The Project Gutenberg eBook of Rabok by Ferencz Molnár

A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy fiakker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett és ezért a kocsis szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróczczal s elhelyezkedett a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, a mely a pályaudvarra járó kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni kis helyen egy nagy bőrönddel, a melyről lelóg a lába s a mely mellett oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi elejére a bakot.

A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a kocsiba s helyet foglalt benne. Aztán egy csöppecske lány került elő, meg egy fiatal ember. A fiatal ember besegítette a csöpp lányt a kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak: -4-

A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak.

Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már korán reggel a hóval. Kupaczokba rakták az út szélén, tisztára söpörték az utczát, úgy, hogy a mi most hullott, az csak valami nagyon finom, nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, a mit mintha épen most teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi hólepel, a mely puhán, vastagon fekszik a földön, elfogja a kocsik neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad, úgy tompítván a kiáltást, mintha az egész utcza valami puhára kárpitozott nagy szoba volna és mindenki ebben a szobában diskurálna szelid, csendes hangon. Ez még városi hó volt, a melyből hiányzott a kedélyes elem, az igazi téli hangulat.

A kis lány behúzódott a kocsi sarkába, fehérkeztyűs kis kezével tisztára törült egy kis foltott az ablak üvegén és kinézett. -5-

– Itt nem kedves a hó – mondta gyerekes szomorúsággal – ezt nem szeretem… Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval… mikor az ember mindenfelé csak csupa fehéret lát, a merre néz…

Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az érzékét a korral. Az öreg ember már csak a szép időt szereti. Hát csak tovább hallgatott, mint a ki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett mindenfelé, úgy a hogy a jó Isten a födre hintette.

– Ez már más! – mondta a kis lány és ez úgy hangzott, mintha elismerését fejezte volna ki a természetnek, a miért eltalálta az ő gusztusát. – Ez már az igazi hó,… olyan, a milyennek én szeretem. Úgy-e szép, Mari néni?

Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban fázott a lába, -6- s nemcsak, hogy örömet nem érzett a természet fehér játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki fáj valamije. Tehát ismét nem felelt.

Most már szántóföldek nyultak el mellettük, meg veteményes kertek, a melyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak. Szőlők következtek, meg végtelenbe nyuló földek. Nálunk hamar vége szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség, átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állanak őrt a határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a grófok a czifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, a hol csak a nagyuraknak -7- áll a világ. Majd letért a kocsi az országútról és nekivágott egy kisebb útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltünt egy nagy sárga ház.

– Hogyan? – mondta szörnyűködő hangon. – Egy esztendeje nem látta az édes apját, most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt a nyakába fog ugrani és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított szántóföld?

Azzal ismét visszabújt a kendőjébe, mint a ki nem is találja érdemesnek, hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja. -8-

De a kis lány se törődött vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan emberek szoknak könnyen össze, a kiknek egyformán dolgozik a képzeletük. Abban is van kapcsoló erő, ha két ember épenséggel nem érti meg egymást. Mindenki beleburkolózik a maga igazába és nyugton hagyja a másikat. Megnyugtatóbb az olyan lénynyel való állandó együttlét, a kiről biztosan tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak a társasága, a kit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van. Az ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez fárasztó. Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az utitársával, sem azzal, a kit egy életen keresztül kisér, mint a hogy például ez az öreg hölgy kisérte ezt a csöpp lányt.

Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni, hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, a mit idők folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik -9- mellé, úgy, hogy azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes, földszintes ház valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A ferde tetők egymásra borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan csatlakoztak egymáshoz, sehol semmi köz, semmi udvarféle nem volt köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen síkság közepén ez a nagy házhalmaz, a melynek nem lehetett az udvarába látni, mintha valami titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar – körülötte volt. A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt is barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki a fehér földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak benne.

Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett a kocsira, de a mikor meglátta a bakon a bőröndöt és az üveg mögött azt a -10- csudálkozó kis lányfejet, a mely tágranyitott szemmel nézett a titokzatos rács felé, egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott, és onnan bekiáltott az udvarba:

– Hé, Szabó! Jőjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát… Itt a kisasszony!

A Szabó nevű egyén is előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is barátságos arczot igyekezett vágni, mikor a kocsissal nekiestek a koffernek. A hölgyek bementek az udvarra, aztán eltüntek a házban. A kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebrevágta a pénzét:

– Ja szóó? – mondta a fiakkeres és megnyugodott a magyarázatban. Látszott az arczán, hogy az egész uton ezen a kérdésen törte a fejét. – Az már más!

Felült a bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott. Finom, -11- előkelő fiakkeres volt. Nem szerette ezt a házat, a hol rabok laknak. Ez egy kicsit messze volt attól a gummikerekű világtól, a melyben ő oly vidáman élt. És egy percz mulva már nem is lehetett látni, elkanyarodott az országút felé, bemenekült a szép városba ez elől a gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri keréknyom maradt itt, a friss hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé egyszer egy olyan vidám, előkelő, kedélyes jószág is, a minő egy elegáns Gizella-téri fiakker…

És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szeliden ringatta a kövér pihéket. A kopasz fákról egy-egy hócsomócska puffant le a földre. A házból semmi nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle, nem mintha megelégedett, pihenő emberek laktak volna benne, hanem annak a gondolatnak a nyugalma, hogy itt vastagok a falak, hogy innen nem lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy itt nagy a biztonság és a rend és -12- hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat tükröződött az őrök arczán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a kapuzár csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, a mi itt honolt.

És épen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem mindennek a vége, hogy ide nem jön az ember, hanem hozzák, hogy itt a nyugalom nem megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba, hogy itt a csönd nem a néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem hallgató emberek némasága, épen ez tette, hogy ez a ház semmihez sem hasonlított olyan nagyon, mint épen egy temetőhöz.

És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Rimmer Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes német kottával, több rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt regénynyel és néhány igen lányos és nagyon meleg gondolattal arról a fiúról, a ki a pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson a fogházhoz. -13-

Lenke kilencz éves volt, mikor a gyermeki tisztaság szent nemtörődömségével vette tudomásul, hogy az a valaki, a kit egy fekete kocsin kivittek a házból, az édes anyja volt. És tizenhárom esztendős volt azon a napon, mikor az apja beleült vele a vasuti kocsiba, hogy elvigye Drezdába, egy híres, jó leánynevelő intézetbe, a honnan csak nemrégen érkezett meg Radovszky Klára, a törvényszéki elnök leánya, a ki hasonló körülmények közt indult el annak idején Drezdába, a hová az egész világ anyátlanul maradt leányai mennek anya nélkül nevelődni. Ennek az egész nagy világnak az árvaháza ez a tiszta és komoly német város. Apák, a kik érzik, hogy nem fogják tudni emberséggel fölnevelni az anyátlan lányukat, a kiknek nincs valami rokonuk, a kire a gyermeket -14- rá mernék bizni, komoly, érett férfiak csődülnek oda a világ minden részéből, a karjukon egy-egy sápadt kis teremtéssel, a ki nagyra nyitott szemmel néz ebbe az idegen világba, nem értve az egészből semmit, s nagyokat sír az első éjszakán, mikor felébred és nem a régi megszokott festésmintát látja az ágya mellett a falon. És a nagy penzionátusok tulajdonosnői érzik ezt a hivatásukat. Komolyak, szigoruak és szemüveget viselnek. Méltósággal játszszák a pótanya szerepét és anyai fösvénységgel kezelik a zsebpénzecskéket, a miket a szomorú apák pontosan küldenek minden hónap elsején.

Innen jött Rimmer Lenke, egyenesen a fogházba, a hol az apja már egy fél esztendővel ezelőtt kirakatta a rabokkal az irodai holmit egy kis szobából, a melyet azóta – ámbátor a lánya soha nem lakott benne – állandóan «a lányom szobájának» nevezett. Ez a magányos, komoly ember szinte gyermekes türelmetlenséggel várta vissza a kis lányát, a kit esztendőnként csak egy-egy hónapra -15- látott Kecskeméten, a hol a nyarat, illetve egy hónapi szabadságát töltötte. Lenke egyenesen ide jött Drezdából, a rokonaihoz és vele egy napon szokott érkezni az apja is. A fogházdirektor szándékosan kerülte, hogy a lánya a vakáczióját a pesti fogház épületében töltse. Lenke ezt a házat még nem is látta soha. A német intézetbe egy erdélyi városból vitték, a hol akkor az apja fogházfelügyelő volt. Egy évvel azután az apját Pestre helyezték s itt legényember módjára rendezkedett be. Nem is számított egyelőre arra, hogy valaha a lánya is itt fog lakni. Úgy gondolkozott, hogy tizenhét éves koráig külföldön tartja, addig minden évben egyszer hazajön a kislány a rokonokhoz Kecskemétre, s a mikor majd végleg hazakerül, akkor arra a néhány hónapra, míg férjhez adja, berendez neki egy kis szobát, – Isten neki – a fogházban. Mert kész tervvel hozatta haza Lenkét. Minden levelében, a mit a lányának írt, beszámolt valakinek az előmeneteléről. Ennek a valakinek a jó mondásai, a sikerei, a vizsgái, az izenetei -16- állandó témái voltak ennek a levelezésnek. Miklós kitűntetéssel tette le a vizsgát. Miklós belépett egy kitünő ügyvédi irodába, majd Miklós közmegelégedésre tette le az ügyvédi vizsgát, úgy, hogy az összes nagyfejüek gratuláltak neki és majd hogy ki nem világították aznap Budapestet az ő tiszteletére. Miklós az összes levelekben szerepelt, abban a végtelenül naiv világításban, a melylyel az apai szív ragyogja be az ifjút, a kit leányával meg akar szerettetni. Az apák ebben a tekintetben évezredek óta nem változtak. Nem tanulták ki ezt a mesterséget, nem okultak. Még most is ott tartanak, hogy fiatal leányoknak ugyanazokkal a szavakkal ajánlanak egy ifjút, mintha valami öreg barátjuknak ajánlanák, bizonyos igen nagy komolyságot igénylő állásra.

De Lenke oly fiatal volt, hogy megértette ezeket az öreguras leveleket. Ez nem tréfa: csak nagyon öreg urak és nagyon fiatal lányok szeretik a rettenetes komolyságot az ifjúban. A temperamentumot csak ez a két emberfajta nézi le: az egyik azért, mert még -17- nem ismeri, a másik azért, mert neki már nincs. És képzeletében úgy élt Csáthi Miklós, mint a világ legkomolyabb férfia, s a mennyivel a levelek csökkentették az illuziót, annyit kellett minden nyáron Miklósnak személyesen pótolni a szivében, lévén Csáthi Miklós történetesen éppen arra a hónapra meghíva a kecskeméti rokonokhoz, a mikor Lenke és az apja ott volt.

Négy nyáron ismétlődtek meg rendesen ezek a találkozások. Mind a négy alkalommal pontosan megérkezett Rimmerék után Miklós is és mind a négy alkalommal egy nappal az ő elutazásuk után ő is csomagolt.

A mi itt a gyerekek közt történt, az nem nagyon érdemes a részletezésre. Az emberi életnek azokat az édes és minden szenzácziónál nagyszerűbb közhelyeit élték itt, a melyek egyszerű «lásd» szócskára is hatalmas erővel rezonálnak a mi szivünkben. Ezeknek a semmiségeknek a költészete oly véghetetlenül finom valami, oly pókhálószövetű emlék, oly csudálatosan halk kis melódia, hogy összetörik és banalitássá durvul, -18- ha instrumentálni kezdi az ember. A leghosszabb mondat, a melyben ezekkel foglalkozni szabad, egy rövid sóhajtás. És ez a sóhajtás is csak azé, a ki sóhajtja. Más ember abból ugyan édes-keveset érez ki. Alapjában véve pedig gyerekség az egész, mint minden, a minek nem veszi hasznát az élet. Jobb is, ha nem beszélünk róla.

A kis szoba tehát, a melyben Lenkének be kellett rendezkednie s a mely, hála a rabok lelkiismeretességének, oly tiszta volt, mint valami kis kápolna, ideiglenes fészek volt. Erről a dologról nem beszéltek, ez természetes volt, mint az evés meg az ivás. Miklós neve úgy csengett a beszédjükben, mint valakié, a ki a házhoz tartozik, mint valami olyan név, a miből már kikopott az érdekesség, a titokzatosság, az előttünk ismeretlen emberek örök érdekessége és titokzatossága. «Miklós» – ez úgy hangzott a leány és az apa ajkán, mint a sokszor énekelt nóta, a melyből kipárolgott az édesség. A muzsika is úgy szép, ha csak félig-meddig ismerjük. A teljesen kiismert embert és -19- az agyonénekelt nótát egyazon sors éri: az, hogy megszokjuk. Szomorú sors embernél is, nótánál is. Mikor már nem azért kell, mert nincs, hanem azért, mert régóta van. Holott a mi szegény életünk egész tartalma az az édes és halhatatlan nyugtalanság, a mivel egy dal fordulatait várjuk és a mivel új emberek és új esztendők szemébe nézünk…

Megszokták Miklóst és azt a gondolatot, hogy Miklós feleségül fogja venni Lenkét. Az apa az érett férfiak nyugodt örömével örült ennek a tervnek, a leány pedig a tudatlan és engedelmes gyermek amaz érzésével, hogy «megint jó voltam, megint valami nagyon tisztességeset, nagyon rendeset, nagyon derék dolgot követtem el…» Ez nem azt jelenti, hogy kötelességszerűen szerette Miklóst. Vannak gyerekek, a kiket igazán boldoggá tesz az, hogy megtanulták a leczkét. A kik még oly kicsinyek, hogy a boldogságukat még egy másik ember mérlegén mérik. A kik az apjuk lelkén keresztül megelégedettek. A kikben még nem fejlődött ki a saját érzéseik kritikája. Ezek aztán – és a miért gyerekeknek -20- nevezem őket, azért vannak ám köztük meglett férfiak: az úgynevezett jó hivatalnokok; férjes asszonyok: az úgynevezett páratlan feleségek – ezek aztán, ha azt akarják tudni, hogy boldogok-e, hát egy másik ember arczára néznek kérdő pillantással.

És így, az apja arczából tudta meg a kis Rimmer Lenke is, hogy ő tulajdonképen boldog és hogy szereti Miklóst. Ez neki elég volt, ezzel ő meg volt elégedve, ennél több az ő szűk kis lelkének egyelőre nem is kellett. És mikor a «lányom szobájában» egy széken állott, nagy komolysággal vervén a falba egy szöget, a melyen a drezdai igazgatónőtől örök emlékül kapott Schiller Frigyesnek kellett majdan lógnia, a világ legizgalommentesebb hangján szólt le az apjának, a ki emléksorokat olvasott le egy intézeti emléklegyezőről:

– Tudod, apa, csak úgy épen hogy valami kedvesség legyen ebben a szobában… hiszen őszszel már úgyis kiröpülök belőle…

Mari, a szegény rokon, hátul állott és szemrehányólag csóválta a fejét. Az egészből -21- csak annyit érzett meg az ő rokoni szive, hogy őszszel megint csak ő lesz az, a kinek a kárpitossal veszekednie kell az új lakásban, mialatt a fiatal pár valahol Olaszországban kóborol… Ez már szinte öröme volt neki: kiválasztani azokat a pillanatokat, a melyek a jómódú rokonnak kellemesek, neki pedig ugyanakkor kellemetlenséget jelentenek. Talán nem is tudott volna velük egyidőben örülni. Szeretett az örömeivel úgy, mint boszúságaival magára maradni. Így mind a két esetben mártirnak érezte magát és elvégre is ez volt a czél.

– Mit szól ehhez, Mária? – kérdezte ragyogó arczczal az öreg Rimmer. – Hallotta, mit mondott?

Most mindketten Marira néztek és kinevették. Mari kiment a szobából, becsapta az ajtót és pityeregni kezdett az előszobában. Most meg volt sértve, hát boldog volt.

A leány pedig megfogta Schiller Frigyest arany rámájánál fogva, a falnak támasztotta, meghajolt előtte és mély, komoly hangon ezt mondta neki:

Az a fiatal ember, a ki a hölgyeket a kocsiba segítette, még egy ideig nézett a fiakker után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s nekivágott a Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett befordult egy kis utczába, majd a kis utczából a másikba, még kisebbe, és csak akkor állott meg, a mikor elérkezett a Kóré-féle czukrászbolt elé.

Még a legszegényebb ember is látott a Kóré-féle czukrászboltnál előkelőbb ilynemű üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos betűkkel segíteni, az üzlet kopott maradt. Hiába írta ki a czégtáblára, alája, föléje, melléje a legelegánsabb szavakat, a miket egy czukrásznak megengedtetett a maga felmagasztalására a közönséggel szemben használni, nem volt a boltja finom helyiség. -24- Sőt mondhatnám: lerítt a piszkos ajtóról a «czukrászda», a «confiserie», meg a «conditorei» és a többi gyönyörű szó, a mivel Kóré úr felczifrázta magát, mint valami szerecsen, a ki olajszagú fekete testére a legczifrább csillogó rongyokat akasztja. Biz ez nem volt egyéb, mint csak az, a mi volt: a meggazdagodott, sőt kapuk alján meggazdagodott czukorárús kis parvenü-boltja, a hová a környék legcsekélyebb jelentőségű szinésznövendékei és legszegényebb jogászai jártak ozsonnázni, néha külön-külön, néha együtt.

Miklós ez előtt a bolt előtt állott meg, mint azon a környéken mondták volna, a «Kóréba ment». A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis csengő és Kóré úr, a ki föltett szemüveggel olvasta az ujságot a pult mögött, fölriadt. Ez szokatlan dolog volt a «Kóréban». Délelőtt tíz órakor még aludni szokott a kis czukrosbolt. Ilyenkor itt nem volt szezon.

Mikor meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig fehérben volt -25- Kóré úr és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét. Beszélhetnek a fekete ruha komolyságáról és a harczi jellegről, a mit a díszmagyar kölcsönöz az érett férfiúnak, nincs a világon tiszteletet parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába öltözött férfi. Ezt érezte Kóré úr s ezért nem vált meg az üzletében soha a fehér ruhájától. Igaz, hogy tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha valami papi köntös lett volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi köntöse. Szertartásosan lépkedett benne s állandóan ott lebegett ajkán valami leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta volna: Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok én, ti nem is sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek. Az igazi czukrászról el lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy elpaposodik a fehér gunyában. Kóré úr már a termeténél fogva is csak ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S így tehát kenetes is volt a hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta: -26-

Azzal letette a kabátját, leült egy kis asztalhoz, mely bádogból volt, de márványt mutatott és ráütött a bádogra:

Most már komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt a Kóréban a legdrágább ital. Hátrasietett tehát a pudli mögé és benyult a legszebb szekrénybe, melyben egymás mellett állottak a különböző pálinkák és egyéb drágaságok, szépen a színük szerint csoportosítva.

– Az már más – szólt most már nem kenetes, hanem tisztán üzletszerű czukrászi hangon és elővette az üveget. Gondosan belöttyentett egy kis pohárba ép annyit, a mennyit kellett s aztán visszatette az üveget, arra gondolva, hogy ha most nem volna itt senki, a legnagyobb kéjjel nyalná le az -27- üveg nyakáról azt a csillogó csöppet, a mely rajta ragadt, de most nem tehetvén ezt meg, kevéssel beérte, mindössze csak a tekintetével nyalván le az édes csöppet, mely ilyenkor ki szokott rekedni az üvegből.

Letette az asztalra Miklós elé. Aztán várt. Miklós pedig rámosolygott és a mellette levő székre mutatott.

– Üljön ide mellém, Kóré úr. És hadd beszélek egy kicsit okosan magával.

– Nahát akkor – mondta most már teljesen elkomolyodva Kóré úr – jobb lesz, ha el sem méltóztatik kezdeni, tisztelt doktor úr, mert ez az egy dolog az, a miben Kóré nem ért tréfát. A Riza úgy akarta, hogy így legyen, nem én vagyok az oka, hogy tönkre teszi magát.

– Ne is tessék szólni. Bocsánat, hogy a -28- Kóré belevág a szavába, de itt jobb nem is tárgyalni, mert mi lehet a vége? A Kóré még jobban dühbe jön és még kevésbbé enged. A dolog különben is tiszta munka. A Riza visszaélt a bizalommal, a Riza lopott, hát csukják be a Rizát. Én a pénzemet úgy se kapom vissza, a háromszáz pengőnek fuccs, most már jőjjön az állam és zárja be a Rizát. Arra való az állam. Mind ez a sok rendőr, a kit az utczán tetszik látni, arra való, hogy ha az ilyen Rizák pénzt lopnak az ilyen szegény Kóré bácsiktól, akkor jőjjenek és vigyék be a fegyházba. Mert ha a Rótsild lopta volna el a pénzemet, nem mondom… megtéríti, rendben van. A Kóré nem az az ember, a ki boszúból a börtönbe juttat egy szegény elvetemült teremtést. A Kórénak van szive és ő meg tud bocsátani, persze, ha visszaadják neki a pénzét. Csak hogy épen ez a világ sorja, ügyvéd úr, hogy a Rótsild, a ki vissza tudná adni a pénzt, az nem lop; és a Riza pedig lop és nem tudja visszaadni, a mit sikkasztott. -29-

– Kérem – kiáltotta – most már a hatodik ember jön és mondja, hogy hagyjam, hadd szaladjon a Riza. Az egyik azt mondja, hogy azért hagyjam, mert keresztény ember vagyok. A másik hosszú prédikácziókat tart, hogy nincs szivem, ha a dutyiba juttatom ezt a szegény leányt, mert ott elzüllik és így még lehet belőle vidéken tisztességes lány. Aztán jönnek az asszonyok és azt mondják, hogy úgy se kapom meg a pénzemet, hát minek üldöztetem a törvénynyel a Rizát, hogy hagyjam békében, majd ő szerez magának valami keresetet és abból lassan ki fogja fizetni azt, a mit ellopott. De hát kérem, ügyvéd úr, maga intelligens ember, hát nem tetszik gondolni, hogy ez mind a legnagyobb szemtelenség, a mit csak lehet mondani egy ilyen szegény kárvallott embernek? Hát nekem legyen szivem és neki nem -30- volt, mikor a keservesen összespórolt pénzt kivette a fiókból? Hát én azért vagyok keresztény ember, hogy hagyjam másoknak a nyakára menni, hogy azoknak a másoknak is belemászszon egyszer a pénzesfiókjába? Hát nem jobb, ha az ilyen teremtéstől megszabadítom azt a… hogy is szokták az urak tudományosan mondani… a társadalmat…? És hogy visszafizeti? Hogy várjak, a míg állása lesz és visszaadja a pénzemet? Hát kérem… azért lopta talán, hogy visszafizesse? És mit ad ő nekem, hogy én biztos legyek a pénzem felől? Talán írást ad? Nem tetszik gondolni, hogy ezen meg lehet pukkadni a nevetéstől? Vagy talán váltót ad? A Riza? Ki hallotta valaha, hogy a tolvajok váltót adnak a pénzről, a mit elloptak? Bocsánatot kérek! Mindenki jószivű az én pénzemért, mindenki keresztény, mikor éntőlem lopják el a legkeservesebb kis összeget, mindenki egyszerre bízni kezd a Rizában, mikor arról van szó, hogy nekem fizessen havi részleteket! Hiszen kérem, ez kész nevetség… És még jobban dühbe -31- hozza az embert az ilyen! Ha bolond lettem volna és meg akartam volna bocsátani a Rizának, még akkor is most visszalöktem volna a dutyiba, mert annyian akarják a Kórét tanítani és mert mindenki gavallér az én keserves pénzemért!

Most csönd lett. A czukrász befejezte a nagy tirádát és dühösen pislogott. Benne volt a hévben, hát szeretett volna még egyet-mást hozzátenni, de érezte, hogy ezuttal mindent elmondott, a mi csak nyomta a szivét. Hát nem szólt. Fölkelt, visszament a pudlija mögé, újra elővette az ujságot, nézte, nézte, de érezte, hogy nem akar a szemébe ragadni egyetlen betű sem. Mindenik fölött elsiklott a pillantása, mert tele volt méreggel, a maga kis polgári igazságával, az ő életének egyetlen nagy felháborodásával. És e pillanatban ez talán jól is esett neki, a fölcseperedett czukorárúsnak, a kit harminczöt esztendőn keresztül minden hatóság üldözött, minden háziúr kikergetett néhány krajczár házbértartozás miatt, minden rendőr megmotozott, mikor titokban házalt éjszakánként -32- a kávéházakban a fapálczikákra tüzdelt fügével. Most végre, ennyi keserves kínlódás után megvolt a boltja, adót fizetett, választópolgárrá lett, segédet tartott, uraztatta magát és most mindjárt kezdje azon, hogy megbocsásson a kiszolgáló leánynak, a kit annyira megkedvelt, hogy még a pénztára kezelését is reá bízta és a ki ezért a kitüntetésért azzal fizetett, hogy egy szép napon ellopta a félretett háromszáz forintját, a mit másnap akart a bankba vinni… Ez volt az első megtakarított pénze. Ez volt talán az alapja egy másik, belsőbb városrészben nyitandó üzletének, az egész vagyonának, a jövőjének, az egész életének…

Durczásan nézett az ujságba és ellenségét látta Miklósban, a ki szerény vendégéből egyszerre hivatalos személylyé lépett elő, mikor a sikkasztó lány védelmét elvállalta. A ki csak a lány érdekében szólt, mindenkiben személyes ellenségét érezte, mindenkiben csalót látott, a ki mindenféle jelszavakkal és egyéb csinosan hangzó hazugságokkal el akarja őt bolondítani. A ki mind -33- azt akarja, hogy ő megbocsásson s ha megbocsátott, mind a markába nevet és megszünteti az ilyen alkalmakra való szép szavak használatát. Úgy érezte magát, mint a választópolgár, a kihez választás idején jók, leereszkedők és barátságosak a nagyurak, a kihez szép szavakkal jönnek, mint: haza, becsület, nemzeti jóllét, párthűség és a többi s a kit, ha leszavazott rájuk, többé meg sem ismernek és csunya szavakat használnak vele szemben, mint: a képviselő úr nincs itthon, ne járjon a nyakamra, maga nélkül is meglettem volna és a többi. Az önző kisemberek örök nagy gyűlöletét érezte a szép szavakkal szemben, a mi jogosult dolog s méltó büntetésük a csalóknak.

A sokszor kihasznált, elbolondított, megcsalt és végül kiábrándított szegény embernek ez az egyetlen elégtétele.

Ezt körülbelül meg is látta rajta Miklós és úgy gondolkozott, hogy most ugyan hiába szedi össze az ékesszólását. Szép csöndesen felállott, egy kicsit még nézte a megdühödött czukrászt, aztán vállat vont. -34-

– Majd eljövök máskor, – mondta – most egyelőre fizetek. Majd ha jobb kedve lesz, kedves Kóré úr…

De miután a császárkörte áráról volt szó, nem vitte a duzzogást odáig, hogy ülve maradjon. Előjött a pénzért, sőt a kabátot is fölsegítette Miklósra. És akkor hirtelen eszébe jutott még valami:

– Tudja kérem, – mondta gonosz sunyítással, – aztán ha ez a Riza valami csunya öreg nő lenne, nem törődnék vele a kutya sem… Azért jönnek az urak, mert szép és fiatal… Ismerem én ezt!

Miklós erősen a szemébe nézett. Most neki jutott az eszébe valami. Átrohant az agyán valami, a mi egyszerre világítani kezdett Kóré úr lelki életének sötétségeibe. Hogy itt még egyéb is van, mint lopás. Hogy itt még más is van, mint kárvallott gazda. Hogy a lopás mögött, mint az ügy lényegére nem tartozó, de az egészet félelmesen színező körülmény, valami szerelemféle csillog, és hogy -35- ez a fehérruhás ember nemcsak a meglopott tőkés haragját, hanem a kinevetett, megcsúfolt, százszor visszautasított öregember kárörömét is belevitte abba a kis keserű szónoklatba, a mit az imént kivágott…

Végignézett rajta. Némán állottak egymással szemközt. Aztán az öreg Kóré lenézett a földre. Most nagyon nagy volt a csönd és Kóré úr érezte, hogy az ügyvéd megértett valamit, a miről eddig sejtelme sem volt. Mint a ki szét akar zilálni valami kellemetlen hangulatot, nagyon hangosan, nagyon roszhiszeműen és nagyon nagy nyugalmat szinlelve mondotta:

– Tessék neki megmondani, hogy nem vonom vissza a panaszt, eszem ágában sincs. Tessék neki megmondani… Nem vonom vissza…

Az ügyvéd azonban még egyre nézte, szigorúan, kiváncsian, mint a ki előtt az élet új nagy képe nyilik meg, a fiatal és emberszivű emberek ama fájdalmas pillantásával, melytől kerekre nyilik a szem, a nagy kiábrándulások e keserű perczeiben. Minél -36- öregebb és komiszabb az ember, annál jobban állja ezt a gyerekpillantást.

Dicséretére legyen mondva Kóré urnak, – megint lenézett a földre. És így az a kucséber, a ki e pillanatban benyitott a csengős kis ajtón és a két embert ebben a helyzetben találta, joggal hihette volna, hogy itt most az egyik ember rajtakapta valamin a másikat és az a másik e röpke félpercz alatt leszégyelli az egész emberiség minden komiszságának a szégyelleni valóját.

Joggal hihette volna, – mondom, – de nem hitte, sőt egyáltalán semmit sem hitt e pillanatban, mert a kucséber egyszerű ember volt, és különben is azért jött, hogy a mai házaláshoz szükséges olcsó süteményt beszerezze. Jó napot kivánt és kinyitotta ujra az ajtót Miklósnak.

És Miklós csak a negyedik lépésénél vette észre, hogy nem jobbra ment, a merre kellett volna, hanem balra, a merre nem kellett volna. De nem csuda, hogy megszédül egy kicsit az, a ki egy pillanatra belelát valami mérhetetlen és titokzatos sötétbe. -37-

A fogház nagy folyosóján pecsenyeszag terjengett és a régi boltívek alatt ide nem illő kellemes illatok szállottak. Ebéd készült, hosszú idő óta az első pecsenyés, tortás, fagylaltos nagy ebéd. Az öreg Rimmer puritán volt és marhahust evett. Csak nagy vendég, előkelő úr okozta itt csirkék halálát. És ma a legnagyobb úr ebédelt itt. Egy fehérruhás kis lány, a kinek még meglátszott az arczán az utazás fáradalma, de a ki azt a végtelenül jó és meleg érzést érezte, a mely végig szalad az ember szivén, ha hosszu idő után végre idegenek közül hazaérkezik.

Az asztalfőn az öreg Rimmer ült, s az asztal végén Mária. Ez volt az asztal egyik átlója. A másik átló két végén a két fiatal ember kanalazta a levest. És az egyik irányban csupa melegség szaladgált keresztül az -38- asztalon, míg a másik irányt egyetlen hideg pillantás hasította végig. Ezt a pillantást Mari pillantotta és valóban meg volt vele elégedve. Talán még soha ezen a világon senkinek sem sikerült ilyen kitünően kifejezni egyetlen tekintetben mindazt, a mit a szegény rokon hasonló helyzetben érez. Volt ebben a pillantásban sértődés, még a délelőttiek miatt, volt benne dacz, volt benne büszkeség, s főként volt benne akkora adag mártirium, hogy megirigyelhette volna Maritól ezt a szivettépően fájdalmas tekintetet akármelyik hires és könyvekben magasztalt középkori vértanu.

És ebéd közben szóba került itt is a Nagy Riza esete. Miklósnak ez volt az első jelentősebb védelme, igaz ugyan, hogy semmit sem hozott a konyhára, de kriminális ügy volt, érdekes tárgyalás lehetett belőle, olyan, a melyet párbeszédes formában szoktak közölni a lapok. Miklóst e kétes értékű szerencse úgy érte, hogy ügyvédjelölt korában ő is rendes vendége volt a Kóré-féle czukrosboltnak, sőt az ügyvédi vizsga napján a czukrászda -39- összes törzsvendégei és alkalmazottai valósággal drukkoltak Miklósért. Egy hórihorgas szinésznövendék, a ki a Bérkocsis-utczában lakott és a ki fél életét a Kóréban töltötte, annyira merészkedett, hogy elment az Országház-téri nagy palotába, a hol Miklóst igen tudós emberek faggatták, s ott várta az eredményt. A terembe ugyan nem mert bemenni, de a folyosón állott és minden kijövőt megcsipett:

És ez így ment egészen addig, míg egyszerre csak meg nem jelent az ajtóban Miklós, kipirultan, a vizsga melegével az arczán és boldogan nem mosolygott Sebfire annak jeléül, hogy letette az ügyvédit.

Követelte a részletes személyleirását, hallani -40- akart róla jellemző apróságokat, érdeklődött iránta, meg akart vele ismerkedni. A mért Sebfi ilyen szépen és szemérmes egyszerűséggel szerette Miklóst, most ő is szerette Sebfit, hálás akart lenni iránta és elhatározta, hogyha majd egyszer Miklós felesége lesz, Sebfi minden vasárnap náluk fog ebédelni. Az tetszett neki, hogy Sebfi rongyos volt, mint valami ágról szakadt koldus. Az is tetszett neki, hogy Sebfi soha nem szólt egy szót sem és mégis őt tartották a század legnagyobb csirkefogójának mindenütt, a hol csak ismerték. Egy dolognál szomorodott el Lenke. És ez igazán szomorú ügy volt. Sebfit ugyanis nem hivták Sebfinek. Ezt a nevet a szinésziskolában kapta, mert a tisztességes neve Wundt volt. Ennek a névnek a szinésznevek nyelvére való lefordítása volt a Sebfi, a mely névvel a hosszú fiú nagyon meg volt elégedve.

Ez a Sebfi azért foglalt el aránytalanul nagy helyet Miklós elbeszélésében, mert ez a Sebfi szerelmes volt Nagy Rizába, a ki e pillanatban még a törvényszék fogházában -41- várta a sorsát. Ez már igazán megható részlet volt és nagyon tetszett Lenkének. De nem nagyon érdekelte az ő szivét ez a szomorú szerelem, mert nem tartotta komolynak az olyan szerelmet, a mely nem szép fehérkötényes lányok és fekete ruhába öltözött urak közt tört ki. A nő, a ki lopott, nem izgatta.

– Szegény lány, – mondta. – Én szeretném, ha nem zárnák be, de csak azért, mert a maga ügye… ügyvéd úr…

A nagy ablakon, mely talán az egyetlen ablak volt ebben a szomorú házban, a melyet nem védett vasrács, a januári dél kedves napsugara sütött be. Tiszta fehér sugarak jönnek ilyenkor, mindenünnen a hó ragyogó palástja veri vissza a napfényt, s mintha átitatná valami friss hideggel, úgy hogy szinte fázik tőle a szem.

Üldögéltek, csöndes-boldogan ettek a nagy asztal mellett ebben a téli verőfényben, s most már mindenkit érdekelt a Nagy Riza története. Ennek a bűnös lánynak az esete mintha az ő dolguk lett volna, mintha Riza nem is idegen személy lett volna, hanem -42- ennek a becsületes családnak valami rosz útra tévedt tagja. Azzal, hogy Miklósnak ez volt az első védelme, mindnyájan enyhítő körülményekről gondolkoztak és még maga a szigorú Mária sem itélte el a megtévedt leányzót, pedig ő ugyancsak hamar készen szokott lenni az itélettel.

– Talán el kellene menni ahhoz, a ki följelentette, – mondta nagy bölcsen.

Ezt Lenke kérdezte. Itt meg kell vallani, hogy Lenke kissé kegyetlen volt abban a dologban, a mire most gondolt. Ő nem óhajtotta a panasz visszavonását. Ez azt jelentette volna, hogy a lány megszabadul, de egyszersmind útját vágta volna annak a gyönyörű védőbeszédnek is, a melylyel Miklósnak a hirnevét kellett megalapítania. De a szerelmes lánynak ezt a gyermeki kegyetlenségét semmi más nem árulta el, mint az a csöppnyi aggodalom, a mely ebben a «nos»-ban csengett. -43-

– Micsoda? – kérdezte meglepetten a kis lány, – ilyen fiatal? Én azt hittem, valami roszképű öreg lány…

Most már kezdett érdekes lenni az eset. Nagyon is sok érdekes körülmény merült fel Nagy Riza körül. Most már nemcsak mint védencz volt figyelemreméltó, hanem mint emberi lény is.

– Ezt el kell mondania, – szólt Lenke olyan arczczal, a minővel a kis gyerekek a a mese kezdetét várják. Szinte nekiült az érdekes történetnek, közelebb húzta a székét az asztalhoz és várta, hogy Miklós elkezdje.

– Hogyan? – mondta az öreg Rimmer, a ki félt, hogy az eset nem lányoknak való. – -44- Az okozza a vesztét, hogy szép? De hisz ez akkor valóságos regény!

És titkos pillantást vetett Miklósra, melylyel megkérdezte, hogy hallhatja-e Lenke ezt a regényt. A fiú mosolygott.

– Ez a lány, – mondta, – a szemefénye volt a Kóré-féle czukrászboltnak. Valahonnan Miskolczról jött, a hol kaszirnő volt egy éjjeli kávéházban. Az öreg Kóré akkor azt mondta, hogy ő nem is venne más lányt a czukrászboltjába, mint csak olyat, a ki katonavárosból jön. Mindig azt hajtogatta, hogy csak ezek tudnak kellően bánni a vendégekkel, különösen azzal a publikummal, a mely az ő czukrászdájába jár. És én még emlékszem arra is, hogy hetekkel előbb mutogatta a leveleket, a melyekben az új czukrászkisasszony az érkezését jelezte. Mondhatnám, hogy valósággal lázban volt a czukrászbolt egész törzsközönsége. Mindenki az új lányt várta. Már csak azért is szenzáczió volt ez, mert eddig nem volt más a boltban, mint maga az öreg Kóré és az ő kérges tenyeréből kellett elfogadnunk a krémes pitéket, meg -45- a «sámrolni»-kat, a gyönyörű habfánkokról nem is szólva, a melyek tulajdonképen büszkeségei voltak a Kóré-czégnek. Képzelhetik, az a sok szegény szinésznövendék hogyan várta ezt a lányt, a kiről az öreg czukros már azt is elárulta, hogy szép, és hogy a kiállítás idejéből ismeri, a mikor Nagy Riza pezsgőt árult egy pavillonban. Azt elfelejtette hozzátenni Kóré mester, hogy ő nem mint a pezsgőpavillon vendége kötött ismeretséget Rizával, hanem ugyanakkor, mikor a lány a habzó italt árulta, Kóré mester fehér kötényben és fehér sapkában süteménynyel kereskedett a kiállítás területén. De ez nem tartozik a dologra. Mondom, vártuk rettenetesen a szép Rizát, nemcsak mi, fiúk, hanem a lányok is, a kik odajártak. A kis szinitanodások, tetszik tudni: nem az igaziak, hanem azok, a kik valami kis ismeretlen zug-szinésziskolába jártak, s a kik nagy áhitattal néztek fel Bella kisasszonyra, a ki viszont karhölgy, hogy ne mondjam: kóristáné volt a népszinházban. Ezek szükségét érezték egy női lénynek ebben a czukrászdában. -46- Kellett valaki, a ki békítsen, pletykázzék, a kinél leveleket lehessen hagyni, a kinek bánatokat lehessen elpanaszolni. Egyszóval, óriási volt a várakozás. És egy napon aztán Kóré mester a legszenzácziósabb levelet lobogtatta. Ebben a levélben már az volt, hogy küldjön neki pénzt az útra, mert holnapután már indulni akar. És holnapután el is indult, – Kóré mester küldött neki pénzt, igaz, hogy feleannyit, a mennyit kért, – és egy szép napon végre meg is érkezett.

– Nem! – mondta Lenke, és elkapta a fiú felé nyújtott szivart. – Csak mondja tovább…

Még annyi időt sem akart a fiúnak adni, hogy rágyújtson. Most már fogta az érdeklődését ez a lány, most már kellett kiváncsi gyerekfejének ez a történet, mely abban a világban játszott, a melyről neki halvány sejtelme sem volt. Minél több részletet akart és mindent szóról-szóra, pontosan, úgy a hogy megtörtént. -47-

– Tehát megérkezett, – szólt a kis lány nagyra nyitott szemmel, az asztalra könyökölve. – És aztán mi történt? Különben ne azt mondja, hanem onnan mondja, a mikor betette a lábát az ajtón…

– Megérkezett, – folytatta, – és aznap délután annyian voltunk a Kóréban, hogy néhányan állva itták a kávét a pult mellett. Az új kisasszony pedig ott ragyogott a pudli mögött, hófehér kötényben, édes mosolygással, és elégedetten konstatálta, hogy kellő feltűnést kelt a törzsvendégek között. Az a néhány idegen, a ki ezen a napon betévedt a boltba, furcsállotta a hangulatot. Persze, ők nem értették, miért oly ünnepies ma itt minden, miért oly nagy a csönd a kis boltban, mely máskor hangos volt a vitáktól, a veszekedésektől, s a melyben egyszer Sebfi kissé kapatosan elszavalta az őrültet Petőfitől, oly frenetikus hatással, hogy egy idegen vendég meg akarta verni, egy barnaruhás -48- öreg hölgy az ijedtségtől sírva fakadt és fizetés nélkül távozott, Kóré mestert pedig másfél óráig kellett kérlelni, hogy Sebfit örök időkre ki ne tiltsa a boltjából. Ezen a napon ennek semmi nyoma sem volt. Áhitatos volt a csönd, az emberek suttogva beszéltek, nemcsak Riza kisasszony iránt való tiszteletből, hanem azért is, mert mindenki Riza kisasszonyról beszélt.

– Csinos volt. Sőt ennél is több volt: csinosabb, mint hittük. Dús, omlós fekete haja volt és a termetében volt valami kedélyes… olyan formás, igénytelen, házias teremtés volt, se nem magas, se nem alacsony, úgy, hogy se nem imponált, sem lenézni nem lehetett. És pompásan illett a pult mögé. Az egész bolt megváltozott azzal, hogy ő sürgött-forgott a sütemények között. Addig – tudja Isten, – valami bizalmatlansággal vettük a kezünkbe Kóré úr süteményeit. A férfi keze nem illik ezekhez a habos, édes dolgokhoz. De a finom czukorporral -49- behintett piték, a gyönyörű fánkok valósággal megnemesedtek a Riza kisasszony kis fehér kezében. Gusztusosabb volt minden. Nem is lehetett szebb látványt elképzelni, mint azt, mikor Riza kisasszony megjelent a kis bádogasztal mellett, s fényesre puczovált tálczán hozta a habos csokoládét, melyen az ő idejében hatalmasan fel volt púpozva tejszinhab. És ennek a sok szegény fiúnak és bolondos lánynak a képzeletében Riza kisasszony ruhafodrai, olcsó csipkéi is csupa czukornak, csupa finom, könnyű tejszinhabnak tűntek fel. Ezt mindenki érezte, de kifejezni csak egyedül Sebfi tudta, a ki mindnyájunk érzését tolmácsolta, a mikor kijelentette, hogy Riza kisasszony «azonosítja magát a bolttal». Ez ugyan mint stilus nem volt valami elsőrendű, de mint érzés és megfigyelés a világ legkitünőbb ilyfajta termékeihez tartozott. Az áhitat azonban nem tartott sokáig. Ennél a népségnél egyáltalán nagyon rövid ideig tart mindenféle áhitat. Két-három nap múlva a czukrászbolt fölvette régi képét, megint ugyanazok ültek -50- délutánonként a kis pléhasztaloknál, megint megindultak a viták arról, hogy Zacconi nagyobb-e, vagy Novelli, avagy mind a kettő csak halvány epigonja-e az öreg Salvininek, a kiről a régebbi generáczió egyszerűen csudákat mesélt. És lassan Riza kisasszony is beleszokott ebbe a társaságba. Egy hét se telt belé, már névszerint ismerte az összes törzsvendégeket, már tudta mindenkinek a baját, már ismerte mindenkinek a titkos vágyait, a reményeit, a mi azt jelenti, hogy őket magukat ismerte, mert hisz valamennyi nem volt egyéb, mint vágyaknak és reményeknek a földi foglalatja. Ez se az én ötletem, ezt is Sebfi mondta először, s akkor nagy sikere is volt ennek a kijelentésnek. Azt mondta: «Vágyakat ebédelünk, reményt vacsorálunk, mégis megélünk!»

– Ez szép, – mondta Lenke. – Ilyet költők szoktak irni, versben. Ez a Sebfi talán költő is…

A szigorú Mária elérkezettnek látta az időt, hogy egy kis humort szőjjön a beszélgetésbe. Csöndesen mondta: -51-

Mire váratlanul akkora nevetés támadt, hogy még a kevésbé érzékeny lélek is észrevette volna, hogy itt nem a tréfán nevetnek, hanem azon, a ki mondta. És most teljes volt a boldogság, mely Máriát e napon érhette s a mely az emésztését is bizonyára nagy mértékben segítette elő: ismét meg volt sértve, ezúttal, úgy érezte, vérig, halálosan. Tehát fölkelt, kiment és bevágta az ajtót.

– Szóval, – mondta tovább Miklós, jelezve, hogy szóra sem érdemes a szigorú Mária haragja – szóval, belenőtt Riza kisasszony ebbe a környezetbe. És körülbelül erre az időre esik az, hogy egyszer vacsora után Sebfi eljött a lakásomra, a hol egy barátommal a magánjogot bifláztuk, és megkért, hogy menjek el vele sétálni, mert mondani akar valamit. Én rögtön sejtettem, hogy miről van szó. Elhurczolt a Dunapartra és ott bevallotta, hogy halálosan szerelmes Riza kisasszonyba, olyannyira, hogy el se merte még mondani neki. Mindenféle terveket kovácsolt, és az összes bolond terveit elmondotta nekem. -52- Előadta, hogy feleségül akarja venni Riza kisasszonyt, a ki oly tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nő, hogy más gondolattal, mint ezzel, nem is szabad közeledni hozzá. De azért Sebfi nem volt könnyelmű ember, mert mint mondta, irt egy szinész barátjának, a ki Miskolczon énekelt a karban, hogy kérdezősködjék Riza kisasszony felől. A levél már elment és Sebfi másnapra várta a választ.

És akkor valami nagyon furcsa érzést éreztem. Valami olyat, a mi egy kicsit megdöbbentett. Sebfi beszélt, beszélt, kissé izgatott volt és sok olyat mondott, a minek nem volt értelme. Alapjában pedig, a sok értelmes és értelmetlen beszéde mélyén az rejtőzött, hogy az ő elhatározásán ez a válasz nem fog sokat változtatni. A hogy sétáltunk a nagy viz partján, a csöndes, elhagyatott korzó repedezett aszfaltján, észre se véve, hogy a Lánczhidnál vagyunk-e, vagy a Petőfi-téren, folyton ő beszélt, és mintha az egész beszéde nem lett volna egyéb, mint a miskolczi feleletre való felelés… Előre lerontotta ennek -53- a levélnek az értékét, mintegy sejtve, hogy az nem lesz valami nagyon kedvező Riza kisasszonyra nézve.

Az öreg Rimmer nagyot szippantott a szivarjából, aztán hangosan köszörülte a torkát. A történet kezdett érdekes lenni, de az öreg attól tartott, hogy nagyon is érdekes lesz, olyan érdekes, hogy talán jobb volna, ha Lenke nem hallaná a többit.

Most csönd lett rövidke időre és Miklós megint rámosolygott az öreg úrra. Aztán csöndesen mondta:

– Hát… – szólt az apja, és újra a szájába vette a szivart. Vállat vont. A lány csillogó szemmel várt. Kis öklével dobolt a fehér asztalon:

– Gyönyörű szép éjszaka volt. Meg-megállottunk -54- és átnéztünk Budára. De Sebfi, a ki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott szépeket az éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé fúrni a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: «Nem tudok aludni, doktor úr, nem tudok aludni». És szakadozottan, gyors beszéddel, izgatottan mesélte el, hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem volt egyszer pénze ebédre. Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. A mikor azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a czukrászboltba, a hol volt hitele és már fél háromkor megitta a nagy csésze kávét és megette hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon roszúl ment a sora és a boltban egy vidám legény akkor azt mondta, hogy Sebfi gyökerekből él, mint az erdő mesebeli remetéi. Hát egy délután, mikor már fél háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett s a mikor -55- ő volt az egyetlen vendég a czukrászboltban, beszédbe ereszkedett a kisasszonynyal. A kisasszony oly jó volt hozzá, oly barátságosan kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen érdeklődött a pályája iránt, hogy szegény Sebfi, a ki a kóbor kutyánál is árvább lélek volt, majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem volt kimerítve a kisasszony jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony suttogni kezdett és olyanforma dologra tett czélzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy nélkülözések közepette vergődnék, hát ő – már mint a csipkéskötényes kisasszony – szivesen adna kölcsön neki – már mint a rongyos ifjúnak – néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor azonban Sebfi kirohant az üzletből, s mint maga mesélte, egy negyedóráig szaladt a Kerepesi-úton czéltalanul, ok nélkül, csak azért, mert rettenetesen szégyelte magát. De ettől a naptól kezdve észrevette, hogy szereti ezt a szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami furcsa villogást, a mire szerette -56- azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet nélkül egyszerűen megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a hozzája hasonló rajongó lelkek meg szoktak bolondulni, szinte azt szeretném mondani: minden emóczió nélkül. Kezdte rendbeszedni a haját, meg a nyakkendőjét. Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben rendetlen. Gyakran borotválkozott, a mi nála igazán egy új élet kezdetének biztató jele volt. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de végre aztán – mint mondta – nem birt vele és engem választván ki bizalmasának, a Dunaparton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult hozzám, mert én nem tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem, azt mondta: józan polgár vagyok, a kinek elég hideg az agyveleje ahhoz, hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen és az élet törvényei szerint itélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta, minden habozás nélkül azt mondták volna neki: «Vedd el, Sebfi, azonnal vedd el» – mint -57- a hogy ők is azonnal és habozás nélkül vették nőül a leányokat, a kik mélyebb hatást tettek rájuk. De Sebfinek a lelke tele volt kétségekkel, ő valamivel több volt, mint a barátai, értékesebb anyag, gondolkodóbb ember.

– Én – folytatta – bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, a mit magam tettem volna az ő helyében.

– Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe… szóval, én rögtön azon kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt nem lehet feleségül venni. Nálam az ilyennek a lehetősége -58- volt kizárva. De mikor rajta végig néztem, s az ő életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt mondtam neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy tisztességes fiú szerelmére és ha érdemes és valóban olyan nagyon szereti, vegye el. Elvégre nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi emberek ne pletykáljanak rólunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. A világnak úgy sem áll meg a szája, az a nagy malomkő, mely az embernek jó hirét őrli, úgy is örökké forog, hát miért rontsa el az ilyen szegény, amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát azzal, hogy olyan dolgokra van tekintettel, a melyeket a társadalom a grófok és bárók, meg a jobbmódú polgárok számára talált ki.

– Nem. Még annál is roszabb. A válasz olyan rosz volt, a milyen rosz csak lehetett. Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város úgynevezett éjjeli életének a központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben alkalmazva volt, ő lendítette fel. Hogy miatta jártak oda a tisztek, s hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött velük. Hogy a kisasszonyt be akarták csukatni erényes apák, a kiknek a jogász fiuk adósságokba verte magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy minden mulatós ember sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor megtudták, hogy Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a szemét bánatában és szokatlanul nagy összeget kinált Rizának, ha ott marad. De Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet kezdeni. Azt is megirta a kórista, hogy a főhadnagy, az a bizonyos főhadnagy, a kit különösebben tüntetett ki a kisasszony, még a pályaudvarról is vissza akarta vinni a városba és megigérte -60- neki, hogy ellátja, hogy kiveszi a kávéházból, a hová különben se való, de nem ment semmire sem ezzel az ajánlatával. A kisasszony egyre azt hajtotta, hogy a fővárosban új élet kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem bánja, ha valami tisztes iparoshoz is, de ebből az életből elég volt.

– Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes elhatározást és azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult, hanem az elejét, a mi nagyon lesujtó volt Rizára nézve. Harmadnap, negyednap is eljött hozzám, de akkor már nem kért tanácsot. Akkor már csak a lelkét kiönteni járt hozzám. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja kérni a kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások -61- sohsem arra valók, hogy a szerelmes ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra, hogy kinozza magát velük, hogy mindent tudjon, hogy annál keservesebben, annál jobban szeressen és szenvedjen…

A cseléd jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek tehát és bementek Lenke szobájába, a szép, fehér «lányom szobájába», a fehér függöny mögé és ott helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes elbeszélés, a melyhez, látva az érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott Miklós. Most már őt is jobban érdekelte a Nagy Riza története, most már ő is gondolkozott fölötte, így, beszédközben, a hogy emlékezetébe idézte az ügy epizódjait.

– Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset. Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arczczal, púderes állal megjelent a czukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz, a -62- ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolczra a süteményeket és komoly arczczal szólította meg: «Nagysád, komoly beszédem volna kisasszonynyal.» Ezeket a dolgokat mi, törzsvendégek, szóról-szóra tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem volt szó a Kóréban, hetekig erről tárgyaltunk a kisasszonynyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is, a ki azonban bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. – A nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a czukorport a keféről és aztán leültek ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti s hogy feleségül akarja venni. A kisasszony – mint meg van állapítva – egyre csak mosolygott és hagyta beszélni Sebfit. Nem felelt neki. Sőt még akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: «Most pedig várom feleletét, kisasszony». Nem felelt és Sebfi már akkor látta, hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a hogy a -63- világító tornyok forgó lámpása végig villantja sugarát a tenger sötétjén. És Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy nem is akart rögtön feleletet hallani.

Hamar azt mondta: «Hát jó, kisasszony, hát jó, ne feleljen most. Gondolkozzék a dolog felett néhány napig, aludjon rá egyet-kettőt és csak aztán feleljen.» De szegény ezt sem azért mondta, a miért szokták az ilyet mondani. Ő a legnagyobb bizonysággal tudta, hogy Rizának esze ágában sincs őt szeretni, vagy a mi ennél kevesebb, de neki talán mégis elég lett volna: hozzá menni feleségül. De a mig ezt a kisasszony szájából nem hallotta, addig még volt némi igen kis remény. Csakhogy Riza rögtön felelt. Azt mondta: «Hagyjuk ezt, Sebfi úr.» Viszont Sebfi úr nem «hagyta ezt.» És akkor Riza szépen, okosan megmagyarázta neki, hogy a dolog lehetetlen, mert Sebfi fiatal, majdnem gyerek még, hogy nem keres egy árva krajczárt sem, hogy az egész ügy végtelenül komikus és ő csak azért nem nevet rajta, mert tiszteli Sebfi úr érzelmeit és mert ő jó leány -64- és soha életében nem nevetett ki senkit, a ki azt mondta neki, hogy szereti. Ezt gazdag és jól nevelt úrilányok szokták tenni, – mondta – szegény és egyszerű teremtések soha. Valóban meg is volt hatva, mint a hogy nem lehetett nem elérzékenyedni, ha az ember hallotta Sebfit erről beszélni. De bármily szép formában történt is, visszautasításnak visszautasítás volt, még pedig a javából, igazi, komoly, végérvényes kosár, a mely után hónapokig nem szól ujra az olyan ember, a kiben csak némi önérzet van. Sebfi pedig csupa önérzet volt, mint mondani szokta. Tehát vette a kalapját, illedelmesen köszönt és kiment a boltból azzal a mozdulattal, a hogy a növendék-előadásokon a visszautasított szerelmest szokta játszani. Nem pózolt, csak elegáns akart lenni a nő előtt, a kit szeretett. És ez volt a legnagyobb eleganczia, a mit Sebfi úr az életben, mint a szinpadon ki tudott fejteni.

Lenke összekuporodva ült egy kis puffon és sürgette a bonyodalom kifejlését:

– Azt nem tette. Ő csupa önérzet volt és erről a szerelemről többet nem beszélt. De viszont csupa szerelem is volt, tehát továbbra is eljárt a czukrászboltba, de akkor már többet sóhajtott mint kávézott és többet nézte a kisasszonyt, mint a süteményeket. Az egész társaság tudott mindent, a legapróbb részletekig, csakhogy azontúl már nem én voltam bizalmasa, hanem az a Bella nevű hölgy, a kit már említettem egyszer s a ki kóristalány volt a Népszinházban. Hogy miért? Mert most már nem «józan polgár» kellett az ő szegény szivének, hanem valaki, a ki úgy gondolkozott, mint ő. Az ember ahhoz megy tanácsért, a kiről fel lehet tenni, hogy jóleső tanácsot ad. És most már úgy fordult a dolog, hogy nem kellett a józan, polgári vélemény. Ezzel a Bella kisasszonynyal -66- sétálgatott a kerepesi-úton és ennek mondta el búját-baját. Az aranyhajú Bella pedig hűségesen referált Riza kisasszonynak, a ki még mindig tisztelte Sebfi érzelmeit, de ennél többet a legjobb akarattal sem tudott cselekedni az érdekében. S ekkor történt az, hogy egy éjszaka, mikor jóizűen aludtam odahaza, fölvertek. Valaki becsöngetett a lakásba éjfél után fél kettőkor, úgy, hogy a lakásadó asszonyom halálra ijedt. Nem is merte kinyitni az ajtót. Csak kikukucskált a függöny mögül. Sebfi állott künn és hogy igazolja magát, mert a hangjáról nem ismerte meg az asszony, gyufát gyujtott. Az asszonyom még ma is rémülettel beszél róla. Sebfi olyan volt, mint valami őrült. A gyujtó világánál is látszott, hogy halálosan sápadt. Az asszony ijedten jött be hozzám, felköltött és azt mondta, hogy itt van a művész, de úgy látszik, meg van bolondulva, mert nincs rajta kalap és olyan fehér, mint a fal. Bebocsátottuk Sebfit, a ki térdre rogyot az ágyam előtt és keservesen sírt. Akkor aztán egyszerre fölemelte a fejét, kiütött belőle a -67- szinész és valami roppant fájdalmas hangon, lassan, keserűen ezt mondta: «Doktor úr… a Rizát ma este elvitték a rendőrök…» Erre aztán én is megijedtem. «Jöjjön azonnal, – mondta Sebfi, – ő küldött a lakásomra, ő izente, hogy menjek önért, hogy legyen az ügyvédje…» Felöltöztem és azonnal kocsiba ültünk. Előbb hazavittem Sebfit a kalapjáért. Aztán a főkapitányságra hajtattunk. Az úton eldadogta Sebfi, hogy háromszáz forintról van szó, a mit a kisasszony ellopott a kasszából. Meg akart szökni, már meg is volt a jegye Bécsig. A pénzt nem találták meg nála. Aztán két detektiv jött és elvitte a lakásáról…

Miklós felállott. A szép déli verőfény már bágyadtabban mosolygott. Télen egy-két óráig van csak öröme belőle az embernek. Már nagyon sok volt mára a történetből. És Miklósnak el kellett menni.

– Jőjjön el, Miklós. Legfeljebb ide rendel -68- egy konflist tizenegy órára… mert innen ugyan bajos hazagyalogolni éjszaka…

Az öreg Rimmer most tapintatosan kiment a szobából. Mindig kiment, mikor Miklós jött, vagy búcsúzott. Ez már az apák boldogsága. Hadd csókolják meg egymást a gyerekek. És magukra maradtak ketten a kis fehér szobában. Miklós gyöngéden megölelte a kis leányt és a szemébe nézett. Lenke pedig komolyan szólt:

– Te – mondta – de neked… úgy-e neked soha semmi közöd nem volt… ehhez a Riza kisasszonyhoz?

– Igen, neked. Tudod, mikor azt mesélted, hogy az a Sebfi elhivott téged a Duna partra sétálni, megállott a szivem verése. -69- Azt hittem, hogy gyanakodott rád… hogy azt hitte: te szereted ezt a leányt… mert, tudod, ha ő azt hitte volna, akkor én most… akkor most én is azt hinném…

Itt nem robognak kocsik, ide nem hallatszik fel még az a csöndessé szűrődött kis utczai lárma sem, a mely legvastagabb függönyökkel elzárt lakásba is beduruzsol a pesti utczáról. Itt halálosan nyugodt szántóföldek aludtak a hólepel alatt s a nagy ház velük hallgatott. A nagy ház nem aludt, mint a földek. A nagy házon érezni lehetett, hogy ébren van és csak hallgat. Minden kis ablak mögött nyitott szemű emberek voltak – így érezte, a ki megállott a hóborította udvaron – minden czellában emberi sóhajtások szállottak s ez volt az, a mi ennek a nagy háznak a látszólagos nyugalmát valójában elfojtott nyugtalansággá tette. Olyan érzés ez, hogy az ember azt hiszi: még egy percz és egyszerre csak fellázad itt minden, -71- recsegve törnek fel az ajtók, ordítástól visszhangzik a sok hosszú folyosó s mint valami fojtás mögül előszabaduló nagy erő, úgy tör ki, árad szét az épületben a megszabadult emberek viharozó csoportja… A ki járt este fogházban, az ismeri ezt az érzést. Furcsa, nyugtalanító gondolat.

De most, a csöndes vacsora mellett senki sem gondolt erre. Az öreg Rimmer azért, mert már megszokta, a leánya azért, mert nem tudott semmiről semmit, a mi körülötte volt s talán Miklós volt az egyetlen, a kiről fel lehetett volna tételezni, hogy érez valamit ebből a nyomasztó gondolatból, de ő meg szerelmes volt.

Ez tette, hogy kedélyesen, nyugalmasan tudtak itt vacsorázni, halk csöndesen diskurálni, mint a hogy hosszú téli estéken valami nyugalmas falusi kurián diskurálnak az emberek. A forróságot, mely ennek a nagy háznak a levegőjében volt, nem érezték. A sóhajtásokat nem hallották, – igaz, hogy ezt nem is a fülével, hanem a szivével hallja az ember… és nagy elégedettségükben, -72- nyugalmukban nem érezték meg maguk körül ezt a sok véghetetlenül szerencsétlen emberi szivet, ezt a sok elgyötrött lelket, a mi mind úgy kinlódott itt körülöttük: alattuk egy emelettel, felettük egy emelettel, jobbról-balról, mindenfelől, mint valami nagy, hideg pokol, mely telve van elkárhozottakkal. Ennek a hidegnek látszó és mégis lázas világnak a közepébe ékelve ült három boldog és ezuttal nem gondolkodó ember. Barátságos fényű lámpa világította meg az arczokat és a szemekben boldog derű fénylett.

Miklós beszélt, halkan, kényelmesen, mint a kinek nincs oka sietni s mint a kit nem nagyon izgat a történet, melyet elbeszél.

– Ott hagytam el – mondta – mikor éjjel kocsiba ültünk és felkerestük Rizát a főkapitányságnál, a hol ép folyt a kihallgatása. Jegyzőkönyvbe vették a vallomását, aztán beszélhettem vele. De hiába igyekeztem belőle kivenni valamit. Sötéten nézett rám és azt mondta, hogy most nagyon fáradt, hagyjam békén. Hiába magyaráztam neki, hogy minél előbb kezdjük meg a munkát -73- az érdekében, annál hamarább szabadul meg, ha ugyan megszabadul – nem is állott velem szóba. A szó szoros értelmében kidobott s csak annyit tudtam elérni nála, hogy védőjéül nevezett meg s nagy kegyesen beleegyezett abba, hogy másnap fölkeressem. Néhány nap telt el, a nélkül, hogy valami érdemleges történt volna az ügyében. Akkor aztán átszállították az ügyészség fogházába s ott beszéltem vele. Sebfi ezalatt szaladgált a városban, mint valami bolond. Össze akarta szedni a háromszáz forintot, a mivel meg lehetett volna menteni Nagy Rizát. De minden futkosásának csak az lett az eredménye, hogy a legnagyobb uzsorakamatok árán, a hitelképessége teljes kimerítésével meg tudott szerezni húsz forintot, összesen húsz keserves forintot, a mi ugyan abban a pilanatban, hogy meg volt, már negyven forintjába került, hála egy-két uzsorás pinczérnek és vállalkozóbb szellemű hordárnak, de a mely a czélra még sem volt elég. A húsz forintot átadtuk a fogházfelügyelőnek, hogy fordítsa Riza élelmezésére s -74- aztán szerdán, mikor Lenkét a kocsiba ültettem a vasútnál, elmentem a Kóréba, hogy beszéljek az öreggel a bűnös leány érdekében. De hallani sem akart róla. Hiába volt minden. Mikor Sebfinek elbeszéltem, hogy miket mondott, szegény fiú keserves sirásra fakadt. Most már hiába volt minden, most már bele kellett nyugodni abba, hogy a kisasszony börtönbe kerül rongyos háromszáz forint miatt, a mit senki se tudott előkeríteni egész Pesten. Megvallom, magam is megpróbáltam, nem a leány miatt, hanem szegény Sebfi kedvéért, de én is hiába operáltam. Talán ha nekem lett volna rá oly rettenetesen nagy szükségem, mint Sebfinek, meg tudtam volna szerezni. De így nem ment. És másnap beszéltem Rizával a fogházban.

Most először kezdett feszengeni Miklós két főből álló hallgatósága a széken. Tudniilik e pillanatban vonult be a történetbe Nagy Riza, mint szereplő személy. Eddig csak némán szerepelt és róla volt szó. Ez volt az ismerkedés pillanata. -75-

Miklós hallgatott egy pillanatig. Aztán úgy tett, mint a ki nekidurálja magát valamihez:

S ezzel valami hideg lehellet csapott le a szobába, a hol együtt ültek, s melynek barátságos esti csöndjében eddig majdnem unalmas egykedvűséggel hangzott a Nagy Riza története.

– Azon kezdte – mondta Miklós – hogy ő már egyszer szivta a börtönlevegőt hasonló dologért. Elmondta, hogy Kolozsvárott is megtette. De ott sok bőkezű barátja volt és egy fiatal erdélyi mágnás egy summában kifizette érte a pénzt, úgy hogy ezuttal elvitte szárazon. Még egy furcsa kifejezést is használt a mostani esetére. Azt mondta: «most megakadtam». De roppant furcsa volt a leány, roppant különösen viselkedett, úgy hogy rá se ismertem. Megszoktam, -76- hogy a czukrászboltban kedves firma volt. Megszoktam rajta a tiszta fehér köténykét és a hófehér csipkegallért, a mi ép úgy hozzátartozott a lényéhez s ép úgy jellemezte ezt a különös teremtést, mint az ő állandó, kedves, szinte hizelgő mosolygása, a melyet itt a fogházban a fehér köténynyel együtt levetett.

– Tudja Isten. El se tudnám azt így, egy mondatba szorítva mondani. Majd hogy szigorúan nem nézett rám. A pillantásában elszántság volt, a szeme, a szép nagy fekete szeme vadul csillogott s talán az is adott valami vadságot az arczának, hogy fekete haja, mely azelőtt apró fürtöcskékké göndörítve engedelmes koszorúként vette körül a homlokát, most nagy hullámban omlott a szeme fölé, gondozatlanul. És ekkor azt a -77- rettenetes fölfedezést tettem, hogy csalódtam ebben a teremtésben. Nem az volt az igazi Nagy Riza, a kit a boltban láttam édesen mosolyogni a habos sütemények között, hanem ez, ez a vad, fekete kis teremtés, a kinek most minden pillantásából dacz és akarat sugárzott s a kinek minden mozdulatából áradt az elszántság és a mindenre készség. Bevallom, megijedtem tőle egy kicsit. De aztán arra gondoltam, hogy én e pillanatban hivatalos személy vagyok, az ő védője, a kinek nincs ideje arra, hogy lélektani megfigyeléseket tegyen, ellágyuljon ezen a gyors változáson. Hát áttértem az ügyvédi kötelességemre. Elmondtam neki, hogy beszéltem érdekében az öreg czukrászszal. Szúrósan nézett a szemembe és ezt mondta:

– No lássa! – mondta diadallal, mintha örült volna annak, hogy jobban ismeri Kórét, mint én.

Hogy némikép vigasztaljam, elmeséltem neki, hogy Sebfi mindenütt megpróbált pénzt szerezni neki, de nem tudott. Legnagyobb meglepetésemre ezt felelte:

– Hogyan? – mondtam – hiszen imádja magát, hiszen feleségül akarta venni, hiszen még tegnap is azt mondta, hogy nincs más czélja, mint hogy magát innen kiszabadítsa, a feleségévé tegye és megmentse az élet számára!

– Utálom – mondta még egyszer – épen ezért utálom! Ne is jőjjön ide.

És akkor egy kicsit mintha megszelidült volna, kezdte mentegetni magát. Azt mondta:

– Tudja, ne itéljen meg szigorúan ezért. De semmi közöm hozzá, nem szeretem… És kapaszkodik belém, jár utánam, meg akar menteni, rám tukmálja magát, mikor tudja, hogy nem kell. És nekem nem kell az ő -79- élete, nekem nem kell egy szegény bolond, csak azért, mert el akar venni. Kedves ügyvéd úr, engem nem lehet elvenni. Nem azért, mert kósza és rossz életet éltem eddig, hanem mert nem vagyok abból a fából, a miből a feleségeket faragják. Én magam akartam valami lenni. Ne higyje, hogy művészi ambiczióim vannak. Szó sincs róla. Csak élni akartam, akárhogy, akárkinek az oldala mellett, de igazán élni, beleavatkozni a dolgokba, olyan nővé lenni, a kinek a kegyétől nagy urak függenek, a ki diktál, a ki parancsol!

Lenke most feszülten figyelt. A kis leányok amaz égő pillantásával hallgatta Miklóst, mely felragyog az ártatlan szemekben, mikor valami érdekes nőről van szó, a ki nem akart úgy élni, mint ők: lenn, a föld szinén, enyhe boldogságok közepette, hanem kikivánkozott a világba küzdeni és daczolni, hódítani és uralkodni.

– És aztán… engem nagyon meglepett ez. És valami fájó érzés bujkált a lelkemben, mikor konstatáltam, hogy ime ezt nekem a fogházban kell megtudnom Rizáról, akkor, mikor majdnem lehetetlennek látszik, hogy kiszabadíthatom valaha innen. Nagy hatással volt rám ez a pillanat. Mikor elmondta, hogy mi akart lenni, fölegyenesedett s látszott az arczán, hogy tudott volna azzá lenni, a mi akart, ha most nem törött volna bele a bicskája. Sőt… többet mondok: akkor úgy éreztem, hogy még mindig ki tudja magát vágni a bajból. Én ugyan semmi módját nem tudtam a rajta való segítésnek, de a hogy beszélt, a hogy rám nézett, az azt az impressziót tette rám, hogy ez a leány meg fogja találni az utat, a mely a fogházból visszavezet az élet kellő közepébe.

– Az volt a terve, hogy azzal a háromszáz forinttal Bécsbe utazik. Két bécsi ismerősére számított. Az egyik egy magyar leány, a ki évekkel ezelőtt kiment Bécsbe s ott balletet tánczol egy nagy szinházban, a másik pedig egy katonatiszt, a kivel Aradon ismerkedett meg. A pénzzel élni akart egyideig, a mig a katonatisztet megtalálta, s mint mondja, azt meg akarta kérni, hogy küldje vissza helyette a pénzt Kóré úrnak. A leány segítségével pedig ő is be akart jutni valami szinházhoz, nem azért, hogy művésznő legyen belőle, hanem, hogy ismeretségeket kössön és onnan induljon el arra a hódító útjára, a melyről annyit álmodozott.

– Nem volt naiv. Csak pechje volt szegénynek. Az előtt ő kezelte a pénzt, ő vezette a könyvet és tizszer is megszökhetett volna ezzel az összeggel, a nélkül, hogy a czukrász rájött volna. De most azt törte ki a -82- nyakát, hogy Kóré úr a pénzt másnap a bankba akarta vinni. Öt percz leforgása alatt minden kisült és jöttek a detektivek.

– Azzal is pontosan elszámolt nekem. Húsz forintot kölcsönadott Bella kisasszonynak, kétszázharmincz forintért pedig megvett egy nagyszerű ruhát, a mit a Bécsi-utczában látott meg egy kirakatban. Egypár forintot elköltött fiakkerre, a többi pedig megvolt nála. Valami harminczöt forintja maradt. Ezzel akart elutazni.

– Annak már vége. Mikor a detektivek elfogták, arra kérte őket, engedjék meg neki, hogy holmiját rendbe hozza. Azzal fogta a drága ruhát és ezer darabra tépte. Mikor ezzel elkészült, tiz forint borravalót adott a cselédnek, tiz forintot küldött a viczeházmesternének, a maradék pénzét kidobta az -83- ablakon és azt mondta a detektiveknek: «Most mehetünk, uraim!»

– Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette ezt, vállat vont. Azt mondta: «Nem tudom. Bolond voltam». Magyaráztam neki, hogy ha ezt nem tette volna, vissza lehetett volna az összeg nagy részét fizetni Kóré úrnak, a többi keveset majd csak megszereztük volna hozzá, s ő most kiszabadulna. Erre nevetni kezdett. Azt mondta:

– Akkor már mindegy volt minden. Nem sikerült, hát nem sikerült. Sokszor próbáltam magamat kivágni ebből az ilyenfajta életből, egypárszor bűnös módon, sokkal többször szorgalommal és okosággal, de egyszer sem sikerült. Nagyon el voltam keseredve. Azt mondtam magamban: «Az élet nem engedi, hogy felrúgjam magamat a fenékről a víz szinére. Az élet visszanyomja a fejemet a vizbe, a hányszor csak fel akarok jutni. Hát úgy látszik, az a sorsom, hogy megfulladjak!» Ezt mondta. És daczosan, -84- szinte ellenségesen nézett rám, mintha én is egy része, egy tagja, egy atomja volnék annak az életnek, a mely folyton visszalöki őt a mélységekbe. Ebben a pillanatban nagyon sajnáltam.

Elhallgatott egy kicsit Miklós. És most már nem volt egykedvű az arcza, mint az imént, mint délben, mikor még az ügyvéd érdeklődése volt az egyetlen izgalom, a mely a történet elbeszélése közben lelkét melegítette. Most olyan volt az arcza, mintha ő is szereplő személy volna ebben a történetben.

Hallgatott, és a hallgatása mintha jelentett volna valamit. Valami el nem mondott részlet volt e hallgatás mögött. Néhány pillanatig idegesen babrált a feketekávés csészéjével, mintha haboznék, hogy elmondja-e a többit. Aztán találkozott a pillantása a Lenkéével.

Ha a kis lány e pillanatban derűsen, nyugodtan, a mit sem sejtés pillantásával nézett volna rá, talán örökre elhallgatta volna a történet folytatását. De a Lenke szemén -85- valami furcsa kifejezés ült: a fokozott kiváncsiság volt ez, de valami ijedtséggel keverve. Mintha azt mondta volna a szeme: «Te most el akarsz hallgatni valamit.»

– Aztán valami olyat mondott… de hisz gyerekség az egész… talán nem is érdemes arra, hogy megemlítsem… tudniillik…

Lenke nem szólt. Csak nézte mereven, most már tisztán látható félelemmel nagy, ártatlan szemében.

– Zavarban voltam. Azt mondtam, hogy ez szamárság… és hogy… hogy ennek semmi köze ehhez a dologhoz, hogy ezt nem veszem tudomásul… és hogy meg fogom kérni egy barátomat, hogy inkább ő vállalja el a védelmét, ha ez így van…

– Erre sirni kezdett és megesküdött, hogy soha többé nem tesz erről említést, hogy soha többé nem mondja se nekem, se másnak, csak vállaljam el a védelmét, csak szabadítsam ki innen…

– És én… nagyon megsajnáltam… és mert nagyon könyörgött és mert megigérte, hogy örökre elfelejti a dolgot, hát én… elvállaltam a védelmét.

Hozzátette, mintha restelte volna, hogy most itt egy pillanatra megzavarodott: -87-

– És máskülönben is – mondta most már nekibátorodva Miklós, – ismerem én ezt a metódust. Ezt szokták ügyvédeknek mondani. Csupa ravaszság ez a lány. Azért mondta, mert azt hitte, jobban megfog vele. Vannak fiatal kollégák, a kik beugranak az ilyesminek. De én!…

Későre járt az idő. Miklós felállott és búcsúzott. Az öreg Rimmer köszörülte a torkát.

– Várj csak, – mondta, – majd leküldök valakit, hogy itt van-e már a kocsid.

Azzal kiment. Általában nagy ötletességet fejtett ki a körül, hogy hogyan kell a gyerekeket magukra hagyni a búcsúzás pillanatában.

Magukra maradtak. Miklós odament a lányhoz és megölelte. A lány nem szólt -88- semmit. Ölelés közben is némán, szomorúan nézte a fiút.

Ráhajolt a vállára. Sóhajtott s ebbe a sóhajtásba olvadt bele az a csöndes szó, a mivel mindent elárult, a mi tiszta gyereklelkében e pillanatban történt:

Az ajtó előtt megint a torkát köszörülte az öreg. Mintha mondta volna: «Jövök gyerekek.»

Aztán koczogni kezdett a fagyos téli éjszakában egy szerény konflis a város felé. Miklós szivarozott a kocsiban és lehúnyta a szemét. Ugy érezte, hogy valami bántó hangulat maradt ott a nagy sárga házban. És most ő is nyugtalan volt. Csöndesen, magában mondta:

Ment, döczögött vele a kocsi. A serfőző előtt nagy fény áradt. Két villamos lámpa szórta ragyogó világosságát a fehér útra. Itt visszatért a bátorsága, érezte maga körül a várost, az embereket, az életet.

– Dehogy! – mondta csöndesen. – Dehogy fogok lemondani! Mi közöm hozzá? Ügyvéd vagyok és pont.

A lakása előtt leszállt és kifizette a kocsit. Magára maradt. De nem csöngetett be a kapun.

A tulsó oldalon kávéház ragyogott. Átment a kocsiúton s megállt az izzadt tükörablakok előtt.

Mikor Miklós másnap reggel fölébredt, egyszeribe kiment az álom a szeméből. Máskor szeretett ébredés után egy kicsit lustálkodni az ágyában, de most nem volt erre kedve. Vannak reggelek, – a cselekvés napjainak reggelei – mikor az ember az öntudatlanságból egyszerre ugrik át az életbe. Miklós is érezte, mikor kinyitotta a szemét, hogy a mai nap a cselekvés napja, ma tenni kell. Gyorsan öltözött fel s lesietett az utczára.

A kapu előtt egy zilált figura sétált fel-alá. Sebfi volt. Miklós meglepetten nézett rá:

– Nem akartam zavarni. Itt sétálok már másfél órája. Korán keltem, de tudja, mostanában ez nem határoz nálam, mert úgysem alszom éjszaka. Néha a villamoson elnyom az álom, ha már nagyon fáradt vagyok. Tegnap is elaludtam és még hozzá az volt a pechem, hogy körforgalmi kocsin. Aludtam egy sarokban és a kocsi körülszaladgálta velem a várost. De ez nem fontos. Beszélni akarok magával.

Miklós a kávéházra mutatott, melyben az éjszaka oly sokáig ült egymagában egy csésze tea mellett:

Bementek. Sebfi le se vette szárnyas kabátját, odatelepedett az asztal mellé s beszélt:

– Tudja, az éjszaka mindenféle elhatározások jutottak eszembe. Azért jöttem, hogy ezeket magának elmondjam. Az egyszer szent és ennek kell a kiinduló pontnak lenni, hogy ezt a leányt meg kell menteni. Hosszas megfontolás után arra az elhatározásra jutottam – és ezen az elhatározásomon most már nem változtathat semmiféle égi -92- vagy földi hatalom – hogy Riza kisasszonyt feleségül veszem, akár kiszabadul most a börtönből, akár azután, miután már kitöltötte büntetését. Tehát maga okosabban teszi, ha a helyett, hogy erről engem lebeszélne, vagy bármely módon megvigasztalni próbálna, vagy módokat ajánlana, a melyek arra vezethetnek, hogy én elfelejtsem Riza kisasszonyt és ezt az egész szerelmet egyszerű kalandnak, vagy ha önnek ez jobban tetszik, őrült kirándulásnak tekintsem, mondom, jobban teszi, ha mindezek helyett arra törekszik, hogy ezen a leányon segítsen.

Miklós czukrot rakott a kávéjába. Nem tudta, mit feleljen erre, tehát nagy szeretettel adta rá magát a kávéval való foglalkozásnak. De Sebfi most már benne volt a beszédben. Kérdezett és felelt ő Miklós helyett is. Azt mondta:

– Megmondom, de ehhez aztán az ön legnagyobb diskrécziója szükséges. Feltétlen titoktartás.

– Megmondom, doktor úr, de még arra is figyelmeztetem, hogy ezt az adatot még akkor sem szabad felhasználnia, ha esetleg törvényszéki tárgyalásra kerül a dolog.

– Doktor úr – mondta alig hallható, csöndes hangon – az a leány szeret engem.

Ezt oly biztonsággal, oly nyugalommal mondta Sebfi, hogy Miklós elámult. A történtek után ez legalább is különösen hangzott. És Sebfi hozzátette:

– Igen, doktor úr, szeret. És ez érlelte -94- meg bennem éjszaka ezt az elhatározást Most már ismét van erőm a küzdelemhez. Ez a tudat megaczéloz!

Ha ezt két-három nappal előbb mondta volna Sebfi, Miklós szó nélkül készpénznek vette volna ezt a rá nézve közömbös kijelentést. De most egyszerűen nem értette. Habozott egy pillanatig, hogy foglalkozzék-e ezzel az ellentmondással, mely a Sebfi szavai és az ő tapasztalata közt volt, s aztán győzött benne a kiváncsiság. Ugy tett – először életében nem volt őszinte ehhez a szegény rongyos emberhez – úgy tett, mintha épenséggel nem érdekelné a dolog, próbált komoly, közömbös ügyvédi hangon beszélni, mikor ezt kérdezte tőle:

De Sebfi most már megrendült egy kicsit. -95- Félénken szólt, miközben ártatlan kiváncsisággal nézett Miklós szemébe:

– Tudja – mondta – nem közvetlenül tudom tőle, de azért mégis teljes bizonyossággal tudom. Ez a leány épenséggel nem közönséges teremtés. Én ezt a leányt képesnek tartom arra, hogy az érzését büszkeségből mindhalálig eltitkolja.

Most már sejtette Miklós, miről van szó. A szemébe nézett Sebfinek s látta, hogy szinte kérdőleg néz rá, szinte várja, hogy megnyugtassa, hogy igazat adjon neki. Látta: a szerelmes ember örök bízása, halhatatlan reménykedése ez, mely nem ismer lehetetlen kombinácziót. Nem tudta, mit mondjon. Az ő nyugalmas, zavartalan filiszter-élete eddig nem állított elébe soha rébuszokat. Súlyos vagy könnyű, de mindig érthető helyzeteken -96- kellett eddig keresztülvágnia magát. Szeretném azt mondani: gyalogsági helyzetek voltak ezek. Sohse került sor huszáros attakra, vagy fedett helyről való bombázásra. Menni kellett, fáradni kellett, néha egy kicsit verekedni is – de mindig síkságokon, nyilt ellenséggel, egyszerűen ősi módon. Ez volt az első bonyodalmasabb szituáczió, a melybe belesodródott.

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most mennem kell valahova, cselekednem kell valamit. Ez a szaladgálás, bármily czéltalan -97- is, ez tartja bennem a lelket. Érzem, hogy abban a pillanatban, a mikor megszünök szaladgálni, összetörik bennem minden. Olyan vagyok, mint a villamos kocsi: most rohanni, szikrázni, ölni tudnék. És ha eljön az este, mikor kikapcsolják a lelkemből az áramot, hidegen, halottan, mozdulatlanul fogok pihenni.

– Ha nagyon gondolkodom, az is van. Minden napra akad egy-két bolond ötletem, a miért érdemes huszonnégy órát élni.

Úgy mosolygott erre Sebfi, mint Napoleon mosolygott volna, ha valaki azt merészelte volna mondani neki: «Ugyan, Bonaparte úr, hagyja ön a hadseregét, úgy is hiába próbálkozik vele.»

– Azt jelenti, hogy maga egyszer ott volt hiába. Vagy azt jelenti, hogy én most hiába megyek oda. De addig megyek és annyit megyek, a mig térdig kopik a lábam és ennek a sok hiábavaló odamenésnek a legfenekén mégis csak marad valami és ha már egyszer voltam ott hiába, az annyi, mintha egyszer eredménynyel lettem volna ott.

Tűzbe jött a saját lelki nagyságától szegény. Hévvel folytatta. Hadonászott azután, szinte szavalt, úgy hogy egy-két járókelő meg is állott, meg is bámulta. Azt mondta:

– Mi van egy pohár vízben? Víz, ugy-e bár? Tiszta víz. Semmi egyéb. A legtisztább forrásvíz, az abszolut semmi, ízetlen, szintelen, szagtalan folyadék. És ha kiszárad a pohárból, a pohár fenekén mégis marad valami nagyon halvány, alig látható kis homály. De ha ezerszer öntök frisset a kiszáradt helyébe, ezer kis homály marad és ez már réteg. És millió pohár víz után már harapni is lehet az üledéket. És százmilliószor öntöm utána. És ha ez sem elég, ezermilliószor -99- öntöm utána. De egyszer mégis csak megtelik a pohár lerakodott kővel.

Ez volt Sebfi. Ezek voltak az ő számai. Százmillió és ezermillió. Ezeket ő így mondta, mint más azt, hogy: négy vagy: hat. Sebfi nem spórolt a milliókkal soha, ezt leggonoszabb ellenségei sem foghatták rá.

Büszkén nézett Miklósra, mikor vége volt a hasonlatnak. Úgy érezte, hogy a csökönyösség nagy nótáját fújta el, vagy a hogy ő mondta volna: «eldalolta az akarat hatalmának himnuszát…»

Az ilyesmit nem jó filisztereknek eldalolni. A józan ember dühbe jön az ilyesmitől. A ki nyugodtan nézi az életet, a ki ahhoz van szokva, hogy megmászsza, vagy megkerüli az akadályokat, az dühbe jön, mikor olyanokat hall szavalni, a kik részegen járnak ebben a világban és az akadályokat feldöntik, vagy legalább is átrepüléséről pokoli nyugalommal beszélnek. Talán az is egyik gyökérszála annak a nagy ellenszenvnek, mely örök idők óta megvan a filiszter és a bohém között. -100-

Miklós majdhogy megvetőleg nem nézett rá. De aztán feltámadt benne a szánalom. És elébe meredt megint a helyzet, melybe került. Érezte, hogy el kell fogadnia vezetőül ezt az álmadozó részeget, mert különben ő maga gyanusíthatná meg önmagát azzal, hogy nem járt a szerelmes ember kezére. Talán, ha a kisasszony nem mondta volna neki azt, a mit mondott, most így szólt volna: «Menjen, öregem, hagyjon nekem békét, elég volt ebből a históriából!» De most már nem lehetett hátrálni.

Meg aztán – tudja Isten, hisz ő az, a ki a mi szivünk kamráiba is belelát – minden férfi szivének a mélyén van valami hála az iránt a nő iránt, a ki azt mondja neki, hogy szereti. Mondhatnám azt is, hogy ez hiuság. De miért szidjuk egymást mindig? Nem, nem hiuság ez. Hálás vagyok az iránt, a ki meleg tekintetet vetett rám, még ha én nem is tudok visszanézni a szemébe. Valaki nem tartozott nekem, és mégis adott. Derék ember, jó ember. És épen engem szeret? Mily jóizlésű nő!

A kit sorsa ezen a napon délelőtt fél tizkor a Kóré-féle czukrászbolt elé vitt, az a következő kis jelenetnek lehetett tanuja.

Előbb kinyilott az ajtó és nyitva maradt egyideig. Aztán kijött rajta egy jól öltözött fiatalember s megállott a bolt előtt, a nélkül, hogy az ajtót becsukta volna maga után. Aztán bekiáltott valamit a boltba, mintha hivott volna onnan valakit. S mivel ez a valaki nem jött, hát visszament. Aztán megint kijött, de akkor már a kabátjánál fogva húzott kifele egy rosszúl öltözött ifjút, a ki a képéből kikelve ordítozott vissza a boltba. Mikor pedig mind a ketten kiértek az utczára, akkor a rosszúl öltözött, sőt képéből kikelt ifjú a zsebébe nyúlt s a mi pénzt ott talált, azt a nyitott ajtón át bevagdosta a boltba, neki az üvegszekrénynek, -102- a sütemény-máglyáknak, a czukros-skatulyáknak. És mikor már minden aprópénzét – mert nagy pénze nem volt – ily módon beszórta a boltba, nagyot lélegzett, félre csapta a kalapját és valami rettenetesen keserű vidámsággal ezt kiáltotta:

Azzal megint csönd lett a napfényes kis utczában és a két alak lassan ballagni kezdett a Kerepesi-út felé.

– Engedje meg, hogy kapaszkodjam, – mondta, – mert szédülök. Mikor így kijövök a sodromból, mindig elgyöngülök…

Valóban, sápadt volt s egész testében remegett. Meg kellett állaniok és a falhoz támaszkodott. Mosolyogva mondta:

– Nem érdekes ez, – mondta sóhajtva a hosszúhajú, – hogy most reális hasznom volt abból, hogy nincs pénzem?

– Nézze csak. Ha csak egyetlen forint is lett volna nálam… ötkoronás tallérról nem is beszélek… ha csak egyetlen forint lett volna is a pénz között, a mit bevágtam az üzletébe, összetörtem volna vele valamit. De a hatos meg a krajczár nem töri be az üveget. Úgy meg kellett volna fizetni a kárt. Így meg nincs baj.

– Nem lehet így boldogulni, Sebfi, – mondta a fejét rázva. – Nem ez a módja. Ha még lett volna remény arra, hogy ezt a vén gazembert meglágyítsuk, maga most még azt is tönkretette volna.

– Hát én őszinte leszek, – szólt Miklós csöndes szemrehányással. – Én bánom.

– Nem bánom! – kiáltott a másik. – Én ismerem az embereket. Maguk józanok, maguk következtetnek, okoskodnak, kombinálnak, tapasztalnak és azt hiszik, hogy ez a módja az emberek megismerésének. Tudja, mim van nekem? Nekem blikkem van! -104- Tudja, mi az a «blikk»? Szem. Gyors szem. Én egy pillanat alatt meglátom, érdemes-e tovább kínlódni ezzel az emberrel, vagy sem. A második mondatánál láttam, hogy ez nem fog engedni soha. És tudja, miért nem enged? Mert szerelmes.

Nincs annál szomorúbb dolog, mint szinészt bajban látni. Még a kis baj megjárja. Akkor még természetesen beszél. De Isten őrizzen attól, hogy nagy baja legyen. Mert akkor szaval szegény. Úgy látszik az izgalom legnagyobb foka kiváltja belőlük az előadó-képességüket. Nagyon izgatottnak kell lennie, hogy teljes lélekkel játszszék a színpadon. És mikor ugyanezt az izgalmat másvalami okozza nála, nem a szerepe, akkor azért ugyanaz az eredménye az izgalmának: szaval. Olyan, mint a bábu, a mely azt mondja: «mama, mama». Mikor a gyerek játszik vele és megnyomja a hátát, nyekeregve szól: «mama, mama». És ha leég a ház és tűzoltók rohannak fel-le a lépcsőkön, -105- bútorok zuhannak az udvarra és a sok bútor közt lepotyog a bábú is és ráhág valami kúszált arczú menekülő ember, akkor is, még akkor is, a halálordításba, jajveszékelésbe vesző egykedvű hangon szól: «mama, mama». Hogy milyen körülmények közt nyomják meg a hátát, mindegy neki.

Effélére gondolt most Miklós, mikor végignézett Sebfin. A szinész összeszorította az öklét, széthúzta a száját és a fogai közt mondta:

– Jöjjön, jöjjön, mondta. – Lássa, nem sikerült a százmillió pohár víz példája. Már az első poharat feldöntötte, öregem. Jöjjön.

Még egy utolsó szinészi mozdulat következett: Sebfi kifelé fordította a tenyerét. -106- mintha el akarna magától hárítani valamit:

– Nem, – szólt – nem megyek hozzá. Nem akarom látni. Tisztelem a hallgatását és megbecsülöm benne azt, hogy némán szeret. Nagyon szégyellené magát előttem.

Megegyeztek abban, hogy Miklós lemegy a fogházba és Sebfi azalatt várni fogja künn az utczán.

A fogház kis pinczelépcsőjén azonban megállott Miklós. Most úgy érezte, hogy valami felelősség felé megy. Nem, nem lett volna szabad tovább foglalkoznia ezzel az ügygyel. Eszébe jutott Lenke. Látta a komoly gyerekpillantást, a melyet rávetett, mikor a Nagy Riza történetének a végét mesélte. Érezte, tudta, hogy ez semmi. És most neki jutott eszébe az a példa, a melylyel Sebfi oly csúfosan megbukott az imént.

A százmillió pohár víz. Az ezermillió semmi, a miből végül leüllepedik valami valami.

Az ember életét a legkeservesebben kicsiny dolgok kormányozzák. Talán ha felfelé -107- kellett volna menni a fogház-irodába, nem ment volna tovább. De lefelé kell menni a pinczébe. És a teste súlya vitte, az tette könnyűvé, hogy folytassa a megkezdett utat. Gondolkodott és közben szép lassan ment lefelé…

Öt percz mulva az ügyvédek szobájában szemben állott vele Nagy Riza. A kezét nyujtotta Miklós felé és Miklós érezte, hogy a finom, munkátlan, fehér kis kéz forrón simul a tenyerébe. És a sok mindenen keresztülvergődött kis kalandorleány daczos, szinte gyerekes hangon mondta neki:

És ránézett, fájdalmasan, nagyon komolyan. Miklós összeszedte magát és valami olyat mondott, hogy őt nem kell figyelmeztetni a kötelességére. És akkor a leány, mintha ebben a nagy házban ő lett volna a házikisasszony, helyet mutatott Miklósnak, hogy üljön le. Ő is leült, az ölébe tette a kezét és emelt fővel mondta:

– Nagyon fontos dolgokat akarok magának -108- mondani. Jól figyeljen ide és ne szóljon közbe. Csak a végén beszéljen. Sőt még ez is fölösleges, mert én nem kérdezek magától semmit, én nem kérek magától semmit, én csak majd mondok magának valamit.

És a szemébe nézett mélyen, nagyon asszonyosan, azzal az ellenséges indulattal, a melylyel a szerelmes nők néznek valakire, ha érzik, hogy bármint akarják, nem tudják nem-szeretni.

Az ügyvéd lehajtotta a fejét, mert nem állta ezt a tekintetet. Sebfire gondolt, a ki most künn vár az utczán.

A leány elkezdett beszélni. Valahogy úgy kezdte, mint a hogy a gyerekek szoktak beszélni, ha érzik, hogy rossz fát tettek a tűzre: bátortalanul, majdnem hebegve. Ezt mondta:

– Maga nem tud még mindent… ügyvéd úr. Szinte szeretném azt mondani, hogy semmit sem tud.

Miklós ránézett. Úgy érezte, hogy mondania kell valamit, a mi bátorítja a lányt. -109-

A fiúnak az arczán az a furcsa, forró érzés szaladt végig, a mely az emberben azt a hitet kelti, hogy elpirult. De nem pirult el. Hanem a szemébe nézett a lánynak, összeszedte, a mi szigorúság volt benne és szinte rászólt:

– Ne beszéljen nekem így, kisasszony. Ezek komolytalan dolgok, a melyek nem illenek sem az ön komoly helyzetéhez, sem az én komoly hivatásomhoz, a mit e pillanatban betöltök…

Még tovább is mondta volna a szép tirádát, de Riza belemosolygott a körmondat közepébe, ép oda, a hol a legridegebb résznek kellett volna kezdődnie.

Ez megzavarta Miklóst. Elhallgatott. És ez mintha azt jelentette volna, hogy ebben a nagyon rövid ideig tartó kis háborúságban, -110- a mely most köztük történt s a melyben gondolatfinom fegyverek: mosolyok, pillantások, hanglejtések viaskodtak egymással, ő legyőzöttnek érzi magát.

A leány pedig felülkerekedett. Igazi nőnemű teremtés volt. Más, mint igazi asszony, nem is érzi meg ily villámgyorsan azt a pillanatot, a mikor győzött. A férfi még ilyenkor is skrupulizál, habozik. Az igazi asszonynak külön érzék súgja meg: «Ez az a pillanat, az a milliomodrésze egy másodpercznek, a melyet nem szabad elszalasztanod, a mibe az egész életeddel bele kell kapaszkodnod!»

És most hamar, forró hangon, közelebb húzódva Miklóshoz, beszélni kezdett:

– Maga semmit sem tud. Maga ügyvéd és maga jogi dolgokon törte a fejét, mikor rólam volt szó, a helyett, hogy megnézett volna, a hogy egyik embernek meg kell néznie a másikat, a ki az útjába kerül. Maga engem, ugyebár közönséges teremtésnek tart?

– Ne tagadja. Látom azon a módszeren, a melylyel velem el akar bánni. Látom, hogy pózolja előttem a komoly ügyvédet, mikor attól fél, hogy olyasmiről találok beszélni, a mi a lelkét fölkavarja…

De a lány most már biztos volt abban, hogy ez az ember legalább is végig fogja hallgatni. Nevetett.

– Kérem, – mondta, – lássa be, hogy nem nagy kunszt így beszélni egy szegény, elesett leánynyal, a ki a börtönben ad magának zsúrt. Üljön szépen vissza a helyébe és szégyelje magát.

Ez már oly nyugalommal volt mondva, hogy más körülmények közt a legjózanabb itélet is szemtelenségnek minősítette volna. De ezen a helyen, egy nagy, négyemeletes börtönpalota félhomályos pinczeszobájában, a háttérben a küszöbön álló fogházi őrrel, – vagy nevetséges volt, vagy mélységesen megható. Csak egy fokkal mélyebbre kell helyezni ezt a hangot s mindjárt látja az ember, -112- milyen lehetett itt e pillanatban a hangulat: – az akasztófa lépcsőjén álló elitéltre kell gondolni, a ki onnan gorombáskodik az ügyészszel, a biróval, a társadalmi renddel. Úgy-e, ez nem szemtelenség?

Ez járt Miklós fejében. Nagyon érezte a meleget a szive körül, azt a meleget, a mit boldog, gond nélkül élő fiatalok, még meg nem savanyodott emberek éreznek, mikor az élet elibük dobja az ilyen helyzetet.

Hát szépen visszaült a helyére s meghajtotta fejét ez előtt a szomorú gorombaság előtt.

– Maga engem közönséges teremtésnek tart, – folytatta Riza, – pedig nem vagyok az. Még ma, mielőtt innen elmegy, meg fogja érezni, hogy ki vagyok és látni fog engem, mint a hogy most csak a külsőmet látja. Még mielőtt elmegy innen, mindent fog tudni. És tudja, miért?

– Azért, – felelt a lány, – mert addig nem eresztem innen el. Érti? Nem eresztem innen el, a míg be nem fészkelem magam -113- a lelkébe, a míg bele nem kapaszkodom az emlékezetébe úgy, hogy onnan egyhamar ki ne vehessen senki és semmi. És most hallgasson végig. Mikor én vidékről feljöttem Pestre, azért jöttem, hogy nekivágjak az életnek. Arról ne beszéljünk hogy én már egynéhányszor elrontottam az életemet. Én ezt nagyon jól tudom. De nem vagyok hajlandó belemenni abba, a mit az emberek követelnek tőlem. Az emberek az ilyen leánytól azt követelik, ha egyszer lopott, hogy azontúl vegye komolyan őket: húzódjék félre, ne ártsa magát semmibe, vesse alá magát annak a megvetésnek, a mivel rája néznek és menjen, nyugodjék bele abba a száműzetésbe, a mibe maguk, polgári erkölcsmesterek az ilyen teremtést küldik. Hogyan? Akkor kezdjem magukat, a maguk rongy aprólékoskodásait, a rosszakaratú kicsinyeskedéseiket komolyan venni, mikor az életemről van szó? Hogyan, kérem? Abba belenyugosznak maguk, hogy felrúgjam egyszer a polgári erkölcsöket, akkor, a mikor semmivé lettem a maguk szemében -114- és azt nem akarják eltűrni, hogy azontúl is ott rúgjak egyet a maguk erkölcsein, a hol tudok, hogy azontúl ne úgy viselkedjem, mint a hogy ellenfélhez illik? Csak maguk akarnak az én ellenségeim lenni, és én ne legyek a maguk ellensége? Mi?

Most égett az arcza. Látszott rajta, hogy sokat gondolkozik a czellájában, hogy külön filozófiát csinál a maga igazolására, – látszott rajta, hogy négy vastag fallal el van különözve az élettől, mely a renitenseket maga alá töri s a mely nem tűri, hogy az ő sablonjai ellen valaki diadalmas gondolatokkal harczoljon.

– Nem tudom, mit akarok. De ez a lelkemet nyomta, hát elmondtam. El kellett mondanom. Főleg azonban azért beszélek, hogy valamibe belevigyem magamat.

Sötéten nézett Miklósra. Künn, az életben nem lett volna komoly ez a pillantás. Szinpadias lett volna, vagy legalább is meg -115- lett volna gyanusítható azzal, hogy rosszhiszemű. De itt mindennek valami szomorú őszinteséget adott az az unatkozó, kékruhás, katonaformájú ember, a ki a küszöbön állongott s türelmesen várta, hogy a fogoly a védőjével kidiskurálja magát.

– Az Istenre kérem – mondta – engedje meg nekem, hogy őszinte legyek. Megengedi?

– Pedig minden e körül fordul meg. Ha arról nem beszélnénk, minden hazugság volna, a mit itt most hallana tőlem. Minden, a mit tettem, a mit teszek és a mit tenni fogok, abban olvad fel, hogy én magát szeretem.

És megismételte, erősen, majdnem oly hangosan, hogy a fogházőr is hallotta:

Most csönd lett. Miklós nagyon komolyan nézett maga elé. Valamit mondott most ez a leány, a mi a lelke mélyéig szaladt.

– Az, a mit tesz és a mit tenni fog. Ezt, ha akarom, hiszem. Ha nem akarom, nem hiszem. De egyebet is mondott. Azt mondta: «a mit tettem». Mi ez?

Várt. Várta, hogy a leány egészítse ki a mondatot. De a leány nem ment bele ebbe a diskurzusba, mely a sorok közt csengett. Kimondta:

– Megint fél a szótól. Azért loptam. Loptam. Ez a neve, magyarul. Azért loptam, mert szeretem.

Most elmosolyodott Miklós. Valami nyugalmas érzése támadt. Olyan érzés ez, mint -117- a mikor az ember rosszat álmodik, kinosat s az álom vége felé, mikor már lassan átmegy az ébrenlétbe, ezt érzi: «Oh, én bolond, miért félek, hisz én ezt csak álmodom!» Úgy érezte most ezt: «Oh, én bolond, miért aggódom, hisz ezt nekem csak hazudják!»

Nyugalmat adott ez neki. Elégedetten mosolygott a leányra. Az pedig hamarosan szólt:

– Ne féljen – sürgette Riza – nem sért meg vele. Mondja csak ki, bátran! Hogy is sérthetne meg? Hát lehet engem megsérteni? Azt hiszi, ugy-e, hogy hazudom.

Most a leány arcza lett olyanná, mint a minő az izgatott és aztán hirtelen megnyugodott ember arcza.

– Lássa – mondta – még jó, hogy így -118- rögtön, nyiltan bevallotta. Mert így legalább nem lesz köztünk félreértés. Most tiszta munka az egész. Hát én magának – be fogom bizonyítani azt, a mit mondtam:

– Ugy-e bár, azt is tudja, hogy mikor a detektivek értem jöttek, nem találták meg nálam azt a pénzt, a mit loptam.

– Hallotta, hogy egy drága, nagyon drága báli ruhát vettem rajta a Bécsi-utczában. Gyönyörű halványkék ruha volt, teleszórva ezüst csillámokkal.

– Hát most majd előbb azt mondom meg magának, hogy miért vettem azt a ruhát. Érdekli?

– Azért vettem, hogy magának tessem benne. Láttam, hogy a czukrászboltba rám se néz. Láttam, hogy nem törődik velem, mint a többi, pedig én egyebet se tettem, mint a pillantásomba gyűjtögettem a lelkem egész melegét s a hányszor csak véletlenül találkozott a pillantásunk, magába iparkodtam önteni mind ezt a nagy forróságot…

– Hagyja, hadd mondom el. Éjszakákon át kinlódtam. Fetrengtem odahaza, álmatlanul. És közben, nappal, délelőtt, mikor üres volt a bolt és nem volt ott más, mint Kóré úr meg én, hallgatnom kellett az öreg ember félreérthetetlen czélzásait arra, hogy tetszem neki, hogy szeret és rajtam áll, hogy elvegyen feleségül.

– No, lássa. Alig vártam az ozsonna idejét, mikor maga szokott jönni. És maga jöt, és megint nem nézett rám. És én tovább kinlódtam. Egyre szenvedélyesebben ástam magam bele ebbe a szerencsétlen érzésbe. De nem beszélek, mert megint azt fogja hinni, hogy hazugság. Látom, hogy a szemem nézése, az arczom tüze, a hangom reszketése nem elég magának ahhoz, hogy higyjen nekem. Maga most is ügyvéd. Magának ténybeli bizonyítékok is kellenek. Ne féljen ügyvéd úr, olyan is van. Én erről az érzésről naplót vezettem. Minden napon, minden este hiven beleirtam abba a naplóba minden gondolatomat. Ebben a naplóban benne van a ruha története. Azt mondtam magamban egy napon: «nem birom tovább». Éreztem, hogy elfogyott alólam a föld, hogy nem vagyok olyan nő, a ki a rendes eszközökkel hódíthat meg egy férfit. Mert mi voltam? Hogyan próbáljam a maga tisztes polgári lelkét megzavarni? Bolond gondolatom támadt. -121- Végig mentem a városon és megláttam ezt a ruhát egy kirakatban. Akkor elfutotta a fejemet a vér. Egy pillanat alatt átrohant az agyamon az a gondolat, hogy meg fogom venni ezt a ruhát, felöltözöm, szépen megfésülöm, beillatozom a hajamat, virágot tűzök a keblemre, a hajamba, s egyszer este, mikor maga el fog jönni a boltba, ott fogok állani a szoba közepén, ragyogó szépen, piros arczczal, égő szemmel és még mielőtt maga magához térhetne a meglepetéstől, megfogom a fejét és megcsókolom az ajkát és nem bocsátom el addig, a míg meg nem tudja, hogy az őrűlésig szeretem, hogy imádom és hogy meg tudnék halni magáért…

– Rohantam, vágtattam vissza a czukrászboltba. Még aznap este elloptam a pénzt. És másnap megvettem a ruhát. És nem vehettem magamra, mert megfogtak. És azért említettem Bella kisasszonyt, mert ő mindezt -122- tudja. A mi ebből az elfogatásom előtti estéig történt, az benne van a naplómban. És a naplóm Bella kisasszonynál van. Ha tetszik, menjen el hozzá és kérje el tőle.

Elhallgatott. Miklós úgy érezte, mintha ebben a pillanatban valaki megfogta volna a torkát. Nem tudott mást mondani, hát ezt mondta:

– Kisasszony… az Istenért… de hisz nekem menyasszonyom van… én ezt mind, mind szóról-szóról el fogom neki mondani…

– Fölösleges, – ismételte Riza. – Mert ezt, a mit most itt elmondtam, szóról-szóra megirtam a menyasszonyának!

– Tegnap. És most ment el innen Bella kisasszony, a kinek a kezébe tudtam csúsztatni ezt a levelet. És ebben a pillanatban már olvasta is ezt a menyasszonya… -123-

De Riza most már mozdulatlanul, szinte hidegen ült a helyén és nem felelt. Nem felelt, de a hogy Miklósra nézett, abban a tekintetben benn volt az a felelet, a mely a legroszabb volt Miklósra nézve.

Várt valami beszédet, de hiába. A lány csak nézte. Valami furcsa, kesernyés mosoly járt az ajka körül, mintha ezt gondolta volna: «Látszik, hogy te még nem ismersz engem.»

Aztán észrevette, hogy figyeli az őr. Hát leült a kis karosszékbe, oda húzta közvetlenül a leány lába elé és gyorsan, szinte hadarva beszélt, mintha azt akarta volna, hogy hamar, nagyon hamar legyen vége ennek a rémítő helyzetnek s hogy ha ez hazugság, akkor egy másodperczczel se kinlódjék -124- tovább, mint a mennyi kinlódást egy ilyen rosz tréfa megér.

– Ez ép úgy hazugság, mint az a rémhistória, a mit a ruháról talált ki. Nagyon jól tudom, hogy az is szemenszedett hazugság. Rám akar ijeszteni, meg akar fogni, fél, hogy nem csinálom ambiczióval a dolgát, hát ilyen történeteket tálal fel s még elég izléstelen ahhoz is, hogy ebbe a piszkos ügybe belekeverje a menyasszonyomat. Szégyelheti magát, kisasszony – nem azért, mert tapintatlan és rosz izlésű, hanem azért, mert ilyen ügyetlen! Hát… hát mondja, hogy csak tréfál!

Most oly komolyan mondta, hogy el lehetett hinni. Miklósnak elakadt a lélegzete. Aztán, hogy összeszedte magát, még egy utolsó reménye támadt: -125-

– A régi fogházba. Ki, messze ki, a régi fogházba. A hol az apja igazgató. Bella kisasszony fiakkert vett, ha ugyan el nem sikkasztotta azt az öt forintot, a mit erre a czélra kapott.

Miklós felugrott és szedte a kalapját, botját. A leány szeliden állt elébe:

– Ne menjen el, kedves ügyvéd úr – mondta szeliden, mosolyogva Riza – nem tanácsolom, hogy most elmenjen. Van rá okom.

Miklós megállott. Érezte, hogy olyan hangon beszél hozzá ez a leány, hogy mindig felül neki.

– Mert ha elindul és látom, hogy itt akar hagyni, akkor ez a csöndes «vizsgálati fogoly», a ki most maga előtt áll, egyszerre meg -126- fogja magát ölelni, birkózni fog magával, kiáltani, ordítani fog, fölveri ezt a csöndes irodát és erőszakkal, erőnek erejével, az összeszedett utolsó erejével itt fogja tartani ügyvéd urat, még ha az lesz is a vége, hogy ügyvéd úrnak darabokra szakad a ruhája, összetörik a kalapja, és még ha az lesz is a vége, hogy két fogházőr jön kiszabadítani ügyvéd urat az én kezem közül!

De a végét már oly hangosan, oly reszkető sirásra álló hangon mondta, hogy Miklós megijedt tőle. A szomszéd irodából egy hivatalnok nézett be a nyitott ajtón. Az őr megmozdult a küszöbön.

Riza hátranézett és meglátta a hivatalnok kiváncsi arczát. Az őr is beljebb jött egy lépéssel a szobába. Elhallgatott. Visszaült a helyére és a kezébe temette az arczát.

Miklós pedig tanácstalanul állott előtte. Nagyon furcsa érzése volt most. Tisztán látta, hogy nem a véletlenek lánczolata sodorta őt -127- ebbe a helyzetbe. Konstatálta magán, hogy e pillanatban, ha kevesebb őszinteséggel gondolkodnék, azt mondhatná: «ejnye, hogyan kerültem én bele ennek a drámának a kellő közepébe?» De őszintén gondolkozott, s megvolt az a ritka jó tulajdonsága, a melynek hiánya oly sokszor dönti szomorúságba a mi szegény, gyönge emberszivünket – megvolt az a józan tisztánlátás benne, a mely csak olyan embereknek a tulajdonsága, a kik hideg fiatalságot éltek, eget nem ostromoltak, légvárak építésével hivatásszerűen nem foglalkoztak soha. Látta, hogy neki magának is nagy része van abban, hogy most itt áll a fogház irodájában, egy siró leány előtt, a ki – most már elhitte neki – szerelmes belé. És azt is tudta, miért van neki ebben része. Érdekelte a leány. Többet foglalkozott vele, mintsem kellett volna. Sőt: többet foglalkozott vele, mintsem illett volna. Most Lenkére gondolt, a fehér leányszobára, a csöndes öreg úrra, a ki oly ügyesen tudott a szobából kimenni, ha azt akarta, hogy a fiatalok magukra maradjanak… -128-

Nézte a leányt és észrevette, hogy csöndesen sír. Most látszott, hogy igaza volt, mikor az utolsó erejéről beszélt. Az imént még vadul égő szemmel, büszkén fölemelt fővel vágta az arczába, hogy nem ereszti el innen s akkor ez a leány maga volt a harczos élet, a fölényesség, az erő. Mintha valami hatalma is lett volna… Úgy eltűnt körüle a fogház, a szabadság-hiánynak minden szimboluma, mikor beszélt. Az őr egy közönséges, unatkozó, várakozó inassá homályosult s az iroda nem volt fogháziroda, hanem a Riza szobája, a mely tele volt vele a mely az övé volt.

És most itt ült, a kezébe temetett arczczal, csöndesen sírva, megtörve. Szegény nyomorult leány volt ebben a perczben, a kiben megtörött a dacz, a kiből elfogyott a harczos erő. És az őr megint fogházőrré lett és a szoba falai megint megnőttek körülötte, az ablakok vasrácsai jelentősen rajzolódtak a kék égre: megint nem volt egyéb Riza, mint az a szegény vizsgálati fogoly, a kinek itt ismerték. -129-

Miklós megijedt magamagától. Érezte, hogy most jobban fogja őt ez a lány, mint az imént, mikor azzal fenyegette, hogy birkózni fog vele és nem ereszti ki az ajtón. Szerette volna tudni: vajjon tudja-e ezt Riza? Úgy gondolta: ha tudja, hát akkor – azért sír. Érezte, hogy mondania kell valamit. Piszkálta botjával a kopott szőnyeget, mely az asztal alatt volt és csöndesen csak ennyit mondott:

Többet nem tudott. És erre várta a feleletet. De a felelet csak az volt, hogy összerándult a leánynak a válla. Sírt, egyre sírt.

A minthogy az igazi drámának ilyen egyszerű szavaik vannak. Nem «jaj» – nem «halál» – nem «szenvedés». A mi életünk nagyon szomorú és nagyon komoly, megsiratni való jelenetei csupa «hát»-ból meg «nézze kérem»-ből állanak.

– Eh – mondta hirtelen Riza és a kezefejével végigtörölte a szemét. Mintha nem -130- csak a könnyeit, hanem az egész sirását akarta volna egy mozdulattal eltűntetni. Daczos mozdulat volt ez, benne volt, hogy nemcsak szégyenli, de utálja is azt, hogy ennyire ellágyult. Lassan, csöndesen elmosolyodott.

– Nem akarom megbántani. Látom, hogy nyugtalan, de azt hiszem, hogy maga sem tudja, mit akar.

– Nem így képzeltem a dolgot, de elhagyott az erőm, mielőtt még a végére értem volna annak, a mit elhatároztam. Ezt a csatát én vesztettem el. Most menjen el, csináljon a mit akar… menjen a menyasszonyához… én le vagyok győzve és itt maradtam a csatatéren, megsebesülve… -131-

De aztán érezte, hogy ez a mondása szinte ostobán hangzott. Hát jobbnak látta fölvenni az ügyvédi hangot:

– Szedje össze magát. Gondolkozzék a helyzetén. Én majd megteszek mindent, hogy helyrehozhassa még az életét.

– Menjen el, – mondta – most már én kérem, hogy menjen el. Most szükségem van arra, hogy egész nap egymagamban legyek és gondolkodjam. De azért nem kell féltenie engemet. Alszom rá egyet és holnap reggel megint friss, erős és bátor leszek. Tudom, hogy nem szabad elhagynom magamat, mert akkor végem. Hanem…

– Nézze… igazán gyerekes dolog… de most olyan nagyon, olyan nagyon-nagyon esnék nekem…

Lesütötte a szemét, mint a regények és szindarabok naivái. Nem is illett hozzá ez a póz. De talán ép ezért volt őszinte ennél az öntudatos leánynál. Halkan mondta:

Miklós megijedt. De tele volt a szive szánalommal és emberséggel. Lassan nyujtotta a kezét a leány felé. Riza keze forró volt. Sőt reszketett is, mikor a férfi kezébe tette. És akkor igazán elfogta a részvét Miklóst ez iránt a teremtés iránt. Valami jóságos lehellet szállott a lelkére, érezte, hogy most szivesen simogatja meg ezt a gyereket. Hát esetlenül, szinte komikusan ügyetlen mozdulattal, mialatt a jobbkezével a leány reszkető -133- kezét fogta, a baljával elsimította a hajat a leány homlokából. És egy pillanatra otthagyta a kezét a puha fekete haján…

A pinczefolyosóra vezető ajtó csöndesen nyilott. Egy szuronyos ember nyitotta ki. És egy másik ember dugta be rajta a fejét.

Most ez volt egy pillanatra a kép: az egyik ajtóban az egyik őr, a másik ajtóban a másik őr. Benn a szobában a lány s Miklós, a mint a haján nyugtatta a kezét. És az ajtó nyilásában egy meglepett, bámuló fej, egy zavartan néző szempár, mely egy rendetlen, kuszált arczból villogott ki.

Riza látta meg először Sebfit, mert ő állott szemben vele. És elmosolyodott. Diadalmas mosolygás volt ez. Miklós hátranézett. És Sebfi csak bámúlt, aztán lassan visszahúzta a fejét az ajtóból. Az ajtó pedig becsukódott utána.

– És látta, hogy maga fogta a kezemet és megsimogatta a fejemet. És nemcsak látta, hanem nézte is. És nemcsak nézte, hanem – nem tudta nézni.

– Mert örülök neki. Nem tudom az okát, de ezt nagyon nagy örömnek érzem. Tudja Isten, talán azért, mert most már majd lesz valaki, a ki rá fogja magát birni, hogy foglalkozzék velem… Ez az ember faggatni fogja, vallatni fogja…

– Szerencsés napom van ma mégis! – mondta bátran, kedvesen. – Menjen, ügyvéd úr!

Miklós most elindult az ajtó felé. Rossz -135- érzés volt tudni, hogy Sebfi künn várja. De mindegy volt, alapjában véve.

– Nem félek, – szólt szinte sértődötten. És kiment. Még köszönni is elfelejtett. -136-

Lenn a pinczefolyosón nem találta Sebfit. A nyirkos lépcsőn fölsietett és végigszaladt a hosszú folyosón. Fiatal ügyvédbojtárokba ütődött, a kik vigan kiáltottak rá:

Nem is felelt nekik. Kiért az utczára és föllélegzett. Gyönyörű nap volt, hóolvadás napja. A hideg pinczében még a tél nyirkossága érzett. De itt fönn langyos szél járt az utczán s a szegény városi tüdő úgy érezte, hogy már jön valahonnan Buda felől az ibolyák lehellete, meg az a kedves tavaszi fűszag, a mely a földből árad, a mint a hó eltakarodik a hátáról.

Nem látta Sebfit. Belenyugodott, hogy elszaladt előle, s rögtön azután belenyugodott abba is, hogy még a mai napon lesz hozzá szerencséje. -137-

A konfortábli-állomás felé ment. Most ki kellett menni Lenkéhez. Még pedig gyorsan.

De a túlsó oldalon meg kellett állnia. Meglátta Sebfit, a ki némán, sápadtan támaszkodott a falnak. Mintha ez az egész város csak azért épült volna, hogy szegény Sebfi nekitámaszkodhassék a falaknak… Ilyen volt az ő élete. Minden nap történt szegény fejével valami, a miért érdemes volt világos nappal, nyilt utcza során nekidőlni a falnak.

– Most pedig itt kell hagynom, kedves Sebfi, mert borzasztóan sietek. Ki kell mennem a menyasszonyomhoz!

Ezt szándékosan hangsúlyozta. Sajnálta ezt az embert. Az orra alá akarta dörgölni ezzel a mondattal azt, hogy: «no ne félj, te szamár, hiszen énnekem menyasszonyom van, én nem vehetem el tőled azt a leányt!»

De nem mehetett tovább, mert Sebfi nem felelt. Most türelmetlenné lett Miklós: -138-

És miután látta, hogy csökönyösen, programmszerűleg hallgat, hát vállat vont:

Erre keserű kaczaj következett. Az, a mit úgy írnak be utasításból a szindarabokba a szerzők, hogy:

– Mondom, most sietek. De jőjjön el hozzám délután háromkor, majd beszélünk.

– Hogy az ördögbe szökném, mikor azt mondom, hogy legyen szerencsém délután!

– Bolond ember maga, barátom – mondta. – Ha nem volna bolond, hát most egyszerűen itt hagynám a faképnél. De mivel bolond, hát inkább késem maga miatt két perczet. Mit akar?

– Hát vigyen el magával. Én elkisérem odáig és a kocsiban kidiskuráljuk magunkat.

Beültek egy kocsiba, mely elkezdett döczögni velük kifelé. Hosszú ideig nem mondott semmit Sebfi, csak bámult maga elé és közben néha szomorúan bólongatott a fejével. Végre is Miklósnak kellett megszólaltatnia:

– Tudja, – mondta Sebfi, – mikor a fogház felé mentünk, úgy bíztam magában, mintha a testvérem lett volna. És most… -140- most nem tudom, mit gondoljak magáról.

Most Miklós egy pillanatra arra gondolt, hogy nem volna-e jobb, ha egyáltalán nem felelne neki? Úgy érezte, hogy ennek az embernek nincs joga ahhoz, hogy őt faggassa, nehéz helyzetekbe hozza, keresztkérdésekkel kínozza. De ezt az ős kényelmi érzést elnyomta benne a jól nevelt lelkiismeret. A ki hosszú esztendőkön keresztül azzal hizeleg a lelkiismeretének, hogy folyton hallgat rá, az elkényezteti a lelkiismeretét és rabjává válik. Az ilyen embert becsületes embernek szokták nevezni. De Miklós most egy kis lázadás-félét érzett a lelkében: fel akart lázadni ez ellen a valami ellen, a mi az ő jóvoltából így elhatalmasodott rajta.

– Mert vannak rövidke pillanatok, a mikor az ember meglát valamit, a mi… a mi…

Kényszeredetten mosolygott. Ő ugyan gúnyosan akart mosolyogni, de bizony elkényszeredtek az arcza vonásai.

– A mi sok mindent megmagyaráz. A mi megvilágítja az embert, a kit csak felületesen ismerünk.

– Tudja, ügyvéd úr, én egyszer játszottam egy franczia bohózatban… csak inasszerepet persze… a melyben előfordult egy részeg ember. Ez a részeg ember késő éjszaka jött haza és a kis villamos zseblámpáját maga felé fordítva tartotta. Veszettül átkozódott, hogy nem lát, pedig világít a lámpája. Persze, mert a hasát világította. Hát tudja… ügyvéd úr… nekem most az az érzésem, hogy maga az imént becsipett -142- valamitől és fordítva tartotta a lámpáját, úgy, hogy az a hasára világított. És a mint ezt mi, rongyos komédiások mondani szoktuk – én most belelátok a maga hasába, ügyvéd úr…

Ez már keserűen volt mondva, daczos hangon. És fanyarság áradt belőle. Másnál harag lett volna, ismét másnál: elszomorodás. A Sebfi lelkéből fanyarságot váltott ki az a föltevés, hogy Miklóst Riza mint nő is érdekli.

– Maga nemcsak hálátlan, hanem goromba is – mondta neki és szinte örült, hogy most már van oka haragudni erre a fiúra. De ez az öröme nem tartott sokáig. Sebfi mindent jóvátett. Egy ideig szótlanul nézte Miklóst, aztán elérzékenyedve szólt:

– De igen… tudom, hogy megbántottam. Szamár voltam. Bocsásson meg… -143- Tehetek én róla, hogy olyan rettenetesen, olyan nagyon rettenetesen szeretem ezt a leányt?

És már potyogtak is a könnyei. Sebfinél a sirás olyan közönséges valami volt, mint más embernél a köhögés. De a könny – könny és mi, más emberek, sohse tudjuk, hogy melyik könny mennyit ér. Nem tudjuk, könnyen csordult-e, csak úgy felszinről, vagy nehezen, fájdalommal szivárgott-e fel a mélységekből. A síró férfi a legszomorúbb valami ezen a világon s ha valaki könnyen fakad sirva, ez az ő privát szerencséje. A könnynek az emberi szív mérlegén arany-értéke van és a mérleg egyformán méri a lopott aranyat úgy, mint a talált aranyat, meg a verejtékkel kiásottat.

– Na… na… – mondta zavarodottan. – Ne sirjon kérem. Hiszen az borzasztó, mikor egy felnőtt férfi sír!

Még csak ez kellett a fiúnak. Most már zokogott, bőven ontotta a könnyeit, amúgy Istenigazában kisirta magát. És a milyen -144- könnyen beborult, oly könnyen derült is ki.

– Úgy-e mondtam – szólt félig mosolyogva, – hogy szamár vagyok? Hát ha sohse hitte volna el rólam, most legalább bebizonyítottam.

– Igaza van. Jobb is, ha szóba kerül köztünk. Azt hittem, hogy maga… érdeklődik az iránt a leány iránt… aztán meg olyasvalamit hittem, a mi még ennél is szomorúbb: hogy Riza szereti magát…

Most megint borús szemmel nézett a csinos fiúra. Látszott rajta, hogy a gyanú még mindig rág rajta.

A fordulónál voltak. Feltünt a nagy sáskahad, a csöndes és bús palota, mint Sebfi mondta volna: végszóra.

A kocsi megállott a nagy ház előtt. Miklós az ablakon keresztül meglátta, hogy egy másik kocsi már áll a bejáratnál s arra gondolt, a mit Riza az imént mondott neki: Bella kisasszony van itt, a levéllel. De a kocsi nem fiakker volt, hanem egyfogatú. És Riza fiakkeren küldte a kisasszonyt. Igen ám, de azt is mondta, hogy Bella kisasszony valószinűleg gazdaságosan fog bánni az öt forinttal, a mit erre a czélra kapott – s a mi alatt az értendő, hogy zsebrevágja. Mindez egy pillanat alatt röppent keresztül Miklós agyán, de nem is volt szüksége több időre: a következő pillanatban a bejáró rácsos kapuja mögött megjelent Bella kisasszony, suhogó selyem hangjától kisérve s elegánsan biczczentett a szuronyos Szabó felé, a ki ajtót nyitott előtte. Csak akkor vált elegáns -146- dámából rémült, megriadt kis fruskává, a mikor Miklóst meglátta.

Sebfi még benn ült a kocsiban. De ő talán még rémültebb volt, mint Bella kisasszony. És a két rémült ember között, a kocsi hágcsója mellett állott Miklós, a kinek fagyos lehellet csapta meg a szivét erre a látványra: Bella kisasszony, a ki az ő menyasszonyától jön. És hátrakapta a fejét s akkor Sebfit látta… Előtte ez a borzasztó, kinzó helyzet: a két leány, ez a két leány együtt… mögötte ez a szegény, majdnem megcsalt, félig-meddig már kijátszott, szerencsétlen ember, a ki meredt szemmel nézte hol Miklóst, hol Bella kisasszonyt, hol meg minden ok nélkül, de annál szúróbb pillantással a szuronyos kapuőrt…

– Ön itt? – kérdezte megint a kisasszony, a ki erre bizonyára valami szindarabból emlékezett.

– Hát akkor… hát akkor… ez szemérmetlenség volt öntől, Bella kisasszony!

Ennek úgy megörült a kisasszony, ennek a sértésnek, hogy tán annak se örült volna jobban, ha hirtelenében aranygyűrűt talál az utczán. Végre megsértették, végre meg volt oldva a helyzet, végre lehetett gőgös pillantással végignézni a fiút és valamit mondani, ilyenfélét:

A mi meg is történt. Az egyik bárka már eldöczögött. Hátra volt még a másik, a keservesebbik.

Miklós megfordult s a nyitott ajtónak támaszkodva mondani akart valamit Sebfinek. Maga se tudta még, hogy mit, s annak a pillanatnak a kényszerítő erejére bizta, -148- hogy kipréseljen belőle valami elfogadható kijelentést. De nem szólhatott semmit, mert Sebfi ugyanabban a pillanatban megfogta belülről a kocsiajtót és szép lassan, szinte gyöngéden elhúzta Miklós alól.

– Hagyjuk ezt. Kocsis, a Népszinházhoz, a másik kocsi után! Hagyjuk ezt, ügyvéd úr és ereszsze el az ajtót.

Az ügyvéd engedelmeskedett. Sebfi becsapta az ajtót és a kocsi szép lassan megfordult. Akkor még ott állott Miklós a kapuban és nézte a komfortáblit. Meg a másikat is, a mely már a fordulónál járt. Még azt is látta, hogy Sebfi kihajol az ablakon s valamit mond a kocsisnak, s hogy a kocsis most rácsap a lóra s a fordulónál utoléri a másikat. Látta, hogy Sebfi kiszáll, benyit a másik kocsiba, mond valamit, aztán a másik kocsiból kilebben Bella kisasszony, kifizeti a kocsisát és beszáll Sebfivel -149- az ő kocsijába. És aztán megint megindul a bárka, be, a város felé, az aranyos napfényen, a mezőkön olvadó hó között, gondosan kerülgetve a nagyobb pocsolyákat…

– Jó napot kivánok, ügyvéd úr! – mondta Szabó, katonás pózba vágva magát.

– Itthon van, ügyvéd úr! – mondta kedélyes mosolylyal Szabó, úgy érezvén, hogy ezzel nagy örömet okoz a vőlegénynek.

Most már nem törődött semmivel. Otthagyta a bámuló Szabót a faképnél, s mint a bolond, vágott neki a nagy háznak. A belső -150- kapuban nekiment Vogelnénak, a ki a női rabok munkafelügyelője volt, a lépcsőn hármat is lépett egyszerre s a direktor előszobájának ajtaját majdnem betörte, olyat nyomott a kilincsen mielőtt a csengőt megnyomta.

Mária, a szigorú Mária nyitotta ki az ajtót. A fiú nem is köszönt, csak ezt lihegte:

(«Nem köszön» – gondolta Mária – «a szegény, elnyomott rokonnak persze nem köszön!»)

Nem felelt neki. A vállán rántott egyet s a fejével biczczentett a Lenke szobájának irányába.

S a következő perczben Miklós ott állt a kis fehér szobában, melynek asztala mellett, Schiller Frigyes arczképe alatt egy keskenyvállú, kicsi kis leány ült, kezébe temetve az arczát, maga előtt egy nyitott, sűrűn teleirott levéllel. -151-

Miklós hosszú ideig szótlanul állott a szobában. A legutóbb eltelt órákban annyi nehéz helyzetet kellett megoldania, annyi kinos percz bonyodalmából kellett kivágnia magát, hogy most igazán nem tudta, hogyan kezdje. Soha nem hitte volna, hogy valaha ilyen érzésekkel fog állani ebben a tiszta szobában. Agyában most összekeverődött sok minden, a mi váratlanúl jött, a mibe – úgy érezte – akaratán kivül sodródott, most nem látott tisztán semmit, csak azt tudta, hogy itt áll annak a leánynak a szobájában, a kinek ehhez az egész dologhoz eddig semmi köze nem volt, s a ki ennek a jogi esetnek idegen nézőjéből most egyszerre egy bonyolódottan regényes helyzetnek a hősnőjévé lett. -152-

A kis leány nem tudta, hogy ki lépett be a szobájába. Csak akkor érezte meg Miklóst, mikor már perczek teltek el a nélkül, hogy a belépő egy szót is szólt volna.

Akkor csöndesen fölemelte a fejét és ránézett a fiúra. Az még mindig nem beszélt. Lenke szólott:

– Legjobb lesz – mondta gyönge hangon – ha maga most elmegy. Ha magamra hágy.

– Ne is mondjon semmit – mondta Lenke – mert nincs oka a mentegetőzésre. Maga tisztán és becsületesen áll előttem ebben a dologban, a mennyire hitelt adhatok ennek a levélnek és annak a néhány szónak, a melyet az imént egy ismeretlen, selyemruhás kisasszonynyal váltottam. De hagyjon magamra…

– Mert össze akarom szedni a gondolataimat… mert most nem tudok semmit… nem tudom, mit csináljak, mire gondoljak… ez a levél úgy felzaklatott… -153-

A levélre mutatott, mely ott hevert előtte az asztalon. Sűrűn teleirott nagy négy oldal vol. Csupa piczi betű a nagy papiroson. Még keresztben, a margóra is voltak sorok irva, látszott rajta, hogy nagyon sok volt a mondanivalója annak, a ki irta.

– Lenke – mondá Miklós, a kinek erre némileg visszatért a nyugalma – én azt se tudom, mi van ebben a levélben. Engem váratlanúl ér ez az egész dolog… én… én ebbe beleestem, belekeverődtem… higyje el, édes Lenke… ez egy katasztrófa!

– Meg. Azért, hogy lássa: elhiszem magának, hogy nem tudja, mi van benne. Ha nem biznám magában, most nem beszélnénk itt ketten… Olvassa el.

«Én ismeretlenül irok önnek, én önt még soha életemben nem láttam, sőt mindössze csak néhány hete tudok arról, hogy ön létezik. Nagyon sok elnézés kell tehát ahhoz, hogy ön nekem ezt a levelet megbocsássa és nagyon sok bátorság kellett nekem ahhoz, hogy ezt a levelet önnek megirjam.

«De most, hogy irom, már azt is érzem, hogy nem a bátorság vezeti a tollamat, hanem az az elszántság, a melyet a kétségbeesés adott a lelkemnek. Ön bizonyára kényelmes, csinos kis szobában fogja olvasni ezeket a sorokat, a melyeket én egy vasajtó mögött sietve irok önnek, mert én a fogházból irok önnek, mert én be vagyok ide zárva azért, mert pénzt sikkasztottam egy öreg embertől, a ki azt a pénzt rám bizta.

«Ön valószinüleg ismeri az én nevemet. Én vagyok az a Nagy Riza, a kiről önnek bizonyára beszélt már a vőlegénye, a ki az én védőügyvédem. Ön most ne törődjék azzal, hogy én ártatlan vagyok-e, vagy sem, hogy el fognak-e itélni, vagy sem, mert ezzel most már én se törődöm. Itt most már egészen -155- más dologról van szó s ez az, a miről én itt ezen a papiroson önnel beszélni akarok.

«Kisasszony, én egy bolond, őrült pillanatomban azért loptam el a pénzt, mert szerelmes vagyok az ön vőlegényébe. Tudtam, hogy az, a mire a pénzt lopom, nem fog engem arra segíteni, hogy a vőlegénye szerelmét kiküzdjem, tudtam, hogy csak egy pillanatnak az őrült gondolata, tehát nem is azért irom ezt ide, hogy magamat mentegessem, vagy épen, hogy az ön vőlegényét okozójává tegyem a szerencsétlenségemnek, – hanem azért, hogy ön lássa, hogy ön elhigyje, mennyire szeretem ezt az embert. Mert csak egy ötletem volt, inkább csak tréfa: fel akartam öltözni királynénak, hogy megtessem neki, hogy imponáljak neki ezzel az őrült ötlettel és lássa kisasszony, már ez a semmi, már ez a tréfa elég volt ahhoz, hogy olyan bűnt kövessek el érte, a miért rám zárnak egy vasajtót és a miért megbélyegzett maradok egész életemben. Most képzelje el, kisasszony, mire volnék én képes ezért az emberért, ha igazán arról -156- volna szó, hogy szeressen és hogy az enyém legyen!

«Ön talán bolondnak fog tartani engem, de ezt nem bánom. Sőt hajlandó vagyok magam is azt hinni, hogy őrültjévé lettem ennek a gondolatnak. Érzem, tudom, hogy ellenállhatatlanul sodródom bele ebbe a szerelembe, a mibe vagy üdvözülök, vagy belehalok. Most már itt vagyok miatta a börtönben és ezt föl se veszem. Nem bánt az, hogy elvették a szabadságomat, csak azért, mert nem tudok olyasmit cselekedni, a mi közelebb vigyen engem hozzá. Nem aggaszt az, hogy rab vagyok, tönkretett élet, csak azért, mert ezzel talán az ő szemében sülyedtem. Habár ezt nem hiszem igy, a hogy irom, mert én imádni tudnám azt az embert, a ki én miattam a börtönbe menne.

«És most, hogy itt vagyok és így vagyok, most még rettenetesebben dolgozik a lelkemben a vágy az után az ember után. Most már az iránta érzett szerelmem összefonódott bennem a szabadságvágygyal, sőt azzal is, hogy ebből a piszokból, a melyben most -157- vergődöm, kiemelkedjem és megtisztuljak. Ez a piszkos négy fal most megtanított vágyakozni arra a három dologra, a mi a tisztességes emberek szemében a legszentebb: szerelemre, szabadságra és megtisztulásra. Szerelmes vagyok – és nem szeret senki. Szabad akarok lenni – és rab vagyok. Tisztaságra vágyom – és szennyes vagyok, kisasszony, szennyes vagyok minden értelemben: nem csak mint leány, hanem mint ember is.

«Lassan elérek oda, a mit tulajdonképen mondani akarok önnek. Ime, egyetlen egy emberben, egy ügyvédben, egy csinos fiúban, épen az ön vőlegényében összpontosúl minden vágyamnak, mind a háromnak a beteljesedése. Ő az a férfi, a ki engem, elzüllött, söpredékké lett teremtést vissza tud adni az életnek. Nem a mások életét értem, kisasszony, hanem a magamét. Az emberekkel nem törődöm. De én akarok élni és élni akarok. Most tele vagyok daczczal és keserűséggel és valami vad elszántsággal, ha arra gondolok: miért menjek én tönkre; miért -158- pusztuljak el az emberiségnek ebben a szemetesládájában, mikor eleven, érző ember vagyok, soha senkit nem bántottam, bűnös életemben több örömet okoztam az embereknek, mint fájdalmat – és mikor először életemben vagyok szerelmes!

«Most nem bánom, kisasszony, ha itt, ebben a levélben udvariasságok helyett komoly, rideg gondolatok következnek, én most nem törődöm önnel, az ön társadalmi helyzetével, az ön szerelmével, semmivel. Ez háború, kisasszony, a mi most kezdődik meg, ezzel a keserű levéllel és a mit én, én végig fogok küzdeni tekintet nélkül, szánalom nélkül, a legvadabb erőszakkal. Szinte örülök neki, hogy tele van az életem valamivel, hogy minden perczemnek, minden gondolatomnak, minden lélekzetemnek van valami czélja. És nem is utolsó czél: a magam életét akarom megmenteni.

«Mit jelent önnek Csáthi Miklós? Nem ismerem önt, de el tudom képzelni, hogy milyen. Szőke vagy barna – jelentéktelen kis polgári leány, a kit a papája meg a -159- mamája szépen, gondosan nevelt arra, hogy valamikor férjhez menjen és soha semmi vizet ne zavarjon ezen a világon, csöndesen élje végig a maga kicsiny polgári életét, mert önök, tisztességes leányok és tisztességes asszonyok arra büszkék, a mibe egy magamfajta asszonyi lény belehalna: – hogy jelentéktelenek, hogy beszédre, pletykára nem adnak alkalmat, hogy nem cselekszenek semmit, csak vitetik magukat oda, a hová az uruk megy. Önnek tehát Csáthi Miklós a vőlegénye, a szó leglangyosabb, legpolgáribb, legszomorúbb értelmében.

«De nekem, kisasszony, az én számomra, az én szememben más ez az ember! Én rám nézve az eleven életet jelenti, a melyből most száműzve vagyok. Ha én valami közönséges gonosztevő volnék, a ki egyszerűen csak azt várnám Csáthi Miklóstól, hogy engem a börtönből kimentsen, akkor önnek joga volna mosolyogni ezen a levélen és azt mondani: «Ez a leány nagyon ravasznak akar látszani, de nagyon naivul hazudik.» -160-

«Itt azonban másról van szó. Ez az én börtönöm csak egy állomás azon az úton, a melyen én a csatatérre megyek, ezért az emberért megküzdeni. Észrevétlenül, ön maga se tudja, ön is közeledik e felé a csatatér felé. És egy napon mégis csak találkozni fogunk ott, szemben fogunk állani egymással és a ki erősebb lesz, azé lesz a győzelem.

«Azért irtam ezt a levelet, hogy ezt a harczot bejelentsem önnek. Nem törődöm semmivel, nem gondolok az ön nyugalmával és nem bánom, ha családi katasztrófát okoz is ez az irásom. Sőt ez még jó is volna nekem. Valami nagy kavarodás, a melyből én kiszakíthatnám magamnak Csáthi Miklóst. Mert ha talán nyugodt és csöndes dolgokban nem tudunk is versenyezni egymással, kisasszony, a zavarosban én vagyok az erősebb, mert ez az én elemem. Viharban érzem jól magam, mikor hideg eső veri az arczomat, éles szél lobogtatja a hajamat, mikor vadnak és bátornak kell lenni, hogy az ember az életéért megverekedhessék. -161-

«Az én erőm, kisasszony, az elkeseredettek ereje. Ez a legkeserűbb és legborzasztóbb erő, a mi emberben lehetséges. A rabnak, az elnyomott embernek, a züllött léleknek az ereje ez, kisasszony, a mivel az életben nem veheti fel a versenyt az ártatlan becsület, mert ez csak a könyvekben van így. Én a győzelem biztos érzésével megyek a harczba, mert nekem most már minden mindegy, én senkivel és semmivel ezen a világon nem törődöm. Úgy szokták mondani: «Isten neki – az én életem úgyse élet!»

«Talán nagy bolondot irok most ide, de talán meglepően okos ez a tanács, őszintén megvallom, nem tudom. Azt tanácsolom önnek, mondjon le erről az emberről, mert úgyse lesz az öné. Én elveszem öntől. Ha lemond róla, csöndes szomorúság lesz az osztályrésze. Ha nem mond le róla, el fog esni a küzdelemben és talán olyan sebet kap, a melyből soha életében nem gyógyul ki.

«Úgy hiszem, ez volt az első és az utolsó beszélgetésünk egymással, kisasszony. Ebben -162- is csak én beszéltem, mert ön nem fog erre felelni. Nem is akarom. Sőt kérem, hogy ne feleljen. Talán, mint a hogy eddig nem láttuk egymást még soha, ezentúl se fogjuk egymást látni. Kétségbeesett erővel fogok viaskodni ezzel a láthatatlan és néma ellenséggel. Semmi ettől nem riaszt vissza. És ezt a levelet is csak azért irtam, mert tudom, hogy ez szükséges volt a harcz megindításához. Akarom, hogy ön tudjon mindenről, akarom, hogy még akkor is viaskodjék velem, a mikor úgy tesz, mintha még a létezésemmel se törődnék.

Miklós letette a levelet az asztalra. Lenke az ablaknál állott, háttal Miklósnak.

A lány megfordult. Hosszasan néztek maguk elé, egyik se nézett a másiknak a szemébe.

A leány nem akart szólani, a fiú nem tudott. Némán állottak így egy ideig. Rettenetes volt ez a néhány hosszúra nyúló, nehéz pillanat. -163-

Ekkor – szerencsére – nyilott az ajtó. Az öreg Rimmer lépett be. A szomorú helyzet kellő közepébe belevilágított egy boldog, mosolygós apai arcz. Látta a két fiatal embert, de nem vett észre semmit. Az anyai szemnek a specziálitása az, hogy ilyenkor egyenesen a szivekbe lát. Az apák a felszinen siklanak végig a tekintetükkel s a mit ott látnak, az nekik elég. Ezért van az, hogy még az apák is igen sokszor csak – férjek. Olyan apáknál, a kiknek meghalt a feleségük s a kik maguk viselik gondját egy felnőtt leánynak, gyakran lehet tapasztalni az úgynevezett «férji vonást». A nagy leány úgy bánik velük bizonyos dolgokban, mintha nem apák, hanem férjek volnának. Száz eset közül kilenczvenszer az ilyen apa az, a ki utolsónak tudja meg, hogy kibe szeretett bele a leánya. És az már évezredes tapasztalat, hogy az értesülések dolgában az utolsó hely a férjé.

És így most ez a néhány pillanatig tartó látogatás is olyanformán festett, mintha valami öreg férj toppant volna be a fiatal -164- feleségéhez. Nem vett észre semmit abból, a mi történt. A fiatalok kényszeredetten mosolyogtak és az öreg őszinte boldogsággal szólt:

Kiment a szobából és szentül meg volt győződve arról, hogy valami nagyon fontos dologról tárgyalnak, mint például arról, hogy melyik városrészben fognak lakni, vagy milyen szinű bútort csináltatnak az ebédlőszobájukba…

És ez a jelentéktelen látogatás kiváltotta belőlük a beszédet. Miklós szólalt meg:

A leány a földre nézett. Ezt a fontossággal nem biró kérdést ez a földrenézés egyszeribe nagygyá, fontossá, érdekessé növesztette. Miklós most már némi izgalommal ismételte meg:

Most felnézett a leány s nagy, őszinte szemét elborította valami belső tűznek a lobogása. Bátran, mintha valami komoly vallomást tenne, mondotta:

– Azt mondta, hogy ha maga akarta volna, nem fejlődött volna idáig a dolog, és…

– Most már ne vágjon közbe – mondta Lenke, majdnem szigorú hangon – ha már egyszer rászántam magam és összeszedtem az erőmet arra, hogy magával erről beszéljek, legalább hallgasson meg türelmesen.

– Figyeljen jól. A hölgy azt mondta, hogy magának tudomása volt erről az érzelemről, -166- a melyet ennek a szegény, szánandó teremtésnek a lelkében – megengedem – akaratlanul keltett életre. És abban a pillanatban, a mikor maga ezt tudta és a mikor maga azonnal meg nem szakított minden néven nevezendő ügyvédi és emberi összeköttetést ezzel a leánynyal, abban a pillanatban maga velem szemben súlyos hibát követett el…

– De gondolja meg, Lenke, hogy elvállaltam a dolgát, hogy majdnem tőlem függ a szabadsága, a becsülete, az élete!…

Nem tudta Miklós, nem értette, hogy Lenke igenis mosolyog ezen, hogy ezen minden Lenke mosolyog s hogy ezen a világon minden kis urikisasszonykának mosolyogni kell. Mit tudnak ők mindama fergetegekről, a melyek közepette az ő kis fehér szobájuk nyugalmas csöndben áll?

– Persze, hogy mosolygok – mondotta és most megjelent a szempillája alatt, lopózva, orvul az első könny. – Mosolygok -167- rajta, mert ha valaki valakit szeret és ha azt a valakit az a valaki viszontszereti, akkor nincs se szabadság, se becsület, se élet…

Ez legalább jó, egyenes, őszinte kisleányos beszéd volt. A gyereknek az ősi önzése. Vagy talán a szivnek önzése?

Miklóst ez lesujtotta egy kicsit. Csak most látott be egy pillanatra ennek a kis leánynak a tudatlan, tiszta lelkébe. Halkan mondta:

És érezvén, hogy most már más téren kell keresnie a mentségeket, hozzátette:

– A fő az, hogy én ezzel a leánynyal nem törődöm. Én nem bántam, szeret-e, vagy nem szeret… nem törődtem vele. Nem érdekelt. Nem hittem volna, hogy valaha…

Nem tudta folytatni a mondatot. Megijedt attól, a mit most mondania kellett volna, a mi most természetszerüleg következett volna ennek a gondolatnak a folytatásaképen. Hogy nem hitte volna, hogy valaha ekkorára fog nőni ez a szerelem. Nem hitte volna, hogy -168- valaha ez a szerelem el fog jutni ennek a fehér szobának a küszöbéig, sőt támadólag át is fogja lépni. Nem hitte volna valaha, hogy Nagy Riza nem csak mint vádlott leány, hanem mint szerelmes nő is érdekelni fogja s hogy valaha el fog következni egy nap, a melyen az lesz az életének legfontosabb gondja, hogy Nagy Riza szerelmes belé…

Ezek mind igazságok voltak, de amaz igazságok közé tartoztak, a melyeket el kell hallgatni.

– Az épen a baj, hogy nem törődött vele. Mert törődnie kellett volna vele. Tudnia kellett, hogy ez a lány szereti és akkor menekülni kell az ilyen szerelem elől…

Úgy mondta ezt, mint valami komoly kis bölcs, a ki a kisujjában tartogatja az egész világ minden tapasztalatát, mint a ki hirtelen, első intrádára meg tudja mondani minden dologról, hogy helyesen volt-e cselekedve, vagy nem.

Miklós kezdett megnyugodni. Valami olyat érzett, hogy ez a tiszta kis urileány nem -169- oly komplikált lélek, a kinek ki ne lehetne beszélni a fejéből ezt az alapjában véve ostoba félelmet. Ez polgári nyelvre fordítva olyasfélét jelentett, hogy Lenke nem elég okos ahhoz, hogy az ő igazi hibáját meglássa ebben az ügyben. És tudja Isten – annak ellenére, hogy érezte ebben a gondolatban a Lenkét megalázó elemet, örült ennek a tapasztalatának. Örült annak, hogy ime, fáradság, fejtörés nélkül fogja magát kivághatni ebből a bolond helyzetből, a melybe egy bolond leány révén jutott. És nyugodtan kezdett beszélni:

– Nem törődtem vele és most sem törődöm vele. Az az igazi jele annak, hogy nem törődöm vele, hogy… most se bánom. Ha szeret, hát szeressen. Én elvégzem vele a dolgomat, és adieu…

De ez a könnyed hang, a melyet próbált, csődöt mondott. Lenke komolyan felelt:

– Én pedig nem engedem, hogy ebben az életben valaha még egy szót váltson ezzel a Riza kisasszonynyal. Érti?

– És kötelezem magát arra, hogy ha ettől a teremtéstől bármi irásos vagy szóbeli üzenetet kap, azt azonnal, még abban a félórában jelentse be nekem.

Kérdőleg nézett Miklósra, mintha ki akarná kerülni azt, hogy megkérdezze: «megigéri nekem ezt?»

– Megigérem – mondta és mosolygott hozzá. Ezzel el akarta venni ennek az egész jelenetnek a komolyságát.

– Mert ez azt jelenti, hogy maga engem valami ostoba kis teremtésnek néz, a kinek az aggodalmait meg kell mosolyogni…

Komolyan néztek egymásra. Most volt valami a pillantásukban, a mi azt jelentette, hogy ez a két ember az egész életen keresztül egymáshoz fog tartozni. Ez a pillantás a férj és a feleség pillantása volt.

Most először mosolyodott el boldogan. Látszott rajta, hogy meg van elégedve ezzel a hű, engedelmes fiúval. Olybá vette, mint valami tapasztalatlan gyereket, a ki már majdnem fejjel rohant valami nagy veszedelemnek s a kit az ő okos kis leányfejének a bölcsesége mentett meg. -172-

És ebben a pillanatban ő is boldognak érezte magát, a míg az ajka a tiszta, fehér homlokot érintette. De mikor újra a szemébe nézett a leány, valami megmozdult a lelke mélyén.

Valami bizonyosság ébredt benne, a mely azt mondotta, hogy ez a becsületes, régimódian szentimentális jelenet, a mely most köztük lejátszódott, csak a vékony felszine volna egyéb, komolyabb ügyeknek. Tisztán érezte, hogy Nagy Riza ügye ezzel nincs eltemetve, s hogy ez a vékonyka fátyol, a mely most borult rá, csak olyasvalami, mint az olaj a tenger hátán. A vad hullám, mely a mélyből kapja az erőit, egyszerre csak fölemeli, meghasítja, szerteszórja ezerfelé… A hosszú levélből, melynek egyes mondatai még mindig égették a szivét, valami ellenállhatatlanúl -173- nyers és támadó erő érzete áradt. Tele volt ez a levél – a sorok közt ép úgy, mint magukban a sorokban – ama fanyar vadsággal, a melylyel talán az első asszonyok, a barlanglakó ősemberek nőstényei viaskodtak egy-egy férfiért. És tisztán állott előtte, hogy ez a fehér kis úrileány az ő egész kis bölcseségével, az ő polgári erkölcseivel, a társadalomadta nagy morális felsőségével egyetemben úgy el fog söprődni ebben a viharban, hogy nyoma se marad…

Valahogyan kinőtt a levélből ez a Nagy Riza. Forró temperamentum, erős értelmesség és féktelen akarat. És főleg: az elkeseredettségnek az eleven szobra. Egy női «desperádó», a kinek ezen a világon semmi félteni avagy veszíteni valója nincs…

Megijedt ettől a gondolattól. Fészkelődni kezdett benne az a kényelemszeretet, a mely a polgári lelket jellemzi. Az a lelki lustaság, a mely behunyja a szemét, ha veszekedést lát. A mely nem szereti a felzaklatottságot, a mely rémüldözik az álmatlan éjszakáktól, s a melynek nincs nagyobb ijedelme, -174- mint az, hogy: «jaj, most majd gondolkozni kell, nagyon kell gondolkozni!» Ezek a lelkek a polgári élet langyos fürdőjében érzik jól magukat és a hadilármát is csak jó messziről, halk zúgássá szűrődve szeretik. Remegnek a lelki fölfegyverkezés gondolatától.

Ez volt a Miklós érzése, csak olyan érzés, mint sok más ezer és millió ember érzése hasonló helyzetben. És itt kezdte látni azt, hogy a mi ebbe a helyzetbe sodorta, a mi ez elé a harcz elé hurczolta, az szintén nem volt más, mint a lelkének ez a megrögzött bourgeois-kényelemszeretete. Az a semmire nem gondoló, a mások viharai elől menekülő lustaság, a mely elhallgatta benne a felzúdulást a Riza szerelmével szemben. A mi azt súgta neki: «Ne bánd, ne törődj vele, hiszen téged ez nem érdekel, a világért se izgasd magad… hisz csak ő kinlódik, hisz ez az ő dolga.»

De most már egy kicsit későn volt. Most már itt állott előtte a menyasszonya, igaz, hogy mosolyogva, s az is igaz, hogy ez volt -175- az utolsó szava: «most megnyugodtam», – de a mosolygásából kirítt valami titkolt nyugtalanság és a hangjában reszketett az az erőfeszítés, a melylyel ez a nyugtalan leánylélek a nyugodtságot vallotta.

Most már itt feküdt az asztalon ez a lopva irott, titokban elküldött levél, a mely úgy ereszkedett közibük, mint valami ék, a mely a saját súlyánál fogva sülyed egyre lejebb két test között. Ott izzott a fehér papiron a börtön leányának beteg érzése, ez a vadon nőtt, nyesetlen, oltatlan, fanyar szerelem, a mely magába látszott foglalni mindazt a sok nyomorúságot és szenvedést, a mi a Riza múltjában megvolt. Mint a hogy a vadon nőtt fa gyümölcse fanyar és keserű, mert az erdő földjének vad vizeit szivta, az erdő vad viharait állta és virágkorában nem egy tiszta kis kert kapált földjéből itta az emberöntötte vizet, udvariasan átengedve gallyait a kertész nevelő ollójának.

Ezen most már nem lehetett segíteni. Ezt mosolygásokkal, igéretekkel, szűzi homlokra lehelt ártatlan csókokkal nem lehetett elintézni. -176- Itt most már bele kellett menni a harczba.

– Ebédelni, gyerekek, – mondta az öreg Rimmer, a ki megint benézett, megint látta őket és megint nem vett észre semmit. -177-

A sáros országuton bevergődött valahogy az egyfogatú a városba Sebfivel meg Bella kisasszonynyal. Egymás mellett ült itt a finom selyem és a kopott posztó. A kisasszony kiöltözködött arra az alkalomra, hogy misszióba ment polgári házhoz, Sebfi pedig már napok óta porolatlanul, keféletlenül hányta magára a ruhát.

És most igazán jellemezte a helyzetet ez a két ruha. A Bella kisasszony finom selyme, suhogó alsója, tollas kalapja képviselte itt az előkelő diplomácziát, a Sebfi darócza pedig a nyers és bolond őszinteséget.

És úgy is beszéltek, a milyen ruha volt rajtuk. Szeretném azt mondani, hogy Bella kisasszony csupa selyem-dolgokat mondott, Sebfi meg daróczosan beszélt.

Majd ezt mondta a kisasszony, a helyzethez és a finom selyemruhához illő mosolylyal:

– Ön kissé túloz, kedves barátom! Ha sikert akar elérni, okosnak, tartózkodónak kell lennie.

– Semmi óvatosság! Itt most már csak törni-zúzni lehet! Majd megmutatom én!

A Népszinháznál kiszállottak. Bella kisasszony bement a kis kapun, megnézni, hogy elkezdődött-e már a próba. Mert órája egyiknek se volt. Vannak emberek, a kik még ebben a nagy városban is kénytelenek a csillagok járása után igazodni idő dolgában, s a mi a legszomorúbb, még nappal is…

Itt elharapta a mondatot a fiú. Kibámult a Kerepesi-útra, a hol aranyos napfényben czammogtak a kocsik s a hol már sárgállott, piroslott egy-két virágcsomó a sarkon. Tudja Isten, honnan bújik elő ez a sok furcsa, városi virág így az első sugarasabb napon. Mintha a házak, a kövek közt korábban nyilnék a virág. A mező még kopár ilyenkor, de mi már virággal járunk. A megvásárolt, vasuton hozott tavasz ez. Egy kis pénzért, ime, még a kikeletre is van elővétel.

Bella kisasszonynál – az ő fajtájánál – ez még talán kevesebbet jelentett, mint a teljes diskréczió. Egy kis önfeláldozás… mi az? Azért ugyan nem érdemes a szomszédba menni. Akad ez otthon is, bőven.

Sétáltak, köszöntgettek a szinészeknek, meg a kóristáknak, a kik a próbára érkeztek. És Sebfi titokzatosan, rejtelmesen beszélt, mint a hogy a drámákban az intrikusok szoktak beszélni, mikor vad, elszánt nőkkel szövetkeznek valami rettenetes tervre.

Az igazat megvallva, Bella kisasszony azért állott meg, mert ép e pillanatban gördült a szinház elé egy elegáns fogat, a melyből egy kóczos kis hölgy szállott ki. És a meglepő ő reá nézve az volt, hogy ime, a kóczos kis hölgy, névszerint Somogyi Rózsi, magánfogaton jött a próbára. De azért – miért ne legyen meg szegény Sebfinek az öröme, – ezt mondta:

– Mert mi a helyzet? A helyzet az, akármint tagadjuk is, hogy nemcsak Riza szerelmes az ügyvédbe, hanem az ügyvéd is kezd érdeklődni Riza iránt. Én láttam. Én tudom. Én érzem. És a hogy én Rizát ismerem, ő most már küzdeni fog ezért az emberért a végsőkig. Tehát…

– Hát akkor figyeljen. Tehát… nekem azzal kell szövetkeznem Riza ellen, a kinek természetes érdeke, hogy ebből a szerelemből ne legyen semmi. Logika dolga az egész: kinek a természetes érdeke ez? Rimmer Lenkének. Igazam van?

Most kezdett csak figyelni Bella kisasszony. De egyszersmind olyan arczot is vágott, mintha mondaná: «Önnek igaza van, de mi közöm nekem ehhez az egész bonyodalomhoz?» De alapjában véve mégis megtisztelve érezte magát, hogy beavatták ilyen regényes ügybe, hát figyelni kezdett.

– Ne szabadkozzék. Ön már ismeri, ön Beszélt vele, ön már volt nála. Az én kedvemért megint el fog menni hozzá és ki fogja nála eszközölni, hogy beszélhessek vele.

– Maga bolond, Sebfi. Hát maga azt hiszi, hogy ez az úri kisasszony úgy első hivásra majd randevut ad magának valahol a városligetben?

– Ön ezt nem érti. De nem baj, hogy nem érti, mert nem is kell, hogy értse. Vagy megteszi azt, a mire kértem, vagy nem. De arra igazán semmi szükségem nincs, hogy ön előadja a saját külön aggodalmait. Ha nem akar velem találkozni az a leány, az az én privát bajom… és az ő privát baja. Egyébként pedig leharapom a fejemet, ha első hivásra nem egyezik bele a találkozásba!

Ez is olyan mondás volt, a melyet mintha Sebfi számára találtak volna ki. Sebfi mindig leharapta a fejét.

A szinházból, a kis kapu felől éles, berregő csengő szólt. Kezdték a próbát. -184-

– Nem szökünk meg. Igérje meg, hogy elmegy ahhoz a leányhoz az én érdekemben.

Bella kisasszony fordult egyet, kikapta a karját a Sebfié alól és beszaladt a kapu alá. Onnan kiáltotta:

– Ez is elhagy – gondolta. – Engem mindenki elhagy. Magamra vagyok utalva. Egyedül állok, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában!

Összeszorította az ajkait, daczosan vetette -185- fel a fejét, kicsit ki is düllesztette öntudatlanúl a mellét, mikor ezt gondolta. S valóban, e pillanatban olyan volt, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában. Legalább ő azt hitte, hogy a hogy most itt áll, nem is lehet őt mással összetéveszteni, mint valami viharral daczoló igen magányos tölgygyel…

Aztán gondolt egyet és elvágtatott a szinház tájékáról. A szárnyas kabát lebegett rajta, a hogy ment, szinte bukdácsolva sietett a Kerepesi-úton. Az első kávéháznál megállott.

Bement, tintát-tollat kért és lázasan irt meg egy rengeteg hosszú levelet. Elfogyott belé vagy négy levélpapiros. Mikor készen volt a levél, elolvasta, nagyon meg volt elégedve vele, – aztán újra elolvasta és még egyszer elolvasta, aztán a világ legnyugodtabb arczával tépte ezer darabra.

Majd némi rágása után a tollnak, újra nekiült és írt vagy négy sort. Ezt is elolvasta vagy ötször, abszolute nem volt megelégedve vele, mert fanyar arczokat vágott -186- hozzá, de ezt aztán borítékba is tette, meg is czímezte és el is küldte egy hordárral.

A hordár elnyargalt a levéllel. Nagyokat lépett, úgy tett, mintha sietne. Sebfi pedig gőgös mosolylyal nézett utána.

– Haha – mondta halkan – ott viszik a levelet… ott viszik! Mindjárt ott is lesz. Mindjárt olvasni is fogja!

Gyönyörködött abban a gondolatban, hogy a levél egyre távolodik tőle s egyre közeledik Lenkéhez. Még nézte egy ideig a hordárt, aztán csöndes félhangon ezt mondta:

És lelki szemei előtt már meg is jelent ez a képzeletbeli máglya, házmagasságra fellobogó piros lángokkal, a melyek meg fognak emészteni minden ellenséget, s a melyekből -187- megújhodva fog kiemelkedni az ő szelleme.

Ilyen czirkalmasan gondolta ezt Sebfi. A hordár pedig, miután eltünt a szemhatárról, szép lassan kezdett czammogni és arra gondolt, hogy negyven krajczárt fog-e kapni ezért az útért, vagy ötvenet. -188-

Másnap délben a Jaulusz-féle «étcsarnokban», a hol négy tál étel kapható harmincz krajczárért, bort bele nem értve, egy izgatott hang süvöltött végig:

Az ablaknál, három idegen vendég között ült Sebfi és még a Jaulusz-féle négy tál ételből is az asztalon hagyott hármat, a nélkül, hogy hozzányult volna. Ezzel szemben azonban, mikor a fizetőpinczér megjelent előtte jól ismert és viharvert frakkjában: gőgösen szólt:

És már az ajtónál volt. A főpinczér nézett utána egy kicsit, aztán zsebrevágta a nagy bőrtárczáját és a dolga után látott. Ezek a ki nem fizetett harmincz krajczárok a legjobb pénzek a világon. – «Majd visszafizeti – gondolta magában, – ha a Nemzeti Szinházban fog játszani.» Ezekben a szegény főpinczérekben, vidéken úgy, mint Pesten, a Nemzeti Szinház tartja a lelket. Ha mindazok az ifjak és hölgyek, a kik azon a czímen éltek hónapokig hitelbe, hogy valamikor a Nemzeti Szinházban fognak játszani, most valóban a Nemzeti Szinház tagjai volnának, akkor ez az intézet joggal vetekedhetnék az osztrák-magyar hadsereggel ama szempontból, hogy melyiknek van több tagja…

Sebfi pedig nekivágott a kis utczáknak és vágtatott a Városliget felé. Most már nem repült utána a szárnyas kabát. Szép tavaszi nap ragyogta be a piszkos kis utczákat. De ha most nem sütött volna a nap, sőt ellenkezőleg: ha tüzes eső hullott volna az égből, -190- Sebfi akkor is az időjárásra való tekintet nélkül vágtatott volna s ép úgy nem törődött volna a tüzes esővel, mint a hogy most nem törődött az édes napsugárral.

A Városliget úri részén, a parkon keresztülvágtatott. Egyenesen a hullámvasút felé tartott, a mely mögött, a játéktér lármájának közepette van egy csöndes, szinte elhagyatott kis hely. Ott megállott, körülnézett és várt. Neki támaszkodott egy fának, előkotorászott a zsebéből egy összenyomorított, olcsó czigarettát, kiegyengette, aztán rágyujtott. Nincs boldogabb érzés, mint jó ebéd után egy finom czigaretta…

Eszébe jutott az, a mit Bella kisasszony mondott: «Csak nem hiszi, hogy egy úrileány az első hivásra el fog menni a találkozóra?» De aztán elmosolyodott: «Ezen a világon semmi sem komoly: sem az, hogy valaki úrileány, sem az, hogy úrileányoknak nem szabad ártatlan czélból megjelölt időben a Városligetbe jönniök.» És eszébe jutott, hogy hiszen darabokban is úgy van, hogy ha valakit levélben hívnak, az okvetetlenűl -191- megjelenik, ha az első felvonásban nem, hát a másodikban, vagy a harmadikban… Most már erősen hitt abban, hogy Lenke el fog jönni és minden közeledő női alakot erősen szemügyre vett. Ez a vizsgálódás azért volt különösen érdekes az ő szempontjából, mert Lenkét nem ismerte. Szerette volna, ha megismeri, első látásra.

És a hogy nézett: előre, jobbra, balra, mindenüvé, csak a háta mögé nem – mint a hogy vannak emberek, a kik minden szerencsétlenségüket annak köszönhetik, hogy soha életükben még nem néztek a hátuk mögé – egyszerre csak megszólalt mögötte egy félénk leányhang:

Lenke állott mögötte. Tudta, hogy Sebfinek hívják, de nem merte így szólítani. Meg aztán Sebfi is nagyon komoly volt, mikor a levelet irta neki s így irta alá: «Wundt.»

Így mutatkoztak be. És miután e kinos külsőségeken átestek, Sebfi rögtön visszanyerte a lélekjelenlétét:

– Jöjjön, kisasszony – mondta – sétáljunk itt fel-alá, nem fog soká tartani az ügy. Köszönöm, hogy eljött. Ámbátor…

– Ámbátor tudom, hogy nem én miattam jött el ide, hanem maga miatt. Mint a hogy az igazat megvallva, én se a kisasszony miatt jöttem ide, hanem a magam bőre miatt…

– Furcsa ember – gondolta Lenke és szemügyre vette. Nagyjából valóban ilyennek képzelte Miklós leirása után. De nem volt ideje Sebfit, mint érdekes jelenséget szemlélni, mert a fiú azonnal a tárgyra tért: -193-

Ezt ugyan úgy is mondhatta volna, hogy «érdekes dolgokat tudok» – vagy «fontos dolgot akarok mondani» – de Sebfi nem lett volna Sebfi, ha ez alkalommal ez érdekes helyzetben nem ezeket a titokzatos és regényes szavakat mondta volna: «Fontos adatok birtokában vagyok.»

Bólintott a fejével, hogy így van. Lenke -194- megállott. Mintha végig futott volna rajta valami. A torkában érez az ember ilyenkor valami elhülő, szorongó érzést, a mi leszáll az egész testén és mintha valami villamos áram volna, nem áll meg a lábában, hanem mintha tovább menne, le a földbe… Ezért mondják, hogy «gyökeret vert a lába.» Lenke életében most érezte ezt először.

Csak nézett rá, értelmetlenül. Félve várta hogy a könnyek egyszerre csak elborítsák a szemét.

– Megsimogatta a fejét. Igen. És én künn vártam. Azaz, nem vártam künn. Azaz, mégis künn vártam. És bedugtam a fejemet az ajtón, hogy miért nem jön már hogy meddig marad, hogy mi van vele? Hát… -195-

– Hát akkor simogatta meg a fejét. És a leány úgy… úgy egy kicsit odahajolt hozzá és ő úgy… úgy egy kicsit odahajolt a leányhoz… és… és…

Nagyot lélekzett, mint a ki valami fárasztó útról jön meg. Olyan arczot vágott, mint a ki végre, hosszas mászás után fölérkezett a negyedik emeletre.

Szegény Lenke ennek ép a fordítottját érezte. Ő olyasmit érzett, mintha hosszas zuhanás után végre leesett volna a negyedik emeletről a földre…

Most hallgattak mind a ketten. Lenke körülnézett ezen az idegen vidéken. Messziről idehangzott a délutánra készülő «vurstli» lármája. Egy-két zongoraverkli pengett a távolban. Katonák sétáltak arra, hármasával, elégedetten… Majd két cselédleány szaladt el előttük, ropogós szoknyában, nevetve. Egy kicsit forgott a világ Rimmer Lenkével, a mi annál keservesebb volt, mert Rimmer -196- Lenke egész életében nyugodtnak és mozdulatlannak látta a világot.

Valahogy megtámaszkodott ebben a forgásban. Sebfire nézett és úgy érezte, mintha a tekintete, mely a fiúéba kapaszkodott, mintha a tekintete volna az egyetlen vékony szál, a mely megakadályozza abban, hogy elessék… És mereven nézte Sebfit, szeretném azt mondani: kapaszkodott belé a szemével.

– Mert nagysád azt mondta: «Mit csináljunk.» Ez a «junk», ez esik jól nekem. Mert ebből azt látom, nagysád már érzi, hogy a mi kettőnk érdeke azonos. Hogy nekünk együtt kell cselekednünk, és hogy mi ketten, a kik öt perczczel ezelőtt még nem is ismertük egymást, az elképzelhető -197- legjobb és leghívebb barátok vagyunk ebben a pillanatban…

– Itt sok mindent lehet csinálni. De legjobb lesz, ha nem vágunk Hübele Balázs, módjára bele a dologba.

– Ne türelmetlenkedjék, nagysád. Ime, én ezeket tudom: Jövő hét elején lesz a tárgyalás. Azon eldől, hogy elitélik-e Nagy Rizát, vagy nem…

– Ez… ez az önt érdeklő része a dolognak. De én nem várok addig. Én tudni akarok mindent, én…

– Csöndesebben, nagysád. Addig önnek is várnia kell. Megmondom, miért. Mert ha Rizát elitélik, – és ez aztán viszont az önt érdeklő része a dolognak – akkor önnek már nincs több gondja az egész ügygyel. Akkor ez Miklós részéről egyszerű, jelentéktelen -198- fellobbanás marad, a melynek a fejlődését elfojtja a börtön hideg levegője…

Ezt oly szépen mondta, ezzel úgy meg volt elégedve, hogy kicsordult a könny a szeméből.

– Mondom, akkor önre nézve vége a dolognak. Ha azonban fölmentik, vagy ha sikerül Kóré urat az utolsó perczben meglágyítani annyira, hogy visszavonja a panaszt, akkor aztán nagy baj van.

– Várjunk. De – együtt várjunk, nagysád. Nekünk találkoznunk kell többször, ki fogjuk cserélni az impresszióinkat, és…

Lefogta a kezét s aztán félretolta a fiút, -199- mintha valami alkalmatlan bútor lett volna. Lenkéhez fordult:

Lenke nem tudott szóhoz jutni. Mária kézen fogta és elvezette. Ment vele, gyöngén, akarat nélkül.

– Jöjjön haza – mondta Mária csöndesen, – és máskor ne hagyja heverni a kis czéduláit, a miket bolondoktól kap… -200-

Az öreg Rimmer irodájában, künn, a nagy sárga házban, egymásután jelentkeztek a felek. A fogházigazgató irodájának rendes vendégei, az ügyvédek, a fegyőrök, sorra jöttek. És a nagy szobából egymásután hangzottak ki a direktor szokatlanúl erélyes kijelentései:

Minden mondatában benne volt a «nem». És minden mondata szigorúan, keményen csendült. A kik kijöttek az irodából, arczokat vágtak:

A vén fogházőrök vállat vontak. Rimmert soha senki sem látta haragosnak. Szelid -201- ember volt, mint a falat kenyér. Valami igen súlyos eset lehetett, a mi így kihozta a sodrából.

Dél felé Mária jelentkezett az iroda ajtaja előtt. A Mária jelentkezése abból állott, hogy félrelökte a szuronyos őrt. A szuronyos őr pedig, ismervén a jelentkezésnek ezt a formáját, mosolygott és belenyugodott.

Mikor belépett Mária az irodába, egy egyenruhás ember állt az igazgató előtt, az iróasztalára hajolva, nagy árkus papirokkal. Az őrmester hozta be a számadásait. Rimmer a kék czeruzájával szántogatta a papirost, de mikor Máriát meglátta, összecsapta az irásokat. Rámordult az őrmesterre:

Mária már ült is egy régi, kopott karosszékben és olyan arczot vágott, mint a ki várja, hogy ez az alkalmatlan egyenruhás vendég minél hamarabb takarodjék innen. Az őrmester kiment s ezalatt pillantást vetett -202- Máriára. Nem, a legnagyobb elnézéssel se lehet mondani, hogy a fogházőrök szerették Máriát. Mária oly szigorú, oly kemény volt, oly férfias, hogy nem egyszer kedve támadt egyiknek-másiknak még ahhoz is, hogy Máriát jól elverje. Most is ilyenféleképen nézett rá az őrmester. Aztán tisztelettel, halkan tette be az ajtót maga mögött.

– A leány benn ül a szobájában és sír. Bezárta az ajtót és a mikor kopogtattam, nem akart beereszteni.

– És én nyugodtan azt mondtam neki, hogy ha nem bocsát be, hát berúgom az ajtót. -203-

– Mindegy kérem nekem nincs piczi tánczos lábam. Én berúgom az ajtót, ha valahova be akarok menni. Erre kinyitotta. De nem beszélt velem. Hiába faggattam, hiába kértem, nem beszélt. Előbb az ablakhoz ment és kisírt az ablakon, aztán leült az asztalhoz és belesírt az asztalba. Ismerem én már ezt. Hát gondoltam egyet, bementem a városba és a magam erejéből jártam utána a dolognak.

– Azt mondta, hogy kétségbe van esve, hogy semmiről sem tehet, hogy az egész ügy csak csekélység és hogy délután ki fog jönni.

– Mert azt mondtam neki, hogy ne jőjjön ki. Az ön utólagos beleegyezése reményében -204- mondtam neki, hogy az apa kivánságára ne jőjjön a házhoz addig, a míg nem értesítik? Helyesen tettem?

Az öreg úr nem felelt rögtön. Egy kicsit fel-alá járt a szobában, lehajtott fővel, a bajuszát pödörgetve, aztán sóhajtott egyet és így szólt:

– Jól tette, Mária. Maguk asszonyok, jobban értik az ilyesmit. Ha maga nem találja meg annak a bolond embernek a czéduláját, akkor még most se tudunk az egészről semmit és ki tudja, mi minden történt volna… nélkülünk…

– Meg. Valami szinházhoz utasítottak, ott ődöngött. Előbb megijedt tőlem, mert rám ismert. De aztán szóba állt velem.

– Szép szavakat szavalt, a miből nem értettem semmit. De meg kell adni, szépen szavalt.

Most csönd lett. Ez volt az, a mire Rimmer várt. Az eddig mondott dolgok mind csak jelentéktelen bevezetései voltak ennek a kemény mondatnak. Itt pattant ki minden, a mi érdekes volt, a mi fájdalmas volt, s a mit mégis hallani, tudni kellett.

Nagyon büszke volt most Mária. Végre elégtételt kapott annyi mellőztetéseért. Most -206- ő volt a legfőbb biró, ő volt a hadvezér, a stratagémák intézője, a családi béke orvosa, a kire nagy szükség volt, a ki tanácsokat osztogatott, szóval: máról holnapra első személylyé lett ebben a kis familiában, s szinte úgy érezte, hogy már nem is az öreg Rimmer a régi fogház igazgatója, hanem ő.

– Még ma. Holnapután tárgyalják az ügyét a törvényszéken. Itt mindössze egy háromszáz forintos ügyről van szó. Az én tervem a következő, kérem. Beszélek a leánynyal és megtudom, milyen komoly a dolog. Ha a dolog nem komoly, nem törődöm többet vele. De ha komoly, akkor mi meg fogunk alkudni ezzel a hölgygyel. Az a czukrász, a kitől sikkasztott, nem akarja visszavonni a panaszt. Hát mi azt fogjuk mondani a kisasszonynak, hogy mi megmentjük -207- őt a börtöntől: kifizetjük érte a háromszáz pengőt a czukrásznak s rábirjuk, hogy vonja vissza a panaszát. Ezzel szemben azonban a kisasszony kötelezze magát arra, hogy azonnal elutazik Pestről és nem törődik többet Miklóssal.

– Hogyan? Hát maga belemegy abba, hogy Miklós tovább is járjon a házhoz? Ezek után?

– Ez a dolog olyan dolog, hogy még akkor se komoly, ha komoly. Én Miklóst derék, tisztességes embernek ismerem, a kinek a fejéből az egészet ki lehet szellőztetni egy hét alatt. De nem ez a főok.

– Hanem az, hogy ha mi Miklós nélkül oldjuk meg ezt a helyzetet, akkor a kis leány ebbe belepusztul.

– A hogy mondtam: belepusztul. Ezt aztán már csak én tudom. Ehhez maga már -208- épenséggel semmit sem ért, s a legjobb, a mit tehet, az, hogy belenyugszik abba, a mit én határozok.

Az öreg úrnak jól esett ez a katonás hang. Csak a kik voltak már hasonló helyzetben, csak azok tudják, milyen jól esik az embernek valaki, a ki bajban katonásan beszél, határozottan cselekszik. Még a jó tanácsnál is többet ér az ilyen határozott fellépésű barát, mert megnyugtatja a lelket. Hiába, a legokosabb embernek is imponál az, hogy valakinek hideg és erős a hangja, biztos a keze olyan pillanatban, a mikor ő elveszti a nyugalmát.

– Mária, maga egy áldott teremtés és én mindent magára bízok. De azt az egyet kikötöm, hogy nekem mindent elmondjon.

– Megigéri, hogy nem fog kapkodni és nem fogja magában, belül, azt hinni, hogy a maga férfi-esze ilyen dologban többet ér, mint az én öregasszony-eszem? -209-

– Nem. A kis leánynak küldjék be az ebédjét a szobájába. Maga ebédeljen egyedül az ebédlőben és ne zavarja a gyereket.

– Én ma a Jaulusz-féle étcsarnokban fogok ebédelni, négy tál ételt harmincz krajczárért.

– Mert ott van találkozóm a bolond emberrel. Vele megyek ebéd után a fogházba, beszélni azzal a kisasszonynyal…

Sebfiről csak per «bolond ember» beszéltek. Nem ismeri Sebfit az, a ki azt hiszi, hogy ez bántotta volna, ha megtudja. Sebfi erre büszke lett volna. Bolond embernek lenni szép, nagy és dicső dolog volt az ő szemében. Mindenesetre több a józan jelentéktelenségnél. És talán épen azért érezte magát szép, nagy és dicső férfiúnak, mert -210- alapjában véve tudta magáról, hogy egy kicsit hóbortos.

– Háromszáz forintot mindenesetre. Aztán egy ötvenest… ki tudja, mire lesz jó. A bolond ember talán elkiséri vidékre a kisasszonyt, részben azért, hogy őnagysága ne utazzék gardedám nélkül, részben pedig azért, mert mégis csak jó biztosan tudni, hogy a kisasszony nem fordult vissza a pályaudvarról.

Az okos asszony pedig büszkén, nyugodtan ment ki, mint a ki biztos a maga dolgában s mint a ki meg van győződve arról, hogy a maga kis agyával megértett mindent: a Miklós pillanatnyi eltévelyedését, a bolond ember fellobbanását, a rab leány számító ügyeskedését.

Ő ezt így látta. Mindenki lát valahogyan, és némely ember megbízik a szemében, más -211- ember meg nem hisz a szemének. Mária bízott a szemében. Büszkén vonult ki a rácsos kapun, mint a ki oly okos és oly erős, hogy ezt a rongyos emberiséget minden bújával-bajával, minden bonyodalmával egyetemben egyszerűen a zsebébe dugja… -212-

A Jaulusz-féle étteremben, az ablaknál ebédeltek ketten: Mária meg Sebfi. A sokat emlegetett négy tál étel nem nagyon izlett nekik. Sebfi megette volna, de izgatott volt. Mária – és ez volt a különbség köztük – ha nyugodt lett volna, nem ette volna meg, de így megette, hogy nyugtalannak ne lássék. Ebéd végén jött a főpinczér:

A főpinczér nagyon szerette, ha az ilyen rendes adósok, mint Sebfi, vendéggel jöttek. Olyankor legalább volt kilátás arra, hogy a vendég kifizeti az adósnak az ebédjét is.

Válasz helyett Sebfi grimacet vágott. Mária csak most vette észre, hogy olyasmit követett el, a mit más társaságban tapintatlanságnak neveznek. Aztán kapta magát, elővette a ridicule-jét és kitett az asztalra – még harmincz krajczárt. Sebfi tiltakozni akart és olyan arczot vágott, mely nála azt jelentette, hogy most mindjárt szavalni fog, – de még mielőtt belekezdhetett volna, a főpinczér felkapta a három hatost és elszáguldott. Ezen már nem lehetett segíteni. Mit volt mást tenni? Sebfi elővette az úgynevezett «keserű kaczajt». Keserűen kaczagott s ezzel az ügy el volt intézve.

Elindultak a fogház felé. Sebfi már délelőtt jelentkezett az ügyésznél, s kikunyorálta kettőjük számára az engedélyt. Lassan baktattak a Váczi-körút felé. Furcsa pár ember volt: a régimódi divat szerint öltözött szigorú dáma, meg a lengőhajú, széleskarimájú kalapos «bolond ember». Idegen ember joggal hihette volna, hogy a dáma egy derék, öreg vidéki asszonyság, a fiú meg a fia, a ki Pesten tanúl művészetet. -214-

Az uton nem beszéltek. Sebfi tett ugyan néhány elkeseredett kisérletet arra, hogy szólásra birja Máriát, de Mária nem állott kötélnek. Az Alkotmány-utcza sarkán hosszas tünődés után például ezt mondta a művész:

De Mária ránézett és egyszerűen agyonlőtte a szemével. A mondat hátralevő része belefagyott Sebfibe. Két házzal odébb ismét megpróbálta:

Az asszonyság megint ránézett, valami oly mélységes megvetéssel, oly főlényes gőggel, hogy ezt a mondatot se volt kedve tovább folytatni. Hát végleg lemondott szegény a szólás jogáról és nem is annyira ment, mint inkább tántorgott mellette.

Öt percz mulva lenn ültek a pinczében a fogházgondnok irodája mellett és várták a leányt. Most szólalt meg először Mária. Csöndes, parancsoló hangon, hadvezéri modorban mondta:

– Kegyed mindenbe bele fog nyugodni, a mit mondok és cselekszem, már csak azért is, mert a mit mondok és cselekszem, az az ön érdekét is szolgálja. Így van?

Erre búsan pillantott rá Sebfi. Mintha azt mondta volna: «Ugyan, miért csufol engem, szegény komédiást?» Vagy még inkább, mintha ezt mondta volna: «Hát illik valakit a testi hibájáért kigunyolni?»

Mária érezte, hogy fájdalmat okozott a fiúnak. Jóvá akarta tehát tenni ezt a szigorú kijelentést. Az ő módszere szerint az ilyesmit csak úgy lehetett jóvá tenni, ha az ember valami kedves, bizalmas, baráti szólást tesz hozzá. Tehát mosolygott és ezt mondta:

– Kuruttyolok? – mondta Sebfi. – Hogyan, -216- asszonyom? Már odáig jutottam, hogy a lelkem feljajdulását kuruttyolásnak méltóztat nevezni?

És már majdnem kitört a konfliktus a kedves, bizalmas, baráti szó miatt, mikor nyilott az ajtó és belépett rajta Nagy Riza. Egy kékruhás fogházőr állott meg a küszöbön. Az ajtófélfának támaszkodott, mint a ki elkészül arra, hogy most egy kicsit várni fog.

Riza megállott az ajtó előtt. Szigorúan nézett a két vendégre. Ha csak Sebfi lett volna ott egyedül, szó nélkül visszafordult volna. De ezt Sebfi nem tudta meg soha. Mert a másik vendég, az idegen, ó-divatú hölgy kiváncsivá tette a leányt, s arra késztette, hogy itt maradjon.

Sebfi felugrott a fotelből, a melyben eddig hanyattdőlve ült, s odarohant Rizához. Elkapta a kezét és megcsókolta. A leány nem szólt, nem mozdult, tűrte ezt.

Azután Mária állott fel, méltóságteljesen. Halkan szólította meg Rizát:

– Kérem – mondta Mária – én… Rimmer igazgató úr rokona vagyok, és azért jöttem…

– De tudom. Ön azért jött, hogy ajánlatokat tegyen nekem. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miféle ajánlatról van szó. De a hogy a megjelenéséből látom, a hogy a bemutatkozásából következtetem, nem akarhat mást, mint olyasféle ajánlatot tenni nekem, hogy mondjak le Miklósról. Igazam van?

Mária meghökkent. Ez a valaki olyan valaki volt, a ki még nálánál is talpraesettebben tudott beszélni.

A lány leült. És most úgy beszélt az álló -218- Máriával, mintha valami nagyúri dáma lett volna, a ki parancsokat osztogat a kulcsárnőjének.

– Most már egészen biztos vagyok benne – mondta. – Ön vagy pénzt akar nekem ajánlani, vagy valami fenyegetéssel akar rábirni arra, hogy mondjak le Csáthi Miklósról és engedjem őt át az ön kis kisasszonyának. De ön csalódik! Ön meg fogja most tanulni, ha eddig még nem tudta, hogy a mért a kis kisasszonyok tollas fehér ágyban alusznak és selyemszoknyás nevelőnőtől tanulnak angolul, azért még nem bérelték ki a maguk számára a zavartalan boldogságot. Én meg fogom önnek mutatni, hogy háromszáz forintért még nem árulják a boldogságot, és meg fogom önnek mutatni, hogy mégsem lehet mindvégig, minden téren úgy megolajozni az élet kerekét, hogy az az önök kénye-kedve szerint forogjon. Ha nálunk, szegény rongyosoknál csikorog, kátyúba zökken, akkor bajlódjanak vele egy kicsit maguk is. Meg tetszett érteni, asszonyság? -219-

Ez volt a legsulyosabb döfés, ez az «asszonyság». Ez a kegyetlen bevallása annak, hogy «igenis, én látom, hogy te nem tartozol a családhoz, jól látom, hogy te valami nagyszájú gazdasszony-féle vagy, a ki elvállaltad ezt a finnyás kezeknek nem való munkát: fogházba menni, rossz útra tévedt leánynyal alkudozni».

Sebfi pedig bámult. Mint embernek, tetszett neki ez a vad, bátor modor. De mint szerelmes, a porba volt sujtva. Nem birta megállani:

– Asszonyság – mondta ő is – meg fogja bocsátani, ha közbe kuruttyolok. Riza kisasszony nem szokta meg ezt a hangot!

– Miféle hangot? – mondta. – Hisz eddig egy árva szót se szóltam! Mit akarnak tőlem?

A «jó asszony» még fájdalmasabb volt. De azért, ha már itt volt, leült. Most már föltette magában csökönyösen, hogy leül, -220- szóba ered a rab kisasszonynyal, inkább hizeleg neki, simán bánik vele, megvárja, a míg megpuhul, a míg ellágyul a szava, s aztán majd fölülkerekedik ő, s visszaadja a kölcsönt, kamatostúl.

Szerelmesen, gyöngéden nézett rá. Mária pedig végleg magábafojtott mindent, a mit most nagy kedve lett volna a leánynak a szemébe mondogatni, és nyugodtan kezdte:

– Rokonomnak, Rimmer igazgató úrnak a leánya, Rimmer Lenke kisasszony a menyasszonya az ön ügyvédjének, Csáthi Miklós úrnak.

– Úgy van – mondta Sebfi örömében, hogy végre némi társalgási hang lett urrá ebben a szobában. De ezért most ketten pillantottak rá szigorúan. «Mindenkinek a kutyája vagyok» – gondolta a fiú és föltette magában, hogy megnémul.

– Csáthi úr – folytatta Mária – elég ügyetlen volt, s nem éreztette a kisasszonynyal -221- azt, hogy az az érzés, a mi a kisasszony szivében ő iránta támadt, őt nemcsak, hogy nem érdekli, de legszentebb érzelmeiben egyenesen sérti is.

– «Megállj – gondolta magában a jó asszony – hiszen beszélek én, ha csak az kell, de tudom Istenem, nem fogod megköszönni!»

– Ez hiba volt – mondta – de menthető azzal, hogy Csáthi úr jószivű ember és fájt volna neki kisasszonyt ép ebben a szomorú helyzetében megkínozni. Ezért jöttem én most el Csáthi úr helyett, s ezért vállaltam el, hogy okosan fogok kisasszonynyal beszélni. Az ilyesmit mi, asszonyok, könnyebben intézzük el egymással, s különben sem teszem fel kisasszonyról, hogy Csáthi úr boldogságának útjába akar állani, pláne, ha szereti.

– Szeliden, okosan mindent meg lehet beszélni. És kisasszony nagyon csalódik, ha azt hiszi, hogy mi háromszáz forintért vagy bárhány forintért kisasszonyt meg akarjuk vásárolni.

– Hát mit akarnak velem? – kérdezte Riza. – Mert hogy valamit akarnak velem, azt látom ebből a látogatásból.

– Nagyon egyszerű a dolog. Nem akarom elővenni a jobbik eszemet. Kegyeskedjék tudomásul venni, hogy azon a napon, mikor belenyúltam a Kóré úr pénzesfiókjába, a jobbik eszemet hosszú időre nyugdíjba küldtem. Az most pihen. Mint katonáéknál mondják: «ausser Dienst.» Tetszik tudni?

– Ez nem tréfa. A jobbik eszemet addig -223- használtam az életben, a mig el nem fáradt. Most hosszas pihenőre van szüksége. Ajánlom magamat.

Most már felállott Sebfi is, sőt Mária is, Mária sötét pillantással mérte végig a leányt. Ebben a pillantásban benne volt minden gyülölet, a mit az ember az iránt érez, a ki egy sikerének az útjába áll.

– Még akkor sem, ha arra emlékeztetem, hogy holnapután lesz az ügyének a tárgyalása, s nekem módomban van önnek felajánlani amaz anyagi eszközöket, melyek önt a börtönből megmentik?

– Lássa, ezt finoman mondta. Ezt az egész, gyönyörű szónoklatot, a mit most kivágott, magyarul úgy hivják, hogy «háromszáz forint». Hagyjon engem békén, szegény asszony.

Az «asszonyság» után a «jó asszony», ez után pedig a legsúlyosabb természetű sértés: -224- «szegény asszony»… Nem. Ezt Mária nem birta el. Vállat vont:

Azzal intett a fogházőrnek, mintha a lakája lett volna, s mintha ez az intés azt jelentette volna, hogy «jöhet a hintó, megyünk!»

És derűs arczczal, nagy lelki nyugalommal, egyetlen árva szó köszöntés nélkül, a nélkül, hogy még egyszer rájuk nézett volna, a faképnél hagyta a vendégeit.

Sebfi lenézett a földre. Aztán mondani akart valamit. Hogy mit, azt maga se tudta. Csak tátongott, mint a potyka. Mária pedig érezte, hogy miután a leánynyal nem sikerült a terve, most már a bolond ember is fölösleges. Hát kiment ő is, a másik ajtón, a nélkül, hogy köszönt volna Sebfinek.

A fiú egyedül maradt. Egy könny – ama bizonyos, hirtelen fakadó könny – csillant meg a szemében.

– «Hogyan? – gondolta. – Én vagyok a legjobb szív, a legnemesebb lélek az egész -225- társaságban, én vagyok az egyetlen önfeláldozó, az egyetlen tisztalelkű ember, én vagyok mindenkinek a segítője, és ép engem hagy mindenki ilyen sértő módon a faképnél?»

Egy rab látszott a háta mögött. A másik ajtón meg egy czvikkeres fiatal ügyvéd jött be, bőrtáskával a hóna alatt.

– Három-négy ember ácsorgott a tárgyalási terem előtt. A kőnyomatos ujság munkatársa arra ment és megszólította az egyik ácsorgó embert:

– Semmi. Nem való magának. Valami háromszáz forintos sikkasztás. Egy izé…

De ezt már nem hallotta a kőnyomatos. A háromszáz forint említésénél már be volt fejezve reá nézve a dolog. Már robogott tovább, vágtatott fel a lépcsőn, a felső emeletre.

A teremben álmosan ült néhány ember. A birák ép végeztek az előző ügydarabbal. A délelőtti csöndben unalmasan hangzott a biró hangja:

Valaki kapott néhány hónapot. Szegény, kopott, züllött ember volt. Még motyogtak egy-két szót, az ügyész is mondott valamit, a védő összecsapta az irásait, s az elitéltet kivitték. Minden izgalom nélkül ment itt az igazság szolgáltatása, szinte unottan, gyárilag, vagy legalább is: iparszerűleg. A hol igen sok igazságot osztanak, délelőttönként átlag nyolczat, tizet, néha többet is, – ott nem izgatott senki. Legtöbb esetben maga a vádlott sem, mert a kik ide kerülnek, azok rendszerint állottak már néhányszor ebben a szobában a biró előtt. Olyanok ezek a szegény emberek, mint az adakozó emberek úgynevezett «rendes szegényei». Mint a hogy szerkesztőknél, papoknál, bankároknál minden elsején megjelenik egy-két alamizsnaváró szegény ember, már esztendők óta, pontosan, úgy jönnek az erkölcsi rend szegényei ide a biró elé, csak nem épen minden hónapban, s nem pontosan, elsején. Akkor jönnek, mikor a másik rendes pártfogójuk, a rendőrség idesegíti őket.

A középen ülő biró mondott valamit, a -228- mit csak a közelében ülők hallottak. Valami számot motyogott. A másik két biró félretette az aktáit, s más aktacsomót vett elő. Az ügyész kirántotta a fiókját és belenyúlt könyökig. A szolga kiment. Az ajtónyilásban pedig megjelent Csáthy Miklós és fölment az ügyész mellé. Néhány szót váltott vele, aztán leült a védők helyére.

A hallgatóság a régi maradt. A hátulsó padokban aludt két ember. Elszórva volt ott még vagy négy. Egy öreg úr, aztán két meglett ember, a ki vidékről jött, s a kinek kedve szotytyant egy-két tárgyalást végighallgatni a fővárosban, meg egy kis jogász, a ki idejárt a vizsgájára készülni. Jegyzet volt előtte, azt olvasta.

Mikor Nagy Rizát felvezette a folyosón a börtönőr, Nagy Riza nevetett. Nem tudta miért, de vágya támadt arra, hogy nevessen. Nem a jókedv vitte erre, hanem valami furcsa érzés, a melylyel egyszerre megérezte a maga nagy nyomorúságát. És nem tehetett róla, de nevetnie kellett. Ezért, csakis ezért bámult -229- utána a folyosón néhány ember. De azok se törődtek aztán vele.

Kóré úr ünnepies arczczal foglalt helyet azon a padon, a hová a magánpanaszos szokott ülni. Ferenczjózsef-kabát volt rajta, pápaszem az orrán, s bizonyos meghatottság az arczán – ama bizonyos meghatottság, a melyet az egyszerű iparos érez, mikor fontos személynek tudja magát ilyen hatalmas emberek: birák, ügyészek, ügyvédek között. Miklósra rá se nézett. Mintha nem is ismerte volna. Sőt mintha igen komolyan haragudott volna rá. Kóré úr nagyon szigorúan vette azt a helyzetet, hogy ő most az egyik pártnak a főnöke itt: a Riza-ellenes pártnak, a melyhez – úgy érezte – hozzátartozik rajta kívűl az ügyész, a biró, meg a hallgatóság. Az ellenpárton pedig nincs más, mint a védő, meg a vádlott. A ki már sok tárgyaláson volt, s hallotta, milyen hangon beszélnek a magánpanaszosok a vádlott ügyvédjével, az érteni fogja, sőt méltányolni fogja, hogy Kóré úr e pillanatban fődiktátornak érezte itt magát, a kinek Csáthi Miklós -230- minden tekintetben alá van rendelve, még erkölcsi tekintetben is, hisz a Kóré-párton birák, ügyészek voltak, a másik párt pedig egyszerűen tolvajpárt volt, és – ez az ő felfogásuk a védői hivatásról – egy iskolát végzett, jóruhás, diplomás ember nem szégyel nyilvánosan annak a pártjára állani, a kiről bizonyos, hogy lopott, s a kitől minden becsületes adófizető polgárnak illik elpártolnia!

A bizonyítási eljárás nem tartott sokáig. Hogy Riza sikkasztott, az kétségtelen volt, azt nem tagadta senki. Riza egyébként is keveset beszélt. Úgy tett, mint a kit kevéssé érdekel ez az egész dolog, s olyan pillantásokat vetett a birákra, a melyek azt jelentették: «kérem, siessünk, itéljenek el, mert már unom ezt a hosszú délelőttöt.»

Aztán az ügyész beszélt. Nem mondott parádés beszédet. Elővette a tudja Isten hányadik számú sablónját, ama bizonyos egyszerű beszédet, a melyet az ilyen háromszáz forintos pör megérdemel. Hangsulyozta, hogy Riza visszaélt egy magányos öreg ember -231- bizalmával, hogy megcsalt és megkárosított egy embert, a ki szinte családtagjává fogadta, a ki rábizta az üzlete vezetését, rábizta a pénzét s valósággal kitüntette őt bizalmával.

Kóré úrnak nagyon tetszett a beszéd. Ez okos ember volt, ez az ügyész. Ez ki tudta fejezni a Kóré úr érzelmeit, szépen, tudományosan. Jól esett neki, hogy egy ember, a kit soha életében nem látott, ilyen szépen beszélt róla, hogy valaki, a kihez soha semmi köze nem volt, a kinek soha semmi szivességet nem tett, most ilyen erőteljesen képviseli az ő érdekeit, ilyen érzéssel pártfogolja őt, ilyen ékesszólással védi az ő igazát. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű intézmény a törvény, s hogy milyen jó lenne, ha most már ezentúl mindig barátságban maradna ezzel az ügyészszel, a ki így szereti őt meg az ő üzletét s arra gondolt, hogy meg fogja hivni, meg fogja neki mutatni a boltot, hogy valamiképen meg fogja neki hálálni a jóságát és azt a heves érdeklődését, a mi a beszédéből kicsengett… -232-

Az ügyész kivágott néhány erős frázist a megsértett jogrendről, a tisztes polgári keresmény védelméről, a züllött emberek szivtelenségéről és egyéb ily kérdésekről, melyek egy ügyész keblét dagasztják, aztán Riza szigorú megbüntetését kérte és leült.

Nagyot fújt. Kóré úr szeretett volna odamenni hozzá s szerette volna nagy kék zsebkendőjével letörülni a verítéket a derék férfiú homlokáról. De miután ez a bűnvádi perrendtartás miatt nehezen ment volna, minden rokonszenvét, minden háláját és elragadtatását egyetlenegy mosolyba volt kénytelen összesűríteni. De ez a mosoly aztán – meg kell adni – édes volt. Kis szemei ragyogtak az okuláré mögött, jól táplált arczán derű és elégültség ömlött el. Kóré úr meg volt elégedve az ügyészszel, a jogrenddel, a törvénynyel, az élettel, a világgal, mindennel. Úgy érezte, hogy ime, mégis csak érdemes élni és államot alapítani, mely ily atyai módon vigyáz minden czukrásznak a kis kasszafiókjára. «Nem – gondolta Kóré úr – a vademberek nem teszik jól, hogy -233- nem alapítanak államokat, mikor az ilyen kellemes.»

Riza az ügyész beszédjére alig figyelt. Hol az ablak felé nézett, hol a csekélyszámú hallgatóság felé fordította a szemét. Mikor a kis jogászt meglátta, a ki a hátsó padban jegyzetéből egyházjogot tanult, el is mosolyodott. Majd a törvényszéki szolgák egyenruháját mustrálta s az elnököt vette szemügyre. Mindenhova nézett, még az ágáló, szónokló ügyésznek is juttatott egy pillantást, csak épen Miklóst kerülte el következetesen a tekintete.

Riza egyenest a szemébe nézett. Olyan tekintet volt ez, a melyből kiérzett az, hogy «most már addig nem veszem le rólad a tekintetemet, a mig le nem ülsz».

Miklós érezte ezt, s az első néhány mondatát ez az érzés bátortalanná tette. De aztán, miután rájött, hogy hiába próbál másfelé -234- nézdegélni, hiába beszél az elnöknek, a ki irásokban lapozott, hiába fordul az ügyész felé, a ki maga elé meredt s a kinek az arczáról lerítt, hogy minden egyébre gondol e pillanatban, csak erre a háromszáz forintos ügyre nem, mikor látta, hogy az ő szemének egyetlen nyugvópontja ez órában nem is lehet más, mint az a kérő, bízó, szerelmes szempár, a mely a Nagy Riza fekete szemöldöke alól tüzelt feléje, akkor aztán már nem is nézett máshová, csak a Riza szemébe, bátran, melegen, szinte lelkesedéssel.

A szemek harcza volt ez, a melyben – mint mindig – az asszony szeméé volt a győzelem. És most már Miklós, akár akarta, akár nem, azt mondta, a mit Riza diktált neki. Ezt nem kell szó szerint venni! Voltak a Miklós lelkében érzések, a melyeknek nem is keresett volna formát, ha Riza nem mélyesztette volna az övébe a pillantását. Voltak gondolatai, a melyeket elhallgatott volna, ha Riza szeme nem váltotta volna ki őket a beszédéből. A Riza szeme kért, könyörgött, követelt, buzdított, bátorított, igért, -235- hajszolta a gondolatait, űzőbe vette a lelkiismeretét, a legbenső meggyőződését, s most már érezte is, hogy mindent, de mindent elmond, a mit csak érez, tekintet nélkül a menyasszonyára, nem törődve biróval, ügyészszel, hallgatósággal, sőt magával Rizával sem.

A kis jogász eleinte fel-felnézett a jegyzetéből, aztán végleg abbahagyta az egyházjogot s Miklósra meredt. Tetszett neki a beszéd. Az elnök félretolta az aktáit, az asztalra könyökölt és figyelni kezdett. Kóré úr, a ki eddig nemtörődömséget szinlelve az üres padokra bámult, most félszemmel az ellenpárt vezérére, a tolvajpárt főnökére sandított. Egyesegyedül csak az ügyész arcza maradt hideg és gúnyos. Úgy tett, mint a ki már megszokta fiatal védőktől ezt az ifjúi heveskedést és a kinek ezen a világon semmi nem imponál, a mi védői körökből ered. Neki védőügyvéd nem mondhatott semmi újat, semmi izgatót, sőt még csak semmi érdekeset sem.

Miklós pedig egyre növekvő hévvel beszélt. Elmondta, milyen életet élt Riza vidéken. Aztán elmondta, milyen körülmények közt -236- kerűlt a Kóré úr kis czukrászboltjába. Majd Kóré urat festette le. Kivetkőztette a tisztes polgári ferenczjózsef-kabátból, ledisputálta az orráról a pápaszemet, s megmutatta a jelenlevőknek úgy, a hogy volt, annak, a micsoda volt: szegény, megvénűlt kucsébernek, a ki beleszeretett a czukrászlányba.

Aztán megint Rizáról beszélt. Elmondta, hogy Riza szerelmes valakibe. Valakibe, a ki sohse lehet az övé. Lefestette azokat a rettenetes kínokat, a miket ez a csupa-tűz, csupa-egyéniség, csupa-akarat lány szenvedett azért az emberért, a kibe belebotlott.

És itt nézett be a legmélyebben Riza szemébe. Most megnőtt előtte a leány szeme. Úgy villogott, mint két kis tüzes nap, a mely elhomályosít mindent, a mi körülötte van. Miklós pedig most már nem látott egyebet, mint ezt a két tűzpontot. Elmondta a ruha történetét, nem úgy, a hogy Rizától hallotta, hanem úgy, a hogy ez a történet az ő lelkében élt, szilaj erővel, mint a bolond szerelemnek, a vak vágyódásnak valami féktelen indulója, diadalmas harczi nótája. -237-

Bebizonyította, hogy abban a pillanatban, mikor Riza a pénzesfiókba nyúlt, mértföldnyire volt a lelkétől minden hideg számítás, minden haszonlesés, vagy mint a törvény mondja: nyereségvágy. Bebizonyította, hogy abban a minutumban Riza nem látott, nem hallott, nem gondolkozott, hanem ellenállhatatlan kényszer hatása alatt cselekedett. Bebizonyította ezt elejétől végig, meggyőző erővel, nem a rutinos ügyvédek jogászos logikájával, hanem az embereknek beszélő ember lebilincselő őszinteségével. Be akarta bizonyítani s be tudta bizonyítani, mert hitte.

Aztán ő is leűlt. Az első pillanatban nem hallotta, mi történik körülötte. Nem hallotta, a mit az elnök egyszerű, nyugodt hangon föltette a kérdést:

Ez abba a halk zúgásba vegyült, a melybe most minden hang olvadt a fülében. Ebben mosódott el az is, a mit Riza felelt az elnök kérdésére: -238-

Akkor ocsúdott fel ebből a zsibbadtságból, a mikor látta, hogy a három biró fölkel és kimegy a teremből. Az ügyésznek nem volt semmi replikázni valója. Elegendőnek tartott a védőbeszéd hatásának lerontására egy szánalmi szinekkel aláfestett gúnymosolyt, a melyben benne volt az, hogy méltóságán alólinak tartja ily jogásziatlan, ily ifjúi és ily zöld beszédre még csak egy mondatot is válaszolni. Mindez egy szempillantás ideje alatt történt s a birák már el is hagyták a termet.

Csak most bontakozott ki Miklós szeme előtt a homályból Riza arcza. Már nem az az égő arcz volt, a mely az imént tüzelt feléje. A szeme se izzott már. Most derűlt, nyugodt, kissé bágyadt volt ez az arcz. A szemét Riza félig lehúnyta. A ki a tengerből jön ki, a hol verte a hátát a hatalmas, hideg, sós hullám, annak ilyen a tekintete. Benne van a felfrissülés, de a kellemes fáradtság is. Most meg lehetett nyugodni a tekintetén. Most jutalmazott a pillantása. Finom, kedves -239- mosolygás ömlött el a vonásain, s ebben a mosolygásban sok, sok szomorúság volt, s e mellett még valami olyan is, a mit más körülmények között talán boldogságnak merészelne nevezni az ember.

És Miklós izgatott, nagyranyilt szeme megpihent ezen a látványon. Épenséggel nem gondolt most arra, hogy mint ügyvéd ül ezen a helyen, hogy mint ügyvéd mondta azt, a mit mondott. Az ő saját legbelsőbb válsága nyert most megoldást azzal, hogy szive szerint kibeszélte magát. Itt most a törvényszéki terem, a biró, ügyész, a panaszos, a hallgatóság mind csak staffage volt ahhoz a magánügyhöz, a mely kettejük közt volt, s az ő szemükben mindez most nem volt egyéb, mint alkalom arra, hogy a mi megtörtént, megtörténhessék.

De mindez csak kertelés. Magyarul ez így van: Miklós szerelmet vallott Rizának.

Nem tellett sok időbe, a birák szobájának ajtaja kinyilott. Most csönd lett a teremben. A birák ismét elfoglalták helyüket, s az elnök, hogy egy kis szünetet tartson, lapozgatni -240- kezdett az aktákban. Aztán csöndesen kezdett beszélni, mint a ki tudja, hogy most ő a legfontosabb személy ebben a szobában és akármily halkan beszél, mégis figyel minden szavára mindenki. De azért mégse lehetett minden szavát érteni. Ez csengett ki a motyogásából:

A minek a tulajdonképeni értelme az volt, hogy mialatt király Ő Felsége e szép, napfényes tavaszi délelőttön Bécs környékén, a schönbrunni parkban szeliden sétált a nyirott bokrok közt, azalatt az ő nevében hét hónapra itélték el Nagy Rizát.

Az ügyész megnyugodott az itéletben Riza felállott, s hogy mindenki jól értse, jól hallja a hangját, fennhangon, mint a ki a leczkéjét mondja, így szólt:

Miklós erősen a szemébe nézett. Nem várta ezt a különös kijelentést, de ő volt itt az -241- egyetlen, a ki értette. Ő volt az egyetlen, a ki tudta, hogy ez volt Rizának lovagias válasza arra a védőbeszédre, a melyben ő megvallotta a szerelmét Rizának, s a melyben elmondta neki, hogy ő érti, annyira érti, hogy már nincs is megbocsátani valója. Ebben a beszédben szakított a menyasszonyával, ebben a beszédben kötött mindennél erősebb kötést egy szegény leánynyal, a kit a társadalom az élet útjának a szélére söpört az élet egyébb hulladékai közé. Ebben a beszédben szállott el mindenki fölött, a birák, az emberek fölé.

És Riza most felelt erre. Itt csak így lehetett felelni. Itt nem mondhatta ezt:

– Szeretlek, a mért bátor voltál, szeretlek, a mért a szemembe mondtál mindent, a mit csak bátor és erős emberek mernek egy asszonynak a szemébe mondani, ha az asszony olyan, mint én. És mert szeretlek, most megmutatom, hogy nem spekuláltam veled, hogy nem szabadítónak akartalak felhasználni, nem kis czélok szolgálatába akartalak szegődtetni, hanem szeretlek úgy, mintha -242- én volnék kettőnk közül a gazdagabb, az erősebb, a szabadabb, a tisztább! Megmutatom ezt azzal, hogy elszenvedem a börtönt, nem tűröm tovább, hogy «lépéseket tégy az érdekemben», s e pillanatban megszűnt közöttünk minden olyan kötelék, a mi nem szerelem. Megszűntél az ügyvédem lenni, megszűntem a pártfogoltad lenni. Úgy veszlek, a hogy vagy, de neked is úgy kell venned engem, a hogy én vagyok. Te készen vagy a házasságra, hisz vőlegénye voltál egy tiszta teremtésnek. Az én házasságra való készségem nem titok: tisztaság dolgában egy kósza élet minden viszontagsága; hozományom hét hónapi börtön. Ha kellek így, itt vagyok!

De talán semmi nem volt ebben a perczben ezen az egész, nagy világon olyan tiszta, olyan világos, olyan magától értetődő, mint hogy ez a rövid mondat ama hosszú beszédet jelentette.

Miklós föllebbezett. Formaságok következtek, -243- aztán a tárgyalás véget ért. Rizát elvitték jobbra, Miklós elment balra.

Elmentek, mind a ketten egyazon érzéssel a szivükben. Mind a ketten tudták, érezték, hogy ez itt nem törvényszéki tárgyalás volt, hanem alkalom arra, hogy ők ketten kiöntsék egymásnak a szivüket. És oly kicsinek, oly végtelenül kicsinek látták ez órában az egész emberiséget, a maga komor biráival, törvényszéki szolgáival, börtöneivel, bűnvádi perrendtartásaival, hogy szinte mosolyogni volt kedvük azon, hogy valami ilyen kicsi és ilyen jelentékelen is lehet.

Nagy, mély és szent titok, hogy ebben kinek volt igaza. Az emberiségnek-e, mely lenézi és gyűlöli az ilyen felül-emelkedést, vagy nekik-e, a kik elrugták maguktól az emberiséget. Nagy, komoly, véres titok ez még ma, a titok titka, mely a sötétségben alszik. Évszázadok, talán évezredek ébresztik majd fel. Néha ugyan most is úgy tesz, mintha ébredeznék, de ez nem más, mint a lomha embernek az a mozdulata, melylyel legjobb álmában a másik oldalára fordul, hogy -244- még jobban, még mélyebben, még édesebben aludjék.

Künn, az alkotmány-utczában két ember várta, mi lesz a tárgyalás vége. Egyik se mert bemenni a terembe. Az egyik sarkon Sebfi állt sápadtan, a másik sarkon Mária, az izgatottság minden külső jele nélkül.

Mikor Miklós kijött a kapun s szemét lehunyva, arczát a meleg napsugár felé fordította, mind a ketten megmozdultak. Egy-egy lépést tettek Miklós felé. Miklós előbb Sebfit látta meg. Elsiklott fölötte a tekintete, mintha meg se látta volna. De ez nem az a bizonyos, ismert tekintet volt, a melyet komisz emberek arra használnak, hogy egymást megsértsék vele. Ez valami nagyon bátor, cselekedetre elszánt embernek a lenéző pillantása volt olyan emberrel szemben, a ki a többi kicsinyekhez, a kicsinyesekhez tartozik, a ki egy azok közül, a kik ezt soha, de soha nem fogják megérteni.

Aztán, hogy a fejét félrefordította, Máriát látta meg. Mária a szemébe nézett. Az ő -245- számára is volt egy pillantása Miklósnak. Őt sajnálta. Mintha ezt mondta volna:

– Szegény, katonás, szigorú asszony, a ki azt hiszed, hogy bátor és erős vagy, milyen gyávának, milyen rongyosnak, milyen szegénynek és milyen megalázottnak látlak e pillanatban!

Úgy határozta még fönn, a lépcsőn, hogy kocsiba ül. De hogy ezt a két embert meglátta, elment a kedve a kocsitól. Nem akarta, hogy azt higyjék: szökik előlük. Hát kiment az utcza közepére, a kocsiútra, melynek egyik oldaláról Sebfi bámult rá, a másik oldaláról pedig Mária nézett feléje, zavartan. És végigsétált közöttük, lassan, méltósággal, mint a régi időkben irták: Scylla és Charibdis között. Aztán eltűnt az egyik fordulónál.

Scylla és Charibdis pedig egymásra néztek. Aztán mind a kettő megmozdult. Egymás felé rohantak az utcza közepén s hangos, izgatott beszédben törtek ki.

– Dehogy! – mondta Kóré úr. – Van még igazság ezen a földön. Elitélték.

– Hét hónapra itélték el! És most beszéltem az ügyészszel, a ki derék, tiszteséges és igazságos ember… azt mondta, hogy hiába föllebezett a védő, mert ez tiszta ügy, ez a hét hónap rajta marad…

Mind a kettőnek fájt ez az értesülés, más-más okokból. Kóré úr gőggel nézett végig rajtuk. Kóré úr nem szerette azokat az embereket, a kik más véleményen voltak, mint az ügyész.

Rizát még az nap kiszállították a «Régi fogházba». Rimmer Lenke nem látta, mert Rimmer Lenke abban a félórában csomagolt, hogy a kecskeméti rokonokhoz utazzék néhány hónapra. Nem volt ott más, mint Szabó, az őr, Jermák, az irodatiszt, és a kövér Vogelné, a női rabok felügyelője.

A rabszállító kocsi mögött egy bérkocsi állott meg a kapu előtt. Miklós szállt ki belőle. Jelen volt az irodában, mikor Rizát átadták új gazdáinak. S a mikor az egyik ajtón ki akarták vezetni Nagy Rizát, a másik ajtó nyilásában megjelent az öreg Rimmer. Becsületes, komoly arczán egy mozdulás, egy rezzenés nem árulta el, hogy mit érez, mire gondol e pillanatban. Itt most a fogház igazgatója volt, fehér sapkával a fején, s Miklós nem volt Miklós, hanem az ügyvéd, a fellebbezés alatt álló fogoly érdekeinek jogi képviselője.

Miklós a szemébe nézett. Aztán gondolt egyet és minden póz nélkül, alázattal, tiszteletteljesen, szerelemmel, kezet csókol Nagy Rizának. -248-

Elkisérte a czellájáig. Be is nézett a kis zugba, a hol Riza most lakni fog. És akkor egyszerre úgy érezte, hogy e szűk négy fal között van minden szabadság, a gondolatoknak, az érzéseknek, az igaz emberi erkölcsöknek forradalmi felszabadulása s mindaz, a mi e négy falon kívül esik, az mind börtön, s a kik ott künn felemelt fővel, büszkén járnak, a kiket megbocsátásra hiába tanított a Mester, a kik porkolábjai a rab gondolatnak, a rab érzésnek és a rab szeretetnek, azok a derűs arczú, megelégedett, ficzánkoló emberek, azok a rabok…

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK RABOK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Rabok

RABOK.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

11	magfordult	megfordult
44	éz az ő	és az ő
103	kíáltott	kiáltott
118	men találták	nem találták
135	Menen	Menjen
168	egézs	egész
173	társadálomadta	társadalomadta
193	Fontos	«Fontos
217	olyan vaaki	olyan valaki
245	melyen szegénynek	milyen szegénynek