The Project Gutenberg eBook of Uj Zrinyiász by Kálmán Mikszáth

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ
NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA
ALAKULT ORSZÁGOS BIZOTTSÁG
BUDAPEST MDCCCCX.

UJ ZRINYIÁSZ

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI
BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL
KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

I.
A PRAELUDIUM.

Majd minden író után marad olyan munka, melyről az a vélemény, hogy ha egészen kidolgozza, szépet adhatott volna. De ezt az illető író már nem hallja.

Én ezzel ellentétben még életemben látni akarom az én vázlatban hagyott munkámat és hallani akarom, amint mondják:

Pedig én úgy fogom kidolgozni, amennyire erőmtől telik, de a théma a különös, a théma ölel fel annyi anyagot, hogy okvetlenül vázlatnak kell maradnia – vagyis azt a látszatot viseli.

Hogy mikép jut modern politikai rajzba Zrinyi éppen ez az, ami egy kis magyarázatra szorul. Én a középkori szokásokat akarom szembeállítani a mai modern felfogással, mert az olvasónak így szembetűnőbb, hogy a világ mennyit változott, bár alapjában a karakterek, bizonyos viszonyok közt, mindig ugyanazok voltak. Petur bán ma is megvan, száz alakban, a Dózsa Györgyök is itt lappanganak. Leírtam egyszer Olay Lajost, hogy ő az, aki fölkisérte -2- Zách Felicziánt a királyi palotáig, aztán megbiztatta az udvaron:

– Csak eredj fel Félix és üss közéjük. Ne félj semmit. Én nekem azonban egy kis dolgom van itt az Omodéék komornájával, hát átszaladok.

Bercsényi Miklós bizonyosan megvan, de most esetleg Justh Gyulának hívják és él Zrinyi Miklós is, de meglehet, udvari konczipista és nem Szigetvár kapitánya. A karakterek maradnak, de más viszonyok közé keveredve, máskép festenek. Mi lenne például ma II. Rákóczi Ferencz? Föltéve, hogy megvolna rettentő földbirtoka, mely az ország egy harmadrészét képezte. Ma nem csinálhatna forradalmat, de másként mutatná a virtust. Egyszerűen nem lehetne parlamentárizmus miatta, mert ő maga küldene több mint száz képviselőt a gazdatisztjeiből és fiskálisaiból, aztán amikor kedve támadna, oda üzenhetné Bánffynak:

– Én ezt vagy azt a törvényjavaslatot nem szenvedhetem. Tessék levenni a napirendről!

Ily groteszk ideák és összehasonlítások vittek rá, hogy szigetvári Zrinyi Miklóst ma szerepeltessem. Nem bírtam ellentállni az ingernek. Nem kegyelethiányból teszem Zrinyi iránt (félre ne értse az olvasó), ez csak a forma. Választhattam volna egy más történeti alakot is, de Zrinyi volt a legjobb, az ország egyik első leventéje, akinek viselt dolgait mindenki ismeri Magyarországon, még a kis gyerekek is. Választhattam volna a világtörténelemből hőst, hogy könyvem így az idegenek előtt is érdeklődést kelthessen, de mit nekem az idegen világok – én csak enyimek irója vagyok: a magyaroké. Megmaradok Zrinyinél.

Azért tehát mindenekelőtt fel kell őt támasztanom. És ez a legkönnyebb. Már a szentírás is -3- megigéri, hogy itéletnapkor mindenki feltámad, nekem mindössze a dátumot kell megváltoztatni.

Az Úr hivatta Gábor arkangyalt (aki ezzel a feltámasztási funkczióval már régóta meg van bízva) és rendeli neki:

– Gábor, lemégy a trombitáddal és háromszor egymásután belefújsz odalent. Ma lesz az itéletnap.

– Jól figyelj. Az első trombitaszóra feltámadnak azok, akik a hazáért meghaltak. Ők az én kedvenczeim.

– A második trombitaszóra feltámadnak az öngyilkosok, mert ezekben jó szív volt, Gábor. Sok érzékeny, nemes szív volt közöttük.

– Most aztán vigyázz, Gábor. Ha még a föld nem népesül be nagyon, akkor harmadszor is belefújsz a harsonába, mely fölhasítja a sírokat. De ha a föld már tele volna, hadd el a harmadik trombitaszót.

Gábor arkangyal leszállott a parancscsal és hozzáfogott a munkájához. Trombitáját szép piros szájához emelte és fujjantott egyet.

– Állj meg, hiba történt! Néhány ezer évvel eltévesztettük a számítást. Hagyj abba mindent, a világ még tovább marad.

Gábor leejté a trombitát ijedten, de már késő volt, a kürtbe lehelt első félhangra feltámadtak Zrinyi Miklós és társai és mintha az egész természetes lenne, vígan megindultak Dombovár felé Budának.

Csinos kis csapat voltak, mind szemenszedett vitézek, megrázkódtak, mint a mesékben szokás. «De jóízűet aludtunk», aztán körülnéztek, hol vannak a törökök, de azokból biz egy se volt ott. Juranics Miklós a király zászlóját kereste, amit tegnap (háromszázharmincz év előtt) adott át neki Zrinyi, hogy ki ne adja élve a kezéből. A zászló nem volt sehol. A katonák szemeiket dörzsölték.

A régi roncsolt vár se volt ott, amelyből az imént kirohantak, minden ismeretlennek látszott előttük, csak az Almás vize folydogált és locsogott csöndesen, mint azelőtt. Éj volt ugyan (mert az éjfél csöndjét választotta Gábor arkangyal eltévesztett műveletéhez), de a hold kisérteties fényével megvilágítá a tárgyakat. Nem álltak már ott Szolimán sátrai, a várat is kicserélte valami bűbájos tündér egy másik várral. Megfoghatatlan volt az egész.

Zrinyi Miklós maga ott állott szótlanul, könnyű bíbor dolmányában, fekete, kerecsen-tollas kalpaggal, aranyos markolatú kardjával, úgy, amint kirohant -5- s nehéz köd borult az agyvelejére. Mi történhetett? Álmodta-e az egész harczot, avagy most álmodik bohóságokat a sírban? Száz aranyat tett a zsebébe és a vár kulcsait. Megtapogatta magát. Híre-hamva sincsen se a kulcsoknak, se az aranyaknak. Kilopták a zsivány kontyosok. Vagy hogy talán nem is tett be semmit? Talán nem is Zrinyi Miklós ő? De hát akkor ki?

Egy vézna, púpos emberke, csupa bőr, csupa csont, lépett elő, pánczélingben, sisakkal.

– Én azt hiszem, föltámadtunk uram és a Jozafát völgyében vagyunk most.

– Ostobaság! – vágott közbe gróf Zrinyi. – Hiszen itt van az «Almás», ott alant barnállik az Ujváros, amott kéklenek a hegyek. Ha nappal volna, legott látnád, hogy Szigeten vagyunk. De mégis, mégis… (tünődve, zavartan nézegetett előre-hátra.)

– De hiszen, uram, sokan vannak, akik látták, mikor sebekben összeestél a hidon és mikor a gonosz Szokoli Mohamed lenyisszantotta a fejedet.

– Az én fejemet – szólt különös mosolygással és valami kusza emlékek torlódtak eléje. – Igen, igen… emlékszem Szokolira… beszéltem vele… vagy láttam őt.

E perczben odalépett közéjük Szecsődy Máté és leoldotta rettentő széles kardját, odanyujtván azt Zrinyinek.

– Uram, én nem tudom, mi lett velem. De annyit tudok, hogy megőrültem, mert itt látom -6- Deák Balázs komám uramat, valamint Botos Pétert, pedig ezelőtt két héttel temettük el. Most paroláztak velem. Vegye vissza tőlem nagyságod a vezérséget a gyalogság fölött, mert az én eszem nem tiszta.

– Csak tartsa meg kegyelmed azt a kardot. Vagyunk itt elegen babona alatt. Hanem Deák Balázs uramat magam is szeretném látni elevennek, mivelhogy én mondtam fölötte el a miatyánkot – amikor a sírba tettük.

Sarkonfordúlt Szecsődy Máté, mint a karika és daliás, könnyed léptekkel elsietett. Mindnyájan összenéztek; Szecsődynek tegnap még össze volt a lába zúzva, egyik kezében mankóval járt, a másikban karddal, most úgy lépeget, mint egy zerge. Biztos, hogy valami török boszorkány varázsolta át Zrinyi hadait, összecserélve testeket és lelkeket, eleveneket és holtakat.

Istvánffy Pál tudott is mingyárt egy esetet mondani, hogy a pajkos dzsinek valahol Bagdad városában mikép cseréltek el egy lakodalmas népet egy temetésen levő gyülekezettel.

Istvánffy Pál nagy mesemondó. Hej, tavaly még de édesdeden hallgatta a Zrinyi legkisebbik fia, – a Rosenberg-lánytól való – de most ott van szegényke Csehországban.

Talán Zrinyi is ő rá gondol, vagy csak a különös helyzeten álmélkodik, amint előtte gomolyognak alvezérei, hadnagyai, katonái, fürgén, vidáman, egészségesen. Keresi elméjében az elveszett fonalat. Miért vagyunk mi itt? – Hogy jutottunk mi ide és mi czélból? Hiszen a hidon voltunk… a vár égett. -7- Az ágyú bömbölt… roppant füstgomoly volt… a törökök felénk rohantak handzsárral, lándzsákkal és hát hova lehettek egyszerre? Se vér, se halott. A vár se ég. Füstszag nem érzik sehol. Az éji szél orgonaillatot hoz. Minden nyugodt és csendes, csak a kutyák ugatnak lent a városban és a kakasok kukorékolnak.

Szecsődy csakhamar előkerítette az ősz Deák Balázst, abban a fekete habitusában, amelyben eltemették, aztán a többieket is, akik az Ó-város ostrománál kinnszorultak, midőn Zrinyi hirtelen bezáratta a kapukat és ott őket a törökök felkonczolták. Ehol ni, nemzetes és vitézlő Mátyás György vajda uramat (az alhadnagyot hítták így) négy darabban találták meg az ellenség elvonulása után. A fejét a Nádasdy-bástyánál, az egyik kezét a rőzséken, az ötödik és hatodik darabja, a két lába soha meg se került, azt a szép kordován-csizmája miatt hihetőleg magával vitte valami istentelen spahi, aki restelt sokáig piszmogni a csizmalehúzással. No, és most tessék megnézni Mátyás György uram ő kegyelmét, olyan egy darab legény megintelen, hogy a piktor se pingálhat különbet.

Ott volt még a poczakos Basa Péter, a rövidlátó Bosnyák Márton, sőt – minden jó lélek dicséri az Urat, – amint keresgélné az Ó-város védelmében elhaltakat s gyüjtené őket maga köré, hát egyszerre csak találkoznak Dandó Ferenczczel és a pajkos Radován diákkal. Legott keresztet vetének magukra ijedtükben:

– Szent Isten, kisértetek! – dadogta vaczogó fogakkal Mátyás György, mivelhogy Dandó és Radován már jóval előbb temettetének el szemük láttára, még a néhai óvárosi plébános által, elesvén az Ujvárosban egy portyázás alkalmával. -8-

– Hát kegyelmetek nem azok? – kérdi Szecsődy Máté fázékonyan, mereven tekintve Mátyás Györgyre és Basa Péterre.

Azok egymásra bámultak a becsületes, őszinte szemeikkel, mintha mondanák: «Meg van ez a Szecsődy bolondulva.»

– Ha kisértetek volnánk, nem lennénk olyan éhesek és szomjasok – tréfálkozik Basa Péter – mint a toportyánféreg.

A Radován diák nyakában egy kulacs lógott, nagy udvariasan odanyujtotta Basának:

– Ne incselkedj velem, jó lélek, hanem térj vissza a te uradhoz, teremtődhöz. Hallod-e a kakaskukorékolást az Ujvároson?

– Szeretném kitekerni annak a kakasnak a nyakát és odaadni valami szép menyecskének, hogy süsse meg – mondá Radován diák és megsodorta hetyke kis bajuszát.

Egy nagy, átláthatlan chaosz volt ez. Mind jobban, jobban gomolyodott. Hangos felkiáltások hallatszottak a sürgő-forgó táborban: «Boszorkányság! Ördöngősség!» Vinnyói János, a várkáplán, ki maga is elesett az utolsó kirohanáskor, magasra emelé a keresztet és ájtatos, de mégis mindent túlharsogó hangon énekelte: «Halleluja! Feltámadának!» (Már mint ők: mert mindenki azt hitte, hogy ő megvolt.) Némelyek térdre ereszkedének és elkezdtek imádkozni.

– Egy kőoroszlán áll odaát egy oszlopon s alája olyan valami van irva: «Zrinyi Miklós, Szigetvár hősi védőjének.»

– Teringettét? – vélte Patacsis Péter. – Talán az öreg Szokoli Mohamed emberelte meg magát.

Szecsődy Máté ellenben csak egyre csóválta a nagy fejét és vakargatta egyik kezével a tarkóját:

– Gubó legyek, ha egy szót értek mindezekből. Ha azt mondják kegyelmetek, hogy nem kisértetek, hát beszéljék el a mi utolsó kirohanásunkat.

Basa Péter, Deák Balázs és Dandó Ferencz nagy szemeket meresztettek Szecsődyre.

– Hát a szeptember 8-ikiról, amikor az urunk fölvevé gyémántos forgójú kalpagját, szép aranyos köntösét és száz magyar aranyat tett a zsebébe. Aztán kirohant a taraczk füstjében villámló karddal, mint egy Cherub…

– Fogjál magadnak más bolondot a meséidhez komám, – duzzogott Deák Balázs – mikor lesz még szeptember nyolczadika. Nem érzed-e az orgonaillatot, hékás?

– A siri szagot érzem rajtatok – felelé Szecsődy ünnepélyesen. – Most már világos, hogy vagy a halál után vagyunk mindnyájan és álmodunk egymásról a föld alatt, vagy föltámadtunk és élünk. De akárhogy van is, gyerünk a kapitány elé. Kivált téged kíván sürgősen látni, Deák Balázs komám, minthogy ő maga imádkozott feletted egy miatyánkot, mikor temettek. -10-

– Ha már ennyibe van a dolog, hogy csupa egyszőrüek vagyunk – szólt közbe élénken Basa Péter, – add ide mégis azt a kulacsot, Radován diák.

A szájához emelte a szokásos tréfás tósztjával, «az isten éltesse feleségem urát», de a kulacsban nem volt semmi. – Hiszen üres, süsd meg!

Radován diák kotyogtatta volna, de nem adott hangot, káromkodott is szörnyen:

De nem kellett menni. Zrinyi bán éppen ott termett kapóra s meglátván régebben elesett hű harczosait, akiket egyenkint megsiratott volt, eképen szólott lendületes, nemes hévvel:

– Dicső katonáim! Vitézlő magyarok! Akár varázslat, ami velünk történt, akár valamely csudálatos isteni akarat, én nem okoskodom fölötte. Egy bizonyos, mi itt vagyunk és a kardjaink az oldalunkon és hogy a török nincs itt. Hát keressük meg legelőbb a törököt, a többi magától következik. Utánam, fiúk!

Dörgő «Vivát» hangzott és megindultak a vezér után harczi menetben Botyka felé. Felette csodálkozának, hogy az Almáson eddig soha nem látott ismeretlen híd volt. Pater Joannes Vinnyói égnek emelé a szemeit, mondván: «Isten támasztá számunkra e hidat» s annyi csoda között, valóban, ez fel se tünt. Még az se látszott különösnek, hogy a rekettyés, mocsaras vidék száraz volt és porzott.

– Az a kutya Szokoli Mohamed csónakon vadászott itt kacsákra a mult héten – morogta Juranics. -11-

De voltak még nagyobb meglepetések is. Radován diák egy helyen két fényes vasdorongot látott meg a földön, lehajolt, föl akarta emelni, de nagyon hosszú volt és rettenetesen odatapadott.

Ez a vasgyuró Patacsics Péternek szólt, ki olyan virtuscselekedetekben jeleskedett, hogy a Szelim aga kezéből kifacsarta a buzogányt és a térdén ketté törte vala, aztán a törökökre dobálván a darabjait, mint egy-egy gerelyt, két janicsárt ütött agyon.

Restelte szörnyűképen és elkezdett mellette szaladni, hogy mekkora darab, hát amint ment, ment és a többiek amint kisérték, sehol se akart vége lenni, mentek már vagy fél óráig és még mindig tartott a vasdorong.

– No atyafiak! – kiáltá Patacsics, – mi légyen, nem tudom, de hogy nem istentől van és nem élő embernek, arra mérget veszek.

– Mindegy – felelte zordonan Zrinyi – ha lelkek vagyunk is és a másvilágot járjuk, hát az se baj: itt vannak a török lelkek is, vagy ha nincsenek, áttörünk a Mohamed paradicsomába és velük folytatjuk tovább a harczot. Sohse törődjék az efféle részletekkel, Szecsődy Máté uram.

Nem is törődött most Szecsődy… Mert uj -12- csoda bontakozott ki az éjben, mely őt is megdöbbenté. Egy rettenetes szörnyeteg közelgett a távolból, óriás sebességgel, prüszkölve és dübörögve, mintha a hétfejü sárkány jönne és látni lehetett, amint elől egyik csillogó csápját mozgatja.

Alaktalan barna tömeg volt, nem hasonlított semmi élő állathoz a világon. Két nagy vörös tűzszeme messzire világított, füstöt és szikrákat köpdösött – és egyenesen feléjök tartott.

Kétszáz penge ugrott ki hüvelyéből, süvitve mintha repülő sas-sereg suhogna a levegőben.

De csodák-csodája, nem volt az reájuk rohanó óriás, se rettenetes fenevad és egy újjal se bántotta őket: egy száguldó város vagy falu volt, mely, füst előtte, füst utána, elrohant mellettük.

Volt mit beszélniök, mikor fölocsudtak, mert csak egy szempillanatig tartott az egész, mindenki nem láthatott mindent.

Radován diák mennyre-földre esküdött, hogy az eleje mégis élő lény volt, valami irdatlan szörnyeteg, aki eléje volt fogva a házikóknak, melyek vaskerekeken gurultak. Hiszen szeme is volt, hiszen prüszkölt is. Hogyne lett volna élő lény.

Csáky György ellenben az embereket figyelte meg a házikók kivilágított ablakain át.

– Huh, de szép asszonyok voltak! – vágott közbe Bajony János, aki egyébiránt egész világéletében a kötények körül somfordált.

– Az asszonyok éppen csak olyanok voltak, mint a mi asszonyaink – magyarázta Csáky – hanem a férfiaknak két orruk volt, az egyik rendes -13- helyén, a másik a szájnál nyult ki és égett és füstölgött.

Száz és száz megfigyelés pattant ki most; egyik ezt, a másik azt vette észre s hüledezve hallgatták a tömérdek megfoghatatlant. Cselejthey István ökröket látott az egyik rácsos házikóban, a másikban pedig lovakat. Hátha ezek a lovak huzták valahogy a szaladó várost? Eh, ostobaság! Tudnak is a lovak oly sebesen futni! Hm. De hátha táltosok voltak…

Így mentek, mendegéltek, beszélgetve, tünődve, találgatva a Zrinyi föltámadt daliái Botyka felé. Az ég kelet felől pirkadni kezdett. A kelni készülő napnak biboros leple előre csúszott s az éj barna folyadékja közé, mintha milliárd csövön át tejet szűrne egy láthatatlan kéz…

– Virrad, – mondá Szecsődy Máté. – Ez mégis a régi világ! Menjünk, vitéz barátim, mintha falut látnék ott a fák mögött.

A napra, mely mint a vén szinész, most még a maga jelenetét várta a kulisszák mögött, nagy szenzáczió várakozott a világgolyónak ezen a felén. Siess, vén Phöbus! Fogd be a lovaidat, hamar kantározz, furcsa dolgokat látsz még ma.

A délután s az est folyamán különös sürgönyök érkeztek Budapestre a szerkesztőségekhez, de csak egyetlen lap: a «Nemzet» közölte, az is ily czím alatt: «A megőrült vidéki levelező. Dombovárról valaki különböző álnevek alatt ma az összes fővárosi lapokhoz azt telegrafálja, hogy Zrinyi Miklós és társai az elmult éjjel föltámadtak Szigetvárt -14- és Dombovárra érkeztek, hol is jelenleg az indóházban tartózkodnak és mulatnak, mintegy kétszázan, régi bársony és biborruháikban és fegyverzetükben, némelyek pánczélingben és sisakosan. A városban általános a csodálkozás és érdeklődés. A közönség tolong az indóház körül. Ezt a hóbortos dolgot, mely csak annyit jelenthet, hogy valakinek az esze tisztul, meg se említettük volna, ha egyidejüleg Szigetvárról a következő sürgöny nem érkezik: «Itt ma reggel a régi temető némely sirjait nyitva találták. Megvizsgálván a nyitott sirokat, azokban koporsószilánkok igen, de ami rejtélyes és feltünő, semminemű csontok létezése nem volt konstatálható.» Világos ebből, hogy a dombovári és szigetvári sürgöny között okozati összefüggés van s közel fekszik az a föltevés, hogy valami papi babona van készülőben. A «Magyar Állam» talán tudja.»

E kis, jelentéktelen betükkel nyomtatott közlemény általában nem volt szenzáczióra számítva – pedig mégis nagy szenzácziót okozott. Mert a Fiume felől érkező vonatok utasai már az éji órákban elterjesztették a különös hírt a fővárosban, mely mint a futótűz terjedett. Reggelre tele volt vele a város: «Igaz-e, hogy Zrinyi hadai feltámadtak?»

Nevettek rajta, de tovább adták. Szavahihető emberek látták Zrinyit a dombovári indóházban; szakasztott olyan, aminőnek az arczképéről ismerik; kerek nyomott arcz, alacsony homlok, nyirott körszakáll. És az alvezérei is mind ott voltak: Alapi, Juranics, Szecsődy, Csáky; megannyi középkori dalia. Hiszen persze nem lehet igaz – de sok sajátszerű van benne. Deákul és magyarul beszélnek egymás közt, de milyen magyar nyelv az – olyforma, -15- mint a Caroli Gaspar bibliája, vagy még ódonabb valamivel.

Ezer és ezer apróságot tudtak mondani az utasok felőlük. Eh, bolondság, felelgettek vállvonogatva az okos emberek. Bizonyosan valami szinésztrupp szökött meg valahonnan mentében, jelmezekben és most bolondítják a világot.

– Szinésztrupp? De hát hol van kétszáz férfitagból álló szinésztrupp a vidéken?

Némi kiváncsiságot okozott a dolog. Előbb csak kiváncsiságot: hogy ugyan mi lesz ebből, mire növi ki magát? A kiváncsiságból aztán izgatottság keletkezett, amint ez szokás, és az izgatottság nőtt, mint a lavina.

A «Pester Lloyd» esti lapjában már terjedelmes communiqué jelent meg az esetről: «A dombovári rejtélyes urak» czíme alatt. Egy szemtanú, aki délelőtt érkezett Budapestre s színről-színre látta az indóházban Zrinyiéket, a következőket írja:

«A magát Zrinyi és társainak valló, mintegy kétszáz főnyi társaságról a legkalandosabb hírek keringenek. Tény az, hogy az elmult estén csakugyan mintegy kétszáz magyar díszruhába öltözött, kizárólag férfiakból álló társaság vonult be a dombovári indóházba, hol akkor csak igen kevés vendég volt jelen. Feltűnő volt, hogy vonat akkor nem érkezett, sem kocsi, tehát gyalog kellett jönniök; csizmáik (némelyeken sárga csizma volt) porosak voltak. A vendéglős előadása szerint kijelentették, hogy éhesek és szomjasak, bort és ételneműt kértek. A vendéglős és pinczérei készséggel szolgáltak -16- fel a fényes külsejű uraknak, kik teljes fegyverzettel ültek az asztaloknál. E sorok írója éjjel ment keresztül Dombováron és tanúja volt a jelenetnek, midőn éji szállást kértek a vendéglőstől.

Ez kijelentette, hogy nincsenek alkalmas helyiségei, hanem bent Dombováron el fogják látni az urakat.

Erre a Zrinyinek viselkedő egyén (aki valóban Zrinyinek volt maszkirozva) megveregette a vendéglős vállát és így szólt:

– Köszönöm a vendégszeretetet, atyámfia, melyet tanusítottál irántunk. Lesz rád gondom a jövőben.

– Mit gondol az úr? Hát bolondnak néz engem? Ennyi úrnak hogy adjak én ingyen enni-inni?

– Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől? No, semmi az. Aztán megint a vendéglőshöz szólt valami fönségesen úri nyugalommal: «Pénzem nincs, barátom; a száz aranyat, amit a zsebembe tettem, kivették a törökök, de ha lesz, hát küldök neked. Isten megáldjon!»

A vendéglős és pinczérei elkezdtek most lármázni, hogy így-úgy, ez nem járja, ők addig nem engedik őket távozni a helyiségből, míg nem fizetnek, vagy különben rendőröket hívnak; mire egy -17- gránátszínmentés, tüzes fiatal lovag, akit Csákynak neveztek a többiek, kirántotta a kardját és azt kérdezte a fekete kalpagostól (Zrinyitől):

– Ne bántsátok, – szólt a fekete kalpagos mosolyogva a vendéglős rémületén – vért könnyelműen nem szabad ontani. Hanem majd pénzt kell szerezni, ez az első.

– De hát még azt sem tudom, – dadogta a vendéglős fogvaczogva – kik az urak?

– Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrinyi Miklóssal beszéltél, urával minden földeknek és erdőknek le egészen Csáktornyáig.

A rejtélyes mágnások, kik közül a vonatról leszállt vendégekből, noha sokan leszálltunk, senki sem ismert egyet sem, – ami felette gyanús körülmény – ezen jelenet után nagy kard- és sarkantyúpengések közt kivonúltak az étteremből, ott hagyva a kétségbeesett vasuti korcsmárost, akinek mindenét fölették.

Ennyit közölt lapunkkal, végzi közleményét a Lloyd, a hiteles szemtanú, ki – sajnos – a harmadik csengetyűszó miatt nem szerezhetett már több részletet a furcsa urakról.»

Mi, akik tudjuk a valót, elképzelhetjük, mennyi tapasztalaton és kiábránduláson mehettek keresztül Zrinyiék, csak egy nap alatt is. Hogyan kérdezgették, ha emberekkel találkoztak az úton: «Nem látták-e a török csapatot valamerre?» Végre talán azt felelte neki valami okos ember: «Bizony, az utolsó is kitakarodott innen, uraim. Nincsen már itt közelebb más török, csak a pécsi trafikosbolton.»

Hogy csodálkozhattak a marczona, kevély vitézek: «Hát azóta mindig aludtunk?» Mennyi gondolat czikázhatott elméjükben, mennyi összetorlódó érzés szánthatta keresztül-kasul a szíveiket! Minden szó, kérdés és válasz uj és meglepő fordulatokat lökött fel. «Háromszáz esztendeig voltunk a sírban, azóta elhaltak a feleségeink, gyermekeink, unokáink, talán még a nemzetségünk is kiveszett. Ugyan, mit akarhat velünk az Isten?»

De ki győzné fantáziával? S mekkora szárnyakat kellene arra ragasztani (nagyobbakat azoknál, amik a Zrinyi czímerpajzsán vannak), hogy keresztül röpülje azt az űrt, amit három század hasított közöttük. Minő apró szálakból, kavicsokból kellett nekik megépíteniök a hidat ezen űr felett. Sok dologra, ami könnyűnek látszik, ki tudja, milyen nehezen jöttek rá.

Annyi bizonyosra vehető a «Pester Lloyd» közléséből, -19- hogy a dombovári indóházban még nem tudtak a háromszázharminczkét esztendő felől, mely álnokul lapul meg a «tegnap» és a «ma» között, mert különben nem mondta volna Csáky György, hogy Zrinyi minden földeknek és erdőknek ura le egész Csáktornyáig. És ha voltak is némi bizonytalanságban (mert kétségkívül abban kellett lenniök), ha már kezdett is kapaszkodni elméjük némely dolgok miatt az igazság felé, szinte kiszámíthatatlan, hogy hány apróság jött közbe, ami visszataszíthatta azt. A vasuti szolgák sapkáin a két szárny egyenesen a Zrinyi-czímerből való. A vasuti tisztek karszalagjain a két betű: a D. V. (Drávai Vasút) nem-e jelenthette előttük a szemüknek megszokott «Deus videbit»-et, a felséges Miksa császár és király jelmondatát.

Ami azontúli élményeiket illeti, erről már mindent apróra tud a história. A «Pester Lloyd» közleménye után az előkelőbb lapok saját külön tudósítói legott útra keltek Dombovárra, részint Szigetvárra és mindent megírtak, a mi azontúl Zrinyiékkel történt – sőt még azt is, ami nem történt.

Még pedig – s ebben egyöntetű volt a riporterek nézete – alig fér kétség ahhoz, hogy a vitézek csakugyan zerinvári gróf Zrinyi Miklós és társai. A szigetvári sírok nyitva találtattak s azonfelül is gróf Zrinyi személyazonosságát tagadni szinte lehetetlen. A dolog természetfölötti ugyan, de a keresztényeknek meg van igérve és ha tetszett tizenkilencz századig ezt úgy hirdetni, mint szent és bizonyos dolgot, most, midőn bekövetkezik belőle egy kis részlet, frivolság azt mondani, hogy lehetetlen. Vagy méltóztassék elismerni; hogy ezerkilenczszáz esztendeig hazudtak a papok és a szent könyvek s e hazugságokat -20- mindnyájan kolportálták, vagy el kell hinni a Zrinyiék föltámadását.

A Zrinyi-ügyből nagy kérdés támadt. Egész hasábok jöttek a lapokban viselkedésükről; interview-k, karczolatok, humoros czikkek, melyek minden lépésükről számot adtak. Sőt a belügyminiszterhez is sürgöny érkezett a hatóságtól, hogy a magát Zrinyi hadainak nevező érdekszövetkezet (sic!) pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy porosz eredetű birtokosnak Dombovárhoz közel fekvő kastélyát s azt fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól négyszáz arany hadisarczot követelt. A megijedt birtokos ki is fizette az összeget, mielőtt a csendőrök megérkeztek volna, akik különben sem mertek a túlnyomó tömeggel szembeszállni. A hatóság erélyes intézkedéseket és katonai erőt kér a rejtélyes portyázó banda megfékezésére.

A belügyminiszter, mint rendesen, vadászaton volt s nem intézkedett. És szerencsére – mert az ügy a Zrinyiek javára kezdett dőlni a közvéleményben. (Jó az aktákat pihentetni.)

A hírlapi tudósítások amabilisan fogták fel az ostromot. Hiszen ez is csak Zrinyi mellett bizonyít. Nincs pénz, tehát szerez, nyiltan, fényes nappal, a maga módja szerint, középkori methódusban, ahogy a megboldogult Bacsó Tamás tette, vagy Balassa Menyhért.

Még a hitetlen Tamások is azt mondták most, kivált mikor kisült, hogy a megsarczolt porosz eredetű birtokos zsidó:

A papoknak pedig kapóra jött ez a théma. Nagy dolog az. Itt az alkalom bebizonyítani, hogy mégis van feltámadás. -21-

Mert ha a tömeggel egészen el tudják hitetni, hogy van más világ, akkor az nekik hagyja ezt az egyiket. És ő nekik ez is elég.

A papok nagy tőkét csináltak az esetből s méltán. Gyámoltalanság lett volna ki nem használni… S azonfelül ráérdemelt egy kis leczkére az álnok és kétszínű emberiség, mely nem hisz a maga által hirdetett igazságokban sem, ha ezek valóságosan előlépnek. Hát nem czudarság az?

Nem éppen Zrinyiék miatt, de más dolgokért. Hirdetik az egyenlőséget, szabadelvűséget s ha mutatkozik a két szép tündérből valamelyik, sehogyse akarnak ráismerni. Egyugyanazon fiókban tartják a hazugságaikat, ahol az igazságaik vannak. Bizony jó lesz egy kis zuhany a nyakukba a szószékről.

Nagy körmeneteket és Te Deumokat tartottak a templomokban. Néhány püspök pásztorleveleket adott ki az eset alkalmából, melyek megjelentek a lapok hasábjain is, e minden földi hiúságok gyüjtőmedenczéjében. Egyszóval: a Zrinyi-ügy óriási forrongást idézett elő a kedélyekben. Az egész társadalmat felkavarta s átment a külföldre is. Az angol és franczia nagy lapok levelezői útban voltak. A «Times» hasábos táviratokban röpítette szét a XIX-ik század csodáját a földkerekség minden pontjára. Az emberek nem beszéltek egyébről, csak e feltámadásról, pro és contra. De a kételkedők serege óráról-órára tért vesztett. Amint uj események, uj színek, uj megfigyelések és áramlatok híre egyre valószínűbbé tette az esetet. Minden hírt falánkul fogadtak és az lázasan lüktetett keresztül Európán. Minden érzés ott vibrált e sajátságos gomolyagban. A vallásosság, a kiváncsiság, a haszonlesés, a gőg. -22-

A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrinyiék mellett foglalt állást. Mégis csak természetesebb, ha a sirokból lépnek ki uj főuri alakok, mintsem a Wertheim-szekrényekből.

A kaszinóban sok trics-tracs folyt erről; mint rendesen, bon-mot-k termettek. Egyéb ebben a sovány talajban úgy sem terem.

– Sapristi! – mondá a kis Nopcsa, aki mindig az udvar részére gondolkozik. – A király jól járt, hm, mert nem kell a tizedik szobrot megcsináltatnia, hm…

– Csalás és szemfényvesztés! – hirdették a képviselőházi folyosón az ellenzéki korifeusok. – Az egész komédiát Bánffy és Darányi szczenirozta a szoczializmus ellen.

S tényleg gondolkozóba estek a földosztó szoczialisták. Mert hát ez félig sem tréfa. Ha csakugyan kezdenek föltámadni az ősapák, úgy benépesül a föld, hogy egy négyszögöl se jut egyikünkre. Mégis csak jobb lesz az eddigi tulajdonosokhoz ragaszkodni.

S míg forrt a kérdés, tarkán bugyborékoltak fel a különböző nézetek. Herman Ottó czikket írt és hülyéknek nevezte a hívőket. Az Akadémián Czobor Béla értekezést tartott a Zrinyi-korabeli ékszerekről és viseletekről. Az Akadémia makacs kálvinistái általában tagadták a dolog lehetőségét. Azonban Szász Károly sürgős indítványt tett a gróf Széchenyi István összes levelezéseinek kiadására, amit el is fogadtak. Jele, hogy a dolog mégis szöget ütött a fejükbe s azon eshetőségre számítva, ha a részleges feltámadás -23- mégis igaz és amennyiben esetleg folytatása lehetne és a többi közt Széchenyi István is feltámadna, jó lesz elkerülni a szemrehányást, hogy az Akadémia nem akarta a leveleit kiadni.

Ellenben a történelmi társulat beható tanácskozás alá vette a dombovári rejtélyt s hosszas tanácskozás után egy négytagú bizottságot küldött ki a helyszínére Zrinyi és társainak agnoszkálására. «Ez kötelességünk, uraim – mondá az elnök – adjunk ez általános chaoszban irányt az emberiségnek.»

A bizottságba Thaly Kálmánt, Czobor Bélát, dr. Török Aurélt és dr. Korányi Frigyest jelölte az elnök.

– Minek oda Korányi? – vetették fel zajosan – orvos-doktor csak a halálozásnál szükséges: a föltámadásnál fölösleges.

– Nem kell Korányi! – kiáltá Thaly, nagy őszbeborúlt üstökét megrázva.

– Mind igaz, uraim – vitatkozék az elnök, – de tudniok kellene, hogy dr. Korányi csinálta eddig a legnagyobb leistungot a XIX-ik században.

– Fraknói «Mátyás királyról» írt munkájában megállapítá a diagnózist, hogy miben halt meg az igazságos király. A látlelet két sűrű oldalon oda van csatolva a szöveghez. Tessék megnézni.1) Aki ilyen -24- messzire ellát a multba, az bizonyosan ellát közelebbre is.

Ez az érvelés meggyőzte a konok történészeket s szó nélkül vállalták a nagy jelentőségű bizottságba (melyre, mint mondták, az ország szeme néz) Korányit.

A bizottság természetesen rögtön Dombovárra utazott, Zrinyiékkel érintkezendő, kik a dombováriakat egészen elragadták, úgy, hogy szinte a tenyerükön hordták őket; ünnepélyeket rendeztek tiszteletükre, a hölgyek virágokkal borították el Zrinyit. (Radován deák tegnap jegyet váltott egy ottani bájos leánynyal). A legujabb sürgönyök szerint az elmult estén egy vándor-szintársulat díszelőadást rendezett számukra, adván Jókaitól a «Szigetvári vértanukat». Zrinyi, unokaöcscse, Alapi Gáspár társaságában, egy páholyban komolyan és figyelmesen hallgatta végig az előadást és azt jegyezte meg, hogy: «Egy szó se igaz az egészből.»

De a bizottság, melynek eljárásáról lázas türelmetlenséggel várt a közönség hireket (mert Magyarországon mindent bizottságokkal szeretnének végeztetni – ha lehetne, még a lélekzést is), vélvén, hogy tekintélyével végre jobbra vagy balra lendíti a még mindig kétes «Zrinyi-ügyet», a bizottság, mondom, még oda sem érkezett, tehát még nem is nyilatkozhatott, midőn egy távoli országból jött egy hang, nem is maga a hang, csak a szózatnak a szele – és eldönté világot rázó súlyával a dolgot egyszer s mindenkorra.

Egy távirat érkezett Rómából, melyet külön kiadásban közöltek a lapok:

«A Vatikán lapja: a «Piccolo», mai számában közli a pápai encziklika vázlatos tartalmát, melyet -25- a szent atya a kereszténységért küzdött gróf Zrinyi Miklós és katonáinak Mária országában (Regnum Marianum) történt csodálatos feltámadásáról kiadott s melyben ezen részleges feltámadás, mint a mennyei gondviselés egyik előzetes ténye fejtegettetik. Az encziklika bővebben szól arról, hogy ezen feltámadás nem teszi halhatatlanokká az illetőket, hanem csak akképen lészen értelmezendő, hogy életük fonalát ott veszik fel, ahol azt a keresztény hitért szenvedett hősi halál megszakította. Így például ezen Zrinyi Miklós most 58 éves és nem 380 éves és addig fog élni – valamint a társai is – ameddig különben élt volna. Rampolla bibornok a holnapi nap folyamán fogja az encziklikát kihirdetni.»

Wlassics miniszter elolvasván egy rendkívüli kiadásból a római sürgönyt, rögtön leült és a következő levelet írta Zrinyinek:

Tekintettel elfoglaltságomra, csak most foghatok tollat, hazafias örömömet tolmácsolandó szerencsés föltámadása felett. Szívem hangosan dobog az örömtől s megnyugtató érzés tölt el, hogy már nemcsak dogmává, de teljesen valósággá lőn, hogy nem halnak meg, akik a hazának élnek, amihez most már merem hozzátenni – és ha meghalnak feltámadnak.

Legyen meggyőződve, méltóságos gróf úr, hogy halálában is tiszteletem kimondhatatlan tárgya volt s a miniszterségem óta megjelent tankönyvekben és olvasókönyvekben mindenütt ragyognak a méltóságod -26- vitéz tettei, buzdításul szolgálván a tanuló ifjuságnak.

Üdvözlöm önt és kérem az isteni gondviselést, mely a sirokból vezette fel önt és igen tisztelt társait, hogy hazánk és nemzetünk javára engedje önöket friss egészségben sok uj és nagy tetteket fűzni az eddigiekhez. Kelt stb.

A székes-főváros lázban van. Vendéget vár. Ah, az mindig nagy dolog, ha Budapest vendéget vár. És mindig egy kaptára történik. A házak lobogódíszt öltenek, bizonyos ablakokban megjelennek bizonyos pokróczok és ágytakarók. A rendőrök uj atillájukat huzzák föl. A főpolgármester nem fogad feleket, be van zárkózva, beszédet tanul. A tömeg mind sürübben hullámzik az indóház mentén, ahonnan a vendég jön.

A zsebmetszők a lehető legczélszerűbben elhelyezkednek a vonalon, elhelyezkednek a rendőrök is – de a legczélszerütlenebbül. Ez a chablon a város külső képére nézve. Az illusztris vendégre is mindig ugyanaz az egy sors vár. Lakás van számára véve a «Hungáriában», melynek foyerét délszaki növények ékesítik, szalonja asztalán ott várja egy meghívó báró Atzél Bélától a Park-Clubba, egy másik meghívó gróf Zichy Jenőtől a Szent-Ivánban tiszteletére rendezendő vadászatokra. A polgármester fejében pedig ott várja egy programm, melynek pontjai az elevátor megtekintése, este előadás az Operában, utána díszbanket a városi Redoute -28- termeiben. Ezen élvezetekhez csatlakozik ujabban a vágóhíd, a vásárcsarnok és az uj országház megtekintése. Gyönyörű dolgok ezek.

Fölösleges mondani, hogy gróf Zrinyi Miklós fogadtatásáról van szó. Őt és vitézeit várja a vendéglátó székes-főváros. Hasonló lelkesedés régen volt. Az egyház maga is részt vesz a fogadtatás pompájában s Budapest minden harangját megkondítják. Maga a papság is kivonul az indóházba teljes ornátusban.

A pápai encziklika különben a társadalom minden rétegeiben eloszlatta a kételyeket. Egy hang sem emelkedett többé a csoda ellen. A történelmi társulat kiküldött bizottsága ennélfogva szintén megállapította távirati jelentésében személyi ugyanazonosságukat. Ezt Czobor Béla is bizonyítja – de ruházatukat nem tartja korhűnek.

Thaly hamarjában szinte megbotránkozott mikor eszébe nyilalt, hogy persze, Zrinyi előbb élt, nyugodtan felelte tehát:

– Ez a gróf úr dédunokája, a legvitézebb és legszebb magyar asszony, aki három évig védelmezte Munkács várát.

– Ne mondja! – kiáltott fel Zrinyi Miklós, látható meglepetéssel. – És azután?

– Elfoglalták a várat a császáriak – tüzelte, irritálta Thaly (mert ki tudja, mire lehet az jó). – Hja, bizony fogságra vetették a dicső asszonyt, aki nekünk felséges Urunkat, Rákóczi Ferenczet szülte.

– Meghalt számüzetésben Nikomédiában 1703-ban. A török szerető gondoskodása édesítette meg utolsó éveit. Ott jártam a sirjánál magam is.

– Kegyelmed, úgy látszik, nagytudományú férfiú, de ez mégis meglep engem, amiket mond. Valóban a császáriak tették volna?

No iszen, csak ez kellett Thalynak, hogy rögtön nekifogjon a tragédiák hosszú sorának. Patacsics, Alapi, Csáky, Szecsődy körülvették és úgy hallgatták, mintha mézzel lenne a szája megkenve: hogyan végeztette ki a római császár később Zrinyi Pétert Bécsujhelyen, hogyan kínozták börtönben s vitték az őrületbe még később Zrinyi Jánost.

Szecsődy uram megrántotta a Deák Balázs smaragdzöld mentéjét, felhúzván a szemöldjeit a homloka legtetejére.

Maga Zrinyi Miklós semmit se szólt, csak mosolygott nagykeserüen és a szakállába látszott morogni -30- valamit. Olyasfélét talán, hogy «ezért ugyan érdemes volt kirohanni».

Aztán félrehuzta Thalyt bizalmasan egy ablakmélyedésbe. A többiek tiszteletteljesen álltak félre. Elképzelték, hogy miről lesz szó, – de hallották is onnan a hangos beszélgetést.

– Mondja csak kegyelmed, ki messze lát hátra a mult időkbe, ahonnan mi jöttünk, nem tud valamit az én asszonyomról?

Zrinyi a fejével bólintott és hangosan dobogott a szíve az izgatottságtól, hogy mit fog hallani. Nagyon szerette azt a szép aranyhaju asszonyt.

– A grófné ott élt egy darabig özvegyen a csehországi birtokán – folytatá a histórikus, – hanem aztán férjhez ment.

A Zrinyi keskeny homloka elborult. Ez fájt neki. Fölszisszent, mintha mérgezett tőrrel szúrták volna meg.

– Még szinte bámulatosabb az, hogy Thaly tudja ezeket, mintsem az, hogy Zrinyiék feltámadtak.

Zrinyi szótlanul nézett maga elé, észre lehetett venni rajta, hogy ellágyult az emlékeken.

– Ő boldog volt, uram, és soha se jött vissza Magyarországba, nagy kort élt és most ott alussza örök álmát a hohenfurti zárda templomában. -31-

– Szegény Jánoska! – És egy köny reszketett a rettenhetetlen hős szempilláin – milyen szépen lovagolt, repesett a térdeimen…

Aztán mégis észrevette, hogy nem illik hozzá ez a nagy gyöngeség, elfordult, ott hagyta a multba látó urakat.

Hanem iszen éppen csak ez kellett a többieknek. Nosza megrohanták Thalyt valamennyien, sohse volt még ő olyan kapós. Valóságos áffium gyanánt hatott a tudomány a vitéz urakra. Mindenik szeretett volna hallani a feleségéről, a gyermekeiről és hetediziglen az unokáiról; Istvánffy Pál félrelökte Botos Pétert: «Kendnek úgy se voltak gyermekei». Máté György pedig túlkiabálta Deák Balázst:

– Kezdjük csak az én cselédeimen! Mi lett az én szépséges Kata leányommal?

A Kata leány? Ki tudhatná azt! Itt már véget ért a Thaly tudománya. Csak nagy nemzetségfákról regél a történelem. A kis fák ismeretlenül nőnek és enyésznek el a nagy nemzeti rengetegben.

Különben sem volt idő ilyenekre. Ott várt már Budapest székes-főváros küldöttsége, mely meghivta Zrinyiéket s meg volt bizva, hogy különvonaton kisérje őket.

Zrinyiék égtek a kiváncsiságtól, hogy újra láthassák Budavárát, de a vasút ellen hátborzongató ellenszenvet éreztek, habár három nap alatt, míg Dombováron mulattak, sok mindent más szinben láttak már, mint azelőtt három századdal. Nagy iskolán mentek keresztül e három napon. Amit az emberiség apránkint talált fel, azt ők egyszerre látták maguk előtt. Sok volt, megterhelte az elméjüket.

(No ilyet még az öregapám sem hallott, gondolta magában Tenczer Pál, hogy kényelmesebb volna lóháton.)

– Dehogy, dehogy, – mondá aztán hangosan – kényelmes coupék, étkező kocsi… Csak tessék én rám bizni. Aztán kivihetetlen is volna lóháton. Hol vennénk annyi hátaslovat?

– Az a legkisebb. Láttam itt a környéken egy ménest; mingyárt lehetne belőle fogatni, amennyi paripa kell.

– Az most, de ha elveszszük, akkor a mienk lesz – mondá a vezér jókedvüen.

– Csakhogy nem engedik ám a Dőryek – vélte egy szőkeszakállú helybeli alak.

– Úgy? – szólt Zrinyi érdeklődve. – Az a kérdés, hány főbül áll a haderejük?

– Hát akkor mivel akadályozzák meg? – csodálkozott a hajdani várkapitány. -33-

Zrinyiék összemosolyogtak; szemjátékuk azt látszott mondani egymásnak: Milyen satnya faj ez!

Sok huza-vona után Zrinyiék engedtek udvariasságból s az egész tábor felczihelődött a fellobogózott vonatra, mely már meg sem áll Budapestig. Csak Radován diákkal volt egy kis komédia. A kópé annyira szerelmes volt, hogy egy-két napra sem akarta elhagyni menyasszonyát, egy tűzről pattant barna leányt, névszerint Faragó Piroskát, aki a feltámadottak tiszteletére adott bálon ismerkedett meg Radovánnal.

A diák olyan szépen tánczolta a csárdást Piroskával, úgy aprózta, úgy tudta megforgatni, meg kaczérul elereszteni, nagy dévajkodással úgy fogdosta, úgy megfogta, – hogy foglya is maradt ásó-kapa erejéig.

Mindjárt ott a bálon megkérette Szecsődy és Patacsics uraimékkal a szüleitől.

Faragóék, jómódú polgárcsalád Dombováron, legott meghányták, megvetették a dolgot. Hirtelen jött az ajánlat, de a kérő helyes férfiú, nemcsak régi familiából való, de ő maga is régi s mindent összevéve, szerencse Piroskára, mert Radovánnak ugyan nincs semmije, de vannak érdemei s minthogy a hazáért halt meg, olyan hivatalt kaphat, amilyent akar, sőt még országgyülési képviselő is lehet a jövő cziklusra, ha átáll a szélsőbalhoz. Ott mingyárt megvolt az eljegyzés is, sok vidám enyelgés és tréfa között. Hogy hol veszi Radován a keresztlevelet? S hogy fogja mondani a menyasszony: «Holtodiglan», mikor ez már egy régen elmult terminus? Szó, ami szó, de valóban sok különösség jön ki az ilyen rendkívüli helyzetekből. -34-

Radován tehát nem akart Budapestre jönni. Nem kell már ő neki a dicsőség, de Zrinyi közbelépett és végre úgy oldották meg a kérdést, hogy magukkal vitték Piroskát is az özvegy menyecskenővérével együtt. Bezzeg volt nagy dévajkodás a vasúton. A fiatalabb vitézek fogdosták, csipkedték, bizony még oly helyen is a ruhán keresztül, ahol nem illett, kivált a menyecskét. Sőt az öregebb urak mellének sem esett rosszul egy kis pajzánkodás. Az özvegy menyecske volt nagy kínban, nem győzte paskolni a kezeiket. «Ugyan hagyjanak békét. Ne izéljenek hát stb.» A fővárosi küldöttség tagjai megbotránkozással röffentek össze s Tenczer Pál azt súgta Máttyus Arisztidnek, de az öreg Kléh István is hallotta:

Azontúl alig történt valami megemlítésre méltó, az állomásoknál mindenütt nagy tömegek várták a vonatot, zászlókkal, zeneszóval, a papok proczesszióval, kereszttel, vörösinges minisztránsokkal, de a vonat sehol sem állott meg, következéskép nem lehettek beszédek, csak az ablakon át köszöngetett nekik Zrinyi Miklós. Az egyik községnél pláne bandérium várta; a nyalka paraszt-legények, kik szőrén ülték a lovat, nagy lelkesedésükben erőnek erejével a vonat előtt akartak lovagolni, de a biró uram rájuk ripakodott:

– Mit akartok? A füstös előtt? Hiszen ha még jó lovatok lenne. De hatvan forintos lovakon? Ki látott ilyet? Szamarak.

Zrinyit borongós hangulat fogta el, gépiesen nyúlt fövegéhez a riadó éljenzésekre, néhol feltünt neki egy-egy arcz: «Ejnye, de ismerős ember, mintha -35- már láttam volna.» De a vidék hogy’ megváltozott! Az emberek nem lehettek a régiek, mégis rájuk ismert; a vidék ellenben a régi volt, százszor megjárta és még sem ismert rá, csak a hegyek maradtak, a jó öreg hegyek – az erdők eltüntek, tavak, mocsarak kiszáradtak. De mégis. Nini, ez a Kavartyó völgye. Ez az övé volt, egy folyam szelte végig. A folyam is eltünt, de ott a helye, az a czikczakkosan kanyargó sáv. Egy mélyedés, de mert a fű bujább rajta, mintegy kitölti.

– Kié most ez a birtok? – kérdé kiváncsian. A vele volt urak elmondották:

Egy hangot se ejtett el, hogy valamikor az övé volt, hanem látni lehetett, hogy nyomja valami a kedélyét. Búsan mondta valami ötletből Szecsődynek:

– Nem tudom, barátom. Hiszen szép a hűség és barátság, de ahhoz éléstár is kell. Az én dominiumaimat felosztották. Más világ ez itt. Ki tudja, mi a mienk belőle.

Kérdezte azután a fővárosi uraktól: szokott-e most a király birtokokat osztogatni?

Fejet csóvált, furcsának tetszettek neki ezek az állapotok. Hanyatlás, minden vonalon nagy hanyatlás. Az ő álláspontjából így festett az uj kor. Az ő álláspontja pedig az a kis vasrácsos ablak volt, mely a vártornyokról nézett le kevélyen a világra. Hogy a Dőryék méneséből nem javasolták kiszakitani a kétszáz paripát, ez az uj nemzedék gyámoltalanságát jelentette. Hogy a király nem oszt birtokokat s nem ütteti le az alattvalók fejeit, ez a királyi hatalom meggyöngülésének tünt fel. (Nyilván valami Dobzse Lászlót sejtett a bokorban.) Mohón szítt fel minden benyomást, de az mind úgy alakult át az ő középkori koponyájában, mint egy kész veszedelem. Szegény Magyarország, mi lett belőle!

Maga a vasút se tetszett neki. Beismerte, hogy nagyszerű találmány, de elpuhítja a fajt. Egy nemzet, amely vasúton jár, már nem jó katona.

Thaly előadta, hogy éppen katonai szempontból sok hasznát vehetni, mert a sereget gyorsabban lehet mozgósítani, szállítani, ahová tetszik.

– Nem ér semmit! – felelte Zrinyi. – Mert az ellenségnek is van vasútja, az is gyorsabban szállít.

A fővárosi küldöttség egy pár tagja Zrinyinek helyeselt. Különösen egy úr volt köztük: Sartory Pál,3) aki mindenben a Zrinyi nézeteit támogatta a fejbólintásaival, vagy rövid száraz megjegyzéseivel.

A büszke főúr igen megkedvelte útközben ezt -37- a derék polgárt, a ki régies szabású fekete krispint viselt és lazaczszínű nadrágot, nyakára első Napoleon-korabeli divat szerint, fekete selyemkendő volt csavarva s igen gyakran nyúlt a burnótos szelenczéjéhez, melynek fedelére egy hajporos dáma volt festve, valami mult századbeli angol királyné. Igen izgékony öreg úr volt ez, aki sokszor törülte az orrát tarka zsebkendőjével és ilyenkor mindig letisztogatta csizmáit is (mert csizmákat viselt a lazaczszínű pantallon alatt) ugyanazon zsebkendővel.

Máttyus Arisztid és Kléh István úgy mutatták őt be, mint a köztörvényhatósági bizottság egyik legbefolyásosabb tagját, akinek a legnagyobb pártja van a közgyűléseken.

Az út vége felé úgyszólván csak magával Sartoryval foglalkozott Zrinyi, vele beszélt, tőle kérdezősködött s feleletei néhányszor megmosolyogtatták. Igen gyakran kiáltott fel: «Igaza van, Sartory uram!»

És nagyon mulattatta, mikor a többiek elmesélték Sartory egyik köztudomású esetét, midőn ugyanis a városi közgyűlésen valamely térnek befásítását indítványozták, azzal az indokolással, hogy Angliában mindent befásítanak, Sartory felszólalt:

– A fák az erdőkbe valók. A városba házak valók. Nekem nem imponál Anglia.

– De nekem meg imponál Anglia, mert ott wighek vannak és toryk, itt Pesten pedig csak Sartoryk.

Zrinyi még sokáig élénken beszélgetett az öreg úrral, csak mikor elszunyókált, kezdett Patacsicscsal évelődni: -38-

– Igen értelmes ember – mondá, – csak egy kicsit maradi. Kegyelmednek való. (Patacsics ugyanis ékes szószólója volt a buzogánynyal való harczolási módnak és a nyilakért is lelkesedett.)

A fővárosi küldöttség fülét megszúrta ez a kijelentés. Ej, ej! Mégis csak rettenetes, hogy Sartory Pált, akinek a legnagyobb pártja van a városi közgyűlésen, még Zrinyi Miklós is maradi embernek tartja.

De nem szúrta meg Patacsicsot, akinek pedig szánva volt a csipkelődés, mert Patacsics, a híres vasgyúró, aki a botykai határban a vasúti sínt akarta kiemelni s aki egy ültőhelyében szokott elfogyasztani egy fél akó bort, elszédült a vasút rázásától, kóválygott a feje, mintha tengeren utaznék.

– Megöl ez a csúf sárkány – dadogta és szemrehányóan tekintett Tenczer Pálra, aki nem akarta, hogy lóháton jőjjenek.

Hanem jó szerencse, már éppen füttyentett a gőzgép s Kelenföldről a Gellért felé rohant a vonat.

A bámulat felszisszenése hallatszott száz ajkon az elterülő fönséges panoráma láttára.

Ott feküdt lábainál Magyarország tündéri fővárosa, szem nem látott ilyet, fül nem hallott ilyenről – a képzelet sem hozhatta hát elé. A középütt mintha egy czímerpajzsot választana ketté egy széles ezüstpántlika: a Duna, fellobogózott hajóival, tarka bárkáival, azzal a szépséges szemölcscsel: a Margit-szigettel – mintha zöldselyem-himzés volna az ezüstszalagon. -39-

Kétfelől a gyönyörű paloták nézik magukat a Duna tükrében és messze-messze, amerre csak szem lát, mindenütt tornyok, kupolák és kastélyok. Uram isten, hány király lakik itt?

Élvezet volt nézni azt a nagy elbámulást, azt a kábító hatást. Az Buda! Ez itt Pest! Jézus Mária, ki építette ezt mind?

Csak úgy dőlt belőlük ezer meg ezer kérdés, önkéntelen felkiáltások, naiv megjegyzések.

– Aha, más valami van helyettük. Mi az a karcsú vékony, ami a füstöt okádja?

– Dehogy… az egy vasból való pánczélos vitéz az új országház tornyán.

Befordult a vonat a palatinuskertnél, az összekötő-hídon, Pest felé. No most, no most! mindjárt összeroppan az a filigrán híd.

Istvánffy Pál behúnyta a szemeit, de a nap verőfényétől ametiszt színekben csillámló víz, a sebes rohanásban keresztül-kasul metélve a híd szaladó rácsozata által, átczikázott vakítóan még a becsukott szemhéjakon keresztül is.

A szigetvári vitézek keresztet vetettek magukra. Megkóstolták már egyszer a halált és még se kellett nekik. Vagy hogy éppen azért. -40-

De nem történt semmi baj. Nem is asszonyanya szülhette azt, aki ilyet épít.

A vonat szépen körben kanyarodott, hiszen nem is tehet egyebet, elment a temető mellett és megjegyzé Máttyus Arisztid:

Bezzeg kiegyenesítette erre derekát Deák Balázs uram, aki egy zalamegyei bocskoros familiának volt valamikor tagja s úrias orrhangon fennen kezdte a kérdezősködést:

– Nekem ő quasi barátom volt és igen szép beszédeket tudott mondani. Tetszik tudni, a Belváros képviselője volt és mikor az utolsó nagy beszédét tartotta a polgári házasság kérdésében, akkor reggel felkerestem az «Angol királynőben» és…

– Szép, szép – vágott közbe türelmetlenül Deák Balázs uram, – de kit vert meg?

– Nem vert az meg kérem alássan senkit, hanem inkább kibékítette, akik haragudtak… Így a nemzetet is a…

Erre szerényen leesett a Deák Balázs uram álla és elfordult, nem is hallgatta tovább Tenczer Pált azon bizonyos Deák Ferenczről, aki nem vert meg senkit.

Ezalatt a földiszített indóházban türelmetlenül várták a vonatot az illetékes személyek, kik csak -41- külön-jegygyel mehettek a perronra. Igen sok kanapéproczesszus folyt a fogadtatás dolgában. De az természetes is. Mindig úgy volt és úgy lesz.

Hiszen evidens volt, hogy a főpolgármester fogadja a székes-főváros vendégeit, de ilyen nagy eseménynél még se vonhatja ki magát a kormány sem. A közvéleménynyel szemben sem volna opportunus. A mult szerdai minisztertanács tehát elhatározta, hogy a miniszterek közül is mondjon valaki néhány üdvözlő szót. De melyik? Hát természetesen a ressort-miniszter. A ressort-miniszter pedig báró Fejérváry, minthogy Zrinyi Miklós a hadügyi szakmában jeleskedett.

Mind bölcsen volt ez kifundálva és protokollumba véve a Tarkovich ő exczellencziája lapidaris stilusában; de mit ért, mert báró Fejérváry, aki másnemű elfoglaltsága miatt nem vett részt a szerdai minisztertanácsban, kijelentette, hogy ő csak katonát üdvözölhetne, de miután a Zrinyi Miklós neve elő nem fordul semminemű katonai schematismusban, tehát éppenséggel nem tekinthető katonának és ő (tudniillik ő exczellencziája) nincs hivatva eljárni.

Ezt belátta a kormány; ami igaz, igaz. De valakinek mégis csak szólnia kell és valami jogczímet kell találni, hogy formája legyen. A nagy töprengésben most is, mint igen sokszor, a Darányi fifikus esze segítette ki a töprengő kollegákat.

– Zrinyi kétségtelenül vitéz ember – mondá – de a szigetvári kirohanása nem annyira katonai aktus, inkább az emberi bátorság egyik csudálatos példája. Tehát a bátorságot kell ünnepelni. S ha erről van szó, akkor ez a báró Dániel szakmája, ki majdnem hasonló bátorságot tanusított a tárczavállalással. -42-

Ez a coulissák mögötti lefolyása azon furcsának látszó ténynek, hogy az indóházban a kereskedelmi miniszter várta a berobogó vonatot. Természetesen jelen volt Márkus főpolgármester, Pekáry helyettesfőkapitány és sok más. A gróf Csáky-családból néhányan, kik ősüket fogadták. A Batthyányakból többen, kik rokonságot tartanak Zrinyivel.

Ott láttuk gróf Zichy Jenőt (mert ő mindenütt jelenvaló), Rohonczy Gedeont (mert ő is kirohant),4) Szana Tamást, aki a legujabb kor minden temetésén megjelent – most, változatosság okáért, egy feltámadásnál akart jelen lenni. Továbbá ott volt Fadrusz János (a szobortárgy okáért), Kossuth Ferencz (aki szintén világhistóriai nevet visel), Pichler Győző, Kathángi Menyhért és Fenyvessy Ferencz országos képviselők, Beniczky Ferencz pestmegyei főispán, Jókai Mór, a «Szigetvári vértanuk» költője, Sturm Albert magyar díszruhában és az összes budapesti napilapok reporterei, köztük Lakatos Sándor, az «Országos Hirlap» tudósítója. (Ő a felelős, ha rosszul van megírva ez a dolog.)

Távolabb álltak egy csoportban a klérus tagjai, élükön az épen Budapesten időző Talliani pápai nunczius, kedélyes tömzsi alakjával. A köztiszteletben álló nunczius nagy érdeklődéssel nézegette az összegyült főrangú hölgyeket, kik virágcsokrokat tartottak kezeikben. A hölgyek különösen Juranics Lőrinczre voltak kiváncsiak, aki azon kor legszebb leventéje volt; a háttérben poroszkált Szász Károly -43- ev. ref. püspök, nagy aggodalmakat keltve, hogy nem fog-e ő is beszélni.

Kívülről keresztül szűrődött a falakon és az üvegfedelen át tompán a távoli embermoraj, az óriási tömegek zsivaja, melyek elállták az útvonalat az indóháztól kezdve a kerepesi-út mentén egész a József-körútig; s átkanyarodva a körútra, az Andrássy-úton lesz a bevonulás a Hungáriába.

Mindenfelé tribünök emelkedtek ezernyi kiváncsi hölgyközönséggel. De még a toronyablakokban is álltak emberek, fej fej mellett. E tornyokból úgy tünhettek fel alant a tribünök, a színes napernyők sokaságával, mint egy mákkal bevetett tábla, mely éppen most virágzik. A lovasrendőrök nagy káromkodással ugrándoztatták paripáikat, mire a megriadt, hátraszoruló tömegben hullámzás és fészkelődés támadt. Ez, úgy látszik, nagy gyönyörűséget okozhat a rendőröknek. A hordárok rekedt, rikácsoló hangon árulják négykrajczáros füzeteiket: «Zrinyi Miklós hősies kirohanása, vagy a száz arany.» Száz arany négy krajczárért! kiáltják az ő piaczi élelmességükkel és a tömegben kitör a röhej és vihanczolás. Mert a nagy tömegek vagy nagyon haragosak, vagy nagyon kedélyesek.

De ki győzné leírni a tarkábbnál-tarkább jeleneteket, a lengő zászlókat, a póznákat díszítő Zrinyi-czímereket; egy várbástya a pajzs jobboldalán, – két szárny kék mezőben a balon. Mi ihlette meg azt a régi királyt, aki a czímert rajzoltatta, hogy eltalálja Zrinyi Miklós jövendőjét, a bástyával a kirohanást, a szárnyakkal a föltámadást? Ha a Múzsának szárnya volna, és hiba, hogy nincs, mert annak a szárnyából kellene kitépni a calamusnak való tollakat, – de ha ilyen tollam volna, se tudnám -44- kiszínezni azt a lelkesedést, ami itt volt. Hát még a meghatottságot, mikor Budapest minden tornyán megkondultak a harangok, még a bazilikáé is, a harangok apja, fönséges ünnepélyességgel: Bim, bam! bim, bam! Az öreg Gellérten megdördült az ágyú.

Egy pár perczig eltartanak a beszédek. (Jaj, csak ne beszélnének hosszasan.) A tömeg megmozdul, nyugtalan, izgatott. Most, most, szorítsd! Mindenki jobb helyet akar elfoglalni. A rendőrök őrült vágtatással söpörnek tisztást a menetnek, aztán egyszerre fölzúg az orkánszerű éljen az indóház tájékán és hömpölyög idébb, idébb, nőve és nagyobbodva, mint a lavina.

A többit már mindenki elgondolhatja. Hogyan vonultak be virágzápor közt, mely a kocsikba hullt; nem nehéz kitalálni, hogy Zrinyi a miniszter jobbján ült. Alapi Gáspár a főpolgármesterrel jött, a többiek aztán össze-vissza ültek a kocsikon; elég Cliótól, ha nem restelli följegyezni még, hogy Patacsics vajda Zichy Jenő gróffal ült össze, aki tüstént elbeszélte, mikép akadt rá a Zichanov herczegekre távol a magyarok bölcsőjében, Ázsiában.

Megtörtént a nagy bevonulás földreszkettető éljenzés közt, mindenütt a legszebb rendben. És csak mikor már elhelyezkedtek a vendégek a Hungáriában, jutott eszébe a föltámadottak fogadására alakult fővárosi bizottságnak, hogy a Zrinyi-utczán kellett volna keresztül vezetni a menetet. A polgármesterek a homlokukra ütöttek. Ejnye, ejnye! De a közönség nem sajnálkozott, mert a közönség megszokta már, hogy a fővárosnak utólagosan vannak eszméi. -45-

Azt sem kell mondani, hogy a már előre jelzett programm pontosan betartatott. Ebben nem ismer a főváros könyörületet: még ha félholt volna is az a szegény illusztris vendég, akit a sorsa ide sodor: meg kell néznie az elevátort, az árúcsarnokot és a közvágóhidat. Ami muszáj, az muszáj. Ez a rekompenzáczió az ellátásért. A polgármesterek folyton és folyton hallani akarják mindenkitől: «Milyen intézmények! Milyen haladás!» Igen, ők szeretik hallani, hogy haladnak.

Sartory Pál erőnek erejével be akarta még ékelni a programmba Gül Baba sírját és a Nagy-Kristóf megtekintését, mert Sartory Pál még gyermekkorában hallotta a nagyapjától, néhai Sartory Tóbiástól és megszokta azóta, hogy a Gül Baba sírja és a Nagy-Kristóf két figyelemreméltó nevezetessége Pestnek, tehát éppen olyan speczialitás, mint akár a közvágóhíd és az elevátor – de a polgármesterek lebeszélték, azzal az argumentummal, hogy Zrinyi már eleget látott holt törököt és hogy a vitézei közt van egy Nagy Kristóf nevezetű – minélfogva a tapintat kérdése ezt a két speczialitást ezúttal mellőzni. A tapintat pedig annyira uralkodó planéta Magyarországon, hogy annak még Sartory Pál úr sem állhat ellent.

Zrinyi meglehetősen únta ezeket a «speczialitásokat», egyszer-kétszer ásított s valóban nem értette, kivált a közvágóhídon, hogy minek az a teketória az ökröknek: Egy czifra vérpad. Mily fenhéjázás! Valaha megelégedtek azzal is, ha a mészáros ott ütötte le őket a taglójával, ahol szemben találta.

A városi tanácsnokok közül valaki észre is vette, hogy Zrinyinek terhére vannak ezek a vendéglátási chablonok és nem restelte megkérdezni: -46-

– Nem óhajtana-e a méltóságos gróf inkább valami más szórakozást? Ha ma már nem is, mert az Operába kell majd elmenni, de talán holnap a díszbanket előtt…

A polgármesterek dühösen pillantottak a tapintatlan tanácsnokra és siettek felvilágosítani, hogy bölények már nincsenek, az utolsók egyikét Zrinyi Miklós, a költő teritette le Erdélyben. Itt Budapest vidékén soha sem voltak.

– Tudom, de azt hittem, hogy azóta már bölények is vannak. Hiszen annyi minden van – tette hozzá lekötelező mosolylyal.

Az Opera se sikerült – pedig zsúfolva volt a nézőtér a legelőkelőbb közönséggel. Erkel «Szent István»-ját adták. Zrinyi és társai nagy figyelemmel nézték a szép termet s meg voltak lepetve, mikor egyszerre csak fölfelé kezdett szaladni nagyördöngősen az egyik fala s belül egy más mező tárult eléjük.

Zrinyi és főbb emberei a páholyban ültek – ellenben a szigetvári várőrség nagyobbrésze a földszinten, közöttük Radován diák a menyasszonyával és leendő sógornőjével, valamint Botos Péter uram mindjárt az első sorban.

Amint odafent a szinpadon énekelni kezdtek a belépő személyek, akiknek a hajába gyöngyök valának fonva és a zenekar instrumentumai is nagy zakatolással, dörömböléssel és mindenféle pokoli zir-zörgéssel, síppal, dobbal, klarinéttal és trombitával nekiszilajodtak, csak hallgatta, hallgatta egy darabig Botos Péter uram, de miután látta, hogy a többi bajtársak is boszankodva fészkelődtek, fogta -47- a hosszú palloskardját, a tokkal együtt és megdöfte vele hátulról azt a bolondos emberkét, aki egy fekete pálczikával hadonászott a muzsikusok előtt.

– Ácsi, more! Vagy ti hagyjátok abba, vagy az dalosok, mert a fityfene se érti az egyiket a másik miatt.

Az idegenek (jobban mondva az idevalók) nevetgélve adták szájról-szájra, hogy mit mondott a Zrinyi-féle vitéz, hanem mikor aztán maga Szent István magyar király toppant be s mindenféle bakugrások között tele tüdejéből kezdett bőgni és ordítani, szörnyűködének a középkori leventék a vakmerőségen.

– Ejnye, beste lélek! Ez a mi első királyunk ő szentségét maskarázza ki!

Egyszerre húszan, harminczan is kardot rántottak, hogy a szinpadra rohannak és felkonczolják a komédiást; az asszonyok sikoltoztak, nagy zűr-zavar lett. Kúsza kiabálások hangzottak össze-vissza – de Zrinyi intett a páholyból, vastag szemöldje tiltólag húzódott össze, mire egy szempillanat alatt lecsendesedett a viharos jelenet, aminőt se azelőtt, se azóta nem élveztek az enervált szinházi habituék.

De bár Zrinyi Miklós megakadályozta a botrányos szcénát, maga is kikelt a dolog ellen:

– Valamit kellene tenni, kegyelmes uram, elszedni a kardjaikat vagy mit, mert félek, hogy valahol még nagy galyibát csinálnak ezek a mi derék elődeink. -48-

Hazahajtattak a Hungáriába a számukra kijelölt bérkocsikon s ott megvacsorálván, némelyek lefeküdtek, hogy erőt szerezzenek a holnapi programmhoz, mások ellenben, köztük Zrinyi is, elhatározták, hogy bevárják az éjfélt, amikor már lefeküsznek a város lakosai s nem csoportosulnak össze, nem ordítanak a füleikbe folytonos éljeneket és nem alkalmatlankodnak kisérők és magyarázók gyanánt furcsa észjárású mai emberek, kényük-kedvük szerint bejárhatják gyalog a várost, megnézegetnek egyet-mást és kibeszélgetik magukat.

S úgy is lett, nekiindultak éjjel az utczáknak egyedül. A hold világított, de a gázlámpák is pislákoltak. A nagy háztömegek komor csöndben aludni látszottak leeresztett boltredőnyeikkel.

Víg, csapongó kedvük támadt, mint a gyermekeknek, ha egy kis szabadsághoz jutnak. Hát még mikor annyi látni- és tapasztalnivaló áll előttük! Ismeretlen gyönyörök. Valóságokká átvarázsolt káprázatok! A Seherezade meséiből valók, melyeket a rab törökök mondogattak el esténkint a kis várkisasszonyoknak. Zrinyi Miklós is hallott ilyeneket gyermekkorában.

Meg-megálltak a sängerájok előtt, vagy valamely kivilágított kávéház kapunagyságú ablakainál, hol férfiak, hölgyek vegyesen itták a grogot és a különböző színű folyadékokat parányi üvegekből. Biztatták egymást: – Bemenjünk?

De aztán megint csak tovább mentek, mindig beljebb, beljebb az ismeretlen felé. Ki tudja mit találnak még?

Hát amint mennek-mennek (ez az Andrássy-úton -49- lehetett), egyszerre elfogja őket a rémület, alakok rohannak velük szemben, hosszú egymásutánban: kisértetek, a Gellért-hegyre gyülekező boszorkány-mesterek, ijesztő csengetéssel, egyetlen csupasz kereken őrülten lovagolva.

Háromszori «Jézus» kiáltást hallattak, a rendes hadi szokás szerint, ha ellenség közelgett; de itt ellentállásról szó se volt, kisértetekkel nem lehet harczolni. «Keresztútra jutottunk!» – kiáltá fogvaczogva vasgyúró Patacsics. (Az oktogonnál voltak.) Szétfutottak babonás rémülettel. Maga Zrinyi Miklós is keresztet vetve félreugrott s roppant csodálkozék a sarki rendőrön, aki kezeit mellén összefonva, egykedvűen nézte a szörnyű jelenetet.

– Mik ezek? – kérdé a rendőrtől, mihelyt eltüntek a kisértetek, úgyszólván síri csendben, nesztelenül s látta, hogy semmi baja se történt.

– Ezek a «Hunnia-kerékpárosok» – felelte a rendőr, katonásan köszönve.

A megrémült lovagok visszaszállingóztak apránkint, de a borzalmas látvány megrázta őket, mulató kedvük lelohadt, rögtön visszamentek az éji szállásukra.

A következő nap és még aztán is napokig, kifogyhatatlan sorban következtek az ünnepségek: fáklyás-zene, ebéd Bánffynál, kirándulások a Margitszigetre és a «Szép Juhászné»-hoz. (E hegyek közt sok jó órát töltött valaha Zrinyi Miklós, mátkájával, Frangepán Katalinnal.) Eközben a megyékből érkező küldöttségek fogadása is sok időt vesz igénybe s mikor ennek vége lesz, átveszik őket a fővárostól a mágnások; estélyeket rendeznek tiszteletükre, leviszik -50- birtokaikra vadászatra és mikor a mágnások rájuk unnak, akkor jön majd a gentry és így örökké lejebb-lejebb, míg csak az egész szalmaláng ki nem alszik és legföljebb egy kis korom marad utána.

Ne ijedjen meg a nyájas olvasó, nem lesz kénytelen végigdöczögni a sok ünnepélyen és ebéden; unalmas lenne az mindenkinek, még nekem is (hiszen végigenni sem jó, nem hogy leírni), de a Redoute termeiben rendezett díszbanketet, melyen vagy ezren vettek részt, mégis részletesebben kell érintenem – de igérem, ebben is rövid leszek.

Fényes és emlékezetes banket volt az; ott voltak a magyar közélet összes kitünőségei, úgy hogy még az asztal végén is csupa exczellencziás urak ültek. Ott volt az összkormány (Zrinyi Schlauch bibornok és báró Bánffy Dezső közt ült), a Budapesten időző arisztokráczia férfitagjai, a főrendiház és képviselőház elnökei, alelnökei, az országos képviselők, a birói kar oszlopos tagjai, közös hadseregbeli tisztek, Lobkowitz herczeg is megjelent, honvédfőtisztek számosan, akadémikusok, írók, művészek stb. Az első felköszöntőt a «Poulard de France» – nál Bánffy Dezső mondta a király egészségére, aztán gróf Károlyi István emelkedett föl:

«Uram, uram, gróf Zrinyi Miklós tisztelt barátom uram, szállok hozzád…»

(Zrinyi arcza láthatólag sugárzott a megtiszteltetéstől, hogy gróf Károlyi István pertu szólította.)5) -51-

«… Hasonlítanálak, tisztelt barátom – így folyt a toast szövege – ama bizonyos Leonidás nevű egyéniséghez, ki a termopilei szorosban lelvén hősies halálát, a történelem egyik tündöklő csillagát képezi mielőttünk, kik a hazát szeretni már a bölcsőben tanultuk (élénk éljenzés) és kiknek sziveiben a dicső példák felgyujtják a legszentebb lángot.

Már mint kis gyermek, midőn a nagykárolyi réteken virágokat tépdesve és pillangókat fogdosva futkároztam, sokszor elábrándoztam nagy tetteiden s tettvágy buzogtatta ifjonti véremet, feszítette idegeimet és együtt tanultam nagy nevedet kiejteni Leonidáséval, eltelve büszkeségtől, hogy magyar vagyok. (Élénk éljenzés.)

De most mégse hasonlítlak össze Leonidással. Mert ezen Leonidásnak minden nagysága mellett mondhatnám azt: «Ön, uram, csak félig hasonlít a mi Zrinyinkhez. Mert ön is meghalt hazájáért, Zrinyi is meghalt, de Zrinyi fel is támadott érte.» (Hosszantartó zajos tetszés.)

Valamiképen Csaba királyfi, Attila fia, elhozza harczolni a rege szerint holt vitézeit, ha a hazát vész éri, száguldó paripák lába alatt porzik az út, egy fehérlő tejútnak nevezett íven az égbolton, te is eljövél tisztelt barátom, holtaidból holt vitézeiddel, többé nem dobogó, kihamvadt szived megérezvén, hogy az imádott hon fölött vészfellegek tornyosultanak. (Zajos felkiáltások: Úgy van, úgy!)

Nem török tatár pusztít most e honban, hanem egy borzasztó szörny: a korrupczió. Jókor jövél, Miklós barátom. Isten hozott. Isten éltessen!»

A szép toastra felhangzott a harsogó éljenzés, a Berkes tussa. Zrinyihez odasereglettek kocczintani, -52- mire ő, az idejebeli törökös mód szerint, hajlongott, kezét előbb homlokához, majd a melléhez értetve, aztán nagyúri gesztussal intett Radován diáknak, hogy feleljen.

Radován diák fel is állt és egy hosszú latin beszédet vágott ki ura helyett. (Schlauch biboros egyébiránt azt mondotta, hogy nagyon culinaris latinság.) Sajnos, a stenografusok nem tudván latinul, a beszéd szövege nem örökíttetett meg.

A fekete kávénál, amit egyébiránt egyik vitéz se akart megkóstolni («Maradjunk csak a pezsgőbornál!» – szólottanak), amint a vendégek helyeket kezdtek változtatni, az amabilis kedélyhangulatban Gyulai Pál is odaférkőzött Zrinyihez és megfogván őt, elvitte Görgey Arthurhoz, hogy bemutassa őket egymásnak.

Zrinyi hosszabban társalgott a daliás, szép arczú öreg úrral, kinek fehér haja egészséges piros arczot borít, kinek a fején levő nagy forradás kemény koponyáról tanuskodik, míg okos szemeiből szelid lélek néz ki.

Mikor elváltak, Zrinyi kiváncsian kérdezé, ki volt ez a derék, igen okos úr.

– Ez a jelenkori Magyarország legnagyobb hőse – felelte Gyulai, de mások se mondtak ellent.

Elmondták röviden a hadjáratait, győzelmeit, – lélekzet-elfojtva hallgatta, mint egy gyönyörű tündérmesét.

– De hát mért tette azt! – pattant fel Zrinyi és villámok czikáztak haragos fekete szemeiben. -53-

– Mert nem tehetett egyebet. Derék dolog volt tőle. Mert ezer meg ezer magyar életét mentette meg vele.

Zrinyi lehajtotta a fejét lehangoltan a két könyökére és elgondolkozott a hallottakon. Összehasonlította az életét amazéval. Komor ködként gomolygott előtte a két pálya egy perczig: «Miket beszélnek ezek s miket tettem én? Milyen felfogás! Lehet-e ez?» – aztán hirtelen felocsudva, mintegy magának mondá:

Már oszladozni kezdett a díszes vendégsereg; ott künn a ruhatárban nagy zenebona kezdődött a kabátokért, botokért, de ő még mindig ezen tűnődött.

Vígan folyt így az élet egy darabig; dicsőség, népszerűség környezte Zrinyiéket. A lelkesedés száz és száz alakban nyilvánult. Sehol egy disszonáns hang, csupán a Tudományos Akadémiában, mely mindig ügyesen találja el, miben helyezkedhetik ellentétbe a közérzésekkel, volt demonstráló felolvasás a történelmi osztályban. Dr. Pauler Gyula ugyanis kifejtette egy szakszerű értekezésben, hogy magához a föltámadás tényéhez, mint ilyenhez, nem foglalkozván theologiai tanulmányokkal, hozzá nem szólhat s így ama laikusokra nézve, akik nem szorosan vett történelmi személyek, mint Radován diák, Bajony János, Istvánffy Pál, Bosnyák Márton, Basa Péter, Mátyás György stb. nem vonja kétségbe a föltámadás lehetőségét, de zerinvári Zrinyi Miklósra nézve kettőt határozottan konstatál:

a) hogy Zrinyi Miklós voltaképen nem is gróf, mert csak comes s a comes nem volt örökölhető méltóság – tehát most a grófi titulus egyáltalában meg nem illeti (hja, biz ez sokat le fog vonni Magyarországon értékéből);

b) hogy Zrinyi Miklós tényleg Szigetvárott esett el s hült maradványai ott lettek eltakarítva a többi -55- elesettek testeivel, de fejét ugyanekkor levágták s Szokoli Mohamed elküldte azt Budára az öcscsének, Szokolovics Musztafának, hol az egyébiránt mélyen tisztelt fej több napig volt kitéve közszemlére a hitetlen gyaurok elrettentéseül. Szokolovics Musztafa elküldé a fejet gróf Salm Eckhardnak, Miksa császár fővezérének; ez azt megint átadta Batthyány Boldizsárnak, ki a vándorló fejet elvivé végezetül Csáktornyára és ott a Szent-Ilona klastromba eltemetteté elhalt leányai és első neje, Frangepán Katalin mellé. Világos tehát ebből, hogy ha lett volna is feltámadás Szigetváron, a csáktornyai koponya, melyről különben, ha nem csalódik (tudniillik ha dr. Pauler nem csalódik), dr. Török Aurél méreteket is vett fel annak idején, nem röpülhetett át a Szigetvárott porladozó testtörzshöz. Ilyen fizikai lehetetlenségről a bibliában sincs említés.

Dr. Pauler Gyulának tehát sikerült kompromittálnia ezt a másik Zrinyit is, de szerencse, a haladó karaván útját nem sok szem figyeli, az értekezés meglehetős nyomtalanul csúszott le a föltámadásnélküli öröklétbe.

Zrinyinek nem ártott sokat. Mindamellett halványodni kezdtek a szép napok. Ők is megunták már a sok ünnepeltetést és úgy látszik, az ünneplők is elmaradoztak. Érezték mindnyájan, hogy ez nem tarthat sokáig így. Valami után kell nézni. Különösen a Zrinyi alsóbbrendű vitézein látszott meg erősen a kedvetlenség, sőt annak immár hangot is adtak egymás közt.

– Háború nincsen, hát mit csináljunk itt? Henyélni nem rossz dolog; de miből fog az urunk fizetni?

Némelyiket a honvágy lepte meg, szerették volna -56- a szülőhelyüket látni, esetleg maradékaikat; ez Tolnába, amaz Borsodba készült. Mások ellenben már e néhány nap alatt elsodródtak. Csáky elutazott a Szepességbe az utódaihoz, Szecsődy Vasmegyébe ment rokonokat keresni. Az alsóbbrendűek közűl Nagy Kristóf megismerkedett egy özvegy szatócsnéval és szóbul szó lett, sok szóbul szerelem lett, egy nap csak odaállott a pudli mellé szatócsnak és mérte a gyömbért meg a narancshéjat. Komádi Mihályt a szép szakálla miatt az Entreprise des pompes funèbres szerződtette, Laskay Gersont pedig rávette egy főpinczér, hogy nyissanak együtt egy kis korcsmát a Terézia-külvárosban. Már festik is a czímtáblát: «A valóságos Zrinyi-huszárhoz.» Szóval: az élet nagy varga, kezdte őket átdolgozni, kicserzeni, megfinomítani, átfesteni az uralkodó izlés szerint.

Magát Zrinyit is egyre sűrűbben elővették a jövő aggodalmai. Szorongva látta, hogy társai el-elmaradoznak mellőle. Hiszen persze nem járhatnak örökösen vendégségekbe. És egyszer a vendégségek is megszűnnek. Mi lesz majd akkor?

Ugyanilyen gondok nyomták a kormányt. Érezte, hogy illik is, kell is valamit tennie. A haza adósuk nekik s a közvélemény szivesen veszi, ha a kormány törleszt. Azonfelül rendészeti és más szempontokból is czélirányos, hogy a Zrinyi-féle kis sereg önmagától feloszoljék, de erre nézve pénzzel kell őket ellátni, hadd mehessenek aztán szét, ki jobbra, ki balra.

A magas kormány gondja elvégre nem nagy gond, hiszen csak arról van szó, hogy melyik alakjában lépjen ki a jó osztogató Állam bácsi. Hát lépjen ki a handlé alakjában. Ebben nagy. Mivelhogy -57- az állam is néha handlé, sőt valóságos mamuthandlé. Megvesz drága pénzen mindenféle ócska holmit. Hasznavehetetlen embert, lim-lomot, vasat, encse-bencsét. Egy grófnak a mázos agyagkorsóit vette meg, egy másik grófnak az összeszedett rozsdás, csorba népfelkelő-kaszáit, elsárgult kiáltványokat, képecskéket; egy nagy ember fiaitól megvette az apjok közzétételre nem alkalmas irományait. Hát miért ne vehetné most meg Zrinyiéktől a ruháikat, fegyvereiket, alapítván egy magyar renaissance-múzeumot.

Igen, egy magyar renaissance-múzeumot. Ez jó czím. És jó ötlet. Mert három dolgot lehet vele elérni. Először lesz egy új, érdekes múzeumunk valódi tárgyakkal; másodszor segítve lesz Zrinyiéken legalább egyelőre; és harmadszor az uj múzeumba el lehet helyezni egy kiszolgált strébert igazgatónak.

Hanem ezt a tervet gyöngéden és tapintatosan kell Zrinyivel közölni, hogy megsértődve ne legyen.

Úgy is lett; Zrinyi beleegyezett, sőt – mint mondá – örül neki, mert legalább levetik vitézei a hadba való ruhát, mely igen nevetséges és nehéz, most, béke idején, némelyikük pláne pánczélt visel. De különben is alkalmatlan öltözet, mert ahol egyet látnak az ujkori magyarok, utána szaladnak a nyavalyások.

A magyar renaissance-múzeum tehát teljes megvalósulásához közelgett, a lapok is közölték most már a bevégzett tényt, megdícsérve Wlassicsot, aki az eszmét adta és Zrinyit, aki a ruhákat adja, midőn egy éjjel Zrinyi a szállodája felé menvén -58- néhány társával, egy boltajtó kőgrádicsán lenge rongyokba öltözött leánykát pillantott meg. A szegény kicsike mélyen aludt, messzire hallatszott jóízű szuszogása; az egyik sovány kezecskéje vánkosúl volt a feje alá téve, a másik kinyújtva és nyitva. Abban a helyzetben aludt, amint volt estefelé. Morfeus is részrehajló. A szegényeknek ő is rosszabb álmot mér E gyermeknél a lélek pihent és a test még mindíg dolgozott – mert a kéz most is koldult.

Hűs tavaszi éj volt. A Duna felől csípős szél rezegtette a lámpákban a lángnyelvet.

Alapi odament; volt egy pakli svéd gyufája, roppant tetszettek neki ezek az ördöngős kis pálczikák, örült, mint a gyerek, ha egyet meggyujthatott.

– Szép arczú lányka. Nincs ennek semmi baja, Miklós bátyám, csak fáradt.

Zrinyi közel lépett, nézte s elgondolta, hogy az ő kis Klárája is ilyen volt, esténkint, kifáradva a futkosásban, ott aludt el, ahol leült.

S ezzel egyet gondolt, lekanyarította a bíbormentéjét a válláról és betakarta vele a gyermeket.

Zerinvár és Csáktornya hatalmas urának eszébe se jutott most, hogy ruhásházában nem százszámra lógnak a menték, köpenyek és kaczagányok és hogy holnap már nem lesz mit fölvenni.

És még kevésbbé gondolhatott arra, hogy a lapokban baj lesz ebből, mert regisztrálván az érdekes hírt, hozzáteszik maró megjegyzésekkel, hogy immár a renaissance-múzeum egyik legértékesebb -59- darabja oda van. Ám a Radován diák hamuszürke köntöse miatt aligha érdemes felállítani.

A kormányt igen elkedvetleníté Zrinyinek ez a könnyedvérű cselekedete. Hja, ilyen emberrel bajos valamit kezdeni! De hát még sem lehetett már abbanhagyni; s intézkedés történt, hogy a rendőrség kerítse elő a mentét, ha a föld alatt volna is.

B–y kapitánynak jutott a föladat, legott átadta a mente leírását a detektivjeinek, akik fölkutatva a fővárosi zálogházakat, hat aranyskófiumos mentét hoztak össze másnap, mindenik azzal az állítással, hogy ez a Zrinyi mentéje.

– Már most mit tudjam én, melyik volt? Milyen ostobaság tőlem, hogy nem fotografiroztattam le előre.

Nagynehezen mégis felismerték a mentét és a renaissance-múzeum megvalósult; a szigetvári hősök egyenkint csinos összeghez jutottak s az európai viselettel, melyet csúfnak találtak eleinte, mindjobban megbarátkozván, – csupa lúd között maga az ember is gágogni kezd, – kevés kivétellel elfogadták a franczia bugyogót, a gérokkot és a czilindert. A fiatalabbak, mint Juranics Lőrincz és Istvánffy Pál – legyen az ég irgalmas hozzájuk – még a monoklit is föltették.

Zrinyi pompásan festett az uj ruhában; a májszínű koczkás blúzban, csíkos, szürke pantalonjában és elegáns lakkczipőiben, kivált mikor néhány nap mulva kiborotváltatta középütt a szakállát, egy német diplomata külsejével versenyezhetett volna.

Bár a kormánytól kapott összeg oroszlánrészét ő tartotta meg, az hamar olvadt el kezei közt, mert gavallérmódra szórta a pénzt. Az ötvennyolcz éves -60- főúr, ki egész életét úgyszólván hadban és férfias kedvtelésekben töltötte, most egy csillogó, elpuhult és élvezeteket hajhászó társadalomba jutván, nagy mohósággal merült el a nagyváros és az uj világ mulatságaiba, örömeibe, fényűzésébe.

Gazdag szeretett volna lenni, roppant gazdag. Nem hitte már, hogy a pénz pusztán arra való, hogy harczosok zsoldját fizethesse vele. Maga tett lépéseket a kormánynál birtokainak visszaadása iránt; tanácsot kért, nem lenne-e jó, ha e végett személyesen menne fel Bécsbe a királyhoz.

– Az lehetetlen – mondák neki. – A birtokok a tizedik és huszadik kézen vannak azóta. A király semmit se tehet. Hanem mi majd megpróbálunk valamit.

A kormánynak minden könnyű. Megnyomott bizonyos billentyűket (hosszú ujjai vannak a kormánynak), mire kisvártatva hollandi tőkepénzesek kezdtek mozogni, megalapítva az «Első magyar földtehermentesítő bank- és biztosítóintézetet» 20 millió korona alaptőkével, felosztva százezer darab 200 koronás részvényre.

Az idea tetszetős volt s éppen arról a tőről rügyezett és nyílt ki, amelyen a honvédlovak kikölcsönzése, a kataszteri intézmény és a regale megváltása: a földbirtokos nemesség fölsegítése volt a főczél. Az anya is a tékozló fiát szereti a legjobban. Mert hát a legkedvesebb is.

A földtehermentesítő bank- és biztosító-intézet alacsonyabb kamatozású kölcsönt ad, illetve ilyenre konvertálja az adósságot, melyet egyúttal életbiztosítással köt össze s ezt a biztosítást a fél együtt fizeti a jelzálogos kölcsön annuitásával.

Mint ahogy Török József hirdeti: «Nincs többé -61- kopasz fej», éppen úgy lehet hirdetni a népszerű bank prospektusában: «Nincs többé eladósodott birtok.» Micsoda édes jelszó a háromhalom országában! Pedig valóság, mert a bank akkora tőkére köti meg az életbiztosítást, amilyen az adósság, minélfogva, ha valamelyik eladósodott tekintetes úr örök nyugalomra húnyja be szemeit, tiszta birtokot hagy az utódaira. Gyönyörűen volt ez kigondolva.

A kormány megnyomott egy másik billentyűt is és a hollandusok szeme legott Zrinyi Miklós felé fordult. Ő legyen a bank elnöke. Vonzóbb nevet nem is lehetne találni a középosztály csoportosítására. Most már csak Zrinyit kell értesíteni.

Közéletünk egyik kimagasló alakja vállalkozott Zrinyit informálni. – Ez is hazai tipus. Más országban ritka s itt buján terem, mint a szerb tövis. Ha valakinek resteljük a nevét kimondani, hát azt mondjuk: «Közéletünk egyik kimagasló alakja.» Valaki esetleg semmit se csinált a közéletben, de azért az mégis közéletünk kimagasló alakja lehet. Úgy, hogy több ismeretlen kimagasló alakunk van, mint ismerős. Ez a sajátszerű benépesítése a hazai közéletnek nagy alakokkal igazi magyar találmány s legalább is sikerült annyira, mint egyebütt a mesterséges haltenyésztés… Tehát közéletünk egy kimagasló alakja fölkereste Zrinyit és tudatta vele, hogy a bank élére van kiszemelve.

– Hát üzleteket. Te és az igazgatóság kiadjátok a pénzkölcsönöket jó firmáknak, aztán beszeditek a kamatokkal együtt.

Felfortyant erre Zrinyi és mérgesen csapott az asztalra, hogy tánczoltak azon a poharak és mindenféle rajta levő tárgyak.

De a közélet kimagasló férfia nem olyan könnyen téríthető el czéljától, ha valamely megbízást elvállalt.

– De kérlek, igen szép állás, tekintélyes állás… többet ér, mint a szigetvári kapitányság.

Zrinyi szemöldei összevonódtak, orrczimpái dagadni kezdtek, ami a vihar jele.

– Ostobaság! Szolimán szultán egész Horvátországot felajánlotta nekem; a tűzbe dobtam a levelét. Vigyázz! hogy veled hasonló ne történjék.

A kimagasló alak mosolygott, – tudta, hogy akkora tüzek nem égnek a kályhákban még télen se, ahol a kimagasló férfiakat el lehetne hamvasztani.

– A kormány segíteni akar rajtad és némi ingerentiát gyakorolt a dologra. De ha leveszi a kezét -63- rólad, nem tudom, mit csinálsz. Végre is ilyen tekintélyes állás… húsz millió…

Zrinyi elgondolkozott. Az már igaz, hogy ha a kormány leveszi róla a kezét, nem tudja, mit csinál. És húsz millió is csinos összeg lehet. Ámbátor a pénz értéke sokat változott azóta. És nem ott vagyunk már, mint régen, mikor még öt forinttal küldte el Bécsbe a császárhoz követségbe Budaházy Jánost és az még vissza is hozott az öt forintból.

– Igen, a húsz millió? – kérdé egyszerre csöndesebben. – Mi lesz a húsz millióval? Mit gondolsz, mekkora darab birtokot vehetek rajta?

– Birtokot? – csodálkozott a kimagasló férfiú. – Hisz az alaptőke lesz, abból fogtok kölcsönözni.

Erre meg már aztán éppen egy szót se akart hallani többé az izmaelitaságról, kikergette a kimagasló férfiút.

– Még egy kicsit éheztetni kell az öreget – gondolták a Zrinyi barátjai, – majd megpuhul.

És csakugyan nem telt belé két hét – az ember hamar simul, nivellálódik – megismerkedett egy kivánatos asszonynyal, aki igen szerette a szép virágokat és a csillogó ékszereket s egy szép napon maga állt elő azzal a szándékával, hogy elvállalja a bankelnökséget.

A bank most már gyorsan megalakult s az igazgatóságba bekerült Alapi és Patacsics is, a felügyelőbizottságba pedig Juranics Lőrincz. Radován diákot mint titkárt tartotta meg Zrinyi maga mellett, igen csinos fizetéssel. -64-

A kormány, mely nagyban poussirozta az uj bankot, nem feledkezett meg Zrinyi többi vitézeiről sem. Istvánffy Pált kinevezte az országos levéltárhoz, Bajony Jánost a renaissance-múzeumhoz tisztnek. Deák Balázsból tanfelügyelő lett, de a miniszter szívére kötötte, hogy tollat a névaláíráson kívül ne fogjon a kezébe, nehogy kompromittálja magát, hanem tartson egy jó tollnokot; Dandó Ferencz uram az állami méneseknél nyert kielégítő alkalmazást.

A kisebb emberek is majd mind kenyeret kaptak, némelyek kalácsot is, többeket a közemberek közül Zrinyi tartott meg szolgálatában, kit komornyiknak, kit inasnak, kit huszárnak. Szomorú volt ez a szétszéledés. Majdnem könyeket sajtolt a Zrinyi szemébe, de meg kellett történni.

De lassan-lassan beletörődött az uj helyzetbe, bár folyton érték kisebb-nagyobb kellemetlenségek. Az első mindjárt a bank megalakulása napján, midőn az igazgatóság tisztelgett nála.

– Hogyan?! – kiáltott fel megütközéssel. – Hiszen a Zrinyiek kihaltak és a Mór név nem is volt szokásos a családban.

– Oh, kérem – szólt a kis emberke nyájas vigyorgással, a kezeivel vastag óralánczába kapaszkodva, – én csak fölvettem ezt a nevet.

– De kérem, kérem, gróf úr, én azt belügyminiszteri engedélylyel vettem fel.

A bank ügyésze félrevonta Zrinyit az ablakmélyedésbe, -65- hogy ez egészen törvényes eljárás és nem lehet ellene kifogást emelni.

– Azt, hogy a birtokainkat elveszik, ha már nem élünk, még értem, mert a földet mívelni kell, a föld arra való, hogy az élőknek teremjen, a halottak már nem esznek. De más, a holtak sirját felnyitni és elszedni ékszereiket, neveiket, hogy az élőknek kamatozzanak. Ilyesvalamit az én időmben nagyon büntettek, még ha egy gyűrűt lehúzott is valaki a holtak ujjáról, hát még hogy a nevet is elvegye és használja…

– Igaz, igaz, de hagyjuk ezt; nem jó a kormánynyal kikötni, méltóságos uram.

A bank különben igen jól indult. Az idea tetszetős volt, a banknak nagy jövőt jósolt a közönség s a részvényeket, melyeket a hollandus alapítók, kihasználva a kedvező áramlatot, siettek a piaczra hozni, roppant felpénzzel kapkodták el. A teljesen befizetett húsz millió korona alaptőkén kívül a részvényeknek harmincz forintos felpénzzel való kibocsátásából kétszázötvenezer forint nyereség folyt be, melyet a tartalékalaphoz lehetett csatolni.

Mindenekelőtt azonban alkalmas épületre lett volna szükség. Ez volt az első teendő. Egyetlen ilyen ház mutatkozott kielégítőnek a banknegyedben: a Nádor-utczában, ezt kell vagy megvenni, vagy kibérelni.

A bank ügyészét, Szebeni Mihályt és Juranics Lőrinczet bizták meg a feladattal. A ház valami Rózer Jánosé volt, ki a Zöldfa-utczában lakott egy kis ódon sárga épületben. -66-

– Ott voltunk az öreg Rózernél. Eleinte azt mondta, hogy nem eladó a ház. Később megkérdezte, mit adnánk érte. Mondtuk neki az összeget, a fejét rázta. Igértünk neki tízezer forinttal többet. Arra is a fejét rázta. Igértünk neki a ház kimutatott jövedelmének megfelelő tőkét, az se kellett neki. Erre elmentünk. Egyszerre aztán visszahivott a lépcsőkről és így szólt: – Isten neki, valami jutott eszembe, megkapják a házat, de csak egy föltétellel…

– Hát az a föltétel, mondá nekünk Rózer úr: «Gróf Zrinyi Miklós leköti magát szerződésben, hogy minden vasárnap nálunk ebédel.»

– Mi azt mondtuk, hogy ilyen föltételt nem fogadhatunk el, inkább adunk ötezer forinttal többet a házért.

– Erre ő elvörösödött és így szólt: Ragaszkodom a föltételhez, inkább adom ötezer forinttal olcsóbban a házat.

– Szakasztott második Sartory, Pál – felelte Juranics – de a lakásán úri fény van, az előszobában harisnyás inas. -67-

Radován már éppen olvasni akarta az iratot, midőn hirtelen benyitott Alapi Gáspár és Juranics Lőrincz, a két ellentét, a gárda legszebb és legcsunyább lovagja. Alapi zömök, púpos, szőrrel benőtt ember volt, de szűk koponyájában nagy ész lakott s azonfelül rokoni kötelék fűzte Zrinyihez; Juranics ellenben, ez a szép horvát nemes, olyan volt, mint egy Apolló, az asszonyok, leányok kedvencze.

Zrinyi láthatólag megörült, hogy jöttek; mert a rettenthetetlen hős ilyenkor ebéd után, azelőtt is, ha végigfeküdt a medvebőrén, kigombolkozott, pajkos és kedélyes lőn, mint egy jó czimbora: vagy -68- a hadi kalandjait beszélte bugyborékoló vidámsággal, vagy a vadászatait, vagy a szerelmi csínyjeit. Csak a fegyver alatt volt rideg és szigorú.

– Jó, hogy jösz! – kiáltá Juranics elé. – A szép asszony jelt ad magáról.

– Olyasféle – szólt Zrinyi, a bajuszát megpödörítve. – Ezek a mostani fehérnépek nem olyan szemérmetesek, mint a hajdaniak. Ah átkozottul szép ördög. És végre is megjártam vele. Ha csak ezután nem teszi jóvá.

– Kicsi dolog, de megneveltük. Néhány hét előtt együtt járkáltunk Juranicscsal a Zugligetben. Előttünk két nő ment a gyalogúton, egyik szebb termetre, mint a másik, mindamellett rögtön fel lehetett ismerni, hogy az egyik fiatal leány. Különben nekem fel se tüntek volna, hanem egyszerre megállottak és elkezdték a gyepet birizgálni apró czipőikkel, mintha keresnének valamit. Az egyik le is hajlott… Istenemre nincs valami szebb, Gáspár, mint egy ívben meghajolt asszonyi test… Vén kecske vagyok, de ezt már nem tudom én se nézni. Kisvártatva megfordultak, felénk jöttek, folyton az utat nézve; hozzánk érve, az idősebb nő megszólított:

A leány pironkodott, úgy tetszék, restelte, hogy társnéja megszólított. -69-

«Pedig itt vesztettem el ezen a darab úton, fenn a nagy fánál még megvolt» – mondá, inkább a társnéjához intézve szavait.

Erre a kérdésemre fölcsillant a reménye, azt hitte, mégis mi találtuk meg s kétkedve, fürkészőn nézett a szemem közé. Olyan perzselő volt a szeme, mint a láng.

«Ugyan, Mari néni, – figyelmeztette a leány – ha egyszer azt mondják az urak…»

Félig mosolygott, félig boszankodott, de most már biztosra vette, hogy az ékszer nálam van. Mi pedig ezen a tituluson nagy beszélgetésbe bonyolódhattunk velük, kötekedve és tréfálózva; kivált Juranics csapta erősen a levet a kisasszony körül.

– Becses kis kutya volt – sóhajtott Juranics. – Bár csak láthatnám még egyszer.

– Semmi – folytatá Zrinyi. – Az ékszert nem találtuk meg, hát vissza nem adhattam, de a révén megismerkedtünk s a hölgyek (ahogy most nevezik a fejérnépet), miután hiába kerestük -70- az úton még egy darabig a tűt, megkértek, mutassuk meg nekik az utat a Laszlovszkyig, ahol a kocsijukat hagyták. De egyikünk se tudta, hol van a Laszlovszky.

«Önök, úgy látszik, idegenek, – vélte a szép asszony – hogy nem ismerik a Zugligetet.»

«Mert mikor még én utoljára itt jártam, akkor a Laszlovszky nem volt meg.»

«Én is katonaasszony vagyok: Bobor ezredesné s most már nem sajnálom a tűmet, mert megismertem önt, akiért annyit rajongtam, míg a történelem lapjain élt.»

Ajkára illesztette két rózsás ujját és a hamis szemeinek egyikével felém kacsintott, a másikkal a leányra mutatott, mintha mondaná: «Látja, hogy semmit sem mondhatok e miatt a leány miatt.» -71-

Erre aztán elváltunk, egy arra menő sváb asszony megmutatta nekik a Laszlovszky irányát; ők rézsút csaptak át a rozstábla mellett, mi pedig előre mentünk a gyalogúton s a dolog egészen ennyiben maradt volna, ha egyszerre csak meg nem roppan valami a talpam alatt a fűben. Odanézek, hát az arany melltű volt, hanem biz az úgy szétmorzsolódott és összelapult az én léptem alatt, ami kő, gyöngy volt rajta, mintha kalapácscsal törte volna szét valaki. Már most mit csináljak? A tűt nem küldhetem el neki így. Elvittem egy régi ékszerészhez és a régi tű fundamentumára rácsináltattam egy nagy gyémántot. Igaz ni, te fizetted ki, Radován, mibe került?

– Nos, mikor elkészült, a Radován diák elvitte neki, megtudta a lakását a rendőrségnél.

– Ej, ej, Miklós bácsi! – fenyegette meg Alapi fejcsóválva. – Nem hittem, hogy olyan kalafaktor.

– Hja, fiam, – nevetett Zrinyi Miklós – gonosz az ember, ameddig meleg. És végre ha vár nincs az ostromhoz, az asszony is jó. Mindent összevéve azonban czudarul felsültem.

– Irigy kutya vagy, Alapi – förmedt rá Zrinyi… – De még nem reménytelen a dolog, -72- biztosítlak. Az asszonyok sokat romlottak azóta. Mit nevetsz, Juranics? Azt akarod mondani, beste lélek, hogy már akkor is rosszak voltak? No, mindegy. Egy aranyos asszonyi hajszálat látok keresztbe fektetve az utamon. Olvasd csak, Radován diák, azt a paksamétát.

«Rózerék egyike a legvagyonosabb, legelőkelőbb polgárcsaládoknak (lakásuk Zöldfa-utcza, saját ház), a polgári erényeknek és demokrata műveltségnek azon fokán, mikor a nemesség után kezdenek áhitozni. (Ha jól tudom, már ott is fekszik a dolog a belügyminiszter előtt.)

Régi patriczius polgárok, de a jelentékenyebb vagyonhoz a család mostani feje jutott.

Roser Nep. János fiatal korában patikárusnak készült és be is végezte a gyógyszerészeti tanfolyamot. (Rózer-mama hálószobájában függ a rámába foglalt diploma.)

Azonban éppen mikor már segédi alkalmazást akart vállalni a «Kigyó-patikában», egyszerre meghalt egy nagybátyja, a nagytokájú Schramm József és egy kisebbfajta vendéglőt hagyott az unokaöcscsére.

– Bizony bolond volnék én, ha herbateákat, utálatos színű zsírokat, keserű koktumokat főznék a «Kígyó-patikának» a laboratoriumában, mikor fölséges -74- töltöttkáposztákat, mosolygó túróscsuszákat főzethetek a saját vendéglőmben.

Költői kedély lakozván benne, vendéglős lett. Ugyancsak ebben az esztendőben meg is házasodék, vevén magának hitestársul háromszori kihirdetés után egy nyugalmazott sótári tisztnek: Kós Ferencznek Krisztina nevű becsületes hajadon leányzóját, akivel ma is boldogul él.

Meg kell adni, igen tevékeny és takarékos emberek voltak. Rózer maga vásárolt be mindent a piaczon, maga nézett utána a vendégeknek, a csinos ropogós menyecske pedig reggeltől éjfélig sürgött-forgott a konyhában és ugyancsak tudott a főzőkanállal is bánni. A vendéglő igen jól ment (sokkal jobban, mint néhai Schramm apó alatt), úgy, hogy Rózerék szemlátomást gyarapodának anyagiakban.

Mert értett hozzá Rózer úr: nemcsak költői kedély volt, hanem praktikus ember is, bővelkedő hasznothajtó ötletekben.

Mikor már volt vagy ötvenezer forintja megtakarítva, hirtelen eszébe jutott gyógyszerészi mestersége és megvett egy a vendéglőjéhez közel fekvő külvárosi patikát, ekképen okoskodván:

– Miért készitsem én ki az emberi gyomrokat az én tulajdon vendéglőmben más emberek patikái számára? A vendéglő csak előszobája a patikának. Hát miért tartsak én előszobát a mások lakásának? Legyen patikám magamnak is.

A gonoszabb nyelvű törzsvendégek arra biztatták, hogy már most okozati összefüggésből és logikai folytatás gyanánt, megfelelő tőkével csináljon egy temetkezési vállalatot is.

Roppant elfoglaltsággal járt a két üzlet. Éjjel-nappal be voltak fogva feleség és férj. Pláne mind -75- a két üzlet benyulik az éjszakába. A polgári munka embereinek igazán örömtelen az élet. Dolgoznak, egyre dolgoznak és ha a strapától kimerülten leteszik késő éjjel fejüket a párnára, még álmodni sem érnek rá. Nekik sietve kell aludniok, mert megint mindjárt virrad. Az üzlet nagy zsarnok, az felránczigálja az embert legédesebb álmából: «Kelj fel, dolgozni!»

Ez óriási tevékenységben és szorgalomban, melylyel kölcsönösen támogatta egymást a házaspár, minden szaporodott, csak maga a család nem. Néhány év alatt vagy háromszázezer forintot szereztek s ekkor így szólt Rózer János:

– Hallod-e, Kriska? Voltaképen miért törjük mi magunkat tovább is? Ha a patikát meg a vendéglőt eladom, vagyonunk innen-onnan egy félmillióra rug. Annak ötperczentes kamatja huszonötezer forint. Éppen húszezerrel több, mint kellene. Mert én, fiam, három rostélyosnál nem tudok vacsorára megenni többet. Hát te ugyan tudsz-e?

– Ennyit pedig ehetünk az eddigi vagyonunkból is; vonuljunk vissza az üzlettől a nyugodt polgári életbe. Nekem több pénz nem kell. A gondviselés nem adott gyereket. A pénzéből nem kérünk. Igazam van-e, Kriska?

Kriska igent bólintott s Rózerék eladván vendéglőjüket és gyógyszertárukat, megérdemelt nyugalomba vonultak. Mert ez az igazi polgári vonás. A zsidónak semennyi pénz se elég, még Rothschild is mindig játszik. Az arisztokratának semennyi föld, még a királyok is uj földterületekre vágynak, hanem a polgár, az megelégszik a jóléttel és a Herkó páternek se mozdul a jólétnél tovább. -76-

Azonban mi nem történt? A gondviselés úgy látszik, komolyan vette és megaprehendálta a Rózerék szemrehányását s ilyenformán szólhatott magában:

«Ohó! Hogy nektek nem kell a pénz, mert gyereketek nincs? Hát jól van. Adok egy csomó gyereket!»

A tunya, dologtalan élet kényelmei közt egyszerre csak szülni kezdte Krisztina asszony a kicsiny Rózereket. Első évben a Pali született, aki jelenleg önkéntes a dragonyosoknál, a második évben ikreket szült Rózerné, a harmadikban szintén ikreket.

– Semmi az, – mondogatta Rózer úr – mégis mindegyiknek lesz még százezer forintja.

De mikor aztán a negyedik esztendőben hármasakat hozott napvilágra a derék asszonyság, erre mégis megriadt Rózer úr:

A rokonok, szomszédok és az eddigi gyerekek számtalan keresztapái és mamái gúnyolódni kezdtek. Mégis csak szörnyűség, hogy valakinek a felesége kubus szerint szülje az örökösöket.

Valóban csodálatos volt ez a nagy szaporaság a meddő esztendők után. Ki látott már ilyen őrült gólyát! Ötödszörre egy szép kis leánykát hozott. Ez Nina volt, aki most a sacrécoeuröknél van, de a vasárnapi diner-kre haza eresztik.

Kilencz gyerek volt már s mind virgoncz, eleven, mint a halcsik, egyik csinosabb, mint a másik. Rózer úr elkezdett kalkulust csinálni:

– Ötvenezer forint se jut egyre, mert elfogy a nevelésükre valamelyest a tőke is. Koldusok lesznek a gyermekeim!

Ezt a gondolatot nem bírta meg az ő puha -77- polgári szive és imigy szólt egy napon a feleségéhez:

– Hallod-e, jó Kriska? A vagyon nem elég többé annyiunk számára. A biblia utolsó lapja tele van írva gyermeknevekkel. Ami ezután következik, az már csak a margóra juthat. Azt mondom én Kriska, hogy ujra üzlethez kell látnunk.

Krisztina, aki most is áldott állapotban volt, csendes mosolygással egyezett bele az uj tervekbe. Rózer úr egy parkett-koczkagyárba fektette a tőkéjét Szlavóniában és ezzel megint figyelmessé tette a gondviselést, mely ilyformán okoskodhatott magában:

«Ördöngős Rózerék! Először pénzt adtam nekik bőven, akkor gyermekek kellettek, aztán adtam nekik bőven gyerekeket, most megint pénz kellene. Hát jól van, visszaszedem a gyerekeket és adok nekik még több pénzt.»

A gyár káprázatos haszonnal dolgozott, az ezresek őrült szaporaságban kölyköztek, mint az egerek, de míg a vagyon nőtt, nőtt, addig a Rózer-gyerekek elkezdtek egyre fogyni. A difteritisz, a skárlát jöttek-mentek egymásután, a piros czédula le se ment az ajtóról. Öt esztendő lefolyása után nem maradt életben kettőnél több: a Pali úrfi, meg a kis szöszke, boglyas Nina.

Oh, azok a piczi koporsók, amint kimentek sorba a kék-fehérüveges hintón messze-messze, meghökkentették Rózer urat.

– Isten büntetése rajtam a kapzsiságomért. Nem kell több pénz, nem, nem, nem. Így is egy-egy félmillió jut már mindegyik gyermekemnek.

Megint visszavonult az üzlettől, végleg eladva a koczka-gyárat két hollandus vállalkozónak. -78-

Annyi pénzük volt így is, hogy nem tudtak vele mit csinálni. A polgári költekezés akármilyen bő is, megmarad igénytelennek. Evés-ivásból áll, délután kalabriászparthie a kerületi körben, este egy kis sörözés a József-téri «Virágbokor»-nál, karácsonykor kriszkindli a gyerekeknek, húsvétkor uj selyemruha Krisztinának, pünkösdkor kirándulás a Svábhegyre. Ez az egész. Mi egyéb rendkívüli vágya és következéskép kiadása lehetne még egy békességes érzésű polgárnak, aki fáradságos munkával szerezte azt, amije van?

Így éldegélt a Rózer-család hosszú évekig teljes homályban – egy akkora világítólámpával, aminő egy kerek millió. Megvásárolván a zöldfa-utczai házat és egy telket a Nádor-utczában, melyre csinos palotát építtetett Rózer úr, többi pénzüket betették az Első hazaiba és egyéb takarékokba s a kamatokból kivettek annyit, amennyi szükségletük volt, a többit a tőkéhez csatolván. A milliomosság nem nehéz mesterség. Az úr roppant nehéz arany óralánczot viselt nyakában, az asszonyság gyémántfüggőket a fülén. Az úrnak három pénztárcza volt a zsebében, az egyik a nagybankókra, a másik a kisbankókra, a harmadik az aprópénzre: az asszonyság pedig abban űzött nagy luxust, hogy tartott egy fehér pincsikutyát, kék selyempántlikával a nyakán. Rózer azonfelül burnótszelenczét is hordott magával s néha elvitte feleségét a Margitszigetre uzsonnálni, hol rántott csirkével laktak jól.

Így folyt volna le egész életük csendben, egyszerüségben, ha egyszer az asszonynak föl nem puffad a mája, mire a házi orvosuk: dr. Wlada Celesztin, elküldte Karlsbadba.

A derék asszonyság vissza is tért egy hónap -79- mulva kigyógyultan és szerencsésen; más baja nem esett, csak az, hogy az egyik csomagja (egy lakattal ellátott csomagoló-kosár) valahogy kicserélődött. Alkalmasint a karlsbadi pályaházban történt a baj, olyanformán, hogy a mázsáló hivatalnok két hasonló csomagra elcserélve ragasztotta fel a számot.

Elég az hozzá, hogy mikor az asszonyság otthon kibontotta a csomagot, ahol selyemszoknyái, hálóréklijei és fehérneműi voltak elpakolva, megrőkönyödve látta, hogy azok átváltoztak férfi limlommá.

Krisztina sírt bánatában a holmija után, azután kiszámította, mennyi a vesztesége és mennyit érhet, amit a kosárban talált. Biz az édes-keveset ért. Egy ruhatisztító és két suvikszoló kefe, egy borotválókészülék, két pár kopott czipő, néhány harisnya és, amit előbb kellett volna említenem, egy ujdonatuj urasági inasruha, ötágú koronás ezüstgombokkal, mellényestül, nadrágostul. Valami nagy úr strimflis inasáé lehetett az eltévedt kosár.

Rózerék írtak a vasutakhoz, reklamálták mindenféle úton és módon az elcserélt holmit, de soha nem került az vissza, minélfogva a mindent értékesítő polgári ész ügyet kezdett vetni a szép, előkelő libériára.

– Hallod-e Kriska? Ha már megvan ez a szép inasanczug, miért ne fogadnánk bele egy ficzkót, amelyikre éppen ráillik?

Csakhamar akadt is egy a gentry-klubból elcsapott spécies, aki bevált a ruhához; csak a bajusz leborotválása miatt merültek még fel némi nehézségek. Georges (valódi nevén Szabó Gyurka, Rév-Komáromból) ragaszkodott a bajuszához. Wlada -80- házidoktor pedig, akitől tanácsot kértek, ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy a harisnyás inas meghagyott bajuszszal egy lehetetlen látomány.

Minthogy egy igazi polgár soha nem enged abból, amije már egyszer megvan, s minthogy a harisnya tényleg megvolt, Georgesnak kellett engednie a bajuszszal. Sok huza-vona után ötvenöt forintért végre is megvált tőle.

Rózer úr kerekszámban ötvenet akart csak adni, de Georges makacsul ragaszkodott a summához.

«Azt az ötöt a borbélynak kell adnom, – mondá, bánatosan sóhajtva – egész életében hadd emlékezzék a gazficzkó, hogy mit semmisített meg ezen a napon.»

Csinos és méltóságteljes lett ez ember, amint fölvette a livréet. Mily bámulatos volt, midőn megjelent a küszöbön és meghajtotta magát Rózer-mama előtt. Valami uj, csudálatos és előkelő levegő kezdett lengeni e szűk szobákban, a ripszszel és kanavászszal bevont bútorok között. Ezek a bútorok szégyenlősen látszottak összezsugorodni, meglapulni az ő tekintete előtt s a kinyitott ablakon valami különös előkelő illat ömlött be.

E derék polgárokat, kiket meg nem szédített a hozzájuk röpülő millió, elbódította Georges ezüstgombjainak csillogása. Valóban féltek e Georgestól, amint megjelent, hideg, merev arczán a hódolat némaságával, zajtalan, csendes, egy kissé ringó lépteivel, miként a szinpadon a marquis-k komornyikjai, e jó emberek összerezzentek és végignéztek öltözékeiken, hogy nem talál-e rajtuk valami kifogásolni valót Georges. Rózer úr nem merte többé pipája hamuját kiverni a földre, mert Georges egyszer -81- akaratlanul igy szólt a hamu láttára: «Pfuj!» Az asszonyság, aki a divánon fekve szerette olvasgatni a Neues Pester Journal kishirdetéseit, ijedten helyezkedett illő úrias pose-ba, ha a komornyik lépteit hallotta közeledni.

Feszélyezte őket és egyszersmind csiklandozta egy eddig szunnyadó érzéküket. Féltek tőle és mégis örültek neki, mint egy szokatlan játékszernek, mely öreg gyerekek számára van kitalálva és amint beteltek vele apródonkint, egyszersmind egy olthatatlan vágy kezdett magának nyílást keresni.

– Mit ér az előkelő inas, – sóhajtá egy napon Krisztina – ha senki sem tudja és nem látja?

Egész nap gondolkozott valamin, nyögött, szuszogott, estefelé végre megszólalt:

– Mit szólanál hozzá, Krisztina, ha egy fogatot szereznénk, egy szép fogatot és valahányszor kikocsiznánk, a Georges ott ülhetne a bakon.

Egy hét mulva megvolt a pompás hintó két szép almásszürkével s a következő vasárnap Georges-zsal kikocsiztak a ligetbe.

– Mit ér, – pattant fel Rózer úr egy alkalommal – hogy szép kocsiban ülünk, hogy megbámúlják a kocsinkat, inasunkat, ha sem ők nem tudják, kit irígyelnek, sem mi nem tudjuk, kik irígyelnek.

– Ej no, úgy beszélsz, mintha csak egy szakács lenne a világon és az is Rothschildnál szolgálna, ahonnan nem lehet elcsalni. Meglesz a szakács, Kriska. Meglesz, ha mondom.

– Paperlapap! Bolondságokat fecsegünk, lelkem, mind a ketten. Hiszen a diner-khez nemcsak inas szükséges és ebéd, hanem előkelő ismerősök is, azt pedig nem lehet pénzen venni.

– Karlsbadból egy Bobor Károly nevű nyugalmazott ezredessel és ennek nejével utaztam hazafelé. Olyan derék emberek, olyan udvariasak voltak irántam, hogy azt hiszem, eljönnének az ebédünkre, ha szépen meghívnók őket.

– Bah! – kiáltott fel egyszerre János úr örvendezve. – Tegyük össze, amink van! Most jut eszembe, hogy Bibithy Gedeon országgyűlési képviselő is eljönne.

– Az ő erdejéből vettem a parkett-koczkákra való fát. Egy eladósodott ember, de képviselő. S egy képviselő, egy igazi, eleven képviselő nélkül nem is képzelhető, fiacskám, elegáns ebéd. -83-

– Az egyszer úgy van – mondá meleg meggyőződéssel Rózer-mama. – S milyen párti?

– Ejh, hagyd el, János, még talán jobb. Hátha valami érdemrendet szerezhetne neked; olyan pompásan illenék ebédjeinken a frakkodra.

– Hallgass, Kriska, hallgass… és lesüté a szemeit szégyenlősen, a tenyerét pedig a felesége szájára tapasztá.

Diktum-faktum, az ebédek tartása határozattá vált. Persze, mindez nem ment csak olyan könnyen, egyszerűen: a régi kopott patriarchalis bútorok közé nem lehetett oly előkelő személyeket hívni – tehát uj, pompás garnitúrákat kellett rendelni Bécsből s e fényes holmit nem lehetett bevinni azokba a szűk zugokba, át kellett alakítani az egész emeletet, felmondani a lakóknak és szalónokat, szellős termeket csinálni a bérlakásokból s mindehhez sok idő kellett, sok gond, sok pénz.

Most már tehát megtörtént szívük vágya. Ebédek voltak náluk, amelyeken csakugyan részt vett Bobor nyugalmazott ezredes szép fiatal nejével; némelykor a képviselő is megjelent, de ez mindig sok utánjárásba került. A többi vendégek az elhalt gyermekek keresztszülőiből s azok családjaiból kerültek ki. Ismerőseink közül ott lehetett látni Sartory Pált is – aki azonban a fejét csóválta a látottakon s gúnyos megjegyzéseket gyártott a polgári körökben a híres ebédekről.

Azonfelül, hogy igen megszólták Rózerékat a régi ismerőseik, hogy kígyót-békát kiáltottak nagyravágyásukra: «Bolondok, tönkre teszik a leányuk jövőjét. Nagy úr el nem veszi, ha csak a pénzeért -84- nem, az pedig keserves. – Onnan, ahol tisztelnék őket, kilépnek oda, ahol kinevetik.» Mondom, azonfelül sem hoztak ezek az ebédek nagy örömöket. Sőt.

Az ezredes nem volt jó anyagi viszonyok közt s igen gyakran szerette mondogatni, midőn Budapest piaczainak drágasága jött szóba:

– Gráczban kellene laknom, de túlságosan szegény vagyok arra nézve, hogy egy olyan koldús városban megélhessek.

Ebben a mondatban pedig shakespeare-i mélység lakozott és Rózer úr, bár nem volt tudományosan művelt ember, megértette azt, mivelhogy Bobor ezredes minduntalan apró kölcsönöket szeretett kérni ismerőseitől s azokat soha vissza nem adta.

Bobor ezredesék tehát, az igaz, hogy szépen festettek az asztalnál, mert az asszony, született Plichta Mária, gyönyörű volt vörhenyes hajával, tejfehér arczával, élveteg piros ajkaival és Mária Teréziaszerű termetével, az ezredes pedig sokat mutatott uniformisában, rendjeleivel, de sokba kerültek Rózernek.

Eleinte még volt valami charme-ja a dolognak. Az első baráti kölcsön után az ezredes pertu lett Rózerrel s ez Rózernek jól esett; de a «te» csak állandó kellemetlenségek forrásává változott, mert most még szabadabban mondhatta vagy írhatta az ezredes: «Rózer, vén czimbora, adj hamar ötven forintot.» A második nagy kölcsönnél az ezredesné lett pertu Rózernéval, ami Krisztina asszonyt kétségtelenül igen boldoggá tette. Apródonkint pertu lett keresztül-kasul a két család; Boborné Rózerrel, Bobor Rózernéval és mindnyájan a szépen kifejlett deli Rózer Annával és a fiatal Rózerrel – ami -85- Boborék részéről olyan benső s különös viszonyt pecsételt meg, mely bizonyos vagyonközösséget is természetessé tesz, a következő észjárás szerint:

– Rózeréknak többjük van, mint kellene, nekünk ellenben kevesebbünk van, mint kellene: ilyen viszonyok közt aljasság volna Rózeréktől, ha nem segítenének rajtunk.

Segítették is, mert hát mivé lennének az ebédek az ezredesék nélkül? Az ebédeket nem lehet többé abbanhagyni, ez csúfság tárgyává tenné őket az egész városban. Nem, azt nem teszi Rózer János, inkább meghal. S az ezredesnét lehetetlen pótolni. Oly szép, oly előkelő és kápráztató (Anna tanulhat tőle), sokat látott, sokat tud, sokat hallott s nem hogy elfelejtene abból valamit, inkább hozzá ad. Nem, az ezredesnét nem lehet nélkülözni az ebédeken.

Ah, ezek az átkozott ebédek! Mennyi bajt, keserűséget okoztak! Bárcsak sohase fogant volna meg ez a gondolat.

Bobor a legcsekélyebb összekülönbözésnél gőgösen vágja a szeme közé:

Amely esetben az egész Rózer-család megrémül, Krisztina asszony fájdalmasan emeli a szemeit ég felé.

Bibithy képviselőt is csak nagy kuncsorgással lehet megszerezni, négyszer kell meghívni, hogy egyszer eljőjjön. Nem, ez nem élet, még kevésbé uraság. Rózer úr sokszor jő indulatba s ilyenkor fel-alá száguldva a szobában, kiabálja:

Még súlyosabb lett a helyzet, midőn Bibithy Gedeon egy nap császári és királyi kamarás lett s -86- egy legközelebbi vasárnapon lemondott az ebédről, azzal az indokolással, hogy rokonai számára sincs elegendő ideje s valahol nagy társaságban ekkép nyilatkozott – az ezredesné fülehallatára:

– Vigye a patvar az izék, a Rózerék ebédjét! Mikor hagynak már végkép békét ezek a jámbor emberek?

Az ujdonsült kamarásnak ez a nyilatkozata csakhamar elterjedt a polgári ismerősök közt, a József-téri «Virágbokor»-nál, a kerületi körben és a régi pajtások, partnerek gúnyosan kérdezték Rózert:

E neveletlen bugrisok, kik tűvel, árral és egyéb éles szerszámokkal keresték kenyerüket, igen jól tudtak szurkálni szavaikkal és beszőni beszélgetésükbe: «Bibithy, Rózerünk kebelbarátja» s még több efféle csípős, maró dolgokat, amivel Rózert kihozták a sodrából, úgy, hogy elrohant régi kedvencz tanyáiról, mint a megsebzett vad s fogcsikorgatva átkozódott otthon:

«Ostoba ember voltam, hogy ilyenbe ártottam magamat. De most már nem hagyhatom abba. Most már a szégyen ölne meg. Ki kell gondolni valamit. Egy tromfot kell kiadni, egy nagy tromfot, amitől hanyatt esnek a gúnyolódók.»

Éjjelente rágyujtva selmeczi pipájára (mert nappal nem mert pipázni Georges miatt), e théma fölött kalandozott el nyugtalan elméje. Ott járt örökké a Múzeum mögötti negyedben, a büszke, czímeres homlokzatú paloták között; látta a lépcsőkön lelépegetni a finom rezedaillatú selyemruhás delnőket, köztük az ő Kriskáját is. Aztán még egy nagyobbat -87- lépett a fantáziája s besurrant a fényes herczegi várakba, kastélyokba, melyekről annyit olvasott lapjaiban, hol kardos ős apák és anyák lógnak a falakon; vezérek, országbirák, bíbornokok s mindenkiről egy legenda szól, aztán (eközben a pipája is kezdett kialudni) elszárnyalt felkorbácsolt lelke egész a királyi trónusig s el-elmerengett a káprázatos gondolaton, hogy ha ő király volna, mit csinálna… Hát azt csinálná, biz Isten megtenné, elmenne egy ebédre a Rózerékhoz… Mikor nem is várnák, mikor nem is gondolnák, csak úgy betoppanna egyszer: «Hipp-hopp, itt vagyok, hogyha szívesen látnak.»

Ezen az édes gondolaton vagy egy ilyenfajtán szokott elaludni Rózer úr, következéskép nem lehet csodálkozni, szerény véleményem szerint, hogy midőn tegnapelőtt az «Első magyar földtehermentesítő bank» ügyében nála jártunk, olyan extravagans ajánlattal lépett fel velünk szemben, illetve általunk Méltóságod kegyes színe elé.»

– Jól kieszkábálta az ördöngős fiskális – jegyzé meg Zrinyi, ki nagy érdeklődéssel hallgatta végig Rózerék rangkórságának történetét. – Nagyon mulatságos emberek. Istenemre mondom, a könyezésig kaczagtató. Eredj el holnap, Radován és értesítsd ezt a Rózert, hogy vasárnap én és Juranics náluk ebédelünk. Jösz-e, Juranics?

Radován diák vette a kalapját s eltávozott az üzenettel Rózerékhoz. Magukra maradván, komoly arczot vágott Alapi.

– Igen, most délután lesz a tárgyalása a Nemzeti Kaszinóban, de nem igen értem. Hát mi a substratuma?

– A dolog a következőleg történt – kezdé Alapi. – Mi, a Juranicscsal, lehet vagy két hete, egy este benéztünk az orfeumba, ott egy kissé borozgattunk is, néhány ismerős odaült az asztalunkhoz, vigan beszélgettünk, amint egyszerre arra lépeget valami báró Perjéssy Mihály, egy tejfeles szájú siheder. Hivták néhányan, hogy üljön közénk, azt mondja gőgösen: Nem ülök olyan asztalhoz, ahol nem mindenki kóser ember. Hát ki nem kóser? – kérdik. Hát az Alapi úr – mondja és tovább megy. Kérdezem a szomszédjaimtól, mit jelent az, hogy nem vagyok kóser; ezek aztán magyarázzák, ki jól, ki rosszul, míg végre megértettem, hogy azt jelenti, mintha nem volnék becsületes ember. Ejnye, szedte-vette czinegéje! kiáltottam dühösen, hozzatok hamar kardokat, de bizony nem voltak ott kéznél kardok, de a báró is eltünt. Az asztaltársak megnyugtattak, hogy sebaj, küldjek el hozzá reggel segédeket, mert az így szokás, azok aztán majd megállapítják, hol és mikor kell megverekedni és kiállítják, a jegyzőkönyvet. Hát az mi? Hogy t. i. a jegyzőkönyv? Mondták, hogy ilyet minden verekedés után ki kell állítani, mert ez bizonyítja, hogy az ember becsülete korrekt.

– Ostobaság! – vágott közbe Zrinyi. – Hiszen akkor nekünk egész bibliotékákkal kellett volna feltámadnunk.

– Reggel aztán elküldtem a báróhoz Juranicsot és Patacsicsot; a báró is megjelölt két embert, akik azt mondták az enyéimnek, hogy a báró nem verekszik meg velem, mert elintézetlen ügyem van. -90- No, ha nem verekszik meg, mondám, öltsön magára szoknyát és szagoljon otthon az anyja mellett rozmaringot.

– Most aztán minden abbamaradt, mígnem tegnapelőtt megjelent az ujságokban, hogy ki akarnak ballotirozni a kaszinóból.

– Én se tudtam, megkérdeztem: azt mondják hogy annyit jelent, mintha kilöknének a kaszinóból.

– De hisz ez semmi, mert ha oda nem mégysz, hát ki nem lökhetnek. Nagy szamarak ezek a mostani emberek. És én kezdem is már pedzeni, hogy miben sántikálnak. Mikor ide jöttünk, mindjárt az első napokban behoz a szállodámbeli portás egy kártyát, amelyen egy ismerős miniszter neve áll, a kártya egyik füle be volt hajtva. Minek ez a papiros? kérdeztem a portástól. «A miniszter úr látogatást tett önnél ma.» Én nálam, hiszen egész nap itthon voltam, nem láttam én egy fiát se. A portás nevetett: «Hát persze, ő maga nem volt fenn, de a kártya az éppen annyi, és ha most már méltóságod akarja visszalátogatni, szintén küld egy ilyen behajtott fülű kártyát.» Hát hallottatok már ilyen marhaságot, hogy két papiros találkozik két ember helyett. Én hát azt sejtem, Gáspár öcsém, hogy valami kártyára ráirják a nevedet és azt lökik ki a kaszinóból; mert igazán nevetséges szokásaik vannak.

E pillanatban megcsendült a telefon a másik szobában: Radován diák, aki egyedül értett az ördöngős ládikához, nem lévén otthon. Zrinyi odaszólt az egyik alabárdosnak, mert, mint otthon, Csáktornyán vagy Szigetváron, most a bankban is mindig két alabárdos állt az ajtónál: -91-

– A kaszinóba várják méltóságodat az Alapi-ügyben, hogy azonnal méltóztassék jönni.

Tényleg az «Alapi-ügy» foglalkoztatta most a közvéleményt s a becsületbíróság mai tárgyalása elé nagy érdeklődéssel tekintett a közönség, mely szereti az ilyen eseményeket. Mert azok a nagy vadak, akik itt ejtetnek el, gyönyörködtetik a nagy közönséget. Épp úgy, mint Spanyolországban a viadorok kezei által elpusztuló bikák. Más bikát! ordítja a közönség, ha az egyik elvérzik. A mészáros is sok bikát megöl, de azok a bikák nem érnek semmit – csak azok, akik a szintéren buknak el.

Alapi pedig úgy jutott a krédóba, hogy a fiatal báró Perjéssy vonakodott neki elégtételt adni – mert, mint mondá, elintézetlen ügye van.

E nyilatkozat hirtelen elterjedt a gentleman-körökben. Elintézetlen ügye van! Hajrá! Hol van? Merre van? Ide vele?

A dologtalanok, mint a saskeselyük, ráereszkednek egy ilyen elintézetlen ügyre.

Hát ki is ásták hamarjában. Egy lap ugyanis azt irta vagy két hónap előtt, még a megérkezés mézes napjaiban, hogy Alapi Gáspár voltaképen nem halt meg Szigetvárnál, hanem valamiképen elmenekült, mert 1572-ben, tehát Zrinyi eleste után jóval, ő volt a horvát hadsereg vezére, amikor elfogta a hires «parasztkirályt», Gubecz Mátyást, sőt később horvát bán is lett. Lehetetlen tehát, hogy Szigetvárnál föltámadt volna ez az úr. Semmi -92- köze Szigetvárhoz. Alapi úr minden valószinűség szerint egy ügyes csaló. Ha igazán ama nagykemléki Alapi Gáspár, akkor a barátait teszi lóvá, elhitetve, hogy velük halt meg, – mikor ez most rá nézve előnyös; vagy ha tényleg velük halt meg és velük támadt föl, akkor egyáltalában nem Alapi.

Ez a közlemény feledésbe ment, elcsúszott akkor, s a nagy nemzeti lelkesedésben Zrinyi főembereivel együtt, simán bejutott a Nemzeti Kaszinóba. Most egyszerre földeríti báró Perjéssy az esetet és ott fekszik a magas testület bonczasztalán a Perjéssy-féle konfliktussal együtt tehát két elintézetlen ügy. Csudálatos lendülettel és vehemencziával vitáztak. Széchenyi István a falról hallgatta őket.

A kaszinó könyvtárnoka a homlokát tapogatta, azt hitte, megőrült és viziókat lát, midőn a legkoczkásabb nadrágú magas uraságok könyveket jöttek keresni, krónikákat, történelmeket s bujták nagy mohósággal, lelkendezve. Néhányan, a hevesebbek, kiballotirozási indítványt nyujtottak be.

A Zrinyi-csoport hivei, akikben még a kegyelet dolgozott, ellenezték a botrányt és azt kivánták, hogy egy becsületbiróság hozzon előbb több világosságot az ügybe; a formát könnyű megtalálni. Az ő kiindulási pontjuk az volt, hogy Alapi, nem lévén hozzászokva a XVI-ik században a lap-olvasáshoz, nem vette észre az inkriminált közleményt; barátai szintén nem voltak lapolvasók, tehát ők sem mondhatták meg neki; nagyon eleinte történt; föl lehet tenni tehát, hogy Alapinak csakugyan nem volt tudomása a hirlapi sértésről. Igaz ellenben, hogy a történelemben előforduló adatok súlyosan esnek latba Alapi ellen és igen kellemetlenül érintik a kaszinó leghiggadtabb köreit, különösen nehezen -93- reparálható mulasztás, hogy a Perjéssy-eset után annyiba hagyott mindent, ahelyett, hogy a becsületbíróság elé vitte volna a dolgot.

A kiballotirozási indítványt visszavonták ideiglesen, s miután Perjéssy is beleegyezett, a becsületbíróság megalakult. Egyik tagja Zrinyi volt, aki, amint látjuk, későn érkezett, s sietve ment a tárgyaló terembe, Alapit kívül hagyván, ha szükség lenne felvilágosításaira.

– Már várnak ott bent – mondá Kricsi gróf, egy nyurga fiatal úr, ki a ruhatár felé sietett. – Der arme Kerl, dieser Alapi!

– És mi baj lesz ebből? Mit jelent az? Mert én nem tudom ezeket a mizimázi fogalmakat.

– De hisz az jó neki, te bolond. Egy ember, aki verekedhetik, de ő vele nem verekednek. Ezt már másodszor hallom. Legyen hát eszetek, hogy ilyeneket beszéltek.

Kricsi gróf vállat vont; csudálkozó grimaceokat vágott és lefelé indult a lépcsőkön – Zrinyi pedig eltünt a tanácskozási terem ajtajában.

Ott ültek már az asztalnál mind a négyen azzal a fönséges komolysággal, amelyet ez az ujmódi pallos-jog kölcsönöz az arczoknak. Alapinak Csáky György volt a másik bírája, ki épen tegnap tért vissza a Szepességből. Az ellenfél részéről két főúr szerepelt; elnöknek egy fehérhajú aggastyán, hires katona.

Mind felálltak, mikor Zrinyi belépett, mintha egy incognitó-király jönne. Csak a Kricsi-féle nyeglék -94- merték őt brudernak szólítani. Azok mindent mernek. De olyan is volt Zrinyi, mint egy régi király: nyájas, természetes, egyszerű és mégis méltóságteljes.

– Jó napot, urak! Hát mit akartok az én derék Alapimmal? – köszönté őket, vidáman helyet foglalva az asztalnál. – Mit vétett nektek?

– Hát kezdjük meg, urak – szólt az elnök – vegyük először az első elintézetlen ügyet, ahol csalónak nevezik Alapit.

– Szemtelenség! – fakadt ki ingerülten – egy szó se igaz. Ő velünk volt, velünk rohant ki, velünk halt meg és velünk támadt fel.

– Nem láthattam, mert sűrű füstben rohantunk ki; a saját kardomat se láttam, amelylyel vagdalkoztam.

Egy csomó könyv hevert az elnök előtt, azokból kezdte felolvasni, hogy Alapi Gáspár megmenekült Szigetvárott, Kanizsa kapitánya lett 1572-ben; Horvátország bánja volt 1574-ben Draskovics Györgygyel együtt.

– Lehetetlen! – hüledezett Zrinyi. – Miféle őrült diákok irták ezeket a könyveket?

– Hiteles adatok és okmányok alapján áll -95- minden állítás – ellenveték a Perjéssy bírái. – Kinek higyjen az ember, ha a történelemnek nem?

Az elnök elmosolyodott s kinyitotta a legfelül álló Pallas-Lexikont, felolvasván onnan a Zrinyiről szóló adatokat.

– Az ördög vigye el a szerszámotokat. Szörnyüség, hogy ezek a kis bolhák (a betüket értette) összefogdossák a cselekedeteinket. De az Alapi-dolgot még sem hiszem. Képtelenség az! Hiszen unokaöcsém nyilt szellemű ember s csak szólt volna nekem. És akkor nem is velünk támad vala fel. Várjatok, amíg beszélek vele, odalent sétál az utczán.

– Fölösleges, – vélte az elnök – mert az nem lényeges, hogy Szigetvárnál esett-e el, vagy később.

– Igaz, – bizonyítá Csáky György – még ha úgy volna is, ő még csak érdemesebb hazafi ezzel, mert mikor már mi porladoztunk, ő még mindig forgatta kardját a hazáért.

– Hogyan?! – kiáltott fel Zrinyi. – Az nem lényeges, hogy igaz-e a közlemény vagy nem?

– Nem. A lényeges az, – folytatá az elnök – hogy az illető ujságíróval Alapi meg nem verekedett.

– Az mindegy! – vágott vissza egy sasorrú, -96- kopasz becsületbíró. – Ami szabály az szabály; az eset, sajnos, azok közé tartozik, melyek disqualifikálnak.

– És mit jelent az? – pattant fel élesen Zrinyi. – Magyarázzátok meg, kérlek.

– Aki ilyet eltűr magán, az nem gentleman, az nem lovag és nincs hozzá joga többé, hogy fegyverrel kérjen elégtételt egy gentlemantól.

– Nem lovag Alapi?! – tört ki az indulattól remegő hangon. – Alapi, aki száz csatán volt velem és aprította a törököt, aki nemes tornát vítt Zulfikár béggel, kit a «szultán kardjának» hittak, aki legyőzte az óriás gróf Salm Jánost, kétfelé hasítva a koponyáját, aki négy nap, három éjjel ült egyhuzamban nyeregben Budától Nagy-Kemlékig, folytonosan csatározva portyázó katonákkal. És az nem lovag? – Fölkaczagott gúnyosan, mintha egy vizzuhatag kezd ömleni. – Oh, nem; Alapi nem lovag. Hanem ti meg, akik itt hasaltok a billiárdposztón, mióta az anyátok köténye mellől eljöttetek és nem láttatok soha más vitézeket, csak akik helvét kártyákra vannak festve, ti persze mind lovagok vagytok!

Ezzel rettentő öklét felemelte, olyat csapott dühében a vörös mahagoni-asztalra, hogy rögtön kétfelé hasadt; hamutartók, gyufatartók és a nagy foliánsok ugráltak rajta és gurultak le szerteszét nagy csörömpöléssel, csattogással.

– Félek, – mennydörgé az ajtóból, két hatalmas karját rázva – hogy izzé-porrá zúzlak benneteket!

Zrinyi eltávozott az épületből is, senki se mert utána menni, hogy visszahívja.

– Nem tanácsos ilyenkor – magyarázta nekik a szelid Csáky. – Ha megbőszül, olyan, mint egy tigris; ha jó kedve van, olyan, mint egy bárány.

– Várjuk meg, míg Zrinyi lehűl – szólt az elnök. – Folytassuk talán holnap.

Zrinyi haragos kivonulása feltünvén a többi termekben, mind betódultak a kaszinó fürge, kiváncsi alakjai.

– Nem érti a lovagiasság szabályait – nyafogta egy körteképű, vörösre duzzadt szemü uracs.

– Ez nem járja a kaszinóban! – tüzelt a másik a monoklijával hadonászva. – Er muss einen anständigen Ton annehmen.

És nyilván még többet is fecsegtek, csipkedtek volna, ha nincs ott a robusztus termetű, piros képű Csáky György, aki kiváncsian nézegetett embereket, tárgyakat, mert ma volt itt először s mohón kérdezősködött mindenről.

– Kicsoda az az összevont szemöldökű úr a falon, aki, úgy látszik, mintha haragudnék rátok?

Alapi ezalatt künn sétált a Kossuth Lajos-utczában. A kis termetű, vézna urat, akinek azonfelül a bal vállapoczkája is ki volt nőve, egykedvűen taszigálták erre-arra a járókelők, kik ezen jól locsolt utczában nyáron estefelé némelykor szinte megtorlódnak. De ő nem bánta. Annyi csuda tárult eléje a kirakatokban, hogy nem győzte bámulni. Különben is szerette a találmányokat. Fürkésző elméje nem pihent, míg a dolgok végére nem bukkant. A legprimitivebb iparczikkek órákra lebilincselték, olyanok, amiket már senki se néz meg, mert készen találta, mikor született és természetesnek találja, hogy ezek vannak. De Alapit a dugóhúzó is bámulatba ejtette, hát még a gyufatartó a kanóczczal, hát még a Halifax-korcsolyák. (Szent isten, mire való lehet az?) Itt ez, ott az. Ezer meg ezer különös tárgy. Egy fehérnemű-kereskedésben vászonpánczél, két almanagyságú kidudorodással a mell tájékán. Mi a kő! Csak tán nem az asszonyok járnak most hadba? (De bizony ők viselnek ebben háborút a férfiak ellen.)

Szóval: telt az ideje, jól mulatott; néhány ismerőssel is találkozván a szigetváriakból. Mindjárt a Gránátos-utczánál szembe jött vele Nagy Kristóf vitéz, aki a szatócsnéval állt volt össze a mult hónapban. Nem volt valami jó kedvében szegény Nagy Kristóf; nagyon lógott a bajusza. Apránkint aztán kivallogatta, hogy otthagyta az asszonyt, mert megundorodott tőle. Egyszer éjjel, azt mondja, hogy-hogynem, felébredt, gyertyát akart valami okból gyujtani, de nem lévén gyufája, a felesége ágyához -99- botorkált, ahol mindig szokott lenni az éjjeli asztalkán gyujtó. Amint keresi sötétben, egyszerre letaszít valamit, nagyot koppan, csörren a padlón. Gyufát gyujt és lehajol érte, hát, uramfia, egész testében összeborzad – az asszony állkapcsája volt. Pedig éppen a szép fehér fogai miatt szerettem bele, – hajtogatta nagy keservesen a szegény Kristóf.

Még el sem bocsátá a nyavalyást, imhol a francziskánusok épületéből már egy másik ismerős lép ki: Vinnyói János, a káplán, tologatja a gömbölyű hasát.

– Megállj, barát! – kiáltá eléje Alapi. – Bizony már nem láttalak száz esztendeje. Bolykánál vagy Dombovárnál beszéltünk utoljára. Hát hogy vagy, barát, mit csinálsz?

Minden ügyét-baját ennek is kikérdezte apróra. (Ezért szerették Alapit az emberei.) Hát papnak mi baja eshetnék? A papnak van esze. Vinnyói bevette magát, mihelyt Pestre ért, a francziskánusokhoz s úgy él ott, saját bevallása szerint, mint a pók. Megtanult azóta kártyázni s ha megunja magát a francziskánusoknál, átmegy a pagátot kergetni Budára, az irgalmasokhoz. Ott is szívesen látják.

– Verseket és történeteket dolgozok át a sacrécoeuröknél a növendékleányok számára. Nagy költőket és írókat javítok át: Ovidiust, Petrarcát stb.

Alapi kételkedve nézett rá. Alapi ajkai körül különben is mindig ott játszott a malicziózus fanyar mosoly. De most talán indokolt is volt, mert a barátot -100- ostoba fráternek tartották Szigetvárott, aki nec ideam habet a költészetről.

– Így sétálva is azt cselekszem, – folytatta az egykori várkáplán – éppen most javítottam át egy szép strófát.

– Ez a strófa, uram, egy nagy költőbül való, akit ismernie kell az ifjuságnak, a neve nem jut eszembe, de nem lehet fiatal szemérmetes lányok kezébe adni, hát eképen lészen fölékesítve az én szövegemben s élvezhetővé téve a zsenge leánypalántáknak:

– Nem nehéz az, nagyságos uram – jegyzé meg önérzetesen a káplán. – Csak mindenütt kutyát kell tenni a fejér perszónák helyére.

E pillanatban egy kéz nehezedék az Alapi vállára. «Zrinyi», szólt, őt a kéz súlyáról felismerve és csak aztán fordult meg. Valóban Zrinyi volt, izgatottan, haragosan s ügyet sem vetve a várkáplánra, karján fogta Alapit.

Vonszolta sebesen, fújva és a botjával csapkodva a levegőben, mintha kard lenne, a Koronaherczeg-utczán -101- át a bank felé. Sokáig nem szólt semmit, de aztán még se állhatta meg, elkezdte mingyárt ott az utczán:

– Hát mért nem mondtad meg azt nekem soha, Gáspár, hogy te nem haltál volt meg Szigetvár alatt!

– Hogy én nem haltam meg Szigetvár alatt? – ismétlé Alapi zavartan, révedezve…

– Nem tudom – dadogta Alapi s apró kék szemeit álmodozva, meredten szegzé Zrinyire. – Igaz lenne? Gyanít valamit, Miklós bátyám?

– Hogy megmenekültél, hogy Kanizsa kapitánya voltál, aztán horvát bán voltál egy ideig Draskovics Gyurival együtt, azzal a szeplőssel.

– Istenemre, igaz! – ordíta fel Alapi, a homlokára ütve. – Hogy is volt csak, hogy is volt… Hadd szedjem rendbe…

A bécsi-utczai járó-kelők mind megálltak, meg visszafordultak, ha odább mentek, annyira feltűnő volt a kis vézna ember viselkedése.

– Irják a könyvek, – folytatá Zrinyi – hogy egyszer, mint a horvát rendek seregeinek vezére, valami paraszt királyt fogtál el, valami Gubecz Mátyást.

– Igen, igen; kerékbe törettem a zsiványt. Mindenható az isten! Valóban úgy történt minden.

– Emlékeztem, bátyám, de azt hittem, valami álom, valami képzelődés nyűgöz le, vagy másoktól régen hallott história nyomódott be emlékezetembe olyan élénken, mintha én magam lettem volna abban a szereplő. Gyakran megtörténik ez. Minden összefolyt előttem. Rémlett nekem, az igaz, hogy túléltem a szigetvári napot, de féltem, kinevetnek, ha előhozakodom vele. S aztán nem támadtunk-e fel együtt egy csoportban? Hihettem-e, hogy amit én álmodtam, az valóság is lehetne?

– Igaz, bátya, a könyvek nem hazudnak; minden úgy történt; kidomborodnak immár előttem a részletek: Szigetvárott a török kezébe kerültem s felgyógyulásom után kiváltottak a rokonaim – igen, mert sokáig feküdtem, tizenhét sebet kaptam Szigetvár alatt.

– Tizenhét seb! A mennykőbe is! – szólt közbe Zrinyi. – Tizenhét vitézi seb bizonyosan úgy vétetik az égben, mint a hazáért elszenvedett halál. Értem most már, hogy köztünk támasztott fel a gondviselés.

Az előbb még ádáz haragban tomboló hős ellágyult és gyöngéden nyujtotta kezét Alapinak:

– Derék vitéz vagy, Gáspár öcsém. Hanem ezek a mostani szattyán-emberek meg akarnak enni, mert rossz modorod van, kellemetlenségeket mondasz nekik. Az ügyed nagyon rosszul áll a kaszinóban.

Alapi csak mosolygott, mint a gyermek, akinek fogalma sincs a veszélyről. Olyan évelődésformának vette az egészet, körülbelül Zrinyi is. Úgy tűnt fel -103- neki, mintha azzal ijesztgetnének valakit, hogy mingyár lőnek egy bodzafapuskából.

Pedig igazán rosszul állott az Alapi-Perjéssy-féle affaire. Csáky György, aki teljesen informáltatta magát, valóságosan hosszú orral jött be a bankba a kaszinóbul: «Csinálni kellene nekünk is valamit a holnapi tárgyalásra, mert Perjéssy hívei mindenféle módon praeparálják a hangulatot Alapi ellen a kaszinó tagjai közt.»

Többen együtt jöttek Csákyval a Zrinyi ujkori barátai közül. Ezek is mind amellett voltak, hogy nem elég azt bizonyítani Alapiról, hogy derék, becsületes ember, mocsoktalan lovag, akár maga a híres Lancelot, mert itt a forma uralkodik. A forma és mindig csak a forma. A lényeg semmi, hanem a forma szent. A mostani emberek olyan lovagok, mint amilyenek madaraknak a kitömött madarak. Éppen nézegetett ma ilyeneket Alapi a kirakatokban. Ha szépen áll a csőrük, a tollazatuk, hát tökéletesek, az nem tesz semmit, hogy a belsejükben kócz van és nem vér, azért ők a forma szerint kifogástalanok. Vigyázzatok, a formákkal ölik meg Alapit. Hát a formák ellen hasonlóan formákkal kell küzdenie, mert a formák embereinek csak megint a formák imponálnak. Jó lesz ennek folytán valami okos, szakértő emberrel tanácskozni, például Gajári Ödönnel vagy gróf Keglevich Istvánnal.

Csáky György szót fogadott és nyomban felkereste Keglevichet, aki meghallgatván a tényállást, körülbelül tudta is már az összes részleteket, műértően fontolgatva tekintett végig a tényeken, mint egy finom szakács az elébe tett anyagokon, hogy mit lehetne azokból kihozni, aztán egyszerre vidáman csettentett a nyelvével: -104-

– Nagyon egyszerű a kérdés. Azt kell mondani a holnapi tárgyaláson, hogy az Alapi esete a szerkesztővel teljesen abnormis és semmi szabály alá nem vonható.

– Mert Alapinál esetleges fizikai lehetetlenségek foroghatnak fenn minden sértésért elégtételt vehetni.

– Tegyük fel, hogy Alapiról Pray, Istvánffy vagy Jászai, szóval: valamelyik olyan történetíró írta volna meg, hogy gazember, aki már kétszáz év előtt meghalt, hogyan vehetne most magának Alapi azokon szatiszfakcziót? Hát nem volna az lehetetlen? S ami lehetetlen, az nem diffamáló. Nos, ebből aztán egyenesen az következik, hogy Alapi abnormis személy. S ha abnormis, nem lehetnek rá kötelezők a normális szabályok és kodexek.

Csáky majd a bőréből ugrott ki örömében s vitte haza nagy sebbel-lobbal a fifikus tanácsot.

A becsületbiróság másnapra halasztott tárgyalásán csakugyan használt az argumentum. A Perjéssy-párti birák meghökkentek. Ez bizony igaz. A kopasz koponya eleget izzadott (mert a kopasz becsületbiró vitte a szót), látszott rajta a kinlódás, de nem bírt semmi ellenargumentumot kifacsarni. Az ilyen fejnél a mészkő is hamarabb ad szikrát. Igaz vagy nem igaz, ők azért a felük felé szeretnék hajlítani az igazságot, mert ők birák, s oda argumentáltak, felhozván hetet-havat, hogy a felük még sem tartozik megverekedni Alapival.

A másik Perjéssy-féle bíró megbetegedett az éjjel – tehát ujjal kellett őt pótolni: báró Harkányi -105- Frigyessel. Ez legalább szeretetreméltó ellenség (vagy bíró – mert mindegy), közbe-közbe vidám adomákat szőtt.

A becsületbíróság gonoszul mosolygott a régi adomákon, de Zrinyi gavallérosan viszonozta egy ujjal:

– Olyan világ van itt tiköztetek – mondá kedélyesen, a tárgyalás argumentumaira czélozva – mint az én gyermekkoromban volt Ferdinand és János alatt: Ferdinand is nevezett ki a megyémbe, Somogyba, főispánt, Szapolyai is. A Ferdinand főispánja is megyegyülést hívott össze Kaposvárra és megalakította a tisztikart: alispánt, szolgabirákat, községi birákat, nemkülönben Jánosé is. Már most aztán egy-egy faluban az egyik ember a Szapolyai hívének mondotta magát, a szomszédja ellenben már a Ferdinand pártján volt és így tovább. Ha két különböző párton voltak Péter és Pál és ha összepereltek, hát egyik is a maga szolgabirájához vitte panaszát, a másik is. Volt ebből nagy herczehurcza. Ha pedig egy párton voltak és elmentek teszem azt a Szapolyai-párti bíróhoz, hát amelyik elvesztette a pörét, legott átpártolt Ferdinandhoz, ahol aztán okvetlenül megnyerte a Ferdinand-párti bírónál. Ezért tüntök ti fel nekem olyan nagyon ismerősöknek. Mintha már találkoztam volna az igazságaitokkal valahol.

Hosszas vita után végre az elnök, a katonaviselt fehér aggastyán, az Alapiék argumentumainak adott igazat s meghozatott a határozat, hogy báró Perjéssy elégtételt tartozik adni Alapi Gáspárnak. -106-

Nagy érdeklődést keltett a fashionable körökben a párbaj híre. Egyébiránt mindenütt. Hogyne az ördögbe: Párbaj egy exholttal! Egy Zrinyi korabeli vitézzel. Aki különben úgy néz ki, mint egy beteg macska, vagy mint egy egészséges szabólegény. (Kricsi’s Worte.) Ah, a Perjéssy, a kedves Miska báró. Irigylendő egy miskaság! (Auch Kricsi’s Witz.) Mondieu, milyen rekord! Megvagdalni egy renaissance-korabeli lovagot, egy afféle Bouillon Gottfriedet en miniature.

A nevezetes esemény minden mozzanata reprodukáltatott a lapokban. Ezek a papir-orgazdák szeretik a vért. Nagy farizeusok. Ha meglátják a vért, lármáznak, szörnyűködnek, közzé keverik könyeiket és tintájukat, de szeretik, kimondhatatlanul szeretik a vért – a másokét.

A párbaj, mely egy vívóteremben történt, könnyű sértés lévén, kardra ment, első vérre. Senki se gondolt szerencsétlenségre. A Miska báró már két év előtt megkapta a «bajnok» czímet az Athletikai Clubtól, hát nem csirke; – Alapi is tudja a módját, ha el nem felejtette, hát egy pár bravour-suhintást mutatnak és végzik valami szerény karczolással.

A felek kiálltak s Alapi csak játszott egy darabig a kis báróval, még hátrált is, aztán mintha egyszerre megunta volna, hogy elég volt már, bizonyos vehemencziával csillant meg kezében a penge sajátszerű czikázással, amit, állítólag, egy arabstul tanult háromszáz és néhány esztendő előtt.

Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint mikor egy almát akar valaki elegánsan kettészelni, -107- a balhalántéktól kezdődve, végig a balszemen, a szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy, hogy megnyilt belseje, mint egy bibliotheka, a szeme pedig kifutott s az irtózatos vágás el nem végződhetvén a koponyán, utat hasított magának be mélyen a vállpereczbe és ott átvágta az életeret. Élő emberek sohase láttak ilyet. A Toldi Miklós ereje lakott ennek a vézna embernek a sovány karjaiban.

– Ide, Farkas! Hamar Farkas! – rohantak az orvosok a szivacsaikkal, tapaszaikkal, tűikkel.

Alapi Gáspár ellenben leereszté a kardját nyugodtan és csendesen, a Perjéssy segédei felé fordult:

– Manu propria – mondá az ő szatirikus fanyar mosolyával. – Reménylem, elismerik most már az urak, hogy az igazi Alapi Gáspár vagyok de Nagy-Kemlék.

Azok szótlanul, megüvegesedett szemekkel néztek rá, mint egy természetfölötti szörnyetegre.

Az orvosok mindent megtettek, amit lehetett, de nem volt mentség: az elvérzést nem lehetett megakadályozni és az előhivott mentők már csak holttestet találtak.

Volt nagy megrőkönyödés a városban. Az eset hire elterjedt, mint a futó-tűz, egy óra mulva már a kis bogárhátú házakban is beszélték, a Gellért alján és a távol Zuglóban fákat nyesegető napszámosok közt folyt a szó:

– Ostoba mulatság. Mikor vadaskertjük van és ölhetnének őzet is vagy szarvast.

Bent a város közepén a Koronaherczeg-utczában pedig csoportokban álltak ki a boltajtók elé -108- az inczi-finczi varrólányok, élőrózsák a művirágok között és sóhajtozva emlegették:

A hordárok rikácsolva árulták a lapok rendkívüli kiadásait: «Halálos kimenetelü kardpárbaj!» A nemzeti kaszinó épületére kitüzték a gyászlobogót. A képviselőház folyosójára Dr. Rosenberg Gyula hozta meg a hírt s ott mingyárt azt kezdték firtatni, hogy mit hagyott itt a halott; s minthogy nem volt egyéb, csak egy vadászebidomító szövetkezetnek elnöke, azt találgatták, hogy kit lehetne a helyére tenni. Mint minden megüresedett hivatalnál a világon, itt is mingyárt mindenkinek Hieronymi Károly volt az első gondolata – csak azután ágaztak szét a jóakaratok kevésbbé tekintélyes egyéniségek közt.

A részvét a temetés napjáig (szombaton délután volt a Perjéssy temetése) óriási módon felcsigáztatott, részint a lapok czikkei által – melyekből csak néhány czímet kell fölemlíteni: «Középkori brutalitás», «A holt vitéz suhintása», «Egy horvát Holubár» – részint azon megható részletek miatt, melyek kolportáltattak. A halál különben is nagyítóüveget visel s ha hirtelen visz el valakit, a nagy sietésben rendesen ott felejti.

Ez az üveg szépnek, okosnak, felülmulhatatlannak mutatja az elköltözöttet. Lángész volt, gavallér volt. A szívek húrjait megrezegteti egy fájó gondolat s egy kis keserüség támad nyomában. A halott igazsága erősebb, mint az élőé – az ő örökre becsukott szemeiből világosabban látszik az őszintesége. Egyébiránt az összes emberi hazugságok közül ez a legszebb.

Száz és száz koszorú borította el a koporsót s óriási tömeg kisérte ki a temetőbe: rokonai, -109- menyasszonya, a kaszinó urai és az utczák dologtalan népei. Ez a csőcselék. Ez a ronda nép. Ki adna ennek a véleményére valamit. És mégis ez a legnagyobb pompa. Nagy pályák, nagy ambicziók, ragyogó életutak betetőzése. – Ez, amit pénzzel nem lehet megvenni. Hogy megindulnak anyókák, csizmadia-inasok, faczér pinczérek és székálló legények. A pálinkás-söntések mellől, amerre a menet megy, előkullognak a vén napszámosok és ők is mennek a hömpölygő népárral; kimenőt vesznek a szolgálók és szakácsnők, hasonlóan belevegyülve a kavargó embertömegbe, hol egy-egy mondás, szinte szikra égeti, izgatja, háborítja a fogékonyakat.

– Bizony nem jó, nem szép, hogy a hajdani magyarok ölni kezdik a mostaniakat.

Megy-megy a tömeg lassan, ünnepélyesen a koporsó után, mintha az övé lenne. Ez alacsony, máskor közömbös rétegeket áthatja egy homályos érzés, egy sejtelem, több, egy tudás, hogy most történik valami.

És aztán? Aztán elmulik a temetés, bekaparták a halottat, egy púppal több púp van a földön s egy evővel kevesebb itt fönn; egy evővel, egy parancsolóval vagy egy szolgával. De az mindegy.

A nagy urak hazaoszlanak, a síró menyasszony elájul, a szülők zokognak, a csőcselék pedig elérzékenyül ezeken – a közhangulatot beszívja, mint az itatóspapiros a zsírt. Ezzel a közhangulattal aztán oda csoportosul a Zrinyi-féle bank elé és elkezdi a tüntetéseket.

Jó szerencse, hogy nem alszik a gondviselés. A rendőrség ott toppan és szétkergeti őket.

VII.
A POÉZIS.

Szarkák! Ti csacsogó, kedves jószágok, röpüljetek ma a Zöldfa-utcza egy házára, ahol a Rózerék laknak. Láttatok már valaha kéményt olyan vidáman füstölögni, láttatok már embert olyan kevélyen lépegetni haza a templomból, mint Rózer urat? Meg-megáll útközben nyájasan beszélgetni egy-egy ismerőssel, de nem sokáig, csak egy vagy két perczig, ameddig elmondhatja: «De, jaj, sietnem kell haza, mert gróf Zrinyi Miklóst várom ebédre.»

És már a hét elején kezdődött a nagy boldogsága, az övé, meg a Rózer-mamáé. Összekombinálni az ebédet, scampikat rendelni Fiuméból, kaviárt Orsováról, sajtot Fogarasról, fehér czipót Rima-Szombatról, szőlőt Velenczéből. Aztán volt egy nagy gourmand ismerőse, egy bonvivant porosz herczegnek az ex-segédtisztje, egy nyugalmazott vén féreg, aki mindent megkóstolt, ami jó van a világon. Őt is fölhajkurászta Rózer úr valahol a Nagymező-utczában és az italneműek iránt tudakozódott, kérdezvén őt kerülgető után, hogy mit tart a legurasabb italnak. -111-

– Az igen relativ dolog – mondá, a szájával csettentgetve, lovag Schmitt. – Atyám, néhai lovag Ulrich Schmitt, egy csésze theát készített egy nap Suezben, barátjának: Sir Ralph Abercambrenek, aki az angol sereget vezette a francziák Egyptomból való kiszorítására. Atyám leleményes ficzkó volt, Rózer úr. A csésze theához a Gangesból, a Themseből és Nilusból szerzett egy-egy kis vizet az onnan jött és ott horgonyzó hajókról s ezek közé ausztráliai kókuszdiót és amerikai nádmézet kevert, – úgy hogy mind az öt világrész képviselve volt a csészében. Biztosítom önt, uram, hogy a thea nem volt jobb bármely más theánál, de Sir Abercambre bizonyára nagy élvezettel szürcsölte azt.

Még sok csudálatos italról és folyadékról emlékezett meg Schmitt kapitány, míg végre megállapodtak a Pommery-secben, a Rothschild-Moutonban és a Chablyban. Egy kis tokaji persze szintén nem árt. De bármennyit fáradt is Rózer úr és Rózerné asszony, mindent bőven kárpótolt azon percz édessége, midőn végre Georges belépett a szalonba és az összegyült vendégek nagy meglepetésére (mert Rózerék az effektus nagyságára dolgozván, csak éppen ezeknek nem árulták el a nagy titkot) jelenté méltóságteljes ünnepélyességgel:

– Ah! – röppent el minden ajkon. A szép Bobor ezredesné halkan felsikoltott, forró és piros lett a képe, mint a láng. Rózer mama ijedten kapott a frizurájához s mint valamikor hajadon korában, megnyálazván ujjait, azokkal egyengeté simára. Georges egy ideig szigorú pillantást vetett rá. Rózer kirohant a vendégek eleibe, mint egy bolond. A szegény -112- kis Anna pedig, akire senkise figyelt, olyan fehér lett, mint a fal.

Maga az ezredes is glédába állott, mintha egy Feldzeugmeister beléptét várná.

De hát hiszen éppen az volt a Zrinyi egyéniségének varázsa, ha belépett valahova, hogy úgy tünt fel, mintha mindig ott lett volna. Rokonszenves volt, szinte ennivaló. Könnyed, fiatalos mozdulatokkal. Oly egyszerű és mégis látszott rajta a nagy úr, az oligarcha.

– No hát, eljöttem, – mondá, kordiálisan nevetve és a Rózer úr kezét megrázva még odakünn – és ha jó lesz az ebéd, akkor megcsináljuk a szerződést a házra.

– Oh, ne is tessék említeni… Ne is tessék. Kinevetnének, ha megtudnák. Oh, nagy szerencse, nagy szerencse. Hát hiszen majd megegyezünk. Mindenesetre megegyezünk. Csak ne tessék említeni.

Olyan zavarban volt, nem hogy a vendégeit eresztené elől, maga futott be előre, mint egy uszkár s nagy szemöldeit jelentőségteljesen mozgatva, hangosan kiáltá a lányoknak (ugyanis ott volt a Sartory Pál két kisasszonya is):

Már ott is volt a fiatal ember, Juranics, s maga is hallotta a Rózer úr felkiáltását. Zrinyi a háziasszonynak mondott néhány udvarias szót, a szegény teremtés nem tudta, mit tegyen; keresztül-kasul futkosott a székek közt, hogy melyik a legszebb, legérdemesebb (notabene egyforma sárgaselyem székek voltak a szalonban), aztán felkapván egyet, fölemelte és megfujta, a kendőjével lecsapkodta -113- róla a port, pedig nem is volt poros s úgy vitte Zrinyinek, hogy üléssel kinálja.

Ennyi idő éppen elég volt, hogy Zrinyi és Juranics megismerkedjenek mindenkivel. Bobor ezredessel is. Zrinyi melegen rázta meg a kezét, ő is eltanult már egy-két ujkori frázist, fölvett egy kis mázt.

Mire a goromba öreg ezredes boldogan pirult el s meghajtván fejét, nagynehezen mondta:

De a bámulat fogta el, látván, hogy Zrinyi Miklós egyenesen a feleségéhez tart s mint régi ismerősök kezdenek társalogni. Mordizom adta! hogy lehet ez? A zöldszemű szörny kombinálásra ösztökélte. Nem valami fiatalkori ismeretség? Eh, hiszen Zrinyi háromszáz év előtt élt. Mariska pedig csak harmincznégy éves. De mégis ismerik egymást. Ez tény, ez látnivaló. Megfoghatatlan valami.

Iparkodott is legott a közelükbe férni, hogy miről beszélnek, mert eddig csak egy pár szó ütötte meg a fülét messziről:

– Mily meglepetés? Hogy jut ide? – kérdé a szép ezredesné és szeme, arcza szikrázott, még a rőt haja is szikrákat látszott hányni.

– Eh, csak ez a sok «de» ne volna, ezek az útonálló zsiványok, akik akadályoznak, kifosztanak…

– Az enyém nem zsivány – incselkedett az ezredesné, a narancsszín keztyűivel legyezgetve magát kaczéran. – Az enyém csak egy kövér kanonok, aki azzal rémítget, hogy nagyon le kellene hajolni.

– Az ördög vigye azt a kanonokot, rám nézve ő tisztelendősége mégis csak utonálló.

Különös párbeszéd volt, senki sem értette a magját, de mégis azt a benyomást tette, mint két damaszkusi kardpenge, amelyik a másiktól ad szikrát.

Zrinyi elemében volt. Harun Al Rasidnak képzelte magát, aki Giafar vezirével kalandon van, Bagdad egyik külvárosában. Egyszerre megfordult, éppen mire odaért az ezredes s észrevévén, hogy Juranics Lőrincz már ráakadt a zugligeti kis leányra, maga is odalépett Rózer Annához s megcsipkedte arczát, öreg bácsi módjára:

– Derék Juranicsom csak mindég megérzi, hol vár rá a legnagyobb veszedelem.

Anna lehúnyta a szemeit, hosszú pillái mint selyemrojtok rezegtek édes arczán.

Aztán sorba vette a vendégeket, mindenkivel -115- váltott néhány szót. Sartory Pálnak, aki már régi ismerőse, elmagyarázta, hogy a régi Pest hogyan nézett ki (az öreg Sartory, mint egy kovács műhelybeli fujtató, folyton sóhajtozott ama régi Pest után), majd Wladával, a doktorral diskurált és Schmitt kapitánynyal, aki szintén jelen volt. De mind ez csak perczekig tartott, mert Georges jelentette, hogy tálalva van, mire az ebédlőbe mentek a vendégek és helyet foglaltak. Az asztalfőn az ezredesné ült, jobbfelől mellette Zrinyi, balfelől a háziasszony, mellette Bobor ezredes, aztán vegyesen tarkítva az elhalt Rózer-gyerekek keresztmamái és a férfiak, Schmitt kapitány, Sartory Pál és dr. Wlada; míg ellenben Juranics a házikisasszony és az egyik Sartory-leány, a Zsófi közé került.

Az ezredesné picziny lába mindjárt a leves után a Zrinyi lábára talált valahogy rátévedni, amely tévedés aztán egész a sajtig permanencziában maradt és Szigetvár hős védője igen örült, hogy ez a szokás még ki nem veszett. Csak nemrég is (egy évvel a szigetvári veszedelem előtt) ezzel a selymasággal töltötte idejét egy nagy ebéden, Pozsonyban, Salm grófnál, a Kanizsai Orsolya lábacskájával. Vannak hát halhatatlan szokások. Az emberiség csak a magas régiókban, a felületen módosul, a napfénynél, ahol látják, de örökké változatlan marad, ahol nem látják – az asztal alatt.

De még sok esemény vár ránk, nem időzhetünk bőven az ebéd leírásánál, melyről sokat fognak pedig beszélni Sartoryék és az elhalt gyerekek keresztszülői. Az tény, hogy minden jó volt; a menü tökéletes, a tálalás szédítő gyors, akárcsak a királynál. Zrinyi hangulata egyre emelkedett, meg tudott az ott nyerni egy pár szóval minden embert, -116- de különösen Bobor ezredest, akivel vis-à-vis ülvén, sokat diskurált.

Bobor ezredes az ebéd végén a kávénál kijelentette, hogy I. Napoleon után Zrinyi Miklóst tartja a legkülönb embernek, s aki ezt kétségbe meri vonni, azt két egyenlő darabra vágja. S ezzel szétnézett vérbeborult szemekkel a társaságban, mint egy felbőszült oroszlán, mert ha bort kóstolt, rabiátus lett.

A pompás borok különben mindenkire megtették hatásukat. Juranics régi magyar nótákat énekelt, melyek rendkívül tetszettek. Rózer Anna álmatagon hallgatta, hátradülve kissé egy fauteuilben és nézte, nézte, egyre nézte ölébe eresztett jobbkeze ujján a kis mélyedést, amit egy gyűrű viselése okozott. Egy kis zöld topázgyűrű, ami most nincs ott, pedig még ott volt azelőtt. Nem álom-e, hogy nincs ott? Nézi, nézi és nem álom. Valaki megfogta a kezét az ebéd alatt és a régi idők udvarlási módja szerint lehúzta nagyügyesen a szegény kis topázgyűrűt. Mégis csak nem szép attól a valakitől.

Wlada doktor hasonlóan el volt ragadtatva a Juranics hangja által s elfogván a sürgőforgó Rózeréket, lelkesen szedte szavakba kitörő érzelmeit.

– Milyen koloritja van! Gyönyörű dolgok. Szeretném tudni, hol lehet ilyesmit élvezni. Dalokat, -117- melyeken a dédapánk nagyapja érzelgett. Királyoknak való mulatság! Gratulálok az önök ebédjéhez, Rózer úr és asszonyság! Én már herczegeknél is ebédeltem – de az mind schmarn.

Rózeréket ugyan kár volt villanyozni, Dunába vizet csurgatni; most se birtak már a kevélységükkel, majdnem szétrepesztette őket.

– Doktor, doktor, – sugdosta Rózerné – ennek a Juranicsnak tetszik az Anna. Az én szemem nem csal, doktor, azért, hogy ostoba asszony vagyok. Ez az ember bomlik az Annánk után.

– Nagy úr, horvát főnemes; bánok, főispánok véréből való. Várai voltak az őseinek, neki is – de most persze semmije sincs.

Csak még fokozta a Rózerék boldogságát, hogy odakünn az előszobában egy pár ujságíró jelentkezett, akik részleteket óhajtottak tudni a mai ebédről és kérték Rózer urat, hogy diktálja, mi mindent beszélt Zrinyi az ebédnél. Nem mondott-e valami anekdotát a régi világból? Vagy valami kritikus megjegyzést a mai viszonyokról?

– Ah, istenem! – mondá Rózer úr és a szeme villogott, mint két karbunkulus. – Mennyit beszélt ő nálunk! De nem emlékszem, uraim. Oly rossz memóriám van. Tele van növénynevekkel. Tetszik tudni, még patikus koromból. Mert kicsiből vertem fel magam és nem szégyenlem elmondani. Ah, mennyit beszélt. De az átkozott növénynevek miatt semmi se fér már a fejembe. Hanem a feleségem, az nagy talentum az ilyenekre… -118-

– Kriska, Kriska, gyere ki fiam. Itt vannak az ujságírók. Írni akarnak a mai ebédünkről!

Kriska asszony kitipegett-kitopogott, mint egy szaladó kacsa, fekete főkötője lefityegő csipkéi libegtek-lobogtak, csapkolódtak jobbra-balra. No, ő aztán beszélt is annyit az ujságiróknak, hogy tíz hasábot is tele lehetne vele írni, a szívükre kötvén kétszer-háromszor:

– Ki ne felejtsék, lelkem, a befőttet. Nagyon tetszett neki a befőttem. Azt mondta a befőttemre, hogy az anyja házánál sem evett olyat. Pedig az anyja, bizonyos Karlovics Ilona két országban volt – azt mondja – hires gazdasszony.

E nagy örömmámorban csak egy bántotta Rózerékat, hogy az egész világnak meg nem mutathatják magukat. De hátha erről is lehetne segíteni? Ha például Wlada doktor egy kis sétakocsizást ajánlana a ligetben egészségi okokból. Nosza rá kell a doktort beszélni.

Wlada kötélnek állt és csakugyan nyélbe ütötte a kocsikázás tervét, csak éppen Bobor ezredes ellenkezett, mondván, hogy egy kis «post kaffanum» (a kávé utáni borozgatás) többet ér minden friss levegőnél az egészségre. A ravasz doktor ezen is segített.

– Tudja mit, ezredesem, üljünk mi ketten egy kocsiba, én majd hozok a kabátom alatt egy palaczk pezsgőt, a zsebemben két poharat s künn, az Isten szabad ege alatt, valahol a Zuglóban, kocczintunk egyet.

Isten neki. Ez már nem rossz idea. Így nem forogván fönn többé semmi akadály, kocsikat hozattak -119- s egész karaván indult útnak. A családi batardban Rózer-mama a leányával, az előülésen Juranics, a másik kocsiban Zrinyi Miklós az ezredesnével, a harmadikban Rózer úr keresztlányaival, a Sartory-kisasszonyokkal, a negyedikben Wlada doktor az ezredessel. Az öreg Sartory és Schmitt kapitány otthon maradtak dominózni.

Oly őrült kavargás, dübörgés, hömpölygés volt a ligetben, amilyen nyári vasárnap este szokott lenni. Az alkonyodó nap széthintette utolsó fényét, mintha csurgatott arany lenne, a fákra, a füvekre és ott játszott, ugrált a nagy szökőkút vízkévéjében, kimelegítette az ezredesné arczát, olyan színe lett, mint egy nagyon érett szép baraczké, bekandikált a Rózerék batardjába és az Annácska perkálszoknyáján, a szélétől végig a térdén, egy arany pántlikát feszített ki, megcsiklandozta egy kicsit a karját, mely a piros ernyő alatt egy királygomba hófehér gyökének látszott. Ugyanegy időben felkereste a doktor Wlada fiakkerjét is és hamarosan megforralta hév sugaraival a pezsgőjüket (most már akár megihatja) s mint aki minden dolgát jól végezte, egyszerre lebukott, eltünt, mintha szinházi sülyesztő volna alatta.

Hűs szellő kezdett lengedezni, édes balzsam. Egy-két fordulás után a köröndben Rózer-mama kiszállást vezényelt és egy kis gyalogsétát ajánlott a fák között.

Személyeink csakhamar elvegyültek párosával a néptömegben. Sok ember, sok ismeretlen ember szinte magány. Egyedül bolyongtak Zrinyi és a szép ezredesné, Juranics és a kis Anna. Hogy mit beszéltek? Isten tudja. A levegőről is beszéltek. Egy-egy kakaduformájú női kalapot megbiráltak. Nézték az -120- eget és az úszó felhőket (különösen a kis Anna nézte sokat), valami a fák susogásából is beleszármazott a gondolataiba, meg az útszéli virággruppokból… Aztán eljutottak ahhoz az öreg sírhoz is, amely már nem is sír, hanem egy kő, egyetlen szomorú szóval: a «Fuit»-tal.

Vajjon milyen ember volt az, aki ott fekszik? Már a nevét sem tudják. Pedig azt mondják, ő ajándékozta a ligetet a városnak. Minek? Ha most felkelne, egyetlen embert sem ismerne a világon.

Anna még sohasem látott olyat. Szinte bántotta, hogy csalódott. Olyan szép lenne az, ha az istenke gyujtott volna lámpát annak a jó embernek, aki ezt a nagy kertet a városnak ajándékozta.

– Ejnye, Anna kisasszony! – incselkedett vele Juranics – hát maga így bánik az én bogaraimmal? Most már csakugyan nem adom vissza a gyűrűjét.

Ezen a thémán folyt sok együgyü beszéd, de szebb volt ez a világ legnagyobb bölcseinek a vitatkozásánál és a kigyúló csillagok az égen hamiskásan hunyorogtak hozzá.

Mondanom se kell tán, hogy Zrinyi egészen -121- máskép és másról beszélgetett Bobornéval, ezzel a ravasz, kivánatos asszonynyal, aki ugyancsak meg nem ijedt volna a szentjánosbogártól, – de úgy tetszett Zrinyinek, egyébtől sem – és igen közömbösen vette volna a hunyorgató csillagokat. A gönczölszekéren végre is nem lehet kucsirozni és a fiastyúkot se lehet feladni az asztalra.

De hát ahogy volt, úgy volt. (Tilos a magánbecsületet érinteni.) A szép vasárnap délutánnak egyszer csak mégis vége szakadt. Visszakocsiztak Rózerékhez, ott Zrinyi elbucsúzott s egy revanche-ebédre hívta meg Rózeréket a kaszinóba. Majd, mintha csak úgy ötletszerűleg történnék, hogy éppen megpillantotta Bobort, odaszólt hozzá:

– Nagyon megtisztelne, ezredes, ha ön se vetne meg egy régi világból származó katonát.

– Tartom szerencsémnek! – pattogta vezénylő hangon, mintha egy szakasz előtt kiáltaná ki.

A revanche-ebéd is nagyszerű volt és mikor Rózerék a kitűzött napon a kaszinóba hajtattak, Krisztina asszony szíve repesett és kétszeres sebességgel dobogott.

De Rózer úr már akkor nyakig benne volt a nagyzási hóbortban. Ő már nem is csudálkozott.

– A világnak forognia kell, Krisztina. Az ördögbe is, forognia kell. S ami a Harruckernekkel megtörtént, az megeshetik a Rózerekkel is.

Az ezredesék szintén ott voltak – de ez nem ment oly simán. Az ezredesnek uj waffenrockra volt szüksége s következéskép uj kölcsönre. -122-

– Segíts ki a zavarból, Rózer, ha már belehoztál ilyen slamasztikába. Kötelességed, Rózer. Becsületbeli kötelességed. Úri emberhez való eljárás.

A milieu, a jó pezsgő, a hangulat, ami e fényes helyen elömlött, a szolgák alázatos arcza, meggörnyedt tartása, a szőnyegek színe, a tányérok czirádái, a roccoco-székek és divánok és minden egyéb úgy felvillanyozta Bobort, hogy a végén mágnásnak képzelte magát és ő is meghívta a társaságot egy ebédre szerény házához – amire ijedten esett ki a Rózer úr kezéből a villa és a fejét csóválta.

– Engem akarsz te dirigálni?! Mordizom adta! Ne izélj, Rózer, mert megharagszom. Hát nem azt tehetem én, amit akarok? Hát nincs Magyarországon szabadság? Mordizom adta!

Rózer úr elhallgatott és a Bobor-féle ebéd is elkövetkezett az idők rendjén, persze megint egy uj kölcsön útján.

De mindez hasznos befektetés volt, mert minden ebéd uj ebédeket kölykezett és minden uj ebéd uj látogatásokat tett szükségessé, ugy, hogy mire bekövetkezett a tél, az e fejezetben bemutatott személyek úgyszólván nélkülözhetetlenekké váltak egymásra nézve. Zrinyi az estéit többnyire az ezredeséknél töltötte, néha a színházba mentek együtt. A városnegyedben különös gyanu keletkezett s az utczabeli boltokban, ahova az öreg ezredes betévedt vásárolni egyetmást, a kereskedősegédek mindig összemosolyogtak a háta mögött s mikor az utczán végigment ingatag, de mégis peczkes lépteivel, vihogva mondták: -123-

Maga az ezredes azonban, ha valahol czélzást ejtettek a Zrinyi sűrű látogatásaira s pajzánul hozzátették: «Jó lesz vigyázni a szép asszonyra, óbester úr», ravaszul mosolygott befelé és így szólt:

– Ostobaság, mordizom adta! Két vén katona húz egymáshoz: Bobor Károly és gróf Zrinyi Miklós. Két vén katona. Ez az egész. A vén katona még tud vigyázni, mordizom adta, tud vigyázni – de a vén katona nem tud már ostromolni. S itt van a kutya eltemetve. Az egyik vén katona azt csinálja, amit tud (s itt a saját mellére ütött), a másik vén katona azt csinálja, amit nem tud. És ez az egész.

Tényleg nagyon vigyázott az öreg. Az ezredesnét soha se lehetett egyedül találni és igen nehéz volt vele egy-egy bizalmas szót váltani. Éppen az ingerelte talán Zrinyit és szította lánggá a kicsiny szikrát.

Még a legjobban mulathatott az asszonynyal, ahol esetleg mások foglalták el a férjét, idegen helyeken, Rózeréknál, vagy saját magánál, mert a bank megvásárolván a Rózer-féle nádor-utczai palotát, a tél elején oda költözött Zrinyi és ott igazán fejedelmi háztartást vitt. Radován diák volt betanítva, hogy az ezredest kezelje. Rendesen disputált vele vagy itatta; – ezt a két mulatságot kedvelte legjobban.

Farsang után még egygyel szaporodtak az intim házak, ahová mindnyájan eljártak. Sőt az ezredesné ott néha egyedül is megjelent. Ugyanis Juranics Lőrincz tett szert külön háztartásra. Advent első vasárnapján megkérte a Rózer Anna kezét és nem kapott kosarat. Nagy fénynyel tartották meg az esküvőt a farsangon, Zrinyi volt a násznagy, Boborné -124- a nászasszony s az egész szigetvári őrség ott tánczolt a lakodalmon, mert hivatalosak lévén, összesereglettek a vidám napra az ország minden részéből. Még Alapi Gáspár uram is olyan kedvre szottyant, hogy amit életében nem tett, egy csárdást aprózott el Rózer mamával. Patacsics pediglen, úgy hajnal táján, csupa duhajkodásból, a fogai közé vette a czigányprimást a nadrágszíjánál fogva, úgy kellett muzsikálni a nyavalyásnak, mialatt ő, Kinizsi Pál uram módjára, tánczolt és bokázott vele a nótáján.

Budapest az epidemiák városa. (Hiába rázza a fejét tisztelt Sartory Pál úr.) Nemcsak hogy idelátogat minden ragályos betegség: tifusz, pestis, kolera, nóna és nem tudom mi, hanem a szembetegségek is bizonyos epidemikus jelleggel lépnek fel. Ha a párbajok áramlata kezd jönni, akkor egyszerre csak összevész mindenki mindenkivel s amerre a szem lát, mindenütt kettesével lépkedő férfialakokon pihenhet, kik qua szekundánsok járnak nagy gesztusok közt az utczán. S az emberek felismerik az arczvonásaikról, mi járatban lehetnek; kitérnek nekik, mint a minisztránsokkal a haldokló emberhez siető papnak. Ha az öngyilkosság áramlata jön, akkor egyszerre csak kezdik az emberek főbe lőni magukat tömegesen, szinte minden ok nélkül. És ez ellen hiába czikk és tárcza. Ami egyszer passzió, hát passzió. A levegő fejleszt ki bizonyos hajlamokat, lázakat. Hogyan? Miért? Senki sem tudja. Úgy van – mert úgy van. Egyszer például mindenki elkezd Gerbeaudhoz járni és valóságosan verekszenek a székekért; a következő évadban meg már senki sem megy Gerbeaudhoz -126- – pedig, esetleg, jobb a konyhája. Ez mind epidemia.

A tavaszszal pedig mi történt! A lapokban igen gyakran lehetett olvasni eltünt emberekről, akiket a család keresett, de meg nem talált se élve, se halva. Eltünt egy trencsénmegyei fakereskedő, aki két napra lejött Pestre. Most nyoma veszett. Kevéssel rá egy idevaló bankár tünt el csudálatos módon, mintha a föld nyelte volna el. Hasztalan kutatott utána a család, rendőrség. Aztán eltünt egy ügyvéd. Azt nem is igen keresték. Az semmi. Elvitte az ördög elevenen.

Aztán úgy husvét táján a Boborék utczájában a boltossegédeknek feltünt, hogy már napok óta nem látták az «öreg agancsost». Ugyancsak ezt az észrevételt tették a «Zöld pásztorhoz» czímzett kávéház törzsvendégei. Bobor minden hétköznap odajött egy órára, megivott egy kupicza szilvóriumot és elolvasta a lapokat. Ide járt Sartory Pál és Schmitt kapitány is. Hamarabb el lehetett volna hinni, hogy egyszer fogja magát a természet és meg nem virrad, mintsem hogy Bobor Károly ne jőjjön el. Hát mi lelhette az öreget?

Csak ez az egy volt valószínű, mert azt már a «Zöld pásztor» pinczérei se gondolták, hogy Bobor Károly meg nem halhat – annyira ritkaság, hogy valaki a halált elkerülje.

Sartory Pál ellenben bizonykodott, hogy ha meghalt volna Bobor Károly, ő okvetlenül kap parte-czédulát. Ezen aztán összedisputáltak és elhatározták, hogy megnézik otthon.

Elmentek hát a Boborék lakására, ott a cseléd nyitott nekik ajtót (egy szepességi német leány), -127- ettől kérdezték meg, hogy otthon van-e az ezredes úr?

– Nem tudom. Semmit se tudok. Csak azt tudom, hogy nincs itthon vagy négy napja.

– No hát akkor nem megyünk be, fiam, hanem mondd meg a méltóságos asszonynak, hogy itt jártunk tudakozódni az ezredes úr után.

A dolog hetekig lappangott így, hanem közbeesvén elseje, miután az ezredes nem jelentkezett a nyugdíjáért, a bajtársai felkeresték s az ezredesné kinyilatkoztatta, hogy nem tudja, hova lett a férje. Egyszer reggel kiment a városba, semmit se szólt s nem jött haza ebédre; azóta nem is látta.

Ezekre a kérdésekre százszor és százszor kellett ezeket a feleleteket megadnia a következő napokban, mert «Az eltünt ezredes» czím alatt megjelent másnap a Bobor rejtélyes eltünése a lapokban, -128- különbözőkép kiszínezve s azontúl nem volt nyugta a szép Bobornénak a reporterektől.

A dolog nagy port vert fel, mert már a negyedik-ötödik ilyen eset volt rövid idő óta. Mégis csak furcsa! Az orvosok azonban tudományos képet vágtak ehhez is. Tudunk mi erről. Ez is egy betegség, epidemia és ritkán fordul elő. Bizonyos vándorlási ösztön (a latin nevét is mondták, de elfelejtettem), a peregrinatio egy neme, mely a macskáknál szokott leginkább előfordulni. Elmennek, elbujdosnak minden ok nélkül. Aztán megint visszajönnek hónapok, évek mulva. Hol voltak, senki sem tudja. És ez néha az embereknél is jelentkezik, példának okáért a peregrinusnál, ami egy lelki kényszer, egy titkos parancsoló erő, mely az agysejtekből és az idegekből veszi eredetét. De ami jelentkezik az egyeseknél, az mint betegség előfordulhat csoportokban s a ragályosság szimptomáinak kizárása nem birna az alaposság föltételeivel.

A lapok azonban nem fogták föl ilyen tudományosan a kérdést s mivelhogy egy hódító szép asszonyt hagyott itt az ezredes, a kujon reporterek szivesen időztek e thémánál s igyekeztek azt minden oldalról megvilágítani, nem hiányozván a gonosz czélzások sem. A közönség, ez a falánk ezerszájú inyencz-szörnyeteg, mohón falta be a hireket s a klubokban és szalonokban megindult a tömérdek trics-tracs.

– Éppen az szól mellette, hogy nem mutatja. Ha valami bűn volna benne, majd mutatná.

Mindent beszéltek össze-vissza, pro és contra a rossz nyelvek és a jó nyelvek, végre az ügy úgy megdagadt, hogy a rendőrség is megmozdult – ámbár az előbbi eseteket se birta kisütni. A gúny ostora pattogott felette már hónapok óta. A detektivek izzadtak, káromkodtak: Beniczky Lajos esete óta nem történtek efféle dolgok. Különböző verziókat találgattak ki. Hogy Somoskeőy jár itt és lopkodja el sorra az embereket, ebben az ártatlan formában kedélyeskedvén a rendőrséggel. Olyan kificzamodott elme is akadt, amelyik így kombinált: Az öreg ezredes veszélyes katonai titkokat tudott, hát nem lehetetlen, hogy muszka ügynökök megkerítették és elvitték egyenesen Szent-Pétervárra. Úgyis egészen az a genre volt, ami Valsin-Eszterházy.

Végre be kellett avatkoznia a rendőrségnek is és a szép asszonyt kihallgatták. Semmi ujat se mondott. Egész vallomása ebből állt:

Boborné: Április 10-én egy mulatságban voltunk Rózer Jánosnál, aki királyi tanácsosságát ünnepelte. Ott maradtunk messze éjfélutánig s én egész tizenegy óráig aludtam másnap reggel. Mikor felkeltem, kérdezősködtem a férjem után. A cselédleány azt felelte, hogy már egy óra előtt kiment.

Rendőrkapitány: Nem történt valami Rózeréknál, ami tisztelt férjét felizgathatta volna? Vagy egyéb olyan körülmény, amely alkalmas a kutatásnak támpontot adni? Adja elő, méltóságos asszonyom, részletesen ama mulatság lefolyását. -130-

Boborné: Valóban aligha történt olyasmi. Férjem csendesen mulatott és kártyázott.

Boborné: Sőt ellenkezőleg. Mindenki pompás hangulatban volt. Ami elképzelhető is. Az öreg Rózer már rég vágyott valami kitüntetésre s most gróf Zrinyi Miklós megszerezte neki a királyi tanácsosságot. Úszott a boldogságban az egész család. Rózer úr hálából egy toasztban jelentette ki, hogy összes tőkéin a Zrinyi-féle bankrészvényekből vásárol.

Boborné: Zrinyi gróf, Patacsics, Alapi, Juranics a nejével és még a szigetvári lovagokból néhányan, aztán Schmitt kapitány, Sartory a leányaival és néhány öreg asszony, akik mindig ott szoktak lenni.

Rendőrkapitány: Még egyre kérem szives válaszát. Nem talált valami hátrahagyott levelet, czédulát vagy valami jelt?

Mindössze ennyi felvilágosítást adott a szép asszony – ez nem több a semminél. A kos szarvában sincs nagyobb sötétség, mint amilyen a Bobor-ügyben volt. A rendőrség a legügyesebb detektivjeit -131- mozgósította, de hasztalanul. A lapok hir-éhes rendőri reporterei nap-nap után csak azt hallhatták: nincs eredmény.

Felbosszankodék erre a «Pesti Gunár» czímü napilap rendőri reportere: Perényi Miksa és szemtelenül, még bent a rendőrtanácsos szobájában felcsapta a borzas czilinderét a fejére, az ajtóból kiáltván vissza:

S amit Perényi Miksa megmond egyszer, az vas; csak amit megír, az nélkülözi néha az úgynevezett «minden alapot.» Erre a nagy elhatározásra egyébiránt ösztökélte a hagyományos gyűlöleten kívül, mely a rendőrség és a sajtó közt van, Rózer Nep. János királyi tanácsos úr azon közzétett hirdetése, ki barátjáról biztos hirt hoz, száz arany jutalmat kap.

Vékony kis emberke ez a Perényi, olyan arczczal, mint a kakadué és olyan lábakkal, mint a batláé; az orra görbe egy kicsit, de a szimatja van olyan, mint Lecoq úré a Gaborieau regényében, esze pediglen ki van köszörülve s hajlékony, mint a legfinomabb penge.

Rögtön hozzálátott feladatához. Legelőbb megszerezte az ezredes arczképét, aztán a színtért vette szemügyre, ahonnan meg kellett indulnia titokzatos útjára. Boborék az aradi-utczában laktak egy kétemeletes sárga házban. Ez egy hosszú, piszkos utcza rossz kövezettel, eldugva az Andrássy-út mögé. Kietlen, alig épül, kereskedelme nem fejlődik. A nagy oligarcha mindenben veszedelmes. Az Andrássy-út, mint a czápa a kis halakat, föleszi a közelében levő utczák élénkségét, forgalmát. Itt minden csöndes és kisvárosias. -132-

Hogy a fonalat megtalálhassa, mindenekelőtt azt kellett volna tudnia Perényinek, hova ment Bobor hazulról, vagy legalább hova indult. De erre nem volt semmi adat. A szomszédos szatócsboltokban nem tudták útbaigazítani, bár némely dolgokat mégis megtudott: hogy az ezredes szűk anyagi körülmények közt van, hogy gróf Zrinyi Miklós igen gyakran tölti ott az estéit és hogy erről sokat beszélnek az aradi-utcza vénasszonyai.

Ily viszonyok közt Perényi egy feltevésre vetette magát. Szuggerálta, mintha ő lenne Bobor, aki megindult otthonról, ment-ment egy darabig, de minthogy rossz volt a kövezet s hozzáképzelte, hogy az ő lába is köszvényes, mint a Boboré, a legelső nyílásnál átcsapott az Andrássy-úti aszfaltra. És ha ez a feltevés helyes, akkor önként következik, hogy a legelső kocsiállomásnál beleül egy droskéba.

Szép májusi délután volt, az Andrássy-úton özönlöttek a liget felé az emberek. A nagy urak fiakkerekben, a kisebb urak gyalog; öröm ilyenkor sétálni; – az egyfogatúaknak nem volt keletük. Azoknak csak a tél jó és az eső. A droskék kocsisai utálják a napfényt és úgy tartják a napot, mint a legnagyobb ellenségüket. Most is ott ácsorogtak a kocsisok, ostoraikat kézben tartva, viháncoltak, megjegyzéseket tettek a járó-kelőkre és szidták az emberiséget, amely úgy van alkotva, hogy a csizmája elkopik, de a lába nem. E kocsisok egyébként jó megfigyelők és tudnak a szemekből is olvasni. Mihelyt Perényi Miksa feltünt a látóhatáron, egyszerre ösztönszerűleg megmozdult valamennyi.

Perényi Miksa csakugyan hozzájuk igyekezett; villámhirtelen szétfutottak, hogy levegyék az abrakos -133- tarisznyát sovány gebéjük fejéről. Képzelhetni, milyen kellemetlen érzés az a szegény állatnak.

– Ne fussanak hát szét, – szólt rájuk Perényi Miksa – sőt inkább gyüljenek össze mellém. Ide, ide, aki nagy borravalót akar!

Hát ki ne akarna nagy borravalót? Mind oda kullogtak, bár kétkedéssel, mert az ilyesmiből soha se szokott pénz kijönni, hanem valami sületlenség. És Perényi Miksa se nézett úgy ki, mintha aranyak potyognának ki a rosszul becsukott markából.

– A vén katonát? Vittük mi már ezt mindnyájan. Mondhatom, komisz fráter. Mindig elkéri a tarifát.

Hárman is akadtak, akik utoljára vitték, három vagy négy hét előtt. A napra persze nem emlékezett egyik sem.

Hát itt most már a napszaka fog határozni – gondolta magában Perényi és kivallatta őket, hogy hány órakor vitték. Kettő délután vitte, csak a 138. szám mondott délelőttöt.

– Maga az én emberem, – szólt Perényi – meg tudná-e mondani, hová vitte?

– No, elviheti az ördög, mert ez átjáró. Bizonyosan tudja, hogy ide ment be?

Perényi bement az illető ház udvarára, melynek közepén bazár van különféle gyermekjátékokból s köröskörül czipészek, aranyművesek, olasz narancsárusok boltocskái. Perényi a fejét vakarta. Itt minden további kombináczió lehetetlen. Vizsgaszemei azonban csakhamar fennakadtak egy invalidus katonán, akinek egy széke volt odatámasztva a falhoz az egyik udvari bolt mellett. A szék karján egy táblácska fityegett egyszerű betűkkel: «Molnár Istvány, a sadovai csatában megsebesült szakaszvezető»; ott hevertek a szék mellett keféi és suvikszos skatulyája. A járó-kelők poros czipőit egy-két krajczárért szokatlan ügyességgel tudta fényesekké tenni. Ott ült a széken egykedvűen és nézte a jövő-menők lábait – egyébre nem volt gondja; konokul meg volt benne gyökerezve, hogy az emberi testben legfontosabb a láb – mit, ha tekintetbe vesszük, hogy Sadovánál jelen volt, nem is lehet tőle rossz néven venni. Ellenben, ha tekintetbe vesszük, hogy az ő egyik lába fából volt – mégis tárgyilagos és önzetlen álláspontnak vehető.

Perényiben remény csillant meg az invalidus láttára. A katona megnézi a katonát, kivált a szakaszvezető az ezredest. Hátha ez látta Bobort, hova ment be.

A reporter arczán diadalmas mosoly jelent meg s amint egész alakja visszatükröződött az aranyműves kirakatából, szinte kedve jött odakiáltani a rámosolygó énjének: «Makszi, te neked sok eszed van!»

Egy kubaszivart adott a vén katonának s aztán benyitott a zálogos boltba, hol a rácsozattal elkerített helyen, mindenféle lim-lom között, zöld házi sapkában egy öreg zsidó ült, mint papagály a kalitkában. Kívül a rácsnál egy csinos fiatal férfi állt, akinek, úgy látszik, valami házasságot ajánlott, mert mellesleg ezzel is foglalkozott.

– Lássa, maguk keresztények mind ilyenek. Azt mondják, nem házasodom, mert szegény vagyok. Nevetséges, hogy egy «gój» esze mikép jár. Hisz éppen azért kellene házasodni. Mert a fiatalság egy tőke, das muss man eskomptieren. Az agglegénység nagy pazarlás. Megérdemli a sequestrumot. A zsidónál ritkaság az agglegény. Nincs is. Mert a zsidó okos, tudja, hogy mitől döglik a légy.

A papagályfejű, ki, mialatt ezt a házassági szakoktatást tartotta, egy smaragdgyűrű vésetét vizsgálta nagyító üvegen, most észrevette Perényit:

– Egy fontos dologról szeretnék önnel beszélni – mondá Perényi, mintegy kilökve szemeivel a fiatal urat.

– Gondolkozzék, tisztelt úr. Az öreg Salamont -136- mindig megtalálja, tisztelt úr! Az öreg Salamon mindig itt ül nyolcztól nyolczig. És ön, tisztelt úr, mit parancsol?

– Micsoda, maga nem ösmer engem? Maga nem ismeri Perényi Miksát? A nagy Max Perényit. Piha! Szégyelje magát. Maga egy ordinári ember. Maga becsületes zsidónak tartja magát és nem ismeri Perényit? Hát érdemes maguk közt kiválni és felkapaszkodni?

– Micsoda, maga ismer engem és le nem kapja a fejéről a zöld sapkát? Mikor a reporterfejedelem áll maga előtt s a hatalmas «Pesti Gunár» nevében jön, amely előtt reszketnek a miniszterek. S maga, egy közönséges pondró, még a zöld sapkáját se veszi le?!

– Hát inkább leveszem, csak térjünk a dologra – mondá az öreg türelmetlenül.

A reporter pszichologiával dolgozott: a megfélemlítésre és a felülkerekedésre volt szüksége, mert tudta, hogy az ilyenfajta emberek gyanakodók és hallgatagok. Itt is kivette a képet zsebéből és így szólt: -137-

– Nézze meg ön ezt az öreg katonatisztet és mondja meg nekünk (Perényi mindig e fejedelmi többest használta, oldala mellé képzelve a «Pesti Gunárt» is), mikor volt itt utoljára és mi járatban volt. Vigyázzon, öreg, úgy feleljen, hogy akként fogja a «Pesti Gunár» vagy lesujtani a pokol katlanáig, vagy fölemelni a csillagokig, amint jól vagy nem jól informálja.

Az öreg zsidó gondolkozott egy perczig, hogy érhet-e az valamit, pénzre átszámítva, amit ő mondhat; azt határozta, hogy az semmit se érhet, hát elmondta:

– Ez az úr sokszor megfordult üzletemben. Sokszor volt pénzre megszorulva és ilyenkor elhozta vagy az ezüst szelenczéjét, arany lánczát vagy egy-egy női ékszert, amelyre néhány forintot kapott. Ismertem évek óta mind a tárgyait. Mert pontos ember s a hónap elsején rendesen kiváltja, amit hónapközben behordott. Azt hiszem, nemsokára jönnie kell már.

– Vagy egy hónap előtt – felelte a zálogház tulajdonosa. – Igen sajátságos esetem volt vele. Lelkemre mondom, most jut csak eszembe. Egy gyémántos melltűt hozott, azt mondta, a nejéé és amellé az ezüst szelenczéjét is elhozta. «Ma sok pénzre van szükségem, Pick.»

– Vidám volt. Nevetgélt. Mondta, hogy mulattak az éjjel és hogy kártyán is vesztett, azért hozott be két tárgyat. Kérdeztem, milyen összegre volna szüksége. «Vagy harmincz forintra», mondá ő. Megnéztem a melltűt és azt feleltem: «Adhatok rá ötszázat.» A becsületes öreg tiszt megzavarodott: «Megbolondult -138- maga, Pick, hiszen az ezüst ára lement és a tűn kevés az arany». – «De a gyémánt – mondám én – a gyémánt csinos darab». A katonatiszt rám meresztette a szemeit és összeszidott: «Maga egy nagy szamár, Pick, maga tönkre fog menni, mert látja, az nem igazi gyémánt.» Mire én ujra megvizsgáltam a tűt és kimondtam, hogy az éppen olyan igazi gyémánt, mint amilyen igazi Pick én vagyok és ha nem hiszi, hát nézesse meg akármelyik aranyművessel a világon. Az én öreg tisztem szó nélkül, zavartan rohant ki erre a boltomból, magával vivén a tárgyait és azóta nem tért vissza.

A reporter szíve nagyot dobbant: «Makszi, jó nyomon vagy.» Hálásan veregette meg az öreg vállait:

– Maga derék ember, kedves Pick úr, de még egyet mondjon meg nekünk: hová mehetett innen?

Perényi most már a vizsla szenvedélyével rohant az átellenes ékszerészhez. Ott megnyílt előtte az egész perspektiva. Az ékszerész emlékezett az ezredesre, aki egy gyémánt-tűt hozott hozzá megbecsülés végett.

– Elsápadt és káromkodott. – «Az lehetetlen,» dadogta. – «A tű a feleségemé és én tudom…» De én csak jobban tudom, feleltem, mert a gyémántot és a tűt én készítettem gróf Zrinyi Miklós számára ezer forintért. Az ezredes felbődült, mint egy -139- vadállat és kirohant üzletemből, még a szarvasbőrkeztyűit is itt felejtette.

Minden világos kezdett lenni Perényi előtt. Denique: keresd az asszonyt és keresd a szeretőjét. Most már megvan a szál, a biztos szál. Bobor kétségtelenül Zrinyihez ment, vagy segédeket küldött Zrinyihez, de Zrinyinél kell keresni a további fejleményeket.

Kifizette az utczán várakozó egyfogatút, aztán betért egy kávéházba és levelet írt a szerkesztőségbe.

Tisztelt szerkesztő úr! Nyomában vagyok a Bobor-féle ügynek. Roppant érdekes részleteket szedtem össze. Csak késő este jöhetek be, amikorra harmadfél hasábot kérek. Az ezredesné leleplezve. Óriási szenzáczió. Hallatlan rekord. A rendőrségnek nagy pipa. Jó volna plakátokat nyomatni. Gróf Zrinyi Miklós is bele van a rejtélyes ügybe keverve. Most megyek hozzá a bankba. A felfedezett nyomok követését nem tudom félbehagyni. Előleget tessék a segédszerkesztőnél hagyni.

A levelet elküldte egy hordárral a «Pesti Gunár» felelős szerkesztőjéhez, maga pedig kettőzött léptekkel loholt a Nádor-utczai Zrinyi-féle bankba, magához az elnökhöz küldvén be a névjegyét.

Zrinyit régi kedves emlékekbe ringatta a Perényi név, szögrül-végrül rokonság is volt a Subicsok (amint hajdan a Zrinyieket hívták) és a Prinyiek közt (amint hajdan a Perényieket hívták), legott bebocsátotta tehát Perényi Miksát, de a belépő alak nagyon fölébresztette a gyanúját.

– Önöket Prinyieknek hívták azelőtt? – kérdé fürkésző tekintettel. -140-

– Én, kérem alássan, önkéntes detektiv vagyok és a Bobor ezredes eltűnését kutatom lapunk érdekében. A «Pesti Gunár» eddig is a legjobban értesült lap volt és ezentúl is az lesz.

– Meg akarom találni a Bobor ezredes urat. És bizonyos dolgokra jöttem rá, amik előttem nyilvánvalóvá teszik, hogy csak a méltóságos gróf úr igazíthatna engem útba nemes czélom eléréséhez.

– Igen, mert megtudtam, hogy a méltóságos gróf úr egy gyémántos tűt tetszett ajándékozni Bobor ezredesnének. (Zrinyi szemöldei összevonódtak, mire az ügyes Perényi rögtön áttért más hangra.) Mert a méltóságos gróf úr nagy gavallér és az ezredesné gyönyörű asszony, bizony isten megéri. (Zrinyi szemöldei még jobban összevonódtak, Perényi egy harmadik hangot keresett.) Hát úgy áll a dolog, kérem alásan, hogy az a marha ékszerész elmondta az ezredesnek és az ezredes erre némileg felhevülve, ide jött kellemetlenkedni a méltóságos gróf úrhoz.

– Ön, úgy látszik, sokat tud, – szólt közbe a gróf hirtelen elhatározással – most még tehát azt akarná tudni, hogy hol van Bobor ezredes? -141-

Ezzel egy csengetyüt nyomott meg a gróf és belépett némán két alabárdos: Josipovics Mihály és Kántor Márton, két termetes vitéz, egy ölnél magasabb mindenik.

Perényi hadonászott, rúgott, karmolt, harapott, kiabált, de a két óriás vasmarka csakhamar úgy lenyomta, hogy meg se mocczanhatott, egy előszobában hirtelenesen megvasalták, aztán egy melléklépcsőn levitte ölben az egyik vitéz a pinczébe, ahol odalánczolta egy a falba épített vaskarikához. Volt ott több vaskarika is és több fogoly is. Tarkítva voltak, a fal mellett egy fogoly és egy Wertheim-kassza; megint egy fogoly és megint egy Wertheim-kassza.

Nagy homály volt benn, csak fenn egy kis nyíláson szűrődött be némi világosság a vakudvarról. Perényi nem bírta eleinte felismerni a tárgyakat s csak valami alaktalan tárgy mozgásának tünt fel, midőn fogoly szomszédja nagy lánczcsörömpöléssel hozzálépett, hogy magát bemutassa:

Föl voltak villanyozva a kedélyek a «P. G.» szerkesztőségében a Perényi levele folytán. A segédszerkesztő vígan csattogtatta ollóját: «Holnap pompás lapunk lesz, fiúk!» Minden toll megaczélozódott e kijelentésre és vígan perczegett a «kutyanyelveken». Miniszterek skalpiroztattak, az intendánsnak a talpába bevertek egy pár tövist. Az ujdondász megharapott egy főispánt, a fővárosi rovatvezető, mint egy megvadult bika, nekiment a Sartory-pártnak. A rendőrségnek meg majd leüti a szarvait Perényi, mihelyt bejön.

Hanem a jó hangulat hova-tovább romlani kezdett, mert Perényi nem jött be; elmult a tiz óra, még mindig nem jött, sőt nem jött be éjfélkor sem. Két órakor már zárni kellett a lapot és Perényi Miksa még mindig nincs itt. Daczára, hogy ott várja az előleg. Csudálatos az. Telefonoztak utána mindenfelé, ahol meg szokott éjjel fordulni, de híre-hamva se volt. Megfoghatatlan, hova lett Perényi.

De még nagyobb volt a megrőkönyödés másnap, mikor Perényi nem került elő és a lakásán se fordult meg. Ez már félig se tréfa. Valaminek történni -143- kellett vele. A felelős szerkesztő rosszat sejtett, vagyis reménykedni kezdett. Mert ha a «P. G.» reporterét például agyonütötték volna a bűntársak, a Bobor-ügyben való kutatásai miatt, az sokat érő reklám lenne. Vette tehát a Perényi levelét és elhajtatott vele egyenesen a főkapitányhoz. Az a vállait vonogatta, nagy grimace-okat csinált és azt mondta, hogy amit Perényi ír, merő képtelenség, de azért azonnal megteszi a szükséges lépéseket s ezzel elhagyván távozni a felelős szerkesztőt, négy vagy öt lépést tett a divánig. Meglehet, hogy ezek voltak azok a «szükséges lépések», s ledőlt a délutáni sziesztáját végezni.

Azonban egy órai jóízű szundikálás után mégis foglalkoztatni kezdte a Perényi levele. Hogy Zrinyi gróf bele volna mártva a dologba és hogy Perényi maga is oda ment és azóta nincs. (No, bárcsak megnyúzta volna elevenen.) Hm. A dolog nem lehetetlen. És összevág a rendőrség híreivel is. Boborné néhány nap előtt elhagyta régi szegényes lakását az aradi-utczában s egy József-körúti palota egész emeletét foglalta el, melyet gróf Zrinyi rendezett be neki nagy fénynyel. Éjjelenkint gyakran látják ott a gróf kocsiját. Szóval: a gyanuokok kétségtelenek, de czélszerű-e a rendőrségnek beleütni orrát a Zrinyi dolgaiba? Mit diktál itt a tapintat? Mert fő a tapintat. Magyarország a tapintat országa és inkább tíz bűn, mint egy tapintatlanság.

Annyit mégis megtett a főkapitány, hogy elhajtatott a belügyminiszterhez és jelentést tett neki. A belügyminiszter azt találta, hogy egyelőre semmit se tegyen a rendőrség – majd ő maga beszél Zrinyivel.

S mielőtt este a klubba ment volna, meglátogatta -144- a szigetvári hőst, egy másik minisztertársával együtt.

Rövid beszélgetés és barátságos szivarozás közben ügyesen beszőtte a miniszter a Bobor-ügyet és a többi eltünteket.

– Mindenesetre. És igen leköteleznél, ha őszintén megmondanád, mit tudsz egyikről vagy másikról.

– Itt vannak nálam – felelte Zrinyi egyenesen, majdnem naiv ártatlansággal – és igen szivesen eresztem szabadon a kedvedért akármelyiket.

– Alkalmatlanok voltak nekem; egyike-másika pedig egyenesen gorombáskodott. (Zrinyi szemei megcsillantak.) És ilyeneket én nem tűrök.

A belügyminiszter minden hajaszála az égnek állt és az arcza kínos verejtéket izzadott, hogy facsarni lehetett volna.

– No, ebből szép spektákulum lesz. (Az interpellácziókra gondolt, melyek a Házban lesznek.) -145- Egész Európa piszkolni fog érte. (A lapokra gondolt, amit írni fognak.) Még az az egy szerencse, hogy zsidó nincsen köztük.

– De már az is van, – találta ki Zrinyi őszintén – tegnap egy ujságreportert fogattam el.

Valóságosan érthetetlen volt Zrinyi előtt a két miniszter ijedt képe és sopánkodása. Hiszen ő nem rosszból tette. Azok az emberek, akiket elfogatott, mind vétettek ellene. Hiába ő nem büntet senkit. Hiszen olyan puha ő, mint a vaj, hogy kenyérre kenheti a jó ember. De a szemtelenséget nem tűri. Azt hibáztatják, hogy ha valami panasza van valaki ellen, mért nem fordul a hatósághoz. De csak nem alkalmatlankodhatik minden piszlicsár dologért másoknak? Hát nem jobb az a hatóságoknak, ha valaki magától végzi el a maga dolgát?

– De a személyes szabadság, – sopánkodott a miniszter – a jogállam. Én elhiszem, hogy te azt úgy csináltad azelőtt, de most más világ van, most nem lehet. Magyarország a szabadság országa.

– Ti ezt szabadságnak nevezitek? – mondá gúnyosan. – A mult hetekben kirándultam a Svábhegyre puskával, hát elvették a puskámat, mert nem volt fegyverengedélyem. Ekkor aztán váltottam fegyverengedélyt, de most megint nem volt szabad a puskámat elsütni, mert nem volt vadászterületem; kibéreltem egy vadászterületet, elsütöttem a puskámat és lelőttem egy nyulat, ezért megint megbüntettek, mert a nyulakra nem szabad ilyenkor lőni. Akkor írtam hozzád mindezekért egy panaszt, ezért megint megbüntettek, mert nem volt rajta ötvenkrajczáros bélyeg. És ezt nevezitek ti a szabadság országának. Ugyan, szégyeljétek magatokat! -146-

Ő exczellencziáik, daczára a kellemetlen ügynek, melynek ódiumát, következményeit nehéz lesz eltüntetni, még sem hallgatták mosoly nélkül ezt a középkori együgyűséget.

Pedig nem volt nevetni való az a théma. Kemény dió ez és nagy vihar lehet belőle, ha el nem igazítják ügyesen. A két miniszter jelentőségteljes pillantást váltott egymással.

Ők már ismerik az egymás hunyorításait, tüstént felkeltek és elvonultak egy ablakmélyedésbe tanácskozni.

– A világért sem. Ha látjuk őket és abban a perczben nem teszszük szabadokká, veszve vagyunk, – ha pedig szabadokká teszszük, anélkül, hogy Zrinyi kiegyezkednék velük, akkor ő veszett el.

Magukkal vitték Zrinyit a klubba, ahol kivételesen nagy nyüzsgés-mozgás volt. Tele volt az egész szabadelvű kaptár, mert reggel botrány történt a Házban. Hallatlan inczidens. Mindenki meg van döbbenve. Egy képviselő megbirálta a minisztert. Bizonyosan megőrült. Mert képzelhetetlen, hogy józan észszel valaki egy miniszterrel kikössön. És még meg is birálja. A legrégibb mamelukok sem emlékeztek olyan aberráczióra. Mindenki sietett este a klubba, mert kiváncsiak voltak, mi fog történni. A spártaiaknál nem volt törvény az apagyilkosságra, mert apagyilkosság ott soha elő nem fordult. Itt se volt semmi precedens, mert soha még mameluk nem emelte szavát az ő miniszterének eszméi ellen. Képzelhetni tehát, milyen kiváncsisággal jöttek-mentek a klub -147- ismeretes alakjai a rozsdaszínű szőnyegeken. Vártak valami különöset, valami természetfölötti tüneményt. Hogy mit? Azt senki sem tudja. De vártak valamit, mert valaminek mégis csak történnie kell a merénylet után. Lehet, hogy magát a merénylőt várták és gyönyörködni akartak azon jéghidegségben, mely fogadja, hogy aztán titkon megbotránkozhassanak e hidegségen is. A poseur-ök letették ünnepélyes lárvájukat és közönséges halandók módjára elvegyültek a szürkék közé, a stréberek, akik vígan keringenek a miniszterek körül, mint a muslinczák a lámpa körül, most ég felé fordított szemekkel, szörnyűködő hangon sopánkodának:

Zrinyi belépte két ujabb miniszterrel egyszerre ezekre terelte a figyelmet. Megint uj anyag a találgatásokra. Hát ez megint mi lehet?

Bánffyt keresték. Nem nehéz megtalálni. Ahol a legnagyobb csoport van, benne kell lennie neki is. Olyan biztos az, mint hogy az alma magja az alma közepében van.

Egy-két szót mondottak halkan Bánffynak, mire egyszerre nevetni kezdett az arcza, az orra, a nyakcsigolyája. Igazi diplomatának való arcz.

Azt lehetne hinni, hogy örömhírt közöltek vele, azért nevet, de akik jobban ismerik, azok hamar eltalálják, hogy ez a tigrisnevetés csak takaró. Mi lehet alatta, lehetetlen kitalálni.

Intett a kezével s egyszerre megindultak némán, gänsemarsban, az olvasó- és írószobán át a miniszteri szoba felé, melynek ablakai a Dorottya-utczára nyílnak és ahol sok nagy dolog dőlt el, mikor az öreg Deák talpai taposták ezeket a deszkakoczkákat. -148-

Bánffy megállt az olvasóban és egy hírnököt fogott az ujságmolyok közül.

Kevés vártatva Tisza is utánuk sántikált. No, ez már nagy dolog lehet. A legcsudálatosabb kombinácziók termettek. Hátha horvát bánnak nevezik ki Zrinyit. Nem bolond, hogy a bankot otthagyja a bánságért. Hátha intendánsnak akarják? Ejh, dehogy, hiszen jóformán még színházat se látott. No, éppen azért. Hátha képviselőnek akarják? Nem fizette ki az adóját – jegyzé meg Katánghy Menyhért. És nem is magyar honos, mert Horvátországban született – duplázott rá Mezei Mór.

Bent a miniszteri szobában pedig ezalatt nagyban főtt a korifeusok feje. Az eset igen súlyos. Eltussolni nem tanácsos, mert hátha kisül utólagosan. De el nem tussolni sem tanácsos, mert akkor mingyárt kisül.

Zrinyi még most is félvállról vette a dolgot s gyanakodva fürkészte a miniszterek arczát, nem-e csak egy bohókás játék az egész, meg akarják ijeszteni. Hiába olvasták fel előtte a büntetőtörvénykönyv idevonatkozó paragrafusait is. Hanem Tisza neki is imponált. «Van benne valami – mondá – az öreg Werbőczyből» és az nagyon meghökkentette, hogy Tisza is súlyos hibának tartja az elfogatásait.

– De kérlek, – védekezett Zrinyi – hiszen tőletek függ és ti beláthatjátok, hogy igazam volt.

– Tőlünk? – szólt az egyik miniszter. – Túlbecsülöd a mi erőnket és hatalmunkat.

– De hiszen nekem arról beszéltetek, hogy a királynak egy millió katonája van.

– Hja, a század, a XIX-ik század. Te azt nem érted. A jogállam, barátom. Úgy kell elhelyezkednünk, hogy mindenkinek egyenlő joga van s mindenkié meg legyen teljes épségben óva.

– Süssétek meg az ilyen állapotot. Az én időmben csak egy személyt kellett respektálni: a királyt s már az is kényelmetlen volt, de tizenhat millió emberre lenni tekintettel, hisz ez teljesen türhetetlen. Ez maga a pokol.

Hanem lassan-lassan mégis beadta a derekát, elfogadván a Tisza tanácsát, kivált miután megérttették vele, hogy ha napfényre kerül a dolog, a kormányt is nagy kellemetlenség éri. Erre engedett.

A nagy debatter egész életében szerette a kompromisszumokat, tehát most is kompromisszumot ajánlott a rabokkal.

– Hivasd fel őket éjjel a szobádba egyenkint és egyezz ki mindenikkel, ahogy lehet, aztán ugyancsak egyenkint ereszd őket szabadon. De lehetőleg végy tőlük egy irást, amelyben elismerik, hogy önként tartózkodtak a házadban.

– Megteszem a kedvetekért, – mondá nehéz sóhajjal Zrinyi Miklós – ámbár jobb kedvem volna összevagdalni a rendőreiteket, akiket elfogatásomra küldenétek. -150-

Soha se érezte magát oly levertnek, tehetetlennek, mint most. Látta, a tekintélye hogy sülyed lejebb-lejebb. A miniszterek hangjában, modorában volt valami pártfogói, valami mélyen sebző. E nagylelküség minden csöpp vérét lázadásba hozta. A hatalmas régi oligarcha ki akart belőle ugrani, de visszafojtotta.

Bánffy kihúzott egy szivart a zsebéből, lecsettintette a végét egy piczike nyaktilóval és azzal feloszlatta a tanácskozást:

– El van végezve. Mi semmit se láttunk, semmit se hallottunk, semmit se tudunk.

Ezzel eloszlottak, de kifelé menet az irószobában még félrehúzta Darányi egy szóra, hogy ő is meggyötörje.

– Ez hiba volt tőled, Miklós. Neked egészen máskép kellene élned a te tradiczióiddal. Engedd meg, hogy valamire figyelmeztesselek. Látod, már közel egy éve vagy itt és még mindig nem voltál Berlinben. Pedig a tapintat megkívánja, hogy megköszönd a német császárnak a reád vonatkozó szavait a toastjában. Hát nincs igazam?

– Pedig látod, te szép karriért csinálhattál volna, ha felfogod a szituácziót.

– Hagyd el, kérlek. Elég karriér nekem a szigetvári kirohanás – jegyzé meg Zrinyi önérzetesen. – Meg vagyok vele elégedve.

– Hiszen szép, szép, – felelte Darányi szokott enyelgő modorában magázásra fordítván a dolgot – meg lehet méltóságod elégedve. De hát még más dolgok is vannak a világon. Tudja azt maga? Szent István-rendek, aranyszőrű bárányok a király -151- aklában s a többi. Úgy bizony, kapitány bácsi, magának csak jót akar a Náczi bácsi – s egy kedves mosolylyal otthagyta a rosszkedvű daliát, de alig két lépés után ujra visszatért hozzá és a fülébe súgta bizalmasan:

– És csak legalább azt a zsurnalisztát ne fogattad volna el, mert az, ha kiegyezel is vele, ki fog fecsegni mindent. Meglásd, hogy azzal baj lesz.

– Nem jó volna, – szólt habozva és erősen a miniszter szeme közé nézett – ha… tudod… úgy titokban…

Darányi hátrahőkölt, mintha kigyóra lépett volna. Szirupédes mosolya jéggé változott.

– Az Isten szerelméért, miket beszélsz! Legyen eszed, Miklós. Bajt ne hozz magadra és ránk. Ne gondolj ilyen képtelenségekre.

A nagynevű főúr, mint a bölény, leszegzett fejjel ment át a klubtermen az ajtó felé. A mamelukok felállva köszöntötték a merre átment s aztán azon kezdtek tanakodni egy csoportban, hogy a szigetvári várkapitányi állás melyik dietenclassisba volna vehető. Zrinyi egy perczig se állt meg, pedig Kapuczán Gergely ugyancsak ott settenkedett, hogy megszólítsa, kölcsönt akarván kieszközölni borontói választóinak. Zrinyi haza sietett és legott hivatta Szebeni Mihályt, a bank ügyészét.

– Szaladj fiam, Radován, keresd meg valahol Patacsicsot és Alapit is. Dolgunk lesz ma éjjel. -152-

Az érdemes urak el nem gondolhatták, mi lelte Zrinyit, hogy most éjjel hivatja őket. Csak nem akar éjféli ülést tartani? De azért összegyültek s Zrinyi körülményesen előadta a dolgok mibenlétét s a kormány kivánságát, mire leginkább hüledezett Szebeni Mihály úr, a többiek nem vették olyan fontosnak.

– Hát már most, – mondá hanyagul az ügyésznek – tessék ezeket rendbehozni. A darabantjaim majd felhozzák a rabokat egyenkint, a fiskális úr pedig megalkuszik velük és irást vesz ki tőlük; vigyázzon, hogy oda ne írják a V. C. betüt, ami azt jelentené, hogy «Vi coacta». Egyébiránt hiszen jobban tudja a módját, mint én.

– Igen, de éppen a méltóságod anyagi viszonyaira való tekintettel. (A jó Szebeni Mihály arczán valóságos felhők gyülekeztek ennél a thémánál.) Nincs pénzünk, méltóságos uram. (Gyöngédségből használta a többest, mert neki volt elég.)

– Ti pedig, Patacsics és Alapi, kapaczitáljátok őket. Különösen te használsz sokat, Patacsics, ha rettentő ökleidet megmutogatva, megijeszted őket, hogy kigyúrod a lelküket, ha a lepcsest nem tartják pórázon.

– Az ügyvéddel, azt hiszem, könnyen végeztek; -153- meg akart zsarolni az imposztor és most czélt ér, de már a liptómegyei fakereskedőt, aki nagyon szemtelenül viselte magát, jó lesz még egy kicsit felpofozni. Ezt is te rád bizom, Patacsics. Ezekkel a pofonokkal nem is fog sokkal többe kerülni az egyezség. Ellenben az ujságírót kezeljétek finoman, az egy puha gyerek, mint a gyapot: adjatok neki havi fizetést, oly föltétellel, hogy addig húzza, amíg hallgat. A legnehezebb lesz az ezredes. Nagyon el van keseredve a börtönben és még jobban lesz elkeseredve a napfényen, ha szétnéz. Hiszen értitek… Hát ő vele olyasvalami kötést szeretnék, hogy kap egy csinos összeget, mondjuk ötven-hatvanezer forintot…

– Ne irigyelje tőle. Szegény ördög. És nagyon szereti a hasát, meg a feleségét. De a hasát talán még jobban szereti. Kell neki a pénz. Ő vele úgy kell megegyezni, hogy tüstént vándoroljon ki az országból.

Ezekkel bizta meg Zrinyi a hiveit és azok reggelre csakugyan eligazítottak mindent; az ügyvéd és a fakereskedő olcsón egyeztek, örültek, hogy kiszabadultak, a fakereskedő még hálálkodott is. Perényi Miksa pedig el volt ragadtatva, hogy egy éjszakát és egy napot tölthetett a rettenetes helyen s mikor azt kérdezték tőle, mit kíván a kiállott szenvedésért, elnevette magát:

– Hiszen még én fizetnék, ha pénzem volna, -154- mert ez nekem megér négy czikket és egy tárczát. Boldoggá teszem a lapomat.

– De kieresztjük és még se fogja megirni, mert esküt tesz rá és irásbeli nyilatkozatot ad.

Hanem mikor aztán Szebeni Mihály megmagyarázta neki, hogy havonkint háromszáz forintot kap, ameddig hallgat, egyszerre elszomorodott és csak állt zavartan, némán, habozva, mint a Buridán szamara, aki előtt két köteg széna lebeg, egyik ingerlőbb, mint a másik, de csak az egyikhez nyúlhat.

– Hát hallgatok – sóhajtá végre s nagy izzadságcsöppek verődtek ki a homlokán.

– Kezet rá! – kiáltá vidáman Patacsics s úgy megfogá a kezét, hogy ordítani, jajveszékelni kezdett és mind az öt újján a körmöknél kiserkedt a piros vér.

– No, mert ha nem találna hallgatni, – fejezé be Patacsics – én tapogatom meg egy kicsit. Isten engem úgy segéljen.

Sokkal nehezebb volt nyélbe ütni a Bobor-dolgot. Az öreg ezredes bőszen csörtetett be lánczaival, mint egy vadkan.

Rettenetes volt ránézni; arczát, mely a hosszú fogságban különös mohszint öltött fel, benőtte a serte, de minthogy az fehér volt, hát úgy nézett -155- ki, mint valami halpikkely, a szemei megdagadtak és véresek voltak.

– Hol az a hitvány orgazda, aki Zrinyinek nevezi magát, hadd zúzzam össze, mordizom adta, – hörögte, ökleit fölemelve – ha nemes ember és lovag, álljon ki velem élet-halálra!

Patacsics hozzálépett és rátette a kezét a vállára csendesen. És e kéz súlya alatt elkezdtek ropogni a csontjai és olyan fájdalom nyilalt beléjük, hogy felordított, mert ahhoz képest a köszvény hasogatása gyerekjáték.

– Lassabban, bátya, – mondá Patacsics – Zrinyi nincs itt és Zrinyi nagy úr ahhoz, hogy ilyen vén ficzkóval bibelődjék, mint ön.

– Én nyugalmazott császári királyi ezredes vagyok – nyöszörögte az öreg, még mindig érezve csontjain a fájdalmat.

– Az is valami. De Zrinyi meg világverő Caesarok és hősök ragyogó mintaképe. Azért hát kuss, öreg, egy szót se többet. Hanem ha okosan akar beszélni, akkor igazíthatunk valamit a dolgán. Pénze is lesz, szabadsága is lesz.

S erre átvette a szót Szebeni Mihály és megtette neki a propozicziókat, hogy hajlandók neki egy csinos összeget adni, ha kimegy a külföldre és ezt az egész dolgot úgy veszi, mintha meg se történt volna.

– De ha sok pénzt kap. Nézze a világ folyását, ezredes úr, okosan. Ha nem kell a pénz, hát nem kap pénzt; visszaviszik a pinczébe. Mi haszna van ebből? Reményli, hogy megtalálják? Nos, tegyük fel, hogy megtalálja a rendőrség, hát akkor -156- is, mit árthat maga Zrinyi grófnak? Azt tudhatja, hogy a nagy úr dolgát elcsinálják a többi nagy urak. Akkor is csak magának esik baja, ha piszkálni kezdi.

Az ezredes tehetetlenül hörgött egyet, ami azt jelentette, hogy igaznak tartja az okoskodást.

– Hát mennyi pénzt kapnék? – kérdé egy gyűlöletes pillantást vetve rájuk.

– Az alma kerek, kedves ezredes – felelte Patacsics – és azé, akihez gurul.

Igen kínos és sajátságos alkudozás volt ez. Az asszony miatt. (Csak asszony ne volna a világon!) Mert két érzés égett Boborban: a boszú Zrinyi ellen és a szerelem a felesége iránt. Ha a sok huza-vona, ráijesztés és okos tanácsban kifáradva, már-már hajlandó volt letenni a boszúról, ezt abban az illuzióban tette, hogy a felesége mégis hű hozzá. Amint tehát távolodott a boszútól, azon mód közeledett enyhülő szivével a nejéhez. Igen, de Zrinyi úgy kivánta az egyezséget, hogy Bobor menjen el Gráczba, vagy a pokolba a pénzzel, ahova akar, de az asszonyt hagyja sorsának, vagy váljon el tőle. Ki kellett tehát Bobort ábrándítani, kivallogatni módjával apródonkint egyet-mást, azt pedig csak sejteni hagyni, hogy az asszony már nem érdemes olyan derék gentleman ragaszkodására, aminő Bobor ezredes, hát ne is törődjék vele. Az asszony már nagyobbat lépett, hogysem visszahúzhatná az apró -157- lábát, a férje oldala mellett megállni. Nem is lakik már a régi lakáson, hanem…

Szóval, ilyen módon kellett kikészíteni. S mikor az egyik oldalon fölépítették már a dolgukat, a másikon ledőlt. Volt olyan percz, hogy Zrinyinek megbocsátott volna, de az asszonyt epedve kivánta. (Még azt mondják, hogy az ilyen embernek már csak a melle van meg.) Volt aztán olyan percz is, hogy az asszonyt elrúgta volna magától, de akkor Zrinyi elleni boszúra szomjazott. S ez egy olyan megmérhetetlen szomj volt, mint a tevéé a Szaharában.

A végén, úgy hajnal felé, mégis megtörtént az alku s mire délben fölébredt Zrinyi, azt jelentették neki, hogy egy fogoly sincs a pinczében, valamennyi kiegyezett.

– A világért sem, – gúnyolódék Alapi – körülbelül ennyiért zálogosította el Zsigmond király a szepesi városokat házastól, földestől, asszonyostól, mindenestől. Pedig de szépek voltak a szepesi asszonyok is!

A dolog tehát el volt tussolva; Bobor elutazott Olaszországba s megindította a válópert, amit Szebeni Mihály vitt a Zrinyi költségén. A szép asszony nem sok teketoriát csinált, egy pár hét mulva behurczolkodott egy sóra egy kenyérre, a bank palotájába; Zrinyi külön equipaget tartott neki, Párisból hozatta a ruháit s négy frájla szolgált a teste körül: az egyik fésülte, a másik öltöztette, a harmadik mulattatta, a negyedik felolvasott neki.

Mindez igen sokba került; Zrinyi úgyszólván -158- szórta a pénzt, amerre megjelent; bőven osztogatta régi katonái közt is: aki itt volt, itt szipolyozta, a vidékieknek postán küldözgetett pénzeket. A lipótvárosi körökben csakhamar szájról-szájra keltek a tékozlási hirek és a különös gazdálkodás részletei, melyek az első magyar földtehermentesítőt meglehetősen diszkreditálták. Egész nyiltan beszélték a Nádor-utczai kaszinóban s a börzén.

A részvények feltünően estek lefelé. Amint a «Pester Lloyd» írta: «Die Curse haben sich abgebröckelt». Minden visszájára kezdett fordulni. A hanyatló szerencse komor árnyakat vetett a szigetvári vitézek útjára.

– Most alacsonyan állanak, – felelte a királyi tanácsos úr – most nem lehet.

Maga Radován diák is, aki pedig már kezdett konyítani a számadásokhoz, így nyilatkozott egyszer, de persze csak úgy négy szem közt Alapi előtt:

– Megfordult a világ kutyamódra. Most már a mi urunk van úgy, mint Szolimán szultán volt Szigetvár alatt. Hogy meg van már halva, de mi nem merjük mondani.

És nemcsak a pénzvilág berzenkedett. Az egész közvélemény morgott. A pénzes-zsákok rángatództak, mint a megsózott békaczombok. A közönséges -159- emberek pedig valami egyéb miatt morogtak, mint a megpiszkált ebek.

A fogságból kiszabadult egyének ugyan nem tettek panaszt a biróságnál, se az ujságba nem iratták ki szenvedéseiket, maga a «Pesti Gunár» is hallgatott mélyen, hanem azért az eset kéz alatt úgyszólván köztudomásuvá lett, persze fölczifrázva, megnagyobbítva, a fantázia által kiformáltan terjedt folyton szélesebb rétegekben. Tudta, hitte mindenki, de nem írták meg. Vannak dolgok, melyeket nem lehet kiírni pozitiv nevek és dátumok nélkül. Vagy hiszen ki lehet írni, de nem tanácsos. A Perjéssy sirján még csak egyszer nőtt fű. Még mindenki emlékszik az Alapi Gáspár szörnyű vágására.

A kiírt igazságtalanságok pedig nem hatnak olyan mélyen, mint a ki nem irottak. A nyomdafesték először eszik a fölháborodásból és csak a maradék jut a közönségnek. A közönség fölhabzsolja a maradékot és napirendre tér. Hanem az elhallgatott botrányok ingerlik; követeli őket, beszél róluk, csügg rajtuk, szörnyűködik fölöttük és a tiz körmével szeretné őket kiásni. A megírt botrányokat nem toldja-foldja, nem is terjeszti, hisz ott vannak az ujságban. A kiírt botrányok nem élnek, csak egy napig, ameddig az ujság. De a ki nem irottak halhatatlanok, ezeknek hirdetőjévé szegődik mindenki, élnek az emberek ajkain és izgatják a sziveket, forralják a vért és megtüzesítik a halántékot.

A pinczebörtön titkai valóságosan fellázították a közvéleményt. De oly rémes dolog ez, hogy szinte hihetetlen. Eleinte legalább hihetetlen volt. A XIX-ik század végén! Talán csak mese. De aztán kibontakozott részlet részlet után. A sok szem, a sok száj -160- összehordta. Egyik a Zrinyi házmesterétől hallott valamit, aki az ételt hordta a raboknak, egyik ezt látta, másik azt látta, a harmadik ezt hallotta. A negyedik Boborral találkozott Monte-Carloban, annyi pénze volt, mint a polyva. «Megszenvedtem érte», panaszkodott Bobor ezredes és ki-kicsúszott a száján ez is, az is: «De otthon csitt, mordizom adta, mert engem megvettek és én becsületes ember vagyok; egy gentleman megalkuszik és szállítja az árút, punktum! Jó napot uram, egy szót se szóltam, uram.»

A közvélemény fészkelődött, zúgott, toporzékolt, prüszkölt és csattogtatta a fogait: mégis hallatlan, hogy ilyen dologról nem írnak az ujságok. Agyonhallgatják. Meg vannak véve. Bezzeg, ha szegény hivatalnok öt forintot sikkaszt, van nagy gezéresz, vagy ha valami ujságírót megczitáltat a főkapitány; de mikor egy nagy úr börtönbe vettet kényekedve szerint egy csomó becsületes embert, arra nincs két csepp tintájuk.

Szégyen, gyalázat ilyennek történni Pest kellő közepében, egy félmillió ember szemeláttára. Hiszen ez hajmeresztő, vérlázító egy czivilizált országban! No ezekre az urakra ugyan nem volt szükségünk, ezeknek kár volt föltámadni. Aki meghal, maradjon veszteg. Mit kászmálódnak föl bajt csinálni! És a kormány? Mondhatom szép egy kormány! Még a szemöldökét se mozdítja. Hát még az a sok mafla képviselő, akik ha két bolhát látnak, három elefántot és négy interpellácziót csinálnak belőle. De most, mikor egy igazi elefánt van, egy igazi bűntény, mindnek beszövi száját a pók.

Ilyen irgalmatlanra fordult meg a hangulat Zrinyiék ellen. Hol vannak a lelkes éljenek, melyekkel -161- egy év előtt fogadták őket? Hol van a történelem, hogy felütnék ilyenkor – ha méregbe akarnak jönni? Hol van a Párka, aki eddig fogta a láthatatlan guzsalyt és szőtte le a még hátralevő szöszből a Zrinyi életfonalát? – Valami rút boszorkányhoz kerülhetett a guzsaly s förtelmes nyálával nedvesíti az arany kendert. Minden rosszul ment. A bank is. Uj és uj veszteségek érték. Már magukban az alapszabályokban bent volt a végzetes hiba. Nagyon liberálisak voltak. Ostobaság például, hogy a biztosítás érvényét fenntartották öngyilkosság esetére is. Ki az ördög látott ilyet? Egy úr, aki a «Magyar Földhitelintézet»-nél lévő hatszázezer forintos jelzálog-kölcsönét az «Első Magyar Földtehermentesítő Bank- és Biztosító-Intézet» által konvertáltatta, az első negyedévi részletfizetés után főbelőtte magát. Az efajta kellemetlenségekhez járult Zrinyi költekezése és gavallérsága.

Minden rokonszenves embernek megadta a kölcsönt, ha hozzá fordult és olyan erőszakos volt a szakértő igazgatókkal szemben, hogy nem tűrt ellenmondást; hiába figyelmeztették, hogy az illető el van adósodva és hogy a pénz veszélyeztetve van.

– Nagyon becsületes arcza van – mondá ilyenkor roppant kurtán. – Megadandó.

Ami az ő szükségleteit illeti, nemcsak a nagyúri élet, Boborné divatszámlái emésztettek fel roppant pénzt, hanem egyik exczentrikus szenvedélye, fegyverek, nyergek, puskák szerzése. Erről nem birt leszokni. Mintha még folyton hadba készülődnék. Ha hallotta, hogy valahol Woolwichban vagy Amsterdamban remek pengéjű kardokat vagy pompás nyergeket csinálnak, tüstént rendelt belőlük két-háromszáz darabot. Ha szemére vetették, hogy minek -162- az, hát vállat vont: «Bizony magam se tudom, csak úgy szokásból rendeltem.»

A pénzt annyiba nézte, mint a pozdorját s a legnagyobb könnyűvérűséggel szedte ki az ezreseket a bankból, helyettesítvén azokat váltóival. Azt hitte, hogy az egyik papir, amit ő ott hagyott és aláírt, éppen annyit ér, mint a másik papir, amit kivett s amiért mindenféle szükségleteit kielégítik a boltokban. Csudálta is emiatt, kivált eleinte, a boltosokat. A váltó természete sohase ment a fejébe: hogy miért legyen az nagyobb kötelezettség, ha valaki egy kisebb papirosra írja a nevét, egy tenyérnyi skartetára, mintha egy nagyobb papirosra, melyben világosan és körülményesen van elmondva minden?

A rossz időkkel kedve is rossz lett Zrinyinek. A sok savanyú pofa, a sok jóslás, az elégedetlen hangok kihozták sodrából. A részvényesek zúgolódtak, fenyegetőztek és sürgették a közgyülést.

A saját tisztviselői is aggodalmasan, ijedten jártak-keltek a bureau-ikban. Zrinyi Mór megmondta a szemébe:

– No, a közgyülés! Lesz ám itt nagy hadd el hadd. Bizony, nem szeretnék a méltóságod bőrében lenni.

Ejh, ez már mégis sok! Zrinyi Mór nem szeretne a Zrinyi Miklós bőrében lenni. Hasadj meg anyaföld és nyeld vissza szegény Zrinyi Miklóst!

Nem múlt el nap, hogy valamelyik részvényes fel ne jőjjön nyöszörögni, szemrehányásokat tenni, fenyegetni, hogy így lesz, úgy lesz. Nagy baj lesz a közgyülésen.

Csak a becsületes Rózer jött mindig egyformán, nyájasan, tiszteletteljesen, alázatosan és bár úgyszólván egész vagyona a bank részvényeiben úszott, -163- mégis csak az ebédjeire gondolt és minden lezajlott ebéd után a következő ebédre, amelyik még szebb, még kedélyesebb, még előkelőbb lesz.

– Nem is merem előhozni, pedig méltóságodtól függ, egyetlen szavától és…

– Hát tetszik tudni, milyenek az asszonyok. A Krisztina… a feleségem… mindeniknek hosszú a haja, rövid az esze… de restelem… becsületemre restelem… Talán meg se mondom.

És szégyenlősen nyomorgatta kezében a czilinderét (mert czilindert viselt, mióta királyi tanácsos lett).

– Egy minisztert szeretne a Krisztina – böffentette ki egyszerre, mint aki valami pilulát vesz be, egyet nyel és igen csodálkozik, hogy már megtörtént.

– Nem bánom én, vagyis nem bánja a Krisztina, ha olyan lesz is, mint a kis újjam. De hogy mondhassa… Hisz tetszik tudni…

De az ilyen derült mozzanatok már igen ritkák voltak. Csupa bosszúság érte reggeltől estig. Monte-Carloból sürgönyt kapott Bobor ezredestől, hogy minden pénzét eljátszotta, ha nem küld neki, visszavonja a válópört s követeli a feleségét. A hollandi alapítók is kellemetlen leveleket irkáltak, már oda is eljutottak a rossz hírek és sürgették a közgyűlést. A szabadelvű klubban, a kaszinóban, ahová -164- csak a lábát tette, mindenütt figyelmeztették bizalmasan, jelentőségteljesen a barátai:

S amint kitűzték végre a közgyűlés napját (tizenhat hónapig tartott az első üzleti év), Zrinyi gyakran zárkózott be szobájába és leveleket írt, néha órákig. Máskor Radován diák végezte az ilyet, most Radován diákot se avatta be.

De az látta később a borítékokról, hogy vitézeinek szólnak a levelek, akik szétszéledtek azóta különféle polgári foglalkozásokban, az ország minden részébe.

Ez így tartott vagy négy-öt napig, aztán egyszerre megint a régi nyugodt Zrinyi lett, járt-kelt ruganyosan, vídáman, de volt benne valami zárkózottság. Látszott, hogy titkol vagy előkészít valamit.

A közgyűlés előtti estén néhány hivatalnok bent maradt a bank helyiségeiben, hogy mindenáron elkészítsék a szükséges iratokat, nyers mérleget, könyveket, számadásokat, ha reggelig kell is dolgozniok. Zrinyi hazakergette őket.

Azok eltávoztak és a fejüket csóválták, de persze csak ott künn a lépcsőn.

Zrinyi Mór beszélte, hogy éjfélkor egy jourról ment haza a feleségével a bankpalota mellett, kivilágítva -165- látta az összes helyiségeket – de fel se tűnt neki a dolog s éppen nem vont le más következéseket, mint hogy a hivatalnokok végzik most már lóhalálba a közgyűlés előtt sürgősen szükséges előterjesztéseket.

Reggel aztán megnyílt a várva-várt közgyűlés, délelőtt tíz órakor. A nagy tanácskozási teremben gyűltek össze a részvényesek, ott voltak az alapító hollandusok, a bécsiek és a harczias lipótvárosiak. Ott volt mindenki. A pesti ember elmegy a pokolba is, ha egy kis botrányra van kilátás. Ott voltak a lapok közgazdasági rovatvezetői és a riporterek. Sőt egy pár kaszinói alak is bekukkantott csupa passzióból… Azok közül, akik gyönyörködnek az akasztásokban.

Mélységes csönd volt a teremben, nem az a rendes, vidám, élénk, keleti gesztusokkal kisért zsongás-bongás, mely az efajta gyűléseken szokott lenni, hanem csönd, minő vihar előtt van a tengeren. A sápadt arczokon, a mérges tekinteteken és a vonagló ideges ajkakon észre lehetett venni az elfojtott indulatokat.

Az asztalfőn Zrinyi ült a nagy, hatalmas csillár alatt, melynek kristályfityegőin lilaszínekben hányta-vetette magát az ablak zöld redőnyein beszűrődött napsugár.

Nyugodtan ült ott, mint egy oroszlán, aki emészt. Egy ív papír volt előtte, a finom ezüst csengetyű, egy czeruza és a hanyagul odadobott téglaszínű keztyűi.

A papirosról nagyúri pongyolasággal olvasta le a néhány szót, amivel az ülést megnyitottnak nyilvánítá. Aztán felolvasta az egyik igazgató az évi jelentést. Az hosszú, unalmas dolog volt, alig lehetett -166- a végét bevárni. Számok, számok és mindég számok.

A mellette ülő Patacsics mogorván szegezte le fejét s nagy ökleivel az asztalra dőlt, míg ellenben a másik oldalon Alapi szinte besülyedt zsölyéjébe s apró szemei gúnyosan kémlelték a részvényesek arczát.

– Kólmark az egész! – ordítá egy hang, mire derültség támadt és zagyva lárma.

Ezek a számok csak Zrinyinek voltak olyan unalmasak, holtak és némák. A részvényeseknek éltek azok s mint a gonosz manók, faunok és koboldok ugráltak, sípoltak és ingerkedtek velük.

De csak a kezével intett annak a bizonyos Pollacsek úrnak és nem csengetett. Hagyta, hadd kiabáljanak, hadd piszkolódjanak, hadd teljék az ürömpohár.

Aztán bevégződött az évi jelentés. Tízen is beszélni akartak. Harmincz-negyven hadonázó kéz jelentkezett.

Legelőbb jutott szóhoz egy jól táplált úr, olyan képe volt, mint egy maczesz, kerek, fehér, buczkás és amint beszélt, Zrinyi Miklóst támadva és feltüzelte magát, a nyála szétfrecsegett a körülötte állókra. -167-

Zajos helyes-ek és úgy van-ok zúgtak fel minden gorombaságnál. Ez csak villanyozta az ipsét s mint egykor a vakmerő Ikarus, egyre merészebben kezdett röpülni. Elősorolta az elnökigazgató összes visszaéléseit, erőszakos természetét, melylyel szemben nem érvényesülhettek a bank némi intelligencziával bíró egyedei (sic!), a zabolázatlan orgiáit – s ekkor elkapatva a felhangzó tapsoktól, felkiáltott:

Radován diák szó nélkül felpattant és nyakoncserdítette a szónokot. Óriási zaj keletkezett erre s egy őrült chaosz. Mint a darazsak, sziszegve rohantak Radovánra, széket feldöntve, czilindert megroppantva, emberi lábat megtaposva. Esernyők és botok villantak elő.

Zrinyi Miklós megragadta e pillanatban a csengetyűt és meglóbázta nagy erővel; élesen szólt, mint egy harang.

Egyszerre szétpattantak háromfelől a tanácsterembe szolgáló szárnyasajtók és omlottak be rajtuk kivont, villogó kardokkal a Zrinyi katonái, kik hívó szavára az éjjel összegyűltek az ország minden részéből.

– Jézus! Jézus! Jézus! – kiálták és elkezdték a részvényeseket kaszabolni.

Leírhatatlan jelenet következett. Hörgés, ordítás, jajveszékelés. A vér patakzott a teremben és befröcsögtette a falakat és az asztal zöld posztóját. Némelyek felmásztak a szekrények tetejére, mások leborultak Zrinyi lábai elé és kegyelemért rimánkodtak. -168- A legtöbben az ajtókijárathoz törekedtek s ha sebesülten is, igyekeztek menekülni; az egyik részvényes berugta a kályhát és azon bújt ki. Egy másik feltépte az ablakot és kikiáltott az utczára:

Az esti lapok hosszadalmasan leírva hozták a hajmeresztő véres eseményt, némelyik külön kiadásban. Huszonnyolcz sebesülés történt és ebből hat súlyos eset, halállal csupán egy végződött. A sértegető szónokot felkonczolták.

Az egész város elszörnyűködve, méltó izgatottságban töltötte a napot, hibáztatva a rendőrséget, mely nem vette észre, hogy Zrinyi összevonta hadait a vidékről, felfegyverezte, kiruházta, betanította s mindezt titokban. Mocskolták a kormányt, mely mindent eltűrt Zrinyinek, sőt ő adta neki a szarvakat.

Az éji órákban azonban jöttek a csillapító hírek. Hogy a rendőrség az ügyészség megkeresésére letartóztatta Zrinyit, mikor a kaszinóba hajtatott, nyolcz rendőr vetette rá magát a száguldó lovakra. Több elfogatások is történtek. Patacsics, Alapi, Radován diák, Juranics Lőrincz hasonlóan letartóztattattak és Zrinyivel együtt a gyüjtőfogházban várják, míg a vizsgálóbiró elkezdi a kihallgatásokat. Zrinyi hadai azonban még mindig szabadon vannak a banképületben és a rendőrség elégtelen elfogatásukra, mert véres ütközetté fajulhatna a dolog, minélfogva erre a czélra még az éj folyamán elegendő számú katonaságot fog a belügyminiszter requirálni.

Napok multak el a megrázó esemény után, mely a «nádor-utczai csata» néven lesz ismeretes örök időkre a fővárosi pénzintézetek történetében. Zrinyi és emberei a vizsgálati fogságban ültek (az együtt maradt közlegénységet is sikerült túlnyomó katonai erővel lefegyverezni és fogolylyá ejteni ama véres napot követő éjjelen), a föllázadt emberi érzéseknek immár elég volt téve. A megtorló hatalom megtette a magáét. Nem mondhatja senki, hogy nincsen egyenlőség és hogy nincsenek törvények Magyarországon. Azt lehetett volna hinni, hogy már elpihen a közvélemény és egész csendesen hagyja a vizsgálóbíró perczegő tolla alatt szaporodni a vallomási jegyzőkönyveket, míg végre megérkezik az izgalom tetőpontja: a század legérdekesebb végtárgyalása.

De nem így történt. A közvélemény olyan, mint a fodros vizeket járó hajó, ha valami hullámtól nagyot dől jobbra, okvetlenül mindjárt utána éppen olyan nagyot dől balra, – míg végre eligazodik. Jönnie kellett mindjárt az ellenáramlatnak is. Különösen a vidéken sajnálni kezdték Zrinyiéket. Oh a vidéken mégis puhábbak a szivek. És azt is mondták -170- a vidéken: bizony nagy szemtelenség úgy bánni egy Zrinyivel, történelmünk nagy alakjával, mint egy közönséges gonosztevővel és hát nem is valami nagy kár azokért az összevagdalt zsidókért… Talán mégse puhábbak a szivek a vidéken.

A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleún: ejnye, de kellemetlen pofája van! És – hogy rövidek legyünk – mesés gyorsasággal kezdett nőni a vidéken a rokonszenv Zrinyiék mellett s egy nap mintha kilépett volna Somogymegye czímerpajzsából a koronából kezdődő kéz s elejtvén szőlőfürteit, tollat ragadott volna, sürgős feliratot írni a képviselőházhoz, beavatkozásra kérve a parlamentet Zrinyi gróf és társainak kivételes természetű ügyében.

Az országgyűléshez küldött feliratok, kérvények sorsa közönségesen siralmas. Ha vár is rájuk valami jövendő, az csak olyan, hogy a halottból legfeljebb prédikácziós halott lesz – életet itt bele nem lehelhetnek. De a somogyi kérvény kivétel. Az csemege. Több: – divatczikk. Leszorítja a legkomolyabb javaslatokat. Trikót húznak fel a pártvezérek és ostrom alá kerül a háznagyi iroda karzatjegyekért.

De mielőtt még a somogyi kérvény tárgyalásra került volna, jelesül előtte való napon, híre ment a városban és a politikai körökben, hogy a Zrinyi-ügyben interpelláczió lesz. Pulszky Ágoston fog interpellálni. Közvetlen a kérvények előtt.

– Tehát megrendelt interpelláczió. Lehetséges. Mert az interpelláczió kényelmesebb a kormánynak, mint a kérvény. A párbaj csak egy játék, kivált, ha az ellenfelet maga a válaszoló választja. -171-

Másnap reggel már tíz órakor megtelt a folyosó és lüktetett, pezsgett, forrt az élet; Nyegre, akit Szilágyi kiküldött az elnöki lakosztályból, mint Noé a galambot, hogy nézze meg, van-e már valaki odakünn, azzal csörtetett vissza:

Az elnök nagy kékes szemei még nagyobbra tágultak, kérdőleg szegződve a jegyzőre:

Élénk csoportok képződtek szerte a vacsoráló kis klikkek szerint; a Hungária-szoba, a gentry-szoba, az István-szoba és mindenféle szoba. Összebújtak és a nap legfrissebb eseményeit, benyomásait beszélték meg.

Mindenütt. Ahol említik, megjelenik a kis kobold; frissen siklik el az egyes csoportok közt, mint egy gyík: hófehér apró fogai messziről villognak, mint valami rizskásaszemek.

– Magunkhoz kell ragadni a kezdeményezést ebben a Zrinyi-ügyben. Nehogy megint az ellenzék csináljon belőle tőkét. Molnár apát már kézbe vette.

Molnár apát ravasz, mézes arcza kibukkan a miniszter-szoba melletti sikátorból, ahol Eötvös Károly tartja szóval, rezegtetve magát a csipőin, mint egy kényes násznagy a lakodalomban. Kedélyesen évelődik az apáttal: -172-

– No, ugyan jó, hogy ezt a kis reakcziót kieresztettétek. Mert ha ezt leverjük, az egész világ kálvinistává lesz, majd meglátod és ti aztán elmondhatjátok, amit a jezsuiták: «Regnavimus sicuti lupi – Expellerunt nos, sicuti canes.»

– Csakhogy tovább van a vers – vág vissza Molnár apát, – Redibimus sicuti aquilae.

Ah, szépek ezek a czikk-czakkos zig-zugok, sikátorok, mint az Olympus berkei. Más-más istenek lyukai. Bent az elnöki szobában Vulkán lakik a rettenetes pörölyével. Jaj annak, akire lecsap. A jobboldali folyosón hűséges udvarával Janus tanyázik a multba és a jövőbe néző arczával. Csak nagyritkán, nevezetes mozzanatoknál megy be a gyűlésterembe, hol Vulkán szemöldöke igazgat és pörölye csattog. A másik folyosón Tantalusz jár. Kis istenek és nagy istenek jönnek-mennek, megállnak egy-egy szóra és igazítanak vagy rontanak a halandók sorsán.

Vannak, akik csak a tubákpikszisüket nyitják ki, ha bosszankodnak, de vannak viszont, akik Pandora szelenczéjét kezelik és kieresztik belőle a bajokat. Vulkán ravaszul hunyja be a szemeit és tiltakozik:

Közel a miniszteri szobához Aeolus és legényei csinálják a szeleket, ha csendes gyűlések alatt összebujnak. Minden zug érdekes itt. S még az apró kis alakok is, kik csúsznak, másznak, hánykolódnak, -173- ki frigiai sapkában, ki csörgő-sapkában, ki elrejtve nagy füleit a sapkája alatt, mint Midás, mégis valami fényt kapnak mindnyájan az istenek közellététől. Apollót tömjénezik ezek és remélik, hogy nagy kitartásával mégis megkapja Daphnét, akit mikor megölel, borostyánfává válik. Jupiternek hoznak áldozatokat, tömjént és mirhát, amazok – mert itt vannak a villámok és azok a bizonyos legendás fazekak. Vulkánnak nincsen pártja, de félnek a kalapácsától és kényszerülve tánczolnak körülötte. Mercur hektikában van, de a mérlege csillámló, míg ki nem esik a kezéből. Valóban Olympus ez – ahova bevágyik minden halandó, kivált ha magyar anya szülte. A levegő fülledt ugyan és füstös. De mert az istenek is ezt szívják, tehát úgy kell beszürcsölni, mint illatos ambróziát. Az istenek és kis istenek körül csúnya szolgálatokat kell végezni, hajlongani, görbülni, hizelkedni. De ennek így kell lenni, míg a bájos kis Hórák meghozzák egy napon kaczkiás kötényükben a jutalmat.

E pillanatban kilép odujából Szilágyi s követve a jegyzőktől és wippektől, mintegy udvarával bevonul, sehol meg nem állva, utat nyit, két nagy kezével kalimpálva a tömeg között, mogorva, szinte ünnepélyes arczczal, mint egy angol speaker, aki tudja, hogy az a föld, amelyre lép, érzi őt.

Az útvonalon, amerre megy, halk moraj kél. A sok dologtalan, henye ember találgatja:

Egyik nap a mogorvaságát konstatálják ilyen körülményesen és mégis semmitmondóan, máskor a jókedvét. S ez is egy neme ama mulatságoknak, melyek oly drága pénzen vásároltatnak.

Az elnök után bevonul egy nagy raj, a konok beszédhallgatók, mert e sok zöldségnek, vegyes szalma-széna-szecskának véges-végig való meghallgatása szintén egy neme a drága pénzen vett mulatságnak, s úgyszólván a magas beléptidíj teszi becsessé e gezemiczét. Az okosok kívül maradnak a folyosón. Azok azt tartják, hogy csak háromféle beszédet lehet meghallgatni: a nagyon okosat, amiből tanulni lehet, a nagyon szépet, mely gyönyörűséget nyujt és a nagyon bolondot, mely megnevetteti őket. A középszerű beszéd teljesen értéktelen. És a beszédek, sajnos, majd mind középszerűek. A lapokban ugyan hirdetik őket pártállás szerint nagyszabásúaknak, kolosszálisaknak, szépeknek, bölcseknek, sőt elragadóknak, de biz azok a szegény párák csak középszerűek.

Az ülés tehát megnyílik; következnek a különböző jelentések, a jegyzőkönyv felolvasása, szóval, megindul az úgynevezett parlamenti munka.

A folyosón maradt képviselők még a szivarjaikat szíjják és elmesélik a coulissa-dolgokat; egyik is tud valamit, másik is: összeteszik, amijök van és egy félóra múlva mindent tudnak, sőt az összehordott szálakból kikombinálják azt is, amit nem tudnak.

A tanácsteremből kijövő alakok rövidesen, telegramm-stilusban az ottani benyomásokat is elmondják:

Ezalatt, tip-top, a korridor felől folyton jönnek uj és uj alakok: Csáky Albin Csáky Györgygyel, Zrinyi egyik katonájával, aki nem keveredett bajba és most idehozta az érdeklődés és aggodalom.

Majd Széll Kálmán toppan be lemesre fésült hajával, finom fehér zsebkendőjét kibontva, melyről rezedaillat száll és elkeveredik a füstös levegőben.

– Rátótról jövök, – magyarázza – egy hétig voltam oda s immár ostobaságok történnek. Ki beszél bent?

– Nem vagytok politikusok, – mondja Széll kedélyesen, a kibontott zsebkendőt gondosan összehajtogatva laposra. – Jupiter Dodonában a szent tölgyfa leveleinek rezgése által tudatta a maga akaratát az emberekkel…

Ezalatt egy kis sánta úr tünik fel a folyosó tarkabarkaságában, sima, borzéhoz hasonló fejével -176- és vastag arany óralánczával, vastagabbal, mint a Demkóé (mely az egyedüli fényes dolog immár a Házban).

Senki se tudja – de Harkányi Frigyes mégis tudja. Sőt már beszélt is vele. Harkányi Frigyes mindenkivel beszél, akivel találkozik, mindent megnéz, mindent megfigyel, megkopogtatja botjával a házak falait, hogy milyen anyagból vannak, megtapogatja kezével a szövetet az ismerősei ruháján és aláhajlik a Széll Kálmán hóna alá zsebkendőjéhez, hogy egy kis parfümöt élvezzen a máséból. Udvarias, élénk, kedves és szolgálatkész.

– Hát nem ismeritek? Sapristi! Hiszen ez a Zrinyi Mór az első magyar földtehermentesítőtül. Nagy ganeff – et caetera. Épen az imént beszéltem vele. Képviselőket keres, akik a nyilttérben kinyilatkoztatnák, hogy a földtehermentesítő bank vagyonilag szilárd alapon áll, daczára a daczárandóknak.

– Úgy? Menjünk hát tovább, – folytatja Széll Kálmán – a szent tölgyfa leveleinek a rezgése a fő. Ugy-e nem vesztem el a Fühlungot? Mindig csak a levelekre kell ügyelni és az ember tudja ezekről, hogy Jupiter mit akar.

– Én azt gondolom, kegyelmes uram, – mondja Rosenberg Gyula, szintén egyik levele, de egyik rezgésbe nem hozott levele ezen tölgyfának, – hogy Bánffy teljes jóakarattal van Zrinyi iránt, de azt hiszem, ez a dolog főkép Erdélytől függ.

– Ugyan hagyd el. Az egy foltozó suszter. Uj bőrből nem tud varrni. Ez pedig valami egészen uj bőr. És megvallom, bár kétségtelenül nagy -177- schnitzert csinált a szegény Miklós, de én nem engedtem volna letartóztatni.

– Persze a sógorság miatt – évelődik Széll Kálmán. – Egy Rosenberg nem lehet ellensége a Rosenberg-leány férjének: Zrinyi Miklósnak.

Csáky György élénken ugrik fel erre a szóra és bemutatja magát Rosenbergnek nyájas kérdő tekintettel:

– Nem. Doktor Rosenberg. (S aztán ujra Széll Kálmán felé fordul.) Hogy vannak a tehenei, kegyelmes uram?

– Köszönöm alásan a szíves kérdést. Éppen tegnap adtam el egy kétéves bikát az alençoni herczegnek.

Mint mikor a méhek özönlenek minden tájék felől a kaptárba, jöttek sorban a ritkán látott alakok, a jól táplált Hieronymi, a selyem talpu Matuska nagy megbotránkozással. «Mégis plusquam amit csinálta meg a Zrinyi; hát nem tudta tartani egy jogtanácsost, egy jót, aki megmondja neki, hogy ami nem megy, az nem megy.» Majd jön a népszerű Darányi prominczliszerű mosolyával, megfogja a Kabos Ferencz kabátgombját:

– Így járnak mindazok, Feri bácsi, akik a Náczi bácsi tanácsát nem fogadják.

Honnan, honnan nem, ott teremnek a későn kelő Andrássy grófok is. S bizonyos üdeség oson -178- be velük a fojtó, rossz folyosói levegőbe. Mindig hoznak valami friss ideát. És mindig előjönnek igazítani. Éppen megfordítva csinálják, mint a régi órákon a barátok. Ők a napfénynél tünnek el és az esővel jönnek elő.

– Zrinyi követhetett el hibákat, – hangoztatja gróf Andrássy Tivadar – de folyton megmaradt gentlemannek. Ő egy körömnyit sem vesztett a prestige-éből. A kormány hibázta el a dolgot, hogy egy középkori urat belesegít egy bankba. Azt ott azután sértegetik. Természetesen nem tűri. Ez az egész a kormány lelkén szárad.

Most hirtelen megszólalnak idegbántóan a villanyos csengetyük. Egy wip kinyitja az ajtót és kikiált:

A folyosó alakjai berohannak s üres és csöndes lesz minden, mint egy kripta.

Pulszky Ágost: T. Ház! Azon közérdekű ügyben, mely abnormis voltánál fogva is, de általjában is a judikatura és az ethikai érzések közötti ellentétessége következtében, de más szempontból is, úgy a jogászkörök, mint általjában az egész közvélemény foglalkozásának főtárgyát képezi, indíttatva érzem nézeteimet röviden kifejezni. (Halljuk! Halljuk!)

Előre bocsájtván, hogy sem a merev pártszempontok, még kevésbbé a történelem tanulmányozása következtében az iskola által beoltott kegyeletszerű sensibilitás adják jelen felszólalásom megtételéhez az impulzust, mint inkább azon általjánosan szembeötlő kivételesség, mely ezen ügy elbirálásánál az egyedüli domináló szempont lehetvén, bizonyos következtetések levonását mellőzhetlenül szükségessé teszi. (Halljuk! Halljuk!)

Ezen ügy, tisztelt Ház, gróf Zrinyi Miklós és -179- társainak a sajtóban és a közönség nagy rétegeiben sokat pertraktált ügye. Mindnyájan ösmerjük a sajnálatos esetet, mely miatt a fentebb említett letartóztatások történtek s bizonyára ezen nagyfokú kihágás, sőt vérengzés…

Pulszky Ágost:… halálesettel kapcsolatos vérengzés felől csak egy vélemény lehet és az elitélő. (Úgy van! a jobboldalon.) Az is kétségtelen, hogy büntetőtörvényeink e tekintetben világosak és mert a törvény előtti egyenlőség is evidens, a kérdés tárgytalannak látszó voltát csakis egyetlen körülmény alterálja és erre kérek engedelmet röviden kiterjeszkedhetni, mielőtt interpellácziómat megtenném. (Halljuk.)

A törvények, tisztelt Ház, mindenkor azon generáczióra érvényesek, amelyre hozattak és mindazon következő emberöltőkre, akik azt meg nem változtatják, de nem érvényesek azon generácziókra, melyek a törvények keletkezése előtt élvén, a náluk fennálló állami rend szerint azoknak hozatalába be nem folyhattak, sőt azokat nem is ösmerték. (Helyeslés a jobboldalon.) Zrinyi Miklós más kornak a szülöttje.

Thaly Kálmán: Mindig erőszakos volt! Katzianer tábornokot is ő ölette meg közvetve.

Pulszky Ágost: De nem lett érte semmi baja. Éppen ez mutatja, hogy ő egy másik korban élt, amikor sok olyat elnéztek, ami most kihágás, sőt a bűn kategóriájába esnék. Hunyadit senki se vádolta levéltitok megsértésével, mikor a Brankovics vajda levelét elfogta.

Eötvös Károly: Mátyást se mérték-hamisítással a czinkotai itcze miatt. (Derültség.) -180-

Pulszky Ágost: Balassa és Bebek köztudomású hamis pénzveréseinek megtorlása hasonlóan foganatba sem vétetett a közhatalom azon időszerinti faktorai által, de általjában nem megitélhető egy akkori egyén ténykedése a mostani törvények és a mostani, ezen törvények által szuggerált, közfelfogás szerint, senki sem tartván tolvajnak Aport, aki a koronát Ottótól jogtalanul elsajátítá, sem zsarolónak Teleky Mihályt, aki egy láda ezüstöt csikart ki Leopold császártól és nem tekinti becstelen egyénnek gróf Csákyt, aki Brandenburgi Katalinnal szerelmeteskedvén, ezen könnyelmű hölgyet minden értékétől kifosztotta; mindezen férfiak akkoriban igen kiváló és becsületes embereknek tartattak. (Úgy van! úgy! a jobboldalon.) De ha ténykedéseikkel áthelyeztetnének a jelen korba, nem habozom kimondani, hogy ezen ház egyik tagja által sem tartatnának korrekt embereknek. Mi következik ebből tisztelt Ház? Az, hogy egyéneket megitélés szempontjából egy bizonyos korszakból másik korszakba áttenni nem lehet. (Zajos helyeslés a jobboldalon és a baloldal egyes padjain.) Szerves elválaszthatatlanságban lévén a törvények az egyénekkel, ugyancsak mozdíthatlanok a törvények és jogszokások is, mert ha, hogy egy példát hozzak fel, ma a szent László törvényei szerint kellene idomítani felfogásunkat, igen furcsán nézne ki maga ezen mélyen tisztelt Ház is. Kérdem a tisztelt Háztól, mi történnék például Molnár János apát és képviselő úrral, ha a Mátyás korába áthelyezve, vagy a Mátyás-kori törvényeket és felfogást ide helyezve, elmenne a kerületekbe a lakosságot a kormányzó hatalom ellen uszítani? -181-

Pulszky Ágost: Vagy miképen itélnék meg Eötvös képviselő urat, ha pénzt fogadna el azért, hogy valakinek tanácsot adott? Ez a kérdés egyik oldala, tisztelt Ház, s ezen észjogi elvek és filozófiai igazságok fonalán tovább haladva, konstatáljuk, hogy gróf Zrinyi Miklós, Szigetvár volt kapitánya, ki 1508-ban született, saját hibáján kívül, tehát akaratától független okokból, a természetnek valamely általunk felismerhetetlen törvénye alapján, midőn mintegy másfél évvel ezelőtt feltámadott, egy oly társadalomba jutott, melynek törvényei ő reá nem lehetnek olyan mereven kötelezők, mint másokra, ha azt veszszük, hogy ő ötvenhét évig más módon és más felfogás mellett volt teljesítője állampolgári kötelmeinek; de ha mi fagyos merevséggel elzárkózunk ezen egyébiránt okvetlenül tekintetbe veendő indok elől, akkor beáll azon, megvallom, sajátságos, sőt páratlan eset, amivel ők előállhatnak, hogy feltámadási időpontjukat véve, az összes vizsgálati fogságban ülő vádlottak nem idősebbek másfél éveseknél, amilyen korú egyéneket pedig büntetni nem lehet. (Úgy van! úgy! a jobboldalon. Mozgás a szélsőbalon.)

Meszlényi Lajos: Pólyás csecsemők kaszabolták le a részvényeseket. (Derültség.)

Pulszky Ágost: Azonfelül tisztelt Ház, nem szabad elzárkóznunk azon kiváló hazafias erények elől sem, amelyekkel méltán dicsekedhetnek! Nem szabad elfelednünk, hogy Zrinyi Miklós hősi halált halt a hazáért.

Pulszky Ágost: És kell, hogy ez a nemzet viseltessék annyi kegyelettel a saját történelme iránt, hogy annak nagy alakjaitól meg nem vonván a köteles tiszteletet, ha a körülmények kívánják és ha az ősök tisztelete és a törvények tisztelete szembeállíttatik egymással, kötelessége olyan expedienst keresni, mely mind a kettőt lehetőleg megkíméli. (Általános helyeslés.)

Mindezeknél fogva a következő interpellácziót van szerencsém benyujtani az összkormányhoz (Olvassa): Van-e tudomása az igazságügyminiszter úrnak, illetve a kormánynak arról, hogy Zrinyi Miklós és társai folyó hó 17-én elfogattatván, vizsgálati fogságba ejtettek?

Tekintettel az illetők történelmi és hazafiúi érdemeire és némely mutatkozó abnormitásokra, szándékozik-e a kormány valamely kivételes intézkedést tenni?

Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Engedje meg a t. Ház, hogy igen röviden nyilatkozzam az imént elhangzott interpelláczió elválaszolása szempontjából. Igenis van tudomásom, hogy Zrinyi Miklós volt szigetvári lakos és az ottani, de már azóta elhalálozott s következéskép feloszlott helyőrség néhány, nem is nagyon sok tagja, teljesen megfelelőleg annak, amint azt tisztelt Pulszky Ágost képviselőtársam mondotta, letartóztattatott.

Aminthogy nem is lehetett volna máskép, mert -183- mit mondott volna a tisztelt Ház, ha azok után, amelyek történtek, letartóztatás nem történik. A letartóztatás tehát jogos, czélszerű és szükséges volt. (Úgy van! a jobboldalon.)

Ami az interpelláczió másik részét illeti, ámbár az igazságügyminiszter úr távol van, ő vele kontaktusban, általunk is komoly megfontolás és megszívlelés tárgyát képezik azon, hogy úgy mondjam, különleges momentumok, melyeket az interpelláló képviselő úr kiemelt (Élénk helyeslés a jobboldalon) és nem habozom kimondani, tisztelt Ház, megjegyezvén, hogy többet most nem mondhatok, mert nem látom se czélszerűnek, se szükségesnek, se okosnak, miszerint, ha a vizsgálat befejeztetik, nem előbb, csak akkor, a kormány se mulasztja el, hogy a maga hatáskörében megtegye azon lépéseket illetékes helyen, amely lépések leginkább felelnek meg úgy a magyar érzéseknek, mint a méltányosság követelményeinek.

Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Én annak tartom (Felkiáltások balról: Mit akar hát Zrinyivel tenni? Kieresztik vagy nem?) és kérem a t. Házat, méltóztassék azt tudomásul venni.

Bánffy leült s mozogni kezdett az egész Ház, mint a hullámzó tenger. Elégedetlen mormogás tört ki köröskörül a balmezőn, bár különböző okokból. A függetlenségi párton sokalták a kormány jóakaratát Zrinyi iránt, a nemzeti és a néppárton keveselték. Sőt a kormánypárton is csak a Bánffy leghívebb gárdája látszott megelégedettnek.

A Zrinyi-kérdésnek, mely pedig igen egyszerűnek látszik első pillanatra, igen különös szögletei képződtek, melyek ismét sajátságos csoportosulást -184- okoztak. A néppárt rajongott érte, a kereszténység s illetve a katoliczizmus bajnokának tekinté őt, aki annyi pogányt leaprított. Bizony ez az utolsó tette, a részvényesek szétveretése is istennek tetsző dolog. Körülbelül ilyenformán gondolkozott a nemzeti párt is (ámbár Apponyi még eddig nem nyilatkozott). Míg ellenben a függetlenségi párt Miksa császár hívének és az osztrák szoldateszka egyik tagjának tartotta Zrinyit, aki azóta, ahogy feltámadott, valóságosan a kormány tutélája alá helyezkedett. Zrinyi is csak egy mameluk s ha vétett a törvények ellen, tessék megbüntetni, mint más embert.

Zrinyi általában sokat vesztett nimbuszából. Nem csoda. Az Olymp istenei is azért taszíttattak le trónjaikról, mert néha megfordultak a földön az emberek között. És ha a történelem nagy alakjai visszatérnének másfél évre, tömérdek szobrot tördelne össze az emberiség.

Maga a jobboldal is megoszlott. A zsidó képviselők haragudtak Zrinyire a nádor-utczai vérfürdő miatt; Beksics nagy agitácziót fejtett ki s tele volt panaszszal, puskaporral:

– Hát demokráczia ez? Hová lesz így a szabadelvű lobogó szeplőtlensége? Hát ezért írok én húsz esztendő óta vezérczikkeket, hogy most itt szabadon lehessen embereket öldösni a nagy uraknak?

– Ez nem elég. Pertörlés iránt kellene előterjesztést tenni a felségnek.

A lutheránusok kiosontak a folyosóra. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz. A szélső balról fenyegető kiáltások hallatszottak:

Valóságos chaosz keletkezett ebben a csekély kérdésben. Mintha valami pajkos tündér egy csalánággal érintette volna meg a ház összes tagjait, mindenki nyugtalanul feszengett, mozgott és a roppant zajban alig birta Pulszky elmondani, hogy örvendetes tudomásul veszi a választ.

– Akik tudomásul veszik a miniszterelnök úr válaszát, méltóztassanak felállni.

Az elnök szeme műértően végigsiklott a Ház vidékein s szemkarikái kitágultak. Álom-e ez? A jobboldalnak csak a kisebbik része kelt fel. Tisza Kálmán, Falk Miksa ülve maradtak; hasonlóan Csáky Albin, az Andrássyak s a szürke mamelukok közül igen sokan. Széll Kálmán, Hieronymi, Radó Kálmán felállottak. A csodálkozás fölszisszenése futott keresztül a Házon. A nemzeti pártról felállott Apponyi, Horánszky, Gullner és alig négyen-öten, a néppárt egytől-egyig fölemelkedett.

– Róma csörgőkígyói! – kiáltá rájuk egy hang, azon hitben, hogy a fölszisszenések tőlük származnak.

Nagy volt a megrőkönyödés. A szélbal ujjongott. -186- Báró Dániel sápadtan tántorgott a miniszterelnökhöz. – Milyen blamage – mondta, a kezét a mellén ájtatosan összetéve – milyen blamage! Lukács László behúzta a fejét a vállapoczkái közé és féloldalt nézte a csodálatos kavarodást. Mintha a Belzebub ördög egy véka kölest öntene össze egy véka sárgakásával.

A miniszterelnök arcza fölvette tigrisszerű nevetését; volt abban valami baljóslatú és vérfagyasztó. A wippek nagy robajjal rohantak a folyosóra, hogy segédhadakat hozzanak, de hasztalan; az elnök, aki ott fent ült dölyfösen trónusán, mint Báthory István a Matejko-képen, gúnyosan kimondta a határozatot, mely fönségesen zúgott a beállott csöndben, mint egy megrendítő égi szózat.

A miniszterek elhagyták padjaikat és összebújva, sürgős tanácskozást hevenyésztek.

A mi parlamentünk éppen olyan kiszámíthatatlan, mint a mi országunk. Jó parlament – híven jelképezi a szeszélyes szép asszonyt, akit Hungáriának képzelünk pánczélos derékkal, nagy pallossal az egyik kezében, mosolygó czímerünkkel a másikban.

Hát egy kicsit naiv asszony. Néha karpereczet kinálnak neki, azt mondja rá: «nem kell, mert ez láncz.» Néha a lánczot is karperecznek nézi. Néha megharagszik egy rossz tekintetért. A pallosára üt. Néha a palástját is le hagyja szedni a testéről. Udvarlói elől becsapja az ajtót. A rosszakaróját összeölelgeti. Kaczér asszony? Talán nem. Szenvedélyes asszony? Talán nem. Csak asszony. Mint amilyen minden asszony.

Egy hajtűért, egy bojtért haragra gerjed, hogy hova szúrják be azt, milyen színű emez, de néhány milliót non chalance-szal dob ki az ablakon. Nem tudja, mi a lényeges és mi a haszontalanság. A csecsebecsét eleibe teszi a szükségesnek. A szép szót tetejébe teszi az okosnak. Mert fiatal asszony. Nem John Bull, aki a tengereken pipázik, izmos öklein -188- szétterpeszkedve és nem az öreg Germánia, aki harisnyát köt és tanítja a gyermekeit. Olyan fityfirity kedves asszony, aki él az érzéseinek, a divatnak és egy csöppet se törődik a holnaputánnal.

És a parlamentje is éppen ilyen. – Lelkéből lelkedzett gyermeke, bár nem született szeplőtlenül, ahogy kellene – mindig a kormányt gyanusítják (minél különb legény, annál inkább), de mindegy, éppen csak szakasztott olyan, mintha szeplőtelenül fogantatott volna: minden porczikája az anyjáé.

Épp olyan szeszélyes, néha a jó dolog se kell neki, néha a rossznak is tapsol és éppen olyan impraktikus, nagy dolgokra vállat von, kicsi dolgokon fennakad.

Itt van ez a Zrinyi-kérdés. Bagatelle. De a parlamentnek éppen ezen tetszett megbokrosodni. S az évtizedek alatt összetömörült pártok, melyeket meg nem bomlasztottak se a viharok, se a fonák helyzetek, mindig együtt szavaztak az együvé valók, most egyszerre össze-vissza hányódnak, mint a szétoldott rőzsekötegek gallyai.

A miniszterelnök válaszát tárgyalásra kellett kitűzni és beláthatatlan eredményű zajos és szenvedélyes vita indult meg, tele egészségtelen tünetekkel. Volt abban vallási kérdés, antisemitizmus, reakció, liberalizmus, nemzetiségi kérdés, jogállam és ami azonfelül az egyes fákról lehullott.

Mert egy szabadelvű párti szónok négy fához hasonlította a négy pártot; az egyik fa csak mindig virágzik, de nem hoz gyümölcsöket, a másik díszfa, se nem virágzik, se gyümölcsöt nem terem, csak programmokat, a harmadik egy odvas, korhadt fa, csak a tűzre való, – a negyediken himbálódzik a sok gyümölcs. -189-

– És belepotyog az alatta heverő basibozukok szájába – vágott közbe Hock János.

Országra szóló tülekedés támadt a házban; izgatott, ingerült vita, személyeskedő inczidensek, ezekből párbajok, jegyzőkönyvek, emezekből mellékpárbajok. Eleinte csak olyan nemzeti kötekedésféle volt az egész: mint mikor színes cserepekkel csőrikélnek a gyerekek; lassan-lassan kezdett aztán melegedni a kérdés, míg végre forrt.

Győrffy Gyula határozati javaslatot adott be; utasíttatik a kormány, hogy ő felségének sürgős fölterjesztést tegyen a pör törlése iránt. Felolvasott néhány passzust a Vatikán lapjából, a «Piccolo» – ból, mely megbotránkozását fejezte ki, hogy a magyarok a legnagyobb hősüket hűvösre tették.

A néppárt felvillanyozva tapsolt a beszédnek s zajos «Éljen Zrinyi!» kiáltásokkal tüntetett.

– Persze, mert maguk is a kriptákból jönnek! – pirított rájuk Dániel Gábor.

Győrffyvel szemben Kossuth Ferencz indítványozta, hogy a Ház térjen napirendre a kérdés fölött. A törvény nem ismer kivételeket, de nem is ismerhet. A jogállam nem türhet extravagancziákat. A poézis igen szép dolog, de a kodifikáló bizottságokba nem szokásos a múzsákat beválasztani. Ha igaz a lélekvándorlás elmélete vagy az anyagok örök átváltozásának tana (pedig valamelyik talán mégis igaz), akkor mindnyájan fel vagyunk támadva és nem lehet tudni melyikünkben lakik Hannibalból, Caesarból és Attilából valami. (Derültség jobbfelől.)

A vita eleinte lassan, vontatottan indult meg. A kis emberek beszéltek, összehordva hetet-havat. Az egyik egy parlamenti bizottság elé kivánta terjeszteni a vizsgálati iratokat, a másik egy történelmi -190- adatot derített fel, hogy Alapi Gáspár állítólag egy kályha-lyukba bújt volna Szigetvárott és úgy mentette meg életét. Ez ellen Josipovics horvát miniszter tiltakozott, fölemlítvén, hogy ezt csak ellenségei fogták rá később és úgy csúszott be a krónikába. Ha Alapi ilyen gyáva lett volna, bizonyára nem nevezik ki Horvátország bánjának.

– Ugyan mit mentegeti? – szólt közbe Thaly – hiszen nem a maga ellenjegyzésével lett kinevezve.

Összehordtak egy csomó zöldséget, felállítottak néhány merész büntetőjogi theoriát (melyekre Csemegi, ha hallotta volna, kiugrik a bőréből). Ezalatt azonban folyton nőtt a jegyzői táblákon a névsor. Hetvenen iratták fel magukat s a vita kezdte fölvenni a nagy dimenziókat.

S ehhez járult az utcza. Az utcza megint megmozdult. A Sándor-utczában nagy néptömeg várta az érkező képviselőket s daczára az ott czirkáló rendőröknek, szórta a maga abczugjait és éljeneit. Az utcza teljesen Zrinyié volt s gyakran lehetett hallani felkiáltásokat a tömegben:

Nemcsak a Sándor-utczát lepték el a dologtalan csoportok, még a múzeum-kert fáin is csizmadia-inasok ülvén verebek helyett és rikoltozván abczugokat, hanem az egész város forrt; az ifjuság a kávéházakban gyülésezett és szónokolt (Herczegh Mihály pedig az íróasztalánál ült és írta leszerelésükre a czikkeket), a Múzeum-körúton, valamint a Kerepesi-úton is lavinaszerűen növekedő tömegek foglaltak fenyegető állást, szívükben a Zrinyi kiszabadítására irányzott nemzeti törekvésekkel. Valóságos véderővitai hangulat ömlött el a városon. A kereskedők -191- siettek fényes nappal becsukni boltjaikat. Mert a honszeretetnek ezen az útján a kirakatok az első állomás.

A Ház ülései voltaképen idáig terjedtek, mert amint egy szónok valami hangzatos mondatot kicsiholt koponyájából, futott ki a folyosóra, a folyosóról az utczára s szájról-szájra egész a Kerepesi-útra; onnan felelt rá a visszhang:

– Én már kihoztam egyszer Táncsics Mihályt. Bizony Isten nem nagy élvezet.

A levegő megtelt fosforral. Valóságos kis forradalom volt ez, persze csak olyan jámbor, mint a waldecki, hogy délben hazaoszlott a forradalom ebédelni s másnap délelőtt megint összegyült forrongani. Kicsike volt még, de a gorombáskodó rendőrök és a krajczáros hirlapok mesterségesen hizlalták, úgy hogy szemlátomást növekedett.

Maga a Ház folyosója is színes, mozgalmas. Hát még a karzat, melyet zsufolásig töltöttek meg a szép asszonyok. A szivárvány összes színei ott játszottak a ruhaszöveteken. De túlnyomó volt a rubint és smaragd szín. Ezek az uralkodók most. Az a fekete ruhás liliom a jobb karzaton Juranicsné, milyen szomorú és milyen törékeny. Különös, hogy a szép Boborné ma nincsen itt. Pedig ma bizonyosan Apponyi fog beszélni. Ah, ni azok a kis mosolygó konteszek, hogy nyujtják előre a nyakukat! Ugyan kire kiváncsik a kicsikék? S hogy verik le legyezőikkel, libegő csipkekendőikkel a finom illatot, mely száll, száll mesterségesen vert szellő szárnyán lefelé és megcsiklandozza a szunnyadozó Fabiny Teofil -192- orrát. Amott is három szép asszony nevetgél egy csoportban. Valóságos rózsagrupp. És mindenütt, amerre szem lát. Oh, semmi kétség, Apponyi fog ma beszélni.

A folyosón hirlelték, hogy Polónyi nagy leleplezéseket tesz a nádor-utczai titokzatos pincze rabjairól s hogy a kormánynak is lett volna tudomása ez üzelmekről. Nagy csemege lesz ez. Mert a Bobor fogságát is szóba hozza és az okot is – az asszonyt. El lehetünk készülve pikáns részletekre. Azt mondják, zárt ülést kér. Ejnye, hát lesz lelke lekergetni ezt a sok gyönyörű asszonyt a karzatról?

A folyosó hullámzó, élénk, sőt lázas képét csak rövid időközökre szakítja meg egy-egy szónok, akitől valami érdekeset várnak. De különben itt él, itt oldódik és kuszálódik páratlan elevenséggel a kérdés.

A miniszterelnök boszusan rágicsálja szivarját s panaszkodik nagy zsörtölődéssel a hiveinek:

– Hiszen még azt se lehet tudni, hogy mit akar a ház. Az ördög ismeri ki magát.

Széll Kálmán fénylik a nyájasságtól és minden perczben egy-egy fülkébe von valakit. Ő az, aki fájdalom nélkül tud méregfogakat kihúzni, Matuska Péter messziről bámulja és dicséri a körülötte állóknak:

– A Szill egy csodaember. Egy-két szót szólja rebellisnek s ereszti neki fülibe egy bolhát, amitől az egyszerre úgy tánczolja (intelligitur az ember tánczolja, nem a bolha), ahogy ő fütyülte neki.

Mindenki ideges, irritált, csak a generális ül -193- egykedvűen a folyosón, szokott helyén, a kandallóval szemben s éppenséggel nem titkolja, hogy ő minden beavatkozást helytelenít, akár a parlament, akár a közvélemény, akár a kormány részéről a birósági funkcziókba.

Az öreg úr vagy fumigálva int a kezével, ez annyit tesz, hogy nem kiváncsi, vagy pedig azt mondja: «nos» s ez annyit jelent, hogy «hadd hallom, mit mond».

Két-három kijövőtől is megkérdi, ellenőrzi őket, konfrontálja, mit mondtak s ebből megalkotja magának egy ültőhelyében nemcsak az ülés teljes képét, de a kérdezettek tehetségéről is tájékozást nyer. Ezért tud mindent.

Ha nagy szónokot jelez a wipp – mint például most, «Apponyi fog mindjárt szólani», akkor nagyboszankodva felczihelődik helyéről s először a félig elszítt szivarjának keres valami magaslatot, ahonnan közönséges halandó el ne vehesse s besompolyog «az erdő szélére», mert messzeutat nem koczkáztat, csak a jobboldal szélén kuporodik le, ahonnan akármikor visszatérhessen elhagyott szivarjához.

Egyszerre üres a folyosó. – Apponyi feláll és mély csönd támad. Feláll és egy másodperczig várja, míg nagy robajjal elhelyezkednek padjaikban a képviselők: ezalatt éppen jut annyi ideje, hogy futó pillantást vessen manchettáira, ha a szimmetriának megfelelőleg vannak-e künn a sötét kabátujjból, aztán a zsebkendőjét tekinti meg, melyből négy czentiméternyi fehér síknak kell künn lenni a hóna alatt. -194- Mindez szükséges a röpüléshez; aztán feltekint a karzatra, honnan szöszke és barna fejecskék bólintanak – s ha karzat, zsebkendő, manchetta tökéletesen rendben vannak, megcsendül gyönyörű hangja s betölti a termet a maga fönséges, hullámszerű hömpölygésével.

Gróf Apponyi Albert: Tisztelt Ház! Azon sajnálatos rendszerrel szemben, mely a félmunkák, a félig teljesített feladatok labirinthusába való bolyongásra vezet, évtizedek óta foly a harcz e padokról, soha nem csüggedve és nem lankadva, ujra és ujra rámutatunk, hogy a nemzetek helyes kormányzása nem az összegyülemlett csomók mesterséges kikerülésében, hanem azok teljes kioldásában keresendő.

Ily politika hiányában történnek azután olyan inczidensek, mint amilyen most már napok óta foglalkoztatja a tisztelt Házat, felkorbácsolva s harczba szólítva olyan szenvedélyeket is, amelyek eddig csak lappangva mutatkoztak. Ez a krizis természete, tisztelt Ház. Ez nem a Zrinyi-ügy, a Zrinyi-ügy csak a keret, melyben egy krizis jelentkezik. Egy krizis, melyben több év óta vagyunk és mert a krizis felismerésétől irtóznak, mert annak valódi elemeivel megbirkózni nem akarnak, nem tudnak, vagy nem mernek s annak meggyógyítására az orvosszereket nem ismerik vagy nem tudják, vagy nem merik alkalmazni (Felkiáltások a baloldal némely padjain: Nem merik!) azért iparkodnak részleges válságokkal elvonni a közfigyelmet a nagy és igazi válság lényegétől. (Zajos helyeslés és tetszés a baloldalon.)

Különben már maga azon tény, hogy a miniszterelnök válaszát a Ház többsége nem vette tudomásul, önérzetes kormányt azon alternativa elé állítaná, vajjon megtarthatja-e a hatalmat vagy sem, -195- mert a kis dolgokban mutatkozó bizalmatlanság nagyobb súlylyal esik a fejlettebb alkotmányos érzékek serpenyőjébe, mint a nagy dolgoknál mutatkozó bizalmatlanság. (Zajos tetszés a baloldalon.)

Noha én magam, vezéreltetve azon fenkölt nemzeti érzésektől, melyek minden magyar honpolgár szívében magasan fellángolnak gróf Zrinyi Miklós nevének említésénél, teljes loyalítással elfogadtam a miniszterelnök úr válaszát, mert még mindig jobb, ha történik valami, mint egyáltalában semmi, noha mondom, részemről elfogadtam a miniszterelnök úr válaszát, mint némi könnyítést ama nagy történelmi alak valóban sajnálatos helyzetén, ez nem jelentette részemről, hogy ezen válasz kielégített.

Én ugyanis azt tartom, tisztelt Ház, hogy egy nagy fallácziában vagyunk és összecseréljük a vádlottakat, a bűnösökhöz fordulván támogatásért az ártatlanok számára. (Nyugtalanság a jobboldalon.) Mert midőn a kormány minden előfeltételek nélkül gróf Zrinyi Miklóst csodaszerű feltámadása után azon általam jelzett rendszer alapján, mely a fél feladatok teljesítésében bírja jellemző vonásait, egy bank élére segíti, amint mondottam, minden előfeltételek nélkül, már megpecsételte ama nagy férfiú sorsát, a tragikumot mintegy kisérőjéül adván.

Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter: Maguk a hollandusok választották. (Gúnyos felkiáltások balról: Mint nemzetgazdászt!)

Gróf Apponyi Albert: A francziák és angolok portást szoktak állítani nagy férfiaik számára, ha azok vagyontalanok. Önök a tarpeji sziklára vitték Zrinyi Miklóst, nem taszítván őt le, mert ahhoz a bátorság egy neme kivántatik, hanem egy olyan pontra helyezték, ahonnan okvetlenül önmagának -196- kell lecsúsznia a mélységbe. (Frenetikus tetszés és taps.) A kormánynak ilyen természetű jóakarata kártékonyabb a rosszakaratnál és hozhatnék fel példákat, t. Ház (Nyugtalanság a szélsőbalon), hogy ilyen jóakaró gyámolítás sokszor a legnagyobb történelmi nevekről lekoptatta az aranyozást. (Zajos tetszés a bal- és szélsőbal egyes padjain.)

De ha hinnem kell is Wlassics tisztelt miniszter úr közbeszólásában, amint hiszek is, hogy spontán akaratból, senki által nem befolyásoltatva maga a németalföldi pénzcsoport helyezte őt ezen pénzintézet élére, a kormánynak meg kellett volna ezt akadályoznia. A kormány mulasztása kétségen kivül áll, mert a kormánynak tudnia kellett, hogy e renaissance-korbeli, ragyogó lovagban váltakoznak a legtündöklőbb, legnemesebb erények oly szokásokkal és hibákkal, melyek ily intézet élén előbb-utóbb végzetes eredményekre vezetendnek.

Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Én ezen hibákat benne lenni nem láttam.

Polónyi Géza: A Bobor ezredes lánczraveretéséről se volt tudomása? (Nyugtalanság, mozgás.)

Gróf Apponyi Albert: De nem akarok fölösleges rekriminacziókba bocsátkozni, nem akarom megvilágítani ezen ügy összes részleteit, melyeket még bizonyos homály fed (Halljuk! Halljuk!), nem akarom föllebbenteni a saisi fátyolt s kisérni nyomról-nyomra a mulasztások és az eltakarások egész sorozatát, mint általában ezen kormány egész multjának vörös fonálként átvonuló főismérveit; pusztán utalok azon arczpirító tényre, igenis ezt a lesujtó szót kell használnom, tisztelt Ház, mely egész Európa előtt lealáz bennünket, hogy gróf Zrinyi Miklós, a nemzeti történelem kimagasló alakja, kinek -197- fölséges királyunk szobrot rendelt emelni, kit a német császár mint a vitézség és hazaszeretet örök szimbolumát a leglángolóbb szavakkal glorifikált, ma egyéni szabadságától megfosztva, rideg börtönben tölti napjait, Magyarország szégyenére és a czivilizált emberiség megbotránkozására. (Zajos felkiáltások: Úgy van! úgy!) És kérdem, ki az értelmi szerzője e szomorú, tanulságteljes drámának? – Önök hallgatnak. Ám elfogadom feleletnek e mélységes hallgatást, de ujra kérdem, akiknek kezében így megy tönkre és így végződik egy századokon át ragyogó pálya, mi lesz azoknak a kezében az összetorlódott bajokban sinylődő országból? (Mozgás jobbról, tetszés és taps a baloldalon.)

Tovább megyek. Odáig megyek, tisztelt Ház, hogy ha felvetjük ezt a kérdést, egyszerüen, ridegen, minden szinezés és kommentár nélkül is, hogy szabad volt-e Zrinyit letartóztatni, tekintettel arra, hogy ő nem a mai Magyarország és mai társadalom egyik része, hanem egy korábbi Magyarországé és társadalomé, mindenesetre nemmel kell felelnünk és konstatálnunk kell, hogy az csak olyan kormány alatt történhetett, amelynél kiveszett vagy legalább nagyon eltompult általában a szabadságok, de különösen az egyéni szabadságok iránti érzék. (Úgy van! úgy! a baloldalon.)

Ha szabad ebbeli felfogásomat illusztrálni – mely lényegesen eltér a Pulszky képviselő urétól, ámbár szivesen elismerem érvelésének bővelkedését jóizű és mondhatnám pikáns részletekben, sőt egyes megjegyzéseinek helyességét is belátom, mindamellett, nézetem szerint, más argumentumokban kell leczölöpözni a büntethetőség kizártságának megdönthetetlen biztosítékait. (Halljuk! halljuk!) -198-

Ismeretes, tisztelt Ház, – mintegy népszerüen kivánván magam megérthetővé tenni – hogy az idegen hatalmak képviselői területkívüliséget élveznek, vagyis a büntethetőség szempontjából úgy tekintetnek, mintha nem volnának itt. De facto ugyan itt vannak, de jure azonban a külföldön vannak. No már most, tisztelt Ház, amint ezen egyénekre nézve fennáll a térbeli területenkívüliség, ugyanezen jogköltés, fikczió alapján megilleti Zrinyit és társait az időbeli területenkívüliség, vagyis az időnkívüliség. (Úgy van! a baloldalon.) Látom Chorin képviselő úr arczán a gúnyos mosolyt, de ez engem nem hoz zavarba, mert azt, hogy az extemporítás fogalma eddig a büntetőjogban ismeretlen volt, mindenki nagyon természetesnek találhatja, még Chorin képviselő úr is, ha elismeri azon állítás föltétlen alaposságát, hogy a kriminalisztika eddig csak kortársak deliktumaival foglalkozott. (Élénk tetszés a baloldalon.)

Mindezeknél fogva helytelenítem egészben és részleteiben a kormány eljárását; jogtalannak, igazságtalannak, méltánytalannak, sőt szégyenletesnek tartom gróf Zrinyi és társainak letartóztatását, mint szárnyalni nem képes, köznapi gondolkozás veszélyes botlását: tiltakozom lelkem teljes hevével és erejével a nemzeti kegyelet arczulcsapása ellen és elfogadom a Győrffy Gyula határozati javaslatát. (Élénk éljenzés a baloldalon.)

Apponyi beszéde – mint az ő beszédei rendesen – uj anyagot lökött a vitába, az időnkívüliséget. A ház jogászai egymásután keltek fel, hogy megtámadják a merész theoriát s kibeszélték az egész ülést.

Sajnos, hogy elbeszélésünk kerete nem engedi -199- e beszédek közlését, pedig itt is, ott is akadt búzaszem a sok szalma között.

Másnap Polónyi tett leleplezéseket Zrinyi ellen. Roppant izgatott ülés volt. Hol szedte, hol nem szedte az adatokat, Isten a megmondhatója, de mindent tudott, sőt még többet is, mint amennyi történt. Egy halom bizonyító irat hevert előtte, táviratok, levelek, önvallomások, a Zrinyi-bank portásának nyilatkozata, a liptómegyei fakereskedő hosszú levele, melyben leírja, mint Pellico Silvio, fogságának történetét.

Perczel miniszter közbeszólt: Egy szót se tudok ezekről. Talán álmodott a tisztelt képviselő úr?

De Polónyi nem az az ember, aki alul maradhasson; művészileg inszczenirozza beszédeit és épen a kellő passzusnál megjelent a karzaton Bobor Károly ezredes Pázmándy Dénes társaságában s a szónok felkiálthatott, nagy páthoszszal a karzatra mutatva:

Minden szem odanézett, ahol a megsoványodott, megrokkant ezredes éppen most helyezkedett el impresszáriójával.

– De többet mondok, tisztelt Ház, – folytatá Polónyi – biztos adataim vannak, hogy a kormánynak tudomása volt a nádor-utczai pincze rabjairól s ő tanácsolta Zrinyinek egy a szabadelvű klubban tartott szűk konventikulumban, hogy ereszsze szélnek a rabokat, mert különben baj lesz. A kormány bűnrészes. A kormány a főczinkos. Nemcsak az eltussolásban, hanem egyebekben is. De nem akarom a Ház idegeit túlságosan megrázni az események kiszinezése által, melyekhez hasonlók Báthory Erzsébet csejtei üzelmei óta elő nem fordultak a czivilizált Közép-Európában -200- s merem mondani, tisztelt Ház, csak ásni kellene azon pinczében, hogy egy rakás emberi csontot találjanak. Mert csak azokról tudunk, akik élve jöttek ki onnan a napfényre; azok, akik soha sem jöttek ki, jól tudnak hallgatni. Éppen olyan jól, mint a kormány.

A borzalom érzése szaladt végig a honatyai hátakon, a Zrinyi-ügy rosszabbul kezdett állani, mint tegnap, a kormány helyzete pedig éppenséggel megromlott.

A szélső balról viharos felkiáltások hangzottak fel a Polónyi beszéde után:

A csöngettyű nyugtalanul csilingelt, majdnem sirt a nagy zajban. A miniszterelnök nem volt a Házban, a kabinet többi tagjai nem mertek felelni. A kérdés átkozottul kényes. A grand mamelukok, az «ászpik-emberek», amint Szilágyi mondotta gúnyosan, leverten ültek az első padokban, a Deák egykori helye körül.

Az öreg Nákó Kálmán kétségbeejtő gesztusokkal poroszkált ki a folyosóra:

Künn aggodalmasan jártak-keltek a mamelukok, egy két miniszter is. Várták Bánffyt. De hol lehet annyi sokáig? Az utczáról behallatszott a tengermorgás. Az utcza még mindig a Zrinyié. Hiób-posták jöttek perczenkint. A Kerepesi-úton a rendőrök karddal kergették szét a tömeget; két jogász megsebesült. Este nagy tüntetés lesz a klub előtt.

– Hiszen épp ez a szép, – jegyzé meg Justh Gyula, ki a Bobor Monte-Carlóból való ideutazási -201- költségeire gyüjtögetett egy ívvel – hogy a nép Zrinyi mellett van, a Ház Zrinyi ellen s a kormány most már csak abban válogathat, ha egyet lép, hogy melyik vizbe fuljon be.

– Boborné elájult a karzaton, mikor az ura megjelent, – beszélte gróf Teleky Géza – odahozták a háznagyi hivatalba, ott locsoltuk fel.

Bent uj szónok következett: Eötvös Károly. Ezt megint meg kell hallgatni. Az egyik wipp a kapu elé szaladt megnézni, jön-e már Bánffy. Még mindig nem jön – de Eötvös beszéde alatt majd csak megérkezik.

Eötvös Károly: Tisztelt ház! Napok óta foly a vita egy alapjában igen együgyű dologról, a pártok összekonfundálódnak, mintha a babyloni tornyot építenők, mindenki hozza a vakolatot, de hogy se fundamentum, se tégla nincsen, arra senki se gondol; a kormány pertraktál boldoggal-boldogtalannal, tanácsot kér nádtól-bozóttul s mint a rozoga borona, minden rögöt beszalad, odébb taszít vagy kettőt, de egyet se bír megtörni. Miről van szó tisztelt ház? Néhai vitéz Zrinyi Miklósról, aki hős módjára halt meg Szigetvárnál az Úrnak 1565-ik esztendejében Maximilián császár uralkodása alatt s porló tetemei elvegyülvén az anyafölddel, életre kelnek fűben-fában, lelke él a lelkünkben, híre él az idők végtelenében. (Zajos tetszés.) -202-

De önöknek ez nem elég, önök egy eleven emberformát viselő Zrinyi Miklóst szereztek. (Mozgás.) Honnan szerezték, mikép jött és kicsoda, nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem ő, mert ő meghalt. (Nagy nyugtalanság.) Tudom, önök azt mondják, hogy ez ő. Miért mondják? Mert szeretnek csudálkozni. Azonfelül agnoszkálta egy bizottság és elismerte a pápa. (Úgy van! úgy!) De hát látta valaki a régi Zrinyi Miklóst, hogy agnoszkálhassa a jelenlegit? Mert én nem láttam. És nem látta a pápa se. Még talán báró Dániel se. De ha látta volna is, ő ugyan nem tudná fölismerni. (Derültség.)

Én sokra becsülöm, tisztelt Ház, a legendákat, de csak azokat, amiket a nép csinál, nem amiket a papok csinálnak. S azokat is grano salis kell fogadni, mert versben igen szépen hangzik és véderőnek olcsók is a Csaba királyfi holt vitézei, kik megjelennek, valahányszor a haza veszélyben van s állítólag harczolnak köztünk, de azért megmondhatná, ha akarná, Láng Lajos képviselő úr a statisztikából, hogy az osztrák kórházakban egyetlenegy sebesült sem fordult meg 1848 és 49-ben, akin eme Csaba vitézei ejtették volna a sebeket. (Derültség.) A legendák tehát legendák és a Vatikán szava nagy szó, szent szó, de az agnoszkáláshoz mégis csak az kell, hogy az agnoszkáló látta légyen azt a valakit, akinek felismeri a másik valakit. A Vatikán pedig semmit se látott, de a Vatikán mégis agnoszkál.

Eötvös Károly: Úgy? De hát miért nem agnoszkálta annak idején Solymossy Esztert, mikor annyi bajunk volt vele? Pedig az a’ volt. Hanem iszen megmondom én, miért agnoszkálta most Zrinyit, -203- pedig ő nem az. (Nyugtalanság. Zaj.) Mert érzi a Vatikán, hogy a papoknak szükségük van egy ujabb csodatételre. (Nagy zaj. Ellenmondások.) Veszprémmegyei ügyész koromban, tisztelt Ház…

Elnök (csenget): Méltóztassanak meghallgatni a szónokot. Egyébiránt szóló is jól teszi, ha bevégzett és általánosan elfogadott tényeket, habár kételkedik is bennük, czéltalanul nem feszeget.

Eötvös Károly: Engedelmeskedem, tisztelt Ház, az elnöknek, hát nem bánom, vegyük úgy, hogy Zrinyi Miklós valóban a szigetvári Zrinyi Miklós, ámbár én majd csak akkor kezdek hinni a csodákban, ha Erdély miniszter úr benyujtja a katonai büntetőtörvénykönyvet (Derültség), de vegyük úgy, ha tényleg Zrinyi az testestől és lelkestől, ez esetben én is hajlandó vagyok, mint Pulszky és gróf Apponyi képviselő urak, megadni neki azt a kivételességet, hogy őrá nézve a XVI. század szokásai és törvényei az irányadók; legyen meg az a megnyugvása, hogy nemes főúr módjára cselekedett, ezt neki megadhatjuk, mert nekünk semmibe se kerül s neki örömet okoz – de, tisztelt Ház, nem Zrinyi Miklósról van szó, hanem szó van nehány jogtalanul letartóztatott XIX-ik századbeli honpolgárról, egy felkonczolt bankárról, egy csomó nehéz sebesültről, akiknek az állam a maga védelmét a XIX-ik század törvényei szerint köteles kiszolgáltatni. (Úgy van! úgy!) Az állam oda nem mehet Bobor ezredeshez utólag: «Uram, én önt a XVI-ik század törvényei szerint kárpótolom szenvedéseiért.»

Még kevésbbé állhat szóba a meghalt bankárral: «Ön nemde megengedi, hogy megöletését a XVI-ik század szerint toroljam meg?» Mert ha a bankár lelke nem olyan udvarias, mint amikor még -204- porhüvelyében volt, akkor ugyancsak megfojtogatja éjfélkor az igazságügyminiszter urat.

E pillanatban Fenyvessy Ferencz lépett be a szárnyas ajtón, a megszokott szegfűvel gomblyukában s lihegve mondá, fehér zsebkendőjét meglobogtatva:

Mint a futó tűz, egy percz alatt elterjedt padról-padra, még a karzatokon is észrevették s lázas fészkelődés támadt. A képviselők kirohantak a folyosóra, magára hagyván Eötvöst, aki éppen most kezdett bele egy új alineába:

A folyosón óriási csoport vette körül Bánffyt és azokat, akik már látták a bécsi sürgönyt. Nemsokára kiszivárgott a hír a Sándor-utczába, mire kis vártatva, mint valami földalatti, folyton távolodó morajlás szűrődött be az «Éljen a király» kiáltás. A tömeg pedig vonult az Alkotmány-utcza felé, ahol Zrinyiék fogva voltak.

De elkésett. Zrinyi és társai már akkor szabadon voltak. Mint az esti lapokban lehetett olvasni, pont délben nyiltak meg börtöneik. Az esti lapok kövér betűkkel hozták a sürgöny szövegét, hogy a pört ő felsége kegyelemből törülte és hogy egyszersmind Zrinyit felhivatta Bécsbe kihallgatásra.

Zrinyi az esti vonattal, Radován diák és Sturm Albert kiséretében, Bécsbe utazott.

A híréhes közönség mohón kapkodott másnap -205- az esti lapok után, de csak egy rövid kommüniké volt olvasható:

Ma délelőtt tizenegy órakor ő felsége gróf Zrinyi Miklóst félóráig tartó kihallgatáson fogadta. (B. T.)

Csak éjjel, midőn a «Neue Freie Presse» estilapja megjött, terjedtek el a városban a nevezetes kihallgatás részletei:

«Zrinyi a Magyar királyhoz szállott s onnan hajtatott a Hofburgba, a népek nagy sokasága között. Mindenki szerette volna látni a nevezetes magyar vitézt, aki halottaiból föltámadott. Zrinyi gránátszínbársony mentét viselt és kerecsentollas föveget.

Ő felsége igen kegyesen fogadta őt s tudakozódván egészsége után, sajnálatát fejezte ki a történtek fölött.

Mire az középkori szokás szerint, féltérdre ereszkedve, köszönte meg a király kegyelmét.

– Keljen fel – mondá ekkor ő felsége – és éljen ezentúl vidámabban. Hány éves ön?

– Ön még jó erőben van és esetleg még védelmezheti a hazáját. De ön e társadalomban, melybe hibáján kívül került, úgy tetszik nekem, nem találja meg illő helyét.

– Én azt meg akarom jutalmazni, kinevezem önt belső titkos tanácsosomnak és önnek ajándékozom Vajda-Hunyad várát, valamint czivillistámból évi egy millió forintot. Gyüjtse ön össze régi katonáit és éljenek ott ujra egészen úgy, mint egykoron -206- Szigetvárott. Egyébiránt adja át királyi üdvözletünket vitézeinek.

S e szavaknál a király összeütődő sarkantyúja jelezte, hogy a rendkívül érdekes kihallgatás véget ért, mely ilyen valóban királyi módon vetette végét egy éles parlamenti konfliktusnak, mely Budapesten már-már veszedelemmel fenyegette a Bánffy-kabinetet.»

Ezt hozta a Presse szórul-szóra – másnap a magyar lapok kiczifrázták buja szinekben, vezérczikkek jelentek meg az esetről, a hírlapreporterek egész Érsekujvárig eleibe utaztak Zrinyinek s boldog volt még az is, aki legalább Radován diákhoz férhetett, tőle szerezhetvén némi friss anyagot. Zrinyi kupéjába csak Perényi Miksa mert behatolni, felköltötte ő exczellencziáját és meginterviewolta.

Az egész országban volt öröm a király ténye fölött. Még azok is jó arczot vágtak, akik a törvény alkalmazását kivánták – mert a király kegyelmi joga érvényesült és a törvényen nem esett csorba. Mindenki meg volt elégedve, csak Bohus Zsigmond duzzogott titokban:

Ugorjunk át néhány esztendőt és hipp-hopp ne álljunk meg sehol, csak Vajda-Hunyadon. Ott álljunk meg a fényes lovagvárban, mely az óriás sziklán kevélyen mered a felhőkbe. Karcsú tornyaival, czirádás erkélyeivel, klasszikus kidudorodásaival. Lent a szikla alatt a kis Zalasd vize folydogál csendesen.

Az ember megigézve áll meg a tündérépületnél, szeme mohón tapad a loggiákra, a czikk-czakkos százféle ablakokra, hogy nem jelenik-e meg valamelyikében Hunyadi János, sisakos fejével, vállára boruló hullámos hajával, vagy a szelid arczú nagyasszony: Szilágyi Erzsébet, előkiabálva valahonnan a gyerekeket: «Laczi, Matyi, hol vagytok!»

Csalóka képzelődés. Csakugyan játszik a bástyákon két kis szöszke fiú… De hol vannak már a Hunyadiak! Ám a renaissance-kor még itt van; a várban gróf Zrinyi Miklós lakik a vitézeivel. Ide költöztek valamennyien és úgy élnek, mint hajdan Szigetvárott. Így parancsolá a király.

A vár szebb, mint Sziget volt. Az Almás vizét a Zalasd pótolja, vad bőven van az erdőségben, -208- hanem a klima zordonabb és Szecsődy Máté uram sokat panaszkodik, hogy örökösen hurutja van. De amellett jól élnek, vígan élnek. Kürtszó hirdeti a kaputoronyból, ha vendég érkezik s majd mindig érkezik. Castellanus uram, aki most Bothos Péter uram, nem győzi nyitogatni-csukogatni a nagy kaput. Sólymokkal és uhubaglyokkal jár vadászni Boborné és Juranicsné, mint a régi idők várasszonyai, lámpavivő, sátorvivő csatlósok egész rajával. Lándzsások, fullajtárok kisérik Zrinyi Miklóst, ha kikocsizik s három mozsárlövés pukkan el az udvaron, ha ebédhez ülnek a márvány-oszlopos lovagteremben. Az ebédek rendesen igen jók, mert Rózer-mama vezeti a háztartást s veszekszik egész nap a szakácscsal, a kuktákkal, a kulcsárnéval és minden renden levő cselédnéppel; – a királyi tanácsos úr, tudniillik Rózer Nep. János úr, nem ártja magát semmibe, ő megelégszik azzal, hogy együtt élhet a leányával (Juranicsnéval) és hogy várban lakhatik (sasfészekben – ahogy ő szokta mondani) és hogy délutánonkint kedvére tartlizhat a várkáplánnal: főtisztelendő Vinnyói János urammal a Nebojsza bástyán. Panaszkodik azonban, hogy a pap csal a játéknál. Van két szép unokája is, a Juranics-gyerekek, akiket minduntalan le kell kergetnie a fákról és a különböző magaslatokról, ahová madárfiókokért felmásznak. Ez a két vásott kölyök foglalja el egész napját.

Szóval: élnek, éldegélnek; Alapi és Juranics a hadakat gyakorolják a várudvaron; a régi szigetvári vitézek kezdenek ugyan öregedni, de Zrinyi ujakkal szaporítja.

Mindez egy kicsit unalmas, egyhangú és a főemberek türelmetlenül várják naponkint az ujságokat: -209-

De hát a világ nem mozdul. Hej, a török! Ha még egyszer jönne a török. Csakhogy az beteg ember, nem tud járni. Csak már jönne akárki, ha ördögnek hívják is.

Sziget hajdani kapitányát itt katonái közepette elfogta némelykor a harczvágy; a régi szilaj szenvedélyek sorra ébredeztek. Mit ér ez a nagy vár, ez a sok levente, ha ki nem próbálhatja? Ha már nincs háború, legalább egy kis hadi kaland akadna. A vadászatok se elégítették ki. Nincs nagy vad. Nyulat, őzet nem érdemes lőni. Sokszor emlegette, kivált téli estéken elmélázva a kandalló tüzének rubint szikráiban, hogy ha ő király lenne, gyönyörű vadászatot tudna rendezni Budapesten, eleresztvén az állatkertben a nagy vadakat, az oroszlánokat, tigriseket és hiénákat; milyen fölséges mulatságot lehetne abból csinálni! Voltak napjai, amikor visszasóhajtozott a budapesti modern életbe. A tarkabarka nép az utczákon, a kirakatok, a szép festett asszonyok, a lóversenyek, a klubesték vonzották szinte ellenállhatlan erővel. Érezte, hogy a modern ember és a renaissancekori lovag mintegy összevesz benne; mindig birkózik a két legény és hol az egyik van felül, hol a másik.

Egyszer aztán egy szép tavaszon bekövetkezett, amit vén katonái kivántak. Radován diák, aki a napi postát bontotta fel, egy olyan stafétát talált kibontani, melytől elkezdtek a szemei csillogni.

Arról értesítik Zrinyit Budáról, hogy készülődjék, erősítse meg magát, szaporítsa meg a legénységét, mert alighanem lesz valami.

És két hét mulva már ott állott az ellenség Vajda-Hunyad vára előtt. -210-

Nem vág keretünkbe az eseményeknél időzni, ellenkezőleg csak átsiklani szabad azok között.

Az orosz támadta meg Magyarországot s míg derékhadával betört Máramaros felől, egy kisebb sereget Románián keresztül Erdély ellen menesztett, hogy kétfelől szorongassa meg a magyar királyt.

E hadosztály, melyet gróf Dimitriev Dekanov vezetett, ostrom alá vette Vajda-Hunyadot éppen úgy, mint negyedfélszáz év előtt Szolimán Szigetvárt.

Zrinyi elemében volt, életre-halálra védte magát s gyakorta tett kirohanásokat, nagy pusztulást okozva az orosz seregben. Eközben pedig várta a segítséget, mely az ostromlóktól megmenti.

Hanem az összes haderő el volt foglalva Máramarosban, hol hősiesen megverte az oroszokat. E nagy győzelmi mámorban a szegény Erdélylyel nagyon keveset törődött a hadügyi kormány.

Így aztán teljesen magára hagyatva, oda jutott Zrinyi, ahol egykor volt: az élelme kifogyott, a várfalak meg voltak rongálva, de a várőrség lelkes volt, kivévén Rózer papát, aki szeretett volna otthon lenni a Zöldfa-utczában és inkább Sartory Pállal tartlizni a polgári körben, mint a «sasfészekben», ahol a villámok laknak.

Egy nap parlamentair jelentkezett a várkapunál. Dekanov is megúnta a fáradalmas ostromot, meg talán hallott is valamit a magyar király máramarosi nagy győzelméről és alkudozni akart Zrinyivel.

A parlamentairnak bekötötték a szemeit és Zrinyi elé vezették. Ott átadta a Dekanov levelét.

«Bátyuska – írta gróf Dekanov – add fel a várat és megkapod Erdély fejedelemségét. Ha fel nem adnád, elveszem erővel.» -211-

Zrinyi Miklós előkereste a kalamust, ritkán írt ő maga, de most az egyszer a saját szarkabetűivel válaszolt:

«Bátyuska, tanuld meg, hogy Zrinyi Miklós nem szokott várakat feladogatni. Ha nem tanulnád meg, megtanítalak.»

Ezzel aztán kieresztvén a parlamentairt, megparancsolá a castellánusnak, hogy semmi élő lelket ne ereszszen többé se ki, se be. Összehívta a várőrséget, szép hazafias beszédet tartott nekik és felszólítá, hogy rohanjanak ki, úgy mint régenten. Az élelem elfogyott, segítősereg nem jő, a bástyák meg vannak rongálva. «Haljunk meg a hazáért másodszor is!»

Ekkor azután a várkápolnába mentek, ahol Vinnyói János misét mondott s lelkileg ekkép megerősödve, Rózer-mama fölosztotta köztük az utolsó élelmi adagokat. Holnap már nem lesz semmi ennivaló. De nem is kell. Az asszonyokat és a gyerekeket kivezetik majd a rejtekúton éjjel a szabadba és holnap reggel kirohannak, megnyitván a vár kapuit.

Mind kemény vitézek voltak. És csak egy pillanatra lágyultak el, mikor a templomból jövet meglátta Juranics az udvaron szaladgáló kis fiait, azokat ölébe vette, csókolgatta és egy könnycseppet morzsolt el a szemeiben:

Zrinyi az emeletre sietett fel, a palotatermekbe. Szüksége volt a magányra. A lelki egyensúlyra, az elmélkedésre, a készülődésre. Odaszólt az ajtónálló alabárdosoknak:

Fel s alá kezdett járkálni, a márványkoczkák egyhanguan, kisértetiesen kongtak a léptei alatt.

Egyszerre kopogtatást hallott egy belső ajtón. Összerezzent s indulatosan fordítá arra a fejét. Ki merte a parancsát megszegni?

Egy perczig nem tudott szólni az ámulattól, hogy jöhetett be ez az ember az orosz seregen, a vár becsukott kapuin, a palotatermek őrein keresztül?

– A saját leleményességemmel – felelte Perényi hajlongva és a szemével hunyorgatva; – hírt adtam Boborné ő méltóságának, hogy divatos szöveteket árulok s tetszik tudni, milyenek az asszonyságok? Bizony kiváncsi volt a szövetekre és kitalálta a módját, hogy idejöjjek.

– Azt én nem hiszem. Exczellencziádnak sokkal jobb szíve van, mintsem egy szegény gyámoltalan ficzkón töltse a haragját. Azonfelül pedig exczellencziád méltányolni tudja az ország közvéleményét, mely remegő aggódással csügg sorsán és nem fogja ellenezni, hogy informálva legyen. -213-

– Igaz-e, hogy megint az ünneplő ruhájába öltözik, mint hajdan Szigetvárott?

Perényi Miksa most közelebb lépett Zrinyi felé, mintha ösztönszerűleg érezné, hogy valaki hallgatózik (amint hogy ott volt a kulcslyukon a Boborné rózsaszínű fülecskéje).

– Tudja mit exczellencziád – mondá szemtelen vigyorgással, halkított hangon. – Ne tegyen a zsebébe semmit; mit ér, hogy az az ostoba kozák, aki levágja, meg fogja ott találni. Hát megérdemli azt az a kozák? Én tudom azt, hogy a gróf úr a történelemre dolgozik és ha én be fogom írni, hogy száz arany volt a zsebében, méltóztatik engem érteni, hát akkor az úgy lesz a történelemben és nem máskép. A felét nekem adja, a másik felét hagyhatja exczellencziád valakinek. És mind a ketten csinálunk egy jó gseftet.

Zrinyi habozva állt ott, mintegy megszédülve e hallatlan vakmerőségtől és mégsem tudta hirtelen elhatározni, hogy nevessen-e nagyot az ötleten, vagy pedig kinyitván az ablakot, kapja fel Perényi urat, mint egy macskát és lökje le a mélységbe.

De éppen ebben a szempillanatban belépett -214- Boborné, még mindig fiatalos, nyulánk alak, csak az arcza halovány és a szemei bánatosak, kisirtak.

Másnap, napkeletkor felöltözött Zrinyi granátszín mentéjébe, melyet híres bécsi útján viselt, fölvette kerecsentollas kalpagját, meghúzatta a harangokat, kinyittatá a kapukat és kirohant vitézeivel a hármas «Jézus» kiáltással az ágyuk füstje között.

Mind, mind elestek egy lábig, de nem olcsón. Maga Zrinyi odavágtatott a vezérhez, Dimitriev Dekanov grófhoz:

Azzal összeütötték aczéljaikat s Zrinyi olyat vágott a fejére, hogy az menten két darabban esett szét.

A kozákok most rárohantak Zrinyire és szuronyaik alatt csakhamar holtan esett össze.

Valami suhogás támadt a levegőben. Talán a villámló kardoké. Hátha tán szelídebb? Hófehér égi szárnyaké. Az «angyal légióé», melyet a másik Zrinyi Miklós, a költő, álmodott oda az öreg Zrinyiászban, világhírű őse utolsó lélekzetvételéhez:

Ezt a könyvet 1898-ban irtam. A könyv az akkori társadalmi, politikai események és felfogások persiflage-a, különös szemüvegen át, egy régen elmult korszak szokásaival szembeállitva. Egy olyan dicsőséges alakot kellett ehhez választanom, akinek történetét mindenki ismeri – de különben is az alak itt csak forma; a lényeg a tárgyalási anyag, az ország akkori actualis társadalmi viszonyai, kicsinyes bonyodalmak, melyek rendszerint eljutnak az országgyülés elé s melyeket rendszerint a király old meg.

Igy volt ez akkor, igy van ez nagyjában ma is. Az ország nem haladt azóta messze, de az idők némileg elhaladtak s munkámban, mely többé nem lehet oly friss, mint a minő volt, némely szin fakóbb lett, némely ötlet értelme elmosódó. – Imitt-amott tehát magyarázó jegyzeteket kellett tennem. Még most csak néhány helyen volt szükséges, de ha idők folytán esetleg uj kiadások lennének, hova-tovább mind-mind több-több jegyzet fog kelleni, mig végre megeszik egész munkámat a jegyzetek.

Lábjegyzetek.

1) Fraknói Vilmos: Mátyás király élete, 391. lap. «Az egész testrész – mondja Korányi – súlyos agymegbetegedésre mutat, melyet rögtöni keletkezése miatt gyuladásnak tekinteni nem lehet, hanem agy-gutaütésnek. Az ilyen bajra való hajlandóság Mátyás királynál már a megelőző évben előforduló ájulásokban mutatkozik» stb.

2) Tenczer Pál a könyv keletkezése idején agilis városatya volt; kis sánta emberke, közismert alak Budapesten, azelőtt egy német lap szerkesztője.

3) Sartory költött alakja az irónak, kit sokszor szerepeltet politikai és társadalmi egyéb czikkeiben is, a maradi városatyákat gúnyolva benne.

4) Éppen azokban az időkben volt egy híres kirohanása a kormány ellen.

5) Czélzás arra, hogy Károlyi István gróf első volt, aki Grecsákkal szemben a képviselők közt (míg osztályparlament volt) szokásos pertu-t megtagadta, ami akkor nagy konsternácziót keltett a politikai körökben.

6) E fejezet humorának teljes megértésében vissza kell emlékezni az abban az időben a Kaszinó által tárgyalt s az egész közvéleményt nagy izgalomban tartott Szalavszky-affaire-re.

7) A szerző szándékosan két hihetetlen dolgot akart e kis szatirikus korrajzban pertraktálni, az egyik: Zrinyiék föltámadása, a másik: a mamelukok föl nem kelése. E kis jegyzetben kér bocsánatot a nyájas olvasótól mind a két lehetetlenségért.

M. K.

8) Teleky Géza háznagysága alatt honosult meg, hogy a képviselők bejártak a háznagyi hivatalba papramorgóra.

9) Bohust azért említi a szerző, mert azokban a napokban ő volt a legfrisebb sütetü titkos tanácsos.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UJ ZRINYIÁSZ ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.