The Project Gutenberg eBook of Ismerősök by Ferenc Molnár

Ezek a naplószerű feljegyzések: – anekdoták, vitatkozások, felháborodások, ujsághírekhez és olvasmányokhoz irott széljegyzetek – kereszteződés gyermekei. A napló és az ujságcikk házassága ez a műfaj, amit különleges magyar viszonyaink teremtettek meg. A papirosra naplónak iródtak, de az iró tudta, hogy még meg se szárad a tintájuk, már nedves lesz rajtuk a nyomdafesték.

Ismerősökről szólnak: az én ismerőseimről és a mindenki ismerőseiről, nagynevűekről, névtelenekről – kortársakról. Ha egy elszánt kutató száz év mulva egy könyvtár zugában megtalálja ezt a könyvecskét, tekintse bátran -4- naplónak. Akkorra már lehervad róla minden, ami nem napló.

Ennek a késői olvasónak üzenem: a kor, amelyben ez apróságok iródtak, nyugtalan és fülledt, de még boldog kor volt, a háborút megelőző néhány év kora. Az utolsó fejezet Ferenc Ferdinánd haláláról szól. Ez mentse az előzőek gondtalan hangját, ez jelölje meg pontosan a könyvecske korát és talán azt a napot is, amelylyel a mi életünk boldogsága tulajdonképpen végleg lezáródott.

Ma már hatalmas szervezet a Gyermekvédő Liga, de még talán maguk a liga vezérei se tudják, hogy ki volt az első gyermekvédő Pesten. A külső Józsefvárosban, Ferencvárosban minden kisiparos tudja. Valóságos legendakör szól róla. Ismert, kitünő úriember, most már nyugdíjban van, de akkoriban rendőrtanácsos volt és a toloncház igazgatója. Urs Nándornak hivták. Hatalmas, szélesvállú, zord arcú, nagyon félelmes ember volt, és amikor fényes egyenruhájában, zörgő karddal, villogó szemmel végigment az utcán, reszketett tőle mindenki, akinek volt -6- oka a rendőrségtől félni. De azt mindenki tudta róla, hogy aranyszívűbb ember kevés hordja a rendőrtisztek uniformisát. Furcsán hangzik, de így van: valósággal imádták a tolvajok és betörők. Az ő idejében igazán humánus intézmény volt a toloncház, ahol leginkább az odakerült gyerekek iránt érdeklődött.

Az ő gyermekvédő akciója olyanformán kezdődött, hogy időről-időre szemlét tartott a toloncházba került züllött fiúk fölött. Kikérdezte, vallatta őket és amelyiknél azt látta, hogy még megmenthető az emberiség számára, arra rámordult:

– Dolgozni fogsz, jól viseled magadat, tisztességes leszel, nem hozol szégyent rám.

– Akkor most eredj le, megfürösztenek, kifésülnek, rendes ruhába bujtatnak és eljösz velem, munkát szerzek neked.

Félóra mulva ismét jelentkezett a gyerek, tisztára mosva, új ruhában, mint egy kis herceg. A tanácsos felcsatolta a kardját, szemébe vágta sipkáját és elindult a gyerekkel a Józsefváros felé. Az emberek megnézték őket az utcán: az óriási és zord rendőrtisztet és a szegény kis gyereket. A legtöbbet kézenfogva vezette. Befordult vele a kis utcákba és a szemével mustrálta a kis pinceműhelyeket, ahol szegény asztalosok, lakatosok, kárpitosok dolgoznak. Az egyik műhelynél, amely a legbíztatóbbnak látszott, megállt a gyerekkel: -8-

Erre lement vele a pincébe és ott az álmélkodó, nagyon megijedt mesternek elmondta, hogy ez egy jóravaló gyerek, akiből embert kell csinálni, mert ez keresztényi kötelesség. Ő ajánlja és majd el fog jönni, kérdezősködni utána. A szegény iparos rettenetesen meg volt tisztelve és felfogadta a fiút. A tanácsos elment büszkén, boldogan. Hetekig beszéltek a kis utcákban arról, hogy milyen fényes, kardos nagy úr hozta ide a fiút.

Azután mi történt? Rendszerint az történt, hogy a fiú szépen dolgozott két-három napig, akkor feltörte a mester fiókját, összeszedte az ezüstkanalakat és visszaszökött a tolvajok közé a Csikágóba vagy Erzsébetfalvára. De a derék öreg urat ez nem bántotta. Egy hét mulva egy másik utcában jelent meg egy másik fiúval. Aztán két -9- hét mulva a Ferencvárosba vitt egyet. Azt mondta magában: az egyiknél majd csak sikerül. (Az igazságnak tartozom azzal, hogy sok esetben sikerült is ez a gyermekvédelem.) És fáradhatatlanul csinálta ezt az akciót, a maga lelkének örömére, nem iratta ki a lapokban, nem árulta el senkinek. Csakhogy aztán egy kis baj mégis lett a dologból. Mikor már ismerték a Ferencvárosban meg a Józsefvárosban mindenütt, az öreg úr egyszerűen rémévé vált a kisiparnak.

– Jézus Mária – mondták a kis utcákban, mikor befordult a sarkon, kezénél fogva egy szelid kis fiút – csak ide ne hozza!

Később pedig, mikor a csöndes, muskátlis kis józsefvárosi utcában megcsendült a kardja, a kis mesterek egyszerűen leeresztették a redőnyöket, elbujtak és vacogva várták, hogy elhaladjon a bezárt műhely előtt. -10-

Ott kuksoltak az ajtó mögött, a repedéseken néztek ki, gusztálták, hogy hová megy, kit ér a csapás. Végül aztán nem volt a kis utcákban rémületet okozóbb jelszó, mint az, amelyet egy-egy ijedten elrohanó asszony sivított végig a csöndes nyári délutánokon:

Ezt egy szegény öreg józsefvárosi könyvkötő mondta el nekem, az ő lelkén szárad, ha túlzás is van benne. De neki is volt egy inasa Urs bácsitól. És azt hiszem, illett megemlékezni az első pesti gyermekvédőről, ma, amikor a gyermekvédelemből már kitünően meg is lehet élni. Ha nem csalódom, ő volt az egyetlen magyar gyermekvédő, aki ráfizetett. -11-

Mikor a király legutóbb Pesten volt, ismét megjelent a tudósításokban a kedves és ismert epizód. Ő felsége a cercle alatt odalép Izéhez, a magyar királyi állami Izé főizéjéhez és barátságosan megkérdezi tőle:

– Hódolattal köszönöm Felséged kegyes érdeklődését, hála Istennek jól vagyok.

Nem akarom elmulasztani, hogy ebből az alkalomból föl ne elevenítsem egy okos és kedves ember emlékét, -12- akinek az ilyen magas érdeklődés tekintetében határozottan különvéleménye volt. Salamon Ödön volt ez, az évekkel ezelőtt elhalt író és ujságíró. A Margitszigeten lakott vagy húsz esztendeig egyfolytában. Az öreg József főherceg volt a szigetre vonatkozóan a protektora, az ő parancsára adtak a beteges Salamonnak a szállóban egy szép szobát, amely abban különbözött a többi szobától, hogy nem járt hozzá számla. Ezt a boldog állapotot valamikor régen, egyszer elrendelte József főherceg s azontúl húsz évig tradició volt a margitszigeti fürdőkezelőségnél az, hogy Salamon Ödönnek nem küldtek számlát. Ő, szegény, korrekt úriember volt és még a főhercegtől sem fogadott el ajándékot. Azzal szolgálta meg a szobát, hogy ő fogalmazta mindazokat a közleményeket, amiket a főhercegi kezelőség a lapoknak küldött. -13-

Egy nyáron aztán, hogy, hogy nem, új ember jött a hivatalba, s ennek elfelejtették megmondani, hogy Salamon szobáját nem illik megszámlázni. És egy szombati napon egyszerre csak megjelenik Salamonnál a szobaleány és letesz az asztalra egy cédulát, amelyre ez a cím van nyomtatva: «Számla.» Húsz forintot kértek tőle az elmult hétről. Szegény bizony megijedt. Végtelenül szegény ember volt és ami keveset a tárcáival keresett, azt arra költötte, hogy ne legyen adóssága s hogy mindig elegánsan öltözzék. (Ezt respektálta nála Bródy Sándor is, egyetlen barátja, aki a halálos ágyánál virrasztott; mikor koporsóba tették, Bródy öltöztette frakkba, a saját arany manzsettagombját tűzte az ingébe – «szegény Ödön, menjen előkelően a másvilágra».)

Megijedt a húsz forintos számlától, de behajókázott Pestre és estére kihozta -14- a pénzt. Kifizette a számlát. Azt mondtuk neki:

– Miért nem mondod meg, hogy nem szoktál számlát kapni? Bizonyos, hogy tévedés…

– Mindegy – mondta büszkén és nekünk is megtiltotta, hogy elmenjünk az irodába érdekében «kunyorálni».

De a dolog kezdett kellemetlen lenni. A következő szombaton megint jött egy számla, az is belekerült húsz forintba s azontúl minden szombat számlával virradt.

– Nem – mondta egy napon – én ezt nem bírom. Nem vagyok én báró Hirsch Mór, hogy havonta nyolcvan pengőt fizessek a szobámért.

– Rendet csinálok én itten, megálljatok. Rendet csinálok, anélkül, hogy megalázkodnám a fürdődirektorok előtt. -15-

– Fönt! – mondja titokzatos mosollyal. És hozzátette: – Figyeljetek jól holnap délben és majd meglátjátok, hogy kell az ilyen ügyet egy főherceggel személyesen, de előkelően elintézni.

Másnap délelőtt hallottuk, hogy a főhercegi familia a vendéglőben fog ebédelni. Ez úgy szokott történni, hogy a többi vendégektől kissé elkülönítve megterítettek egy nagy asztalt, amelyen egy csomó virág is volt. Erről tudták az emberek, hogy «Józsefék» a kocsmában ebédelnek. Ebéd után aztán az volt a szokás, hogy mikor a főhercegék fölkeltek az asztaltól és elindultak sétálni, mindazok, akik személyes ismeretségben voltak velük, a vendéglő előtt csoportosultak. Ilyenkor az öreg főherceg odalépett hozzájuk, mindenkitől megkérdezte, hogy: «hogy van, kedves Izé?» – kezet fogott -16- vele és távozott. Mi, többiek, körülállottuk a csoportot és bámészkodtunk.

Hát aznap is, hogy vége az ebédnek, lejön a terrasz lépcsőjén József főherceg és a csoport felé tart. A csoport szélén áll Salamon Ödön. Mi mögötte és várunk. A sok «hogy van – hogy van» során egyszerre csak elérkezik az öreg úr Salamonhoz. Szigorúan néz rá, de hozzá is odalép és megszólítja:

Most olyasvalami történt, amire még nincs példa a világtörténelemben. Talán nem is lesz soha többé. Mert Salamon ezt felelte a főhercegnek:

Az öreg úr nagyot nézett. Ehez igazán nincsenek hozzászokva a királyok és a főhercegek. Ha ilyen nagy úr kérdi valakitől, hogy hogy van, akkor az a valaki csak «köszönöm, nagyon jól» lehet.

Itt következett csak be az a pillanat, amelyről az ujságok azt szokták írni, hogy «a fenség kegyesen elmosolyodott». A kezét nyujtotta Salamonnak és nevetett:

Az olvasó bizonyára kitalálta, mi a vége. Hogy nem jött több számla. Salamon pedig a lelkünkre kötötte:

– Fiúk, ezt írjátok meg rólam, ha meghalok. Írjátok meg, hogy én voltam a világ teremtése óta az egyetlen magyar ember, aki egy osztrák főhercegnek arra a kérdésére, hogy: «hogy van», azt feleltem: «rosszul».

Volt egy vastag füzete, amibe minden -18- este a gondolatait írta be aforizmák alakjában. (Később ki is nyomatta a javát.) Ebbe a füzetbe aznap ezt írta bele:

«– Az, ha a koronás fő ama kérdésére: hogy van? – egy szegény ujságíró azt feleli: rosszul.»

Íme, ez volt az ő kritikája erről az esetről s íme, ez az az eset, amely e mögött az aforizma mögött meghuzódott. -19-

Százszor hallgattam el, százszor szerettem volna leírni, százszor gondoltam meg magamat, de most már ellenállhatatlan erővel kívánkozik ki belőlem: valahányszor arról van szó, hogy a főváros magyar-e, vagy nem magyar, valahányszor arról beszélnek és írnak, hogy Budapest idegen és semmi köze a magyarsághoz, valahányszor ez az éles és elkeseredett vita megindul, mindannyiszor elképzelem lelki szemeimmel Magyarország óriási térképét, amelynek közepén Budapest úgy áll, mint egy tanácstalan -20- szegény zsidó. Mert akármit mondanak vagy írnak róla, tulajdonképen ez formálódik ki belőle. Nem én akarom ilyennek látni, az ellenségei pingálják és formálják ilyenné. Azt mondják: amerikai, nemzetközi, hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllel-bélelt, semmi köze a magyarsághoz, nem érdemli meg az «ország szíve» nevet.

Eszembe kell hogy jusson az a szeptemberi alkonyat, mikor – az idén – egy külföldi társaságnak mutattam meg a várost. Félhat lehetett. A városligetből jöttünk automobilon a Rákóczi-út, a Kossuth Lajos utca és az Erzsébet-híd felé. Abban az időben nagy vízhiány volt és nem öntözték az utcát. Sürű porfelhő feküdt a városon és a nap különösen szép színekkel ment Óbudára aludni. Nincs szebb, mint mikor a városi por, a füsttel keveredett, felszijja a nap színeit. Itt -21- tüzes narancssárgák, kardinálvörösek, parasztkendő-rózsaszínek és olyan enyhe és mégis égő zöldek sugároztak át a poron, aminőket még soha sem láttam. A keleti pályaudvarnál pokoli lárma volt. Soha életemben, se Párisban, se Londonban még ekkora, ilyen zavaros, ilyen hatalmasan tülekedő kocsiforgalmat nem láttam. Végig a hídig kavargó, ordító, vaszörgéses, csöngető élet tombolt, az autónak folyton tülkölnie kellett, a mellékutcák ontották az embereket és a kocsikat, és amikor kiértünk a Ferenciek-terére, egyszerre megjelent előttünk a két Klotild-palota színházi díszletszerű tornyaival, a mélybe süllyesztett templom, a híd égbetörő két vasoszlopa és túlnan a nagy hegy, mindez leöntve, átitatva, besugározva azzal a földöntúli fényhatással, amit a porral és füsttel kevert lángoló napnyugta tud csak előidézni. A távolban -22- már égett egy-két lámpa, a budai várpalota már sötétbarnán vált el a szó szoros értelmében bibornok-vörös égbolttól, lent a barna Dunán lánggal égő aranyhalak millióira oszlott az ég tükörképe, be kell vallanom, – pillanatra megállt a lélegzetem, olyan gyönyörű, hatalmas, sehol nem látott és sajátságos kép volt ez, úgy agyonnyomta a szívemet egy pillanatra ez a város, amellyel együtt nőttem fel, amelyet együtt szidtam a többivel, amelyet már sokszor megutáltam, megszerettem, kicsinek, sárosnak, sötétnek is láttam, este láttam, reggel láttam, – éreztem, hogy a fejünkre nőtt, kisiklott a kezünkből, titokzatos, dekorativ, hatalmas rengeteggé fejlődött, – mondom, intenziven éreztem mindezt, amikor az egyik külföldi hölgy, aki a kocsiban ült, felkiáltott:

– Milyen különös, milyen semmihez se hasonlítható, milyen magyar kép ez! -23-

Ez az, kérem. Ők látják és mi nem látjuk. Ez a dáma nem Pestet látta elsőnek Magyarországból, mert mielőtt idejött volna, harminc falut látott, négy-öt igazán magyar kisvárost nézett meg, nem vonaton utazott, hanem automobilon, az országútat járta, tengelyig porban, tropikus napsütésben és tele bámulattal, nagyranyitott szemmel nézte ennek a földnek minden más földektől való különbözőségét és méltóságteljes báját, ez a hölgy egészen természetesnek találta, hogy eme kisvárosok és ama falvak után ez következik, ama magyar emberek után, akiket ismert, ez a város jön, ez az elragadtatott, szónokias, pompaszerető építkezés, ez a por, por, por mindenütt, ez a vad és igazi lárma, ez a kelet küszöbén épült Amerika. És igazat kellett adnom neki, mikor ezt is speciálisan magyarnak látta. Mert volt egy érve, -24- amely előtt meg kellett hajolnom, és amelyet figyelmébe ajánlok mindenkinek. Ez az, hogy ilyen sehol nincs máshol az egész világon. Ilyen kép, ilyen hangulat csak itt van. Ez nem hasonlít semmihez. Magyarok csinálták, magyar földön áll, hát akkor mi az istencsudája? Még ha úgy különböznék is a vidék magyarságától, mint egy gyufaskatulya a pápai tiárától, akkor is magyar volna, mert ha nem magyar, akkor micsoda? Nemzetközi? Ördögöt. Zsidó? Dehogy az, hiszen láttuk a zsidók városhangulatát a ghettókban, láthatjuk Galiciában egész községekben. Ezekhez sincs semmi köze. Az osztráktól úgy különbözik, mint ég a földtől. Páris? Nevetséges. Berlin? Soha, soha. Az olasz városok imitációja? Szent Isten, erre még gondolni is! Amerika? Valami nagyon kevés van benne ebből, de az igazi karakterében messzibb van Amerikától, -25- mint akár a térképen. Mint a jó bécsiek mondják: da nutzt ká vánen – magyar ez, a miénk, speciálisan a miénk, csak nem látjuk, nem tudjuk, nem érezzük, mint ahogy az ember nem érzi a maga szagát. Már pedig a nemzeti karakter egészen pontosan olyan, mint a szag, csak a szimattal konstatálható és a természet már úgy rendezte be az embert, hogy szimatja csak a más szaga számára van.

Mikor erről van szó, az emberek a legostobább és legrosszhiszeműbb érvekkel küzdenek a főváros ellen. Hej, mondják, nem ez a magyar, hanem a kis zsupfedeles házikó, az a magyar, a muskátlis ablak, az a magyar, az akácfa, a dali legény, a végeláthatatlan rónaság, az a magyar. Bécs csak nemzeti város, de ki az ördögnek jutott valaha eszébe Bécsben a stájer falvak illatos nyugalmát keresni, ki kívánta a bécsiektől, hogy stájer vagy tiroli -26- motivumokat keverjenek a frakkjukba, mikor varratják, ki kereste ott az osztrák parasztházakat és ki tévesztette állandóan össze a falusi élet szépségeit a nemzeti tulajdonságokkal? Ki volt oly ostoba vagy rosszhiszemű, hogy egy fővárostól azt kívánta volna, hogy más életet élő emberek tulajdonságait vegye föl, ki kivánta ott az ügyvédtől, hogy népdalokat dudoljon, mialatt az előszobájában ötven izgatott ember vár, ki kívánta, hogy a Bristol vagy a Meissl és Schaden étterme olyan legyen, mint a kis tiroli kocsma, kinek jutott valaha eszébe keresni az osztrák vidék sajátságait az osztrák fővárosban? Soha, senkinek. Csak nálunk lehet ráijeszteni Budapestre azzal, hogy neki saját külön bűne az, ami minden más fővárosnál csak természetes, tudniillik az, hogy a nemzeti életből csak azt veszi át, ami városiasítható, ami megfelel egymillió együttélő embernek, -27- hogy nem ambiciója falunak látszani, hogy megcsinálja a maga saját külön magyarságát, amely a részletekben nem hasonlít a vidék magyarságához, de amely kifelé, az elfogulatlan ember szemében épen oly magyar, mint amaz, már csak azért is, mert nem lehet más, mégha kénköves tűzeső zuhog is az égből. Azok az urak, akik Budapest magyarságát megtagadják, elfelejtik, hogy amikor egy földterületnek az a hivatása, hogy egy ország fővárosa legyen, akkor az a földterület abban a pillanatban belép a fővárosok nemzetközi szövetségébe és egy sehol meg nem írt, de a világ köztudatában meglevő ceremóniálé szerint tartozik élni, kénytelen fölvenni tízezer olyan szokást, amelyet minden főváros fölvesz, kénytelen börzét építeni, villamos vasutat járatni, satöbbi, satöbbi, és ezzel kénytelen a külső képét főváros-szerűvé tenni, ami egyenesen ellentmond a falu -28- és a kisváros hangulatának, amit ezek az urak állandóan összetévesztenek a nemzeti és faji hangulattal. Most már ezen a tízezer dolgon belül megtartja a magyarságát nyelvben, érzésben, törekvésben, e nagy dolgokban épúgy, mint a rendőrei egyenruhájában, a cigánymuzsikájában, a magyarstílű épületekben, tehát a kis dolgokban. De a jó urak csak azt látják, vagy csak azt akarják látni, hogy itt sehol nem látszik a rónaság, itt sehol nem bólongatnak a jegenyék és nincs sehol gömbakác, nem hallatszik az aratók danája, mire a jó urak kiköpnek, elszomorodnak és szidják ezt a nemzetközi magyartalan fészket és addig szidják, amíg szerény magam is, aki szeretem ezt a várost és tudom is róla, hogy magyar, elkámpicsorodom és úgy képzelem el őt magamnak Magyarország térképének kellő közepén, mint egy szomorú zsidót. -29-

Hallatlanul népszerűek itt azok a sóhajtások, amik a Fráter Loránt nótáiból, a Szabolcska verseiből és bizonyos képviselők beszédeiből hangzanak ki. Tele van a város akácfavirággal, de ez nem az igazi. Nem falusi, tehát nem magyar. A ménes sehol nem legelget a Teréz-köruton. Hej, pedig akkor volna csak igazán magyar ez a város, ha a parlament előtt ménes legelgetne. És az Andrássy-úton sehol nem hullámzik az aranyszínű vetés, pfuj. Ki kereste valaha Párisban a champagnei szőlők végtelen zöldjét? Okos ember ott már csak a szénsavval pezsgővé magasztosított szőlőlevet kereste, mert tudta, hogy a fővárosban a szőlőhegy ezzé válik. A buzát a főváros börzévé változtatja. És azért még nem nemzetközi és zsidó és idegen és hazafiatlan, hanem csak főváros. Az emberek, a főváros legromlatlanabb magyarjai is nem csöndesek, bölcsek, méltóságteljesek, -30- pipázók, mint az igazi magyarok. Miért? Mert ahol egy millió ember szalad a kenyere után, ott nem ér rá senki emlékezni magyarságának azokra a tulajdonságaira, amelyek szorosan össze vannak forrva a vidéki élet nyugalmasabb tempójával. Erre azt mondják: elzsidósodott. Ördögöt. Elvárosiasodott, ez az igazság. Apponyi Albert azt mondta Rooseveltnek, mikor itt járt, hogy a főváros nem magyar. És elvitte vidékre, megmutatni neki Magyarországot. Ahelyett, hogy azt mondta volna neki: elnök úr, itt is úgy van, mint önöknél, mint mindenütt az egész világon, úgy van, hogy a főváros épen a maga város-volta miatt különbözik a vidéki élettől, de ha azt is akarja látni, azt is megmutatom. Roosevelt soha nem mondta volna Apponyi Albertnek, hogy Newyork hazafiatlan, mert nincsenek benne prairiek, indiánok és az igazi, becsületes -31- faj-amerikai farmer-élet kiveszett belőle. A Kossuth Lajos temetésén mit mondott volna Rooseveltnek Apponyi? A nemzeti tüntetések idején, amikor huszárok nyargaltak közénk és ugyancsak Kossuth temetése előtt, amikor egy zászlóért, ami valamit jelentett, ötven ember fogatta el magát és száz meg száz verette meg magát a rendőrökkel, nem voltunk magyarok? És minden küzdelmünk, minden gondolatunk, minden városi büszkeségünk, minden mulatságunk nem magyar? A legmulatságosabb, hogy mindazok az idegenek, akik idejárnak (volt szerencsém elégnek végigmutogatni itt minden lehetőt), valósággal lelkesednek még a mi rongyos és szerintem utálatos kávéházi életünkért is, nagyszerűen meglátják benne a mi politizáló kedvünknek, nemzeti élénkségünknek, henyélésünknek és még tíz-húsz elismert magyar tulajdonságunknak a képét. -32- Pedig ez már csak igazán nemzetközi Apponyiék szerint. Még ha kinevetnek is érte, meg kell mondanom, hogy például az a mód, ahogy nálunk a kávéházban ülnek – az «ülnek» szón van a hangsúly – az emberek, speciálisan magyar. Így nem ül a világon senki, csak mi. Nézzék meg, hogy ül Deák Ferenc a szobrán, vagy Arany János a Múzeum előtt. A fotelnek ez az úri kényelemben való hatalombavevése, ez a méltóságteljes ülés, amely felér méltóság és erő dolgában egy német ember állásával, ez a hintóhoz szokott, gyalog nem járó emberre valló, anekdotázó ülés ezer meg ezer példányban látható a kávéházakban. És nem tehetek róla, de így van, még Kohn Móric is, amikor nyitott fiakkeren a lóversenyre megy, úgy ül a kocsiban, mint ahogy a legmagyarabb mágnásoktól és a legfajtisztább főispánoktól tanulta, nem úgy, mint a bécsi ember, nem úgy, mint a -33- londoni vagy a párisi, hanem kényelmesen a kocsi sarkába vetve magát, egy kicsit balra vagy jobbra hajtva a fejét, aszerint, hogy melyik oldalon ül, miért? mert a magyar úr kihajtja oldalt egy kicsit a fejét, hogy a lovai járásában gyönyörködjék, hogy a lovai lábait lássa. Ezt Kohn Móric már nem tudja, de azért félrebillent fővel ül, mert így ül gróf Főrendiházy is, még akkor is, ha fiakkerben ül és nem a saját lovai húzzák. Persze ezt mi már nem látjuk, amíg a pihentszemű külföldi nem figyelmeztet rá és nem látjuk azt a millió ilyen kicsiséget, amikből a speciális karakter összerakódik és felülünk azoknak a sóhajtozóknak, akik az akáclombot kivánják vissza a Ferenciek-terére és akik az ilyesmiből tőkét kovácsolnak ellenünk. Bezzeg kinevetnék azt a pesti embert, aki Szakál-Högyészen azt kérdezné: hol van itt a Newyork-kávéház? De nekik, -34- akik onnan jönnek, szabad itt azt kérdezni, hogy hol van az akáclombos kis utca. Nem akarják megérteni, hogy ha egy milliós város magyar, az másként magyar, mint egy háromezer lakóssal bíró község és nem akarják belátni, hogy Budapest még akkor se lehetne magyartalan, ha akarna, mert a szent, hatalmas és áthághatatlan természeti törvény értelmében ezt a várost a magyar föld izzadta ki, és csakis olyannak izzadhatta, amilyen, és ha ilyennek izzadta, hát ez a magyar. -35-

Még nincs ez a mondás annyira elterjedve, hogy tilos volna elmesélni: egy lipótvárosi úrhölgytől, akinek három szép, egészséges fia van, azt kérdezte valaki, hogy mi lesz a fiaiból. Milyen pályára adja őket? Azt mondja boldog mosollyal a jó hölgy: «az én fiaim legyenek dilettánsok. Amíg mások a jogászi pályán lumpolnak, addig ők fessenek, írjanak, komponáljanak. Legyenek dilettánsok.»

A jó hölgy ezt nem mondta gúnyos éllel. A jó hölgy ezt egészen komolyan mondta, mert látja, hogy Budapesten -36- százszámra vannak ilyen jobbmódú ifjak és lányok, akik egyszerűen a dilettánsi pályára készültek, nem tudnak semmit, de megkövetelik és ami a keserves, meg is kapják a művészi pályának kijáró ama tiszteletet és megbecsülést, amelyet oly sokszor tagad meg a közönség az igazi művészektől. Ifju urak, akiknek a papájuk sok pénz fölött rendelkezik, műtermet tartanak, ott kennek, mázolnak, modernkednek estig, amikor is smokingot öltenek és elmennek a társadalomba inkasszálni a dicsőséget. Más ifju urak zenéket izzadnak, dalokat szereznek, operetteket írnak, este szintén frakkba vagy smokingba bujnak és inkasszálnak. Az embernek már nem biztos az élete Pesten; némely családban nem szabad Shakespearet dicsérni, mert van egy kis fiú, aki darabokat ír és van egy kis színigazgató, akinek addig sírja tele az ifjú a fülét, amíg elő is adja a darabot. -37- Más családban nem szabad Fényes Adolfot vagy Rippl-Rónait említeni, mert a bubi képeket fest és Fényes bácsi vagy Rónai mester egyszer félrehúzta a száját, amikor a spenótot meglátta és nem akart rögtön belemenni, hogy a spenót jobb, mint Greco. Puccininek, amikor itt járt, minden familiában, amely kötéllel meg tudta fogni, a bubi eljátszott egy saját szerzeményt, és hogy Puccini nem aratta itt azokat a szimpátiákat, amelyeket várt, annak főoka az, hogy nem borult a sok bubi nyakába és nem mondta, hogy ő azonnal leugrik a Gresham-palota negyedik emeletéről, mert nem érdemes zenésznek ezt a nyomorult életet folytatni, ha bubi műveit hallotta. Bubi minden családban, ahelyett, hogy a könyvei fölé borulna és az alapvizsgájára készülne, vagy bejárna a papa boltjába és ott megtanulná, hogy hogyan kell a szigetszentmártoni -38- rőfösnek a nyakába sózni a piros bársonyszalagot fekete szegéllyel, zenét komponál a zongoránál, hosszú hajat és rémes adósságokat növeszt, fekete inget visel, gyalázza az igazi művészeket és a legtöbb esetben beugratja családját is abba az ostoba szolidaritásba, amely miatt, mint mondám, Spitzingeréknél nem szabad Shakespeareről beszélni, Sputzingeréknél nem szabad Fényes bácsit említeni és Spatzingeréknél nem illik Puccini nevét kimondani. Aki ma Pesten társaságba jár, annak meg kell tanulnia nemcsak azoknak a nevét, akiktől a ház úrnője hosszú házasélete folyamán már elvált, nemcsak azok neveit, akikkel a papát a színházak táján emlegetik, hanem ha azt akarja, hogy közkedvelt egyén legyen, meg kell tanulnia a bubi műveinek a címeit is és indexre kell helyezni azoknak a rossz bácsiknak az egész életét, akik -39- elég merészek voltak, bubiról azt mondani, hogy olyan tehetségtelen, mint a tök.

Dilettánsoknak adom a fiaimat, – mondta a jó hölgy, és a maga szempontjából igaza volt. Ennek igen érdekes oka van Pesten. Még pedig kettő. Az első oka ennek az a sok legenda, amely mind arról szól, hogy rideg apák mint akarták megakadályozni most már híres művészek pályáját. Valamikor régen, a mi gyermekkorunk idejében az volt a divat, hogyha a fiú ujságírónak, szinésznek, festőnek vagy muzsikusnak akart menni, a jó apa így szólt: kitépem a füledet. Még régibb példáig visszamenve, a jó öreg kocsmáros, Petőfi apja, is azt akarta, hogy a fia az ő mesterségét folytassa. Már most ezeket az apákat egymásután érte az úgynevezett blamázs. A derék polgárok fiaiból igen sokszor nagy művészek lettek és a László -40- Fülöpök családjai, akik látták, hogy a fiuk mégis csak jól tette, hogy nem maradt Streliskynél fotografus-legény, mert ime, a világ leghíresebb festője lett belőle, személyes barátja a német császárnak és a saját palotájában lakik Londonban, elszégyelték magukat azért, amiért valamikor azt merték mondani a fiúnak: «maradj csak te meg a pályádon, ha szorgalmas leszel, majd csak nyitsz egy kis fotografus-termet és jól megélsz belőle.» Az apák ma Pesten meg vannak félemlítve, szerény és derék polgári apa már nem meri kupánütni a gyereket, ha elkerüli az iskolát, mert attól fél, hogy a fiából valamikor László Fülöp vagy Mikszáth Kálmán lesz és akkor őrajta, az apán, fog nevetni az egész világ. Hallottam egyszer két apát panaszkodni egymásnak egy társaságban. Az egyiknek százezreket jövedelmező terménykereskedése van, a másik hatalmas birtokot -41- bérel. Mind a kettőnek a bubija kávéházba jár és fekete inget növeszt.

– Jaj, – sóhajtott az egyik, – ha én tudnám, hogy a fiúnak van tehetsége, nem kényszeríteném, hogy üljön be az én százezreimbe. De ki tudhatja azt biztosan előre? Nézze, itt van a Spotzinger, az is kitépte a fia fülit, amiért nem tanult és most az ő fia az a híres Spocányi, akinek egy arcképért tízezer font sterlinget fizetnek Londonban.

– Apának mindenesetre be kell biztosítania magát arra az esetre, ha a fiából nagy ember találna lenni. Azt hiszi, olyan nagy öröm nekem, hogy valaha beleírják az irodalomtörténetbe, hogy én megvertem a fiamat, amikor a versíráson rajtakaptam? Miért szerepeljek én a világ végezetéig az iskolakönyvekben, mint -42- ostoba, szűk látkörű és rideg apa? Én nem akadályozom meg a fiamat semmiben. Írjon. Ne járjon az egyetemre. Törje be a tükröket. Ez az apa kötelessége.

Terrorizálva vannak. Ez az egyik ok. Nem akarnak nevetségesekké, s ami ennél komolyabb, nem akarnak akaratukon kívül rossz apákká válni. A másik ok már közel jár az anyagiassághoz. A művészi pálya az egész világon, de nálunk, ahol sokáig egyértelmű volt a koplalással, jövedelmező dologgá vált. Hogy francia, angol és német írókról, művészekről ne is beszéljünk, ma már van néhány magyar művész, aki a maga százezer koronáját megkeresi évenkint, ha nem éri baleset. Több van, akinél ötven-hatvanezer korona évi jövedelem szinte biztos. Az ujságírói pályán azokkal szemben, akik, fájdalom, még most is éhbérekért dolgoznak, van tizenöt-húsz ujságíró, -43- aki megkeresi a maga harmincezer koronáját, ha mellékesen egy kis irodalmat vagy operettet is űz. Festők vannak évi húszezer korona adósságtól fölfelé évi nyolcvanezer korona keresetig. Szobrászok szerencsés esetben százezrekhez juthatnak. És amióta Lehár Ferencnek volt esztendeje, hogy félmilliót keresett zeneszerzéssel, és nálánál kisebb alakok, mint például a bécsi Fall Leó, a jobb éveikben nem is adják havonta ötven-hatvanezer korona tantiémen alul, azóta muzsikát írni sem épen lenézett dolog a pesti apák szemében, pláne, ha ezzel szemben láthattak már életükben egy-egy jól kifejlődött orvosi vagy tanári, bírói, hivatalnoki nyomort. Ami a pénzügyi részét illeti a dolognak, ma már nincs az a kajla bécsi operettszöveg-gyártó, aki leül írni egy felvonást annyiért, amennyi fizetést nálunk az államtitkár kap. Ezen a ponton -44- igaza is van az anyagelvű apának, mert mi az ördögnek verje ő fejbe a fiát azért, amiért több pénzt akar keresni, mint az államtitkár.

Ezek az okok. Az eredmények pedig igen antipatikusak. Nagyon sok művészt azért Magyarország sem tud eltartani és a tapasztalat épen azt mutatja, hogy a dilettánsok sokkal nehezebben mondanak le a művészi pályáról, mint az igazi tehetségek. Ezeket el lehet riasztani, mert folyton kétkednek magukban, érzékenyek, bizonytalanok, ijedősek. A dilettáns ezzel szemben először is jobban ragaszkodik a nyomorult kis fél-talentumához, mert őnála a művészet boldogtalan szerelem, és az már ősrégi tapasztalat, hogy az igazi szerelem mindig a viszonzatlan szerelem. Másodszor azért ragaszkodik hozzá, mert igazi művészre nézve sohse szégyen, ha nyomorúságában rőfös boltot nyit vagy elmegy hivatalt -45- vállalni, így ha Jókai Mór nem tudott volna megélni a regényeiből és kénytelen lett volna a Józsefvárosban fűszerüzletet nyitni, ezzel a cégtáblával: Jókai Mór vegyeskereskedése, azért Jókai Mór maradt volna és minden körülmények között ő lett volna a magyar haza legnagyobb elbeszélője, – de képzeljék el, hogy Spitzinger-fiú, már mint a zseniális Spitzinger-fiú, kénytelen bemenni a papa terményüzletébe, ugyan mi marad akkor a zseniális Spitzinger-fiúból? Ezért fog ő görcsösen ragaszkodni a művészi pályához, ezért fog vacsorákat adni festők és szinigazgatók tiszteletére, ezért fogja keresni a befolyásos ujságírók társaságát, ezért fogja inkább elenni a kenyeret mások elől azzal az ingyencikkel, amit ír, vagy azzal az ingyenmuzsikával, amit komponál, ezért fog utolsó lehelletéig ragaszkodni az ő művészetéhez, érzékenyebben, több hiúsággal, nagyobb -46- áldozatokkal, mint a világirodalom bármely Petőfije vagy Beethovenje. Félre ne értessem: ez nem jelenti azt, hogy milliomos nem lehet egyszersmind jó író és nagy művész is. Erre nálunk is van egy-két példa.

Mindez pedig nem feljajdulás, csak konstatálása annak, hogy kezdenek már egy kicsit sokan lenni a zseniális bubik. Kezdenek nagyon is tolakodni, nyomakodni a műtárlatokon, a redakciókban, a szinházaknál. Kezd már egy kicsit tele lenni velük Pest. Itt már van egy egészen új bubi-irodalom, amelynek megvannak a maga drámaírói, lírikusai, tudósai, van egy egészen új bubi-festészet, amelynek megvan a maga Cézanneja, Manetje, sőt a maga Benczúrja is, van egy bubi-zene, amely Strauss Richárdokat és Debussyket termel és mindezekre ráadásul van egy bubi-közönség, amely a bubi-művészetet -47- pártolja, számontartja, amely elragadtatott és elvakult apákból, anyákból, rokonokból, szerelmes lányokból és – most jön a keserves – még igazi művészekből is áll, olyanokból, akik a bubi papájánál váltóilag vannak angazsálva, vagy akiktől képet vesz a bubi rokonsága. A nyomor már sok igazi művészt hajtott bubiék szolgálatába és a legtöbb bubi mögött mint pártfogó, egy nemkereső, szegénységben maradt, eladósodott igazi áll, aki a bubit elviszi a kávéházba és bemutatja Szinnyei bácsinak, de mikor este hazamegy és magára marad, elátkozza bubit és a maga szegénységét. Ezenkívül még egy-két körülmény segíti bubit a dilettánsi pályán. Többek közt az, hogy nálunk semmi téren nincs igazi kritika s így nem is vehetjük rossz néven a közönségtől, hogy bizonyos, komplikáltabb műfajoknál összekeveri bubit az igazi művésszel. Voltam én már olyan verniszázson, ahol bubit -48- nagyon kinevették, de rosszat senki nem írt róla az ujságba. És többek közt segíti őket az a furcsa körülmény, hogy ahol nincs igazi közönség bizonyos dolgokra, mint például nálunk, ott a bubi személyes hívei igen sokszor pártját fogják a dilettánsnak az igazi művésszel szemben. A nem-szervezett közönségnek ez a jóindulata a dilettánssal szemben legjobban látszik meg azokon a hangversenyeken, amelyek tízével-húszával hangzanak el a téli szezonban Pesten, és ahol médi vagy bubi olyan tapsokat kap, amilyeneket akar, ugyanattól a közönségtől, amely az Operában Carusot a szó szoros értelmében kipisszegte. Az ilyen, nem kulturált és kritikával nem fegyelmezett közönség mindig valami belső ellenségeskedéssel volt a professzionátusok iránt, mindig jobban szerette a maga fajtáját, azt a «művészt», aki -49- félig maga is publikum, aki közelebb áll hozzá, mint egy-egy vad géniusz. Ezért vannak most bubiék divatban Pesten, és ezért értem én teljes-tökéletesen azt a jó hölgyet, aki azt mondta, hogy dilettánsokat csinál a fiaiból. -50-

Abból a sok csendőrből, aki most Pesten a rendőrséget őrzi, mindenhova jut egy-kettő. Nem tudom, az enyém szabadnapos volt-e, vagy más címen járt az állatkertben, elég az hozzá, hogy ott láttam sétálni. Kakastollát lengette a szél, ő pedig ment egyik ketrectől a másikhoz, egy noteszkönyvvel a kezében. Mindenütt megállt, nézte egy ideig az állatot, aztán megnyalta a ceruzáját és írt valamit a noteszbe. Ment tovább. Ejnye – mondom magamban – ez mégis csak érdekes, ez a karhatalmi tényező, aki jegyzeteket csinál az állatkertben. Mentem utána. Bevallom, már akkor egy -51- kicsit meg voltam hatva, mert sejtettem, hogy mit ír. A maláji medve barlangjánál mögéje álltam és belenéztem a noteszébe. Gyönyörű kalligráfiával ezt írta bele: «Maláji medve, kicsiny, csinos barna állat, szabadon látható.» Azzal ment tovább, a másik barlang felé.

Uraim, uraim, politikus uraim, ez mindenütt a világon tréfás eset volna, a párisi Jardin d’Acclimatationban épúgy, mint a berlini Zooban. Nálunk nem az, és engedjék meg, hogy egy nagy adag meghatottságot jelentsek be ez eset kapcsán. A karhatalom, amikor szerét tehette, elment művelődni az állatkertbe és jegyzeteket csinált. Képzeljétek el, hol az isten háta mögött állomásozik ez a jó fiú, és képzeljétek el, milyen szép lesz az, amikor majd hazatér, körülülik és ő előveszi a noteszt és felolvassa, hogy a maláji medve milyen kicsiny, csinos barna állat. Gondoljátok el, milyen Balkán az a -52- politika, amiért ő szegény itt lakik most Pesten és milyen Európa az, amit ő csinált, mikor tanulni ment férfikorban, deresedő fejjel, az állatkertbe. Gondolkozzatok csak egy percig azon, hogy milyen messze volt ő ott a maláji medve ketrece előtt mindattól a montenegrói államtudománytól, amely Pestre rendelte, mily messze volt tőle kulturában, jóakaratban, bölcseségben, nyugalomban és az élet szépségében. Ha nem tudnám, hogy a kenyerét veszítheti ezért, megkérdeztem volna a nevét tőle és most kiírnám. De így otthagytam, egy kis örömmel a szívemben, egy kis reménnyel, egy kis boldogsággal, mert arra gondoltam, hogy mégis lesz itt valaha emberség, komolyság, becsület és munka, és lesz itt még egyszer sok, igen sok embernek ilyen naiv hite az élet szebb értékeiben, aminő hit ebben a noteszes csendőrben volt. -53-

A margitszigeti rendőrök, nem tudom hányan vannak, tízre, tizenkettőre becsülöm a kirendeltséget, szerény tapasztalatom szerint ennek az egész világnak a legjobb rendőrei. Lehet, hogy külön válogatják oda őket, lehet, hogy a szép és előkelő környezet teszi, de öröm őket hallgatni, mikor az idegent kalauzolják, öröm látni a buzgóságukat, amellyel a nem-rendőri szívességeket teszik a publikumnak, ahogy hölgyeken segítenek, ahogy gyerekekre vigyáznak, – tizenöt év óta nézem őket, de még egy se volt köztük, aki -54- ne lett volna különb a híres londoni rendőrnél. A minap dolgom akadt az egyikkel. A kis szállóban lakó fürdővendég kocsiját nem eresztette tovább a hajóállomásnál. Kérdésemre udvariasan azt felelte, hogy ez a rendelete. És tréfálni nem lehet, mert neki is van notesze, és ha a renitens kocsist vagy soffőrt oda beírja, akkor biztos a büntetés. Egyszer azonban látom, hogy mégis csak robog autó a tiloson túl, benne nagy büszkén két közismert vasaltnadrágos. Ejnye – mondom magamban – ezt nem értem. Odamegyek hozzá és megkérdezem, miért szabad annak a kettőnek az, ami a többinek nem szabad. «Hja, uram» – mondja a rendőr okos mosollyal – «azok az urak a galamblövészetre mennek.» Mosolygott, mert ő is érezte az igazságtalanságot, amelynek védelmét reá bízták. Kisült a következő. -55- A beteg fürdővendégnek, annak nem szabad a kocsijával a szállóig hajtatni, mert az két-háromszáz koronát fizet a szobájáért havonta és azért lakik ott, hogy gyógyítkozzék. Ez a vendég port ver és akadályozza a forgalmat, ez gyalogoljon egy fél kilométert, ha haza akar menni. De gróf Uborkafa és báró Pénzenvette és minden egyéb földi kisisten, akinek kedve szottyan galambokat puffogtatni a sziget végében, felrobog, port ver, forgalmat akadályoz szabadon és jogosan, és gőgös mosollyal robog el a hotel mellett, ahova a fizető polgárnak csak gyalog szabad mennie. Mikor az öreg főherceg derék és józan gazdatisztjei kormányozták a szigetet, akkor víztorony még nem volt, de nem volt ilyen haszontalan és ordináré igazságtalanság se azon a területen. Ezt a luxust nem merte volna megengedni magának -56- annak a nagy úrnak a hivatalnoka, mert épen a gazdája, aki igazi nagy úr volt, azt hitte, hogy még az ilyen kicsiségben is egyforma jogaik vannak az embereknek. Abban a pillanatban, amikor a demokrata főváros kezd parancsolni a szigeten, már nem szabad Kis Péternek az, ami szabad gróf Lámpavasnak és báró Pártkasszának. Azon az egyszerű okon, hogy ez galambot megy lőni, szabad neki az, ami nem szabad a sántának, aki a vízgyógyintézetben lakik. Ép az a jellemző a mi kis kellemetlenségeinkre itt Pesten, hogy felháborítóbbak, mint Lipcsében egy vasúti szerencsétlenség. Én nem tudom, a többiek is így vannak-e vele, de én egy napig betege tudok lenni az ilyen kis silányságnak. A rendőr, szegény, igazat ad nekem a szemével, de mosolyog. Ő már különb dolgokat is látott. Én pedig odább -57- kullogok és egy kicsit szégyellem magamat: ezen boszankodom, mikor az ország a feje tetején áll. Viszont aztán az az érzésem, hogy talán épen ezek azok a dolgok, amikért az ország a feje tetején áll és még mindig nem a talpán. -58-

Még egy kis eset az állatkertből. Megyek, nézek, bámulok, egyszerre csak látom, hogy egy szürkeruhás ember, aki addig nyugodtan állt mellettem, és akinek addig semmi baja sem volt, felkapja a sétapálcáját, arcához illeszti, ahogy a puskát szokás és lelövi vele az oroszlánt. Az oroszlán nyugodtan aludt tovább, a szürkeruhás pedig újra célbavette a bottal, hosszan célzott reá, aztán csöndesen, szinte csupán a maga mulattatására, azt mondta, hogy pppu. Majd hirtelen utána megint: pppu. Duplacsövű puskának képzelte -59- a botot. Kettőt lőtt belőle. Aztán megkezdődött a mulatság. Az ember ment egyik állattól a másikhoz. Utána négy-öt idegen. A szürkeruhás lelőtte a zsiráfot, a disznószarvast, a bölényt, a gnut, az elefántot, majd a vizilóhoz indult, kétségkívül azzal a szándékkal, hogy azt is lelövi. Akkor már hajtói is voltak, két másik úr kiflit dobált a pocsolyába Jónásnak, mire ez kidugta a fejét a vízből. A ravasz vadász természetesen rögtön főbelőtte, kétszer, aztán ment tovább. A társasággal a kengurunál találkoztam ismét, akkor már százötvenen lehettek. Elől ment a vadász, utána a hajtók a kiflikkel, majd a közönség, boldogan. Szegény kenguru nem is sejtette, mi vár rá, bámult egy ideig a népre, aztán elugrott. Rettenetes pillanat volt. A vadász célbavette és halkan, hogy az állat meg ne hallja, megjegyezte: «ezt nehéz, mert nagyon ugrál.» «Mindegy, -60- mindegy», – biztatták a többiek – «maga olyan ügyes ember, hogy ezt is eltalálja.» A vadász ismét célzott. Halotti csönd volt. Aztán halkan hangzott: pppú. Rögtön utána a második: pppú. Egy hang azt mondta a tömegből: «nem volt meg.» A vadász hátrafordult, piros, dühös arccal és izgatottan szólt: «ki mondta, hogy nem volt meg?» Senki se felelt, a közbeszóló gyáva volt, nem mert jelentkezni. De már tizen ordítottak hátra: «Igenis megvolt.» A kenguru vígan ugrált és ha jól láttam, kavicsot evett ezalatt, a tömeg pedig majdnem hajbakapott azon, hogy megvolt-e, vagy nem volt meg. A vadász és pártja már dühös volt. «Hallatlan. Hiszen itt álltak mellettem, hát nem a két szeme közt volt meg?» «Persze, hogy megvolt!» Elindultak. «Menjünk a fókához» – mondta valaki, – «az a legnehezebb.» -61- «Kérem» – mondta a vadász, – «tessék akármit elém adni, hogy nem találom-e el.» És mentek, porfelhőt verve, izgatottan, akkor már kétszázan is lehettek, fókát lőni. Elől a vadász. A sétabottal.

Nem tudom, mi mindenre lehetne ezt hamarjában alkalmazni. Mert annyi mindenre lehet gondolni, ha eszembe jut ez a szegény pesti oroszlánvadász. Bálványokra, amiket az emberek maguknak csinálnak, hogy aztán higyjenek bennük, magyar közéleti karriérekre, olyan férfiakra, akik a közéletben vadásztak így évekig, amíg végre egy párt tömörült mögéjük és minden lövésükre vakon megvoltot kiáltott, államférfiakra, akik folyton lelőtték az oroszlánt, mindig csak sétabottal, mialatt az oroszlán aludt és nem is tudta, hogy ő már megvolt, írókra, művészekre, akik egy életen keresztül -62- lőttek sétabottal, a szélhámosokra, akik sétabotból tüzelnek a börzén… Nem is kell, ne is állapodjunk meg egyikben sem. Konstatáljuk csak, hogy ennek a bolond kis heccnek átkozottul pesti íze volt. -63-

Délután négy órakor jöttem befelé a városba, villamoson. Hátul álltunk a kalauznál többen, mellettem egy idősebb, szigorú arcú úr. Az egyik állomásnál, épen, mikor a kocsi indul, felugrik egy rongyos kis gyerek, Estet árulni. «Nem méc», – mondja a kalauz – «most ugrasz fel, amikor már megy a kocsi?» És le akarja lökni. Egyszerűen és kedvesen, lelökni, a pótkocsi alá. «Ejnye» – mondja mellettem az idősebb úr – «nem hagyja békében azt a gyereket?» De nem volt tanácsos a kalauznak most szólni, -64- mert az öreg úrnak villogott a szeme és egy kicsit reszketett a hangja. «Nézze meg az ember» – mondja aztán kissé csöndesebben az öreg. – «Gyere ide, fiacskám. Adj egy Estet. Nesze, itt van három krajcár. Egy krajcár a tied.» – «Kezeit csókolom» – mondja a gyerek. – «Csak hagyd édesem», mondja az öreg úr. Édesem. Erre a szóra mindenki az öreg úrra néz. Ilyet nem szoktak rikkancsnak mondani. A gyerek már nem volt sehol, leugrott, talán már egy másik villamosról akarta lelökni a kalauz, de ez a szó, ez az «édesem», ez ott maradt a kocsin, beszállt a nyitott ajtón, amelyen át kinéztek a bennülők az öreg úrra, némelyek mosolyogtak, egy kövér asszony iszonyú komolyan nézte az urat és robogtunk, csöngettünk, vágtattunk, visítottunk a kanyarodóknál, de valami melegség volt a kocsin ettől az édesemtől, amelyen most éreztem -65- először, hogy milyen szép és milyen magyar szó, mennyire lefordíthatatlan, nem lehet azt mondani, mein Süsser, azt se, hogy mon doux, sem azt, hogy my sveet, ezt csak édesemnek lehet mondani, ebben a kicsit elkopott és íme, mégis oly aranyos melegségben fénylő magyar értelmében. Most megint megszólalt az öreg úr. Szelíd hangon mondta a kalauznak: «mit akar attól a szegény gyerektől, fiam? Annak is kell élni. Legyen egy kis szíve, fiam. Emberek vagyunk és szeressük egymást.» A kalauz nem felelt egy szót sem, zavarban volt, magában igazat adott az öreg úrnak, érezte is a közhangulatot, jól is esett neki a szelíd és emberséges hang, amellyel az öreg mintegy visszavonta az iménti ridegebb rendreutasítást. Aztán megint robogtunk, csöngettünk, búgtunk, kanyarodtunk. Egyszerre csak felszáll egy állomáson egy -66- úr és köszön a mi öregünknek. Azt mondja: «jó napot, doktor úr.» «Adjon isten» – felel az öreg. Kérdi a jövevény: «Hová tetszik, doktor úr?» Feleli az öreg: «Megyek haza, temetésről jövök. Szegény Albertet temettük… négy gyerek maradt utána… borzasztó volt.» Aztán nem beszéltek semmit, én leszálltam. És most már értettem az «édesem»-et. Aztán lassan megértettem a kalauznak mondottakat: legyen szíve, fiam, mit akar attól a szegény gyerektől? Kezdtem megérteni azt a sok lágyságot, emberszeretetet, külön krajcárt, szelíd hangot, amit ez az öreg úr mind, mind a temetőből hozott ide a piszkos villamos perronra, hogy két percre egy egészen semmi kis affért csináljon, de ebből a kis afférből mégis valami addig érthetetlen melegséget és jóságot leheljen az egész kocsi publikumába. Abban a temetőben bizonyára nagyon sírtak -67- azok a gyerekek. A pap bizonyára szépen beszélt és már itt a nyár, virágok voltak, szép fák, zöld fű, nagy darab kék ég, sok csöndes, szelíd tekintetű ember, énekszó, a Jézus neve, amint elszállt a sírok közt, aztán mindaz a sok szent dolog, ami ott az embert tisztára mossa: az árvaság, egy ittmaradt nő, aki szerette az eltávozottat, a búcsúzás, szeretet, szerelem, a mi kicsinységünk és romlandóságunk, a szép kétezer éves vigasztalás: idegenek és zsellérek vagyunk a földön, a nagy és szent izgalom, ami elfogja az embert, amikor a másikat a földbe teszik, az a kis visszafojtott orkán, ami végigvágtat az idegrendszerünkön, mikor az első darab föld zuhan a deszkára és mindehhez még egyszer: virágok, kék ég, szomorú ének, az arcokon fénylő szeretet és megbocsátás… innen jött az öreg úr. Persze, hogy neki az napon «édesem» -68- volt a rikkancs és «fiam» a durva kalauz. Ilyen közelről nem mindennap látja az ember az elmélyedésnek hatását az emberre. Ilyen közelről még nem láttam soha azt, hogy mint váltódik aprópénzre a nagy és forró gondolatok hatása. És ha valaha elvesztettem volna – mint ahogy nem vesztettem el soha – a hitemet abban, hogy az élet elviselhetetlen volna amaz alkalmak nélkül, amelyek a lelket gondolkodásra, érzésre serkentik, akkor ez a kis eset elég volna ahhoz, hogy ettől datálva megint higyjek minden elmélyedés, minden művészet, minden jó könyv, minden szép vers, szép zene, szép kép hallatlan fontosságában és örökre letárgyaljam belül, ott, ahol mindenki gyerek marad haláláig, azokat az embereket, akik ezt az életet e dolgok nélkül el tudják képzelni. -69-

A szigeti kis lóvasút zörgős kocsiján két úr ül előttem. Hűvös van már most minden este, a fákról kis sárga szakaszjegyek röpködnek, vége a nyárnak, – az urak is csöndesen szemlélik az őszies estét és gubbasztva szivaroznak a sötétben. Azt mondja az egyik:

– Látja, így rontják őket! A pesti publikum maga alatt vágja a fát. -70-

Arról volt szó, hogy a cigány tányérozott a vendéglőben. A cigány, szegény, jól tette. Az ő két hangszere: a hegedű meg a tányér. Azt mondják, hogy a bandák már nem is a jó hegedűst keresik, hanem a jó tányérost. Mert hegedülni nem nagy kunszt, ellenben a tányéron játszani, ehhez tehetség kell. Megállani a vacsorázó ember mellett. Nem szólni, a világért sem, mert ezt nem szabad. Csak állni, szerényen, de mégis szigorúan, mereven, mint aki nem egykönnyen megy el, még sem tolakodóan. Megvárni, míg a pasas észreveszi. Megvárni, míg leteszi a kést, villát, lenyeli a falatot, megtörli a kezét, benyúl a zsebébe, kiveszi az erszényt, fölteszi a cvikkerét, kikapar egy koronát, előhívja a főpincért, felváltja nála az ezüstöt öt nikkelre, hogy az egyik nikkelt bedobhassa a tányérba. Ezalatt a tányérosnak úgy kell állania, mintha márványból -71- volna. Az arcán ne lássék meg sem a kevés, sem a sok. A krajcárt hamar dugja a szalvéta alá, mert egy krajcár százat csinál. Az emberek rá találnak szokni. Tányéros csak az lehet, aki olyan emberismerő, mint Balzac, olyan következetes, mint Bismarck és olyan hideg, mint az angol semmítőszék elnöke. Kis, szerény, alázatos ember rossz tányéros. Nem kap semmit. Nagy, zord, dühös, kövér cigány rossz tányéros. Tízfilléreseket kap. A jó tányéros legyen kövér, lassú, komoly, csöndes és a szenvedélyt ne ismerje. A jó tányéros ugyanaz az embertípus, mint a jó adófelügyelő. Ez a pálya ilyen embereket követel. De hagyjuk ezt. Lássuk mi volt a baj a szigeten.

– Tíz korona gyógy- és zenedíjat fizetek a közmunkatanácsnak. Nekem se gyógy, se zene nem kell, de egye -72- fene, rajta volt a számlán, kifizettem. A szigeti szállókban már eddig hétszáz lakó fordult meg, szezon végéig lesz ezer. Ezer ember, tíz koronájával számítva, tízezer korona. A cigány a vendéglőben játszik, tehát föltételezem, hogy a vendéglős is hozzájárul ugyanennyivel: ez húszezer korona. Na hát, kérem, ebből tarthat cigányt anélkül, hogy még ráadásul a nyakamra küldje tányérozni.

– Az az egy-két hatos a negyedik tiszteletdíj, amit a cigánynak adok. Az első a huszonöt fillérben van, amit belépődíj címen fizetek a hídon, a sziget gyönyöreiért, köztük a cigányért. A második benne van a magas vendéglői árakban. A harmadik a gyógy- és zenedíjban. A tányér negyedszer vág mellbe egy és ugyanazon kéj-élvezetért.

– Na hallja… az az egy-két hatos! -73- Gavallér-ember nem számolgatja ezt így.

Itt álljunk meg, ide akartunk érkezni, a gavallérságnak ehhez a speciálisan pesti értelmezéséhez, amely valamikor általános divat volt, amelyet sehol máshol nem ismertek, nem ismernek, mindenütt kinevetnek s amely már nem annyira, mint azelőtt, de mégis üldözi a józan embert. Ennek a különleges pesti-magyar gavallérságnak a kódexe körülbelül a következőkbe foglalható össze:

1. Velem szemben ezen a világon senki sem gavallér, de én legyek gavallér mindenkivel szemben.

2. Ne számítsam utána a főpincér összeadását, mikor egy társaság kétszáz koronás számláját fizetem, mert azzal, hogy a számlát én fizetem, még nem vagyok gavallér, de ha fölfedezem a számlában, hogy egy üveg francia -74- pezsgővel többet számított, fogjam be a számat és vágjak hozzá némán húsz koronát, amivel nem tartozom, mert ha utána számolok, akkor ő gúnyosan mosolyog, ugyanezt teszi a társaság is és én abban a pillanatban smucig kutyává változtam, mert az emberek nem a lényeget tekintik, nem azt, hogy én voltam a bőkezű házigazda, hanem a formát, ami úgy szép, ha tűröm a csalást.

3. A papirpénzből visszakapott összeget nem szabad megolvasni, mert az emberek összemosolyognak, ez nem gavallér dolog. Úriembernek mindegy, hogy a boltban vagy a kávéházban mennyivel tévednek, a visszakapott pénzt sülyessze a zsebébe olvasatlanul, mert így szebb.

4. Meleg nyári éjszaka. Elmegyek egy barátommal a kerti mulatóba, munka után, azzal, hogy megiszunk ketten egy üveg pezsgőt. Meg is isszuk -75- és amikor a pincér az utolsó pohárral is kitöltötte, már ott az újabb üveg, ami nem kell, mert nem berúgni mentünk oda, nem búfelejteni vagy a helységben feltünni, hanem eldiskurálni egy pohár pezsgő mellett. De az új üveg már ott van, a pincér már nyitja. A barátom nem meri neki azt mondani, hogy nem kell, mert fél, hogy smuciánnak fog látszani. Ugyanígy cselekszem én is. Ő pedig vígan felbontja az üveget, tölt a pohárba, ami aztán ott is marad. De nem szólt senki, mert ez nem gavallér dolog. Mert azt nem mi határozzuk meg egymásról, hogy gavallérok vagyunk-e, hanem a pincérek. És Pesten száz ember közül kilencvenkilenc engedi magát terrorizálni a pincértől, mert fél, hogy félrehúzza a száját és a pesti ember elvégre még is csak a pincért tartja bírónak abban a kérdésben, hogy ki a gavallér. -76-

5. Gavallér ember nem veszekszik a fiakkeressel a fizetésnél. Mi következik ebből Pesten? Egyetlen egy dolog, de az aztán mindig. S ez az, hogy a kocsis, bármennyit kap, még kér. Mert a kocsis tudja, hogy a gavallérnak nem szabad vitázni. Hogy inkább fizet. Már most, aki ez ellen tiltakozik, az smucián. Az «veszekszik a szegény kocsissal». Annak azt mondják: «ülnél csak te egész nap a bakon, szélben, hóban, esőben». És soha, senkinek nem jut eszébe azt mondani: «ülne csak ő egész nap helyettem a rendelő-szobában és bujna ő be oda három forintért, ahova nekem orvosi esküm alapján be kell bujnom». Nem. Ez nem gavallér-beszéd, mert ez a komoly, kenyérkereső ember józan beszéde. Ez smucig kutyaság Pesten. Az ilyen ember járjon villamoson. Az ilyen ne élvezhessen soha egy puhapárnás, gummikerekű kocsit. Mert a -77- kocsistól függ, hogy ki a gavallér. Hát persze, hogy a sikkasztó a gavallér, hát persze, hogy a bakkarat-kullancs, a mások szerencsétlenségéből pénzelő klub-szemét a gavallér, hát persze, hogy a lóverseny kvóta-eltalálója a gavallér. Aki szórja, dobja a pénzt, mert más tekintélye ebben az életben nem lehet, a kocsisnak az a gavallér. A pesti ember pedig meg van félemlítve és nem Batthyány Elemértől vagy Szemere Miklóstól tanulja meg, hogy mi a gavallér-tempó, hanem a fiakeres kocsistól. Mert Szemere Miklóst nem ismeri, a kocsiba ellenben minden héten beleül. A vége az, hogy megzsarolják és kinevetik. A pénzéért még gavallér se volt.

6. Minden munkakerülő pumpfráter bírája Pesten a gavallérságnak. A cigány, a pincér, a kocsis legalább dolgozik ezért a magas méltóságért. De a professzionátus pénzkérő, az elegáns -78- zsaroló, az ötkoronás «mellbevágótól» föl egészen az ötven koronás soha meg nem adóig, mind ingyen viseli az arbiter gavallériarum címet. «Kérlek öregem… húsz korona…» Ha rögtön, boldogan, kéjjel, szerényen nem nyúlsz a zsebedbe és oda nem adod neki azt a húsz koronát, amit egy órával azelőtt a keserves munkádért kaptál, amiért periratot írtál, gyereket tanítottál, cikket izzadtál ki, vagy amit váltóra fölvettél, akkor smucig kutya vagy. «Nem kérné, ha nem szorulna rá.» Ezt mondják. Vagy: «ugyan, mi az neked, húsz korona!» De ha elgondolom, hogy mindennap olvashatok az ujságban egy emberről, aki öt forintért leütötte a másikat, egy asszonyról, aki a két forint szobabérét nem tudta megfizetni és ezért elvágta a gyereke nyakát, ha eszembe jut, hogy minden nap találkozom szegény és szemérmes emberekkel, akik -79- tisztességből szalonnát vacsoráznak, mert nem akarnak pumpolni, ha eszembe jut, hogy egy borbély egy negyedóráig dolgozik huszonöt krajcárért és ebből családot tart, házbért fizet, tükröt, borotvát, szappant vásárol, ha elgondolom, hogy a rendőr beviszi azt a tépett öreg kéregetőt, aki már olyan nyomorulttá penészedett, hogy a kalapját a fejétől nem tudom megkülönböztetni: akkor hallatlan felháborodás zúdul föl bennem a fehérkamáslis pumpfráter ellen, aki a gavallérság nevében leterrorizál, elveszi tőlem az ajándékot és a szó szoros értelmében megkárosítja azt a húsz szegény elgázoltját az életnek, akinek egy-egy jó percet szerezhettem volna egy-egy koronával s akinek így aztán nem jut, mert akármilyen jól kereső fogorvos, hivatalnok, ügyvéd vagy író vagyok, még sem én vagyok a Pesti Hazai Első Takarékpénztár. -80- A kisebb polgári klubokban, a nagy kávéházakban pedig ez a fajzat terjeszti az emberekről azt, hogy gavallérok-e vagy nem gavallérok. A munkanélküli vagy megszorult kabátos ember, a pénztelen művész, a könnyelmű cimbora, aki ráfanyalodik a pumpra, az hallgat, szegény. De ez az elegáns, professzionátus gavallérpróbáratevő, ez a zsaroló álkoldus, ez aztán ordít: «Sófalvy egy posvány, Sófalvy egy fösvény, Sófalvy egy kutya, attól éhen halhat bárki!» – És viszont ordít reklámot is: «Tófalvy egy angyal, Tófalvy egy magyar mágnás, Tófalvy egy gavallér». Akinek ez a reklám kell, aki ettől a kritikától fél, annak úgy kell.

Röviden: ki a gavallér Pesten? Aki könnyen hagyja magát megzsarolni. Érzem, hogy abban a gavallérvilágban, ahol a föntebb említett elem osztogatja a címeket, az se gavalléros -81- dolog, hogy ilyesmi ellen kikel az ember. De ha már egyszer eszébe jut az embernek ilyesmi, nem szabad álszenteskedni. Ennél félrecsúszottabb, félremagyarázottabb valami, mint ez a pesti nyilvános gavallérság, kevés van még nálunk is. És furcsa, hogy ép ebben a városban, ahol az emberek oly nyomorultul, oly nehezen keresik meg a kenyerüket, ahol annyit kínlódnak minden krajcárért, ép ebben a városban akad a legtöbb balek, aki ennek a bepiszkolt szép fogalomnak ebben a formájában felül. Egy német ember fölényes gőggel nevet azon, hogy mit tart róla a Vurcni Mulató főpincére. Neki az a fontos, hogy a többi gépészmérnök jó szakembernek tartja-e, vagy nem. A kocsistól sem fél, mert az ő ambíciója az, hogy jó mérnök, jó ember, jó hazafi, jó férj, jó apa legyen, nem pedig, hogy jó pasas legyen. Pesten mindenki jó pasas -82- akar lenni. Pesten az a boldog és büszke, aki jó balek. Azt hiszik, hogy aki balek, az már gavallér is. Pedig ez a két fogalom egymás közt való viszonylatában könnyen tisztázható: balek az, aki fizet és nem tudja, hogy gavallér volt; gavallér az, aki fizet és nem tudja, hogy balek volt. Pesten azt a közvéleményt csinálták a bérkocsisok, a portások, a cigányok, a pincérek, hogy a német smucig nép, a francia még smucigabb, az angol pedig túltesz mind a kettőn. A maguk szempontjából igazuk is van. A portás lenézi a francia vendéget, mert az nem hajlandó neki pusztán a köszönéséért két forintot adni. De a francia viszont fütyül a portás, a fiakeres és a főpincér kritikáira. Az angol még csak nem is fütyül rá. A munkát, amit igénybe vesz, tisztességgel megfizeti, a szegény embert ildomos és szerény formában segíti. Ez az ő -83- gavallérsága és ez a gavallérsága annak az igazi magyar úrnak is, akinek a gavallérság vérében van s aki a veleszületett jó érzékétől kérdezi meg, hogy mi a gavallérság, nem pedig azoktól, akik egy szaftos pesti szövetkezeti sikkasztóért odaadják az egész francia nemzet gavallérságát. -84-

Hajnali háromnegyed négy. Nem tehetek róla, szomorú, de így van: a kávéházban ülök, hátul a sarokban, egyedül. Még sötét van, de egy félóra mulva már egy kicsit világos lesz, az ember akkor szép csöndesen hazamegy, a gyönyörű szürkületben, a gyöngyszínű ég alatt, a friss kis szélben, amely még illatokat is hoz, isten tudja, hol veszi magát Pesten hajnalban a mezei virágok szaga, de ebben a félórában még az is van. Addig azonban még itt kell ülni, ebben a tükrökkel ragyogó, túlfényes bazilikában, ezen a csiszolt -85- üvegből, vert sárgarézből és paliszanderfából összekomponált szemétdombon, egyedül. Nem baj. Egy hölgy a pezsgősvödröket fényezi, pasztával. A pincér levest eszik fenn, egy zugban. Csönd volna, ha az ívlámpák nem zümmögnének. De zümmögnek, az ember ezt is figyeli egy kicsit, így zúg, zümmög évtizedek óta, ebben is van valami érzése a végtelenségnek, más a tengerparton mereng, én most az ívlámpa partján ülve hallgatom az örök zúgást. Az ember azonban élvhajhászó állat. Kedvem támad egy métermázsa képes ujságban böngészni. A kávéházban bánkódó lélek olykor megkívánja a kis fehér dűlt kereszttel jelzett szász király arcképét a Wochéban, amint leleplez egy szobrot. Angol miniszterelnököt sem láttam rég, íróasztala mellett. Hadihajók után vágyódom, jó sűrű füstöt okádó hadihajók után az Illustrated London -86- News-ban, a jó öreg Graphic-ban. Igen, igen, képeket…

Mosolyognom kell. A fiatalember akkora, hogy ép túlnyúlik a feje a márványasztalon. Aranyszőke és gyermekien maszatos. Smoking van rajta, kétszer akkora, mint ő, kis piszkos báli gallér, fekete nyakkendő. A smoking ujjából kifityeg vékonyujjú kis gyerekkeze. Nagy, kék szeme van, nagy kék karikákkal. Szelid, komoly kis pofa, vékony, alázatos -87- kis hang. Haptákban áll, komolyan vár.

Furcsa. A nevétől egészen meg vagyok hatva. Lencsés Ferenc. Akkora, mint egy lencse, és már Ferenc.

Hajnali négy óra. Akkora, mint egy lencse, Ferenc, tizenkettő lesz. Hajnali négykor még itt van. Munkában. De olyan ábrándosan komoly kis parasztgyerek-képe van, olyan nagy, vastagtalpú cipőben kopogott, mikor idejött, -88- akkorákat lépett, mint egy felnőtt, az egész jelenség olyan komoly, mintha valami nagyon régi meséből került volna ide, úgy hogy melléje képzelem a többi kis parasztgyereket, akik közt komolyan áll, mint egy kis csuda, a bő smokingjában.

– Na, – mondom – kedves Lencsés, most te el fogod nekem mondani, hogy honnan az ördögből kerültél ide az Andrássy-útra, mit keresel itt éjszakának idején öreg zsidónak öltözve, mért vágsz olyan komoly pofát, egyáltalán, mindent el fogsz mondani, amit tudni akarok rólad, mert eddig nyugodtan ültem itt, de most már kezd valami bántani, kezd az egész dolog nem tetszeni nekem, itt valami baj van.

Hát lassan sikerül Lencsés bizalmát megnyerni és azzal megkezdődik a kihallgatás.

– Elindulok délután félnégykor hazulról és akkor megyek gyalog egy és fél órát egészen addig, amíg a villamoshoz nem érek. Akkor felszállok a villamosra és bejövök vele egészen idáig. Akkor már van hat óra. Reggel hét órakor pedig elmegyek innen, felszállok a villamosra, egy óra alatt künn vagyok Kispesten, az Erzsébet-téren, onnan megint gyalogolok másfél órát hazáig, fél tízkor otthon vagyok és akkor lefekszek aludni.

Nem mosolyog, úgy mondja, mint a leckét. Tizenkét éves, tizenhárom órát dolgozik, két órát utazik, három órát gyalogol. Hat órát alszik. Tulajdonképen tizenhat órát gyalogol, mert a kávéházban nem ül, szaladgál a lapokkal. Smokingban. És tizenkét éves. Az is csak lesz.

– Hazaviszem a pénzt neki. De nem mindig vagyok itt éjjel. Másik hónapban nappal vagyok. Akkor reggel fél négykor indulok el hazulról, mert -91- reggel háromkor kelek fel. És reggel hattól aztán itt vagyok este hétig. Akkor hazamegyek és otthon vagyok este fél tízkor.

– Igen. Csak télen rossz, mert nincs lámpa. És a hidegbe gyalogolok a sötétbe. És ha nagyon összefázok, akkor bemegyek a csőszkunyhóba, mert ott a péteri határnál van csőszkunyhó és addig várok, amíg fölmelegszek, és ha nagyon esik az eső, akkor is ide megyek a kunyhóba, amíg eláll.

– Szép. (Ne felejtsük el, ha hideg van és esik, akkor vagy megy az esőben másfél órát a sötétben, vagy vár, amíg eláll, didereg a csőszkunyhóban és akkor csak négy órát alszik. Ne felejtsük -92- el, tizenkettő lesz. Reggel háromkor már föl kell kelnie.)

– A péteri határnál van egy lámpa is. Azt már messziről látom, arról tudom, hogy merre kell menni. De ha a szél eloltja a lámpát, akkor el szoktam tévedni.

– Tyű – mondom – Lencsés Ferenc, akkor mi most számítsuk ki, mennyi marad neked a fizetésedből. Gyere. Egy hónapban van harminc nap. Harmincszor harminc krajcár, az kilenc forint, maradna tehát a jó hónapokban -93- neked egy forint. Ellenben van az évnek hét olyan hónapja, amikor a tíz forint gázsiból kilenc forint harminc krajcár megy el villamosra, akkor neked az egész havi munkádért, napi két óra utazásért, napi három óra gyaloglásért, napi tizenhárom óra futkosásért, cipelésért, munkáért, ázásért, fázásért, sötétért, hidegért összesen hetven krajcárod marad, amit az édesanyádnak hazaviszel. Ha ez így van, Lencsés, akkor ez már kezd egy kicsit undorító lenni és… és…

Most mit csináljak Lencséssel? Régen mondom, nem szabad egy példányt kikapni a nyomorból és így megtanulmányozni, -94- mert az ember nem tud tőle aludni két napig. Mit csináljak vele? Adjak pénzt neki? Adtam neki pénzt. Talán rajta segített ez valami nagyon keveset, az a pár hatos, de rajtam már nem. És nem igaz, rajta se segített. Nem lett volna szabad szóbaállnom vele, mert akkor nem érezném most a teljes tehetetlenségemet minden nyomorral szemben. Nem volna ez a fojtogató, égő érzésem, ez a vak düh, ez a dadogásra késztető valami, ez a nyugtalanító, forraló, a mellemben fel-felzúgó harag… az ördög vigyen el, Lencsés, a szép kis szőke hajaddal, a mesebeli kis magyar arcoddal, a vén smokingoddal és a letaposott kis fiatalságoddal. Az ördög vigye el mind a mesekönyveket és a gyermekjátékokat, a bájos pubi-képeket, a fehér gyermek-ágyacskákat, a matrózgallérokat és a hadihajók arany neveit a pubik szalmakalapján. Az ördög -95- vigye el a francia kisasszonyokat és a gyermekbálokat és a baby-zsúrokat és a születésnapi tortákat és a «gyermekszájból» mondásokat. Az ördög vigye el a hintalovakat, a karikákat, a kis huszáruniformisokat, a fűthető kis mozdonyokat és az én összes jó megfigyeléseimet a gyermeki báj köréből. Mit érek én most mindezzel, amikor elébem áll reggel fél ötkor Lencsés olyan komolyan, mint egy rendőr és ideteszi az asztalomra ezt a rongyos, maszatos kis életét, ami még csak nem is mártirium, mert ezrével van az ilyen, mint ő, ideteszi elém az asztalra ezt az ázott-fázott kis tépett, hetvenkrajcáros veréb-életét, mindenre felel vékony gyerekhangon, nem is tudja, hogy panaszkodnia is lehetne, hetven krajcárt kínlódik össze egy hónapban és még nincs tizenkét éves.

A kávéháznak van vagy húsz alkalmazottja. A húsz alkalmazottal akkora forgalmat csinál, hogy évente százharmincezer korona tiszta haszna marad. És a húsz alkalmazottja közül az egyik Lencsés Ferenc, havi hetven krajcár fizetéssel, Lencsés Ferenc Kispestről. Gyalog három óra, esőben, hóban. Villamoson két óra. Szaladgálás tizenhárom óra. Életkor: még nem tizenkettő. Smoking. A százharmincezerből -97- őreá összesen tizenkilenc korona nyolcvan fillér jut évente.

Gyerünk haza, már világos van. A kávésra nem haragszom, mert jó öreg ember, a fiút megsímogatja és nem ad neki kevesebbet, mint a többi kávés. A kávés ellen semmi kifogásom sincs. Semmi. Általában nem is tudom, miért vagyok úgy kétségbeesve. Hisz nem történt semmi különös. Érzem, hogy cikket fogok írni Lencsésről, mert amit itt elmondtam, az az utolsó betűig igaz. És nem szeretem az ilyen cikkeket, szégyellem az ilyen megható kipiszkálást a nyomornak, szégyellek dicséretet kapni a Lencsés szenvedéseiért, utálom, hogy ő kínlódik és én ezt szépen megírom cikknek, feltűzöm a mellemre, mint egy rendjelet és büszkélkedem vele. Mert így van. És mégis, mégis, mégis…

Egy viccet mesélnek most mindenfelé Pesten, egy emberről, aki elment vacsorálni a Ritz-szálló éttermébe és régi polgári szokás szerint a nyakába kötötte a szalvétát. A pincér a vicc szerint odament ehhez az emberhez és ezt mondta neki:

Eddig van. Lehet, hogy igaz történet, lehet, hogy azok közül való, amelyekről azt szokták mondani, hogy ben trovato. Ahol csak hallottam, mindenütt kitünően mulattak rajta, az -99- emberek így közvetve kinevették a szegény oktondit, aki a nyakába kötötte a szalvétát és hallgatagon is ünnepelték a gyorseszű és élesnyelvű pincért, aki őt ilyen jól lefőzte. Eszembe jutott erről az adomáról az a valóságos kultusz, amit Pesten nyolc-tíz év előtt kezdtek az emberek űzni azzal a tilalommal, hogy a halat nem szabad késsel enni. Ez a kérdés soha sehol a világon nem volt illem-viták anyaga, csak Pesten. Valaki fölvetette akkor ezt a kérdést, s aztán éveken át tartó nyargalás következett ezen a témán, mindenütt lehetett ilyeneket hallani: «hiszen az az úr késsel eszi a halat» – vagy: «na hallja, ez olyan dolog, mintha valaki késsel enné a halat», – bizonyára lesznek még aggastyánok, akik erre a campagnera emlékezni fognak, ez igen sokáig tartó divat volt Pesten, csak egy-két éve, hogy meg szűnt. Csak addig tartott, amíg kisült, -100- hogy a halat tényleg késsel kell enni, csakhogy ezüstpengéjű késsel. Sőt tovább megyek: addig tartott, amíg kisült, hogy közönséges acélpengéjű késsel is szabad enni a halat, mert ennek az egész kérdésnek semmi köze az illendőséghez, a modorhoz vagy a jólneveltséghez. Azok a pesti illemmagántanárok, akik most olyan fölényesen nevetnek a nyakbakötött szalvétán s akik gúnyos hajszát indítottak azok ellen a szegény hivatalnokok ellen, akik a főnök úr bankettjén késsel mertek a halhoz nyúlni, nem tudták, milyen viszonyban van a hal a késsel. A hal a késsel olyan viszonyban van, hogy megfeketíti, különösen akkor, ha a hal a tengerből való, a kés pedig acélból van. A tengervíz, mint tudjuk, a són kívül igen sok más olyan maró anyagot tartalmaz, amely a vasat megtámadja, s a halak, amelyek ezekben a maró anyagokban élnek, s amelyek -101- ezenkívül bővelkednek foszfortartalmú vegyületekben, mikor a tányéron találkoznak a fényes acélpengével, megtámadják, azonnal jelentkező fekete rozsdát marnak reá. Így tehát az angolok és a franciák, akiktől a budapesti smokk enni tanult, s akiknél a «hal» fogalma majdnem egyértelmű a tengeri hal fogalmával, nem eszik acélkéssel a halat, hanem ha úgy van elkészítve, hogy nem puha, akkor ezüstkéssel nyúlnak hozzá, mert az ezüstöt nem rozsdásítja meg a hal. Mi sem természetesebb, minthogy a pesti smokk ebből a vegytani kérdésből illemkérdést csinált, kinevette azokat, akik késsel ették a jó dunai vagy balatoni halat, de ugyanez a pesti smokk az almát acélkéssel hámozta meg, holott az alma nedve is rút fekete rozsdát mar a késre és ugyanez a pesti smokk ezüstvillát és ezüstkanalat tett a salátába, holott az is bizonyos, -102- hogy a saláta leve megmarja, sőt mérgessé teszi a rézzel kevert «ezüst» evőeszközt. Mindegy, divat volt nevetni és most is divat sajnálkozni azon, aki a roston ropogósra sült fogashoz késsel mer nyúlni, miután egy félóráig hiába turkálta a villával.

Még néhány ilyen félreértett szabállyal terrorizálják a pesti középosztályt az illemtanárok. Aki frakkhoz nem visel úgynevezett escarpin-t, mélyen kivágott gombnélküli, vékony lakkcipőcskét, az konfliskocsis. Az olyan, mintha késsel enné a halat és a nyakába kötné a szalvétát. És a szegény, megijesztett középrangú frakkos férfiú hideg télben, éjszaka ilyen cipőben kutyagol haza a körúton az estélyről vagy bálból és egészen biztosan beszerzi a náthát vagy a tüdőgyulladást. Az illemsmokk ugyanis nem tudja, hogy ezt a viseletet azok az igen nagy urak találták ki, akik attól a pillanattól -103- kezdve, hogy frakkban a kapun kitették a lábukat, nem járnak gyalog az utcán, csak a kaputól a kocsijukig és a kocsitól a kapuig. A pesti smokk nem tudja, hogy itt száz frakkos ember közül nyolcvan gyalog megy haza a téli éjszakában, tehát egészen bizonyosan ostobaságot követ el, ha félcipőt húz az illem kedvéért. Ő csak azt tudja, hogy az angol gentleman lábán ilyen van, hát a magyar frakkos lábán is ilyennek kell lenni.

Divat volt ezenkívül kinevetni azt a jámbor embert is, aki az ebéd végén felszolgált szájmosó vizet megitta. Tudja isten, sohse tudtam nevetni rajta, mert mindig jobban tetszett csekélységemnek a jámbor ember ama logikája, hogy ebédlőasztalnál a pohárban levő víz arra való, hogy megigyák, mint az a most már szerencsére pusztulófélben levő szokás, hogy az asztalnál egyszerre tíz ember kezdjen -104- el a szájában vizet szotyogtatni és egymás szemeláttára köpdösni. Még ha százszor bevett szokás is ez az udvari ebédeken. De nálunk ezen nevetni kell, mert ha az ember nem nevet rajta, akkor konfliskocsis. Azt mondták a smokkok: az embert még gyerekkorában megtaníthatták otthon a szülei arra, hogy az ilyen víz mire való és aki nem tanulta meg, azt nem nevelték jól. A smokk e ponton viszont az felejtette el, hogy ebben a most feltörekvő országban csak igen kevés férfiúnak volt olyan gazdag családja, amelynek tellett ilyen mosdókészletre, s hogy itt száz közül nyolcvan férfiú a nyomorból küzdötte fel magát a bankettig és az előkelő helyen való vacsorázásig és hogy ugyane nyolcvan férfiú küzdelmes ifjúkorában este papirosról legelte a szalonnát és a parizert vacsora helyett, s ezért nem volt alkalma megtanulni, hogy a művelt -105- gentlemannek úri kötelessége ebéd végén a vizet a pohárból átköpni a tányérba. Én ezen nem tudok nevetni, még ha pávatollal csiklandoznak, akkor sem, valaminthogy nem tudok nevetni a magas cipőn és a késsel vágott halon sem. Nevessen rajta lord Derby vagy herceg Talleyrand-Périgord, neki szabad.

Így fogja el az embert lassan valami demokratikus düh, amikor végigtapasztalja, hogy milyen jól mulat a balparti Budapest a Ritz-beli emberen. Meg azon a többi emberen, akit e nagyvilági helyen a pincérek francia beszéddel főztek le. Egész legendakör kezdődik most a neveletlen magyarról és a mindentudó illempincérről és a közönség mindig a neveletlen magyaron mulat. Már azt kell hinnünk, hogy innen fog kiindulni az az áldásos illemvihar, amely el fog söpörni Pesten minden csunyaságot és ha a derék -106- grófi hotel még sokáig szíveskedik a felnőttek oktatásával foglalkozni és móresre tanítani ezt a szegény pesti középosztályt, akkor idővel minden ház, minden lakás egy kis Ritz-hotellé fog válni, ahol jól nevelt emberek térdükre teszik a szalvétát, villával vágják a halat, tányéron köpik egymást és úgy halnak meg éhen a nyomorúságtól. Igazán, ennél a mi pesti közönségünknél naivabb, türelmesebb és gyermekibb lelkű nép nincs sehol a világon. Ez az egyetlen közönség, amellyel még azt is meg lehet csinálni, hogy a drága pénzéért pincérekkel taníttatják enni. Viszont ez az a közönség, amely megérdemli, hogy értelmetlen pozőrök üljenek a nyakára a nyilvános illem kérdéseiben, mert ez az a közönség, amelynek nincs elég erkölcsi bátorsága úgy élni, ahogy az isten teremtette, ennek az országnak, ennek a fajnak, ennek a városnak a -107- természeti és társadalmi viszonyai szerint, a pénze, a gusztusa, a természetadta józan illemtudása szerint. A villamos megállóhelyein úgy lökdösik egymást, mint a sülyedő hajó utasai a mentőcsónakoknál, a kávéházban idegenek oly pillantásokat lövellnek egymásra, mint a harctéren az előretolt előőrsök, a vendéglőben olyan hangosan beszélnek, mint a jó népszónokok, ötven pék egy hét alatt nem tud annyi sóskiflit sütni, mint amennyit egy nyári estén a Városligetben letagadnak, a nőket megszólítják az utcán, a villamoson beleolvasnak a szomszédjuk ujságjába, a pletykát úgy imádják, mint az amerikaiak a csillagos lobogót, – de azért roppant elszégyellik magukat, ha a csirkecsontot véletlenül a kezükbe vették és roppant mulatnak, mert egy őszinte, egyszerű és becsületes magyar a nyaka köré kötötte a szalvétáját a Ritzben. -108-

Bizonyos demokratikus düh fogja el az embert, ha arra gondol, hogy az erős és természetes angol nép a maga tradicionális és már-már dogmaerősségű neveletlenségét olyan büszkén és olyan kérlelhetetlen következetességgel utaztatja végig a világon, mintha nemzeti intézmény volna, s hogy annak elnézi a legritzebb pincér magában az igazi, a londoni Ritzben, hogy mindenüvé felrakja a lábát, ahová nem szabad, s ezzel szemben a parvenüillemtan bennünket rokokóra tanít, mikor bizonyos az, hogy nem a parvenű határozza meg az illemet, hanem az élet. A lábat a székre felrakni angol nemzeti jog, ezen joga van a franciának nevetni, de Londonban ezen nem nevet senki. És a szalvétát a nyak köré kötni, ami egyébként látványnak kedves, mulatságos, családias, tiszta, joviális, észszerű és semmiféle finomabb érzését a józan embernek nem sérti, magyar -109- nemzeti, vagy ha úgy tetszik: régimódi pesti polgári szokás, amit tanuljon meg Ritz, ha még nem ismerte és tartsa kutyakötelességének megszokni, sőt respektálni. Bolond volna a pesti publikum, ha ilyen ügyekben terrorizálni engedné magát saját smokkjaitól.

Ez a szalvéta egyébként nem olyan tragikus, hogy ekkora tanulmányt lett volna érdemes róla szerkeszteni, de szimbolum, s mint ilyen, még hosszabb elmélkedést is megérdemel. Szimbóluma annak, hogy az igazi illemet, azt, amely szorosan összefügg az ember erkölcsi életével s amelynek minden legkisebb törvényében kimutatható egy morális gondolatnak egy paránya – azt nem nagyon kultiválják itt Pesten, de azt a szamár ál-illemet, amit smokkok, pincérek és parvenűk állapítanak meg, szentnek tartjuk. Ennek a szimbóluma ez a szalvéta, ez az egyszerű -110- szalvéta, amely lobogója lehetne egy most fejlődő, most települő, most ismerkedő és csak majd ötven év mulva egységes városi társadalomnak, amelynek most még nincs meg a bátorsága ahhoz, hogy őszintén élje a maga életét, amely most még minden parvenűtől megijed, mert érzi, hogy valahol baj van a viselkedése körül. De ez se tragédia, ötven év alatt majd rájön, hogy hol a hiba. De a fentebb ecsetelt nevelési módszert kérje ki magának és ne álljon a nevelők pártjára azzal, hogy kineveti a szalvétás embert. -111-

Ez az eset, bár röviden, a mi lapjainkban is olvasható volt. Itt, a császár városában magántársaságban mesélte el egy úr, aki magától az érdekelt hercegnőtől hallotta. Úgy történt, hogy a hercegnő bevásárolni ment a bécsi belvárosba, a kocsiján, egy számozatlan fogaton, amelyet libériás kocsis hajtott. Egy szűk utcán szembekerült az egyszerű, jeltelen fogat egy automobillal. A soffőr nem akart szabályszerűen kitérni, hanem intett a libériás kocsisnak, hogy merre menjen. A kocsis azonban a hajtási szabályokhoz -112- tartotta magát és visszaintett a soffőrnek, hogy tessék neki is a szabályhoz alkalmazkodni. Ebből az lett, hogy egyik sem engedett a maga véleményéből és végül is összeakadt a két járómű. A soffőr leszállt és harsányan szidta a kocsis mamáját. A kocsis azonban flegmatikusan viselkedett és nem nagyon felelt. A soffőr hiába ordítozott rá, nem engedett az álláspontjából. Ekkor váratlanul kiugrott az autóból az utas, akinek bizonyára sietős dolga volt, különben nem fogta volna föl olyan tragikusan ezt a forgalmi akadályt, – mondom, kiugrott és a soffőr álláspontjára helyezkedve, szintén gyalázni kezdte a kocsist. A kocsis jellem volt és nem engedett a bécsi negyvennyolcból, sőt kikérte magának az autó-utas szidalmait, tekintet nélkül arra, hogy az autó-utas a császári és királyi hadsereg huszártisztjeinek sneidig egyenruháját viselte. -113- Erre aztán a huszártiszt se volt rest, a kocsis első megjegyzésére kirántotta a kardját és serény szorgalommal fejbevagdalta vele a kocsist. A jellem vérbeborult és elhallgatott. Ellenben a magánfogatból kiszállott egy úrhölgy, odalépett a huszártiszthez és így szólott hozzá:

A huszártiszt haptákba vágta magát, megmondta a nevét és visszaült az automobilba. A kocsist felmosták a mentők, a hercegnő gyalog ment haza és másnap, mikor a hírlapírók megjelentek nála és tüzetes felvilágosítást kértek erről az afférről, dicsérendő temperamentummal szállt síkra öreg, összevagdalt kocsisa érdekében, kijelentette, hogy a tiszt minden ok nélkül rántott kardot és pusztán privát kedvtelésből vagdalta össze a kocsist, akinél derekabb, nyugodtabb, szerényebb -114- szegény ember – mondá a hercegnő – nincs is a világon.

Ez volt az eset és még most sincs vége. Most intézik el mindazok a magas fórumok, amelyek éppen a hercegnőre való tekintettel azonnal a legerélyesebben beleavatkoztak az ügybe. De Bécsben mindenki sejti, mi lesz a vége: rossz vége lesz a huszártiszt szempontjából, nemcsak azért, mert a vagdalás igaztalanul történt, hanem azért is, mert az igaztalan vagdalás ezuttal nem valami szegény, védtelen magánhivatalnokot ért, hanem éppen Liechtenstein hercegnő kocsisát érte, akiért, íme, maga a hercegnő nem átallotta a bécsi sajtóban a legerősebben exponálni magát.

Maga ez a történet nem is nagyon szenzációs, de azok közé tartozik, aminőket szeret olvasni az ember. A demokratikus érzelmű ujságolvasó – és melyik ujságolvasó nem demokratikus -115- érzelmű? – szereti azokat az igaz történeteket, ahol póruljárnak s hatalmaskodók. Az ember örül, mikor azokról olvas, akik vele hivatalokban vagy egyebütt hatalmaskodni szoktak s akik oly módon járnak pórul, hogy egyszer, amikor nem is sejtik, s amikor legerősebben élnek vissza a hatalmukkal, a véletlen szembeállítja őket valakivel, aki hatalmasabb, mint ők, s ennélfogva habozás nélkül móresre tanítja őket. Az ember szereti olvasni ama gyakran visszatérő történeteket, amelyek a goromba postahivatalnokról szólnak, aki nem akarja fölvenni a táviratot, mert épen ujságot olvas s aki végül, mikor végre megkönyörül a szerény kis öreg úron, aki türelmesen vár már egy órája a táviratával, megtudja, hogy az öreg úr nem más, mint a postaigazgató vagy a kereskedelmi miniszter, vagy maga a miniszterelnök. Az ember úgy érzi, hogy most -116- rekompenzálva van minden keserűségért, ami valaha a postán érte. A dolgos, szerény civilember félni szokott a garázda katonatiszttől és boldog mosolyra derül a reggeli kávénál, amikor azt olvassa az ujságban, hogy a tiszt egy szerény öreg civillel szemben garázdálkodott, egy civillel, akiről aztán kisült, hogy tábornok vagy főherceg. Ez esetben hercegnő volt az illető, de véletlenül olyan hercegnő, aki az udvarhoz való viszonylatánál fogva kellemetlenebb volt a vagdalkozó tisztre nézve, mint egy eleven tábornok. Ennél nagyobb magánpech kevés huszártisztet ért itt Bécsben. Sok százezer elnyomott civil nagy örömére éppen egy Liechtenstein hercegnő öreg kocsisát vagdalni rántottává – ha a munka pillanatában kéj is, utóbb a legkeserűbb csapások egyike, ami csak aktiv huszártisztet a monarchiában érhet. -117-

Reánk, pestiekre nézve egyetlen érdekes momentum van ebben az ügyben, de ez aztán nagyon érdekes. És ez a momentum az, hogy ez az az eset, ami világosan megmagyarázza nekünk: miért van itt Bécsben ez a nagy rend és tisztességtudás az utcán, a kávéházban, a vendéglőben, a hivatalokban, minden hatóságnál, minden nyilvános helyen, miért udvarias és korrekt itt minden levélhordó, vasuti pénztáros, színházi portás, minden rendőr, minden pincér, soffőr, kocsis, ajtónálló, sőt minden járókelő ember, akit útja a nagyobb forgalmú vonalakra visz. Azért, mert ennek a városnak a lakói évszázadok óta arra vannak nevelve, hogy őrizkedjenek a huszártisztéhez hasonló esetektől. Az udvar, a császári udvar csinált ebből a rengeteg nagy Bécsből rendes, tiszta, udvarias és tisztességtudó várost. Egy kicsit ismerni kell a bécsieket, hogy az -118- ember ezt egészen megértse. Itt a levélhordó nem mer gorombáskodni senkivel, mert itt egy hatodrendű udvari levéltári hivatalnoknak hetven rokona lakik és mind a hetven az első rossz szóra azonnal az udvari levéltári hivatalnokhoz szalad a panaszával, és ha ez a kis udvari ember elmegy panaszra a postaigazgatóhoz, akkor az nem tud ebédelni a félelemtől, mert ki tudja, melyik főherceg a protektora a levéltári Hofbeamternek? Nem irigylem azt a levélhordót, aki az udvari hivatalnokocska nagynénje harmadik unokatestvérének a sógornőjével egyszer gorombáskodni próbált. De van esze és nem gorombáskodik senkivel, mert itt igazán minden ház minden emeletén találhat valakit, akit sógorság, komaság köt az udvarhoz, ha ugyan ő maga nem udvari hivatalnok. Inkább ráadja magát az udvariasságra és mindenkihez egyformán kedves. -119- Ignotus írta valahol, hogy Bécs nem egyéb, mint a császári család palotája, amely köré kétmillió hű lélek épített házakat. Ezt az igazságot csak az tudja méltányolni, aki egy kicsit belekeveredett ennek a városnak az igazi társadalmába és aki tapasztalhatja, hogy Bécs lakossága viszont nem egyéb, mint a Habsburg-család, amely köré ennek rengeteg sok alkalmazottja és ez alkalmazottak kétmillió rokona vagy egyéb függősége telepedett le. A Bristol-szálló előtt ácsorgunk, szabad és vad magyarok, s egyszerre csak azt látjuk, hogy az arra száguldó ezer automobil közül kiválik az egyik és megáll a szálló előtt. Az autón, hátul, a szám helyén, császári korona. A soffőr mellől leugrik az udvari lakáj, bemegy a hotelbe és a portásnál lead egy névjegyet valamelyik itt lakó tróntalan király vagy átutazó királyi herceg számára. Mindannyian szabad -120- és vad magyarok, bebámulunk az autóba, amelyre ügyet se vetnek a járókelők. Ferenc Ferdinánd ül benne a feleségével, kivillog az autó sötétségéből tábornoki köpenyének vérpiros bélése. A lakáj levett cilinderrel jelenti, hogy leadta a névjegyet, visszaül a soffőr mellé és az autó csöndesen, gyorsan beszalad a sorba a többi száz autó közé, eltünik a világvárosi kavarodásban, anélkül, hogy csak öt ember is csődült volna köréje, amíg ott állott. Ugyan melyik soffőrnek van itt kedve szemtelen kunsztokat csinálni az utcán, mikor sohse tudhatja, melyik pillanatban jön mögötte a leendő császár egyszerű fekete limousine-ja, melyik rendőr feledkezik itt meg az udvarias kötelességtudásról, mikor sohse tudhatja, melyik pillanatban hajol ki egy kocsiból egy főherceg, vagy, ami talán még a főhercegnél is súlyosabb a rendőr szempontjából -121- – egy idegen nagykövet? Láttuk, a huszártiszt soffőrje egyszer feledkezett meg arról, hogy ennek a kedélyes, népszerű, de igen szigorú Habsburg-családnak a városában száguldozik és akkor is éppen egy Liechtenstein hercegnő kocsijával hozta össze a véletlen. Ördögöt a véletlen. Nem a véletlen, hanem a statisztika hozta össze, mert itt igazán nem kell ahhoz véletlen, hogy az ember olyanokba ütközzék, akik az udvartól jönnek, vagy az udvarhoz mennek. Statisztikai tény, hogy itt a jól öltözött elem keretén belül minden második embernek van egy szála, amely őt a mindenható udvarhoz köti. Ezért kivétel és szenzációs szerencsétlenség itt a huszártiszt esete, ezért bánnak itt mindenkivel kedvesen a legkisebb postahivatalban, a legnagyobb vámhivatalban, minden pályaudvaron, minden vendéglőben, mindenütt. Az udvar -122- tart itt rendet, az udvarnak köszönhető a közhivatalt viselő kisebb alkalmazottaknak ez a némileg szolgai, de végtelenül kellemes alázatossága és kedves udvariassága, szolgálatkészsége, az udvar miatt tiszták az utcák, fényesek a lámpák, az udvar miatt hintik föl a csúszós gyalogjárót kőporral napjában húszszor, mert – szent isten – hátha éppen egy főherceg, egy főhercegi nevelő, egy főhercegi nevelő unokaöccse, egy főhercegi nevelő unokaöccsének leendő sógora csúszik el és töri el a lábát a síkos aszfalton? Mit kap akkor az a háziúr és az a házmester, aki a gyalogjáróért felelős, mit kap az a rendőr, akinek a körzetébe e gyalogjáró ellenőrzése tartozik, és mit kap az a kerületi rendőrfőnök, aki olyan rendőröket tart, akik még a síkos gyalogjárót sem poroztatják föl a lusta házmesterekkel? Úgy át van szőve, át van itatva, át -123- van házasodva itt minden és mindenki az udvarral és olyan tökéletes, majdnem végtelen hatalom itt az udvar, hogy nem csoda, ha csendet, rendet, tisztaságot és emberséget parancsol itt mindenkinek, aki két lábon jár.

Hát nekünk, idegen vendégeknek, boldogító érzés ez. Nagy dolog ilyen városban élni. És furcsa érzés, innen nem is messziről, hazagondolni Pestre, a mi megszokott rendetlenségünkre, a komiszul életveszélyes utcai forgalmunkra, arra a féktelen önkényre, aminek a nyomorult adófizető minden nyilvános helyen ki van szolgáltatva, arra a hadvezéri hangra, ahogy nálunk egy adóhivatalban az emberrel beszélnek, arra a keleties, vegyesen turáni és semita hányivetiségre, lökdösődésre, aminek Pesten ki van téve az a szerencsétlen, akit sorsa a közintézményekkel való érintkezésre kényszerít – milyen messze van mindez ettől a fegyelmezett -124- és mégis jókedvű társadalomtól! Mikor a magyar embert itt valami váratlan udvariasság, szolgálatkészség avagy tisztességtudás éri, majdnem sírva fakad a meghatottságtól. És este, mikor a hoteljében elgondolkozik, nagyokat sóhajt. Boldog, szép rendes, tisztességes város, ahol egyetlen család ilyen századokra szóló nevelő hatással van.

És mégis, tudja isten, poron, szeméten keresztül, politizáló, hanyag rendőrségen és napoleoni adógyakornokokon, csupa köztársasági elnökökből álló segédhivatalokon és konfidensül rendetlen közintézményeken keresztül, dacára az éjjel részegen repülő soffőröknek, udvariatlan utcai sétálóknak, dacára minden kétségbeejtő rosszaságnak, könnyelműségnek és megbízhatatlanságnak – nem szebb-e úgy élni, ahogy mi élünk? Pillanatnyilag szép és fölemelő dolog -125- itt ez a nagy rend, de alapjában véve nem szebb-e az a kamaszkodó, tehetséges és vad erőtől duzzadó, neveletlen és senkitől sem félő fiatalsága az én kövezett szülőföldemnek? Istenem, csak legalább tíz évig maradhatna az ember húszéves, micsoda nagy gyönyör volna Pesten élni! Csak ne jönne meg az évekkel ez a vágy a rend után, ez a polgári felháborodás mindennel szemben, ami az érett férfi életének egyenletes nyugalmát megpiszkálja! -126-

Egy német lapban cikk jelent meg, amely arról szólott, hogy Budapest városa kölcsönt keres külföldön. A cikk nem volt rosszakaratú, de erősen gúnyos hang vonult végig rajta. Valami abból a gúnyból, amiért jóérzésű szülék meg szokták fogni a gyermekeik fülét, amikor a gyerek a koldus háta mögött szamárfület mutat. Felháborító, hogy mi viccelni való van azon, mikor egy nagyváros ötven vagy száz milliót akar fölvenni s ez nehezen megy, mert rosszak a hitelviszonyok az egész világon. Mi ennek a viccelődésnek -127- az oka? Miért nem hallunk vagy olvasunk semmit, amikor a stettini, a wormsi vagy a gráci polgármester indul el pénzt szerezni a városának? Miért tudja ezt csöndben elintézni minden orosz város, minden kis balkáni metropólis és miért csak kizárólag az a kitünő vicc- és gúny-anyag, hogy Budapest akar pénzt fölvenni?

Hát mi vagyunk az okai. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy mikor Bárczy elindult Németországba pénzt szerezni, innen, Pestről, utána kiabáltak, fütyültek, nevettek, innen egy valóságos macskazene kísérte ki, vicces cikkek, kuplék, élclapok tréfás képei kívántak neki szerencsés utat. Az ügy iránt való minden szeretet, minden meggondolás nélkül ez a cinizmusnak és nemtörődöm-humornak olyan forrásává vált Pesten, hogy az minden más városban elképzelhetetlen. Természetes, hogy ez utat talál a külföldi -128- sajtóba, különösen az osztrákba, meg a németbe, ahol egymás hátán ülnek a németül hirlapíró magyar kivándorlottak. Sohse voltam Stettinben vagy Koblenzben, de százat teszek egy ellen, hogy ha e városok polgármestere pénzszerző körútra indul, otthon visszafojtott lélegzettel várják az eredményt. Ha valaki, mint én, végighallgatta volna másfél órán át a legutóbbi pénzszerző-kísérlet bizalmas történetét a kitünő Krausz Simontól, aki részt vett benne s aki úgy tudja elmesélni, mint egy hőskölteményt, annak össze kell csapnia a kezét annyi cinizmus, annyi szeretetlenség hallatára, amennyi a pesti pénzkereső küldöttséget külföldre kísérte. Mikor aztán megjöttek – pénz nélkül, mert innen, Pestről, gáncsot vetettek nekik – akkor a kárörömnek olyan szerenádja fogadta őket, hogy csak azt csodálom, hogy ki nem világították a várost. -129-

Az ok? Amit már régen hirdetünk szóval és irásban: Pesten nincs községi hazaszeretet, régi jó néven: lokálpatriotizmus. A politikusaink vidéki földbirtokosok, akik itt nincsenek itthon, Pest nekik egy nagy kávéház, amelyet alapjában véve utálnak. Fiatal pesti tehetségeink: írók, ujságírók, festők, szobrászok, színészek – vidékről feljött emberek, akiknek természetesen hazahúz a szívük a szülővároskába vagy az akáclombos faluba, amelynek közigazgatását sohse szidják, amelynek a kacsaúsztató pocsolyája – igen természetesen – kedvesebb nekik, mint a Duna. Idegenül járkálnak itt, nekik ez egy nagy vásár, nagy szálloda. A legtöbb, ma férfikorban levő pesti embernek az apja «feljött Pestre». Hetvenkettőben jöttünk fel Pestre. Nyolcvanötben helyezték Pestre a papát. Mit bánják ezek a polgármestert, mikor pénzért megy? -130- Affektált fiatalok a kávéházban sóhajtoznak: «csak innen el, csak kivándorolni!» Hogy szeressék Pestet, valamit kapniok kell tőle. Lenéznek a Halászbástyáról és azt mondják: «mégis csak a világ legszebb városa». Átmennek éjjel a Lánchídon és megjegyzik: «szebb, mint Velence». De ingyen nem tudják szeretni. Minden szegény falusi ember ingyen szereti a faluját, anélkül, hogy tündéri kilátást, éjjeli kivilágítást várna tőle. Szereti egy kis viskóért, ahol született, a csöndes temetőért, ahol a szülei alszanak. Szereti egy gömbölyű akácfáért, egy düledező kerítésért, egy öreg papért. A pesti embert a sok bevándorló elrontotta. Ő csak akkor szereti Pestet, ha az nyujt neki valamit. A pesti ember érzékileg szereti a városát, nem a szívével. Mint azok az úgynevezett nagyvilági férjek, akik csak akkor kapnak gusztust a feleségükre, amikor az -131- kicsípi magát és mélyen kivágott selyemruhában készül a bálba. Hát nem ez az igazi szerelem. De nem kell elkeseredni, két-három generáció múlva megjön ez is. Akkor majd nem lesz ritka madár a magunkfajta ember, akinek ez az angólkoros város az akáclombos faluja, akinek itt van a csöndes temetője a sok-sok csöndes emberrel, akit valaha szeretett és azzal a kis darab földdel, ami őreá vár. Akkor majd nem fogják megmosolyogni a jó Vázsonyit, amért számlálja a fákat a Városligetben és felmászik a Gellérthegyre, megnézni, vajjon dél vagy nyugat felé terjed-e a város a Lágymányoson. Akkor majd a polgármester is nyugodtan nézhet pénz után, nem kell egy átutazóban levő társadalom szívtelen vicceit útravalónak elvinnie. Amikor majd nem kritikusok ülnek a korzón, hanem szerzők, akkor majd lesz itt is, ami minden rongyos -132- faluban és minden milliós városban megvan: a magunk fészkének elfogult szeretete, ami minden kritikára feljogosítja az embert, de ami nélkül a kritika csak akadékoskodás. A római mithosz szerint Juturna nimfát meglátogatta egyszer Jupiter és hálából örök életet adott neki. Később meggyilkolták a nimfa bátyját és a nimfa ezt nem akarta túlélni. De mert halhatatlan volt, nem tudott vele halni. Hát belevetette magát a Tiberis folyó mélyébe és a legenda szerint a pásztorok még sok száz év múltán is hallották, amint zokog a víz fenekén. A rómaiak ezt a nimfát megtették a «városi források őrző istennőjévé». A legendát Anatole France írta meg és hozzátette, hogy íme, ilyen okosak és városukat szerető emberek voltak a rómaiak: egyszer találtak egy facér nimfát, azt is kinevezték községi istennővé, városi funkciót adtak neki. Nálunk -133- másképen van. Mi boldogok vagyunk, ha a községi isteneket a víz alá nyomhatjuk. Nálunk előbb isten, aztán le vele, hadd sírjon a víz fenekén száz esztendeig. Minden darab föld szent ezen a világon, csak némelyiknek még nincs hitközsége. -134-

A könyvet egy amerikai diák, Harry Franck írta, aki tanulmányai végeztével pénz, fegyver és podgyász nélkül utazta körül a világot, mindenütt a csavargókkal haladva. Mellesleg mondva a legjobb könyvek egyike, amiket valaha e nemben írtak. A szerzőjéről kisült, hogy nemcsak vakmerő és elszánt utazó, hanem ragyogó íróművész is, aki ezzel a vastag kötetével beállott a jó, modern amerikai írók közé, akik szabatos, rövid, okos, metszően -135- elmés és minden képzeletet felülmúló módon őszinte, szabad szellemek. De nem erről akarunk beszélni, hanem ennek a jó könyvnek csak egyik kis fejezetéről. Sőt, mint ki fog derülni, még csak nem is arról.

Franck leír a könyvében egy indiai vallásos ünnepséget. Az ünnepség egyetlen cerimóniája az, hogy a nép a hindu templomból kihozza Buddhának egy aranyozott, tömör ércből készült szobrát, szekérre teszi és átvontatja egy másik templomba. A szekér előtt nincsen rúd, hanem egyetlen hatalmas hajókötél, amelyen tíz-húszezer ember számára van hely. A vallás szabályai szerint, aki ebben a hurcolkodásban segédkezik, azáltal, hogy segít húzni a kötelet, sok bűntől nyer feloldozást. Már most a szegény hinduk tízezrével zarándokolnak erre az ünnepségre és valósággal ölik egymást, hogy ha csak egy percre is, de odaférkőzhessenek a -136- kötélhez és húzhassanak rajta egyet. Közben, mint a vihar, végigsöpör rajtuk a pestis. Naponta két-háromszáz pestises beteg dűl ki a kötél mellől és hal meg az út forró porában. De a tízezrek egymás hátán, oly sűrűn, hogy kéz kezet ér, húzzák az érc-istent az országút napfényében, sírva, énekelve, ujjongva, egymásra bukva, a földre görnyedve, étlen-szomjan, dulakodva az ujon érkezettekkel, mert ha az egyik csak egy pillanatra is elereszti a kötelet, húsz fanatikus kéz markol a helyébe, húsz fáradt, meztelen, beteg, poros vándor reszket, hogy csak húzhassa egy kicsit a bűnbocsátó kötelet. A cerimónia egy hétig tart. Lassan gördül az isten szekere, beletelik egy hét, amíg a rövid utat megteszi. Az amerikai vándor végigfigyelte ezt az utat. Az első napon, a másodikon, még a harmadikon is ember-ember hátán tolongott a kötél mellett. De -137- aki már húzott rajta egyet, elment, visszavándorolt a hazájába. A negyedik, ötödik napon elfogytak a tízezrek és a hatodik napon ott állott a fényes isten a szekéren, az ő mértföldes kötelével és a kutya se húzta. A bűnök le voltak mosva s ez volt a cél. És mikor már minden lelkiismeret megmosakodott a kötélhúzásban, akkor szépen otthagyták a jó Sziddárthát az út közepén, a pestises halottak közt s a kötél szomorú kígyóvonalban pihent előtte az üres, hosszú, fehér országúton. Ekkor – írja az amerikai – előrejött négy-ötszáz napszámos kuli, aki eddig a szekér mögött kísérte az istent s akiket az állam fizet, előre tudva, hogy a hívők az út vége előtt otthagyják a szekeret, előjöttek a kulik, szépen megfogták a kötelet és minden bűnbocsánat nélkül, napi fizetésért elhúzták a Buddha-szobrot a másik templomba, ahová jutnia kellett. És -138- ez minden esztendőben így van. Húszezer ordító dilettáns kezdi és ötszáz fizetett munkás végzi.

Nem tudtam ellentállni – bármily exotikusan nagyszerű és megindító is ez a kép – hogy édes hazai közéletünkre ne gondoljak. A jó öreg Seiffensteiner Salamon egy kicsit rászoktatott bennünket, hogy minden történet mellett meglássunk egy osz-poszt vagy egy girem-góremet. És ez a szent marakodás úgy hasonlít a mi közéletünkhöz. Mikor ünnep van, mikor valami kérdés napirenden van, mikor egy szerencsétlenség vagy botrány egyszerre fölvet, egyszerre divatba hoz valami nyomorúságot: akkor eszeveszettül rohan mindenki és úgy tesz, mintha ő is húzná a kötelet. Aztán hazaszalad mindenki és a kötelet a szegény, névtelen kulik húzzák tovább. Agyonlövi magát egy diák? Száz meg száz cikk, tanulmány, felszólalás, határozat, mozgalom -139- – két napig. Aztán mindenki otthagyja a kérdést az országút közepén, elszalad. A kérdést a szegény diákok, tanárok húzzák tovább. Árvíz önti el az ország egy részét? Cikkek, gyüjtések, egyletek, szónoklatok, panaszok, okoskodások harsannak fel – három napig. Innen is elszalad mindenki. Szegény hivatalnokok, szegény kárvallott parasztok maguk cipelik a keresztet tovább. És így van ez, ha leég egy árúház (akkor tűzrendészeti kötélhúzó-ünnep van), így van, ha összedől egy épülőfélben levő ház (egy napra mindenki szakértő, hogy másnapra elfelejtse az egészet), sőt így van a politikában is, amelynek kátyúba jutott szekerén csak akkor ránt egyet a publikum, ha nagy botrányünnep van, valami párbaj, Désy-pör, nagy panama, parlamenti kaszabolás. Ilyenkor mindig húszezren rohannak oda, hogy könnyítsenek a lelkiismeretükön -140- és mind a húszezren otthagyják az ügyet, ha rántottak rajta egyet, nem törődve azzal, hogy el van-e érve a cél, vagy nincs. Itt mindezek a társadalmi, művészeti, politikai mozgalmak nagy rohanással, énekléssel kezdődnek – és ott maradnak az út közepén, várva a közömbös, szomorú kulikat, akik tovább vonszolják őket.

Nem valami keserves panasz akar lenni ez az analógia. Máshol tán jobbak, de nem sokkal jobbak az emberek. Csak leírtam, mert furcsa és új színű bizonyíték a bizonyítékok tengerében arra, hogy az emberi szívet milyen egyformára csinálta a jó isten, hogy vagyunk fehérek, barnák, feketék, sárgák, vörösek, de minden földrészek minden szekereit minden ember egy módszer szerint húzza. -141-

Németebb dolgot, mint azt a fotografiát, amely a héten a külföldi képes lapokat bejárta és beragyogta, alig lehet elképzelni. A képen büszkén kidüllesztett mellel sorban állanak a lipcsei rendőrök, előttük sorban fekszenek azok az oroszlánok, amelyek egy lipcsei menazsériából szabadultak ki és addig cirkáltak Lipcse utcáin, amíg e büszke rendőrök őket agyon nem lődözték. Brutális karrikaturája ez a kép azoknak a képeknek, amelyek császári vadászatokról jelennek meg: a földön fekvő vadak, mögöttük -142- sorban a magasrangú vadászok. A kereszttel jelölt büszke úr a császár. Német provinciális gondolat: fényképen megörökíteni ezt a komikus hajszát, amelyben nem tudni, kik féltek jobban, az oroszlánok-e vagy a rendőrök s amelyben annyi golyót lőttek ki a biztosan célzó vadászok, hogy minden oroszlánban száznál többet találtak, nem is szólva arról, hogy némelyik még ezek után is élt, úgy hogy karddal kellett szívenszúrni, ha ugyan kellett. A tudósítások, amelyek erről az újkori lipcsei népcsatáról megjelentek, mind merevek, komolyak, vérszomjasak és hősiesek voltak. A német riporterek bizonyos haditudósítói ízzel írták meg az egyes rohamokat s végül a hős rendőrök döntő tüzelését. E nyomtatott sorokban oroszlánfogak csattogtak, a fenevadak vért hörögtek, tüzet lövelltek, bömböltek és ugrottak, trombitáltak és sorakoztak, csudálom, -143- hogy nem olvastuk valahol, hogy lőttek is. A rendőrök viszont minden percben húszszor vetették meg a halált, ötvenen egyszerre lőttek egy-egy oroszlánra, újra töltöttek, újra ötven golyót röpítettek a fenevadba, mely gúnyos mosollyal vitte el a száz golyót, hogy tartalékért sietve újabb támadást intézzen a rendőrség zárt sorai ellen. Végül mit sem ért a rosszul felfegyverzett, hiányosan élelmezett és az egységes vezetést nélkülöző oroszlánok bátorsága, csődöt mondott a hadi tudományokban járatlan puszta szabadságvágy – győzött a német túlerő, a lelkiismeretesség, a pedantéria és a fegyelem, a rendőrök végérvényesen leverték a világtörténelem utolsó oroszlán-szabadságharcát, melyet egy maroknyi lelkes és szabadságszerető nép vívott a rideg elnyomó ellen. Hurrá, hurrá, hurrá.

Ezzel szemben az artisták, a variété- és -144- cirkuszművészek szaklapjában olvastam egy cikket annak a szegény menazséria-igazgatónak a tollából, akinek jogos tulajdonai voltak ezek az oroszlánok. Mondhatom, ennél meghatóbb olvasmány kevés jelent meg az utóbbi időben. Érdemes volna odanyomtatni az egészet minden egyes diadalmas rendőri csoportkép alá. Ebből a cikkből kitűnik, hogy szegény oroszlánok úgy futottak a rendőrök elől, mint a nyulak. Az igazgató felesége véletlenül ép akkor hajtatott végig az utcán, mikor a rendőrök a vadászatot megkezdték. Kinézett a kocsi ablakán és rémülten látta, hogy saját oroszlánjai futkosnak az utcán és rendőrök tüzelnek rájuk. A direktorné kiugrott a kocsiból, mire az egyik oroszlán meglátva őt, odaszaladt hozzá és a kezét kezdte nyaldosni. A hölgy erre megölelte az oroszlánt és vissza akarta vezetni a ketrecbe. De a rendőrök -145- rákiáltottak, hogy eressze el, mert le akarják lőni. Mint az igazgató szomorúan írja, a felesége zokogni kezdett és kérlelte a rendőröket, hogy legalább ezt az egyet hagyják életben, mert ez az ő kedvence. «Mein Liebling, mein Liebling!» kiáltotta zokogva a rendőrök felé, még mindig átölelve az oroszlánt, mely szelíden simult hozzá. «Eressze el – kiáltották vissza a rendőrök – mert okvetlenül rálövünk és ön is kaphat egy golyót!» Az asszony erre újból felzokogott, elbúcsúzott az oroszlántól és otthagyta. Az még kullogott utána egy darabon, mint a kutya, de a rendőrök annyi golyót lőttek bele, hogy egy szomorút nézett és felfordult. A többi oroszlán – írja az igazgató – kétségbeesetten, rémülten menekült a rendőrök elől, kapuk alá huzódott, kocsik alá bújt, minden ketrecbe bement volna, amit elébe tartottak volna, de a rendőrök -146- golyózáport lőttek beléjük. Az igazgató maga majdnem összepofozkodott a rendőrséggel, amíg megengedték, hogy ketrecet hozzon az állatkertből. Amint a ketrec megérkezett, a még életben maradt oroszlánok úgy rohantak bele, hogy senki se tudta volna őket visszatartani. Egy oroszlán egy hotelbe szaladt és annak legfélreesőbb helyiségét kereste fel. A rendőrök ide is utána akartak ágyúzni, de az igazgató kérésére ettől elállottak. Ide is ketrecet vitetett az igazgató, kihívta az oroszlánt, amely boldogan szaladt be a ketrecbe.

Mindezt pontosan, becsülettel írja le az igazgató s kár, hogy nincs hely az egész cikkét lefordítani, mert azt a siránkozó szánalmat, azt a fölényes és apai lenézést, amit oroszlánjaival szemben e cikkben érez, nem lehet visszaadni. Ha az ember ezt a cikket elolvassa, minden oroszlánt macskának -147- kell hogy tartson. Végül az igazgató szigorúan megtámadja a rendőrséget, mert fölöslegesen utálatos vérengzést rendezett. Az ő felesége egymaga valamennyit bekergette volna a ketrecbe.

Tulajdonképen nem kellene ehhez semmi magyarázat, így szép ez a két szempont, egymás mellé állítva: a hős rendőröké az ujságokban és a gyáva oroszlánoké, amelyet a főnökük ír meg a szaklapban. De Rudyard Kipling gyönyörűen le tudná vonni ebből a modern állatmeséből azokat a következtetéseket, amelyeket háborúk, szabadságharcok, véres csaták, bősz küzdelmek történetírói magukra nézve kellemetleneknek találnának. A lipcsei oroszláncsata egy igazi szabadságharc volt, annak minden fenségességével és tragikomikumával, annak mindkét párton rögtön jelentkezett hazug történetírásával és történelmi festészetével együtt. -148-

Egy vastag könyv fekszik előttem, első kötete egy tízkötetes nagy munkának, amely száz magyar író száz legjobb elbeszélését, önéletrajzát, arcképét fogja közölni. A kiadók Az Érdekes Ujság Dekameronjának nevezik ezt a kis könyvtárat; nekem – amint végignézek a tartalmán – a fiatal életem van benne. A barátaim, az ellenségeim, az ideáljaim, a fölbuzdulásaim, az örömeim, az ellankadásaim, a boldog és boldogtalan óráim, jó és rossz esztendőim könyve ez, nem lehet róla másként, mint a legszubjektívebb -149- hangon írnom, annyira összeforrottam, jóban-rosszban annyira együtt éltem és küzdöttem ezzel a generációval, amelyből ez a száz író és ez a száz elbeszélés kitellett. Akik közülök már nem élnek, azoknak ott álltam a koporsója mellett, mikor leeresztették a földbe. Némelyik megtette azt a szívességet, hogy megöregedett és ezzel megszerezte nekünk azt a vígasztalást, hogy még akadnak, akik bennünket fiataloknak neveznek. Mások félénk kis fiúkból a nyakunkra nőttek és azzal keserítenek, hogy mi vagyunk az ő öregjeik. Ezt az egész társaságot a magyar íróknál tradicióvá vált közös és együttes élet, a kultura imádatának még mindig kis térre való összeszorulása annyira összeszőtte, annyira egymásra utalta és egymáshoz kényszerítette, hogy most ez a Dekameron rám egy gyönyörű és egyetlen példányban készült drága szőnyeg benyomását -150- teszi, amelybe a fájdalmas emberi életét szőtte bele száz ember, aki mind valahogy másként képzelte ezt, de miután belátta, hogy magyar földön csak egyféleképen lehet, hát sorra leült mind a nagy szövőszék mellé s beletörődött abba, hogy fel sem kel mellőle.

Köznapi magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a legutóbb eltelt huszonöt esztendőben Magyarországon minden írónak ujságot kellett írni, ha nem akarta, hogy felkopjék az álla. Jókai és Mikszáth járt elől a példával. Halálukig nem mozdultak el a szerkesztőségi asztal mellől, még akkor sem, amikor már nem nagyon volt szükségük az ujságra, hogy olvasókat kapjanak. Tudtommal széles e világon sehol nem ismerik a napi sajtónak az irodalommal való ezt a kötelező összeforrottságát, az a néhány példa, amit ilyenkor idézni szoktak: a Dosztojevszki -151- ujságíróskodása, a Dickens fiatalkori riportersége, a Bret Harte vidéki zugszerkesztő-karrierje ritka kivétel, amely elhalványul az általános elv mellett, amely a művelt nyugaton élesen elhatárolja egymástól a két pályát, az íróét és az ujságíróét. Azzal, hogy a rövid tárcanovella a külföldön is inkább napilapokban jelent meg, mint a revuekben, még semmi összeköttetése az írónak a lappal nem volt. Maupassant, aki legszebb elbeszélői sikereit a Figaróban aratta, fiatalkorában egy papirszagú miniszteriumi irodában élt s mikor híres lett, csak annyit törődött a sajtóval, hogy maga vitte fel a kéziratait a Figaróhoz s maga ácsorgott a pénztárnál az ezerfrankos utalvánnyal, amit a novellájáért kapott. Ellenben az a jó magyar író, akinek az elbeszélése a tárcarovatban ép oly büszke külsőségekkel, épúgy a lap homlokán jelent meg, mint Párisban -152- a Maupassanté, délután öttől reggeli háromig könyökölt egy szoba sarkában, benn a szerkesztőségben, és írta a vezércikket, a politikát, a gyilkosságot, a szini kritikát és gyűjtötte a «Vegyeseket» a világ legkülönbözőbb lapjaiból. Kénytelen volt vele, mert különben kiesett volna abból az együttes ujságírói és írói életből, amelyről fentebb szóltam s amely most, épen most kezd megszűnni, amely most ereszti szélnek, mostanában hagyja magukra az írókat, ami csak nekünk szomorú, akik ebben a nagy családban nőttünk fel, de nem szomorú az új generációnak, amely számára az anyagi viszonyok javulását, az írói pálya lukrativvá válását, a személyes szabadságot és az emberibb életet jelenti. Húsz évvel ezelőtt az a réteg, amely ma egy novelláért száz koronát kap, három forintot kapott. Az első következtetés, amit az írók -153- ebből levontak, az, hogy különválnak az ujságírástól, a második pedig az, hogy nem élnek együtt, rajban, mint azelőtt, hanem az boldog, amelyik nem látja a másikat.

Ennek az ujságírással és így egymással is való nagy együtt-élésnek két következménye volt. Az egyikkel hamar végezhetünk, mert nem tartozik ide: az a raj író, aki belevette magát a szerkesztőségekbe, megcsinálta Európa egyik legokosabb, legművészibb, legötletesebb, legideálisabb sajtóját, a legkisebb ujságírótól is írói tehetséget, ötletet, formát, hitet és műveltséget követel megnemesítette, színvonalra emelte ezt az intézményt. Most, hogy az írók kezdenek dezertálni a szerkesztőségi asztalok mellől, meg is látszik ez a sajtón. Természetes, hogy a modern felfogásnak van igaza: a lapokat ne írók csinálják, hanem külön e pályára felkészült, hivatásos -154- hírlapírók. Amíg azonban ebből a fajtából nem lesz annyi, hogy el tudja látni az egész magyar sajtót, addig a hivatásos ujságíróknak, azoknak, akik ma egyhangúlag keseregnek bizonyos állapotokon, el kell ismerniök, hogy minden dilettánsok közt mégis csak azok a szegény írók írták legjobban, legszebben és legnobilisabban a magyar hírlapokat, azok a szegény magyar belletristák, akiket a meleg szerkesztőségi szobákba vert be az eső, mert csak itt tudtak egymással élni és egymással megélni.

A másik következménye ennek az állapotnak az volt, hogy a kis novella, a rövid tárcanovella műfaja, az, amelyből a Dekameron a legszebb százat gyűjtötte most össze, Magyarországon oly magas művészi niveaura emelkedett az átlagban, mint sehol máshol a világon. Itt a novella nem volt a regényírónak vagy a színpadi szerzőnek -155- apró művészi mulatsága, sem pedig rövid lélegzetű költőknek egyetlen lehető érvényesülési módja. Itt hosszú évekig ez a rövid novella volt az egyetlen prózai irodalmi forma, amelyben valaki jelentkezhetett. Regényre nem lehetett kiadót kapni, mert magyar regényt – Jókaiét kivéve – nem akartak olvasni az emberek. Évtizedekig a regény fogalma egyértelmű volt a külföldi regény fogalmával, a regény címe alá sokszor a szerző nevét oda se nyomatta a kiadó, hanem csak azt, hogy «angol regény» vagy «francia regény» és megvolt a könyvkereskedői siker. Azután sokáig még csupán Beniczkyné Bajza Lenke képviselte a magyar regényt, aki műveivel elnyomott, szegénységbe, nyomorúságba és elkeseredésbe hajtott egy egész generációra való tehetséges magyar regényírót, visszavetette tíz évre a magyar regényírás megindulásának lehetőségét, -156- s ezzel – hogy az érdeméről se feledkezzünk meg – akarva, nem akarva hozzájárult a magyar novellaírás felvirágzásához. A színpadon Csiky Gergely volt az egyetlen elfogadott magyar író. Herczeg Ferencig nem kellett magyar darab a közönségnek. Úgy rémlik, mintha száz éve lett volna, de úgy volt, hogy a színházak irtóztak a magyar daraboktól, a közönség még azt se nézte meg, amit előadtak, a lapok hiába támadták a színházakat, hogy mellőzik a magyar irodalmat – darabot írni magyar írótól elpazarolt idő, hiábavaló munka volt. Furcsa visszagondolni erre most, amikor az igazgatók úgy táncolják körül a magyar drámaírót, mint az aranyborjút és igazában a közönség nem is avat valódi sikerré mást, mint magyar darabot, de így volt, nem is olyan régen. Még tegnapelőtt.

Tehát kénytelen volt novellát írni -157- mindenki. Erős drámaírók legszebb témáikat vetélték el egy vasárnapi tárcává. Született színpadi tehetségek beletörődtek a rövid elbeszélés korlátaiba és annyira beleszoktak, hogy mikor felvirradt a magyar íróknak a színpad, már nem igen akaródzott nekik kimenni a börtönből. Kétségtelen és biztos regényíró-tehetségek felaprózták a nagy regényt kis jelenetekké, évekig jártak egy-egy nagyobb koncepció gondolatával, hogy végül is a legjobb esetben egy kis novellasorozatot írjanak belőle – ez a forma, az egyetlen, amiért a kiadók fizettek, az egyetlen, amit egy elrontott és közömbös olvasóközönség a magyar írótól elfogadott, végül megtört, meghódított, láncravert mindenkit, aki magyarul írt. A magyar novella így lett túlzsufolt, vérbő irodalmi forma, a magyar író így írta bele egy költői élet minden kincsét tíz kötet tárcába, -158- a magyar novella így lett valami különös, emberevő műfajjá, amely felfalt mindenkit: regényírót, színdarabszerzőt, lirai költőt s ezzel csak ezeknek a szegény és küzdő embereknek ártott, akiknek a vérét szívta el, de magának csak használt, magát természetfölöttivé hízlalta, magából így csinált – minden nemzeti elfogultság nélkül mondhatom – világcsodáját. Így, egy jobb kor küszöbéről nézve, a hideg irodalomtörténet-író megelégedhetik azzal, hogy égig dícséri húsz esztendőnek ezt a magyar elbeszéléstermését, a magas szempontból ítélő Gyulai Pál megelégedhetett azzal, hogy a magyar írókat folyton hosszabb elbeszélések és regények írására serkentette. De az, aki mint szerény magam, tíz esztendeig a többivel rágtam a savanyú kenyeret, aki tudom, hogy ez a gyermek azért szép, mert nemcsak születése pillanatáig, hanem azon túl -159- is az anyja húsát ette, az anyja vérét szívta, – embervért, ember-velőt, embercsontot falt és csak így erősödhetett meg naggyá és széppé ezen a vidéken, szebbé és nagyobbá, mint termékenyebb nyugoti országok kulturájának gyermeke – aki tudom, hogy mijébe került egy nemzet legjobb fiainak az a kis büszkeség, hogy e pillanatban a magyar novella a legjobb a világon, nem adhatom magamat át az örömnek és a magyar büszkeségnek fenntartás nélkül, ha erről a tárgyról elmélkedem.

A Dekameron tíz kötete ennek a generációnak az élettörténete lesz, ennek a fájdalomban, szegénységben, küzdelemben fogant irodalomnak számunkra, akik hozzája tartozunk, a legszebb emléke. Még most sem fenékig tejföl itt nálunk az írás, de ennek a szomorú és szép kornak egyelőre vége van, az bizonyos. Mi, sokat kipécézett -160- milliomosai a magyar és külföldi színházaknak, még mindig nem keresünk annyit, mint egy jobbfajta fogorvos vagy egy jobbfajta kávés. A keresett és szerencsés magyar elbeszélők ma sem keresnek annyit, amennyit világvárosi jólétnek lehetne nevezni. Abból látszik, hogy milyen nyomorultak, milyen koldusak, milyen siratnivalóan rosszak voltak régen a viszonyok, hogy ma is még mindig rút csodálkozás, szűnni nem akaró megdöbbenés tárgya az a tíz-tizenöt író, aki írásával a közpolgári jólét anyagi feltételeit meg tudja szerezni. Mert hogy többet ma sem szerez, még ha inast tart is vagy expresszen utazik is, arra leteszem a fogadalmat. A francia, német, angol és amerikai írói jövedelmeknek még ma is csak karrikaturái vagyunk büszke, de kétszobás lakásainkkal, ahová csak aludni járunk, a Révay-utcai kiskorcsmánkkal, ahol étkezünk, s nyomorult -161- fényűzéseinkkel: egy nagy külföldi utazással, amelyre három kötet könyvünk tiszteletdíja megy rá, egy automobillal, amelyre többet költünk évente, mint lakásra, kosztra és ruházatra összevéve. De maga a tény, hogy már polgári életet élhetünk, sőt kissé ostobán bár, de kapkodunk az igazi fényűzés egy-egy részlete után, isteni haladás a multhoz képest. Ezt a multat, ezt a közelmultat semmi sem fejezi ki jobban, mint ez a Dekameron. A legszebb emlék, amit egy sóhajtással egy jobb korba átvihetünk magunkkal.

A magyar novellaírás a magyar irodalom szabadságharca volt. Büszkén érzem most, deresedő fejjel, most, mikor ennek a küzdelemnek az eredményeit századmagammal együtt élem, hogy ennek a szép, felejthetetlen és nekem mindörökké drága szabadságharcnak valamikor én is a fiatal katonái közé tartoztam. -162-

Ezt Cholnoky Jenőnek egy most megjelent kitünő könyvéből tudtam meg. A könyv a jégvilágról szól, s elmondja a Föld két sarkának a történetét. Számtalan egyéb érdekes dolog között (– nem hallgatom itt el azt az egyet, hogy soha még a sarkvidéken ember meg nem hült, náthát nem kapott –) az is benne van ebben a könyvben, hogy a pinguinek, a sarkvidék e kedves, barátságos madarai a szó szoros értelmében köszöntik egymást, ha találkoznak. Van egy furcsa szokásuk: csapatostul járnak sétálni, sétálni, mint -163- az emberek, minden ok és cél nélkül, tisztán a séta kedvéért. Különös és groteszk látvány lehet egy-egy ilyen csapat nagy madár – akkorák, mint a hároméves gyerek – amint tipegő járással sétál a végtelen jégmezőn. A csapat előtt egy vezető-madár megy. Aztán ahogy mennek, mendegélnek, valahonnan jön szembe egy másik sétáló csapat. Amikor a vezető ezt a másik csapatot meglátja, előresiet s találkozik a másik csapat vezetőjével, aki szintén előresietett. És akkor a két madár köszön egymásnak. A Cholnoky könyvében le is van fotografálva ez a köszöntés. A pinguin lehajtja a fejét, mint a köszönő ember, aztán gyorsan körbe-forgatja. Ha a másik madár ugyanígy visszaköszön neki, akkor a két csapat nagykomolyan tovább tipeg a hóban. Ha azonban a másik csapat elnöke nem fogadja a köszöntést, akkor ez annak a jele, hogy a másik csapat -164- más pinguin-fajtához tartozik. Ilyenkor a köszönő még kétszer-háromszor köszön s ha egyik köszöntését sem viszonozzák, akkor baj van. Verekedés következik: a derék madarak erős, csonka kis szárnycsontjaikkal jól elpüfölik egymást.

De ez eddig csak természetrajzi érdekesség. A mulatságos része a dolognak most következik. A pinguin szelid madár, az embertől nem fél, sőt nagyon barátságos hozzá, pedig igazán eltelik néha száz esztendő is, amíg egy-egy pinguin-fajta eleven embert lát. A sarkutazók azzal magyarázzák e közömbösséget, hogy a pinguin az embert is pinguinnek nézi, mert két lábon jár és szemre épúgy viselkedik, mint ő. Mégis előfordult, hogy a pinguin-csapat megtámadta a sarkutazók matrózait, többek közt Shackletonnak egy matrózát alaposan elverték szárnyaikkal a pinguinek. Azóta a -165- sarki expediciók matrózai, ha csapatostul járnak a jégmezőn és sétáló pinguin-csapattal találkoznak, egyszerűen köszönnek nekik. Egy matróz az élre áll, lehajtja a fejét és körbe-forgatja. A pinguin-vezér viszonozza a köszöntést és a csapat tovább megy, mintha mi sem történt volna. Ilyen egyszerű az egész.

Megvallom, elképpedtem, amikor a kitünő tudós könyvében ezt olvastam. Ez a kedves és graciózus ötlet: köszönni az állatoknak, hogy az embert békében hagyják, annyira megfogott, hogy sokat elvett a nagyszerű sarki küzdelmek leírásának későbbi hatásából. Valami egészen originális új formája ez két olyan különböző világ találkozásának, mint aminő az embervilág és az állatvilág. Ime, messze fönt a fagyos sarkvidéken egy csapat sétáló madár és egy csapat sétáló ember talál egy közös pontot, amelyen -166- a két világ találkozik, s az ember ezt rögtön praktikus szempontból ki is használja a maga javára. Az nem változtat a dolgon, hogy az a fejmozdulat talán mást jelent a pinguinnél, mint az embernél. A pinguinnél jelentheti azt, hogy «menjetek tovább, arrafelé van eledel». Vagy jelentheti azt: «velünk párosodhattok, mert mi is a fajtátokhoz tartozunk». Vagy jelenthet ezer más-egyebet. Az embernél üdvözletet jelent, ami mellé az ember is gondolhat ezerféle dolgot az eledelről vagy a párosodásról, amiről akar. De az a tény, hogy valamint az egymásnak köszönő emberek is megelégszenek a köszönés puszta formájával, magával a külső mozdulattal, úgy a sarkvidék elhagyatott ősi madárfajtájának is elég a puszta mozdulat arra, hogy viszonozza és békén tovább haladjon, az a tény, hogy a gondolat kifejezésének megrövidítésére -167- szolgáló jel, szignum, vagy mint a gyorsírók mondják: jelény époly elfogadott formája legyen az érintkezés egyszerűsítésének az állatok közt, mint az emberek közt, s hogy az állat elfogadja az embertől ezt a jelt, amelynek értelméről az embernek sejtelme sincsen, csak azért, mert jól utánozza őt, ebben van valami nagyon megható elem, – nem szeretnék túlozni, de ebben talán van valami parányi jele annak a nagy és természetrajzi testvériségnek, ami bennünket embereket az állatokhoz és a növényekhez, a Föld romlandó, élő-haló egyéb teremtményeihez fűz.

És ha már így belemegyünk ennek a sarkvidéki anekdotának a taglalásába, még szimbolikus jelentősége is van. Az ember nagyszerű alkalmazkodási képességének kicsiny, de jellemző mutatója. Az ember fél az izgága madártól, egyszer megtudja, hogy egy kis -168- köszönéssel megtakaríthatja a lövöldözést, a háborút, hát gondol egyet és köszön a madárnak. Azok a jótársaságban forgó úriemberek, akik a déli sarkvidékre utaztak, akik Londonban előkelő klubok tagjai és akik odahaza nagyon megválogatják azokat az urakat, akiknek messziről előre köszönnek az utcán, elnyerik lenn a jégmezőn emberi és kaszinói gőgjük méltó büntetését: hogy békében maradhassanak, kénytelenek szépen előre köszönni egy madárnak. Ők ezen bizonyára mulatnak, nevetnek, a madarat azért nem tisztelik, lenézik, állatnak veszik, sőt meg is eszik, ha kell, de hiába minden fölény, hiába minden magyarázat, a tény mégis az, hogy szépen köszönnek egy buta nagy jéglibának, mert békében akarnak vele élni. Ott lenn a jégmezőn, íme, tisztán, minden kétszínűségtől mentesen jelentkezik az ember igazi természete. Amint -169- nem tűr a jégvidék levegője semmiféle szennyet, baktériumot magában, úgy nem tűr a jégvidék társadalma – amelyben állat, ember együtt él – semmiféle hazugságot. Békén akarok élni, tehát udvariasan köszönök a madárnak. Itt fenn, a mérsékelt égöv alatt ugyanezt csinálja millió meg millió ember. A köszönést, a bókot, az udvariasságot, a hizelgést, a dicséretet, az aggódó érdeklődést, a részvétet mind, mind csak külső formájában gyakorolja, belül gondol hozzá, amit akar. De itt a mérsékelt égöv alatt nem vallja be, hogy csak azért bánik emberségesen a másikkal, mert békén akarja végigélni az életét. Itt megköveteli, hogy komolyan vegyék, ha jó napot kíván, ha gratulál az örömhöz, ha részvétet fejez ki a bánat alkalmából, itt meg van sértve, ha kételkednek, egy újévi köszöntőjének az őszinteségében, itt végigcsinálja az önvédelmi -170- köszöntésnek egész skáláját a «szervusz öregem»-től kezdve egészen addig, hogy «egész éjjel nem tudtam aludni, mikor meghallottam, hogy a feleséged beteg» – itt épúgy utánoz, csal, hazudik és köszön, mint a sarkvidéken: a saját nyugalma, a saját előmenetele, a saját boldogsága érdekében, de mivel itt nem a pinguinektől fél, hanem a többi emberektől, hát szégyelli beismerni, hogy mindez csak önvédelem. Inkább elhiszi a másiknak is, hogy őszinte a köszöntése. A pinguinek példája, a Shackleton matrózának véres elveretése kellett ahhoz, hogy e világon valaha egy ember bevallja, hogy önvédelemből köszönt. És mivel az érintkezés nagyrésze nem egyéb köztünk emberek közt, mint mindenféle téren való más és más formájú köszöntgetés, ha bevallanók egyszer azt, hogy mindezeknek a köszönéseknek önvédelem az -171- igazi oka, nagyon felfordulna a világ. Ezért tehát maradunk ezentúl is a régiben: hogy a déli sarkon oly tisztelettel köszönünk a pinguinnek, mint itthon a püspöknek, az a mi emberi okosságunk és bölcs önvédelmünk, óriási fölényünk a buta állat fölött. Hogy azonban idehaza ugyanily mélyeket köszöntgetünk szóval, tettel, írásban és mozdulattal olyan embereknek, akik közül sokat odaadnék ugyanannyi pinguinért, az – senki ne merje mondani, hogy önvédelem, mert akkor sérti vele a hiúságomat, az önérzetemet, az emberi büszkeségemet, óh, az nem önvédelem, hanem az én udvariasságom, finomságom, jólneveltségem, emberszeretetem, meg isten tudja még micsodám, csupa nagyszerű tulajdonságom. Lenn a déli sarkon majd én is bevallom, hogy azért köszönök a madárnak, mert félek, hogy oldalba vág. De amíg itt élek és virágzom a mérsékelt -172- égöv alatt, amely tele van kulturával, baktériummal és hazugsággal, addig azért köszönök messziről előre méltóságos hivatali főnökömnek, mert úri, udvarias ember vagyok, nem pedig azért, mert félek az oldalbavágatástól. Addig a világért se vallom be, hogy muszájból vigyorgok gaz embertársaim arcába egy-egy «jónapot kegyelmes uram»-mal, hanem azt mondom, hogy szuverén büszkeségem parancsolja rám az udvarias modort. Majd lenn, a jégmezőn, mikor kétszáz kövér pinguin jön felém, bevallom, hogy a bőrömet féltem, azért vagyok udvarias. Állattal szemben nem szégyen a védekezés. Embertől szégyen félni, de azért mégis félek tőle, csak letagadom ezt a félelmet. Azért köszönök neki, mert nem köszönni neveletlenség. Merje valaki azt mondani, hogy gyávaságból, érdekből, önvédelemből, önfenntartási ösztönből vagyok jó modorú! -173-

A pesti állatkertben, a jegesmedve sziklái mellett van egy rongyos, piszkos kis pinguin. Már régen van itt. Ahányszor az állatkertbe megyek, ellátogatok hozzá. Most, hogy a Cholnoky könyvét elolvastam, megint kimentem a pinguinhez. Köszöntem neki. Ez már pesti pinguin. Nem köszönt vissza. -174-

Egy szegény «szobrocska-árús» át akart menni az utca egyik oldaláról a másikra, miközben jött egy automobil és szó nélkül elgázolta. Meghalt. A lapokból a nevét se tudtam megállapítani. Némelyek szerint Liuigi, mások szerint Liu-ki-ki Typhees, Tyu-igi volt a neve, de a nagy átlag röviden Luiginek írta, mert ez legalább szép és értelmes olasz név, azt jelenti, hogy Lajos.

Ez a szegény Lajos egyike volt azoknak a különös alakoknak, akik egyszerre csak megjelentek Pesten s -175- nagy feltünést keltettek azzal, hogy igazi piszkos kinaiak voltak és zsírkőből faragott kis bálványokat és vadállatokat árultak. Aztán megszoktuk őket és most már hozzátartoznak az utca és a kávéház életéhez, de hogy miből élnek, azt még mindig nem tudom. Mint ahogy senki se látott még szamarat megdögleni, úgy nem láttam még soha embert, aki ezektől vásárolt volna valamit. Odaállnak az asztalhoz, vigyorognak, mutatják a kis kősárkányt, a pesti ember meg odahívja a pincért és így szól hozzá:

És miután az ajtóra mutat, a kinai kedvesen vigyorog és távozik. Úgylátszik, ebből meg tudnak élni. Valakitől azt hallottam, hogy a szegény, -176- rendőri felügyelet alatt álló nők a legjobb vevőik.

Kedves, finom és önérzetes emberek. Szeretik a viccet, amíg magyarul van. Egyszer egy úr angolul viccelt velük, ezt megértették és egyszerre megváltozott a mosoly az arcukon. Úgylátszik, a kinai embernél a harag is mosoly formájában jelentkezik. A jóságos, szomorkás mosoly helyett, mikor megsértődött, egy kis vadkörteízű mosoly suhant át az arcán és álmos kis szeme mintha villant volna egyet. Aztán elment, tovább, a másik asztalhoz és ott ismét a jobbik mosolyával kínálta a fenevadjait.

Egy nyári estén Kramer Leopolddal, az ismert bécsi színésszel, ültem itt Pesten egy vendéglő kertjében. Jön egy ilyen titokzatos ázsiai kucséber és kínálja nekünk a kis faragott vadállatot. Kramer elkezdi faggatni németül: -177-

– Nem azt kérdezem – mondja neki Kramer – hanem azt, hogy Kinából jött-e, vagy Japánból?

Kérdezi angolul, franciául, de az csak egyre a kő-vadat mutatja és ezt vigyorogja hozzá rendületlenül:

Kramer megunta a dolgot és letett elébe az asztalra egy koronát. Az ázsiai ember elvette a pénzt és letette helyébe a szobrot. Kramer fogta a szobrot és visszaadta neki, jelbeszéddel megértetve vele, hogy a szobor nem kell, a koronát csak úgy kapta, rokonszenvből. A japán-kinai nem szólt semmit, zsebredugta a szobrot és visszaadta a koronát. A kezével, a fejével, a táskájával, -178- mindenével azt intette, hogy alamizsna nem kell neki, aki nem vesz tőle szobrot, az ne adjon neki pénzt. És azzal a bizonyos vadkörte-mosollyal, sértődötten, büszkén távozott.

– Barátom – mondta Kramer – most már tudom, miféle fajta ez a büszke ember. Ez sem nem kinai, se nem japáni, ez spanyol.

Megvallom, abban a percben nagyon meghatott ennek az állati módon piszkos, rongyos, szegény, tüdővészes kis ázsiai embernek az önérzete. Abban az életben, amit a magunkfajta ember itt ebben a városban él, évtizedeken át nem látja a példáját annak, hogy valaki tisztán, minden mellékgondolat nélkül mutasson egy szép férfiúi tulajdonságot. Akit itt önérzetesnek látok, az okosságból önérzetes, vagy azért, hogy a hatalma ne csorbuljon, vagy azért, mert mások épen látják, vagy azért, mert bosszút akar állni ezzel valakin, vagy -179- azért, mert épen nincs szüksége arra a koronára. Pénz dolgában meg rendszerint az önérzetes, aki többet akar, kezdve a taxisoffőrtől, aki visszaadja a borravalót, mert egy hatossal többet várt, fel egészen a büszke kijáróig, aki felháborodva küldi vissza a kétezer koronát, mert tízezerre számított. Az önérzetet, a férfiúi büszkeséget a pénzzel szemben ilyen tisztán, ennyire önmagáért, ennyire csupán a lelkiismeret kedvéért, ennyire kizárólag a jó érzés kedvéért még nem is igen láttam kivirágzani. Miért nem fogadta el a koronát ez a barnára nyomorodott sárga ember? Attól félt, hogy méltóságos báró Udvari Tanácsosék szoaréján a világ megszólja ezért? A rendőrségtől nem félt, mert engedélye van árúsítani és ajándékot joga van elfogadni még az árúsnak is. Azt is olvastam valahol, hogy a kinai kapzsi, pénzvágyó ember, a kereskedésben -180- alattomos és kegyetlen, pénzért minden rosszra képes. És ez mégis, a saját társadalmából kitaszítva, a hazájától sok ezer mértföldnyire egy vendéglő kertjében visszadob egy koronát, ahelyett, hogy a szobrot dobta volna oda és úgy ment volna el a pénzzel, sem az ajándékot el nem fogadja, sem a már odaadott pénzért az ellenértéket ott nem hagyja, csak azért, mert azt intették neki, hogy a koronának alamizsna-jellege van, hanem dühösen stornirozza az egész üzletet és amúgy rongyosan, piszkosan, soványan, betegen, szegényen és ismeretlenül, még azt se mondva meg, hogy miféle fajta, megsértődik magán a puszta ajánlaton és elmegy. Még ha megmondta volna, hogy kinai-e, vagy japáni, azt lehetett volna gondolni, hogy hazafiságból büszke, mert nem akarja, hogy azt mondhassák: a kinai koldul, vagy a japáni koldul. De még ez az ok sem -181- játszott közre. Az egyszerű, minden érdektől mentes, egészen tiszta férfiúi önérzet úgy villant fel a rongyai közt, mint egy darab tiszta színarany a piszkos iszapban.

A rejtély, hogy ezek az emberek hogyan kerültek ide, körülbelül meg van oldva. Eleinte azt hitték róluk, hogy valami cseh gyáros hozatta őket Kinából, – mert kinaiak – hogy a Csehországban készült kinai iparművészeti cikkekkel házaljanak. De aztán megtudtuk, hogy nem így van. Ezeket a kis tarka vadkutyákat, vadbálványokat és vad-tintatartókat ők maguk fabrikálják kemény késsel a puha kőből. Az utóbbi években minden képzeletet felülmuló kivándorlási láz vett erőt a nyomorult kinai lakósságon. Rengeteg ember vándorol onnan Indiába, az ázsiai Oroszországba és Amerika nyugoti partjaira. Szegények sehol sem kellenek, részint, mert olyan -182- koldusok, hogy aki náluknál szegényebb, az csal, részint mert nincs az a munkabér, amiért ne dolgoznának. Ezért aztán a hatóság is meg a munkásság is üldözi őket mindenütt. Rettenetes bánásmódban van részük, akárhová teszik be a lábukat. Ezek a pesti kóbor szobrászok ennek a Kinából kihullámzó hatalmas áradatnak a legvégső nyúlványai, ők vándoroltak legmesszibbre, mert nem Kelet felől jöttek ide, hanem nyugatról, körül, a földgömb nagyobbik részét megkerülve. El lehet képzelni, milyen rossz dolguk van odahaza, ha ekkorát vándorolnak azért a jólétért, amiben itt részük van.

Még egyszer találkoztam velük. Látogatóban voltam egyszer náluk, a lakásukon. Igaz, hogy nem az illedelmes látogatási időben, déli tizenkettőkor, sem délután hatkor, hanem úgy éjfél körül, s akkor se nagyon udvariasan, mert két rendőr nyomta be az ajtót, -183- miután a zörgetésre nem nyitották ki. A dolog úgy történt, hogy az előljáróság kiküldöttjével és két markos rendőrrel elindultunk éjszaka a nyomortanyák megvizsgálására. Egy jónevű és bizonyára igen jómódú úrnak a házában, a harmadik emeleten volt egymás mellett vagy három ilyen egyszobás lakás. Abban a szobában, ahol a kinaiakat találtuk, épen tizenhárman aludtak. Nem akarom elrontani annak a napját, aki napfényes délben olvassa ezt, sem annak az éjszakáját, aki az ágyban szivarozva futja át e sorokat, ezért nem adok részletes leírást arról, amit ott tapasztalni lehetett. Csak annyit, hogy a két rendőr levegő után kapkodva szédült ki a folyosóra, miután benyomta az ajtót; csak annyit, hogy miután abba a levegőbe bemenni nem lehetett s elhatároztuk, hogy nyitva hagyjuk az ajtót, amíg egy kis friss levegő megy be a -184- szobába, el kellett mennünk a folyosó másik végébe, mert a nyitott ajtó körül az isten szabad ege alatt nem bírtunk a kiáramló bűztől állani, pedig sem a derék előljárósági hivatalnoknak, sem a két rendőrnek ez nem volt az első ilynemű kirándulása, nem is szólva szerény magamról, aki többet jártam Pesten ilyen helyen, mint rokokó-szalonban. Még talán csak annyit, hogy párosával feküdtek az ágyakban a lakók, nők, férfiak vegyesen és a falon annyi bogár mászott, hogy a kis tolvajlámpással nem az orrunk elé, hanem a falra világítottunk, mikor mellette elmentünk, mert aki hozzáért a falhoz, az néhányat elvitt onnan, erre el lehetett készülve. Ebben a hotelben, ebben a társaságban találtunk egy ágyban két kinait, amint boldogan aludtak. A lámpafénybe is boldogan, mosolyogva pislákoltak, mialatt a többi mind nagyon meg volt -185- ijedve. Egy ragyogó szemű, értelmes kis zsidófiú mutatta be őket az egyik ágy sarkából.

– Igen, mert ma délelőtt voltak a vámházban és ötszáz koronát tettek le készpénzben, Kinából jött nekik utánvétellel ötszáz koronáért anyag, olyan puha kő, amiből szobrokat faragnak vésővel. Itt faragják minden este tízig, ma is faragtak este tízig, amíg le nem feküdtek. Mi meg néztük őket.

Az ágyért nyolcvan krajcárt fizetnek egy hétre. Ketten alszanak benne. Ötszáz korona volt a párnájuk alatt. A Ritz elegánsabb hotel, de abban sem alszanak korrektebb kereskedők. Eszembe jutott a korona, amit a «spanyol» visszautasított. Egyik kinai olyan, mint a másik, miért ne lehetett volna -186- a kettő közül az egyik az, aki a vendéglőkertben oly büszke volt? Lehetett volna még egy kicsit nézni őket, kérdezni őket, gondolkodni felőlük, ha bírtuk volna tüdővel és gyomorral. Elmentünk, elől a rendőr vitte a lámpát és rémülten vigyázott, hogy a falhoz ne érjen. Így rájuk sötétedett a szoba és mi, akik utolsóknak jöttünk ki, hallottuk, amint a tizenhárom ember felsóhajtott, fellélegzett. Aztán a csöndben, ahogy a többi tizenegy utánunk fülelt, mikor már a rendőrkardok kint csörrentek a folyosón, rekedten suttogva, nagyon gyorsan beszélni kezdett egymással a két kinai. Hogy mit, azt nem tudom. A végét nem is hallottam. Lehet, hogy ezt a gyönyörű, kényelmes, boldog országot dicsérték, ahol ilyen jól lehet élni, nem úgy, mint a nyomorult Kinában.

Azóta nem láttam közülök egyet se. Csak Liuigi vagy Tphuigi kollegájukról -187- olvasom, hogy egészen váratlanul, egy perc alatt meggyilkolta az automobil. Azt mondják, hogy néhány perc alatt a város különböző részeiből vagy tíz kinai csődült oda a holttestéhez és jajveszékelt, imádkozott fölötte az utca közepén. Hogy hogyan terjedt el olyan hamar kinai nyelven a városban a szomorú hír közöttük, az egészen titokzatos.

Körülbelül ez minden, amit a budapesti kinai kolóniáról tudok. Hadd legyen legalább ez a nekrológja ennek a szerencsétlen sárga vándormadárnak, akár ő volt a büszke spanyol, akár nem, akár őt láttam aludni a nyomortanyán korrekt kis iparával, akár nem. Mindenesetre ezekhez tartozott, tehát megérdemli a rokonszenvet. És semmiesetre sem volt érdemes szegénynek ezért, amit itt kapott, olyan messziről eljönnie a büszke férfiak és a korrekt üzletek e szép városába. -188-

Lechner Ödön sírjára a virágok közé egy nagy, ércfedelű panaszkönyvet kellene tenni, mint ahogy Heine párisi sírján a virágok között egy vaskosár van a névjegyek számára. A halála után is üldözött költő ezzel a vaskosárral, amelybe egyébként minden smokk és minden snob pontos lakáscímmel ellátott névjegyet dob be, mintegy névszerinti szavazást kér az utókortól, hogy szembeszálljon e szavazatok révén a hivatalos Németország gyűlöletével. A Lechner Ödön sírján nincs szükség ilyen tüntetésre: az ő -189- hazafiságát, az ő tehetségét nem vonta kétségbe senki. Az ő sírjára a magyar művész-élet nagy és örök panaszkönyve illik, amelybe írja bele a bánatát minden olyan ember, akinek itthon elismerték a képességeit, s akit ennek dacára egyszerűen nem hagytak élni.

Lechner sírjánál hatalmas tüntetése zúg a jobbérzésű magyar intellektuálisoknak. Egyhangú nagy keserűség azok ellen, akik ezt a személyileg is végtelenül bájos, ártatlan, jó, kedves öreg embert üldözték. Szeretném a lehetőségig pontosan és objektiven megállapítani, hogy miért üldözték életében pályatársai ezt a nagy művészt és mi volt a bűn, amit vele szemben elkövettek. Épenséggel nem szabad kikelni az ellen, hogy e körül a koporsó körül a lázadozás szele viharzik és a szemrehányások zápora hull. Ez nem az a koporsó, amelyhez frázisok és az át nem érzett közrészvét tömegkönnyei -190- illenek. Ebben a koporsóban rettenetes erejű morális tanítás van, amely feszegeti belülről s amelyet nem lehet elnyomni azzal az elvvel, hogy a halottnak béke és ellenségeinek mentelmi jog jár. Ennek a halottnak nem kell a gyászoló közönség tiszteletteljes nyugalma és az ő ellenségeitől nem elég az, hogy most gyászflóros cilindert vesznek elő és a ravatalnál megadják a tiszteletet. E mellett a koporsó mellett fegyverrel és zászlóval kell állani és e mellett a koporsó mellett nincs megbocsátás és egymás nyakába való borulás. Lechner Ödön nem mártir, de ha van a magyar köztisztesség állapotának áldozata, úgy ő az; ha van a művészi szabadság és becsület kérdésének agitatórius halottja, úgy ő az.

Mese az, hogy nálunk bármely művészet terén fölfedezetlenül maradhat a tehetség. A legutóbbi harminc év -191- vad előretörtetésében nem maradt itt titokban semmi kvalitás, sőt azt lehetne mondani, hogy irodalom és képzőművészet terén harminc év óta valóságos fölfedezési mánia dühöng, amely a visszaélés határáig is elmegy és olyan éhes, hogyha egy héten nem sikerül fölhajtania az ismeretlenségből egy igazi tehetséget, nagy mohóságában megelégszik a talmival is. Az az elve, hogy ne álljon be hiány a fölfedezések folytonosságában. Minden hétre jusson egy új szobrász, egy új író, egy új színész, egy új festő, egy új muzsikus. A hivatalos, állami bányában dolgoznak Akadémiáék és Kisfaludyék, választásokon, pályázatokon, Budapesti Szemléjükben, állami megrendeléseikben és minisztériumi megbízásaiknál egyre újabb és újabb neveket dobnak piacra. A színházaknak megvan a maguk külön bányája, ahonnan gyors tempóban hozzák ki az új -192- félisteneket. Hatalmas bányából merít a sajtó, amelynek kedvencei viszont nem kellenek a hivatalos világnak, de amely például szövetségben és kölcsönösségben van a színházzal és egynémely művészeti egyesüléssel. Külön bánya a Nyugat és társasága, amely nyilvánosságot és sikert biztosított nagyszámú új tehetségnek. Nem is lehet fölsorolni azt a sok területet, amelyen ez a mohó aranyásás folyik már néhány évtized óta és nem tudom elképzelni azt a csak félig-meddig capax művészi hajlamot, amely, ha valamelyik bányatársulatnál aranynak jelentkezik, meg ne kapja az illető társulat fémjelzését. Ebből az következnék, hogy ezek a társulatok dühös pártszenvedélytől vezéreltetve nem ismerik el kölcsönösen egymás aranyát. Furcsa dolog, de nálunk ez még nincs így. Először is a legtöbb igazi tehetség után egyszerre négy-öt társaság kapkod, -193- hogy magának kaparintsa meg. Másodszor pedig – ez tagadhatatlan – a fölfedezések iránt a nagy közvéleményben olyan nagy és becsületes jóakarat van nálunk, az átszivárgás az egyik társaságból a többibe annyival nagyobb, mint külföldön, hogy képletesen szólva: nálunk minden művészeti egyesülésnek, akár hivatalos, akár szabad egyesülés, akár folyóirat, akár csak kávéházi asztal, valósággal elismert bankjegykibocsátási joga van, a közönség elfogadja és készpénznek veszi bármelyik csoport bankóját, fizet vele és megbecsüli az értékét, annyival is inkább, mert – ismétlem – az egyes csoportok nem ridegek egymás iránt, legfölebb ha egymás túlzásaiért haragusznak, de teljesen megtagadni egymás jobbfajta fölfedezéseit nem szokták. A fiatalok nem türelmetlenek egy Baksay Sándor kiváló képességeivel szemben, az öregek lényegileg soha -194- nem vonták kétségbe Ady Endre nagy költői hivatottságát; a Nyugat tiszteli Kiss Józsefet és a Hét elismeri Móricz Zsigmondot; Szinnyei-Merséért rajonganak a legfiatalabbak, Szép Ernő értékelői közt sok «öreg» van. Bródyt, Gárdonyit minden «legfiatalabb» is nagyra tartja. A festők közt, ahol pedig legélesebb a veszekedés, minden gáncs azzal kezdődik, hogy «tehetséges ember, de…» vagy azzal végződik, hogy «… de azért föltétlenül tehetséges ember.» Örvendeni kell ennek a kölcsönös megbecsülésnek és annak az elvnek, amely nagyjából mégis csak uralkodik nálunk, hogy aki igazán talentum, attól azt ezer kifogás mellett sem szokták megtagadni a bírálói vagy az ellenségei. Merem mondani, hogy amióta olvasok és írok, itt nálunk még egy igazi tehetség se veszett el. Hogy nyomorult anyagi viszonyainkba belenyomorodott és belepusztult -195- egynehány, az bizonyos. De olyan módon, amely módon francia, angol vagy német tehetségek igenis el szoktak veszni: hogy senki nem törődik velük, hogy mindenütt hiába kopogtatnak elismertetésért, – így nem veszett el nálunk az utóbbi időben még egy fél tehetség sem. Szegényen élni, gondokban megtörni, koldusan meghalni sokat hagyott ez a társadalom. De a szikra isteni eredetét megtagadni, erre a pénzbe nem kerülő, de másutt mégis oly gyakori makacsságra nem hajlott. Lechner Ödön művészi tehetségét, sőt annak kivételesen magas fokát tudtommal komoly ember Magyarországon nem tagadta soha. A megélhetéséhez szükséges eszközei tudtommal – bár gazdag ember nem volt – időnkint megvoltak, más években meglehettek volna nála. Mint minden igazi bohémembernek: hol volt pénze, hol nem volt, de nem is -196- nagyon ambicionálta, hogy milliók maradjanak utána. Miért van mégis annyi mély szomorúság és olyan keserű érzés az emberben, ha az ő pályájára gondol?

Miért nem vették be maguk közé Lechner Ödönt soha azok, akiktől az anyagi boldogulás függ, akik teret tudtak volna adni az ilyen ritka – az ő mesterségükben különösen ritka – tehetségnek, akik lehetővé tudták volna tenni, hogy hatalmas nyomait hagyja ebben a városban egy nagy építőgéniusz, – miért szidták, miért vonogatták a vállukat, miért üldözték, miért hagyták ki, miért tolták hátra, miért kergették el mindenünnen, mindig tele szájjal hangoztatva, hogy «nagy tehetség, de…» Miért? Mert «nem lehetett vele kezdeni semmit.» Ez a magyartalan, köznapi, sokat használt mondás a legtömörebb összefoglalása mindannak, ami kifogás Lechner -197- Ödön ellen gazdag és arrivált pályatársai közt elhangzott. Ki az az ember, akivel «nem lehet kezdeni semmit?» Ez az ember az, aki nem tartozik bele abba a nemzetközi szövetségbe, amelynek tagjai világrészeken át nyújtják egymás felé a kezüket, akik sötét éjszaka megismerik egymást, akik, ha sohse találkoztak előbb az életben, csak egymásra néznek és mindennel tisztában vannak, akik hamarább találták ki a nemzetközi világnyelvet, mint dr. Zamenhof az esperantót, akik talán nem is nézik, hanem szagolják egymást, mert olyan villámgyorsan és olyan halálos biztonsággal ismernek egymásra, akikben megvan az az új és nekünk ismeretlen rezgés-érzék, aminek szerveit a tudósok denevérfajták szárnyában és fülében fedezték föl s amely több, mint a látás, hallás, szaglás és tapintás együttvéve. Nem tudom, hogyan -198- nevezzem el ezt az egész világon egyöntetű nagy társaságot, hogy igazságtalan ne legyek. Mert az, ami őket összetartja, néha kevesebb, néha több, mint korrupció. Tehát nem mondhatjuk, hogy a korruptak szövetsége. Nem is a tehetségteleneké, mert vannak köztük lángeszű emberek is. Nem is az érvényesülteké, mert van köztük éhező is. Nem filiszterek és nem smokkok. Amilyen világosan és tisztán érzem ennek a nagy társaságnak a létezését és összetartását, oly nehéz és bonyolult feladat papirosra leírni az alapszabályait. Kénytelen vagyok a köznapi beszédhez visszamenekülni. Ezek azok, akikkel «lehet valamit kezdeni», idetartozik, aki «hagy magával beszélni», aki «nem veszi ezt olyan szigorúan», aki azt mondja «ugyan kérem, másnak is kell élni», vagy «ugyan, kérem, ez majd csak elcsúszik a többi közt». Egyéb jelszavai ennek -199- a társaságnak: «a fák nem nőnek az égig», – vagy «mindennek van határa» – vagy «jó, jó, de azért erre meg arra tekintettel kell lenni», vagy «bocsánat, de azt mégse lehet mondani», – vagy «azért, mert valaki tehetséges, mégse lehet ilyen modorban beszélni», – vagy «a közönséget mégis meg kell becsülni, hiszen ő fizet» – vagy «kikérem magamnak, attól, hogy rokonom, még lehet tehetséges ember». Azt mondják: «emberek vagyunk mindnyájan, önnek is vannak hibái». Azt mondják: «hja, a puszta tehetség még nem elég». Azt mondják: «uram, ne beszéljen így, mert az az ember a berlini egyetem tanára». Azt mondják: «na, na, na, ne túlozzuk a dolgot», ezt mondják: «bocsánat, ha ennyi tekintélyes ember mondja, nem kell akadékoskodni». Nehéz őket determinálni, mert legnagyobb fegyverük a hallgatás, legfontosabb -200- alapelveik azok, amiket elhallgatnak, legerősebb közös akcióik azok, amelyekről nem beszélnek, még egymás közt sem. Egy embert egyszerűen kihagynak. Valami disznóságba amelyből hasznuk lehet, némán belenyugszanak. Soha nem gyűléseznek, nem beszélnek össze, nem lehet őket megcsipni valami összeesküvésen, mert a hatodik érzékükkel érintkeznek. Nem szorulnak arra, hogy titkos jeleket adjanak egymásnak, mint a szabadkőművesek. Ezek azok, akik sohse járnak a klubba, de ha forrongás van, mint a sáska, úgy jönnek leszavazni a reform-pártok ellen. Ezek azok, akik nem szeretik Vázsonyit. Ezek azok, akik örülnek a sajtótörvénynek. Ezek azok, akik Tiszát se szeretik mindig. Ezek utálják az ujságírót, az ügyvédet, a szociálistát, mert ez a három fajta szerintük kotnyeles, erőszakos, tolakodó. Ezek köpdösik meg a nagy mestereket -201- azzal, hogy folyton rájuk hivatkoznak, mintha azok is hozzájuk tartoztak volna. Ezek piszkolják be a természetet azzal, hogy úgy tesznek, mintha imádnák. Ezek népszerűtlenítik a vallást azzal, hogy fölhasználják. Ezek egyezkednek ki egymás között, ezek vannak «tekintettel a viszonyokra», ezek találják az időt «még el nem érkezettnek», nem butaságból, hanem mert ez felel meg az érdekeiknek, ezek hallgatják meg a leglázítóbb beszédeket egészen hidegen, ezeket nem lehet meggyőzni, ezek kompromittálják a szép és jogosult konzervativizmust, ezek rendezik a gaz ál-forradalmakat, ezek fognak maguknak fiatal ál-úttörőket, ezek keresik a középutat ott is, ahol vagy jobbra vagy balra kell menni a tisztességes embernek, ezek miatt nem lehet zavartalanul szeretni egy nagy embert, akinek a nevébe kapaszkodnak, ezek köpnek a sarokba, -202- ezek mennek el a temetésekre, ezek gratulálnak, ezek jubilálnak, banketteznek és protegálnak, ezek bérelnek kirándulóhajót, ezek tesznek boldoggá kis korcsmárosokat, ezek fizetnek negyven éven át egy cselédnek havi tizenkét forintot, ezek mondják egymásnak: «elnök uram» és «kérlek nagyságos uram», ezeknek van csúnya és szenvedő feleségük, ezek hortyognak alúl a hálókocsiban, mikor te felmászol a harisnyáik közé, ezekből állnak a zsürik és bizottságok, ezek beszélnek bele a gyermekeik házasságába, ezektől félnek a vizsga után öngyilkos gyermekeik, ezek tudják a boszút hidegre tenni, ezek foglalkoznak sokat klasszikusok fordításával, ezek kártyáznak kicsibe, ezek szeretnék mindig a cipőjüket levetni, ezek a zsidót csak akkor utálják, ha szegény, ezek nem járnak a divatos kávéházakba és ezeknek van mindig valami testi szaguk, ha más -203- nem, hát parfüm vagy otkolon, ezek tudnak igazán, hősiesen és jól orrot fújni, ezek néznek bele a zsebkendőbe, mielőtt visszateszik és ezek mondják e művelet után: «… igen… hát hol is hagytam abba?»

Ezek azok, akiknek nem kellett Lechner Ödön. Sajnálom, hogy nem tudtam rövidebben és jobb módszerrel meghatározni őket. Ezek azok, akik üldözték. És az a Lechner Ödön művészi és emberi dicsősége, hogy nem kellett nekik. Ezért a dicsőségért kellett neki, az elismert tehetségnek, nyomorultul szenvednie testileg és lelkileg, minden érzékenységgel, amivel csak a művész szenvedhet. És ez az a dicsősége Lechner Ödönnek, amelyet nem tartok elég nagynak és megnyugtatónak ahhoz, hogy belém fojtsa a keserűséget a ravatal mellett. Másnak ez a társaság nem csinált annyi bajt, mint neki. Másnak csak egy -204- házasságát rontotta el, vagy a gazdagodását tette lehetetlenné, ismét másnak adott pénzt, de megtagadott tőle valami állást vagy poziciót, ismét mást leszavazott az Akadémián, egy egyetemi tanárságnál vagy egy pályadíjnál. Annyira alaposan azonban nem végzett senkivel, mint Lechner Ödönnel. Tulajdonképen soha semmi pozitiv rosszat nem cselekedett vele, csak «nem tudott kezdeni vele semmit». Az életét gyilkolta meg lassan, a lángját oltotta ki szivárgó nyálával. Most ott áll a koporsója mellett és kórust énekel. Mert egyike legfontosabb alapszabályainak, hogy aki meghalt, az automatice tagjává válik. A halott ember megbízható ember. Mert második fontos alapszabálya, hogy az embernek megbízhatónak kell lenni. Nem merek elmenni szegény Lechner papa temetésére, mert nem bízom a gyomromban, ha ott meglátom őket. -205-

Még kitombolja magát a kiváncsiság és a magas politika – e pillanatban még nem tudni, vajjon elmegy-e a politika az ágyúkig is, – azután pedig minden emberi érdeklődésen, «érdekes részleten», «szenzációs háttéren», minden ujságon, szertartáson, diplomácián és háborún keresztül elérkezik Ferenc főherceg alakja a legendához. Erről a Ferenc-legendáról beszéljünk egy kicsit.

Három címen is kijár Ferenc Ferdinándnak, vagy amint ő magát nevezte: Ferenc főhercegnek a legenda. -206- Legenda jár neki, mert trónörökös volt: ezért kapja az örök és soha még el nem maradt királyfi-legendát. Legenda jár neki, mert hirtelen megszakadt fiatal élet volt: ezen a címen kapja a második legendát, a Petőfi, a reichstadti herceg, a Georges Bizet érdekességét. Végül legenda jár neki, mert a nagy szerelmesek, a grands amoureux közé tartozott, egy érdekes, erős, nagyon nyilvános, tiszta szerelem férfihőse volt.

A trónörökös-legendák a költészetüket a trónörökösi állapot hatalmas érdekességétől kapják. A leendő császár ezerszer érdekesebb, mint maga a császár. A fejlődésben levő, előttünk növekedő férfi körül, aki a trónnak van szánva, millió sejtés, titok, terv, vágyakozás mosolyog, maga ez a foglalkozás csupa költészet. A trónörökös viszonya ahhoz, akinek a trónjára vár, a trónörökös obligát hallgatása -207- és titokzatossága, ami mind azért van, hogy a trónon ülő ne nagyon érezze maga körül a türelmetlenségnek még a szelét sem, minden trónörökösnek, mint tettvágyó fiatal embernek, természetes elnyomatása minden öreg uralkodó által, a szavaira tapintatból rakott békó, az okosságból és illemből leláncolt temperamentuma, a befelé feszülő, mert lelakatolt véleményei, maga az a letagadhatatlan és mindenkinek minden percben eszébe jutó tény, hogy itt egy fiatal élet vár egy öreg élet végére, hogy kiélhesse magát, – mindez a tömeg szemében rejtélyes, érdekes, szomorú hőssé tesz minden trónörököst, mindez a trónörökösből néma lovagot csinál. A trónörökös a mindenki titkos vőlegénye.

Ezenfelül a trónörökös mindaz, ami az emberekben remény. A trónörökös a «majd másképp lesz ez!» A trónörökös minden, ami bevégzetlen, minden -208- ami változás; övé a vágyakozás és a félelem, a trónörökösé a «holnap» szóba összetömörített minden költészet. A trónörökös minden politikai reménynek a foglalatja és ezért örökké fiatal, ezért nincs életkora, nincsenek ősz hajszálai, ezért van mindig a pályája kezdetén, sőt ezért közeledik – mialatt öregszik – mindjobban a pályája legkezdetéhez: – ezért az a rettenetes és megnyugodni nem akaró érzés a népben, mikor egy trónörökös meghal. Ő, aki a jövő. Ő, akinek leglényegesebb eleme, hogy azért van a világon, hogy mást túléljen. Az élet, az élés gondolatát oly intenziven képviseli, hogy az élete nem tud meghalni ugyanabban a pillanatban, mint ő. Az ő élésének, túlélésének, továbbélésének gondolata túllendül az ő testi halálán és legendává lesz. A néptömeg érzésvilága nem akar belenyugodni annak a halálába, akinek az -209- élést fő-foglalkozásává tette. A Rudolf-legenda után jön a Ferenc-legenda. A trónörökösi pálya úgy telítve van az emberi fiatalság gondolatával, hogy hirtelen megszakadtával csak úgy dől belőle a költészet. Gondoljunk azokra a trónörökösökre, akik körülöttünk élnek; mindeniknek megvan már életében a maga titokzatos regényessége; a német trónörökös furcsa, fékezhetetlen, sűrűvérű, szenvedélyes hire világraszóló érdekes alakot csinált belőle; a volt szerb trónörökös kalandos, vadregényes, végül tragikus alak lett; csupa titok és romantika a beteg cárevics; az angol trónörökös valósággal lázba hozta a közelmultban Párist. Legtökéletesebben a két osztrák és magyar trónörökös fejezi ki ennek az állapotnak az érdekességét: Rudolf és Ferenc. És mind a kettő megkapta a királyfiromantika mellé a fiatalon és erőszakosan -210- megszakított élet töviskoronáját, a másik nagy és ellenállhatatlan legenda-termő elemet, amely a polgári kiválóság értékét is hirtelen a kétszeresére szokta emelni, amely Petőfit a nagy költő magasságából a félistenség fellegei közé ragadta, ezt a fiatalon való meghalást, amely nélkül nincs az emberiségnek örök bánata egy emberi élet után, örök szerelme egy emberi szív iránt, s amely nem hiányzik, mert nem is hiányozhatik, minden idők legszebb legendájából: a Jézus élettörténetéből sem.

A harmadik költészettermő elem Ferenc főherceg esetében a nagy és nem titkolt hitvesi szerelem. Ez egymaga elég volna ahhoz, hogy bebalzsamozza az ő emlékét az utókor tömegei számára. Nála azonban hozzájárul az emléke tökéletesebb konzerválásához, mert közelebb viszi az alakját az anyákhoz és a feleségekhez, a hősi szabadítóról álmodó -211- szegény leányokhoz és minden férfihez, aki a nagy, erős, tiszta, bátor, egészséges, hű és törhetetlen férfiúi szerelemnek ezt a nagyon egyszerű, majdnem minden lélektani érdekességtől érintetlen klasszikus képét még romlatlan tisztelettel tudja szemlélni.

A császársággá soha nem vált trónörökösség, a fiatalon elvágott élet és a szerelem hármas forrásából ered tehát mindaz a költészet, amely a tömeg lelkében túléli a főherceget. Ugyanaz a három elem, amelyből a Rudolf költői képe van összetéve. És mégis, egy világ választja el, különbözteti meg egymástól a két legenda zamatját. Rudolfnak, még életében, lirai és szentimentális elemekből állott a királyfi-érdekessége. A művészetek, tudományok barátja volt, s a politikai hazugságok, amelyek róla elterjedtek, s amelyek legutolsó hulláma a Larisch -212- grófné könyvének fantasztikus összeesküvési meséje, mind magukon viselték a primitiv hősiesség kisebb értékű szentimentálizmusának a bélyegét. Az ő magyarbarátsága, az ehhez fűzött és a népben még ma is virágzó politikai dalfüzér, az az ábrándos, népdalos, titkolt-reményes szinezet, amelylyel magyar személyes hívei bezománcozták az alakját, mind csupa lira, olyan, aminőt valamikor «szenvelgőnek» neveztek. A Ferenc főherceg trónörökösi érdekessége csupa komor erő, csupa époszi konstrukció, a róla elterjedt mendemondák is nagyon kemény és nagyon mély embert mutattak, az ő anekdotái szárazabbak és gőgösebbek, de férfiasabbak, mint a lágy Rudolf-dalok. A két trónörökös emberi képét éppen a trónörökösi állapot köteles remetesége titkolja el előttünk, meglátásukat ezenkívül a világ legzárkózottabb etikettje: a Habsburg-etikett -213- nehezíti meg. De az, amiről most mi itt beszélünk, a legenda, úgysem az emberismeretből táplálkozik. A hirtelen felvillanó képek, a hazugságok, a pletykák, a kiszivárgott csonka igazságok alkotják a legenda levegőjét, amelyben él. És ez a levegő Ferenc főhercegnél tiszta, kemény, éles és hűvös hegyi levegő. A Rudolf-legenda légköre édes, nyári olasz tengerpart.

A Rudolf halála csupa dráma és regény, csupa lélektan, szív-történet, titokzatosság és romantika. A Ferenc főhercegé csupa történelem. Amilyen szines és izgató, szív-remegtető, lélekzet-elfojtó, megríkató volt a meyerlingi halál, olyan brutálisan nagyvonalú, olyan világos, olyan vadul, olyan erősen férfiúi és katonás halál volt a sarajevói. Amaz ábrándos sírást keltett, emez a szemek megvillanásához, az ökölbeszorított kézhez, az összeszorított -214- ajkakhoz vezet. Amaz éjszaka történt, ez fényes délben. Az egy titkos kertben álló titkos kastély legtitkosabb szobájában, ez az utcán, ezer ember láttára. Rudolf ruha nélkül halt meg, Ferenc tábornoki díszben. Rudolf halála után mindenki, aki szerette, azon volt, hogy minél több részlet maradjon titokban. Ferenc főherceg halála után mindenki fanatikusává lett a legteljesebb világosságnak. Rudolf halála sötéten vigasztalan volt, Ferenc főhercegről bizonyos, hogy érettünk halt meg. Az a halál tragikus befejezés volt, ez a halál tragikus kezdet. Abban a halálban minden a multat jelentette, ebben minden a jövőt jelenti. Amaz egy bús, szenvedő emberszív elmulása volt, ez egy bátor katona eleste. Azon a síron a megbocsátás emeli szemét az égre, ezen a síron a komor bosszú néz a távolba. Az a sír a nyugalmat jelenti, ez a -215- nyugtalanságot. Ferenc főherceg sírja a bátorság, a munka, az erő, a nyers és tiszta férfiasság emléke a legenda szemében.

A Rudolf szerelme dal, regény vagy dráma: már önmagában formába öntött költészet. A Ferenc főhercegé nem lira, nem elbeszélés, nem szenvedélyek összeütközése: a felületes szemlélő számára olyan költészettelen, mint maga a tiszta víz vagy a tiszta levegő. A legkezdetén megvolt benne a morganatikus szerelmek rendes regényessége, ami a nagytömeget érdekelni szokta. A szebbik, a magasabbik, az igazi költészet számára fontosabb része az volt, amit most élt, a családi élet éveiben, s amelynek éppen a részlettelensége, az epizódtalansága, a meglepetés-nélkülisége, a tiszta és egyenletes, változatlan sodrú folyamatossága, állandó magától-értetődése és éppen ezért a pletykakedvelők -216- szemében való érdektelensége a hatalmas költői elem. A tiszta és és büszke hitvesi szerelemnek olyan képe ez, amely párját ritkítja. A férfihűségnek olyan példája, amely kell, hogy fölmelegítsen minden igazi asszonyi szivet. Az apai becsületnek, a férji tisztaságnak a szenvedélyes szerelemmel való olyan harmonikus egyesülése, amely bizonyos magasabb rétegeknél általában majdnem ismeretlen. Ez a minden betegség nélkül való tiszta szerelem, ez a minden cikornyától és édeskés dísztől ment forró hitvesi élet, ez a két egészséges, magas, erős, egyenestartású emberi lénynek mosolyogva átélt, álszeméremből el nem titkolt, büszkén vallott, de soha alá nem húzott szerelmi élete, amelyet a küzdelmek csak szebbé, nyíltabbá és büszkébbé edzettek, a Ferenc-legendát a hitvesi szerelem és hűség ujjongó költeményévé teszi, -217- amelyből nem hiányzik, mint ahogy nem hiányzott a tiszta szerelem diadalmas költeményeiből már az ókorban sem, az egyszerre, együtt való elmúlás isteni kegyelme sem.

A Rudolf-legendát a múlt század végének titokimádó érzelmessége formálta: a Ferenc-legendát ennek a századnak a napimádása, a tiszta levegőben való lélegzés után érzett repeső vágya fogja munkába venni. Amabban a régi költészet régi elemei találták meg a maguk hősét, ebben az új költészet nyílt és bátor tekintete látja meg a magáét. Csudálatos két sors, csudálatos két élet, és csudálatos nagy érzése egy minden szenvedésen átégett öreg királyi szívnek: ezen a két történeten, magános éjszakán, elgondolkozni…

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ISMERŐSÖK (FELJEGYZÉSEK, KRÓNIKÁK) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Ismerősök (feljegyzések, krónikák)

ISMERŐSÖK

A gyermekvédő

A legnagyobb szemtelenség

A magyar Pest

Dilettánsok

A maláji medve

A galamblövők

Egy vadászról

A rikkancs és egy úr

Ki a gavallér?

Lencsés

A szalvéta

Bécsi levél

Pestet szeretni…

Buddha szekere

Történelem

Dekameron

A pinguinek köszönnek

Kinaiak

Egy ravatalnál

Ferenc főherceg

TARTALOM

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

60	az a legnehezebb.»	«az a legnehezebb.»
108	r kokóra	rokokóra
109	szorossn	szorosan
178	valakl … nélküi	valaki … nélkül
194	de…	de…»