The Project Gutenberg eBook of A lángban álló szigettenger by Jules Verne

1827. évi október 18-án, este öt óra tájban, egy kis levantei hajó erősen szélnek feszítette vitorláit, hogy még az éjszaka beállta előtt bejuthasson a vitylosi kikötőbe, a koroni öbölbejáratánál. -4-

E kikötő, Homér régi Oetylosa, azon három mély beszögellés egyikében fekszik, melyek az ióniai és az égei tengerben ama platánfa-levelet képezik, melyhez oly találóan hasonlították Görögország déli részét. E platánfa-levélen terjeszkedik szét a régi Peloponnesus, az ujkori földrajz Moreája. E beszögellések közül, nyugat felől, legelső a koroni öböl, Messene és a Maina között; a második a marathoni öböl, mely mélyen behatol a rideg Lakonia partvidékeibe, a harmadik e naupliai öböl, melynek vize Lakoniát választja el Argolistól.

A vitylosi kikötő a legelső öbölhöz tartozik, s annak keleti partján, egy szabálytalan beszögellés legbelső részén, a Taygetos legmeszebbre kinyuló előhegyeit mossa. A tengerfenék kedvező viszonyainál, s a körülötte fekvő magaslatoknál fogva e kikötő a legjobb menhelyek egyike, melyeket a földközi tengerek összes szelei által hozzáférhető e partokon csak találni lehet. A hajót, mely eléggé élénk éjszak-éjszaknyugati szélben vitorlázott, nem lehetett meglátni a vitylosi rakpartokról, melyektől még hat–hét tengeri mérföldnyi távolság választotta el. Noha a légkör nagyon tiszta volt, legmagasabban levő vitorlái is alig váltak le a verőfényes látóhatárról.

De ha alulról nem lehetett látni, nagyon jól meglátszott felülről, vagyis a falu mögött emelkedő ormok csúcsáról. Vitylos félköralakban épült azon meredek sziklákon, melyeket a régi kelaphai fellegvár védelmez. A falu felett néhány régi torony romjai magaslanak ki, de ezek nem oly régiek, mint egy Serapis-templom érdekes maradványai, melynek ióniai oszlopai és oszlopfői maig is diszítik a vitylosi templomot. E tornyok közelében még két vagy három, nagyon kevéssé látogatott és szerzetesek által ellátott kis kápolna is létezik.

Mindenek előtt tisztába kell jönnünk az «ellátott», valamint a «szerzetesek» kifejezés értelme iránt. Az -5- utóbbi alatt a messenei tengerpart kalugyereit értjük. Ezek közül egygyel, a ki éppen most lépett ki a kápolnája ajtaján, az olvasó mindjárt személyesen is meg fog ismerkedni.

Elbeszélésünk idejében a vallás, Görögországban, még sajátságos vegyüléke volt a pogány legendáknak és a keresztyén hitnek. Sok hivő az ókori istennőket összetévesztette az új vallás szentjeivel.

Még ma is, mint Belle Henrik megjegyzi, «összekeverik a félisteneket a szentekkel, a megbűvölt völgyek tündéreit a paradicsom angyalaival, a szirénekhez és furiákhoz épen úgy imádkoznak, mint a Panadzsiához (mindenszentekhez).» Innét származnak bizonyos furcsa vallási szokások, mosolyra gerjesztő anomaliák, annál inkább, mert még a papság sem igen tudja magát tájékozni e nagyon kevéssé orthodox zűrzavarban.

E század elején a hellén félsziget népsége már sokkal tudatlanabb volt, s a gondatlan, naiv, könnyen pajtáskodó szerzetesek nagyon kevéssé látszottak alkalmasoknak a természettől fogva babonás lakosság vezetésére.

Hiszen ha ezek a kalugyerek csupán csak tudatlanok lettek volna! De Görögország némely vidékein, főleg a Maina kietlen regióiban, természetüknél fogva, de szükségből is kolduskodtak, és ugyancsak futottak a drachma után, melyet néha könyörületes utazók dobtak oda nekik. E szegény s a legalsóbb osztályokból származott emberek, kiknek nem volt egyéb teendőjük, mint csókra nyujtani valamely apokryph szentképet és felügyelni, hogy az egyik vagy másik szentnek a szobra előtt égő lámpa ki ne aludjék; a dézsmák, gyónások, temetések és keresztelések csekély jövedelmezősége felett kétségbeesve, nem találták szent hivatásukkal ellenkezőnek kémszolgálatokat teljesíteni a tengerpart lakosai érdekében.

A vitylosi tengerészek, kik a rakparton heverésztek a -6- nápolyi lazzaronik módjára, s ép úgy mint ezek, órákig szoktak pihenni néhány percznyi munka után; nem is késtek felugrálni helyeikről, midőn megpillantották egyik kalugyerjöket, a ki, kezeivel erősen hadonázva, igyekezett le a hegyről a falu felé.

A barát ötven-ötvenöt éves, kövér ember volt. Meglátszott rajta, hogy a lustaságtól hizott meg; ravasz arcza nem sok bizalmat gerjeszthetett az emberben.

– Nos, mi baj, szent atya, mi baj? – kérdé az egyik tengerész, eléje sietve.

A tengerész annyira az orrán keresztül bocsátotta a hangot, hogy az ember kisértetbe jött volna azt hinni, hogy Ovidius Naso is a hellének ősei közé tartozott; s azon mainota tájszólamban beszélt, melyben a görög, a török, az olasz és az albán nyelv úgy összekeveredik, mintha már a Bábel tornya épitésekor is létezett volna.

– Talán megszállták a Taygetos magaslatait Ibrahim katonái? – kérdé egy másik tengerész oly közönyös taglejtéssel, mely nagyon csekély hazaszeretetet árult el.

– Csak ne a francziák legyenek, a kikkel úgy se tudjuk, hogy mit csináljunk – viszonzá az, a melyik először megszólalt.

E megjegyzés elárulta, hogy a küzdelem, mely akkor legborzasztóbban dühöngött, csak nagyon kevéssé érdekelte a Peloponnesus legdélibb részének lakóit; ellentétben az északi mainotákkal, kik oly fényesen kitüntették magukat a függetlenségi harczban.

De a kövér kalugyer nem tudott felelni sem az egyiknek, sem a másiknak. A lélegzete kimaradt, mialatt lejött -7-
-8- a parti szikla meredek ösvényén. Asthmás melle zihált. Beszélni akart, de nem birt. Egyik hellén őse, a marathoni harczos, legalább még hirül tudta adni Miltiades győzelmét, mielőtt holtan összerogyott volna. De nem is volt most szó Miltiadesről, sem az athéniek és a perzsák csatáiról. A Maina e végpontjának lakói már görögök is alig voltak.

– No beszélj hát, szent atya! beszélj már! – kiáltá egy Gozzo nevű öreg hajós, a ki türelmetlenebb volt a többinél, mintha sejtette volna, mi hírt hozott a szerzetes.

A kalugyernek végre sikerült lélegzethez jutnia. Kezét kinyújtotta a tenger felé és így szólt:

E szókra az összes éhenkórászok felugráltak, tapsolni kezdtek s a kikötő felett emelkedő sziklához futamodtak, honnét nagy darab sík tengert lehet belátni.

Idegen ember azt hihette volna, hogy e mozgást azon érdeklődés idézte elő, egy messzeföldről érkező hajó iránt, mely minden valódi tengerésznél oly természetes. Pedig dehogy! – ha e bennszülöttek valami iránt szenvedélyesen érdeklődtek, annak egészen más oka volt.

A Maina még ma is, nem csupán ez elbeszélés idejében, egészen külön területét képezi Görögországnak, mely az 1829-iki drinápolyi békekötést aláirt európai hatalmak jóvoltából független királysággá lett. A mainoták, vagy legalább közülök azok, kik e néven élnek az öblök közt kinyuló földterületen, félig barbárok maradtak és jobban törődtek a saját szabadságukkal, mint hazájuk szabadságával. Innét van, hogy az alsó Morea e végpontjait úgy szólván soha sem lehetett teljesen meghódítani. A török janicsárok ép oly kevéssé birtak velök, mint a görög zsandárok. Ez izmos, bosszúálló, születésüknél -9- fogva rabló és mégis vendégszerető hegyi lakók, kiknél, mint Korzikában, fiúról-fiúra száll a csupán vérrel kiengesztelhető családi gyülölség, kik készek gyilkolni is, ha a rablás gyilkosságot igényel, a spártaiak ivadékainak vallják magukat; de a Taygetos kiágazásai közt, hol a csaknem hozzáférhetetlen fellegvárak («pyrgos») ezer számra léteznek, nagyon szivesen játsszák azon középkori lovagok szerepét, kik hűbéri jogaikat kard- és gyilokdöfések segélyével gyakorolták.

Ha a mainoták még ma is félig vadak, könnyen elképzelhető, mik lehettek ötven évvel ezelőtt. E század első harmadában, mielőtt még a gőzhajók czirkálásai határt nem szabtak tengeri rablásaiknak, ők voltak a Levante összes partjain a legelszántabb kalózok, kiktől a kereskedőhajók legénysége méltán retteghetett.

És épen a vitylosi kikötő kinálkozott legbiztosabb menhelyül mindazon gonosztevőknek, kik a Szigettenger és a Középtenger közeli vidékeinek biztonságát veszélyeztették; részint fekvésénél fogva a Peloponnesus végpontján, két tenger bejárásánál, részint pedig a kalózok előtt annyira kedves Cerigotto sziget közelsége miatt. A Maina e része lakosainak érintkezési központját különösebben a Kakovonni vidékének nevezték és a kakovonnióták, kik azon előrenyuló földnyelv két oldalán laktak, mely a Matapan hegyfoknál végződik, a legkényelmesebben rendezhették be működésüket. A tengeren megtámadták a hajókat. A szárazföldön hamis jelzések által vezették tévutra. Ott és itt egyaránt kirabolták és felgyujtották. Lehetett a legénység török, máltai, egyiptomi, vagy akár görög is, azzal egy cseppet se törődtek; kérlelhetlenül lemészárolták valamennyit, vagy eladták rabszolgákul az éjszak-afrikai partokon. Mikor a munka szünetelt és a hajók ritkábban kezdtek mutatkozni a koroni és marathoni öböl, a Cerigo vagy a -10- Gallo hegyfok vidékein, akkor közimák szálltak fel a viharok istenéhez, hogy méltóztassék erre felé irányozni valamely nagyobb tonnateher képességű és dús rakományú hajót. A kalugyerek soha se tagadták meg az efféle imákat, híveik jóvolta érdekében.

Néhány hét óta a kalózmesterség nem igen jól jövedelmezett. Semmiféle hajó se kötött ki a Maina tengerpartjain. Lett is hát nagy öröm, midőn a szerzetes fuldoklásoktól megszakitott hangon elmondta, hogy: – hajó közeledik!

Csaknem azonnal megkondultak a Simandra tompa hangjai. A Simandra egy vasnyelvü faharang, melyet azért használtak e vidéken, mert a törökök megtiltották az érczből öntött harangok használatát. De a tompa kongás is csakhamar összecsődítette az egész bitang lakosságot, a férfiakat, asszonyokat, gyermekeket és a szilaj, vérengző ebeket, melyek valamennyien egyaránt készek voltak rabolni és gyilkolni.

E közben a sziklán összecsoportosult vitylosiak nagy lármával vitatkoztak. Vajjon milyen hajó lehet az, melyet a kalugyer jelzett.

Az éjszak-éjszaknyugati széllel, mely este felé mindinkább erősbödött, a hajó gyorsan vitorlázott tova. Még az is megeshetik, hogy balra elhagyja a Matapan hegyfokot. Az iránya arra látszott vallani, hogy Kréta felől jön. A hajótest már kezdett kiemelkedni a fehér hullámbarázdából, melyet maga után hagyott, de vitorláinak összesége még csak egy meghatározhatlan tömeget mutatott. Nehéz volt tehát kitalálni, hogy a hajók melyik fajához tartozhatott. A találgatások csakugyan perczről-perczre ellent is mondtak egymásnak.

– Egy sebek! – mondá az egyik tengerész. – Látom a középső árbocz négyszögletes vitorláit.

– No persze! – mondá egy másik. – Nem látod, -11- milyen domborúak az oldalai és milyen magas a hátulja.

– Az isten legyen nekünk irgalmas! – viszonzá az öreg Gozzo. – Akár sebek, akár nem, az már világos, hogy három árboczos hajó; már pedig három árbocz többet ér a kettőnél, ha arról van a szó, hogy a mi partunkon kössön ki, kandiai borokból vagy smyrnai szövetekből álló jókora rakománynyal.

E bölcs megjegyzésre még figyelmesebben nézte a hajót mindenki. A hajó közeledett, nagyobbodott, de oldalt még mindig nem lehetett látni, mert egyenesen nekik tartott. Egész határozottsággal még azt sem lehetett mondani, hogy két árbocza van-e vagy három, vagyis hogy jelentékeny tonnateher-képességet lehet-e tőle várni vagy sem.

– Eh! nyomoruság! az ördög is ellenünk van, – kiáltá Gozzo azon válogatott káromkodások egyikével, melyekkel beszédének minden mondatát fűszerezni szokta. – Utóvégre csak egy felukk lesz…

– Vagy épen egy speronare! – kiáltá a szerzetes, ki nem kevésbbé érzett csalódást, mint híve.

Nem szükség mondanunk, hogy e megjegyzésekre igen haragos kiáltások halatszottak. De bármilyen volt is a hajó, annyit már most is lehetett tudni, hogy teherképessége aligha haladja meg a száz–százhusz tonnát. De végre sebaj, ha a rakomány nem óriási; – csak értékes legyen. Vannak egyszerü felukkok, sőt speronarek is, melyek drága borokat, finom olajokat és nagybecsü szöveteket szállítanak. Ez esetben megérdemlik a fáradságot s a csekély munka is búsásan jövedelmez. -12- Nem volt tehát még ok a kétségbeesésre. Ezenfelül a falu vénei, kik e részben nagy jártassággal birtak, a hajó egész szerkezetén bizonyos elegancziát vettek észre, melyből következtetéseket vontak le.

A nap lassankint kezdett leáldozni a látóhatár mögé az ióniai tenger nyugati részén, de az októberi alkonyat még körülbelül egy óráig elég világos volt arra, hogy a hajó minőségét meg lehessen határozni, az éjszaka beállta előtt.

Ezenkívül, miután a Matapan hegyfokot elhagyta, kissé oldalt fordult és kedvezőbb feltételek közt volt megfigyelhető.

– Sacoléve! – kiálták társai, kiknek keserű csalódása a káromkodások egész záporában tört utat magának.

De e tekintetben nem is támadt szóvita, mert a tévedés lehetősége ki volt zárva. A hajó, mely a koroni öböl bejárata felől közelgett, csakugyan sacoléve volt. Utóvégre is a vitylosiaknak azért még nem kell panaszkodniok a balsors ellen. Az efféle hajókon is gyakran lehet nagyértékű rakományt találni.

Sacoléve a neve azon középszerű hordképességű levantei hajóknak, melyeknek fedélzete a hajó fara felé kissé emelkedik. Vitorlái egyik oldalon az árboczhoz vannak erősítve. Főárbocza, mely a hajó közepén van és tetemesen előrehajlik, egy háromszögletes vitorlával, egy viharvitorlával, egy főárboczderékkal és fősudár-vitorlával van ellátva. Elől két ormánysudár-vitorla, a különböző magasságú két hátulsó árboczon két csúcsos vitorla egészíti ki a hajó vitorlázatát, mely egészen különös alakot ad neki. Az élénk szinüre befestett hajótest, a hosszura nyujtott orrtőke, az árboczszerkezet különfélesége, a vitorlák szabálytalan alakja a sacoléveket egyikévé -13- teszi azon szép idomú járműveknek, melyek százanként czirkálnak a Szigettenger szorosaiban. Semmi sem lehet kecsesebb e könnyű szerkezetű hajóknál, melyek mintegy simulni látszanak a hullámok hajlásaihoz, minden erőfeszítés nélkül kiemelkednek a tajtékzó habok közül, mint valamely óriási madár, melynek szárnyai végig surrannak a lenyugvó nap utolsó sugarainak tüzében égő tenger felszinén.

Noha a szél mindinkább erősbödött s az égboltozaton a felhők tornyosulni kezdtek, a hajón egyetlen vitorlát sem vontak be, még a fősudár-vitorlát sem, melyet egy kevésbbé vakmerő hajós bizonynyal bevonatott volna. A kapitány nyilván ki akart kötni és semmi szándéka sem volt az éjszakát a háborgó tengeren tölteni, amelynek zajlása mind fenyegetőbbé lett.

De ha a vitylosi tengerészek egy pillanatig sem lehettek kétségben az iránt, hogy a sacoléve az öbölben fog horgonyt vetni, az iránt korántsem voltak tisztában, vajjon az ő kikötőjökbe fog-e bevitorlázni.

– Ej! – kiáltá az egyik, – az ember azt hinné, hogy csak úgy kerülgeti a szelet, a helyett, hogy egyenesen erre tartana.

– Vontatná az ördög a hova akarja! – mondá egy másik. – Talán bizony kerülőt tesz és megint visszamegy a sik tengerre.

Mindkét feltevés egyformán lehetséges volt, Koron a mainota partok azon kikötői közé tartozik, melyeket a levantei kereskedelmi hajók sűrűn látogatnak. Jelentékeny kiviteli kereskedést űz délgörögországi olajjal. Ugyanez áll a Kalamatáról is, mely az öböl legbenső részén fekszik, s melynek bazárjai telvék Európa különböző államaiból származó iparczikkekkel, szövetekkel és -14- edényneműekkel. Lehetséges volt tehát, hogy a hajó e két kikötő valamelyikébe igyekszik – a mi nagyon kellemetlen lett volna a prédától ekkép eleső vitylosiakra nézve.

A sacoléve gyorsan haladt, mialatt ily nagyon kevéssé önzetlen érzelmekkel kisérték. Nemsokára Vitylos irányában volt. Most következett a döntő pillanat. Ha tovább megy az öböl belső része felé, akkor Gozzo és társai bizvást lemondhattak minden reményről, hogy kézrekeríthessék. Még leggyorsabb hajóikkal se lehetne semmi kilátásuk utólérni, oly sebesen röpült roppant vitorlázata segítségével, melyet minden megerőltetés nélkül látszott hordani.

E két szót kiáltá nemsokára a vén tengerész, a kis hajó felé kinyujtván kezét, melynek ujjai olyanok voltak, mint egy több águ vashorog.

Gozzo nem csalódott. A hajó egyenesen Vitylos felé tartott. Ugyanekkor a fősudár-vitorlát és a második kormányrud-vitorlát bevonták, aztán a főderékárbocz is felemelkedett a köteleken. A hajó ekkép megszabadulván vitorláinak egyik részétől, inkább a kormányos kezében volt, mint előbb.

Ekkor már az éjszaka kezdett beállni. A hajónak épen csak annyi ideje maradt, hogy bejöhessen a vitylosi szorosokba, melyekben itt-ott tengeralatti szirtek vannak s ezeket minden áron el kell kerülni, különben a hajó menthetetlenül veszve van. Mindazonáltal a kalauz lobogóját nem vonták fel a főárboczra, kapitánya tehát szükségképen alaposan ismerhette e veszélyes helyeket, hogy segítség nélkül bátorkodott velük szembeszállni.

Talán – és pedig teljes joggal – a vitylosiakban se bizott teljesen, kik bizonyára nem haboztak -15- volna őt azon zátonyok egyikére kalauzolni, melyeken már annyian szenvedtek hajótörést.

Különben a mainai partok e részein akkoriban egyetlen világítótorony se létezett. Egyszerű jelzőtűz a kikötőben szolgált iránymutatóul a szűk szorosban.

A hajó egyre közeledett. Már alig volt távolabb fél tengeri mérföldnél Vitylostól. Járása semminemű tétovázást nem árult el. Látszott, hogy a kormányrudat ügyes kéz igazgatja.

Mindez nem volt alkalmas arra, hogy a vitylosi lakosságban nagy örömöt keltsen. Érdekükben állt, hogy a hajó valamely sziklához ütődjék. Ily körülmények közt a tengeralatti szirtek rendszerint hű szövetségeseik voltak. Ezek kezdték el a munkát, s a vitylosi lakosságnak nem maradt egyéb feladata, mint azt befejezni.

Előbb a hajótörés, aztán a rablás, ez volt a dolgok szokásos sora. Ily módon meg voltak kimélve a fegyveres kézzel való küzdelemtől, a nyilt támadástól, melynek egyikök vagy másikuk áldozatául eshetnék; mert voltak olyan hajók is, melyeknek bátor legénységét nem igen lehetett büntetlenül megtámadni.

Gozzo társai tehát elhagyták figyelő helyüket és minden késedelem nélkül lementek a kikötő partjára. Most már elérkezett a percz, végrehajtani azon fogásokat, melyek annyira ismeretesek minden, akár nyugati, akár keleti bandita előtt, a kinek mestersége a hajóroncsok kirablása.

Zátonyra vagy szirtre juttatni a hajót a bejáró szűk szorosaiban, hamis irány jelzése által; – nem volt ennél könnyebb e sötétségben, mely még nem érte el ugyan tetőpontját, de máris elég sűrű volt arra nézve, hogy a hajó mozdulatait jelentékenyen megnehezítse.

– A tűzhöz! – mondá egyszerűen Gozzo, kinek a többiek tétovázás nélkül szoktak engedelmeskedni. -16-

A vén tengerészt azonnal megértették. A tűz, a rakpart végén emelkedő alacsony czölöpökön égő egyszerű lámpa, két percz mulva hirtelen kialudt.

E pillanatban egy másik tűz gyuladt fel, mely kezdetben ugyanazon irányban égett, de mig az előbbi mozdulatlan lévén a rakparton, a hajósnak mindig egy szilárd és állandó pontot mutatott, addig az utóbbi folytonosan ide-oda mozogván, könnyen kicsalhatta a csatornából, minek következtében a hajótörés elkerülhetetlenné lett.

Ez a második tűz is lámpa volt, melynek világossága semmiben sem külömbözött az előbbitől, csakhogy ez utóbbi egy kecske szarvaira volt kötve, melyet lassan felfelé hajtottak a parti szirtek tekervényes utain. A tűz tehát az állattal együtt mozgott és rendeltetése volt tévutakra vezetni a hajót.

Vitylos lakosai nem most folyamodtak először e cselhez. Bizonyára nem! és a ritka esetekhez tartozott, ha bűnös kisérletük meghiusult.

E közben a hajó bejutott a szorosba. Miután fővitorláját bevonta, már csak hátulsó háromszögletes vitorlái és ormánysudárvitorlája voltak kifeszítve. E gyöngébb vitorlázat is elég volt ahhoz, hogy eljuthasson azon helyre, a hol horgonyt akart vetni.

A folyvást figyelő tengerészek rendkívüli meglepetésére a kis hajó hihetetlen biztonsággal haladt előre a csatorna kanyarulatai közt. Legkevésbbé se látszott törődni a kecske szarvaira erősített mozgó tűzzel. Mozdulatai fényes nappal se lehettek volna hibátlanabbak. Kapitánya bizonyára gyakran kötött ki a vitylosi parton, hogy sötét éjjel is be mert hatolni e veszélyes helyekre.

Máris lehetett látni a merész hajóst. Árnyéka élesen levált a sötét háttérről a hajó elején. Egészen be volt -17- burkolva gyapot köpenyének redőibe, melynek csuklyája eltakarta a fejét. Valóban, a kapitány magatartása semmiben sem hasonlított azon kereskedőhajó-parancsnokokéhoz, a kiket oly gyakran lehet látni, főleg a Szigettenger vizein és a kik folyvást egy olvasó gyöngyeit szokták morzsolgatni ujjaik között. Nem! Ennek nem volt gondja egyébre, mint hajójára, és mély, de nyugodt hangon osztotta parancsait a kormányosnak, a ki a kis hajó hátulsó részén állt.

E pillanatban a parti szirtek ösvényén kóválygó lámpa egyszerre kialudt. De ez legkevésbbé sem zavarta meg az ismeretlen hajót, mely háborítatlanul folytatta utját. Egy pillanatig azt hihette volna az ember, hogy egy csellenés oda fogja vágni egy veszélyes szirthez, mely alig emelkedett ki a vizből, s melyet ennélfogva nem is lehetett látni a sötétségben. De a kormánylapát egy könnyed fordulata rögtön megváltoztatta a hajó irányát s a gonosz szirt ki lett kerülve.

Hasonló ügyességet tanusított a kormányos akkor, midőn egy másik zátonyt kellett elkerülnie, mely a szorost a rendesnél is szükebbé tette. E zátonyon már akárhány hajó szenvedett hajótörést, mielőtt horgonyt vethetett volna, akár állt kalauza czimboraságban a vitylosi tengerészekkel, akár nem.

Ez utóbbiak tehát nem számíthattak többé hajótörésre, mely védtelenül kezeikbe szolgáltatta volna a hajót. Néhány percz múlva horgonyt fog az vetni a kikötőben. Kénytelenek lesznek erőszakkal elfoglalni, ha ki akarják rabolni.

A gaz ficzkók, maguk közt hirtelen megbeszélvén a dolgot, csakugyan ily értelemben határoztak, annál inkább, mivel az éjjeli sötétség kedvezett az efféle műveleteknek.

– A csónakokra! – kiáltá az öreg Gozzo, a kinek -18- rendelete felett soha se vitatkoztak, főleg mikor rablásról volt szó.

Harmincz izmos ember, részint pisztolyokkal, részint tőrökkel és fejszékkel fölfegyverkezve a rakparthoz lánczolt csónakokba ugrott, s elindult a közeledő hajó felé. A rablók száma nyilván meghaladta a sacoléve legénységének számát.

E pillanatban a hajó fedélzetéről rövid parancsszó hangzott. A sacoléve kijött a szűk szorosból és eljutott a kikötő közepére. Kötélhurkait megeresztették, a horgonyt lebocsátották s a hajó mozdulatlanul állt, miután a horgonyláncz lezuhanásától még egyet rándult volna.

A csónakok ekkor már csak nehány ölnyire voltak. Minden más hajó legénysége, mely előtt a vitylosiak rossz hirneve nem volt ismeretlen, még ha nem is akart volna irányukban túlságos bizalmatlanságot tanusítani, legalább is felfegyverkezett volna, hogy szükség esetén védelemre készen álljon.

Itt ilyesmi nem történt. A kapitány a horgonyvetés után nyugodtan elment a hajó hátulsó végére, a legénység pedig legkevésbbé sem törődve a csónakok közeledésével, szép csöndesen elkezdte rendbeszedni a vitorlákat, hogy szabadon lehessen járni-kelni a fedélzeten.

Azonban a figyelmes vizsgáló észrevehette volna, hogy a vitorlákat nem kötözték össze, úgy, hogy csupán a kötélhurkokat kellett meghúzni s a hajó ismét készen állt az indulásra.

A legelső csónak a hajó baloldalán állt meg, a többi is csaknem ugyanazon pillanatban ért oda. S minthogy a sacoléve párkányzata nagyon alacsony volt, a támadók szilaj ordítás közt könnyű szerrel keresztül ugráltak rajta s egyszerre a fedélzeten termettek.

A legdühösebbek a hajó hátulsó részére rohantak. -19-
-20- Egyik közülök a kezébe ragadott egy égő lámpát és odatartotta a kapitány arcza elé.

Ez, kezének egy mozdulatával hátravetette csuklyáját és arcza élénken meg volt világítva.

– Nos! – mondá, – Vitylos lakosai nem ismerik meg földijöket, Starkos Miklóst?

A kapitány, mialatt e szókat kiejté, nyugodtan összefonta karjait a mellén. A legközelebbi perczben a csónakok, legénységükkel együtt gyorsan eliramodtak a hajó oldala mellől, és sietve eveztek a kikötő rakpartja felé. -21-

Tíz percz mulva egy könnyű csónak indult el a hajó mellől és a rakpart lépcsőjénél kiszállt belőle egyedül, fegyvertelenül, ugyanazon ember, a ki elől a vitylosiak oly gyorsan meghátráltak.

A Karysta kapitánya volt; – így nevezték a hajót, mely a kikötőben horgonyt vetett.

A középtermetű embernek magas és büszke homlokát lehetett látni a vastag tengerészsipka alatt. Kemény kifejezésű szemei mereven pillantottak maguk elé. Felső ajkán vizszintesen megnyirt tömör bajusza két oldalt szélesen s nem hegyesen végződött. Széles melle volt és izmos tagjai. Fekete haja fürtökben hullott alá vállaira. Alig néhány hónap óta léphette át harminczötödik évét. De a tengeri levegőtől barnított arczszine, arczának kemény kifejezése, s homlokának egy redője, valóságos barázda, melyben semmi becsületes se csirázhatott, koránál idősebbnek mutatá őt.

Nem viselte a palikárok ujjasát, mellényét és százránczos szoknyáját. Kevésbbé élénk szinű, sujtásokkal kivarrott és csuklyával ellátott barna kaftánja, magasszárú csizmái és bő redőjű zöld bugyogója, inkább az afrikai partok tengerészeinek öltözékére emlékeztettek.

Pedig Starkos Miklós születésére nézve görög volt és ugyanezen vitylosi kikötőből származott. Itt töltötte ifjukorának első éveit, mint gyermek és ifjú, e sziklák -22- között ismerkedett meg a tengerészélettel. E vidéken bizta volt sajkáját az áramlatok és a szelek kényére. Nem volt oly beszögellése a partnak, melyet ne ismert volna. Nem volt egyetlen szirt, zátony vagy tengeralatti szikla, melynek fekvését tüzetesen ne tudta volna. Nem volt a kikötő csatornájának egyetlen mellékága, melynek tekervényes kanyarulatain végig ne tudott volna hajózni, kalauz és iránytű nélkül. Könnyen megérthető tehát, hogy földijeinek hamis jelzései daczára is, miért tudta oly biztos kézzel kormányozni hajóját. Ezenfelül tudta, mennyire tanácsos volt az óvatosság a vitylosiakkal szemben. Akárhányszor látta őket a munkánál. És talán végre nem is kárhoztatta rabló ösztönüket, azon feltétellel, hogy ne az ő kárára gyakorolják.

De ha ő ismerte földijeit, ezek is ismerték Starkos Miklóst. Atyja halála után, ki a törökök kegyetlenségei ezer meg ezer áldozatának egyike volt; anyja, gyűlölettel el levén telve, csak a pillanatot várta, melyben az ottomán zsarnokság ellen intézett legelső felkeléshez csatlakozhassék. Miklós tizennyolcz éves korában hagyta el szülőfaluját, hogy bekalandozza a tengereket s főleg a szigettengert és kiképezze magát a tengerész, de különösebben a kalóz-pályára. Senki se tudta volna megmondani, mily hajókon szolgált életének e szakában, mily kalóz vagy tengeri rabló-főnökök parancsai alatt működött, mily lobogó alatt végezte legelső fegyvertetteit, és mily vért ontottak kezei, vajon Görögország ellenségeinek vagy védelmezőinek vérét-e, ugyanazon vért, mely az ő ereiben is folyt. Mindazonáltal több izben látták őt a koroni öböl különböző kikötőiben. Néhány földije sokat tudott beszélni kalóz-hőstetteiről, megtámadott és megsemmisített kereskedelmi hajókról, martalékul ejtett dús rakományokról. De bizonyos titokszerűség környezte Starkos Miklós nevét. A Maina -23- vidékein azonban oly előnyösen ismerték, hogy e név előtt mindenki meghajolt.

Ez magyarázza meg a fogadtatást, melyben ezen embert Vitylos lakosai részesítették, a hatást, melyet puszta megjelenése előidézett; ez fejti meg, miért mondtak le mindnyájan azon szándékról, hogy a hajóját kirabolják, amint a kapitányt megismerték. Mihelyt a Karysta kapitánya a kikötő rakpartjához ért, a fogadására odasietett férfiak és nők tiszteletteljesen sorakoztak előtte. Egyetlen kiáltás se volt hallható, mikor partra szállt. Úgy látszott, mintha Starkos Miklós elég tekintélylyel birna, puszta megjelenése által is csöndet parancsolni. Várták míg megszólal, s ha meg nem szólalna – a mi szintén nem volt lehetetlen – senki se merte volna őt megszólítani.

Miután Starkos Miklós megparancsolta a csónak legénységének, hogy térjenek vissza a hajóhoz, azon szöglet felé ment, melyet a rakpart képez a kikötő leghátulsó részén. De alig tett ez irányban mintegy húsz lépést, midőn egyszerre megállt. Aztán észrevette az öreg tengerészt, a ki utána ment, mintha parancsait várná s így szólt hozzá:

– Gozzo, szükségem lesz tíz izmos emberre, legénységem kiegészítésére.

A Karysta kapitánya százat is kapott volna, még pedig válogatva e tengerész-lakosság közül. És ez a száz ember követte volna földijét, azt se kérdezvén, hova vezeti, milyen mesterségre szánja őket, kinek a költségére fognak hajózni vagy harczolni és kész lett volna Starkos Miklós sorsában osztozkodni, jól tudván, hogy semmiesetre se lesz belőle kára.

– Ez a tíz ember legyen egy óra mulva a Karysta fedélzetén, – mondá a kapitány. -24-

Starkos Miklós egy kézmozdulattal tudtul adta, hogy nincs szüksége kiséretre, aztán végig ment a rakparton, mely a móló végén félkörben kanyarodik és betért a kikötőhöz vezető utczák egyikébe.

Az öreg Gozzo tiszteletben tartván akaratát, visszatért társaihoz, s ezután csupán arra volt gondja, hogy kiválogatta a tíz embert, kik hivatva lesznek a kapitány legénységét kiegészíteni.

E közben Starkos Miklós lassú léptekkel felment azon parti szirt meredek lejtőjén, melyen a vitylosi fellegvár áll. E magasságban már nem lehetett egyéb zajt hallani az óriási állkapczáju és széles bulldog-pofájú vad kutyák ugatásánál, melyek az utazókra nézve csaknem oly veszedelmesek, mint a farkasok és a sakálok, s melyeket a bot meg nem ijeszt. A levegőben széles szárnyaik alig észrevehető mozgásával nehány goeland keringett, s ezek lassankint visszatértek odúikba a parti sziklák közé.

Starkos Miklós nemsokára eljutott Vitylos legutolsó házaihoz. Itt letért azon rögös ösvényre, mely megkerüli a keraphai akropolist. Miután végig ment volna a fellegvár mellett, melyet e helyen Ville-Hardouin építtetett azon időben, midőn a keresztes hadak megszállva tartották a Pelopponesus különböző pontjait; kénytelen volt megkerülni még néhány régi tornyot, melyek még mindig ott állnak a parti szirtek felett. Itt egy pillanatra megállt és megfordult.

A látóhatáron a Gallo-fokon túl, a félhold leáldozóban volt az ioniai tenger vizeibe. A hűvös esti szellő által kergetett felhők szűk rései közül néhány gyér csillag ragyogott elő. Mikor a szél néha-néha elcsöndesült, néma csönd uralkodott az akropolis körül. Két vagy három, alig észrevehető vitorla uszkált az öböl vizén, részint -25- egyenesen a túlsó oldal, vagyis Koron, részint pedig éjszaknak, vagyis Kalamata felé tartván. Az árboczaik csucsán himbálódzó lámpa nélkül nem is lettek volna észrevehetők. Alant, a part különböző pontjain, hét vagy nyolcz tűz égett, melyeket a vizek reszketeg visszatükrözése megkettőztetett. Vajjon halászbárkák vagy egyes házak megvilágítására szánt tüzek voltak-e, valóban nem lehetett meghatározni.

Starkos Miklós a sötétséghez szokott szemeit körüljártatta e végtelenségen. A tengerészek szemeiben van valamely átható látóerő, melynél fogva ott is látnak, a hol mások semmit se látnának. De e perczben úgy látszott, mintha a külső dolgok nem tettek volna mélyebb benyomást a Karysta kapitányára, a ki kétségkívül egészen más jelenetekhez volt szokva. Csaknem öntudatlanul szivta be az otthoni levegőt, mely olyan, mint a haza lélegzete. Összefont karokkal, gondolatokba merülve, mozdulatlanul állt ott, feje pedig, melyről a csuklyát ledobta, ha kőből lett volna se mozdulhatott volna kevésbbé.

Csaknem egy óranegyed mult el így. Starkos Miklós nem szűnt meg nyugot felé nézni a távoli tengeri látóhatárig. Aztán nehány lépést tett, rézsut felfelé a parti szirten. Nem ok nélkül választotta ez irányt. Egy titkos gondolat vezérelte, de az ember azt hihette volna, hogy szemei még mindig kerülték azt meglátni, a mit itt, Vitylos magaslatain kerestek.

Különben nincs valami kietlenebb ezen tengerpartnál, a Matapanfoktól az öböl legbelső hátteréig. Nem látni itt narancsfákat, czitromfákat, babérfákat, argolisi jazminfákat, fügefákat, eperfákat, szóval semmit azon növényzetből, mely Görögország némely részeit oly vonzóvá teszi. Egyetlen tölgyfa, egyetlen platánfa, egyetlen granát-almafa sincs, mely a cziprus- és czédrusfák -26- komor csoportjait élénkítené. Mindenütt csak sziklák, melyeket e vulkanikus talaj váratlan megrázkódása néhány másodpercz alatt az öböl vizébe taszíthat. Mindenütt bizonyos szilaj sivárság uralkodik e vidéken, mely nem képes lakosságát táplálni. Alig látszik nehány eltorzult, lombtalan kiszáradt fenyő, melynek gyantáját kizsarolták, s mely törzsének mély sebeit mutogatja. Itt-ott nehány silány kaktusz, mely inkább hasonlít tüskéhez mint egyébhez. Végre sehol, sem a törpe bokrokon, sem a kavicsos földön, nincs semmi, a mivel jól lakhatnának a kecskék, melyek pedig, főleg e vidéken, ugyancsak nem válogatósak.

Starkos Miklós mintegy húsz lépést tett előre, aztán megint megállt és északnyugat felé fordult, arra, a hol a Taygetos távoli gerinczének körvonalai élesen leváltak a kevésbbé homályos égboltozatról. Egy vagy két csillag, melyek ez időtájt jöttek fel, még ott nyugodott a hegygerinczen, mint egy-egy nagy Szent-János bogár.

Starkos Miklós mozdulatlanul állt. Egy alacsony házikóra tekintett, mely mintegy ötven lépésnyire állt a parti szirt egyik kiszögelésén. E szerény s a falutól teljesen elszigetelt lak, melyhez csak meredek ösvényeken át lehetett férni, nehány lombtalan fa közt állt és tüskesövénynyel volt körülvéve. Az ember szinte érezte, hogy régóta el lehet hagyatva. A rossz karban levő, egy helyt sűrű, más helyt átlyukgatott sövény nem volt többé képes megoltalmazni. A kóbor ebek s a sakálok, melyek néha szintén meglátogatják e vidéket, nem egyszer pusztítottak már a mainota föld e kis zugában. A természet gazzal és dudvával borította el e helyet, mely puszta volt, mióta emberi kéz nem foglalatoskodott körüle.

S miért ezen elhagyatottság? Azért, mert a birtok -27- tulajdonosa már évek előtt meghalt. Azért, mert özvegye, Starkos Andronika elhagyta a vidéket és elment azon hősies nők közé, kik oly dicső szerepet játszottak a függetlenségi harczban. Azért, mert a fiú eltávozása óta sohasem lépte át az apai ház küszöbét.

Pedig hát Starkos Miklós itt született. Itt tölté el legelső gyermekéveit. Atyja hosszas és becsületes tengerészpálya után e menhelyre vonúlt vissza, távol tartva magát Vitylos lakóitól, kiknek kihágásai irtózattal töltötték el. Különben tanultabb és valamivel jobb módú lévén a kikötő lakosságánál, külön és önálló exisztencziát tudott magának teremteni, neje és gyermeke körében. Így élt elvonultságban, nyugodtan és zavartalanul; mígnem egy nap, haragjának fellobbanásában megkisérlé ellentállni az erőszaknak, és ellenszegüléseért életével lakolt. A török erőszaktól még a félsziget végpontján se lehetett megmenekülni.

Az apa nem volt többé s az anya nem birta megfékezni a fiút; Starkos Miklós megszökött hazulról, kalandozott a tengereken s a tengeri rablók rendelkezésére bocsátotta azon csodálatos tengerész-ösztöneit, melyekkel természeténél fogva birt.

A fiú tíz, az anya hat év óta hagyta el a házat. A vidéken azonban azt beszélték, hogy Andronika koronkint visszatért. Legalább látni vélték őt, noha csak hosszú időközökben és rövid perczekre, a nélkül, hogy Vitylos bármelyik lakosával érintkezett volna.

A mi Starkos Miklóst illeti, ő noha kalandos utazásaiban egyszer vagy kétszer e vidéken is megfordult, soha sem fejezte ki óhajtását, viszontlátni a szerény házacskát a parti szirten. Soha se kérdezősködött felőle, hogy milyen állapotban van. Soha sem ejtett czélzást anyjára s nem tudakolta, visszatér-e néha az elhagyatott lakba. De az iszonyú események közepette, melyek akkoriban -28- Görögországot vérrel borították, talán eljutott hozzá Andronika neve is, melynek vád gyanánt kellett volna lelkiismeretébe hatolni, ha lelkiismerete egyáltalán lett volna.

Pedig Starkos Miklós e napon nem csupán azért vetett horgonyt a vitylosi kikötőben, hogy tíz emberrel szaporítsa hajója legénységét. Egy vágy – több mint vágy – ellenállhatatlan ösztön késztette őt erre, melyről nem birt magának számot adni; érezte annak szükségét, hogy még egyszer, kétségkívül utolszor, viszontlássa az atyai házat; még egyszer tapossa azon földet, melyen legelső lépéseit tette, beszívja a léget, mely be van zárva a négy fal közé, hol legelőször vett lélegzetet s a legelső szókat hebegte. Igen, ezért jött fel a parti szirt meredek ösvényén, s ezért állt ezen órában a kis kert kerítése előtt.

Itt egy pillanatra habozni látszott. Nincs oly megkérgesedett szív, mely össze ne szorulna a múlt bizonyos emlékeivel szemben. Az ember nem azért születik valahol, hogy semmit sem érezzen azon hely előtt, hol az anya keze legelőször ringatta. A lét húrjai nem kophatnak el annyira, hogy egy se rezdüljön meg közülök, ezen emlékek egyikének érintésétől.

Így történt Starkos Miklóssal is, midőn megállt az elhagyatott ház előtt, mely épp oly komor, néma és kihalt volt belül is, mint kívül.

Ezek voltak a legelső szók, melyeket Starkos Miklós kiejtett, de csak suttogva, mintha attól félt volna, hogy meghallhatnák, s hogy szavai valamely tüneményt idézhetnének fel a multból.

Mi sem volt könnyebb, mint a kis kertbe belépni! A széthullott kerítés darabjai a földön hevertek. Még csak a rácsajtót se kellett kinyitni, vagy a reteszét félre tolni. -29-

Starkos Miklós belépett. Megállt a ház előtt, melynek esőverte ablaktáblái félig el voltak rothadva, s csak úgy lógtak a rozsdaette vastartókon.

E pillanatban bagoly huhogása hallatszott és maga a madár felröpült azon bozót közül, mely az ajtóküszöböt eltorlaszolta.

Starkos Miklós még itt is tétovázott. Pedig szilárdul el volt szánva még egyszer megnézni a ház belsejét, a legutolsó szobáig. De lelke mélyén harczot érzett azon lelkiismereti furdalásért, mely feltámadt benne. Nem csak meghatott, de egyszersmind ingerült is volt. Úgy rémlett előtte, mintha az atyai házból egy tiltakozás, egy végső átok hangzanék feléje.

El is határozta, hogy megkerüli a házat, mielőtt bemenne. Sötét éjszaka volt. Senki sem látta őt és ő sem látta önmagát. Fényes nappal talán el se jött volna. Sötét éjjel több bátorságot érzett magában daczolni emlékeivel.

Halk léptekkel lopózott tova, mint egy gonosztevő, a ki meg akarja vizsgálni a ház tájékát, hova be szándékozik törni; végig ment a fal mellett, mely négy sarkán meg volt repedezve, megkerülte a szögleteket, melyeknek eltompult éle eltünt a moha alatt, megtapogatta a megrendült köveket, mintha arról akart volna meggyőződést szerezni, vajjon van-e még élet e házhullában, dobog-e még a szive? A kis kert még homályosabb volt. Az eltünő félhold világossága odáig már el sem is juthatott.

Starkos Miklós lassan kerűlte meg a házat. A komor épület nyugtalanító némaságba volt merülve. Az ember azt hihette volna, kisértetek, vagy hazajáró lelkek látogatják. Végre visszatért a nyugat felé levő homlokzat elé. Aztán az ajtóhoz közeledett, hogy betaszítsa, ha csak a kilincs tartja; vagy kifeszítse, ha a lakat még fogná a zárat. -30-

De ekkor a vér a fejébe tolult. «Vöröset látott,» mint mondani szokták, de lángvöröset. Nem mert bemenni a házba, melyet még egyszer látni akart volna. Úgy rémlett előtte, mintha atyja és anyja most mindjárt megjelennének a küszöbön, kiterjesztett karokkal és megátkoznák őt, a rossz gyermeket, a rossz hazafit, a ki elárulta családját és árulóvá lett hazája ellen!

E perczben az ajtó lassan kinyílt. A küszöbön egy nő jelent meg. A mainoták szokása szerint volt öltözve, keskeny, vörös szegélyű fekete gyapot ruhát, derékon összeszorított sötétszínű zubbonyt viselt és fején barnás fejkötőt, mely körül a görög lobogó szineit mutató kendő volt csavarva.

E nő alakja ritka erélyre vallott. Fekete szemei kissé szilaj élénkséget fejeztek ki, arczszine oly barna volt, mint a tengerpart halásznőié. Magas, egyenes termetén nem látszott meg, hogy már meghaladta a hatvanas éveket.

E nő Starkos Andronika volt. Az anya és a fiú, kik testileg, lelkileg oly régóta szétváltak, most szemtől-szemben álltak egymással. Starkos Miklós nem volt elkészülve e találkozásra… Anyjának megjelenése elrémíté.

Andronika, karját kinyujtván fia felé, megtiltotta neki, hogy házába lépjen s csak e szókat mondá oly hangon, melyek borzasztó értelmet adtak azoknak éppen azért, mert az ő ajkai ejtették ki:

– Starkos Miklós soha se fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!… Soha!

És a fiú ezen itélet alatt meggörnyedve, hátra tántorodott. Az, a ki egykor a szive alatt hordozta, most elűzte őt, mint el szoktak űzni egy árulót. Ekkor egy lépést akart tenni előre… Egy még erélyesebb kézmozdulat, az átok mozdulata megállítá. -31-
-32-

Starkos Miklós visszahökkent. Aztán kirohant a kis kertből, kiért a parti szikla ösvényére és azon végig lesietett, nagy léptekkel, vissza se fordulva; – mintha egy láthatatlan kéz taszítgatta volna a vállánál fogva előre.

Andronika mozdulatlan állt a háza küszöbén és látta őt eltünni a sötétben.

Starkos Miklós tiz percz mulva visszanyerte önuralmát és izgatottságát legkevésbbé sem árulván el, leért a kikötőbe, csónakosai után kiáltott és a csónakjába szállt. A Gozzo által kiválasztott tíz ember már a hajó födélzetén várta.

Starkos Miklós egyetlen szó nélkül felment a Karysta hidjára és egy intéssel parancsot adott a készülődésre. Az előkészületek gyorsan megtörténtek. A horgonyokat felszedték, a vitorlákat kifeszítették. A szellő, mely most a part felől fújt, könnyűvé tette a kikötőből való kivitorlázást.

A Karysta öt percz mulva a kikötőn túl, az öbölben volt; biztosan, csöndesen, s a nélkül, hogy akár a hajó legénysége, akár a vitylosiak közt egyetlen kiáltást lehetett volna hallani.

De alig jutott el a hajó egy tengeri mérföldnyire, midőn a parti szikla tetején lángok lobbantak fel.

Starkos Andronika háza égett le ott porig. Az anya keze gyujtotta a tüzet. Azt akarta, hogy nyoma se maradjon a háznak, melyben a fia született.

A kapitány szemét nem tudta levenni e tűzről, mely ott a mainai földön pusztított. Oda nézett, a míg csak egyetlen láng lobbant fel.

– Starkos Miklós soha sem fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!… Soha! -33-

A történelmet megelőző időkben, midőn a földgömb szilárd kérge a belső neptuni vagy plutói erők működése következtében lassankint átalakult, Görögország létezését egy kataklizmának köszönheté; mely e földrészt a vizek fölszíne fölé lökte fel, míg a szárazföld egy részét, a szigettengerben lesülyesztette és ennek csupán legmagasabb részei maradtak fenn szigetek alakjában. Görögország azon vulkáni vonalon fekszik, mely Cyprustól Toskánáig terjed.

Úgy látszik, hogy a hellének országuk ingatlan talajától nyerték azon physikai és erkölcsi izgatottság ösztönét, mely őket a hősiességben a végletekig képes ragadni. Mindamellett nem kevésbbé igaz, hogy természeti tulajdonságaiknál, rendíthetetlen bátorságuknál, haza- és szabadság-szeretetüknél fogva sikerült független államot teremteniök e tartományokból, melyek annyi század óta görnyedtek az ozmán uralom alatt.

Görögország a legrégibb időkben pelasg volt, vagyis ázsiai néptörzsek lakták; a keresztény korszakot megelőző XVI–XIV-ik században az argonauták, a heraklidák és a trójai háború csaknem mythologiai korszakában hellénné lett; a hellének megjelenésével, kiknek egyik törzsétől, a graioktól nyerte későbbi nevét; valóban görög volt Lykurgostól kezdve, Miltiades, Themistokles, Aristides, Leonidas, Aeschylos, Sophokles, Aristophanes, -35- Herodot, Thucydides, Pythagoras, Sokrates, Plato, Aristoteles, Hippokrates, Phidias, Perikles, Alkibiades, Pelopidas, Epaminondas, Demosthenes idejében; majd macedoniai volt Fülöp és Sándor alatt, végre pedig római tartománynyá lett Achaia név alatt száznegyvenhat évvel Kr. sz. e. és az is maradt négy századon keresztül.

Ezen időtől fogva az ország, melyet egymásután elfoglaltak a visigothok, a vandalok, az ostrogóthok, a bolgárok, a szlávok, a normannok, a szicziliaiak, – a keresztes hadak a tizenharmadik század elején; ez ország, mely a tizenötödik században számos hűbérekre daraboltatott fel s az ó-korban ép úgy mint az újkorban annyi megpróbáltatáson ment keresztül, a törökök kezei közt s a muzulmán uralom alatt, a legalsó fokra sülyedt alá. Azt lehet mondani, hogy közel kétszáz évig teljesen szünetelt Görögország politikai élete. A hatalmat képviselő ottomán hivatalnokok önkénykedése nem ismert határt. A görögök nem voltak annektált, meghódított, sőt még csak legyőzött nép sem; egyszerűen rabszolgák voltak, a pasa pálczája alatt, kinek egyik oldalán állt az imám vagyis a pap, a másikon a dsellah vagyis a hóhér.

De az élet még nem enyészett el végkép e haldokló országból. Ujból vonaglania kellett az elviselhetetlen fájdalomtól. 1766-ban a montenegróiak Epirusban, 1769-ben a mainoták, majd végre az albániai szulioták fellázadtak és kikiáltották függetlenségüket, de 1804-ben az egész lázadási kisérletet végleg elfojtotta Tepelenti Ali, janicsár pasa.

Elérkezett az idő közbelépni, ha az európai hatalmak nem akartak szemtanui lenni Görögország teljes megsemmisülésének. A szegény nemzet önerejére utalva, nem tehetett egyebet, mint meghalni, mialatt megkisérlé függetlenségét visszaszerezni. -36-

Tepelenti Ali 1821-ben maga is fellázadt Mahmud szultán ellen és segítségül hivta a görögöket, kiknek szabadságot igért. A görögök tömegesen fellázadtak. A philhellenek segítségükre siettek Európa minden részéből. Olaszok, lengyelek, németek, de főleg francziák sorakoztak az elnyomók ellen. Guys de Sainte Hélène, Gaillard, Chauvassaigne, Baleste és Jourdain századosok, Fabvier ezredes, Regnaud de Saint Jean d’Angély századparancsnok, Maison tábornok nevei, melyekhez még a következő három angol: lord Cochrane, lord Byron és Hastings ezredes nevét kell csatolnunk, elenyészthetlen emléket hagytak hátra ezen országban, melyért eljöttek harczolni és meghalni.

E nevekre, melyek körül az elnyomottak ügye érdekében véghezvitt hőstettek vontak dicsfényt, Görögország oly nevekkel válaszolt, melyek legmagasabb családait képviselik: a három hydriota: Tombasis, Tsamados, Miaulis, továbbá Kolokotroni, Botzaris Mark, Mavrokordato, Mavromichalis, Kanaris Konstantin, Negris, Ypsilanti Konstantin és Dömötör, Ulysses és annyi más. A felkelés kezdettől fogva élet-halálharczczá fajult; szemet szemért, fogat fogért, a mi mindkét részről a legiszonyubb megtorlásokat idézte elő.

1821-ben fellázadtak a szulioták és mainoták. Patrasban Germanos patriarcha hallatja a legelső harczkiáltást, a kereszttel kezében. Morea, és az egész szigettenger a függetlenségi lobogó alá sorakozik. A tengeren győztes helléneknek sikerűl kezükre keríteni Tripoliczát. A görögök legelső hadi sikereire a törökök azzal felelnek, hogy felkonczolják Konstantinápolyban élő földijeiket. 1822-ben Tepelenti Alit, kinek várát ostromolták, gyáva orgyilkos kéz megöli egy tanácskozás alkalmával, melyre őt Kursid török hadvezér hivta meg. Kevés idő mulva Mavrokordatot -37- és a philhelleneket tönkre teszik Artánál, de a fölkelők csakhamar kiköszörülik e csorbát Missolunghi első ostrománál, melyet Omer Vrione hadserege kénytelen odahagyni, jelentékeny veszteségekkel.

1823-ban a külhatalmak hatályosabban kezdenek közbelépni. Közbenjárásukat felajánlják a szultánnak. A szultán elutasítólag felel és tagadó válaszának az által ad nyomatékot, hogy tíz ezernyi ázsiai csapatot szállít partra Euboeában, s a török hadsereg főparancsnokává hűbéresét, Mehemet Ali egyptomi pasát nevezi ki. Az ezen évi harczokban esett el Botzaris Márk, az a hazafi, a kiről el lehetett mondani, hogy úgy élt mint Aristides és úgy halt meg, mint Leonidas.

1824-ben, mely a függetlenség ügyére nézve a balszerencse korszaka volt, lord Byron január 24-ikén partra szállt Missolunghinál és husvét napján meghalt Lepanto előtt a nélkül, hogy álmát bármely csekély részben megvalósulva láthatta volna. A törökök lemészárolták az ipsariotákat és Kandia városa, Kréta szigetén, megadta magát Mehemed Ali katonáinak. Csupán a tengeren vívott sikerek voltak képesek a görögöket kárpótolni ennyi szerencsétlenségért.

1825-ben Ibrahim pasa, Mehemed Ali fia partra száll Mondonnál Moreában, tizenegyezer emberrel. Kézre keríti Navarint és megveri Kolokotronit Tripoliczánál. Ekkor történt, hogy a hellén kormány két francziára, Fabvierre és Regnaud de Saint Jean d’Angélyre bizta egy rendes csapatokból álló hadtest vezényletét, de Ibrahim feldúlta Messeniát, és a Mainát, mielőtt e csapatok oly karba hozattak, hogy ellenállhassanak neki. A pasa csak azért hagyott fel itteni hadjáratával, mert részt akart venni Missolunghi második ostromában, melylyel Kiutadsi pasa sehogy se -38- tudott boldogulni, noha a szultán azt mondta volt neki: Missolunghit vagy a fejedet!

1826 január 5-én Ibrahim, miután Pyrgost felgyujtotta, Missolunghi alá érkezett. Három napig, január 25-től 28-ig, nyolczezer bombát és golyót lövetett a városra, a nélkül, hogy képes lett volna benyomulni, daczára három rohamnak és daczára annak, hogy csak kétezerötszáz ember harczolt ellene, kiket az éhség máris ugyancsak elcsigázott. De győzedelmeskednie kellett, főleg miután visszaverte Miaulist s csapatát, mely az ostromlottak segítségére jött. Missolunghi ápril 23-án hosszú ostrom után, mely védelmezői közül ezerkilenczszáz ember életébe került, Ibrahim hatalmába jutott. Az ostromlók megöltek férfit, asszonyt, gyermeket, szóval csaknem mindazokat, kik a város kilenczezer lakója közül túlélték az ostromot. Ugyanezen évben a török hadak Kiutadsi vezérlete alatt, miután Phocist és Beotiát feldulták volna, Thebába érkeztek. Julius 10-én átlépték Attika határát, csakhamar ezután megszállták Athént és ostromolni kezdték az Akropolist, melyet ezerötszáz görög védelmezett. E fellegvár segélyére, mely Görögország kulcsa volt, az új kormány Karaiskakist küldé ki, Missolunghi egyik védőjét és Fabvier ezredest rendes katonaságból alakult csapatával. A csata, melyet Chaidarinál vívtak, elveszett, és Kiutadsi folytathatta az Akropolis ostromát. E közben Karaiskakis átkelt a Parnassus hegyszorosain, deczember 9-én megverte a törököket Arachovánál s a csatatéren egy diadalgúlát emeltetett háromszáz levágott török fejből. Az északi Görögország csaknem egészen szabaddá lett.

Szerencsétlenségre, e küzdelmek alatt a szigettenger prédájává vált a leggonoszabb kalózoknak, kik valaha garázdálkodtak a vizeken. Ezek közül a legvérengzőbbek -39- egyike s talán a legvakmerőbb rabló Sacratif volt, kinek már puszta neve is a legnagyobb rémület tárgyát képezte a Levante valamennyi kikötőjében.

Azonban, két hónappal azon időpont előtt, melyen e történet kezdődik, a törökök kénytelenek voltak az éjszaki Görögország némely megerődített váraiba visszavonulni. 1827 február hóban a görögök már visszahódították függetlenségüket az ambraciai öböltől Attika határáig. A török lobogó már csak Missolunghiban, Vonitzában és Naupacteben volt kitüzve. Márczius 31-én az északi és peloponnesusi görögök, lord Cochrane befolyása következtében, felhagyván belső viszályaikkal, elhatározták egybehivni a nemzet képviselőit közös gyülekezetre, Trezenébe és a hatalmat összpontosítani egy idegen ember, egy orosz diplomata, a görög származású és korfui születésü Capo d’Istria kezében.

De Athén a törökök hatalmában volt. Fellegvára megadta magát, junius 5-én. Az éjszaki Görögország ennek következtében kénytelen volt teljesen meghódolni. Igaz, hogy julius 6-dikán Francziaország, Oroszország és Ausztria egy egyezményt irt alá, mely nem vonván ugyan kétségbe a porta suzerénitását, elismerte egy görög nemzet létezését. Ezenkívül az aláíró hatalmak egy titkos záradékban kötelezték magukat egyesülni a szultán ellen, ha ez a békés elintézést el nem fogadná.

Ime, ezek e véres háboru kiválóbb eseményei, melyekről az olvasónak tudomással kell birnia, mert közvetlen összeköttetésben állnak elbeszélésünk folytatásával.

Hátra van még, elmondanunk bizonyos különösebb eseményeket, melyekben közvetlen részük volt e drámai mozgalmasságú történetben szereplő egyéneknek, kiket -40- már ismerünk; valamint azoknak is, kikkel ezután fogunk megismerkedni.

Az előbbiek közül első helyen kell említenünk Andronikát, a hazafias érzelmü Starkos özvegyét.

A haza függetlenségének visszahódítására indított harcz nem csupán hős férfiakat, de hősies asszonyokat is termett, kiknek neve dicsőségesen vegyül e korszak eseményei közé.

Így látjuk feltünni Bobolina nevét, ki egy kis szigeten született a naupliai öböl torkolatánál. Férje 1812-ben fogságba esvén, Konstantinápolyba hurczolva és a szultán parancsára karóba huzzák. – A függetlenségi harcz első riadója hangzik. Bobolina 1821-ben saját költségén felszerel három hajót, és mint Belle H. egy öreg klephta elbeszélése nyomán írja, miután kitüzte volna lobogóját, melyre a spártai nők e régi jeligéje volt irva: «Felül vagy alól»: bebarangolja a partvidéket, Kis-Ázsiáig elfogdosva és felgyujtva a török hajókat egy Tsamados vagy egy Kanaris merészségével; aztán minekutána hajóit nagylelküen odaajándékozta volna az új kormánynak, részt vesz Tripolitza ostromában, Nauplia körül szervezi az ostromzárt, mely tizennégy hónapig tart, és végre megadásra kényszeríti a fellegvárat. E nő, kinek élete egész legenda, a saját fitestvérének gyilkától hal meg, egyszerü családi czivódás következtében.

E bátor hydriota nővel egy sorban kell említenünk egy másik kimagasló alakot. Ugyanazon okok ez esetben is hasonló eredményeket idéztek elő. A szultán parancsára Konstantinápolyban megfojtják az ép oly előkelő származású mint szép Mavrocinis Modéna atyját; Modéna azonnal csatlakozik a felkeléshez, fellázítja Mycene lakóit, hajókat szerel fel, guerilla-csapatokat szervez, melyeket ő maga vezérel, Szelim -41- pasa hadseregének utját állja a Pelion szük szorosaiban és fényes szerepet játszik a háború végeig, folyvást zaklatván a törököket a Phtiotisi hegyek torkolatai között.

Meg kell még említenűnk Kaidost, a ki felrobbantotta Vilia falait és rendíthetlen vitézséggel harczolt szent Veneranda zárdájában; ennek anyját, Moskost, ki férje oldala mellett küzdött és szikladarabok alá temette a törököket; Despot, ki, nehogy a muzulmánok kezébe kerüljön, légberöpítette magát leányaival, menyeivel és unokáival együtt. És a szulióta nőket és azokat, a kik a Salamisban székelő új kormányt védelmezték, segítségére sietvén a hajórajjal, melyet ők maguk vezényeltek; és ama Zacharias Konstancziát, a ki miután jelt adott a felkelésre Lakonia sikjain, ötszáz paraszt élén megrohanta Leondarit, és végre annyi mást, kik nem kimélték nemes vérüket e háboruban, mely alatt látni lehetett, mire képesek a hellének ivadékai.

Így tett Starkos özvegye is. Csupán Andronika név alatt – mert nem akarta többé viselni azt, melyet fia megbecstelenített – belevegyült a mozgalomba, a megtorlás ellenállhatatlan ösztönétől ép úgy mint a függetlenség szeretetétől indíttatva. Mint Bobolina, ő is oly férj özvegye lévén, a kit azért végeztek ki, mert a hazáját védelmezte; habár nem szerelhetett fel a saját költségén hajókat és nem állíthatott fel szabad csapatokat, legalább tettleges részt vett a felkelés nagy drámáiban.

Andronika már 1821-ben csatlakozott azon mainotákhoz, kiket a halálra itélt s az ioniai szigetekre menekült Kolokotroni gyüjtött össze maga körül, midőn ezen évi január 18-án Skardamulánál partra szállt. Jelen volt azon első nyilt csatában, mely Thessalia -42- földén vivatott, midőn Kolokotroni megtámadta Phanari és Karitené lakóit, kik a törökkel egyesültek a Ruphia partjain. Jelen volt azon valtetzioi csatánál is, május 17-én, melyből Mustafa bég hadserege megszaladt. Még inkább kitüntette magát Tripolitza ostrománál, melynél a spartaiak a törököket «gyáva persák»-nak, a törökök pedig a görögöket «Lakonia gyönge nyulai»-nak nevezték. De ez alkalommal a nyulak kerekedtek felül. A Peloponnesus fővárosa, melyet a török hajóhad nem birt felszabadítani az ostrom alól, kénytelen volt október 5-én megadni magát s az egyezmény ellenére szabad rablás, gyilkolás és gyujtogatás dúlt három napig, a mi a városban és a városon kívül minden korú és nemű tíz ezer muzulmán életébe került.

A következő évi márczius 4-én Andronika, ki a Miaulis tengernagy által vezényelt hajón volt, egy tengeri csata alkalmával, öt órai harcz után elmenekülni látta a török hajókat, melyek a zantei kikötőben kerestek menhelyet. De e hajók egyikén megpillantotta fiát, a ki a patrasi öbölön keresztül kalauzolta a török hajórajt!… A szegény nő e napon s e szégyen miatt a harczolók legelső sorai közt kereste a halált… De a halálnak nem kellett.

És Starkos Miklós még messzebb ment a bűn utján. Néhány héttel később Kara-Alihoz csatlakozott, a ki Scio városát bombázta a hasonnevű szigeten. Része volt azon borzasztó mészárlásokban, melyek alatt huszonháromezer keresztyén vérzett el, ide nem értve azon negyvenhétezeret, kiket rabszolgákul adtak el Smyrna piaczain. És azon hajók egyikét, a melyeken a szerencsétleneket az afrikai partokra szállították, az Andronika fia maga vezényelte, – egy görög, a ki eladja a saját testvéreit! -43-
-44-

A következő korszakban, mely alatt a hellenek kénytelenek voltak az egyesült török és egyptomi hadakkal szembeszállni, Andronika egy perczig se szünt meg utánozni azon nőket, kiknek neveit fennebb idéztük.

Szomorú korszak volt ez, főleg Moreára nézve, mely ellen Ibrahim szabadon bocsátá a törököknél is vadabb arabjait. Andronika azon négyezer harczos közé tartozott, kiket Kolokotroni, a peloponnesusi hadcsapatok fővezérévé való kineveztetése után, maga körül összegyüjteni képes volt. De Ibrahim, miután tizenegyezer embert a messenai partokon kiszállított, mindenekelőtt Coront és Patrast igyekezett felszabadítani az ostromzár alól; aztán hatalmába kerítette Navarint, melynek fellegvára hadmozdulatainak alapjául szolgálhatott, míg kikötője biztos menhelyet nyujtott hajóhada számára. Majd Argost gyujtá fel és Tripolitzát foglalta el, a mi lehetővé tette neki a tél beálltáig folytatni rablásait a szomszéd tartományokban. Főleg Messenia szenvedett e pusztítások alatt. Andronika nem egyszer volt kénytelen mainai földön elrejtőzni, nehogy az arabok kezébe jusson. De eszébe se jutott pihenni. Lehet-e nyugodni elnyomatott földön? Az 1825-iki és 1826-iki hadjáratok alatt megint ott találjuk őt a vergai hegyszorosban vivott csatában, mely után Ibrahim Polyaravosba vonult vissza, honnét az északi mainótáknak sikerült őt még hátrább szorítani. Majd 1826 juliusban, a chaidarii csata alatt, Fabvier ezredes rendes katonaságához csatlakozott. Ezen ütközetben sulyosan megsebesült s csak egy fiatal franczia bátorságának köszönheté (a ki a philhellén lobogó alatt harczolt), hogy Kiutadsi kegyetlen katonái elől megmenekült.

Andronika élete több hónapig veszélyben forgott. -45- Erős testalkata megmentette, de az 1826-dik év elmult a nélkül, hogy ereje annyira helyreállt volna, hogy ismét részt vehessen a küzdelemben.

Ily körülmények közt tért vissza 1827 augusztusban a mainai tartományokba. Még egyszer akarta látni vitylosi házát. A sajátszerű véletlen ugyanaz nap vezette haza a fiát is… Az olvasó ismeri Andronika és Starkos Miklós találkozásának eredményét és tudja, hogy az anya átokkal sujtotta fiát az apai ház küszöbén.

És most, miután semmi sem csatolta őt többé szülőföldéhez, Andronika elment, harczolni mindaddig, míg Görögország vissza nem szerzi függetlenségét.

Ez volt a dolgok állása 1827 márczius 10-én, azon pillanatban, midőn Starkos özvegye visszatért a Maina hegyi utain, a Peloponnesosban harczoló görög csapatokhoz, melyek nyomról-nyomra védelmezték területüket Ibrahim katonái ellen. -46-

Mialatt Karysta észak felé vitorlázott, oly rendeltetéssel, mely csupán a kapitánya előtt volt ismeretes, Korfuban oly esemény történt, mely noha magán természetű volt, mégis e történet főszereplőire irányozta a közfigyelmet.

Tudjuk, hogy 1815 óta, az ugyanazon évben kelt szerződés értelmében, az ioniai szigetek Angolország védnöksége alá helyeztettek, miután 1814-ig Francziaország védnöksége alatt álltak volna.1)

Az egész csoportban, mely Cerigot, Zantét, Ithakát, Kephaloniát, Leukadiát, Parost és Korfut foglalja magában, ezen utóbbi sziget legészakibb fekvésű s egyszersmind a legnagyobb is. Ez a hajdani Korcyra. Egy szigetnek, melyen valaha Alcinous király, Jason és Medea vendégszerető házigazdája uralkodott, s mely később a trójai háború után befogadta Ulyssest, bizonyára joga van jelentékeny helyet elfoglalni az ókor történelmében. Korfu régente háboruban állt a frankok, bolgárok, szaraczének és a nápolyiak ellen; a tizenharmadik században Barbarossa elpusztította, a tizennyolczadikban Schuleuburg gróf megoltalmazta s -47-
-48- az első franczia császárság végén Donzelot tábornok megvédelmezte.

Elbeszélésünk idejében székhelye volt egy angol főbiztosnak, mely hivatalt akkoriban Sir Adam Frigyes, az ionai szigetek kormányzója viselte. Tekintettel azon eshetőségekre, melyek a görögök és törökök közt összeütközéseket idézhettek elő, mindig állt rendelkezésére néhány fregatt, melyeknek feladata volt a rendet fenntartani a vizeken. Még jelentékenyebb nagyságú hajókra volt szükség, hogy e czélt elérhessék a szigettengeren, melyen szabadon hajózhattak a görögök, törökök és szabadalomlevéllel ellátott más nemzetbeliek; nem is említvén a kalózokat, kiknek nem volt egyéb hivatásuk, mint kényök-kedvök szerint kirabolni minden nemzetiségü hajót.

Akkoriban feles számu idegeneket lehetett Korfuban találni, főleg azok közül, kiket a függetlenségi harcz különböző fázisai vonzottak ide, három vagy négy év óta. Némelyek Korfuban szálltak hajóra s a felkelő hadsereghez csatlakoztak, mások Korfuban telepedtek meg, ha túlságos fáradalmak a bizonyos ideig tartó pihenést elkerülhetetlenné tették.

Ezen utóbbiak közül egy fiatal francziát kell említenünk, ki a nemes ügyért fellelkesülve, öt év óta tevékeny és dicsőséges részt vett a főbb eseményekben, melyeknek a hellén félsziget szinhelye volt.

D’Albaret Henrik, franczia királyi tengerészhadnagy egyike a rangjabeli legfiatalabb tiszteknek, jelenleg bizonytalan időre szabadságolva lévén, a háború kitörése után mindjárt eljött harczolni a franczia philhellének lobogója alatt. A fiatal tiszt huszonkilencz éves, középtermetű, izmos testalkatú ember, s ennélfogva alkalmas volt a tengerészpálya nagy fáradalmainak elviselésére. Kellemes modora, előkelő magatartása, -49- nyilt tekintete, vonzó arcza és teljes megbizhatósága által, mindjárt a legelső ismerkedésnél, oly rokonszenvet ébresztett maga iránt, melyet a hosszasabb ismeretség csak fokozni volt képes.

D’Albaret Henrik párisi eredetű gazdag családból való volt. Anyját alig ismerte. Atyja körülbelül akkor halt meg, midőn fia elérte nagykorúságát, tehát két vagy három évvel előbb, mintsem ezen utóbbi a tengerészeti iskolából kilépett volna. Szép vagyon birtokába jutván, nem gondolta, hogy ez elégséges ok legyen arra, hogy felhagyjon tengerész pályájával. Sőt ellenkezőleg. Folytatta pályáját – a legszebbek egyikét a világon – és már tengerészhadnagy volt, midőn a görög lobogót kitűzték a török félhold ellen, északi Görögországban és a Peloponnesusban.

D’Albaret Henrik nem tétovázott. Mint annyi más derék fiatal ember, kiket a mozgalom ellenállhatatlanul magával ragadott, ő is azon önkéntesekhez csatlakozott, kiket franczia tisztjeik elvezéreltek Európa keleti határáig. Egyike volt azon legelső philhelléneknek, kik vérüket ontották a függetlenség ügyéért. Már 1822-ben ott volt a híres artai csatában. Mavrokordato dicső legyőzöttei közt; – és a győzők között Missolunghi első ostrománál. A következő évben is jelen volt azon ütközetben, melyben Botzaris Márk elesett, 1824-ben nem jelentéktelen részt vett azon tengeri csatákban, melyek a görögöket megbosszulták Mehemed Ali győzelmeiért. 1824-ben, a tripolitzai vereség után, a Fabvier ezredes főparancsnoksága alatt működő rendes katonaság egy részét vezényelte. 1826-ban Chaidarinál verekedett, hol megmentette Starkos Andronika életét, kinek testét már-már Kiutadsi lovai taposták. E borzasztó ütközetben a philhellének pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek. -50-

Azonban D’Albaret Henrik nem akarta elhagyni hadvezérét és rövid idő mulva újra hozzácsatlakozott Metheneben.

Ezen időtájt az athéni Akropolist Guras őrnagy védelmezte ezerötszáz emberével. E fellegvárba menekült ötszáz nő és gyermek, kik már nem bírtak elfutni, midőn a város a törökök hatalmába került. Guras el volt látva élelmiszerekkel egy évre, volt tizennégy ágyúja és három mozsara, de a lőszerekből csak jelentéktelen készlettel bírt.

Ekkor Fabvier elhatározta lőszerrel ellátni az Akropolist. E merész terv véghezviteléhez elszánt emberekre volt szüksége. Felhivására ötszázharmincz ember jelentkezett, köztük negyven philhellén s e negyven közt legelsőnek D’Albaret Henrik. E merész harczosok mindegyike ellátta magát egy tarisznyára való lőporral, aztán Methenében hajóra kelt a csapat, Fabvier parancsnoksága alatt.

Deczember 13-án partraszállnak, csaknem az Akropolis tövében. A felhők mögül előbukkanó hold sugarai elárulják a vakmerő kisérletet. A törökök erősen kezdenek rájuk tüzelni. Fabvier elkiáltja magát: «Előre!» Mindegyik önkéntes a nélkül, hogy eldobná lőporos tarisznyáját, mely őt minden perczben a légbe röpítheti, átmegy a sánczárkon és bejut a fellegvárba, melynek kapui nyitva vannak. Az ostromlottak diadalmasan visszaverik a törököket. De Fabvier megsebesül, hadsegéde elesik, D’Albaret Henrik is egy golyótál találva, lerogy. A rendes katonaság, valamint vezérei is, most be vannak zárva a fellegvárban, azokkal együtt, kiknek ily vitézül siettek segítségükre s kik őket nem akarták többé kibocsátani.

Itt a fiatal tiszt, ki nagyon sokat szenvedett szerencsére nem veszélyes sebében, kénytelen volt megosztani -51-
-52- az ostromlottak nyomorát, kiknek minden tápláléka szűk adagokban kimért árpakására szorítkozott. Hat hónap mult el, mielőtt visszanyerte volna szabadságát azon kapituláczió által, melyet Kiutadsi elfogadott. Fabvier, önkénteseivel s az ostromlottakkal együtt, csak 1827 junius 5-én hagyhatta el az athéni fellegvárt és szállhatott azon hajókra, melyek az egész csapatot Salamisba vitték.

D’Albaret Henrik, ki még nagyon gyöngének érezte magát, nem akart megállni e városban, hanem tovább hajózott Korfuig. Itt pihente ki fáradalmait két hónap óta, várván az órát, melyben ismét elfoglalhatja helyét a harczosok legelső soraiban; midőn a véletlen egy új mozgató elemet támasztott életében, mely eddig az egyszerű katona élete volt.

Korfuban, a Strada Reale végén, egy jelentéktelen külsejű, félig görög, félig olasz modorban épült régi ház állt. E házban egy ember lakott, a ki ritkán mutatta magát, de a kiről sokat beszéltek: Elizundo bankár. Az ember nem tudta volna elhatározni, hatvan éves-e, vagy hetven. Húsz év óta lakott e komor házban, melyből ritkán lépett ki az utczára. De ha ritkán ment el hazulról, annál több mindenféle nemzet- és rangbeli kliens kereste fel őt otthonában. Bizonyára jelentékeny üzleteket kötöttek e bankházban, melynek becsületessége minden kétségen felül állt. Különben Elizundot rendkívül gazdagnak tartották. Az ioniai szigeteken, sőt dalmát kartársai közt, Zárában és Raguzában sem volt hitel, mely az övével versenyezhetett volna. Általa elfogadott váltó aranyat ért. Igaz, hogy bizalmát nem egykönnyen ajándékozta oda. Sőt nagyon óvatosnak látszott üzleteiben. Legkitünőbb ajánlatokat, teljes biztosítékot követelt; de pénztára kimeríthetetlennek látszott. Megjegyzendő, -53- hogy Elizundo csaknem mindent személyesen végzett és csupán a jelentéktelen írásbeli munkák teljesítésére tartott egy embert házánál, kiről alább lesz szó. Ő maga volt a saját pénztárnoka és könyvvivője. Egyetlen váltót se bocsátott ki, egyetlen levelet se küldött el, melyet ne írt volna sajátkezűleg.

Nem is ült le soha külső hivatalnok vagy segéd az ő íróasztala mellé; a mi nem kevéssé járult üzletének titokban tartásához.

Milyen származású volt ez a bankár? Illirnek vagy dalmátnak mondták, de e tekintetben senki se tudott semmi bizonyosat. Néma volt multja felől, néma volt jelene felől és nem érintkezett a korfui társasággal. Midőn a szigetcsoport Francziaország védnöksége alá került, életmódja már ugyanaz volt, a mi később is maradt, midőn angol kormányzó gyakorolta a hatóságot az ioniai szigetek felett. Kétségkívül nem kell szószerint venni, a mit vagyonáról beszéltek, melyet a közbeszéd százmilliók szerint számított; de nagyon gazdagnak kellett lennie, noha életmódja nem különbözött oly emberekétől, kik szerény igényekkel és ízléssel bírnak.

Elizundo özvegy volt már akkor is, midőn hétéves kis leányával Korfuban megtelepedett. Most e kis leány, kinek neve Hadsine volt, elérte huszonkét éves életkorát s atyja házában egészen a háztartás gondjainak szentelte magát.

Elizundo Hadsinét mindenütt rendkívül szépnek tartották volna, daczára kissé szomorú arcza komoly kifejezésének; szép volt ő még e keleti országban is, a hol a nők szépsége általában elvitázhatlan. Hogyne lett volna arcza komoly e házban, melyben fiatal korát tölté, gondos anya s egyetlen játszótárs nélkül, a kivel serdülő korában legelső bizalmas gondolatait -54- közölhette volna? Elizundo Hadsine termete középmagasságú, de elegáns volt. Anyai ágon görög származásu lévén, emlékeztetett azon lakoniai szép fiatal nők tipusára, kik báj tekintetében felülmúlják az összes többi peloponnesusi nőket.

Az atya és leánya közt nem uralkodott és nem uralkodhatott benső meghittség. A bankár egyedül élt, hallgatag, tartózkodó ember volt, – egyike azoknak, a kik leggyakrabban félrefordítják a fejöket és eltakarják szemeiket, mintha a világosság fájna nekik. A magánéletben ép úgy, mint a közéletben, kerülte a közlékenységet és sohase volt bizalmas, még bankházának legrégibb kliensei iránt se. Hogyan talált volna Elizundo Hadsine örömet ezen elzárkózott életmódban, holott a ház négy fala közt még az atyai szívet is alig találhatta fel?

Szerencséjére volt közelében egy jó, hű, szerető lény, a ki csak fiatal úrnőjéért élt, az ő szomorúsága felett szomorkodott s kinek arcza kiderült, ha őt mosolyogni látta. Egész élete mintegy össze volt forrva Hadsine életével. E leírás után azt hihetné az ember, hogy egy jó és hű ebről van szó, egyikéről azoknak, kiket Michelet «az emberiségre való aspiransoknak» és Lamartine «alázatos barátainknak» nevez. Nem! csupán ember volt, noha megérdemelte volna, hogy kutya legyen. Látta születni Hadsinét, azóta soha se távozott mellőle, csecsemő korában ringatta, fiatal leány korában szolgálta.

Xaris volt a neve. Hadsine anyjának tejtestvére volt s ezen utóbbit akkor sem hagyta el, midőn nőül ment a korfui bankárhoz. Több mint húsz év óta élt tehát a háznál, közönséges cselédnél magasabb állást foglalt el, sőt segítségére is volt Elizundonak, ha némely iratokat kellett lemásolni. -55-

Xaris, mint általában a lakoniai tipusok, magas termetű, széles vállú, rendkívüli izmos, szép testalkatú és szemű ember volt; hosszúkás, hajlott orra alatt gyönyörű fekete bajusz ágazott kétfelé. Fején sötét színű gyapotföveget viselt és derekán festői fustanellát.

Xaris mindenkor elkisérte Hadsinét, valahányszor az ifjú leány elment hazulról, akár bevásárlásokat tenni a háztartás számára, akár a szent Spiridion tiszteletére emelt katholikus templomba, akár pedig kissé élvezni az üde tengeri levegőt, mely nem igen hatolt el a Strada Realeban épült házig. Sok korfui fiatal ember láthatta így őket együtt a sétányon, sőt a Kastrades külváros utczáiban is, mely a hasonnevű kis öböl partján terül el. Nem egynek lett volna kedve közülök eljuthatni Hadsine atyjához. Kit ne vonzott volna az ifjú leány szépsége és talán az Elizundo-ház sok milliója is? De Hadsine tagadólag felelt minden ilynemű ajánlatra; a bankár pedig sohasem igyekezett rábírni, hogy e határozatát megváltoztassa. Pedig a hű Xaris, azért, hogy fiatal úrnője boldog legyen e világon, odaadta volna egész osztályrészét azon boldogságból, melyre határtalan hűségénél fogva jogos igényt tarthatott a túlvilágon.

Ilyen volt e komor, szomorú ház, mely mintegy elszigetelve állt a régi Korcyra fővárosának egyik zugában; ilyen volt a háznép, mely közé az élet véletlene bevezette D’Albaret Henriket.

Kezdetben üzleti viszony jött létre a bankár és a franczia tiszt között. Midőn az utóbbi Párist elhagyta, jelentékeny összegű váltókat vitt magával, melyek az Elizundo-ház által voltak leszámítolandók. Korfuba jött felvenni a pénzt, később is Korfuból kapta mindazon összegeket, melyekre szüksége volt a philhellén hadjáratok -56- alatt. E közben többször visszatért a szigetre s így ismerkedett meg Elizundo Hadsinével. Az ifjú leány szépsége elbűvölte. Emléke elkisérte őt Morea és Attika csatatereire.

Az Akropolis meghódítása után D’Albaret Henrik nem tehetett okosabbat, mint Korfuba visszatérni. Sebeiből még nem épült ki teljesen. Az ostrom rendkívüli fáradalmai megrontották egészségét. Itt, noha a város másik végén lakott, mégis naponkint néhány órára oly vendégszeretetet talált a bankár házánál, milyennel eddig semmiféle idegen nem dicsekedhetett. Körülbelül három hónap óta élt így D’Albaret Henrik. Elizundonál tett látogatásai, melyek kezdetben tisztán üzleti látogatások voltak, lassankint mindennap megismétlődtek s az önérdeknek is része volt bennök. Hadsine nagyon tetszett a fiatal tisztnek. Hogyne vette volna ezt észre a fiatal leány, mikor látta, hogy oly gyöngéd figyelemmel viseltetik iránta s annyira el van ragadtatva, ha őt látja és beszélni hallja? Hadsine a maga részéről szintén részesíté a mindennapos vendéget mindazon ápolásban, melyet nagyon gyönge egészsége igényelt. D’Albaret Henrik csakis nagyon jól érezhette magát ily életrend mellett.

Xaris sem igyekezett titkolni azon rokonszenvet, melyet D’Albaret Henrik őszinte, szeretetreméltó jelleme ébresztett benne, s mindinkább ragaszkodott hozzá.

– Igazad van, Hadsine, – mondá gyakran az ifjú leánynak – Görögország a te hazád is, ép úgy, mint az enyém és nem szabad felednünk, hogy e fiatal tiszt azért szenved, mert a mi hazánkért harczolt.

– No hát, hadd szeressen! – felelé Xaris. – Atyád öregszik, Hadsine. Én se fogok örökké élni!… Hol találhatnál a világon biztosabb védelmezőt D’Albaret Henriknél!

Hadsine nem felelt. Meg kellett volna vallania, hogy nemcsak szerettetik, de viszontszeret is. A természetes tartózkodás nem engedte, hogy ez érzelmet bevallja. Még Xarisnak se.

Így álltak a dolgok. S a dolgok ilyetén állása nem volt titok a korfui társaság előtt. Mielőtt még hivatalosan szó lett volna róla, máris úgy beszéltek D’Albaret Henrik és Elizundo Hadsine házasságáról, mint elhatározott dologról.

Meg kell jegyeznünk, hogy a bankár nem látszott bánni az ifjú tiszt sürgölődését leánya körül. Helyesen mondta Xaris, hogy öregedni érzi magát, még pedig gyorsan. Bármennyire kiszáradt is a szíve, mégis félnie kellett attól, hogy Hadsine magára hagyatva fog maradni; noha tudta, hogy mihez tartsa magát azon vagyont illetőleg, melyet utána örökölni fog. Különben a pénzkérdés sohasem érdekelte D’Albaret Henriket. Egy perczig se törődött azzal, vajjon a bankár leánya gazdag lesz-e, vagy sem. A szerelem, melyet az ifjú leány iránt érzett, nem köznapi érdekből, hanem sokkal nemesebb érzelmekből fakadt. Ép annyira szerette jóságáért, mint szépségéért. Végtelen rokonszenvet ébresztett benne Hadsine helyzete a szomorú házi körben. Szerette őt nemes gondolkozásáért, magasztos eszméiért és azon erélyességéért, melyre képesnek hitte, ha valaha azon helyzetbe jutna, hogy azt be kelljen bizonyítania.

És ez nagyon érthetővé lett, midőn Hadsine az elnyomott Görögországról és azon emberfeletti erőfeszítésekről beszélt, melyekkel földijei hazájukat felszabadítani -59- igyekeztek. E téren a fiatal pár csakis a legnagyobb egyetértésben találkozhatott egymással.

Mennyi édes órát töltöttek el, e dolgokról beszélgetve a szép görög nyelven, melyet D’Albaret Henrik most már ugy bírt, mint a saját anyanyelvét. Mennyire osztoztak a közös örömben, valahányszor egy tengeri győzelem kárpótlást nyujtott azon balszerencsékért, melyeknek Morea és Attika voltak szinhelyei. D’Albaret Henriknek apróra el kellett beszélnie mindazon csatákat, melyekben részt vett; elő kellett sorolnia azon honfiak és külföldiek neveit, kik magukat e véres harczokban kitüntették s azon nőkét is, kiket Hadsine, ha szabadságában áll, utánozni szeretett volna. – Bobolina, Modena, Zacharias, Kaidos nevét és a bátorszívű Andronikáét, kinek életét a fiatal tiszt a chaidarii vérfürdőből megmentette.

Sőt egy napon, midőn D’Albaret Henrik e nő nevét kiejté, Elizundo, ki a társalgást hallgatta, oly mozdulatot tett, mely magára vonta leánya figyelmét.

Aztán az ifjú tiszthez fordult és oly hangon, mely közönyösnek akart látszani, így szólt:

– Nem tudom – felelé D’Albaret Henrik. – Úgy hiszem, hogy a chaidarii csata után visszatért szülőföldére a mainai tartományokba. De biztos vagyok felőle, hogy előbb-utóbb ismét látni fogom őt Görögország csataterein…

Miért tudakozódott Elizundo Andronika felől? Senki -60- se kérdezte meg tőle. Kétségkívül kitérőleg válaszolt volna. De leánya, ki a bankár összeköttetéseit nem igen ismerte, mégis tünődött felette. Létezhetett valamely összeköttetés atyja és Andronika közt, kit ő annyira bámult?

Egyébként Elizundo feltétlenül tartózkodó volt, a függetlenségi harczot illetőleg. Melyik félnek óhajtotta a győzelmet, az elnyomóknak-e, vagy az elnyomottaknak? nehéz lett volna megmondani, – ha ugyan általában azon emberek közé tartozott, kik valakinek jót kivánnak. Annyi bizonyos, hogy a postával legalább is ugyanannyi levele érkezett Törökországból, mint Görögországból.

De ismételjük, noha az ifjú tiszt a hellének ügyének szentelte életét, Elizundo nem kevésbé szivesen fogadta őt házánál.

Azonban D’Albaret Henrik nem maradhatott tovább Korfuban. Fáradalmait kipihenvén, el volt határozva mindvégig teljesíteni azt, a mit kötelességének tartott. Gyakran beszélt erről a fiatal leánynyal.

– Valóban, ez kötelessége – felelé Hadsine. – Bármily fájdalmat okozzon is nekem az ön távozása, Henrik, értem, hogy vissza kell térnie bajtársaihoz. Igen; harczolni kell Görögországért mindaddig, míg vissza nem nyerte szabadságát!

– Elutazom, Hadsine, elutazom – mondá egy nap D’Albaret Henrik. – De ha magammal vihetném azon tudatot, hogy ön ép úgy szeret engem, mint én szeretem önt…

– Henrik, semmi okom sincs eltitkolni azon érzelmeket, a melyeket bennem ébresztett – viszonzá Hadsine. Nem vagyok többé gyermek és a kellő komolysággal tekintek a jövő elé. Bizom önben, – folytatá kezét nyujtván neki – bizzék ön is bennem! -61- A milyennek itt hagy távozáskor, olyannak fog találni visszatérte után.

D’Albaret Henrik megszorítá a kezet, melyet Hadsine nyujtott neki érzelmei zálogául.

– Köszönöm lelkem mélyéből – felelé. – Igen, mi egymáséi vagyunk már most is! S habár ez még fájdalmasabbá teszi elválásunkat, mégis azon meggyőződést vihetem magammal, hogy ön viszontszeret. De elutazásom előtt beszélni akarok atyjával, Hadsine!… Biztos akarok lenni a felől, hogy helyesli szerelmünket és hogy nem fog elénk akadályokat gördíteni…

– Igen helyesen, Henrik, felelé az ifjú leány. Birja az ő igéretét is, mint az enyimet.

D’Albaret Henrik nem halaszthatta soká e lépést, mert el volt határozva visszatérni Fabvier ezredes hadtestéhez.

A dolgok mind rosszabbra fordultak a függetlenség ügyére nézve. A londoni egyezmény semmiféle kedvező eredményt sem idézett elő s az ember jogosan kérdezhette magától, vajjon a hatalmak nem fognak-e a szultánnal szemben pusztán félhivatalos, tehát teljesen platonikus észrevételekre és figyelmeztetésekre szorítkozni?

Ezenkivül a törökök, győzelmeik következtében elbizakodván, nem igen látszottak hajlandónak bármily csekélységet is engedni követeléseikből. Noha akkoriban egy angol és egy franczia hajóraj, amaz Codrington admirál, emez pedig De Rigny admirál parancsnoksága alatt czirkált az égei tenger vizeiben, s noha a görök kormány Eginát választotta székhelyül, hogy ott nagyobb biztonságban vezethesse az ügyeket; a törökök mégis valóban aggasztó makacsságot tanusítottak.

E makacsság azonban érthető volt mindazok előtt, -62- a kik látták azon kilenczvenkét török, egyiptomi és tuniszi hajóból álló hajóhadat, mely szeptember 7-én ott horgonyzott a navarini tágas kikötőben. E hajóhad azon óriási mennyiségű készleteket szállította, melyekre Ibrahimnak szüksége volt a hydrióták ellen indítandó újabb expedicziójában.

D’Albaret Henrik úgy határozta, hogy Hydránál fog csatlakozni az önkéntesek csapatához. E sziget, mely Argolis végpontjánál fekszik, a leggazdagabbak egyike az egész szigettengerben. Miután annyi vérét és annyi pénzét áldozta fel a hellének ügyéért, melyet a törökök által rettegett merész tengerészei, Tombasis, Miaulis, Tsamados védelmeztek, most Hydra szigetét a legiszonyubb megtorlás fenyegette.

D’Albaret Henrik tehát nem késlekedhetett Korfut elhagyni, ha Ibrahim katonáinál előbb akart Hydra szigetére érni. Elutazása október 21-re volt végleg kitűzve.

Az ifjú tiszt, mint előre elhatározták, nehány nappal előbb fölkereste Elizundot és megkérte tőle leánya kezét. Nem titkolta előtte, hogy Hadsine boldog volna, ha atyja kedvezőleg válaszolna. Egyébiránt most nem is lehet egyébről szó, mint az atyai beleegyezés elnyeréséről. A menyegzőt csak D’Albaret Henrik visszatérése után fognák megülni. Remélte, hogy távolléte nem tarthat soká.

A bankár ismerte az ifjú tiszt helyzetét, ismerte vagyoni körülményeit és azon közbecsülést, melyben családja Francziaországban részesült. E tekintetben tehát nem volt szükség magyarázatokra. A mi a bankárt illeti, becsületessége minden kétségen felül állt, soha a legcsekélyebb rossz hír se keringett háza felől. A saját vagyoni állapotáról hallgatott, miután D’Albaret Henrik ezt egy szóval sem említé. A mi pedig a -63- házassági ajánlatot illeti, Elizundo kijelentette, hogy azt örömmel fogadja. E házasság őt csak boldoggá teheti, minthogy leányának boldogságát biztosítja.

Mindez igen hidegen volt mondva, de a fődolog az volt, hogy elmondatott. D’Albaret Henrik most már birta Elizundo szavát és a bankár cserébe leányától forró köszönetet kapott, melyet szokott tartózkodásával fogadott.

Úgy látszott tehát, mintha minden a legszebb rendben volna, a fiatal pár nagy örömére és hozzátehetjük, Xaris legnagyobb megelégedésére. Ez a derék ember úgy sírt mint egy gyermek és szivesen a keblére szorította volna a fiatal tisztet.

D’Albaret Henrik most már csak kevés időt tölthetett Elizondo Hadsine oldala mellett. El volt határozva, hogy egy levantei briggen fog elutazni és e brigg október 21-én volt elindulandó Korfuból Hydra felé.

Az olvasó könnyen kitalálhatja, a nélkül, hogy részletesen elbeszélnők, hogyan teltek el az utazást megelőző napok a bankár házánál. D’Albaret Henrik és Elizundo Hadsine egy órára sem hagyták el egymást. Hosszasan beszélgettek az alacsony mennyezetü szobában, mely a szomorú ház földszinti részében létezett. Nemes érzelmeik e beszélgetéseknek bizonyos átható varázst kölcsönöztek, mely azoknak kissé komoly hangulatát némileg enyhíté. A jelen, úgyszólván, kisiklott kezeik közül, de biztak benne, hogy övék a jövő. A jelennek akartak tehát hideg vérrel a szemébe nézni. Mindketten fontolóra vették annak kedvező és hátrányos esélyeit, de csüggedés és gyöngeség nélkül. S mialatt róla beszéltek, nem szüntek meg lelkesülni azon ügyért, melyért D’Albaret Henrik ismét koczkára teendi életét. -64-

Október 20-án este ismét e dologról beszélgettek, de talán kissé fokozottabb meghatottsággal. Az ifjú tiszt másnap volt útnak indulandó.

Xaris hirtelen belépett a szobába. Nem birt beszélni. Lihegett. Futva érkezett haza – még pedig mily sebesen! Izmos lábai néhány percz alatt elhozták, az egész városon keresztül, a fellegvártól a Strada Reale végeig.

– Nos, mit akarsz? Mi bajod Xaris? Miért vagy úgy felindulva? kérdé Hadsine.

– Szóljon, szóljon Xaris! mondá D’Albaret Henrik, nem tudván, örüljön-e vagy aggódjék.

– Nem birok, nem birok! ismétlé Xaris, kit a felindulás csaknem megfojtott.

– Valamely harczi hir érkezett? – kérdé a fiatal leány megfogva a hű ember kezét.

Így értesült D’Albaret Henrik és Hadsine az október 20-iki tengeri ütközetről.

Xaris zajos megérkezésének hallatára Elizundo bankár is belépett a szobába. Midőn megtudta, miről van szó, ajkait önkénytelenül összeszorítá és homlokát összeránczolta; de nem árult el se megelégedést, se boszuságot, míg ellenben a fiatal pár legkevésbbé se fékezte örömét.

A navarini ütközet hire csakugyan eljutott Korfuba. Alig terjedt el a városban, midőn már a részleteket is megtudták, melyeknek hirét az albán partok hosszában létezett légi távirók hozták meg. -65-
-66-

Az angol és franczia hajórajok, melyekhez az orosz hajóraj is csatlakozott, összesen huszonhét hajóval és százhetvenhat ágyuval megtámadták a török hajóhadat, miután erőszakkal behatoltak volna a navarini kikötőbe. A törökök tönkre verettek, daczára annak, hogy hajóhaduk mindenféle nagyságu hadihajóinak száma hetvenre rugott és ezer kilenczszáz kilenczvennégy ágyuval volt felszerelve. Több hajójuk elmerült vagy a légbe röpült nagyszámú tisztekkel és legénységgel együtt. Ibrahim ennélfogva nem remélhetett többé segítséget a szultán haditengerészetéből a Hydra elleni hadjáratában.

Ez nagy fontosságú tény volt, mely Görögország ügyére nézve egy új időszak kiindulási pontját képezte. Noha a három hatalmasság el volt határozva e győzelmet fel nem használni a porta letiprására, mégis bizonyosnak látszott, hogy egyetértésüknek sikerülni fog felszabadítani a hellének országát a török uralom alól; valamint bizonyosnak látszott az is, hogy az új királyság autonomiája előbb-utóbb bevégzett ténynyé lesz.

Így gondolkoztak Elizundo bankár házában is. Hadsine, D’Albaret Henrik és Xaris tapsoltak örömükben, mely visszhangra talált az egész városban. A navarini ágyúk függetlenséget biztosítottak Görögország fiainak.

Mindenekelőtt az ifjú tiszt terveit változtatta meg teljesen a szövetséges hatalmak e győzelme, vagyis – mert e kifejezés helyesebb – a török hajóhad e veresége, melynek következtében Ibrahim kénytelen lett lemondani a Hydra ellen tervezett hadjáratról. Nem is volt erről többé szó.

Innét a változás, moly D’Albaret Henriknek október 20-ika előtt elhatározott szándékában beállt. Többé nem volt szükséges a hydrioták segítségére siető önkéntesekhez -67- csatlakoznia. Elhatározta tehát, hogy Korfuban fogja bevárni azon eseményeket, melyek a navarini ütközet természetes következményei lesznek.

Bármint legyen is, Görögország sorsa többé nem lehetett kétséges. Európa nem fogja megengedni, hogy újból letiportassék. Nem sok idő mulhatik el addig, midőn az egész hellén félszigeten a függetlenség zászlója fogja felváltani a félholdat. Ibrahim, ki máris csak a Peloponnesus központi vidékeinek és tengerparti városainak megszállására szorítkozhatott, végre kénytelen lesz ezeket is feladni.

Ily körülmények közt, a félsziget melyik pontja felé indulhatott volna el D’Albaret Henrik? Igaz, hogy Fabvier tábornok elhagyni készült Mitylenét és meg akarta támadni a törököket Scio szigetén; de a szükséges előkészületek még nem voltak befejezve és nem is lehettek befejezve egyhamar. A rögtöni elutazás tehát merőben fölösleges lett volna.

Így itélte meg az ifjú tiszt a helyzetet. S így itélte meg azt Hadsine is, vele együtt. Nem volt tehát ok, elhalasztani a házasságot. Egyébiránt Elizundo se tett semmi ellenvetést az ellen, hogy a menyegző haladék nélkül megtartassék. Ehhez képest a határidőt ki is tűzték, tíz napi időközzel, vagyis október végére. Nem szükséges hosszasan részleteznünk azon érzelmeket, melyeket az egybekelés közeledése keltett az ifjú jegyesek szivében. Nem kellett többé félni az elutazástól a háborúba, mely D’Albaret Henrik életébe kerülhetett. Nem kellett többé irtózni a fájdalmas várakozástól, mely alatt Hadsine a napokat és az órákat számlálhatta volna. Xaris volt legboldogabb ember az egész házban – ha lehetséges. Öröme még akkor se lehetett volna zajosabb, ha a saját házassága forgott volna szóban. Még magán a bankáron is észrevehető volt -68- a megelégedés, daczára szokott hidegségének. Hiszen leányának a boldogsága volt biztosítva.

Megállapodtak abban, hogy a dolog egészen egyszerűen menjen véghez és szükségtelennek látszott az egész várost meghivni a szertartásra. Se Hadsine, se D’Albaret Henrik nem tartozott azok közé, kik annyi tanu előtt szeretik fitogtatni boldogságukat. De mégis volt szükségük bizonyos előkészületekre, melyekkel egész csöndben és minden feltünés nélkül foglalatoskodtak. Október 23-ika volt. Már csak két napig kellett várni a menyegzőre. Úgy látszott, mintha nem lehetett volna ezentúl semmiféle akadálytól, semmiféle halasztástól félni. És mégis történt egy tény, mely – ha tudomásukra jut – nagyon nyugtalanította volna D’Albaret Henriket és Hadsinet.

E napon Elizundo a reggeli póstával érkezett küldemények közt egy levelet talált, mely váratlan csapásként hatott rá. Összegyűrte a levelet, széttépte, sőt el is égette, – a mi nagy felindulást árult el oly embernél, a ki annyira tudott magán uralkodni, mint a bankár.

– Miért nem érkezett e levél nyolcz nappal később! Átkozott legyen, a ki irta! -69-

Miután a Karysta Vitylost elhagyta, egész éjjel délnyugat felé tartott, s rézsut átszelte a koroni öböl vizeit. Starkos Miklós lement kabinjába és nem mutatta magát reggelig. A szél kedvező volt, – egyike azon friss délkeleti szeleknek, melyek e vidéken átalában uralkodni szoktak a nyár végén és a tavasz elején, a napéjegyenek idejében, midőn a Közép-tenger gőzei esővé változnak át.

Reggelre meg volt kerülve a Gallo hegyfok Messenia végpontján és a meredek gerinczü Taygetos legutolsó ormai is csakhamar eltüntek a naptól megaranyozott ködpárában.

Midőn a hegyfok beszögellő csúcsán túl voltak, Starkos Miklós megjelent a fedélzeten. Legelőször is kelet felé vetett egy pillantást.

A Maina partjai nem voltak többé láthatók, ezen az oldalon most már a Hagios Dimitrios hegy hatalmas előhegyei emelkedtek, kissé hátrább a hegyfoknál.

A kapitány egy pillanatra kinyujtotta karját szülőföldje felé. Vajjon fenyegetés akart-e ez lenni? avagy utolsó istenhozzád a hazai földnek? ki tudta volna megmondani? De Starkos Miklós szemének pillantásában bizonynyal semmi jó se volt e perczben.

A kifeszített vitorlák alatt sebesen tovaröpülő hajó -70- jobbfelé kanyarodott és északnyugati irányban folytatá utját. De miután a szél a szárazföld felől fújt, a tenger mindenkép alkalmas volt a gyors hajózásra.

A Karysta balra hagyta az Oenusses, Kabrera, Sapienza és Venetico szigeteket, aztán Sapienza és a szárazföld közt egyenes irányban átment a szoroson, melyből Modon átellenében jött ki.

Ekkor tárult fel előtte a messeniai partvidék, határozottan vulkanikus jellegű hegyeinek csodaszép panorámájával. Messenia később, a királyság végleges szervezése után, egyikévé lett azon tizenhárom kerületnek, melyekből az újkori Görögország áll, ide értve az ioniai szigeteket is. De e korszakban még nem volt egyéb, mint egyike a küzdelmek számos szinhelyeinek, mely a hadiszerencse esélyei szerint majd Ibrahim, majd a görögök kezébe került; valamint hajdanában is szinhelye volt azon három messeniai háborúnak, melyeket a spártaiak ellen viseltek, s melyeket Aristomenes és Epaminondas neve tett dicsőségesekké.

Miután Starkos Miklós az iránytűvel összeegyeztette a hajó útjának irányát, a láthatáron szétnézett, hogy meggyőződjék az időjárás állapotáról, aztán szótlanul leült a hajó hátulsó részén.

E közben a hajó előrészén a Karysta legénysége és azon tíz ember, kik tegnap este szálltak hajóra Vitylosban, különféle megjegyzéseket váltott egymással. Mindössze huszan lehettek a hajósok, egy egyszerű altiszt parancsnoksága alatt, ki a kapitány rendeleteit közvetítette. A másodparancsnok nem volt e perczben a hajón.

Elmondjuk, miket beszéltek a hajó mostani rendeltetéséről és azon irányról, melyben Görögország nyugati partjai hosszában felfelé haladt. Nem kell megjegyeznünk, hogy a kérdéseket az ujonczok intézték, a feleleteket pedig a legénység veteránjai adták. -71-

– A lehető legritkábban; de mikor beszél, jól beszél, és épen csak annyi időt enged, hogy az ember nyomban engedelmeskedhessék.

– Az ördögbe! akkor hát vaktába szegődtünk be! de ez utóvégre is mindegy.

– Igen, és elhihetitek, hogy a hová a kapitány visz, épenséggel oda kell mennünk.

– De azzal a két kis ágyúval, mely a Karysta előrészén van, bizonyára nem veheti üldözőbe a szigettenger kereskedelmi hajóit.

– Nem is arra való a Karysta. Starkos kapitánynak vannak más jól felszerelt és jól felfegyverzett hajói e czélra. A Karysta csak olyan kéjkirándulásokra való yacht! Láthatod, milyen szerény a külseje, melylyel tökéletesen el tudja bolondítani a franczia, angol, görög és török czirkálókat.

– Az osztályrész a zsákmányból azokat illeti, a kik zsákmányt ejtenek, és ti azok közé fogtok tartozni, mihelyt a Karysta befejezte kirándulását. Nyugodtak lehettek, nem fogtok vesztegelni, s ha veszély lesz, haszon is lesz.

– Semmit… ép oly kevéssé, mint az adriai tenger vizeiben, ha a kapitány szeszélye oda irányozná útunkat. További rendeletig tehát becsületes tengerészek leszünk, egy becsületes hajó fedélzetén és becsületes szándékkal vitorlázunk az ioniai tenger vizein. De majd máskép lesz ez is! -72-

A mint látjuk, az ujonczok, valamint a Karysta többi hajósai nem irtóztak a munkától, bármilyen legyen is az. Az alsó Maina tengerész-lakosságától nem kellett várni lelkiismereti kételyeket, sőt egyszerű előitéleteket sem. Valóban méltók voltak parancsnokukhoz és ez jól tudta, hogy számíthat rájuk.

De ha a vitylosi tengerészek ismerték is már Starkos kapitányt, még nem ismerték alkapitányát, a ki tengerésztiszt és egyszersmind üzletember volt, szóval Starkos Miklós mindenese. Skopelo volt a neve, Cerigottoban született, e meglehetősen rossz hírü kis szigeten, mely a szigettenger déli határán fekszik, Cerigo és Kréta közt. Az ujonczok egyike a Karysta altisztjéhez fordult s így szólt:

Be kellett érni e semmitmondó felelettel. Egyébiránt e pillanatban a felügyelő sípja az összes legénységet a kötelekhez szólítá és félbeszakította a társalgást a hajó farán.

Kissé szél alá akartak kerülni, hogy körülbelül egy mérföldnyi távolságra haladhassanak a part hosszában. Déltájban a Karysta elvitorlázott Modon előtt. De nem ez volt rendeltetési helye. Nem kötött ki tehát e kis városnál, mely a régi Methone romjain épült, egy hegyfok tövében, melynek csúcsa a Sapienza sziget felé nyulik be a tengerbe. A kikötő bejárásánál emelkedő -73-
-74- világító torony csakhamar eltünt a parti sziklák egy kanyarulata mögött.

E közben a hajó fedélzetén jelt adtak. Egy vörös, félhold által két részre osztott árboczszalagot vontak fel a fővitorlafára. De a szárazföldről nem érkezett hasonló jel válaszul. A Karysta tovább folytatta útját észak felé.

Este a navarini kikötő bejáratához ért. E kikötő egy nagy tóhoz hasonlít, mely magas hegyektől van körülvéve. A fellegvár homályos tömegének tövében épült várost egy pillanatra látni lehetett, egy óriási szikla hasadékán keresztül. Itt volt végpontja azon természetes védtöltésnek, mely az Adriai-tenger felől az ioniai tenger felé rohanó északnyugati szelek dühöngésének útját állja.

A lenyugvó nap még megaranyozta kelet felől a legközelebbi hegyek csúcsait, de a tágas kikötőt már behomályosította az árnyék.

Ezuttal a legénység azt hihette volna, hogy a Karysta Navarinnál fog kikötni, mert egyenesen bevitorlázott a megalo thuro-szorosba, déli oldalán a Sphakteria szigetnek, mely körülbelül négyezer méternyi hosszúságban nyúlik el. Akkoriban már két síremlék emelkedett itt a háború két nemes áldozatának tiszteletére; az egyik Mallet franczia százados volt, ki 1825-ben esett el, s a másik Santa Rosa gróf, olasz philhellén, egykor piemonti miniszter, ki ugyanazon évben, ugyanazon ügyért ontotta vérét. – Midőn a Karysta a város közelébe ért, a fővitorlafára egy vörös lámpást húztak fel, mint nehány órával előbb a vörös árboczszalagot. E jelre se jött válasz.

Starkos Miklós hajójának e kikötőben se volt mit keresnie, hol e pillanatban nagy számban horgonyoztak a török hajók. Mozdulatait tehát oly módon irányozta, -75-
-76- hogy a Kuloneski szigetecskét megkerülhesse; aztán a vitorlaköteleket kissé megeresztették, minek következtében a hajó visszatérhetett a sphakteriai vizekbe.

1821-ben a görögök több száz törököt megleptek és körülkerítettek a Kuloneski szigetecskén. Az egész csapatnak éhen kellett meghalni, noha megadták magukat azon igéret folytán, hogy török földre fognak szállíttatni. Később, 1825-ben, midőn Ibrahim hadai Sphakteriát ostromolták, melyet Maurokordato személyesen védelmezett, megtorlásul nyolczszáz görögöt ugyanott lemészároltak.

A Karysta ezután a sikiai átjáró felé irányozta útját, mely kétszáz méternyi szélességben nyulik el a sziget és a Koryphasion hegyfok között. Jól kellett ismerni e csatornát annak, a ki hajójával be mert hatolni; csaknem járhatlan oly hajókra nézve, melyek mélyebb vízmedert igényelnek. De Starkos, mint a kikötő legjobb kalauza tette volna, merészen elhaladt a sziget csúcsán levő meredek szirtek mellett és megkerülte a Koryphasion hegyfokot. Aztán észrevevén, hogy künn mintegy harmincz angol, franczia és orosz hajó horgonyoz, ezeket óvatosan elkerülte, éjnek idején felment a messeniai partok hosszában, behajózott a szárazföld és a Prodana sziget közt levő szorosba és másnap hajnalban a Karysta a friss délkeleti szellő segélyével az arkadiai öböl csöndes vizein vitorlázott el a part számos beszögelései előtt.

A nap ekkor bukkant elő az Ithome hegy mögül, melynek csúcsáról a szem, miután megakadt volna a régi Messenia helyén, egyik oldalon elláthat a koroni öbölig, a másikon pedig azon öbölre, mely nevét Arkadia városától nyerte. A tenger olyan volt, mintha fényes aranylemezek borítanák, melyeket a hajnali szellő fodrozott. -77-

Starkos Miklós kora hajnaltól fogva úgy irányozta a hajót, hogy lehetőleg közel haladjon el a város előtt, mely a part egyik beszögelésében fekszik.

Tíz óra tájban a felügyelő a hajó hátulsó részére ment s megállt a kapitány előtt, mint a ki a parancsokat várja.

Keleten feltárult az árkádiai hegység egész óriási látképe. A hegyoldalokon olajfa-, mandulafa-csoportok és szőlők közt épült faluk, mirtus- és babérfabokrok közt valamely nagyobb vízmeder felé siető patakok, továbbá mindenféle magasságban és mindenféle irányban ezernyi szőlőtőkék azon híres korinthusi fajból, mely egyetlen talpalatnyi helyet se hagyott üresen; alantabb, a legelső emelkedéseken, a város vörös házai, melyek élesen leváltak a sötétszinű cziprusok által képezett háttérről: ilyen volt a Peloponnesus legfestőibb tengerpartjai egyikének nagyszerű panorámája.

De közelebb érve Árkádiához, a régi Cyparissiához, mely Epaminondas korában Messenia legfőbb kikötője, majd a keresztes háborúk után a franczia Ville Hardouin hűbéreinek egyike volt; mily megszomorító látvány mutatkozott a szemnek, s mily fájdalmas gondolatoknak kellett támadniok mindazokban, kik vallásos kegyelettel ápolták a multak emlékeit!

Két évvel azelőtt Ibrahim elpusztította a várost, leöletvén a gyermekeket, nőket és aggastyánokat is. Romban hevert a régi Akropolis helyén épült régi vár, romban a Szent György-templom, melyet a fanatikus mohamedánok feldúltak, romban hevertek a város köz- és magánépületei.

– Meglátszik, hogy erre jártak egyiptomi barátaink, – mormogá Starkos Miklós, kinek még csak a szive se szorult össze e pusztulás láttára. -78-

– Igen… hosszu időre… sőt remélem, örökre! – tevé utána a kapitány.

Starkos Miklós figyelmesen nézte a kikötőt, melytől csak nehány vonalnyi távolságra vitorlázott a hajó. Aztán szemeit a városra irányzá, mely körülbelül egy tengeri mérfölddel hátrább épült, a Psykhro hegy egyik kiszögelő elődombján. Habozni látszott, mit tegyen Arkadiánál: kikössön-e vagy folytassa útját a sik tengeren?

Az ezüst félholddal diszített lobogószalag felszállt az árboczra és kibontakozott a levegőben.

Néhány percz mulva hasonló lobogószalag lengett egy másik árboczon, mely a kikötő sarkán emelkedett.

A kormánykerék egyet fordúlt s a hajó beúszott a kikötőbe. A vitorlákat egymásután bevonták, s a kikötő közepén lebocsátották a horgonyt, mialatt a hajósok a horgonyvetés után következő teendőket végezték.

Csaknem egyidejűleg a csónakot is leeresztették a tengerbe. A kapitány beszállt, s a négy evezős hamar odaröpíté a kis járművet egy kis kőlépcsőhöz, mely a rakpartba volt beépítve. Egy ember várt ott rá és e szókkal fogadta.

A kapitány nem felelt, csupán bizalmasan intett kezével, aztán elindult fel a lépcsőkön, a város legelső házai felé. Miután végig ment volna a legutóbbi ostrom romjai közt, a török és arab katonáktól ellepett utczákon -79-
-80- keresztül, megállt egy meglehetősen érintetlenül maradt korcsma előtt, mely a «Minervá»-hoz volt czimezve, s ide belépett társa kiséretében.

A következő perczben már Starkos Miklós és Skopelo egy külön szobában levő asztal mellett ült, kezük ügyében két pohárral és egy palaczk igen erős égett borral. Rágyujtottak a világos szinű és illatos missolunghii dohányból sodrott szivarkákra, aztán megkezdődött a társalgás a két férfi közt, kik közül az egyik igen szivesen és alázatosan szolgálta a másikat.

Skopelo arcza aljas, ravasz, gonosz, de mindamellett értelmes kifejezéssel birt. Legfelebb ötven éves lehetett, noha kissé korosabbnak látszott. Valóságos zálogra kölcsönző uzsorás ábrázata volt; apró szemei alattomos, de élénk pillantásokat löveltek, haját egészen kurtára nyirva viselte, orra fitos, kezének minden ujja görbe volt, mint a vadállatok körme, hosszú lábfejéről el lehetett volna mondani azt, a mivel az albánok lábait szokták gúnyolni: hogy a sarkuk még Beotiában van, mikor a lábujjuk már Macedoniába ért. Végre külsejét bajusztalan kerek arcz, az állán szürkülő szakál, izmos a koponyán megkopaszodott fej, és sovány, középmagasságú testtörzs egészíté ki. Az arab zsidó e typusa, ki azonban keresztyén születésű volt, nagyon egyszerű öltözéket viselt; a levantei hajósok ruházatának mintájára készült zubbonyát és bugyogóját bő kaftánszerű felöltő takarta el.

Skopelo épen alkalmas ügynök volt, a szigettenger kalózai érdekeinek képviselésére. Rendkivül ügyesen tudta elhelyezni a zsákmányt és elárusítani a rabszolgákat, kiket a török piaczokon vásároltak össze s az észak-afrikai partokra szállítottak.

Nagyon könnyű eltalálni, miről társaloghatott Starkos Miklós Skopelóval, mily tárgyak körül foroghatott -81- beszélgetésük, mily szempontból itélték meg a jelenlegi háború eseményeit s mily természetű hasznot akartak azokból húzni.

– Körülbelül oly állapotban, a milyenben ön elhagyta volt, – felelé Skopelo. – A Karysta már egy hónap óta vitorlázik a tripolisi partokon és ön, eltávozása óta, aligha hallhatott hireket Görögországból.

– Tudja meg hát, kapitány, hogy a török hajók készen állnak átszállítani Ibrahimot és csapatait Hydrába.

– Igaz, – viszonzá Starkos Miklós. – Láttam a hajókat, tegnap este a navarini kikötőben.

– De igen, egyetlen egyszer. Nehány órára megálltam Vitylosban… ki akartam egészíteni a Karysta legénységét. De mióta a mainai partok letűntek a látóhatárról, jeladásaimra sehol se kaptam választ, míg Arkadia elé nem értem.

– Mondd meg, – szólt közbe Starkos Miklós, – mit csinál e pillanatban Miaulis és Kanaris?

– Kénytelenek apró támadásokra szorítkozni, kapitány, melyek ugyan egyes részleges sikereket szerezhetnek nekik, de döntő győzelmet soha. Jó dolguk is van a kalózoknak a szigettengeren mindenütt, azalatt, mig ők a török hajókat üldözik.

– Sakratifról? – kérdé Skopelo, kissé halkabb hangon. – Igen, beszélnek, Starkos Miklós… mindenütt -82- és mindig és csak tőle függ, hogy még többet beszéljenek róla.

Starkos Miklós felkelt, miután kiürítette poharát, melyet Skopelo újra tele töltött. Fel s alá járt a szobában s összefont karokkal megállván az ablak előtt, hallgatta a török katonák unalmas, egyhangú énekét, mely a távolból hangzott.

Végre ismét leült, Skopelóval szemközt, s a beszélgetést hirtelen más tárgyra terelvén át, így szólt:

– Jeladásodból azt értettem meg, hogy van itt egy rabszolga-szállítmányod.

– Van, Starkos Miklós, még pedig akkora, hogy egy négyszáz tonnás hajó is megtelik vele. Ennyi maradt fenn mindössze a mészárlás után, mely a kremmidii vereség után következett. A törökök ezúttal kissé nagyon is szaporán gyilkoltak. Ha tetszésükre bizták volna, egyetlen egy fogoly se marad életben!

– Hm! a pasa erősen tartotta magát – felelé Skopelo. – Azt hiszi, hogy a függetlenségi harcz a vége felé jár, fájdalom! Már pedig ha nincs háború, nincs csata! Ha nincs csata, nincs razzia, mint Tunisban és Tripolisban szokták mondani és ha nincs razzia, nincs emberhús, sem egyéb portéka. Ha pedig kevés a fogoly, akkor fel kell szökkenteni az árukat. Ennek ez a rendje kapitány. Biztos forrásból tudom, hogy e perczben az afrikai piaczokon szűkében vannak a rabszolgáknak, ezeken tehát nyereséggel fogunk túladni. -83-

– Jól van, – mondá Starkos Miklós, – készen van-e minden és tovább utazhatol velem a Karystán?

– Jól van Skopelo. – A hajó, mely Scarpantóból indul, legfölebb nyolcz vagy tíz nap alatt ideérkezik a rakományért. Remélem, ki fogják szolgáltatni minden baj nélkül?

– Minden baj nélkül, ez már egészen rendben van, – felelé Skopelo, – de csak készpénz-fizetés mellett; tisztába kell tehát hozni a dolgot Elizundo bankárral, hogy elfogadja váltóinkat. Az ő aláirása aranyat ér és a pasa készpénz gyanánt fogadja el a papirokat.

– Irni fogok Elizundónak, hogy legközelebb kiszállok Korfuban és elintézem vele ezt az üzletet.

– Ezt az üzletet… no meg egy másodikat, mely nem kevésbbé fontos, Starkos Miklós! – mondá Skopelo.

– És valóban a dolog csak méltányos volna. Elizundót gazdagnak, roppant gazdagnak mondják. És mi tette őt gazdaggá, mint a mi kereskedésünk és főleg mi magunk?… a kik mindennap azt koczkáztattuk, hogy a hajófelügyelő füttyje mellett felkössenek bennünket a főárbocz vitorlafájára!… Ah! mostanában igen szép dolog, ha valaki a szigettenger kalózainak a bankárja lehet! Ezért még egyszer mondom Starkos Miklós, hogy a dolog csak méltányos volna.

– Mi volna csupán méltányos? – kérdé a kapitány, erősen a szeme közé nézve a másodkapitánynak.

– Ej! hát ön nem tudná? – viszonzá Skopelo. Vallja meg igazán kapitány, csak azért kérdi ezt, hogy századszor hallja általam ismételtetni!

– A mi méltányos, meg fog történni, – felelé egyszerűen Starkos Miklós és felkelt a helyéről.

Aztán elhagyta a «Minervá»-hoz czimzett korcsmát és Skopelo kiséretében lement a rakpartra a hol a csónakja várt reá.

– Velem jösz! – mondá Skopelonak, – mihelyt Korfuba érünk, azonnal kiállíttatjuk a váltókat Elizundóval. Aztán te visszasietsz Arkádiába, átvenni a rakományt.

A Karysta egy óra mulva kivitorlázott az öbölből. De mielőtt még beesteledett volna, Starkos Miklós tompa dörgést hallhatott, melynek viszhangját dél felől hozta meg a szellő.

Az észak-északnyugati irány, melyben a Karysta tovább haladt, lehetővé tette a festői szépségű ioniai szigeteknek azon szakadatlan lánczolatát követni, melyek közül egy sem tűnik le a látóhatárról a nélkül, hogy egy másik azonnal fel ne tűnnék az utas szemei előtt.

A Karysta – szerencséjére – félig kéjutazási yachtnak, félig kereskedelmi hajónak látszott és valódi rendeltetését legkevésbbé sem árulta el; – mert különben nem lett volna eszélyes dolog a kapitánytól ily szabadon kalandozni a britt erődök ágyúi előtt és ő britt felsége fregattjainak lőtávolában.

Arkádiát csak tizenöt tengeri mérföld választja el Zante szigetétől, a «Levante virágjától», mint az olaszok költőileg elnevezték. Az öbölből, melynek vizét e pillanatban a Karysta átszelte, még látni lehet a Skopos hegy zöldelő ormait is, melyeknek gerinczein olaj- és narancsfa-ültetvények terülnek el, a Homér és Virgil által megénekelt sűrű erdőknek a helyén.

A szél, mely a szárazföld felől fújt, igen kedvező volt, és a kis hajó gyorsan szelte át Zante vizeit, melyek csaknem oly nyugodtak voltak, mint egy tó tükre.

E csinos olasz város a trójai Dardanus fia, Zakynthes földjén épült. A Karysta fedélzetéről csak a lámpák, gyertyák s a tüzek világát lehetett látni a városban, mely egy félmérföldnyi kiterjedésben fekszik a félkörű kikötő mögött. A rakpartokról, a velenczei eredetű és háromszáz lábnyival magasabban épült várkastélyig különböző magasságban szétszórt világosságok egy óriási csillagzatot képeznek, melynek legfényesebb csillagai a főutczában levő renaissance korbeli paloták helyét és a Szent Dénes székesegyházét jelölték.

Starkos Miklós e zantióta lakossággal, melyet a velenczeiekkel, a francziákkal, az angolokkal, és oroszokkal való sűrű érintkezéseik oly gyökeresen átalakítottak, nem folytathatott oly természetű kereskedelmi összeköttetéseket, mint a Peloponnesus török lakosságával.

Nem volt hát miért jelt adni a kikötő őreinek, sem pedig partra szállania e szigeten, mely két híres költő szülőföldje; az olasz Foscolo Hugoé, a ki a múlt század végén élt és Salomosé, a ki az újkori Görögország egyik dicsősége.

A Karysta áthaladt azon keskeny tengerágon, mely Zantet Achaiától és Elistől elválasztja. Kétségtelen, hogy a fedélzeten nem egy fület érintettek kellemetlenül azon dalok, melyeket az esti szellő áthozott; – mindmegannyi barcarola volt az a Lidoról. De bele kellett nyugodni ebbe is. A hajó tova vitorlázott az olasz dallamok közepette és másnap a patrasi öbölben volt; e mély beszögellésben, mely a lepantoi öböl folytatását képezi a korinthi öbölig.

Starkos Miklós a Karysta előrészén állt. Szemei végig jártak Akarnania partjain, az öböl északi határán. Nagy és elenyészhetlen emlékek voltak e vidékhez fűzve, melyeknek láttára fel kellett volna dobogni -87-
-88- Görögország gyermekei szivének; ha a gyermek már régóta meg nem tagadta és el nem árulta volna édes anyját.

– Missolunghi! – mondá Skopelo, kinyújtván kezét északkeleti irányban. – Rossz lakosság! Olyan emberek, a kik inkább a levegőbe hagyják magukat röpíttetni, hogysem letennék a fegyvert.

Valóban, hét évvel ezelőtt itt semmi keresetük se lett volna a hadifogoly-vásárlóknak és rabszolga-kereskedőknek. A missolunghii ostromlottak, tíz hónapi küzdelem után, a fáradságtól megtörve, az éhségtől kimerülve, a légbe röpítették a várost és az erődöt; inkább, mintsem megadták volna magukat Ibrahimnak. Férfi, asszony, gyermek, mindenki elpusztult a felrobbanásban, mely még a győzteseket se kimélte meg.

És egy évvel előbb, csaknem ugyanazon helyre, a hol a függetlenségi harcz egyik hősét, Bozzaris Márkot eltemették, csüggedten és kétségbeesetten eljött meghalni lord Byron; kinek tetemei most a Westminsterben nyugosznak. Csupán a szive maradt a görög földben, melyet annyira szeretett, s mely csak a költő halála után lett szabaddá.

Starkos Miklós csak egy heves taglejtéssel felelt Skopelo megjegyzésére. A hajó gyorsan elhagyván a patrasi öblöt, Kefalonia felé közeledett.

Kedvező szél mellett pár óra alatt meg lehet tenni az utat Zante szigetétől Kefaloniáig. De a Karysta nem is tartott a sziget fővárosa, Argostoli felé, melynek kikötője nem mély ugyan, de mégis nagyon előnyös középszerű tonnatartalmú hajók számára. Merészen behatolt a keskeny csatornába, mely a sziget keleti partjait mossa és este hetedfél óra tájban Thiaki – a régi Ithaka elé – ért.

E nyolcz mérföld hosszú és másfél mérföld széles, -89- vad, sziklás és olajjal, borral bővelkedő szigetnek mintegy tizenkétezer lakosa van. Noha története nincs, neve mégis híres volt az ókorban. Ulysses és Penelope hazája ez, kiknek emléke maig fennmaradt az Anogi ormain, a Szent István hegy sziklaüregeiben, az Oetos hegy szakadékai közt, az eumeai mezőkön és a hollók szikláján, melyet Arethusa forrása költői vizeinek kellet áztatni.

Az éj beálltával Laertes fiának szigete lassankint eltűnt az árnyékban, mintegy tizenöt mérföldnyire túl a kefaloniai hegyfokon. Éjfél tájban a Karysta kissé eltávozott a parttól és hogy elkerülje azon keskeny szorost, mely Ithaka északi csúcsát Santa Maura déli csúcsától elválasztja, mintegy két mérföldnyi távolságban tartá magát ezen utóbbi sziget keleti partjaitól.

Holdvilágnál látni lehetett volna a félhomályban egy fehéres parti sziklát, mely száznyolczvan lábnyi magasra emelkedik ki a tengerből: a leukotheai szikla ez, melyet Sappho és Artemis tettek híressé. De a szigetnek, mely szintén a Leukothea nevet vette fel, napfelkeltekor már nyoma se látszott és a Karysta, összes vitorláit kifeszítve az albán partok hosszában, sietett Korfu felé.

E napon még körülbelül húsz mérföldnyi utat kellett megtenni, ha Starkos Miklós még az éj beállta előtt el akart jutni a sziget fővárosának vizeibe.

A derék kis hajó gyorsan maga mögött hagyta a húsz mérföldnyi távolságot. A szél meglehetős erővel fújt. A kormányosnak ugyancsak vigyázni kellett, hogy a kifeszített óriási vitorlatömeggel kellőleg igazgathassa járművét. Szerencsére az árboczok erősek voltak és a kitünő minőségű, csaknem egészen új kötélzet rendkívüli ellenállási képességgel birt. Semmi baj se történt, semmi kár sem esett. -90-

A Karysta úgy röpült tovább, mintha győző akart volna lenni valamely nemzetközi versenyen.

Így haladtak el a kis Paxo sziget előtt. Északon már feltüntek Korfu legelső magaslatai. Jobbról az albániai partokon az akrokeraunumi hegyek csipkézetei látszottak. Az ioniai tenger e meglehetősen látogatott részében néhány hadihajó is czirkált; részint angol, részint török lobogó alatt. A Karysta egyiket sem igyekezett jobban kerülni, mint a másikat. Ha jelt adtak volna neki, hogy oldalt forduljon, habozás nélkül engedelmeskedett volna; mert se rakomány, se semminemű okirat sem volt fedélzetén, mely eredetét elárulhatta volna.

Estefelé a hajó kissé szél alá vonult, hogy bejuthasson azon szorosba, mely Korfu szigetét a szárazföldtől elválasztja. A kormányos a Bianco hegyfokot igyekezett megkerülni, a sziget déli csúcsán.

A csatorna déli része kiesebb az északinál. Már ez által is szerencsés ellentétet képez az albán partokkal, melyek akkoriban csaknem kopárok voltak, a művelés minden nyoma nélkül. Nehány mérfölddel távolabb a szoros kibővül a korfui part beszögelése által. A sacoléve tehát kissé rézsút haladhatott előre. E mély és sűrű beszögellések okozzák, hogy a szigetnek hetvenöt mérföldnyi a kerülete, noha legnagyobb hosszasága nem több húsz mérföldnél és legnagyobb szélessége hatnál.

A Karysta öt óra tájban bevitorlázott az Ulysses szigetecskéje közelében azon ágba, mely a Kalikiopulo tavat – vagyis a régi kikötőt a tengerrel összeköti. Aztán tovább haladt a gyönyörű csatorna mentén, melynek partjait aloék és agavék diszítik. Itt már fogatok és lovasok is járnak, a kik ide jönnek egy órányira a városból, a tengeri levegőt élvezni és azon pompás panorámában -91-
-92- gyönyörködni, melynek látóhatárát a csatorna túlsó partján az albán hegyek képezik. Elhaladt a Kardakio öböl, a felette emelkedő romok, valamint a «Lord biztosok» nyári palotája előtt, balra hagyván a Kastrades öbölt, mely körül a hasonnevű külváros terül el, a Strada Marina utczát, mely inkább sétatérnek volna mondható, majd a Salvador erődöt és a sziget fővárosának legelső házait. Azután megkerülte a Sidero fokot, melyen a fellegvár – egy egész kis katonai város emelkedik; magában foglalván a parancsnok palotáját, a tiszti lakokat, egy görög kórházat és templomot, melyet az angolok protestáns templommá alakítottak át. Végre egyenesen nyugatnak fordulva, megkerülte a San-Nicolo csúcsot, s miután végighaladt volna a part hosszában, melyen a város északi végének házai emelkednek, a közeli parttól félmérföldnyire horgonyt vetett.

A csónakot tengerre bocsátották, Starkos Miklós és Skopelo beszálltak, miután a kapitány előbb övébe dugott egyet azon kurta pengéjű kések közül, melyeket Messenia különböző vidékein szoktak használni. Mindketten partra szálltak a kikötő parancsnokságának hivatalos helyisége előtt s előmutatták irataikat, melyek teljesen rendben voltak. Szabadságukban állt tehát odamenni, a hova kedvük tartotta, miután tizenegy órára légyottot adtak egymásnak, hogy együtt térjenek vissza a hajóra.

Skopelo, kire a Karysta üzleti érdekei voltak bízva, a város azon része felé indult, melyben a kereskedők és üzletemberek laknak. E városrész szűk, tekervényes és két oldalt boltoktól szegélyezett utczákból áll, melyeknek olasz neveik vannak, s melyekben ép oly zajos élet uralkodik, mint Nápoly népes városnegyedeiben. -93-

Starkos Miklós az estét arra akarta használni, hogy magát a helyzet felől tájékozza. Lépteit tehát Korfu legelegánsabb része, az esplanade felé irányozá.

Az esplanade vagy katonai gyakorlótér két oldalt szép fákkal van beültetve, s a város és a fellegvár között terül el, mely utóbbitól széles árok választja el. A benszülöttek és külföldiek sűrű tömegekben jártak-keltek itt, mintha a tágas tér valamely közünnepélyesség szinhelye lett volna. Számos futár ment be a palotába, melyet Maitland tábornok építtetett a tér északi oldalán és ismét kijöttek a Sz.-György és Sz.-Mihály kapukon, melyek a fehér kőből készült homlokzat két oldalán vannak. Szünet nélkül folyt a közlekedés a kormányzó palotája és a fellegvár között, melynek felvonó hidja Schulemburg tábornok szobrával szemközt, le volt bocsátva.

Starkos Miklós a néptömeg közé vegyült, melyen meglátszott, hogy nagy izgatottság hatása alatt áll. Nem levén szokása kérdezősködni, beérte hallgatódzással. Leginkább az lepte meg, hogy a különböző csoportokban folyvást egy nevet emlegetnek, pedig nem valami rokonszenves jelzők kiséretében: – Sakratif nevét.

E név eleinte kissé felkölteni látszott kiváncsiságát, de nehány percz mulva vállat vont és tovább ment, lefelé az esplanadeon, a terrasseig, mely ezt a tenger felől elzárja.

Itt egy csapat kiváncsi ember foglalt helyet egy kis kerek kápolna körül, melyet nemrég emeltek sir Maitland Tamás emlékére. Néhány évvel később egy obeliszket állítottak fel egyik utóda, sir Douglas Howard tiszteletére, hogy társul szolgáljon a jelenlegi lord-főbiztos Adam Frederik szobrának, melynek helye már ki volt jelölve a kormányzó palotája előtt. Valószínű, hogy ha -94- Angolország védnöksége véget nem ér, az ioniai szigeteknek a hellén királyságba való visszakebelezése által; – Korfu utczáit mindenfelé a kormányzók szobrai lepték volna el. De azért a korfiotáknak eszökbe se jutott panaszkodni az ércz- és márványemberek e nagy sokasága miatt, s talán maig is egynél több közülök vissza kivánná a dolog régi állapotát, még az egyesült királyság képviselőinek közigazgatási baklövéseivel együtt is.

De ha e tárgyra nézve léteztek is nagyon eltérő vélemények, ha a régi Corcyra hatvanezer és fővárosának húszezer lakosa közt léteztek is orthodox keresztyének, görög katholikusok és igen nagy számmal zsidók, a kik akkoriban egy elszigetelt városrészben laktak, mint valamely Ghettoban; ha e különböző fajokhoz tartozó typusok körében különféle felfogások uralkodtak is a különféle érdekek felől: e napon minden nézeteltérés összeolvadni látszott egy közös érzelemben, egy közös átokban, melylyel a minduntalan ismételt nevet sujtották:

– Sakratif! Sakratif! Halál Sakratifra a kalózra! – És akár angolul, olaszul vagy görögül beszéltek is a járó-kelők, és akárhányfélekép ejtették is ki e gyűlölt nevet; az anathéma, melyet rá szórtak, nem kevésbbé fejezte ki az irtózat általános érzetét.

Starkos Miklós folyvást hallgatódzott és semmit sem szólt. Szemei a magas terrasseról végig tekinthettek nagy részén a korfui csatornának, mely körül van kerítve, mint egy tó; az albániai hegyekig, melyeknek ormait a leáldozó nap megaranyozta.

A Karysta kapitánya a kikötő felé fordulva, alant nagyon élénk mozgást vett észre. Számos csónak sietett a hadihajók felé, különféle jeleket váltottak e hajók és azon lobogós árbocz közt, mely a fellegvárban volt -95-
-96- felállítva. A fellegvár ütegei és kazamatái egészen eltüntek az óriási aloék fala mögött.

Egy tengerész nem csalódhatott e jelekben, nyilván egy vagy több hajó készült Korfut elhagyni. Ha csakugyan ilyesmi volt készülőben, meg kell vallanunk, hogy a korfiota lakosság valóban rendkívüli módon érdeklődött ezen esemény iránt.

De a nap már leáldozott a sziget magas ormai mögött s az éj csakhamar beállt; – e szélességi fokok alatt az alkonyat nagyon rövid ideig tart.

Starkos Miklós idején valónak látta elhagyni a terrasset. Visszatért az esplanadera, elhagyván a bámészkodókat, kiket kiváncsiságuk még visszatartott a kerek kápolna körül. Aztán nyugodt léptekkel ment azon házsor arkádjai felé, mely a katonai gyakorlótér nyugoti oldalán épült.

Itt nem hiányoztak a fényesen megvilágított kávéházak, sem az utczára kiállított széksorok, melyeket már számos kávéházlátogató lepett el, kik valamennyien többet beszélgettek, mint «fogyasztottak», ha ugyan szabad e modern kifejezést az ötven év előtt élt korfiotákra alkalmaznunk.

Starkos Miklós egy kis asztal mellé ült azon elhatározással, hogy minden szóra fog figyelni, melyet a szomszéd asztaloknál váltanak.

– Valóban, – mondá egy hajótulajdonos a Strada Marinából, – nincs többé biztonság a kereskedelem számára, az ember nem mer értékes rakományt küldeni a levantei állomásokra.

– És nemsokára, – tevé utána társa, egyike azon vastag angoloknak, a kik mindig egy gyapjuzsákon látszanak ülni, mint felsőházuk elnöke, – nemsokára legénységet se lehet majd találni, mely rászánja magát, hogy a szigettengeren vitorlázó hajókon szolgálatot vállaljon. -97-

– Oh! az a Sakratif!… az a Sakratif, – ismétlék a különböző csoportokban nagy elkeseredéssel.

– Ez a név arra való, hogy kiszárítsa a torkot, – gondolá magában a kávéház tulajdonosa, és hogy előmozdítsa a frissítők fogyasztását.

– Nyolcz órakor, viszonzá a korfui hajótulajdonos. De – tevé utána oly hangon, mely nem árult el feltétlen bizalmat, – nem elég elindulni, hanem meg is kell érkezni a rendeltetés helyére.

– Ej! majd megérkezik! – kiáltá egy másik korfiota. – Az csak nem történhetik, hogy egy kalóz sakkban tartsa az angol tengerészetet…

– És a görög tengerészetet és a franczia tengerészetet és az olasz tengerészetet, – tevé utána nagy hidegvérűséggel egy angol tiszt, a ki azt akarta, hogy mindegyik államnak része legyen e kellemetlen állapotban.

– De, – mondá a kereskedő, fölkelve helyéről, – az óra közeleg s ha jelen akarunk lenni a Syphanta elindulásánál, talán ideje volna az esplanadera mennünk!

– Ó nem, – mondá a másik, – nem oly sietős a dolog. Különben is egy ágyúlövéssel jelt adnak, mikor a horgonyt kezdik felszedni.

Ezzel a beszélgetők, nagy egyetértéssel, tovább szidták és átkozták Sakratifet.

Starkos Miklós kétségkívül kedvezőnek találta a perczet a közbeszólásra, s a nélkül, hogy kiejtése legkevésbbé is elárulta volna délgörögországi születését, szavait szomszédaihoz intézve, így szólt:

– Uraim, szabad e kérdeznem, miféle hajó az a Syphanta, melyről ma mindenki beszél?

– A Syphanta egy korvett, uram, – volt a felelet, -98- – melyet angol, franczia és korfui kereskedőkből álló társaság vásárolt és szerelt fel. Legénysége e különböző nemzetiségbeli hajósokból van összeállítva és parancsnoka a vitéz Stradena kapitány, kinek talán sikerülni fog az, a mi Angolország és Francziaország hadihajóinak nem sikerült.

– Ah! hát egy korvett az, a mely el fog indulni!… És mely világrész felé?

– Bárhova, a hol a hirhedt Sakratifot megtalálhatja, elfoghatja és felakasztathatja.

– Nem volnának szivesek megmondani – viszonzá Starkos Miklós, – hogy ki az a hirhedt Sakratif?

– Ön még kérdezi, hogy ki az a Sakratif? – kiáltá a korfiota álmélkodva, kinek az angol is segítségére sietett, egy meglepetett «aoh!»-val hangsúlyozván válaszát.

Tény az, hogy valóságos tüneménynek lehetett tartani az oly embert, a ki nem tudta, hogy ki az a Sakratif, még pedig nem tudta akkor, midőn neve Korfuban mindenki ajkán volt.

A Karysta kapitánya azonnal észrevette, mily hatást idézett elő tudatlansága és sietett is magát megértetni.

– Én idegen vagyok, uram. Ma érkeztem Zárából vagyis az Adriai-tenger másik végéről, s nincs tudomásom azokról, a mik az ioniai szigeteken történnek.

– Mondja inkább, azokról, a mik a szigettengeren történnek! – kiáltá a korfiota, – mert valóban Sakratif az egész szigettengert kalózkodásainak színhelyévé tette!

– Kalózról, zsiványról, tengeri rablóról! – viszonzá a vastag angol. – Igen, Sakratif megérdemli -99- mindezen neveket, sőt még mindazokat, a melyeket ki kellene gondolni ily gonosztevő jellemzésére.

– Csak azon csodálkozom, uram, hogy létezhetik európai ember, a ki nem tudja, hogy ki az a Sakratif!

– Oh uram, – viszonzá Starkos Miklós, – e név nem egészen ismeretlen előttem, higyje el, de nem tudtam, hogy e név volt az, a mely forrongásba hozta az egész várost. Talán e kalóz látogatása fenyegeti Korfut!

– No csak azt próbálja! – kiáltá a kereskedő. – Soha se bátorkodnék lábát a mi szigetünkre tenni!

– Bizonynyal nem, uram, s ha mégis megtenné, a bitófák, igen, a bitófák maguktól nőnének ki a földből a sziget minden zugában, hogy őt útközben elcsipjék és kötélre kerítsék.

– De hát miért van e nagy felindulás? – kérdé Starkos Miklós. – Alig egy óra előtt érkeztem ide és nem vagyok képes magamnak e rendkívüli izgatottságot megmagyarázni.

– Megmondom az okát, uram, – felelé az angol. – Sakratif körülbelül egy hónap előtt kézre kerített két kereskedelmi hajót, a Three Brotherst és a Carnaticot, s a kik a legénységből életben maradtak, eladta a tripolisi piaczokon.

– Tyhű! – viszonzá Starkos Miklós, – ez egy igen komoly eset, melyet ez a Sakratif könnyen megbánhat.

– Ekkor történt, – folytatá a korfiota, – hogy több kereskedő szövetkezett egy rendkívül gyors járású -100- hadi korvett felszerelésére, melynek válogatott legénységét egy merész tengerész, Stradena kapitány vezényli, a ki üldözőbe fogja venni Sakratifot. Ezúttal remélhető, hogy a kalóz, a ki a szigettenger egész kereskedelmét rémületben tartja, nem fogja sorsát kikerülni.

– És, – tevé utána az angol, – azért van az egész város oly nagy izgalomban, azért siet mindenki az esplanade felé, mert az összes lakosság jelen akar lenni a Syphanta elindulásánál, melyet sok ezer hurrah fog üdvözölni, midőn majd végig megy a korfui csatornán.

Starkos Miklós megtudott mindent, a mit tudni akart. Köszönetet mondott a nyert felvilágosításokért, felkelt s újra a tömeg közé vegyült, mely az esplanadeot ellepte.

Nem volt túlzás, a mit az angolok és a korfioták mondtak, sőt nagyon is igaz volt! Sakratif már nehány év óta vérlázító tettek által okozott rémületet mindenfelé. Nagyszámú és minden nemzetiségbeli hajót támadott már meg az ép oly vakmerő mint vérengző kalóz. Honnét jött? Milyen származású volt? Az északafrikai partokról származó tengeri rablók osztályához tartozott-e? ki tudta volna megmondani. Senki sem ismerte. Soha se látta senki. Soha ember még nem tért vissza azok közül, kik ágyúi elé kerültek. Részint megölték, részint eladták rabszolgákul. Ki jelölhette volna meg a hajót, a melyen tartózkodott? Szünet nélkül hajót változtatott. Majd gyors menetű levantei briggen támadott, majd azon könnyű korvettek egyikén, melyekkel sebességben nem lehetett versenyezni s mindig fekete lobogó alatt harczolt.

Ha egyszer-másszor megtörtént, hogy ily találkozások -101- alkalmával nem ő volt az erősebbik és valamely félelmes hadihajó elől a futásban kellett menekülést keresnie, mindannyiszor hirtelen eltűnt. És mely ismeretlen menhelyen, a szigettenger melyik elrejtett zugában kisérlették volna meg őt utólérni? Ismerte a legtitkosabb átjárókat és csatornákat is a partokon, melyeknek a hydrographiája akkoriban még sok kivánni valót hagyott hátra.

De Sakratif nemcsak jó tengerész, hanem rettentő támadó ellenfél is volt. Mindig oly legénység állván rendelkezésére, mely semmi elől sem hátrált meg, soha sem mulasztotta el kiadni embereinek az «ördög részét», vagyis nehány órai gyilkolást és rablást. Társai mentek is utána, bárhova vezette őket. Végrehajtották parancsait, bármit követelt is tőlük. Valamennyien leölették volna magukat érette. A legiszonyúbb kinokkal való fenyegetés se bírta volna őket rá, hogy elárulják vezérüket, a ki valódi igézetet gyakorolt rájuk. Ritkaság, hogy ily emberek támadásának ellenállhasson egy hajó, főleg egy kereskedelmi hajó, melyen gyakran hiányoznak a védelmi eszközök.

Annyi bizonyos, hogy Sakratif, ha minden ügyessége daczára véletlenűl rajta üt egy hadi hajó, inkább a légbe röpítette, mintsem megadta volna magát. Sőt azt is beszélték róla, hogy egy ily találkozásnál golyói elfogyván, a hajó fedélzetét ellepett holttestek levágott fejeivel töltette meg ágyúit.

Ilyen ember volt az, a kit a Syphanta üldözőbe akart venni, ilyen volt a félelmetes kalóz, kinek gyűlölt neve annyi felindulást okozott Korfuban.

Nemsokára ágyúlövés dördült el. A fellegvár felett élénk lángtól megvilágított füstfelhő emelkedett fel. Ez volt a jeladás az indulásra. A Syphanta felszedte horgonyát és készen állt bevitorlázni a korfui csatornába, -102- hogy onnét tovább menjen az ioniai tenger déli vidékei felé.

Mindenki az esplanade túlsó oldala, sir Maitland emlékkápolnája felé sietett.

Starkos Miklós, kit talán a puszta kiváncsiságnál erősebb érzés vonzott, csakhamar a nézők legelső sorában volt.

A hold sugaraitól megvilágítva nemsokára megjelent a korvett, őrtüzeivel. Lassan hatolt előre, megkerülendő a Bianco hegyfokot, mely a sziget déli csúcsán nyúlik előre. A fellegvárban egy második ágyúlövés dördült el, majd egy harmadik, s feleletül szintén három lövés dörgött, melyek megvilágították a Syphanta jobboldalát. A lövésekre ezerszeres hurrah riadt fel: a legutolsók akkor értek el a korvetthez, midőn elhagyta a Kardakio öbölt.

Aztán ismét csöndesség lett mindenfelé. A nép lassankint elszéledvén a Katrades külváros felé, szabad helyet engedett azon néhány sétálónak, kit valamely üzleti érdek vagy egyéb még visszatartott az esplanadeon.

Starkos Miklós, gondolatokba merülve, még körülbelül egy óráig maradt a csaknem teljesen elhagyatott katonai gyakorlótéren. De nem volt csönd az ő fejében, sem a szivében. Szemei élénk tűzben égtek, melyet szempillái sem voltak képesek elpalástolni. Tekintete, mintegy ösztönszerűleg, a korvett felé irányult, mely épen most tünt el a sziget homályos tömege mögött.

Midőn a szent Spiridion templom órája tizenegyet ütött, Starkos Miklósnak eszébe jutott a légyott, melyet Skopelonak adott a kikötő-parancsnokság hivatalos helyisége előtt. Elindult tehát azon utczákon végig, melyek az új erődhöz vezetnek és csakhamar a rakpartra érkezett. -103-
-104-

– Ez vagy egy másik, az mindegy! – felelé Skopelo egyszerűen és a csónakra mutatott, mely a lépcső lábánál lebegett.

Nehány percz mulva a csónak a Karystához ért, Starkos Miklós felsietett a fedélzetre e szókkal:

Másnap, reggeli tiz óra tájban, Starkos Miklós partra szállt a mólón és a bankház felé irányozá lépteit. Nem most jelent meg először az üzleti irodában, hol mindenkor olyan fogadtatásban részesült, mint egy nem megvetendő kliens.

Pedig Elizundo jól ismerte őt. Sok mindenfélét kellett tudnia élete felől. Még azt is tudta, hogy azon hazafias lelkű nő fia volt, kiről egyszer d’Albaret Henriknek beszélt. De senki se tudta és nem is tudhatta, mi volt a Karysta kapitánya.

Starkos Miklóst nyilván várták. Be is bocsátották mihelyt megjelent. A negyvennyolcz órával előbb érkezett és Arkádiából keltezett levelet csakugyan ő irta. Azonnal bevezették tehát az irodába, a hol a bankár tartózkodott, a ki óvatosságból azonnal bezárta mögötte az ajtót. Elizundo és kliense egyedül maradtak. Senki sem fogja őket háborgatni. Senki sem fogja meghallani, mit mondanak egymásnak e párbeszéd alatt.

– Jó napot Elizundo, – mondá a Karysta kapitánya, mialatt egy karszékre ült, oly fesztelenül, mintha otthon lett volna. – Már csaknem féléve, mióta nem láttuk egymást, noha ön gyakran hallott hirt felőlem! Nem is akartam elhaladni Korfu mellett a nélkül, hogy itt meg ne állapodjam s önnel kezet ne szorítsak. -107-

– Ön nem azért jött, hogy engem lásson s nekem lekötelező dolgokat mondjon, Starkos Miklós – viszonzá a bankár tompa hangon. – Mit kíván tőlem?

– Ah! – kiáltá a kapitány – erről ismerek az én öreg Elizundo barátomra! Semmi érzelgés; az üzlet mindenek előtt. Már nagy ideje lehet annak, hogy ön bezárta szívét pénztára legtitkosabb fiókjába, – melynek a kulcsát aztán elvesztette.

– Nem sziveskednék megmondani, miért jött ide és miért írt nekem? – kérdé Elizundo.

– Voltaképen igaza van, Elizundo. Hagyjunk fel a hiábavalóságokkal. Legyünk komolyak, ma igen fontos érdekekről kell egymással beszélgetnünk, melyek nem tűrnek halasztást.

– Az ön levele két ügyről beszél, – mondá a bankár – melyek közül az egyik rendes összeköttetéseink keretében mozog, a másik pedig engem személyesen illet.

Mint látjuk, a bankár nagyon kereken beszélt. Látogatóját kényszeríteni akarta, hogy minden kitérés és minden körülírás nélkül adja elő kivánságait. De a kérdések szabatosságával ellentétben állt a hang, melyen e kérdések elmondattak. Ezen egymással szemközt álló két ember közül nyilván nem a bankár érezte magát erősebbnek.

A Karysta kapitánya nem is bírta elpalástolni mosolygását, melyet a bankár – szemei a földre lévén szögezve – nem láthatott.

– Arról, mely engem személyesen illet! – felelé a bankár eléggé élénken.

– Jobban szeretem azzal kezdeni, mely nem illeti önt személyesen – viszonzá a kapitány éles hangon.

– Egy fogolyszállítmányról, melyet Arkádiában fogunk átvenni. Kétszázhárom ember van, férfi, asszony és gyermek. Ezeket elszállíttatjuk Scarpanto-szigetre, a honnét én magam fogom átvinni az afrikai partokra. Ön jól tudja, Elizundo, miután nem egyszer csináltunk már egymással ily üzletet, hogy a törökök csak készpénzfizetés mellett szolgáltatják ki árúikat, vagy pedig oly váltók fejében, melyeknek egy jó aláírás biztos értéket ad. Eljöttem tehát az ön aláírását kérni és számolok rá, hogy ön azt nem fogja megtagadni Skopelonak, a ki ide fogja hozni az elkészített váltókat. – Úgy-e bár nincs a dologban semmiféle akadály?

A bankár nem felelt, de hallgatása nem jelenthetett egyebet, mint belenyugvást a kapitány kivánságába. Különben is az előzmények lekötötték őt.

– Hozzátehetem, – folytatá Starkos Miklós – hogy az üzlet nem rossz. A török hadműveletek rossz fordulatot vesznek Görögországban. A navarini ütközetnek rossz következményei lesznek a törökökre nézve, miután az európai hatalmak is beavatkoznak. Ha le kell mondaniok a küzdelemről, nem lesz többé fogoly, nem lesz üzlet és következőleg nyereség se lesz. Épen azért, a legutolsó szállítmányok, melyeket tőlük kaphatunk, magas árakon fognak elkelni az afrikai partokon. Következőleg nyereségünk lesz az üzletből és önnek is. – Számolhatok aláírására?

– Le fogom számítolni váltóit, – felelé a bankár – tehát nem lesz szüksége aláírásomra. -109-

– A mint tetszik, Elizundo, – mondá a kapitány – de aláírásával is beértük volna. Azelőtt nem habozott volna aláírni váltóimat.

– Ah! valóban? De végre is tegyen tetszése szerint. Hanem többek közt igaz-e a hír, a melyet hallottam, hogy ön vissza akar vonulni az üzletektől?

– Igaz, Starkos Miklós, – felelé a bankár szilárdabb hangon – s a mi önt illeti, ez az utolsó üzlet, melyet együtt kötünk – miután ön annyira ragaszkodik hozzá, hogy megcsináljam.

– Feltétlenül ragaszkodom hozzá, Elizundo – viszonzá Starkos Miklós szárazon.

Ezzel felkelt, néhányszor megkerülte az irodát, a nélkül azonban, hogy nem épen jóakaratú kifejezésű szemeit levette volna a bankárról. Végre ismét leült vele szemközt.

– Elizundo uram, – mondá gúnyos hangon – ön nagyon gazdag lehet, miután vissza akar vonulni az üzlettől?

– Nos, – folytatá a kapitány – mit fog ön csinálni megtakarított millióival, melyeket nem vihet el a másvilágra, mert kissé súlyos teher volna a hosszú útra. Kire fognak szállni, ha ön elköltözött?

– A leányára fognak szállni, – folytatá Starkos Miklós – a szép Elizundo Hadsinere. Ő fogja örökölni atyja vagyonát. Semmi sem igazságosabb ennél! De mit fog ő velük csinálni, egyedül a világon, annyi millió birtokában?

– A bankár, kissé nehézkesen, felkelt és mintha e vallomás a lelkét nyomta volna, gyorsan így felelt: -110-

– Nőül fogja őt adni? – kérdé a kapitány. – És ugyan kihez, ha szabad kérdeznem? Miféle ember fogja nőül venni akarni Elizundo Hadsinet, ha megtudja, honnét származik atyja vagyonának nagy része? Sőt hozzáteszem, lesz-e Elizundo Hadsinének bátorsága valakinek a kezét nyújtani, ha ő maga is megtudja vagyonának eredetét.

– Hogyan tudná meg? – viszonzá a bankár. – Eddig még nem tudja, és vajjon ki fogná neki megmondani?

– Én. Figyeljen rám, Elizundo! és tartsa eszében szavaimat, – felelé a Karysta kapitánya szándékos arczátlansággal – mert többé nem fogom ismételni azt, a mit most mondok. Ön főleg általam szerezte óriási vagyonát a velem együtt véghez vitt óriási műveletekből, melyeknél a fejemet koczkáztattam. A rabolt szállítmányok és a függetlenségi háború alatt vásárolt és eladott rabszolgák értékesítéséből dugta zsebre azon nyereségeket, melyeknek összege milliókra rúg. Nos, az igazság azt követeli, hogy e milliók rám szálljanak vissza! Ön jól tudja, hogy nekem nincsenek előitéleteim. Én nem fogom öntől kérdezni, honnét származik vagyona. A háború után magam is vissza fogok vonulni az üzletektől. De én sem akarok egyedül maradni az életben s ezért követelem, – értsen meg jól, követelem, hogy Elizundo Hadsine Starkos Miklós nejévé legyen.

A bankár visszahanyatlott székére. Érezte, hogy ezen ember kezében van, a ki régóta bűntársa volt. Tudta, hogy a Karysta kapitánya semmitől se fog visszariadni, hogy czélját elérje. Nem kétkedett felőle, hogy szükség -111- esetén képes elbeszélni a bankház egész multját. Hogy Elizundo, még botrány koczkáztatásával is, tagadólag felelhessen Starkos Miklósnak, csupán egy dolgot mondhatott, és azt némi habozás után ki is mondta:

– Másé? – kiáltá Starkos Miklós. – Valóban, épen jókor érkeztem! Ah! Elizundo bankár leánya férjhez megy?

– Egy franczia tiszthez? – Kétségkívül azon philhellenek egyikéhez, a kik idejöttek Görögország segítségére.

– Nos hát Elizundo uram, – mondá Starkos Miklós, közvetlen a bankár elé lépve és mereven a szeme közé nézve – ismétlem önnek, hogy mikor ez a D’Albaret Henrik százados meg fogja tudni, kicsoda ön, többé nem veendi nőül az ön leányát. És midőn az ön leánya meg fogja tudni atyja vagyonának eredetét, többé nem is gondolhat rá, hogy D’Albaret Henrik százados nejévé legyen. Ha tehát ön még ma fel nem bontja a tervezett házasságot, holnap a jegyesek tudni fognak mindent! Igen! igen!… az ördög nevére mondom, mindent fognak tudni!

A bankár még egyszer felkelt helyéről. Mereven nézett a Karysta kapitányára s a félreismerhetlen kétségbeesés hangján így szólt: -112-

– Jól van! – Öngyilkossá leszek, Starkos Miklós, akkor leányomnak nem lesz többé oka magát miattam szégyenleni.

– Ellenkezőleg, – felelé a kapitány – ép annyi oka lesz a jövőben, mint volt a multban, mert az ön halála se fog változtatni azon a tényen, hogy Elizundo a szigettenger kalózainak bankára volt.

Elizundo megtörten rogyott székére és nem bírt válaszolni. A kapitány tovább folytatá:

– S ezért nem lesz Elizundo Hadsine D’Albaret Henrik nejévé s ezért fogja őt nőül venni Starkos Miklós, akár tetszik a leánynak, akár nem.

A párbeszéd még félóráig tartott s az egyik részről esdeklésekből, a másikról fenyegetésekből állt. Bizonyára nem szerelemből akarta Starkos Miklós feleségül venni Elizundo leányát, hanem azon milliók miatt, melyeket ez az ember bírni óhajtott, s ezért semmiféle érv se volt képes megmásítani akaratát.

Elizundo Hadsine semmit sem tudott azon levélről, mely a Karysta kapitányának megérkezését bejelenté, de e naptól fogva atyját a szokottnál szomorúbbnak, komorabbnak látta, mintha valamely titkos bánat gyötörte volna. Ennélfogva nem is küzdhette le élénk nyugtalanságát, midőn Starkos Miklós megjelent a bankháznál. Ismerte ezen egyént, kit gyakrabban látott házukhoz jönni a háború utóbbi éveiben. Starkos Miklós mindenkor oly undort ébresztett benne, melyről nem bírt magának számot adni. Úgy rémlett előtte, mintha bizonyos pillantásokat vetett volna rá, melyektől a szó szoros értelmében irtózott; noha a kapitány soha sem intézett hozzá néhány jelentéktelen szónál egyebet, olyanokat, mint a bankház bármelyik régibb kliense. De nem kerülte el az ifjú leány figyelmét, hogy atyja a Karysta kapitányának látogatásai után -113-
-114- bizonyos ideig mindenkor rendkívül levert, sőt mondhatni rémült volt. Innét származott ellenszenve Starkos Miklós ellen, melyet eddigelé legalább semmi sem igazolt.

Elizundo Hadsine még nem beszélt ezen emberről d’Albaret Henrikkel. A viszony, mely a bankházhoz fűzte, nem lehetett egyéb üzleti viszonynál, már pedig Elizundo üzleteinek minőségét nem ismerte, mivel azokról soha se volt szó köztük. A fiatal tiszt tehát nem tudott semmit azon összeköttetésekről, melyek a bankár és Starkos Miklós közt léteztek, de még azon viszonyról sem, mely ez embert összefűzte ama derék és bátor nővel, kinek életét megmentette Chaidarinál s kit csupán Andronika néven ismert.

De valamint Hadsinenek, úgy Xarisnak is több ízben volt alkalma Starkos Miklóst látni és fogadni a Strada Realén levő irodában. Ő is hasonló ellenszenvet érzett iránta, mint a fiatal leány. Csakhogy erélyes és elszánt természeténél fogva ezen érzelem nála máskép nyilvánult. – Mig Elizundo Hadsine került Minden alkalmat ezen emberrel találkozni, addig Xaris inkább keresett volna ilyen alkalmakat, azon feltétel alatt, hogy «összetörhesse az oldalbordáit», mint mondani szokta.

– Igaz, hogy ehhez nincs jogom, – gondolá magában – de talán ez is lesz valamikor.

Mindezekből az következik, hogy a Karysta kapitányának látogatását Elizundonál nem jó szemmel nézte sem Xaris, sem a fiatal leány. Sőt ellenkezőleg, nagy megkönnyebbülést is éreztek mindketten, midőn Starkos Miklós, a hosszas párbeszéd után, melyből semmi se szivárgott ki, elhagyta a házat s elindult a kikötő felé.

Elizundo egy óránál tovább bezárkózva maradt irodájában. -115- Még csak mozdulni se hallották. De a kiadott parancsnak engedelmeskedni kellett, se leányának, se Xarisnak nem volt szabad belépni hozzá, hacsak nem hívja valamelyiküket. Miután pedig a látogatás ezúttal sokáig tartott, nyugtalanságuk is egyenes arányban növekedett az eltelt idővel.

Egyszerre megszólalt Elizundo csengetyűje, – de félénk és nem biztos kézre valló csöngetés volt ez.

Xaris e jelre felnyitotta az ajtót, mely többé nem volt belülről bezárva és szemközt állt a bankárral.

Elizundo még mindig összeroskadva ült a karszéken, mint oly ember, a ki heves harczot vívott önmagával. Fölemelte fejét, Xarisra tekintett, mintha nehezére esnék megismerni a hű embert, aztán kezével végig simítván homlokát, elfojtott hangon ejté ki e nevet:

Xaris intett fejével és kiment. A következő perczben az ifjú leány atyja előtt állt, ki azonnal, minden bevezetés nélkül, de a földre szegezett szemekkel és a felindulástól remegő hangon így szólt hozzá:

– Hadsine! le kell… le kell mondanod azon tervről, hogy d’Albaret Henrik százados nejévé légy!

– Mit mond atyám? – kiáltá az ifjú leány, kit e váratlan csapás a szívén talált.

– Aztán meg fogja ön nekem mondani, miért vonja vissza szavát tőlem és tőle? – kérdé az ifjú leány. – Ön tudja, hogy nem szokásom akaratával feleselni s ezúttal se fogom azt tenni! De végre is meg fogja-e mondani, hogy miért kell lemondanom d’Albaret Henrikkel való házasságomról.

– Azért, Hadsine, mert… mert más férfi nejévé kell lenned – suttogá Elizundo.

– Más férfi nejévé! – mondá, nem kevésbé lesujtva a második csapástól, mint volt az elsőtől. – És ki az?

E szók önkéntelenül lebbentek el Hadsine ajkairól, ki az asztalba kapaszkodott, hogy le ne rogyjék.

S aztán e határozat szülte felháborodás utolsó fellobbanásában így szólt:

– Atyám, e parancsban, melyet ön nekem, talán akarata ellenére ad, van valami, a mit nem tudok magamnak megfejteni. Valamely titok lappang alatta, melyet ön vonakodik nekem megmondani.

– Semmit, atyám?… Legyen!… De ha azért, hogy akaratodat teljesítsem, lemondok d’Albaret Henrikről, ha mindjárt életembe kerül is… Starkos Miklós neje nem lehetek… Ezt nem követelheti tőlem.

E szók után a bankár felkelt, merev szemekkel, eltorzult arczczal, mintha gutaütés kerülgetné.

Hadsine e látványnyal szemben visszanyerte egész lelki erejét, s valóban volt is rá szüksége, hogy távozás közben így szólhasson:

Élete végkép meg volt rontva; – de megértette, -117-
-118- hogy valamely borzasztó titok lappang atyja összeköttetése alatt a Karysta kapitányával. Megértette, hogy mindketten e gyűlöletes ember hatalmában vannak!… Meghajtotta fejét és feláldozta magát. Ezen önfeláldozást atyja becsülete követelte.

Xaris karjai közé fogta fel a csaknem elájult leányt és szobájába vezette. Itt megtudta tőle a történteket és hogy milyen lemondásba nyugodott bele… Mondanunk sem kell, mennyire fokozódott gyűlölete Starkos Miklós iránt.

Egy óra mulva d’Albaret Henrik, szokása szerint, megjelent a bankháznál. A nőcselédek egyike azt felelte neki, hogy Elizundo Hadsine nem fogad látogatást. Erre a bankárt akarta látni… A bankár nem fogadhatta el. Xarissal akart beszélni… Xaris nem volt az irodában.

D’Albaret Henrik nagy nyugtalanságtól gyötörve tért vissza szállodájába. Sohase kapott ily feleleteket. Elhatározta, hogy este újból visszatér és nagy aggodalmak közt várt.

Este hat óra tájban egy levelet adtak át neki a szállodában. Megnézte a czímet és megismerte Elizundo kézírását.

A fiatal tiszt a legelső pillanatban egy szót sem értett abból, a mit olvasott. Újra átfutotta a levelet… -119- Meg volt rémülve. Mi történhetett Elizundónál? Miért e változás?

Hiszen csak tegnap volt még jegyese házánál, hol előkészületeket tettek a menyegzőre. A bankár ép oly szíves volt hozzá, mint egyébkor. A mi pedig a fiatal leányt illeti, semmi sem mutatott arra, hogy érzelmei megváltoztak volna!

– S aztán e levél alá nincs is Hadsine neve írva, mondá magában. Elizundo írta e sorokat… Nem! Hadsinenek nem volt és nincs tudomása erről!… Atyja az ő tudta nélkül változtatta meg szándékát… Miért?… Én semmi okot sem adtam arra, hogy… Ah! meg fogom tudni, milyen akadály az, mely közém és Hadsine közé tolakodott!

És miután a bankár házánál többé nem fogadták, írt a bankárnak «miután – mint levelében mondá – feltétlenül joga van ismerni azon okokat, melyek házasságát a legutolsó perczben meghiúsítják».

Levelére nem kapott választ. Még egyet, sőt egy harmadikat is írt. Hasztalan.

Ekkor Elizundo Hadsinehez fordult. Szerelmükre kérte, hogy válaszoljon neki, ha mindjárt azt írná is, hogy többé soha se fogják egymást látni… Erre se kapott választ.

Valószínű, hogy levele nem jutott el az ifjú leányhoz. Legalább azt kellett hinnie d’Albaret Henriknek. Eléggé jól ismerte Hadsine jellemét és tudta, hogy felelt volna soraira.

Ekkor a fiatal tiszt kétségbeesésében Xarissal igyekezett találkozni. El se távozott többé a Strada Realeből. Óraszámra járt fel s alá a bankár háza előtt. Hasztalan volt minden. Xaris talán a bankár parancsának, avagy talán Hadsine kérésének engedelmeskedve, többé nem ment el hazulról. -120-

Igy telt el sikertelen járás-keléssel október 24-ik és 25-ik napja. D’Albaret Henrik leírhatatlan aggodalmai közepette azt hitte, hogy elérte már a szenvedések legvégső határát.

Október 26-án egy hír terjedt el a városban, mely még iszonyúbb csapást mért rá.

Nem csupán Elizundo Hadsineval való házassága ment füstbe – a mit már az egész város tudott – hanem Elizundo Hadsine máshoz fog nőül menni. D’Albaret Henrik csaknem megsemmisült e hír hallatára. Nem ő, hanem más ember lesz Hadsine férje!

– Meg fogom tudni, ki ez az ember! – kiáltá. – Megismerkedem vele, bárki legyen is!… szemtől-szembe fogom látni… Beszélni fogok vele és istenemre mondom, kényszeríteni fogom hogy feleljen!

A fiatal tiszt csakhamar megtudta, ki a vetélytársa. Látta őt belépni a bankházba; utána ment midőn onnét távozott és nyomozta a kikötőig, hol csónakja a rakpart tövénél várt rá, látta a mint visszatért a Karystára, mely egy fél tengeri mérföldnyire horgonyozott.

Ez október 27-én történt. D’Albaret Henrik igen határozott értesítésekből megtudta, hogy Starkos Miklós és Elizundo Hadsine menyegzője nagyon rövid idő alatt meg fog történni, mert az előkészületeket rendkívül siettették. A vallási szertartás a Sz.-Spiridion templomban október 30-ra volt bejelentve, tehát ugyanazon napra, mely d’Albaret Henrik esküvőjének határidejéül volt kitűzve. Csakhogy nem ő lesz a vőlegény, hanem a hajóskapitány, a kiről nem tudták honnét jött, sem azt, hogy hová megy. -121-
-122-

D’Albaret Henrik, a ki már nem birta fékezni dühét, el volt határozva, kihívni Starkos Miklóst és felkeresni őt, ha kell még az oltár előtt is. Ha meg nem ölheti, az fogja őt megölni, de legalább így is, úgy is, vége lesz a tűrhetlen helyzetnek.

Hasztalan ismétlé önmagának, hogy e házasság, ha megtörténik, csak Elizundo akaratából történhetik. Hasztalan mondá magának, hogy Hadsine kezével az atya rendelkezett.

– Igen, de Hadsine akarata ellenére… Az erőszaknak enged, mely őt ez embernek kiszolgáltatja… Feláldozza magát.

Október 28-án d’Albaret Henrik egész nap igyekezett Starkos Miklóssal találkozni. Leste a partraszállásnál, leste a bankház előtt. Hiába! És két nap mulva megtörténik e gyűlöletes menyegző – két nap mulva, melyek alatt a fiatal tiszt mindent elkövetett, hogy eljusson a fiatal leányhoz, vagy Starkos Miklóssal találkozzék.

De október 29-én este hat óra tájban egy váratlan esemény történt, mely a helyzet kibonyolódását sietteté.

Senki se tudhatta előre, mily következményei lehetnek ezen eseménynek. D’Albaret Henrik, mihelyt e hirt megtudta, természetesen nem gondolhatott egyebet, mint hogy a következmények csakis kedvezők lehetnek ő reá nézve. Elizundo Hadsine menyegzője mindenesetre el lesz halasztva. Noha az ifjú leány kétségkívül mély fájdalomba volt merülve, d’Albaret Henrik még sem habozott megjelenni a halottas háznál; de nem láthatta Hadsinét, se Xarist. Nem maradt tehát egyéb hátra mint várni.

– Ha Hadsine csak atyja akaratának áldozta fel magát, midőn jegyeséűl elfogadta Starkos Miklóst, – gondolá magában – akkor e házasság nem fog megtörténni most, miután az atyja meghalt.

Ezen okoskodás helyes volt, s észszerűleg ez következett belőle, hogy ha d’Albaret Henrik kilátásai javultak, Starkos Miklós kilátásainak rosszabbra kellett fordulniok.

Igen természetes tehát, hogy e helyzet, másnap reggel, a Karysta fedélzetén, a kapitány és Skopelo közt megbeszélés tárgyát képezte, melyet az utóbbi kezdeményezett.

A Karysta másodkapitánya, reggel tiz óra tájban -124- visszatérvén a hajóra, meghozta a bankár halálának hírét, mely a városban rendkívüli feltünést keltett.

Az ember azt hihetné, hogy Starkos Miklós, Skopelo legelső szavaira nagy haragra gerjedt. Nem az történt. A kapitány tudott magán uralkodni és nem szeretett rekriminálni a bevégzett tények miatt.

– Megölte volna magát? – tevé utána Starkos Miklós halkan, mintha magában beszélt volna.

– Nem, – felelé Skopelo, a ki meghallotta a kapitány megjegyzését, – dehogy! Az orvosok konstatálták, hogy Elizundot agyszélhűdés érte.

– Körülbelül. Azonnal elvesztette eszméletét és halála előtt egy szót se birt szólni.

– Teljesen be van fejezve, – viszonzá Starkos Miklós. – Váltóinkat leszámítolta és most már készpénzfizetés mellett átveheted a fogoly-szállítmányt.

– Ej! az ördögbe, node ideje is volt ám! – kiáltá Skopelo. – De kapitány, ha ez az üzlet be van fejezve, hogyan állunk a másikkal?

– A másikkal? – felelé Starkos Miklós nyugodtan. – Nos hát, a másik is be lesz fejezve úgy a mint kell. Nem látom be, mennyiben változott volna a helyzet. Elizundo Hadsine engedelmeskedni fog halott atyjának ép úgy, mint az élőnek engedelmeskedett volna és ugyanazon okoknál fogva.

– E szerint kapitány, – mondá Skopelo, – önnek nincs szándékában felhagyni a tervvel.

– Felhagyni! – kiáltá Starkos Miklós oly hangon, -125- mely eléggé elárulta azon elhatározását, hogy daczolni fog minden akadálylyal. – Hiszed-e Skopelo, hogy találkoznék a világon egyetlen ember, a ki hajlandó volna becsukni a markát, mikor csak fel kell nyitnia, hogy húsz millió bele pottyanjon.

– Húsz millió! – ismétlé Skopelo mosolyogva csóválván a fejét. – Igen! épen én is húsz millióra becsültem Elizundo barátunk vagyonának értékét.

– A vagyon készpénzből és kifogástalan értékpapirokból áll, – mondá Starkos Miklós, – következőleg haladéktalanul pénzzé tehető.

– Mihelyt ön lesz a tulajdonosa, kapitány, mert most ez az egész vagyon a szép Hadsinere fog szállni…

– A ki pedig az enyim lesz. Ne félj Skopelo. Egy szavammal semmivé tehetem a bankár becsületét és leánya, az atya halála előtt, ép úgy mint utána, nagyobbra fogja tartani a becsületet, mint vagyonát. De semmit se fogok szólni, mert nem lesz rá szükség. Hadsine ép úgy hatalmamban lesz mindig, mint az atyja volt. Boldognak fogja magát érezni, hogy a húsz milliót hozományul adhatja Starkos Miklósnak, s ha te ebben kétkedel, Skopelo, ez csak azt bizonyítja, hogy nem ismered a Karysta kapitányát.

Starkos Miklós oly önérzetesen beszélt, hogy másodkapitánya, a ki különben nem igen volt az illuzióknak nagy barátja, hinni kezdte, hogy a megelőző este történt esemény nem fogja akadályozni az üzlet megkötését. Csupán egy kis késedelem lesz a dologban, ennyi az egész.

Mily hosszú lesz e késedelem? Ez volt az egyedüli kérdés, mely Skopelót és Starkos Miklóst nyugtalanítá, noha ez utóbbi semmi áron sem akarta bevallani. Nem mulasztá el megjelenni másnap a gazdag bankár temetésén, mely nagyon egyszerűen volt rendezve, feltünően -126- kevés számú ember jelenlétében. Itt találkozott d’Albaret Henrikkel, de a két férfi csupán néhány pillantást váltott egymással, egyéb semmi sem történt.

Az Elizundo halálát közvetlenűl követett öt nap alatt a Karysta kapitánya hasztalan igyekezett az ifjú leányhoz bejutni. A bankház ajtaja zárva volt minden ember előtt, mintha csak az egész ház kihalt volna a bankárral.

Egyébiránt d’Albaret Henrik se volt szerencsésebb Starkos Miklósnál. Hadsineval nem közlekedhetett se látogatás se levél útján. Már azon kezdett tünődni, vajjon az ifjú leány nem hagyta-e el Korfut Xaris kiséretében, a kit szintén sehol sem lehetett látni.

A Karysta kapitánya korántsem mondott le terveiről, sőt mindenütt azt beszélte, hogy annak megvalósulása csupán el van halasztva. E magaviselet és Skopelo manöverei következtében, ki e hírt szándékosan terjesztette, senki se kételkedett Starkos Miklós és Elizundo Hadsine házasságában. Csupán arra kellett várni, hogy a gyász legelső napjai elmuljanak s talán hogy a bankház pénzügyi helyzete szabályszerűleg tisztába hozassék.

A mi a bankár által hátrahagyott vagyont illeti, mindenki tudta, hogy az óriási volt. Sőt a városi pletykák már meg is ötszörözték értékét. Igen; erősen állították, hogy Elizundo hagyatéka nem kevesebbre rúg száz milliónál! Milyen gazdag örökösnő volt az ifjú Hadsine és milyen boldog ember az a Starkos Miklós, a kinek odaigérték a kezét! Csupán erről beszéltek nemcsak Korfuban és két külvárosában, de a sziget legutolsó falujában is. A bámészkodók seregestül tódultak a Strada Realeba. Ha egyebet nem is láthattak, legalább látni akarták a hires házat, a melybe annyi pénz vándorolt be s a melyben oly temérdek pénznek kellett maradnia, miután bizony csak nagyon kevés szivárgott ki belőle. -127-

Tény az, hogy a vagyon nagyon tetemes volt. Közel húsz millióra rugott, és mint Starkos Miklós mondta Skopelonak, legutolsó beszélgetésük alkalmával, a hagyaték könnyen elárusítható értékpapirokból, nem pedig fekvő birtokból állt.

Mindezt megtudta Hadsine és vele együtt Xaris is, a bankár halálát követő legelső napokban. De egyszersmind azt is megtudták, mily módon szerezte Elizundo e vagyont. Xaris eléggé gyakorlott volt a bankügyekben, hogy számot adhasson magának a bankház üzleteinek természetéről, mihelyt a könyvek és levelezések és egyéb iratok rendelkezésére bocsáttattak. Elizundonak kétségkívül az volt a szándéka, hogy később mindezen okmányokat megsemmisítse, de a halál váratlanul lepte meg. Az okmányok itt voltak és fennhangon beszéltek.

Hadsine és Xaris most már nagyon is jól tudták, honnét származtak a milliók. Nem kellett többé kutatniok, mily gyülöletes üzletek, mennyi nyomorúság volt az alapja e gazdagságnak. Világos volt elöttük, hogyan és miért tartotta Starkos Miklós hatalmában Elizundot. Bűntársak voltak. A kalóz egyetlen szavával megbecsteleníthette volna a bankárt! Aztán ha jónak látta volna eltünni, senki sem akadhatott volna nyomába. Hallgatását fizetteté meg az atyával, kinek leányát elrabolta.

Xaris elhallgatott, mert jól érezte, hogy szavai nemcsak Starkos Miklóst sujtják.

Azonban a helyzet kibonyolítását nem lehetett elodázni. Elizundo Hadsinenek kellett magára vállalni, hogy a kibonyolítást mindnyájuk érdekében siettesse. -128-

Elizundo halála után hatodnapra, este hét óra tájban Xaris a rakpart lépcsőjénél várta Starkos Miklóst és felkérte, hogy azonnal jöjjön a bankár házához.

Merész állítást koczkáztatnánk, ha azt mondanók, hogy e meghivás nagyon szeretetreméltó hangon volt mondva. Xaris hangja minden volt inkább, mint nyájas és biztató, midőn megszólítá a Karysta kapitányát. De Starkos Miklós nem az az ember volt, a kit efféle csekélység kihoz a sodrából. Elkisérte Xarist a házhoz, hol azonnal bevezették az irodába.

A szomszédok, kik Starkos Miklóst belépni látták az eddig oly makacsul elzárt házba, többé nem is kételkedtek rajta, hogy a kapitány kilátásai a legkedvezőbbek voltak.

Starkos Miklós, Elizundo irodájában találta Hadsinét. Az iróasztal előtt ült, melyen számos levél, okmány és könyv hevert. A kapitány ebből azt következtette, hogy az ifjú leány már megismerkedett a bankház ügyeinek állásával; és ebben nem is csalódott. De azt kérdezte magában, vajjon tudja-e már, mily viszonyban állt a bankár a szigettenger kalózaival?

Elizundo Hadsine felkelt helyéről, midőn a kapitány belépett, a mi feleslegessé tette, hogy látogatóját székkel megkinálja, és intett Xarisnak, hogy hagyja őket magukra. Az ifjú leány gyászba volt öltözve. Komoly arcza és a virrasztásban kifáradt szemei nagy testi kimerültségre vallottak, de legcsekélyebb erkölcsi levertséget sem árultak el. E párbeszédnél, melynek szükségképen nagyon komoly következményei lesznek mindazokra nézve, kik szóba fognak kerűlni, a nyugalomnak egy perczre sem szabad őt elhagyni.

– Itt vagyok Elizundo Hadsine és parancsára állok, – mondá a kapitány. – Miért hivatott ide?

– Két okból, Starkos Miklós, – felelé az ifju leány, -129- a ki egyenesen a czélhoz akart érni. – Mindenekelőtt azt akartam önnek mondani, hogy házasságunk tervét, melyet, mint ön jól tudja, atyám rám erőszakolt, végkép elejtettnek kell tekintenie.

– Erre csak azt felelem, – viszonzá Starkos Miklós nyugodtan, – hogy Elizundo Hadsine talán nem gondolta meg szavainak következményeit, midőn így beszél.

– Meggondoltam, – mondá az ifjú leány, – és ön meg fogja érteni, hogy elhatározásom megmásíthatatlan, miután semmi se titok előttem többé, azon üzletek természetét illetőleg, melyeket az Elizundo-ház kötött önnel és az ön társaival, Starkos Miklós.

A Karysta kapitányára nagyon kellemetlenül hatott e szabatos válasz. Kétségkívül el volt rá készülve, hogy Elizundo Hadsine ki fogja neki adni formaszerint a kosarat, de egyszersmind arra is számolt, hogy meg fogja törni ellentállását, felfedezvén előtte, hogy mi volt az atyja és mily viszonyban állt vele. És ime a fiatal leány már mindent tudott. Egyik fegyvere, s talán a legjobb valamennyi közül, kettétört a kezében. Mindazonáltal nem tartá magát lefegyverezettnek és kissé gúnyos hangon mondá:

– E szerint, ön ismeri az Elizundo-ház ügyeit és daczára, hogy ismeri, igy beszél velem?

– Így beszélek, Starkos Miklós és mindig így fogok beszélni, mert a kötelességem így parancsolja.

– Ne keverje e dologba d’Albaret Henrik nevét, – viszonzá Hadsine élénken.

Aztán erőt véve magán, minden szükségtelen provokácziót elkerülendő, utána tevé:

– Ön jól tudja, Starkos Miklós, hogy d’Albaret százados -130- sohasem egyezne bele, hogy nőül vegye Elizundo bankár leányát.

– Azért, mert becsületes ember nem vesz nőül egy örökösnőt, a kinek atyja kalózok bankárja volt. Nem! egy becsületes ember nem fogadhat el gyalázatos úton szerzett vagyont.

– De – mondá Starkos Miklós, – nekem úgy látszik, hogy oly dolgokról beszélünk, a melyek legkevésbbé se tartoznak az eldöntendő kérdésre.

– Engedje megjegyeznem, hogy Elizundo Hadsine nem d’Albaret százados, hanem Starkos kapitány jegyese volt. Atyja halálának ép oly kevéssé szabad az ő szándékát megváltoztatni, a mint az enyimet nem változtatta meg.

– Én atyámnak engedelmeskedtem, – engedelmeskedtem anélkül, hogy ismertem volna azon okokat, melyek őt arra kényszerítették, hogy engem feláldozzon. Most már tudom, hogy engedelmességem által a becsületét mentettem volna meg.

– Tudom, – vágott a szavába Hadsine, – tudom, hogy ön volt bűntársa, tudom, hogy ön vonta őt bele a gyűlöletes üzletekbe, tudom, hogy ön hozta a milliókat e házba, mely azelőtt becsületes volt. Tudom, hogy ön atyámat kétségkívül gyalázatának felfedezésével fenyegette, ha vonakodnék önnek nőül adni leányát. Valóban, hihette ön valaha, Starkos Miklós, hogy midőn beleegyeztem önnek nyujtani kezemet, egyebet tettem, mint atyámnak engedelmeskedtem?

– Jól van, Elizundo Hadsine, ön tehát mindent tud. -131-
-132- De ha atyjának becsülete drága volt ön előtt életében, törődnie kell azzal halála után is és ha ön csakugyan vonakodik teljesíteni nekem tett igéretét…

– Akkor ön mindent köztudomásra fog hozni, Starkos Miklós! – kiáltá a fiatal leány az undor és megvetés oly erős kifejezésével, hogy a szemtelen ember homloka mintha elpirult volna tőle.

– Magamat bevádolni, Elizundo Hadsine! Hát azt hiszi ön, hogy ezen üzletek az én nevem alatt köttettek valaha? Azt hiszi ön, hogy Starkos Miklós barangol a szigettengeren és űz kereskedést a hadi foglyokkal? Nem! Én nem fogom magamat kompromittálni ha beszélek, s ha ön rákényszerít, beszélni fogok!

Az ifjú leány a kapitány arczára nézett. Szemeit, melyek a becsületesség bátorságával birtak, nem sütötte le Starkos Miklós szemei előtt, bármily borzasztó kifejezés tükrözé is magát ezekben.

– Starkos Miklós, – mondá, – egy szavammal lefegyverezhetném önt, mert ön nem irántam való rokonszenvből, vagy szerelemből követelte e házasságot, hanem csupán azért, hogy atyám vagyonát kezére kerítse. Igen, így szólhatnék önhöz: Ön csak a milliókat akarja. Nos hát, itt vannak… vigye el… távozzék… és ne lássam önt soha többé!… De én ezt nem fogom mondani Starkos Miklós!… E milliókat, melyeket örököltem, nem fogja ön megkapni!… Meg fogom tartani… oly czélra fordítom, a milyenre nekem tetszeni fog! Nem! ön nem kapja meg!… És most, távozzék e szobából, távozzék e házból!… Távozzék!

Elizundo Hadsine kinyujtott karjával, felemelt fejével -133-
-134- megátkozni látszott a kapitányt, a mint megátkozta Andronika pár héttel ezelőtt, az apai ház küszöbén. Starkos Miklós meghátrált ugyan anyja elől, de ezúttal elszántan tett egy lépést az ifjú leány felé.

– Elizundo Hadsine! – mondá halk hangon, – igen, nekem kellenek e milliók… Bármily áron is kellenek és… meg fogom kapni.

– Nem… inkább megsemmisítem, inkább a tengerbe dobom! – viszonzá Hadsine.

Starkos Miklós megragadta az ifjú leány karját. A harag elbódította; többé nem bírt magán uralkodni. Szemei elhomályosodtak; képes lett volna őt megölni.

Elizundo Hadsine egy pillanat alatt látta mindezt. Meghalni! Mit bánta ő ezt most! A haláltól meg nem ijedt volna… De az erélyes fiatal leány már rendelkezett magáról… elítélte magát az életre.

Starkos Miklósnak annyi ideje se volt, hogy hátraforduljon, midőn már két aczélkar megragadta. A lélegzete elakadt. Beszélni, kiáltani akart… Ép oly kevéssé sikerült ez neki, mint kiszabadulni a borzasztó ölelésből. Aztán félig megfojtva, összezúzva, még az ordításra is képtelenné téve, kilökték a ház ajtaja elé.

– Nem öllek meg, mert ő nem parancsolta, hogy megöljelek. De ha parancsolni fogja, megteszem.

Ez időtájt az utcza már néptelen volt. Senki se látta a mi történt, vagyis hogy Starkos Miklóst kilökték Elizundo bankár házából. De látták őt oda belépni és ez elég volt, mert az következett belőle, hogy d’Albaret Henrik megtudván, hogy vetélytársát fogadták, midőn -135- őt elutasították; azt kellett gondolnia, hogy a Karysta kapitánya továbbra is a fiatal leány jegyese maradt.

Mily csapás volt ez rá nézve! Starkos Miklóst fogadják azon háznál, melytől őt egy kérlelhetetlen tilalom távol tartja! Az első pillanatban hajlandó volt – és ki ne lett volna az ő helyén? – megátkozni Hadsinet. De erőt vett magán, szerelme diadalmaskodott haragján és noha a látszat a fiatal leány ellen szólt, mégis így kiáltott fel:

– Nem! nem! ez lehetetlen!… Ő azon emberé legyen!… Ez nem történhetik!… Ez nem fog megtörténni!

Starkos Miklós azonban, daczára Elizundo Hadsine előtt kiejtett fenyegetéseinek, elhatározta, hogy hallgatni fog és nem fedezi fel a titkot, mely a bankár életére nehezült. Ily módon biztosítá cselekvési szabadságát; a leleplezésekre még mindig lesz idő, ha a körülmények úgy hoznák magukkal.

Ebben állapodtak meg Skopelóval. A Karysta másodkapitánya előtt semmit se titkolt el az Elizundo Hadsinénál tett látogatása alkalmával történtekből, Skopelo helyeselte azon eljárást, hogy egyelőre hallgatni fog, de a mellett azt is megjegyezte, hogy a dolgok oly fordulatot vesznek, mely terveikre nézve nem épen kedvező. Főleg az nyugtalanítá, hogy az örökösnő nem akarta a milliók átengedésével megvásárolni titoktartásukat. Miért? Valóban nem volt képes megérteni.

A következő napokon, november 12-ig, Starkos Miklós egy órára se hagyta el hajóját. Fontolgatta, találgatta a különböző módokat, melyeknek segélyével czélt érhetne. Ezenkívül egy kissé számított szerencséjére is, mely bűnös életében mind e napig oly híven szolgálta… Ezúttal azonban hiába számított rá.

D’Albaret Henrik nem kevésbbé elvonultan élt. Nem -136- újította meg kisérleteit az ifjú leányt láthatni. De azért nem esett kétségbe.

November 12-én este egy levelet hoztak a szállodába. Sejtelme azt súgta, hogy e levelet Elizundo Hadsine írta. Felbontotta, megnézte az aláírást: nem csalódott.

A levél csak néhány sort tartalmazott, a fiatal leány kézirásával s így hangzott:

D’Albaret Henrik, e sorokat olvasván, időt se vett magának a gondolkozásra, hanem szaladt a Strada Realeba.

A ház be volt zárva és el volt hagyatva, mintha Elizundo Hadsine eltávozott volna belőle, hű Xarisával, hogy soha többé vissza se térjen. -137-

Scio sziget, melyet azon időtől fogva többnyire Chiosnak neveznek, az égei tengerben fekszik, a smyrnai öböltől nyugatra, Lesbostól délre és Samostól éjszakra, közel Kis-Ázsia partjaihoz, s a szigettenger keleti részén levő Sporadok szigetcsoportjához tartozik. Kerülete nem kevesebb negyven mérföldnél. Legmagasabb orma, a Pelinea, ma Illés-hegy, kétezerötszáz lábnyira emelkedik ki a tenger színe felett.

E sziget városai: Volysso, Pitys, Delphinium, Leukonia, Kaukasa és Scio közül a legnevezetesebb a legutóbbi, mely egyszersmind főváros is. Itt szállt partra 1827 október 30-án Fabvier ezredes egy kis csapattal, melynek tényleges létszáma kétszáz főnyi rendes katonából, kétszáz lovasból, ezerötszáz scioi zsoldosból, tiz mozsárból és ugyanannyi ágyúból állt.

Az európai hatalmak közbelépése a navarini ütközet után még nem oldotta meg végleg a görög kérdést. Angol-, Franczia- és Oroszország az új királyságnak csakis azon határokat akarta engedélyezni, melyeken túl a felkelés nem terjeszkedett. E határkiszabással azonban a görög kormány nem elégedhetett meg, hanem az egész szárazföldi Görögországon kívül Krétát és Sciót is követelte, melyek autonomiájára nézve szükségesek voltak. Ehhez képest, míg Miaulis Kréta meghódítására -138- és Dukas a görög szárazföld megszállására indult, Fabvier az említett napon partra kelt Maurolimenában, Scio szigetén.

Könnyen érthető, hogy a görögök el akarták venni a törököktől e gyönyörű szigetet, mely a Sporadok valódi gyöngye. Ege, melynél tisztább nincs Kis-Ázsiában, csodálatos égaljat ad neki. Sem a hőség, sem a hideg nem túlságos itt soha. Az üdítő, mérsékelt szellő egészségesebb tartózkodási helylyé teszi a szigettenger összes szigeteinél. Egy himnuszban, melyet Homérnak tulajdonítanak, kit Scio szülötteül követel, a költő «nagyon kövér»-nek nevezi a szigetet. Nyugati részein oly kitünő bora terem, mely versenyezhet az ókor legjobb boraival és oly édes méz, mely felülmulja a Hymettus mézét. Keleten a narancs és czitrom annyira díszlik, hogy hírneve eljut még Nyugat-Európába is. Délen a drága mézga, és a művészetek különböző ágaiban, sőt az orvosi tudományban is oly gyakran használt mastyx képezi a sziget gazdag jövedelmi forrását. Szóval ez isten-áldotta földön a fügefák, datolyapálmák, mandulafák, granátalmafák és olajfák mellett Európa déli részeinek valamennyi szép faneme díszlik.

A görög kormány tehát az új királyságba akarta kebelezni e szigetet, s ezért vállalkozott meghódítására a derék Fabvier, daczára számtalan csalódásainak, melyekben ugyanazok részesítették, a kikért vérét ontotta.

Az év utolsó hónapjaiban sem szüntették meg a törökök mészárlásaikat és rablásaikat, a hellén félszigeten, noha Capo d’Istria partraszállása Naupliában már jelezve volt. – E diplomata megérkezése hivatva volt végét vetni a görögök belső viszálykodásainak és egy kézbe összpontosítani a kormányt. De noha Oroszország fél évvel később megizente a háborút a szultánnak s ekkép hatalmasan elősegítette az új királyság megalakulását, -139- Ibrahim még mindig hatalmában tartá a Peloponnesus egy részét és tengerparti városait. S habár nyolcz hónappal később, 1828 julius 6-án elhagyni készült e tartományt, melyet annyira elpusztított s ámbár ugyanazon évi szeptemberben már egyetlen egyiptomi se volt a görög földön, a vad csordák mégis pusztítottak még bizonyos ideig Moreában.

Miután a törökök vagy szövetségeseik a Peloponnesus és Kréta több parti városát megszállva tartották, nem lehet csodálkozni a felett, hogy a kalózok nagy számmal czirkáltak a szomszéd vizeken. Ha nagy károkat okoztak a szigetek között való kereskedést közvetítő hajóknak, ennek nem az volt az oka, mintha a görög flottillák parancsnokai, a Miaulisok, a Kanarisok és a Tsamadosok megszüntek volna őket üldözni, de a tengeri rablók nagy számmal és fáradhatlanok voltak és ezen összes vidékeken megszünt minden biztonság. A szigettenger lángban állt Krétától Mytilene szigetéig és Rhodustól Negropontusig.

Végre, a valamennyi nemzet söpredékéből összeverődött rablóbandák Scio sziget környékét is veszélyeztették és segítségére voltak a pasának, ki a fellegvárat védelmezte, melynek ostromát Fabvier ezredes a lehető legkedvezőtlenebb körülmények közt volt megkezdendő.

Olvasóink emlékezni fognak, hogy az ioniai szigetek kereskedői, kiket a Levante összes állomásainak e fenyegetett állapota nagyon elrémített, szövetkeztek egy korvett fölszerelésére, melynek feladata volt üldözőbe venni a kalózokat. A Syphanta öt hét előtt indult el Korfuból a szigettenger felé. Két vagy három szerencsés eredményű megütközés, több nagyon gyanus hajó kézrekerítése csak arra ösztönözhette a hajó kapitányát, hogy művét erélyesen folytassa. Stradena kapitány, ki -140- azóta megfordult Psara, Skyros, Zea, Lemnos, Paros és Santorin vizeiben, ép oly vitézséggel mint szerencsével oldotta meg feladatát. Hanem, úgy látszott, hogy még mindeddig nem találkozhatott a rejtélyes Sacratiffel, kinek feltünését mindenkor a legvészesebb katasztrófák jelezték. Gyakran beszéltek róla, de soha sem látta senki.

November 13-ka körül a Syphantát Scio környékén jelezték, sőt egy elfogott hajót is hozott a sziget kikötőjébe és Fabvier ezredes gyorsan elbánt a kalóz-hajó legénységével.

De ez időtől fogva semmiféle hír sem érkezett a korvett felől. Senki se mondhatta meg, mely vidéken üldözi jelenleg a szigettenger rablóit. Sőt nyugtalankodtak is miatta. E vizeken, melyek tele vannak szigetekkel és következőleg állomási pontokkal, eddig ritkán múlt el több nap a nélkül, hogy jelenlétét ne jelezték volna.

Ily körülmények közt ért d’Albaret Henrik Scióba, november 27-én, nyolcz nappal Korfuból való elindulása után. Régi parancsnokához csatlakozott, folytatandó a törökök elleni hadakozást.

Elizundo Hadsine eltünése borzasztó csapás volt rá nézve. A fiatal leány tehát elutasítá Starkos Miklóst, mint hozzá méltatlan nyomorult embert, de egyszersmind önmagát is méltatlannak itélte ahhoz, a kit szive választott. Milyen titok lappanghatott ez alatt? Hol lehetett e titkot keresni? Hadsine életében-e, mely oly nyugodt és tiszta volt? Bizonynyal nem! Avagy talán atyja életében? De milyen közösség létezhetett Elizundo bankár és Starkos Miklós kapitány közt?

Ki felelhetett volna e kérdésekre? A bankház el volt hagyatva. Xaris is kétségkivül a fiatal leánynyal egyidejűleg távozott. D’Albaret Henrik csak önmagára számíthatott, hogy az Elizundo család titkait földerítse. -141-
-142-

D’Albaret Henrik ekkor arra a gondolatra jött, hogy felkutassa Korfut, majd az egész szigetet. Hátha Hadsine valamely előtte ismeretlen helyen keresett menedéket? Csakugyan van a szigeten, itt-ott elszórva nehány falu, melyekben könnyen lehet biztos menhelyet találni. Benizze, Santa Decca, Leucimne s még mintegy húsz más falu nyugodalmas rejtekhelyet kinál. D’Albaret Henrik nem került el egyetlen utat sem, a legszegényebb helységet is felkutatta és kereste a fiatal leány nyomát, de nem talált semmit.

Egy jel azonban arra mutatott, hogy Elizundo Hadsine elhagyta Korfu szigetét. Az alipai kis kikötőben, a sziget nyugat-északnyugati részén megtudta, hogy a legutóbbi napokban egy könnyü szerkezetü speronare indult ki a sík tengerre, miután két utast várt, a kiknek számára előre kibérelték.

De ez még nagyon bizonytalan adat volt. Ezenkivül a tények és az idő bizonyos összetalálkozásai új tápot adtak a fiatal tiszt aggodalmainak.

Midőn Korfuba visszatért, megtudta, hogy a Karysta is elhagyta a kikötőt. S a mi még komolyabbá tette a dolgot, Starkos Miklós hajója ugyanazon nap szedte fel horgonyait, midőn Elizundo Hadsine eltűnt. Volt-e valamely összefüggés e két esemény közt? Hátha a fiatal leányt Xaris-sal együtt tőrbe csalták és erőszakosan elrabolták? Ki tudja, nincs-e e pillanatban a Karysta kapitányának hatalmában?

E gondolatra szinte megtört d’Albaret Henrik szive. De mit tegyen? A világ melyik pontján keresse Starkos Miklóst? A Karysta, melyről nem tudták honnét jött, sem azt, hogy mi volt rendeltetési helye, méltán soroztathatott a gyanus természetü hajók közé. Mindazonáltal az ifjú tiszt kiverte fejéből a gondolatot, mihelyt képes volt magán erőt venni. Elizundo Hadsine azt mondta, -143- hogy nem méltó hozzá és nem is akarta őt többé viszont látni, következőleg igen valószinű volt, hogy önkénytesen távozott el más vidékre, Xaris védelme alatt.

Nos hát, ha így van, d’Albaret Henrik tudni fogja őt feltalálni. Hátha talán Hadsinét hazaszeretete arra indította, hogy részt vegyen a harczban, melyben hazájának sorsa fog eldölni? Talán roppant vagyonát, melylyel szabadon rendelkezhetett, a függetlenségi harcz czéljaira akarta szentelni? Miért ne követte volna ugyanazon szinhelyeken a Bobolinák, a Modenák, az Andronikák és más nők példáját, kiket oly határtalanul csodált?

D’Albaret Henrik, bizonyos levén a felől, hogy Elizundo Hadsine nincs már Korfuban, elhatározta magát újra elfoglalni helyét a philhellének csapatában. Fabvier ezredes Scióban volt rendes hadtestével. Elhatározta, hogy hozzá csatlakozik. Elhagyta az ioniai szigeteket, átutazott északi Görögországon, megkerülte a patrasi és a lepantoi öblöket, hajóra szállt az eginai öbölben, nem minden baj nélkül megmenekült a kalózok elől, kik a Cykladok tengerén garázdálkodtak és gyors átkelés után Scióba érkezett.

Fabvier a fiatal tisztet oly szivélyes fogadtatásban részesíté, mely eléggé mutatta, mennyire becsüli őt. A merész katona az ifjú századosban nemcsak hű bajtársat látott, hanem egyszersmind bizalmas barátot is, a kivel közölhette kellemetlen ügyeit, melyeknek nem volt hijával. Az ostromló hadtest jelentékeny részét képező zsoldos csapatok fegyelmezetlensége, a rendetlenül, vagy épen nem fizetett zsold, a scioták által előidézett kellemetlenségek stb. nagy mértékben nehezíték és késleltették hadműveleteit. Mindazonáltal Scio fellegvárának ostroma már el volt kezdve, d’Albaret Henrik azonban még jókor érkezett, hogy részt vehessen az -144- előnyomulási munkálatokban. A szövetséges hatalmak két izben meghagyták Fabvier ezredesnek, hogy hagyjon fel előkészületeivel, de az ezredes, kit a hellén kormány nyiltan támogatott, nem is hederített a meghagyásokra és háborítlanúl folytatá előkészületeit.

Az ostromot nemsokára ostromzárrá változtatták át, de oly tökéletlenül, hogy az ostromlottak folyvást kaphattak élelmi és lőszereket. Bármint volt is, talán sikerült volna Fabviernek hatalmába keríteni a fellegvárat, ha hadserege az éhség miatt napról-napra nem szélyedt volna el a szigeten rabolni, s magát élelmezni. Ily körülmények közt történt, hogy egy öt hajóból álló török hajóraj az ostromzár vonalon áttörve behatolt Scio kikötőjébe és az ostromlottaknak kétezer ötszáz főnyi segítséget hozott. Igaz, hogy valamivel később Miaulis is megjelent hajóhadával Fabvier ezredes segítségére, de későn érkezvén, vissza kellett vonulnia.

A görög admirállal együtt nehány hajó érkezett önkéntesekkel, kik a scioi ostromló hadtest erősítésére voltak rendeltetve.

Andronika, miután a Peloponnesusban a legutolsó óráig harczolt Ibrahim katonái ellen, részt akart venni a háború befejezésében is, a mint részt vett a kezdetében. Ezért jött Scioba és el volt szánva, ha kell, meghalni e szigeten, melyet a görögök új királyságukhoz akartak csatolni. Ez rá nézve mintegy kiengesztelődés lett volna azon gonosz tettekért, melyeket méltatlan fia ugyancsak itt követett el, az 1822-iki borzasztó vérengzések alkalmával.

Akkoriban a szultán e rettenetes ítéletet mondta ki Scióra: tűz, vas, rabszolgaság. A végrehajtással Kara-Ali kapudán pasa volt megbizva. Végre is hajtotta. Vérengző csordái partra szálltak a szigeten. A tizenkét -145-
-146- évesnél idősebb férfiakat és a negyven évesnél idősebb asszonyokat könyörtelenül lemészárolták. A többit rabszolgákká tették és el akarták vinni a smyrnai és az északafrikai vásárokra. A harminczezer török ekkép tűzzel, vassal elpusztította az egész szigetet. Huszonháromezer sciotát gyilkoltak le. Negyvenhétezer ember volt eladásra szánva.

Ekkor lépett közbe Starkos Miklós. Czinkosai és ő, miután kivették részüket a mészárlásból és rablásból, főügynökeivé lettek e gyalázatos kereskedésnek, mely egy óriási embercsordát szolgáltatott ki az ottomán kapzsiságnak. A szerencsétlen rabszolgák ezreit e renegát hajói szállították el Kis-Ázsia és északi Afrika partjaira. Starkos Miklós e gyalázatos műveletek által lépett összeköttetésbe Elizundo bankárral, s innét eredtek azon roppant nyereségek, melyekből az oroszlánrész Hadsine atyjának jutott.

Andronika nagyon is jól tudta, mily részt vett Starkos Miklós a sciói mészárlásokban és mily szerepet játszott ezen iszonyú körülmények közt. Ezért akart ide jönni, a hol ezerszer is megátkozták volna, ha tudják, hogy ő e nyomorult ember anyja. Úgy tartotta, hogy fiának bűneiért bűnhödik ha a szigeten harczol és vérét ontja a scioták ügyéért.

De mihelyt Andronika partra szállt Scio szigetén, csaknem elkerülhetlenné vált, hogy előbb-utóbb ne találkozzék d’Albaret Henrikkel. És csakugyan Andronika, nehány nappal megérkezése után, január 13-án egészen váratlanul megpillantá a fiatal tisztet, a ki életét mentette volt meg a chaidarii csatában.

– Igen, – felelé a nő. – Nem ott van-e az én helyem, a hol még harczolni kell elnyomóink ellen?

– Andronika, – viszonzá d’Albaret Henrik, – legyen büszke hazájára. Legyen büszke e haza gyermekeire, kik azt önnel együtt védelmezték. Rövid idő mulva egyetlen török katona sem lesz görög földön.

S ekkor Andronika elmondá élettörténetét azon időponttól fogva, midőn a chaidarii csata után elváltak egymástól. Elbeszélte utazását szülőföldjére a Mainába, melyet még egyszer s utoljára látni óhajtott, majd élményeit a peloponnesusi hadseregnél és megérkezését Scióba.

D’Albaret Henrik is elbeszélte, mily körülmények közt került Korfuba, mily összeköttetésben állt Elizundo bankárral, beszélt tervezett és meghiúsult házasságáról, Hadsine eltünéséről és azon reménységéről, hogy sikerülni fog őt egykor feltalálni.

– Igen, d’Albaret Henrik – viszonzá Andronika. – És ha ön ma még nem is tudja, mily titok nehezül a fiatal leány életére, a felől biztos lehet, hogy ő méltó önhöz. Igen, ön viszont fogja őt látni és oly boldogok lesznek, a mint mindketten megérdemlik.

– De mondja meg Andronika, – kérdé d’Albaret Henrik, – nem ismerte ön Elizundo bankárt?

– Nem, – felelé Andronika, – Hogyan ismerném, és miért kérdi ön ezt tőlem?

– Azért, mert gyakran volt alkalmam az ön nevét említeni előtte, – felelé az ifjú tiszt, – s e név nagyon sajátságos módon vonta magára figyelmét mindannyiszor. Egy izben megkérdezte, nem tudom-e, mi történt önnel, elválásunk óta. -148-

– Én nem ismertem őt d’Albaret Henrik, sőt még említtetni se hallottam Elizundo bankár nevét soha.

– Akkor hát ez alatt is titok lappang, melyet nem tudok magamnak megmagyarázni, s mely kétségkívül soha sem lesz felderítve, miután Elizundo nincs többé.

D’Albaret Henrik elhallgatott. Korfui emlékei fölmerültek lelkében. Eszébe jutott mindaz, a mit szenvednie kellett, s a mit még ezután fog szenvedni Hadsinetól távol.

– Az Isten akkor megkegyelmez nekem, – felelé Andronika, – és elszólit e világról, melyben hogy élnem kellett, eléggé gyötör miatta lelkiismeretem.

És a szerencsétlen anya csaknem kimondta, hogy már élete magában is bűn volt, miután oly fiút szült a világra.

– A mi önt illeti, d’Albaret Henrik, ön még fiatal és az Isten hosszúra fogja nyújtani életét. Használja arra, hogy feltalálja azt, a kit elvesztett és a ki önt szereti.

– Igen, Andronika, én keresni fogom őt mindenütt, valamint keresni fogom a gyűlölt vetélytársat is, a ki közénk furakodott.

– Egy kapitány, egy gyanus hajó parancsnoka, – felelé d’Albaret Henrik; – mihelyt Hadsine eltűnt, ő is elhagyta Korfut.

Csak egy szó hija volt, hogy Andronika elárulja titkát, és megvallja, hogy ő a Starkos Miklós anyja!

E név, melyet d’Albaret Henrik oly váratlanul ejtett ki, leírhatatlan rémületet idézett elő nála. Bármennyire tudott is magán uralkodni, fia nevének hallatára szörnyen elhalványult. Tehát Starkos Miklós okozta mind azon szerencsétlenséget, mely ez ifjút érte, a ki az ő életét megmentette, a saját élete koczkáztatásával!

De d’Albaret Henrik figyelmét se kerülte el a hatás, melyet Starkos Miklós neve Andronikára gyakorolt. Igen természetesen kiváncsi volt tudni az okát.

– Mi baja?… Mi baja? – kérdé. – Miért zavarodott meg ennyire a Karysta kapitánya nevének hallatára. Szóljon!… szóljon!… ismeri azt, a ki e nevet viseli?

– Nem, d’Albaret Henrik, nem, – felelé Andronika, önkénytelenül hebegve.

– De igen!… ön ismeri!… Andronika, könyörgöm, mondja meg, ki ez az ember… mit tett… hol van e perczben… hol találhatnám fel?

– Igen… ön tudja!… ön tudja Andronika és nem akarja nekem megmondani… nekem! nekem!… Talán egyetlen szavával nyomára vezetne… Talán Hadsine nyomára is… és ön nem akar szólni!

– D’Albaret Henrik, – viszonzá Andronika oly hangon, melynek szilárdsága többé nem hazudtolta meg magát, – én nem tudok semmit… Nem tudom merre van az a kapitány… Nem ismerem Starkos Miklóst!

E szókkal elhagyta az ifjú tisztet, a ki a legnagyobb felindulás hatása alatt állt. De e percztől fogva sikertelen volt minden iparkodása, Andronikával találkozni. -151- A bátor nő kétségkívül átment Scióról a görög szárazföldre. D’Albaret Henriknek le kellett mondani a reményről, hogy vele találkozhassék.

Fabvier ezredes hadjárata is nem sokára bevégződött minden eredmény nélkül.

A szökések csakhamar nagyon gyakoriakká lettek az ostromló seregben. A katonák, daczára tisztjeik könyörgéseinek, hajóra keltek és elhagyták a szigetet. A tüzérek, kikre Fabvier mindenekfelett számított, cserben hagyták ágyúikat. Semmit sem lehetett tenni e csüggedéssel szemben, mely erőt vett a legjobbakon is.

Fel kellett tehát hagyni az ostrommal és visszatérni Syrába, a hol ezt a szerencsétlen expedicziót szervezték. Fabvier ezredes itt, hősies harczainak jutalmául, nem kapott egyebet szemrehányásoknál s a legfeketébb hálátlanság tanujeleinél.

D’Albaret Henrik el volt határozva Sciót a vezérrel együtt elhagyni. De a szigettenger melyik pontja felé irányozza kutatásait? Még nem volt magával tisztában ez iránt, midőn egy véletlen esemény véget vetett habozásának.

Egy nappal előbb, mintsem hajóra akart kelni, hogy átszállíttassa magát a görög szárazföldre, levelet kapott a postán.

A levél a korinthusi postabélyeggel volt ellátva, d’Albaret Henrik századosnak volt czímezve s a következő sorokat tartalmazta:

«A korfui Syphanta korvett törzskarában egy állomás van üresedésben. Nem volna kedve d’Albaret kapitánynak e hajóra szállni és folytatni a Sacratif és a sziget-tenger kalózai ellen megkezdett hadjáratot?

«A Syphanta márczius hónap legelső napjaiban az Anapomera hegyfok vizeiben fog tartózkodni és csónakja -152- folyvást a hegyfok tövében, az Ora öblöcskében lesz.»

Az aláírás hiányzott. A kézirás ismeretlen volt. Semmi sem árulta el az ifjú tiszt előtt, ki lehetett a levél irója.

Mindenesetre e sorok legalább hírt hoztak a korvett felől, melyről már bizonyos idő óta nem hallottak beszélni. Ezenkivül d’Albaret Henriknek alkalma nyilt újra gyakorolni a tengerész-mesterséget. Végre pedig lehetővé lett rá nézve üldözőbe venni Sakratifot s talán megszabadítani tőle a szigettengert, – sőt talán, – s ez nem csekély befolyást gyakorolt elhatározására, – alkalom kinálkozhatott e vizeken találkozni Starkos Miklóssal és hajójával.

D’Albaret Henrik tehát rögtön elhatározta magát, elfogadni a névtelen levélben foglalt ajánlatot. Elbucsúzott Fabvier ezredestől, ugyanakkor midőn ez elindult Syra felé; aztán egy kis hajót bérelt ki és útra kelt a sziget északi pontjára.

Az átkelés nem tarthatott soká, főleg miután jó délkeleti szél fújt; a hajócska elhaladt a koloquintai kikötő előtt, az anossai szigetek és a Pampaka hegyfok közt. E hegyfokon túl egyenesen az orai hegyfok felé tartott és a part mellett haladt előre, a hasonnevű öblöcske irányában.

– Én d’Albaret Henrik százados vagyok, – mondá a fiatal tiszt a csónak legénységét vezénylő tisztnek.

Egy csónak várt rá a parti szirt alatt. A sík tengeren egy korvett horgonyzott.

– A hajóra akar szállni d’Albaret Henrik százados úr? – kérdé az altiszt. -153-
-154-

A csónak elindult, s a hat evezős hatalmas evezőcsapásai csakhamar átszállították a korvettre, mely legföljebb egy tengeri mérföldnyire horgonyzott.

Mihelyt d’Albaret Henrik csónakja a hajó baloldalához ért, egy éles fütty hallatszott, majd egy ágyúlövés dördült el, melyet más kettő nyomon követett. Azon perczben, midőn az ifjú tiszt a fedélzetre lépett, az egész legénység, mely úgy volt felállítva, mint díszszemléknél szokás, fegyvereivel tisztelgett és a korfui lobogót felvonták az árboczra.

A korvett másodkapitánya ekkor előlépett s erős hangon, hogy mindenki meghallhassa, így szólt:

– A Syphanta tisztjei és legénysége szerencséseknek érzik magukat, a hajó fedélzetén üdvözölhetni d’Albaret Henrik parancsnokot! -155-

A Syphanta, egy másodrendű korvett, huszonkét 24 fontos ágyúval volt felszerelve s ezenkívül, a mi akkoriban nagy ritkaság volt, hat 12 fontos ágyút vitt fedélzetén. Hosszúra elnyúló hajótestével és keskeny farával gyorsaság tekintetében a legjobb hajókkal versenyezhetett. Elbirta a legnehezebb vitorlázatot is és képes volt a partot csaknem mindenütt megközelíteni, aránylag sekély vízjárásánál fogva. Ha parancsnoka merész tengerész volt, kifeszíthette minden vitorláját, mert a Syphanta minden bizonynyal ép oly kevéssé hajlott volna alattuk oldalvást, mint bármelyik fregatt. Inkább szétzúzta volna árboczait, hogysem elsülyedjen a vitorlatömeg alatt. Innét volt az, hogy még az erősen zajongó tengeren is rendkívüli sebességgel birt előre haladni, s épen ezért volt remélhető, hogy sikerrel fogja megoldani a rábízottakat azon kalandos czirkálásában, melyet feladatául tűztek ki a sziget-tenger kalózai ellen szövetkezett tulajdonosai.

A Syphanta katonai parancsnokság alatt állt, noha nem volt hadihajó a szó szoros értelmében; a mennyiben nem egy állam, hanem egyszerű magánfelek tulajdona volt. Tisztjei és legénysége becsületére váltak volna a legelső franczia vagy angol korvettnek. A műveletekben hasonló szabályosság, a fedélzeten hasonló -156- fegyelem és rend uralkodott, akár úton volt a hajó, akár horgonyon pihent. Nyoma sem volt a hosszú útra fölszerelt hajókon uralkodó hanyagságnak, mely azt eredményezi, hogy a legénység vitézsége nincs mindenkor annyira szabályozva, mint a hadi tengerészet bármelyik hajójának parancsnoka megkövetelné.

A Syphanta legénysége kétszázötven emberből állt, kik nagyrészt francziák voltak a provence-i partokról; a többi angolokból, görögökből és korfiotákból került ki. Ügyes és gyakorlott, a harczban bátor, minden izében tengerész volt valamennyi és annyival inkább lehetett reájuk számítani, mivel mindnyájuknak volt már alkalmuk kitartásukat és vitézségüket bebizonyítani. Az altisztek és felügyelők méltóknak bizonyultak hivatásukra, mely abból áll, hogy közvetítőkül szolgáljanak a tisztek és a legénység közt. A törzskar négy hadnagyból és nyolcz hadapródból volt alakítva, kik származásukra nézve szintén korfioták, angolok vagy francziák voltak. Todros, a másodkapitány, teljesen ismerte a szigettengert és rendkívül jártas volt e tengeren, melynek legfélreesőbb zugait is hivatva volt a korvett felkutatni. Az összes öblökben és beszögelésekben egyetlen sziget se létezett, melyet ne ismert volna. Valamennyi szigetecske fekvését meghatározta már előbbi hadjárataiban. Az összes szorosok és szigetcsatornák iránya: szélessége és mélysége ép oly tüzetesen fel volt jegyezve elméjében mint a legjobb térképeken.

E görög tengerész, ki mintegy ötven éves ember és hydrai származású volt, azelőtt Kanaris és Tomasis parancsnoksága alatt szolgálván, megbecsülhetetlen segítség volt a Syphanta kapitányára nézve.

A korvett, mint czirkáló hajó, elindulása perczétől fogva Stradena kapitány vezénylete alatt állt; és a -157- legelső hetek alatt, mint említők, a szerencse kisérte utain. Elsülyesztett kalózhajók, jelentékeny zsákmány – kezdetnek igen szép volt. De a hadjárat nagyon is érezhető veszteségekkel is járt, úgy a legénységre, mint a törzskarra nézve. Meglehetősen hosszú ideig azért nem érkezett hír a Syphantáról, mert február 27-én kénytelen volt megütközni Lemnos előtt egy kalózhajórajjal.

E csata nem csupán negyven ember életébe került, kik részint elestek, részint megsebesültek; de egy golyó Stradena kapitányt is halálosan megsebezte.

Ekkor Todros kapitány vette át a hajó vezényletét, s miután biztosítá a győzelmet, visszavonult az eginai kikötőbe, mert a hajó teste és árboczai sürgős javításokat igényeltek.

Itt, nehány nappal a Syphanta megérkezése után, azon meglepő hír jutott köztudomásra, hogy a korvettet nagyon drágán megvásárolta egy raguzai bankár, kinek meghatalmazottja meg is jelent Eginában, átvenni a papirokat. Az egész dolog annyira rendben volt, hogy még csak kételyt sem lehetett támasztani az üzlet szabályossága iránt; ellenkezőleg, szabály szerint és teljesen beigazoltatott, hogy a korvett nem volt többé a korfui kereskedők tulajdona, kiknek a hajó eladása tetemes nyereséget hozott.

De ha a Syphanta tulajdonost cserélt is, rendeltetése ugyanaz maradt. Megtisztítani a szigettengert a pusztító rablóktól, szükség esetén hazájukba visszaszállítani a netalán megszabadítandó foglyokat és fel nem hagyni czirkálásaival mindaddig, míg e tengereket meg nem szabadította a legborzasztóbb rablótól, Sacratif kalóztól; ez volt ezentúl is feladata. A szükséges javítások befejeztetvén, a másodkapitány parancsot kapott Scio sziget északi partjain czirkálni, a hol majd -158- meg fog jelenni az új kapitány, a ki ezentúl «Isten után ura» lesz a hajónak.

Ezen időtájban történt, hogy d’Albaret Henrik azon lakonikus levelet kapta, melyben tudtára adták, hogy egy állomás van üresedésben a Syphanta tiszti karában.

Tudjuk, hogy elfogadta az ajánlatot, nem is sejtvén, hogy az üresedésben levő állomás a parancsnok állomása. Ezért történt, hogy mihelyt a fedélzetre lépett, a másodkapitány, a tisztek és a legénység parancsnoksága alá helyezék magukat, mialatt a korfui lobogót ágyúlövések üdvözölték.

D’Albaret Henrik mindezekről azon beszélgetés alatt értesült, melyet Todros másodkapitánynyal folytatott. Az okmány, mely a korvett parancsnokságát ráruházta, teljesen rendben volt. Az ifjú tiszt fenhatóságát tehát senki se tehette, nem is tette vitássá. Ezenkívül a hajó több tisztje ismerte őt. Tudták, hogy tengerészhadnagy volt, a franczia hadi tengerészet legfiatalabb, de egyszersmind legkiválóbb tisztjeinek egyike. A függetlenségi háborúban való szereplése megérdemlett hirnevet biztosított számára, nevét meg is éljenezte az egész legénység mindjárt a legelső szemle alkalmával, melyet a Syphanta fedélzetén tartott.

– Tisztek és matrózok, – mondá d’Albaret Henrik egyszerűen, – ismerem a Syphanta hivatását. Isten segítségével be fogjuk azt tölteni, teljesen. Tisztelet egykori parancsnokotoknak, Stradena kapitánynak, a ki dicsőségesen esett el kapitányi helyén. Számolok reátok. Ti is számoljatok énreám!

Másnap, márczius 2-án, Scio partjai és a felettük kimagasló Illéshegy eltünt a látóhatárról s a korvett a szigettenger északi részei felé vitorlázott.

A jó tengerészre nézve egy rövid áttekintés és fél napi utazás elég arra, hogy hajójának értéke felől tisztában -159-
-160- legyen. A szél északnyugat felől és elég erősen fújt, a nélkül, hogy a vitorlatömeget csökkenteni kellett volna. D’Albaret kapitány tehát a legelső naptól fogva meggyőződhetett hajójának kitünő tulajdonságairól.

– Két vitorlányi előnyt adhat a szövetséges hajóhad bármelyik hajójának, – mondá Todros kapitány – és még se maradna mögötte bármily erős szélben.

Ez a derék tengerész ajkain azt jelentette, hogy először: semmiféle vitorlás hajó sem volna képes sebesség tekintetében legyőzni a Syphantát és másodszor, hogy erős árboczainál és szilárdságánál fogva összes vitorláit kifeszíthette oly viharban is, mely minden más hajót kényszerített volna a vitorlák egy részét bevonni, ha nem akarta az elsülyedést koczkáztatni.

A Syphanta elindult észak felé, kelet felől hagyván Metelin vagy Lesbos szigetét, az arkhipelagus legnagyobb szigeteinek egyikét.

A korvett másnap e sziget mentében haladt el, hol a görögök már a háború kezdetén, 1821-ben, jelentékeny előnyt vívtak ki a török hajóraj felett.

– Magam is ott voltam, – mondá Todros kapitány d’Albaret parancsnoknak. – Május havában történt. Hetven kicsi briggel négy török fregattot, négy korvettet és öt hadihajót vettünk üldözőbe, melyek a metelini kikötőbe menekültek. Egy nagy hadihajó elindult Konstantinápolyba segítségért, de mi erős vadászatot tartottunk rá és a levegőbe röpítettük kilenczszázötven emberből álló legénységével. Igen, én is ott voltam és én gyújtottam meg a kénből és szurokból készült ingeket, melyeket a hajó orrára raktunk. Igen jó ingek ezek, parancsnok úr, nagyon jól tartják a meleget, ajánlom önnek alkalmilag… a kalózok ellen.

Egész öröm volt hallani Todros kapitányt, a mint -161- széles jó kedvvel elbeszélte viselt dolgait, mint a vén tengerészek szokták. Csakhogy a mit a Syphanta másodkapitánya beszélt, az igaz is volt, az utolsó szóig.

D’Albaret Henrik nem ok nélkül vitorlázott észak felé, miután a korvett vezényletét átvette. Néhány nappal Scióból való elindulása előtt gyanus hajókat jeleztek Lemnos és Samothrake szomszédságában. Néhány levantei hajót kiraboltak és felgyújtottak csaknem az európai Törökország partjain. Talán a kalózok, mióta a Syphanta oly makacsul vadászott rájuk, czélszerűbbnek tartották a szigettenger legészakibb részeibe visszahúzódni. Ez csupán óvatossági rendszabály volt részükről.

Metelin vizeiben semmi gyanusat sem talált d’Albaret Henrik. Csupán néhány kereskedő-hajó volt ott, melyeknek parancsnokai érintkezésbe léptek a korvettel és jelenléte által nagyon megnyugtatva érezték magukat.

A Syphanta, noha a napéjegyen viharos időszaka által kemény próbára tétetett, két hétig lelkiismeretesen teljesíté hivatását. Két vagy három erősebb szélvihar alkalmat nyújtott d’Albaret Henriknek, megítélni nemcsak a hajó kitünő tulajdonságait, hanem egyszersmind a legénység ügyességét is. De egyúttal őt is megismerték és a franczia tengerésztisztek jó hírneve nem lett általa meghazudtolva. Taktikai tehetségét egy tengeri ütközet közepette elég alkalma lesz majd bebizonyítani. De senki se kétkedett a felől, hogy a tűzben bátran fogja megállni a helyét. Az ifjú tiszt, e nehéz körülmények közt, az elméletben ép oly megbizható embernek bizonyult, mint a gyakorlatban. Bátor jellemmel, nagy lelkierővel és rendíthetlen hidegvérrel birt, mely képessé tette nemcsak előrelátni az eseményeket, de uralkodni is felettük. Szóval, valódi tengerész volt és e szó mindent megmond. -162-

Márczius második felében a korvett Lemnos körül czirkált. E sziget, mely az égei tenger e részében a legjelentékenyebb, kiterjedésre nézve tizenöt mérföldnyi hosszúsággal és öt-hat mérföldnyi szélességgel bir s a függetlenségi háború által érintetlenül maradt, ép úgy, mint a szomszéd Imbro sziget; de a kalózok gyakran egész a kikötőig előnyomultak és elfogdosták a kereskedő-hajókat. A korvett, élelmiszereit kiegészítendő, a kikötőben horgonyt vetett, mely akkoriban csaknem egészen tele volt hajókkal. Lemnosban azon időtájban sok hajót építettek, s míg egyfelől a tengeri rablóktól való félelemből nem merték azokat egészen elkészíteni, a melyek munkában voltak; másfelől a készen levő hajók ugyanazon okból nem merték elhagyni a kikötőt. Innét az ott horgonyzó hajók nagy száma.

Az értesülések, melyeket d’Albaret parancsnok e szigeten vett, csakis arra ösztönözhették, hogy folytassa hadjáratát a szigettenger északi vidékein. Ő és tisztjei még Sakratif nevét is több izben hallották említeni.

– Ah! – kiáltá Todros kapitány, – valóban kiváncsi volnék szemközt állni e gazemberrel, a ki egy kissé regeszerűnek látszik előttem. Ha szemtől-szembe látnám, legalább meggyőződném róla, hogy csakugyan létezik.

– Ön e szerint kételkedik létezésében? – kérdé d’Albaret Henrik élénken.

– Lelkemre mondom, parancsnok úr, – viszonzá Todros – ha őszinte véleményemet akarja hallani, én nem igen hiszek ebben a Sakratifban és tudtommal senki sem dicsekedhetik azzal, hogy őt valaha színről-színre látta volna. Lehet, hogy ez csak álnév, melyet egymásután vesznek fel a kalózvezérek. Én részemről azt hiszem, hogy e név alatt nem egy lógott már közülök -163- különböző vitorlarudakon. Különben mindegy! – a fődolog az, hogy ezek a gazficzkók függjenek és függött is már szerencsére akárhány.

– Utóvégre is lehetséges, a mit ön mond, Todros kapitány, – viszonzá d’Albaret Henrik; – s ez megmagyarázná azon mindenütt-jelenvalóságot, melyet ennek a Sakratifnak tulajdonítani látszanak.

– Igaza van, parancsnok úr, – mondá egy franczia tiszt. – Ha Sakratifot, mint sokan állítják, csakugyan látták egy és ugyanazon időben, különböző helyeken, ez csak azt bizonyítja, hogy több kalózvezér viselte e nevet egyidejűleg.

– És csak azért viselik többen, hogy tévútra vezessék a becsületes embereket, a kik őket üldözik! – viszonzá Todros kapitány. – De, ismétlem, van egy biztos mód elenyésztetni e nevet, s e mód nem egyéb, mint elfogni és felakasztatni mindazokat, a kik viselik… sőt azokat is, a kik nem viselik! Ilyenformán a valódi Sakratif, ha csakugyan létezik, nem kerüli el a kötelet, melyet emberül megérdemelt.

Todros kapitánynak igaza volt, de a fődolog még se lehetett egyéb, mint megtalálni a megtalálhatlan gonosztevőket.

– Todros kapitány, – mondá ekkor d’Albaret Henrik, – a Syphanta első hadjáratában, vagy az ön korábbi hadjárataiban soha sem találkozott ön egy körülbelül száz tonna teherképességű sacoleve-vel, mely a Karysta nevet viseli?

Senki se hallott a sacoleveről semmit, noha a legtöbb közülök folyvást a szigettenger vizein járt a függetlenségi harcz kitörésétől fogva. -164-

– Soha se hallották önök Starkos Miklós, a Karysta kapitánya nevét említtetni? – kérdé újra d’Albaret Henrik.

E név is teljesen ismeretlen volt a korvett tisztjei előtt, a mi felett különben teljességgel nem lehetett csodálkozni, miután csak egy egyszerű kereskedelmi hajó parancsnokáról volt szó; ilyen hajókat pedig száz számra lehetett találni a levante különböző állomásain.

Azonban Todros mégis homályosan hitt emlékezhetni, hogy a Starkos nevet hallotta, midőn egy izben Messeniában, az arkádiai kikötőben állomásozott. E nevet azon gyanus hajók egyikének parancsnoka viselhette, melyek az északafrikai partokra szokták átszállítani a török hatóságok által eladott hadifoglyokat.

– De ez nem lehet a kérdéses Starkos, – tevé utána. – Ön azt mondja, parancsnok úr, hogy ez a Starkos egy sacoleve kapitánya volt, egy sacoleve pedig nem felelhet meg egy ilyen üzlet igényeinek.

– Igaz! – viszonzá d’Albaret Henrik és nem feszegette tovább a kérdést.

De ha Starkos Miklós eszébe jutott, ez azért volt, mert gondolatai szünet nélkül visszatértek Elizundo Hadsine és Andronika kettős eltünésének kifürkészhetlen titkára. E két név most már elválaszthatlanul egybeforrt emlékezetében.

Márczius 25-ike körül a Syphanta Samothrake sziget irányában volt, hatvan tengeri mérföldnyire Sciótól északnak. Ha az időt összehasonlítjuk a meghaladt távolsággal, láthatjuk, hogy a vidékek összes búvóhelyei szorosan ki lettek motozva. A mit a korvett nem teljesíthetett a sekély vizeken, hol nem talált elégséges mély vizet, csónakjai végezték el helyette. De idáig a kutatásoknak semmi eredménye sem volt. -165-

Samothrake szigetet kegyetlenül feldúlták a háború alatt, de még mindig a törökök tartották hatalmukban. Feltételezni lehetett tehát, hogy a tengeri rablók – valóságos kikötő hiányában – biztos menhelyet találtak számos parti beszögeléseiben. A Saoce hegy öt-hatezer lábnyira emelkedik; ily magasságról a kirendelt őrök könnyen észrevehettek és idejekorán jelezhettek minden hajót, melynek közeledése gyanusnak látszott. A jókor és kellőleg értesített kalózok tehát könnyű szerrel menekülhettek, mielőtt ostromzár alá kerültek volna. Valószínűleg így is történt; mert a Syphanta egyetlen kalózhajóval se találkozott e csaknem elhagyatott vizeken.

D’Albaret Henrik ekkor északnyugati irányt vett, kikémlelendő Thasos szigetét, mely mintegy húsz tengeri mérföldnyire fekszik Samothraketól. A korvettnek erős szél ellen kellett küzdeni, de csakhamar a szárazföld közelébe jutván, nyugodtabb tengert talált, mely a hajózást könnyebbé tette.

Sajátszerű volt a szigettenger különböző szigeteinek sorsa! Mig Sciónak és Samothrakenak annyit kellett szenvednie a törökök pusztításaitól; Thasost, ép úgy, mint Lemnost és Imbrót, megkimélték a háború viszontagságai. Thasos egész lakossága görög származású; erkölcseik őseredetiek; a férfiak és nők megőrizték ruházatukban, fejdíszeikben az ókori művészet egész báját. A török hatóságok tehát, melyeknek e sziget alá van vetve a tizenötödik század kezdetétől fogva tetszésük szerint elpusztíthatták volna, a legcsekélyebb ellentállás nélkül. Azonban egy megmagyarázhatlan kiváltság következtében, mindeddig megkimélve maradt, noha lakóinak vagyonossága felingerelhette volna a lelkiismeretlen barbárok kapzsiságát.

Mindazáltal valószínű, hogy a Syphanta megérkezése -166- nélkül Thasos is megismerkedett volna a feldúlás irtózataival.

April 2-án a sziget északi részén levő kikötőt, mely ma a Pyrgo nevet viseli, a kalózok látogatása komolyan fenyegette. Körülbelül tizenkét ágyúval fölfegyverzett öt vagy hat hajójuk megjelent a város előtt. E banditák partrakelése, a küzdelmekhez nem szokott lakosság közepette, nagy szerencsétlenséget idézett volna elő; mert a szigeten nem létezett kellő erő, mely velük szembeszállhasson. De a korvett is megjelent a kikötő előtt s mihelyt közeledését az egyik hajó főárboczáról jelezték, a többi apróbb kalózhajó azonnal csatarendbe sorakozott, – a mi részükről nagy merészséget árult el.

– Talán támadni akarnak? – kiáltá Todros kapitány, a ki a parancsnok mellett állt.

– Támadni vagy védekezni? – viszonzá d’Albaret Henrik, kit a kalózok e magatartása szintén meglepett.

– Az ördögbe, inkább azt vártam, hogy e gazemberek kifeszítik összes vitorláikat és elmenekűlnek.

– Csak hadd szegüljenek ellent, Todros kapitány! Sőt hadd támadjanak! Ha elfutnának, néhány közülök bizonyára megmenekülne. Adjon jelt a készenlétre!

A parancsnok rendeletei azonnal végrehajtattak. Az ütegben megtöltötték és kanóczczal ellátták az ágyúkat s a golyókat kézügybe rakták. A fedélzeten lövésre készen állították fel az ágyúkat s a legénység közt kiosztották a fegyvereket, puskákat, pisztolyokat, kardokat és fejszéket. Az árboczőrök készen tartották magukat a műveletekre, akár ütközetre kerül a sor, akár a menekülőket kell majd üldözni. Mindez oly szabályosan és gyorsan történt, mintha a Syphanta hadihajó lett volna. -167-
-168-

E közben a korvett közeledett a kis hajórajhoz, ép úgy készen a támadásra, mint minden támadás visszaverésére. A parancsnok szándéka az volt, hogy a legnagyobb kalózhajóra – mely brigantin volt – oldalról sortüzet lövet, mely harczképtelenné teheti, aztán melléje nyomul és embereivel megtámadtatja. De valószínű volt, hogy a kalózok, bár előkészületeket tettek az ütközetre, hacsak lehetséges, menekülni óhajtottak volna. Csakis azért nem tették ezt már korábban, mert a korvett megérkezése meglepte őket s most már elzárta előlük a kikötő kijárását. Nem maradt tehát számukra egyéb hátra, mint mozdulataikat kombinálni és utat törni maguknak kifelé.

A brigantin kezdte el a tüzelést. Ágyúival úgy czélzott, hogy a korvettnek legalább egyik árboczát összezúzza. Ha ez sikerül, akkor alapos reménye lehet megszabadulni ellenfele üldözésétől.

A golyók hét-nyolcz lábnyira süvöltöttek el a Syphanta fedélzete felett, összetörtek néhány oldalvitorlát, elszakítottak néhány árboczkötelet, megsebeztek három vagy négy matrózt, de nem veszélyesen. Szóval nem tettek kárt a hajó egyetlen lényeges alkatrészében sem.

D’Albaret Henrik nem viszonozta a lövést azonnal. Egyenesen a brigantinra czéloztatott s a hajó baloldalán csak akkor dördültek el az ágyúk, midőn az első lövések füstje már szétoszlott. A brigantin parancsnoka, hajója nagy szerencséjére, a meglehetősen erős szél segélyével oly oldalmozdulatot hajtathatott végre, hogy a hajótestuek a víz felett levő részét csak két vagy három golyó érintette. Néhány embere ugyan elesett, de a brigantin nem lett harczképtelenné.

Hanem azért a korvett golyói, ha el is tévesztették -169- közvetlen czéljaikat, még se vesztek kárba. Egy kisebb hajó, mely a brigantin oldalmozdulata következtében szabadon állt, annyi golyót kapott baloldali gerinczébe, hogy a víz kezdett behatolni.

– Ha nem a brigantin, hát legalább a társa kapta a lövéseket ócska bordái közé! – kiáltá néhány matróz a Syphanta előrészén.

– Tartom a fogadást és a bor oly könnyen folyjon le a torkomon, a mily könnyen a víz befolyik a hajótest lyukain.

– És azok az ördöngős ficzkók a vízbe ugrálnak és úszva igyekeznek menekülni.

– No hát, nem kell őket háborgatni, ha jobban szeretnek hurokra jutni, mint vízbe fúlni.

A hajó csakugyan lassankint sülyedt. Mielőtt a víz a fedélzetig ért volna, a legénység a vízbe ugrált és iparkodott a flotilla valamely másik hajójára jutni.

De ezeknek más gondjuk volt, mint sülyedő társuk legénységének segítségére sietni. Most már csak a menekülésre gondoltak. A nyomorult rablók a vízbe is fúltak valamennyien, a nélkül, hogy egyetlen kötelet dobtak volna ki megmentésükre.

Ezenfelül a Syphanta másodszor is sortüzet irányzott egy másik kisebb hajóra, mely oldalvást állt és azt teljesen tönkre is silányította. Ennek is vége lett, a kalózhajó csakhamar eltünt egy lángfüggöny mögött, melyet öt vagy hat tüzes golyó gyújtott a fedélzetén.

Ezt látván, a másik két kisebb hajó belátta, hogy -170- nem fog sikerülni a védekezés a korvett ágyúi ellen. Sőt az is világos volt, hogy ha megkisérlik a futást, semmi kilátásuk se lehet ily gyors járású hajó elől megmenekülniök.

Ehhez képest a brigantin parancsnoka az egyetlen módhoz nyúlt, mely még rendelkezésére állt, ha legénységét meg akarta menteni. Jelt adott a csatlakozó összegyülekezésre. A kalózok néhány percz alatt a brigantin fedélzetére menekültek, miután elhagyták apróbb hajóikat, melyeket felgyújtottak és a levegőbe röpítettek.

A brigantin legénysége, mely ekkép mintegy száz emberrel szaporodott, a legjobb körülmények közt fogadhatta el a csatát, ha máskép nem sikerülne menekülnie.

De ha legénysége számra nézve már most egyenlő is volt a korvett legénységével, még se tehetett czélszerűbbet, mint futásban keresni menedéket. Nem is habozott gyors járásának előnyeit felhasználni, hogy a török partok felé menekülhessen. Parancsnoka itt oly jól el tud rejtőzni a parti szirtek mögött, hogy a korvett fel se találhatja, vagy ha feltalálja se mehetne utána.

A szél mind erősebben fújt. A brigantin mindamellett felhúzta valamennyi vitorláját, még árboczainak összezúzását is koczkáztatván és távozni kezdett a Syphantától.

– Jól van! – kiáltá Todros kapitány. – Nagyon csodálkoznám rajta, ha oly hosszú lábai volnának, mint a mi korvettünknek.

S ezzel a parancsnokhoz fordult, kinek rendeleteit várta. De e perczben d’Albaret Henrik figyelme másfelé volt irányozva. Többé nem nézett a brigantinra. Távcsövét a thasosi kikötőre irányozta és egy könnyű szerkezetű hajót nézett figyelmesen, mely valamennyi vitorláját kifeszítvén, attól minél gyorsabban igyekezett távozni. -171-
-172-

Az idegen hajó egy sacoléve volt. Az erős északnyugati szél segélyével, mely lehetővé tette egész vitorlázatának felhasználását, a kikötő déli kijárása felé tartott, hova sekély vízjárásánál fogva képes volt behatolni.

D’Albaret Henrik, miután gondosan megszemlélte, hirtelen leeresztette távcsövét s felkiáltott:

– Hogyan! ez volna az a sacoléve, melyről ön nekünk beszélt? – viszonzá Todros kapitány.

D’Albaret Henrik nem fejezte be mondatát. Kötelességérzete nem engedte, hogy habozzék a nagyszámú kalózlegénységgel biró brigantin és a Karysta közt, noha ezen utóbbit kétségkívül Starkos Miklós vezényelte. A brigantin üldözésével felhagyván és minden áron oda törekedvén, hogy mielőbb a kijárás végéhez érjen, bizonynyal útját állhatta volna a socolévenek s azt hatalmába keríthette volna. De ezzel a közérdeket feláldozta volna magánérdekének. Nem tehette. Egyetlen percznyi idővesztegetés nélkül a brigantint megtámadni, hatalmába keríteni és megsemmisíteni, ez volt a teendő. Egy utolsó pillantást vetett a Karystára, mely bámulatos sebességgel távozott el a szabadon maradt kijáráson keresztül; aztán parancsot adott, egész erővel üldözőbe venni a kalózhajót, mely ellenkező irányban kezdett távozni.

A Syphanta, összes vitorláinak segélyével rögtön elindult a brigantin vízbarázdája nyomán. Egyidejűleg ágyúi is lövésre készen állíttattak, s miután a két hajó közt nem volt nagyobb távolság fél tengeri mérföldnél, a korvett elkezdett beszélni.

A mit mondott, kétségkívül nem volt a brigantin -173- inyére, mert féloldalt fordulván, megkisérlé, nem lenne-e képes ily irányba megszökni ellenfele elől.

A Syphanta kormányosa egy mozdulattal szintén ugyanazon irányban fordítá hajóját.

Az üldözés még körülbelül egy óráig tartott ily körülmények közt. A távolság mindinkább csökkent a két hajó közt és nem lehetett kétkedni a felől, hogy a kalózokat még az éj beállta előtt utolérik. De a küzdelem a tengeri rablók és üldözőik közt máskép végződött.

A Syphanta egy ágyúgolyója egy szerencsés lövés következtében összezúzta a brigantin előárboczát. A brigantin azonnal megszünt előre menni, sőt ellenkezőleg, kezdett a szél alatt visszafelé úszni s a korvettnek ezentúl nem volt egyéb dolga, mint bevárni, hogy eléje érjen oldalvást, körülbelül egy negyed óra mulva.

Ekkor irtóztató dördülés hallatszott. A Syphanta nem egészen fél fonal hosszúságból jobboldali összes ágyúinak sortüzét adta a brigantinra, melyet a vaszápor szinte fölemelt a levegőbe, de miután csak a fedélzetet söpörte végig, a hajó nem merült el.

Mindazonáltal a parancsnok, kinek legénységét ezen utolsó décharge megtizedelte; belátván, hogy nem állhat többé ellent, bevonta lobogóját.

A korvett csónakjai már a legközelebbi perczben a brigantine alatt voltak és átszállították az életben maradottakat. A hajó felgyújtatván, égett mindaddig, míg a tűz a vizvonalig ért. Ekkor aztán elmerült a hullámok alá.

A Syphanta jó és hasznos dolgot hajtott végre. Sohase tudták meg, hogy ki volt e kis hajóraj parancsnoka, mi volt a neve és multja, honnét származott? Mert makacsul vonakodott felelni a kérdésekre, -174- melyek ez irányban hozzá intéztettek. Társai is mélyen hallgattak, sőt, mint néha történni szokott, talán nem is tudtak semmit parancsnokuk multjáról. De a felől, hogy kalózok voltak, kétkedni sem lehetett, ennélfogva nyomban ki is végezték őket.

Azonban a sacoléve megjelenése és eltünése sok gondot okozott d’Albaret Henriknek. A körülmények, melyek közt Thasost elhagyta, rendkívül gyanussá tevék. Vajjon a korvett és a kalózhajóraj közt kifejlődött küzdelmet akarta-e arra felhasználni, hogy annál biztosabban menekülhessen? E szerint tehát félt szemközt állani a Syphantával, melyet talán megismert? Egy becsületes hajó nyugodtan maradt volna a kikötőben, miután a kalózok épen menekülni óhajtottak onnét. S ime a Karysta, azt koczkáztatva, hogy kezeik közé kerül, siet horgonyait fölszedni és kijutni a sík tengerre! Semmi se lehetett kétértelműbb e magatartásnál s az ember jogosan kérdezhette magától, vajjon nem állt-e velük czimboraságban? Valóban, d’Albaret parancsnokot egy cseppet se lephette volna meg, ha arról értesül, hogy Starkos Miklós a tengeri rablók közé tartozik. Szerencsétlenségre csupán a véletlenben bízhatott, hogy újból nyomába jut. Az éj közelgett s ha a Syphanta délnek venné is útját, semmi kilátása sincs a sacolévevel találkozni. Bármennyire sajnálta is tehát d’Albaret Henrik, hogy elszalasztotta ez alkalmat, Starkos Miklóst kézre keríteni, kénytelen volt megnyugodni azon öntudatban, hogy a kötelességét teljesítette. A thasosi ütközet eredménye öt kalózhajó megsemmisítése volt s ezen eredmény úgyszólván semmibe se került a korvett legénységének. Ez által, előreláthatólag, bizonyos időre biztosítva volt a közbiztonság a szigettenger északi részein. -175-

A Syphanta, nyolcz nappal a thasosi ütközet után, a török part összes beszögeléseit és öblöcskéit megmotozván Cavalától Orphanáig, átment a Contessa-öblön, majd a Deprano hegyfoktól a Paliuri hegyfokig, a Monte Santo- és Cassandra-öblök előtt elhaladva, végre április 15-ikén a látóhatárról tünedezni kezdett az Athos hegy, melynek legmagasabb csúcsa közel kétezer méternyi magasságra emelkedik a tenger felszíne fölött.

Ezen utazás alatt semmiféle gyanus hajóval sem találkozott. Török hajók gyakrabban mutatkoztak, de a korfui lobogó alatt vitorlázó Syphanta nem lépett velük érintkezésbe, mert hiszen parancsnoka szivesebben üdvözölte volna e hajókat ágyúlövésekkel, mint kalapleemeléssel. Máskép állt a dolog néhány kereskedelmi hajóval, ezek szolgáltak bizonyos értesítésekkel, melyek a korvett missziójára nézve csakis hasznosak lehettek.

Ily körülmények közt jutott d’Albaret Henrik április 26-án egy nagyfontosságú tény tudomására. A szövetséges hatalmak kijelentették, hogy elfognak és letartóztatnak minden fegyveres segítséget, mely a tengeri úton küldetnék Ibrahim pasa csapatai után. Ezenfelül Oroszország hivatalosan hadat üzent a szultánnak. -176- Görögország helyzete tehát folyvást javult s bármily késedelmek következhettek még be, biztosan közeledett függetlenségének visszahódítása felé.

A korvett április 30-ikán behatolt a szaloniki öböl véghatáráig. Ez volt a végpont, melyet czirkálásában elért, a szigettenger északnyugati részén. Még itt is alkalma nyílt üldözőbe venni néhány apróbb kalózhajót, melyek csak úgy menekülhettek tőle, hogy a partra vetették magukat. Habár a legénység nem veszett is el az utolsó emberig, legalább e hajók legnagyobb része használhatatlanná lett.

A Syphanta ekkor délkeleti irányt vett, hogy gondosan megfigyelhesse a szaloniki öböl déli partjait. De kétségkívül híre futott már érkezésének, mert egyetlen kalózhajó se mutatkozott, melylyel elbánhatott volna.

Ekkor egy sajátszerű, sőt megmagyarázhatlan esemény történt a korvett fedélzetén.

Május 10-én este hét óra tájban d’Albaret Henrik belépett a közös terembe, mely a Syphanta egész hátulsó részét elfoglalta s egy levelet talált az asztalon. Felvette, a mennyezetről himbálózó lámpához tartotta és elolvasta a levélczímet, mely így hangzott:

«D’Albaret Henrik kapitánynak, a Syphanta korvett parancsnokának, a tengeren.»

D’Albaret Henrik megismerni vélte az írást. Rendkívül hasonlított azon levélhez, melyet Scio szigetén kapott s melyben értesítették, hogy egy állomás van üresedésben a korvett fedélzetén. Az oly sajátságos módon és minden postai szabály ellenére érkezett levél tartalma a következő volt:

«Ha d’Albaret parancsnok hajlandó a szigettenger vizein folytatott hadjáratának tervét úgy intézni, hogy szeptember hó első felében Scarpanto-sziget környékén -177-
-178- legyen, ez által a közügyet és a rábízott érdekeket leghathatósabban fogja szolgálni.»

A levélben ép oly kevéssé volt kelet vagy aláírás, mint azon, melyet Scio szigetén kapott. S midőn d’Albaret Henrik a kettőt összehasonlítá, meggyőződött róla, hogy ezt is, amazt is egy és ugyanazon kéz írta.

Hogyan lehessen ezt megmagyarázni? Az első levél postán érkezett. De a másodikat csakis a hajósszemélyzet valamelyik tagja tehette az asztalra. Bárki volt is, okvetlenül magánál kellett hordoznia a hadjárat kezdetétől fogva, hacsak nem a Syphanta legutóbbi állomáshelyeinek egyikén vette át. Ezenkívül a levél nem volt ott, midőn a parancsnok egy órával azelőtt elhagyta a közös termet és a fedélzetre ment, megtenni a szükséges rendelkezéseket éjszakára; következőleg szükségképen a legutolsó órában került a közös terem asztalára.

– Ki jött be e terembe, mialatt a fedélzeten voltam? – kérdé d’Albaret Henrik.

– Valóban lehetetlennek látszik, – mondá magában d’Albaret Henrik – hogy valaki a hajósszemélyzet közül észrevétlenül ide bejöhetett volna. De vajjon az alkonyat félhomályában nem lopódzhatott-e valaki a külső erkély folyosójára és nem mászhatott-e be a terem ablakán? -179-
-180-

D’Albaret Henrik megvizsgálta az ablakokat, melyek a terem falán voltak alkalmazva. De az összes ablakok, valamint az ő magánszobájának ablakai is, belülről voltak bezárva. Teljességgel lehetetlen volt tehát, hogy valaki kívülről jöhessen be e nyílások egyikén keresztül.

Mindez utóvégre legcsekélyebb nyugtalanságot sem okozott d’Albaret Henriknek: legföljebb meglepetést és a ki nem elégített kíváncsiság azon érzetét, mely egy alig megmagyarázható ténynyel szemben vesz rajtunk erőt. Annyi bizonyos, hogy bármily úton-módon történt is, de a névtelen levél eljutott rendeltetése helyére és nem mást illetett, mint a Syphanta parancsnokát. D’Albaret Henrik rövid megfontolás után elhatározta, hogy e dologról senkinek sem szól, még a másodkapitánynak sem. Mire való is volna a levél tartalmának közlése? Rejtélyes levelezője, bárki volt is, bizonyára nem fogja magát megismertetni.

– Minden bizonynyal – mondá magában. – Az, a ki legelőször írt nekem Scióba, nem csalt meg, midőn azt állította, hogy egy állomást foglalhatok el a Syphanta tiszti karában, Miért csalna meg most, midőn felszólít, hogy szeptember hó első hetében Scarpanto-sziget közelében legyek? E felszólítást csak a rám bízott küldetés érdekében intézhette hozzám. Igen! Módosítani fogom hadjárati tervemet és a kitűzött napon ott leszek, a hova hívtak.

D’Albaret Henrik gondosan elzárta a levelet, mely ezen újabb utasításokat tartalmazta; aztán elővette térképeit és tanulmányozni kezdte új úti tervét, hogy hasznosan tölthesse el az augusztus hó végéig hátralevő négy hónapot. -181-

Scarpanto szigete délkeleten, a szigettenger tulsó végén fekszik, vagyis mintegy száz tengeri mérföldnyire egyenes vonalban. A korvettnek tehát elég ideje lesz meglátogatni Morea különböző partjait, hol a kalózok oly könnyen elrejtőzhettek, valamint a Cykladok csoportját, mely az eginai öböltől Kréta szigetéig terjed.

Egészben véve azon kötelezettség, hogy a kitüzött időben Scarpanto környékén czirkáljon, csak nagyon csekély mértékben módosította a d’Albaret parancsnok által előre megállapított uti tervet. A mit végrehajtani elhatározott, végrehajthatta, a nélkül, hogy programmjából bármit kitörült volna. Ehhez képest a Syphanta, május 20-án, miután Pelerissa, Peperi, Sarakino és Skantyura szigeteket meglátogatta, Scyrosba indult kémszemlére.

Scyros a legnagyobbak egyike azon kilencz szigetből álló csoportban, melyet az ókor talán a kilencz múzsa székhelyeiül jelölhetett volna ki. A biztos, tágas és jó horgonytalajú Szent György kikötőben a korvett legénysége könnyen elláthatta magát friss élelmiszerekkel, juhokkal, fogolymadarakkal, liszttel, árpakásával s azon fölséges borral, mely a sziget legfőbb jövedelmi forrását képezi. E sziget, melynek neve sűrűn előfordul a trójai háború félig mythologiai eseményeiben s mely összefüggésben áll Lycomedes, Achilles és Ulysses dicső nevével, nemsokára az új görög királyság euboeai heparchiájához csatoltatott.

D’Albaret Henrik apróra megmotozta a Scyros partjain létező számos beszögelést és öblöcskét, melyekben a kalózok könnyen találhatnak menhelyet. Mialatt a hajó nehány fonalnyi távolságban horgonyt vetett, csónakjai egyetlen pontot se hagytak megmotozatlanul.

E szorgos kutatásnak semmi eredménye se lett. -182- A menhelyek el voltak hagyatva. D’Albaret parancsnok a sziget hatóságaitól csak azon egyetlen értesítést nyerte, hogy egy hónap előtt, ugyanezen a vidéken, egy kalóz-lobogó alatt utazó hajó több kereskedelmi hajót megtámadott, kirabolt és felgyújtott, s hogy e gaztettet általában a hirhedt Sakratifnek tulajdonítják. De senki se tudta megmondani, milyen alapon nyugodott ezen állítás; mert még a rejtélyes egyéniség létezése tekintetében is teljes bizonytalanság uralkodott.

A korvett öt vagy hat napi időzés után elhagyta Scyrost. Május vége felé a terjedelmes Euboea, más néven Negropontis sziget felé közeledett, melynek partjait negyven mérföldet meghaladó hosszúságban szorgosan kikémlelte.

Tudjuk, hogy e sziget egyike volt legelsőknek a felkelők közt az 1821-ki háboru elején. De a törökök, miután Negropontis fellegvárába bezárkóztak, itt makacs ellentállást fejtettek ki, s egyidejűleg Karystos fellegvárában is védelmi állásba helyezkedtek. Később Juszuf pasa csapatai által felszaporodva kiterjeszkedtek a szigeten és szokásos mészárlásaikat űzték, mígnem 1823-ban Diamantis görög vezérnek sikerült gátot vetni garázdálkodásaik elé. Diamantis váratlanul megtámadta a török katonákat, a legnagyobb részt legyilkoltatta s az életben maradtakat kényszeríté átkelni a tengerszoroson és Thessáliában keresni menedéket.

De utóvégre is a törökök maradtak előnyben, túlnyomó számuknál fogva. 1826-ban Fabvier ezredes és Regnault de Saint-Jean d’Angely századparancsnok sikertelen kisérlete után, végleg az egész sziget uraivá lettek.

Még azon perczben is ott voltak, a midőn a Syphanta elhaladt Negropontis előtt. D’Albaret hajójának fedélzetéről visszontláthatta szinhelyét ama -183- vérengző küzdelemnek, melyben ő is személyesen részt vett.

Bármily veszélyes volt is e vizeken a rendőri feladatot teljesíteni, úgy szólván a török ágyúk torkában; a korvett mégis folytatta czirkálását és megsemmisített mintegy húsz kalózhajót, melyek egész a Cykladokig merészkedtek előnyomulni.

Ezen expediczió junius havának nagy részét igénybe vette. A Syphanta ezután délkelet felé tartott. Junius utolsó napjaiban Andros irányában volt, mely az Euboea legvégén fekvő Cykladok legelső szigete. E sziget hazafias lakossága a psaraiakkal egyidejűleg lázadt fel a török uralom ellen.

D’Albaret parancsnok czélszerűnek tartotta itt irányt változtatni, hogy a Peloponnesus partjainak közelébe jusson és egyenesen délnyugat felé tartott. Julius 2-án elérte Zea szigetét, melyet a régiek Ceossas vagy Cosnak neveztek.

A Syphanta nehány napig időzött Zea kikötőjében, mely e vidéken a legjobbak egyike. Itt d’Albaret Henrik és tisztjei újra találkoztak nehánynyal azon vitéz zeoták közül, kik a háború első éveiben bajtársaik voltak. A korvett a legszivélyesebb fogadtatásban részesült. De miután semmiféle hajónak se juthatott eszébe, a sziget partjain menedéket keresni, a Syphanta csakhamar ismét czirkáló útjára kelt és julius 5-dikén megkerülte a Colonna hegyfokot Attika délkeleti csucsán.

E hét vége felé a hajó lassabban haladt előre, a szélcsend miatt, az eginai öböl irányában, mely mélyen beszögellik a görög földbe egész a korinthusi földszorosig. Rendkívüli óvatosságra volt szükség. A Syphanta alig birt haladni. Ha e meglehetősen elhagyatott vizeken nehány száz csónak megtámadja, -184- nehéz lett volna magát védelmezni. A legénység folyvást készen is állt minden támadás visszaverésére s ezt igen helyesen cselekedte.

A legénység látott is nehány csónakot közeledni, melyeknek szándéka nem lehetett kétséges; de nem mertek szembeszállni a korvett ágyúival és puskáival.

Julius 10-én szél kerekedett észak felől, – s ez kedvező körülmény volt a Syphantá-ra nézve, mely, miután csaknem közvetlenül elhaladt Damala városka előtt, gyorsan megkerülte a Skyli hegyfokot a naupliai öböl végső pontján.

Julius 11-én Hydra s másnap Spezzia előtt jelent meg. Szükségtelen hosszasan elmondanunk, mily részt vettek e két sziget lakói a függetlenségi háborúban. A háború elején a hydrióták, a spezzióták és szomszédaik, az ipsarióták, háromszáznál több kereskedelmi hajóval birtak. Ezeket átalakították hadihajókká és a török hajórajok ellen küldték, nem csekély eredmény nélkül. Itt ringatták a Conduriotis, Tombasis, Miaulis, Orlandos s más előkelő családok bölcsőjét, melyek előbb vagyonukkal, majd vérükkel rótták le adójukat hazájuk iránt. Innét indultak ki azon borzasztó gyújtó hajók, melyek csakhamar a törökök rémeivé lettek. Daczára a belső viszályoknak e két sziget földét soha se fertőztették meg a török hadak lábnyomai.

Azon időtájt, midőn d’Albaret Henrik odaérkezett, a szigetek lakói kezdtek visszavonulni a küzdelemtől, melylyel már mindkét fél meglehetősen alábbhagyott. Nem volt távol az idő, midőn valahára egyesülhettek az új királysággal, egy-egy heparchiát képezvén Korinth és Argos tartományokban.

Julius 20-án a korvett a hermopolisi kikötőben vetett horgonyt, Syra szigetén, mely a Homér által oly szépen megénekelt hű Eumeához tartozik. A jelen -185-
-186- perczben is menhelyeül szolgált mindazoknak, kiket a törökök a szárazföldről elűztek. Syra, melynek katholikus püspöke mindenkor Francziaország védnöksége alatt áll, összes segélyforrásait d’Albaret Henrik rendelkezésére bocsátá. Az ifjú parancsnok saját hazájának egyetlen kikötőjében se találhatott volna jobb és szivesebb fogadtatásra.

Csupán egy bánat keseríté meg e miatt érzett örömét. Miért nem érkezett három nappal előbb!

A franczia konzullal beszélgetvén, ettől megtudta, hogy egy sacoléve, mely a Karysta nevet viselte és görög lobogó alatt vitorlázott, hatvan órával ezelőtt hagyta el a kikötőt. Ebből azon következtetést kellett levonnia, hogy a Karysta a korvettnek a kalózokkal vívott küzdelme alatt Thasos szigetéről elmenekülvén, a szigettenger déli részei felé vette útját.

– A mint hallottam, – viszonzá a konzul, – a délkeleti szigetek felé indult, s talán épen Kréta sziget valamelyik kikötője volt a rendeltetési helye.

– És semmi se vallott arra, hogy ez a sacoléve azon kalóz hajórajhoz tartozik, mely a szigettenger e vidékein garázdálkodik?

– Semmi; de ha csakugyan úgy volna, nem csodálkoznám rajta, hogy Kréta felé tartott, melynek bizonyos kikötői mindig nyitva állanak a tengeri rablók előtt. -187-

E hír valódi izgatottságot idézett elő a Syphanta parancsnokánál, mint minden egyéb, a mi közvetlen vagy közvetett összefüggésben állhatott Elizundo Hadsine eltünésével. Valóban, balszerencse volt, ily rövid idővel érkezni a sacoléve eltávozása után. De miután az is délnek tartott, talán sikerülend a korvettnek, mely szintén ezen irányt fogja követni, amazt utolérni. Ennélfogva d’Albaret Henrik, a ki égett a vágytól, szemközt állni Starkos Miklóssal, még julius 21-én este elhagyta Syrát, miután horgonyait gyönge szél mellett szedette fel, mely azonban a légmérő állása után itélve, csak erősbödhetett.

Meg kell vallanunk, hogy d’Albaret parancsnok a következő két hét alatt legalább is ép oly hévvel kereste a sacolévet, mint a kalózokat. Meggyőződése szerint a Karysta személyzete hasonló elbánást érdemelt, mint ezek és pedig ugyanazon okoknál fogva. Előforduló esetben majd meglátja mit tegyen.

Azonban a korvett a legszorosabb fürkészések daczára sem volt képes megtalálni a sacoléve nyomát. A Karysta nem időzött Naxosban, melynek összes kikötőit felkutatták.

Azon apró szigetek és szirtek közepette, melyek e szigetet körülveszik, az eredmény nem volt kedvezőbb. Egyébiránt sehol se mutatkoztak kalózok e vidéken, melyet különben sűrűn szoktak felkeresni. Pedig a gazdag Cykladok közti jelentékeny kereskedelmi forgalom és a rablásra való kilátás különösen ide vonzhatta volna őket.

Ugyanez volt az eset Parosban, melyet csak egy-két tengeri mértföldnyi szélességű csatorna választ el Naxostól. Parkia, Naussa, Santa Maria, Agula és Dico kikötői sem részesültek Starkos Miklós látogatásában. A syrai konzulnak kétségkívül igaza volt; a sacoléve -188- bizonyára a krétai partok valamelyik pontja felé irányozta útját.

A Syphanta augusztus 9-én a milói kikötőben horgonyzott. E szigetet, mely a tizennyolczadik század közepén még gazdag volt és a vulkanikus rázkódtatások következtében szegénységre jutott, jelenleg a talaj ártalmas kigőzölgései mérgezik meg és népessége mindinkább fogy.

Itt is eredménytelenek maradtak a kutatások. Nem csak hogy a Karysta nem mutatkozott, de alkalom se nyilt üldözőbe venni egyetlen kalózhajót sem, melyek pedig máskor a Cykladok vizeiben gyakran meg szoktak fordulni. Valóban jogosan fel lehetett vetni azon kérdést, vajjon a Syphanta megérkezésének idejekorán való jelzése nem enged-e nekik időt az elmenekülésre? A korvett elég kárt tett a szigettenger északi részein tartózkodó kalózokban arra nézve, hogy a déliek ne kivánkozzanak vele találkozni. Szóval, bármily oknál fogva történt is, – tény az, hogy e vizeken soha sem uralkodott ily biztonság. Úgy látszott, hogy itt a kereskedelmi hajók teljes bátorságban közlekedhetnek. Nehány ily útközben talált hajó parancsnokához d’Albaret Henrik kérdéseket intézett, de semmiféle kielégítő felvilágosítást sem nyerhetett. E közben elérkezett augusztus 14-dike. Még csak két hét volt hátra, hogy a korvett eljuthasson Scarpanto szigetére, szeptember legelső napjaiban. A Syphantá-nak, a Cykladokat elhagyván, csak mintegy hetven vagy nyolczvan tengeri mértföldnyi utat kellett megtennie, egyenesen dél felé. E tengert a hosszú Kréta sziget zárja el, melynek örök hóba burkolt legmagasabb csúcsai már kezdtek feltünedezni a látóhatáron.

D’Albaret parancsnok ezt az irányt választotta. Miután -189- eljutott Kréta irányába, csak kelet felé kellett fordulnia, hogy Scarpanto elé érjen.

Azonban midőn a Syphanta Milót elhagyta, még délkelet felé tartott, előrenyomult a Santorin szigetig és fekete parti szirteinek legelrejtettebb zugait is felkutatta. E veszélyes vidéken minden pillanatban újabb szirtek bukkanhatnak fel a földalatti vulkanikus tüzek kitörése következtében. Majd a régi Ida, most Psilanti hegyet vevén irányjelzőül, a mely hétezer lábnyinál magasabban emelkedik fel Kréta felett, a korvett egyenesen arra tartott eléggé élénk nyugat-észak-nyugati széllel, a mely lehetővé tette neki, hogy összes vitorláit kifeszítse.

Harmadnap, augusztus 15-én a szigettenger e legnagyobb szigetének magaslatai meglátszottak a látóhatáron, festői körvonalaikkal, a Spada hegyfoktól a Stavros hegyfokig. A part egy hirtelen előszögelése még elrejté az öbölt, a melynek partján Kandia főváros fekszik.

– Szándékozik ön horgonyt vetni e sziget valamelyik kikötőjében parancsnok úr? – kérdé Todros kapitány.

– Kréta még mindig a törökök kezében van s úgy hiszem, hogy itt nincs semmi keresetünk, – felelé d’Albaret Henrik. – Azon hirek szerint, melyeket Syrában kaptam, Mustafa katonái, miután Retimot kezükre kerítették, az egész sziget uraivá lettek, daczára a sphakioták vitézségének.

– Pedig a sphakioták merész hegyi lakók, – mondá Todros kapitány – és a háború kezdete óta számos jelét adták bátorságuknak…

– Igen, bátorságuknak és… kapzsiságuknak, Todros, – viszonzá d’Albaret Henrik. – Alig két hónapja, Kréta sorsa a kezükben volt. Mustafa és emberei -190- azon a ponton voltak, hogy kiirtassanak; de ekkor megparancsolta, hogy katonái dobják el ékszereiket, drága fegyvereiket, szóval dobjanak el mindent, a mi értékes volt náluk; és mialatt a sphakioták elszéledtek felszedni a zsákmányt, a törökök megmenekültek ugyanazokon a hegyszorosokon keresztül, a melyekben a halál várt rájuk.

– Ez nagyon szomorú, parancsnok úr, de utóvégre is a krétaiak nem épen görögök.

Nincs miért csodálkozni a Syphanta görög származású másodkapitányának e szavain. Nemcsak hogy a krétaiak ő szerinte nem voltak görögök, bármily nagy lett volna is a vitézségök, de nem is lettek görögökké az új királyság végleges megalakulása után sem. Valamint Samos, úgy Kréta is az ottomán uralom alatt maradt 1832-ig, midőn a szultán e szigetet illető összes jogait átruházta Mehemed Alira.

A dolgok jelen állapotában d’Albaret Henrik parancsnoknak semmiféle érdekében sem állt, összeköttetésbe lépni Kréta különböző kikötőivel. Kandia lett az egyiptomi csapatok legfőbb fegyvertárává, innét küldte ki a pasa félvad csapatait Görögország ellen. A mi pedig Kanea lakosait illeti, ezek az ottomán hatóságok felbiztatására rossz fogadtatásban részesítették volna a korfui zászlót, a mely a Syphanta árboczán lobogott.

Végre d’Albaret Henrik nem kapott volna útbaigazításokat se Gira-Petrában, se Sudában, se Cisamosban; legalább nem olyanokat, a melyek képesítették volna arra, hogy czirkálását valamely nevezetesebb zsákmány ejtésével fejezhette volna be.

– Nem, – mondá Todros kapitánynak, – szükségtelennek látom kémszemlét tartani az északi partokon, de megkerülhetnők a sziget északnyugati oldalát -191- és a Spada hegyfokot és egy vagy két napig czirkálhatnánk Grabusa előtt.

Ez volt a nyilván legczélszerűbb dolog. Grabusa rossz hírben álló vizeiben talán megtalálhatja a Syphanta egy hónál tovább nélkülözött alkalmát arra, hogy nehány ágyúlövéssel üdvözölje a szigettenger kalózait.

Ezenfelül, ha a sacoléve, mint hinni lehetett, Kréta felé vette útját, nem volt lehetetlen, hogy Grabusánál horgonyt vetett. És ez d’Albaret parancsnokra nézve újabb ok volt, hogy e kikötőhöz közeledjék.

Ezen időtájban Grabusa még csak egy kalózfészek volt. Körülbelül hét hónap előtt nem kevesebb mint egy angol-franczia hajóraj és egy csapat görög rendes katonaság, Maurocordato vezénylete alatt, kellett hozzá, hogy megfékezze a hitetlenek e menhelyét. És a legkülönösebb a dologban az, hogy maguk a krétai hatóságok vonakodtak kiadni nehány kalózt, a kiknek kiadatását az angol parancsnok hajóraja követelte. Az utóbbi úgy volt kénytelen magának elégtételt szerezni, hogy lövöldöztette a fellegvárat, felgyújtatott nehány hajót és katonaságot szállíttatott partra.

Természetes volt tehát az a jelentés, hogy a szövetséges hajóraj eltávozása óta a kalózok leginkább Grabusában kerestek menhelyet, a hol ily véletlen pártfogókat találtak. D’Albaret Henrik tehát elhatározta, hogy Kréta déli partjai hosszában fog Scarpanto felé menni, úgy, hogy Grabusa előtt elhaladjon. Ily értelemben adta ki parancsát, a melyet Todros kapitány végrehajtani sietett.

Az időjárás kedvező volt. Egyáltalában e kellemes égalj alatt a tél deczemberben kezdődik és januárban végződik. Szerencsés föld az a Kréta szigete, Minos király és Dedalos mérnök hazája! Hippokrates is ide -192- küldé gazdag klienseit, midőn Görögországot bebarangolta, tanítván a gyógyítás művészetét.

A Syphanta útját oly módon irányozta, hogy megkerülte a Spada fokot, a mely a kaneai és a kisamoi öböl közt elterülő földnyelv legvégén fekszik. Este volt, midőn a hegyfokot meghaladták. Éjjel – a tiszta és világos keleti éjszakák egyikén – megkerülték a sziget csúcsát. A szél kissé irányt változtatott és ez elég volt ahhoz, hogy a korvett ismét délnek vehesse útját és reggel gyönge vitorlaerővel elérkezhessék a grabusai kikötő bejárata elé.

D’Albaret parancsnok hat napig nem szünt meg szemmel tartani a sziget nyugati partjait Grabusa és Kisamo közt. Több kereskedelmi hajó hagyta el ezen idő alatt a kikötőt. A Syphanta jeleket adott egynémelyiknek közülök és semmi ok nem volt a nyert válaszokat gyanusaknak tartani. Különben a hajók parancsnokai nagyon tartózkodólag feleltek mindazon kérdésekre, a melyek a kalózokra vonatkoztak, a kik netalán menhelyet találtak Grabusában. A feleletekből ki lehetett olvasni, hogy az illetők féltek, nehogy kompromittálják magukat. D’Albaret Henrik még azt se tudhatta meg biztosan, vajjon a Karysta nincs-e e pillanatban a kikötőben.

Ekkor a korvett kibővíté kutatásainak területét. Kémszemlét tartott a Grabusa és a Crio fok között levő partok körül. Majd aug. 22-én, kedvező széllel, mely nappal növekedett és este ismét csillapult, megkerülte a hegyfokot és lehető közelségben haladt el a lybiai tenger partjai mellett, a melyek kevésbbé szakadozottak és kevésbbé vannak hegyfokokkal és beszögellésekkel megszakítva, mint a krétai tenger partjai a sziget túlsó oldalán. Az északi látóhatár felé kibontakozott az asprovunai hegyek lánczolata, -193- s a belőle legmagasabban kiemelkedő Ida hegy, melynek örök hava ellentáll a szigettenger napsugarainak.

A korvett, a nélkül, hogy horgonyt vetett volna a part apró kikötőiben, egy fél tengeri mérföldnyire több izben megállót tartott Rumeli, Anapoli és Spakia előtt, de a hajóőrök egyetlen kalózhajót se jeleztek a sziget környékén. A Syphanta augusztus 27-én, miután a messarai nagy öböl körvonalai hosszában elhaladt volna, megkerülte a Matala fokot, Kréta legdélibb pontját. A sziget szélessége e helyen alig van három mérföldnyi. Úgy látszott, hogy e kémszemle a legcsekélyebb hasznot se fogja a czirkálással eredményezni. E szélességi fokon kevés hajó szokott átkelni a lybiai tengeren. Rendszerint vagy északibb irányban vitorláznak el, a sziget-tengeren keresztül, vagy inkább délnek, az egyptomi partok közelében. Alig lehetett egyebet látni a sziklák mellett kikötött halászbárkáknál és koronkint nehányat azon hosszú hajók közül, a melyek tengeri csigákat szállítanak. E puhányok meglehetősen keresett árúczikket képeznek és roppant szállítmányokat küldenek belőlük az összes szigetekre.

Miután a korvett semmit sem talált a partvidék azon részén, a melyet a Matala fok rekeszt el, s a hol sok apró szigetecske közt annyi apró hajó elrejtőzhetik; nem volt valószínű, hogy a sors jobban fog neki kedvezni a déli partvidék tulsó felén. D’Albaret Henrik tehát azon a ponton állt, hogy elszánja magát egyenesen útra kelni Scarpanto felé, ha mindjárt korábban érkeznék is oda, mint a rejtélyes levél írója kivánta. De augusztus 29-én este szándékát egyszerre megváltoztatta.

Hat óra volt. A parancsnok, a másodkapitány és nehány tiszt a fedélzetről nézte a Matala fokot. E pillanatban -194- az árbocz tetején levő őrök egyike elkiáltotta magát: «Hajó, elől, balfelől!»

A távcsöveket azonnal a kijelölt oldal felé irányozták, nehány tengeri mérföldnyire a korvett elé.

– Csakugyan, – mondá d’Albaret parancsnok, – egy hajó, a mely a part mentén vitorlázik…

– S a mely a partokat jól ismerheti, miután annyira közel jár hozzájuk! – tevé utána Todros kapitány.

A tiszt végrehajtotta a parancsot és nehány percz mulva jelentette a választ, a mely úgy hangzott, hogy semmiféle lobogó sem látható az idegen hajó árboczán.

Még eléggé világos volt, hogyha a nemzetiségét nem is, de a teherképességét meg lehessen itélni.

Egy brigg volt, erősen hátrafelé hajló főárboczczal. A rendkívül hosszú, karcsú és rendkívül sok vitorlával ellátott hajó, a mennyire ily távolból megitélni lehetett, körülbelül hét vagy nyolczszáz tonna teherképességgel és kivételes gyors járással bírhatott. De a legjobb távcsövek segélyével se lehetett megismerni, vajjon volt-e hadi fölszerelése, volt-e tüzérség a fedélzetén és voltak-e e perczben deszkákkal eltakart ágyúrések a párkányzatán.

Körülbelül négy tengeri mérföldnyi távolság volt abban a perczben a brigg és a korvett közt. Ezenkívül a nap is eltűnt az asprovunai magaslatok mögött, az este beköszöntött és lenn már mély homály uralkodott.

– Az ember azt hinné, hogy a Planta sziget és a part közt akar keresztül menni! – jegyzé meg az egyik tiszt.

– Igen, mintha sajnálná, hogy meglátták és el akarna rejtőzni, – viszonzá a másodkapitány.

D’Albaret Henrik nem felelt, de nyilván osztá tisztjei véleményét. A brigg manövrirozása e pillanatban nagy mértékben felébreszté gyanuját.

– Todros kapitány, – mondá végre, – nagy érdekünkben áll e hajó nyomát ma éjjel el nem veszteni. Úgy kell intéznünk a dolgot, hogy hajnalig a közelében maradjunk. De neki nem szabad bennünket látni. Oltassa ki hát a tüzeket a hajón.

A másodkapitány ehhez képest intézkedett. Figyelemmel kisérték a hajót, a mennyire a magas partok miatt lehetséges volt. Mikor az éj teljesen beállt, a brigg is eltűnt és semmiféle világosság se látszott, a melynél fogva hollétét meg lehetett volna állapítani.

Másnap D’Albaret Henrik, a hajnal legelső óráiban már a Syphanta előrészén állt és várta, hogy a ködök eloszoljanak a tenger tükréről.

Hét óra tájban a köd szétoszlott és valamennyi látcső kelet felé volt irányozva.

A brigg még mindig a part hosszában vitorlázott tova, az Alikaporitha fok irányában, körülbelül hat tengeri mérföldnyire a korvett előtt. Az éjjeli órák alatt tehát tetemes előnyt nyert, még pedig a nélkül, hogy több vitorlát feszített volna ki.

– Egy hajó, a mely menekülni akar, nem így szokott tenni – jegyzé meg a másodkapitány.

– Mindegy! – viszonzá a parancsnok. – Iparkodjunk közelebbről megtekinteni. Todros kapitány! a brigg után fogunk indulni.

A vitorlamester füttyentésére a felső vitorlákat kifeszítették, -197-
-198- a mi által a korvett sebessége jelentékenyen növekedett.

De a brigg kétségkívül meg akarta tartani az eddigi távolságot, mert szintén két vitorlával többet feszített ki. Habár nem akarta, hogy a Syphanta a közelébe jusson, nyilván azt sem óhajtotta, hogy egészen elmaradjon tőle. Mindazonáltal oly közel járt a parthoz, a mint csak lehetett.

Reggel tíz óra tájban a korvett két mérföldnyire megközelíté az idegen hajót, talán azért, mert a szél kedvezőbb volt rá nézve, vagy talán mert a brigg parancsnoka is úgy akarta.

Most már jobb körülmények közt lehetett megszemlélni a brigget. Húsz ágyú volt a fedélzetén és fedélzetközének (entrepont) is kellett lennie, noha nagyon mélyen járt a vízben.

A lobogót felvonták az árbocz csúcsára egy ágyúlövés kiséretében. Ez azt jelentette, hogy a korvett tudni akarja az előtte járó hajó nemzetiségét. De e jeladásra nem következett semmiféle válasz. A brigg nem változtatta meg irányát, nem módosítá gyorsaságát és megkerülni készült a keratoni öbölt.

– De talán óvatos, – jegyzé meg egy vén árboczőr. – Hátrahajlott főárbocza olyanforma mint egy kalap, melyet az ember a fülén visel és nem akar koptatni azzal, hogy a más emberek köszöntését viszonozza.

Egy második ágyúlövés is eldördült a korvett jobb oldalán, de eredménytelenül. A brigg nem bontá ki lobogóját és nyugodtan tovább folytatta útját, annyit -199- sem törődve a jeladásokkal, mintha a korvett a tenger fenekén lett volna.

Ekkor valódi verseny támadt a két hajó közt. A Syphanta kifeszítette összes vitorláit. De a brigg is követte ezt a példát és a távolság nem csökkent a két hajó közt.

– Ennek valamely ördöngös gép lehet a hasában, – mondá a vén árboczőr.

Annyi bizonyos, hogy a korvett fedélzetén kezdett mindenki dühös lenni, nem csupán a legénység, de a tisztek is és valamennyi közt leginkább a türelmetlen Todros. Oda adta volna érte zsákmányjutalékát, ha a brigg mellé kerülhetne, akármilyen nemzetiségbeli legyen is!

A Syphanta elején egy nagyon messze hordó ágyú állt, a mely egy harminczfontos golyót közel két tengeri mérföldnyire ki tudott röpíteni.

D’Albaret parancsnok – a ki nyugodtnak látszott – parancsot adott, hogy még egy ágyút süssenek el.

A lövés eldördült, de a golyó mintegy húsz ölnyire a brigg mögött a vizbe zuhant.

A brigg azzal felelt, hogy legfelső vitorláit is kifeszítette és csakhamar megint nagyobb lett a távolság közte és a korvett közt. Nem lehet tehát utolérni sem vitorlával, sem ágyúgolyóval? és le kell-e mondani az üldözésről? Ez igen megalázó volna olyan gyorsjárású hajóra, a milyen a Syphanta volt.

E közben beállt az éjszaka. A korvett ekkor körülbelül a Peristera fok irányában volt. A szél nagyobb erővel feltámadt, annyira, hogy szükségesnek látszott a legfelső vitorlákat bevonni. A parancsnok azt hitte, hogy másnap reggel semmit se fog látni a briggből, még árboczainak csúcsát se, a melyet a keleti látóhatár, vagy a part valamelyik előszögelése fog eltakarni. -200-

Napfelkeltekor a brigg még mindig ott volt előttük, egyenlő távolságban. Az ember azt hitte volna, hogy sebességét a korvettéhez képest szabályozza.

E pillanatban a brigg, a mely behatolt a kuphonisi csatornába a hasonnevű sziget és Kréta szigete közt, megkerülte a kakialithi fokot és elérte Kréta keleti partjait.

Vajjon valamelyik kikötőbe fog-e menekülni, avagy el fog tűnni a partvidék szűk csatornái egyikében?

Reggel hét órakor a brigg egyenesen északkeleti irányba fordult és nekiment a nyilt tengernek.

– Vajjon Scarpanto volna-e utazási czélja? – kérdé magában d’Albaret Henrik meglepetve.

S a mindinkább erősbödő szélben, mely vitorlafái egy részének épségét fenyegette, tovább folytatta a vég nélküli üldözést, a melynek abbanhagyását küldetésének érdeke és hajójának becsülete egyiránt tiltotta.

A szigettenger e részében, mely a szélrózsa minden irányában nyitva áll; a tágas, nyilt tengeren, melyet Kréta hegyei nem fedeznek többé, a Syphanta eleinte bizonyos előnyt látszott kivívni a brigg felett. Délután egy óra tájban a távolság már három mérföldnyinél csekélyebb volt a két hajó közt. A korvettről még egy pár golyót lőttek, melyek azonban nem értek a czélpontig és legkevésbbé se módosították a brigg magatartását.

Scarpanto ormai már feltűntek a látóhatáron, a kis Caso sziget mögött, a mely úgy függ Scarpanto csúcsán, mint Sziczilia Olaszországén. -201-
-202-

D’Albaret parancsnok, a tisztek és a legénység ekkor remélhették, hogy végre meg fognak ismerkedni a rejtélyes hajóval, a mely elég udvariatlanul nem felelt sem a jeladásra, sem az ágyúgolyókra.

De este öt óra tájban a szél lecsillapult és a brigg megint visszanyerte előbbi előnyét.

– Ah! a nyomorult!… Az ördög vele van!… meg fog menekülni! – kiáltá Todros kapitány.

S ekkor mindent megkisérlettek, a mit egy tapasztalt tengerész tehet, hajója járásának gyorsítására: a vitorlákat megnedvesítették, hogy a szövetük sűrűbbé legyen, hamakokat akasztottak fel, a melyeknek ingása kedvező befolyást gyakorolhat a sebességére. Némi eredmény mutatkozott is. Este hét óra tájban, valamivel naplemente után, legföljebb két mérföldnyi volt a távolság a hajók között.

De e szélességi fokon az éjszaka gyorsan beáll, s az estalkony rövid ideig tart. A korvett sebességét még fokozni kellett volna, hogy a brigget az éj beállta előtt utolérhesse.

A brigg e pillanatban a Casopulo szigetecskék és a Casos sziget közt ment keresztül, majd az utóbbi mögött bekanyarodott ama szűk csatornába, a mely e szigetet Scarpantótól elválasztja, s a korvett legénysége itt többé nem láthatta.

Fél óra mulva a Syphanta is ugyanazon helyre ért, lehetőleg közel vitorlázván el a part mellett. Még eléggé világos volt arra, hogy ily nagyságú hajót több mérföldnyi távolságban is meg lehessen látni. A brigg eltűnt. -203-

A rege szerint Kréta az istenek bölcsője, a régi Karpathos, most Scarpanto pedig legmerészebb ellenfeleik, a titánok bölcsője volt. Az ujkori kalózok ugyan csak az egyszerű halandókat támadják meg, de azért nem kevésbbé méltó ivadékai ama mythologiai gonosztevőknek, a kik az Olympot ostromolták. Ez időtájban úgy látszott, mintha minden fajú kalózok főhadiszállásokul ezt a szigetet választották volna, a melyen Japet négy fia született, kik Titán és a Föld unokái voltak.

Scarpanto rendkívül alkalmas volt mindazon manőverekre, a melyeket a kalózmesterség igényelt a szigettengeren. E sziget csaknem egészen elkülönítve emelkedik ki a tenger délkeleti részén, több mint negyven mérföldnyire Rhodustól. Magas hegyormai messziről látszanak. Húsz mérföldnyi kiterjedésű partjait apró öblök és beszögelések szegélyezik, a melyeket a szirtek végtelen sokasága védelmez. Azon körülmény, hogy a körüle levő vizek tőle kölcsönözték a nevüket, arra vall, hogy már a régiek is ép annyira féltek tőle, a mily félelmes az újkori hajósok előtt. A ki nem nagyon ismerős a karpathi tengerrel, arra nézve ma sem tanácsos a hajókázás ezeken a vizeken.

Mindazonáltal a Sporadok sorozatának legvégén levő sziget nincs hijával a jó horgonytalajnak. A Sidro és -204- a Pernisa foktól a Bonandrea és Andemo fokig az északi partokon számos menhelyet lehet találni. Négy kikötőjét: Agatát, Porto di Tristanót, Porto Gratot és Porto Malo Natot a levantei kereskedők gyakran látogatták hajdan, mielőtt Rhodus háttérbe nem szorította kereskedelmi fontosságukat. Most csak ritkán áll érdekében néhány hajónak itt horgonyt vetni.

Scarpanto görög sziget, vagy legalább görög lakossággal bir, de az ottomán birodalomhoz tartozik. A görög királyság végleges megalakulása után is török fenhatóság alatt kellett maradnia. A kormányzó egy egyszerű kadi volt, a ki egy megerődített házban lakott, mely az újabb eredetű Arkassa városka felett állt.

Akkoriban a szigeten számos törököt lehetett találni, a kiket az igazat megvallva, a lakosság, a mely nem vett volt részt a függetlenségi harczban, nem is részesített kedvezőtlen fogadtatásban. Scarpanto a legbűnösebb kereskedelmi műveletek központja lévén, egyenlő előzékenységgel fogadta az ottomán hajókat és a kalózhajókat is, a melyek hadifoglyokból álló rakományt szállítottak partra. A kisázsiai, valamint az északafrikai ügynökök sürgölődtek a piaczán, a hol ez az emberi árúczikk elárusíttatott. Itt tartották az árveréseket és itt állapíttatott meg az árfolyam, a kereslet és a kinálat szerint. És meg kell vallanunk, hogy a kadi is meglehetősen érdekelve volt e műveletekben, a melyeknél személyesen elnökölt; mivel az ügynökök kötelességet véltek volna mulasztani, ha át nem engedik neki az eladásból befolyó összegek bizonyos százalékát.

E szerencsétlenek átszállítását a smyrnai vagy az afrikai bazárokba, bizonyos hajók eszközölték, a melyek rendszerint a sziget nyugati partján, az arkassai kikötőben vették át a szállítmányokat. Ha nem volt -205- elég hajó a kikötőben, akkor egy ügynököt küldtek át a keleti partokra a kalózokért, a kik szivesen elvállalták a gyűlöletes munkát.

Ez időtájt a Scarpanto keleti partjain létező és csaknem feltalálhatlan öblöcskében nem kevesebb, mint húsz kisebb-nagyobb hajó vesztegelt, összesen ezerkét, vagy ezerháromszáz főre rugó legénységgel. E hajóraj csak a vezér megérkezését várta, hogy újabb bűnös expediczióra induljon.

A Syphanta az arkassai kikötőben, eléggé mély és kitünő horgonytalajon vetett horgonyt szeptember 2-dikán este. Mikor d’Albaret Henrik a szigetre megérkezett, aligha sejtette, hogy a czirkálás véletlen esélyei őt épen a rabszolgakereskedés legfőbb helyére vezették.

– Hosszasabban fogunk Arkassában állomásozni, parancsnok úr? – kérdé Todros, miután a horgonyvetés megtörtént.

– Nem tudom, – viszonzá d’Albaret Henrik. – Bizonyos körülmények arra indíthatnak, hogy csakhamar elhagyjuk e kikötőt, de lehetnek oly körülmények is, a melyek itt visszatartóztathatnak.

– Igen, de csak csapatonkint. A legénység felének mindig a Syphanta fedélzetén kell maradnia.

– Értettem, parancsnok úr! – mondá Todros. – Itt inkább török mint görög földön vagyunk és az óvatosság azt parancsolja, hogy résen legyünk.

Az olvasó emlékezni fog, hogy d’Albaret Henrik semmit se szólt másod-kapitányának, se tisztjeinek azon indokokról, a melyek miatt Scarpantóba jött; sem arról, hogy légyottra hívták e szigetre, szeptember hó első napjaira, egy névtelen levélben, a mely megmagyarázhatlan módon jutott a hajójára. Ezenfelül azt is remélte, hogy itt újabb értesítéseket fog kapni, a melyekből -206- megtudhatja, mit vár rejtélyes levelezője a Syphantától, a karpathi tenger vizeiben.

De ép ily rejtélyes volt a brigg eltűnése a casosi csatornán túl, abban a perczben, mikor a Syphanta már-már utolérhetni vélte.

D’Albaret Henrik nem is hagyta abban az üldözést, mielőtt az arkassai kikötőt el nem érte. Miután a partokhoz közeledett volna annyira, a mennyire a hajó vizjárása megengedte, feladatául tűzte ki az összes öblöcskék és beszögelések megvizsgálását. De a számtalan szirt és magas parti szikla közé igen könnyen elrejtőzhetik olyan hajó, mint a brigg volt. A hullámtörők e sziklasorompója mögött egy hajóparancsnok, a ki e szorosokat ismerte, bizvást tévútra vezethette üldözőit, a nélkül, hogy ő maga a hajótörés veszélyét koczkáztatta volna. Ha tehát a brigg valamely elrejtett öblöcskébe menekült, ép oly nehéz lett volna megtalálni, mint a többi kalózhajót, a melynek a sziget ismeretlen horgonytalajokon menhelyet adott.

A korvett nyomozásai két napig tartottak és eredménytelenek maradtak. A brigg nem tűnhetett volna el tökéletesebben még akkor sem, ha Casoson túl hirtelen a víz alá merül. Bármennyire boszankodott is d’Albaret parancsnok, kénytelen volt lemondani a feltalálás reményéről. Elhatározta tehát, hogy horgonyt vet az arkassai kikötőben. Itt nem volt egyéb dolga, mint várni.

Másnap délután három és öt óra közt a kis Arkassa várost egyszerre ellepte a sziget lakosságának nagy része, nem is említve az európai és ázsiai idegeneket, a kik ily alkalommal nem hiányozhattak. A nagy vásár napja volt. A mindenféle korú és rangú szerencsétlenek, a kiket a törökök legközelebb foglyul ejtettek, most kerültek eladásra. -207-
-208-

Akkoriban Arkassában egy különös bazár – «batisztán» létezett, a milyeneket még most is találhatni Észak-Afrika némely városában. Ez volt az árverés színhelye. A batisztánon e pillanatban körülbelül száz fogoly volt készletben, férfiak, nők és gyermekek vegyest, kik a legutóbbi peloponnesusi razziák alkalmával kerültek rablánczra. Egy árnyéktalan udvaron, a forró napsugarak alatt voltak összeterelve; rongyokra foszlott ruháik, kétségbeesett arczuk eléggé tanusították, hogy mennyit szenvedtek. A szerencsétlenek, a kik alig kaptak kevés megromlott ételt és zavaros vizet ital gyanánt, családonkint csoportosultak addig, míg a vevők szeszélye el fogja őket szakítani, a nőket férjeiktől, a gyermekeket atyjuktól és anyjuktól. A legmélyebb szánalmat ébresztették volna fel mindenkiben, őreiken, a kegyetlen «basi»-kon kívül, a kiket többé semmiféle fájdalom se volt képes megindítani. És mily csekélységek voltak még e kínok azokhoz képest, a melyek Algir, Tunis és Tripolis tizenhat bagnojában vártak reájuk, a hol a halál oly gyors pusztításokat tett, és a hol az így támadt hézagokat folyvást pótolni kellett.

Azonban a foglyok nem voltak megfosztva a szabadulás minden reményétől. Ha a vevők jó üzletet csináltak megvásárlásuk által, nem kevésbbé jó üzletet csináltak akkor is, midőn visszaadták szabadságukat – igen drága áron; – főkép azokét, a kiknek értéke bizonyos társadalmi álláson alapult, a melyet szülőföldükön elfoglaltak. Számos foglyot szabadítottak ki ekkép a rabszolgaságból, akár nyilvános megvétel útján, mikor az állam adta el őket elszállíttatásuk előtt, akár midőn a tulajdonosok egyenesen az illetők családjaival alkudoztak, akár pedig, midőn az irgalmas szerzet tagjai Európaszerte gyűjtögetett dús könyöradományokból -209- kiváltották őket még az északafrikai nevezetesebb városokban is. Az utóbbi időkben igen nagy és ismeretlen eredetű összegek fordíttattak főleg olyan görög származású rabszolgák visszavásárlására, a kiket a háború esélyei a legutóbbi hat év alatt az afrikai és kisázsiai ügynökök kezébe szolgáltattak.

Az arkassai piaczon a nyilvános árverések divatoztak, a melyeken a bennszülöttek és idegenek egyaránt részt vehettek. De miután épen ezen a napon a vásárlók csakis az észak afrikai bagnók nevében jelentkeztek, a foglyok Algirba, Tuniszba vagy Tripoliszba voltak szállítandók, a szerint, a mint egyik vagy másik ügynök lesz a legtöbbet igérő.

A foglyok két osztályba soroztattak. Az egyik osztály – a nagyobb számú, – a Peloponnesusból származott. A másikat egy görög hajón ejtették zsákmányul, a mely Tuniszból szállította a foglyokat Scarpantóba, a honnét haza szállíttattak volna, szülőföldjükre. Az annyi nyomorúságot átélt szerencsétlenek sorsa felett a legutolsó kikiáltás fog dönteni és árverelni lehetett mindaddig, míg az óra ötöt üt. Az arkassai fellegvár ágyújának eldördülése, a mely jeladás volt a kikötő elzáratására, egyszersmind az árverés befejezését is jelenté.

Szeptember 3-án tehát az ügynökök jelentékeny számban jelentek meg a batisztán körül. Sokan közülök Smyrnából és Kis-Ázsia egyéb pontjairól érkeztek, de mindannyian az északafrikai államok számára dolgoztak.

E nagy keresletet könnyen meg lehetett magyarázni. A legutóbb történt események arra mutattak, hogy a függetlenségi háborúnak nemsokára vége lesz. Ibrahim vissza volt szorítva a Peloponnesusba, Maison marsal pedig körülbelül kétezer főből álló franczia csapatával partra -210- szállt Moreában. A foglyok kivitele tehát jövőre tetemesen csökkenni fog. Ennélfogva értékük is előreláthatólag annál inkább növekedhetik, a kadi nagy megelégedésére.

Az ügynökök reggel meglátogatták a batisztánt és tudták, mihez kell tartaniok magukat a foglyok mennyisége és minősége tekintetében. Kétségtelen volt, hogy nagy árakat lesznek kénytelenek értük fizetni.

– Mohamedre mondom! – hangoztatá egy smyrnai űgynök, a ki kartársai körében szónokolt, – a szép üzletek korszaka elmult. Emlékeztek még azon időkre, mikor a hajók nem százával, hanem ezrével hordták ide a foglyokat?

– Igen!… mint például a sciói mészárlások után! – viszonzá egy másik ügynök. – Egyszerre negyvenezer rabszolga! El se fértek a pontonokon!

– Kétségkívül, – mondá egy harmadik ügynök, a ki nagyon kifejlett kereskedelmi érzékkel látszott birni. – De mikor nagyon sok a fogoly, akkor igen nagy a kinálat és a nagy kinálat nagy árcsökkenést idéz elő. Jobb keveset eladni előnyösebb föltételek mellett, mert a nyereség ugyanaz marad, noha a költségek tetemesebbek.

– Igen!… főleg Észak-Afrikában!… Tizenkét százalék az összes jövedelemből a pasát, a kadit vagy a kormányzót illeti.

– Igen, és ezenkívül egy százalékot kell fizetni a mólók és a parti ütegek fentartási költségeire.

– Ez valóban nagyon súlyos adó, úgy a hajótulajdonosokra, mint ránk nézve.

Így beszéltek egymás közt az ügynökök, a kiknek még csak sejtelmük se volt üzleteik gyalázatos voltáról. -211- Mindig ugyanazon panaszok hangzottak, ugyanazon adók miatt. És kétségkívül tovább folytatták volna a rekriminácziókat, ha e pillanatban a harangozó jelt nem ad a vásár megkezdésére.

Fölösleges említenünk, hogy az árverésnél a kadi elnökölt. Ez kötelességében állt, mint a török kormány képviselőjének, de nem kevésbbé állt személyes érdekében is. Ott ült, vagyis inkább egész keleties fesztelenséggel ott hevert nagy vánkosain, egy emelvényen, melytől a félholddal diszített sátor elzárta a napsugarakat.

Mellette állt a kikiáltó. De nem kell ám hinni, hogy ennek a hivatalnoknak alkalma nyílt magát rekedtté ordítani. Nem! az efféle üzletekben az ügynökök időt engedtek maguknak árverési ajánlataikkal. Ha a végleges odaitélés körül általában élesebb küzdelem fog kifejlődni, ez valószínűleg csak a legutolsó negyed órában lesz várható.

A kikiáltási árt az egyik smyrnai ügynök állapítá meg, ezer török fontnyi ajánlatával.

Aztán behunyta a szemét, mintha ideje volna szenderegni a legközelebbi ajánlatig.

Az első órában az árak nem emelkedtek magasabbra két ezer török fontnál, a mely összeg körülbelül negyvenkétezer franknak felel meg. Az ügynökök egymásra néztek, figyelmesen vizsgálták egymást és egészen más dolgokról beszélgettek. Már jó eleve tisztában voltak magukkal. Legmagasabb ajánlataikat csak az ágyúdörgést megelőző perczekben fogják koczkáztatni.

De egy új versenytárs megérkezése megváltoztatta a szándékot és váratlanul sokkal mozgalmasabbá tette az árverést.

Négy óra tájban két férfi jelent meg az arkassai -212- piaczon. Honnét jöttek? Kétségkívül a sziget keleti oldaláról, legalább erről jött az araba, a mely őket a batisztán kapujáig szállította.

Megjelenésük nagy meglepetést és nyugtalanságot keltett. Az ügynökök nyilván nem várták oly árverezők megérkezését, a kikkel számolniok kell.

– És az átkozott Skopelo, – viszonzá egy másik, – pedig mi azt hittük, hogy valahol a poklok körül járnak!

Csakugyan e két férfi volt, a kiket igen jól ismertek az arkassai piaczon. Már több izben roppant üzleteket kötöttek és számos foglyot vásároltak afrikai rabszolgakereskedők számára. Pénzük soha sem hiányzott, bár nem igen lehetett tudni, honnét kerítették; de ez az ő dolguk volt. A mi a kadit illeti, ez csak örülhetett ily hatalmas versenytársak megjelenése felett.

Skopelonak, a ki e dolgokban igen nagy szakismerettel birt, egy pillanat elég volt arra, hogy megbecsülje a foglyok értékét. Nehány szót súgott Starkos Miklós fülébe, a ki igenlőleg intett a fejével.

De bármilyen éles szemei voltak is a Karysta másodkapitányának, mégse vette észre az irtózat kifejezését, a mely Starkos Miklós láttára, az egyik rabnő arczán mutatkozott.

Magas termetű, koros nő volt, a batisztán egyik szögletében ült és hirtelen felemelkedett, mintha valamely láthatatlan erő késztette volna. Egy vagy két lépést tett is előre és azon a ponton állt, hogy felsikoltson… De volt ereje magát visszatartóztatni. Aztán lassan visszament és beburkolván magát sarkig érő szegényes köpenyébe, leült egy fogoly-csoport mögé, a hol teljesen elrejtőzhetett. Nyilván nem érte be azzal, hogy -213-
-214- az arczát eltakarta, az egész alakját el akarta rejteni Starkos Miklós elől.

Az ügynökök figyelemmel kisérték, de nem szólították meg a Karysta kapitányát, a ki őket észre se látszott venni. Vajjon el akarja-e előlük vásárolni ezeket a foglyokat? Méltán félhettek ettől mindazok, a kik ismerték Starkos Miklós összeköttetéseit az északafrikai pasákkal és beyekkel.

A kételyek ez irányban csakhamar eloszlottak. E perczben a kikiáltó felkelt és fenhangon ismétlé a legutóbb ajánlott összeget.

A társalgás újból elkezdődött a különböző csoportok közt, a melyek gyanakodva tekintettek egymásra.

Egy negyedóra mult el. Skopelo után senki se tett ajánlatot. Starkos Miklós közönyösen és büszkén sétálgatott a batisztán körül. Senki se kételkedhetett, hogy utoljára is az övé lesz a győzelem, még pedig különösebb küzdelem nélkül.

Azonban a smyrnai ügynök, miután két vagy három pajtásával beszélt volna, újabb ajánlatot tett, kétezer hétszáz ötven fonttal.

Vajjon mi történt? – Miért lépett be személyesen a küzdelembe? Honnét volt az, hogy egyébkor annyira hideg hangja heves felindulást árult el, a mely magát Skopelot is meglepte? Mindjárt megtudjuk.

Starkos Miklós nehány percz előtt átlépte a batisztán sorompóját és a rabok közt járkált. Mikor az öreg asszony -215- arra látta közeledni, még inkább beburkolta magát a köpenyébe, úgy hogy teljességgel nem láthatta az arczát.

De figyelmét egyszerre más két fogoly ragadta meg, a kik külön csoportot képeznek. Starkos Miklós megállt, mintha lábai gyökeret vertek volna a földben.

Előtte, egy magas termetü férfi mellett, egy fiatal leány feküdt a földön, a fáradtságtól kimerülve.

A férfi hirtelen fölegyenesedett, a mint Starkos Miklóst megpillantá. A fiatal leány is fölvetette a szemeit. De a Karysta kapitányát meglátván, visszahökkent.

Elizundo Hadsine volt, a kit Xaris átkarolt, mintha meg akarta volna védelmezni.

Hadsine kibontakozott Xaris karjai közül és szemébe nézett atyja egykori kliensének.

E pillanatban történt, hogy Starkos Miklós, a ki nem is iparkodott megtudni, hogyan kerülhetett Elizundo bankár leánya az arkassai vásárra, izgatott hangon odakiáltotta a háromezer fontos ajánlatot.

Ekkor valamivel több volt fél ötnél. Még huszonöt percz és az ágyú meg fog dördülni és a rabok odaitéltetnek a legutolsó igérőnek.

De az ügynökök már is tanácskoztak egymással és készültek elhagyni a vásárt, el levén határozva, nem igérni magasabb árt. Bizonyosnak látszott tehát, hogy a Karysta kapitánya versenyzők hiányában a helyzet ura marad, de a smyrnai ügynök még egyszer megkisérlé folytatni a küzdelmet.

Skopelo, a ki nem látta Hadsinét, teljességgel nem -216- értette a kapitány megmagyarázhatlan hevét. Szerinte az «árúczikk» értéke máris meg volt haladva, még pedig tetemesen, a négyezer fontos ajánlattal. Nagyon tünődött magában a felett, hogy vajjon mi izgathatja annyira Starkos Miklóst erre a rossz üzletre.

A kikiáltó utolsó szavaira hosszas szünet következett. Maga a smyrnai ügynök is abba hagyta a küzdelmet, társai intésére. Most már senki sem kételkedhetett, hogy a végleges nyertes Starkos Miklós lesz, a kinek diadalához már csak néhány percz kellett.

Ezt Xaris is belátta és még szorosabban átkarolta a fiatal leányt. Előbb meg kell őt ölniök, hogy elválaszthassák tőle.

E perczben a mély csönd közepette egy csengő hang hallatszott, mely e szókat kiáltotta oda a kikiáltónak:

A batisztán bejárása elé egy csapat tengerész érkezett. Egy tiszt állt előttük.

– D’Albaret Henrik! – kiáltá Starkos Miklós. – D’Albaret Henrik… itt… Scarpanton!

A Syphanta parancsnokát véletlen hozta ide. Még azt se tudta, hogy e napon – vagyis huszonnégy órával a szigetre való megérkezése után – rabszolgavásár lesz Scarpanto fővárosában. Másfelől, miután a Karystát nem találta a kikötőben, kétségkívül ő is ép annyira meg volt lepetve a felett, hogy Starkos Miklóst Arkassában találta, mint ez, hogy őt itt látja.

Starkos Miklós nem tudta, hogy d’Albaret Henrik a korvett parancsnoka, noha tudta, hogy a Syphanta Arkassa előtt vetett horgonyt.

Az olvasó könnyen elképzelheti, milyen érzelmek uralkodtak a két ellenfél keblében, midőn szemközt álltak egymással. -217-

D’Albaret Henrik azért elegyedett az árverésbe, mert a batisztánban levő rabok közt megpillantá Hadsinet és Xarist, – Hadsinet, a ki most mindjárt Starkos Miklós hatalmába került volna vissza. De Hadsine is meghallotta és meglátta egykori jegyesét és odarohant volna hozzá, ha az őrök vissza nem tartóztatják.

D’Albaret Henrik egy intéssel megnyugtatá és türelemre inté a fiatal leányt. Bármennyire el is volt keseredve gyülölt vetélytársa láttára, mégis uralkodott érzelmein. Igen, ha mindjárt egész vagyonát fel is kell áldoznia, ki fogja ragadni Starkos Miklós körmei közül az arkassai piaczra összeterelt rabokat és köztük azt, a kit oly régen keresett és nem remélt többé viszontláthatni!

A küzdelem mindenesetre heves lesz. Starkos Miklós ugyan nem tudta megérteni, hogyan lehet Elizundo Hadsine a foglyok közt, de azért a fiatal leány előtte még mindig a korfui bankár gazdag örököse volt. A milliók nem tünhettek el vele együtt. Mindig rendelkezésére fognak állni, hogy visszaválthassa magát attól, a kinek rabszolgálójává lesz. Semmit se koczkáztat tehát, bármilyen nagy összeget igérjen. Starkos Miklós el is határozta, hogy ezt fogja tenni, még pedig annál nagyobb szenvedélylyel, mert hiszen vetélytársa és boldog vetélytársa ellen küzdött.

– Hétezer! – mondá a Syphanta parancsnoka, a nélkül, hogy még csak a fejét is fordította volna Starkos Miklós felé.

A kadi csak örülhetett a dolgok ilyetén fordulata felett; a két versenyző jelenlétében nem is igyekezett elpalástolni megelégedését, mely keleties komolysága alól is kirítt.

Mialatt a kapzsi tisztviselő már számítani kezdte az -218- őt illető százalékot, másfelől Skopelo kezdte elveszteni önuralmát. Megismerte d’Albaret Henriket, majd Elizundo Hadsinet is. Ha Starkos Miklós, a gyülölettől ösztönöztetve, még tovább makacskodik, az üzlet, mely bizonyos fokig előnyös lett volna, nagyon roszszá lehet; főleg, ha a fiatal leány talán már elvesztette a vagyonát is, ép úgy, mint a szabadságát, a mi épen nem volt lehetetlen.

Félre is hivta Starkos Miklóst és néhány bölcs figyelmeztetést koczkáztatott alázatos hangon. De szavai oly fogadtatásban részesültek, hogy nem merte a kisérletet megújítani. Most már a Karysta kapitánya maga árverelt, maga kiáltotta ki az összegeket, sértő és szemtelen hangon.

Képzelhetni, hogy az ügynökök, látván, hogy kemény csata fejlődik ki, ott maradtak és izgatott figyelemmel kisérték a küzdelem minden mozzanatát. A kiváncsiak tömegének érdeklődése nagy lármában nyilvánult. Legtöbben közülök ismerték a sacoléva kapitányát, de egyikök sem ismerte a Syphanta parancsnokát. Még csak azt se tudták, hogy mit keres Scarpanto vizeiben a korfui lobogó alatt vitorlázó korvett. De a háború kezdete óta annyi mindenféle és minden nemzetbeli hajó foglalkozott rabszolga szállítással, hogy egyáltalában nem volt lehetetlen hogy a Syphanta is ezt a mesterséget űzi. Tehát akár d’Albaret Henrik vásárolja meg a foglyokat, akár Starkos Miklós, a szerencsétlenek mindenkép rabszolgák maradnak.

A kikiáltó által közhirré tett legutolsó ajánlatra, Starkos Miklós e szókkal felelt:

Újabb csönd következett. A Syphanta parancsnoka, a ki teljesen tudott magán uralkodni, a szemeivel kisérte Starkos Miklóst, a ki dühösen járt fel s alá a nélkül, hogy Skopelo meg merte volna szólítani. Különben most már semmiféle tekintet se fékezhette volna az árverési dühöt.

D’Albaret parancsnok nem felelt azonnal. Nem mintha habozott volna, de látta a mint Skopelo Starkos Miklóshoz rohant, hogy megakadályozza őrjöngésében, – s e közbelépés egy pillanatra másfelé fordítá a Karysta kapitányának figyelmét.

Ugyanabban a perczben, az öreg rabnő, a ki eddig oly makacsul elrejtőzött, megint fölegyenesedett, mintha az jutott volna eszébe, hogy megmutassa arczát Starkos Miklós előtt…

E pillanatban az arkassai fellegvár ormán egy láng villant meg, fehér gőzök közt, de mielőtt az ágyúdörgés robaja a batisztánig elhatolhatott volna, d’Albaret Henrik csengő és erős hangja újból megszólalt:

Nyomban rá az ágyúdörgés is hallatszott, a melyre számtalan hurrahkiáltás következett.

Starkos oly hevesen taszítá el Skopelót, hogy az hanyatt esett… Most már késő volt! Starkos Miklósnak nem volt joga tovább árverelni! Elizundo Hadsine kisiklott a kezei közül és kétségkívül örökre!

Aztán mindketten felültek az arabába, a mely őket -221- ideszállította és eltüntek azon út kanyarulatánál, a mely a sziget belseje felé vitt.

Elizundo Hadsine és Xaris már átlépték a batisztán sorompóját. A fiatal leány d’Albaret Henrik karjaiba dőlt, a ki őt a szivére szorítá és így szólt hozzá!

– Hadsine! Hadsine! – Egész vagyonomat feláldoztam volna, hogy önt megválthassam.

– A mint én feláldoztam a magamét, hogy megváltsam a nevem becsületét, – viszonzá a fiatal leány. – Igen, igen, Henrik! – Elizundo Hadsine most már szegény, és most már méltó önhöz! -222-

Másnap, szeptember 3-án, reggeli tíz óra tájban a Syphanta felszedte horgonyait és kevés számú vitorlával hajózott ki a scarpantói kikötőből.

A d’Albaret Henrik által visszaváltott foglyok egy része a fedélzet alatt, a másik az ütegben helyezkedett el. Noha a szigettenger átszelése csak nehány napot vett igénybe; a tisztek és a legénység egyértelműleg azt akarták, hogy a szegény emberek lehetőleg kényelmesen legyenek elszállásolva.

D’Albaret parancsnok már a megelőző napon megtette a kellő intézkedéseket, hogy útra kelhessen. A tizenháromezer font kifizetését illetőleg oly biztosítékot nyujtott, a melylyel a kadi teljesen meg volt elégedve. A foglyok hajóraszállítása minden nehézség nélkül véghez ment és az északafrikai bagnok kinjainak elviselésére itélt szerencsétlenek nem egészen három nap mulva partra szállhatnak északi Görögország valamelyik kikötőjében, a hol többé nem kell félteniök szabadságukat.

De a megszabadulást egyedül annak köszönhették, a ki őket Starkos Miklós kezei közül megmentette. Hálájukat megható módon nyilvánították, mihelyt a hajó fedélzetére értek. -223-

Volt köztük egy «pappa», egy öreg pap Leondariból. Szerencsétlen társaival együtt a hajó hátulsó része felé ment, a hol Elizundo Hadsine és d’Albaret Henrik állt, néhány tiszt társaságában.

Itt mindnyájan letérdeltek és az aggastyán kinyújtá karjait a parancsnok felé, e szókkal:

– D’Albaret Henrik, kisérjen mindazok áldása, a kiknek visszaadtad szabadságukat!

– Barátaim, csupán a kötelességemet teljesítém, – mondá a Syphanta parancsnoka meghatott hangon.

– Igen… mindnyájunk áldása… mindnyájunké és az enyim is, Henrik! – mondá Hadsine és szintén térdre borult.

D’Albaret Henrik gyorsan felemelé őt, s ekkor e kiáltások: «Éljen d’Albaret Henrik! éljen Elizundo Hadsine!» harsogtak minden oldalról az üteg mélyéből a vitorlafákig, a melyeken mintegy ötven matróz állt, hatalmas hurráhkat hangoztatva.

Csupán egyetlen egy rabnő nem vett részt e tüntetésben, ugyanaz, a ki tegnap elrejtőzött a batisztánban. Midőn hajóra szállt, minden igyekezetét oda irányzá, hogy észre ne vegyék a foglyok közt. Ez sikerült is neki, és többé senki sem ügyelt rá, mihelyt a fedélköz leghomályosabb szögletébe elrejtőzött. Nyilván azt remélte, hogy észrevétlenül fogja el is hagyhatni a hajót. Talán ismerte őt valamelyik tiszt vagy matróz? Mindenesetre fontos okai voltak arra, hogy meg akarja őrizni inkognitóját azon három vagy négy napig, a melyet az átkelés igénybe veend.

De ha d’Albaret Henrik megérdemelte a korvett utasainak háláját, mit érdemelt Elizundo Hadsine azért, mit Korfuból való elutazása óta tett?

Tegnap így szólt: «Henrik, Elizundo Hadsine most már szegény és most már méltó önhöz.» -224-

Szegénynek, csakugyan szegény volt. Hogy méltó volt-e a fiatal tiszthez? – itélje meg az olvasó.

Ha d’Albaret Henrik szerette Hadsinet akkor, midőn olyan komoly események választották el őket egymástól, mennyire kellett szerelmének fokozódnia, midőn megtudta, hogyan élt a fiatal leány elválásuk esztendeje alatt!

Mihelyt Elizundo Hadsine megtudta, honnét származott a vagyon, a melyet atyja örökségül hagyott rá, azonnal elhatározta, hogy az egészet hadifoglyok visszavásárlására fogja fordítani. A gyalázatos módon szerzett húsz millióból semmit sem akart megtartani. Tervét csak Xarissal közölte. Xaris helyeselte az ifjú leány szándékát és a bankház összes vagyonát csakhamar értékesítették.

D’Albaret Henrik kezéhez kapta a levelet, a melyben jegyese bocsánatot kért és elbucsúzott tőle. Aztán Hadsine derék és hű Xarisa kiséretében titokban elhagyta Korfut és átkelt a Peloponnesusba.

Akkoriban Ibrahim katonái még kegyetlen háborút viseltek Közép-Morea lakosai ellen, a kik oly sokat és már oly régóta szenvedtek. Azokat a szerencsétleneket, a kiket nem mészároltak le, elszállították Messenia legjelentékenyebb kikötőibe, Patrasba vagy Navarinba. Innét részint a török kormány által bérelt, részint a kalózok által előállított hajókon elvitték őket Scarpantóba vagy Smyrnába, a hol állandó rabszolgavásár létezett.

Elizundo Hadsine és Xaris, azon két hónap alatt, a mely eltünésüket követte, semmiféle árt se sokalván, több száz foglyot vásároltak vissza azok közül, a kik még nem hagyták el a messeniai partokat. Azután főgondjuk volt őket biztonságba helyezni, részint az ioinai szigeteken, részint északi Görögország szabad területén. Mihelyt ez megtörtént, mindketten átkeltek -225-
-226- Kis-Ázsiába, Smyrnába, a hol a rabszolgakereskedés nagymérvben virágzott. Ide vitték nagy csapatokban a görög rabokat, a kiket Elizundo Hadsine mindenekelőtt ki akart szabadítani. Az északafrikai és ázsiai ügynökök által ajánlott áraknál annyival magasabbakat kinált, úgy hogy a török hatóságok nyereségesnek találták vele szerződni. Természetes, hogy az ügynökök kizsákmányolták nagylelkű szenvedélyét, de több ezer rab neki köszönhette, hogy megszabadult az afrikai beyek gályáitól.

De még több teendő is volt és e perczben támadt Hadsinében az a gondolat, hogy két különböző úton induljon a kitűzött czél felé.

Csakugyan nem volt elég visszavásárolni a nyilvános piaczokon kiállított rabokat, vagy drága pénzért kiszabadítani a rabszolgákat a gályákról. Meg kellett semmisíteni a kalózokat is, a kik e hajókat elfogdosták a szigettenger valamennyi vizeiben.

Elizundo Hadsine Smyrnában volt, midőn megtudta, mi történt a Syphantá-val. Tudta, hogy mily czélból szerelték fel a korvettet a korfui kereskedők. Tudta, hogy a hadjárat szerencsésen kezdődött, de aztán nyomon követé a hír, hogy a Syphanta elveszté a parancsnokát, több tisztjét és a legénység egy részét, egy véres ütközetben, a kalózok egyik hajóhada ellen, melyet állítólag Sakratif személyesen vezényelt.

Elizundo Hadsine azonnal érintkezésbe tette magát azzal az ügynökkel, a ki a Syphanta tulajdonosainak érdekeit képviselte Korfuban. Oly árt kinált érte, hogy a tulajdonosok elhatározták eladni hajójukat. A korvett tehát megvásároltatott egy raguzai bankár neve alatt, de voltaképen Elizundo örökösének tulajdonává lett; az ifjú leány csak a Bobolinák, a Modenák, a Zachariasok és egyéb derék honleányok példáját követé, a -227- kiknek a háború kezdetén saját költségükre fölszerelt hajóik annyi kárt tettek az ottomán hajókban.

Hadsinenek kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy a Syphanta parancsnokságát d’Albaret Henriknek ajánlja fel. Egy meghitt embere, Xaris unokaöcscse, a ki görög eredetű tengerész volt, mint a nagybátyja, titokban folyvást követte a fiatal tisztet, úgy Korfuban, a hol oly soká és oly sikertelenül kereste a fiatal leányt, valamint Scióban is, midőn Fabvier ezredes csapataihoz csatlakozott.

Ez az ember, Hadsine parancsa következtében, matróz minőségben szegődött a korvettre, azon pillanatban, midőn a legénységet a lemnosi ütközet után újjászervezték. Ő juttatta d’Albaret Henrik kezeihez a Xaris által írt két levelet: az elsőt Scióban, a hol tudtára adták, hogy alkalmazást találhat a Syphanta törzskarában; a másodikat a hajó társalgótermének asztalára tette le, midőn őrt állt az ajtó előtt. E levélben, mint tudjuk, a korvett légyottot kapott szeptember első napjaira a scarpantói vizekben.

Elizundo Hadsine csakugyan ide akart jönni, önfeláldozó és könyörületes működésének befejezése után. Azt akarta, hogy a Syphanta szállítsa haza az utolsó rabcsapatot, a melyet vagyona végmaradványai árán fog kiváltani.

De a következő hat hónap alatt mennyit kellett fáradoznia és mennyi veszélylyel kellett daczolnia!

A bátor fiatal leány nem habozott Xaris kiséretében elmenni hivatását teljesítendő, az északafrikai államokba, a kalózoktól hemzsegő kikötőkbe, a hol Algir meghódításáig a leggonoszabb rablók garázdálkodtak. Koczkáztatta szabadságát, koczkáztatta életét és daczolt mindazon veszélyekkel, a melyek szépségénél és fiatalságánál fogva fenyegették. -228-

Apáczaruhában megjelent egymásután Tripoliszban, Tuniszban, Algirban, sőt az afrikai partok legalsóbbrendű piaczain. Mindenütt, a hol görög foglyokat adtak el, visszavásárolta a szerencsétleneket, nagy nyereséggel az illető tulajdonosok javára. Mindenütt, a hol az emberkereskedők árverésre bocsátották ezeket az emberi nyájakat: Hadsine megjelent, készpénzzel a kezében. Csak itt szemlélhette igazán egész borzasztóságában a rabszolgaság nyomorait oly országban, a hol a szenvedéseket nem korlátozza semmi.

Algir akkoriban még a muzulmánokból és renegátokból álló miliczia uralma alatt állt. Ez a rablócsapat a középtenger partjait képező három világrész salakjából verődött össze és a kalózok által foglyokul ejtett és a keresztények által visszavásárolt rabok elárusításából élt. Afrikában már a tizenhatodik században közel negyvenezer mindkét nembeli rabszolga volt, köztük valamennyi nemzet: a franczia, az angol, a német, a flandriai, a hollandi, a görög, a magyar, az orosz, a lengyel és a spanyol.

Elizundo Hadsine Algirban a pasa, Tuniszban Ali-Mami, Kulughis és Sidi Hassan, Tripoliszban Jussif-bey, Galere Patrone és Cicala gályabörtöneiben kereste főleg azon foglyokat, a kiket a hellén háború juttatott rabszolgaságra. Mintha valamely talizmán védelmezte volna, szerencsésen megmenekült minden veszélytől és enyhített mindennemű nyomort. Az ezer veszedelem közül, a melyeket a dolgok természetes rendje támasztott körüle, szinte csodás módon szabadult ki. Hat hónap alatt egy hitvány kis hajón bejárta a partvidék legfélreesőbb pontjait is, a tripoliszi kormányzóságtól kezdve Tetuanig, a mely azelőtt szabályosan szervezett kalózköztársaság volt, – Tangerig, melynek tengeröble -229- a kalózok téli szállásául szolgált, – Saléig, Afrika nyugati partjain, a hol e szerencsétlen foglyok a föld alatt tizenkét-tizenöt lábnyi mélységű vermekben laktak.

Elizundo Hadsine, miután hivatását teljesíté és az atyjától öröklött milliókat elköltötte, végre visszatért Xarissal Európába. Az általa visszavásárolt legutolsó foglyokkal együtt egy görög hajóra szállt, a mely Scarpantóba volt indulandó. Itt akart találkozni d’Albaret Henrikkel. De Tuniszból való útrakelésük után három nappal egy török hajó elfogta őket; Hadsinét társaival együtt Arkassába vitték, hogy ott rabszolgául eladhassák azokkal együtt, a kiket megszabadított!

A szabadítás művének, a melyre Elizundo Hadsine vállalkozott, nagyban és egészben az volt az eredménye, hogy több ezer rabot vásárolt vissza azon a pénzen, a melyet a rabszolgakereskedés jövedelmezett. Az ifjú leány most már teljesen vagyontalanná lett, de legalább a lehetőség határai közt jóvátette azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja okozott.

D’Albaret Henrik csak most tudta meg mindezt. Igen; a szegény Hadsine most már méltó lett volna hozzá és Henrik kész volt magát az övéhez hasonló szegénységre kárhoztatni, hogy kiszabadíthassa őt Starkos Miklós kezei közül.

A Syphanta legénysége másnap hajnalban megpillantá Kréta szigetét és útját a szigettenger északnyugati része felé irányozta. D’Albaret parancsnok Görögország keleti partjaira szándékozott eljutni Euboea sziget irányában. Itt a foglyok akár Negropontisban, akár Eginában teljes biztonságban szállhattak partra, mert a törökök már vissza voltak szorítva a Peloponnesusba. Egyébiránt ez időtájban Ibrahimnak egy katonája se volt már a hellén félszigeten. -230-

A szegény emberek, a kiket a Syphanta fedélzetén a lehető legjobban elláttak mindennel, már is kezdék kiheverni átélt borzasztó szenvedéseiket. Nappal a gyermekek, az anyák és a férjek, a kiket örökös elválás fenyegetett, most ismét egyesülve a fedélzeten gyűltek egybe és mohón szívták a szigettenger friss levegőjét. Ők is mindnyájan tudták, mi mindent tett Elizundo Hadsine és midőn az ifjú leány, d’Albaret Henrik karjára támaszkodva, elhaladt mellettük, minden oldalról a hála tanujelei nyilvánultak a legmeghatóbb módon.

Szeptember 4-ikén, a kora hajnali órákban, Kréta hegycsúcsai eltűntek a látóhatárról; de a szél csillapulván, a korvett e napon csak nagyon kevéssé haladhatott előre, noha összes vitorláit kifeszítette. De utóvégre is huszonnégy, vagy legfeljebb negyvennyolcz órai késedelem nem a világ. A tenger csöndes, az idő fölséges volt. Semmi se látszott arra mutatni, hogy az időjárás egyhamar megváltozzék. «Csak menni hagyni» kellett a hajót, a mint a tengerészek mondani szokták; majd véget ér az utazás, mikor az istennek tetszeni fog.

A csöndes hajókázás csak kedvezhetett a társalgásnak a hajón. A legénységnek kevés dolga volt. Csak az őrök voltak elfoglalva, a kiknek kötelességükben állt a látóhatáron felmerülő szigeteket vagy hajókat jelezni.

Hadsine és d’Albaret néha órákig ültek egymás mellett egy padon, a hajó hátulsó részén. Nem a multról beszélgettek többé, hanem a jövőről, melynek ezentúl urai voltak. Nemsokára megvalósulandó terveket készítettek, melyeket mindenkor közöltek a derék Xarissal, a kit a családhoz tartozónak tekintettek. Elhatározták, hogy a menyegzőt megtartják, mihelyt -231-
-232- görög földre érnek. Elizundo Hadsine ügyei nem okozhattak nehézségeket, se halasztást.

Az emberbaráti hivatás teljesítésében töltött esztendő nagyon egyszerűvé tett mindent; az egybekelés után d’Albaret Henrik a korvett parancsnokságát Todros kapitánynak szándékozott átadni, hogy rövid időre elvihesse nejét Francziaországba, honnét ismét vissza fognak térni Hadsine hazájába.

Épen ma este is ezekről a dolgokról beszélgettek. A szellő alig dagasztotta a Syphanta legfelső vitorláit. A nap leáldozása nagyszerű volt; néhány aranyzöld sugár látszott még a kissé ködbe borult nyugati látóhatár felett. Az ellenkező oldalon a keleti égboltozat legelső csillagai ragyogtak. A tenger reszkedt a villófénytől. Az éj csodaszépnek igérkezett.

D’Albaret Henrik és Hadsine teljes mértékben élvezték a gyönyörű est varázsát. A korvett barázdáját csak néhány tajtékcsipke jelölte. A csöndet csupán egy-egy vitorla redőinek egymáshoz való csapódása szakította félbe. A két szerelmes nem látott egyebet egymásnál. Csak akkor tértek magukhoz, midőn d’Albaret Henrik ismételten hallotta magát megszólíttatni.

– Mi baj, barátom? – kérdé d’Albaret Henrik, észrevevén Xaris habozását.

– Lássa, ezeknek a derék embereknek, a kiket most a hazájukba szállít, egy gondolatuk támadt és engem bíztak meg, hogy azt önnel közöljem.

– Elmondom, parancsnok úr. Mindnyájan tudják, hogy ön nőül fogja venni Hadsinet…

– Kétségkívül – viszonzá d’Albaret Henrik mosolyogva. – Ez már senki előtt se titok.

– Nos hát, ezek a derék emberek igen boldogoknak éreznék magukat, ha az önök egybekelésének tanui lehetnének…

– Tanui lesznek, Xaris, tanui lesznek! és soha se lett volna menyasszonynak az övéhez hasonló nászkisérete, ha össze lehetne gyűjteni mindazokat, a kiket a rabszolgaságból kiszabadított!

– A parancsnok úrnak igaza van – mondá Xaris. – A korvett utasai tehát mindenesetre jelen lesznek és…

– Mihelyt görög földre lépünk, azonnal meg fogom őket hívni a menyegzőmre – mondá d’Albaret Henrik.

– Nagyon jól van, parancsnok úr, de ezeknek a derék embereknek az első gondolat után egy második gondolatuk is támadt.

– Még jobb. Azt gondolták, hogy az esküvőt a Syphanta fedélzetén kellene megtartani. Hiszen ez a derék korvett, a mely őket a hazájukba visszaszállítja, szintén egy darab görög föld!

– Úgy legyen, Xaris – mondá d’Albaret Henrik. – Beleegyezik ön, kedves Hadsine?

– Megmondhatja a Syphanta utasainak, hogy kivánságuk teljesülni fog – mondá d’Albaret Henrik.

– Értettem, parancsnok úr… De – tevé utána Xaris némi habozás után – ez még nem minden. -235-

– Az utasoknak az első jó gondolat és a második jobb gondolat után egy harmadik gondolatuk is támadt, a melyet kitünőnek tartanak.

– Igazán! még egy harmadik gondolatuk is támadt! – mondá d’Albaret Henrik. – Halljuk a harmadik gondolatot.

– Azt szeretnék, hogy a menyegző ne csak a korvett fedélzetén tartassék meg, hanem egyszersmind a sík tengeren is, még pedig holnap! – Van a hajón egy öreg pap…

D’Albaret Henrik azonnal felkelt és Todros kapitányhoz ment, a ki már a kijelölt irány felé nézett.

Körülbelül tizenkét, különböző nagyságú hajóból álló hajóraj mutatkozott kelet felől, nem egészen hat tengeri mérföldnyi távolságban. A Syphanta a szélcsend miatt csaknem egészen mozdulatlanul állt, következőleg a hajórajnak, a melyet a korvettig el nem hatolható szellő utolsó fuvallatai hajtottak előre, előbb-utóbb okvetlenül utól kellett érnie Elizundo Hadsine hajóját.

D’Albaret Henrik elővette látcsövét és figyelmesen vizsgálta a hajók mozdulatait.

– Todros kapitány, – mondá végre, társához fordulva – ez a hajóraj még sokkal messzebb van, hogysem tisztában lehetnénk szándékai és ereje felől.

– Tökéletesen igaza van, parancsnok úr, – viszonzá Todros – és e holdvilágtalan éjszakán, a mely nagyon sötét lesz, szintén nem fogjuk megtudni azt, a minek megtudása annyira érdekünkben áll. Várnunk kell tehát holnapig.

– Igen, várnunk kell, – mondá d’Albaret Henrik -236- – de miután ez a vidék korántsem biztos, adjon parancsot, hogy embereink gondosan őrködjenek. Ezenkívül meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket azon esetre, ha e hajók a Syphantá-hoz közelednének.

Todros kapitány kiadta a kellő rendeleteket, a melyek azonnal végrehajtattak. A korvett fedélzetén résen állt mindenki.

Szükségtelen említenünk, hogy a bekövetkezhető eshetőségekkel szemben későbbre halasztották a menyegző megünneplésére vonatkozó elhatározásukat. Hadsine, d’Albaret Henrik kérésére, visszavonult a kabinjába.

A fedélzeten egész éjjel keveset aludtak. A jelzett hajóraj közelléte alapos okot adott a nyugtalanságra. A míg csak lehetséges volt, figyelemmel kisérték mozdulatait. De kilencz óra tájban köd támadt és csakhamar eltakarta a gyanus hajókat.

Másnap napkeltekor még meglehetősen sűrű párák rejtették el a keleti látóhatárt. Teljes szélcsend lévén, e párák nem oszlottak szét tíz óra előtt. De mögöttük semmiféle gyanus tünemény se volt észrevehető. Mikor a párák eloszlottak, a hajóraj már alig volt négy mérföldnyi távolságra a korvett mögött. Következőleg két tengeri mérföldnyivel közeledett tegnap óta a Syphantá-hoz és csak azért nem többel, mert a köd miatt nem mozoghatott szabadon. A hajóraj tizenkét hajóból állt, melyek a hosszú gályaevezők segélyével egymás mellett haladtak előre. A korvett, a mely sokkal nagyobb volt, hogysem evezőkkel segíthetett volna magán, csaknem mozdulatlanul állt folyvást ugyanazon a helyen; kénytelen volt várni, a nélkül, hogy egyetlen mozdulatot tehetett volna.

A hajóraj szándékai felől semmiféle kétség se maradhatott fenn. -237-
-238-

– Annyival gyanusabbak, – viszonzá d’Albaret Henrik – mivel ráismertem a briggre, a melyet hasztalan üldöztünk a krétai vizekben.

A Syphanta parancsnoka nem tévedt. A hajók közt legelől járt a brigg, a mely oly sajátságos módon tűnt fel Scarpanto mellett. Mozdulatait olyformán irányzá, hogy el ne váljon a többi hajótól, a melyek vezénylete alatt álltak.

E közben egy kis szélfuvalat emelkedett kelet felől, mely a hajóraj haladását még inkább elősegíté, de e fuvalatok, a melyek a tenger vize felett ellebbenve a vizet valamivel zöldebbé tették, a korvett mögött néhány fonalnyira elenyésztek.

Látta, a mint a brigg előrészén fehér füst tolul elő egy ágyúcsőből és a főárboczon egy lobogó bontakozott ki ugyanazon pillanatban, midőn az ágyúlövés dördülése a korvetthez ért.

A tizenkét hajóból álló flotilla a mult napon hagyta el scarpantoi rejtekhelyét. Egyenlőtlen harczczal akarta-e megkinálni a korvettet, akár homlok-, akár oldaltámadás és körülzárás segélyével? E felől alig lehetett kételkedni. A szélcsend következtében szükségképen el kellett fogadni a csatát. Egyébiránt ha el is lehetett volna kerülni, d’Albaret Henrik nem tette volna. A Syphanta lobogója a megbecsteleníttetés terhe alatt kénytelen volt helyt állni a szigettenger kalózainak lobogója előtt.

A tizenkét hajó közt volt négy brigg 16–18 ágyúval, a többi nyolcz csekélyebb teherképességű hajó is teljesen harczra volt fölszerelve és el volt látva könnyű tüzérséggel. A mennyire a korvett tisztjei megítélhették, száznál több ágyúval lesz dolguk és e száz ágyú ellen csak huszonkét nagyobb és hat kisebb fedélzeti ágyúval rendelkeztek. A korvett kétszázötven emberből álló legénységének is hét- vagy nyolczszáz főnyi ellenség ellen kellend küzdenie. A harcz mindenesetre egyenlőtlen lesz. Mindazonáltal a Syphanta sokkal kitünőbb tüzérsége kecsegtethetett a siker némi esélyeivel, de csak azon feltétel alatt, hogy az ellenséget ne engedje nagyon közel férni magához. Távol kellett tartani a hajórajt és ez a czél csak úgy volt elérhető, -240- ha a hajókat egyenkint harczképtelenné teszik a lehető legszabatosabban irányzott lövésekkel. Szóval a fődolog volt, minden áron elkerülni azt, hogy a kalózok megrohanhassák a korvettet és ütközet fejlődjék ki ember ember ellen. Ezen utóbbi esetben a túlnyomó szám okvetlenül diadalmaskodott volna, mert e tényező még sokkal nagyobb fontossággal bír a tengeren, mint a szárazföldön; mert ott a visszavonulás lehetetlen lévén, nem marad egyéb hátra, mint megadni magát, vagy a légbe röpíteni a hajót.

Egy órával a köd eloszlása után a flotilla tetemesen megközelítette a korvettet, a mely csaknem oly mozdulatlanul állt, mintha a kikötőben horgonyzott volna.

D’Albaret kapitány nem szünt meg figyelemmel kisérni a kalózok manővereit. A riadó után csakhamar mindenki helyén volt; tisztek és legénység egyaránt. A fegyverfogható állapotban levő utasok engedelmet kértek a legénység közt harczolhatni. Ezek között fegyvereket osztottak szét. Az ütegben és a fedélzeten halotti csönd uralkodott, melyet alig szakított félbe a parancsnok és a Todros kapitány közt váltott néhány szó.

– A rohamot semmi esetre se fogjuk megengedni, – mondá a parancsnok. – Várjunk, míg a legelső hajókat jól czélba vehetjük, aztán sortűzzel fogadjuk.

– A hajótestre fogunk-e czélozni, vagy az árboczokra? – kérdé a másodkapitány.

Ez volt a legjobb harczi mód a kalózok ellen, a kik oly borzasztóan szoktak kegyetlenkedni, midőn puszta fegyverre kerül a dolog és főleg Sakratif ellen, a ki oly szemtelenül bontotta ki a fekete lobogót. És -241- ha már megtette, kétségkívül arra számított, hogy a korvetten levők közül senki sem fog életben maradni, a ki azzal dicsekedhetnék, hogy őt színről-színre látta.

Délután egy órakor a hajóraj már csak egy mérföldnyire volt szél alatt. Evezői segélyével folyvást közeledett. A Syphanta, orrával északnyugat felé fordulva, csak nehezen bírta megtartani ezt az irányt. A kalózok csatarendben közeledtek: – két brigg a középen és másik kettő két oldalt. Mozdulataikat úgy irányozták, hogy a korvettet előlről és hátulról megkerüljék és körbe szorítsák, a melynek átmérője lassankint kisebbednék. Czéljuk nyilván az volt, hogy előbb kereszttüzelés által harczképtelenné tegyék, aztán megrohanják.

D’Albaret Henrik megértette e magára nézve oly veszélyes manővert és nem akadályozhatta meg, mert mozdulatlanságra volt kárhoztatva. De talán áttörheti e vonalat ágyúgolyóival, mielőtt még minden oldalról körül volna fogva. Sőt a tisztjei már is tünődni kezdtek a felett, vajjon parancsnokuk miért nem ad parancsot a tüzelésre jól ismert nyugodt és szilárd hangjával.

Nem. D’Albaret Henrik csak biztosan akart lövetni és közelebb hagyta jönni az ellenséget.

Még tíz percz mult el. Mindnyájan vártak. A czélozók állást foglaltak az ágyúk mögött, az üteg tisztjei készen álltak, tovább adni a parancsnok vezényszavát, a matrózok a fedélzeten egy-egy pillantást vetettek a párkányzaton keresztül. Vajjon nem az ellenség fogja-e megkezdeni a tüzelést, most, mikor a közelség miatt sikerrel tehette.

D’Albaret Henrik még mindig hallgatott. Nézte a hajósort, a mely a szélein egy kissé görbülni kezdett. A közepén levő briggek – és az egyik közülök az -242- volt, a melyen a Sakratif fekete lobogója lengett – e pillanatban nem voltak egy mérföldnyire sem a korvettől.

De ha a Syphanta parancsnoka nem sietett a tüzelés megkezdésével, a flotilla parancsnoka se látszott sietni vele. Sőt talán egyetlen ágyúlövés nélkül akarta megcsáklyázni a korvettet, hogy aztán rohamot intézhessen ellene, nehány száz kalózával.

Végre d’Albaret Henrik azt gondolta, hogy nem lesz czélszerű tovább várnia. Egy utolsó szélfuvalat, mely a korvettig elhaladt, lehetővé tette, hogy nehány fokkal oldalvást forduljon a hajójával. Miután ez által oly helyzetbe jutott, hogy a két brigget nem egész fél mértföldnyi távolból jól czélba vehette, elmondta a vezényszót:

A fedélzeten némi csekély nesz hallatszott, a mely után mély csönd következett.

A tisztek azonnal ismétlék a vezényszót és a czélozók az ütegben figyelmesen czélba vették a két brigg hajótestét, míg a fedélzeten levő czélozók az árbóczokra irányozták ágyuikat.

Az ágyúk eldördültek a jobboldalon. A korvett fedélzetéről és ütegéből tizenegy nagyobb és három kisebb ágyú lőtte ki golyóit és egyebek közt nehány pár lánczos golyót is, a melyeknek az a rendeltetésük, hogy az árbóczokat közép távolságból összezúzzák. Mihelyt a lőporfüst szétoszlott és a látóhatár kissé kitisztult, azonnal meg lehetett itélni a sortűz hatását a két ellenséges hajón. A hatás ugyan nem teljes, de mégis jelentékeny volt.

A sor közepén álló briggek egyikét a vízvonal felett -243- érte a lövés. Ezenkívül több árbocz kötele elszakadt, hátulsó árbocza, a fedélzet felett nehány lábnyi magasságban ketté törvén, előrezuhant és összetörte a főárbocz sudarát. Ily körülmények közt a briggnek bizonyos idő kellett hozzá, míg mindezt kitatarozták, de azért nem vált harczképtelenné. Az a veszély tehát a mely a korvettet fenyegette, egyáltalában nem csökkent.

A jobb és balszárny végén levő két brigg most már egy irányban volt a Syphantával. Innét elő kezdtek nyomulni ellene, de előbb egy-egy hosszlövéssel üdvözölték, a melyek elől a korvett nem térhetett ki.

Ez a lövés sok kárt okozott. A hátulsó árbocz derékban kettétört, s egész kötélzete lezuhant, szerencsére a nélkül, hogy a főárbocz kötelében kárt tehetett volna. Egyúttal a vitorlafák is összetörtek, az egyik csolnakkal együtt. Legsajnálatosabb volt azonban egy tiszt és két matróz eleste, a kik szörnyet haltak; ezenkívül három vagy négy súlyos sebesülés is történt. A sebesülteket azonnal elvitték a fedélközbe.

D’Albaret Henrik rögtön parancsot adott, hogy a hajó hátulsó részét kitakarítsák. A lezuhant vitorlákat, köteleket, árbocz- és vitorlafa-darabokat pár percz alatt elvitték s a tér megint üres és használható volt. Egyetlen pillanatot se lehetett vesztegetni. A tüzelésnek újra kellett kezdődni. A tűz közé szorult korvettnek egyszerre két oldalról kellett magát védelmeznie.

E perczben a Syphanta újból sortüzet adott s pedig ez alkalommal oly sikeresen, hogy a hajóraj két kisebb hajója, a vizvonal alatt keresztül levén lőve, néhány pillanat mulva elsülyedt. A legénységnek épen csak annyi ideje maradt, hogy a mentőcsolnakokba ugrálhatott és a két középső briggre menekülhetett. -244-

Ez a diadalkiáltás hangzott a korvettről a szerencsés lövések után, a melyek a tüzérek becsületére váltak.

– Igen, – viszonzá d’Albaret Henrik, – de a gazemberek, a kik rajta voltak átmehettek a briggekre és én folyvást félek a megcsáklyáztatástól, a melynél a számszerinti többség előnye az övék volna.

A lődözés még egy negyedóráig tovább folyt mindkét részről. A kalózhajók, valamint a korvett is eltűntek a fehér lőporfüst közepette és a füst eloszlását kellett bevárni, mielőtt a kölcsönösen okozott kár nagyságát konstatálni lehetett volna. Szerencsétlenségre a kár a Syphantán nagyon is érezhető volt. Több matróz elesett, még több súlyosan megsebesült. Egy franczia tiszt, a kit a golyó a mellén talált, épen abban a pillanatban esett össze, mikor a parancsnok rendeletet adott neki.

A halottakat és a sebesülteket azonnal levitték a fedélközbe. A sebész és a segédei már is nem győzték a munkát, annyi bekötözést és műtétet igényelt azon szerencsétlenek állapota, a kiket közvetlenül a lövegek, vagy közvetve a szilánkok értek a fedélzeten vagy az ütegben. A kézi fegyverek ugyan még nem szólaltak meg az egymástól fél ágyúlövésnyi távolságra levő hajók között; puskagolyókat még nem kellett kivágni a sebesültek testéből, de azért a sebek nem kevésbbé súlyosak és irtózatosak voltak.

A nők, a kik a hajó belsejébe voltak száműzve, ezúttal is teljesíték kötelességüket. Elizundo Hadsine járt elől jó példával. Mindnyájan igyekeztek a sebesülteket biztatni, vigasztalni.

Ekkor hagyta el sötét rejtekhelyét a scarpantói öreg -245- rabnő. Nem irtózott a vér látásától és viszontagságos életében bizonynyal megfordult már egynél több csatatéren. A fedélköz lámpáinak félhomályában lehajolt a sebesültek fekhelye fölé, segédkezett a legfájdalmasabb műtéteknél és mikor egy-egy lövés minden izében megreszketteté a korvettet, szemeinek egyetlen mozdulata se mutatta, hogy a borzasztó dördülésekre összerázkódott volna.

Azonban közelgett az idő, midőn a Syphanta legénysége kénytelen lesz puszta fegyverrel harczolni a rablók ellen. A flotilla hajói újból sorakoztak, a kör mindinkább kisebbedett. A korvett volt az összes lövegek czélpontja.

De a Syphanta derekasan védelmezte magát az árboczán lengő lobogó becsületéért. Tüzérsége nagy pusztításokat okozott a kalózhajók fedélzetén. Még két más ellenséges hajó pusztult el. Az egyik elmerült, a másik kigyuladt a tüzes golyóktól és csakhamar eltűnt a lángok közt.

De a megcsáklyáztatás elkerülhetetlenné vált. A Syphanta csak úgy kerülhette volna el, ha áttöri a hajósort, a mely körülkerítette. Ezt a szélcsend miatt nem tehette, míg ellenben a kalózok, gályaevezőik segélyével folyvást közeledtek, mind szűkebbre szorítván a kört.

A fekete lobogós brigg már csak egy pisztolylövésnyire volt és ekkor sortüzet adott. Egy lövés a korvett hátulját találta és összetörte a kormánylapát rúdját.

D’Albaret Henrik tehát előkészült a kalózok rohamára és felvonatta érczhálóit. Azután mindkét oldalról megkezdődött a puskatüzelés, A Syphanta fedélzetére mindennemü kézi fegyverek golyózápora hullott alá. Sokan elestek még a legénység közül és sokan sebesültek -246- meg halálosan. D’Albaret Henrik húszszor is forgott életveszélyben, de mozdulatlanul és nyugodtan maradt a helyén, mintha csak egy hadiszemlét vezényelt volna.

E pillanatban, a füst szakadékain keresztül, szemtől-szembe láthatták egymást az ellenfelek. Minden oldalról a tengeri rablók iszonyú káromkodása hallatszott. D’Albaret Henrik igyekezett a fekete lobogós brigg fedélzetén megpillantani azt a Sakratifot, a kinek nevétől az egész szigettenger remegett.

E pillanatban ez a brigg és egyik azok közül, a melyek a hajósor szélén nyomultak előre, a többi hajó által hátulról támogatva, két oldalról közre fogták a korvettet, a melyeknek bordái recsegtek a szorítás alatt. Nagy szabatossággal átdobott csáklyák a kötélzetbe kapaszkodtak és összekötötték a három hajót. Az ágyúknak el kellett hallgatniok, de miután a Syphanta lőrései megannyi nyilt rés voltak a kalózokra nézve, az ágyúszemélyzet helyén maradt, hogy a nyilásokat fejszével, pisztolylyal és lándzsával védelmezze. Igy rendelte a parancsnok abban a pillanatban, mikor a két brigg a korvett mellé nyomult.

Egyszerre minden oldalról oly hatalmas kiáltás riadt fel, hogy túlharsogta a puskaropogást.

A küzdelem, ember ember ellen, borzasztó volt. Sem a puskalövések, sem a fejszecsapások és lándzsaszúrások nem voltak képesek a dühtől ittas, vérszomjas őrjöngőket megakadályozni abban, hogy a korvettre nyomuljanak. – A vitorlafákról folyvást szórták a golyókat, ennélfogva lehetetlen volt a megmaradás a Syphanta fedélzetén, noha a derék hajó árbóczőrei is ugyancsak derekasan lődöztek. D’Albaret Henrik minden oldalról megtámadtatva látta magát. A kalózok -247-
-248- rohammal ostromolták meg a hajó-párkányzatokat, noha jóval magasabbak voltak a briggek párkányzatánál. Átlyukgatták az érczhálókat és a fedélzetre rontottak. Mit törődtek vele, hogy nehány társuk elesett, mielőtt eljutott volna az ellenséges hajóra! Számuk oly túlnyomó volt, hogy a támadt hézagokat észre se lehetett venni.

A korvett legénységének, a melynek létszáma kétszázra olvadt, hatszáz ember ellen kellett védekezni.

A két brigg folyvást átmeneti hidul szolgált újabb és újabb támadóknak, a kiket a flotilla csolnakjai szállítottak a többi hajóról. E tömeggel szemben csaknem lehetetlen volt az ellenállás. A vér nemsokára patakonkint folyt a Syphanta fedélzetén. A sebesültek halálos kínjaik közt vonaglottak, de mégis felemelkedtek, hogy egy utolsó pisztolylövéssel vagy tőrdöféssel pusztítsák az ellenséget. A sűrű füst közepette leírhatlan khaosz uralkodott. De a korfui lobogót nem fogják bevonni mindaddig, míg egyetlen egy ember marad a védelmére!

A borzasztó dulakodásban Xaris úgy harczolt, mint egy oroszlán. Fejszéje, melyet izmos keze erősen markolt, egy-egy kalóz fejére erősen lesujtván, húszszor is megmentette d’Albaret Henriket a haláltól.

A parancsnok e zűrzavar közepette és noha a túlnyomó szám ellen semmire sem mehetett, mégis képes volt magán uralkodni. Vajjon mire gondolt? A megadásra-e? – Nem! Egy franczia tiszt nem adja meg magát a kalózoknak! De hát mit fog tenni? Utánozni fogja-e a hősies Bissont, a ki tíz hónappal ezelőtt, hasonló körülmények közt, hajójával együtt a légbe röpítette magát, hogy ne kerüljön a törökök kezére? Megsemmisítse-e a korvettel együtt a melléje kötözött két brigget is? De az annyi volt, mint egyszersmind -249- megsemmisíteni a Syphanta sebesültjeit is, a Starkos Miklóstól elrabolt foglyokat, a nőket, a gyermekeket!… Annyi volna, mint feláldozni Hadsinét!… És azok, a kik a felrobbanás után netalán megmenekülnének, ha mindjárt Sakratif megkegyelmezne is az életüknek, hogyan menekülnének ezúttal a rabszolgaságtól?

Egy másodpercz és d’Albaret Henrik fejét halálos csapás éri. De Xaris megragadta a kalózt, a ki fejszéjét ellene emelte és beledobta a tengerbe. Más kalózok három ízben igyekeztek előnyomulni d’Albaret Henrikig és Xaris három izben a lábai elé terítette őket.

Ekkor már a korvett fedélzete tele volt támadókkal. Alig lehetett itt-ott egy-egy lövést hallani. Az ellenfelek puszta fegyverrel viaskodtak és a lárma elnyomta a lőpor dörgését.

A kalózok már urai voltak a hajó előrészének a főárboczig. Lassankint mindinkább hátrafelé szorították a legénységet. Legalább is tizen voltak egy ellen. Hogyan lett volna lehetséges az ellenszegülés? E pillanatban d’Albaret parancsnok már akarva se tudta volna felrobbantani a hajót. A hajó belsejébe vezető bejárások már az ostromlók hatalmában voltak. Behatoltak a fedélközbe és az ütegbe, a hol a küzdelem hasonló elkeseredéssel folyt. Gondolni sem lehetett arra, hogy valaki a lőporos kamrához férhessen.

A kalózok túlnyomó számukkal diadalmaskodtak. A Syphanta hátuljától már csak az elesett vagy sebesült társaikból alakult torlasz választotta el őket. A legelső sorok, a hátrább állók által előre nyomatván, átlépték e korlátot, miután az más holttestektől még -250- magasabb lett. Lábbal taposták a hullákat, bokáig gázoltak a vérben és így rohantak a még el nem foglalt hajórész megostromlására.

Itt mintegy ötven ember állt, öt vagy hat tiszttel, köztük Todros kapitány. Körülfogták parancsnokukat és el voltak határozva ellentállni az utolsó csepp vérig.

E szűk helyen kétségbeesett harcz fejlődött ki. A hátulsó árboczczal együtt lezuhant lobogót a leghátulsó zászlórúdra tűzték fel. Ez volt az utolsó állomás, melynél a becsület azt követelte, hogy azt megvédjék a legutolsó emberig.

De bármily elszánt volt is e kis csapat, mit tehetett azon öt vagy hatszáz kalóz ellen, a kik ekkor már a hajó előrészét, az egész fedélzetet és a vitorlaféket is megszállták, a melyekről gyilkos golyózáport szórtak alá? A flotilla legénysége folyvást újabb csapatokkal támogatta a legelső ostromlókat. Megannyi rabló volt ez, a kik még nem fáradtak ki a harczban; holott a védelmezők száma perczenkint csökkent.

De a hajó hátulja olyan volt mint egy erőd. Többszörös rohamot kellett ellene intézni és ki tudná megmondani, mennyi vérbe került az elfoglalása. Végre azonban mégis elfoglalták. A Syphanta embereinek a hátvéd legmagasabb pontjáig vissza kellett vonulniok az ostromlók sűrü tömegei elől. Itt a lobogó körül csoportosultak és azt testükkel védelmezték, középütt állt d’Albaret Henrik, egyik kezében pisztolylyal, a másikban tőrrel. Ő ejtette az utolsó tőrszurásokat, ő tette a legutolsó lövést.

Nem! a korvett parancsnoka nem adta meg magát. A túlnyomó szám legyőzte! Ekkor meg akart halni… Hasztalan! Úgy látszott, mintha az ostromlók titkos parancsot kaptak volna, hogy élve fogják el; – e parancs -251-
-252- végrehajtásának megkisérlése miatt húsz ember a legdühöngőbbek közül elhullott Xaris kezétől.

Végre d’Albaret Henriket elfogták, ama tisztekkel együtt, kik a harczot az ő oldalán túlélték. Xaris és a többi matróz tétlenségre volt kárhoztatva. A Syphanta lobogója nem lengett többé a zászlórúdon.

E perczben minden oldalról lárma és hurrahkiáltás riadt fel. A győzők ordítva üdvözölték vezérüket:

A vezér ekkor megjelent a korvett párkányzata felett. A rablók tömege félreállt az útból és helyet engedett neki. Lassú léptekkel ment a hajó hátulsó vége felé és észre se látszott venni, hogy lábbal tapossa társainak hulláit. Miután a hátvéd véres lépcsőin felment, d’Albaret Henrik felé indult.

A Syphanta parancsnoka végre megláthatta azt, a kit a rablócsapat Sakratif néven üdvözölt. Starkos Miklós volt. -253-

Harmadfél óránál tovább tartott a harcz a flotilla és a korvett közt. Az ostromlók közül legalább százötvenre lehetett tenni a halottak és a sebesültek számát és csaknem annyira rugott a Syphanta legénységének vesztesége is, kétszázötven ember közül. E számok mutatják, milyen elkeseredéssel folyt a küzdelem mindkét részről. De a túlnyomó szám győzedelmeskedett a vitézség felett. Nem a jog aratott diadalt. D’Albaret Henrik tisztjeivel, matrózaival és utasaival együtt most már a könyörtelen Sakratif kezei közt volt.

Sakratif és Starkos egy és ugyanazon ember volt. Eddig senki se tudta, hogy e név alatt egy görög ember rejtőzik, a Maina szülötte és az ellenséghez átpártolt áruló. Igen! Starkos Miklós vezényelte ezt a hajórajt, a melynek gonosz tetteitől az egész szigettenger lakossága iszonyodott. Ő egyesített a gyalázatos kalózmesterséggel egy még gyalázatosabb kereskedést. Ő adta el a barbároknak, a hitetleneknek a saját földijeit, a kik a törökök mészárlásaitól megmenekültek. A Sakratif harczinév, vagyis inkább kalóznév, Starkos Andronika fiának a neve volt!

Sakratif – ezentúl így kell őt neveznünk – már sok év óta a Scarpanto szigetet választotta műveletei -254- központjául. Itt a keleti part ismeretlen beszögeléseiben voltak hajórajának főállomásai.

Itt tartózkodtak rendszerint, minden bűnre és minden vakmerőségre kész, gonosz és elvetemült társai, a kik mintegy húsz hajó legénységét szolgáltatták és Sakratifot ismerték el vezérüknek, feltétlenül.

Sakratif, a Karystával elindulván Korfuból, egyenesen a Scarpanto felé irányozta útját. Szándéka volt újra kezdeni a hadjáratait a szigettengeren, azon reményben, hogy találkozni fog a korvettel, a melynek elindulásánál jelen volt és rendeltetését ismerte. Azonban, a mellett, hogy Syphantával foglalkozott, korántsem mondott le arról a reményről, hogy Elizundo Hadsinet és millióit feltalálja és d’Albaret Henriken boszút állhasson.

A kalózok hajóraja tehát elindult a korvett fölkeresésére, de noha Sakratif gyakran hallott beszélni felőle és a szigettenger északi részén garázdálkodó kalózok ellen viselt dolgai felől, soha se volt képes a nyomára akadni. Téves volt az a hir, hogy ő vezényelt volna a lemnosi ütközetben, a melyben Stradena kapitány elesett; de csakugyan ő menekült el sacolevején a thasosi kikötőből, midőn a korvett a kikötő előtt harczolt. Csakhogy akkoriban nem tudta még, hogy a Syphanta parancsnokságát d’Albaret Henrik vette át, erről csak akkor értesült, midőn a scarpantoi piaczon találkozott vele.

Midőn Sakratif Thasosból menekült, állomást tartott Syrában és e szigetet csakis a korvett megérkezése előtt negyvennyolcz órával hagyta el. Nem volt téves az a feltevés, hogy a sacoléve Kréta felé vette irányát. E szigeten, a grabusai kikötőben várt a brigg, a melyen Sakratif visszatérendő volt Scarpantóba, hogy megtegye előkészületeit egy újabb hadjárathoz. A korvett -255- megpillantá a brigget, kevés idővel Grabusából való eltávozása után és üldözőbe vette, de a mint tudjuk, nem volt képes utólérni.

Sakratif azonnal megismerte a Syphantát. Első gondolata az volt, hogy rajtaüssön, megrohanja, megsemmisítse s igy elégítse ki boszúvágyát. De bővebben megfontolván a dolgot, azt gondolta, hogy jobb lesz, ha üldözteti magát az egész krétai part hosszában, elédesgeti a korvettet a scarpantói vizekig, aztán egyszerre eltűnik a csupán általa ismert rejtekhelyek egyikén.

Igy is történt és a kalózok vezére épen hajóraját igyekezett olyan karba helyezni, hogy képes legyen megtámadni a Syphantát, midőn a körülmények rohamosan siettették a dráma kibonyolódását.

Tudjuk, mi történt, tudjuk, hogy miért ment el Sakratif az arkassai vásárra, tudjuk, hogyan találkozott d’Albaret Henrikkel, a korvett parancsnokával, miután Elizundo Hadsinet megismerte a batisztánban összeterelt foglyok közt.

Sakratif, azt hivén, hogy Elizundo Hadsine még mindig a gazdag korfui bankár örököse, minden áron meg akarta őt vásárolni… D’Albaret Henrik közbelépése meghiúsítá e kisérletet.

Sakratif jobban el volt határozva, mint valaha, hogy kézrekeríti Elizundo Hadsinet és megboszulja magát vetélytársán. – Skopelóval együtt visszatért a sziget nyugati partjára. Kétségtelen volt, hogy d’Albaret Henrik azonnal útnak fog indulni, hazaszállítandó a foglyokat. A flotillát tehát csaknem teljes számban egybegyűjtötték és másnap útnak indították, s a körülmények kedvezvén gyors előnyomulásának, a Syphanta a kalózok hatalmába került.

Délután három óra volt, midőn Sakratif a korvett -256- fedélzetére lépett. A szellő feltámadt s ennek következtében a többi hajó elfoglalhatta előbbi állomását, de úgy, hogy a Syphantát folyvást kereszttűz alatt tartották. A korvett oldalához kötött briggnek várnia kellett, mig a vezérnek ismét tetszeni fog átkelni a hajójára.

De e perczben nem is gondolt erre, körülbelül száz kalóz maradt vele a korvett fedélzetén.

Sakratif még eddig nem szólítá meg d’Albaret parancsnokot, csupán nehány szót váltott Skopelóval, a ki a foglyokat, tiszteket és matrózokat vegyest, a hajólépcsőkhöz vezette. Itt egyesítették őket az ütegben és a fedélközben elfogott társaikkal és valamennyit kényszerítették lemenni a hajó fenekére, a hol a csaptató ajtókat becsukták utánuk. Vajjon milyen sorsot szántak nekik? Kétségkivül borzasztó halált, mely őket a Syphantával együtt megsemmisítendi.

A fedélzeten nem maradt más, mint d’Albaret Henrik és Todros kapitány, mindkettőt lefegyverezték és megkötözték.

Sakratif, a kit mintegy tizenketten környeztek a legvérengzőbb kalózok közül, egy lépést tett feléjük.

– Nem tudtam, – mondá, – hogy d’Albaret Henrik a Syphanta parancsnoka, különben nem haboztam volna megütközni vele már a krétai vizekben és nem lett volna alkalma versenyre kelnie az irgalmas barátokkal a scarpantói vásáron.

– Ha Starkos Miklós el nem illant volna előlünk a krétai vizekben, már régóta a Syphanta főárboczának vitorlafáján függne, – mondá d’Albaret Henrik.

– Igazán? – viszonzá Sakratif. – Ilyen gyors és kiméletlen elbánás…

– Vigyázz magadra d’Albaret Henrik! – kiáltá Sakratif. – A vitorlafa még ott van a korvett főárboczán és csak jelt kell adnom.

– Egy tisztet nem szoktak felakasztani, hanem agyonlövik! – kiáltá Todros kapitány. – Ez gyalázatos halálnem.

Ezen utolsó szóra Sakratif jelt adott, a melyet emberei nagyon is jól megértettek.

Öt vagy hat ember d’Albaret Henrikre rohant, mig a többiek megragadták Todros kapitányt, a ki a kötelékeit igyekezett széttépni.

A Syphanta parancsnokát iszonyú szitkozódások közt előre hurczolták. Egy kötelet már megerősítettek a vitorlafa végén, még nehány pillanat és egy franczia tiszt gyalázatos módon kivégeztetett volna. Ekkor Elizundo Hadsine megjelent a fedélzeten.

Az ifjú leányt Sakratif parancsára vezették elő. Tudta, hogy Starkos Miklós a kalózok vezére. De se nyugalma, se büszkesége nem hagyta cserben.

Szemei mindenekelőtt d’Albaret Henriket keresték. Nem tudta, vajjon túlélte-e a harczot, megtizedelt legénysége közepette. Végre megpillantá őt!… Élt!… élt, de épen azon a ponton állt, hogy a végitéletet végrehajtsák rajta.

A kalózok szét akarták őket egymástól választani, midőn Sakratif, a ki a korvett előrésze felé indult, megállt nehány lépésnyire Hadsinetól és d’Albaret Henriktől. Kegyetlen gúnynyal nézte mindkettőjüket. -258-

– Ime, Elizundo Hadsine Starkos Miklós kezei közé került, – mondá, összefonván a karjait a mellén. Hatalmamban van tehát a korfui gazdag bankár örökösnője.

– Szeretem remélni, hogy Starkos Miklós jegyese nem fogja tőle megtagadni a kezét, azért mert Sakratif név alatt találta fel újra.

– Ön! – felelé Sakratif, még élesebb gúnynyal. – Nagyon helyeslem, hogy hálával viseltetik a Syphanta nagylelkű parancsnoka iránt, a miért önt a rabságból kiváltotta. De a mit ő tett, azt én is megkisérlettem. Önért, nem pedig a többi foglyokért, a kikkel egy cseppet se törődöm, egyedül önért koczkáztattam egész vagyonomat. Egy másodpercz még, szép Hadsine, és urává, vagyis inkább rabszolgájává lettem volna.

E szókkal Sakratif egy lépést tett előre. A fiatal leány szorosabban simult d’Albaret Henrikhez.

– Oh! igen, nagyon nyomorult, Hadsine – viszonzá Sakratif. – És épen az ön millióira számolok, hogy kiszabaduljak a nyomoruságból.

– Starkos Miklós! mondá a leány nyugodtan. – Elizundo Hadsinenek már egy fillére sincs abból a vagyonból, a mely után ön sóvárog. E vagyont elköltötte, hogy jóvá tegye azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja okozott, mialatt a kincseit szerezte. Starkos Miklós, Elizundo Hadsine szegényebb most a legutolsónál e boldogtalanok közül, a kiket a Syphanta hazájukba volt visszaszállítandó. -259-

E váratlan felfedezés nagy változást idézett elő Starkos Miklósnál. Mintha egyszerre más emberré lett volna. Szemei égtek a dühtől. Igen! még számított azokra a milliókra, a melyeket Elizundo Hadsine feláldozott volna, hogy megmenthesse d’Albaret Henrik életét. És e milliókból – az ifjú leány szavai után nem kételkedhetett többé – semmije se maradt!

Sakratif előbb Hadsinere, majd d’Albaret Henrikre tekintett. Skopelo figyelmesen nézte urát. Jól ismerte őt és előre tudta, milyen lesz e dráma kibonyolódása. Ezenkívül már is ki volt adva a parancs, a korvett felrobbantására és a kalózvezér meghitt embere csak egy intést várt, hogy a parancsot végrehajtsa.

Skopelo, nehány társa kiséretében, lement az ütegbe vezető lépcsőkön és a lőporos kamra felé indult, mely a Syphanta hátulján volt. Sakratif egyúttal parancsot adott a kalózoknak, hogy menjenek vissza a briggekre, a melyek még a korvetthez voltak erősítve.

D’Albaret Henrik megértett mindent. Sakratif nem csupán az ő halálával akarja kielégíteni boszúját. Több száz szerencsétlen ember arra volt kárhoztatva, hogy vele együtt e szörnyeteg gyűlöletének áldozatul essék.

A két brigg már is felszedte a csáklyákat és leoldotta a köteleket és távozni kezdett nehány vitorla és az evezők segélyével. A korvett fedélzetén nem maradt több mintegy húsz kalóznál. A csónakok ott vártak rájuk és Sakratifra a Syphanta alatt.

– Igen! a csónakokra! – kiáltá Sakratif borzasztó -260- hangon. – Nehány pillanat mulva semmi se fog maradni ebből az átkozott hajóból! Ah! d’Albaret Henrik! nem akartál gyalázatos halállal kimulni? Ám legyen! A felrobbanás nem fogja megkimélni a Syphanta hadifoglyait, sem a legénységet, sem a tiszteket! Köszönd meg, hogy ily szép halált szántam neked és ilyen jó társaságban!

– Igen, köszönd meg neki, Henrik, – mondá Hadsine, – köszönd meg. Legalább együtt fogunk meghalni.

– Te… Hadsine… meghalni? Oh! nem! te élni fogsz és rabszolgám… értsd meg jól… rabszolgám leszesz!

Két kalóz megragadta Hadsinet és a korvett párkánya felé kezdte hurczolni.

– És most, – kiáltá Sakratif, – veszszenek el valamennyien a Syphantával együtt… valamennyien!…

– Az anyád, Starkos Miklós! – felelé Andronika, – az anyád, a ki a te kezedtől fog meghalni!

De e pillanatban a Syphanta fedélzetét ellepték azok, a kik a legénység közül életben maradtak. Sikerült feltörniök a legalsó hajóüreg csaptató ajtaját, a melyet rájuk zártak és most felrohantak a hajó-lépcsőn.

A hajón levő kalózok, Skopelo vezetése alatt, igyekeztek segítségére sietni, de a fejszékkel és tőrökkel felfegyverzett tengerészek valamennyit legyilkolták, az utolsó emberig. Sakratif érezte, hogy veszve van. De legalább vele együtt fognak veszni mindazok, a kiket gyűlölt.

E szókat Xaris mondta, a ki megjelent kezében égő kanóczczal, a melyet a lőporos kamra egyik hordójából kapott ki. Aztán Sakratif elé ugrott és egy fejszecsapással a földre terítette.

Andronika felsikoltott. Mindaz, a mi az anyai szeretetből fenmaradhat egy nő szivében, annyi bűn után, egyszerre felébredt benne. El akarta volna hárítani a fiára mért csapást.

Odament Starkos Miklós holttestéhez, letérdepelt mellette, mintha végső bocsánatát akarta volna elrebegni az utolsó istenhozzádban… Aztán ő is összeesett, élettelenül.

– Meghalt! – mondá. – Bocsásson meg az Isten a fiúnak az anya iránt való irgalomból.

E közben a csónakban levő kalózok közül némelyek feljutottak az egyik briggre. Sakratif halálának híre azonnal elterjedt.

Ezt meg kellett boszulni és a flotilla ágyúi azonnal elkezdték újból lődözni a Syphantát. -263-
-264-

De ezúttal hiába. D’Albaret Henrik megint átvette a korvett parancsnokságát. Legénységének életben maradt töredéke, mintegy száz ember – az ágyúk mellé állt és győzelmesen viszonozta a kalózok lövéseit.

Nemsokára az egyik brigg, ugyanaz, a melynek árboczára Sakratif a fekete lobogót felvonatta, egy pár golyó által a vizvonalon alól találva elsülyedt, a fedélzetén levő rablók iszonyú szitkozódásai közt.

– Rajta fiúk! rajta! – kiáltá d’Albaret Henrik; – meg fogjuk menteni Syphantánkat!

És a harcz elkeseredetten folyt mindkét oldalról, de a vakmerő Sakratif nem létezett többé, hogy bátorította volna embereit, a kik nem mertek újabb rohamot koczkáztatni.

Az egész hajórajból rövid idő alatt nem maradt több öt hajónál. A Syphanta ágyúi nagy pusztításokat okoztak. A kalózok igyekeztek is a kedvező szél segélyével megmenekülni.

– Éljen Görögország! – kiáltá d’Albaret Henrik, mialatt a Syphanta szineit felvonták a főárboczra.

– Éljen Francziaország! – kiáltá az összes legénység, ekkép egyesítvén a két nevet, a mely oly szorosan egybe volt forrva az egész függetlenségi harcz alatt.

Este öt óra körül járt az idő. Ennyi fáradtság daczára senki sem akart pihenőre menni, mielőtt a korvett oly karba nem helyeztetett, hogy útját folytathassa. A pótvitorlákat felvonták, a hátulsó árbocz helyére egy kisegítő árboczot alkalmaztak, a kormányrudat kijavították, szóval az egész hajót annyira kitatarozták, hogy még ugyanazon este tovább folytathatta útját.

Starkos Andronika holttestét a hajó termében helyezték el, ott virrasztottak mellette azzal a tisztelettel, -265- a melyet hazafisága bizvást megérdemlett. D’Albaret Henrik szülőföldének akarta visszaadni a derék honleány tetemeit.

Starkos Miklós hullája, a melyre egy súlyos golyót kötöttek, elsülyedt a szigettenger vizeiben, a melyek a hirhedt Sakratif annyi gonosz tettének szinhelyei voltak.

A Syphanta huszonnégy órával később, szeptember 7-ikén este hat óra tájban, bevitorlázott az eginai kikötőbe egy évi czirkálás után, mely alatt helyreállította a közbiztonságot Görögország tengerein.

Az utasok partraszálláskor egetverő hurrahkiáltásokban törtek ki. D’Albaret Henrik elbucsúzott tisztjeitől és a legénységtől és átadta a korvett parancsnokságát Todros kapitánynak, Hadsine pedig a Syphantát az új kormánynak ajándékozta.

Néhány nap mulva a lakosság, valamint a Syphanta tisztikara, legénysége és hazaszállított utasai jelenlétében megülték Elizundo Hadsine és d’Albaret Henrik menyegzőjét. Másnap mindketten elutaztak Francziaországba, Xarissal együtt, a ki többé nem hagyta el őket. De szándékuk volt visszatérni Görögországba, mihelyt a körülmények engedik.

Különben az oly sokáig fenyegetett szigettenger lassankint csöndesülni kezdett. A legutolsó kalózok is eltűntek és a Syphanta, Todros kapitány parancsnoksága alatt soha se találkozott többé a fekete lobogóval, a mely Sakratiffal együtt elsülyedt. A szigettenger nem állt többé lángban, hanem, miután a legutolsó lángok is kialudtak, újból megnyilt a keleti kereskedelemnek.

A hellén királyság, fiainak hősiessége következtében, nemsokára helyet foglalt Európa szabad államai közt. A szultán 1829 márczius 22-én egyezményt kötött a -266- szövetséges hatalmakkal. Szeptember 22-én a petrai csata biztosítá a görögök győzelmét. A londoni szerződés 1832-ben Otto bajor herczegnek adományozta a koronát. Az önálló független görög királyság végre meg volt alapítva.

Ez időtájban tértek vissza d’Albaret Henrik és Hadsine új hazájukba és itt megtelepedtek szerény vagyoni körülmények közt; – de mi kellett nekik egyéb, mikor a boldogságot feltalálták önmagukban!

Lábjegyzetek.

1) Az ioniai szigetek 1861-ben visszanyerték függetlenségüket és három nomakhiára felosztva a görög királysághoz csatoltattak.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A LÁNGBAN ÁLLÓ SZIGETTENGER ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.