esött volna. Most mög miért követölnek egy napra huszonöt koronát? Hiszen ha hat ökröm mög egy bérösöm egész nap szánt, az se ér mög huszonöt koronát… Egyször tiz korona, máskor huszonöt korona? Hát mondom, hogy nem tudnak váltani… Én ebbe nem állapodok bele!

Ezt olyan határozottan mondja Öreg Dobó, hogy most már az ügyvéden van a megijedés sora. No hiszen szépen vagyunk. Hosszú instancziával valahogy kikérte a kegyelmet s most meg előáll a Mihály, hogy neki nem kell a kegyelem.

– No, az nem úgy van, Mihály bácsi, – -37- mondja neki. – Hát csak nem akarja leülni azt a három napot, ha már eddig nem töltött börtönben időt. A leányaira, vejeire, fiaira, menyeire gondoljon! Hogy esne azoknak, hogy az Öreg Dobó odabent ül a börtönben, a laczibetyárok közt! Csak nem szégyenkezik vele?

Azonban Öreg Dobó állhatatos. Gondolkozik egy kissé, de azután kétszer is fölrántja a vállát:

Ezzel mérgesen kimegy az ajtón, meg az irnokok szobáján keresztül az emeleti folyosóra, ott megint megáll, hogy hát mégis csak… mégis csak… az ügyvédnek is van valami igazsága. Lenéz az udvarba: bolond magasan laknak ezek a városi emberek; tanyán csak a ló szokott ilyen magasan lakni, az is csak esett korában, mikor a bőrét száradni a padlásra viszik. Hát… fene teremti.

Csak visszamegy, a mit az ügyvéd különben úgy is tudott, mert köszönés nélkül nem szokás távozni. Úgy tesz azonban, mintha nem venné észre Öreg Dobót. -38-

– Hanem, úgy-e, – szól gúnyosan Dobó – mikor a gyerökök oda voltak katonának, olyan erősek voltak, mint a vasék, de azoknak csak hat krajczár napidíjat adtak, én mög öreg embör létömre huszonöt korona napidíjat fizessek? Aztán miért? Miért fizetöm én ötven esztendő óta azt a röttentő sok adót?

– Az enyim se, – válaszol a fiskális. – Ha nem hiszi kend, próbálja meg. Mihelyest abbanhagyja kend a lélegzést, mindjárt nem fizet kend adót.

Öreg Dobó nem tud mit felelni erre a nagy igazságra, hanem szótalan kezdi kiolvasni az asztal sarkára a pénzt.

– No, itt van, – szól. – Hanem ha a levélnek mását küldi, beleírhatja, hogy Öreg Dobó nincs mögelégödve a napidíjjal…

Csakugyan haragos, mikor elkezel. El is megy a három farkashoz czímzett kocsmába, -39- a melynek az ajtajára csak két farkas van kifestve, mert a harmadik Farkas maga a kocsmáros, ott kishúst eszik és két féllitert önt utána. Azután hazahajt, útközben gondolkodván a világi dolgok felől. Haragja útközben szomorúságra válik és otthon elpanaszolja az asszonynak, hogy milyen hadakozásai voltak: már megint elkivántak tőle hetvenöt koronát az urak. Egészen szomorú és megtört az ember. Az asszony vigasztalni próbálja:

– A Vilma lovat úgy is fölküldeti kend a tavaszra a Pestre az urak futtatására: hátha visszanyeri az uraktul?…

A KIS KADÉT.

A nyolczvanas évek második felében a zászlóaljunk lent állomásozott a török földön. Messze lent Herczegovina alatt, Novi-Bazárban, mint mondani szokás: az isten háta mögött. Nem igen törődött velünk senki, csak épen hogy szolgálat volt szigorú, de az itthon szokásos czopfokból alig volt meg valami. A török hadsereg, a melylyel együtt szolgáltunk, bizony ott a végeken nem sokra tartotta magát, láttam kivonult csapatnak kivont kardú tisztjét: csupa rozsda volt a kardja, mintha a föld alól ásták volna elő. No, a mi tisztjeink se nagyon parádéztak, ott általán nem is volt parádés egyenruha; a békeidő czifra külsőségei: díszkabát, csákó, teljesen hiányoztak. Némelyik tiszt fölhúzta a csizmáját, de a csizma füleit már nem dugta be a szárba, mivelhogy minek az ottan? -41- Minek és kinek? Különben a legénység is csak úgy volt, még csak nem is borotválkozott, a kinek nőtt, hosszú szakállt eresztett s a húsz-huszonhároméves fiatalok csapata harminc-negyven évesnek látszott. Még olyan is szakállt eresztett, a kinek bajusza nem nőtt, ilyenformán elmehetett volna angolnak. Volt tiszt, a ki a kardbojtját végig beszegette sárga bőrrel, hogy kevésbbé kopjon, volt olyan is, a kié teljesen elkopott, a bojtjai helyett csak a nyele maradt meg, de mégis jó volt.

Mindezt különben csak azért beszélem, hogy elmondjam, hogy azon a helyen igazán nem voltak kényszerítő fölösleges kiadások. S a mellett a fizetés több volt, mint itthon. A legénység egy része nemhogy hazulról kért volna pénzt, mint szokás, hanem még ő küldött haza. A tiszt, ha talán némi adóssággal jutott is oda le, pár év alatt ott kifürödhette magát a bajból, ha az élet szekerén okosan ül. El lehet azonban mondani, hogy még sem történt meg ez egészen így. Abban a rendkívül nagy elhagyatottságban -42- sokat korhelykodtak az emberek, többet, mint kellett volna. És hát a korhelykodáshoz valóságos úri szimbolum gyanánt kellett pezsgő.

Sajátságos dolog, hogy az úri mivolt akkor kezdődik el, a mikor előkerül a pezsgő. Még sajátosabb dolog az, hogy ez épen abban az időben a katonáknál volt divatos. Mert csak ezzel lehet dokumentálni azt, hogy valaki úr. A pezsgő-kultusz általán elterjedt minden országban mindazon csapatok tisztikaraira, a kik nem tartózkodtak az úgynevezett békeállományban. Bizonyos alapját meg lehet találni. A nem békeállománybeli csapatnál sohasem lehet tudni, hogy a holnapi nappal él-e még az ember, vagy pedig fölfordul valamely hegyoldalon: ennélfogva éljünk, a meddig élhetünk.

Odalent is lehetős terjedelmet vett a pezsgő. Pedig odalent drágább volt, mert az odavaló szállítása nehéz és költséges. De azért fogyott. Mikor eljöttünk onnan, a török helyőrség tisztikara egy darabig elkísért bennünket s ott a nagy havas hegyek aljában a -43- Dzsélaznicza patak mentén pezsgős üvegekből dugókat durrogtatott. Pedig ezen igen tekintélyes egyenruháju, de mesésen szegény török férfiaknak fizetésével, úgy lehet, a fölséges szultán kincstárnoka talán még a mai napig is adós.

A pezsgő… Mostanában olvastam Verescsagin ezredesnek az iratait Chináról meg Mandzsuriáról. Ez a Verescsagin testvére annak a nevezetes festőnek, a ki Makarovval együtt elpusztult. Ez a Verescsagin a vezérkarban ezredes és könyvében sok olyan dolgot mond el ez az orosz tiszt, a mik még a sorok között is sejtetik azt a veszedelmet, a mik a nagy északi birodalmat dúlják. Ezek a részek ugyan a politika rovatára vagy úgy lehet a háború rovatára tartoznának, felőlük ennélfogva ezen a helyen sok beszéd nem lehet, de megemlíthető a Verescsagin könyveiben gyakran előforduló passzus: Wurde Sect serviert… Irataiban mondja a tiszteletreméltó és őszinte generális, hogy a hova csak betette a lábát úri helyre, akár khínainál volt, akár orosznál, akár mandzsunál; -44- mindenütt wurde Sect serviert. Ő maga írja, hogy utóbb már csak koczczintani tudott, mikor a gazdag khínaiak és mandzsuk feléje tipegtek pezsgős palaczkjaikkal, de inni már nem tudott. Amazok azonban boldogan dőzsöltek a lében. Mibe kerülhet pedig ott, a föld tulsó oldalán az az üveg franczia pezsgő, a melynek még itt is magas az ára?

Elkalandoztunk a gondolatokkal. Hiszen jó, azt bajos volna tagadni, de a magyarországi pezsgő-szerelem is tisztán csak ott leli alapját, hogy uraknak látassunk lenni, mivelhogy azt isszuk, a mi a legdrágább. A franczia szereti a pezsgőt s mielőtt hajnali vadászatra menne, húst eszik és felhajt a sectből egy pohárral vagy kettővel is; a délelőtti früstüknél sem tartja megvetendőnek s ilyenkor megtörténik, hogy három franczia megiszik egy félüveg pezsgőt, a miért legfölebb másfél forintot fizetnek s tőle egész nap vidámak és kekélyesek maradnak – ellenben Magyarországon, mikor a különféle boroktól, úgynevezett finom boroktól és úgynevezett kocsisboroktól félálmosodva lévén -45- az emberfia, ezek után boldog, ha nyolcz pengőjével vásárolhatja meg üvegjét a minél francziább italnak…

Gyerünk azonban vissza Novibazárba. Szép vidék ez így messziről nézve, mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, menyi lehet még a hegy talpából a földben? E sivár és szürke hegyóriásokra szomorúan tekintenek az emberek és hiába néztek felőlük a hazafelé, nem láttak egyebet, csak hegyet, meg ismét hegyet. A nóta, a mi ott termett, mind szomorú, mind bús, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, a hol némely helyen el lehet gyalogolni félnap úgy, hogy egyetlenegy viskót vagy egyetlenegy embert nem talál az utas. Mély búsongó hangulatnak a vidéke ez, a mely a lelkeket megfekszi s így, a mi dal ott született, mind bánatos.

Voltak ott különféle katonák, származásban, nevelésben, gondolkozásban egymástól eltérők, de a legsajátosabbak voltak mégis a transportbeliek. Voltaképen minden kisebb -46- csapat, ha úton van: transport, de ott lent ennek a szónak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, a kiket büntetésből küldtek le oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degradáltak, a kik nem maradhattak ott, a hol eddig parancsoltak és közlegénynyé máshova tették őket. Hozott egyszer a transport köztük egy fiatal, magas, halvány fiút, a ki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, de már csak a panganét verte az oldalát, a kard elmaradt: a kis kadétot már lefokozott állapotban küldték oda. Mi bűne volt, nem tudtuk, valami nagy nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta mindenki, mert nagyon csendes volt a fiú, mint általán az ilyen lefokozott emberek. Csak úgy teblábalnak a világban, várván sorsuk jobbrafordulását. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus rabkatonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alázatosságot tanul. És szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, a mit azelőtt ők tanítottak -47- s ha épen olykor rájuk szólnak, hogy ezt vagy azt nem jól csinálták, nem bánják azt sem s készséggel csinálják újra, a hányszor csak tetszik…

Így volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, a mit parancsoltak, amaz egykedvűséggel, a mely nem bánja, ha akár holnap reggelre összedől is a világ. Ha érkezése engedte, csöndes estéken a hegedűjéhez folyamodott. A német dal különösen szentimeniális katona-nótákat ismer. A haldokló harczos például fekszik a csatatéren s föléje hajlik a kamerádja. S a haldokló harczos most búcsút énekel neki, meg minden szeretteinek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, a mit más nemzetbeli haldoklótól joggal bizonyára nem várhatna senki. De a zenéje szép és búslakodó, aféle Trauermarsch, a mi akkor épen a szomorú embereknek nagyon tetszett és szivesen hallgatták.

A halovány fiú csak muzsikált, de közben előlépett. Ritka dolog, de megesik, hogy degradáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bizony nem megy gyorsan. Előbb csak az egy -48- posztócsillag jön, később a második, ahhoz már az altiszti bojt is, így tovább, kinek meddig sikerül. A kis kadét a három posztócsillagig jutott s már ekkor, de még előbb is, hirtelen fölnyilt a szeme. Már nem muzsikált a közkatonáknak, igen hetykén lépkedett s azon a vidéken, a hol az egyenruhánál nem azt keresték, hogy illik-e, hanem hogy meleg-e: ő már a magáét igazíttatta, hogy karcsú legyen benne és mutatós. Elnézték neki, hadd tegye; magasrangú rokonai is voltak. Azután mulatásba is kezdett, ebből a fajtából pedig ott csak kétféle van: vagy nagyon olcsó, vagy nagyon drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányult a pénzhez, a mit rábíztak. Hamarosan megfogták, elfogták, elvitték, később jött írás felőle, hogy lefokozták, nehány havi börtönt kapott s elvették a nemességét is. Azután elfeledtük, mert az eltünt helyébe újabb jön s a ki jön, az megy.

A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé. Vasút még most sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna s kilencz nap jöttünk, míg Serajevoig értünk, -49- a hol kezdődik a vonatok járása. E kilencz nap minden huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novibazárban még a lágy só sem fehér, hanem barnásszürke. Az első falu, a hol harangszót hallottunk, általános örömet keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnek nevezett limonádeot karolták föl barátságosan, mint régen látott dolgot. Serajevóban pedig este a vendéglőket kellett fölkeresni, természetesen az olcsókat, mert az úton már is lehetősen fogyott az aprópénz, nagy meg nem volt.

Valami kurta vendéglőbe tértünk, a hol zene szólt. A kisebbfajta szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon a muzsika: egy húzós harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondoltuk ennélfogva az öreg Vas Anntallal innen az alsótanyáról, hogy hadd zöngjenek az hangászok és a hangászok csakugyan zengettek is. Valami tráridrumot húztak, azután elhalgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótát ama haldokló harczosról, a ki búcsúzik a kamerádtól. Az -50- ismerős hangok rezgésbe hoztak némely húrt a szívekben s az emberek a hegedűsre tekintettek.

Csakugyan az volt, de fonnyadt, sápadt arczán látszott, hogy idő előtt öregszik. Mikor vége volt a harczos dalának, azonnal czigarettára gyújtott s a feléje menő régi ismerősöket is kínálta. Jó ideig tartott a beszélgetés, kínálták egy pohár borral, de nem kellett neki, csak czigarettáit szívta mohón, gyufát nem is használt, a fogyó papirszivar végéről gyújtotta meg a másikat.

– De ebbe belepusztulsz, kis kadét – folytatták, még a régi, beczéző néven szólva hozzá.

A sárga arczon rövid mosoly jelent meg. Azután komoran tekintett a hegedűjére és kurtán válaszolt:

MÁRIA-LÁTÁS.

A tanyára egyre sűrűbben érkezik a hír, hogy messze bent a pusztákban, túl az ötömösi határon, a Pálinkás-erdő sarkán egy fahegyben állandóan mutatkozik a szűz Mária. Úgy látták a libapásztor-leányok, a hogy rendszerint a rajzképeken láttatik: széles köpönyeg a vállain, fölötte egy hold, két csillag, karján a Gyermek. Más hír megint mondja, hogy a fa hegyében a gonosz látszatna lenni. Ismét mások vélik a pusztai asszonyok közül, hogy ott mindketten jelen vannak és Boldogasszonyunk csatákat vív a gonosz ellen népek jobbulására. Vannak, valóságosan vannak, a kik látták. Komoly, megállapodott koru tisztes gazdaemberek, a kik meghaladták Isten kegyelméből a hatvan évet a nélkül, hogy valaha hazugságon kapattak volna. Asszony is van, a ki látta, -52- leány pedig tömérdek. Ezek által a földi népeknek üzeneteket küld. Másrészről pedig a gonosz van ott, kaszás csonthalál képében, másrészt pedig a kukoriczás útján az asszonyok előtt rettenetes ember emelkedik ki a földből és pajzánkodik, hogy az asszonyok eltelnek rémülettel és arra nem mernek menni.

– Bolondság – mondta elejében a kapás. – Már megint föltaláltak valamit az asszonyok. Azt mondják, egy leánynak azt mondta Mária, nem tesz előtte nyilatkozatot, a meddig fehér ruhában nem mén elébe. Gondolom, fehér ruha köllene a leánynak, az apja mög nem akar rulla tudni.

– Ej, ej, – véli Muladi Ferencz, a szomszéd – talán mégsem így van. Egy fehér ruhát két forintbul ma előállítanak.

Mindegy. A dolog ebben maradt, mígnem a szomszédból ismét hír nem jön, hogy a csépai embör nyilvánosan valóságosnak mondta az alsótanyai Máriát. A szomszéd tanyában ugyanis, mióta az asszony ura meghalt, külön szobát építettek, a hova olvasós asszonyok járnak szombat esténkint imádkozni. -53- Ebben a külön házban padok vannak körül és szent képek a falon. Ájtatos és jó népek ezek. Van eset rá, hogy a messzi városból kihozatnak egy papot s oltárt készítvén a maguk tehetsége szerint, misét hallgatnak.

– A csépai embör is azt mondta, – szól egyszer a kapás – hogy a dolog valóságos. És hogy ott lösz az őszszel a hetedik nagy csodatétel. A laposban forrás fakad majd és abban mindönki möggyógyul, mán a kinek hogy van valami baja.

Így támad egyre jobban a híre a Mária-látásnak. Az első híradást még eleresztik fülük mellett az emberek, de a csépai embör beszédére figyelmet szokás fordítani. A csépai embör valahol Csongrád környékén lakik. Leginkább csőszködéssel foglalkozik. Kukoriczát, dinnyét, szalmát őriz, kerti csősz is némelykoron, már hogy minek van ideje. Esténkint pedig az igazakat mondja meg azoknak, a kik arra kiváncsiak. Sokan kiváncsiak, mert a csépai embör már régen űzi e foglalkozást. Muladi szomszéd, a ki lóhajtó ember és fuvarba szokott járni, említé, hogy -54- száznál több asszonyt vitt már Csépára az alsótanyákról. Jó messze van pedig: tizenhét mértföld és az útja rossz. Mégis oly sokan mennek oda, igazságot hallgatni. Rendkívül igaz ember hírében áll és csodálatos dolgokat mond. Hogy im ő üzenetét küldte nála jártak által, hogy a fahegyben levő Mária nem tréfa, hanem valóságos jelenés, a hivők áradata indult meg az ötömösi puszta felé.

Mivelhogy vasárnap következik épen, elmegyünk megnézni. Muladi szomszéd, mint ilyen dolgokban teljesen járatos ember, vállalja a fuvart. Másként vasárnap nem mozdulna – mondja – a lovaival, de az ilyen dolgot szereti. Reggel korán eljön. Hajnali négy előtt kell útnak indulni, hogy délre visszaérjünk. Homály van még, a midőn kifordulunk a tanyából és köd, a mely itt is, nagy templomokat mutogat, továbbá házak ott is látszanak, máshol alacsonyabb hegysor. A jegenyenyárfák látszanak ilyennek. A tájék csendes, hallgatag, csak a kerék nyikorog a homokban. A kocsin sincs beszéd, mert még -55- fázunk valamennyien a téli kabátokban. Csak jóval később, mikor apránkint feljön az égre a tűzgolyó és a reggeli szellő messze fújja a ködgúlyát, támad némi beszélgetési kedv.

– Jó sokat mögyünk, – mondja a kapás – de legalább mögnézzük a helyet, hogy mi ez? Talán még majd be is tiltják.

– Miért tiltanák? – kérdezi Muladi. – Nem úgy mén az. A csépai embört sem birják betiltani. Egy esetöt ugyan magam is tudok, de az még a régi világban történt, gyerök koromban. Feketeszélön a Török-tanyában jelent mög az ablaküvegben a Mária. Én is láttam. Széles zöld ruha volt rajta, fölötte egy hold, két csillag. Olyan volt, mint egy képfestmény. Csak úgy dült csudájára a nép. Hányták a pénzt be a szobába. A kétgarasosok jártak még akkor, mög huszasok. Nagyon elgazdultak volna a Törökök, de aztán a pandurok puskatussal benyomták az ablakot és széjjeltörték a képet. Mondják, hogy aztán az alsóvárosi templomban volt látható. Nem tudom… Hogy volt, mint volt… -56-

– A csépai embört nem löhet így elnyomni. De tán nem is akarják. Az érdemös embör, hallja kend. Mindönkinek mögmondja az igazságot. Mikor legelsőbb vittem oda asszonyokat, két kocsival voltunk, én mög a Szekeres Ferencz. Későn értünk oda. Egész a falu szélén lakik egy kis házban, de olyan kicsi szögényös ház, hogy majdnem egy helyen van mind a két sarka. Az embör kint volt a közelben a szérűn, szalmát raktak össze. Igyekeztünk volna mi vissza, hát odamentem hozzá Szekeressel és mondtam neki:

– Igön jó embör, fölkérnénk, ha mönne be a házba az asszonyokhoz. Hogy dolgát ne mulaszsza, mink rakjuk addig a szalmát.

Nem is jött, csak mikor a dolgot befejezte. Én bizon nem sokat adtam rá eleinte. Csak úgy kiváncsiságbul möntem a szobába, a sarokban -57- volt egy pajzános kis pad, arra ültem. A csépai embör az asztalnál ült és beszélt az asszonyokkal. Mindönkinek mögmondta rangját, élete módját, a holtak neveit. Van itt nem messze egy asszony, annak volt egy bátyja, olyan csempészös embör. Egyször bújt volna be valami lukon, hogy majd lop, de a nyakába szúrták a szénahúzó horgot. Bele is halt. Azt mondta a csépai embör ennek az asszonynak, a hogy a halottjait elsorolta:

– Látok köztük, jó asszony egy férfit, szőke embör, folyik a nyakából a vér.

Az asszony majd összeesött… Aztán így volt, hallja kend a többivel is. Mindönt mögmondott. Hát honnan tudja ü ott, hogy itt mik történtek. Utoljára azt mondja neköm a sarokba:

Avval aztán előbbre mék az asztalig. Ugyan nem sok mönés volt, alig két lépés abban a -58- hitványos kis házban. Azt mondja, de igön barátságosan:

Mögütődtem a beszédjin, tudja kend, mert úgy van, a hogy mondja. Én ugyan soha senkinek egy szénaszál vagyonát el nem vöttem és a jó istenömet imádom, de mindön mendemonda beszédre nem adok. A csépai embörhöz se azért möntem, hogy lássam, hanem fuvarban. Úgy mondván: pénzért. Járok én Radnára is.

– Hát – mondtam neki a szavára – én nem is tudom, hogy vagyok. Nem vagyok rossz embör, de néha hitetlenködök.

Nem mérgesen mondtam ezt, csak szörényen, mint illendő. A csépai embör hallgatott a két gyertya közt egy darabon. Akkor azt mondja:

– Igön jó embör. Emlékszik-e kend, hogy négy éve nyáron egy vétkiért a szérűn a Látatlan kiütötte a kend fejibül a kalapot.

– Tudja kend – beszélte tovább Muladi a kapásnak, a ki egykedvű pipaszóval hallgatta -59- – mintha jól mellbe vágott volna valaki. Mögtántorodtam. Én azt a dolgot teljesen elfelejtöttem, most pedig azon perczben elébem állt az egész gondolatban. Búcsú volt a kápolnánál, ünnep-vasárnap, én azonban dolgoztam a szérűn. Nem hagyhattam a búzámat. Eső is fenyögetött. Nem gondoltam én, hogy ez akkora vétök. Az asszony tiltott tülle, de nem hajtottam a szavára. Ép akkor gyüttek a búcsúsok. Mondja az asszony, legalább addig hagyjam abba a munkát, a míg a lobogók elhaladnak. Mérges löttem, aztán tudja kend, nem jó helyön van az én szám néha: nagyot káromkodtam. Abban a szömpillantásban valaki hátulról úgy ütött tarkón, hogy szinte előrehajultam és a kalap messze leröpült a fejembül. Látja kend, ezt mögmondta neköm a csépai embör. Mondja kend, hunnan tudja? Hunnan?

Most a kapás beszélt, azonban már sokkal kurtábban. Ő is pusztalakó, mint Muladi, de Muladi csak három évig volt katona, a kapás ellenben tizenhárom évig. A fölfogások különbözősége talán innen van. Bár mindketten -60- nagyapák már, úgy nézem, Sebőkben ma is benne van az a katonavér, a mivel annak idején az olasz csatatereket járta Előbb hasonló csodálatos dolgokat ad elő. Itt a battonyai asszony történelme, a kit halála után a föld be nem vett. Vasabroncsokkal zárták le a koporsóját, a föld azonban ismét csak kidobta.

Szó volt a pécskai Mária-látásról is, továbbá a radnai térdencsúszásról, a miben ismét Muladi a tapasztalt. Említettem neki a tersatói Máriát, a hova a dalmát tengerészek asszonyai csúsznak föl térden ugyanaz napon, a midőn itt az alsótanya a Lengyel-kápolnánál eseng Máriához. Hogy uraikat vihar ne érje.

– A boldogasszony mindenkin segít – szólt mély meggyőződéssel Muladi. – A magyarok istene után első pátrónánk.

Sebők olasz Máriákról kezdett beszélni. Az ilyesmi lassan megy, mert a hol jó az út, Muladi két lova szó nélkül úgy ereszkedik neki a távolságoknak, hogy ott szavat -61- hallani lánczcsörgéstől, vaszörgéstől nem lehet. A szó olyankor eláll s csak akkor jön elő megint, midőn sívó homok váltja föl a gyepet. Ebben bizonyos fokú közösség van köztünk, mert mindannyian egyazon ezred ugyanazon századánál szolgáltunk. Sebők az ókor, Muladi a középkor, én az újkor. Sebők főhadnagynak ismerte az Alojis Grubert, Muladi káplár már kapitánynak, én már semminek sem. Hát hova lett? Jó ideig ezen tünődünk. Hogy ugyan hát, ugyan hát hova lehetett? A csépai ember lenne fölkérdezendő ez irányban.

Haladunk. Egy helyen meg is állunk, hogy együnk valamit, szalonnát s kenyeret. Ezután ismét gyorsan haladunk ital irányában a csordakút felé. Ez már ott van az ötömösi pusztán. Innen már nem messze a fahögy. Rózsa István számadó gulyás, ama bizonyos Rózsa Sándor unokaöcscse, adja tudtul, hogy merre kell menni. Az ingyenes földek megkerülendők, míg a Kártyás-erdő balkézről marad. Itt vigyázni kell, hogy a szabadkai határba ne tévedjen a kocsi. Ha e vigyázat -62- szem előtt van tartva, hirtelen odaesik az ember orra elébe a Pálinkás-erdő.

Szeretném én azt a négyfogatos úri hintót látni, a mely úgy megy ott, a hogy a Muladi szomszéd lovai mentek. Százhúsz forintot pedig alig ér össze-vissza a kettő. Mégis vágtatva megy neki a homokbuczkának s futva szalad le róla, hogy ismételje ugyanezt az azonnal következő másiknál.

– Azt mondják, – tréfál Sebők – hogy nagy a homok. Pedig nem nagy, hanem igön apró.

Most néhány magas buczka után megint új pusztába jutunk. Végig tiszta színmező. Oldalt már a szabadkai határ, emerre pedig erdő. Muladi épen csakhogy fölemeli a gyeplőt s a szijakkal üt a lovak hátára.

Két kézzel kell most a kocsioldalba fogódzni. Vágtatunk. Egyszerre hirtelen jobb kézzel nagyot húz a gyeplőkön. Muladi, a ballal utána nyúl s most a gyeplőszíj azon -63- részét tartja a kezében, a mely máskor a lovak háta közepét verdesi. Szinte toppanva áll meg azonnal a pusztajáró kocsi.

E szóra egyszerre látom, hogy a fa, a melyen Mária lakozik, itt van hat lépésre. A Pálinkás-erdő sarkos erdő. A sarkának legszélső három fája közül a közbül való magas jegenyenyár. Az oldala tele pusztavirágból font koszorúkkal. Előtte néhányan térdelnek. A hangulat hirtelen megcsap valamennyiünket. Im, a pusztában egy koszorús fa.

– Nem tudtam, hogy itt van, – mormogja szégyenkezve Muladi. – Nem álltam volna ide.

Odább fordulunk s leszállunk egy bányaformán ásott kút mellett, a melyen látszik, hogy nem régen ásták. Lépcsők vezetnek le a vízhez. A vízben homokpor, falevél és béka lakozik. Innen mennek a búcsújárók.

Most aztán mindnyájan odamegyünk a fa elé. Hasonló események után, a midőn négy -64- óra hosszat a csépai ember földöntúli dolgaival s egyéb csodatételekkel szórakoztatják, kevés ember volna, a ki siváron lépne a puszta vallásának ilyen látható jeléhez. A meddig a szem ellát, a máskor néptelen térségeken alakok mozognak. Némely része távozóban, más része most jön ide a fához. A fa maga sugár jegenyenyár, tanyaházak előtt elhaladóban látni lehet ilyen ezret is. De ennek az oldalát nem látni, hogy milyen színű. Végig van koszorúval rakva. Közben kendők, továbbá szenteltvíz-tartó, azután szent képek. A pécskai Mária-látás színnyomatos képe is oda van akasztva. Fehér tanya előtt zöld mező áll, középütt árok, két liba kutat benne. Az árok innenső oldalán térdel egy kis leány, a túlsó oldalon áll a Mária, mindketten fehérben. Nyomatta színben valaki Aradon, a nevét elfeledtem. A tulajdonjoga Czudar Mihályé. Szép. Egy igen csinos pusztai legény, kalapján a besorozottak rózsájával, tajték szivarszivó-szopókából szivart szívott a fa mellett. Ünneplőben volt, de fényesre puczolt csizmáit kimélés okáért a kezében tartotta. A nyárfa -65- előtt szabadkai bunyeváczok térdeltek, a kik a közeli szállásokról jöttek át. A búnyók ugyanis római katholikusok s így a magyar Máriát tisztelik, nem a ráczot. Álltunk csöndesen. Az erdőben szél suhogott, az erdőszélen apró pusztafiak hajkurásztak némely eltévedt pulykát, malaczot. Mindez akkor, bár a közvetlen közelben volt, csak olykép hatott rám, mint a hogy a városok délutáni szunnyadásában érinti az embert az utczai kocsirobogás. Akármit beszéljünk, itt, ha más nincs is, de templomi hangulat van. Senki a csöndet zavarni nem meri. Apránkint többen gyűlnek a fa köré. Köszöntenek és csöndben megállanak, nézvén a fát. A kapás ugyanezt kezdi lassan körüljárni, hogy hátha valahol a Máriát látná. Útja azonban eredménytelen.

Valóban, hogy igazat mondjak, én sem látom, bármely oldalon kerülgessem is a fát. Mondták, hogy távolosabbról, a pusztából látszik. Oda is elmentem, de onnan sem mutatkozott. A fa előtt ezt sokan tárgyaltuk. -66- Közben egy halovány, ragyavert arczú, kékesbe játszó szürke szemű leány jött oda.

– Ilyenkor – mondja – úgy sem látják, akárhogy akarják. Csak éjszaka látszik, mikor a sokaság itt van…

Ez, a ki szólt, libapásztor-leány. Egyike azon elsőknek, a kiknek a Mária mutatkozott. Téveteg nézésű, az arcza egészen fehér. Ha hirességét előzetesen nem tudom, legföljebb mellbetegnek nézem. Így azonnal hajlandó vagyok őt álomjárónak és rejtőzőnek nézni. Úgy lehet pedig, egyik sem a kettő közül.

A leány nem is felel, csak int. Bizonyára sokan intézték hozzá e kérdést.

– Amott az akáczfán, – szól, mintha álmában beszélne – ott volt fönt a fa högyében oszt forgott… körös-körül…

– Akkor bizonyosan azért költözött ide, mert itt hevesebb a szél járása. -67-

A leány hozzám jön. Nem személyes okokból, hanem, hogy én a jelenlevő népek közt egyetlen vagyok, a ki pantallót hord.

– Nézze az úr, – s nyujt egy füzetdarabot – ebbül az egész történelmet kiolvashati.

A nyujtott füzetből látom, hogy a Pálinkás-erdő Máriáját nem én födöztem föl. Megvan már írva. Öt pénz az ára. Akkora az egész, mintha egy jókora üzleti levélpapirt négyrét hajtanak. Ilyformán kezdődik: «Ezen szentséget legelsőbb látta Dobó Örzse leányka, továbbá egy Dudora nevű leány s hogy több nevet nem említek, annak oka, hogy ezt az írást azonnal éjszaka nyomdába adtam, de azért név nélkül is tökéletesen igaz mindez.» Beszél aztán sok mindent. Nézem, hogy ugyan ki szerzette ezt a történelmet. Hát bizony ismét a Czudar Mihály nevét találom rajta. Darabját öt krajczárér. (Ily önzetlen szent cselekedetek után valóban kivánatos volna, hogy Czudar Mihály úr szintén helyet foglaljon állandóan valamely jó magos fa hegyében.) -68-

Jön oda most vasárnapi fehér ruhában, fekete mellényben egy öreg gazda. Az ember ősz. A szabadkaival határos szegedi földről való, mint az a beszédén azonnal megismerszik.

– Az éjjel – mondta – legyütt a fárul a gonosz. Kaszával a vállán. Kara Viktornak igerte épen, hogy elkaszálja a nyakát, ha itt találja. Mert azt mondta, a gonosz van itt.

– Két leány ült itt az éjszaka az anyja ölében. Elrejtőzött mind a kettő. Előbb csak pislogtak, azután nehezen lélegzöttek. Utóbb a szemük héjja kifordult. Akkor látták a Krisztusfejet a fa derekán. Nézték. Szép nagy fejnek mondták. Utóbb legyütt a kaszás ember a fahögyrül. Éjfél után. Akkora már elmöntem. Ügön sajnálom. Szerettem volna szömközt lönni vele.

Sokat beszéltek még e fajtákat. Azonban, hogy délre hazaérjünk, kénytelen voltam az -69- órát elővenni. Ez olyan jelzés, a mit szó nélkül is megért mindenki. Muladi a kocsihoz ment, Sebők pedig még egyszer körüljárta a fát, hogy hátha lát valamit.

– Éjjel gyűjjenek – mondta megint a leány – olyankor százak vannak itt. Nappal nem gyün le a fahögybül.

Éjjelre azonban nem maradhattunk. Muladi a lovak közé vágott s igen sebesen kezdtünk portyázni az erdő fái között, keresve akkora utat, a melyen a kocsi kifér. Meleg volt az úton és sütött a nap. A pusztaszélen a délibáb némely búzakazlakat vetett föl.

– Én, – mondja a kapás – azt mondom, hogy ki se tudja, mi van itten. De valami van. De ez majd mögmutatkozik.

Szorgosan igyekezve, délre haza is értünk. Vasárnap lévén, üres volt a tanya, mindenek a városba mentek. Csendben voltunk és gondolkoztunk a látottakon. A városból a kocsi csak hétfőn reggel jön elő. Természetesen -70- rajta van Roza néni, egy beszédes munkáshölgy, a ki errefelé az eleven ujságot képviseli. A kocsi még rendesen meg sem állt a tanyaudvarban, a midőn mondani kezdi a huszárt, a ki szeretőjét agyongyilkolta az utczán. Mikor ennek semmi hatása sincsen, hirtelen kezdi mondani, hogy a csépai embör mögmondta az alsóvárosi özvegyasszonynak, hogy a holt unokája azért nem nyughat, mert nincsen a fejére erősítve a szűz koszorú. A csépai embör látta a halottat, a mint mönt és folyton holtában fején a koszorút igazgatta. Roza néni mindezt amaz özvegy asszony tulajdon szájából hallotta…

… Már látom, hogy el kell a Muladi szomszéd kocsiján a csépai emberhez menni.

A HOLTAKAT LÁTÓ.

Este van az idő már, munka után, sőt a vacsora is elmult s a fáradt, eltörődött emberek még egy kicsit beszélgetnek pipaszó mellett az ereszet alatt. Híre jár ismét egy hazajáró léleknek és ez a tárgy kölünböző földöntúli csodákra tereli át a beszédet. Az ereszet túlsó végén a sötétben ülnek vagy álldogálnak a fal mellett, de minél titokzatosabbra fordul a szó, annál jobban húzódnak a világosság felé. Beszélnek egy Fésüs nevű emberről, a kinek ördögi tudománya volt míg élt, s mikor a minapában meghalt, két hétig haldoklott, mert nem birt meghalni, míg ördögi tudományát át nem adja. Az úgy ment volna, hogy valakinek kezet kellett volna fogni a haldoklóval, a ki ekkor azt mondja: «négyön -72- vöttem, négyön adom» s ezzel átruházta volna a kézfogóra a tudományt. De nem akadt senki, a ki kezet mert volna vele fogni s ezért tartott két hétig a haldoklása. Utoljára a söprővel fogott kezet s arra hagyván a tudományát, utána hamarosan meg is birt halni.

Ezt egészen komolyan beszélik, csak a végén nevetnek, hogy a seprőre maradt az ördögi tudomány, mely által tudott a holtakkal is beszélni az, a ki «négyön vötte, négyön adta.» Más tudománya pedig az volt neki, hogy le tudta hozni a csillagokat az égről és bevitte a szobába.

– Egyször mögint dicseködött evvel – mondja egy öreg – hát mondtam neki: hozd le a fiastyúkot… Hát csakugyan behozta a szobába.

– Maga azt hiszi, hogy a fiastyúk csillagai csak akkorák, mint amekkorának az égen látszanak? – mondjuk neki. – Nagyobbak azok, mint az egész Magyarország, hát hogy vitte volna be a szobába.

– Nem is úgy mondom én – feleli az -73- öreg, – hogy magukat a csillagokat hozta volna be, hanem úgy tudta csinálni a tudományát, hogy mink odabent láttuk a fiastyúkot. Előbb eloltotta a szobában a lámpát, hogy tökéletösen sötét maradt a szoba. Akkor kimönt, kisvártatva begyütt. Behoztam, – mondja, – itt van a padmalyom… Ott is láttuk valamennyien a fiastyúkot mind a fiával.

A történet ebben a formában nagyon hasonlít a spiritiszták sötétszobás szeanszaihoz, s mutatja, hogy csakugyan nincsen új dolog a nap alatt. Ennél azonban még különbet említ egy másik öreg ember, bizonyos Sebők Jakab nevezetű, az előbb szólottnak testvére. Ő valami Takács nevű embert mond, a kinek olyan hatalma volt, hogy lelketlen tárgyakat meg tudott mozdítani a nélkül, hogy hozzájuk ért volna. Ehhez már többen hozzászólnak, a kétely általánosabb, mire Jakab bácsi ránt egyet a vállán, a mi annyit jelent, hogy nem bánom én, ha nem hiszitek is. Azután kurtán mondja:

– Azt mondta az a bizonyos embör, hogy a villát az udvarrul behívja a szobába. Leszúrta a favillát az udvaron a fődbe, aztán a szobaajtóbul mondta neki: Gyere be villa. A villa bemönt. Hun eggyik ágával lépött, hun a másikkal. Így-e, mint az embör.

S Jakab mutatni kezdte, mint haladt be Takács hivására a szobába a favilla. Czáfoló szót senki sem mondd rá, inkább elgondolkoznak fölötte, azután ismét ama hazajáró halottra kerül a sor. Azt általánosságban emlegetik, hogy csakugyan úgy van, a halott volt otthon és családját meglátogatta. Felesége igen sírt is azután, hogy bizonyosan valami baja van szegénynek a túlvilágon, de leánya, a ki előtt többször megjelent a látomány, megnyugtatta az anyját, hogy nem panaszol a halott semmit. Persze az emberek nem tudják úgy elmondani e dolgokat, mint a hogy Flammarion elmondja az ő eseteit, de hogy mondják mégis, az ténydolog. Állítják is, hiszik is, hogy a lélek olykor megjelen és látható, még a nagyon -75- vonyító kutyáról is az a hit, hogy olykor lelket lát. Például azon Bernát János nevű lélekről, a kiről itt ép most szó van, levelet is kaptam. Egy ismerős tanyai küldte, a ki az unokája toktollával olykor «diktákat» szokott írni. Nagyobb bizonyság okáért itt az egész levél:

Ez meglehetősen rövid «dikta», de a ki küldte, így véli igaznak s mások is beszélik. Ő ugyan úgy mondja, hogy a leány mondta: beszélt vele az apja, de mikor anyja kérdi, hogy mit, azt feleli rá: semmit. A levélből azt az értelmet kell kihámozni, a mi nincsen benne, hogy mint lehet ez? Emez az esti társaság ellenben úgy mondja, hogy csak panaszt nem mondott semmit a lélek a leánynak, -76- vagyis hogy a lélek megjelenése miatt az anyjának sírásra oka nincsen. Ebben meg is állapodtak, bár vannak, kik azt tartják, hogy a lélek csak akkor jár vissza, ha valami baja van. Ha például valamely pénzéről vagy vagyonáról nem tett rendelkezést, vagy ha tartozott valakinek s azt fizetetlen hagyta, továbbá ha az utána maradt örökség osztásakor igazságtalanság történt, valamint ha bármely a lélekre is kötelező dologban rendetlenség maradt utána. A modern spiritiszta médium által idézett szellemet csak ebben a formában a hazajáró lélek elnevezés alatt ismeri a nép s ez a lélek nem levélírással és harmonika-húzással, hanem ablakveréssel, bútorok zörgetésével, köcsögök földhöz vágásával és bús sóhajtozásokkal ad tudomást jelenlétéről. Persze levelet nem is irhat, mikor a betüket nem ismerte, a harmónikahúzásához pedig errefelé leginkább csak a borbélylegények értenek. Igy a hazajáró lelkeknek nem marad más hátra, mint azon munkálatok, melyek a sóhajtozástól a cserépedényeknek a falról való leveréséig terjednek. -77-

Ebből azonban nem lehet kitapasztalni, hogy voltaképen mit akar a jelenés? Miért jön haza? Miért láttatik egyik kapálni a földben, bár kapája nyomán a föld nem fordul s miért zörög a másik a konyhában a vizesköcsögök között, akár csak a macska? Nem lehet belőle megtudni, hogy mit akar, semmiképen sem lehet megtudni, pedig rendkivül él az élők lelkében a gondolat, vajon elhaltaik mily helyen, jó helyen s jó sorsban vannak-e? Öreg asszonyok, kiknek már nem igen van egyéb dolguk, mint a halálra való készülés, örökké ezzel foglalatoskodnak. Bár hiszen más is, a ki csak hivő. A mennyeknek napfényes és bájos országát, a poklok örökös lángjait s a purgatorium tisztitó tüzét, ezt az ideiglenes száműzetést itt szószerint szokás értelmezni s az élő lelkek fenekén fekszik az a vélemény, hogy azon léleknek, a mely hazajár, a túlvilági életben sorsa jóba foglalva nincsen. Ezért aggódnak is arányosan s ehez, gondolom, hozzájárál, hogy így pusztahelyen a halott emléke nincs összeforrva a sirhelyével s az azon levő fából faragott vagy kőből -78- vágott emlékkel, mert bizony a sirok messzire vannak s oda jó, ha valaki évente egyszer ráér kijutni. A szülőanya lelkében is nem a kicsi virágos sirdomb az, a miről az elhantoltra emlékezik, hanem mindig csak azon formában látja, ahogy fején a fehér koszorúval a fejpárnán feküdt, s a hogy a szemfedő ráborult. Úgy látja olykor járni és kelni, álmában, képzeletében és mikor kukoriczát ültet s lába sarkával a szem számára a lukat a földbe fúrná, hirtelen megáll, mert úgy tetszik előtte, mintha a közön áthaladna a kis gyermek, fején a fehér koszorúval (de nem jól van a fejére téve a fehér koszorú.)

… Miután a szóban forgó léleknél arról van szó, hogy az özvegye sir s bár a lánya vigasztalná, hogy a lélek semmi panaszszal sincsen, az asszony ebbe még sincsen beleállapodva, azt mondja beszédközben egy ember:

Bizonyosan hirét sem hallották, mert nem olyan emberek részére való ő, a kik ujságot is szoktak olvasni. A nép spiritisztája. Ez az elnevezés valóban ráillik annál is inkább, mert a modern spiritizmusról sem tudjuk valójában: van-e benne valami vagy csak áltatás az egész. Annyi bizonyos, hogy a nép egyes rétegei hisznek a csépai ember azon tudományában, a melynek erejével látja a halottakat, s meg tudja mondani, boldogok-e a túlvilágon vagy pedig valami bajuk van.

Híre öt-hat megyében elterjedt, mindamellett én, ki eleget érintkezem a néppel, mindössze három esztendő óta tudok róla, bár a csépai ember már valami tizenöt év óta van abban a foglalatosságban, hogy látja a halottakat. Ép ezen a nyáron lesz három esztendeje, hogy egy pusztai csoda megtekintésére mentem a Pálinkás-erdőhöz, a melynek a sarkán egy fahegyen a szűz Máriát látták, a mint forgott köröskörül, akkor hallottam legelsőbb említeni a csépai embert. De azóta gyakran lehet hallani a nevét, -80- Hogy most ezt mondta meg, most meg amazt mondta meg. Csépa ide jó messze van, Szolnokmegyében s mégis erről a tájról is egyre zarándokolnak hozzá, nemcsak vénasszonyok, hanem különféle korú emberek is, a túlvilágon levő halottjaik sorsát tudakolni.

A benne vetett hitet növeli az ember egyszerűsége. Azok a csodatételek, a melyek a nép érdeklődését fölköltik, rendszerint üzletek szoktak lenni. Ha valamely kút vizében vagy ház ablakában meglátják a Máriát, ott hamarosan meggazdagodik az ájtatos tulajdonos a kegyes adománypénzekből, azonnal épül oda korcsma is, azután árulnak ott gyertyát, viaszkszobrot, szentképet, továbbá ponyvafüzetet a hely történetéről, mindent jó borsos áron. Igy azután terjed is a hírük, mert mindaz erősen hiszi és vallja, a kinek csak jövedelme van belőle s a ki esetleg kételkedni merne, annak elnyomják a szavát. A pécskai embertől, a hol szintén Márialátás van, kérdezték: «Csakugyan igaz, hogy kendteknél az árokparton megjelent a Mária?» – «Hát hogyne volna igaz» – felelte az ember -81- – «mikor még a zsidó boltos is hiszi.» Hát miért ne hinné, mikor azóta négyakkora forgalma van, mint azelőtt.

A csépai embernél, mint a hír is mondta, mindebből semmi sincs. Sőt ép a falujában van a legtöbb kételkedője, ott egész kurtán csalásnak tartják a dolgát s Csépáról csak elvétve folyamodik hozzá valaki. Maga az ember egyszerű napszámos s csak este lehet vele beszélni, mert nappal dologban van. Kaszál, arat, dologra jár, vagy dinnyecsősz, meg szőlőmunkát vállal a nagyobb fiával, ebből tartván fent a családját. Mert fölvilágosításaiért, miket a halottakrúl ad, pénzt nem kér. A ki akar, azon két gyertya árára, a melyek az esti beszélgetés alatt égnek, ott hagyhat a szomszéd asztalon pár krajczárt vagy egy hatost, de, úgy mondják, az is csak újabb keletű szokás, régente az ilyesmit sem tűrte. Nincs is gazdagsága semmi. Mindössze egy egészen kis házacskája van a falu szélén, a miben lakik, annak az udvarára is csak egy másik ház udvarán keresztül lehet bejutni. Ha tisztán üzlet volna az, a mit -82- csinál tizenöt esztendő alatt, máskép is állhatna szénája.

Hát így ver a szó róla a határban, hallatszik itt is, ott is. A dolog bizonyára érdekes, én legalább annak nézem: egy napszámos, a ki a verejtékes munkából este hazamegy, hogy pihenés helyett messziről jött emberek halottairól beszéljen ingyen. Hogy a beszédje mit ér, nem keresem, mert minek is keressem. Ha a spiritiszták kopogó asztala, guruló forintja s egyéb ilyes eszköze irathat rossz verseket Petőfivel, akkor a csépai embernek is van annyi joga, hogy a holtakról beszélgessen. Beszéde különben nem ártalmas senkire, semmiféle köztekintetnek nem kell miatta aggódnia. A hozzá érkezőket, a kételytől űzötteket megnyugtatja, imádkozást rendel a holtak üdveért s legföljebb egy legolcsóbb fajta csendes misét ajánl mondatni. Ez okból a papság sem kifogásolja. Hangjában van önérzetesség. – «Maga, jó ember» – volt eset már rá, hogy mondta, – «káromkodott az úton, mikor jött, hát én magának nem is mondhatok semmit.» -83-

Alighanem ezek a dolgai emelik a hírét, minél meszebb helyen, annál nagyobbra, mert a tulajdon hazájában ő sem próféta. Itt a mi határunkban egész legendakört szőttek-fontak róla, mert innen nagyon járnak hozzá, pedig köztünk és Csépa közt ott fekszik az egész Csongrádmegye, hosszában.

Azonban most már mindegy, akár keresztben, akár hosszában. Csak elő a kocsit, aztán gyerünk Csépára, nézzük meg a csépai embert.

II.

Csépa ide tizennégy óra járás kocsin, beleszámítva itt-ott az apró megállásokat, míg a lovak abrakot esznek. Nem úri lónak való fuvar; az úr a lóban is úr, az fáradalmakat csak sportból bir csinálni, nem pedig közönséges napi munka gyanánt. A minthogy a leghíresebb akrobata is csak egy nap birna versenyt kaszálni, másnap kidőlne a sorból. Tizennégy óra oda hajnali háromtól esti ötig, akkor tíz órai pihenés hajnali háromig, akkor megint vissza az eső által megrontott úton -84- tizenöt óra hosszat esti hatig. A harminczkilencz órából huszonkilencz órát útban voltak a lovak s csak tíz órát pihentek, azt sem talán födél alatt, mert bizony a csépai vendéglő még nem jutott el odáig, hogy istállója is lenne, hanem csak úgy kint az udvarban a saroglyához kötve, az esőben. A megvetett, lenézett, girhes apró parasztló munkája ez. Meglódul, előre s lefelé nyújtja a nagy fejét (úgy tetszik, mintha a két nagy lófej húzná az egész kocsit) s öt-hat óráig eszébe sem jut, hogy pihenni is lehetne. Hát ilyen lovak kellenek ide, meg hozzá való jó erős kocsi, a mely valahol a puszta közepén nem mondja föl a szolgálatot és hely van benne az elemózsia részére is. Mert hotelek s egyéb ilyen finom dolgok nem akadnak útközben, csak útszéli csárdák vannak helylyel és közel, a melyek előtt kifog a kocsis abrakolni s azon idő alatt az utas is ehet, ha van mit. A tarisznya és kulacskorszak már rég letelt az útonjáró emberről, a helyett az ilyen hosszújárású kocsiban nagyon alkalmatosak az ülésládák, azokba -85- mindenféle ételt-italt el lehet rakni. A ki nem föltétlenül kívánja a melegételt, hanem szalonnán, hideghúson, madárlátta kenyéren és kútvízzel kevert borocskán is el van, nagyon jól megélhet az ülésládából.

Ilyen alkalmatos kocsija van épen a szomszédnak, Muladinak, a ki nevezetes fuvarba járó ember. Volt már Csépán vagy húszszor, mindig olyanokat szállítva oda, a kik holtjaik iránt kérdezősködtek a csépai embernél. Járhatott volna ugyan már többször is, de ki szokták várni, míg rendszerint öt utas együvé kerül, akkor aztán fejenkint két forintot fizet minden személy. Elég olcsó utazás, tekintve, hogy az út hajnalán előbb még a kocsival össze kell szedni az utasokat a tanyák között. A lovacskáknak ilyenkor nehéz dolguk van, míg ez a mi utunk sokkal könnyebb, így hát kettőnkre hat forintban meg is történt az alku. Muladi hajnali fél háromkor pontosan beállított a tanyaudvarba, fölraktuk a czókmókot, az egyetmást meg a miegymást és az encsembencsemet, Muladi belerázta magát a subába s miután kalaplevétellel -86- kérte jóakaratát az utassegítő Istennek, megindultunk. A sötét úton itt is, ott is apró piros tüzek, mintha szent János bogarai röpködnének, de nem azok. Az út a korai sötétben már tele van kocsival, viszik be a magyarok a hetivásárra a buzát, kukoriczát és pipázik valamennyi a zsákok tetején. Evés csak később lesz, négy óra múlva, mikor beérnek, addig a füsttel szórakoznak. Muladi is, kerülgetvén a kocsikat, rágyujt s idő multán, hogy világosodik, nagyon öreg asszonyra kiált, ki egy kocsi hátuljában ül, paraszti szokás szerint hátrafelé.

Az öreg asszony szótalan integet, hogy jól van no, csak menjen. Megyünk is. Közben kis eső van, a mely a hogy elmúlik és Dorozsma felől vörös lángok között a nap föltolja a fejét, gyönyörűszép kettős szivárvány mutatkozik. Néphit szerint a szivárvány arra való, hogy az égből lehullott felhők helyébe a tavakból a vizet fölszívja, de Muladi nem -87- ezen, hanem bibliai alapon magyarázza, idézvén azonnal az ó-szövetségből, hogy az isteni kiengesztelődés jele.

– A meddig szivárványt láthat az embör, nem lössz vége a világnak – mondja meggyőződéssel.

Hát már addig ne is legyen, a míg el nem érünk Csépára. A lovacskák is ilyen véleményben vannak; nagyhamar átszaladunk Dorozsmán, Szatymazon, Fehértón, Sándorfalván s fél hét van, mikor egy útszéli csárda előtt meghúzza a gyeplőt Muladi, hogy ott majd itat és abrakol. A csárdás kijön a házból s hogy megtudja, merre van útunk, elmosolyodik. Olyanforma mosolygás volt ez, a melylyel azt a gondolatát takarta el: nini, már az úrféle is… Közben, hogy sört hoz az ételhez (mert nem úgy van itt, mint szögény helyen), mondja, hogy azért ő is volt már ott az embernél, régente, valami tíz év előtt.

– Sokan mondják, – szól – hogy jól mondja, a mit mondd, másoknak pedig nem találja el. -88-

– Én bizon – felel tünődve az ember – már nem is tudom. Régön volt nagyon. De hallom a beszélgetést róla, mert a kik ezön az úton járnak hozzá, igen csak mögállnak itt.

– Hát… Hát csak a városban bent is van két fuvaros, a ki öregasszonyokat hordoz Csépára.

Itt még csak ennyit tudtak. Mentünk tovább, virágos akácz-erdők között visz több óra hosszat az út; a hol ritkulnak a fák, távol majorok látszanak a rét reggeli ködében s néha előtűnik Árpád, a mint fehér kőből faragva lakik a pusztaszeri síkon.

A másik állomás délfelé Csányon van, egy útszéli korcsma előtt. Kérdezi a gazda, hogy hova megyünk s fejét csóválva mondja: hej, már én is szeretnék oda egyszer elmenni. Beszéli, hogy mily sokan járnak ezen az úton át arrafelé. Egész búcsúk. És csodálatos, mondja, a jól megrakott kocsiban az asszonyok mind szomorúak, míg visszafelé jövet -89- vidámak. Van úgy, hogy nála hálnak, ha nem birják a lovak az útat már tovább azon a napon. Egy rokonával, kit sohasem látott, messze lent a Bácskából, csak ily módon birt találkozni.

– Hát azt mondta, hogy ne sírjon annyit az elhalt gyerek után. Mert ő látja a gyereket, de az tetőtől talpig csupa víz, úgy el van ázva. Hát ne sírjon, hogy a gyerek megszáradhasson.

(Régi néphit ugyanis, hogy a szülőanya sirató könnyje mind az elhalt gyermek sírjába folyik). Beszélte továbbá a korcsmáros, hogy mikor a lovak úgy kiállnak, hogy egy nap nem birnak elmenni Csépáig, az nem attól van, mintha a lovak rosszak volnának. Hanem némely utas mellé az összes halottai föltelepednek a kocsira, hogy vele menjenek. Néha negyven halott is fönt ül a kocsin. Hát a lovak persze nem birják el -90- a terhet. Muladi szótlan helyesel, majd pedig mondja:

– Hát az is gyütt egyször. Együtt gyüttünk. De nem birt a nagy erős lovaival egy nap alatt tovább gyünni, csak idáig. Itt mög köllött hálni.

Jön be a csárdába egy öreg ember, festőnek való vén sunyi ábrázatú öreg. Pálinkázik és szinte beszélni kezdi, hogy ő is szeretne már egyszer Csépára menni.

Ez a Csány dohánykertész község, a dohányból él s így mindenféle sorsát a dohánynyal -91- példázza. A «sok töreket adott el muskotály gyanánt» azt jelenti, hogy sok tarka macskája volt az öreg úrnak. Így is felel a szóra:

– No, az nem úgy van. Az régen volt. Van annak már harmincz-negyven esztendeje.

Hm, harmincz-negyven esztendeje. Abban az időben a tájakon furcsa világ volt s az öreg úr alighanem még a lovonjárók köze tartozott. Czélszerű lesz innen elczihelődni. Megyünk is, csak a lovak megeszik a kukoriczát. Azután azonnal vágtatásban indul a két kis macska. Mondom Muladinak, hogy ne eressze őket ilyen nagyon, de Muladi a fejét rázza és azt mondja: muszáj. Ott kell sietni, a hol lehet, mert túl a Tiszán majd olyan rossz út következik, hogy két óra hosszat is lépésben kell menni. Hát akkor jól van, gyerünk; erre a kocsira nem ültek föl a halottak. Haladunk is, Csongrád alatt átjutunk a Tiszán s a töltést megkerülve, már látszik a csépai templom magas tornya. Itt csakugyan lépésben kell járni, de nem igen veszi észre az ember az út hosszúságát, -92- mert Muladi előveszi a fuvaros furfangot és szóval kezdi tartani az utast. Mindig van tárgya s ha mindenből kifogy, a katonadolgait kezdi beszélni. Káplár volt valamikor odalent Olaszországban, de háborúban nem volt, mert mire ő oda leért «összebékültek a királyok». Miután már többször jártam így vele, kocsin, körülbelül az egész élete történetét ismerem, de ő a mélységekből még mindig elő bir valamit halászni. Pedig szinte rossz hallgatni a sok nyakatekert német szavat, miket ilyenkor a beszédjébe kever. Elsprekkolja, hogy mint volt az, mikor őt Kapodisztriábul Venécziába petekunknak czukitálták (als Bedeckung zugetheilt.) Ilyenkor úgy jár-kel a Placczammarkón (Platz San-Marco), hogy szinte gyönyörűség. A nagy beszédnek az a haszna, hogy egy jó dülőúttal tovább megyünk a vetések között, mint kellene, szóval Muladi, a híres fuvaros, eltévedt. A buza ebben a földben, a mit évezredekig járt a Tisza, nagyon dús és nem lehet belőle kilátni s takaros időbe kerül, míg a helyes útra vergődünk. Mert hiszen -93- voltaképen itt az Alföldön jó lóval nem volna távol semmi, ha toronyirányban lehetne menni, hanem hát a vetések mindenütt az útban vannak (az isten panaszkép ne vegye), mert amúgy nagyon jól van, hogy útban vannak, bár még többen lennének.

De azért idővel csak eljutunk Csépára. Dombos helyen van a falu, látszik a fekvésén, hogy azelőtt a partjáig kiszolgált a Tisza. A régi nádasok helyén most buja buzavetések. Szép nagy temploma van, így a külső oldala felé, a melynek tornyában az óra minden oldalon másfélekép jár s így nem lehet ellene panasz semmi, mert hiszen mindenki olyan időt talál rajta, a milyent akar. Áthaladunk a falun, mert az ember egészen a túlsó végben lakik. Régi jász nemesség lakja ezt a falut, a neve is Nemes-Csépa volna igazság szerint. Az utczákon csak itt-ott találni embert, ilyenkor oda vannak a földekben dologra. A háznál is, a hová behajt a kocsi, csak asszonyokat találunk. Az emberhez szomszédos ez a ház s azok az utasok, kiket Muladi ide fuvarban hordoz, itt szoktak -94- meghálni. Nem pénzért, hanem csak úgy isten nevében.

– Hogyne, – feleli meggyőződéssel – eő azt már odakint tudja, hogy látogatására gyöttek, hát biztosan hazagyön.

III.

Miután csak este lehet beszélni az emberrel, addig a vendéglőben ülünk. Egy utczára nyíló szoba az egész, de van benne tekeasztal is, leterítve. A terítőn egy lap papiros, azon komoly figyelmeztetés, hogy hitelbe nem lehet billiárdozni. Ha hozzáteszem, hogy a csanyi csárda falára pedig ez a kis vers van -95- írva: «Úgy nézz pajtás a szemembe, Hogy nem adok ám hitelbe!» – el kell ismerni, hogy ezen a vidéken a hitel-viszonyok igen szomorúak.

A vendéglősné különben, szegény, alig két hete temette el tizennégy éves leánykáját s megtudva utunk czélját, emlegette, hogy bizony neki is jó volna már elmenni az emberhez. Megkérdezné, hogy mit csinál a kis halottja.

– Tudja isten – mondta – azt mondják, hogy nem igazat beszél. Innen a faluból nem igen jár hozzá más, csak a Mária-asszonyok.

– Csalás az egész – szól a másik asztaltól egy magas jász, a ki hosszú, hajlított szárból szívta a tajtékpipát – csak csupa népbolondítás. A pénz, a pénz teszi.

Az ellenvetésre, hogy hiszen nem kér pénzt az ember, mondják hogy ez is így van. De ez csak számítás lenne, hogy annál jobban adjanak neki. Mert járnak ám oda előkelő urak is, a kik sok pénzt ott hagynak. -96-

– De akkor mégis csak mondd nekik valamit, a miért fizetnek. Ha semmit sem mondana igazat, miért adnának neki pénzt?

– Hát valamit mégis csak eltalálhat, – engedik meg – mert másként nem hagynának nála ötforintokat, tízforintokat.

A háztájék, a hova este elmentünk, nem mutatott semmit ezen papirpénzekből. Elől egy rendes épület s nagyobb udvar, de ez másé; csak ezen keresztül, egy rozoga kerítésen át lehet bejutni abba a kis udvarba, a melynek oldalában, a falu szélén, egy kis, fehérre meszelt házacska áll. Egy szoba, kamra és konyha az egész. A szobában két ágy, asztal, pad, néhány szék s az a karos pad, mit paraszthelyen kanapénak szokás nevezni. Oldalt üvegszekrényben egy a tetőgerendákig nyuló primitiv Mária-szobor a Jézussal. Az üvegszekrény fekete faloldalára rá van írva, hogy Mészáros Ferencz készítette az egészet, a ki fia a csépai embernek és asztalossegéd.

Az asztalnál vacsorázott a földmunkás fiával a csépai ember s az asszony is, behordván -97- az ételt, szintén leült enni. A két ember, azon fáradtan és porosan, a hogy a szőlőmunkából jöttek, a padozatlan hűvös szobában ingujjban, igen jóízűt kanalaztak a tálból, a miben pirított szalonnával készült krumpli-leves volt. Utána hatalmas tál mákos-csík következett. Hétköznapra ez már igen előkelő vacsora volna mifelénk, de itt más a szokás. Itt a reggeli és a vacsora a fontos, déltájban pedig csak egy darab kenyeret eszik a munkás s csak akkor van estebéd, mikor alkonyatkor a munkából hazajönnek.

Köszönés után csöndesen helyezkedtünk el a székeken az ágy mellett, szemközt az evőkkel, míg Muladi, mint itten már járatos férfiú, negédesen támaszkodott a másik ágy lábához. Az asztalon kis petroleumlámpa világított. Az estebéd beszéd nélkül folyt; mikor az étel elfogyott, a fiú mondta: anyám, hozzon vizet, mire a koros asszony vizért sietett. (Ahányan szegediek ott voltunk, hárman, összenéztünk, mert mifelénk ez nem szokás.) Azután Muladi és az ember között -98- a szőlőmunkáról folyt a beszéd. Erősen őszes, nagyhajú a csépai ember, barázdált arczú, sovány. Homloka fölöttébb magas, mi a sovány fejet a nagy, juhászos hajjal különös formában mutatja. Rekedt hangon beszél s hangján látszik, hogy nem tűri az ellentmondást. Közös vonás ez mindazokkal, a kiknek a szavaira figyelni szoktak; hasonlót lehet tapasztalni tanárok, tanítók, prédikátoroknál, kiknek szavaiba a hallgatóság nem vág bele, hanem csak hallgatja a beszédet. Vannak itt most vélemények, előre-hátra, a termésről, a kötözésről s különösen hosszasabban állapodnak meg a karózásnál, a mely itt még nem általános, végül a permetezéshez jutunk; a melynek a csépai ember határozottan ellensége. Azt mondja, ismer ő olyan szőlőt, a melyet permeteztek, még sem hoz az idén semmit, míg a másikat sohasem permetezték, mégis terem. Ezt oly komolyan mondta, mint valamely borászati vándortanár. Nem szóltam ellent, mert az öreg egészen logikus alapon áll. Ő ugyanis csak a holtakat látja, a peronospora pedig eleven -99- s így nem csoda, ha nincs vele ismeretségben.

Hallgatunk. Az ember néha ránk tekint az asztal mögül. Úgy mondatik, hogy ez úgy van, hogy mikor valaki így ül előtte, a háta mögött összes halottai megjelennek s a csépai ember azokat sorról-sorra látja. Látja, hogy milyen sorsban vannak, látja korukat, hajuk szinét és annyira látja őket, hogy bizonyos esetekben a haláleset módját is meg tudja mondani. Muladi közben elmegy, hogy valahol zabot vesz a lovaknak.

– Messziről jöttünk magához, jó barátom – mondom – holnap még hajnal előtt indulnunk kell vissza, hogy estére odaérjünk.

Valami sokat nem mutattunk ott a széken. Egy lefordított gallérú katonabluz volt rajtam, egyik kezemben ócska lóden-kalap, a másikban hosszúnyelű, nyeregbevaló fokos, a társam (a feleségem) bekötött fejjel, a mint -100- az ilyen parasztkocsizáshoz már öltözködni szokás. Valami olyan falusi kisbérlő-formának nézhetett bennünket az ember. Egy kis gyerek, a ki a szobában lábatlankodott, azt kérdi:

Az üvegbe falazott Mária-szobor előtt feszület állott, mellette két oldalt egy-egy szál gyertya. Ezeket kénes masinával meggyujtotta a gyerek s mindössze ez volt az egész aktus a mivel a vacsora utáni padozatlan szobát ünnepélyes formába akarták emelni. Az ember pedig beszélni kezd. Előadása módjában semmi komédiásság, a mi meglepő, mert az álmadozók, a rejtőzők s az ördögi tudományosak általában igen gesztusos szinpadi magyarok. Ingujjban van az ember, félkönyékkel az asztalon s mondani kezdi:

– Magának látom huszonnyolcz halottját. Van köztük egy hároméves, egy tizenkilencz éves, egy huszonhárom éves férfi, golyó általi halálban, egy negyvenhat éves magas barna férfiút is látok, van egy huszonnyolcz -101- éves asszony, gyermekágyban halt el, van egy hatvanöt éves pirosképű barnás, állásbeli ember, van egy – – – s így sorra mondta, de gyorsan mind a huszonnyolczat, mígnem legutoljára egy egészen ősz, nyolczvanhárom esztendős embert látott.

– No, meg vagy fogva, öreg – gondoltam akkor, a mikor beszédét befejezve megállt. Oly gyorsan mondta el a huszonnyolcz halottat, hogy lehetetlen volt ellenőrizni, vajon igaz-e az a negyvenhat éves, a hatvanhárom éves s így tovább, hanem csak arra ügyeltem, vajjon mondd-e olyan halottat is, a milyenről nekem tudomásom nincsen. Nyolczvanhárom esztendősre nem emlékeztem, sem gyerekágyban meghaltat, sem golyó által meghaltat nem tudok a halottak között.

Kis szünet állt be. Azt mondják ugyanis, hogy annak a halottjait is elmondja a csépai ember, a ki neki üzenetet küldött. De azt neki nem kell tudtára adni, ő maga szól, hogy «magától izent is nekem valaki valamit». Vártam hát, hogy ezt mondja, mert csakugyan próbaképen izent a napam, hogy -102- mondaná meg, az ő halottai mint vannak. De nem szólt az ember az iránt semmit (lehet, hogy nem elég ideig várakoztam). Mondom is aztán, hogy üzenetet is küldtek neki, a mire ismét szól az ember:

– Tudom – mondta. – Annak tizennyolcz halottját látom, valamennyi barnás. Van köztük egy négy esztendős egy – – – s így sorra mondta a tizennyolczat. – Bajuk – folytatta – egyiküknek sincs, sem ezeknek, sem azoknak. Az a huszonnyolcz halott a szentháromság templomában van, emezek pedig a boldogságos szűz templomában.

Kis szünet után magyarázólag tette hozzá, integetvén a felkönyökölt kezével:

– Mert nézze, akiknek bajuk nincsen holtaknak, azok nem is lehetnek máshol, mint vagy a szentháromság templomában vagy a Boldogságos templomában. A kiknek bajuk van, azok nem ott vannak. Hát csak legyenek megnyugodva. Az elsőkért, a huszonnyolcz halottért egy csöndes misét szolgáltasson meg száz angyali üdvözletet mondjon el, a tizennyolcz halottért pedig egy csöndes -103- misét meg ötven angyali üdvözletet kell elmondani.

E megnyugtató fölvilágosítások után egy forintot csusztattam a két gyertya közé (misére) s kezelvén Mihály bácsival, távoztunk, honnan utánunk jó éjszakát és szerencsés utat kívántak. No, a pár órai alvás ennyi törődés után minden kivánság nélkül is jó volt, hanem bizony az úthoz hiába kívántak szerencsét. Még fönt volt a hold, mikor indultunk, de az eső csepergett egész éjjel, kocsi, ló a szabad udvarban összeázott, nemkülönben Muladi, ki a lovai mellett szokott aludni. Még nem volt három óra, mikor a kocsira pakolásztunk a jólelkű vendéglősné segédkezése mellett az utczán (mivelhogy az udvarban nem birt megfordulni a kocsi) s arra haladván egy fiatal úri férfi, jó reggelt köszöntött. A vendéglősné mondta, hogy a falu jegyzője, igen korán kelő ember, s már megy a hivatalába. (Azt hiszem, egész Magyarországon Csépán kezdődnek legkorábban a hivatalos órák.)

Elköszönünk és jövünk, egy kis pálinkát -104- reggelizvén az otthonfőzött becsületes ánizsmagosból, mi Muladit egészen helyreigazítja és halad. A megázott, zsiros, fekete földön úgy csuszkál jobbra-balra a kocsi, mint hóban a szánkó szokott fölfordulás előtt. A parti kiöntésekben, holttiszákban kacsák röpdösnek, s a vöcsök buvárkodik. Hogy Csongrádnál a vizen áthaladunk, épen akkor készül indulni a gőzhajó. Az tíz óra tájban már ott van a város alatt s onnan csak két óra kocsival az út. De hát szebb ez így: hajnaltól estig gubbasztani a gummiköpönyegben s beszélgetni, ha nem nagyon ver az eső.

– A mi halottaink közül – mondja a feleségem – egyetlen egyet sem talált el a híres magyar. De a ti halottaid között említett egyet, a gyerekágyban elhaltat, olyan volt nálunk, nálatok meg nem volt.

– Én nem tudom, hogy lett volna. Azt mondják, hogy az öreg ember háta mögött látja a halottakat, hát lehet, hogy abban a kis szobában összekeverte a dolgot.

– Az alighanem úgy is lösz – szól vissza a lóhajtó ülésből Muladi, ki mint fuvaros, -105- üzleti szempontból is föltétlen híve a csépai embernek.

Gondolkozok az ember beszédjein tovább. Különösen az a golyóáltali halálos halott nem hagy nyugtot. Hát hol, ki? A balkáni görbe országot négyen jártuk meg a familiából s csak egy halt bele ebbe a vállalatba. Fiatal főhadnagy volt az osztrák gyalogságnál, de neki sem golyó okozta halálát, hanem meghült s aztán sorvadás vitte el szegény lelkemet. Honnan láthatja hát a csépai ember ezt a golyós halottat, ki ez?

Nem tudom. Az eső egyre esik, de nagyon esik, az útszélen látszik, mint dőlnek meg a kövér búzák. Nagyon unalmas a kocsin. Az ember éhes, de nem ehet, mert az ételt elmossa az eső a kezéből, ihatnék, de nem ihat, mert mint keresse elő az üveget. Dohányozni sem igen lehet, mert a papirszivar elázik. A kocsis úgy belebujt a kifordított subába, hogy csak a kalapja látszik belőle.

A névre, a melyet említett, csak isten őrzött, -106- hogy a könny ki nem hullott a szememből. Egy rokon, a ki önkezével oltotta el fiatal élete világát tizenhat-tizenhét év előtt. Egy fiú, a ki nemcsak közel vérrokon volt, hanem talán a legjobb barátom is az eddigi életben, gyászlevelét most is őrzöm és mégis elfeledtem. És ez a csépai parasztember, a kihez az ember inkább kutatás kedvéért ment, említette, hogy látja, egy esztendő tévedéssel még az évei számát is megmondta s én mégis elfeledtem, sőt megtagadtam. Ha valahol élsz, a Mars-csillagon, vagy itt ringatózol az ablak előtt az ákáczleveleken, kérem érte az engedelmedet, szelid, jó, okos Ferim, ki túl vagy már minden emberi gyarlóságokon. Tetszésére bizom mindenkinek, hogy higyje-e vagy ne higyje, hogy kinevet-e érte vagy sem. A dolgot úgy mondtam el, a hogy volt (óhajtván mindenkép elkerülni, hogy esetleg a csépai ember is provokáljon). Annyi azonban bizonyos, hogy a fölfedezés megdöbbentett s nagyfokú röstelkedést éreztem a fölött, hogy miként birhattam őt annyira elfelejteni, hogy még meg is tagadtam. -107-

S haladván a zivatarrá változott esőben tovább, keressük ama gyerekágyban elhunytat, ki szülötte életéért a magáét adta cserébe. És akármit beszéljünk, érdemes volt elmenni a csépai emberhez, hogy tudatára juttatott annak, hogy mily kegyetlenek vagyunk holtaink emléke iránt. Az az ember mondja, hogy látok egy ilyent s én azt gondolom: nem igaz, olyan nem is volt. Pedig volt, mint a hogy meg is találtuk, csak az esztendőkben volt tévedés. Persze húsz esztendő sok idő s ép most húsz éve annak a szomorú esetnek. Pedig annál inkább emlékezetes, mert egy más, óriás katasztrófa keretében, a nagy árvíz alkalmával történt s imhol Csépára kellett mennem, hogy az ottvaló ember eszembe juttassa az elhunyt rokont, kit mindnyájan oly igen nagyon szerettünk.

– A csépai embör mindönt mögmond – szól vissza a beszédre Muladi oly kemény hangon, mintha most is valami varumléniát (schwarmlinie) komandérozna.

Az idő nagyon alkalmas a gondolkozásra, -108- mert egészen csinos förgeteg támad. A virágos ákáczerdő, melyen tegnap úgy haladtunk át órák hosszat, hogy szinte elbódított a mély illatával, most lucskos, fázós pagony, nyulak, fáczánok mind elbujtak, nincs más az úton, csak a faágak, miket a vihar leszakgatott. Enni is kellene már, a lovak is kívánják az abrakot, de hol? A közeli és távoli majorokban gazdálkodó urak nagyobb része ismerős, más részük jóbarát, megint másrészük rokon, de ilyen nekiöltözködéssel oda bemenni semmiképen sem lehet. Inkább kerülünk is, csak majort ne érjünk. De hát hova bujjunk akkor? mert ez a zivatar csakugyan több a soknál.

A kérdésre a ritkuló fák mögül egy magas, hatalmas fehér kőszobor ad néma feleletet: Árpád urunk. Mióta megvan, még minden évben elmentem hozzá, e rendkívüli helyre, hol az itt támadó hangulatok hatása alatt ősz embereket láttam hálakönnyekre fakadni. Eddig a tisztelet vitt oda, most segedelmet kérni megyünk hozzá s jó urunk, nemzetünk legnagyobb embere bizony ezt ezer év multán -109- sem tagadja meg a magyartól. Az eső, mint viharnál szokás, oldalt vág s így a nagy szobormű csarnokában tökéletes enyhelyet találunk. Nemcsak mi, a földeken dolgozó emberek, acatoló gyerekek, leányok mind Árpád védőszárnya alá futnak a förgeteg elől. Csattogott az istennyila jobbra-balra, de kimélte Árpádot, ki az elemek heves dulakodása közben fehéren trónolt fönt a magasban, kőkardját térdeire fektetve. Most volt csak valóságos szimbolum ez a kőszobor előttünk, a kik alája menekültünk, mint kotlóstyúk alá a csirke.

S lent az enyhelyben beszélgettünk, – természetesen a csépai emberről. A vihar elől odamenekült emberek között egy sem akadt, a ki már nála járt volna, de hírét mind tudta s volt is köztük, ki szándékozott hozzá menni.

– Úgy lösz az, – vélte egy ember – hogy sok halottat emleget, különféle fajtájút, aztán véletlenül egyiket-másikat eltalálja.

Ha az ember az összes bölcseletek birtokában -110- hosszúra, tudósformára növeszti a haját, pápaszemet tesz az orra nyergére és két esztendig gondolkozik a dolog fölött, bizonyára akkor is csak arra az eredményre jut, mint a mit ez a megázott ember mondott ott a szeri pusztán.

Ebbe bele nyugodhatunk, de az a nyolczvanhárom éves ősz, állásbéli halott, a kit a csépai ember említett, még mindig nem hagy nyugtot. Miért keverte azt a beszédébe, mikor olyan halottam már csakugyan és igazán nincsen? Nem olyan fajtájú az én familiám, nem szeret az egy sem sokáig élni, az átlagos életkor ötven és hatvan év között van s a legnagyobb kor a hetvennégy esztendő volt. Honnan veszi hát ezt a nyolczvanhárom esztendős halottat?

Ezt sem tudom. De bele voltam már győződve, hogy meg kell neki lenni s ha kutatva nem találom, majd magától jön elő az emlékezetben. Hát csakugyan. Idő multán Szer alól valahogy elvergődünk s estére szerencsésen haza is érünk az alsótanyára olyan közutakon át, a melyekkel való bajainkat -111- csak azért nem írom le, mert akkor egy és más hatóságok irányában igen nyers igazságokat lennék kénytelen mondani. Denique, igen csinosan és igen alaposan összetörve és összeázva itthon vagyunk s ekkor már minden jól van, akárhogy van is.

És másnap, a nyugalmas, csöndes, hűs tanyaszobában egymagamban, irkálván e dolgokról, föltűnik előttem egy reszkető kezű, reszkető fejű agg, igen aggastyán rokon, kit életemben csak egyetlen egyszer láttam, de annak van már legalább is negyedszázada. Édesapámnak nagybátyja volt, a családnak ausztriai ágából, ki valahonnan Tyrolból vagy Stayerből látogatásunkra jött, mint már régen nyugalmazott katonadoktor. Jut eszembe, hogy azóta nem jutott az eszembe, de most hirtelen látom a világosszürke zöldposztós vadászkabátban és szinte érzem, mintha reszkető keze a fejemen nyugodna, mint akkor, a midőn megzavarodva álltam előtte, mert nem tudtam a német bácsival beszélni. Örömmel futok a konyhába:

– No hála istennek – mondják – legalább nem töröd már rajta a fejedet…

Csakugyan hála Istennek, mert már igen nagyon kerestem. S a dolog vége mégis csak az, hogy érdemes volt elmenni a csépai emberhez, mert legalább eszembe jutatta azokat, a kiket elfelednem nem lett volna szabad.

LUK A HÁZOLDALBAN.

Tapasztalatlan emberek azt hihetnék, hogy valamely tanyaház kiásása könnyű dolog, pedig nem. Dehogy. Az olyan munka, a mellyel velejár a komoly hozzáértés s e tekintetben el lehet mondani, hogy ki minek nem mestere, annak csakugyan hóhéra. Mert elsősorban a megállapodott egyén a havat tekinti. Arra különös súly fektetendő. Ha hó van, ha rendes és mély havak vannak, a tanyaásás bizony csak akkor biztathat sikerrel, ha a tanyától nem messze járt út halad el. Mert így a nyomok csak az útig vezetnek a hóban, ott eltünnek és nincsen, a ki többé rajtuk eligazodni tudjon. Másrészről ismét a házat kell tekinteni, mert a kiásásra nem minden ház alkalmas. Míg a vertfalu ház egyenesen arra született, hogy kiásassék, már a vályogépület ezen czélra kevésbbé jó. -114- A vályogot téglánként kell bontogatni, némelyik lezuhan, lármát üt s lám, azonnal kész a veszedelem. A házbeliek fölérzenek, puskára, vasvillára kapnak s előlük szaladni kell, mert a népek ilyen dologban nem ismernek kiméletet. A téglafalu ház meg éppen nem alkalmas. Legjobb tehát – ebben megállapodhatunk – a vertfal, a melyet az ásó könnyen bont és bontása zaj nélkül történik.

Most még mi kivánatos? Kivánatos, hogy a szél ne a tanya felé fujjon, hanem a tanya felől. Ez a kutyák tekintetében tartozik a dologhoz. Mert ha a szél arrafelé fuj, a merre a kutyák tartózkodnak: baj van. Az eb megérzi az idegen szagot, leginkább pedig meghallja a zajt. Olyan orra és füle semmiféle teremtett állatnak nincsen több, mint a milyen a kutyának. Az ha hall vagy érez valamit, hamar lármát üt és fölkiabálja a gazdát. Van ugyan, a ki a kutyát megtudja szelidíteni, sőt be is rugatja pálinkás kenyérrel, mint például a malaczot szokás, ha lopják. Mert a malacz is ordít, ha bajt érez s ha éjszakának évadján czipelik, ellenben ha előzőleg pálinkás kenyeret -115- adnak neki, vihetik akárhova. Van a kutyában is, a melyik így megcsendesedik, van a melyik néhány darab zsírbasült kenyérért elfelejti kötelességeit.

Szóval a házásás nem könnyű dolog, mert a munkának teljes csendben kell menni. Leginkább a tiszta szobát szokás kiásni, melyben ugyanis nem alszik senki. A munka halk. A földet a ház mellől elássák az éji tolvajok, azután az ásókkal lukat vágnak a falba. Egy ember a ködmönét levetve, csöndben lebuvik a lukon. Ez lehetőleg kis ember, mert a kicsiségnek ilyen hasznai vannak. Bent lévén aztán, adogatni kezdi ki a holmit.

A tiszta szoba őrzi a tanyai ember holmiját. Ha pénze van, itt tartja elrejtve. Itt vannak az ünneplő öltönyök, kalapok, csizmák, itt az új suba (van-e még új suba a világon?). Itt vannak a ház felnőtt leányzójának ruhái a mestergerendára akasztva: a csipkés alsók és vasalt felsők. Továbbá itt van az ágynemű, dunnák és párnák megtömve fehér pöhöllyel. Az mind vagyon. Az mind apránkint szerződik be s így nő tömeges -116- nagyra, mígnem egyszer csak sok-sok tornyos párna és dunna van a tisztaszobabeli nyoszolyán. E dunnákat és párnákat úgy kell tekinteni, mintha takarékpénztárak volnának. Oda az értékek gyűlnek s van-e gazdaasszony, a ki a finom tollat meg nem becsüli?

Az eladónak is ebből telik majd, ha embere akad neki, ki magához veszi élete társául.

No és azt most mind elvitték. Kihúzgálták a lukon az éjszakai emberek, a kocsira hordták, a mely az uton állt s elmentek vele. Nagy csapás ez, bár azonnal észre sem veszik. De a mint másnap valaki mégis benyit a tisztaszobába, rémesen látja a pusztulást. Elfehéredve fut át a pitvarba:

Hát hiszen kiabálhat már, a mennyit csak akar, az már nem használ. Az asszony bejövén s az eladó, a hogy a romlást látják, sírva fakadnak. Im az Ágnes leánynak minden öltöző ruhája elveszett, sirathatja. Míg az anyja lelkében a síró elkeseredést nemsokára fölváltja e düh. Átkozódik és töreti -117- Istennel a keze szárát mindazoknak, a kik csak ezt a rosszat tették. Még mond egyebet is, sok mindent rájuk kiván, egészen a hólyagos himlőtől kezdve. A gazda is bejön s a fejéhez kap. Szokása neki. Ha valamely jeles ember csinálja így, azt mondják rá: államférfiui mozdulat. De mert csak Sóspál János csinálta, nevezzük inkább a nevén a dolgot: ő a csapást látván, a fejét vakarta. Mást mit is tehetett volna egyebet.

– Persze most sem csinál kend egyebet, – támad rá az asszony haragjában, – csak a fejét vakarja.

– Bolond vagy asszony, – mondja rá Sóspál, – mikor én a fejemet kivülről vakarom, akkor az belülről gondolkozik. Aztán ha nem vakarnám most, hanem verném a falba, akkor jobb volna tán? A luk akkor is csak ott volna a falon.

Ez igaz, ebbe apránkint az asszony is belegyőződik. Az ember pedig mit csinálhatna egyebet, nyomoz. E foglalkozást ők csapásozásnak nevezik: mikor a nyom után mennek. Sóspál János így a nyomokon menvén, eljut -118- a hóban egy darabig, de a kocsiútra érve, a csapásozás elakad. Ott már össze vannak keveredve a nyomok, a hogy a szekerek a havat járták. Mert hiszen nemcsak annak van esze, a ki csapásozik, hanem annak is, a ki ez elől védekezést keres a furfangban. Annak sok mindenféle módja van. A hol juhféle van a kéznél, igen könnyü. Néhányszor átterelik a nyomok fölött a falkát s nincs többé ember, a ki rajtuk eligazodni bírjon. Juhász, gulyás vagy csikós az ötújjon szerzett holmit a földbe is elássa, de azon a földön soha senki föl nem fedezi a frissenásás nyomát, ha fölötte néhányszor áthajtják a gulyát, ménest vagy falkát. Így hát Sóspál nem tehet egyebet, hazaballag, lóra ül és bekocog a csendőrörshöz.

Sóspálnak szerencsétlensége volt az éjszaka, hát szerencséje van nappal. Ez így van jól, mert föl kerék, le kerék, a sors forgandó. Lám az őrsön ott találja a főhadnagyot is. Annak az ilyesmi meg éppen mulatság, szórakoztató, kedves foglalkozás. Lóra is kap az embereivel azonnal s haladnak ki a puszta -119- vidékre, a kilukasztott tanya felé. Sóspál János is megy velük a lovon, sorsát az eszében forgatván. Hol reménykedik, hol sóhajt s leánya ruháinak elveszte jutván gondolatába, a szeme is nedvezni kezd.

A tanyába érnek és a katonák megnézik a tett helyét. A lukról megállapitandó, hogy czigánymunka-e vagy parasztmunka. Két csendőr lóra ül és szétviszi a közeli tanyákba a parancsot:

Jönnek is azonnal, mért ne jönnének, egyéb dolguk úgy sincs ebben a havas világban. Mind bejön a tiszta szobába s megáll a luk előtt. Biz ez jól ki van ásva. A szoba is jól ki van takarítva ugyancsak. Így nézik és beszélgetnek mondván:

A főhadnagy mérges. A szivarja nem szelel. Az ördög vigye el az ilyen szivart.

– Pipával szolgálhatok, szól Sóspál, van egy tajtékpipám… azaz, hogy hiszen azt is elvitték. -120-

Amaz pedig nem azért a szivarért mérges. Hanem mert a begyűlt emberek közül egy sem az «igazi». Azt meg lehet látni; különösen meglátja ő, a kinél rendőrnek való szeműbb embert egész életemben nem láttam.

A szivar szelelni kezd. De még várni kell egy kicsit. Látszik már az ablakból, hogy jön Fejedelem Ferenc a lovon, de lassan jön. Kurta az ember, rövid a lába. Utóbb csak beér. Lassan zökken a szobába a küszöbfáról, melyre föllépett, mert alacsony emberek szokása, hogy szeretik magukat magosítani. Mint a többi ő is rábámul a lukra. A zsandártiszt szeme lassan húzódik az emberen végig; Fejedelem kezében forog a sapka. -121-

– No embörök – mondja a főhadnagy – hát álljunk itt körbe, aztán tanácskozzunk. Hogy merre keressem én most már ezt a holmit.

Ezt persze szivesen meg is teszik. Úrral, fényes katona úrral egy tanácsban lenni: előkelő dolog. Tárgyalnak, ki ezt mondja, ki azt mondja, egyedül Fejedelem Ferencz nem szólhat, mert feléje a főhadnagy a kör közepén éppen háttal áll. A főhadnagy egyre haragosabban beszél, mérges fekete szemei villognak és a ködmönökön át be akarnak látni a szívekbe. A gazdák röstelkedve topognak előtte, s mert bármit mondanak, semmi sem tetszik, utóbb már szólni sem mernek, elhallgatnak. A főhadnagy hirtelen sarkon fordul, Fejedelem Ferencznek a mellére üt a tenyerével és azt kiáltja rá:

A bőrtáskából láncok kerülnek elő és Ferencz kezére akasztódnak. Ő különben csak -122- most, hogy a hideg láncz a csuklójára csavarodik, veszi észre magát. Azonban már mindegy, segíteni a dolgon nem lehet. Csak mikor a havon halad a lovak előtt, morogja úgy magának:

– Hát kiforgatott, mán csakugyan kiforgatott… Az ördög vigye el az eszit.

HOMOKBÓL ÉLŐK.

A mi a homokot illeti, el kell ismerni, hogy a homok különféle minőségű. Formájában külső tekintetre egyformának látszik ugyan, de a valójában és a tulajdonképeni minéműségében nem az. Így például más a közönséges homoksívány és más a közönséges sivóhomok. Más megint a nagyszemű homok. Nagyszemű homok van, de nagy homok nincsen. Olyan nem létezik.

Ha járatlan ember homoksíványon utazik kocsin s látva a lovak vergődését, a szót magában nem állhatván, mondja a kocsisnak:

A kocsis féloldalt visszafordul az első ülésből és csöndes mosolyt tartogatván a harcsabajusz alatt, mondja neki vissza:

– A homok itt nem nagy uram, inkább -124- nagyon is apró szöme van neki. Hanem hát az a baj, hogy nagyon is sok van belüle egy rakáson.

Gondoljátok talán atyámfiai, hogy nincsen különbség kishomok és mélyhomok között? Van. Vélitek talán, hogy csak olyan homok van, a melyik sárga? Nem, nem. Ez nagy tévedés volna. Nemcsak szőkehomok van, hanem a tájakon többféle tartózkodik és mélán nagy messzeségekre ellapul a feketehomok. Kedves ásványok ezek. Bennük a kedves virágok nőnek és ha a régiek szerint kölessel vetnék be: az olyan termést adna, hogy az irtóztató. Emígy azonban közönségesen a feketehomok a búzát kedveli, a szőkehomok a rozsot, továbbá a napraforgó olyan alkalmasra növekedik benne, hogy a szárát kerítés gyanánt karónak használjuk: mint czélszörű szögény embörök.

A sívóhomok és a homoksívány között mindenesetre annyi különbség teendő, hogy: nem egyformák. A sívóhomok ugyanaz, a mik az afrikai vagy pedig amazon ázsiai pusztaságok, a honnan a honnak elődei eljöttek, -125- helyüket ott már a mindent ellepő homok miatt sehogy sem találván.

A sívány-homokot azonban egészen máskép keressük. A sívóhomok szél uralkodása esetén úgy repül, mint akár csak az a milliónyi szárnyasbogár, a mely csak akkor kerül látatra elő, mikor a Tisza virágzik. Eltemet mindent csak azért, hogy ő, a kőporladásból származott halott élhessen tovább. Azonban, ha nem hátrál előle az ember, megfoghatja. Fákat telepít rá és magokat vet bele. A síványon így létesül erdő és mező, a mezőkön a rideg baromból álló gulya, a gulya mellett a gulyás, a ki hason fekszik, úgy dudál. Ugyane helyen, azon a gyér füvön, a mely a síványhomokot megfogta, szerkesztődik a juhfalka, élén azon igen alkalmas férfiúval, a kiről már az oknyomozó történelem is megállapította, hogy: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra. Legelteti nyáját. Fújja furulyáját, Vígan éli a világát.

A domb. A juhász – ne higyjünk ugyan mindenben, a mi könyvben nyomtatva van – -126- de a juhász mégis csak egyik dombról a másikra megy. Kénytelen vele, ha akar, ha nem, mert a homokpusztán a domb is vándorol. Ha megjön a honi Számum, akkor a homok repül. S miután a domb sem más, mint csupa homok, hát a domb is repül. Ma itt van s holnap amott. Nem csoda tehát, hogy a birka olyan könnyen eltéved: ilyen körülmények között bajos alacsony négylábon a határban eligazodni, amúgy sem látván messzire.

Azonban másfelé is van világ. A földek között némelyik helyen mély ágyakban széles folyóvizek úsznak a tenger felé, bár ki tudná felőlük megmondani, hogy elérnek-e csakugyan oda. Mindegy azonban, a vizek úsznak és viszik a homokot. Sokat visznek, az egyik víz sárgaszínű tőle, a másik barna. Hozzák messzi hegyekből. Törik és zúzzák, míg csak egészen apróra nem válik.

E tekintetben a vizek között különböző szorgalmatosságok tapasztalhatók. Az egyik víz, midőn ezen tájékra leér, már tökéletesen porrá törte a homokot s már csak iszap -127- gyanánt teszi le a partok mellé ajándékul. A másik még nem ért rá így elkészülnie a munkával, az olyan holmit szállít, a mit úgy hívnak, hogy kavicsos homok. Ennek van értelme. Ez az igazi homok. Mert tudni kell, hogy a vizi homokban megint egészen más az iszaphomok és poszahomok, a melyek mind semmirevalók, mint a kavicsos homok. Bár ezt ugyan már a beszéd legelején is elmondhattuk volna. De nem volt rá érkezésünk.

Pedig az elejében ott kellett volna kezdeni, hogy mikor tavaszszal az idő kinyílik és a jég a vizek tetejéről eltakarodik, minden télen át alvó nép megmozdul, hogy életre keljen. Kőmüvesek, ácsok házépítők, útcsinálók, homokhajósok és homokkofák, homokfigura-csinálók, homokfuvarosok és talicskázók, továbbá ezen utóbbiak csikajai, melyek nem mások, mint a tulajdon fiaik, a kik a talicska elé ló gyanánt akaszkodván, segítik föl az apjuk terhét a meredek partra, mert hát én uram isten, úgy él a szegénység, a hogy tud, – de azt mondja meg most már -128- bárki is, hogy hogyan éljen, ha a Maros nem ád homokot?

Ebben rejlik, hogy a világi élhetésben milyen előljáró helyen van a marosi homok. Persze semmi szó sem esne róla és semmi tekintet sem esne rá, ha mindig volna és kínáltatná magát. De nincsen mindig. Pedig csak ez a homok. E nélkül követ a földbe lerakni, házfalak tégláit egymáshoz ragasztani nem lehet. A ki más homokkal csinálja, félmunkát végez. Vagy magamagát csalja meg, vagy azt, a kinek dolgozik. A Maros azonban néha megköti magát. Nem hozza a kavicsost. Vagy ha hozza, ágya mélyébe derékaljul rakja, a hol nem lehet hozzáférni. Vagy pedig leteszi zátonyokon, de vizet terít rá, hogy nem lehet dolgozni belőle. Van eset rá, hogy szirtes helyekre viszi, a hol a kimosott part fala meredeken áll.

A dolgok így megvilágíttatván, térjünk át a homoki hajózatra, minthogy úgy is ráérünk.

– Ez ügön szenvedélyes hajózat – szokta felőle vélni Csábrádi Szilveszter, a ki ért hozzá, mert ezen hajózatban sántult meg, elütvén -129- egy pénteki napon a gugorarúd – természetesen fölfelé való menésben – a lábát. Mily hiú az ember a csontjaira s egy rossz darab fa mégis erősebb. Különben kár pénteken gugorázni, másnap is nap lesz.

Itt ugyanis úgy kell ismét venni a dolgot, hogy a homokból élő magyarok nem irígy népek, hanem barátságban vannak a szomszéd torontáli ráczokkal s engedik, hogy a homok azoknak is adjon kenyeret. Ez úgy történik, hogy az üres hajókat fölfelé a Marosra rácz lovacskák vontatják s a rácz ovacskáknak ismét rácz emberek a gazdáik. Magyar ember ezt a foglalkozást nem vállalja.

Hogy miért nem, az szintén a kitudhatatlan ügyek közé tartozik. Talán azért, mert terhes nagyon, talán pedig azért, hogy a lovát sajnálja, mert annyi bizonyos, hogy olyan szomorú élete egy lónak sincsen, mint a hajóhúzó lónak. Lehet különben, hogy a dolgok alapjai mélyebben vannak elvetve. A különösen kegyelmes József császár úr ugyanis annak idején nem volt barátja a halálbüntetéseknek, a helyett különböző, dicsően országolt -130- tartományaiból s egyéb földjeiből ide hordatta mind az akasztófára való gonosztevőket, hogy itten a különböző hajóknak fölfelé és lefelé való vontatásával töltsék idejüket, nyakuknál fogva egymáshoz lánczoltatván. Volt, a ki félesztendeig is kibírta, de leginkább felköszöntek a szolgálattal. Ha harmincz rabot egymás mellé fogtak, hogy lehúzzanak egy terhes hajót Szegedtől Titelig, odáig csak a fele jutott, a többi belepusztult a foglalkozásba. Lehet hát, hogy a magyar azért nem szereti ezt a mesterséget, mert régente becstelen emberek űzték; de ugyanebből látható az is, hogy a hajóhúzás a lónak se kellemes. Lábalván a parti vizet, gödörbe eshet: kitöri a lábát, ott pusztul. Ha pedig nem pusztul, a nagy iga mellett mégis csak úgy él, mint az angyalok: hol eszik, hol nem. Inni ugyan ihat eleget, mert annyira a vízben él, hogy csoda, hogy hallá nem változik.

De van eset rá, hogy a ló sem birja ezt a mulatságot. Azt mondja a régi vers, hogy Oh, mely keserves egy lónak élete, Húzás és -131- vonásban telik el élete. A költőnek igaza van. De néha még a ló is kiáll a húzás és vonásból. Neki is joga van ahhoz, hogy azt mondja, hogy a mi lehetetlen, az lehetetlen. Elvégre a birka szelid állat, de néha még az is kopog körmével a fagyon. A ló pedig különb állat, mint a birka. Ezt a homokhajóvontató ráczok is belátják, ilyenkor nem akasztják a lovakat a hajóhúzó kötél elébe, hanem azt mondják a hajónak, hogy menjen fölfelé magától, a hogy tud. Ők maguk meg csak csendesen kázsélnak a parton a töltésoldalban. A kázsé a rácznál ugyanaz, a mi a magyarnál az aszongya, a hogy a magyar aszongyázik, akként kázsél a rácz sógor. Alkalmas dolog ez nagyon tavaszi időben a parton, különösen, ha valami uszadékfából tüzet rak mellé az ember.

Mert akármi történik, a hajónak fölfelé kell haladnia. Mert az a homokhajó nemcsak azokat tartja el kenyérrel, a kik belőle élnek, -132- hanem ha az a hajó, meg a másik, meg a harmadik, negyedik hajó nem hoz homokot, akkor oda alá a városon megáll a kőmüves, a figuracsináló, a talicskázó a csikajával, meg a többi: Baráczius Illés tehát az egész összesség nevében rendeli el a gugorázást.

A mi a gugorázást illeti, az ismét nem tartozik a könnyebb mesterségek közé. Ez olyan munka, hogy ott két macskával kell dolgozni. Már hogy vasmacskával. Az egyik macska tartja a hajót. A másikat hosszú kötélre eresztve, ladikra teszik s eveznek vele fölfelé, a meddig a kötél engedi. Akkor kivetik a vízbe s ott hagyják. Visszamennek a hajóra, vivén a vasmacska kötelét magokkal A kötelet felkötik a gugorára, a végénél fogva.

Két luk van rajta keresztben, vagy pedig hat luk. Ezekbe kemény rudat dugnak. Most fölhúzzák az egyik horgonyt, a melylyel a hajó le volt macskázva. A hajó így fölszabadul, úszna lefelé. -133-

Az emberek mellel neki feszülnek a gugorarudaknak s hajtják, húzzák, mint a hogy a lőerőre való cséplőgépet hajtották a lovak. Így a kötél segítségével fölcsavarják magukat is, a hajót is addig a másik vasmacskáig, a mit a ladikokból kivetettek. Itt megállnak. Most az első vasmacskát teszik megint ladikba s viszik fölfelé, a meddig a kötél engedi Ott kivetik a ladikból, visszaereszkednek a hajóhoz s kezdődik az előbbi munka.

Ennél lassúbb utazás nincsen a világon. S megtörténik, hogy a víz erősen nekifeszül a hajónak s visszanyomja. Ilyenkor a gugora is visszafelé kezd forogni, a ki nem ugrik e idején, a rúdjával mellbevágja s a vízbe veti, vagy pedig a lábát töri, mint ez Csábrádi Szilveszterrel is történt.

Szóval nehéz a homokból való élet. Súlyos és szomorú. Hideg tavaszokon esőben járnak, vízben dolgoznak, a hajó gulibájába egymáshoz húzódva hálnak, de akkor sem mind. A homokhajó nem búzáshajó, hogy úgy volna az alja megcsinálva, hogy a víz bele ne szivárogjon, -134- hanem abba belefolyik. Egy embernek a vízlapátolás a kötelessége éjjel is. E szigorúságokra mondta Tapodi Nagy Pista öreg homokhajóslegény:

– De nem baj, mert itt az élelöm nem sokba kerül. Nem muszáj szalonnát vinni a tarisznyába. Olyan munka után nagyon jól esik a száraz könyér is.

Nono. Hát hiszen. De nem mindig van ez így. A hazajövetel más munka, bár akkor is kint kell állni minden embernek a kormányoknál, továbbá hosszú csáklyákkal ajánlatos vigyázni, hogy rendes vizeken tartókodjon a város felé való mentében a hajó. De hazatérve, a kikötés után mindnyájan mennek a gazdához, a ki különben is partkocsmáltató, ezt a hivatal így hozza magával. Együtt megy a hajó népe föl a partra, mert épen ott kötöttek ki, a hol kellett. Megvannak valamennyien, -135- sem össze nem vesztek míg oda voltak, se semmi. Mert szabály, hogy a kivel oldottál, azzal köss. Már hogy a kivel eloldotta odafönt a parttól a hajót, ugyanazzal kössön is ki, ott, a hol meg kell állni.

A sáros és vizes emberek óvakodnak be a kocsmába, meghúzódván az asztal körül.

– No, möggyüttetök? – mondja a gazda. Ennyit kérdezhet, mert az övé a hajó.

Enni nem esznek, majd otthon esznek. De előbb itt a keresett pénzen osztozkodni kell. Kiki félliter bort hozat magának, a kormányost kivéve, a ki csak három deczit hozat, de literes üvegben s még beleereszt egy egész üveg szódavizet. Ő számol el a gazdával, ő osztja el a pénzt, kinek mi jár; ilyenkor több bort inni nem ajánlatos: fáradt embernél nagyon hamar a fejbe szalad. A minthogy igaz. Mert a többi alig ivott egy-egy pohárral, már hangosan kezd beszélni.

– Ha lármáztok, – szól a kormányos – nem számolok. Ha el nem hallgattok, ma -136- nincsen pénz. – Igy csönd lesz hamar, mert a pénzt haza kell vinni, várják.

Újabb csapat vonul be az ajtón, igen csak csöndesen telepedve le más asztalhoz. Ezek más hajónak, más gazdának az emberei.

– Minek még égetni? – kérdezi a korcsmáros. – Nem akar itt a padlón gombostűt keresni senki.

– Nono – feleli amaz. – Hiszen épen azért. Olyan jó sötét, pénzkéréshöz való idő van…

– Nincs itthon. Elutazott. Nincsen, a ki fizessön. De nyolczunknál sincsen több hat krajczárnál… Hát mondom, ha szíves lönne adna kölcsön. -137-

A másik asztalnál osztják a pénzt. Koronák, forintok csörögnek az asztalon, bor fölött vannak, imitt meg emezek meghúzódva ülnek, mint árnyak feketélnek az esti szürkeségben.

– Ha mindnyájan vállaljátok az adósságot, nem adom oda. Közös lónak túrós a háta. Ha egy vállalja odaadom.

– Hát vállalhatom – szól a kormányos és elveszi a pénzt. Azután azt mondja: – Kisebb pénzbe nem volna, kéröm?

No ez már vidámabb beszéd. Ahogy a lámpát meggyújtanák, emezek a nincsetlenek is hozatnak néhány félliter bort. Elfogyán, a kormányos azt mondja:

– Hát majd fizetök is – azzal nyújtja -138- vissza a tízforintost a korcsmárosnak, hogy adjon vissza belőle.

A korcsmáros ránéz. Azt akarja mondani, hogy talán az ördög bújt belétök, de azután nevetni kezd; az emberek is, az egyik asztalnál úgy, mint a másiknál, nevetni kezdenek, hogy valóban, milyen furcsaságai vannak az életnek. Csakugyan. De hát némi derüre joguk van e görnyedt vállaknak is.

A BUCZKAI SZÜLETÉSE.

A szőlőre, miután megszüretelték, semmiféle gond nincsen, csak épen télire bundát adnak rá, hogy meg ne fagyjon. A jó homok a bunda, vesszőit abba lehajtják s betakarják vele, bár ez nem mindenütt szokás. Azok között is van kuruczabb fajta, a mely szabadon is kibirja a telet, például a magyarka nevezetű, mely talán éppen keménységénél és daczosságánál fogva neveztetik ezen a néven s termi, ha jó idő jár rá, azt a valóságos alföldi bort, a melyből a második pohár a halovány ember fülét is azonnal pirosra festi. De a többi szelidebbet csak takargatni kell, a homok rájuk borul szerelmesen és védelmezi testével a hidegtől az ő gyermekeit, a miket táplál. Ez a száraz, sivár homok. Ha külön-külön, darabonkint nézed, minden szeme egy apró kis kavics s a szőlőnek mégis ez a -140- szoptató édes anyja, a kiből táplálkozik. Most, hogy elsimult alvó gyermeke fölött, még szalmát hordanak a tetejébe s akkor tavaszig rá semmi gond sincsen.

A hó ráesik s betakarja s jó, ha betakarja, mert nem viszi el akkor a szél a szalmát. Így minden baj elsimult, a tőkékkel nem kell törődni. Jó is, hogy pihenni lehet, mert tavaszszal aztán jaj, de sok dolog következik. Ilyenkor csakugyan jó volna, ha nyolcz keze volna mindenkinek s nyolcz lába, valamenyi lábának akadna hely, a hová szaladjon s valamennyi kezébe akadna valami eszköz, a mit valahová vinni kell. Az első szép nappal jön a nyitás. Az nagy és komoly munka, többhavas álmából ébreszteni az alvót. Elszedik az ágakról a homokot s a vesszők fölébredve olykép vágódnak föl egyenesre, a miként a szorgalmas ember hajnalban kiugrik a takaró alól. Hajnal ez csakugyan, az esztendő hajnala. A nap a vesszőket barátságosan fogja körül s messzi égi világából sugarai útján üdvözleteket küld nekik. A ki a vesszőket jól megnézi, láthatja, hogy ez csakugyan így -141- van, a vesszők mély hajlongással és tisztelettel fogadják jó öreg barátjuk meleg üzenetét.

Tőle azonnal életre kezdenek kelni, a homok pedig gyöngéden oson a tőke köré, hogy munkájában támogassa. Igy kezdődik a termésre való ébredés, melyben minden kiveszi a részét: a homok, az ember, a nap, a szél, a felhő s ki mindezeket kormányozza, az öreg Uristen. Ha valaki annyira okos, hogy nem hisz benne, de különben van hozzávaló lelke, s maga is sajnálja, hogy nem bir benne hinni, menjen el vagy fél esztendőre szőlőkapásnak, akkor majd csakhamar megismeri jótétlelkét s olykor szörnyű haragjait. – Jó éles késsel állnak most neki az emberek a szőlőnek és faragni kezdik. A tőke ezért nem szól semmit, mert tudja, hogy a javát akarják. Metszeni kezdik a vesszőit különféle módokon; mert van már annyi módja, hogy ember legyen, a ki a sok mindenféle ajánlás között el tud igazodni. A könyv ezt ajánlja, az ujság amazt, a szomszédnak emigy volt hasznos, míg a másik szomszéd avval nyert, -142- hogy a réginél maradt – úgy látszik, ez is ama tudományok közé tartozik, melyre azt mondja a nép; nincs ebben okos ember. Azonban mindegy, valahogy csak meg kell azt metszeni. Azután szalmamadzaggal, zsineggel, fakalapácscsal dolgoznak, kötvén karóhoz, a melyik arra való.

Április végére, május elejére bujkálni kezd a levél, a szép, finom, apró zöld levelecskék s abból az enyhhelyből, a mit a levelek nyujtanak, duródik elő ilyenkorra egy kis semmiforma, a mit még semminek sem hívnak, a mi olyan, mintha valami rossz szőröshernyó volna; a fürt, a mi majd őszre leszedetik. Micsoda kis gyenge semmiség! A szél egy kicsit erősebben ha megfujja, ha jól oldalba tudja kapni, leesik és oda van benne egy fej szőlő. Egy jó fej szőlő, a mely az őszre megérne egy hatost, vagy pedig telne belőle félliter bor, egy szempillantás alatt lent hever a homokban, semmivé válva. És sűrűn fekszenek le az ilyen kis megsemmisülések és ez nagy szomorúság… A szél nagyon nagy úr ebben a tájban, továbbá az -143- eső. És jönnek ám egyre-másra napnyugat felől a csunya nagy fekete felhők s a névtelen, remegő aggodalom rögtőn beleáll az emberek szívébe. A mi üzőbe vette Káint, a mi mellbevágta Jákobot, a mi a földre borította Mózest, messzünnen hangosan kezd beszélni az isten. Az isten haragja a legelső sorban a fölülvalókat találja. Alul még mi sem érzik, mikor a jegenyék már hajtogatják büszke sudar derekaikat hatalma előtt, a förgeteget előző szélvész haladását rajtuk az egész tájon át szemmel lehet tartani.

A föllegek rendkívül szomorú árnyat vetnek haladtukban a földre. Rémületes ez, minden elhallgat láttára, még a két napos kis csirke is elfelejt csipogni, csak az anyjuk mer beszélni nekik; az anyaszeretet alighanem erősebb minden hatalomnál. És jön a felhő, sok felhő, jaj, de nagyon sebesen. A szél már lent zúg, az eperfákról százával sodródik le a jövendő gyümölcs s mindenek gondolata most az: van e a felhőben jég, vagy nincs? Ilyenkor az ország patronájához, Máriához szokás folyamodni, a mécsest, mit szombaton -144- tiszteletére égetnek, sebtiben meggyujtják s gyertyát égetnek azon Mária-kép előtt is, a mely az ágy fölött lóg. Igy hívják védelmül, segedelmül őt, kinek fehérségét a zsoltár elefántcsontból való toronyhoz hasonlítja. Segít is, eddig legalább segített, bár azt senki sem tudja megmondani, mit hoz a holnap.

Munkát hoz, az bizonyos. Ime, most meg már fiatal leányok kezdenek mászkálni a fákra, férget pusztítani. A hogy ez meg van, elő a nagy vörösréz bádogokkal, a miket katonabornyú gyanánt a hátukon viselnek az emberek. Azután nagy vegyészkedések a gáliczkővel s következik a penészgombával való háború, a locsolás. Furfangos mesterség, még ma is van, a ki nem hisz benne, komédiának tartja s azt mondja, majd terem a szőlő a nélkül is, ha akar.

De nem akar s ezért csak locsolni kell s jó lesz már a husvéti locsolásokat beszüntetni; kár a fölösleges munkáért, inkább a locsoló szándékúak így szőlőt locsolnának. A leány a nélkül is megmarad, ha nem locsolják -145- husvétkor, míg a szőlő nem marad meg. Buzával dolgozó gazda ilyentájban még alig tudja, mi a munka, hacsak dús földeken aczatolása nincs, emitt meg a hogy a locsolással valahogy elkészültek, már meg az újítás következik a kapákkal. Nincsen az a nikkel íróasztali encsembencs, a mely fényesebb és ragyogósabb volna, mint ilyenkor a kapa. Mint akármi más életben, a rosszaság itt is magától nő. Senkisem veti a giz-gazt, mégis szörnyű sok terem belőle. Az aczat gyökere megéri az egy méteres hosszúságot s akárhol vágja ketté a kapa, újból kihajt. A kulturnövény és a vadnövény között az a különbség lehet, a mi a czivilizált ember s a vadember között. A kulturnövényt bármi kis baj éri, mindjárt elpusztul. Sértsd meg ültetéskor egy kicsit a gyökerét, már beteg s ha gyorsan nem jut hozzáértő orvoshoz, el is hal. A parajt, a vadzabot s a többi füvet, mi gizgaz néven ösmeretes, tövestől kiméletlenül tépi ki a kapa s mérgesen odacsapván a földhöz, holtan teríti le – s harmadnap látod, hogy azon a helyen, a hová csapták, gyökereivel -146- a homokba kapaszkodott, fölállt, föléledt s jobban nő, mint azelőtt. Elszívják a föld erejét, fölisszák a harmatot és elfogják a nap melegét a szegény kulturnövény elől, míg az aczat, ha szerét ejtheti, hosszú gyökerével a föld alatt a tőkéhez kúszik s magából abból jön elő, hogy minél kevesebbet lehessen neki a nehezebb szerszámmal ártani.

Akármennyire tele van is manapság betegséggel, de azért becsületes növény a szőlő. Hogy így növekedőhelyét jól megfésülték és ünnepi ruhába öltöztették, ezt azzal hálálja, hogy meghagyott vesszői a magasba nyúlnak. Most segedelmére leányok és a sás jönnek. A leányok a sással vesszőit egymáshoz vagy a karóhoz kötözik, hajladozva mellettük napestig. Ez nagyon jó derékfájásról való munka s bevégeztével azt lehetne hinni, hogy pihenhetünk. Azonban ezt rosszul tetszik hinni, mert ezenközben már ismét annyira szaporodott a penészgomba, hogy ujból csak elő a rézbornyukkal és szurd, vágd, lődd a gáliczkővel a gombát. A gomba a merész támadásra megretirál, hátrahagyván számos halottait. -147-

De most talán már csak pihenni lehet… Dehogy lehet. A pálma nem oly kényes jószág, mint a szőlő (az igaz, hogy nem is ad semmit). Már kezdik mutogatni a tőkék, hogy mit adnak őszre, ha jól bánnak velük s mentik ellenségeiktől. Az ellenség már megint az aczat, a paréj, a százféle vadvirág, melyek ismét ott termettek körülötte, de jön ellenük ujból a kapa, a melynek munkáját ezuttal érés alá való kapálásnak nevezik. A kapa évente kétszer végzi a tisztogatási munkát, de van hely, a hol harmadszor is megadják a tőkének, mondván: ne panaszkodj. S hogy tökéletesen ne panaszkodhasson, a kapát a kézből letévén, megint a rézbornyut veszik hátukra az emberek és locsolkodnak. De már az ilyenkor nehezen megy, a szőlő magas, a levelek megnőttek, minden tőke körül kétszer kell elhaladni s megfüröszteni jól a lében.

Idáig eljutván, itt van már augusztus vége és a szeptember eleje közeledik. No végre valahára vége a munkának, a mi a nevelést illeti. Csak itt-ott járnak a tőkék között, felkötözni -148- a Kánaánbelihez hasonlókat (ha van), hogy le ne szakadjanak és ritkítják a leveleket ama fürtök körül, melyek a nap elől elbujva vannak. Szóval már csak apróbb gondoskodások vannak, de jön utána a nagy, az őrizet. A nevelés körülbelül befejeződött, már csak őrizni kell mindentől, hogy meg ne rontassék. Elsősorban nagy aggodalmak az égiek irányában. Hogy jaj, ha eddig nem bántottátok, most ne bántsátok, mikor már minden munkáját megadtuk, dolgot és pénzt beléje vetettünk s im termésre készülne vergődni. A mécses e tájban sűrűn meggyújtatik; minden erősebb felhő félelemre ad okot. Nap kellene mindig. Nem a tökéletes ugyan mert az ilyen homoki tőke akkor adná a legigazibb bort, ha olyan melegben élne, hogy minden más mellette belepusztúl – de hát ilyen kivánságai senkinek sincsenek. Csak épen annyi, a mennyi elég, hogy mindenki boldogulhasson: annyi kellene.

Továbbá akármilyen hűvös is éjjel az idő, az udvaron hál a gazda s töltött puskája ott fekszik mellette a szűrön. Ez aztán a nagy -149- őrizet. A kutyák mindenütt kötve tartandók, a melyik a szőlőbe jár, lelövetik s elássák a homokba. Hasonló sors éri a csirkét s tyukot is. Azt sem szabad ez időben elereszteni, mert nyoma vesz. Embertől is óvni kell a vagyont, mert mindig vannak, a kik a másét kivánják. Ez alapon történnek emberi sörétezések. A nyul bár a lakottabb tájakon egész nyáron át nem mutatkozik, szőlőérésre csak odakerül s az egycsövű, drótos elültöltő puskákból halálát nyeri. A seregélymadár ellen szörnyű nagy kereplőkkel történik a harcz, mert fán levő madárra söréttel puskázni bajos. A sörét inkább a fát és a gyümölcsöt találja, mint a madarat s így kárt okoz. Mert itt fával keverik a szőlőt. (Van ugyan arra valami könyvbeli igazság, hogy vagy gyümölcskertész legyen valaki vagy szőlősgazda, de bizony ezt a tudósok a kisgazdának hiába beszélik. Mert igaz ugyan, ha az a szőlő, a mely a fa alatt van, nem terem, de terem a fa s ha jól terem, terem annyit, mint az a szőlő teremne, a mely alatta él. A szőlő csak az esztendő végén ad -150- az egész év munkájáért pénzt és kevés kisgazda van akkora lélegzetű, hogy ezt kivárni birná. A fa pedig már kora nyártól kezdve kezdi neki adni a hasznot, a melyből élhet, adózhat, vehet, a mi kell s fizeti a napszámost. Igy hát ők csak ebben a számításban maradnak.)

A mi pedig a szőlőt illeti, idővel eljön a szüret is. Az nagy sürgés és forgások között van; miután egész esztendőn át a tőkét ajnározták és tisztogatták, most a pinczét s a hordókat kell öltöztetni, hogy illő módon fogadja mindkettő magába a fiatal vendéget, a mustot. Az egész éven át szeretettel őrzött tőkéket megtépdesik, szülött kisdedei, a nagy fürtök a kádba kerülnek s végül a hordókba mennek lakni. Ott pihennek, ujulnak és tisztulnak. A pincze ünnepies csöndben van, zárt állapotban, a mustnak borrá érését csak a pinczebeli apró békák figyelik meg s mikor kezd a hordók lyukain kifelé tolakodni a forró bortaraj, ők azok a legelső eleven lények, a kiket a bor tönkretesz. Mikor mustforrás után a pincze legelsőbb kinyílik, a kis -151- békákat mind megölte a borerő – mint nevezik. Szépen hátukra fekszenek s úgy halnak el. Egész éven át azon dolgoztak, hogy a pinczében minden legyet, pókot bogarat elpusztítsanak s a hogy az új vendég a pinczébe költözik, alig hogy megmelegedett, őket gyilkolja első gyanánt. Ez a háladatosság.

A bor aztán megvan a pinczében. Úgy van, a hogy van. S már a hó leesett, mikor egyszer halad a tanya felé a szerfölött nagy csizmákban a sógor.

Csakugyan szív is, üvegbe eresztvén. Poharat hoz elő, önt bele s nyújtja a sógornak. A sógor beleszürcsöl s összehúzza mind a két szemöldökét. Azután hörpint s megpihen. -152- Végezetül elnyeli mind. A gazdának kissé mosolyog az ajka és tágra nyíltak a szemei, a mint várja, hogy mit szól az egész esztendei munka eredményéhez a sógor.

A sógor tünődve áll. A szürcsöléstől az orrában maradt a bor szaga, a hörpintés a szájában hagyta az izét, míg a nyelés alkalmából komolyan önmagába tekint, vizsgálván amaz érzelmeket, miket gégéjében a bor fakaszt, míg a küldött helyig lehalad. Ez megtörténvén, ítéletét rövid szavakba fogalmazza:

A BAKANCSTALP.

Szükséges, hogy szabályok legyenek. Azok nélkül nem kerek a világ. Csak lélegzeni szabad szabály nélkül. Más minden egyéb ténykedés szabálylyal van körítve, mint a marhahús a korcsmában. A szabályzat tehát azt mondja a kaszárnyában, hogy esti kilencz órakor feküdjön le mindenki, a jó reggelét a szokásának. Kivétel a szobában a szakaszvezető. E férfiu tizenegy óráig fennmaradhat, ha akar. Olykor, ha nem akar fennmaradni, akkor is fennmarad, részben a jog csorbítatlan megőrzése és gyakorlatban tartása, részben pedig a tekintély emelése czéljából. Az ő ágyának külön függönyei vannak, azokkal elzárja magát a szoba egyéb külvilágától. A lámpa kilencz óráig a szoba közepén lóg egy madzagon. A madzag úgy van megszerkesztve, hogy azzal föl is lehet húzni, le is -154- lehet ereszteni a lámpát. Kilencz órakor tehát a szakaszvezető beviszi a sarokból a saját, firhanggal elkerített lakosztályába a köpőládát s a kis asztalra helyezi. Ez a köpőláda helyet foglalhat minden művelt család asztalán, mert úgy sem szabad beleköpni, mert mit szólna akkor a kapitány úr. Azután a madzagon leereszti a lámpát, mindenkit fekvésre rendelvén, mert sipit már az az ember, a kinek a lábára hágtak. Általános nézet és elterjedt hiedelem ugyanis, hogy az őrség trombitása esti kilencz órakor nem azért dudál, mert ez így van benne a szabályban, hanem mert ilyenkor valaki rendszerint a lábára szokott hágni. Kínjában dudál, fene a fülit.

A nép tehát ezen alkalommal lefekszik, a szakaszvezető pedig a lámpát lakosztályába vivén, a köpőládába helyezi, hogy fel ne düljön. Ott igen alkalmatos helye van neki. Úgy világít, hogy nincs az a csillag.

Kevéssel azután, hogy a szoba ura és parancsnoka a lámpával összes termeibe vonult, a szobában némi halk serczentések hallhatók. -155- Gyufák hangja ez, a melyeknek a fején végighúzták a gyufásskatulya oldalát, természetes következményeként állván elő ezáltal az, hogy a gyufák meggyulladtak s különböző pipák és papirszivarok meggyujtására szolgáltak. Az emberek dohányfüstöt szívnak magukba az ágyakban s közben mesélnek arról, hogy abban a régi háborúban, a miről az önkéntes úr is beszélt, a Torója ostrománál mégis csak a legkülönb vitéz volt az infanteriszt Ág Illés. (Már hogy az a bizonyos Achilles nevezetű ember.) A ki mesél, néha azt szokta mondani:

Ez a próbája annak, hogy éberen van-e a társaság. Ha a csontra kevesen adják rá a húst, ez nyilvánvaló jele annak, hogy a társaság tagjai beleuntak az irodalmi előadásba és szunynyadni kívánnak. Az előadó ilyenkor szintén rácsukja a pipára a kupakot s egy barátságos «Ménkü üssön a fületökbe» – kívánság után szintén elszunynyad. -156-

Ez az az idő, a midőn infanteriszt Johann Nagy No. III. ágyában lefejti magáról a takarót s a félsötét szobában botorkálni kezd. Ha volna ember, a ki Johann Nagy No. III. utját megfigyelhetné, láthatná, hogy e harczos a szoba sarka felé halad. A szoba sarkában van a suszteráj. Infanteriszt Mikhael Kerekes recte Balla a szétmenésnek induló kölökcsizmákat ott szokta ismét tartósságra egybeszerkeszteni. Van ott ahhoz való rendes asztal, kis szék, kalapács, talpszög, talpbőr, mustafa, lábszíjj. Johann Nagy óvatosan arra halad. Nem vesszi észre, hogy miként a sötét gond, nyomul utána mezítláb a szakaszvezető, s épen akkor ragadja vállon, mikor Johann Nagy III. a suszterájasztalon kotorász.

E dolog megértéséhez tudni kell, hogy a mult héten a suszterájasztalról elveszett a szurok, a mivel a czérnát szurkolják, elveszett harmincz pár bakancsszög, egy sarokpatkó és egy füzet bakancszsinór. Johann Nagy No. III. halálra váltan jelenti: -157-

Ez utóbbi kifejezés a köbre emelt sértést jelképezi. Johann Nagy No. III. amugy is ijedt legény szegény, regruta katona, még három hónapos sincs – most még jobban megrémül, hallván, hogy a komendáns úrnak ilyen nagyfoku haragja száll a fejére.

– A bakancsodat? Éjjel? Hazudsz te! Hiszen nem értesz te ahhoz. Hát miért nem adtad oda a bakancsodat a suszter apádnak még az este, hogy megreperálta volna?

– Jaj, – nyöszörgi Johann Nagy – nem tudja azt a suszter apám mögcsinálni.

– Hát aztán talpat akartál lopni? Hisz itt nincs is talp. Azt úgy köll a kapitány úrtól raporton kérni.

– Jaj, jaj, fürer úr, csak egy kis bürdarabot -158- akartam keresni, hogy hátha rá tudom a bakancsszöggel szögezni épen ott, a hol lukas.

A szakaszvezetőnek nem hiába van beírva a titkos conduit-lisztájába, hogy «orientiert sich ser gut», de hamar be is látja, hogy nem tolvaj ez, hanem csak ijedt ujoncz.

– Hát miért nem jelentötted neköm, hogy lukas a bakancsod? Azt hitted, hogy leharapom az orrodat?

– Nem, nem, – dadogja Johann Nagy – maga elibe oda merök én állni… Hanem…

– Tudom, – hadarja össze-vissza Johann Nagy – de nem tudom. Nem tudom kimondani, hogy hogy köll kérni a bakancstalpat…

– Mert szamár, pusztai ökör vagy, – véli szeliden a szakaszvezető. – Eredj, feküdj le, majd holnap mögtanitalak rá.

Johann Nagy visszabuvik az ágyba s azon -159- gondolkodik, hogy most már a fürer szemében ő mindig csak pusztai ökör marad. Igaz ugyan, hogy otthon ilyen rendes vasalt ágyban nem feküdt, mert a birka után járó ember volt, az is igaz, hogy otthon hétszámra sem evett húst, itt meg mindennap adnak, de azért inkább őrizné ő ma is a birkát, mint a hazát. A szobaparancsnok pedig saját külön termeibe vonul, mormogva valamit Johann Nagy III. égbekiáltó butaságáról. A fürer úr sem volt ugyan oly kiváló tudós mindig, mint most, de emberek szokása, hogy magasabb rangokba jutva, elfelejtik az alacsony sorsot, amelyből emelkedtek. Hiszen még e tudományossal is megesik, hogy vasárnap reggel a szombat esti föltisztálkodásról a Füsse gewaschen, Wäsche gewechselt helyett azt jelenti a raporton a kapitánynak, hogy a fehérneműk kimosattak és a lábak fölcseréltettek. A kapitány úr Wolhinyaczkynak ugyanis mindent vadkácsanyelven kell jelenteni, ő a legramához való szigorú ragaszkodást elsőrendű katonai erénynek tartja s ez okból olykor czentiméterrel megméri a -160- legénység haját, hogy nem nőtte-e túl az előírt mértéket. A haj maximális mekkoraságának méreteiről szóló legramát a hadur aláírásával ellátottan adták ki s a méreteket túlnövő haj az engedetlenség és a függelemsértés súlyos bűneibe esne, a mitől Isten óvjon minden embert és minden hajat.

De ezen most már segíteni nem lehet. A fürer másnap délelőtt, a hogy a gyakorlatról hazaértek, Johann Nagyot tanítani kezdi:

– Nem azt mondom, te erdőbül szalajtott vadállat, hanem ne mond azt, hogy meldige.

Johann Nagy elmondja meldige nélkül a tudományt. No jó. Most már megnyugodva ebédelnek, a Johann mégsem olyan nagy csacsi, mint a milyennek látszik.

Estére kelve, a napos káplárnak bejelentik, hogy megy is a legény holnap raportra, talpat kérni. Johann Nagy III. hihetetlen izgalomban éli át az éjszakát, folyton mondogatja magában az ágyon: pitike, meldige, csuzóll hozzám. Végül azzal a sóhajtással, hogy: szögény édösanyám, ha tudnád, hogy mire neveltél – szeliden elalszik. Álmában bornyus angyalok tánczolnak egy repülő csuzóll körül.

Felvirrad végre a dicső nap hajnala. Wolhinyaczky pontos és szigorú katona, egy nap sem mulasztja el a reggeli kihallgatást. Kérését és panaszát mindenki előadhatja. Ugyanitt a napos káplár jelenti, hogy délben leteszi a napot. Egy másik káplár jelenti, -162- hogy délben átveszi a napot. Ugyanekkor jelenthetők a bezóndere fórfallenhájtok, a mik esetleg az éj folyamán előfordultak, hogy például a negyedik czukkból, a hol sok a patkány, már megint elveszett a macska.

Mindenki megy a folyosóra, a kinek ott dolga van. Az őrmester összeállítja az embereket. Annak külön sora van és mindenek rang szerint következnek, akár az audenczián. Előbb jönnek a szolgálati férfiak. Azután Georg Demeter a két bizalmi emberével. Georg Demeter már többször szökött, még többször lopott, ennélfogva György úr mellé még két úr adományoztatott, a kik minden lépését figyelemmel kisérik. Minden nap más két úr részesül a társaságból e kitüntetésben s Georg Demeter átvételét naponta a raporton nyugtázzák. Azután jön, a ki jelenti, hogy a büntetését kitöltötte. Azután, a ki jelenti, hogy új nadrágot kapott, de vágja a szíjj a csontját. Még azután jön Johann Nagy III., hogy pitikézzen a csuzóléért. -163- Nem csoda, hogy mire a kapitány eljut hozzá, Johann Nagy már alig bírja a haptákot a szörnyű félelemben s a térdei olyankép inognak, mint harmatos hajnalon az ökörfarkkóró.

A kapitány megáll előtte és szokása szerint ő üdvözli előbb a katonáját, sarkantyuit összecsapván. De most már Johannon a sor. Előbb szalutálni kell. Azután bele kell kezdeni a tudomány felmondásába. Bele is kezdene, de belezavarodik.

– Her infanteriszt Johann Nagy dráj… pitike, meldige… tif ablekomen hakman… her csuzóll pitike meldige…

A raport népe, hapták lévén, szigorúan áll, mintha nem is hallaná Johann Nagy őrült hadarását. Ellenben Wolhinyaczky elszomorodva nézi a legényt. Megállapítja felőle, hogy amúgy, testileg, ebből idővel egészen rendes katona lesz, de a német kultura nem fog rajta.

– Na, – mondja elkeseredve – én mil sok iszkoláztatás megtétetem a téli hónapokba bele és mégis vagyok az a szamár! -164-

– Buff… buff… mint mikor valaki türtőzteti a nevetést, de csak kitör belőle. A kapitány ezen, raportoknál teljesen szokatlan zajra odatekint. Hát ott áll az Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von Tenke et Érmihályfalva. Közkincstári nyelven: önkéntes dögész. Azért áll a raportra, hogy három napi szabadságot kérjen, mert meghalt megint a nagynénje. Havonta szokott náluk meghalni egy. Wolhinyaczky a szokása ellenére megszakítja a sort, odamegy elébe s németül kérdezi:

Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von Tenke et Érmihályfalva a nevetési belső görcs izgalmaitól egész testében reszket, a képe megpirosodik, mintha a guta kerülgetné s azt mondja:

– Érthetetlen viselkedés intelligens ember részéről, – mondja Wolhinyaczky. – Tudom -165- jól az iskolából, gyermekkoromból, hogy vannak önkéntelen nevetési görcsök. De hát mondja meg, mi az? Mit talál annyira komikusnak?

A mediciner érzi, hogy az «öreg»-nek igaza van. De azt a «vagyok az a szamár»-t nem lehet neki megmondani. Inkább azt mondja megint a feszes állásban:

– Ej, – mondja mérgesen a kapitány – önnel, úgy látszik, másként kell beszélni. Őrmester! Hatnapi egygyes!

… A raport egyéb része csendben és rendben folyik le, mint illik, csak Ladislaus Koltóssy intéztetett el és Johann Nagy csuzóllja maradt elintézetlenül. Délben a hosszúnevű önkéntes dögész kap őrmester úr Császár Bába Andrástól egy csinos czédulát, a melyre rá van írva, hogy melyik nap jár vas, melyik nap bőjt s azután a vasakat fölfogván, a napos káplár kiséretében hat napi üdülésre távozik.

Ilyenkor végig kell a kaszárnya hosszú udvarán menni. A ki viszi a vasat, attól megszokás kérdezni: -166-

Az önkéntes dögész is találkozik az úton egy ismerős kadéttal, a ki kérdezi:

– Hát – mondja a medicziner – beütött a nemzeti vívmány. Az öreg ma kezdett el először magyar nyelven beszélni: hát mingyárt kijárt érte hatnapi egygyes…

Johann Nagy III. a raport után a szakaszvezető úrtól három csárdást kapott, a mit kellemetlenül vett tudomásul. Szerencsére a csárdások fogadása közben az orravére is eleredt, a mi a suszterapánk lelkében sajnálkozást keltett. Ennélfogva a «fogott» talpbőrökből egy darabot titokban rászerkesztett a bakancsára a suszterapánk, bizonyos nevezetű Franz Kerekes recte Hódi No. II.

KOLÓNIA-ÉLET.

A hó már egy hete esett, igen csunya világ volt kint, a barákban azonban boldogok voltunk, mert ezen a napon ép pénzfizetés történt. Minden katona megkapta a maga egy forint nyolcz krajczárját, azonfelül a postapatrol díjai is kidukáltak ezen a napon: tizennyolcz krajczár aki Bisztriczáig; harminczhat krajczár annak, aki Savin Lakat tetőig járta a havat. Egy egész csomó arany volt a barákban, némelyek készülődtek, hogy a Csarsiába mennek elváltani, hogy azután osztozzanak. Találgatták, hogy mit fog érte adni a török, mert az ázsiója minden nap változott. Volt aki már hozott egy kulacs olcsó pálinkát s kinálta a bevetődő török katonákat, akik bámulva nézték a fehér fenyőfaasztalokon a drága szép pénzek heverését. Nekik ilyesmivel nem kedveskedik a -168- szultán, még a nevenapján is csak egy-egy ezüstpénzt adat, bár hiszen ők is igen messzünnen valók, még messzebbről, mint a magyarok. Egész az Ázsiából, a czédrusok alól, a Kaukáz lábai mellől s némely része, a fekete, még távolabb hazából. No, nem sok gondja van rájuk a szultánnak, gondolták, de nem mondták sohasem s viselték békén tovább a rozsdás puskát, ki kóczmadzagon, ki szíjjon, ki anélkül, mert hiszen nem a madzag határoz, hanem a puska.

Pénz volt eszerint s ez mindig kellemes, bár itt lent nem nagyon lehetett rajta mit venni. Ennivalóra nem kellett, mert az volt elég, az albán csárdás bora fekete volt, mint az éjszaka s keserű, mint ez az egész Novi-bazár, ellenben nagyon szép faggyúszaga volt neki, mert kecskebőrben tartották. Az se kellett hát. A legények vettek egy lóhátfát két hatosért, amit úgy ingyen hordtak le a Vakuf erdeiből a törökök, azzal fűtöttek keményen s ki-ki gondolkozva ült a padokon. Sok ideje volt még némelyiknek s azon gondolkozhatott, hogy mikor telik le. -169-

A nyolczvanhatosok voltak a legvígabban, mert már nyolczvannyolczban járt az idő s tudták, hogy ők azonnal hazamennek, mihelyt a hatos szám megfordul és kilenczest mutat. A többieknek több idejük volt, némelyiknek oly sok, hogy tizenhat manipuláns nem birná kiszámolni: mennyi. Ezek még csöndesebbek voltak, olykor sóhajtott egyik-másik, mely után még jobban hallgattak.

– De jó volna – vélte egy legény – ha így, ahogy vagyunk, ránk szakadna a Rajnovics.

Többen hozzászóltak a dologhoz. Némelyik nem kivánta, volt olyan, a ki nem bánta volna, de ha már szakad, úgy szakadjon, hogy egyszerre vége legyen mindennek…

– Nem ér ez a beszéd semmit – mondta egy másik – csak mindhiába szakgatjuk egymás szívét. Jobb lesz, ha átmegyünk a Csarsiába a fekete csirkékhez.

Az indítványt elfogadták. A csirkék ugyanis nem voltak csirkék, de feketék voltak az istenadták, egyébként csehek vagy németek, -170- vagy morvák, vagy az ördög tudja jobban, hogy mik voltak. Annyi bizonyos, hogy onnan felülről kerültek le, mint fényes csillagai az első bosznia-herczegovinai női zenekari társaságnak, a kiváló muzsikáló elit csoportnak, mely szerencsére nagy dobbal és czintányérral működött s a nagy dobtól és czintányértól nem lehetett hallani, hogy mit zenéznek a kisasszonyok. Hat kisasszony volt ott, meg egy gyerekleány, a ki e bűnfelhőben, mely orozva és váratlanul csapott le a katonakolóniákra, olyan volt, mint a cseppentett tiszta harmat a bürökvirág mérges kelyhén. Azután ott volt a főnök úr, a direktor ur, a Herr von Srausz, a ki fezben járt s piros öv volt a derekára kötve, mintha most jönne egyenesen Szudánból.

Sok ilyen csudálatos existenczia él a katonákból az okkupált részen. A koloniás katona rendszerint pénzes katona, nem azért, mintha valami nagyon sok pénzt kapna, hanem mert amit kap, nem tudja elkölteni. A konzulátusok oltalma alatt aztán jöttek az énekesek, vagy akrobata-társaság, vagy -171- ledér leánytruppok, a kiket már mindenünnen kitiltottak, hát végül megérkeztek Novibazárba. Azután órakereskedések ügynökei s ez hasznos dolog is, mert legalább egy órát visz haza szolgálatából a legény. Vándor fotografusok is belőlük élnek, mert ilyesmire is telik pénz. Ott ugyan nem vásárol a garasain senki extrasapkát vagy eféle dolgot, mert nincs a kinek a kedvéért tenné.

Így hát a csarsiába mennek a fekete csirkékhez. Van ott már sok vendég, mivel a muzsikálás és éneklés délután kezdődik.

A korcsmáros rendszerint szerb ember, ezúttal azonban egy morva, a ki a szolgálati idejének letelése után ott maradt s el is gazdagodott. Egyébként egész rendes helyiség az asztalokkal és székekkel. A szék ugyanis nem valami gyakori dolog ott, inkább csak kőből rakott padok vannak a fal mellett, a mit együgyű túlzással kerevetnek nevez a török. Ülnek már az asztalok körül. Szerb kereskedők, a kik az európai viseletből már átvették a felét, de még sárga papucsot viselnek s tökéletes bolondságnak tartják a -172- mellény begombolását. Továbbá néhány világiasabb gondolkozású török, már csak annyiban török, hogy mohamedán, de amúgy szerb a neve, szerb a beszéde s egész töröksége abban van, hogy az igent mikor inti, nemet int, a nemet mikor mondja, igent int; mikor küld valakit, a kezével úgy tesz, mintha hívná, ha hív valakit, a kezével úgy tesz, mintha küldené. De erre büszkék nagyon s minden évben elindul e csúf hegyek közül néhány száz Mekkába s az út alatt el is pusztul fele az értetleneknek.

Jönnek egyre-másra a katonák, szalutálva a főőrségnek, mert az éppen szemközt van ezen az egyetlen utcáján Priepoljénak, a hova a mi katonánk betehette abban az időben a lábát. Ma is aligha van különben, mert ez török föld s csak arra van engedelme a királynak, hogy az útszéleken táborokat tarthasson. Jönnek a train-katonák, kik folyton azt zengik a nehéz sarkantyús csizmákban, hogy nincs még veszve Lengyelország (poki mi zsijeme…) és hogy ugyan ki lophatta el a héten a raktárból az új nyeregbőrt. -173- Jött a pék, a kolónia egyetlen pékje, ki is nem kenyeret sütött, hanem a vámnál lefoglalt británikákat árulta garasért a bakáknak; jött a postaőrmester, a kinek oly fehér parolija volt, hogy fekete posztót kellett tenni a csillagok alá, hogy a fehér posztón a fehér csillagok látszhassanak; jött a katonalevélhordó, a katonakéményseprő, jött az egészségügyi altiszt a káposztáskéssel, a ki vagy okarinán játszott – vagy pedig megborotválta az embert öt krajczárért; jött bascsausz Ibrahim, a hídőrség parancsnoka török részről, a ki már hét éve szolgált s még mindig nem tudta, hogy mikor megy haza Anatoliába s a kit a bimbasi örökké valami kaszárnyafogságra vetett s ennélfogva sohasem volt a kaszárnyában; jött a pikszmahher a nagy veres orrával, a mely éjszaka, ha megnyomták, állítólag világított, – szóval jött mindenki, a kinek jönnie kellett és örömre gerjedt a Herr director von Strausz, hogy ily módon fölkarolják a művészetet.

A banda szólni kezdett és a nagy dob buffogott s az ódon hölgyek kaczér pillantásokat -174- vetettek szerteszét. Mindjobban jött a katona s különféle italokat rendeltek, ki-ki pénze és szokása szerint. A szerbek olyan pálinkát ittak, a melyik égett a pohárban s ezt valami igen jeles virtusnak tartották, mert büszkék is voltak reá nagyon, mások ellenben limonádét ittak, mely soha czitromot nem látott, ismét mások albán bort, mások magyar bort, mely utóbbi nem volt ugyan jó ott, de drága volt s ez okból sokan kedvelték… A banda szólt. Az volt akkor a nóta, hogy: «Túri vásár sátor nélkül, mit ér a lány turnür nélkül» – ezt gyönyörű szépen verték ki a nagy dobon, a mely mellett a többi hangszerből mi sem hallatszott. Mikor szünet volt, szét ültek a Herr von Strausz asztalától a lányok s mindenik keresett pártfogót. Talált is. Sűrű szivarköd és hangos lárma volt a hosszú szobában.

Volt ott egy sáppadt legény, regruta-altiszt, a kit a harmadik korosztályból soroztak be, amidőn már azt hitte, hogy éppen nem kell katonának s ez okból már menyasszonya is volt neki otthon. Azonkívül más asszonyt -175- nem ismert odalent. Most a Strausz úr bandájának egyetlen tiszta tagja, a kis fekete csibe, mintha megtalálta volna, hogy ki mellé üljön, ezt kereste meg. A legény odább húzta a poharát s akkor egymás szemébe néztek szomorúan.

– Ne féljen – mondta halkan a lány – én nem vagyok olyan mint a többi.

Amodább már nagy zaj volt, kacsalódtak, nevettek, kezdődött a török-magyar barátság, minek következtében egy legény nagyot ordított. A tulsó török-asztal ugyanis szívességből átküldött neki egy pohár italt. Szép sárga ital volt, lenyelte egy hajtókára s azután látta, hogy nem bor volt az, hanem rum szódával. A törökök nevettek, utóbb a legény is nevetett, s ez általános vidámságban megkezdték a tánczot. A kisasszonyok egyrésze föltette a nagy dobon a kérdést, hogy: «… mit ér a lány turnür nélkül», a többi tánczolt. Bevetődött néhány daliás cserkesz-tiszt is, mely oknál fogva bascsausz Ibrahim az asztal alá merült hirtelen. Szép -176- magas legények voltak ezek, aranyos kucsmákban s hadilábon áltak a Koránnal, már a boritalra vonatkozólag. A csárdásba bele is álltak azonnal és csörögtek a réznyakú kardok, minek láttára bascsausz Ibrahim fölmerült az asztal alól. Bizonyosan úgy gondolkozott, hogy most már ők quittek.

Egyszer aztán hosszú kiáltás hallatszik az utcza tulsó oldalán. Az őr kiáltja a Gewehr heraus!-t.

De pedig fujják azonnal a takarodót. A népség fizet, sebesen távozik, de némelyek ott maradnak. Több van már a fejekben, -177- mint kellene s kimondják, hogy csak azért sem. Ezek a zászlóalj vadjai, a daczosak. Az ezrednél az a furcsa szokás állt, hogy a ki otthon rossz volt, büntetésből letették a novibazári zászlóaljhoz. Ily módon szép társaság került össze. Egy csapat lefokozott altiszt, továbbá hosszabb börtönt ült legények, meg olyan sarzsik, a kik «konstatálva» vannak. Ez az utolsó stáczió a lefokozás előtt.

Az őrség tisztje elunja várni, hogy mikor mennek már haza. Azonban hátha nem hallották a czapistrángot. Parancsot ad hát a trombitásnak, hogy nyissa ki a korcsmaajtót s fujja el nekik a küszöbről a takarodót. Ez Georg Tóthot, a konstatált frájtert olyan dühbe hozza, hogy a szolgálatban álló szent emberhez teljes erővel vágja a sapkáját.

Másnap csend van a barákokban. Tóthot le fogják fokozni, a kitünő lövőt, a ki ötszáz lépésről öt golyóból mindig beküldött négyet a mozgó figurába. Szomorú eset az ilyen.

Délután már meg is jön a parancs, amelynek -178- kiadásához utoljára áll oda Tóth frájteri minőségben. Onnan lassan halad be a szobába s leveti a zubbonyát, hogy lefejti róla a csillagokat.

– A piros bojtot el nem vöhetik tőlem. Azt sem, hogy én vagyok a legjobb lövő a batalionban. Ezt mög – s ledobja a földre a posztócsillagokat – hagy vögyék. Nem evvel gyüttem én ide, hát nem is köll neköm evvel mönni haza.

A KÖZIGAZGATÁSI VÁLYÚ.

A birkaköröm erősebb, mint a vas, mert a vas, ha egyszer elkopott, el van végleg kopva, a birka körme azonban újból kinő. Így történt, hogy a község külső határában a nyájak elrontották a vályút, mivel a nyájak ivásközben beleálltak lábaikkal a vályúba s bár mint volt ez a vályú hozzáértő mesterek tudománya szerint vassal vasalva, csak elkopott. Kilyukadt az oldala. A nyájak ezt szomorúan vették tudomásul, mert e lyuk folytán nem maradt meg a víz a vályúban, hiába merte tele a juhász.

Így persze nem maradhat a bürge és a juhász, be is üzent egy arrajáró embertől a községbe, hogy elromlott a vályú.

– De magam láttam biró uram, erősködött az ember. Megmutatta a juhász. Olyan lyukas az, mint a Bodárovics Jóczó ködmöne. (Jóczó ugyanis a hivatalos koldus a faluban s ez okból lyukas ködmönbe kell járnia.)

– Hm, – vélte a biró – az nem elég. Az nem numerus, mivelhogy kelmed ma még nem hivatalos ember.

– Ma még nem, – esett beszédbe a hirhozó, megörülve igen nagyon annak az egy szónak, a mit politikából ejtett ki a biró. – Azonban a mit látok, azt csak látom.

– No igen, – hagyta rá a biró és méltóságosan legyintett a kezével. Ő könnyen legyinthetett méltóságosan, mert ő volt a legnagyobb úr a községben s az ilyennek mindenféle illik. Ha Bodárovics Jóczó legyintene így, elvennék tőle a lyukas ködmönt s csak a jó isten tudná megmondani, hogy miből építene akkor tornáczos házat.

– Hanem – mondta legyintés után a biró – ide hivatalos szem szükségeltetik. Mert ez hivatalos dolog. Ennélfogva köszönjük -181- kendnek a hiradását, a többit pedig majd elintézi a község.

A községháza nagy szobájában ott ült mind a hat esküdt a padokon. Öt élt belőlük. Szerezsán Milos pedig aludt. Ez nem is állt föl, de a többi felállott, mert a biró most olykép nyujtotta ki a balabbik keze kisujját (suta volt az öreg), mint mikor kiküldetésbe szokott rendelni hivatalos személyeket.

A kiküldetés… Szép dolog az, az a kiküldetés. Jóformán ez a legkedvesebb az egész világon. Magyarország fele abban utazik manapság, azon oknál fogva, hogy a kiküldetésnek hátránya nincsen, ellenben vannak előnyei, mik napidíj néven neveztetnek és summa summárum számoltatnak el. Nem lehet hát csodálni, hogy a hat esküdt közül fölállt azonnal az öt eleven. Nem lehet csodálni annál inkább sem, mert az ő évi fizetésük a körségnél kétszáz forint, ellenben a megválasztásukra hatszázat költenek el. E szerint némileg érthető az esküdtek fölállása, kik is a biró felé fordulván, kérdő tekinteteiket reá szögezték (ismét kiveendő Korankter Lyuba, -182- a ki bandzsal s ez okból nem néz oda, a hova akar. Csak oda nyul.)

A segédjegyző azonnal föl is jegyzi, hogy esküdt küldendő ki a juhfalkánál kilyukadt vályú tárgyában.

– Mert esküdtek kellenek oda, nem pedig esküdt – mondja Drága Milos. – Egy ember nem ember. Hivatalban.

Obrád biró a föltámadt zajt olykép csendesiti, hogy kopog az asztalon a pipája makjával. Mikor eziránt rendbe jönnek, szól megint lassú szemrehányással:

– Egy ember, egy ember. De egy embernek két szeme van. Két szem eleget lát azon a vályún. (Ez czélzás volt Korankter Lyubára, a ki sanda létére sohasem tudott egyenesen a szolgabiró szemébe nézni. Már pedig az -183- egyenes tekintet adja meg a becsületet, különösen, ha még a szemöldökét is egyenesen szúrásra fésüli az ember.) – Ennélfogva Drága Milos kiküldetik, hogy nézze meg, igaz-e a vályú hiresztelt kilyukadása.

Most már nem bánta Milos, ha elmarad a második hivatalos személy. Kiment, befogatott a forspontos kocsiba, azon hazahajtott s megrakván magát tarisznyával, kulacscsal és dohánynyal, útnak is eredt ki a pusztára.

Most, hogy a községi forspontos lovai megindultak Drága Milossal, azonnal gyorsabban halad a történet. Milos ugyanis aznap kiért a falkához, megdeputálta a vályút és belátta, hogy abból már soha többé ivóedény nem lesz. Ezt elvégezve, letelepültek a juhászokkal, kártyáztak egy kicsit. Milos nyert három juhsajtot, meg egy fekétére szívott pipát. Másnap pedig bevitte megint a forspontos és Milos jelentést tett a birónak a vályú mibenállása tárgyában.

– E helyett újat kell csináltatni – intézkedett a biró és azonnal elrendelte, hogy árlejtés tartassék a helyszínén. Azért a helyszínén, -184- hogy jól odamérje az itató kutak közé az ács. Továbbá azért a helyszínén, hogy ott csinálja meg az ács és ne kelljen külön fuvarral kiszállítani. Takarékosan kell bánni a község vagyonával – vélte a biró. Mert ha gazdag is a község, csak elfogy a vagyon, ha nem kimélik. A helyszínén továbbá azért is, hogy – különben senkinek semmi köze az indokoláshoz.

Az árlejtés meg is tartatott. A biró volt kint meg két esküdt s el is vállalta egy mesterember az új vályút. A leghíresebb ács volt az a környéken, de talán a világ minden ácsai között, pedig közöttük oly kiváló emberek is voltak, mint szent József. Ez a bizonyos, a kiről most szó van, a Vélity Pája nevezetű. Ő például a gerenda oldalára ragasztott ötforintos bankót egy szekerczecsapással úgy levágja onnan, hogy sem a gerendának baja nem esik, sem a bankónak.

Fogadásból szokta ezt csinálni, a ki nem hiszi, próbát tehet vele, ha van kidobni való ötforintos bankója. Ilyen ember Válity Pája, a ki elvállalta a vályút tizenhét forintért, -185- két forintért pedig a rávaló vasalást. Ezzel aztán másnap visszajöttek a biróék s rendben volna minden. De ép mikor a napidíjakat utalványozzák egymásnak, mondja a biró:

E czélból harmadnap újból kimentek s negyednap visszajöttek, miután Válity Pálya megvette a régi vályút nyolcz hatosért (tisztán csak a szép nagy szögek kedvéért, a mik benne vannak. Mióta a sátoros czigányokat pusztítják, nincsen valamirevaló kovács az országban). Ezt így most már tökéletesen eligazították, hetednapra pedig kiküldték Jakoblyev Isza esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Válity Pája csinálja-e a vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a munkát. No, ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert a hogy Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Válity Pálya dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben meg is nyugodott és referált otthon, hogy Válity csakugyan maga dolgozik. -186-

Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a biró az örökké alvó Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal boritja Válity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például fényes bádog ilyen helyre nem való. Abban bámulja magát a birka, mint tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán nem talált semmiféle hibát odakint, mert a bádog, a melylyel Válity odakint dolgozott, nem volt fényes, sőt rozsdás. Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság, mert akkora készen lesz a vályú.

Obrád biró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent -187- körül. Inkább egy embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Kész van és Válity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal Válity Pájától a tizenkilencz forintot.

Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád biró bölcsesége így elintézte a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és köteles ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tünik fel kissé ez a kiadási tétel:

– Százhét forint? – kérdezi a szolgabiró, mikor egyszer beletekint. – Nem sok ez, biró úr?

– Hát – mondja a politikus Obrád – vannak olcsóbbak is, főbiró úr. Ezt azonban -188- Válity Pája csinálta, híres ács… a ki a bankót úgy levágja a gerendáról, hogy semmi baja nem esik.

Obrád annyira jólelkű ember. Dicséri Páját s magamagát nem említi. Pedig ő is le tudja vágni a bankót (a nélkül, hogy előbb a gerendára kellene ragasztani).

A TEHÉN LÁNYA.

Pirók egyszer a herésből, a hol naponta a tömérdek pompás étel között álldogálni szokott, megindult és elment a herésből. Ez csudálatos, mert Pirók máskor nem mehetett el onnan, miután kötél volt a nyakára kötve s a kötél másik vége egy karón fityegett, a melyet a földbe szokott beverni a kapás. Ez igen jó és hasznos szokás egyébként, mert nélküle Isten tudja mi dolgokat művelhetne Pirók e tágas térségeken. Ha az elejéről kezdjük, úgy kell venni az egészet, hogy út halad el a herés mellett. Bár nem tulságosan látogatott. Néha eltelik félnap, hogy senki arra nem jár. Ugyanis nincsen arra dolga, hát minek is járna arrafelé. Ilyenkor a csönd tökéletes. A jegenyék, ha némi szellő van, bólogatnak, a tányéricza pedig észrevétlen lassan forgatja nehéz virágát a nap -190- felé. Darazsak járnak s méhek is. A kukoricza levelei, a mint a szárhoz verődnek, zörögnek olykép, mintha ember járna köztük, pedig nem. Az égen néha föllegek is vannak, fehérszínű felhők, de ezek is csak ritkásan vannak. Lehet, hogy most másfelé van dolguk. Egy-egy pusztai kutya oson át a herésen s eltűnik a kukoricza mögött. Csont van a szájában vagy valamely földönjáró madár, a mit éjjeli álmában elfogott. Azt viszi most elásni, hogy szűkebb időkre is legyen étel. A jegenyéken szarkák csörögnek olykor s valahol messze egy szélmalom szárnya forog. Csak a legtetejét látni, a mint a kukoricza fölött fölmerül, hogy ismét eltűnjön s hogy rögtön utána következzen a másik. A szélmalom az ilyen játékba soha bele nem ún. Valószínűleg tudja, hogy a szemnek, a mely a nagy mozdulatlanságok nézésébe kifárad, ő mulattatást nyújt.

Pirók, a vén tehén is elszórakozik ezen. A kert közepén szokott állani, fejét rendszerint az út felé fordítván s gondolkozik. Az állást nem unja el, mert négy lába van -191- s így a teher köztük megoszlik. Miről gondolkozhatik egy tehén? Mely gondolatok járhatnak az ilyen nagy, hatalmas koponya mögött? Bizonyos, hogy gondolkozik, mert ha nem gondolkozna, sírni sem tudna. Pedig sírni tud. Van úgy, hogy nagy könyek folynak ki a szemeiből és szőrén az orráig gurulnak, onnan pedig leugranak a földre. Szomorú ezt látni, mert ha már valami baja van, miért nem tudja elmondani szegény, legalább csak annyira, a hogy például a kutya elmondani bírja. Minden beszéde a könyeiben van. Úgy lehet, ilyenkor apró magzataira gondol, hogy ugyan azok hová lettek? Biz azok ki vannak csapva a pusztára, legelni s így messze estek az anyjuktól. Ha ez az eszébe jut, kinyújtja a nyakát, a fejét fölemeli és búsan nagyot kiált, hogy hátha elhalatszana hozzájuk:

Nem felel rá senki s Pirók a herébe harap. Legfeljebb a kapás jő elő a hangra s kihúzván a karót a földből, itatni viszi a tehenet. Pirók lassan megy utána, mert idős már ő -192- s minden járásában, kelésében bizonyos komolysághoz van szokva. Nem is csinál soha semmi bajt. Senkit fel nem döfött eddig és istállózás idején oly békében van együtt a lovakkal, hogy az ritkaság. Esetleg, ha ismerős kerül elébe, a kit már rég nem látott, ugrik egyet, akárcsak az egészen fiatal és viselkedésükben még meg nem állapodott borjúk. Az az eset is, mikor a herésből megindúlt, bár a kötele le volt czövekelve, nem most történt, hanem már jóval régebben s voltaképen az egésznek az okozója egy apró leánygyermek volt, egy elhagyatott, szerencsétlen kisded. Nem kellemes történet ez, talán kár is elbeszélni, bár némileg tanuságot tesz Pirók gondolkozási képességéről.

A kis lány a kapás lánya volt, már jobban mondva a feleségéé tudniillik, a ki azonban a kicsi életéért cserébe adta a magáét s meghalt szokás szerint. S bár igen sírt utána a gyermek, hogy a föld felett maradjon, már kérésének eleget tenni nem lehetett és életadóját lehelyezték közanyánk ölébe. -193- Hát maradt még ugyan a házban két növendék lány, meg egy furcsa eszű fiú, de mit ér mindez a kicsinek. Maga az apja éppen nem értett ahoz, hogy ilyféle lelkeket miként kell ajnározni.

Hol is tanulta volna. – Egy tuczat évig volt katonája a császárnak annak idején, ez éveket csupa francziákkal és taliánokkal való tülekedésben töltötte. Azután haza jött és megházasodott, azaz hogy feleséget vett, a ki most utolsó gyermekénél ily bucsútlanul távozott az élők közül. A vakarcsot bizony csak a növendék lányok gondozták, a hogy tudták, bár hiszen még a tulajdon anyák közt is van nagyon sok, a ki az ilyen apró tollas egerekhez mit sem ért. Biz az csak éppen kinlódott s úgy élt (mint mondani szokás) miként az angyal: hol evett, hol nem. Bekötötték, a mibe tudták, rázogatták is, ha kedvük volt hozzá, egyébként sírt szegény csodakeserves módon nap-nap után. Jól meg volt teremtve pedig, mert mindezen penitencziáinak daczára sem vitte el sem az első, sem a második hónapjában a halál. -194- Bár ugyancsak rászolgáltak a növendéklányok. A kisebb olyan hetrefüles-féle forma volt, a másik meg mintha megesküdött volna a szomszéd tanyával, örökké azt járta. Ez már a legény után vetette magát akkor.

Ezt a kis darab lányt letették valahova. Ahogy bekötötték, odahelyezték valamely fa alá az udvarba, vagy pedig a ház végébe az árnyékra, hogy ott feküdjön. Egyik sem számolt azzal, hogy a nap halad s az árnyékból hamarosan tűző sugarak helye lesz. Jöttek aztán a darazsak, jöttek a legyek, a szép, nagy zöld legyek és ellepték a darab lány arczát és most már szegényke amaz iszonyatos ordításokat művelte, a miket tűrni igazán nem lehet. Belepte a kis tehetetlenséget mindenféle csúszó-mászó állat s ép ilyen esetben történt, hogy Pirók nem állotta ki tovább síró hangja hallgatását. Már rég figyelte a hangot a tehén, a mint hol elhalón, hol keservesen zokogott. Állt egy helyben és hallgatott, mert hiszen amúgy sem igen tehetett egyebet. A kisded azonban egyre sírt, mert égette a nap és rágta a sok légyféle -195- madár: a tehén egyszer nagyot ugrott, mint olyan ember, a ki már nem bírja tovább türtőztetni szíve szakgatásait, kirántotta a czöveket a földből és kötelénél fogva húzván azt maga után, felhaladt a szikes parton a gyermekig és annak az arczába fújt:

Többször ismételte ezt, meleg párázatát rálehelvén ama kicsiny istentőlvalóra. Fúvására mind lementek róla a legyek, a darazsak és Pirók oldalára szálltak. Pirók azonban hol szarvával, hol farkával ellenük harczolt s mind, mind elkergette. Ilyen állat ő, ha jókedvében találják. Topogott ott a gyermek körül, a mely a házfal aljában feküdt jótehetetlen s most, a tehén orrából némi kis anyai meleget érezve, im elcsöndesült. Pirók kinyújtotta a nyakát, fölvágta a fejét és akár a kürt, beleszólt az elernyedt, napvilágos meleg nyári csöndbe:

Szavát a hetrefüles nem hallotta meg, mert isten tudja csak, hogy mivel van örökké a feje tele neki, amaz pedig éppen nem -196- hallhatta meg, mert ismét odakódorgott. Tisztán csak a kapás hallotta meg, a ki a szöllőben valami öreg almafa föltámasztásával bajoskodott, a melynek ágai a gyümölcsök terhétől ketté akartak hasadni. (Mert az almafa is ép oly bolond, mint némely ember: hogy sokkal több gyümölcsöt nevel, mint amennyit elbír tartani.) A Pirók hangjáról neki az eszébe jutott, hogy itatni kellene az állatot. Sietett is most már a fával s vén ágait valahogy föltámasztván, előkerült. Kereste Pirókot a helyén, de nem találta s csak később födözte föl a ház végén, az árokszélben.

Az ám, ott. Mert úgy történt, hogy hánykolódásaiban a kisded megfordult egyszer maga körül a meredélyes parton és kedvet kapván a guruláshoz, bele is gurult az árokba. Ép olyan vízjárásos esztendő volt akkor is, mint a mostani, a mely arról nevezetes, hogy ha jól belevágja az ember a földbe az ásót, kút fakad a nyomában. Jó latyakos volt akkor az árok, félderékig bele is süppedt a gyermek. Odaért az apja és -197- nézte. Kihúzta s megint nézte. A vén katona így szólt:

– A ruhája alja sáros. Hát azt ollóval körül tudnám vágni. De a lábai is csupa sarak, hát hogy vágjam le a lábait?

… Efajta szeretetben élt a kisded, mígnem egyszer megunta az ittlételt. El is következett az anyja után. No, jobb is volt neki, hogy eltemették. Annakidején még nem voltak a pusztában papféle emberek, mert bizony szegény püspökeink vagyoni viszonyaiknál fogva egyáltalán nem értek arra rá, hogy a pusztákba papot állítsanak. Hát csak úgy temették, ama régi módon, betéve őt is a domboldalba, ahol ezeréves csontokból van a föld. Ne higyje azonban senki, hogy ez csak úgy megy, Hübele Balázs módjára. Mert ennek mindenféle szertartásai megvannak azért, csak éppen a deák kornyikálások hiányzanak. A koporsót az apja barkácsolta össze s egy éjen át két szentelt gyertya égett a kis halott fejénél. Csak ezután tették őt be a dombba, miután előbb annak oldalát megnyitották. A sógor pedig, -198- bizonyos nevezetű Fölföldi Mihály, általánosan ismert istenes ember, tömjént tett a pipájába és rápipált szegényre, mondván: adj, uram Isten, neki örök nyugodalmat.

Pirók áll a herés közepén s néha hosszakat bőg. Más alkalommal köny csordúl a szeméből. Kire gondolhat ilyenkor? Saját magzataira, vagy pedig erre a gyermekre? Nem tudni. Az ember csak tépelődik és senki feleletet efajta kérdésekre nem ad.

FIGURACSINÁLÓK.

A Maros valamely oldalából következett el a luntra és igen nagyon tele van homokkal. Oly tele van, hogy a széles, tetejetlen bárkának az oldalai majd megmerülnek, a mely esetben (✝✝) kétségkívül lekívánkozna a víz fenekére, hogy abból aztán soha többé elő ne jőjjön. A ki a kezében írások fölé rázza a porzótartót, el se hinné, hogy a homok olyan nehéz, hogy az csoda. A kevés homok is nehéz, a sok homok pedig még nehezebb. Ezen a luntrán pedig sok van belőle nagyon, mert a homok tavaszidőtájban és nyár elején végtelen drága és azt érdemes messzi vidékekről hozni. Ugyanis úgy van, hogy a homokot kell keverni ahhoz a mészhez, a melylyel egymáshoz ragasztják a bérkaszárnyák szomorú téglafalazatait. Hol van homok? Van odakint a pusztaságban: a futó -200- és a sivó. Egyik sem alkalmatos. A futó az, a mely a szél fuvását szó gyanánt érti, s megy vele, merre csak a szél akartja; a sivó az, a melybe belesüpped az ember s ha kocsival megy benne, ugyanazt láthatja, mintha vízben járna: a kerék hullám gyanánt hozza föl a homokot. Van ezenfelül a száraz vidékeken többféle. Ott van, a melyen csak a kutyatej él meg, továbbá a bogácskoró, a mit a juhászok szamarai szeretnek. Ez fehér, sziket terem, és mindent, a mi hozzá ér, veresre mar. Van azután a szőlőhomok. Semmiféle gyümölcs nem izűbb a világon, mint a mely a homoki földön termett, annak a zamatját csak az tudja, a ki próbálta. Ez is szép homok. A mit reggel a szőlőhártyára kapálnak harmatos időben, délre visszafolyik. Már hiába, ez a természete és olyan csigák találtatnak benne, mint a milyenek tengerek fenekén. És nyáron át meztelen lábbal senki rajta nem járhat. Már délelőtt is nagy erővel kell futni egyik fa aljától a másikig, árnyéktól árnyékig, hogy ne égessen a homok, délben pedig, a midőn egészen a jegenyék fölött -201- áll a nap, magamagátul meggyul rajta az odavetett gyufaszál.

De ez azért még sem az a homok, a mit a luntrán hoznak. Ahhoz, hogy a téglák egymáshoz álljanak s ne ránk, hanem unokáink fejére szakadjanak, más homok kell. Néven nevezve: éles homok. Éles homok az, a melyik nagyszemű kavicsos és fölösen van közte macskaezüst. Várakozó János figuracsináló, a ki az egész életét ezen foglatosságban tölti, így vél róla:

– A legjobban mégis csak arrul üsmerkszik, ha az embör a szájába vöszi. Ha a fog alatt roppan: jó, ha nem roppan: iszap.

No hát akkor így van. El kell fogadnunk ez igazságot, mert különbet úgy se tudunk. Ennélfogva tényleges az igazság és tényleges a homok a parton. Ezt messziről hozzák, mert az ilyen éles homok, a mi csupa kavicsból van, az idők folyamán porrá összetörődve, manapság igen kevés találódik.

– Ritka madár ez – adja föl a szót Vízhányó Mihály, a ki a luntrán szintén a homok irányában működik. – Ritka madár -202- ez a mai világi életben, akár az arasztos szalonna.

Bizon, el kell ismerni, arasztos szalonna manapság ritkán kapható. Csak úgy a vékonyosát élik a népek. Ámbátor nem rossz, nem lehet mondani, hogy rossz volna. Van olyan is, a ki húsos. Az ilyen húsos szalonna a makkon hízott disznótul ered. Soha kanászt vagy kondást, ember ne bánts, mert az neveli föl neked a húsos szalonnát.

A luntra a Marostorokból jött s itt kikötött a város alatt. Könnyű ilyenkor a vele való gyüszmékelés, mert széles a víz. A Maros partján belehányták a luntrába a homokot és most talicskázzák kifelé. Vízhányó Mihály és társai: Szabad Nagy Mihály, Négyökrü Ferencz, Vadlövő Pál a munkások. Ezek talicskáznak. N. Szabó István pedig csinálja a figurát. A homokot ugyanis formákba rakják a parton és e formák szerint méri föl az értéket a tulajdonos. Nem kis sor ez. Annak minden állásában, testében oldalában és tetejében rendnek kell lenni. És meg kell lenni a kubikméternek benne, -203- pedig a ki csinálja, N. Szabó István, csak annyit ért hozzá, mint én. Én semmit sem értek hozzá, azonban N. Szabó István úgy szemléletből meg tudja állapítani a rendes térfogatokat. Azt az embert, a ki az ilyesmit tudja, a ki a lapátnyél hosszából kiveti ugyanazon kubikot, a min a mérnök félnap mércsikél, úgy hívják magyarul, hogy figuracsináló. Ezúttal N. Szabó István. Hordják elébe talicskán az éles homokot és annak hűvösségét a lábaira fordítják. Ő hátrább lép s a homokot föllapátolja a figurára. De szép figura pedig. A ki figurát akar látni, ide jőjjön. Ilyen figura talán nincs is több a világon.

N. Szabó István föltekint rá. Egy darabig néz s ez idő alatt áll a kezében a lapát. Azután fölismeri és felel:

– De nem jól csinálja kend, – évődik a gyerek – mert hátul a sarka megbomlott.

Most jönnek ki az egy szál deszkán a luntrából azok az emberek, a kik talicskákkal a homokot onnan a partra eszközlik. Sorjában jönnek, a minthogy sorjában járnak befelé is, mert a szál deszkán nincsen kitérő. Mikor odafordítja egyik figurához a homokot, azt kérdezi:

A Gergő szintén homok irányában dolgozik ugyanezen a luntrán. Fölszólnak a gyerekhez:

– Hej, dehogy is mustoha – pattan föl a gyerek. – Valóságos anyám neköm a Mészáros Ilus.

– Úgy hát? – mondja a talicskázó. – No, mindjárt gondoltam. Te hát az első embörtül való vagy?

– No – mondja a talicskás és megfordul -205- a szerszámja előtt, hogy majd halad befelé a luntrába – mingyár gondoltam. Te barna vagy, a Gergőtül való gyerökök pedig mind szőkét vetöttek.

– Hát azt nem – véli tovább az ember. Azután szótalan lapátolja a homokot. Szépen egyengeti. Mikor legjobban csinálná, hátulról valakinek a mellét érinti a lápátnyél. Jól meg is üthette. Egy vizi katona ez, káplár sarzsiban a monitorról. Azonnal föl is támad benne a harag s azon a csodálatos nyelven, a min az isztriai beszél, egy csomó gorombaságot mondd a meztelen lábú embernek. Ő ugyanis bakancsban van. Ez csak nézi nyugodtan. -206-

– Und ik vár czukfürer in Wien – mondja emez. Tényleg úgy igaz. Ez állásában is ismertem.

A matróz-altiszt kissé elszégyenül, s megy odébb. A gyerek megint szól a partról.

Akkor kijön egy talicskával a luntrából a gyerek apja. Komoly ember. Szakállas. A ki mifelénk szakállas, mind igen komoly ember.

– Apám – kiált neki a gyerek – a makói hajóval möggyütt a Tecza ángyi! A hatszázhuszonhetes sleppön mög belefult a kormányos leánya a vízbe. Mönt a sleppön, oszt beleütődött a csárda falába, oszt az kidobta, oszt elmerült. Haj, de hadonászott!

– Mér? Mönnyön a dolga után. Nem csúdálnám, ha mustoha fiad nem volna. -207-

Gergő áll. Leteszi a talicskát. A vízhez megy s pipáját kivervén, hamvát a vízbe szórja. Rángatja a vállait. A gyerekre többé rá se néz.

KATALIN-BOGÁR.

A jáczintus már kinyílt az ablakban régen s ma szent Katalin bogarat is találtunk. A korai meleg nap szülötte ez, a napé, a mely kikölti és előbujtatja. Kissé gémberedett volt szegény, de a szobában nagyhamar vidáman emelgette szárnyai korálltakaróját s ismeretséget kötött a belső állatokkal. János, a ki behozta, nem sokat ad a bogár-férgekre, de ezúttal mégis megörült neki.

– A mi napunk se kutya – mondta. – A ki Afrikában süt, truczczmadarat nevel, ez mög Katalin bogárt.

– Truczczmadarat. A truczczmadár, vagyis magyarul nyarga, lakik az Afrikában és tojásait homokba rakja és az nap ott azokat, kikőti.

János e tudományát aligha az iskolából -209- meríté, hanem inkább valamely állatos bódé elől. Mindegy, így is csak szép az s János megbökvén ujjával gyengén a bogarat, gyorsabb mozgásra ősztökélte.

De nem röpködött, hanem csendesen mendegélt az abroszon. Lassan kerülte meg a hamutartót, a mi nagy dolog lehetett neki. Egyszer el is unta s fölmászott reá. Mi lehet ott. Szétnézett s nem volt kedvére való a hely, különösen egy darab papirszivar, a mely még füstölgött. A Katalin-bogarak bizonyára nem dohányoznak. Hirtelen lejött, csuszva a nikkel rovátkátlan lapján az abroszra. Most megint gondolkodnia kellett (mert buta az ilyen újszülött kis bogár), hogy merről jött s merre menjen. Nyitogatta a takaróit, ami olyforma lehet náluk, mint mikor az ember gondolkodva a haját borzolja. Végül mégis a helyes útat találta el. Egy darabig az abrosz sárgás virágain lépkedett, de a midőn a piros részre ért, megint csak megállt. Bajos ez nagyon. Hogy menjen valaki annyi sárgából egyszerre annyi verességbe? -210-

Ez ismét nehéz tépelődés volt. Egyszer vissza is fordult, de azután a kietlen veres tenger szélére ment s aggódva tekintett rajta végig, hogy vajjon látná-e a túlsó partot. Hja, hol van az. Egy egész araszszal tovább. Ki látna el egy araszig, mikor ő maga nem nagyobb, mint két gombostű-fej.

Szerencsére segítségére érkeztek a belső állatok. A belső állatok hárman vannak s két fajra oszlanak. Az egyik fajban aztán megint van két alfaj. Még az őszről maradtak meg a szobákban s azóta beczéző gonddal őriztetnek, mint ritkaságok, egy légy s két szunyog. Ebből az egyik alacsony, a másik ellenben sokkal magasabb termetű.

Mindhárman védett személyiségek. A légy házunk legye, a szunyogok házunk szunyogai. Nem bántanak senkit. A nap legnagyobb részét a padlaton töltik, a hol vékony fekete vonalkáknak látszanak. Csak ha napfény van, bujnak elő s este a lámpa köré jönnek.

Tapasztalt állatok ezek, a kik már a második szunyogöltőt élik keresztül. A világért sem szállna el a lámpa fölött, ellenben tudja, -211- hogy a külső tejüveg oldalán melegedni lehet, a nélkül, hogy megégne. Ilyenkor úgy látszik, hogy lábszárait nyujtóztatja. Rúg velük, hol egyikkel, hol a másikkal, míg mind a hatra rákerül a sor. Nem tobzódók, kevéssel megelégszenek, a szikvizes bor csöppjeit szeretik s e tekintetben izlésük különbözik a légyétől, a ki megint a sör bolondja.

A légy egyéb tekintetben is egészen más. Kissé szemtelen, de ez, mint örökölt baj, megbocsátható. A két szunyog állandóan a dolgozóban tartózkodik s teljesen negligálják a füstöt. Tél közepén, mikor átlag a szobák melegebbek, mint ilyenkor, a csupasz falon tartózkodtak, most a képek alá bujnak s egész nap hírt sem hallani felőlük. Ellenben a légy végig jár mindent, most itt van, a másik pillanatban a konyhában. Úgy látszik, úgy tud ügyelni az ajtónyilásokra, mint a ki-bejáró macska. Mindenfelé elmegy, de onnan mérgesen száguld el, ahol rányitják az ablakot. El-eltünik a virágok közé, de evés idejekor föltétlen előjön s ilyenkor kihívja maga ellen a legerősebb kritikát is. -212- Valószínűleg tudja, hogy nem bántják, máskép nem volna ily önhitt. Odáig vitte már, hogy töbször emelkedett fölé valamely pohár talpa, hogy aztán zsupsz: voltál és nem leszel. Mégis mindig megkímélve maradt az ilyen sorstól. Hadd éljen. Ő az egyetlen azok közül, a kik kortársai voltak s ha tavaszig megmarad, csodálatosan bámult ős lesz ő az ifjabb generáczió előtt. A legyek társadalmában egy év egy századot képviselhet s ilyformán ez az izmos állat (mert légynek csakugyan izmos) egy letünt század szokásait viszi át az új nemzedéknek.

A tavasz pedig, mint jáczintus és katalin-bogár mutatja, már nem messze jár. A nap, téli elhajlásából egyre jobban emelkedve fölfelé, nap-nap után hosszabb látogatásokat tesz. Ez igen vidám helyzet. Mire pár hónap mulva megunjuk s védekezünk ellene, már el is felejtjük, hogy mennyire kedves ilyenkor. Az nagy élvezet, a tavasz jöttét lesni a nap forgásán. Ni, már a kulcstartóig szolgál a sugara, ni már a képig is bejár. Az a képráma sem ragyogott egy félév óta -213- a napfényben. Nem csodálható, hogy ilyenkor sebesen jelen meg a légy, de még az esti világhoz szokott szunyogok is. Bizonyos, hogy egyik fajta sem kedves jószág, de most van bennük valami hírhozás, valamely üdvözlet, a mely sokkal többet mond, mint az utczán mászkáló fiatal urak világos keztyűi.

Így volt ép ezen a reggelen is, midőn a szent Katalin bogarát nálunk tisztelhettük. A veres tenger szélén megállott s tépelődött. Ekkor zúgva repült hozzá a becsillanó napsugár sávjában a vén légy s előtte leszállott a levegőből. Gyors lábaival előbb erre ment, azután arra, végül egyenesen a jövevénynek tartott. Ez meghőkölt, szegény. Pár napos létében, mióta nem tudni, mely virág oldalából, mely fal hasadékából életre került, ilyen gyorsan mozgó fekete egyéniséget ő még nem ismert.

Ki és mi lehet ez? Mit akar? Ekkor újból zaj hallatszik, vékony zizegés: jönnek a szunyogok, a kik közül rendesen a kisebbik jár elől. Szintén odatelepednek, a mint már ők szokták, aprózva a repülést, mint mikor -214- gyorsfutásban megállni akar az ember. Kis ideig voltak így, nézve egymást idegen szemmel.

De akkorra a nap is odaért, egy sugár a falról lefutott az asztalra. Mintha a terítő vékony bolyhai is megrezzentek volna tőle örömükben, a midőn először végigsiklott rajtuk. A légy fonni kezdte az első lábait, majd a hátulsókat kapta fel s azokkal végig simogatta a pókszita szárnyakat. A magasabb termetű szunyog társához lépett s most mindhárman egyetértőleg közeledtek az ifjú jövevény felé. Valami néma üdvözlés eshetett köztük ekkor, mert a következő pillanatban egyértelmüleg haladtak előre s a vén légy bizton vezette kinálkozó kiflimorzsák karibdiszei között egy koczkaczukorhoz a szent Katalin bogarát.

AZ UTAS.

(Bormérő-szoba a városszéli utczában. Az ablakok befüggönyözve a nyárdélutáni nap elől. A sepert padló föllocsolva, a zöld asztalok letörülgetve, a gyufatartókban van gyufa. A söntésen tiszta poharak, üvegek, a boroskancsó fehér ruhával letakarva, a falakon a magyar királyok képei, Battyhány kivégzése, Petőfi halála, Kossuth gyászlapja fekete fátyolban. Nincsen vendég. Hajlotthátú, fejkötős ősz asszony az udvari ajtó küszöbén. Főtt kukoriczát eszeget porczelán-bögréből.)

Utas ember (lóhajtó ostorral a kezében, poros papucsban bejön a napról. Egy kicsit nem lát, azután észreveszi az öregasszonyt): Jó napot, anyám.

Az öreg asszony: Nincsen, fiam. Kint vannak a szőlőbe a leányommal… Mert a leányom a felesége… Én vagyok most a hejjöttes.

Utas: Úgy hát. Adjon hát anyám akkor egy félliter bort. Mög egy kutyaijesztőt.

Az öreg asszony (feláll, igen meghajlott, alig bírja -216- a fejét emelni a háta miatt): Mit adjak, fiam? Mert nem jól hallok én már.

Utas (kiáltva mondja): Félliter bort adjon, anyám, mög egy kutyaijesztőt.

Öreg asszony: Talán tréfál velem, fiam? Öreg vagyok én már ahhoz. Mi az a kutyajesztő?

Öreg asszony: Hát persze. A fiatalok… Én már a nyolczvan körül. Hét unoka, mög három déd. Én már mög se értöm néha a maguk magyar beszédit. Mindönt divatabbra beszélnek, mint régönte… (Hallgat egy darabig.) Hát hidegön iszsza az italt. Mert akkor lemék a pinczébe.

Utas: Hát inkább hidegön. Mert elég melegöm volt egész nap, anyám. Mert paprikát őrlettem én itt a gyárba. -217-

Öreg asszony (fejcsóválva halad az udvarajtó felé, hogy majd lemegy a pinczébe, de a küszöbről visszafordul): Látom, hogy fiatal maga még, fiam. Furfangéroz egy öreg asszonyt. Hiszen ebbe a gyárba fát fűrészölnek, nem paprikát őrnek. (Lemegy.)

Utas (vállát vonogatja. Ránéz a Petőfi-képre s annak mondja): Öreg asszony, öreg asszony. Már nem jól szolgál az esze. (Megtömi a pipáját s rágyújt a maga masinájával.)

Öreg asszony (hozza az italt. Mogorván szól): Itt van… A pinczébül való. Mert nem mindönki szerete a hidegöt… Az én időmbe még ez nem vót… Gyár se vót. Fűrész-gyárba nem őrtek paprikát…

Utas: Hát pedig, anyám, most őrlik. Nem magyar paprikát, anyám. Az más kérdés, anyám, az más kérdés. A magyar paprikát, a ki őrli, abba nincsen benne a csunája.

Öreg asszony: Hát az sincsen. A magja… Hát mér vóna benne a magja? -218-

Öreg asszony: Ki hát! Hát mit akar maga? Maga nem tud a paprikáhon? Ugyan az én időmbe még csak a paraszti nép ötte. De most kivágják az erit.

Öreg asszony: Hát akkor miket eszplikál itt a fűrészgyárral? Fűrészport csinál az, nem paprikát.

Utas (nevet): Jaj, anyám, az nem úgy van. Ez is őll. Van neki ojan gépje, csak ráveti a szíjjat, aztán mén… De itt, tudja, csak aztat a rácz paprikát őllik. Én innét alulrul való vagyok, a ráczok közül. Azoknak az köll, hogy benne lögyön az ereje, a magja, a csumája. De aztán három hatos lögyön egy litter. Hát ezt őllik.

Öreg asszony (megnyugodva): Löhet… Az löhet… Nem tudtam… Mán aztat hittem, hogy furfangérozz engöm, öreg asszonyt… Mert most mindön divatabbra van válva…

Utas: Nono, anyám. Igaz, hogy most utas vagyok én ezön a tájon, de valamikor idevaló voltam én… Talán épen ebben a házban laktam. (Gondolkozva néz körül. Nézi az udvart.) De alighanem csakugyan ez az. Csakhogy akkor mintha kisebb lött volna a ház, nagyobb az udvar.

Utas: Úgy, úgy. Valami negyven éve. Nem az öreg Kondás Fekete Sándortul vötték?

Utas: Hát hiszen az volt az én mostohaapám. Kögyetlen kemény természetű embör volt.

Utas: Hát az. Hát nem is álltam a keze sújját. Ütött-vert. Dolgoztatott, mint a kutyát, gyerök létömre. Szíjjal vert. Ugyan kötőfékkel is. A csizmát kenyni való szalonnabőrt -220- vetötte elém étel gyanánt… Hiszi-e, anyám?

Utas: Azért… Mer magának jogában van kételködni, neköm mög jogom van beszélni.

Öreg asszony: Hát hiszen, a mi azt illeti. Bár ugyan sok beszédnek sok az alja.

Utas: Nono. De az azért igaz, hogy mikor egyször borzasztó mögvert, elszöktem a háztul. Möntem, a merre láttam. Neki a világnak, mint a Döme kutyája. Aztán sohase találtak rám.

Utas: Löhet. De azért csak mögvagyok. Kiindultam. Verbászon fölfogadott egy lakatos inasnak. Az Isten áldja mög a haló porában is Kitanultam a mestörségöt nálla, anyám. Most is lakatos vagyok én. De fődem is van. Paprikát termelök. De van buzafődem is. Nem sok, de épen ölég. A csalárdommal munkáljuk.

Öreg asszony: Nono. Mert van, a ki nem szereti a hidegöt. Én mindig mög szoktam kérdözni. Ugyan a vejem is.

(Elmegy a borért. Addig a vendég meredten bámul a padlóra. Néha a falakra tekint, amik közül negyven év előtt megszökött.)

Utas: Hát majd fizetök is. Ez jó bor, mert muslincza van benne. Aszongyák, hogy a pancsolt borra nem mén a muslincza.

Öreg asszony: Arra nem. De azért löhet úgy muslinczát fogni, oszt készakarattal beletönni… Mer a világ furfangos. Mindig divatabbra válik… Mondom, hoztam föl a pinczéből két fürt paprikát. Én éhös vagyok. Nem várom már a vejeméket. Van jó pörkölt szalonnánk – a magunk szalonnája, – aztán az énneköm ölég vacsorára.

Utas: Hát… igön is, nem is. Úgy volt, tudja, hogy hajnalban indultam. Mondom, -222- ha ideérök, beadom a paprikát őlletni, én mög elmögyök a leányomhoz.

Utas: Hát… igön is, nem is… Haj, haj… Hát tudja a lány bevágyakozott a városba a rokonhoz. Mert van itt rokon. Hát haragudtam. Mondom: ide elő a városba jó lössz lófrálni, úgy-e, de a paprikapalántát locsolni nem tetszik. Hozzá is nyúltam vagy néhányszor. Akkor sírt.

Öreg asszony: Kiskorukba én is fenyítöttem a gyerököket. De nagykorukba nem nyultam hozzájuk egy ujjal se.

Öreg asszony: Én? Én nem értök ahhon? Mikor hét unoka mög három déd – –

Utas: Hát jobban. Hát hozzányultam. Az én véröm, én neveltem. De aztán bőgött. Hát mondom, eredj. Vigyön az ördög. Hát vitte. -223-

Utas: Vitte, a fene teremti. Ma egy hete fölöltözött, elgyütt hazulrul ide. Már aszondta, hogy ide. Hát ma keresöm a rokonnál. A Csaba-utczába. A Csányi Illés. A Kis-Kopán Jánosnak a sógora. A disznóvágóé, a kit úgy is hívnak, hogy Őrmestör Jani, mert őrmestör vót a Boszniába. Hallhatta hírit.

Utas: Hát mindegy. Hát nincs ott a leány. Hírit se hallották. Nem is látták. No. Hát így van. Érti-e most mán, anyám?

Utas: A valóságos hasadó hajnal. Olyan finom a képe, mint az őzbőr. A testállása akár az űnőszarvasé. Fényös vót annak a haja, nem köllött annak szépszagú olaj a hajába… Hüj, hüj… Az asszony. Az asszony! Mit szól majd az asszony?

Öreg asszony: Ahejjött, hogy szaladna itt -224- a röndérséghön, oda alá mög a csöndérséghön. Hát hogy nem kurrentáltatja?

Utas: Kurrentáltassa a kurrentáló ménkű. Ha elmönt, mönnyön. Ha ennyire tartotta az apját, mönnyön. Jó kutya hazajár.

Öreg asszony: Ne késértse az istent. Maga is szökött, fiam… Innen szökött a szülei házbul.

Az utas összesöpri a pénzt, a mi a koronából visszajárt. Megtörli a szemét s nagy sóhajjal szakad föl a melléből:

Elmegy, behúzva maga után az ajtót. Az öreg asszony utánna néz és csendesen motyogja:

RÁGYUJTÁS.

A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon hosszúszárú, hanem csak a mennyi az embert megilleti. Ez vasárnap délután nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul mondva, a gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket csinál a felől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy ki a paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét, pedig Kalszbád fővárosában sem voltak, a hova az urak szoktak járni.

De ezuttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő, hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a -226- földből, vacsora ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.

Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkczió Fekete Tóth Mihály, a bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. A zacskót a zsebben, a pipát ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi utczán lassan, sétálva haladó Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.

Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert téglát hordat, de csak a féle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet az asszony, mert kétszer is végigment az utczán a doktor kocsija, Barna Andráséknál -227- mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az utcza eseményeit így le lehet olvasni az ablakból a nélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre is ott hagyná az ember.

– Jó… – mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavu ember. Irgalmatlan vastag hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.

Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött, azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva, látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is kell föcskendezni a pohárba.

A vegyi folyamat így elvégeztetvén, Tóth Fekete a pohárral a kezében a söntés elől -228- méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.

Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Fekete Tóth vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz, hogy az utcza napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el ne mulassza.

János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a borból. Jól van elkászolítva, mondható.

Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell itten csinálni, a mely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj. Nem lehet e nélkül el lenni. János első sorban a dohányzacskót veszi elő, a mi nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, a mely alig fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani onnan.

A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így szépen szétborul, -229- sallangjai szerteállanak. Némely sallangon értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó aczél. Ez azonban már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből őriztetik, mint a régi szolga.

János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélegzetet szed magába.

De Tóth Fekete nem szól semmit. Úgylátszik, ma épen nem kívánja a beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonynyal, vagy levelet kapott a fiától, a ki a Pesten tanul. A levél mindig veszedelem. A kinek nincsen baja, nem küld levelet.

János megint kortyant s ezen igázságokon elgondolkozik. Mert a mi igaz, az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.

A csutorát a szájába veszi s belefuj. A nyelvével pattogtat a csutora végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. -230- Ha azt mondja: hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.

– Ejnye, – mondja János – ugyan él-e még, a ki csinált? Bujjon bele az ördög.

Jobban belefuj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszijja.

Gunyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem megyünk semmire. János fuj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle, azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.

A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, a kik a pipa belsejét bicskával kaparják és szurkálják, a mi gyakran kényelmetlen meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember, a ki tart valamit a pipájára, a kiskörme -231- ujjával, másként mondva a kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le kell csusznia, teszem azt például, mint mikor a kubikosok készen vannak a gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre felülről lefelé. A pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemenczéje ily módon tisztul s oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa aljára, a makkba hullanak.

Ezuttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól elválasztatik. János a szárat jobbkézre marokra fogja, ujjainak azonban ezért szabad tér marad a további működésre. A mi ujja már most csak maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához emelvén.

– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az asztalnál, de hát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le arról ez világi életben, -232- különösen ha amugy is tiszteletadásról van szó.

– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden belenemtartozó anyag kirepül belőle s épen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit ezen lövedékek találnának, azt zokon ne vegye.

A pipát jobbkézzel János a zacskóba beleállítja, olykép, hogy ha a pipa hajó volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és elsülyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé, hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.

De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés szempontjából. A jó gyujtat dohány a pipában a tömést épen úgy megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz mutatóujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj végzi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső -233- ujját a malacz még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a nevetlen ujj van hivatva.

Úgy leginkább, ha félig van dohánynyal a pipa, akkor történik a tömés. Most újból belékaparászás s ismét tömés. János néha hörpint s közben fokozott elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánynyal megtelik. Ez időben újból tömködés. Tudomány ez, bárki bármit is beszéljen. A tömésnek úgy kell történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen haladjon át: nagyon friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások, úgynevezett szipákolások se fordulhassanak elő.

Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, a ki erre ne mondaná, hogy:

Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek. De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen a munkát. A másik -234- rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna csinálni, mint kellene.

János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.

Halhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság, fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza. Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.

Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb húzza, mint a következő hadműveletek alapját. Kihuz belőle egy szálat. Pirosszáru, sárgafejű gyufa. Jó gyufa szokott az ilyen lenni, – ha jól -235- van megcsinálva. János végighúzza a porczellántartó reczés oldalán, a gyufa egy kicsit ég, de mire János az égőfát a pipáig elszállítaná, elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.

Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni, a melyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat kellene eltalálni. De ez nem mindig sikerül, mert a gyufa amugy is igen kiismerhetetlen állat. A szegedi gyufát Temesváron használják, a temesvárit Gyulán, a gyulait Selmeczbányán, a selmeczit Szegeden. Szóval egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint a csendes nyári estéken a réti vizen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni kellene már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.

A másik gyufa, a harmadik gyufa sem sikerül. A negyedik azonban szépen ég s János barna arczára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a gyufát a pipához és -236- fokozottan szil. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de Jánosék úgy mondják, hogy szil. Így legalább a szó nem egyez. A dohány tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fu a levegőbe.

Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsaló dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a ippából. Mint mondani szokás: keresi a finánczot. Mikor János ezt a látványt kiélvezi, a hüvelykujjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási törekvésekre azaz felel, hogy kialszik.

A gyujtási kisérletekben János szerencsétlen ezuttal, mert csak az ötödik gyufa fogja meg. Az örökös serczengések Tóth Fekete figyelmét is felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, a ki az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.

No, de most már ég a pipa vidámán. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, -237- de ő csak beszél. Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába. Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a francziák már megint hadakozásba vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira megapadt a Tisza, hogy a Süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő az a kisértet, a ki a hajósokat, halászokat, lóusztatókat lehuzza a víz fenekére.

A dohány a pipában e közben feletájig leér, de mert a szónokló János nem szívja elegendőképen, ismét kialszik belőle a tűz.

Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél elhordogatni a régi időben, a mikor az akasztott ember addig lógott a fán, a míg le nem szakadt a lánczról. Mert a kötélről másnap már lánczra tette át a hóhér, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt torokgyík ellen.

Félpipánál a rágyujtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen tartanák. Ilyenkor a gyufa áll egyenesen, a pipa szeliden oldalra -238- fordul s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a pipába, hogy majd a második gyufa tüzének segít. A második sem sikerül, a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik gyufa, a negyedik gyufa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, a hol egy kis asztalon a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül a János asztaláig elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a kisasztalra.

– Hát – bődül Fekete Tóth, – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyufát nem adok. Mert kend több gyufát prédál, mint dohányt.

János erre mérgesen kicsap egy hatost az -239- asztalra s megy. Az ajtót egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:

Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje van a nadrágján. A balkezét mindig ebben a zsebben tartja, van benne két régi négykrajczáros, egy Mária huszas, három Libertás-pénz, ezeket szokta csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihuzódik a zsebből, egészen addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj meredten mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető szavára elütőleg dörgi:

EGY SZÖKEVÉNYRŐL.

A nagy, ódon fekete házban egy öreg asszony lakott. A régi épület a forgalmas, zajos utcza közepén olyan volt, mint egy nagy darab elhagyatottság, a százados fák olyan szomorúak, a réz oroszlán a nehéz kapuban oly antik zöld volt s oly néma nyugalommal tartotta fogai között a kalapácsot, hogy szinte félve néztek reá az emberek. Az utcza gyerekei az iskolából jövet elvégezték pajkos játékukat minden háznál, de e komor, sötét falak mellett csöndesen, szépen mentek el, a mint nekik egyébként minden fal mellett elmenniök kellene. Abba a házba nem kiabált be a napernyőcsináló, nem csöngetett lármásan a vizes ember s a félkezű verklis, a ki harmincz év előtti nótákat zörgetett, -241- nem mert beállni a keréken járó bandával a kapu alá, a hirdetés-ragasztó emberek nem merték odaakasztani a ház oldalára a polgármester megátalkodott és kétségbeejtően egyforma kiáltványait – igen, így féltek e háztól mindenek, pedig a házban csak egy öreg asszony lakott.

Ezt az öreg asszonyt úgy hívták, hogy Woodenné, ámbár igazság szerint Kardhordóné volt ő. Az ura volt Kardhordó Wooden István, a régi Kardhordók és a brit Wooden baronetok egyesült családjának sarjadéka, erőszakos kedvű magyar. Miután sokan úgy kezdték találni az ő idejében, hogy a nevük idegen s bizonyos bélyegadó révén magyar nevekhez jutottak, a büszke úr haragba jött, mert nem akart mindenkivel egyforma nyelven neveztetni. Struczczpolitikus volt az öreg, mint a legtöbb az ő idejebeli emberek közül, a pipát igen dühösen fújta, igen lármázott igen hosszú, magasra kanyarodó bajusza volt neki, sasorra, széles vállai és hatalmas járása s tekintélye volt már csak ezeknek alapján is, ámde e tekintélynek ő csak annyiban -242- vette hasznát, hogy midőn letette a Kardhordó nevet s csak a Wooden-t használta, a midőn leverette a házról a kardhordó pánczélos ember czímerét s csak a Woodent hagyta ott, három kutyaformát valami mezőn, a mi épp olyan volt, mint három kicsi nyúl a kerti salátában, – nem nevette meg érte senki.

A felesége sokkal jobban szerette, semhogy nevette volna s azért a nagy szeretetért történt aztán, hogy a midőn Wooden meghalt s a lelke fölfelé törekedvén, nagy dilemmában lehetett az úton, hogy vajjon a Kardhordó ősökhöz térjen-e meg, vagy pedig amazokhoz, a kik talán még most is csattos czipőkben járják odafent fellegekből álló útjait a mennyországnak – hogy ezen halálozás tökéletesen letaszította Woodenné arczáról egyszer és mindenkorra a mosolyt, elállította szivében örökre a vidámságot és szomorúvá tette az asszonyt, az asszony a házat, a ház a gyerekeket, a verklist s a polgármesteri kiáltványokat, a melyek pedig már elég szomorúak voltak amúgy is, ex offo. -243-

Magára maradt a nagy házban, a hol, a nélkül, hogy parancsolták volna, lassan-lassan csendesre vált minden. A finom fekete lovak aczélpatkói egyre ritkábban csattogtak az udvar gránit koczkáin, a nagy batár elegáns, úri lármája ritkán hallattszott, mert szinte sohasem húzták elő a kocsiszínből, pedig olyan szép czímerek voltak az oldalán. János huszár, a folyton folyvást fiatalodó János huszár egyszer csak abban hagyta a deres sasszárnyak viaszkolását s engedte az Árpáddal bejött magyarok büszkeségét téltul lógni lefelé, mint ama bizonyos taliánok arra lent Pádovában, a kikkel egykor verekedett, s a kik köztudomás szerint igen rusnya népek.

Valóban csodálatos dolgok történnek olykor. A nagyságos asszony ő méltósága, a mint megint hallgatagon ülne a kietlen nagy szobában, szeliden mondta egyszer, hogy bántja a folyosón az a nagy sarkantyúpengés, mert igen visszhangos s másnap János leszedvén a csizmáiról a sarkantyúkat, lealjasodott olyanra, mint a többi inasnépe a háznak, a kik úgy csusszannak a padimentumon, -244- mint fűben a gyík. Lám, mi marad meg Jánosból, az egyenes magyarból egy szomorú asszony kedveért.

El kell azonban mondani azt is, hogy néhanapján volt valami kevéske vidámság a házban. Nyári napok voltak ezek, az udvar nagy gesztenyefái széles zöld leveleiket benyujtották a csurgó sárkány fejébe s teleszórták töviskes gyümölcscsel a köveket. A nap belátogatott közöttük, az ablakok nyitva voltak, ódon szekrényekből levendula illat áradt elő, a konyhában csörögtek s pókhálós üvegeket hoztak fel a pinczéből.

A batárt kihúzták a lakatos szinből s olyan csodálkozva nézte végig a cselédnép, mint a pusztai csikós a parádés kalapját, a mit egy évben csak egyszer kap ki, midőn lejön a birtokra az uraság.

Itt is az uraság jött, a nagyságos ifiúr, Kardhordó-Wooden Endre a katonaiskolából, a gyönyörű szép kék mentében, a sárga zsinórokkal, a lakkczipőkben, a miken finoman pengett a kicsi ezüst sarkantyú, a fényes szablyával az oldalán, a piros sapka hetykén -245- a feje tetején, kék szemében az élet nevetése, piros ajkán az élet kaczagása: János huszár önmegtartóztató ember, mert annak idején ime milyen szenvedélyeket állott ki a taliánok között, de a midőn az aranyos Endre úrfiért ment ki a batáron a vasútra, alig tudta megállni, hogy meg ne ölelje ezt a helyre huszárkölyköt… édes, gyémántos, drága Bandi fiú… Régi ház volt ez, régi népek, régi szivek, régi cselédek, nem értjük már meg manapság az ilyesmit.

Az asszony hogy várta otthon! Nem volt még akkor öreg, csak a bánat, az éjszakai olvasás, mert örökké a férje naplóit tanulta, öregbíték. Nemcsak az ablakok nyiltak ki e napokon a házban, hanem kinyiltak a szivek is, a szemek csillogtak, mindenki friss volt, ügyes és eleven, még a zenélő órát is felhúzták a folyosón s az bolondos régi dolgokat muzsikált a napfényes meleg délutánokon.

Ez így volt minden esztendőben néhány hétig, a míg a vakácziót töltötte a fiú, kiből Isten szent segedelmével vitéz katona, előkelő állású úr lesz valaha. -246-

– Egész hadakat fog ez komandérozni és neki viszi a magyarokat minden néven nevezendő ellenségnek – vélte János a cselédszobában ebéd közben s kocczintott az unalmas, zöldruhás vadászszal, a ki pedig szintén egy volna a néven nevezendő ellenségek közül, mert csak cseh az istenadta.

Woodenné e napokban ismét olyannak érezte magát, mint a régi időkben, mikor ő fiatal volt, Kardhordó élt s e szép nyulánk, karcsú fiú a folyosókon futkosott, beszélt és kaczagott. Az ő szívében ez a fiú már nem is volt az Endre gyerek, az ő szívében ez a fiú maga volt a Szeretet, az anya isteni szeretete egyetlen gyermeke iránt, a mi szétterjedt az egész házban, a hol mindazt gyöngédséggel, tisztelettel nézték, a mi az Endréé volt… oh, hogy minek is kell neki elmenni ismét

Az élet azonban tele van nevetséges fogalmakkal s nehány bizonyítvány kedvéért, a mit az év végén kiadtak az iskolában, elszakítja a fiút az anyjától. Míg a szabad idő tartott, együtt voltak mindig, Woodenné annyit tudott beszélni a fiúnak az atyjáról s -247- az oly áhitattal hallgata mindezt. Naponkint kilovagolt, nehány ismerőse volt a városban a régiek közül, azokat fölkereste, egyébként csak otthon ült mindig, az édes anyja mellett, a ki boldog volt teljesen e napokban és imádkozott az istenhez hálaadást, mert engedi szent kegyelemmel, hogy az ő édes gyermeke ily jó, ily derék, ily egyszerű életű legyen a férfivá érés ez éveiben is, a midőn pedig tudnivaló, hogy sokan elvesztik a józan eszüket s az elveszett józan eszekre oly ritkán akad egy-egy becsületes megtaláló.

Azután el kelle menni a fiúnak ismét. Ez az ötödik esztendő volna épen. János a szemeit törülgette, s úgy kellett vigasztalni a vén gyereket, hogy ne sírjon, nem tart ez sem örökké. Még egy év kell mindössze Endrének, egy esztendőcske csak – vigasztalta önmagát Woodenné, a midőn arra gondolt, hogy most már e két havi boldogság után ismét tíz hónapig úgy éljen egyedüllétben, szomorúan, a férje naplóival foglalkozva -248- s írva egyre a szeretettől áradó, hosszú leveleket a fiúnak a märisch-weisskircheni katonaiskola szürke falai közé.

II.

Woodenné minden befolyását felhasználta, hogy Endre azután, midőn a veisskircheni iskolától búcsút vett, haza jöhessen szolgálni. A hadtestparancsnok, a vén ősz tábornok, valamikor régi jó barátja Kardhordó-Woodennek és személyes ismerőse az özvegyének, csak nehezen volt rávehető erre. Fejtegetésekbe bocsátkozott, hogy az nem jó, nem czélszerű, a fiatal katonák elpuhulnak otthon, különválnak a többitől, megmásítják ama bizonyos testületi szellemet és szenved a szolgálat. Elmondta, hogy mi a szolgálat, hogy az szent s mindezt Woodenné, a ki e szent dologgal látta körülvéve fiát, áhitatos figyelemmel hallgatta végig. Végül azonban a tábornok engedett, elhatározását megmásította s Endre hadnagy, a helyett, hogy fent Wielostoskában járná csapataival a határt, -249- és unná a kietlen életet a lengyel hegyekben, hazajött.

A szomorú házban újra vidám napok kezdődtek, de csak egy időre. Mennyi poézis, mennyi melegség, mennyi öröm volt az első napokban ez az élet, mig unalmassá nem változtatta a megszokottság. A fiatal tiszt, szinte gyerek még, lassan végig kezdte csinálni azt a léha, mire sem való életet, a mit az unott, egyforma helyőrségi szolgálat változatossá tétele czéljából rendeznek lelkük, egészségük s tárczájuk rovására a katonák.

Woodenné, a ki a távolban levő fiára nagy szeretetével földöntúli tulajdonságokat rakott, lelkében megbántódva vette észre e teljesen köznapi nyilvánulásokat. Az első véres szem, az első átmulatott éjszaka után való zavart tekintet, rekedt hang, a ki nem aludt mámor száraz jelenete reá nézve olyan dolgok voltak, miket eddig sohasem látott s az öregvő asszony, ki egyedül férje emlékének, vallásának s fia bálványozásának élt, a lelke ezen három szentsége közül megrendülni érezte az utóbbit. Más az, ha fárasztó -250- gyakorlatok után porosan sáros lovon tér haza a fiú, mintha éjjel jön meg pezsgős hangulatban, fellármázva az egész házat, feldöntve mindent, a mihez ér és szétdobálva füstszagú ruháit a folyosón.

Pedig csak a végét látta azon mulatozásoknak, a miket az éveken át egy katonaiskola szigorával a falak közé zárt fiú most, hogy beleszabadult az életbe, elkövetett. Az őrült hajrá, a mi naponkint ismétlődött, a vendéglők külön szobáinak titka maradt s neki legfeljebb halvány sejtései támadhattak azon arányban, a mint a fia egyre jobban költötte a pénzt.

Utóbb jeleneteik is voltak. Elvégre is nem oly gazdagok, hogy az ablakon lehetne kiszórni az aranyat. Az egykor édes, szép jó Endre fiú pedig lassankint belefásulva az élet mindazon részébe, a mi nem a gázlángok tejüvegjei alatt, zeneszóval és pezsgőpohárral a kézben telik el, az előző napi mámorral az agyában oly modorban beszélt vele, a mitől Woodenné megrettent. Hogyan, ez az ő fia volna? Sokkal erősebb volt, -251- sokkal régebben meghalt a férje és sokkal régebben hozzászokott ahhoz, hogy az ő nézete legyen dolgaiban az irányadó, sem hogy sírni tudott volna, könyörögni a rossz útra tért gyermek előtt, nem, csak beszélni tudott vele. A bálvány jó tulajdonságai elfogytak, a máz lehullott s csak egy dorbézoló czifra báb maradt belőle, minden benső tartalom nélkül. Olykor be is zárták, mert a szolgálatot elhanyagolta.

– Ennek rossz vége lesz – mondta neki az anyja szárazon. – Én nem sokáig tűröm ezt az életet. Nekem ilyen fiú nem kell.

Nem sokáig tűri ez életet – mondá az anyja… Ej, mit, asszonybeszéd. Nem érdemes gondolkozni rajta.

Utóbb már alig beszéltek egymással. A hadnagy megmondotta otthon, hogy a társai között kell étkeznie. Ez parancs.

Egy napon két sanyarú arczú úr igen -252- alázatos képpel korcsolyázott be Woodenné elfogadó termébe s egy papirlapot adtak át neki.

– Ez kérem – mondta az egyik, erősen igyekezve azon, hogy egyik szemével belenézhessen a másikba – ez egy megóvatolt váltó négyezer forintról.

Az egyik úr mosolygott s a másik is mosolygott, mintha igen vidám, humorisztikus kérdés volna ez.

Ez a csapás úgy hatott reá, mintha villám ütötte volna. Férje halála óta nem érzett szivében ily sajátságos megrezzenést, ily lélekzetállító ijedelmet. Kezei reszkettek, a mint a papir átvette s megnézte rajta az aláírást. «Özvegy Kardhordó Wooden Mihályné» – ez volt rajta.

Rettenetes. Az írás az Endréé. Oh, ki hitte volna ezt. Mereven megszédülve bámult a papirra, ha az idegenek ott nincsenek vele a szobában, végig veti magát a földön s ott zokog. -253-

Így azonban nem volt más tenni való, szó nélkül ki kellett fizetni az egészet s jó képet csinálni a hitvány játékhoz. A mint az emberek elmentek, gondolkozni kezdett a dolog felett, valósággal kétségbeesett. Majd az a gondolat erősödött meg az eszében, hogy elkergeti, elűzi a fiút a háztól, majd hogy áthelyezteti innen. Hideg tervek kergették egymást láztól égő agyában, utoljára beléjük fáradt és sírt.

Az nap sírt egész nap. Az úrfi este sem volt otthon. Woodenné aggodalmasan feküdt le s a gondolatai nem hagyták aludni. Reggel felé elszunnyadt, de alig pihent, újra fölébredt valami vad lármára, a mely a szürkületben az utczáról hangzott föl ablakaihoz. Zaj, lárma, zeneszó, kocsik robogása. Azután egy rekedtes, erős kiáltás.

Megismerte Endre hangját s kiugorva az ágyból, az ablakhoz futott. Több kocsi haladt az utczán a ház felé, az első a kiáltásra a kapunál megállott. Woodenné mondhatlan utálattal nézte a jelenést. Két kocsiban a -254- banda, mely most is erősen huzott valami őrült nótát, a klarinétos éles sikoltása fölverte az egész utczát. Azután nehán teljesen elázott czimbora, Endre s három nő, a kik kaczagva tartották kezükben a pezsgős poharat s Endre úr el-elbicsakolva folyton önteni akar nekik.

Az asszony fent az ablakban úgy nézett le az utczára, mint egy rémlátó s a szívét elfogta a keserűség. A banda húzta, az ékes kompánia leszállt a kocsikról s nagyon vidám állapotban, ingadozó léptekkel ment a kapuhoz. A házak ablakaiban – sok nyitva volt már – megjelentek az emberek s szintén nézték a nagy ódon épület kapujában egybegyült társaságot. Odabent rivalogva szólalt meg a csengetyű, melyet Endre kint teljes erővel rángatott.

S ráadásul még egy jelenet következett. Az utczán befordult a tejes kocsi. A fiatal legény, erősen hajtva jó lovait, megállott a ház előtt és – valószínűleg soha nem látva ilyent – bámulva tekintett le a dülöngéző társaságra. -255-

Ezt kiáltotta rá Endre. Woodenné nem hallotta, hogy mit felelt a fiú, csak látta, hogy Endre, láztól égő arczal, egy ugrással fölveti magát a kocsira s lerugdossa egytől-egyig a tejes edényeket. Az utcza, a melyet pezsgővel locsoltak az előbb, most tejet kapott. A fiú kétségbeesetten kezdte védeni a gondjaira bizott vagyont. Endre megütötte. E pillanatban a zajtól megijedt lovak megindultak vágtatva az utczán a kocsival. Woodenné látta, hogy Endre kardot ránt, végig vág a fiún, az véres fejjel lebukik az utczára a köcsögök cserepei közé, utána Endre is leugrik, a lovakat az utczasarkon megállítja egy rendőrőrjárat A sebesültet, a ki ájultan fekszik a földön, fölszedik, a vezető jegyzőkönyvét veszi elő.

Az ajtó megnyílik s a társaság élén, a véres kardot nagy diadallal, mint valamely commandeur tartva, a feje fölött, halad Endre s utána kaczagva zudul be a kapubolt alá az egesz társaság. A banda új nótába kezd, ő nagyságaik énekelnek hozzá, a társaság -256- fütyül, zajong, lármáz s csörögve halad föl a lépcsőkön.

Azután egyszerre elhallgat minden. A lépcsők legfelsőbb fokán, a hevenyén magára kapott fekete ruhában áll az öreg asszony s lekiált.

A banda ijedten vonul hátra, a chansonette-kisasszonyok kissé megrezzennek, de már ő reájuk nem sok hatással van az ilyesmi.

Endre nem tudta, mit tegyen, a czimborák támolyogtak, egyik kezében a kard, a másikban egy pezsgős üveg: igen nehéz alkalom ilyen reggeli találkozásra.

Amaz ott fent hidegen folytatta s erős szava a visszhangos tornáczban úgy megerősödött, hogy az egész ház hallhatta:

– Itt nincs mama, a mint hogy fiú sincs. Én elűzöm önt ebből a házból.

A fiú megtántorodva lépett vissza a lépcsőfokról a kapubolt alá. Lehorgasztotta a fejét, az üveg kiesett a kezéből, a kardot -257- azonban húzta maga után, vérnyomokat hagyva vele a padlón. Ment kifelé s lassan, huzódozva, megcsendesülve ballagott ki utána a megrettent társaság az utczára.

Világos reggel volt már, az utczák tele néppel, a város életének támadó lármája egyre erősbödött.

Azután többfelől erős kürtszó hangzott, a mely megrázta a katonákat. Látszottak itt-ott gyalogos kürtösök, a lovasság trombitásai, a mint fujva, gyorsan járták be a várost az utánuk csoportosuló néptömeg élén.

III.

Második hónapja járta lent az ezred a Michailowits-Brdó szakadékai között a haláltánczot. Nem teljesen jó mesterség ez, mert -258- végtelenül idegen minden, a tájék, a fák, a kövek, a bokrok. Az emberek káromkodtak, ebbe fogózván a hegyoldalakon, hogy le ne essenek. Itt-ott volt valami csetepaté, egyébként hol esett, hol nem. Ha nem esett, nem volt víz, ha esett, nem volt egy csöpp száraz hely. Nem csillogott már semmi, a ki béke idején templomparádén látja a kinyalt regimenteket, ugyan elcsodálkozna az ilyen szennyes világon. A rozsda befog mindent, a szíjjak kiveresednek, a ruha szétszakad, az arczokat borostás szakállerdő fedi s a legénységnél a nyakravalóra varrni szokott fehér vászon fogalma végkép kitűnik az emlékezetből. Hozzá egy hitvány guerilla-hadjárat. A gyalogos katona csak fölveszi a harczot, az utána kuszhat a bozótban az ellenségnek és beleverheti a szívébe a szuronyát, s ez az ilyen elvadult állapotban ép oly jól esik, mint a zeneértő embernek valami finom hangverseny, – de a lovas csak megy előre-hátra az úttalan bozótban, öszvérnek való sziklás meredélyen s azt sem tudja, honnan támad reá valamely elrejtett hosszas mordályból a golyó. -259-

Krivoscsie népe pedig a legjobb úton volt oda, hogy kiirtassa magát az utolsó emberig. A kesetyümadarak igen kövérek voltak ebben az esztendőben, mert rájuk is ügyel a gondviselés és összeveszejti néha az embereket a levegőbeliek táplálása okáért. Nem akart vége szakadni a komédiának, a herczegóczot ha tízszer földhöz verték és megtaposták, tizenegyedszer is fölállt s nem akarta hagyni az ő kietlen hegyeit meg a két pár kecskéjét. A hol az emberek kidőltek, előjöttek a hánokból az asszonyok, ezek a csontos, feketeszemű nőszemélyek és puskáztak férjük holtteste fölött.

Még csak az kellett hozzá: asszonyokkal verekedni. Micsoda dicstelen, áldatlan munka. Szeretett hazánk népe ez alkalommal ugyan egy véleményen volt. Itthon is szidták a kormányt, ott lent is szidták a kormányt s ezt érdemes följegyezni, mert ritkán van ily szép egybehangzó nézete az egész nemzetnek. Az emberek pusztultak, a nélkül, hogy haláluk árán előbbre vitték volna az ügyet. A ki megmaradt, azt elkeserítette a rossz élelmezés. Egyébként végezte a dolgát mindenki, mint -260- a hogy a medve is tánczol, de nem a maga jószántából.

… Egy ember azonban volt az ezredben, a kinek így is jól ment minden. Wooden Endre e csúf, zivataros napok alatt legalább nem ért reá azzal foglalkozni, hogy mi lesz vele.

Bár tudhatta, hogy azért a saját külön kivonulásért, melyet a mobilizirung reggelén rendezett, mi vár reá.

Az ilyen idegenben való véres csavargásoknak van egy különösen bántó aktusa. A kikben van egy kis humor, litániának nevezik.

A litánia az a szép jelenet, mikor valamely bevégzett csetepaté után este az egymásra hordott fenyők lobbanó tábortüze mellett az őrmester iszákjából előkerül az elegáns nevű Präzenstandesliste. Ez nem ötlábu borjú, sem nem fehér elefánt, hanem egy széles rubrikás papirfüzet, szétrongyolva már egészen. Ez a századnévsor.

Azután olvasni kezdik s ez a litánia. A ki -261- meg van, az szól a neve után: jelen. Néha aztán nem szól senki. Újra ismétlik a nevét. Újra csönd. Nincs. Hol van? Hol lehet? Ki tudja? Becsületes hadjáratban szépen lefekszenek az emberek a csatamezőn, kezüket a sebre nyomják s meghalnak együtt s másnap minden halottnak a zsebében megtalálni az írást, mely rövid szavakkal elmondja, ki volt, hova tartozott, hol kell megölni halála hírével a feleségét. Itt azonban, e bozótos föl-le világban, a hol még a nép nyelvéből is kivész a «sík» fogalma, úgy tünnek le az elevenek az élet szinpadáról, mint Kratky-Baschik szinházában a nagyszakállu zsidó, a kit agyonver a Paprika Jancsi.

Az ilyen csönd, a mi így a nevek olvasása után támad, valami rettenetes. Hát ez is? Az is? Ugyan a lova merre lehet?

Senki sem szól reá. A második szakasz legénysége között, melynek parancsnoka volt, mozgás támad, de szót nem hallani.

A neve után odaírják azt a pár sort, a mit a polgári halállal elhalt embernek a sírkeresztjére vésnek.

Másnap azonban egy káplár két emberével, a mint a kutató szolgálatból a táborba tér, csodálatos jelentést tesz a kapitánynak. Hogy ők látták Wooden hadnagyot. Fent a szikla tetején, oly magasban, hogy az égre rajzolódott alakja kétszeres nagyságúnak látszott, összefont karokkal, hajadon fővel állt s nézett le a mélybe, a hol a lovak patkói csattogtak a köveken. Állítólag reá is kiáltottak volna. Erre az alak a sziklapárkány mögött eltünt s helyette egy fiatal leány jelent meg, a bennszülöttek ruhájában. Szép fiatal bosnyák leány, fekete haja úgy lobogott a hegyi szélben, mint a zászló. Az nézett utánuk hosszasan.

– Ostobaság – mondta a kapitány s egész -263- erővel fogott megint a bádogdoboz felnyitásához, a melyen belül egy tíz év előtt megölt borjú darabjai várnak konzervpörkölt alakjában a föltámadásra.

Akár ostobaság, akár nem, a káplár azt mondta a őrtűz előtt, hogy ő erre meg is esküszik, ha kell. A többiek a tűzbe bámulva hallgatták.

Azután öt nap folyton esett az eső, a sziklák olyan tiszták voltak, mint egy hollandi szoba, hatodnapra kiderült, Montenegró felül föltámadt a havasok között a szél s ennek viharában folytatni lehetett a munkát, minek hivatalos neve: militärische Operationen im Occupations-Gebiete.

A Metálka-sziklák között, lovát kantáron vezetve mindenik, nyomul előre a csapat. Az ősrengeteg üvölt a viharban s egy-egy kidöntött fenyő a tetőről megvágódva, szertelen ugrásokkal zuhan a mélybe.

Föltekintenek. A meredélyes sziklán, a hol istenkisértés menni, fiatal férfi, sugár, karcsú alak, gyorsan halad fölfelé. Egyik fenyőtől ruganyos erővel löki magát a másikig, egy hasadékot átugrik, a túloldalon elesik, újra felkel s megy följebb, egyre följebb. Fent a szikla tetején nehány füstfelleg foszlányait kapkodja el a szél: ott ház van bizonyosan a párkány-szirteken belül.

Ez az ember azonban török ruhába van öltözködve, ránczos bugyogó, fekete rajta – veres öv a derekán.

Az alak fent már a szikla tetején, még pár másodpercz s eltűnik. A mint az utolsó ugrást teszi, a fehér turbán a fezzel leesik a fejéről.

– Nézzétek! – kiabált a káplár. – Nem török, haj van a fején! Nézzétek, most egészen ő az…

A kapitány este parancsban adta ki a századnak, ha a század szamár és ő kikéri magának, (a kapitányok mindig kikérnek maguknak valamit) hogy ilyen ostoba mesékkel valaki rémítgetni merje a legénységet. A ki meghalt, az nem mászkál a sziklák oldalában.

A parancs parancs, a század hallgatag állván haptákot, beismerte, hogy szamár és elhallgatott.

Az ódon régi házban csendes minden. János huszár egyre öregszik, a cseh vadász egyre butább, a vadgesztenyefák egyre hozzák szúrós gyümölcsüket, minek nem veszi hasznát senki. A nagy szobákban egyedül jár fekete gyászban a fehérhaju asszony és várja, hogy az idők folyásában neki is eljőjjön a napja.

Az órák, a napok, a hetek, a hónapok telnek s ő unja is magát itten. Semmi dolga már, csak az imádkozni valója szaporodott meg.

A káplár meséjét azóta hallotta már ő is. Csodálatos történet volt az, a mit kiszínezett a fantázia. Lehetséges-e, vagy nem – nem törődtek vele az emberek, az érdekes és gyorsan váltakozó események akkori világában különb történeteket is beszéltek.

Odalent is csendes már minden. Azok a kardok, miknek élét kiverte lent a yatagán, ma már kenyérvágó kések valamely békés pék asztalán itthon.

Azután egyszer egy kis csomagot hoznak neki a postán. Neki csomagot? Ki gondol még ő reá az élők közül? A papiron idegen keletű betűk, a bélyeg – az «odavaló.»

Bent egyetlen sor sem, egyetlen szó sem. Mindössze három darab azokból a halovány illatú kövi rózsákból, a miket csak azon hegyek teremnek, a hol a Carst a Balkánnal ölelkezik.

ÖREG CSELÉD.

Valaha a tanyában télen is eleven volt az élet, bár télen a gazda a hosszú éjszakák és rövid, homályos nappalok elől a városba óvakodik. Kitekintés csak olykor van, ha a pinczében a borokat át kell fejteni, vagy ha a törkölypálinka főzése megindul. Az mindkettő fontos és érdemes dolog, gazda nélkül meg nem is történhet, de bizony máskor, téli időben heteken át sincs odakint mit keresni. De azért csak volt ott mozgás és élet, mert kint lakott Tóni, a kapás. Feleségestől, gyerekestül, lányostul.

A cseléd olyankor éli világát, mikor nincsen munka, legfeljebb rőzseaprítás, a néhány jószág ellátása, meg tisztogatás és rendben tartása a holmiknak, hogy ha már ilyen időben a gazdaság nem szaporodik is, legalább ne pusztuljon. Azonfelül aztán leölik a malaczot, ha van, mert ha nincs, akkor nem -268- ölik le. Egy kis tort is szokás csapni. Másrészt ők elmennek másfelé torokra. Szombaton a lányok a szoknyákat vasalják, a miben vasárnap a csárdába mennek tánczolni. A gyermek az iskolába jár; reggel elmegy, csak este ér haza, ebédet ott tarisznyázván, mert távolos kissé az oskola. Este hazajön és akkor olvas a könyvből. A kapáshoz pedig emberek jönnek a szomszédból telektálózni. Vagy ő megy más felé. A szobába a padkára ülnek a kemencze mellé, annak a fala hátukat igen alkalmasan melegíti. Ott beszélnek mindenféléről, leginkább oly dolgokról, a mikhez nem értenek: mert a mihez értenek, azt úgyis mindnyájan tudják; az arról való beszéd fölösleges.

Ez azelőtt így volt, de most már nincs ebben a formában az állapot. A kapás felesége elhalt, mert nem volt élhetős s nehány gyermek is még apró korában ledugdosódott a földbe. Mások megházasodtak, ismét mások férjhez mentek, a legutolsó gyerek pedig béresnek állt. Ez nem egyszerre ment, ehhez az idők folyása volt szükséges s közben a -269- kapás megöregedvén, ím, öregségére egyedül maradt. Maga lenne az egész tanyában, természetesen nem számítván a kocsist, kit kocsinjáró foglalatossága hol erre, hol arra hurczol, de amúgy is, ha otthon van, állataival tartózkodik egy födél alatt.

Ily öreg ember életének így egyedül a téli idők között mi haszna volna s neki miben lehetne kedvtelése? Ha jól keressük, bizony semmiben sem lenne. Csak úgy búsongna, lógna erre-arra, emlékezve a régi dolgokról, a taliánokról, kikkel hadakat folytatott régente s a Venécziáról, melyben szolgálta a császárt, mikor még Venéczia a némethez volt tartozandó.

De nem maradt még sem egészen egyedül, mert történt, hogy tanyára kikerült a Palkó. Szerfölött sajátságos életsorsú ember ez a Palkó. Valaha kereskedő volt, jómódú bőrkereskedő, amúgy származására nézve bolgár. Egy napon aztán tönkre ment, a boltot be kellett csukni s ő maga minden tartozását becsülettel megfizetni óhajtván, egy árva krajczár nem sok, de még annyi sem maradt a zsebében. Mindebbe egészen rendén belenyugodott -270- és más foglalkozást keresvén, beszegődött cselédnek. Olyan bizalmas mindenesnek a ház körül, a ki rendben tartja az udvart, pinczét és fáskamrát, ért a piaczozáshoz, tud almát árulni és megnyúzza a nyulat. Ilyen életben volt azután hosszú és sok esztendőkön átal, dolgát mindig szorgosan és becsülettel végezte, kedvetlenségek és régi emlékek nem bántották; olykor beborozott s ilyenkor maga elé meredve a földre, gondolkozott és igen jóízűeket nevetett hozzá. Csak későbben, a mint öregedett, kezdte gyötörni a bánat; ekkor történt meg vele, hogy a pálinkához folyamodott s utóbb teljesen rabja is lett. Már nem birt elmenni az utczán a pálinkásboltok ajtaja előtt, hogy be térjen; húzta befelé a pálinkáshordók szaga. Garasait arra áldozta, az étel nem kellett, a legjobb úton volt arra, hog hamarosan elpatkoljon a bajában. Már hasznát se igen lehetett venni; ha korholták, nevetett; mennél jobban korholták, annál jobban nevetett.

Az öreg cseléd megmentésére nem mutatkozott más mód, minthogy száműzni kellett -271- a tanyára. Ott pálinka nincs; ha van: lakat alatt van; hitelbe se lehet venni, pénz pedig a kezéhez nem jutott. Lehetett volna ugyan, hogy csak úgy belepusztul a méreg elvonásába, mint belepusztult volna magába a méregbe, de nem így történt. Elszokott a pálinkától, beleszeretett a tanyai kút édés vizébe, lesoványodott csontjaira apránkint húst is szedett s ma megint a régi, vidám, dolgos Palkó. A kúra teljesen bevált.

Ekép egy helyett két öreg van a tanyában s egy szobában ketten igen csak elférnek. Ők egymással szemben bizonyos kötelességeket vállaltak magukra, egyben bizonyos jogokat élveznek, mint a hogy ez dukál is. Meg van állapítva, hogy a szoba söprése, a lámpa tisztántartása mely napon kire tartozik. E dolgokban igen szigorú rend van. Például Palkó a szakácsné, ellenben az öreg Tóni a szobalány.

Ez úgy értelmezendő, hogy Palkó főzi az ételeket, ellenben az asztalt meg nem terítené magáért a kerek világért sem, miután az a Tóni dolga. Az ebédet egész rendben megfőzi a szabadtüzes konyhán s akkor Tónit fölkeresi: -272-

S a vén ember, a ki valaha piemontiakat és francziákat szedegetett a szuronya hegyére, siet villákat tisztogatni az ebédhez.

Estefelé ujságot olvasnak, az öreg Tóni csak a fülével, mert másként nem ért hozzá. De Palkó fölteszi szemeire a komoly és nagy igazlátót s azon keresztül úgy olvas, mint a parancsolat. A kapás a padról, a melyen aludni szokott (szőlőpásztor-ember természete nem igen veszi be az ágyat) tünődve hallgatja, hogy ugyan olvassa-e, vagy ha olvassa, mikor olvassa az igazit?

Az igazi, a mit a kapás várna, meglehetősen nevezetes dolog volna. A dolgot ugyanis úgy kell venni, hogy van egy miniszter odafönt a Budában (valahol egész közel a király mellett lakhatik az), a kinek szokása, hogy szép papirosleveleket ád, de azonfölül aranypénzt is osztogat az olyan cselédnek, a ki egy gazda kenyerét eszi régidő óta. Hát már volt is a határban, a ki ilyesmit kapott, de ezeknek a szolgálati idejét a kapás mindig fitymálva emlegette, a miben neki egy kevés -273- igazsága is volt. Mert hisz nyolcz évet, tíz évet szolgálni egy helyben: ez valóban csekély dolog az ő harminczegy esztendei szolgálatához képest.

S legkülönösebben pedig, hogy ezelőtt katona volt s különféle csatákban vitézkedett. A kapás nem ok nélkül tünődhetett hát azon, hogy ugyan miért nem tekint már vagy egyszer ő feléje is az a budai miniszter?

Az ujság azonban, a mit a Palkó olvasott elő neki, mindenről beszélt, csak erről nem, a mi előfordul a közönséges életben, mert hiszen Bodóné is mindenről beszélt, mikor a bor árát kérték, csak épen a bor áráról nem. No, ilyen épen az ujságlap is. Bár az újságlap, szegény, csakugyan nem tehetett róla, hogy az öreg Tóni dolgáról így hallgatni kényszerült. Bár Tóni dolgát egy időben már próbáltuk, írást is adtunk be róla, az obsitjával egyetemben, valami három év előtt, mikor ép gazdasági kiállítás volt itt, a hol öreg cselédeket is jutalmaztak. De bizony hiába vártuk, nem jött felelet a levélre, pedig Tóni azon huszonöt forintokból, a mik -274- akkor esedékesek voltak, igen erősen szándékozott egy malaczot venni. De nem jött no, hát hiába, ha egyszer nem jött. Idő multával járni kezdtem az ügyet, de nem volt ott semminek foganatja. Irtam levelet föl az Egyesületbe, hogy hiszen ha más érdemesebbet találtak méltónak a jutalomra, az is nagyon jól van, de legalább az obsitját küldenék vissza. Mert azt szereti az öreg s vele együtt szolgált katonatársai már elhalván, ez a papir az egyetlen tanubizonyság arról, hogy annak idején nyolcz évet, hat hónapot szolgált idegenben, fegyverben.

Onnan ír azután szíves levelet Rubinek úr, hogy sem a levélnek, sem az obsitnak még csak a színét sem látták. Hát bizony az akta, mielőtt odaért volna, valahol elkallódott, a mi alighanem nem ezzel az aktával esett meg legelőször a szép Magyarországon. Valamely hivatalban tüzet gyujtott vele a kemenczébe az apró fa alá a szolga s nem jutott eszébe, hogy ezzel az aktával egy nála jobb és hűbb szolga téli malaczát tüzelte be.

Azonban hát: Isten neki, fakereszt. Az -275- ilyesmi ellen nem lehet semmit sem tenni. Bár az öreg kapás aligha gondolkozott így. Talán vétek is: Tóniról rosszat tételezni föl, de úgy tetszett olykor, mintha sunyítva nézne rám. S bozontos ősz haja mögött a koponyában ilyféle gondolatok vannak.

– Ez is valami hírös tekintetös úr löhet; fölkezelte bizonyosan a pénzömet, de most eltagadi…

Mondani azonban nem mondta s valószínű, hogy az egész vélekedés is alaptalan.

… Karácsony hetében a kocsis üzenetet vitt ki a kapáshoz, hogy öltözködjön föl és úgy jőjjön be a városba. De úgy öltözködjön, hogy most újra sorozás lesz: régi katonáit akarja fegyver alatt látni a király. Az izenetre a kapás sejteni kezdett valamit s mosolygott. Palkó jólelkű nevetéssel kisérte; ő szegény egyebet nem adhat, ezt azonban boldogan adja.

Hát másnap bejött a kapás. Tisztára ki volt kefélkedve és borotválkozva a vén ember. Azután fölvonult a városházára. (Van ott a városházába egy másik nagy ház, ott a falon képben van a király, de olyan akkurátosan -276- van benne a képben, mintha épen mostan akarna kilépni belüle.) Ott Tóninak több másokkal egyetemben odaadták a földmívelésügyi miniszter papiroslevelét rámában. És tenyerébe, melyet puskaagy, metszőkés, kapa egyformán keménynyé tenni segített, aranyakat olvastak. Ez nagy dolog volt. Az öreg beszédeket hallgatott, kézfogásokban részesült s végezetül mindezek annyira a lelkére szálltak, hogy teljesen elszótalanodva ért haza, már a városi házhoz, hóna alatt a szép rámába kötött papirossal.

Még otthon sem szólt. Csak mikor hóna alól a rámát kikapták s nézni kezdték, mikor az öreg cselédnek még öregebb gazdája is nézni kezdte és mondta neki:

akkor a vén ember könnyei lassan megeredtek s boldogságában sírva könnyezett.

A mi pedig az ötven forintnyi aranyokat illetné, azok a mellényzsebben épen csak hogy megmelegedhettek, azok mentek a takarékba, ott is sürgős helyre, mert Tóni tavaly -277- a vakarcsot is férjhez adván, némi adósságot szedett magára. A kép is csaknem, hogy itthon maradt, mert mondták Tóninak, hogy ne vigye magával, mert boldogságában az úton a kocsival hátha valahol megállnak s azután majd a ráma üvegje betörik. De Tóni oly sóvárogva nézett a képre, mit tőle elszakítani akartak, mint kedves játékára a gyermek szokott. Hát nem lehetett tőle eltagadni a képet, de különben igérte is, hogy gondját viseli s az egész úton kezében tartja.

Elmentek. Harmadnap újév lévén, Palkót hozta be a kocsi városba, mert szükséges, hogyha öröm ér egy részt, érje a másrészt is.

– Hát, – mondja Palkó nevetve – mindig csak az új képet próbálja föl a falakra. Hogy hol volna legalkalmasabb?

– Hát még nem ért vele véget. Mert sehol se elég szép a hely. Mindig különbet keres neki.

… Úgy nézem, ha az öreg Tónin állna, még új házat építtetne a miniszter képinek.

BOCSÁNAT.

Mikor jöttek volna el éjjel táncz után a legények a bálból és haladtak volna a sötét homoki közökön át, a miket a holdfény elől beárnyékolnak az öreg szálas jegenyék, Kádár Vinczét csakugyan leütötték. Már hogy hogy történt, a felől senki sem tud semmit, annyi bizonyos csak, hogy egész délután kötekedett a Vincze, táncz közben kivette a leányokat a másik keze közül, másokra meg rátánczolt, estére kedve pedig valóságosan vesztit érezte. Bort locsolt a többire, a szivarját szivarszívó szopókába tette, aztán kiégette vele a másik ruháját, majd meg a bandával veszkődött. Értetlen volt a csárdás, (a városból került ki oda), nem igen tudta még magát viselni, nem hogy rendet tartani értett volna, de még azt sem tudta, -279- kinek adjon hitelbe, kinek nem. No, bele is pusztult hamarosan, aztán elszármazott onnan, bár hiszen azért Kádár Vinczét csak leütötték még akkor éjszaka a közön. Ez már nem kötekedésből történt, hanem itt a harag meg a bosszú is beleártotta magát az ügybe, mert ha csak épen ingerkedésből állt volna a dolog, ott kapják közre a bálban a leányok előtt, s löknek rajta jó egynéhányat, hogy kilódúl s itt-amott beüti a fejét, a mely majd beforrt volna ugyan, de a szégyenítés is megtörtént. Vad dolog az ilyesmi is, de van olyan leány, a ki szereti nézni, mert voltakép elvadult formájában nem más ez, mint a hajdani tornajáték, ott is esett halál, itt is a szemtől-szembe való harczban, a mik egy pár tetszetős szem kedvéért vívattak ott, vivatnak itt. Azonban Vincze leveretése alkalmával alattomos volt az öldöklés, megszúrták, főbeverték, leütötték: vérbe nem fagyott ugyan, mert bár nyár volt, a vér akkor is csak megalszik omló állapotában, de mert a később jövők fölemelték, s vitték hazáig, fölzörgették a tanyát, ott azt mondta Vincze; – -280- Jaj, édös szülém – azután pedig csakugyan és végkép meghalt.

Másnap a halál irányában mozogni kezdtek a pusztázó városi lovas katonák, a kik igen kegyetlen nagy csattokat tesznek azon szíjjakra, a miknél fogva a derekukra oldalazzák a kardot és a vastag kardok pengő játékot űznek, pengvén hol a sarkantyún, hol a kengyelek vasain. És járták körül a határt, keresvén azokat, a kik a holtat halottá tették. Többfelől szedték össze a fiatalabb népet, de nem igen akartak azok tudni a halálról semmit sem. Szokás tagadni az ilyesmit, sötétség volt ott is, sötétség a vizsgálatnál is, bár hiszen világító gyertya a törvény, a míg el nem fújják.

Láttak ámde a két pusztázó lovasok és mentek egyenesen bizonyos Hibás Szélpál Antal tanyájába, a Lőrincz gyerek végett. Megrettenve nézett rájuk Szélpálné, és azt mondta, hogy alighanem borzalom történt már megint és istentelenség. A katonák a Lőrincz gyereket keresték, anyja szíve vertében elállt, hogy miért is kereshetik, Lőrincz előkerült. Lőrincznek -281- mondták: – Te is az ölők közül való vagy.

– Nem mondhatom – mondta Lőrincz és az anyjának a lelke örömében röpdösött, hogy lám, nem való a vád. De a kopott dolmányosok csak tovább feszigették ezt-amazt, hogy látták Lőrinczet velemenni a halottal, Lőrincz a tett helyen volt, Lőrincz is a halál elhívói között volt, botját azután megrettenve elvetette az útszéli szőlőbe, ott megtalálták, a meggyfabot finom pirosas hajába bele is vannak bicskával faragva a szö bötű, a lö bötű, továbbá a fö bötű meg a vö bötű, mely utóbbiak Frantzia Veronkát jelentenek, pedig tudvalévő, hogy Veron végett történt a halál.

Lőrinczet tehát vitték befelé a sarczolásba, urak közé, kihallgatásokba, börtönök falába, ló előtt.

Hogy az egyetlen fiú a tanyából ily gyalázattal teljes módon távozott. Hibás Szélpál Antal az ablakhoz ment és kinézett az ablakon. Azután az asszony zokogását sem tűrhetvén, az udvarra ment, hogy majd gondolkodásában a kerítésbe fogódzik, de jó is, hogy kiment, mert jött az ember, a ki ki volt küldve, hogy Vincze temetésére hivogasson. Sapka volt a fején, mert harmatos időben nyáron is elillik, továbbá rá is volt a fejére kötve a gyászfátyol, a használatos öreg fátyol, mely a Kossuth Lajos képén szokott békés időben tartózkodni a tiszta szobában. Hát mentek ők is a temetésre kocsival, csak a béres gyerek maradt otthon, az is sírt, mikor eljöttek, mert félős volt neki a hely, miután a kutyák már másfél nap óta nem úgy ugattak, mint máskor. Torkukból panaszos, üvöltő ének szállt a jegenyefák tetejei felé s volt pók, a mely -283- ezen időben a padmalyról hirtelen eséssel egyenesen az elhurczolt legény ágyára ereszkedett. Pedig az igazsághoz tartozandók a pók, kutya, zöldbéka, ökörfarkkóró. Ennek is az egész szára teli van virággal az idén: majd meglátjátok, hogy ennél telebb tél nem volt a világon.

A kocsin az asszonynyal Szélpál elment, a halott tiszteletét végig megadták s amarra gondoltak, a ki – úgy lehet, hiába – a börtönt szenvedi és éli a sötét rabság szenvedéseit, akárcsak, ha a Sándor idejében állna a világ. Végig menték a temetőig a halott útját, szótalan. Szólni nem mertek, mert az ő kocsijuk volt a menetben az utolsó és tudvalevő, hogy temetéskor a halott lelke mindig az utolsó kocsi utasai fölött repked.

Félesztendőt vetettek össze-vissza odabe a városba a Lőrincznek azok az urak, a kik az igazságot a könyvekben keresik, hát egy este a tavaszi csatakba Lőrincz kiér a városból. Már épen csak hogy majdnem lefeküdtek Szélpálék, az asszony már neki is fogott, csak Szélpál nyüglődött az asztalnál borotválkozás -284- irányában, mert ez szombaton történt, azaz hogy nem is szombaton, hanem szerdán, de utána ünnep következett, bár hiszen mindegy az úgy a maga valójában. Tehát Lőrincz hazaért s a kutya vakkantott elébe pár szót az udvaron, mondván: de rég láttalak, hé!

A legény nem sok ügyet vetett rá: a bugyolával, a mit a karjában tartott, a házba fordult s kissé meg is bukott a küszöbfán, mert idebent a városon még a börtönben sincsen küszöbfa, annyira kitanultak vagyunk mink itt a városon a világi életben. Hát bebukott az egyiken, be a másikon és ott állt szülei előtt. Sötétben haladván jó időt, kissé megkáprázott a szobabeli világosság előtt s alig bírta, Istennel köszöntvén, kimondani a jó estét. Mindkét szülő hirtelen örömmel fogadta a kivánságot, anya úgy, a hogy volt, sietett feléje, míg Szélpál előbb letette a borotvát és mondá:

– Mink azóta nazarénusok löttünk. Igazság nélkül itt senki sem tartózkodhat. Mondd mög, Lőrincz, benne voltál az ölésben?

A czókmók, a mit Lőrincz a karjában tart és a miről okos észszel azt lehetett volna hinni, hogy a testi ruháját hozza benne haza, ekkor mozogni kezd és némi vékonyka sírás hang hallatszik az alacsony házban.

– Itt találtam a közön, az árokban – mondja Lőrincz. – Valaki oda kitötte. Jó szöröncse, hogy lábbal állította az árokoldalhoz, mert hogy esött az eső, már folyik benne a víz… Még belefulladt volna…

– Lélök helyött lélök – mondja csendesen az asszony és Lőrinczhez lép, hogy -286- elvegye tőle a gyermeket. – Fönséges Jézus, a kezedet csókolom.

Hibás Szélpál Antal pedig a csülkös tányért, a miből vacsoráltak, az asztalon Lőrincz felé tolja. És a mellényzsebben kotorászván, tulajdon bicskáját nyújtja a véres kezű fiának, mondván a mindeneket megbocsátó szülői szívvel:

Kis alacsony tanyai gerendás szobában a petroleumlámpás szelid szeretettel világít…

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NE ENGEDJÜK A MADARAT... S MÁS HOLMIK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.