The Project Gutenberg eBook of Francia kastély by Gyula Krúdy

Szindbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő felvidéki városba gyakran elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi órákhoz, az álarcos-bálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az öltözetben még jobban tetszelgett magának, mint a középkori zsoldos-vezér pazar bivalybőreiben. Fehér keztyűt húzott és lángpiros selyemmel fedte be az arcát, csattos abbé-cipőit már a tánchoz nyújtogatta, amikor egy szevillai asszony marabú-legyezőjével megérintette a vállát.

Szindbád végignézett a szevillai menyecskén. Nem -4- ismerte meg, tehát még inkább csodálkozott, hogy amaz teljes biztossággal fölismerte. A hang kellemesen csendült a fekete álarc alól, az áll gömbölyü volt, szép szavakra és hosszu csókokra való gördülékenység látszott a szájról és a csipkekendő romantikus hanyagsággal volt a vállakra vetve.

– Mit parancsol? – kérdezte Szindbád az oszlopok mögött. – Miben lehetek szolgálatára, asszonyom?

A szevillai asszony nemes, kicsi füle mellé nyúlt és meglazította a selyemálarc egyik oldalát. Az álarcot félrevonta és Szindbádra egy komoly, harmatos, elszánt arcocska nézett gyermekes bizalmassággal. Az arcocska olyan üde és kellemetes volt, mint a mult századbeli hercegek vagy lordok feleségeinek arcképei az aranyozott bőrtokban, amelyet az urak a szívükre tettek, midőn a császárral vagy ellene hadba mentek. A régi, arisztokratikus városkában, a divatját mult, ódon hangulatu álarcos-bálon mást is megigézett volna e kedves arc, nem csupán Szindbádot, aki fiatalabb éveiben nagyon szerette magát megigéztetni. A zene nyomban finoman és messziről zengett és tompán hangzott az ablakok mögött látható folyó jégzajlása. Szindbád -5- közelebb hajolt az asszonyhoz, mint egy illatos ritka virághoz.

– Rendelkezzen velem, asszonyom, – ismételte és mélyen meghajtotta a fejét.

– Ön még mindig nem ismer engem, mert hiszen nem ismerhet, – felelt halkan az asszony és az álarcot visszaigazította arcára. – Én gyakran láttam önt házunk ablakából, amint ebben a városban barátaival vagy barátnőivel sétált. A város kicsiny, a korzón nyomban észreveszik az idegent. Bár mi sehová sem járunk, de mindent tudunk odahaza. Így például azt is megtudtuk, hogy ön ismét e városkában van, ahol előkelő és kevésbé előkelő barátaival mulatozni fog a mai álarcos-bálon. Öltönye…

– A Pálházi nevet ismerem. Előkelő úr, régebben -6- gárdatiszt e névnek viselője. Hires párbajok és kaszinói mulatságok jutnak eszembe…

– Valóban, a férjem tetőtől-talpig gavallér, ugyanaz, akire ön gondol. És a mai éjszakán mégis oly merényletre gondol, amelynek megakadályozásához az ön segítségére van szükségem, Szindbád úr.

– Nos, uram, arról van szó, hogy férjem, akitől már régebben törvényesen elváltam, ma éjszaka akarja elrabolni nálam lévő ötesztendős fiacskánkat. Egy börtönviselt, mindenre elszánt ember, bizonyos Sármai társaságában itt van az álarcos-bálon. Ha jelentéseink nem csalnak, Sármai a nagy francia király lovagjának van öltözve, míg Pálházi remekbe öntött alakját bő bohóc-jelmez födi el. Mi a Francia kastély szomszédságában lakunk. Az utca, a környék ez éjjelen az álarcos-bál vigalmától hangzik. Éjfélkor Sármai föllép az erkélyre, az ajtóhoz már megvan a kulcsa, a hálószobában egyedül alszik a fiacskám, mert én a bálon vagyok, a német nevelőnő a házmesternél farsangi fánkot eszik…

– A rendőrségre óhajtja figyelmemet fölhívni? -7- Nem tehetem férjem és gyermekem neve miatt. Barátaim? Nem igen vannak barátaim, öreg háziorvosunkon és Klein bácsin, a bérlőmön kivül, nem érintkezem az emberekkel. Sem én, sem Mariett, férjem első felesége, aki mostanában szintén velünk lakik anyám házában.

– És pontos értesülései? – kérdé Szindbád. – Például rólam vagy Pálházi szándékáról?

– Igaz, hogy emberi kéz útján jut hozzám, de azt a kezet nem használhatom. Mielőtt eltökéltem volna magam arra, hogy Sármait az erkélyemen lepuffantom, önnel óhajtottam beszélni, akit már régen ismerek, amint furcsa barátaival a Francia kastélyban iddogál.

Szindbád jó darabig nézett gondolatokba merülve a szevillai asszonyra. Maga sem tudta, hogy min csodálkozik jobban. Az asszony nyugodt, finom szépségén, vagy az előadott dolgok rendkívüliségén. Egy regényes helyzet kellős közepén találta magát, amilyen helyzetek után gyakorta vágyakozott, amint kényelmes karosszékében szivarját szívta vagy a kora tavaszi délutánt szemlélte a téliesen elzárt erkély ablakai mögül. A fantáziabeli vitorlás, amelyen annyi nagy vizet és szép kikötőt behajózott idáig, mindig csak arra vette -8- útját, amerre Szindbád keze a kormányrudat fordította. Nőkhöz és férfiakhoz utazott, akiket szeretett; tájakon szállott végig, ahol a régi fogadók mintha egytől-egyig a Györgyhöz volnának címezve, mint az angol regényben és a hófödte mezőn még a nyulak és rókák nyomai is jól ismertek voltak Szindbád úr előtt. Az ablakok, amelyek alatt elsétálgatott, már régen kinyiltak, midőn halkan megkopogtatta őket és az öreg szolgálóasszony köténye alá rejtett lámpással kisérte be ismeretlen udvarokon végig, ismeretlen házba. Így élt Szindbád regényeiben. És most egyszerre egy kalandos, furcsa helyzet teremtődött előtte, anélkül, hogy egyetlenegyszer elsétált volna az ablak alatt…

– Igaz, hogy még messze van éjfél, ám előre akarom elhatározni magam, nem az utolsó percben.

A zene most élénkebben hangzott és karzatán a karnagy lebegve vezényelte a lágy mazurt. Az oszlopok között, a homályos nagy csillár antik fénye alatt az álarcos párok tarka lepkék módjára szökdécseltek. Mint vadrózsabokor a szélben repkedett halovány ruhája egy rövidszoknyás, finomlábu nőcskének lakkcsizmájában a gárdista, hajporos parókája alatt izzadva -9- tartotta magát a tánczene ütemeihez, míg egy fehérruhás, pirosgombos bohóc nagy rivalgással kergetett végig aranyabroncsot a báli termen.

Az ablakokra az éjjeli havazás fehér prémje rakódott és nem messzire innen a folyó, amely most tartja csatáját a régi híd álmos oszlopaival.

– Parancsolja, hogy velem találkozzék Sármai úr az ön hálószobájában? – kérdezte Szindbád megfontoltan, nyugodtan.

– Ez nem lehetséges. Öreg házmesterünkön kívül csupa nők lakjuk anyám házát. Ön nem léphet be éjszaka abba a házba.

– Ha csak nem az erkély ajtaján át, mint később Sármai, a betörő, – mondta csendesen Szindbád. – A különbség csak az lenne, hogy kegyed maga nyitna ajtót, nem kellene álkulcsot használni.

Georgina lehajtotta a fejét és finom, félkeztyűs kezével csipkekendőjét morzsolta.

– Az nem lehet, hogy önt nálam találja valaki. Férjem megtudná a dolgot és én nagyon röstelném -10- előtte. Habár bizonyos vagyok, hogy Pálházi nem merészelne rosszat gondolni.

– Az mindegy! – felelte határozottan Georgina. – Annyira sohasem válhatunk el egymástól, hogy éjnek idején más férfiút fogadjak a lakásomon, mikor őt magát sem fogadom.

– Azt hiszem, többször. De mióta Mariett nálunk lakik, azóta jól viseli magát és többé nem hordja a cigánybandát sem az ablakaim alá. Mariett sokkal szigorúbb nő, mint én. Neveletlenséget nem tud megbocsátani. Nem is mertem Mariettnek Pálházi mai tervét elmondani. Gondoltam, csendben megakadályozom gyermekem elrablását és Mariett soha sem lesz kénytelen megtudni, hogy mi történt éjszaka a ház másik részében.

Szindbád érdeklődéssel figyelte az asszonyt. Előkelősége, finomsága, gyermekes naivsága már az első percekben megindította. És a kaland mindamellett elég -11- veszedelmesnek is látszott, hogy az ember komolyan meggondolja a dolgot.

– Az idő múlik, – szólt csendesen, gyöngéden Szindbád az asszonyhoz, – el kell tökélnie, hogyan fogadja a betörőt házában.

– Lelövöm. És ha nem találom?… Vagy ha eltalálom? Botrány, lárma, rendőrség, ujságírók Pestről és egész nyugodalmas életünknek egyszerre vége van, – mondta szinte kétségbeesve az asszony.

– Talán figyelmeztetni kellene férjét, hogy terve nincsen már titokban, tehát magától elállana szándékától?

– Az sem tehető. Pálházinak nem szabad megtudnia azt soha, hogy egy bizonyos kéz útján nekünk tudomásunk van minden lépéséről.

– A gyermek is maholnap felnő, férfias nevelésre leend szüksége; lehet, hogy igaza van Pálházinak, midőn hatalmába akarja keríteni Gyurkát, – mormogta töprengve az álarcos asszony. – Talán a gyermek érdekei ellen vétek, midőn elrablását megakadályozom.

– Nagyon szereti a fiát és félti Mariett gyülöletétől, holott Mariett valóban szereti a mi gyermekünket.

– Az sem lehetséges… Hogyan kerülhet ön az én erkélyemre tudtom és beleegyezésem nélkül. Pálházi joggal lehetne féltékeny és bánkódna miattam.

– Az mindegy, – ismételte erélyesen az asszony. – Mariettől is elvált és soha sem felejtették el egymást. Mariett büszke arra, hogy az én uram felesége volt.

Szindbád a kezébe vette az asszony kis kezét, amely olyan gyöngéd és finom volt, mint a messzi délről vattában megérkezett virág.

– Mindent megteszek önért, asszonyom. Ne féljen, nem fogom kompromittálni.

– Tehát, kérem, én azt gondolnám, hogy ön éjfélkor ott sétálgatna véletlenül az erkélyem alatt, a folyó mellett. A házunk előtt kert van és a vasrácsok -13- elég magasak volnának másnak, de nem Sármainak. Kérem csak véletlenül… Megtalálja a házat?

– Amint én ezt a várost ismerem, a ház, amelyben kegyed lakik, hármasfödelü, sárga ház, amilyent a mult század elején építettek a franciák.

– És samoá-függönyök az erkélyen. Tehát ott lesz, pontban éjfélkor. Lehet, hogy látni fog.

– Kérem. Mindenesetre boldogabb leszek, ha jelt ád, hogy ébren van és esetleg reám is gondol.

– Én már akkor is gondoltam önre, midőn maga még azt sem tudta, hogy én a világon vagyok, – felelte csendesen, elkomolyodva a szevillai asszony, aztán könnyü kendőcskéjét összekapta és kisuhant a báli teremből.

Szindbád a mennyezetre bámult, ahol pufók reneszánsz angyalok kergetőztek a megbarnult falfestményen. -14-

– Az első igazi kaland, – dünnyögte Szindbád, a csodahajós, amint éjféltájban elhagyta a Francia kastélyt és farkasbundában az ismeretlen ház felé ballagott. – Éppen háromszáz esztendeig kellett várnom erre az órára.

Így dörmögött Szindbád a bundagallér mögött, mert az ismeretlen nő szépsége, bája, gyöngédsége (amelyet Szindbád már magában barackvirágszínűnek látott), határozottan fölizgatta. A csodahajós, – hiszen ismerjük, – végigkalandozott ezeregy éjszakát; utazott aranyozott gálya bibor vitorlái alatt, de mendegélt gyalog, porosan, esetleg éhesen az országúton; nőket hódított meg, kik nem akartak meghódolni; a torony -15- ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte és egy szoknyafodor után elment a hegyekbe. És bár ennyit tapasztalt, látott Szindbádunk, a farsangi éjszakán, komoly megilletődéssel szedte hosszú lábait a Francia kastély környékén, – egyetemi hallgató volt ismét Oxfordban, a Themzén evezett és egy londoni színésznőbe volt szerelmes, miss Toterhaybe. És hetenkint Londonba utazott!

A házat csakhamar megtalálta a Francia kastély háta mögött, a folyópart közelében. Régi urasági ház volt, amelyben bizonyosan volt valahol egy széles, aranyozott lábu ágy, amelyben a családi hagyományok szerint egyszer Mária Terézia aludt.

A ház most sötét volt és egyenletes, nyomtalan hóréteg borította a kertecskét a ház előtt. A három jegenyefa olyan szikáran állott helyén, mint sovány jezsuita páterek. A gömbölyü erkély samoá-függönyei habosan borították a jégvirágos ablakot.

Szindbád már jó darab idő óta sétált a ház körül, a merénylőknek nyomuk sem volt. Ha a folyó nem beszélgetett volna a háta mögött a befödött híd régen ismert pilléreivel, akkor valóban elunhatta volna Szindbád az éjszakai sétát. Ám a folyó fáradhatatlanul hozta -16- hátán a jégtáblákat és olimpusi makacssággal csapkodta a híd lábaihoz.

A Francia kastély báli termének hátulsó ablakai idáig látszottak és néha elsuhantak a párok az ablakok mögött.

Egy-egy színfolt a jégvirágos üveg mögött, egy cseppnyi rózsaszín egy női arcról vagy nyakról, egy elsuhanó hajbodor, kipödrött bajusz és egy szegletes férfifej: ez volt a bál innen az utcáról, amely bál már hónapokkal előtt izgalomban tartotta Magyarországnak egy jó részét.

A régi vigadóház széles oszlopaival, lapos, messzeálló fedelével (hol a vásárt tartották esős időben), olyan közömbösen hunyorgatott kivilágított ablakaival, mint egy vén éjszakázó, aki vacsora után feketekávéját minden nap táncos helyen fogyasztja el.

Távolabb régi házak, ódon kertek füleltek a folyó hátán történő eseményekre, egy udvari épületen hangos csendüléssel ütött az óra tizenkettőt. Szindbádnak olyant dobbant a szíve, mint bármely regényhősé.

Messziről halk csilingeléssel szán közelgett. Ernyős szán volt, ruganyos talppal, amilyenen falusi uraságok egymás látogatására szoktak járni, vagy hetivásárkor -17- a városba, amikor a Francia kastély előtt egész éjszaka vár a szán és benne búskomor lovak.

A szán hirtelen megállott és az ernyő alól magas, megtermett férfiú lépett ki. Hosszú bundája alól kinyúlott vékony kardjának vége, valamint harisnyás lába, csattos félcipője. A fején tollas barett és a kezében kis táska. A szánból valaki megszólalt, a házra mutatott, amely csöndesen látszott aludni a samoá-függönyök mögött, holott bizonyára halálos aggodalom némítja ott a szíveket.

A nagytermetü férfiu ügyet sem vetett Szindbádra, aki pedig a félhomályból az út közepéig lépett előre. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedné, átvetette magát a kerítésen, amelynek hegyein most kis hósüvegek helyettesítették nyári napok aranyozását. A látogató nemcsak tornászi ügyességét bizonyította be, hanem csakhamar mint mehanikus is vizsgát tett. A kis táskából előszedett szerszámokkal úgy kezdett dolgozni az erkélyajtón, amint a harkály kopog az erdő mélyén. Az erkélyajtó föltárult.

A lövöldözés láthatólag nem tetszett az erkély körül szorgalmaskodó férfiúnak, mert abbahagyta munkáját, -18- a kerítéshez visszatért. A szánban a horihorgas lovak nyugtalankodva kapkodták hegyes fejüket és a szánban ülő férfiú keményen meghúzta a gyeplőt, mialatt halkan egy bizonyos szentet emlegetett.

– Úgy látom, valaki megzavarja a dolgot, Benedek. Hagyjuk máskorra. A szomszédban most világosság támadt, hangokat hallok.

– Kár, mert már a nehezebb részén túl vagyok, furfangos angol lakat volt az ajtóra erősítve.

Az emígy biztatott férfiu egyetlen ugrással átvetette magát a kerítésen, majd a szánban termett és a pompás lovak állóhelyükből hosszu ügetésbe ugrottak. A szán kisérteties gyorsasággal tünt el a folyópart kanyarulatánál.

Amint a szán elsuhant, a néma és alvó házban is gyönge világosság támadt. A félig nyitott erkélyajtót egy fehér kéz bezárta csöndesen, a függöny egy kissé félrehúzódott. Szindbád mozdulatlanul állott a havas országút közepén. -19-

Aztán csakhamar elaludt a gyönge fény a függönyök mögött. Ismét csendesség lett.

Szindbád egy másodpercig arra gondolt, hogy hivatásának immár rendes ember módjára eleget tett, akár el is utazhatik a hajnalban átjáró expresszvonattal a városból, midőn húzni-vonni kezdte valamely benső érzés a ház felé. Már ölnyi mélységben is feküdt a befagyott folyó vizében, elsüvöltött füle mellett a pisztolygolyó és két szeme közé, szinte tudományos biztonsággal furódott egy alkalommal a francia úr tőre, tehát nem tudta ott hagyni a lakatnélküli erkélyajtót, sem a kertet, amelynek haván mély nyomait már úgy is ott hagyta imént a derék Benedek úr. Mert a táj elcsendesedett, a szánkó messze járt és a világosság is elaludt a finom régi házban.

Ifju korában ügyesen mozgott a kötélhintán a magasban, egy hajporos, nefelejts-kékszemü lovarművésznő kedvéért félesztendeig utazott együtt a Variante-cirkusszal. A kerítésen átkelni könnyü föladat volt számára és ujjnyomásra az erkélyajtó is csendben kitárult. Egy másodperc mulva délinövényekkel megrakott -20- erkélyen találta magát, azután finom lakószobákban szokásos könnyü illat lengett arca körül. A kályhából a hamvadó parázs olyanformán világított, mint egy vadállat szeme.

Midőn a szoba közepére ért volna, mialatt a bútorokat tapogatta, hirtelen fölgyulladt a mennyezeten egy antik csillár villámos-lámpája. A megvilágosodott szobában az ajtó mellett Georgina állott, a kezében lövésre emelt fényes kis pisztoly, a szevillai nő ruhája helyett immár puha, halavány-rózsaszínü pongyola fedte a közepesnél valamivel kisebb termetét. A szívalaku arcocska fehéren tündökölt, a harmatos szempár elszánt komolysággal szegeződött a pisztoly csövével együtt Szindbádra.

– Szeretem, Georgina, – felelte egyszerűen Szindbád és nyugodtan a pisztolycsőbe nézett.

– Ezt máskor is megmondhatta volna, – felelte az asszony. – Valóban nem tételeztem föl önről ezt az elbizakodottságot. Lármát csapok és elfogatom önt, mint betörőt.

– Megteheti, – felelt Szindbád igen nyugodtan, mert az asszony hangjában megcsendült a félelem, a -21- megindultság, finoman, mint régi aranypénzek hangjában a hamiskás velencei arany pengése. – Látni akartam magát még ma, a kezét megcsókolni, aztán tovább utazni, hogy többé soha se lásson.

– Ezért tette kockára az életét? – kérdezte kissé megkönnyebbülve a szorongó asszony és kezében remegni kezdett a pisztoly.

– Mit ér az egész élet, ha egyszerre céltalannak és üresnek kezdjük látni? – mondá halkan, ábrándosan Szindbád. – Az én életem már elvégeztetett ma este, midőn magát megláttam, Georgina és hangja szívemre szállott, mint rózsaszínü felleg. Vonatra ülök, messzire utazom, de magát többé már úgy sem felejthetem el. Élni fogok talán, de örökös vágyakozásban, álmodozásban és minden gondolatom ezután csak maga körül borong, mint a szent dervisé Mekka mecsetje körül. Kegyed szerelmes, boldog-boldogtalan férfiúvá tett egyszerre, holott azt hittem, hogy szívem már halott, mint a tél fagyában megdermedt madár az erdő havában. Szeretem magát, csupán ennyit akartam megmondani. És most már el is megyek.

– Nyújtsa a kezét és mondja, hogy nem haragszik, – szólott esdeklő hangon Szindbád. – Adjon egy virágot a hajából, egy mosolyt és én eltünök nyomtalanul, hogy soha többé alkalmatlanságára ne legyek.

Az asszony erre lágy, de vonakodó lépésekkel közeledett. A pisztolyt leeresztette és balkezét, amelyen a karikagyűrü mellett egy régi, zöldszínü ékkő ragyogott, csendesen Szindbádnak nyújtotta.

Szindbád megcsókolta a kis kezet, amelynél drágább most nem volt semmi előtte a földön.

– Isten önnel, Szindbád, – szólott Georgina. – Ha a véletlen is úgy akarja, akkor még látni fog.

Később visszanézett az elsötétedett régi urasági házra és feje körül, mint a zajló Dunán a jégsirályok, úgy röpködtek az ábrándos gondolatok. -23-

A Francia kastély piac felőli oldalán volt a színház bejárata. Egy bőkezü, régen meghalt gróf alapítványából tartották itt a szinészetet, mert a színház alig jövedelmezett valamit. Magyarországon, a vasúti fővonalak mentén, az emberek bizonyos távirati stilusban élnek. A „gyorssal“ estére Pestre vagy Bécsbe „szaladnak“, – a szegény szinészek még nem tudtak a legújabb darabok felől, midőn azt már csaknem az egész város megnézte Pesten. A nemes gróf, akinek címere sok mindenfelé volt látható a Francia-kastélyban, a kettősfarku oroszlán a vörös medvével, amint kőbevésetten a színház előcsarnokában álldogált, szomorúan tapasztalhatta, hogy a látogatók száma évről-évre -24- megfogyatkozik. Az igazgató mélabúsan sétálgatott a hátulsó bejárat körül, ahol a régi színlapok csaknem falvastagnyira fedték a tölgyfakaput. Narancshéj, hervadt virág, cifra cukorkás dobozok hevertek itt a földön, a szinésznők vígan szaladgáltak föl a kopott grádicson öltözőikbe, míg Rápolti, a színházi szolga sört hordott a folyóparti Vörös békából, ahol tudvalevőleg többször csapolnak naponkint. Az őszfejü igazgató lelkes Shakespeare-imádó volt és szerette Hamletet, Leart, Coriolánt, de miután a drámai előadásokra még a rendes bérlők sem váltották meg jegyeiket, kénytelen volt elvei és meggyőződése ellenére az operette múzsájának áldozni. Miközben kedvetlenül fordított hátat a színlapnak, Szirovka, a karmester, esténkint elfoglalta helyét a zenekarban, amelyet a katonabanda néhány tagja egészített ki, míg Szentlőrinczi, a drámai hős, hétszámra nem mozdult ki a Vörös békából. Az igazgató neje, – egykor hírneves csillag a vidéki drámában, – elhízott és befőttes-üvegeket kötözgetett, míg Szalánczi kisasszony napról-napra énekelt az operettekben és némi tiszteletnek örvendett a városban.

Szindbád természetesen jóbarátságban volt a színészekkel, -25- mert mindig szerette a vidéken csavargó múzsát és Szentlőrinczivel a régi szép klasszikus darabok fölött együtt búslakodott a Békában, de estére megjelent Szalánczi kisasszony öltözőjében is, ahol mindig volt egy bókja, egy szál virágja a kisasszony számára, aki a színpadról kellemetes jelenség volt. Közelről kissé himlőhelyes volt az arca és szép szeme körül hajszálait már elhelyezte a hervadás. De finom, jóízlésü teremtés volt, aki soha sem vattázta túlságosan a trikót, bár ezt az első sorban ülő látogatók a helybeli szinésznőktől megkövetelték. Edit, – mert hiszen így hívták, – otthon főzött és az utcákon alázatosan, fekete kalapkájában csöndesen bólintgatva ismerőseinek, sietett végig a városon és sohasem hordott föltünőbb ruhát, mint bármely úriasszony a városban. Barna haja soha sem volt boglyas, de a nagyszabásu frizurát sem kedvelte. Könnyü kis fátyolt kötött arca elé, amelyet azonban olyan bájosan helyezett el, hogy a városi nők ezt mondták: „Edit mégis csak szinésznő!“ Editnek tudniillik sok barátja és még több barátnője volt a városban, mert hirneve kifogástalan volt. Az őszfejü direktor azon furcsa, régi-módi emberek közé tartozott, aki ezredes módjára őrködött tisztjei hírnevére. -26- Adósságot, botrányt és egyéb könnyelműségeket nem követhettek el nála a tagok. A szinészek az úri kaszinóba jártak billiárdozni és néha párbajoztak. A nők otthon ültek vagy látogatóba jártak az úri házakhoz, amelyek egytől-egyig nyitva voltak számukra.

– Edit, maga jár biztosan Pálháziékhoz is, abba a folyóparton levő ócska házba?

– Igen, barátnőim a hölgyek. Néhanapján a hatos számu páholyban szoktak ülni, de előbb információt kérnek a darabról.

– Sajátságos nők, úgy élnek, mint a középkorban, talán még elpirulnak a kövér Bunkói tréfáin is?

– A mi kómikusunkat nem tartják elsőrangu erőnek. A karzatnak játszik, mint már többfelé a városban hallottam. Persze, mert csak a karzaton vannak többnyire emberek.

– Szeretnék egyet-mást hallani a Pálházi hölgyekről, – kérte Szindbád a szinésznőt.

– Most nem érek rá, mert végig a fölvonáson -27- dolgom van. Ellenben a másodikban van egy kis időm, hisz tudja, a „Madarász“ megy.

A Postás Milka zöld kalapját már a hajára tűzte és az ügyelő másodszor nyitotta ki az öltöző ajtaját. Kivülről csengve hangzott a zenekar gyors játéka, a fölvonás megkezdődött.

A pirossal és arannyal díszített nézőtér alig telt meg, a kedves kis színház mennyezetén szinte elárvultan henteregtek a festett angyalok és a súgólyukból erősen hangzott a súgó hangja az üres szálában.

Szindbád önkéntelenül körülnézett a páholysoron, amelyet a város előkelő hölgyei tartottak megszállva. Idős patricius-asszonyok és itt-ott egy rendjeles öreg úr ezüstös feje. Egy páholyban három kipirult arcu fiatal leány, majd egy öreg grófnő, társalkodónéjával, továbbá a térparancsnok sovány és számos leányaival. A polgármester egy finom fejü öreg uracska, frakkban és nőies, gyöngyháznyelü látócsövét élénken forgatva jobbra-balra.

A hatos számu páholyban pedig három hölgy, kissé hátrahúzódva a páholy függönyei mögé, de Szindbád nyomban megismerte Georginát, bár most divatos nagy kalap volt rajta, amelyen a hatalmas fehér structoll -28- hátrahajlott, mintegy havas fényben tündökölve a fekete bársonyon.

Látta-e Georgina Szindbádot, amint helyét a második sorban elfoglalta és alig észrevehetőleg meghajolt a hatos számu páholy felé? A színházban, mint mondám, igen kevesen voltak és mindannyian hivatalos, szinte komoly meggondoltsággal üldögéltek a látogatók, mint olyanok, akik nem mulatságból vannak itt, hanem mert támogatni kell a szegény szinészeket. A színpadon Szalánczi kisasszony csaknem elcsúszott, midőn fiatalos fürgeséggel és pajkos jókedvvel beugrott a kulisszák mögül, az énekes olyan buzgalommal fujta Ádám dalát, mintha az élete függne a sikertől és Szirovka, a szőke, hosszuhaju karmester kézzel-lábbal, lebegve, féloldalra esve, majd hirtelen kiegyenesedve, mint egy kötéltáncos dolgozott a karmesteri széken, míg a nézőtéren az a régies szabásu frakkba bújt, kigöndörített pofaszakállu szemüveges úr és valamennyi társa arra gondolt, hogy mennyi terhet kell elviselni a közpályán szereplő embereknek! A patricius-dámák szigoru tekintettel mérték végig Szalánczi kisasszony toalettjét, nem találnak-e benne valami kifogásolni valót? Nem, nem a ruhácska meglehetősen avult volt és -29- a fűzőscipőnek elég alacsony a sarka. Csak a szemével ne kacsintgatna annyiszor, vagy ezt talán a szerep írja elő? Mindenesetre változtatni kell a szerepen, majd holnap, uzsonnánál megbeszélik ezt a kisasszonnyal. A régi fölvidéki városka lakosai, akik hetenkint többször is Pestre vagy Bécsbe „szaladnak a gyorssal“, hogy végig lumpolják az éjszakát, megnézzék a balettet az operában, a táncosnőkkel poharat koccintsanak az Olympia földalatti csarnokában és hajnalban káposztalevest egyenek az artista-korcsmában, amely mulatságokban gyakran maguk a patricius-dámák is résztvettek, mint nagyanyáink idejében a fürdőhöz való kirándulásban, a Francia kastélyban szigoru gonddal őrködtek arra, hogy a Szalánczi kisasszony sohase mutathassa meg harisnyakötőjét, szegény.

A hercegi páholyban is némi mozgalom támadt. Két fehérköpönyeges, merev katonatiszt ereszkedett a bársony-fotelekre és a színlapot oly komolysággal nézték végig, mint a szolgálati parancsot. Aztán szigoruan a színpadra néztek.

Látja-e Georgina Szindbádot, aki midőn ezt föltünés nélkül teheti: gyönyörködve legelteti szemét a hatos számu páholyon, a benne helyet foglaló structollas -30- kalapon és Georgina kedves arcán, amely meglehetős érdeklődéssel figyel a színpadon történendő dolgokra?

A páholy első székén egy ezüsthaju asszonyság foglal helyet, akit gondosan szoktak felöltöztetni egy régi kép után, amely kép az ebédlő sarkában függ és esetleg boldogult Amália Mária főhercegnőt ábrázolja. A keztyűk könyökig érnek és a kis legyező szakadatlanul eltakarja az arcnak az egyik felét. Az öreg dáma néha halkan, gyermekes jókedvvel mer nevetni, de csakhamar tetten éri magát és a legyezőt arca elé emeli.

A másik hölgy, Georgina mellett lehetne egy angol lady az Anna királynő korabeli képekről, ha Szindbád nem tudná, hogy az illető Roncsy Mariett, Pálházi első felesége. Mariett olyanformán ül a széken, mintha lóháton ülne, nyeregben, kinyújtott derékkal. A kis kalapja mellett egyetlen hosszu fácántoll, amely férfias kifejezést ad arcának. Állát mindig egy kissé hátrahúzza, homlokát előre, mintha a makrancoskodó paripát fékezné a szárakkal. A szeme szürke, nyugodt, szinte szenvedélytelen, mint a nagyon előkelő dámáké Angliában. A grófság első hölgye ilyen a képeken és a regényekben, a kopófalka társaságában a vörösfrakkosok -31- élén lovagol és könnyedén veszi az akadályokat. Hamvasszürke haja, amely messziről ősznek látszik, arról beszél, hogy ebben a ladyben vagy nagyon kevés, vagy igen sok adag hiúság van. Szindbád pompás lóverseny-távcsővén át teljes biztonsággal látja, hogy a gyöngéden halovány és lassan hervadó arcon csupán a friss hideg víznek van nyoma, rizspor vagy festék hiányzik onnan.

És az előkelő szép hölgyek teljesen magukra hagyva üldögélnek páholyukban, mintha senki sem törödne velük. Egy rendjeles öreg úr bólint csupán feléjük a földszintről, akinek üdvözlését az ezüsthaju asszonyság fogja föl és legyezőjével viszonozza. A hosszúlábu gavallérok ásítozva (mint a színházban szokás) ballagnak ki és be a széksorok között, a császárszakállas térparancsnok tábornoki kabátjában mozdulatlanul, szinte megmerevedve ül szomszéd páholyában a lányai között, de hirtelen csupa készség, figyelem és előzékenység egy pillantás alatt gőgös tartása, amint a hatos számu páholyból az öreg asszonyság megszólítja és valamit kérdez a legyezője mögül.

A tábornok előrehajlik, nagy tisztelettel válaszol, – aztán puffog tovább a nagydob, az előadás csendesen -32- halad, hacsak a földszintről érkező hosszadalmas ásítások valahol majd meg nem akasztják. Szindbád a hátulsó ajtón a színpadra sietett, mint ezt fiatalkorában gyakran cselekedte.

– Gratulálok, Edit, – kezdte, – ma ismét tanúbizonyságot tett páratlan művészetéről. A hangja, az egyénisége egyszerre megtölti a színpadot, nem látni ott mást, mint magát. Kérem, fogadja hódolatomat!

A színésznő egy pohár sört hajtott föl és perecet ropogtatott. Szomorkásan mosolygott.

– Kegyed nem is látott engem, – mondta halkan és nyugodtan, – a szemét le sem vette a Pálháziék páholyáról. Azt hiszem ezt mindenki észrevehette a színházban. Mi dolga van magának Pálháziékkal?

– Azt hiszem, semmi. Csak érdekelnek, mert furcsa népek, két elvált asszony, egy férfiu feleségei együtt élnek és mondják, hogy még egyik sem akarta megmérgezni a másikat.

– Ah, hogy gondol ilyent? – kiáltott föl becsületes, asszonyos tiltakozással Szalánczi kisasszony. – Élnek, halnak egymásért és olyan harmonikusan töltik életüket, mint egy szép Chopin-ábránd. -33-

– Igen, azon szerencsés és ritka kivételek közé tartozom, aki előtt megnyílik jól elzárt szalónjuk. Néha-néha érdeklődnek a színészeti dolgok iránt és tőlem tudják meg azt, amit a bécsi ujságból nem olvashatnak. Másrészt Európa legjobb divatlapját találni náluk és finom ízlésük gyakran kisegített toalett-gondjaimban. A házban van egy kis princ, az ötesztendős Gyurka. Egy csodagyermek, aki művészi módon zongorázik, mert Mariett művésznő a zongorán.

– Úgy tudom, az öreg asszonyság meglehetősen gazdag és különben is igen takarékosan élnek. Bár a városban ők hordják a legjobb cipőt és a legdrágább kalapot.

A szinésznő tükre elé ült és némi javításokba kezdett arcán. Szórakozottan, csendesen beszélt:

– Én már sokfelé játszottam Magyarországon, amint tudja, Szindbád, fölléptem Pesten, Kolozsvárott és mindenütt ünnepeltek, de ilyen furcsa várost eddig még nem ismertem. Valami régi álomvilágban élnek itt az emberek, mintha egy elzárt leveles-láda vagy -34- ócska ruhaszekrény fiókjaiban töltenék napjaikat. Hangos szót alig hallani a házak belső szobáiban és a karosszékek a kandallók mellett mindig el vannak foglalva. Knopf és fia, a helybeli könyvkereskedő több német és francia könyvet ád el, mint magyart, de a regényekből csak az ábrándozást, a halk, előkelő szenvedélytelen hangokat tanulják meg az idevalósiak, nem pedig a gyujtó szenvedélyeket. Azelőtt magam is egy kis ördög voltam a színpadon, mint a kritikusok gyakorta megírták; csupa elevenség, temperamentum, szenvedély égett játékomban. Emlékszik Keszler doktor szavaira? Mióta idekerültem, lassan átalakultam, ma olyan vagyok, mint egy porcellánbaba… Nemde porcellán-baba vagyok, Szindbád? Porcellán-baba egy finom üzletből, ahonnan a főherceg kisasszonyok részére is vásárolnak.

– Maga egy csodálatos művésznő, mindig a publikum ízlése szerint játszik s ez a legnehezebb művészet, – felelt bókolva Szindbád. – De hát a Pálházi kastélyban is piros vér folydogál az asszonyok ereiben! A vérnek az a természete, hogy néha nyugtalankodik, akaratoskodik és nem elégszik meg a divatlappal vagy a karosszékkel? -35-

– Nem értek hozzá, – felelt csiklandós nevetéssel Szalánczi kisasszony. – Az én vérem olyan nyugodt lett ebben a városban, mint egy öreg udvari dámáé.

– Minden városban tíz-húsz udvarlóm volt egyszerre, itt csak az öreg katonatisztek fordulnak utánam az utcán. Akik még csatában voltak. Mert a fiatal hadnagyok manapság már csak a cukrásznál billiárdoznak.

A festékszagu kis női öltözőben, ahol a falnak olyan bolthajtása volt, mint egy börtönnek, rózsaszínü puder-felhők közepette még sokáig panaszkodott volna Edit kisasszony a helybeli vízre, levegőre, de a csengő megszólalt, fölvonása kezdődik. Jelentőségteljesen megszorította Szindbád kezét:

– Ha Pestre ér, remélem irat rólam a lapokban. Önnek jó összeköttetései vannak, – így szólt a művésznő és hivogató mozdulattal nyújtotta meztelen vállát Szindbád felé.

Szindbád tehát gyorsan megcsókolta a bepuderozott vállat és magában dörmögve sietett a nézőtérre.

– Milyen ostoba minden szinésznő! – mormogta. – És én még nem régen rajongtam Editért! -36-

Midőn a hatos számu páholy mellett elhaladt és félénken lesütötte a szemét, a páholyból egy jól ismert, igen kellemetes zenéjü hang megszólalt:

Az öreg asszony nyájasan legyintett fekete legyezőjével, míg Mariett nem titkolt érdeklődéssel nézett szürke szemével Szindbád halvány arcába. Csupán a kis szívalaku arcocskán látszott a zavarnak, lámpaláznak némi pirossága, mintha valami igen nagy dolgot cselekedett volna.

– Uram, kapitány úr, fogadja köszönetét egy egyszerü asszonynak, – kezdte finom mosollyal az öreg asszony. – Megtudtuk, hogy ön lövöldözött azon a kérdéses éjszakán, midőn a rablókat elriasztotta házunkból, kapitány úr, hálás köszönet érte. Azóta intézkedtem, hogy rendőr álljon a folyóparton, írtam a hercegnek.

– Nem vagyok kapitány, – felelte Szindbád és titkosan a Georgina arcocskájába nézett. A kis nő füllentett -37- valamit anyjának, de hisz rövidesen kiderül minden, hogy mennyi maradt meg közös titoknak az elmúlt éj eseményeiből.

A gömbölyü kis széket olyanformán helyezte el, hogy mindig láthatta a páholy rojtos függönyei alatt Georgina rózsaszínü arcát, de nem vette le szemét Mariettről sem, aki hallgatagon kémlelte végig Szindbádot, mintha már nagyon régen látott volna férfiembert.

– Ön nem kapitány? – kérdezte hideg, csodálkozó hangon Mariett. – Minket úgy informáltak (és most Georginára nézett), hogy Szindbád úr szolgálatonkívüli kapitány egy sziléziai dragonyos ezredben.

– Bizonyára a testvére, – mondta gyorsan Georgina és hirtelen Szindbádra pillantott.

– Igen, a testvérbátyám szolgál, – mondta Szindbád titkon elmosolyodva. – Tehát udvarképes foglalkozást talált ki számára a kis nő, mielőtt családja körébe bevezette? Persze, az ő semmittevő foglalkozása nem igen lett volna ajánlatos a régi szalonajtó föltárásánál.

A szíve csendesen, de boldogan dobogott, hisz ime Georgina maga nyújtott segédkezet, hogy közelébe juthasson. Lopva rápillantott Georginára, de miután -38- észrevette, hogy lesütött pillái alól Mariett egyetlen mozdulatát sem felejti ki, csakhamar az öreg asszonysághoz fordult és míg arca, szíve, szeme szinte megmámorosodva lehelte magába a páholy ifju asszonyaiból kiáradó gyöngéd illatokat, finom mozdulatokat és lágy vonalakat, az öreg asszonysággal Széchenyi István régi báljairól beszélt.

A beszélgetés végén engedelmet kapott arra, hogy a Pálházi-szalonban másnap, csütörtökön négy órakor megjelenhessen.

– Mert csak akkor fogadunk, – mondta most Georgina és titkos, rejtett pillantást vetett Szindbádra, ama éjszakai kalandra célozva. -39-

Szindbád a régies szalónban, amelynek falán nem egy megholt osztrák császár és főherceg képe díszlett, (a család mindig dinasztia-párti volt) természetesen a Mariett környékén foglalt helyet csütörtökön délután, mert Georginába volt szerelemes.

A császárpiros aranyozott bútorok kissé megkopott fényben ragyogtak és az antikságnak valami olyan zománca volt itt mindenen, amely már szinte keresettnek látszott. Kerek rózsakoszorús rámák közé akasztott női fejek, parókás, nyirott bajuszu urak a falakon. Fehér kabátban a fiatal császár és nem messzire, csaknem a terem főhelyén egy rózsaszínü arcu Metternich hercegnő, aki abroncsszoknyában, ékszeresen uralkodott a -40- szalón fölött. A kép sarkában a hercegi család címere. Fehérbóbitás, szenveteg arcu német szobaleány, egy inasruhába öltözött, strázsamester-bajuszu idős férfiu tekintélyesen és unottan jártak a vendégek körül, akik Szindbádon kívül még doktor Corvinusz nevü férfiból (akit Szindbád magában csodadoktornak nevezett) és egy igen előkelő tartásu, idősebb grófnőből állottak. A grófnő aranyfoglalatu lorgnettjén át többször csudálkozva nézett Szindbád felé, majd bizonyos méltatlankodással vitte át a franciáról németre a beszélgetést, amelyet az öreg asszonysággal és a csodadoktorral folytatott. A németet lerchenfeldi dialektussal beszélte a tiszteletreméltó dáma és bizonyos volt, hogy sehogy sem tetszett neki Szindbád, aki igen fesztelenül, bohémes allürökkel mozgolódott a jószagu szalónban.

(Regényekben és színdarabokban számtalanszor le voltak írva a Pálháziékéhoz hasonlatos szalónok. Ezeket egy divat szülte és egy divat tartotta életben, a Bidermayer. Mondják, hogy Pozsonyban, valamint Bécsnek régi házaiban még ma is ülnek e doktor Corvinuszok az aranyozott keskenylábu székeken és a vén dámák a franciát némettel keverik. Régen letünt szalonélet ez, amelynek fölelevenítéséért most bocsánatot -41- kérek az olvasótól, aki az elmult században unos-untalan megtalálta regényeiben a muzsikáló órát, valamint Metternich hercegnő arcképét. És ha csodálkozott az olvasó, hogy ilyen régi szalonba merészelem vezetni, gondoljuk meg, hogy mennyire csodálkozott Szindbád e helyen, aki ugyancsak azt hitte már, hogy az utolsó Biedermayer-szalont a múzeumba rakták, lakóival együtt. És kissé vakmerőnek ítélte most meg éjszakai tettét, midőn olyan könnyü szívvel lépett be az ablakon, mint egy diák a varróleánykához. Nem, itt csupán a szalónon át van a bejárás a ház kincseihez. Vagy igazán az ablakon volna?)

Mariett, aki szürke, hűvös tekintetü szemét szerette kutatólag szegezni az emberekre, mintha rejtett gondolataikat óhajtaná kitalálni, közelről csakugyan ősz asszony volt. Pedig nem igen lehetett több harminc évesnél. Ez a hamvas, lágy haj, amelynek itt-ott olyan fénye volt, mint az ezüstrókának, kezdettől fogva érdekelte Szindbádot. És míg félszemmel Georginát leste, aki halkan, finomkodva, álmatagon végezte a háziasszonyi teendőket, egy-egy percre alaposan szemügyre vette a Mariett haját, amely olyanszerü volt, mintha egy éjszaka alatt őszült volna meg, de maradtak sötétszőke -42- fürtök is. Az omlatag, könnyedén csinált frizura bizonyította, hogy a tulajdonos igen pontosan tudja sajátszerü hajának varázsát és nem búslakodik korán jött ősz fürteiért.

Természetesen a színházról beszélgettek, ahol tegnap este együtt voltak, midőn is Szindbád megjegyezte, hogy az orosz balett (a szentpétervári) páratlan az egész világon. Irók kerültek szóba, akik szegények tán most körmölnek valahol, vagy megfeszülten lesik a kártyajárást. Mariett a régiek közül Dickenst szerette, az újak közül egy bizonyos Malvi Fuchsot. Szindbádnak barátja volt minden író és igen csodálkozott: Malvi Fuchsot nem ismeri.

– Igen szép divatleveleket szokott írni a német ujságba, – mondta csendes hangon Mariett, – mert hisz Dickens óta nem érdemes olvasni más elbeszélőket.

Szindbád, (mert egyéb dolga nem volt) eleven írókat, jeles elbeszélőket, majd költőket emlegetett, akikkel „gyakran ebédel együtt a klubban“ vagy Bálónénál, a halász-csárdában. „Bródy úr nagyszerűen főzi a halászlét és a király is megnyalhatná utána a száját.“

– Igen keveset szoktam olvasni, mert a szemem -43- gyönge. Ha már olvasok, csak külföldi könyvet veszek kezembe. Legutóbb Carlylehez fogtam hozzá, mert azt mondják, hogy majdnem olyan jeles író, mint Boz. Meddig szándékozik maradni városunkban?

– Ó, mások is. Homonnai tanár úr, az itteni főiskolában a híres régész, Stánczy Pista, a népdalköltő…

– Furcsa emberek, akiket néha ablakomból látok. Kegyed nem nagyon lehet ismerős a helybeli viszonyokkal, mert különben nem dicsekedne a fentemlített urak barátságával.

– Horácot hiába keresem e helyen, meg kell elégednem Stánczyval. Az öreg katonatisztek mogorva férfiak, a színésznők igen tisztességesek. Magam sem tudom, miért járok oly gyakran e városba. Tán mert régi házak, régi tornyok vannak benne és Medve, a Francia-kastély régi portása már igen jól tudja minden szeszélyemet. Szeretek végigsétálni a Barátok-utcáján, ahol gyermekkoromban iskolába jártam és örömmel tölti el szívemet itt a téli hó, amely furcsa alakban rakódik le a háztetőkre, mintha nem is egy modern magyar városban -44- sétálgatnék, hanem visszatérve az időben száz, kétszáz esztendő előtt egy kis német városban volnék. Szeretem a kosztot a vendéglőben, a Szőlőnél és a dolgaimtól ráérek megállani régimódi erkélyek alatt, ahol fiatal nőt látok.

– Érdekes, – mondta Mariett minden érdeklődés nélkül. És nemsokára ezután doktor Corvinuszszal, a csodadoktorral kezdett beszélgetni a mostani időjárásnak káros hatásáról az egészségre. Egyszerre, félvállról odafordult Szindbádhoz:

– Edit kisasszony, a színház tagja, néha el szokott jönni hozzánk ebben az időben.

– Sajnálom, egy szép régi tollamat készítettem ki neki. Fölhasználhatná szerepéhez. És mondja, kedves doktor, csupán délben hagyjuk nyitva az ablakokat? Látta Györgyöt mostanában?

– Az előbb tapogattam meg a kis fickó pulzusát, – felelte doktor Corvinusz.

Az öreg grófnő már búcsúzott, a teát a térparancsnokéknál issza meg, „bocsássatok meg, édes barátnőim, Mili betegeskedik mostanában!“, méltóságteljesen fogadta -45- Szindbád mély meghajlását és igen kiföstött arcán most már hangosabb volt a csodálkozás: „hogy kerül ez az ember ide!“, mintha legalább is régen haragudott volna Szindbádra. Nem, a grófnő nem haragudott, csak már harminc év óta nem ismert senkit, mint néhány háznak a lakóját a Francia kastély körül.

A szívalaku arcocska már huzamosabb idő óta titkon reá figyelt és mintha valami rejtett tréfán nevetgélt volna jó előre, halk, nevető hangon kérdezte:

– Lehetséges, – felelt Szindbád mosolyogva. – Az ember sohasem tudhatja, hogy mely cselekedete után itélik meg. Körülmények, hangulatok, leküzdhetetlen érzések. És a többi.

Georgina, mintha valami nagy titkot súgna, szinte egy vonalnyival közelebb hajolt Szindbádhoz.

– Azt mondják, hogy magának nincs semmi foglalkozása? Mondja, miből él? A kapitányi rangot én ajándékoztam. -46-

Szindbád majdnem hangosan elnevette magát, amikor Georgina vidám, titokzatos arcát látta.

– Sajnálom, nem mondhatom kegyednek, hogy vándorlovag vagyok. A lézengő ritterek már kihaltak, de azért mégis félig-meddig olyanszerü ember vagyok. Szeretek cél nélkül kóborolni a világban, kis anyai jussom éppen elegendő ahhoz, hogy beszálljak minden kedvemre való fogadóba, betérjek tetszetős városokba. Néha irogatni is szoktam. Természetesen álnév alatt. Ez is hoz valami pénzecskét a konyhára.

– A szinészek szeretnek rosszat mondani barátjukról. Vidám, könnyűszívü emberek ők és csupán egymásnak a gázsiját ismerik mértékadónak a világban. Kénytelen vagyok önnek megvallani, hogy nekem még a derék helybeli szinészeknél is előkelőbb barátaim vannak. Főuraink közel nem eggyel volt szerencsém találkozhatni és herceg F. a mult évben megengedte, hogy vele utazzam Angliába, midőn telivér lovakat ment venni Newmarketbe.

Georgina kissé elcsodálkozott ezeken a szavakon és bizonyos meglepetéssel ismételte: -47-

– Tehát ön nem kalandor? Kár, határozottan sajnálom, hogy egy percig meggyanusítottam. Valaki, – sajnálom, hogy nem mondhatom meg, hogy ki, – a helybeli színház részéről némi csekélységet kért tőlünk ma kölcsön az előadáshoz. Ez a bizonyos tegnap páholyunkban látta és ezen módfölött elcsodálkozott.

– Természetesen, hölgy volt az illető, – felelt jókedvü nevetéssel Szindbád és elhatározta, hogy estére kis virágcsokrot küld Szalánczi kisasszonynak.

– Engedje meg, hogy némi alapos aggodalmaim lehettek ön felől, midőn… De erről ne beszéljünk. Remélem, kigyógyult már oktalan szenvedélyéből, Szindbád úr? – kérdezte halk, barátságos hangon az asszony.

– Korántsem, asszonyom és azóta ezerféle kötelék támadt, amely mindjobban megláncol állhatatosságomban. Kegyes meghivatásomat korántsem merészelem bátorításnak venni, de mégis csak arra szolgált, hogy kegyedet közelről láthassam és elveszendő szívemet még jobban elveszítsem.

– Majd megtalálja, – mondta Georgina és félrefordította a fejét. – Igya meg teáját.

Szindbád természetesen az öreg asszonyság asztalkájánál -48- kérte a tea fölszolgálását a nagybajuszu őrmestertől, míg doktor Corvinusz a fiatal nők társaságában maradt.

– Ismerte ön Wesselényit? – kérdezte az öreg asszonyság rendületlen nyugalommal. – Az este, midőn a színházban elváltunk, kénytelen voltam többször önre gondolni, mert a régi Redout-bálokat oly nagyszerűen tudta elmondani.

– Igen, ismertem, – mondta tökéletes bátorsággal Szindbád, miután az öreg hölgyön már tegnap is észlelt némi idegességet.

Az öreg asszony arca boldogan elmosolyodott, a megfakult szemek tündököltek, mint havas hegyhát mögött bujdosó csillagocskák.

– Én többször táncoltam vele, – mondta és teáját örömteli vígsággal kavargatta.

És hosszu lágy léptekkel kiment a szalonból, hogy a Georgina gyermekét megnézze.

Szindbád bizonyos idő multával elmerengve jött el a régi házból. A csodadoktorral sietve, idegenül búcsúztak egymástól a kapunál, mintha attól féltek volna, hogy valamelyik a nyakán marad a másiknak. Az ezüstfejü ember bundagallérjában fürgén szaladt a havas úton, míg Szindbád meg-megállott, a befagyott folyóra nézett, (ahol a jégtáblák olyanformán emelkedtek ki, mint csatamezőn a halottak) és a gondolatait rendezgette. Egy kézszorítás és egy szomorkás-vidám tekintet, amely lehetett éppen úgy búcsu, mint marasztalás: „Isten vele!“ vagy „Soha sem látom többé?“ sokáig motoszkált a fejében. Az emlékeiben összezavarodott öreg asszonyka, aki báró Podmaniczky Frigyessel táncolna még egyszer, ha a bárónak is kedve volna ehhez, – majd Roncsy Mariett, a vendégként meghúzódó volt -50- Pálháziné a későbbi Pálháziné mellett… A férfiu eltünt és ők egymásban ápolják emlékét. Majd egy gyermekkiáltás hangzott feléje és a strázsamester már medvesüvegben áll a kapuban, hogy a vendégeket tiszteletreméltóan eleressze…

– Néhány napig még e városban maradok, – gondolta magában Szindbád. -51-

A színházigazgató, nagyfalvi Kisfalvi Benedek a hegyen lakott, ahová grádicsokon lehetett följutni egy kanyargós, hosszadalmas utca során. A házak tán még a török hódoltságból maradtak ebben az utcában és sűrűn fölbukkant a régi várfal, amelyhez a lakosok házaikat ragasztották. A kővályuban olvadó hó csurgott lefelé és a házak minden másodika bormérés volt. A hegyen szőlő termett és a korcsmákat közel építették a borházakhoz. Vidám, zöldre festett, nagyon barátságos, de öreg korcsmacégérek üdvözölték itt Szindbádot, aki az idők folyamán csaknem mindegyik korcsmában megfordult. Egy helyen látszott a most hófödte hosszu kuglizó és a földbe ásott nyári asztalokon varjak üldögéltek. -52- A Hófjáger (amelyben barna sört is csapoltak), majd a Szőlő szinte csodálkozva maradoztak el Szindbád úr mellett, hisz a Hófjágerban mindig megkóstolta a frissen érkezett bécsi kolbászkát és a Szőlő mellett sem szokott elhaladni anélkül, hogy Stánczy Pista felől kérdést ne intézzen Toncsi kisasszonyhoz, aki mostanában lett menyasszonya egy udvari zsandárnak és a zsandár az esküvő után maga vezényli a Szőlőt. Mintha a régi város valamennyi korcsmája ezen a helyen gyülekezett volna össze, hogy minél nagyobb barátságban legyenek egymással. Csábító, pohos hordók álldogáltak az udvarokon és a kisebbfajtáju hordók, amelyekben a bécsi sör érkezik, a behavazott udvar sarkában egymásra borulva szomorkodnak ifjúságuk fölött. Nagyszerü pinceajtók láthatók mindenfelé, amelyekbe éppen most száll le fonott üvegeivel Mátyás, a Zöld sipka csaposa. A pinceajtóból barátságosan integet Szindbádnak, de a jeles férfiu, aki néhanapján a gitározó zenész miatt hosszan elüldögélt a Sipkában, most minden csábítás dacára tovább haladt a grádicsokon.

Ha Mátyás a pincéből utánanézett, biztosan láthatta, hogy minden megindultság nélkül kapaszkodik -53- tova a híres, nevezetes Mária Terézia-kioszk terraszán, ahol nyaranta a szerelmetes polgárbálokon sok fiatal hölgy elveszté a szívét, míg télen a lövészek komor és ünnepélyes tanyája ez, de vasárnaponkint vígan szól benne a polgári zenekar.

Ezután már csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek színigazgató háza következett, aki itt lakott magányosan a hegytetőhöz közel, mint olyan férfiúhoz illik, aki csupán Shakespearerel szeret társalogni és az újmódi operettek színlapját mélységes megvetéssel ragasztatja ki a városban a megfelelő helyekre.

Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház, vagy talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves szerzőjének vélt hódolatot bemutatni: a ház régi volt, hegyes tetejü, magas ablaku és a keskeny gyalogúton (bizonyára) Benedek úr gyakran látta eljárogatni maga előtt a vindsori víg nőket.

A kapun kopogtató volt és midőn Szindbád kívül jelt adott, az udvarról egy mélyen zengő női hang hangzott föl.

Egy aranyszőke haju, rövidzekés fiúcska, aki a -54- színházban a gyermekszerepeket szokta játszani, fölnyitotta a kaput és hamarosan felelt az idegennek.

– Az apám, a színházigazgató nincs itthon. Az irodájában tessék fölkeresni.

A nyitott ajtón át azonban észrevette Szindbádot nagyfalvi Kisfalvi Benedekné, aki a ruhateregetésre ügyelt föl (és benne segédkezett) a mosónővel és a szolgálóval. Piros pongyolában volt, – egykor tán Erzsébet köntöse – és kendővel volt lekötve a feje. Az arca piros volt a hidegtől és a pongyola színétől. Jókedvűen emelte föl a kezét és mindig megmaradt zengő, drámai mély hangján, rákiáltott a látogatóra:

Szindbádnak ez az eset igen megtetszett, mert idáig mindig úgy ismerte a színésznőket és más jobb hölgyeket, akik ruhateregetésnél, disznóölésnél és egyéb háziteendőknél szeretnek elrejtőzködni az idegen előtt. Habár a direktornéról – egykor Fátyol Márta néven csillag a vidéki drámában és tragédiában, – mindig igen jó véleménnyel volt, aki soha sem fordult különösebb érdeklődéssel a katonatisztek, vagy más előkelőségek páholya felé. Sokáig, házasságuk első éveiben, -55- sokat civakodtak Benedek úrral, amíg Szindbád (aki véletlenül a városban tartózkodott), a direktor nevében párbajra hívta Margittait, a társulat akkori hősszerelmesét. A pisztolyok igen nagyokat dörrentek és Márta ezután a legjobb feleség, háziasszony lett, a színpadra sem nagyon kivánkozott vissza, mert hamarosan négy gyermeke született.

Kisfalviné Szindbádot a bolthajtásos folyosóról a házba vezette, miközben jókedvűen csapkodta meg a férfi hátát.

– Régen nem volt nálunk, uram. A haja azóta megderesedett és az arca olyan kenetteljes, mint egy papé.

Szindbád csöndesen bólintgatott, mint aki pontosan tudta jó előre ezen szavak elhangzását.

– Demeter, persze, nincs itthon, mert hisz soha sincs itthon, – mondta az asszony és egy szobába vezette Szindbádot a régi házban, amely szoba tetejéig meg volt rakva könyvekkel, képekkel és hervadt koszorúkkal. Kimustrált színpadi bútorok, mint például vékony szövettel bevont fapadok és székek, amelyek talán egy királyi tróntermet jelképeztek; a falak mentén, szoba közepén Julia koporsója, míg a mennyezetről -56- aranyozott facsillár függött le, benne a félig leégett rózsaszínü viaszgyertyák.

Szindbád, bár azelőtt is megfordult a háznál, ezt a szobát még nem látta.

– Magam is tisztelem az ősöket, – mormogta – és szeretem látni, midőn mások is tisztelik.

– Mi csak azóta tiszteljük, mióta kevesebbet játszunk, – felelt a színházigazgatóné a trónuson helyetfoglalva. – Ezt a drámai szobát azóta rendeztem be Kisfalvinak, mióta kedves szerzője, az öreg Shakespeare végképpen megbukott e városban. Itt szavalhat, tombolhat, dühönghet és senkit sem zavar a háznál. Kisfalvi már öregedik. És a korral a legjobb ember is elnehezedik egy kissé.

– Hogyan „nehezedik“ nemes barátom? – kérdezte a sárga lapokat forgatva. – Tudtommal mindig rajongója volt a szépnek, a művészetnek?

– Hisz ez a mesterségünkhöz tartozik. De azelőttiben mégis csak elismerte, hogy gyermekeket nemzett, akiknek eltartásáról, jövőjéről gondoskodni kell, reggel -57- a piacra kell a pénz és, bár nem vagyok önző, magam is szeretnék már egyszer a városba jutni, amihez egy új fekete kalapra volna szükségem. Kisfalvi (lehet, hogy ebben igaza van) nem ismeri el a kalap szükségességét, nem törődik a piaccal sem mindaddig, amíg kellőképpen meg nem magyarázom a dolgot, de a hat neveletlen árvát vajjon az utcára küldhetjük-e azért, mert Shakespeare volt az egyetlen ember a világon, akivel egyáltalában érdemes ismeretségben lenni?

– Attól félek, – mondta Szindbád, – hogy nemes barátomnak ebben is igaza van.

Szólt és bámulattal szemlélt meg egy ritka acélmetszet-gyűjteményt, amelyben régi Shakespeare-figurák sorakoztak ó-angol mesterek ónját hangosan dicsérve.

Fátyol Márta hervadt, de gömbölyü arcán fájdalmas mosoly jelent meg és a kötényével letörölte a kezeügyében heverő római sisakot.

– Én csak egyszerü nő vagyok, – mormogta némi megindultsággal, – de sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb lehessen bárki az ember szívéhez, – pláne, miután a Shakespeare-előadások még vasárnap délután is félig üres ház mellett -58- mennek. Mit akar Shakespeare az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletreméltó angol ember volt, bár ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb állapotban ábrázolja egy korcsmaszobában! Belenyugszom, hogy a szinészetért sokat szenvedett és majdnem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk az öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn ákontó napokon büszkén a mellét verdeste az irodában és kiállhatatlanul hazudozott, hogy bátran elmehetett volna kapálni, ahelyett hogy szinész lett volna.

– Asszonyom, – felelt nemes hévvel Szindbád, – hisz Julia kegyednek legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a régi Nemzetiben vendégként játszott!

– Mit ér az, ha már nem játszom, – mondta vállát vonogatva a színházigazgatóné. – Gyermekeim vagyonát, kevés félretehető vagyonkánkat mégis csak elviszi Shakespeare. Ezek a drága régi lim-lomok. Vagyonban kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a göngyölegek gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták, midőn Stronszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdonosa, egy égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe és zsebéből egy régi Shakespeare-kiadást -59- szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából. És a régi szerepeket is mind elfelejtettem már, mert hisz itt a kutyának se kell Shakespeare! Azt mondja, hogy újra megtanulhatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm? Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet anyjának szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a magáét. Nem azért lettem direktorné, hogy kimustrált öregasszonyokat játszak. Ha már nem játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam helyette?… Nem, nem, Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszinész korában, de én már mégis csak a legünnepeltebb szinésznő voltam Magyarországon, akinek ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel. Az ördög vigye el Shakespearet! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiatalabb nőből is öregasszonyságot csinálnak a színpadon.

A falon, három oldalról régi Shakespeare-alakítók ódon képei lógnak alá. Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi, (amely a régi angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a Shakespeare-korabeli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Falstaff ült a bormérésben és mögötte a kanyargó utca látszik nyurga, egyenetlen házaival, fecsegve állnak a sarkon -60- a „víg nők“, máshol törpe jegenyék látszanak egy folyó partján, régi fametszetben, – és harminc forintot vitt el érte Stronszky, – mint Kisfalviné mélabúsan megjegyezte.

– Istenem, – rebegte az asszony, ügyesen előcsalt könnyek között, – inkább mentem volna egy szinészhez, egy kómikushoz vagy Kerékjártóhoz, aki jeles drámai erő minden társulatnál, mint egy direktorhoz. A pénz inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje vagyunk ebben a városban. Elviszi Shakespeare! Habár antik ékszereimet, (amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott) nem igen cserélném el a Somogyi direktorné brilliánsaival. Könnyü neki! – De nincs is hat egészséges gyermeke.

Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hódolattal megcsókolja az asszony kezét.

– Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb szinésznő. E két ellentétes állapotot senki sem oldotta meg oly könnyüszerrel, mint kegyed, drága asszonyom. Mondja, ismeri a Pálháziékat a városban? – kérdezte Szindbád és egy ócska foliánst vett le a polcról, amelyben csupán arról volt szó, hogy a Shakespeare királyi udvarainál milyen volt az öltözködés divatja. -61-

– Nagy rajongóim voltak, midőn még a szinpadon játszottam Juliát vagy Oféliát!

– És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol a szinésznők szívesen fogadtatnak?

– Pardon, nem szinésznők, hanem a szinésznő! – felelt Márta asszony némi büszkeséggel. – Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a Pálházi hölgyeknek, de holmi táncosnék vagy ugrándozó énekesnők sohasem foglalhattak helyet nemes, antik szalonjukban. Csupán a drámát tartották művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban.

– Sajátságos hölgyek, – mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában ide-oda közlekednek, – soha sem hallottam még hasonló esetről. Elvált asszonyok, egy férfi elvált feleségei és a legnagyobb barátsággal élnek. Regényekben…

– Ördögöt, – mondta a színházigazgató neje. – Igen közönséges história az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy Mariettet. Mariett -62- fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy kamarás özvegye, némi kis birtok, valami készpénz és sok régi ékszerek tulajdonosnője megengedhette magának azt a lukszust, hogy az elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már szintén nagyocska volt és akár nyomban is férjhez mehetett volna Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni Pálházihoz.

– A manóba! Ez is érdekes? Roncsy aféle kurtanemes volt ezen a vidéken, kocsiján (igaz, csak két lóval) bejárt a cukrászhoz pálinkát inni és a színházba az előadást megnézni. Akkor még sokszor játszottuk Júliát! Egy napon itt járt dr. Stein, a bécsi udvari színház igazgatója és becsületszavára kijelentette, hogy olyan Júliát, mint én voltam, még nem látott életében. Igaz, hogy az én alakom, – karcsú, sugár, eszményi alak voltam, – kevés színésznőnek adatott meg a drámában; a hangom, mint a harang, úgy zengett végig a nézőtéren. Mikor a koporsóban feküdtem, fiatal férfiak elővették a zsebkendőjüket. Kerékjártó (akkoriban ügyelő volt nálunk) bőgött, mint egy tehén a kulissza mögött és csaknem eltévesztette a fölvonás -63- végét. Azt mondta, nem tudja a szemeit levenni rólam.

– És Roncsy? – vágott közbe Szindbád és ásókat, kapákat mozdított meg a sarokban, amelyekkel Hamletben először játszottak.

– Roncsy? – kérdezte a színházigazgató neje és végigsimította homlokát. – Nem emlékszem, hogy valami nagy rajongója lett volna a színpadnak. A cukrásznál poharazott, dominót, écàrté-t játszott, kockázott a dragonyos tisztekkel és csak akkor jött be a Francia-kastélyba, ha balletet hirdetett a színlap. Akkor ott ült vörös fejével az első sorban. Aztán mikor meghalt, a leánya Walter Keresztélyné jóságából a dobra vert falusi kastélyból fölolvasónőnek (vagy minek) a házukhoz került, onnan Pálházi, a gazember, ki abban az időben (sőt azt mondják, hogy még most is) első gavallér volt, gárdatiszt, grófok és hercegek barátja, párbajhős, kártyás, kalandor, színésznők után futkosó úriember, egy napon – elvette; azt mondják: szánalomból.

– Szánalomból? – ismételte Szindbád, a falon függő régi színészek arcképeit tanulmányozva. – Azért is szokás megházasodni? -64-

– Hát az ilyenféle cinikus ember mint kegyed, Szindbád úr, talán nem szokott, – mondta szigorú hangon Márta asszony. – Csakhogy nem minden férfi egyforma. Állítólag Walteréknál rosszúl bántak volna az árva, elszegényedett leánnyal… Pálházi egy darabig nekem is csapta a szelet. Nem mondhatok róla semmi rosszat. Inkább szomorú ember volt, mint vidám; mint azok a férfiak, akik sok mindent megpróbáltak már az életben. Nagy vagyont elkártyázott, majd milliókat szerzett megint, mert a török követségnél egy jó barátja a kisázsiai vasutak üzletét neki juttatta. Feketeszakállas, egykedvű, életúnt, de mindig chevallièr. Gárdatiszt korában Bécsben annyi pénzt költött, hogy barátai szomorúan bólintottak a fejükkel, midőn egy napon szabadságot kért és kapott. Szegény fiú elmegy haza a vágmenti hegyek közé, rombadőlt várába, hogy az erszényét pihentesse. A Vágból halat horgász és szabad tűzhelynél megsüti, amíg erszénye kipiheni a bécsi fáradalmakat, a Ronacher vagy a Jockey-Club éjszakáit és az udvari opera ballet-corps-át, amelynek bőkezü mecenása volt. Addig a halat nyárson süti egy vadregényes várrom udvarán, hol hajdan tán Mátyás király vadászkürtje zengett, – mondta Csitvay, kamarás -65- az udvar első hölgyénél és régi magyar, aki szerette fitogtatni történelembeli ismereteit, – amint ezt egykor hallottam.

Szindbád engedelmet kért, hogy szivarját meggyújtsa, aztán lovagló-helyzetben letelepedett egy apródi székre s így szólott:

– Úgy látom, Márta barátnőm, hogy kegyedet mindig érdekelték a jóravaló uriemberek. De nem is érdemes más emberekkel foglalkozni, mint finom, előkelő emberekkel, akik jó mesternél tanulták a táncot.

– Hagyja el! – legyintett Márta. – Pálházi úgy táncolta a csárdást, mint egy falusi parasztlegény. A Francia kastélyban eleget táncoltam vele. Hanem vigasztal az a tudat, hogy nemcsak a báli közönség, de a zenekar tagjai és szolgák valamennyien tudják, hogy Pálházi előkelő úr és gárdatiszt, bizony százszor otthagytam volna tánc közben. Csak illegette-billegette magát, mint Kerékjártó, mikor Göndör Sándort játsza a Falu rosszá-ban. Az sem perdülne egyet, de még csak a táncosnőjére sem néz valami udvariasan, amit az ember a táncosától legalább is elvárhatna. Hogy a derekához nyúljon a nőnek? Nyúl, nyúl, de bizony én másképpen tanultam a csárdást kezdő szinésznő koromban -66- Morfoki Sámuel társulatánál. Akkoriban az volt a manier – akár dráma, akár operett, – hogy a fölvonás végén jó darabig roptuk a táncot, előadás után bál volt a nagyvendéglőben és reggelig muzsikált a cigány. Szép idők! Akkor tanultam meg papirossal bélelni a cipőtalpat. És soha sem aludtam! Morfoki ugyan egy gazember volt, mindig azon járt az esze, hogy elcsábítson, de a legjobb szerepeket mégis csak nekem adta, mert én voltam, aki tudtam is valamit a társulatnál.

– Morfoki, – mondta Szindbád és csendesen nevetett. – Jeles színigazgató volt ő kelme. Most markőr abban a kávéházban, ahová Pesten a szinészek járnak.

– Lehetséges, – felelt elmerengve Fátyol Márta. – Mindig különös ember volt.

– És… és, – szivarját így szívta Szindbád, – Morfoki tán barátságban volt Pálházi úrral?

A színházigazgató neje olyan keserü gúnnyal nevetett, amely nevetés legjobb szerepeire emlékeztetett.

– Pálházi és Morfoki? – Uram, Pálházi lehetett egy gazember, (ami nem volt), táncolhatta a csárdást a maga méltóságos hányiveti módja szerint, szerethette -67- a balletet és rövid kis fekete szakállát mindennap ugyanaz a bécsi borbély hozta rendbe, aki a világ mind a négy tája felé utána utazott, Rómába éppen úgy, mint Szentpétervárra, – de mi köze mindehhez Morfokinak? Morfoki, az elzüllött vidéki direktor, aki minden alkalommal elszökött a társulattól, legszívesebben társulata hölgytagjait bocsátotta volna árúba Marokkóban a piacon, ha ugyan még vannak asszonyvásárok Marokkóban… Pálházi úr volt tetőtől-talpig, aki sajátságos lovagi érzületből nyomban feleségül vette Roncsy Mariettet, amidőn a ház asszonya, az öreg Walterné Georgina miatti féltékenységből az elárvult, elszegényedett nemesi kisasszonyt egyszer Pálházival meggyanusította és néki ajtót mutatott. Némelyek azt mondják, – így többek között az én rajongó, bolondos Kisfalvim is, akit a világért sem számítok a szavahihető emberek közé, habár a tehetséget tőle senki el nem vitathatja, – hogy Pálházi Georginát, az öreg Walterné leányát akarta elvenni. A jómódu család ellenben büszke volt a letört gavallérral szemben, akinek ősei Árpáddal lóháton jöttek be a Kárpáton, míg Walterék legföljebb pásztorok lehettek akkoriban, habár Nagy Frigyes, porosz császárral való rokonságuk a -68- helybeli hercegi család által is elismertetett. Erre azután történt, hogy Georgina miatt bánkodó Pálházit bécsi ösmerősei, – akik a várromot képzeletükben kirajzolták, – költekezni látták Pesten, mint a perzsa sahot. Egyik fejedelmi lakoma a másikat követte. Blahánénak négy fehér kocsilovat küldött, mert a szerepében látta. Pálmayt boldogult Edwárd király figyelmébe ajánlotta a kaszinóban, midőn estélyt rendezett a velszi herceg tiszteletére. Károlyi Pista karonfogva sétált vele a turfon és midőn így megalázta a Walter-családot, feleségül vette Roncsy Mariettet, a ház társalkodónőjét. Csak egy vérbeli úr képes erre, higyje el, kedves Szindbád.

Szindbád merően nézett Shakespeare egyik régi acélmetszetü arcképére, mintha mérhetetlenül csodálkoznék a költő kopaszságán, amit Angliában mostanában nem tartanak a legdivatosabb hajviseletnek.

– És Georgina? – kérdezte, majd kibámult a Falstaff utcájára, mintha a „víg nőket“ lesné a sarkon a régi ház előtt.

A színházigazgató neje leszállott a trónusról, amelyen, lehetséges, nemrégen mint Hamlet anyja ült a színpadon. -69-

– Kedves Szindbád, – mondta régies színpadi helyzetbe állván, – én is csak asszony vagyok. Igazán nem méltó önhöz, hogy a kedvese magasztalását, dicséretét egy más nő ajkáról kivánja zengni hallani, – aki maga is csak egyszerü nő, bár régente eleget működött a színészetnél.

Szindbád tehát ezután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások szerint) Shakespere színpadán az őrök jártak Helsingsfor körül.

A grádicsokon lefelé menet, – abban a bizonyos ravasz utcácskában, – a Hófjáger előtt hallgatózva megállott. Odabentről Stánczy Pista hangja világosan hallatszott. Szindbád tehát irányt változtatott. Nem a város felé ment, hanem balra tért a Hófjáger felé. -70-

Szindbád tulipánokat rajzolt botjával a hóba a színház hátulsó bejáratánál, mert mostanában mindig tulipánt rajzolt a hóra, amidőn délutánonkint a folyóparton hosszan elsétálgatott. A folyópartról látszott egy erkély, rajta samoá-függönyök és a kis kert haván Szindbád még igen jól látja azon réginek tetsző éjszaka nyomait. Hosszan sétált tehát, mint egy nyugalmazott alezredes az irodából, az erkélyt, a folyót, a messzi halmokat csodálatos érdeklődéssel figyelte, a bástyafalban, mely útjában állott, verebek fészkeltek. Még a verebek számára is volt egy-két megfigyelő tekintete. „Joghallgató vagyok ismét Szigeten!“ – gondolta magában Szindbád és tényleg csak egy jogász -71- ámulhat annyit azon körülmény fölött, hogy az erkélyajtó mindezideig nem nyílott ki. Szindbád csaknem harmadik napja nem látta Georginát.

Legutoljára is csupán egy percig láthatta, egy eldugott régiség-kereskedés homályos ablaka mögött. A kis bolt a bástyafal tövében húzódott meg és a kirakatban nemcsak ódon kéziratok, de mindenféle régi ékszerek is helyet foglaltak. Násfák, kösöntyűk és láncok, amelyeket kétszáz év előtt viseltek a dámák. Amott egy régi kis biblia, itt egy megsárgult rózsafüzér. Kardok és forgók, bádogdobozokban régi oltárterítők… Szindbád a kirakat ablakán át észrevette a boltban Georginát és Mariettet, amint Türm úrral az üzletben alkudoztak. Türm úr mindenben olyan volt, amilyennek egy régiségkereskedőnek illik lenni. Kicsiny, kopasz, pápaszemes emberke volt, az arca ellenben olyan finom, mint egy régi kámea. Mondják, hogy a városkában, ahol a nők és férfiak igen szerették az ékszereket.

Türm úr holmijai közkedveltségnek örvendenek. Az antik ékszerek többnyire pótolják a megfizethetetlen drágaköveket, a brilliáns modern találmány, és a városkában takarékos emberek laktak. -72-

Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoztak, amelyek kopott bőrtokokba voltak zárva és egy-egy régi asszony pasztell-képét rejtették magukba. Szindbád látta a maroquin-kötésü női arcképeket, amint azokat egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták, Mariett és Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin-kötésbe volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt és egy késői rajongó ágya fölött függnének valahol, valamerre… A boltajtó kinyilott. Szindbád mély tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül bólintottak, majd Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszu léptekkel tovább lépkedett a girbe-gurba utcácskában, a vékony hóban. Midőn visszavette volna a tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó szemével találkozott a szeme. A finomfejü boltos előbb gyanakodva, majd figyelmesen, később nyájasan pillantott a boltja előtt állongó idegen úrra és Szindbád már azon gondolkozott, hogy mégis csak megvásárol egyet a hölgyek által a bolti asztalon hagyott képecskékből, amidőn jobbnak látta kullogó, -73- óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó dámák után venni útját.

A nőket messziről hazáig kisérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt és ácsorgott az ablak alatt.

És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, éppen a színház hátulsó bejáratánál is, ahol egy ócska ládán ülve a lábát lóbálta délután, mert egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg mellette és kis keztyűs kezét nyújtotta.

– Még mindig búslakodik, Szindbád? – kérdezte pajkos részvéttel. – Igazán sajnálom, hogy megszomorítottam. Nem, többé nem kacérkodom senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen érzékeny kedélyt valóban nem szeretnék megbántani.

– Helyes, ön büszke férfiu, – felelt Szalánczi kisasszony és az esti színlapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve és éppen egyszerűségével volt hajlandó föltünést kelteni. -74-

A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetlenül végigbetűzte az ócska ajtón, amelyen a ragasztószer és a régi színlapok, elmúlt szép esték síremlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép remény, sóhajtás, boldogság és keserv rejtőzködik az ócska színlapok mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Demeter igazgató kéri rendületlenül a nagyérdemü közönség kegyes pártfogását.

– Tudom, hogy megvet, – mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi Edit. – Ismerem én magát alaposan, Szindbád úr! Magának középkori szerzetesházi főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúzhatta volna a feslett barátokat! De hogy azért megharagudjon egy okos ember, mert egy színésznő egy virágcsokrot elfogad, amit a zenekarból fölnyújtottak! Ilyent igazán még soha sem hallottam! Remélem legyalázott a sárga földig azóta helybeli ismerősei, barátai előtt. Tán még Stánczy Pistának is elpanaszolta az esetet és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a kottát!

Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szórakozott ember volt, (mért nem nyílik ki soha az erkélyajtó a folyóparton?) nyomban észrevette, hogy Szalánczi -75- kisasszony valamely félreértésen nyargalász. A kisasszony nevezetes volt arról, hogy aprólékos dolgokból kifolyólag egész életre szóló haragot kezdett a kollégáival.

– Hát ki küldte a virágcsokrot? – kérdezte Szindbád, hogy valamit kérdezzen.

– Ugyan ne tetesse magát, – felelt a kedves művésznő és negédesen vállat vont. – Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy Pálházi Ferenc, ki halálosan szerelmes belém, amióta az Uff királyban látott.

Szindbád leszállott az ócska ládáról, amelyen nemcsak a direktor szokta kipihenni gondjait, hanem a kövér komikus és a többi idősebb szinészek is, akik nem féltették ruházatukat a ládában leselkedő alattomos szegektől. Még egy utolsó tulipánt rajzolt a hóra.

– Tehát Pálházi küldte a virágcsokrot? – kérdezte. – Ugyanaz a Pálházi?…

– Sajnos, egy kedves, meghitt és örökké emlékezetes szalont veszítek el, midőn a virágokat elfogadom, – folytatta elmerengő hangon a szinésznő. – A Pálházi-hölgyek kedvessége mindig felejthetetlen leend, hisz meglehetősen bizalmas barátnőim voltak. Ők ugyan csak kisvárosi asszonyok, akik nem sokat értenek -76- a művészet, divat és irodalom dolgaihoz, de vajjon hol is tanulhatták volna! Elzárkózva, maguknak, magukért élnek a kis városban és a Képes Családi Lapok régi évfolyamaiból másolják a divatot. De azért nagyon kedves, derék nők voltak és én sok mulatságos percet köszönhetek nekik. Habár, mondom, majdnem műveletlen nőknek merném őket nevezni.

Szindbád meglehetősen bárgyu mosollyal hallgatta végig a szinésznő gyorsan elmondott szavait, aki olyanformán vágtatott a mondatokkal, mint mikor nagyon hosszu a szerepe és tíz órára mégis csak szeretne hazakerülni.

– Sajnálom a hölgyeket azért, mert rossz szívü teremtésnek fognak tartani, habár hogy ők doktor Corvinusszal nem látják tisztán a modern világot, azt én eleget hangsúlyoztam előttük. És nincs rossz szívem sem! Van a karban egy szegény leány, aki titkon az én régi harisnyáimat viseli, a Takács. Ismeri?

– Pálházi tehát ismét a városban van? – kérdezte elgondolkozva Szindbád.

Szalánczi kisasszony türelmetlen mozdulatot tett, mintha minden eddigi beszédét kárbaveszettnek látta volna. -77-

– Én nem tudom, honnan is tudnám… De hát mégis csak Pálházi áraszt el napok óta a drágábbnál drágább virágcsokrokkal. Mi is megy ma este? (A karmantyúból aranyszélü lorgnett került elő.) Igen, a Suhanc. Már megint trikós-szerep. Istenkém, csak a mi drága jó direktorunknak jönne már meg egyszer az esze és hagyna föl ezekkel a trikós-darabokkal. Szégyenlem magam minden áldott este trikóban mutogatni. Az embernek egyebet se hoz a posta, mint szerelmesleveleket. Az asszonyok mind meggyülölnek és azt hiresztelik, hogy tömöm magam. Pedig abban a vékony francia trikóban igazán nincs egy csöpp vatta sem. Isten önnel, Szindbád úr. Remélem, látom este a nézőtéren. Az öltözőmben nem fogadhatom. Sokat kell vetkőzni. És a virágokért ne haragudjon. Hisz maga is küldött nekem elég virágot. Istenem, milyen boldog is voltam akkor! Persze, már elfelejtette!

A kisasszony a keztyűjét félig lehúzta és a kezefejét csókra nyújtotta és a tekintete is harmatos és meleg, szinte búbánatos lett, amint Szindbádra nézett, majd besietett a hátulsó kapun.

– És ezért a nőért rajongtam, – gondolta magában -78- elkeseredve, amint tétlenül visszaereszkedett az elhagyott ládára és még egy, az eddigieknél nagyobb tulipán rajzolásába fogott. A gondolatai, mint fáradt madarak, szállongtak Pálházi és Pálházinék körül. Vajjon mi igaz abból, amit Edit kisasszony itt gyorsan elbeszélt? A csélcsap Pálházi valóban udvarolni merészelne a szinésznőnek abban a városban, ahol elhagyott feleségei laknak? Hirtelen fölvillant előtte Mariett szürke hideg szeme, mozdulatlan arca, előkelő alakja, aki bizonyára nem venné szivesen, ha volt férjéről a Szalánczi kisasszonnyal egy napon hallana! Georgina, – de Georginával már nem merészelt teljesen tisztába jönni Szindbád, habár bizonyosan ő is szégyenkezne sorsa fölött.

Ezután elvégezte a megszokott sétáját a folyóparton, miközben a samoá-függönyök olyan mozdulatlanok voltak, mintha végképpen elzárták volna a házat a külvilágtól, Szindbádtól, mindentől.

A fedett hídnál, hol búsan pislákolt a mécses a kőszent lábánál, hirtelen Mariettbe ütközött. A szürkeszemü asszony fölhevülten, csaknem kétségbeesett arccal állott meg hosszu prémes köpenyében a fülkébe húzódó kőszent előtt és önkéntelenül összefonta a kezét. -79- Harász-kendő volt a fejére vetve és a köpenyegén sem volt minden gomb begombolva.

– Mi történt? – kérdezte megdöbbenve Szindbád, midőn az alkonyi órában e rendkívüli helyen találta a nagyrabecsült dámát.

– Egy óra óta mindenfelé keresik a cselédek doktor Corvinuszt. Most végre magam indultam lakására és én sem találtam otthon.

– A kis György rosszul lett!… Georginát nem szokta semmiféle baleset érni.

– Asszonyom, engedje meg, hogy a kapuig kisérjem, már sötétedik itt a parton, magam pedig azonnal nyakamba veszem a várost, a föld alól is előteremtem doktor Corvinuszt, a csodadoktort.

– Nagyon lekötelez vele, Szindbád úr. Kérem, nem felejtjük el önnek. Már úgyis barátunknak tekintettük. Tudja, a magunkféle szegény, elhagyott nőket -80- nagyon könnyü megnyerni. Siessen az istenért. Most már magam is elérek a kapunkig.

Az asszony alakja eltünt a régi ház boltíve alatt, Szindbád néhányat fújt bundagallérjába.

– A véletlen, a vakeset az én legjobb cimborám, – dörmögte magában. – Ime a séták első gyümölcse. De hát most honnan vegyem elő azt az ördöngős csodadoktort?

Corvinus urat nem sokáig kellett keresni. Valamiképpen megtudta, hogy a Pálháziék cselédei hajszolják a városban, jött, mint a puskagolyó. Szindbádnak csak éppen annyi ideje volt, hogy a karjába kapaszkodjon és vele egyszerre suhanjon be az ódon házba, ahol szinte ijedten látszottak égni még a lámpások is a folyosón. Az öreg doktor először az ajtót nyitó nagybajuszu vén inasra kiáltott rá:

A szalon közepén ünnepélyesen, brokát-ruhában állott Walterné és ezüstszürke haja magas toronyba volt rakva fején.

– Ugy-e nem lesz semmi baj, doktor Corvinusz? – kérdezte a doktort, amíg az a szomszéd szoba ajtaját -81- fölnyitotta, ahonnan hangos, keserves gyermeksírás verődött Szindbád füléhez.

Walterné méltóságteljesen helyet mutatott Szindbádnak a szalonban, aztán kecsesen bólintgatva kihátrált.

– Megbocsásson, jó uram, a kis beteg nékem is hozzátartozóm, a drága életért nagyon aggódom. Au revoir!

Szindbád egyedül maradt a fehérkabátos, hermelines osztrák császárokkal, a nagy óra cimbalom-hangon ketyegett a fele fölött és egy pasztell-képről élénken figyelni látszott őt egy hosszúlábu, kiskalapos dáma, igen rózsaszínü arccal, ölében tarka ebecskével. A dáma egy padon foglalt helyet, háta mögött tán Versailles tornyai… Szép dáma volt. De Georgina szebb. Sokkal szebb. És mintha most valóban egy kép elevenedett volna meg, a függönyök mögül Georgina rózsaszínü háziruhájában, rózsaszínü szívalaku arcocskájával kilépett és szinte lábujjhegyen osont Szindbádhoz, kezét csókra nyújtva…

– Köszönöm, – mondta suttogva. – Már másodszor van segítségemre, Szindbád. Hálás vagyok.

– Adja még egyszer a kezét, – rebegte Szindbád. -82- – Mind a két kezét, imádott asszonyom. Boldog vagyok, hogy önnek szolgálatára lehetek. Az életemet szeretném föláldozni önért, hisz oly véghetetlenül szeretem…

– Pszt, – intett halkan Georgina. – Ez óra nem alkalmas a beszélgetésre. Megyek vissza a betegszobába.

Forrón, gyorsan megszorította a Szindbád kezét és eltünt ismét, mint egy jelenés. Könnyü női illat borongott Szindbád arca körül és ez hitette el vele, hogy nem álmodott.

A pasztell-képről a tornyocskák, az ölebecske, de maga az igen hosszúlábu dáma is bizonyos megértéssel tekintettek Szindbádra. Igen, úgy volt az akkor is, amikor a tornyocskák és a kis kalap alatt a rózsaszínü arc még a valóságban létezett. Már akkoriban is így volt a dolgok sorja.

Később Mariett jött a doktorral. Doktor Corvinusz a lázmérőjét tette vissza tokjába.

Mariett aggódó arcát mondhatatlan figyelemmel fordította a csodadoktor ráncos arcára. Mintha e vén, fogatlan szájban rejtőznének a megváltó igék. -83-

– Én majd nyomban sürgönyt küldök a fiu apjának, – mormogta Mariett. – Hátha komoly a baj. Legyen a gyermeke mellett.

– Azt hiszem, hogy Pálházi úr éppen a városban időzik. Mintha tegnap a színházban láttam volna.

– Akarja a kis beteget látni, Szindbád úr? – kérdezte később, míg a csodadoktor receptjét írta az asztalnál. – Csak innen a függöny mögül. Látja szegénykét?

A szomszéd szobában, amelynek függönyéig Szindbád lábujjhegyen ellépkedett, fehér ágyacskájában nyugtalankodva feküdt egy kis fiu. Az ernyős lámpánál az öreg asszony, míg az ágy fejénél szoborszerü merevséggel ült Georgina, liliomszárakhoz hasonlatos, félig meztelen karjai összefonva mellén, mintha megérezte volna a Szindbád tekintetét, lassan fölemelte hosszu pilláju, harmatos szemét és búsan a függönyre nézett.

Ballábát, amelyen fehér harisnya és keskeny -84- szallagokkal megkötött félcipőcske volt, lassan a szoknyája alá visszahúzta.

– Ugy-e nagyon beteg? – hallotta Szindbád füle mellett Mariett lágy, meleg hangját.

Szindbád kénytelen volt a szegény fiúcskára nézni, aki nyöszörögve fordult meg takarója alatt.

– Anyám! – kiáltott föl siránkozó, boldogtalan hangon, ahogyan csak egy megsebzett kis madár, vagy egy beteg gyermek tud kiáltani.

– Mit tudom azt én! – felelt mogorván és ellenséges pillantást vetett Szindbádra, mintha ez most az ő mesterségébe kontárkodott volna. Bizonyosan nem tetszett neki a bizalom, amelyet Szindbád az ódon házban élvezett. -85-

A Francia kastély éttermében, amely akkora volt, mint egy lovagterem, a szinészek részére hosszu asztal volt föntartva, ahol többnyire virágbokréta állott. A Francia kastély vendéglősének kedveskedése volt ez a bokréta. Az ország minden részébe eljutott híre (a szinészek révén) a galáns Bercinek, aki nagy murikat és áldomásokat szokott csapni a szinészek tiszteletére. Kedvenc szinészei évek hosszán át hitelben ettek-ittak nála és minden nap végignézte az előadást, az állóhelyről, miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az érzelmes jeleneteknél. Midőn félig üres volt a nézőtér, a kómikus Berci barátunk tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a kisebb szinésznők -86- ábrándosan forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér férfiu felé, aki többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb részeiben. Mintha intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi eseményben benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több rajongással hallgatta végig a premiéreket, neki minden darab tetszett, és csak azt sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta be. Fekete selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy megfelelően fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta, hogy kik jönnek színház után vacsorázni és az asztalokat előre elrendezte. A társulat súgója későbben úgy is elmondta neki, hogy mi történt – azután.

Berci azon az estén, midőn Pálházit a színházban meglátta, rendkívüli intézkedéseket tett a nevezetes úr fogadtatására. A háziszolgát elfuttatta a cigánybandáért és személyesen nézett körül a konyhában, bár az ételszagot nem szerette. A szinészek asztalára készített virágbokrétát az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a Pálházi úr részére föntartott asztallal. Még néhány perc múlott el és Pálházi ritkás feketeszakállu arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy -87- muszka herceg viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette Szalánczi kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen egy olyan nagy és soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék társaságának véleménye szerint, inkább volt méltó egy félvilági nőhöz, mint egy szolíd szinésznőhöz. A kiséretet Brankovicsné, a társulat anyaszinésznője alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a komoly és derék Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét. Szalánczi kisasszony, mint aki már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan nézett körül a fehér falu teremben, a tiszti-asztal fölött kevélyen túlnézett és a főjegyzőék felé sem vágott alázatos, kislányos bókocskát; csupán a térparancsnokék társaságában lévő öreg grófnő előtt sütötte le a szemét, mert az öreg hölgy aranyszélü lorgnetjén át olyan éles és nem titkolt fölháborodással meredt rá, hogy még Brankovicsné is csak a keztyűjének merte mondani, hogy: kezét csókolom.

Szalánczi kisasszony nyilvános „elbukásá“-nak hirére sokkal többen jöttek el az étterembe, mint máskor. Három esztendő alatt senki sem mondhatott rosszat a szinésznőre. A finnyás úriházak kinyitották -88- előtte kapuikat és a kisasszony most így hálálja meg a közbecsülést! Bizonyosra vette mindenki, hogy Kisfalvi direktor tudni fogja kötelességét. Ezt az arculcsapást nem viselheti el a város.

Pálházi olyan unottan és fanyar mosollyal ment végig a termen, mint aki senkit sem akar ismerni a városban. Hanyagul húzta lábát és csak a szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik köszöntötték. Körülbelül negyven esztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy lehetett nyolcvan, vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst és a szeme egy halálosan kiégett férfiu szeme volt. Csak izmos válla és minden hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még nagyon messzire van.

– A kártyás! – mondta az öreg grófnő a térparancsnokék asztalánál, de nyomban hizelgő mosoly terült el az arcán, amint Pálházi rövidre nyírott fejével bólintott feléje. „A kártyás“ senkinek sem hajtotta meg a fejét, csak neki. Az öreg grófnőnek az öccse befolyásos férfiu volt a külügyminisztériumban.

Tehát most ott ült a híres kártyás a Francia kastély éttermében és a vidéki város publikuma, amely jól ismerte őt, de akiktől mindig idegennek tudta magát -89- tartani, kimeresztett szemmel figyelte a történendőket. Hiába, bármit mondanak is Pálházira a házasságai miatt, mégis csak ő az egyetlen ember ebben az órában Magyarországon, akiről mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán és lóversenyfogadásokon. A fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegyesen nyerik el egymás gázsiját, a tisztiasztal mellett elmerengtek, a főtrafikos, Számmer bácsi, akit messzi vidéken a legjobb kalabriászjátékosnak mondanak és nem egyszer fölfüggesztik Komáromban vagy Győrött a játékot, amíg Számmer bácsi véleménye telefonon vagy telegráfikus úton megérkezik, a maga sarokasztalánál, az agglegények társaságában bizonyos megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.

– No, Számmer? – szólalt meg végre egy öreg ügyvéd, aki mint tréfacsináló volt ismeretes a városban.

Az ügybuzgó Berci és a pincérek útján csakhamar híre futamodott annak is az étterem vendégei között, hogy az esti vonattal megérkezett Bozsákné, a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit mindenhová magával visz a világon. És már a vacsorához Bozsákné gyúrta -90- a tésztát. Majd a színészek asztalánál francia pezsgősüvegek vonúltak föl.

– Pfuj, – mondták némelyek, – ezek a komédiások elfogadják a kártyás pezsgőjét. Mint a cigányok…

De nyomban elmúlott a fölháborodás, amikor Pálházi asztalától lustán fölemelkedett és a színészekhez lépkedett, hogy velük poharat koccintson.

– A legjobb színészek itt vannak Magyarországon, – mondta szuggesztiv hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna, amit mond.

Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid ideig maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:

A cigánybanda diszkréten, csöndesen húzott egy régi bécsi valcert, majd egy másikat, harmadikat, mert hiszen Pálházi ezt szerette. Szalánczi kisasszony kipirosodott orcával ült a helyén és ritka rózsáit szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna magát, -91- hisz hány nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán Brankovicsné piszkálta kedélyesen a fogát.

– Az én főztömet kóstolná meg, Pálházi, – mondta nagy elbizakodottsággal. – Olyant még az édesanyjánál sem evett.

Pálházi lovagiasan bólintott és megkérdezte Szalánczi kisasszonyt, hogy nem parancsol-e valamely mulatságos fiút meghívatni a színészek asztalától?

– Nem, – felelt hűvösen Edit, – én jól ismerem őket. Nem nagyon mulatságosak.

Tovább hallgattak tehát, mert Pálházi szófukar, csendes ember volt, aki nevetni soha sem szokott és legjobb kedvében is (a monda szerint) bezárt szobában, egyedül szokott csárdást táncolni.

Ebben a pillanatban a Francia kastély öreg portása sapkáját kezében tartva, mély meghajlással Pálházihoz lépett és olyan halkan, amint régi hotelportások tudnak beszélni, valamit súgott a kiváló férfiú fülébe. (Szindbád – aki természetesen egy sarokasztalnál ült ezen idő alatt, mert hiszen Pálházi őt is érdekelte, – nyomban észrevette, hogy a törökösen sárga arc elhalványodik.)

Pálházi egy-két pillanat múlva engedelmet kért a -92- hölgyektől és kisietett az étteremből, de Szindbád megelőzte. Szindbád az utca felé lépett ki, mert úgy gondolkozott, hogy Pálházit a fogadó portás-fülkéjében várják és a kapu vasrácsozatán át tanúja lehet mindennek. Körülbelül tudta, hogy miért hívják Pálházit, – nyilván a beteg gyermek rosszabbúl lett, – csak arra volt kiváncsi, hogy a két nő közül melyik jött Pálháziért?

Természetesen Mariett állott a portás fülkéjében, az öreg őrmester társaságában.

Pálházi fázósan húzta össze frakkját, amint Mariettet megpillantotta, néhány halk szó hangzott el a levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az arca, mint a kisérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen fővel, frakkban, amint volt, a kapunak indult.

Az öreg kapus ijedten nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú köpönyegében a bicegő őrmesterrel alig tudták nyomon követni. Aztán eltüntek a mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a látomás. -93-

Az éj csípős volt, alattomos szél süvített az olvadó folyó felől és a Francia kastély kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát visszatért az étterembe és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi kisasszonyt és kisérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind pirosabb lett, hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.

Reménykedve, majd kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak lassú mozgását a terem oldalfalán és nem igen volt az étteremben senki, aki ugyancsak nem az óramutatót találta most a legérdekesebb látnivalónak.

Még a térparancsnok is megfordult helyén és szigorúan, tetőtől-talpig végigmérte a magára hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az órára. Az öreg grófnő le nem vette átható szemüvegét Editről, míg Brankovicsné a kézmosóba öntötte a pezsgős-pohár tartalmát.

– Jobb ennél a vinkó, – mondta mély meggyőződéssel. – Engem se hívjál többet vacsorázni.

A főtrafikos az agglegények társaságában szinte az egész terem fülehallatára mondott el egy kalabriászesetet, amely Nyitrán történt és a cigányok olyan csendesen -94- húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők lettek volna azok, akik valaha muzsikáltak.

– Pszt, Berci! – hangzott innen is, onnan is, pedig máskor meglehetősen foghegyről beszélnek az idevaló urak a fogadóssal. – De a mindenttudó Berci sem tudott fölvilágosítást adni, csupán annyit hozott föl védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr bundája, kalapja.

A színészek az üres palack mellől elkomorodva meresztették a szemüket Szalánczi kisasszonyra, aki végképpen megszégyenülve már csaknem arra gondolt, hogy a pezsgőzést folytatja a saját számlájára.

Végre a térparancsnok kirúgta maga alól a széket, hogy az fölborult és ez mintegy jeladás volt arra nézve, hogy a kellemetlenül végződött mulatságból hazafelé kászolódjanak az emberek. Csak az öreg grófnő állt meg öltözködés közben, hogy egy-egy gyilkos, megvető pillantást vessen Szalánczi kisasszonyra, mintha ő volna az okozója az egész zavarnak. A Pálházi anyja mégis csak csillagkeresztes dáma volt és ő maga is szolgált az udvarnál. És az a senki lánya? Az a csúf, vén komédiás-leány? Bizony megérdemelné, hogy kisöprűzzék a városból. -95-

Szindbád egyik szivart a másik után szívta, a terem csendesen kiürült, a cigányok visszaszöktek a kávéházba, csupán a szundikáló nagybőgős maradt ott őrnek, mikor Brankovicsné keményen csengetett a vizespalack oldalán.

– Kellner, fizetek! – kiáltotta, hogy mások is meghallják és méltatlankodva csóválta a fejét, amikor Berci szabadkozva hajtogatta előtte kopasz fejét.

Szalánczi kisasszony elmenőben síró, vörös szemét szinte kétségbeesetten fordította Szindbád felé. Szindbád már némi hajlandóságot is érzett lovagias szívében és csaknem hazakísérte a hölgyeket, amikor az utolsó percben a súgó ajánlkozott.

Így tehát Szindbád végigszívhatta szivarját, későbben pedig megtehette szokásos kémszemléjét az ódon ház körül, amelynek kapuja fölött három sas volt kőbe vésve.

A függönyök mögül lágy, szinte álombeli világosság szűrődött kifelé és csendes volt minden, mintha mindenki meghalt volna a házban. A szél élesen süvöltözött és a folyó olyan fekete volt, hogy Szindbádnak önkéntelenül szegény, elhagyott árva-gyermekek jutottak eszébe, akik csöndesen sírnak apjuk után a sötét -96- szobában. A titokzatos folyón valahol egy vízbefulladt kisfiú holtteste úszik és valahol messze, messze, kétségbeesetten sír egy szegény anya… Valóságos megváltás volt Szindbádra, midőn lépéseket hallott kopogni a kövezeten, amely lépések most visszhangoztak, mintha egyszerre titkos alagútak támadtak volna a város alatt.

Bozontos bunda-gallérból a doktor Corvinusz bársony-sapkája meredt elő. Szindbád élénken a csodadoktor vállára csapott.

– Mi az? Útonálló az úr? Már régen szerettem volna öntől megkérdezni, hogy mért leselkedik folyton nyomomban? Mi köze hozzám, mi köze a beteghez? Hejh?

A csodadoktor azután szó nélkül tovább rohant. Szindbád hazafelé menet mindenféle regényes históriákra gondolt. Összeaszott vén vadalmákra, akik a Pálházi-hölgyekbe szerelmesek. -97-

Nagyon nehéz meghatározni, hogy mennyi idő múlik el a regényben egyik fejezettől a másikig. Olvastam már olyan regényt is, ahol a nagyanyák még a várkertben bujósdit játszanak egy helyen, míg a másik oldalon már a templomba falazzák be koporsójukat. Scott Walter tudná csak megmondani, hogy mi történt közben. De ne ijedjünk meg, Szindbád még mindig a régi rajongó szerelmes, midőn egy napon aranyporzóval behintett, zöldpecsétes levelet hozott számára az őrmester a Francia kastélyba. A levélpapir sarkában finom, alig látható aranyos nyomással egy név: Georgina. És a betűk, amelyek egymásután tipegő kis kacsákhoz voltak hasonlatosak, Szindbád urat fölszólítják azon régi házban való megjelenésre. -98-

Georgina a régi szépség, csak búskomoly szemében látszik valamely elmúlott, könnyű sírásnak a nyoma, mint erdőszélen a tovairamodott nyári zápor hagyja jóillatú lábnyomát. A szája azonban vidoran mosolyog, amint Szindbáddal szemben helyet foglal és könnyedén így kezdi:

– Egy régi francia könyvben olvastam egyszer, hogy a reménytelen szerelmestől fogadnak el a nők legtöbb szolgálatot.

– Én is olvastam. Miben lehetek szerencsés szolgálatára lenni, mindenekfölött való úrnőm?

Georgina egy másodpercig elhallgatott. Szindbád fürkészve nézte, vajjon előre betanúlta volna szerepét? Nem, a kis úrhölgy sokkal közvetlenebb teremtés volt, vagy talán Szindbádnak gyengült meg a látása?

Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt leginkább akkor szerette a nőket, ha nem voltak okosak.

Georgina kerekre nyitotta a szemét, mintha megijedt volna Szindbád szavaitól. Szívalakú arcocskáján fájdalom, öröm, meglepetés jelentkezett és egy kis -99- hajfürt a kerek fülecske mellett olyanformán helyezkedett el, mint egy fűben figyelő gyikocska.

– Pedig igen egyszerű dolog. Volt egy barátom, akit a tót grófnak hívtak… Pardon, ne vegye kérkedésnek, de gróf volt és barátom volt. A tót gróf felesége egy napon azt vette észre, hogy az ura igen sokat forgolódik a falusi tót asszonykák körül, akik többnyire bocskort viselnek lábukon. Szép, fehér, pirosszijjas bocskort. A grófné okos asszony létére a párisi cipőt nyomban fölcserélte bocskorral, ebben járt otthon állandóan és boldogan élt az urával. Pálházi a színésznők után kezd futkosni, tehát…

– Akkor Mariett megelőzött volna szándékomban, mert hisz én… Én már nem igen fogok bocskorban járhatni valakinek a kedvéért. Más oka van elhatározásomnak. A kenyérkereset.

– Mert hisz én tulajdonképpen nem tudok semmit, Szindbád. Abban az időben, amikor én még leány -100- voltam, nem volt szokásban tanítónői oklevelet szerezni, a doktor-kisasszonyok sem jártak az egyetemre. Maga körülbelül tudja, hogy miféle képzettsége van egy magamfajta nőnek. Tudunk egy kicsit zongorázni, festegetni virágokat és erdőket, megértjük, ha franciául szólnak hozzánk. Szilvu plé, – merszi. Higyje el, hogy éppen elég ennyit tudni franciául.

Szindbád csendesen mosolygott a vidáman előadott szavakon. Valóban gyermek volt ez a kis, kedves, jó, ártatlan gyermek. Az ódon házban soha sem látta az életet.

– Lám, a fődolgot szinte elfelejtettem… Szindbád úr, mi tönkrementünk.

Vidor, szinte titokzatosan jókedvű mosollyal nézett Szindbád szemébe, hogy Szindbád maga is derülten fölkiáltott.

A finom nőcske gyöngéden előrehajolt, mintha nagyon meg kellene magyarázni a dolgot, hogy Szindbád kemény feje megnyiljon.

– A tőzsdén játszottunk és doktor Corvinusz közvetítette az üzleteket. -101-

– Ne bántsa. A kis fiamat mégis csak meggyógyította. Gyurka most olyan egészséges, mint a makk. Annyit eszik, mint egy arató. Reggeltől estig a tornaszereivel foglalkozik, holott azelőtt csak a képeskönyvet szerette. A doktor csodát mívelt a fiúval.

– Mindent. Rövidesen a ház sem lesz a miénk. Váltók vannak. Mind a hárman aláírtuk, amint a készpénz elment, szegény mama, azóta azt hiszi, hogy a foga fáj, pedig…

– Nincs is foga! – szólt közbe Szindbád. – Tehát a mamán kezdte a doktor?

– Igen, már régóta játszottak, amikor rájöttünk. A mama álmában kibeszélte a dolgot. „Alpinen! Alpinen!“ – kiáltozta mindig. Azok valami papirosok. -102-

– Mariett nem okos. Csak nagyon jó, nagyon nemes és a legdrágább szív, de a pénzhez annyit ért, mint a mama.

– A gazember! – szólta el magát Szindbád. – Nekem sohasem tetszett az az ember.

– Ne bántsa szegényt. Bánatában elbujdosott a városból. Hál’ istennek Gyurka most egészséges.

Szindbád, bár eleinte a maga fölindultsága foglalta el, későbben mégis csak észrevette a Georgina jókedvü nyugalmát és ebben megnyugodott ő is. Tudják ezek a nők, hogy nem érheti őket semmi baleset.

– Persze, Pálházi úr nem tudja még a dolgot? – kérdezte csendes célozgatással.

– Remélhetőleg nem is fogja megtudni, mert azt csendesen elhatároztuk, hogy eltitkoljuk előtte.

Georgina ekkor valami furcsa pillantást vetett Szindbádra, amely tekintetből Szindbád csalódást, néma kicsinylést és nemes gőgöt olvasott ki. Mintha csak azt mondta volna ez a tekintet, hogy meddő fáradságot végez Szindbád, midőn egy másik férfiú nyakába -103- akarja keríteni a bajokat, hisz tulajdonképpen itt magára, Szindbádra sincs valami nagy szükség. Ebből a furcsa pillantásból értette meg végtére Szindbád, hogy Georgina nem a gyermeteg, butácska nő, amilyennek néha látszik.

Az asszony az ablakra nézett, ahol a téli délután utolsó napsugarai játszottak a mályvaszínű függönyökkel és a függönyöknek mondta:

– Mi olyan nők vagyunk, akik, amit megfogadunk, azt megtartjuk… Pálházi különben már valahol a tengeren mulattatja a yorki herceg ő fenségét, aki mint szenvedélyes ecarté-játékos, néhány pártira meginvitálta Indiába való utazásához.

Szindbád makacsul összeráncolta a homlokát. Bántotta az asszony hűvöskés gőgje.

– Ismétlem, – mondá jéghidegen Georgina, – mi nem szándékozunk bajunkkal sem Pálházit, sem mást terhelni. Midőn a fia volt beteg: kivételt tettünk vele. A fiút szereti; információink szerint egyedül a fiút szereti. Nem tudom, helyes volt-e Mariett részéről, hogy a lázas fiúcska ágyához meghívta az apát? Végeredményében -104- helyes volt, mert nyugodtan utazott el a yorki herceg ő fenségével, miután meggyőződött arról, hogy Gyurka nálunk a legjobb helyen van.

– Ezt ismét Mariett vállalta magára. Amit Mariett magára vállal, azt teljesíteni szokta. Ő talán nálamnál is jobban szereti Gyurkát. Mama velem marad. Engedje meg, hogy rövid idő alatt annyi bajt okoztunk önnek, Szindbád úr, midőn ön csak éppen átutazóban volt a városon. Gondjai voltak miattunk, talán idejét is megraboltuk… Miért? Ön már sok asszonyi szeszélyt látott és bölcs férfiú módjára megbocsátott. Reméljük, hogy nekünk is megbocsát.

– Elkényeztetett, nagyon kényes úridámák voltunk, akik gőgösségükben azt hitték, hogy nekünk kötelesség a férfiak részéről szolgálni, hódolni. Az élet most megtréfált. A magunk építette várkastély összeomlott, mint a legtöbb légvár összeomlik. Közönséges, mindennapi nők lettünk, akikkel sűrűn találkozni az életben. Az érdekességhez bizonyos tekintetben mégis csak szükség van a jó cipőre, bármit állítanak a költők.

Szindbád komolyan hallgatta végig a drága nőt, -105- hisz bármennyire titkolta is Georgina, hangjából némi bánatos érzelmesség zengett, mintha máris csalódott volna Szindbádban, holott még csak a kezét engedte megcsókolni.

Némely férfit mindennél inkább érdekel a nők nemes, eltitkolt fájdalma, búskomoly bánkódása, amellyel az élet eseményei meglepik őket. A könnyeket, viharzó sírásokat némelyik férfiú kevésbbé szereti, mint a téli alkonyatot, midőn a tűz olyan csendesen szundít el a fehér kályha mélyében, mint egy éjszakai pihenőre térő madár fáradt szállongása, – vagy mint az őszi köd, amely az erdőszél felé lopózkodik. Szindbád mindig szeretett estefelé utazni és az utazókocsi ablakából elborongva nézte a hegytetőn a várat, amint ablakai kivilágosodtak… Megfogta az asszony kezét.

– Ennél a kéznél ma sem drágább nékem semmi, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Én nem változtam, sőt bizonyos melegség szállja meg a szívemet, hogy mint az élettel küzdő férfiú közelebb látom magamat az ábrándok és álmok asszonyához. Az élet a legjobb vegyész. A legkülönbözőbb elemeket is egymásba olvasztja. Talán még bennünket is közel hoz egymáshoz, hisz az álomvilágból ime ön előlépett, nem elzárt -106- kastélyban fog többé élni, hanem az élet kellős közepében. Tehát színésznő akar lenni?

Az asszony nem vonta vissza kezét, de nem is viszonozta Szindbád gyöngéd szorítását.

– A maga egyénisége nem is lehet másforma. Tudja, hogy iskolát kell végeznie?

– Végeztem. Kisfalvi direktor úr volt a tanárom. Csupán próbaidőre van szükségem.

– És az a huncut ezt nekem sohasem mondta! Pedig mennyit beszélgettem vele magáról!

– Kisfalvi komoly férfiú. Azok a férfiak, akik Shakespearet szeretik, megbízható emberek. Nála szeretnék föllépni… Néhány teli házat biztosítana e szenzáció.

– És nem fél, hogy Pálházi a szuezi csatornánál visszafordul? Ott utoléri a posta, vagy távíró.

– Pálházi akkor éppen nem fordul vissza. Szerződésünk van arra, hogy én nem leszek színésznő. Ezért kaptam tekintélyes tartásdíjamat.

– Mindig. Fiatal leány koromtól kezdve, midőn -107- a hercegi palotában először játszottam egy műkedvelői előadáson. Moliért játszottuk.

– Nekem Kisfalvi ezt sohasem mondta, – csodálkozott Szindbád. – Hisz akkor könnyebben megértettem volna önt. Művészvér van az ereiben.

– Az anyám is színésznő volt fiatal korában, de egy darabig nem dicsekedtünk ezzel. Habár az udvari színházban játszott és Metternich hercegnő volt a pártfogója.

– Nagyszerű. Hisz maguk egész kedvemre való emberek kezdenek lenni! Irtózom a mágnásoktól. Félek a gőgjüktől, világnézeteiktől, nevetséges önérzetüktől.

– Bennünket mágnásoknak nézett? Ebből láthatja, hogy jól komédiázunk. Köztünk csupán Mariett a komoly nő. Ő csakugyan hiszi azt, amit mond. Csak arisztokratikusan tud gondolkozni, cselekedni. Gyűlöli a mindennapiságot. Most majd előveszi tanítónői diplomáját és valahol állást keres. Olyan álruhás hercegasszony még nem ült a katedrán, amilyen Mariett lesz. Bizonyos, hogy versaillesi mintára nyírja meg az iskola udvarán álló akácfát és az iskolaszolgát rábeszéli, -108- hogy borotválja le bajuszát és húzzon térdnadrágot. De éppen jön.

Mariett szokása szerint szürke szemével fürkészve nézett végig Szindbádon, mintha állandóan gyanakodott volna, hogy a könnyen szürkülő, de fiatalos arcú férfiú rosszban töri a fejét. Majd kérdő pillantást vetett Georginára.

– Igen, arról beszélgettünk, – felelte Georgina és kicsinyt lehúnyta a szemét.

Mariett most Szindbádhoz fordult és némán ránézett. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy: mit szól ehhez az őrültséghez?

Mariett vállat vont és szótlanul indult a függönyök felé, amelyek a szomszéd szobát elválasztották.

– Maradj, Mariett. Te mindig azt mondod, hogy nem tudok semmit. Hallgassa meg Szindbád úr is.

Három-négy lépést tett a szobában, aztán színpadi állásba helyezkedett. -109-

– Brilliáns. Én láttam Duset, Sarah-t, Márkust. Becsületemre, egyik se tudta jobban.

– Igen, itt a Miasszonyunk-utcában, a szalonunkban, – szólt közbe hidegen Mariett. – A színpad ide messzire van.

Georgina kipirult arccal ült vissza helyére. Harmatos szép szemét Szindbádra függesztette és szinte könyörgő volt a hangja, amint kérdezte:

– Kisfalvi is mindig azt mondta, hogy nagy színpadi talentum rejtőzik bennem. Nos, ha talentum, itt van az ideje, hogy aprópénzre fölváltsuk. Eddig az előkelő, megközelíthetetlen úri dáma volt a szerepem, most majd a rendező osztja ki. Shakespearet majdnem -110- végig tudom, mert hisz Kisfalvitól nem tanúlhattam csak egyebet! De tudok néhány Ibsen-szerepet is. Nórát! Ismeri?

– Ismerem, – felelt Szindbád és az asszonyt a két kezénél fogva gyöngéden magához húzta.

– Az újabbak közül Monna Vannát, – mondta halkan, álmadozva Georgina és a homlokát csöndesen odanyujtotta Szindbádnak.

Az erdővágáson fut át oly pattogva, jószagúan a nyári permeteg, mint Szindbád szívében csilingeltek e szavak: Enyém vagy, drágám, Georginám, és enyém leszel!

Az asszony csak jó darab idő múlva emelte föl tekintetét, amelyben búskomoly álmadozás fátyola ringott, mint reggeli pára a hegyoldali utcácska fölött.

– Aztán, mondok valamit, Szindbád… Udvaroljon egy kissé Mariettnak. Ő nem szereti a színészetet. Különösen azóta, mióta Pálházit az az ostoba Szalánczi Edit kompromittálta a Francia kastélyban. Néhány napig azon gondolkozott Mariett, hogy leveszi a kontyát Editnek ott, ahol megtalálja. Később csak egy gúnyoros levelet írt, amelyet az utolsó pillanatban -111- sikerült elsikkasztanom. Mégis csak furcsa, szinte kómikus dolog lett volna, hogy Mariett levelez egy színésznővel. És most menjen, Szindbád, beszélje meg Kisfalvi igazgatóval az én ügyemet. Én mindent magára bízok.

– Jó kézben lesz a dolga, – felelt Szindbád és a búcsúra nyujtott kezeket reménykedve fogadta. De az asszony felső testével oly érthető formában hajolt hátra, hogy Szindbád nem tehetett egyebet, mint sóhajtva vette a kalapját. -112-

Némely emberek szeretik azokat a házakat, amelyben valamikor gyerekeskedtek, vagy hosszabb ideig laktak és meghatottan mennek el régi fogadók előtt, ahol valamikor ezzel vagy amazzal huzamosabb ideig asztalnál ültek, bolond és szomoru dolgokról beszélgettek; a csapost Maxinak hívták és Anton, a roggyant járásu öreg pincér olyan áhítattal tette eléd a pörköltet, mintha az egyetlen pörkölt ez lett volna a világon, amelyet megenni érdemes; a sör mindig friss volt és akkoriban még madame Augusztine – a divatárusnő a fogadóval szemben lévő boltocskában – fürtös fejét egyenesen tartotta gömbölyü vállai fölött, mintha éppen most csalódott volna első szerelmében és elhatározta, hogy végképpen szakít a férfinemmel. -113- Szindbádunk, e regény alázatos szolgája természetesen a régi kis sörházból meglehetős meleg érdeklődéssel figyelte a divatárúsnő friss blúzait és szoknyáját, valamint fürtös fejét s így egy csöppet sem lehet azon csodálkozni, hogy a színházak hátulsó kapuit is nagyon szerette, ahol ócska láda volt a bejárat mellett, amin üldögélni, pipázgatni lehetett, mialatt odafentről a zenekar játéka csengve-bongva adta tudomásul a legkülönbözőbb melódiákat. A nagyhercegek is itt voltak találhatók fehér parókáikban a fölvonásközökben, midőn a színházi szolga vágtatva hozta a sört a folyóparti korcsmából és maga Kisfalvi direktor úr ült a ládán, midőn az életunt rendezővel nem kevésbbé életunt modorban a jövő heti műsort megbeszélte. A sokszor nyitva felejtett ajtón a női öltöző zűrzavaros lármája idáig hallatszott, elrejtett lámpák égtek odabenn és a kulisszák, meg hátulsó függönyök barna vásznán a raktáros gyermekfejnagyságu számjegyei látszottak. Harisnyakötőket, pudert, festéket kerestek a női öltözőben, majd két nő éles hangon támadt egymásnak, – ki tudná miért, – amikor Kisfalvi (bármennyire komoly ember volt,) a szenesládán megmozdult és mély, rezdülő hangon beszólt a színpadra: -114-

– Pálházi, amilyen tehetséges ember, éppen olyan bolond. Mindig azt hitte, hogy majd hosszúszáru lakkcsizmát meg fehér nadrágot kell neki is fölhúznia, ha a felesége színésznő lesz. Sehogyan sem tudta megérteni, hogy lehetnek nők, akik a színpadi pályát azért választják, mert arra van tehetségük. Pálházi szerint a nők azért lépnek színpadra, mert a lámpák, a világítás, a zenekar, kosztüm a legjobb kerítő. Színpadról könnyebb meghódítani a férfiakat, mint a szalónban és a színésznők csupán hódítani akarnak. A házmester-leányokból uridámák lesznek és az iparos-gyerekek frakkot öltenek. Mert vannak bolond férfiak, akik csupán este, a színházban melegednek föl a nők iránt, midőn táncolni látják őket és mezitelen karjukat, vállukat közprédává teszik. Igy gondolkozott a bolond Pálházi, mert a sorsa mindig olyan színpadi nőkkel hozta össze, akik akkor sem maradtak volna meg az erény útján, ha a hercegnő szalónjában üldögélnek esténkint. Tehát a szépséges, tehetséges Georgina ezért hagyta abba színpadi tanulmányait, pedig eleget sírt, búslakodott emiatt. Az öreg asszonyság keményen rátámadt Pálházira -115- a színpadról táplált véleménye miatt, heves jelenet volt az, uram, sokkal hevesebb, mint amilyent a színpadon szoktunk játszani. Mondják, hogy az öreg asszonyság a mágnás-asszonyok, így többek között az öreg Pálháziné erkölcseiben merészelt kételkedni, mire Pálházi széket emelt és még aznap este elhagyta a házat, ahová többé nem volt visszatérése a dacos és büszke férfiúnak. Némelyek szerint kiutasították volna a nők Pálházit, ama kritikus estén, habár Mariettről ez nem igen hihető… Ügyelő, nem hallja, hogy tapsolnak? A függönyt!

Szindbád a tapsból ugyan mitsem hallott, hisz ebben a színházban nem szoktak tapsolni, a dermedt közönség méltóságával ez nem fér össze, de élénken figyelt…

Valóban, Cseresznye, a régimódi kómikus izgatottan jött ki a hátulsó ajtón, mint operette-generális és a tapsot azzal érte el, hogy mozgatható bajuszt és szakállt ragasztott ezen az estén.

– Sört, rabszolga! – kiáltotta a színházi inasnak és félszemmel dacos, gúnyos pillantást vetett a direktor felé, akinek nézetei szerint a mozgatható bajusz nem volt méltó egy színészhez. -116-

– Csak őtet egyszer kifütyülnék, ahogyan megérdemli, – felelt haragos hangon a kómikus. – Tudom, nem ölné továbbra is színészeiben a lelket. Akontót kellene adnia minden színészének, midőn ebben a sírboltban a csontkezek egyszer egy évben tapsra verődnek!

– A tapsból még nem élek meg. Valami falusi tanító-gyűlés volt a városban. Azok jöttek el, szegények, a színházba.

A generális átkozódva állott félre és még sokáig hallatszott dörmögése.

– Mariett? – folytatta Szindbád. – Furcsa nő, nem tudtam vele tisztába jönni. Még csak annyit sem tudok róla, hogy okos vagy ostoba?

– Minden asszony ostoba! – felelt Kisfalvi direktor úr tragikus mozdulattal. – Csak azt ne higyje, hogy Fátyol valami lángész! Fátyolnak sikerül elhitetni -117- az emberekkel, hogy több esze van, mint amennyi nőknek szokott lenni! Ördögöt. Az én kedves feleségem éppen olyan okos nő, mint itt valamennyi. Tegnap például azzal fenyegetett, hogy egyszerűen megmérgezi magát, ha az ő szerepét, Juliát, Pálháziné játsza. Mondtam neki, hogy hiába mérgezi meg magát. Biztos teli házat jelent a Pálháziné föllépése. Teli házunk nem volt a forradalom óta.

– Tudja, Szindbád, én színházi ember vagyok; vén róka vagyok a színpadon, fiatal koromban Nagy Imrével, Szigeti Józseffel is játszottam együtt; a nagy Laborfalvi gyerekkoromban megnézte a szemem és azt mondta, hogy igazi színész-szemem van. Hisz maga tudja, hogy csak azért nem megyek a Nemzetihez, mert a magam ura szeretek lenni. De ha egyszer itt tönkretesznek majd ezek a tehetségtelen gazemberek, ezek a botozni való sehonnai színészek, hát viszem a sátorfámat, aztán elmegyek a Nemzetihez. Játszani fogok kedvemre való szerepeket és a jó, finom gázsit elsején fölveszem az állam pénzéből. Nincs jobb az állami pénznél!

– Bizony nincs, – mondta Szindbád és bizonyos -118- elmerengéssel nézett a női öltöző felé, ahol félig öltözött nők voltak láthatók a kicsapodó ajtó mögött a lámpafényben. Finom kis nadrágok és jó vállfűzők, amit föl sem lehetett volna tételezni a helybeli színház többnyire rosszúl ruházkodó hölgyeiről.

– Rómeót természetesen én fogom játszani, – mondta most nagy önbizalommal az öreg Kisfalvi. – Tudom, hogy nem az én koromhoz illő e szerep, de én még azoknak a híres régi színészeknek a gárdájához tartozom, akik sohasem vénülnek meg a színpadnak. Mi tudjuk, hogy festékkel, ügyességgel és tudással mit lehet elérni. Megjátszani egy szerepet! Tudják ezt ma a színészetnél? Ugy-e nem? Együtt, Pálházinéval biztosan nagy sikerünk lesz, mert az asszony elég jó lesz Júliának. Elég fiatal hozzá, ami az én öreg Fátyolomról bizony már el nem mondható.

A direktor kiverte kis rövid pipáját és leereszkedett a ládáról, amelyen elkeseredve üldögélt. A pipát a zsebébe dugta és megköszörülte a torkát.

– Hát tudja, ami azt a Mariettet, a másik Pálházinét illeti, arról mégis csak azt hiszem, hogy a legostobább nő a föld kerekségén. Úgy tudom, hogy önként mondott le Pálháziról, midőn észrevette, hogy az -119- az úr Georginába szerelmes. Békésen elváltak és Mariett állítólag sohasem sírt emiatt. De hát, uramfia az én szegény öregemnek hányszor kellett volna már elválnia tőlem, midőn észrevette, hogy másba vagyok szerelmes?

– Muszáj, Szindbád úr. A feleségem nem engedi, hogy más legyek. A városi tanács, a színügyi bizottság, a polgármester, a térparancsnok és a legutolsó zsöllyebérlő is ügyel arra, hogy a helybeli direktor tündököljön a polgári erényektől. Engem nem is lát senki a korcsmában! – De ha lehetne, minden este a korcsmában ülnék!

– A legjobb korcsmában lenni, – felelt mély meggyőződéssel az öreg direktor. – Korcsma, kávéház, orfeum, varieté, – ez való egy nobilis férfihoz. A színház már sokkal kevésbbé, habár Pesten szeretek színházba menni. Mégis csak más publikum van, mint itt. Még a női öltözőkbe is benézegetek Pesten. De itt? -120- Ezeket nézzem? Isten-uccse, elmegy az embernek a kedve a nőktől, amikor az én színésznőimet látja! Egyik vénebb a másiknál… Majd megmutatnám én, Szindbád úr, ha szép színésznőim volnának! Virágvasárnapra szerződtettem is néhányat. Csakhogy ebben a városban rossz a víz, rossz a levegő. Mind megvénül, amint hozzám kerül.

Az öreg színházi igazgató komoly fejcsóválással lépett be a hátulsó kapun, mert az előadás vége felé közeledett és mert alaposan meg akarta tudakolni a fölhangzott taps okát.

Szindbád vidáman nézett sárga, gavalléros kabátja után, amilyent Pesten már a jobb fiákkeresek sem hordanak és a borotvált, nagy arc most profilban látszott a kulisszák lámpás fényében, amely arc hasonlított a régi római pénzeken látható arcokhoz. Antik bánat rejtőzött a mély szürke szemekben, vén komédiás fájdalma a régi tapsok után.

Szalánczi kisasszony lepke-fürgeséggel sietett el Szindbád mellett, mintha nagyon sietős dolga volna. De aztán megállott és a prémgallért összevonta mellén.

– Csak azt akartam mondani, Szindbád úr, hogy nem ismer még mindig… Tudja miért nem lettem -121- öngyilkos a múltkor? Megmondom önnek. A boncolóasztaltól féltem és a bonctani szolgáktól. Egy tiszta nő még halála után is megrendül attól a gondolattól, hogy a halottas-ház őrei mezítelenül látják és a temetkezési vállalat tisztjei veszik karjaikba. Ezt akartam mondani. Ezért nem választottam a halált! És most isten önnel!

Mielőtt Szindbád felelhetett volna, már ismét kibontotta a gallér alatt rejtegetett szárnyakat, hogy tova repüljön a régi városka zeg-zúgos utcáin, megrendülve egy kiáltástól, vagy a kerítés mögött ugató kutyától, hogy végre elérje kis lakását a város végén, hol magányos vacsorája mellé bizonyára csupán bánatos gondolatokkal telepedik le.

Szindbád egy darabig utána nézett… „Kis boldogtalan!“ – gondolta magában és maga sem tudta miért, nagyon megsajnálta Edit kisasszonyt, aki a láthatatlan rablólovagok elől menekül tova a sötét utcákon.

Miután a színházban Juliából a próbákat megkezdte Georgina, Szindbád, mint világban járatos ember, a helybeli kritikus urak „megdolgozásához“ hozzáfogott. Három ilyen veszedelmes férfiú létezett a városban, -122- akik a színházi szolga véleménye szerint igen alkalmatosak volnának ágyútölteléknek és akik egyszer „kihúzhatják a lutrit“, ha a színházi szolgával szembe kerülnek.

A három életveszélyes férfiú föltalálásában segítségére volt Szindbádnak a már többször említett Stánczy Pista, aki városi írnok létére minden korcsmát ismert közel és távol. Igaz, hogy Stánczy Pista csak napközben írnokoskodott a városnál és az összejövetelekre alkalmatos helyeken mint népdal-költő működött, de a rendőrök már ismerték és éjjel szalutáltak neki a piacon.

Korán elhízott, bánatos tekintetü férfiú volt Stánczy, aki a népszerűségét élvezte ugyan egyes korcsmákban, de voltak ellenpárti korcsmák is, ahol Pistát mint garázdálkodó duhajt nem szívesen látták megtelepedni. És Stánczy, amint egy kis bort ivott, nyomban az ellenség hadiszállására kivánkozott, mintha most jött volna el az alkalom, hogy kiválóságáról, pompás hangjáról, levente voltáról tanúságot tegyen és egy csapásra bevegye az ellentábort. Minden jószándéka hajótörést szenvedett azonban egy szirtfokon, az érzékenységén. Míg a Hófjágerben Tercsi kisasszony -123- sohasem mulasztotta el megdicsérni a Hiradóban megjelent verseit, addig a Régi trombitásnál, Bekker, a nagyerejü csapos (aki vándorcirkuszokban többször küzdött a pályadíjért), ingujját gyűrögette fölfelé, midőn Pista a legbékésebb indulattal, csupán saját szerzeményeit dalolva, a helyiségbe belépett. Arról sem tehetett szegény Stánczy, hogy az ellenséges helyeken mindig belebotlott valakibe, aki (valószínűleg fölbérelve) nem tisztelte őt eléggé és dalait sem méltányolta. Pista régi szokásához híven a kalapot a tiszteletlen fejébe verte és hadiállapotba helyezkedett. Ilyen csekélységek miatt sok baja volt szegény Stánczynak másnap, sőt harmadnap is, midőn a polgármesteri hajdu az irodába idézte és talán sohasem csóválta a fejét annyit az öreg polgárnagy, mint ilyen esetekben. Stánczy jámborul megfogadta, hogy többé sohasem megy el a Régi trombitásba. De jött szombat este, midőn a dalárda gyűlését tartotta a Hófjágerben és Pista egyszerre eltünt a barátságos helyről, hogy most végre kibéküljön a Régi trombitással.

– Ismerek én minden hírlapírót, csupa jóbarátaim, – mondta Stánczy Pista, midőn Szindbád az ügyet előadta, – hisz munkatársa vagyok minden helybeli -124- közlönynek. Csupán Sichermannak nem írok. Az öreg negyven fillért akar fizetni egy versért. Nem, inkább ne fizessen semmit! Vagy fizessen egy kispörköltet, két pohár sört a Három hollónál. De negyven fillérért nem ír verset Stánczy Pista.

Szindbád ezt tőle telhetőleg helyeselte, de mégis aggódott, hogy a fösvény Sichermann tán kritikájában nem lesz barátságos.

– Nem számít az öreg. Csak hetenkint jelenik meg a lapja és különben is cselédszerző-intézete van. A Híradó emberei a Két nyúlhoz járnak, odamenjünk, – indítványozta Stánczy Pista és erre megindultak.

– Nagyra becsülöm a sajtó munkásait, – mondta útközben Szindbád, mintegy gyakorlatból. – Világító fáklyák ebben a sötét országban.

– A Híradó csupán vasárnap közöl verset, de darabjáért egy pengőt fizet Szomolenszky, – dörmögte Stánczy. – És a pengőt néha nehéz kihúzni. De ő a legtekintélyesebb lap.

A Két nyúlban már víg társaság volt a „hírlapírói asztalnál“. Borotvált és borotválatlan arcu fiatal és öregebb férfiak, az asztalfőn Cseresznye, a színházi kómikus, aki miután ma nem játszott, már meglehetősen -125- vörös volt az italtól. A falnál vastag pápaszemek alatt a bagolyfejü kövér Szomolenszky, aki a helybeli hírlapírókat röviden „nihilisták“-nak nevezte, mert hajdan Pesten is működött a régi Fővárosi Lapoknál és különböző álnevek alatt temérdek karcolatot írt.

Majd Bögrey úr, adóhivatalnok és vezércikkíró, távolabb a nihilisták csoportjában egy ábrándos fejü, hosszúhaju fiatalember, aki világfájdalmasan meredt söröspoharába.

– Ez Lenszky, azelőtt Kozsuba, – döfte meg Pistánk Szindbádot. – A legfélelmesebb.

Az éljenzaj lecsillapodott, amely Stánczyt belépésekor fogadta, a nihilisták csakhamar helyet szorítottak az újonnan érkezetteknek.

– Barátom rajong az irodalomért, – mondta Stánczy. – Nyúl úr, az óborból hozzon néhány literrel.

A különböző nihilisták csakhamar élénk iddogáláshoz fogtak, egy darabig Stánczy vitte a szót, mint aki az est sikere körül az érdemeket szerezte, majd mások mondták el, amit legjobban tudtak, Lenszky a színészetről, egy kis, vörösszeplős fiú a rendőrséget és a tűzoltóságot szidta, a komoly Bögrey úr is előrehajolt és rászólott Szindbádra: -126-

– Rövidesen kitekerik az ellenzék nyakát! – mondta nagy szemhunyorgatással, mintha féltve őrzött titkát közölte volna.

A hangulat emelkedésével egy többszörösen összehajtogatott papirdarabkát csúsztattak Szindbád kezébe. „T. Uram! Kérek 73 krajcárt kölcsön holnapig. Híve Szomol…“

A bagolyfejü szerkesztő azonban a vérvörös képü kómikussal vitázott régi, elmúlt szinészekről, a tréfát tehát valamelyik nihilista követte el.

Szindbád, miután Lenszkyt és az összes jelenlevőket többszörösen megdícsérte, megkérte az urakat, (különösen Lenszkyt), hogy a kávéházban, az Aranygolyónál vendégei legyenek. A korcsmai számla fizetésére már előzetesen pénzt csúsztatott Stánczy Pista kezébe, azonban a derék költő teljesen megfeledkezett erről. Távozásnál Nyúl úr barátságosan megszólította Szindbádot a borok irányába, mire Szindbád gyorsan és restelkedve rendezte a rendezendőket.

Az „Aranygolyónál“ aztán sokáig együtt voltak az urak. Hogy ki mit beszélt és milyen nézőpontból látta a körülötte forgó világot? Erre kiváncsiak lehetnének azok, akik az Aranygolyónál éjfélután még nem -127- jártak, de hisz a többség már volt az Aranygolyóban! Csak éppen ennyit jegyzünk föl, hogy a kávéházban az ajtónál kucséber ült, akinél Stánczy Pista szerencsésen eljátszotta a korcsmaszámlára kapott pénzt (amelyről azt hitte, mint később mondá, hogy Szomolenszky küldi neki régi vers-honoráriumok fejében), a kasszában pedig egy igen hervadt és meglehetősen kövér hölgy ült, aki Lenszkyt bizalmas mosollyal fogadta, majd vele valamin összeveszett, de még távozás előtt kibékült…

– Holnap a Mályvába megyünk, – tervezte Stánczy Pista hazafelé menet, – ott vannak csak az igazi mágnásgyerekek. A Hírcsarnok kadétjai tanyáznak ott.

– Nem, – mondta Szindbád, – holnap kialusszuk a mai nap fáradalmait. Úgy látom, éppen elegendő, hogy Lenszky urat lefegyvereztük.

– A Hírcsarnok egy vérengző fenevad, már sok vendég-színésznőnek kiszedte a máját. Brómy úr valóságos tigris, – mondta Pista ijesztő hangon.

Szindbád vállat vont. Szótlanul ballagott a rendőri szalutálásokat számonkérő Pista mellett. Mindazonáltal magában nyugtalankodott, hogy a tigris valami -128- kellemetlenséget írhat lapjában Georgináról. A fogadó kapujánál nem állhatta meg, hogy a kissé mámoros Stánczy vállára tegye a kezét.

– Igen tisztelem a sajtót, de megmondhatod a barátaidnak azt is, hogy igen jó pisztolylövő vagyok.

Mire a szobájába ért, már végképpen megbánta elhamarkodott szavait. Egy pillanatig azon töprengett, hogy utánasiet Stánczynak, félremagyarázza szavait, majd megnyugtatta magát, hogy a derék Pista reggelig úgyis elfelejt mindent az éj eseményeiből.

Stánczy Pistának pedig az a furcsa természete volt, hogy mindent elfelejtett a világon, csupán azt nem, amit bízvást elfeledhetett volna. Szindbád néhány nap múlva már tapasztalta, hogy a városban itt is, ott is furcsán néznek rá az emberek. A boltokból utánasietnek és a városbeli nők, akik annyiszor látták, hosszasan rajta felejtik a tekintetüket, mintha egyszerre valami rendkívülit vettek volna rajta észre. És egy délután Georginát ismét kipirult szemmel találta, mintha nem régen sírt volna.

– Furcsa ember maga, – mondta csendesen, – hiszen azért érezhetne tovább is úgy, amint jónak gondolja. De az az asszony már csaknem megöl maga miatt. Az imént is szemrehányásokkal illetett, hogy a maga kedvéért lépek a színpadra és a városban az a hír van elterjedve, hogy maga a vőlegényem, vagy micsoda…

– Én azt nem mondtam senkinek, – felelte kissé kedvetlenül Szindbád. (Valóban, házasságra eddig nem igen szokott gondolni, midőn szép nők körül forgolódott.)

– No lássa, – kiáltott földerülve Georgina, – hisz én úgy sem megyek férjhez soha. Elég volt abból egyszer. Maga a barátom, a jóbarátom…

Kezét előrenyújtotta és a homlokát, fehér, fellegtelen, leányos homlokát Szindbádnak kinálta.

Szindbádot jódarabig vígasztalgatta a csóknak az ize, illata, de azért mégis csak megrázta volna Stánczy Pistát, ha megtalálja.

Stánczy Pista a következő éjszakán szinte magánkívül riasztotta föl Szindbádot a Francia kastélyban. -130-

– Bocsáss meg, – lihegett Stánczy Pista, – mindenáron beszélni akartam veled. A legnagyobb, legszenzációsabb eset történt, ami a világon előfordulhat. Az embernek megáll az esze!… Kérlek, küldd el a portást.

A portás behúzta az ajtót, Szindbád szemügyre vette Stánczyt: teljesen józan volt és amint lecsillapodott, meglehetős érthető formában, mint amennyire ez már Pistától tellett, a következőket adta elő. Stánczy úr az esti órákban, éppen a Hírcsarnok kadétjaihoz volt menendő a Mályvába, hogy, bár erre fölhatalmazása nem volt, „megdolgozza a fiúkat“, mert hiszen a szívességekre nem mindig szokás direkte megkérni az embert, lehet indirekte is, – azon ház előtt vezetett el útja, ahol doktor Corvinusz lakott, aki tőzsdei differenciák -131- miatt megszökött a városból. Ő, Stánczy azt is tudja, hogy egy Szindbádhoz nagyon közel álló nemes, drága úrhölgyet érzékenyen megkárosított az emberkerülő hírében álló vén doktor, habár följelentést ellene nem tett az a bizonyos nagyon tisztelt úrnő, akit a város legszebb, fenkölt lelkü angyalának nevez mindenki.

Benne (Pistában) fölébredt a kötelességét ismerő hivatalos ember – „mégis csak az vagyok“ – és belesett az ablakokon. Legnagyobb megdöbbenésére doktor Corvinuszt pillantotta meg saját szobájában, saját íróasztalánál, még a bársonysapka is a fején volt. „Ennek fele sem tréfa!“ gondolta Stánczy. Nyomban a rendőrségre sietett, – „ahol engem, mint hivatalos embert jól ismernek“ – és némi kis hazugságok révén két rendőrt sikerült kieszközölni. Pista tudniillik azt gondolta, hogy legjobb lesz megkötözni a doktort másnapig, hogy addig el ne illanhasson, midőn is Szindbád majd rábeszéli azon nagyrabecsült tündért, aki nemsokára magyarhon csillaga leend a színművészetben, hogy doktor Corvinusz ellen sikkasztás, rablás vagy bárminemü címen a följelentést megtegye. -132-

Főként Szindbád iránt érzett baráti vonzalma számlájára kell írni ezt az egész dolgot, mert hiszen senkinek másnak a kedvéért nem mulasztotta volna el a Mályva szokásos társas összejövetelét, midőn is Brómy úr legújabb verseit átveszi, megbírálja és a közlendők közé helyezi. „Semmiféle doktorért!“ – ismételte Pistánk.

A rendőrökkel tehát a házba behatolt, a pincétől a padlásig mindent fölkutatott, de a doktornak süket gazdasszonyán kívül senkit nem találtak.

– Azonban! – szólalt meg talpraugorva Stánczy Pista, – hagyjuk a véleményt a vers végére. Lehet, hogy az eleje gyönge, hisz a költő is az utolsó, hatékony sorokra tartogatja gyakran olympi erejét. A doktor fiókjában ezt a sürgönyt találtam, amelyet volt szerencsém észrevétlenül zsebembe csúsztatni.

Szindbád kezébe nyomta a táviratot, bár az nagyon habozott, hogy Pistát sürgönyével együtt kilódítsa a szobájából.

– Csak olvasd el, – biztatta Stánczy. – Ha valaki bűnös ebben a dologban, az én vagyok. -133-

– Neked tudnod kell, hogy ki az P. F. Én csak egy népdalköltő vagyok, de még én is kitalálom. A doktor egy kém, egy spion, akit a forradalomban nyomban fölhúztak volna a legelső fára. Az asszonyokat elárulja a tengeri úton lévő Pálházi Ferencnek.

– Ostoba fajankó vagy! – dörmögte Szindbád. – Nekem semmi közöm az egész dologhoz. És most menj, hagyj magamra.

Hogy Pista milyen csalódott, keserü szívvel hagyta el a Francia kastélyt, arról csak az analizishez értő írók tudnának írni.

Szindbád sokáig nem tudott elaludni. A sürgönyön gondolkozott. Úgy lesz a dolog, hogy Corvinusz doktor megírta Pálházinak, hogy a hölgyek a régi házban tönkrejutottak, segítsen tehát rajtuk. Ezért, végeredményében még köszönetet érdemelne a furcsa csodadoktor, ha ugyan Szindbád föl tudna melegedni irányában. De másnap nem gondolt többé doktor Corvinuszra -134- sem Szindbád, mert az utcán, a hirdető-oszlopokon, a színház első és hátulsó kapuján megjelentek a zöld színlapok. Rómeó és Julia Shakespearetől. Rómeó: Kisfalvi, Julia: xxx. A helybeli harsonákat pedig számtalanszor elolvasta Szindbád a cukrászboltban, a függöny mögé rejtőzve, ahol a hírlapírók olyan körülményesen leírták a kiváló és szenzációs föllépést, mintha az valóban országos esemény lenne. xxx. asszonyról, szépségéről, finomságáról, tehetségéről áradozva emlékeztek meg a „nihilisták“. Csupán a szigoru Lenszkynek volt ez a megjegyzése: „Elismerjük, hogy a direktornak olcsóbb és jövedelmezőbb föladat egy köztiszteletben álló, a bonton köréből való grand dame-ot színpadán fölléptetni, de némelyek mégis kíváncsiak volnának egyszer-másszor az ország elismert művésznőit, pld. Jászait, Márkust, Pilisvári Magdát (a komáromi társulatnál) a Kastélyban élvezni. Bis dat, qui cito dat. L–szky.“

És este Szindbád hosszú idő után ismét frakkba öltözött, mint egy ifjú herceg, ruháját megillatosította és nem haragudott a borbélyra, midőn az a forró vassal bajuszát könnyedén megérintette.

Igen szép volt minden. A nézőtér az utolsó helyig -135- elfoglalva, mindenfelé kiváncsi vagy kárörvendő arcok, Stánczy Pista a karzat kellős közepén verejtékező homlokkal és állandóan tapsra emelt tenyérrel, míg körülötte a Hófjágerből és a többi baráti szállásokról fölszedett ismerősök várták a jeladást. Csupán Mariett ismerős halovány arcát kereste hiába Szindbád látcsövén. És Kisfalvi úgy szavalt, hogy az embernek a könnyek hullottak szeméből, mintha valamely régi bűvös-bájos históriát olvasnánk. Szindbád Anyeginre gondolt, Zareczkyre, a moszkvai balletre. Majd Pickwick úr póstakocsiján utazott, még Kisfalvi úr a dobogón vékony lábszáraival, hosszúorru cipőjében, barettos fövegében olyanforma volt, mint egy régi angol illusztráció.

És Júlia? Fehér szűzi ruhájában gyönyörü arcával, búskomoly szemével és mélyen zengő hangjával elérte a kellő sikert? Szindbádtól kérdjük ezt, akinek a szíve néha szinte hallhatóan, máskor csaknem kialvó félben vert? Nem, Szindbád helyéről sem mozdult el az előadás alatt és halovány arcán az indulatokat fékezni erős munkája lehetett. A szemét néha lehúnyta, a színlapot sokszor olvasta, mert azt hitte, hogy alattomos, gúnyos tekintetek lesik, egy páholyban csaknem -136- világosan hallotta a nevét és Stánczy Pista dörgő brávója mindaddig hangzott a karzatról, amíg Szindbád elismerésképpen hátrafordult a kitünő férfiú felé. Bűvös este volt az, a levegő tele villamossággal, mély sírjában Shakespeare sohasem hallott tán hasonló tapsokat.

Szindbádnak engedelme volt arra nézve, hogy előadás után az ódon házban vacsoránál megjelenjen.

A függöny végre legördült és Stánczy Pista még néhány rohamot indított a Hófjágerrel és környékével a függöny ellen, aztán a páholyajtókat csapkodták.

Az előcsarnokban a vörösszeplős „nihilista“ Szindbád mellé lépett és a fülébe súgta:

Az asztalon virágbokréták állottak és talán utoljára előkerült a lefoglalt régi ezüst.

Mariett szótlanul, komolyan végezte a háziasszonyi teendőket, Georgina hallgatott, mélyen lélekzett és ajka fölött gyöngéd verejtékcsöppek jelentek meg. Hálás, bizakodó, boldog és hosszadalmas pillantást vetett néha Szindbádra, amint a jó háziorvosra néznek az -137- anyák egy nagy kimerültséget okozott esemény szerencsés elmulása után. Az öreg asszony olykor minden ok nélkül élesen fölkacagott, görcsösen, szinte sírva.

Mariett vette át a névjegyet és úgy elhalaványodott, hogy Szindbád ijedten emelkedett föl.

Georgina a névjegy után kapott. A keze megremegett, de aztán dacos, szinte kihívó hangon fölolvasta.

– Dr. Pankotai Pál ügyvéd Budapestről. Ereszd be, – intett a régi cselédnek. – A Pálházi ügyvédje. Vajjon mit akar?

Egy atléta termetü, borotvált arcu fiatalember lépett be az ebédlőbe. Elkényeztetett, bátor modoru férfiú volt, aki olyan hidegen hajtotta meg magát a hölgyek előtt, mintha egy ércszobor meghajlik. (Későbben megtudta Szindbád, hogy Pankotai igen büszke volt arra, hogy a fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szerepel.)

– Talán négyszemközt parancsolna? – mondta hűvösen Georgina felé. -138-

Pankotai kezet fogott Szindbáddal, erősen, szinte brutálisan megszorította a kezét, mialatt keményen Szindbád szemébe nézett. Szindbádnak (néha ez igen nagy dolog a férfiúnál) meglehetős izomzatu ember volt és mielőtt Pankotai visszavonhatta volna kezét, bizonyos japánoktól tanult fogást alkalmazott az ügyvéd kezén.

A Pankotai szemén megrázkódott a monokli, aztán tetőtől-talpig végignézett Szindbádon.

– Már ez a késői óra is, amelyben alkalmatlankodom, – kezdte némileg rekedtes hangon.

– Ó kérem, mi tudjuk, hogy a mi házunkba önnek törvényadta joga van bármikor belépni, – szólt közbe Mariett olyan megvetéssel, mintha egy zsandárral beszélne.

– Tessék helyet foglalni, – mosolygott az öreg asszonyság. – A karosszékbe talán.

– Pardon, úrnőim, rosszul értelmezik a törvény idevágó rendelkezéseit, – kezdte az ügyvéd, mialatt a monoklit rendes helyére igazította. – De hiszen nem -139- is ez a fontos e percben. Vonatomat, amellyel a fővárosból kellő időben elindultam, baleset érte útközben, amiről akár a lapokból is meggyőződhetnek. Valami vízáradás, vagy más eféle. A pályán soká dolgoztak és így nem érkezhettem meg azon időpontra, hogy Georgina asszonynak ma esti szereplését megakadályozhattam volna. Sajnos, a dolog már megtörtént.

– Vagyok bátor hivatkozni nagyságod válóperi aktáira, amelyekben bizonyára találtam volna elegendő nyomós kifogást a mai föllépés elhalasztására, de miután ügyfelemtől, Alexandriából vett sürgöny alapján külön megbízást kaptam, azt hiszem, mi sem gátolta volna nagyságodat abban, hogy a kétségenkívül ünnepélyes, de végeredményében olyan sajnálatos kimenetelü színjátszásról könnyű szívvel lemondott volna.

– Azt semmi szín alatt sem tettem volna, tessék ebben megnyugodni, – mondta Georgina és finom orrcimpái megremegtek.

– Ezen már túl vagyunk, a törvény rideg akaratát többé nem állíthatja meg semmi. Emlékszik nagyságod -140- válópöri szerződésére? Emlékszik a tartási díjra vonatkozó megállapodásunkra?

– Nem kell többé egy fillérjük sem, – kiáltotta Mariett. – Elég volt az örökös megaláztatásokból. Önálló nők vagyunk. Azt tesszük, amit jónak látunk.

– Csodálom, hogy ügyvéd úr állandóan vállalkozik e furcsa szerepre, – mondta Georgina és mélyen elpirult.

– Asszonyom, az én szerepem nemes és tiszteletreméltó. Egy kis gyermek jövőjéről van szerencsém a törvény és megbízóm parancsa értelmében rendelkezhetni.

– Kegyeskedjék a gyermek felöli rendelkezést átruházni reám, mert a törvény ezt megengedi, ügyfelem pedig kívánja. Ime sürgönye. Egy pillanatnyi haladékot sem engedélyez e távirat.

Hirtelen könnyek lepték el a szürke szemeket és kezét tördelve fölkiáltott:

Olyan kétségbeesett fájdalom vett erőt a máskor jéghideg teremtésen, hogy az ügyvéd tanácsosnak vélte néhány pillanatig elfordítani a fejét.

Georgina lehajtotta a fejét és a szempilláján könnyek csillogtak. Az öreg asszonyság megzavarodva nézegetett hol egyikre, hol másikra és értelmetlen szavakat dadogott.

Ez a sikoltás talpraállította Georginát. Méltóságteljesen kiegyenesedett:

– Akkor kénytelen leszek a rendőrséghez fordulni. Az összes iratok e lépés célravezető megtételéhez zsebemben vannak. Remélem, önök is éppen úgy utálják szent Hermandad embereit, mint jó magam.

– Ön? – mondta Mariett végtelen megvetéssel. – Ön, aki ilyen fájdalmat tud okozni szegény elhagyott nőknek. Ez nem férfihoz való viselkedés. -142-

– Kérem az urat, hagyja el a termet… Ezeket a szavakat nem hallgathatom végig egy férfi jelenlétében. A hölgyek rendkívül izgatottak…

– Ebben a házban én parancsolok! Szindbád úr, maradjon, – kiáltotta Mariett. – Még különbeket fog tőlem hallani, ez az ügyvéd, ez a véreb, ha el nem áll szándékától.

– Uram, ön is férfi, – szólt most kérlelő hangon az ügyvéd. – Engedje meg, hogy beszélhessek a hölgyekkel olyan dolgokról, amelyek ügyfelem érdekének tán nem mindenben felelnek meg. Ügyvédi esküm van. Kérem, a hölgyek érdekében mentsen meg tanúzásától!

– Az úrnők érdekében szívesen, – felelt Szindbád. – Egyébként a szomszédszobában leszek.

Amíg Szindbád behúzta maga után az ajtót, hallotta az ügyvéd kérdését.

– Mi köze önnek ahhoz? Akár a vőlegényem, – felelt Mariett nagy fölindulással.

Aztán egy nagyon hosszú negyedóra múlott el, amíg Szindbád magányosan üldögélt a félig megvilágított -143- szalonban. Bölcs és mérsékletes férfiú volt mindig, de most igen nagy kedvet érzett ahhoz, hogy egy revolverlövéssel kimentse a hölgyeket kétségbeesett helyzetükből. A homlokába, a szeme közé annak a becstelen fráternek, akár tíz lépésnyiről, hisz a pique-ászt gyakran kilőtte a lövöldében. A Browning-golyó a feje búbján repülne ki, és a falban akadna.

Majd az eset titokszerűsége, szinte félelmetes természete ejtette gondolkozóba. Milyen kegyetlen ember lehet az a Pálházi, aki a tenger másik oldaláról bosszút állani igyekszik az ellene vétőkön. Ez az ügyvéd csak fölbérelt ember, kár volna a puskaporért, de Pálházi egy dúvad, akit kiirtani emberi kötelesség. Karddal vágni pergament-szinü arcába, hosszan, mélyen, a kardot meghúzni, mint a hasító-kést a sertésen. Akadjon csak egyszer kezébe!

Amíg így dúlt-fúlt a jó Szindbád a régi osztrák uralkodókkal ékesített szalónban, a hangok odabent lecsillapodtak, az ügyvéd fölnyitotta az ajtót, a hölgyek előtt mélyen meghajolt, aztán a szalón közepén álló Szindbádhoz fordult.

– Kénytelen vagyok önnek köszönetet mondani, -144- hogy megkimélt jelenlététől, – mondta igen élesen a Szindbád szemébe nézve.

– Köszönettel én tartozom önnek, hogy a ház hölgyeit immár nem húzza tovább kínpadra, – felelt sötéten Szindbád és készen volt arra, hogy úgy kapja el az ügyvéd búcsúra nyújtott kezét, hogy annak legalább egyik ujját kitöri.

De az ügyvéd nem nyújtotta a kezét. Ellenben csaknem Szindbád füléhez hajolva, baljóslatu hangon a fülébe dörmögte:

– Pálházi úr Alexandriából igen óhajtaná az önnel való találkozást. Ne méltóztassék tehát mostanában elhagyni Közép-Európát, mert az úgyis hiába való volna.

Szindbád valami rettentő sértéssel akart válaszolni, de még idejében eszébe jutott, hogy idegen házban van.

A három asszony kisírt szemmel ült az ebédlőasztalnál, mint temetés után szoktak a nők. A vasúti útmutatót lapozgatták. -145-

– Elutazunk, Szindbád, – mondta könnyes szemmel Georgina. – Elmegyünk a mamával, még pedig ma éjjel. Itt hagyjuk Mariettet a kisfiammal.

– Hallatlan erőszak! – hördült föl a dühös Szindbád és már csaknem az ügyvéd után akart rohanni.

Mariett szótlanul, összefont karral állott az asztal mellett. Aztán száraz hangon megszólalt:

– Miután Szindbád úr már úgyis eleget tud rólunk, talán fölkérhetnénk, hogy az éjjel átmenő expressz-vonatra számotokra megfelelő helyekről gondoskodjon.

– Ó, mostanában üres az expressz, – sóhajtott föl Georgina. – Emlékszem, mikor… Most mindenki nyugatra megy, Párisba, a Riviérára. Csak mi megyünk Budapestre.

– Az óvatosság még sem árt, – folytatta Mariett kérlelhetetlen üzleti hangon. – Tudomásom szerint a helybeli állomásfőnök útján, a bécsi pályaudvarnál kell megrendelni a helyeket. Szindbád úr, ha kedve van hozzá, megteszi.

– Egy óra és ötven perckor ér ide az expressz… Ébren lesz addig, Szindbád?

– Mi most csomagolni fogunk, – szólt közbe Mariett kopogó hangon. – Isten önnel.

Szindbád kábult fejjel ért az utcára. Régen történt vele annyi esemény egy nap alatt. A frakkján még ott a virág a Georgina hajából. A szíve telve olyan hangokkal, amelyeket mindig ismeretlen ismerősöknek vél az ember, midőn az életben újra hallja. A kezében még a Georgina tenyerének a melege és a harmatos szempár szinte ott csillog a folyó fekete tükrében. Minden, minden reá emlékezteti… És mégis mennyi változás történt rövid órák alatt.

– Hiszen ideje, hogy magam is hazamenjek, Pestre, – dörmögte szinte önkéntelenül. És erre egyszerre megkönnyebbült.

A Francia kastély mellett elhaladva a kávéház ablakán át észrevette Stánczy Pistát, aki még mindig agyonizzadt fehér keztyűjében ült és fáradtan kavargatta rumos grogját.

Belépett a kávéházba. Stánczy, mintha csak őt -147- várta volna, fölugrott, a nyakába borult, a tekintete már kissé homályos volt az elfogyasztott szesztől.

– Szívemből gratulálok, drága barátom, – kiáltotta és fehérkeztyűs kezeit, ki tudja hányadszor ez estén, ismét összecsapta. – Gyönyörü volt. Soha sem láttam szebbet az életben.

– Pista, egy szívességre kérlek, – kezdte Szindbád, kibontakozva az ölelő karokból. – Az állomás meglehetős messze van ide és én még csomagolni akarok. Ülj kocsiba és a főnöknél rendelj három helyet az expresszvonatra.

Pista először meglepetten, bambán nézett Szindbádra. Aztán megindultak a gondolatai:

– A mamának, – dörmögte kedvetlenül Pista. De aztán szó nélkül vette a kalapját és minden további kérdezősködés nélkül elrohant.

Szindbád még javában csomagolt szobájában, midőn Stánczy úr szokásos lihegésével betört az ajtón.

Miután Stánczy barátunk előadását igen nehéz volna nyomon követni, röviden csak ennyit jegyzünk föl: Pistának régi barátja a főnök, iskolatársa, Nagyszombatban együtt voltak, habár mostanában ritkán találkoznak. Pista alaposan tájékozódott a vasúti szabályokról és miután meggyőződött arról, hogy a megrendelt helyeken kívül más hely nem áll a helybeli publikum rendelkezésére, Bécsben két helyet rendelt meg az expresszvonatra.

– Hát a harmadik, a mama legföljebb lemarad a vonatról. Mehet ő reggel a személyvonattal, nem kell neki expresszel utazni, – így szólt Pista és jóízü nevetéssel dőlt el a kanapén.

Abbahagyta a pakkolást, szomorúan ült helyén és nagyon sokára csak ennyit mondott Stánczy Pistának:

A váróteremben már ott találta sűrűn lefátyolozva Georginát. Hosszu köpenyegében elragadó, finom, előkelő dáma volt, amilyen csak Georgina lehetett. Nem sokat beszélgettek most már. Szindbád odavetőleg megjegyezte, hogy nemsokára Pestre utazik.

Az expressz-vonat barna kocsijaival csendben begördült. Egy Henry IV. szakállu vasúti alkalmazott kinyitotta a hálókocsi ajtaját. A mama lassan kapaszkodott a lépcsőkön, míg Szindbád, a sűrű fátyolon át, egyetlen boldog, büszke csókot váltott Georginával.

A vonat halkan megindult, a kocsik lágyan tovább gördültek. Szindbád percekig bámult az utolsó kocsi piros lámpása után. -150-

A dámák Budán laktak egy kis fogadóban, amely a Duna partján feküdt és az ablakból pontosan lehetett látni a pesti tornyokat, háztetőket. Márciusi szél fújt és estefelé az öreg asszony Georgina karjába kapaszkodva sétált a budai korzón.

Szindbád fiatalember korában sokat mászkált Budán. Amíg a pesti ember szerelmes, száz eset közül kilencven esetben Budát keresi föl szerelmi életének helyes lebonyolításához. Buda a pesti szerelmesek búvóhelye. Az ottani kis cukrászdák, apró, furcsa kávéházak, rejtett korcsmák halaikkal és görbe-gurba utcák ócska házaikkal, úgy látszik, mind atyafiságot tartanak a szerelemmel. A budai korzó gesztenyefái alatt -151- hány dermedt szív dobogott már melegen és a padokon leülni szerelmes szívvel és a hölggyel, bizony nem utolsó mulatság.

Mintha a folyónak is volna valami köze ezekhez a dolgokhoz. A hajókon kigyulladnak a lámpások és messziről, a híd felől búgó hangját hallatva közeleg a bécsi hajó. Kék és piros fények rengenek az elsötétült hullámokon, a szomszédban gyorsvonatnak képzeli magát a villamos, a távoli kioszkból a katonabanda hangjai hallatszanak a szél fordulásával.

Csak a szerelmes párok látogatják meg magas állomásán az öreg Gellért püspököt. Enyhén emelkedő lépcsőkön lassan fölballagni, olykor visszanézegetni, majd az árkádok alatt egy rejtett padra leülni, mialatt hosszú, hosszú csókot lehet váltani, amit csak a közelgő lépések visszhangja zavar meg: ehhez csak szerelmes embereknek van kedvük, idejük. Az egykori püspök háta mögött biztonságban érezhetik magukat a tavasz szerelmesei, a lépcsőkön meglehetős visszhangot vernek a közeledő lépések, bár a budai diákok gyakran szeretik meglesni a derék szent háta mögött történendő dolgokat.

Georgina és Szindbád bejárták mindazon helyeket, -152- ahol a szerelmesek Pesten és Budán elbújni szoktak.

Az asszonyt mulattatta a dolog, hogy rejtőzködik, bár az öreg asszony szívesen előrement néhány lépéssel, midőn esti sétáikból hazafelé ballagtak. Szindbád sem haragudott teljesen, hogy az asszony féken tartja indulataiban és nem nyújtja oda magát teljesen a szerelem hatalmának. Csók, kézszorítás, kezeknek kedves játéka: ennyi volt mindaz, amiről a szentéletü Gellért, a Halászbástya vagy a zárt kocsi, amelyen a Népliget elhagyott útjait keresték föl, árulkodhatott volna.

Szindbád lassan diáknak érezte magát, aki szerelmes saját tanárnőjébe, amint az okos, higgadt Georginával a Halászbástya fokán Mátyás királyról és más elmult férfiakról beszélt. Egymás kezét fogták és az enyhe tavaszi szél lágyan szaladgált körülöttük.

– Gombolja be a kabátját, – mondta Georgina anyáskodó hangon. – Nem szeretném, ha holnapra megbetegedne.

– Holnap a Margitszigetre megyünk, – felelt élénken Szindbád, mialatt teljesítette az asszony kivánságát. -153-

– A kertészeken kívül úgy sem találunk ott senkit, egyedül leszünk, milyen jó lesz, – mormogta Georgina.

Az öreg asszonyság esernyőjére támaszkodva pontosan végezte ezalatt a lépéseket a bástyán. Kilencszáz lépést kellett megtennie egy-egy sétán, mint Mizfray dr., a színház orvosa udvari színésznő korában azt előírta.

Letelepedett Georgina mellé és szótlanul, kissé elkeseredve tapasztalta, hogy a fiatalok egyszerre elhallgatnak társaságában.

– Mért nem beszélgetnek tovább? – kérdezte néha. – Nem bánom, akármiről beszélgetnek, csak beszélgessenek tovább!

Furcsán, betegesen nevetett, mintha valóban nagyon érdekelnék őt a szerelmes szavak, amelyeket Szindbád leányának mond.

A régi ódon ház elhagyása, a szalón, amelyben az öreg császárok voltak és az antik szőnyegek a régi muzsikáló órával, mintha teljesen kizökkentették volna az -154- öreg asszonyságot régi nézeteiből. Egyszer például bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét.

– Talán szükségük van rá? – kérdezte meglehetős ridegen Szindbád, mert nem nagyon szerette az öreg asszonyságot.

– Még nincs rá szükségünk. Talán nem is lesz, hisz Mariett pontosan elküldi nekünk a maga tartásdíját, amit az ügyvédtől kap, de nem lehet tudni, hogy leányom nem kíván egy napon rangjához méltóan élni? – mondta furcsa nevetéssel az öreg asszonyka. – Tudja, pénz nélkül nem ér semmit a fővárosi élet!

– Maga olyan álmodozó, mint valami költő. Semmink sem volt meg… Azaz hogy gonosz volnék, ha Mariettre csak egy szóval is panaszkodnék. Roncsy derék teremtés. Minden levelében megkérdezi, nincs valami kívánságunk? Mariett igen takarékos, jó gazdasszony, otthon csak akkor varratott ruhát, mikor mi -155- titokban megrendeltük a szabónőnél! Ő már olyan asszony! De hát ön eleget forgolódott a világban. Mit gondol? Georgina megjelenhetne mostani ruháiban például a tavaszi lóversenyen?

– Nem muszáj lóversenyre járni, – felelt Szindbád meglehetős szigorúan.

– Ön nagyon kegyetlen! – mormogta sértődötten az öreg asszonyság. – A férfiakról mindig az volt a véleményem, hogy önzők, ridegek, haszonlesők. Sajnálom, Szindbád úr, ön sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Csak nem gondolja, hogy Budán, a Trieszt-szállodában szándékozom leányommal eltölteni hátralévő életemet?

– Georgina meg van elégedve. Rövidesen találunk számára szerződést valamely fővárosi színháznál…

– Igen, mikor már az öné volt, ugy-e? És már ön megúnta leányomat? – kiáltott föl élesen az egykori szinésznő. – Nem, uram, ez Pálházinak sem sikerült. Ő is el akart ásni bennünket a régi házba, míg ő maga élte világát. Néha csak egyszer láttuk egy héten. Kártyázott Bécsben vagy Budapesten. Otthon mogorva, ásitozó volt, napokig föl sem kelt az ágyból és megkövetelte, hogy Georgina kedves legyen és a levest -156- tányéron az ágyához vigye. Ó, ön nem tudja, hogy mi történt! Egyszer még széket is emelt leányomra! Igaz, hogy másnap hat gyönyörü kalapot hozatott Bécsből. De én uram, ahogy engem most megnéz, Párisból kaptam a kalapjaimat és ezerforintos ruháim voltak.

– Nagyon természetesen, – felelt még mindig meglehetős csípős hangon az egykori művésznő. – X. főherceg annyit térdepelt a lábaim előtt, amennyit akartam. De azért Klarissz soha sem vonta meg tőlem a barátságát. Egy nagyvilági nőnek nem muszáj okvetlenül rossznak is lennie, mert a főherceg térdepel lábánál. Mert ön, drága barátunk, azt hiszi, hogy turbékolás, sóhajtozás az egész élet! Ördögbe! A leányom ragyogó, szép, fiatal! De még én se vagyok olyan öreg, amint ön hiszi, tisztelt barátom. Még egyikünk sem arra való, hogy gombostűre tűzzenek bennünket, mint a lepkéket.

– A hölgyeknek szabadságukban áll úgy élni, amint parancsolják! – felelt szomorúan Szindbád és ezután önkéntelenül utána olvasott az öreg asszonyságnak -157- a budai korzón, vagy a Halászbástyán, hogy valóban megtette-e az orvos által előírt kilencszáz lépést?

Nemsokára ezután Szindbád szóvá tette Georgina előtt anyjának föllépését; terveit óhajtotta tudni a jövőre nézve.

– Én teljesen megbízom önben, Szindbád. Lehet, hogy anyácskám nyugtalankodik sorsom miatt, de én bizonyos vagyok abban, hogy maga nem fog engem elhagyni.

– Hát akkor miért nem szeret! – fakadt ki Szindbád. – Mért nem szeret úgy, amint nő a férfit szeretni szokta?

– Ráérünk, – felelt gyorsan Georgina. – Ne siettessünk semmit. Én néha úgy érzem már magam, mintha igazán a menyasszonya, a felesége volnék. Hisz senkit sem ismerek magán kívül, miért türelmetlenkedik? Itt vagyok, a magáé vagyok. Esküszöm, hogy soha-soha nem hagyom el.

– Szegény anyám, ő nagyon furcsa asszony. A fejébe vette, hogy azt a kis vagyont, amit játékon elveszített, játékon nyeri vissza. Játszani akar a turfon. -158- Pedig ennek, ugy-e, nem sok értelme van? Azonkívül bármikor belebotolhatunk Pálháziba, aki maga is szenvedélyes sportsman.

– Ez volna a legkisebb baj, – felelt Szindbád. – Ellenben itt volna az ideje, hogy beiratkozzon a sziniakadémiára…

– Majd ősszel, – vágott közbe gyorsan Georgina. – Addig csak magának akarok élni. Úgy sem szerettem még senkit, csak magát, Szindbád. Mindjárt az első perctől, amikor megláttam, amikor az álarcos-bálon megszólítottam… Soha férfi nem hatott reám annyira, mint maga. Miért akar eltávolítani magától?

Az öreg asszonyság még csak a nyolcszázadik lépésnél tartott, de Szindbád, bármiként szeretett volna, nem tudott addig felelni, amíg a kilencszázadik lépés is elmúlott. Akkor eszébe jutott, hogy mit is kellene mondani… De Georgina elvonta a kezét kezéből és az egykori szinésznő fáradtan megérkezett.

– A szállodai szobalánytól azt hallottam, hogy a Makkalsóban nagyszerü frankfurtit kapni. Ha senkinek sincs kifogása ellene, menjünk ma oda vacsorázni. Az udvari színházban – midőn tagja voltam, – gyakran laktam jól öltözőmben frankfurtival, holott előadás -159- után pezsgős, osztrigás vacsora várt rám az Imperiáleban.

Az öreg asszonyság komoly, hosszu lépésekkel megindult előre, mielőtt pihent volna a kilencszáz lépés után.

– Anyám már megbarátkozott az egész szállodával, – mondta búskomolyan Georgina. – Ő csak akkor tudott igazán nagyúri dáma lenni, midőn Mariett nem engedte, hogy más legyen. Mariett bezzeg nem tűrte, hogy a cselédekkel szóba álljon.

A Makkalsóbeli vacsora után az öreg asszonyság egyszer bizalmasan félrevonta Szindbádot a fogadóban, mialatt Georgina az esti sétához öltözködött.

– Kedves úr, én mindig tudtam önről, hogy okos ember. Nem lepi meg tehát kérésem. Ön sokkal ismerősebb Budapesten, mint mi, kérem tehát egy kis szivességre. Itt van ez az antik gyűrü. Boldogult Rummergarten báró húzta az ujjamra egy nagy szerepem után. Azt hiszem az Idegen nőben játszottam. Kérem helyezze el ezt a gyűrűt megfelelő helyen.

– Körülbelül ötven forintot tesz ki a tartozásunk a szállodában. Mariett, nem tudom mi történt vele, nem volt most pontos.

Ám az egykori szinésznő roppant fölháborodott. Elvörösödött és rekedten rikácsolta:

– Uram, én nem pénzt kértem, hanem a gyűrűm elzálogosítására kértem föl. Ismeretlen nő vagyok a városban. Bármely úriembert fölszólíthatnék e csekély szívességre.

Szindbád érezte, hogy igen sápadt és indulatok kergetőztek a szívében. Átvette a gyűrűt.

Másnap visszaküldte a gyűrűt, valamint mellékelt ötven forintot az öreg asszonyság címére.

Aznap nem látta Georginát. Az asszony azt üzente, hogy a feje fáj. Harmadnap Georgina elküldte az ötven forintot. „Kérem, bocsásson meg az anyámnak. Már nagyon öreg asszony.“ Ezt írta Georgina.

Ezután nemsokára Szindbádunkat lakásán, amely a Két oroszlánhoz címzett pesti fogadóban volt általánosságban, -161- egy délelőtt két marcona huszárkapitány kereste föl.

Szindbád végignézett a köpenyeges férfiakon, komoly, meglett férfiak voltak, akik bizonyára igen tiszteletreméltó modorban szoktak viselkedni a szalonokban vagy a társas összejöveteleknél. A nadrágjuk azonban kissé gyűrött volt, amiből Szindbád kitalálhatta, hogy a katonai irodában működnek a vésztjósló arcu férfiak.

– Tegnap óta keressük önt, – mondta némi élességgel „Srics“. – Húsz helyen is voltunk a városban, ahol ön meg szokott fordulni.

– Még a Trieszt-szállodában is, – tódította „Spics“, akinek olyan hangja volt, mint egy üres hordónak. – Tehát…

– Remélem jól ráijesztettek a hölgyekre? – -162- „Srics“, aki zömök és vörösbajuszu férfiu volt, de ártatlan kék szeme arca zordonságával nem állott összhangban, sarkantyúját megpengette.

– Mi nem szoktunk nőkkel az eféle dolgokról tárgyalni. Csupán megüzentük önnek, hogy a saját érdekében jelentkezzék nálunk.

– Köszönöm figyelmüket, uraim, – felelt Szindbád a szavakat harapdálva. – Az urak tán a térparancsnoksághoz vannak beosztva?

– Én csapatnál vagyok, – felelt a horihorgas Spics meglehetősen hangsúlyozva a szavakat. – Ime névjegyem.

Srics hasonlóképpen elhelyezte névjegyét Szindbád asztalára, aztán meghajoltak és nagy sarkantyúpengéssel távoztak.

– Pálházi tehát Pesten van, – gondolta Szindbád és a falnak fordult, hogy még egy darabig aludjon, miután reggelig töltötte az idejét a kártyaasztal mellett, ahol nagy balszerencsével küzdött.

Elaludt, de talán percek múlva fölébredt. Mintha álmában jutott volna eszébe, hogy a helyzet nem olyan könnyü, hogy tovább lehessen aludni. Az ördögbe! Két komoly, őszes kapitány nem indult el bolond fejjel -163- a világba. Nagyon lehetséges, hogy Pálházi életére pályázik. Vagy talán azért küldött katonákat a párbajra való kihíváshoz, mert a katonatiszteknek nem föltétlenül szükséges elmondania összes okait, haragjának, bosszújának alapjait? Elmúlt, verekedő ifjúságából emlékezett arra, hogy idősebb katonatisztek igen komolyan szokták fölfogni a párbajt. Pálházi, mint egykori gárdatiszt, valószínűleg magától a budapesti térparancsnoktól kérte a szekundánsokat.

Szindbád hamarosan felöltözködött és bár nem szerette magát gyáva embernek tartani, bensőjében meglehetős izgatottságot érzett, amint a két zordon kapitányra gondolt. Az ördögbe is, a kapitányok a sarzsijukkal is játszanak. A párbaj komolynak igérkezik.

Néhány perc mulva már Budapest leghíresebb párbaj-szakértőjének a szobájában ült.

A szakember a Belvárosban lakott és két kisleánykájával játszadozott, akik olyan pirosak és üdék voltak, mint a rügyecskék, amelyek az erkélyen a dézsába ültetett fácskán a tavaszi délben kidugdosták fejüket.

– Pálházi két kapitánnyal kihivatott, – kezdte Szindbád meglehetős izgatottan. -164-

– Pálházi? – mormogta Gránitz, (mert így hívták a szakembert) és vastag, tömött bajusza alatt elmosolyodott. – Majd ellátjuk… Flórica, lesúrolod a bábúdról a festéket. Aztán majd halovány lesz az arca.

A csöpp leányka bánatában szívecskéjéhez szorította a mosakodás alatt szenvedő bábút.

– Már elég tiszta a baba, – folytatta Gránitz, akinek olyan gyermeteg, szinte ábrándos tekintete volt, mint a kisleányainak. – Hát miben áll az eset? – fordult Szindbádhoz.

Szindbád néhány szóval jelezte a felvidéki városkában való tartózkodást, Georginát, a színpadot… Gránitz olyan jókedvűen mosolygott, mintha a világ legmulatságosabb történetét hallgatná.

Majd elgondolkozott, mintha láthatatlan raktárban turkálna valamely agyvelőbeli sematizmus után.

– Pálházi, – mormogta összeráncolt homlokkal és többször ismételte a nevet, mintha bikanyakán szelíden -165- elhelyezkedő nagy fejében a létrákon szaladgálna e percben egy kis fürge könyvtáros.

– Igen jó pisztolylövő, Pétervárott a francia attasét agyonlőtte, Rómában egy olasz grófot, – mondta csendesen Gránitz, mintha egy láthatatlan könyvből betűzgetne. – A kardot is érti… No majd Fodor Károlynál elcsináljuk ezt az egész ügyet. Kit parancsolsz segédtársamul?

– Helyes, így lesz jól. Én ugyanis nem szeretem, ha saját segédtársam rontja el a dolgokat. Katonákkal van dolgunk, vigyáznunk kell minden kiejtett szóra. Észre van szükség. A katona urak, – asszonydologról lévén szó, – valószínűleg vontcsövü, legyespisztollyal tíz lépésnyiről szeretnének verekedni. Utána kard, végkimerülésig. Hát majd lesz kard, ahogyan én akarom. Most pedig menj haza, légy nyugodt, mintha az édesanyád ölében ülnél. Flórica, gyere táncoljunk egy kicsit.

Fölugrott és a kis tavaszi bimbóval körben forgott a szobában, hozzá halkan énekelt egy régi valcert.

Szindbád, bár nem volt szentimentális ember, -166- nem tagadhatott meg némi meghatottságot, midőn az atlétakülsejü, félelmetes férfiút, aki húsz év óta vezényli az ország legvéresebb és legveszedelmesebb párbajait, hatesztendős leánykájával táncolni látta.

– Te egy regényhős vagy, Géza, – mondta, kezet szorítva a párbajok szakemberével. – Messziről olyannak látszol, mintha egyik kezedben töltött pisztoly, a másikban élesre fent kard volna…

– Minden párbaj szamárság. Én mondom, aki verekedtem is egynéhányszor. Persze, mindig a felem érdekében, ha a tárgyalások nem mentek símán. Mert a párbajsegédek legtöbbje vért akar… Hát eresztettem vért, a saját vérükből. De azért mégis szamárság verekedni. Kár, hogy muszáj!

A szakember azután felültette a kisleányokat az asztalra és roppant buzgalommal kezdte helyreigazítani a táncközben megbomlott cipőszalagocskákat.

A tárgyalások napokig tartottak a zordon katonákkal. Gránitz egy napon vidám mosollyal jött le a tiszti kaszinóból, ahol esténkint a párbajsegédek tanácskoztak.

– Azt hiszem, hogy végre dűlőre jutottunk, – -167- mondta vígan Szindbádnak, aki egy kocsi mélyébe rejtőzve várta az eredményt. – Megmondtam nekik, hogy ebben az országban csak én vagyok az az ember, akinek megengedem, hogy tíz lépésre kiálljon a golyó elé. Ha parancsolnak velem, itt vagyok. De a felemet nem engedem kiállani. A katona uraknak ez sehogy sem tetszett. Holnap délben verekszünk Fodornál, karddal. Félegykor ott légy. Most pedig megyek haza, mert a leánykáim várnak. Aludj jól.

A budai hölgyek, bár nem szóltak Szindbádnak a kapitányokról, sem kérdést nem intéztek hozzá a dolgok mibenlétéről, úgy látszik tudtak a tárgyalásokról. Az öreg asszonyság büszkén kapaszkodott Szindbád karjába az esti sétákon és most eszébe sem jutott az orvos által előírt kilencszáz lépés. Nagyúri dáma lett ismét, aki hallgatagon, kimondhatatlanul büszke volt arra, hogy benne van egy véresnek igérkező párbaj körvonalában. Gyakran mesélt Szindbádnak lovagtörténeteket, amidőn Bécsben az akkori hercegek és grófok halálra öldösték egymást a szinésznő miatt. Ki lehetett volna az a szinésznő, ha nem ő, maga Walter Keresztélyné, a baritonista neje, mindaddig, amíg Walter úr egy külvárosi csapszékben holtan terült el az -168- ivóasztal alatt? Ezeken az estéken, midőn az egykori szinésznő bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét a budai korzón, a Halászbástyán és a Vérmező körül, kiderült, hogy régente az összes grófokat megölték Bécsben.

Georgina hallgatagon ment Szindbád másik oldalán, de nem tagadhatott meg néha egy büszke és odaadó pillantást, amellyel a veszélyben levő férfiút kitüntette.

És most engedtessék meg egy kis kitérés! Nem ajánlható eléggé a lovagi torna, a párbaj, fiatalemberek figyelmébe, midőn szívük hölgyének megnyerésére igyekeznek. A kard és pisztoly megszépíti a férfiakat a nők szemében, mert hiszen ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A párbaj a legokosabb nő előtt is misztikus, rejtelmes fogalom, ahonnan a hősök győztesen érkeznek meg. Lovagkoromban gyakran kértem hajszálakat nőktől párbajom előtt és a párviadal után gyakran többet kaptam, mint amennyit a legboldogabb férfi is el tud viselni. Csak hadd párbajozzanak a fiatal férfiak, de az öregek se kerüljék el Fodor mester termét, hisz az idősebb szívek gyakorta tüzesebben lángolnak a rőzse lángjánál. A -169- hölgyek mindig megérdemelnek néhány gyűszűnyi vért, hisz ezzel szemben többnyire mindenüket adják cserébe a párviadal hősének. Nincs szebb dolog a világon, mint nőkért verekedni és dicsőségesen hazaérkezni az ütközetből. Próbáld meg, ifju barátom és valóban, nem csodálkozol majd azon, hogy az egykori Szindbád még késő öregségében is szívesen ragadott volna kardot, de már nem volt kiért harcolnia.

Georginánk is, bár többnyire igen okos és fenkölt lelkü lénynek tekintette önmagát, esténkint a budai várkert alatt szinte lágy omladozással lépkedett Szindbád mellett, akinek karját az öreg asszony egy percig sem eresztette el. A haját e napokban nem fésülte a régi gondossággal és finom arca hírét sem hallotta a rizspornak, halovány és gyengéd volt az anélkül is. A lágy barna fürtök füle mellett elsímultak és az egyszerü görög konty, antik tallérok antik hölgyeit juttatták Szindbád eszébe. Szinte leányos, félénk és bizalmatlan lett ezekben a napokban. A kezét Szindbád kabátja zsebébe dugta és a férfi bajuszát, haját szemérmesen megsímogatta. A régi hosszu, forró csókokról szó sem volt ebben az időben, mintha ismét mély álomba merültek volna ébredező érzékei, amelyeket -170- már Szindbád néha fölébreszteni vélt. A földre szegezte a szemét és lábát álmodozva vonta, mintha nem tudná bizonyosan, ébren van vagy álmodik. És mégis, mégis, midőn Szindbád késő évek mulva e langyos márciusi estékre gondolt, a lilaszínű régi házakra, a hegyoldalban fölvillanó lámpácskákra, a kőszentre, amelynek fülkéjében kezet szorítottak és az alagútra, ahol gondolkozva, a visszhangot figyelve haladtak át a nedves falak mellett, gyakorta azt érezte Szindbád, hogy soha, soha nem volt közelebb hozzá Georgina, mint ekkor. Talán csak a kezét kellett volna kinyújtani, hogy övé legyen az asszony, akiért im élet-halál harcra indul.

A Vérmező tájékán az öreg asszonyság átszólt Szindbád válla fölött.

– Igaz, beszéltél Pankotaival? Délután, amíg bevásárolni voltál kétszer is keresett az ügyvéd!

– Nem vagyok kíváncsi arra az úrra. Semmit sem mondhat nekem, ami érdekelne. Kérlek, légy szíves ezt megmondani neki, ha még egyszer alkalmatlankodna. -171-

– Megmondom, hogyne mondanám meg. Bár, úgy hiszem, Pálházitól hozott valami üzenetet. De ki nem állhatom azt a monoklis majmot. Csak grófoknak szabad monoklit hordani. Egy ügyvéd!… Azelőtt ez másképpen volt.

Azután nem beszéltek a dologról, de Szindbád ennyiből is megértette, hogy Pálházi érdeklődik a hölgyek iránt, bár olyan nagyot „vétettek“ ellene. (Későbben, sokára, túl ezen a történeten az is kiderült, hogy az öreg asszonyság bizony elfogadta a pénzt Pankotai ügyvéd úrtól, amelyet az ügyfele nevében volt szerencsés fölkinálni.)

Midőn sétájukból hazafelé tértek, az öreg asszonyság a retiküljéből elővette aranyfoglalatu szemüvegét, amelyet budai tartózkodásuk alatt egyszer sem használt. A sötétben végigmérte a meglehetősen ódon és elhanyagolt külsejü Trieszt-fogadót.

– Jobb helyre is szállhattunk volna, – mormogta. – Fiatalasszony koromban az Angol királynőben laktam.

– Én is ott laktam, – mondta könnyedén elpirulva Georgina. – De azért ne bántsd a Triesztet, -172- mama. Mindig furcsa, regényes érzéseim támadnak, midőn hajnalonkint arra ébredek, hogy vidéki szekerek csengős lovaikkal a fogadó udvarára hajtanak. Szinte várom, hogy mikor jön már a nehéz postakocsi az angol regényekből és vele a különböző utazók, akikről Dickensben annyit olvastam.

– Kotzebue-t akartad mondani, leányom, – javított a mama és elégedetlenül dugta vissza szemüvegét a retikülbe.

Szindbád fölkisérte a hölgyeket második emeleti szobácskájukig, midőn is a félhomályos folyosón sikerült Georgina nyakát hátul a füle mellett megcsókolnia. Jó volt, édes volt, az asszony hátranyújtotta a kezét és szinte boldogan szorította meg Szindbád kezét. -173-

A Két oroszlánban, ahol Szindbád állandóan meghúzódott egy negyedik emeleti szobában, amelynek azonban erkélye volt, ahol csak a szobalány szokott üldögélni, polgári rend és tisztaság volt. Öreg urak hotelje volt a Két oroszlán, akik harminc esztendeje szállottak meg benne, néhány elkeseredett katonatiszt és nyugalmazott családnélküli kuriai bíró alkotta a fogadó törzsközönségét. Az ezüstfejü portás emberemlékezet óta állott helyén és Kricsai úrnak szólította az egész világ. A szobaasszonyok, mindmegannyi kiérdemesült udvarhölgyek, fehér bóbitáikkal, igen halkan jártak a vastag szőnyegeken, Szeller, a bérszolga még abban az időben került a házhoz, amikor az Arany sast -174- lebontották és a Sas régi vendégei az Oroszlánba költözve, Szeller szerződtetését is követelték a tulajdonostól. Szeller soha sem hordott egyenruhát. Fekete kemény kalapjában, tekintélyes, öreguras lépteivel úgy járt-kelt a hotelben, mintha ő maga is vendég volna. Aranylánca volt és kalapját kezében tartva, félvállát az ajtónak vetve gyakran vitázott politikai kérdésekről a kúriai bírákkal. Volt egy vidéki „vendége“, mint Szeller nevezte, aki húsz év alatt sem ismerte ki magát Pesten. Szeller ilyenkor a kocsi bakjára ült, de féloldalt csupán és a „vendégével“ kedélyesen elbeszélgetett.

– Már megint egy hölgy várja az előcsarnokban? Mit csináljak megint vele? – kérdezte Szeller.

(Szindbádot néhány esztendő előtt valóban megtisztelte egy hölgy látogatásával.)

Szindbádnak természetesen Georgina jutott eszébe, nyomban öltözködni kezdett.

– Nem jobb volna elküldeni, hogy nincs itthon az úr? – kérdezte. – Ha egyszer a nők elkezdenek ide járni, akkor az ördög se bírja ki ebben a hotelben.

Szindbádnak nem volt kedve hosszadalmasan magyarázni az ügyet, sietve kapkodta ruháit és lépcsőket ugorva az előcsarnokban termett.

Georgina helyett Mariettet találta az előcsarnokban egy szalmafonatu székben üldögélve. Igen egyszerü fekete ruha volt rajta, kis fekete sapka, amelyre nyugodtan fölhajtotta sűrű fátyolát az idegen szálló előcsarnokában, mintha arcára volna írva tisztessége. Pedig sokkal szebb lett. Halovány arca némi kis pirosságra tett szert és szürke, mély szemében apró lámpások vándoroltak végig, amint Szindbádra emelte a tekintetét.

– Egyszerüen, önnel van beszélni valóm, amelyet azonban itt nem végezhetünk el. Négyszemközt szeretnék önnel beszélni. Kár volt lefáradnia. Elég lett volna megüzenni, hogy jöhetek.

– Asszonyom, az én szállásom kis legényszoba, nem igen alkalmas előkelő hölgyek fogadására.

– Egészen mindegy. Bizonyára van ajtaja szobájának, amelyet be lehet zárni, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Gyerünk tehát…

Fölállott és nyugodtan megindult a lépcső felé. Szindbád határozatlanul követte. Utóvégre elég fiatal férfi volt (bár szülei tisztességesnek nevelték), nem tudta magában eldönteni, hogyan végződik ez a kaland. Mariett, amint előtte a lépcsőn haladt, nem fukarkodott formás lábainak megmutatásával. Gyöngéden, rózsaszínűvé válott arcát hátrafordította.

– Nagyon szerelmesnek kell annak lenni, aki magát itt a hegytetőn meglátogatja, – mondta vidoran.

Szeller szárnyas feketekabátjában, kemény kalapját kezében tartva a lépcsőfőnél állott és éppen eleget csóválta a fejét, amíg Mariett fölkapaszkodott. Olykor-olykor ijedten nézett hátra. Mintha attól félt volna, hogy valamelyik öreg bíró meglátja a jelenetet.

Szindbád szobájában Mariett megfordította a kulcsot -177- a zárban. A sapkáját levette fejéről és az ablakból az utcára nézett.

– Én azonban tudom. Nehéz lovassági karddal állanak szemközt, bandázs nélkül, viadal a végkimerülésig… Igy van?

– Majd azután felelek. Mióta magukat ismerem, mindig hallok valamely rejtelmes híradásokról. Midőn a gyermeket akarták elragadni… midőn az ügyvéd váratlanul megjelent azon az estén… Maga nyomban megtalálja a rejtett kis fogadót és Pálházi -178- azt hiszi, hogy önök között én vagyok minden bajnak, rossznak a kútforrása… Szeretnék világosan látni. Hogy vagyunk azzal a rejtélyes információval?

– Őszinte leszek, – mondá Mariett komolyan. – Doktor Corvinusz, emlékezhetik reá, ügyleti férfiú, aki mint ilyen, érintkezésben állott bizonyos irodákkal, amelyeknek kitűzött foglalkozása a megfigyelés, tájékozódás és más efféle. A tőzsdei dolgokról meglehetős rosszul informálták annak idején doktor Corvinuszt. Ezen azonban már túl vagyunk. A doktor most ismét szolgálatunkban van.

– Miután Pálházit Georgina színházi föllépéséről a kellő időben értesítette.

– Ami azt illeti, a doktor jelleméért magam sem adnék egy pipa dohányt. Vannak ilyen emberek, született kémek, akik nem tudnak meglenni anélkül, hogy mások titkait ne fürkésszék. A doktor ez az ember. Belenyugszom.

– Nem… Bár nincs önnel semmi különösebb -179- szándékom, a doktornak óvatosságból még sem mondtam meg, hogy Pestre utazom. Azt hiszem Pálházi úr várt volna a pályaudvaron. Nekem pedig most önnel van dolgom, nem Pálházival. Mondja, kérem, jó vívó ön?

– Kérem, ne gúnyolódjon, – mondta ajkába harapva Mariett. – Én korántsem vagyok olyan ostoba, amilyennek a férfiak a legtöbb nőt hinni szokták. Igen jól tudom, hogy a párbajnál, éles kardnál nagyon fontos az, ha valakinek helyén van a szíve és határozott a szándéka. Ön meg akarja ölni Pálházit? Ez a szándéka?

– Dehogy, – felelt mosolyogva Szindbád. – Asszonyom, tanuljon meg tőlem is valamit. Minden párbaj lutri. Szerencse kell hozzá. Ez a titka.

– Ön szerencsés ember? – kérdezte Mariett, de nyomban elpirult. – Uram, ne magyarázza félre látogatásomat. -180- Az ön ellenfelének neveletlen kis fia van… És Georgina, bármennyire szeretem Georginát, kénytelen vagyok önnek megmondani, nem érdemli meg, hogy érte öljön. Már mint hogy ön bárkit megöljön érette. Georgina nem szereti önt.

Szindbád egy másodpercig fürkészve nézett a Mariett szürke szemébe. Abban csak komoly odaadást, szinte meleg barátságot látott, sőt talán egy kis féltékenység is csengett hangjában… „Teremtőm, gondolta Szindbád, egy rongyos kis párbaj ennyire kihozza a sodrából a leghidegebb nőt!“

– De van, egy. Georgina. Georgina a gyermekét sem szereti. Mi szívvel jöttünk a világra és a szívünkre hallgatva sok olyan dolgot elkövetünk, amit nem lett volna szabad. Georgina hideg, mint az észak. Csillogni, ragyogni, pompázni szeretne, mint a jég tükröződik a napban. A jég olvad. Georgina soha. Én mindig féltem tőle, de Pálházi talán jobban: féltette. -181- És féltékenységből vált el tőle, holott úgy szereti, hogy beleőrülne, ha Georgina egy más férfié lenne.

– Ezt én tőlem kérdi ön? – kiáltott föl Mariett. – Férfi őrültebben nem szeretett még asszonyt, de elvált tőle, mert attól félt, hogy egyszer megcsalja. Georgina színésznő akart lenni, Pálházi csaknem minden készpénz vagyonát lekötötte, hogy Georginát, gyermekét és mindazokat, akik a régi házban vannak, gondtalan, szinte nagyúri ellátásban részesíthesse mindvégig. Pálházi vagyona azóta megötszöröződött… De még ma is, bárhol, bármerre kártyázik a világon, mert kártya nélkül már nem lehet el, Georgináról soha sem veszi le a szemét. Azt hiszi, hogy Pálházi nem tud a budai sétákról? Az ő kezei hosszúak. De feltétlen uriember és ezért nem mérgezték meg önt a mai napig, Szindbád úr.

– Ezt is tudjuk, de nem magán múlott, – felelt Mariett és a kezével megsímogatta Szindbád kezét. – Higyje el, hogy nem érdemelte meg Georgina az időt, amit ráfecsérelt, máshol tán könnyebben célt érhetett volna. -182-

Szindbád az asszonynak szemébe nézett. A kis tűzpontocskák sietve szaladoztak keresztül az asszony szembogarában, mintha lámpással sietnének végig téli este a havas utcán. Finom orra, amelynek mását csak az angol kastélyok falképein láthatni, a régi ladyk orra volt. Összeszorított ajka, amely máskor hasonlatos volt egy lovát fékező rókavadász lordné ajkához, most kinyílott és fogainak fehér sövénye körül pirosra hevítette a száraz ajkakat a forró lehelet.

– Most már szégyelek kérni öntől bármit is… Tudja isten, mióta ön elment a városból, azóta álmodozó, gyönge lettem. Mindenféle bolond álmaim vannak, pedig azelőtt soha sem álmodtam. Gyakran álmodtam Georginával, a mamával, magával… És arra ébredtem, hogy patakban folynak a könnyeim. Hát nem vagyok szamár?

– A legdrágább teremtés a földön, – felelt halkan -183- Szindbád és a gyönyörü előkelő teremtés apró finomságait rendre szemügyre vette.

A keze, bár látszik rajta, hogy dolgos kis kéz, olyanformájú, mint az arisztokrata nőké. Keskeny, finom, hosszúkás, de nem csontos és sovány. Füle mellett hamvas haja friss, mint a most lekaszált sarju. És valóban rétek illatára emlékeztet a gyönge parfűm, amely ruhájából árad. Elől őszes haja talán nem igézne meg egy bohó ifjút, de egy komoly férfiú csak imádattal tekinthet e nem titkolt, korán jött hullámos szürke fürtökre, amelyek nem kis művészi rendetlenséggel pihennek itt a szép főn, amint Mariett szűk fekete ruhájában a kanapé közepén helyet foglal. Lábszárai, amelyeket a divatos szoknya sejtetni enged, finomak, hosszúak és gyöngéden kerekdedek. Az angol cipő felett ritkás fekete harisnya, amilyent egyszer a főhercegnő udvarhölgyén látott…

– Arról nincs szó, – felelte sebesen Mariett, mintha gyorsan túl akarna esni ezen a témán. – Pálházi elég férfi magáért. Csakhogy önről azt mondják, hogy elszánt, halálmegvető ember, aki amellett konokul -184- bízik a szerencséjében, mert már sok veszedelmes helyzetből ép bőrrel szabadult. Pálházi neuraszténiás, ideggyönge… Nem lehet büntetlenül annyit kártyázni, mint amennyit ő kártyázott. Bizonyára ön számít testi előnyére is és nyílván az a szándéka, hogy az első rohamnál leteríti Pálházit…

– Dehogy nem. Ó, hogy a férfiak még mindig abban a tévhitben vannak, hogy minden nő egyformán szamár. Megengedem, hogy a többség az. De lássa én tisztában vagyok azzal, hogy a férfiak egy kardpárbaj előtt bizonyos haditervet, esetleg fortélyt eszelnek ki. Pláne azok, akiknek már többször volt a kezükben kard. Lánykoromban én is vívtam, és tudom, hogy vannak kivédhetetlen oldaltámadások, cselek, áltámadások és halálos vágások a fedetlen gyomorra vagy hasra… Azt szeretném elérni önnél, hogy ön ne támadja meg Pálházit, csak védekezzék. Hiszen ön ebben is bizonyára mester. Igy tesz?

– Soha sem beszéltem magával ennyit, mint ma. Eszembe jutott sok mindenféle rendkívüli, nagyszerü -185- tulajdonsága, amelyeknek a tudata eddig csak szunnyadozott bennem, de most egyszerre fölébredt és meglátom önben azt a páratlan, csodálatos nőt, aki után az én szívem mindig vágyakozott. Asszonyom, fogadja el a szívemet. Mariett ne utasítsa vissza.

– Hiszen ha tudnám, hogy igazán szeret!… Mert én nő vagyok, tetőtől-talpig izzó szenvedély, forró, lobogó vérü asszony vagyok. Én igazi nő vagyok!

Fodor mester az öltözőbe vezette Szindbádot. A „bátorság atyamestere“, ahogyan a vállas, zömök férfiút nevezik, olyan vígan nevetett, hogy szinte kopasz feje is beleragyogott.

– Egy csepp vér lesz, mintha az ujjamat a gombostűvel megszúrom. Remélem, ez nem fog fájni az ellenfelének? Mert nálunk mindig az ellenfél sebesül meg. Igaz, Gránitz?

A híres párbajsegéd vastag bajusza alatt olyan vidoran mosolygott, mint egy násznagy. -186-

– Rendben. Nem kell félni, csak az ön kardja éles. Az ellenfeléé tompa. Tehát csak bátran neki, üsd, vágd, nem apád, csak a fejét! Az én vívótermemben az ellenfél kardja mindig tompa.

– A doktorok? – kérdezte Gránitz és egy darab sonkát tömött a szájába.

– Mosakodnak, – felelt megvető kézlegyintéssel a mester. – Pedig mondtam nekik, hogy ne csinálják azt a sok ceremóniát. A mi felünk úgy sem sebesül meg. Az ellenfélért nem kár. Úgy járkálnak fehér kabátjukban, mint a kisértetek.

Szindbád félig levetkőzött. A jókedvü Fodor pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a tenyerét.

– Nézd csak, Gránitz, micsoda izmok! Nem vagyok mai gyerek, de ilyen izmokat ritkán láttam. Tyű, de nem szeretnék az ellenfelének a bőrében lenni. Vasból van ez a gyerek, Gránitz. Jövőre igazán meg foglak kérni, hogy ne hozzál direkte vasgyúrókat az én termembe. Hisz ez a kar keresztülvágja a kardot. No meg ami mögötte van. Még valami bolondság történik. Ejnye, Gránitz! Nem is adok én többet nehéz kardot a te párbajaidhoz. -187-

Igy dohogott csendeskén a bátorság atyamestere, amíg hirtelen föltette a bandázst Szindbád testére.

Az atyamester alaposan megigazította a selyem alatt a vattát és félvállról felelt:

– De benne van az én föltételeimben. Az én termem nem mészárszék. Menjetek a kaszárnyába verekedni, ha úgy tetszik.

– A legszebb párbajaimat elrontod, – mondta tréfás szemrehányással Gránitz. – Vért akarok látni, sok vért!

– Majd levágatok egy csirkét, – dünnyögte Fodor mester. – Ezért a fiúért kár volna. De megyek is már, mert az ellenfél még azt hiszi, hogy ő reá haragszom… Dehogy is haragszom. Senkire sem haragszom én. Fiam, csak nekimenni. A többit bízzuk Gránitzra meg a jó Istenre.

Szindbád magában azt gondolta, hogy a bátorság atyamestere a szemben levő öltözőben talán ugyanazokat a szavakat mondja most Pálházinak, amelyeket neki mondott. Derék ember a mester. Bizonyára ő szeretné legjobban kitalálni a vérnélküli párbajt!

– Jó sört csapolnak itt a szomszédban, – mondta nyelvcsettintve. – No ideje lesz már nékem is felöltözni.

– Csak nem félsz? – kiáltott rá Gránitz egy hatalmas drótrostély mögül, amelyet fejére illesztett. – Mitől félsz! Hisz melletted leszek, vagy mi az ördög! Látod ezt a széles kardot? Ezen a pengén törik meg minden vágás, amit neked szánnak. Mondtam már, hogy nyugodt légy, mintha az anyád ölében ülnél. No gyerünk.

Szindbád az öltözőből kilépve, a terem másik oldalán Pálházi vértelen arcával találta magát szemben.

– Piros vagy, mint a rózsa. Még festék is van az ajkadon, – dörmögte Gránitz.

Szindbád az ajkához kapott. Valóban gyönge arcfesték nyoma maradt az ujján. „Mariett“ gondolta magában mély megilletődéssel. „Mindenáron tetszeni akart!“ -189-

Aztán Pálházit vette szemügyre. Még izmos, de már kissé elhízott férfiú volt, fekete ritkás szakálla sápadt arca körül szinte ijesztő volt… A kapitányok kivonták kardjukat, a pengék csörrenve hagyták el a hüvelyt. A bátorság atyamestere egy hosszú karddal állott a háttérben, amely kard csaknem akkora volt, mint ő maga. Az emeletre kanyargó lépcső legtetején fiatal ujságírók hasaltak, hogy az esti lapnak beszámoljanak az érdekes viadalról. Szindbád az egyiket megismerte, a szemével intett felé…

Közben „a pap prédikált“, mint Fodor mester a párbaj előtt elhangzó szavakat nevezte. Egyszerre kardot érzett a kezében Szindbád, fölemelte és kinyújtotta hosszú karjával.

– Rajta! – kiáltotta Gránitz és már nagyot ugrott előre Szindbád oldalán, fele támadásában bizakodva.

De Szindbádnak csak Mariett járt az eszében, a fülébe csengett a hangja: „… és nem felejt el?“ Nem, sohasem felejtlek el, gondolta forrón álmodozva. -190-

Pálházi nehézkes, szinte kómikus mozdulatokkal ugrált kardja előtt. Egy kövér madárhoz hasonlított ebben a percben. Szindbád csak arra ügyelt, hogy a nehezen lélekző férfiú bele ne szaladjon kinyújtott kardjába. Aztán egyszerre tűszúrást érzett a homlokán…

– Halt! – ordította a háttérből teli tüdővel a bátorság atyamestere.

„Köszönöm. G. és az anyja még a déli vonattal hazautaztak a régi házba. P. megbocsátott. Marad minden a régiben. Én most utazom. – Ha a gyereket fölneveltem, akkor értem jöhet. De addig nem.

És ezután Szindbád, ha a kis fehér foltra nézett a tükörből homlokára, gyakran hosszú ideig lehajtotta a fejét és mindenféle dolgát elmulasztotta volna, hogy egy félpercig elgondolkozzon. Hogy volt, mint volt? Mariett, Georgina? – Pedig szegény feje már azelőtt is azt hitte, hogy teljes alapossággal ismeri a nőket.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FRANCIA KASTÉLY: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Francia kastély: Regény

FRANCIA KASTÉLY

ELSŐ FEJEZET,
amelyben álarcosok táncolnak.

MÁSODIK FEJEZET,
amelyben egy szán jön.

HARMADIK FEJEZET,
amelyben a szinészet is fölbukkan.

NEGYEDIK FEJEZET,
amelyben csupán tiszteletreméltó emberekkel találkozunk.

ÖTÖDIK FEJEZET,
melynek a végét az író sem tudja teljes bizonyossággal.

HATODIK FEJEZET,
amelyben egy kis gyermek sír.

HETEDIK FEJEZET,
amelyben a pezsgő palackjában marad.

NYOLCADIK FEJEZET,
amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót.

KILENCEDIK FEJEZET.
Egy nagyon hosszú fejezet különböző színészekről.

TIZEDIK FEJEZET,
amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk.

TIZENEGYEDIK FEJEZET,
a nők rejtélyességéről.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

29	Lájta-e	Látja-e
121	járatos emver	járatos ember
133	csodakotor	csodadoktor
184	szerecséjében	szerencséjében

The Project Gutenberg eBook of Francia kastély: Regény

FRANCIA KASTÉLY

ELSŐ FEJEZET, amelyben álarcosok táncolnak.

MÁSODIK FEJEZET, amelyben egy szán jön.

HARMADIK FEJEZET, amelyben a szinészet is fölbukkan.

NEGYEDIK FEJEZET, amelyben csupán tiszteletreméltó emberekkel találkozunk.

ÖTÖDIK FEJEZET, melynek a végét az író sem tudja teljes bizonyossággal.

HATODIK FEJEZET, amelyben egy kis gyermek sír.

HETEDIK FEJEZET, amelyben a pezsgő palackjában marad.

NYOLCADIK FEJEZET, amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót.

KILENCEDIK FEJEZET. Egy nagyon hosszú fejezet különböző színészekről.

TIZEDIK FEJEZET, amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk.

TIZENEGYEDIK FEJEZET, a nők rejtélyességéről.