Title: Naplegenda
Author: Miklós Bánffy
Release date: October 19, 2021 [eBook #66567]
Most recently updated: October 18, 2024
Language: Hungarian
Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project
KISBÁN MIKLÓS
BUDAPEST, 1906
SINGER ÉS WOLFNER BIZOMÁNYA
VI., Andrássy-ut 10.
MÁRKUS SAMU KÖNYVNYOMDÁJA, BUDAPEST.
A tapasztalás azt mutatja, hogy az ugynevezett mythus, emberi kalandnak elbeszéléséből származik.
Mindent, ami kiválik a megszokott rendből, a vad ember természetfölöttinek, isteninek tart: a rendkivüli embert is. E rendkivüli ember lehet: … egy erejéről és bátorságáról hires főnök, lehet egy kiváló idegen, ki művészetet és tudást hoz, lehet magasabb fajbeli, győzelmes hóditó… Félelemmel tekintenek föl reá és halála után a lelkének adott tisztelet vallássá állandósul.
H. Spencer
Principles of Sociology I. pag. 825., 411.
A szin barlang előtti teret ábrázol. Balról magas meredek szikla-falban a barlang bejárata látszik, mely kissé magasabban fekszik, mint a szinpad. A bejárattól balra a szin széle felé állati koponyák, csontok, óriási agancsok vannak összehányva. A bejárat előtt szabadon mint egy oszlop, egy magas fatörzs van felállitva, mely durva kifestett faragással emberszerű alakot ábrázol, a barlanglakók bálványa. A bálvány lábánál faragatlan oltárkő.
A szikla, melyben a barlang nyilik, a bálvány mögött félkör alakban veszi körül a szint, és jobbra mind alacsonyabb lesz, ugy, hogy a szin közepétől fogva a sziklafal fölött elterülő erdőtalaj is látható. A barlang mellett balról ösvény vezet föl a sziklára. Fönn az erdő vonul tova, széles óriási bükk- és fenyőfák, melyeknek vastag törzsei és előágai látszanak csak ki az előszint boritó lombkorona alól. E lombkoronát a sziklába kapaszkodó egyes vékonyabb fenyők és bükkök és a szin jobboldali szélén álló óriási bükkfa terjesztik a szin fölé. -10-
Ez utóbbinak ágaira néhány emberi koponya van erősitve. Az erdő földjét fönn, mindennemű lehullott ág, ledűlt törzsök és temérdek tavaszi virág boritja. Egy-egy törzsen rózsafolyondár is kuszik.
Hátul jobbról, mélységet jelezve az erdőtalaj eltűnik és a fák törzsei között távoli mély erdőhorizont vonul, melyet magas kéklő hegyek fejeznek be a messzi láthatáron. A sziklafal rézsutos félkörén belül, a középen, medve-bőrökből összehevenyészett nagyon alacsony kerevet.
Kissé jobbra tőle tűzhely, melyben enyhe füsttel ég a tűz; fölötte három falábon agyagüst lóg. A tűz mellett néhány kő van, mely ülőhelynek szolgál.
A szint alacsony sütésű délutáni nap világitja be; tarkán táncolnak sugarai a törzseken, ágakon, virágokon.
ÜNŐ, VIRÁGSZÁL, SZOLGÁK.
Ünő a középen a tűz előtt ül. Éltesebb, de nem öreg asszony. Sötét arczbőre és fekete haja van, mely két hosszu varkocsba fonva lóg le a mellére. Mindkét orczáján néhány tetovált piros ékitmény. Sötét, rövidszőrű bőrökbe van öltözve, melyek sötétbarnába, szürkébe, feketébe játszanak. Nyakán állati fogakból fűzött nyakék. Lábain durva, hegyesorru bocskor Kezében egy kőlándzsahegy van, melyet egy másik nagyobb, fanyélbe szoritott kovakővel kalapál. Melléje lándzsanyél van támasztva.
Virágszál fiatal, szőke, leányos külsejű nő. Aranyszin haja szabadon omlik, fehér, meztelen vállaira. Hajába, homloka felett egy hosszu tarka toll van keresztbe tűzve, fülei mellé piros virágok. Testét két -12- piros-tarka nagyon durva, látszólag nádszövetű, hosszu négyszögalaku szövetdarab fedi, melyek hónaaljától a csipőkön alulig hurral vannak kétoldalt összefűzve, azon alól szabadon lógnak és térdig érnek. Lábain bocskor, melynek talpa, valamint az Ünőé is elől hegyesen felkunkorodik, mint a hogy az némely egyiptomi emléken látható. A Virágszál saruiba piros szallagok vannak fonva. A kereveten fekszik és szótlan néz a fák leveles koronájába.
A szolgák törpe termetű sötét bőrű kis emberek. Ritka szakáll boritja az arcukat. A jobb fül szabadon van, mig a balt eltakarja a reá fésült bozontos hajuk. Durva barna bőrökbe vannak öltözve. A tűztől jobbra kuporognak. Egész viselkedésük alattomosságot és félelmet fejez ki.
Midőn a függöny felgördül, pár pillanatnyi csend, csak Ünő kalapács-ütései hallhatók.
ÜNŐ (körülnéz):
Fogytán van látom a száraz fa. A Tűzszellemnek táplálékra lesz szüksége. (A szolgákhoz:) Jó lesz hozni. Menjetek hozzatok száraz ágat (szolgák felállanak és indulni készülnek) de ne olyan vékony, rongy galyakat, hanem jó vaskos ágat. -13-
1. SZOLGA (félénken):
A mi erősebb ág volt a közelben mind felégettük télen át.
ÜNŐ (haragosan):
Ti hitványak! Hát menjetek tovább, nagy az erdő. (A szolgák félénken összenéznek.)
2. SZOLGA:
Esteledik már, nagyasszony, mindjárt sötét lesz.
1. SZOLGA:
Sötét lesz nemsokára, nem mehetünk messze.
ÜNŐ (fenyegetőleg feléjök lép:)
Tán féltek a sötétben, mint a gyermekek! Kotródjatok! Jártatok kint akár éjjel is eleget!
1. SZOLGA:
Igen de… (másikhoz halkan) megmondjam? -14-
2. SZOLGA (szintén halkan):
Mondd inkább. Én messze nem megyek egy világért.
ÜNŐ (harsányan):
Nosza, induljatok!
1. SZOLGA (térdre esik):
Kérlek ne parancsold nagyasszony. Nem félünk máskor, hozunk holnap nagy, nagy ágat, ha kivánod, de most – félünk, igen félünk. (Alattomban társára néz.)
ÜNŐ (csodálkozva):
De mitől?
1. SZOLGA:
Hogy mitől – nem tudom. De veszély jár az erdőn, nagy veszély, rejtelmes.
ÜNŐ:
Micsoda veszély? -15-
1. SZOLGA:
Nem tudom. Veszedelem. Jár, jár a veszedelem. Jár, kél. Ismeretlen.
ÜNŐ:
Világosabban beszélj, nyomorult félfülű, vagy…
1. SZOLGA:
Azt tanitották a mi törzsünkben az öregek, hogy nem jó a veszélyről beszélni, mert az a hatalmába ád. (Összesúg a társával. Ünő csodálkozva nézi őket.) De ha parancsolod… Magunk sem tudjuk, mi az, a mi jár az erdőn; tavasz óta jár, ugy gondolom. Néha ugy zug az erdő. És csapásokat is hallottunk, messze, kelet felől. Tegnap pedig…
ÜNŐ:
Nos, tegnap?
1. SZOLGA:
Tegnap… láttunk is… valami rémitőt… -16-
ÜNŐ (növekvő érdeklődéssel):
Mit, szólj hát?
1. SZOLGA (összenézve társával):
Ösmerted te is azt a nagy farkast, a mely az éren tul vadászott télen át. Még te mondtad, hogy valami téli jó szellem hozta ide – ő maga is tán jó szellem, nem tudom – mert vadat hajszolt át onnan, vadat. A győzhetetlen Ijjas igy könnyebben, gyakrabban jutott zsákmányhoz.
ÜNŐ:
Emlékszem.
1. SZOLGA (halkan, rejtelmesen):
A nagy farkast, a téli szellemet – dögölve találtuk. (Összesúg társával) Valami megölte. Ott fekszik az éren tul. Valami rettentő és hatalmas elszelte tőböl a nyakát. A farkast megölte valami. (Súgva.) Leütötte a fejét.
ÜNŐ (pár pillanatig megütődve hallgat, azután):
Mit hazudoztok itt, ti rest lurkók! Takarodjatok! -17- Fát hozzatok! (Felkapja a lándzsanyelet.) Takarodjatok! (Szolgák félénken indulnak.)
1. SZOLGA (elmenőben a másikhoz):
De messze nem megyünk ám! (Ünő ujra hozzálát a lándzsahegyhez.)
ÜNŐ (elgondolkozva magában):
A farkast megölte valami… leütötte a fejét… Eh ez lehetetlen, az hazugság kell legyen!
ÜNŐ (Virágszálhoz):
Aludtál gyermek?
VIRÁGSZÁL:
Nem, csak elmerengtem. Néztem a fákat, a magasan ingó ágakat, a mint ott fenn csendesen lóbálja a szél. Halkan alig-alig, suhognak egymáson a sima levelek…
VIRÁGSZÁL:
Csak ott fenn jár. Csak a legfelső levelek rezegnek. Látjuk a játékát, de nem érezzük.
ÜNŐ:
Bizony, nagyon védett, jó helyen van a mi tanyánk. Szerencse volt, hogy az Ijjas ebbe a barlangba telepedett. Vaddus itt az erdő. Magasan lakunk és mégis védve vagyunk az északi és a keleti széltől…
VIRÁGSZÁL:
Van valami bóditó a szél járásában, mintha távoli harmatos virágok illatát hordaná magával.
VIRÁGSZÁL:
Sokszor elmegyek a vörös sziklára, tudod Ünő, arra a melyik ott kelet felé néz, tudod, a melyiknek olyan az oldala, mintha valami óriási tűz végigperzselte volna. Ott mindig szél jár, a völgyből fel. Mint a patak árja -19- ugy ömlik el felettem, mint a hűvös hegyi patak. – Ugy érzem akkor, mintha valami nagy, rejtett, csodás titok akarna előttem megnyilvánulni ott, az erdők tengeréből feltörve, az alant keringő sejtemes völgyből… És a lelkem vágyva száll a szél után, együtt az uszó fehér fellegekkel… Van valami bóditó a szél járásában. Lásd, a madarak is érzik. A harkály, nézd ott fenn a fán, milyen óvatosan, lassan kopogtatva halad fel a fatörzsön. Nem gondol arra, hogy neki szárnya van, nem gondol másra, csak az élelmére; csak a begyét akarja megtömni jól, férgekkel, csunya férgekkel. Hányszor elnéztem, látod, és – ah! ott – elszállt, ott elszállt, vágyakozó kiáltással, a mint érintette a szellő részegitő hűvös lehellete…
ÜNŐ:
Furcsa gyermek vagy te, Virágszál. Mindig, mindig volt valami révedező álmatag a szemeidben, valami… valami, különös, idegen. Már akkor is, mikor magunkhoz vettünk -20- mint piciny gyermeket, te már akkor is más voltál mint más gyermek. De te arra nem emlékezhetsz, rég volt.
VIRÁGSZÁL:
Nem emlékszem.
ÜNŐ:
Rég volt. Sokszor volt tél azóta. Akkor az Ijjas testvéreivel együtt vadászott még, tul a nagy vizen. Tul, messze innen. Egy napon észrevettük, hogy a közelbe idegen vöröshaju emberek telepedtek és azok is vadásznak. Pedig apáink, sőt nagyapáink is talán ott vadásztak a nyáron át, mindig, minden évben. Egy éjjel hát az Ijjas és testvérei rájuk ütöttek, és elpusztitották az idegenek tanyáját, felkonczolták a vereshajuakat mind. Hah! Milyen harcz volt az! – Hajnalodott. Indulni akartunk a prédával, sok jó kikészitett bőrrel, jól vágott fegyverekkel, midőn megláttalak Virágszál. Ott ültél a felfordult füstölgő tűz mellett; tágranyilt bámuló szemekkel -21- nézted a hullákat, a haldoklókat magad körül, – a sötét idegen alakokat is. De nem sirtál.
VIRÁGSZÁL:
Nem emlékszem.
ÜNŐ:
Rég volt. Én kértem akkor az Ijjast, hogy vigyünk el magunkkal. Én kértem. Én. Egy kis leányom halt volt meg azelőtt nem sokkal. Azt mondtam: vigyünk el helyette. Ő nem igen akart, nagyon ellenkezett. De aztán mégis engedett. – Ki hitte volna akkor…!
VIRÁGSZÁL:
Mit?
ÜNŐ:
Hogy te fogod egykor itt elfoglalni a helyemet. Hogy annyira megszereti majd az Ijjas aranyhajadat, fehér tagjaidat, hogy asszony lett belőled.
VIRÁGSZÁL (egykedvűen):
Igaz, hogy most szeret; ritkán ver meg… -22- azóta és kedvemet keresi. Alig kell már valamit is dolgoznom.
ÜNŐ (elgondolkozva):
Velem is ugy volt az, mikor olyan fiatal voltam, mikor az Ijjas elvitt magával. A szolgák dolgoztak csak a tanyán, s az Ijjas csak szeretni akart. Rég volt. Hej! Az az asszony sora. Mig fiatal, ugy tartják mint egy bálványt, később aztán elhagyják, a fiai uj tanyát vernek messze, sok napi járóföldre, és a korral szolgáló lesz belőle a saját régi otthonában. Ne hidd, Virágszál, hogy máskép lesz veled. Te is csak ugy jársz. Te is ott végzed, a hol én, te is ugy kezdted, ugy is kell végezned, mert eltelik az idő és semmivé lesz, mintha egy feneketlen lyukba dobnák bele.
VIRÁGSZÁL:
Ne mondj ilyet, ne mondj ilyet.
ÜNŐ:
De ugy van, ugy van. Ne hidd te, hogy -23- örökké igy lesz a hogy most. Hogy fiatal maradsz. Nézd, most tavasz van az erdőn, édes ifju tavasz, de eljön még a tél is, és zuzmara boritja majd a virágok sirját. Most van a te tavaszod, ne hidd, hogy a tél tőled elmarad. Ne hidd, hogy szép maradsz, hogy szépnek, kivánatosnak fog az Ijjas mindig tartani. Velem is igy volt rég. Most reám sem néz. Nincs számomra egy jó szava. Csak szolga vagyok, mint azok a félfülűek. A vénség az fog engem megbosszulni! Ezért megbocsátom boldogságodat, hisz ez a te tavaszod. Ugy sem tartós az. Nem is irigyellek.
VIRÁGSZÁL:
Nincs mit irigyeljél. Nem tudom mit irigyelnél.
ÜNŐ (meglepetve):
Hogyan? Hogy mit? Nem vagy-e mindennapos ágyasa? Nem töltesz-e minden éjszakát… a barlangban, mig engem ide kergetett ki a szolgákhoz. Nem szeret-e hevesen, telhetetlenül? Ma sem ment ki hajnalban -24- cserkészni, hanem most is ott bent alszik, pedig dél már rég elmult.
VIRÁGSZÁL:
Eh! Szivesen lemondanék róla. Szivesen.
ÜNŐ:
Lemondanál?
VIRÁGSZÁL:
Oh mindjárt, rögtön!
ÜNŐ:
Nem értelek, nem értelek Virágszál!
VIRÁGSZÁL (megrázkódva):
Nem tudom azt megmagyarázni…
ÜNŐ:
Nem értelek. Hiszen asszony vagy már, a milyen én vagyok, a milyen én voltam. És nem kábulsz el a midőn ölel, és nem tölt el női büszkeség az ő boldogságán!? Ah! -25- pedig az a legszebb, legdicsőbb: az ő öröme, kéje miáltalunk. A boldogság, melyet mi adunk, mi adunk pazarul! Ah emlékszem, emlékszem, mikor először követtem az Ijjast a rengetegbe… Mikor először nézett a szemem közé… Mikor először olvastam a szemeiben az elragadtatást. Ha az egész világ akkor az enyém lett volna, odaadtam volna neki… És odaadnám ujra, ma is. És te azt nem érzed?! A mikor ő a hatalmas…
VIRÁGSZÁL:
Az Ijjas hatalmas vadász, erős, erős és bátor. Minden ellenségét megölte, tudom. Mindig győzött, mindenki ellen…
ÜNŐ (lelkesedve):
Minden ellenét megölte, ott fénylenek a koponyáik a fán. Mind odakerültek ők! Pedig sok erős férfi volt köztük.
VIRÁGSZÁL:
Hatalmas vadász ő, büszkének kellene -26- lennem. És mégis… én nem érzek egyebet mint undort, a mikor… Oh ha tudnád…
ÜNŐ:
Nem értelek Virágszál.
VIRÁGSZÁL:
Ha tudnád, hogy undorit, midőn lihegve közeledik felém, hogy gyülölöm festett tarka karjait… És az ajkát… Az ajkát… (elfordul).
ÜNŐ (szótlan nézi, – azután):
Nem értelek. Nem értelek, de sajnállak. Az idő telik, telik. S te is vén leszel egykor, vén és rut. S mid van neked, ha még a fiatalság mámora, vágya sem a tied. Mire vágyol, ha nem a szerelemre?
VIRÁGSZÁL:
Mire vágyom? Nem tudom. Pedig vágyom,… vágyom valamire… nem tudom mire… És szeretnék talán elmenni, el, el innen, el, messze innen… -27-
ÜNŐ:
Elmenni?… (kedvetlenül) Eh az eféle gondolat csak a tétlenségtől fakad. Persze, ha az ember egész nap itt henyél a medvebőrökön, akkor mindenféle ostobaságot gondol. Jó is volna, ha segitnél nekem ezt az éket beleszoritani a lándzsa nyelébe.
VIRÁGSZÁL:
Oh nem, azt nem. Azt nem. Nem értek hozzá. És ugy vágja a kő a kezemet.
ÜNŐ (nevetve):
Hát az igaz, hogy restnek elég rest vagy Virágszál.
VIRÁGSZÁL (felugorva):
Nem, nem vagyok rest. Várj, elmegyek a félfülű szolgák után, az erdőbe és hozok száraz galyat neked, és a tűznek. Jó?
ÜNŐ:
Nem, ne menj. Az Ijjas mindjárt felébred és keresni fog. -28-
VIRÁGSZÁL:
Eh! Hadd keressen. Olyan szép az erdő! Száz madár dalol az ágakon, s mintha tarka csöppek hullanának az ágakról, tenger virág boritja a piros harasztot.
ÜNŐ:
Maradj. Ugy sem hozol te semmi hasznost, a hányszor fáért mentél, mindig csak egy nagy kéve virággal kerültél haza.
VIRÁGSZÁL:
Az igaz, de…
ÜNŐ:
Zsákmányod akkor került a tűzre, mikor elhervadt. Ösmerem a szokásodat.
VIRÁGSZÁL:
De annyival mulatságosabb virágot szedni! Be szép volna, ha tarka feslő virágokat hordanánk a tűzre, s a szirmok izzó pirosló -29- kelyheiből ezer tündöklő szinéből gyulladna ki a lángkéve tánczos virága! Miért is haszontalan a virág, a szép virág? És miért táplálkozik a tűzszellem csunya rücskös fával!?
ÜNŐ (babonás félelemmel):
Ne beszélj igy, ne sértsd a tüzet. A tűz rejtélyes és csodás.
VIRÁGSZÁL (megvetőleg):
És folyvást enni kell neki, különben meghal!
ÜNŐ (babonás félelemmel):
Hallgass! Hallgass! Ne beszélj ilyeneket; bűnös, veszélyes dolog a tüzet sérteni. Bűvös rejtélyes lény a láng. Tápláljuk; fával, zsirral, adózunk neki, de nem ismerjük. Ne sértsd! Rettentő ő és csodás! Apáink hozták őt messziről, és mi tápláljuk, hogy itt maradjon. Jaj ha elszállana. Jaj ha meghalna! Hogy hivnók vissza? Ki hivná vissza? Hej, ember hiába hivná. Nem maradna -30- egyéb nekünk, mint a hideg, szürke hamu, a tűz hullája!
VIRÁGSZÁL:
A tűz ha meghalna…?
ÜNŐ (leborul a tűz előtt):
Hatalmas, rejtelmes tűz! Ne hallgass erre a botor gyermekre, ő nem akart bántani. Hatalmas tűz! Tarts meg barátságodban! (Virágszál indulni akar).
ÜNŐ:
Ne! Ne menj. Azt mondják a félfülüek, veszély jár az erdőn.
VIRÁGSZÁL:
Eh! Azok a gyávák!
ELŐBBIEK, IJJAS.
Ijjas erőteljes, de már idősebb ember. Torzonborz hajában, sűrű fekete szakállában, mely barna arczát köriti őszülő szálak fénylenek. Hajában kétfelől két hosszu fekete tollat visel. Fekete bőrökbe van öltözve, arcza és karjai tetoválva vannak piros festékkel.
IJJAS:
Hová Virágszál?
VIRÁGSZÁL:
Az erdőbe megyek, fát hozunk a tűzre.
IJJAS (Ünőhöz):
Mit te rongyos vén banya, te Virágszált mered fáért küldeni!? -32-
ÜNŐ (mély meghajlással):
Nem én küldtem, óh nagy uram, ő maga akart menni… én nem küldtem… igazán nem küldtem.
IJJAS:
Hát nincs nekem rabom, a ki ilyen nyomorult szolgálatra való? Hol vannak a gazemberek?
VIRÁGSZÁL:
Ők már ott vannak az erdőn; én azért megyek éppen, hogy reájuk vigyázzak.
IJJAS:
Ne menj; minek azokra vigyázni? Nem jegyeztem-e meg őket saját kezemmel? Nem szökhetnek el. Egy tanya sem merne befogadni olyan embert, a kinek levágtam a bal fülét. Ismerik a jegyemet! Sőt, visszahoznák. És akkor… (fenyegető mozdulat.) Ne menj Virágszál, maradj mellettem. -33-
VIRÁGSZÁL:
De reájuk vigyázok, hogy serényebbek legyenek. Hogy ne lustálkodjanak.
IJJAS:
Nem. Maradj. (Gyöngéden megfogja a Virágszál karját.) Maradj, simakaru Virágszál. Majd elmegy Ünő utánuk. (Ünőhöz durván) Eridj! Ugy sem veszem semmi hasznodat.
(Ünő engedelmesen indul).
VIRÁGSZÁL:
Nem, nem. Te nem, én megyek. Óh hagyj elmenni, Ijjas, ugy szeretem ilyenkor tavaszszal az erdőt. Hagyj! Hagyj!
(Ijjas vissza akarja tartani, de Virágszál kisiklik a kezéből, és szaladva jobbra el. Ijjas utána néz, majd arcza elborul. Ijjas haragosan föl s alá járkál, mig Ünő a kopjával foglalatoskodik.)
IJJAS:
Miért küldöd az erdőbe? -34-
ÜNŐ (meghajlással):
Nem küldtem, nem is merném, nagy uram, ő akart menni. Én nem küldtem.
IJJAS:
Ne feleselj! Tudom, te küldted. És épen most, épen most! Te biztattad, hogy menjen. Hogy ne legyen itt, itt, mellettem. Biztattad, ellenem biztattad, tudom milyen vagy. Jól tudom. Hiába teszed magadat; jól tudom.
ÜNŐ (meghajlással):
Valóban, valóban, nem én küldtem, nagy ur.
IJJAS (lábával dobbant):
Hallgass! Ösmerlek. Te biztatod, ellenem biztatod. Ez a te bosszud velem szemben. Ez a te ravaszkodásod alacsony féreg! Mindig abban jársz, hogy elmenjen, hogy ne legyen itt, ne legyen mellettem. Hátra szeretnéd tenni ugy-e? Hátra? Pedig hiába, hiába. -35-
ÜNŐ (meghajlással):
Valóban nagy uram, én…
IJJAS:
Hallgass! Utálom még a hangodat is hallani! Azt a csuszó, mászó, szemrehányó hangodat. Gyülölöm! Hallgass! Igen, persze, mert irigyled. Irigyled tőlem ezt az örömet is. Irigyled, hogy én fiatal maradtam és erős, te pedig megvénültél. Megvénültél, azért irigyled.
ÜNŐ:
Az idő eltelik, mindenkinek.
IJJAS:
Hallgass! Ne ingerelj. Én fiatal maradtam és erős. Ne ingerelj, vigyázz, megérzed, hogy a régi vagyok. Az is fogok, az akarok maradni. Csak te vénültél meg. Ő pedig fiatal és szép, ép ugy mint te rut és vén vagy. Igen; rut vagy, vén vagy. Érted? Vén. Megvénültél. -36-
ÜNŐ (keserűen):
Tudom.
IJJAS:
Hát tudjad is. Mire vagy te még jó? Semmire; arra, a mire a félfülű szolgáim. Hogy a tüzet fentartsad. Az vagy a mi egy kitaposott saru. Elhányni való rongy. Az vagy te. Köszönd meg, hogy enni adok neked. Mit babrálsz ott?
ÜNŐ:
A te eltörött kopjádat igazitom. Az elpattant kopjakő helyett másikat szoritok bele a nyélbe, uram, a hogy rendelted.
IJJAS:
Hogyan? Hát még most sincs meg? Hiszen tegnap este adtam oda neked. Nem megparancsoltam, hogy délre meg legyen?
ÜNŐ:
Megvolna uram, hiszen egész nap dolgoztam -37- rajta, de a követ is és a nyelet is meg kellett faragni. Ez a kő szélesebb a talpán, mint a másik volt.
IJJAS:
No és? Azért meglehetne! Mit csinálsz te egész nap, te naplopó, ha még ezt sem tudtad elvégezni!? Alszol ugy-e, egész nap alszol? Mutasd ide!
ÜNŐ (mélyen meghajolva átnyujtja a dárdát):
Itt van.
IJJAS (vizsgálgatja):
Hiszen a hur nincs megszoritva! igy dolgozol te. Vigyázz magadra! Azt akarod, hogy kiessék a hegy belőle, hogy meg nem szoritod? Tán azt akarod, hogy megint elveszitsek egy szépen csiszolt kovát, mint a multkor, mi?
ÜNŐ:
Bocsáss meg nekem, de egyedül nem tudom -38- annyira megszoritani a mint kell, hatalmas uram. A szolgákra nem mertem bizni, Virágszál pedig nem akart segiteni.
IJJAS:
Jól tette. Szégyen, hogy ebben is segitségre szorulsz; segitség kell neked, a ki kiszolgáljon.
(Ünő a kőpartba szoritja a lándzsanyelet és ugy huzza meg a hurt.)
ÜNŐ:
Ne ugy te állat! (Félrelöki Ünőt és kezébe veszi a kopját.) Hiszen még eltöröd a nyelet. Fogd meg. Na, fogd meg, ha mondom. Egyenesen. Lejebb, lejebb.
(Ünő a kopját tartja, Ijjas a hurt szoritja meg a hegy körül.)
IJJAS:
Ejnye! Tartsd hát, te buta! Erősebben! Erősebben! Most huzd. Ereszd el. (Megkötözi a nyélen a hur végét, melyet a bog fölött leharap.) Na hát megvan. Olyan nagy dolog? (A kopját a sziklához támasztja.) Hol az ijjam? -39-
ÜNŐ:
Benn van a barlangban, nagy ur. Kihozzam?
IJJAS:
Hozd ki.
(Ünő gyorsan el a barlangba, honnan kihozza az ijjat.)
ÜNŐ:
Itt van.
IJJAS:
Megfaggyuztad? (pengeti a hurt).
ÜNŐ:
Meg, hatalmas uram.
IJJAS:
Hát a nyilak hol vannak? Miért nem hozod? Tán nyil nélkül menjek? És a szekerczét is! Siess! (A lándzsanyéllel utána suhint) Mozogj!
(Ünő kihozza a kőszekerczét és a nyilakat.) -40-
IJJAS (a nyilakat nézi):
Hány van? Csak három! A negyedik hol van?
ÜNŐ:
A negyedik az beletört az őzbe, a melyet tegnapelőtt lőttél. (Félénken). Az őz estében reázuhant, az törte el.
IJJAS:
Ne hazudj, bizton te törted el. Mondtam pedig, vigyázz ha kihuzod, de neked hiába beszél az ember.
ÜNŐ:
Valóban már el volt törve, mikor…
IJJAS:
Hallgass! Holnap meglegyen a nyil, különben eltöröm a nyakadat, nyomorult banya. (A vállára fűzi az ijjat.) Honnan fu a szél? -41-
ÜNŐ:
Kelet felől usznak a fellegek. (Mély meg-meghajlással átnyujtja a lándzsát, a nyilakat és a szekerczét.) Hatalmas uram, bocsáss meg, hogy valamire figyelmeztetlek. A félfülüeket mikor fáért küldtem, vonakodtak, azt mondták, hogy veszély jár az erdőn. (Ijjas figyelmes lesz.) Azt is mondták, hogy a nagy farkas, az a mely tulnan vadat hajtott sokszor eléd, megölve levágott fejjel fekszik tul az éren. Óh én nem hiszem, hogy ez igaz, csak ugy jelentem neked, nagy ur, a hogy ők mondták.
IJJAS (elborult arczczal):
Igaz. Én is láttam. (Elgondolkozva.) Itt, ott, füvön virágokon láttam kétes nyomot. Valami jár; valami ismeretlen. (Hirtelen elhatározással indul.) Eh! Majd elválik!
(Ijjas indul.)
ÜNŐ (leborul):
A vadászó szellemek szerencsét adjanak -42- neked s tartsanak távol tőled minden veszedelmet.
(Ijjas nem felel, hanem lassan megy fel a sziklafal mentén levő ösvényen és fenn a barlang felett balra el. Ünő addig mig Ijjas látható, leborulva marad, azután felkél és szomoruan a tűzhöz ül. Fácskákat dob a tűzre.)
ÜNŐ:
És nem marad egyéb nekünk, mint a szürke, hideg hamu,… a tűz hullája… a hideg szürke hamu.
ÜNŐ, A SZOLGÁK jönnek száraz fával. Majd VIRÁGSZÁL.
1. SZOLGA:
Itt a fa asszony. Hová tegyem?
ÜNŐ:
Oda tedd le. Oda. (A másik szolgához) Te is. (A szolgák a száraz ágakat a szin jobb szélén lerakják.) Hova lett Virágszál? Nem veletek volt?
1. SZOLGA:
Odajött hozzánk, aztán a veres szikla felé ment.
2. SZOLGA:
Azóta nem láttuk. -44-
ÜNŐ (az első szolgához):
Azonnal szaladj utána, hogy jőjjön haza Már esteledik. (Magában.) Csak az kellene még, hogy künn maradjon egyedül, hogy ne legyen itthon, mikor az Ijjas visszatér.
1. SZOLGA (a hátsó szinig megy, ott megáll):
Itt jön már. (Virágszál hátulról jobbról, karjában néhány száraz galyat, egyik kezében nagy vörös liliomot hoz; jöttében meg-megáll és hátra tekint.)
ÜNŐ:
Ah végre! Hát itt vagy. – Persze virággal.
VIRÁGSZÁL:
Igen szakitottam. Ugy-e szép?
ÜNŐ:
Jó, hogy hazajöttél.
VIRÁGSZÁL (nyugtalanul):
Miért mondod azt? -45-
ÜNŐ:
Az Ijjas haragudott volna, ha nem talál itthon, tudom.
VIRÁGSZÁL:
Ah azért! ugy-e szép virág?
ÜNŐ:
Gyönyörű. Milyen piros. Hol találtad?
VIRÁGSZÁL:
Ott nőtt a vörös szikla oldalában, tudod, a melyiknek olyan az oldala, mintha tűz perzselte volna meg. Tudod, ott megdugul a csermely, és sás is van egy kevés. Kettő volt. (Hátranéz.) Soh’sem láttam ilyet. Máshol sem. Ugy-e csodás?
ÜNŐ:
Ritka virág lehet; én sem ismertem.
VIRÁGSZÁL:
Csak kettő volt. – Le kellett szakitanom -46- a virágokat, pedig nehéz, nagyon nehéz volt hozzájutni, a lapos szélén nőttek. Vagy husz lépést kellett lemászni a szirt oldalán.
ÜNŐ:
Ugy.
VIRÁGSZÁL:
Igen a szirt oldalán. (Hátranéz.)
ÜNŐ:
Ugy, ugy.
VIRÁGSZÁL:
Vagy husz lépést lefelé. Mikor leszakitottam mind a kettőt, lenéztem a völgybe. Kissé szédültem is. – Olyan függőlegesen meredek ott a szirt. Azt a kanyarulatát a völgynek nem is ismertem. Ah! Mennyi rózsabokor van ott, soh’sem láttam annyit; és mind telis teli voltak feslő vérszinű rózsákkal, mintha nem is völgybe, rózsabokrok közé, hanem valami csillogó vörös tóba tekintettem volna. A nap sugarai rézsut tüztek a sötétedő völgy fölött, és mintha tüzes -47- köd uszott volna a tenger rózsavirág fölött. Elragadó volt a ragyogás… És képzeld,… a mint lefelé bámulok a bokrok pirosló, vadul hullámzó tavába, a bokrok ingani kezdenek, rezegnek, hullatják vérző virágaikat, és… – képzeld a hulló rózsaeső közül, merész szökéssel…
ÜNŐ:
Egy szarvas?
VIRÁGSZÁL:
Nem. (Hátratekint.) Egy ember jött ki. És megállt.
ÜNŐ (nyugtalanul):
Egy ember?! – Talán a fiaim egyike?
VIRÁGSZÁL:
Nem. Egy csodás külsejű ember, a milyet eddig nem láttam. Képzeld, Ünő, világos rőt haja van, mint a pirosas porond, mint… mint az én hajam: a testén is sárga bőr -48- van, párducz bőr és az oldalán valami csodás tündöklő fegyver, sárga az is, mintha egy napsugarat vinne magával…
ÜNŐ: (növekvő nyugtalansággal).
Mit mondasz?! Egy rőthaju idegen?
VIRÁGSZÁL:
De tündöklőbb volt még a hajánál, a prémjénél, a fegyverénél, az idegennek a szeme. Ah! Mintha zölden égő zsarátnokok lettek volna, halovány arczában. Mint az éhes farkas izzó szemepárja.
ÜNŐ:
De nem látott meg téged, ugy-e nem látott? Téged nem látott Virágszál?
VIRÁGSZÁL:
Olyan csodálatosan igéző volt a nézése. Éhes… és követelő… és kegyetlen. Mintha ölni vagy szeretni akarna! -49-
ÜNŐ:
És meglátott? Mondd leány! Hát szólj, látott?
VIRÁGSZÁL:
Igen. Látott… én megdermedve álltam ott… meg nem tudtam mozdulni… Soh’sem éreztem ilyet! (Elejti a virágot.) Szédültem tán. Ugy huzott lefelé a völgy, a mélység, az idegen nézése, mintha valami rejtett csodás titok nyilna fel zengve előttem… Esengve, követelve szállott fel a tekintete, majdnem perzselte az arczomat.
ÜNŐ:
Nagy ég! Beszélj! És azután?
VIRÁGSZÁL:
Ugy álltunk ott, mereven mozdulatlanul. Én fenn a szirten, ő a mélységben a virágok között… sokáig… nem tudom meddig. Még most is látom az alakját, vérpiros rózsáktól körülvéve, tűzzel, fénynyel végigöntve… Végre – akaratlan – nem tudom, -50- hogy történt – leejtettem az egyik liliomot – rémülve láttam, mint száll lefelé, mint, egy sebzett madár.
ÜNŐ:
De leány!
VIRÁGSZÁL:
Nem tudom, hogy történt. Kábult voltam talán. Az idegen lehajolt, fölvette a virágot, és neki indult a meredek sziklának… Ekkor megijedtem és elszaladtam… haza.
ÜNŐ:
Borzasztó! Egy idegen! És utánad indult! Nem tanitottalak százszor, hogy mit tegyél, ha idegen embert találnál az erdőn, hogy elbujj, hogy meglapulj, menekülj. Hogy meg ne lásson, semmi áron! És te a helyett, hogy elbujtál, eltüntél volna a vadonba, hogy hamis nyomot csináltál volna, vagy hogy meglapultál volna a kövek között, ha egyebet már nem tehettél, – te mutattad magad, -51- te ingerelted, hivtad, mint őszkor a gyim a bikát. Elszaladtál! De hisz ő követ!
VIRÁGSZÁL:
Azt hiszed, követ?
ÜNŐ:
Követ és reánk talál! Szörnyű! Szörnyű!
VIRÁGSZÁL:
Óh gondolod?
ÜNŐ:
Hogy gondolom-e? Követ, az biztos. Eljön a nyomodon, még éjjel is, sötétben, esőben utánad találna. Tüzesebben követi a férfi a nőt, mint a párducz az erdő őzeit! Mint a sólyom a szálló vadgalambot! Nagy ég, és az Ijjas nincs itthon. A veszély közeledik. Szörnyű! Szörnyű!
VIRÁGSZÁL:
És félni kell? -52-
ÜNŐ:
Egy idegen! Óh, ha ide talál! és ha téged meglát! Be! gyorsan, menj, menj a barlangba, bujj el!
VIRÁGSZÁL:
De tán nem talál föl a szirten…
ÜNŐ:
Jön, jön, ha mondom. Nem ösmered te mi az! Sem meredély, sem mélység föl nem tartja! Be, be Virágszál, be a barlangba, ha az életünk kedves neked. Egy szerelmes férfi veszedelmesebb a megvadult sörényes bölénynél, mindent eltapos, a mi utjában van. Halált hoz magával, halált! Szerencsétlen, milyen veszélyt hoztál reánk! És az Ijjas nincs itt! Be! Be! (Virágszált a barlang felé tolja.)
VIRÁGSZÁL:
Nem, Ünő, hagyj, talán megengesztelem, ha… -53-
ÜNŐ:
Menj! Pusztulj! Meg ne lásson, mert végünk van. Be a barlangba veled és ki ne jőjj, ki ne jőjj, bármi történjék is itt! Bármi történjék is itt! (Virágszált betuszkolja a barlangba.)
ELŐBBIEK Virágszál nélkül.
ÜNŐ (a bálványhoz):
Nagy bálvány, most segits! (A szolgákhoz.) Elő gyorsan a dobokkal. Parazsat hozz abban a bögrében. Olvasztott zsirt is. Gyorsan! Gyorsan. Ide a bálvány elé. Csak ő segithet rajtunk!
(A szolgák és Ünő hosszu cserépdobokat kapnak fel, az edényeket az oltárkőre teszik. Elül Ünő, hátul kétfelől a két szolga a bálvány elé állanak. Az „ájá“ kiáltásnál megpördülnek, verik a dobokat és lábbal dobbantanak.)
ÜNŐ (a bálványhoz):
Hatalmas bálvány! Ájá! Ide hallgass! -56-
SZOLGÁK:
Ájá! Ide hallgass! Hatalmas bálvány!
ÜNŐ (Az ima fokozódva mind hangosabb, vadabb lesz.)
Hatalmas bálvány! Te a ki távoltartod, télen, a fagyban, a hidegben, a dermesztő, metsző, repesztő szelet.
MIND:
Ájá! Ide hallgass! Hatalmas bálvány!
ÜNŐ:
Te, a ki elriasztod rettentő arczod véres mosolyával az odut kutató nagy talpu medvéket, a bódorgó, éhes, gyilkos hiénát, a sötét éjszaka kegyetlen fenevadait, hatalmas bálvány!
MIND:
Ájá! Hatalmas bálvány, ide hallgass!
ÜNŐ:
Te, a ki elkergeted, elijeszted tarka óriás -57- testeddel a fojtó szellemeket, akik éjjel jönnek, éjjel mennek, el a gonosz lelkeket, a a remitő halottakat, kik véresen visszajárnak, a kik megennének, megfojtanának, a ki elriasztod, távol tartod nesztelen ellenségünket a sötét, néma, rejtélyes Halált!
MIND:
Ide hallgass! Ájá! Ájá! Hatalmas bálvány!
ÜNŐ:
Halljad! Veszély közelg! Veszély jön! Sápadt arczu ember, sápadt, szerelmes ember, szerelmes, vad ember, vad, idegen ember, rőt a haja, sárga a bundája, sápadt az arcza, tűz a tekintete; ismerd meg! ismerd meg!
MIND:
Ide hallgass! Ismerd meg! Ismerd meg! Ájá! Ájá!
ÜNŐ (mind szenvedélyesebben):
Kergesd el, a hogy elkergeted a ragadozó, -58- üző vadakat, riaszd el, a hogy elriasztod a néma ajku Halált, pusztitsd el, a hogy elpusztitod a kisérő gyilkos szellemet, a rettentő emléket, a véres hallottakat, a kinzó, kinos álmokat!
MIND:
Ájá! Ájá! Hatalmas bálvány!
ÜNŐ:
Hallod? Hallod? A legkövérebb őznek a czombját, a szivét, a máját, hallod?! A legkövérebbét igérem neked. Egyedül neked, ha elriasztod, elkergeted, ha elpusztitod!
MIND:
Ide hallgass! Ájá! Ájá!
ÜNŐ:
Lásd! Lásd! Olvasztott zsirt füstölünk lábodnál! Drága olvasztott zsirt! Szivjad! Szivjad az illatát! Mentsél meg az idegentől. Az idegen a mi ellenségünk, az idegen -59- az Ijjas ellensége, az idegen a te ellenséged! Ne hagyj el! Segits! Segits! Hatalmas bálvány.
MIND:
Segits! Segits! Hatalmas bálvány! Ájá! Ájá! Hatalmas bálvány! – Imádunk! (Leborulnak, és pár pillanatig ugy maradnak, azután Ünő feláll és megfordul a dob után, melyet maga mögé tett volt le, midőn a zsirral füstölt, ekkor meglátja Nupot, a ki a jobb felső szinen tünik föl.)
ÜNŐ (halkan, rémülten):
Itt van!
A nap lenyugvóban vörös, tündöklő, vakitó fénynyel árasztja be a szint.
ELŐBBIEK, NUP vörös liliommal a kezében.
(Nup tömött állmagasságig érő szőke hajat visel, melybe rövid hegyes piros tollak vannak koronaszerűleg tűzve. Testén hosszuszőrű párduczbőr ruha, melyet bronz-ővek, fibulák szoritanak le. Karján bronzkarikák, oldalán bronztőr.
NUP (fönn jobbról megáll):
Kik vagytok?
ÜNŐ (a szolgákhoz):
Azt tegyétek, azt mondjátok, a mit én, vagy megöllek! (Ünő és a szolgák Nup irányában leborulnak.) -62-
NUP:
Kik vagytok?
ÜNŐ:
Üdvözöllek, bárki legyél is, fényes idegen. Szerencse kisérjen vadászó utaidon és a vad ne vegyen észre soha.
NUP:
Kik vagytok?
ÜNŐ:
Szegény nyomorult nép vagyunk. Kagylóevő, csiganyelő, gyökérrágó nyomorultak. Nem vagyunk érdemesek, hogy megláss, fénylőábrázatu vadász.
NUP:
Egy leány nyomán jöttem idáig. De az nem hasonlitott hozzátok.
ÜNŐ:
Ah sajnos, nagy ur, nincs leány közöttünk. -63- Csak én lakom itt, én, nyomorult vén asszony, ebben a hideg, szeles barlangban és ez a két satnya szolga van csak velem. Voltak itt régen, régen fiatalok is, erős fiak és szépszemű leányok, de elmentek, mind elmentek, régen, délre. Nincs más itt senki, senki.
NUP:
Pedig a nyom ide vezetett, nem csalódhatom; jól követtem, bár ugy szállt, szállt tova, mint a megriadt dámvad, könnyen, mint az esti szellő. Erre kellett, hogy jőjjön. (Pár lépést közeledik és fürkészve néz körül a földön.)
ÜNŐ:
Itt nem lakik, esküszöm, itt nem lakik!
NUP:
Pedig erre hoz a nyoma. Tán itt ment át. Kellett, hogy itt járjon. Kellett, hogy lássátok. Világos lobogó haja van, nem olyan, mint a tiétek, szőke fürtös haja és a nyaka, a karja fehéren tündöklik piros tarka ruhája -64- felett. Lenge ütemben járnak léptei, mint a pacsirta édes, szálló dala. Vörös liliom is volt a kezében (mutatja a liliomot). Ilyen mint ez. Szólj hát, láttad? Merre ment? Nincs itt?
ÜNŐ (habozva):
Nem, nem, nagy ur, hisz mondod, nem közülünk való, hogy lenne itt?! Nincs itt. (Szolgákhoz) Ugy-e nincs?
1. SZOLGA:
Nincs itt, nem is volt. Nem láttuk.
NUP:
Tévednék? Nem, az nem lehet; idáig biztosan az ő csapásán jöttem. (Közelebb lép, gyanakvóan) Tán titkolod, vagy félted, és mégis…
ÜNŐ:
Miért titkolnám, fényes arczod előtt? Óh, ne lépj ide, ne gyere közelébb, maradj távol, ott. Ne gyere közelebb, lásd hogy reszketünk, könyörülj, rettentő idegen! -65-
NUP:
Tudnod kell, hova lett, a ruhája messze látszik. Beszélj!
ÜNŐ:
Ah, ne rémits, ne fenyegess! (Hirtelen elhatározással) Igen láttam én is, ők is látták. Itt, itt ment keresztül. (A szin jobboldali szélére mutat.) Igen, itt. Ugy-e ti is láttátok szolgák? itt ment keresztül. Egy szőke, fehérbőrű leány, lobogó hajjal. Épen, a hogy te mondod. Tarka ruhában, igen. Féltem tőled, azért nem mertem mondani, mert olyan rettentő a tekinteted. Mert féltem, azért. Mert olyan hatalmas férfi vagy. Azért nem mertem mindjárt mondani. Ah! hogy szaladt. Hogy szaladt! Arra, arra szaladt. De még beéred uram, ha sietsz, beéred, mert te nagy vagy és hatalmas!
NUP:
Itt ment át? Merre? Hova? -66-
ÜNŐ:
Itt, itt, a fa mellett ment el, a nagy fa mellett. Erre, napnyugotnak. Ugy-e, ugy-e te félfülű? (halkan a szolgákhoz) Szólj, vagy megfojtalak!
1. SZOLGA:
Igen, erre napnyugotnak ment.
2. SZOLGA:
Ott a fatörzs mellett, igen.
ÜNŐ:
Ime, ime, uram, látod, igazat beszélek. Ime, ők is látták, ők is látták a gyönyörű leányt. Ime, ők is mondják. Óh siess! talán még beéred, biztosan beéred, ha sietsz!
NUP (gyanakvóan):
Ösmeritek?
ÜNŐ:
Igen, igen. Ösmerjük, jól ösmerjük, bár -67- messze lakik innen, ösmerjük, mert olykor erre jár; az erdőben jár; némelykor látjuk, de nem itt, az erdőben. Mert nem itt lakik uram, nem itt, hanem nyugotnak, arra, ott megtalálod. A tanyája arra van, az… az… ingovány között… igen a közepén, az ingovány közepén, benn, benn (kissé gunyosan) ott megtalálod.
NUP:
Az ingoványban? Csodálatos.
ÜNŐ:
Igen. Ott… van közből egy száraz sziget, ott lakik. Könnyen oda találsz. Jer. Látod, látod, nagy ur, ha a csermely mentén haladsz, itt le a patakon, egyenesen oda visz az. Vagy még jobb, még biztosabb: én vezetlek oda, ha akarod hatalmas vadász, én vezetlek, hogy biztosan odatalálj. Elvezetlek a mocsár széléig, – onnan be majd magad mehetsz. -68-
NUP:
Biztosan tudod, hogy ott van?
ÜNŐ:
Biztosan, egészen biztosan. Ott lakik, ott megtalálod. Hiszen ti is tudjátok! Szóljatok hát!
SZOLGÁK (remegve):
Ott lakik, ott. Most is ott van.
ÜNŐ:
Óh jer, jer velem. Óh siessünk, nagy ur, beérjük a gyönyörű leányt. Meglátod ott lesz, gyere én vezetlek.
NUP:
Jó. Hát vezess el. De előbb megnézem, mi van ebben a barlangban. (A barlang felé indul).
ÜNŐ (elébe ugrik):
Nem! Ne! Oda ne! Ha az életed kedves! -69-
NUP (gunyosan nevet):
Ugyan miért?
ÜNŐ:
Tudd meg hát, és menekülj, borzasztó dolgot mondok. (Megfogja a kezét). Én nem egyedül lakom itt, mert ez az Ijjas tanyája!
NUP (egykedvűen):
Ah, az Ijjasé?
ÜNŐ:
Remegsz most ugy-e? Ez az Ijjas, a legyőzhetetlen, a rettentő Ijjas tanyája ez!
NUP:
Nem ismerem. Soh’sem hallottam róla.
ÜNŐ:
Hogyne ismernéd a győzhetetlen, a legerősebb nevét! Menj, menekülj, szaladj! Minden percz halállal fenyeget. Ha késel, ha -70- vesztegelsz, az Ijjas odafüggeszti majd a koponyádat azokhoz! (A jobboldali fára mutat).
NUP:
Nem megyek, a leány itt kell hogy legyen! Itt kell, hogy legyen!
ÜNŐ (vissza akarja tartani):
Nincs itt, nincs itt. Menekülj mielőtt késő!
NUP (félrelöki Ünőt):
Eh hagyj! Itt kell hogy legyen. Érzem! (A barlanghoz akar rohanni).
ELŐBBIEK, VIRÁGSZÁL.
A lenyugvó nap utolsó sugarai a barlang bejáratára esnek.
E jelenet közben gyorsan esteledik.
VIRÁGSZÁL (a barlang elé lép):
Itt vagyok.
NUP:
Ah!
ÜNŐ:
Ah, legyél átkozott!
VIRÁGSZÁL:
Itt vagyok, de menj, menj, kérlek, ne nézz ily rettentő szemekkel. -72-
NUP (gyorsan Virágszálhoz megy, előrevonja és kegyetlen nevetéssel):
Dehogy megyek. Meg vagy hát szép madár. Megfogtalak.
VIRÁGSZÁL:
Nem, nem, menj, hagyj el. Az Ijjas mindjárt itt lehet és megöl engem.
ÜNŐ:
Menj, menekülj. Ő igazat mond, ugy mint én. Az Ijjas, tudod az rettentő a vérengző Ijjas tanyája ez, az ő asszonya ez, ne nyulj hozzá!
NUP (félrelöki Ünőt):
Félre!
VIRÁGSZÁL:
Eressz el, kérlek, eressz el!
ÜNŐ:
Az Ijjas asszonya, ha mondom, a győzhetetlené! -73- Ereszd el! Menekülj! Menekülj innen! (Nupba kapaszkodik.)
NUP (ellöki Ünőt):
Félre vén szipirtyó! Te pedig szőke leány, hiába védekezel, enyém vagy, enyém, enyém. (Megöleli a védekező Virágszált.) Ugy piheg, édes arany tested, mint a sebzett gerlének puha tollu torka. Enyém vagy! (nevetve) Hiába! Hiába! (Virágszál védekezik.) Hiába védekezel, enyém vagy, enyém leszel. Enyém.
VIRÁGSZÁL:
Óh hagyj, könyörgök, hagyj, mert meghalok!
NUP (nevetve):
Nem azért űztelek, nem azért követtem könnyű lábodat, hogy most elszalasszalak. Hiába támasztod gyermek karjaiddal a mellemet, haha! Hiába, megvagy, meg, szőke őzem, meg nem szabadulsz!
(Ünő az utolsó szavak alatt a barlang mellé kuszott, -74- ott felkapott egy hegyes kőkést és Nup mögé ugrik.)
ÜNŐ:
Most nagy bálvány segits! (Nup hátába akarja ütni a kést, de az elcsuszik a bronz kapocsban.)
NUP:
Ah! (megfordul és Ünőnek megy, a ki a bálvány elé borul). Ah gaz boszorkány, ezért meglakolsz! Szétszórom vén csontjaidat a sziklák között!
ÜNŐ:
Bálvány segits!
NUP (egy kézzel megragadja Ünőt, a másikkal tőre után nyul; felrugja a bálványt, mely ropogva dől el.)
Ez segitsen rajtad! Ez a fatuskó!
VIRÁGSZÁL:
Idegen kegyelmezz! -75-
ÜNŐ:
Ijjas! Ijjas!
SZOLGÁK (a jobboldali fához menekülnek):
Jaj nekünk, jaj nekünk!
ÜNŐ:
Ijjas! Ijjas! Segitség! Ijjas!
Teljesen beesteledett; holdfény.
ELŐBBIEK, IJJAS, ki balról a barlang fölötti sziklán jelenik meg. Nup elereszti Ünőt, a ki térden az ösvény felé vánszorog.
IJJAS:
Mi az? mi történik itt? (Vad kiáltással) Háh! (Lekapja az ijját és egy nyilat lő Nupra, kit mellén talál. Nup megtántorodik.) Halál! Halál reád!
ÜNŐ:
Ijjas! Ölj! Ölj! Idegen! Öld meg!
VIRÁGSZÁL (ki egy lépést tett Nup felé, mikor a nyil érte):
Óh jaj, jaj nekünk! -78-
ÜNŐ (elkapja Virágszált és hátravonja a kőpart mellé):
Ezt is! Ezt is! Ezt az árulót is öld meg!
IJJAS (eközben gyorsan lejött az ösvényen. Rettentő nyugalommal rengetve hosszu lándzsáját):
Vesztedre jöttél ide fiu! Ah! mint a tolvaj róka, ugy lopóztál ide, meglested, meglapulva a bozótban, a gazban, a szemétben mikor nincs itthon a gazda, mikor fordit hátat, mikor törhetsz a védtelen asszonyokra. Büntetlenül. Veszély nélkül, te gyáva féreg! Elszámitottad magad. Csapdába kerültél. Csapdában vagy, gyáva korcs! Itt az Ijjas, itt az Ijjas! Készülj a halálra.
ÜNŐ:
Ölj! Ölj! Ijjas! Ölj!
NUP (kitépi a nyilat):
Fecsegő!
IJJAS:
Halál! Halál! Készülj a halálra! Rongygyá -79- tépem halovány testedet s az erdő ebeit, a kőszáli keselyüket hizlalom roncsolt tagjaiddal. Hiénák nyalják föl kiöntött véredet. Dögként gurul el rothadó hullád le a patakon. És a fejed? A fejed ott fog fehérleni látod, ott. (A fára mutat.)
NUP (kihuzza tőrét):
Fecsegő!
ÜNŐ:
Ölj! Ölj! Öld meg Ijjas!
IJJAS:
Jer, hadd szabaditsam ki a testedből büzhödt lelkedet. (Nekiront a lándzsával.)
NUP:
Fecsegő. (Nup elkapja a lándzsát és Ijjas felé szur. Ijjas félreugrik, elereszti a lándzsát és átöleli Nupot. Összeölelkeznek. Nup felülről akart szurni, de Ijjas oly szorosan tartja, hogy nem szurhatja meg. Nup a barlang bejárata előtt állt, mikor Ijjas támadott, küzdelem közben behátrálnak a barlangba.)
ELŐBBIEK, Ijjas és Nup nélkül.
(A holdfény eltűnik. A szolgák rémülten lapulnak meg a fa tövében. Pár pillanatnyi csend, mely alatt a küzdők zaja hallatszik csak a barlangból.)
ÜNŐ:
Te átkos kigyó! Te mérges féreg! Tetszik a müved? Ott vivnak érted a férfiak halálos tusát. Hallod? Hallod! Mint küzdenek, hogy zihál a mellük! Ott jár közöttük az üres szemű halál és szemléli, melyikre leheljen. Büszke lehetsz a müvedre, mondhatom. Hallod? Hallod? Hogy birkóznak?! Ott küzd az életéért az Ijjas, az, a ki felvett, -82- felnevelt, aki megmentett az éhhaláltól, megmentett az erdei vadaktól, a ki szeretett, a ki ölelt, a ki kivánságaidat leste ajkaidról! És az a másik is, a másik, az a szép sápadt másik, a kit idehivtál, a kit ide csaltál, te telhetetlen nőstény, mert egy férfi nem elég neked! Mint a párzó farkasszuka egész falka him kell, hogy kövessen, ugy-e? Légy átkozott! Az is ott benn van, az is, ott, ott van ő is! halld! hogy küzködik, hogy küzködik az Ijjas fojtó ölelésében!
VIRÁGSZÁL (halkan):
Ő győzni fog!
ÜNŐ:
Hallod! Hallod! Hát miért nem mész, miért nem repülsz a segitségére a te szerelmesednek, miért nem harapod le az Ijjas fojtogató ujjait, miért nem fogod be a szemét, hogy az a másik, a te himed a sima tőrjét bedöfhesse. Menj, menj hát, segits a párodnak! Menj, mert későn érkezel. -83-
VIRÁGSZÁL:
Ő nélkülem is győzni fog.
ÜNŐ:
Ah! Azt hiszed! Csalódsz! Halld! Halld! hogy hörög már. Hallod? Mindjárt halva lesz ha, ha, halva lesz.
VIRÁGSZÁL:
Ő győzni fog, mert szeretem.
ÜNŐ:
Mindjárt halva lesz, hulla lesz mindjárt a te szerelmesed. Ha ha! Hulla, hideg, fagyos hideg hulla lesz! Hulla! Érted?!
(A barlangból vérfagyasztó kiáltás hallik, az asszonyok rémülten elhallgatnak és a barlang felé néznek. Ünő Virágszált visszafogja. A nyilásban megjelenik az Ijjas háttal, tántorogva, Nup közvetlenül követi és több szurást ejt rajta. Ijjas hörögve kap a melléhez, egészen a tűzhelyig hátrál, ott elesik és feldönti az üstöt; a kiömlő viz eloltja a tűzet, mely sisteregve alszik el) -84-
IJJAS (haláltusában):
Jaj nekem!
ÜNŐ (erőtlenül összeroskad):
Az Ijjas! Vége! Vége!
SZOLGÁK (rémülten):
A tűz! A tűz elaludt!
VIRÁGSZÁL (megkönnyebbülten):
Ah! (Virágszál mozdulatlanul a medvebőr kerevet szélén áll, hátát a sziklafalhoz támasztja.)
SZOLGÁK (m. f.):
A tűz elaludt! A tűz elaludt…
NUP (ki ziháló mellel állt a barlang előtt, Virágszálhoz):
Enyém vagy hát. Nem a véletlen ad kezembe. Véres munkával szereztelek, te vagy a küzdelemnek aranyos prédája. Nem annak a hullának a fejét, nem azt fogom övemre kötni, hanem fehér testedet fűzöm magamhoz, -85- diadal jeléül. Enyém vagy szőke asszony, megöltem őt!
SZOLGÁK (félénken leborulnak):
Üdvözlünk hatalmas ur!
NUP:
Lásd, hogy kigyóznak vörös sávok a karjaimon. (Eldobja a kardját.) Lásd, milyen pirosak a kezeim, olyan pirosak, mint a véres virág, melyet ledobtál nekem, mint a piros rózsák, melyek közül megláttalak! Lásd rózsákat téptem neked ott, szerelem rózsáit, vérző harmat között! És a harmat megfogta mind a két kezemet. Harmat hull a hajnal utjain, lásd, lásd, ez a mi hajnalunknak véres harmata!
(Az eldobott kard a tűzhely mellé esett és a kovákon szikrát hányt, az ott lerakott galyak tüzet fognak A tűz magas lángkévével ég, mely bevilágitja a szint.)
ÜNŐ és SZOLGÁK (babonás félelemmel):
A tűz! A tűz! -86-
SZOLGÁK:
Üdvöz légy, mindenható vadász!
NUP:
Ah! Nézd a lángot. Milyen vakitóan tündöklően ég. Nem a fa ég ott, nem a száraz, szürke galyak égnek, nem, vágyaim gyultak lángra, azok égnek, azok szikráznak, ezer nyelvvel, tündér pompában törnek föl a sötét éjszakába. Az én, a te vágyad lángja ez! Mert te is vágyol, te is vágyol, érzem, tudom. Ah! kéj, kéj, kéj már a te vágyad is!
SZOLGÁK és ÜNŐ:
Üdvöz légy, mindenható vadász!
NUP:
Ölelni vágynak, nem eltolni, sima karjaid, hivnak, nem riadnak a tengerszinű szemek, vörösen fénylik purpur ajkaidnak ive, mint valami vérző, édes szerelmi seb; nem tilt, de csókol biborvörös ajkad! Ah! kinos kéjes -87- kéj a vágy! Mint forró bűvös ital hullámzik ereinkben! Ugy feszül köztünk az édes várakozás, mint az ijjon az elpengésre feszülő hur. – Érzem, értem váró hallgatásod, hallom néma, hivó szavadat!
SZOLGÁK és ÜNŐ:
Üdvöz légy, mindenható vadász!
NUP:
Mert te is vársz, te is vágyol, te is szeretsz! Ugy zeng a vágy tündöklő testedből, mélységes szemeidből, mintha dal volna, bűvös, csodás dal, forró, forró szerelemről, ugy sugárzik, ugy süt, ugy éget, mint az aranytűz fénylő ragyogása, ugy száll felém, mint egy győzelmes szerelmi kiáltás!
SZOLGÁK és ÜNŐ:
Üdvöz légy mindenható vadász! (leborulnak.)
(Virágszál kitárja karjait, Nup gyorsan hozzálép és megöleli.)
FÜGGÖNY.