The Project Gutenberg eBook of A Gyurkovics-lányok by Ferenc Herczeg

A tavasszal le kellett mennem a Szerémségbe, hogy keresztvízre tartsak egy hathónapos kis pogányt. Az ősszel toppant a világba, de én már nyolc esztendővel előbb, jogászkoromban, megigértem az apjának, hogy komája leszek.

Elfoglaltságom és a fővárosi ember tunyasága tartott vissza attól, hogy idejében ura legyek a szavamnak és mivel csökönyös cimborám megkötötte magát, hogy én leszek a keresztapa vagy senki más: féléven át egyre jöttek a Száva mellől a hivogató, a sürgető, a fenyegető levelek.

Jöttek a tudósítások a gyerekről. Már kapkod kövér kezével a Stüssi-vadász után. Már kanálból issza az ürmöst, már kerekre nyitja a szemét és csettent a nyelvével, ha hallja az édesanyja nótáját. És még nincs megkeresztelve. -6-

A pópa fenyegetődzik, az édesanyja búsul, a dadája pedig restel vele az utcára menni, mert egyre kérdik tőle, gonosz szomszédok kérdik: Hogy hívják ezt a nagy fiút?

Egy nap táviratot kaptam az asszonytól. Az anyai szív kétségbeesett jajkiáltása volt: „A gyerek ma megszólalt. Azt mondta: Az ördög vigye el az én keresztapámat! – Olga.“

Már ennek nem tudtam ellentállni. Útra keltem, egy szőrös hintalóval, egy nikkeltengelyü gyerekkocsival a podgyászom közt, a pópának szánt körmöciekkel a zsebemben.

Fél éjszakán át aludtam a vasúti kocsiban és mikor reggel fölébredtem, Bács-Bodrog határában találtam magamat.

Verőfényes, édes tavaszi reggel volt; a vonat pipacsos rétek és kénsárga repcetáblák közt nyargalt; a csatornák fölött ujjongó fecskék kergetőztek; a tejszínü, ragyogó szemhatáron rucarajok húzódtak a fiatal füzesek felé, mint megannyi szúnyograj.

Egy-egy tanya maradt el mellettünk, egy-egy község. Az apró házak félénken lapultak meg a templom körül, mintha megszeppentek volna a gyorsvonat dübörgésétől. Közbe -7- úri házak mohlepte tetővel, a kerti bokrok közül kirikító verandával.

Valami kimondhatatlan nevü, rongyos kis állomáson kackiás bunyevác menyecskék és subás parasztok tolongtak a kerítés körül.

A kerítésen túl négyesfogat állott, a homokfutóról három nyalka uriasszony szökött le, gavallérja kezére támaszkodva. Szép, hosszúnövésü, egészséges és nagyon eleven asszony volt mind a három, kettő barnahaju, a harmadik aranyszőke.

Az egész világot fitymálva, hosszu, mágnásos léptekkel jöttek a perronra. Pedig az egész világ csak őket nézte és reájuk mosolygott. Az utasok, a parasztok, az asszonyok, a zsandárok, meg én is. A kormos arcu fűtő ott elől nekidőlt a lokomotiv mellgátjának és kinyujtott nyakkal bámulta őket. A kalauzok szolgálatkészen csapkodták az elsőosztályu kocsik ajtaját, a vasuti főnök pedig maga hozta utánuk a monogrammos bőröndöket, hogy le ne késsenek a vonatról.

Ők maguk mindezt természetesnek találhatták, mert egy csepp utazó lázt sem mutattak, semmivel sem törődtek, hanem nyugodtan nézegették, cserélgették a virágokat, -8- amelyeket a kezükben hoztak, meg a napernyőjükben. A gavallérjuk ezalatt gyöngéden gondozta hosszúszőrü setterkutyáját.

A harang megszólalt, a vonat elindult. Az utolsó pillanatban egy hozzáértő kéz kinyitotta a kocsim ajtaját, elsőnek egy kutya szökött be hozzám, aztán a kutya gazdája, a három szép asszony gavallérja.

Gyerekkori kedves cimborám volt Horkay, akivel együtt jártuk a gimnáziumot és akinek Kajetán páter ismételten megjósolta, hogy velem egy akasztófán fogja végezni pályafutását.

Emlékszem: szikrázó szemü, rettenetesen vásott fickó volt, az osztály humoristája. Ügyes, mint egy cirkuszbohóc és erős, mint egy párduckölyök. Balkezes volt és félelmetes biztossággal kezelte a parittyát. A kofák, a városi pandurok, a mesterinasok, -9- meg a diákság egyéb esküdt ellenségei úgy féltek a maliciózus ötleteitől, mint a harmadnapos hidegleléstől; mi fiúk pedig imádtuk és vezérünknek ismertük el. Az egész városban különben az volt a neve: bácskai bicskás.

Mikor legelőször lépett be az osztályunkba, elbizakodottságával és betyáros elegánciájával rögtön meghódított bennünket. A homályos termen kacagó napsugár villant végig, irkáinkat és könyveinket meglebbentette a szabadság szele. Ő, aki minden tekintéllyel szemben a testet öltött renitencia volt, tekintély lett köztünk.

Egyszer aztán kicsapták az osztályból, mint már előbb kicsapták vagy féltucat intézetből, az édesapja pedig elvitte a fővárosba, valamelyik pedagógiai fegyintézetbe. Azóta sem láttam. Olyanformán képzeltem el mindig, hogy Horkayt valaha mint gavallér rablóvezért fogom viszontlátni, mint divatos Rinaldinit, – és most angolos szabásu vadászruhában láttam, amint három szép asszonyt emelt ki a négyes fogatából…

A jókedvü elbizakodottság, a malicia ott mosolygott a bajusza alatt, a kötekedő kedv ott csillogott a szemében.

Úgy sejtettem, hogy parittya helyett most alkalmasint a vadászpuskát kezeli félelmetes biztossággal, a kofák és a mesterinasok helyett pedig talán a férjeknek kellemetlenkedik.

– Bács-Tamásra megyek, – magyarázta Horkay, – kétórányira ide… A kis Gyurkovics Mici lakodalmát üljük és én leszek a vőfélye… A három szép asszony, akit magammal viszek, a menyasszony nénje…

– Unokatestvérek vagyunk vagy micsodák… Most magukra hagytam őket, mert álmosak… Nem aludhattak az éjszaka a nagy lármánktól, azelőtt való éjszaka meg táncoltak…

– Heten vannak Gyurkovics-lányok, heten, mint a gonoszok. Öt már főkötő alatt van, most megy férjhez a hetedik. -11-

– Ellenkezőleg! Hozzáértők mondják, hogy a legcsinosabb a hét közt… Erre különben nem adok semmit, mert ezekkel a lányokkal úgy van az ember, hogy amelyikre éppen ránéz, azt látja legszebbnek…

A Gyurkovics-lányokról beszélgettünk, aztán más egyébről, aztán megint csak a Gyurkovics-lányokról. Érdekelt minden szó, amit Horkay róluk mondott, mert ez a nevezetes familia sűrűn szerepelt Budapesten is. Mindenki ismeri őket látásból, mindenki látta már őket az utcán, a jégen, a báli termekben…

A tamási Gyurkovicsok minden évben egyszer, úgy farsang tájékán, zsebre tették a dohánytermés árát, aztán fölmentek mulatni Budapestre, a képviselő Gyurkovicshoz. És amint a talpuk alatt érezték a budapesti aszfaltot, az arcukon meg a sok idegen ember kiváncsi pillantását, nem lehetett velök tovább bírni. Délben a Koronaherceg-utcán, ebéd után a jégen keltettek jókora feltünést, -12- este sorra járták a színházakat és bálokat, hajnalig be sem tudtak telni a nótázással, pezsgőzéssel. A merre pedig jártak, pincérre, cigányra és kocsisra csak úgy hullott az osztrák-magyar értékü áldás.

Akkora nagy familia voltak, amilyen csak a régi patriárkák idejében volt divatos. Az ebédlőkben mindig egész banketasztalt ültek körül, egész csomó fiatal úr – mindannyinak izmos termetén és napbarnította arcán meglátszott a sok havi kénytelen szolidság és a déli levegő hatása, – volt köztük képviselő, gazda, katona és szolgabíró. A Gyurkovics-fiúk nevezetesek voltak arról is, hogy mindenfelé udvarolgattak, de egyikük sem házasodott meg. Gyurkovics-lánynak ellenben nem udvarolt pártiképes emberfia úgy, hogy feleségül el nem vette volna.

Majd minden évben hoztak magukkal eladó leányt, akinek odafönn, Budapesten, férjet találtak. És amint az egyik főkötő alá került, a másik már türelmetlenül várta, hogy ráadják a hosszu szoknyát.

Szép, hosszu és nagyon kacér lányok voltak, akik hét újrát végig tudtak táncolni -13- és virradásig ott tudtak ülni az ebédlőasztalnál, anélkül, hogy arcukon az unottság legkisebb jele látszott volna. Hajnalban, miután egy gyors pillantással engedelmet kértek a képviselő-bátyjuktól, rendesen cigarettára gyujtottak. Ha pedig egyik asztalszomszédjuk, a pezsgő és a meztelen leánykarok hatása alatt olvadozni kezdett, azt mondták neki: beszéljen az édesmamával.

Ily módon a leányok sorra férjet találtak, és mondják, hogy mindannyiból jó feleség lett.

Mikor a kelengyéjük ki volt állítva a váci-utcai kirakatokban, az emberek a címeres 1) asztalkendők és csipkepongyolák láttára találgatni kezdték, hogy vajjon mennyire rúghat egy-egy leánynak a hozománya. A beavatottak csak mosolyogtak, mert tudták, hogy a pongyolákon kívül még csak egy plüs-szalonra telik, az apanage pedig abból a húsz üveg baracklekvárból áll, amit ő nagysága ősszel a menyecske-leányainak küldeni szokott.

Két óra hosszat, míg csak a vonat -14- Tamásra nem ért, folyton a Gyurkovics-lányokról beszélgettünk. Azaz, hogy Horkay beszélt csak, én két füllel hallgattam. Jól ismerte embereit és szelid malicia hangján szellőztette viselt dolgaikat, mint a fiatal apa, ha leánygyermekei csinyjeivel kérkedik. Közbe meg hangot adott benne a társszerző hiúsága, aki részt követel magának egyik-másik csattanósabb léhaság szellemi tulajdonjogából.

Mikor a vonat keresztülrobogott a tamási hídon, már be voltam avatva hat Gyurkovics-lánynak a történetébe. Ezek a történetek tulajdonképpen nem is voltak történetek, mert egy-egy kisasszonynak az első báljával kezdődtek és az eljegyzésével végződtek. Első báljok előtt a leányok a gyermekszoba homályában folytattak talányos exisztenciát, a lakodalmuk után pedig – nos, akkor megint a gyermekszoba homályába tűntek el.

Be voltam avatva Sári, Ella, Katinka, Terka és Liza asszonyok történetébe és ismertem Gyurkovics Mici, a mostani menyasszony mátkaságának előzményeit is.

A hatodik leányról nem tudhattam meg -15- semmit. Klárikával még nem is történt semmi. Bálozott, kikosarazott egypár jóravaló embert és pártában maradt. Miért? Senki nem tudja, ő maga talán legkevésbbé.

A pályaudvaron hangos társaság várta a vőfélyt. Egypár jókedvü asszony és leány, egész raj matróz-sipkás gyerek, egypár gavallér és két-három zöldlibériás hajdu a háttérben.

A kerekek dübörgésébe és a gép sistergésébe cigányzene cincogása vegyült; az országút felől, hol néhány négyesfogat várakozott, lónyerítés és toporzékolás hallatszott.

Egy huszárezredes türelmetlenül kutatta végig a kocsikat. Mikor a szép asszonyok ablaka alá ért, egy marék rózsát szórtak az arcába.

Horkay kezet fogott velem, aztán a kutyájának szólt és kilépett a perronra. Utána hajoltam és láttam a zöld vadászkalapját, amint eltűnik a tarka, asszonyi -16- napernyők közt, amelyeknek tulajdonosnőire olyan szeretetreméltó csípősségeket tudott mondani.

A gyorsvonat tovább sietett s én a töltést szegélyező sűrű akácos faltól már nem láttam semmit.

Ráértem gondolkozni és miközben a sárga repcetáblák és a zöld vetések szédítő sebességgel perdültek el mellettem és a nyitott kocsiablakon arcomba csapott a bársonyos, tavaszi levegő: a Gyurkovics-lányok és megint csak a Gyurkovics-lányok jártak az eszembe.

Mikor pedig messziről megláttam a péterváradi citadellát, amely merészen fúródik a déli égboltozat azurjába, már megcsináltam magamnak valamennyi leány történetét.

Ime elmondom ezeket az együgyü történeteket, amelyek még a pointjükkel sem hatnak, mert hiszen előre megmondtam, hogy lakodalommal végződik mindannyi. -17-

A keresztény időszámításunk nem tudom hányadik évében történt, de már az atléta-bálok korszakában, hogy a Vigadóban Gyurkovics Sárikának bemutattak egy fiatal urat. Önök kétségkívül azt gondolják magukban, hogy az ilyen bemutatás nagyon hétköznapi esemény? Ha türelmesen végighallgatnak, be fogják ismerni, hogy ezzel egy nagy horderejü akció vette kezdetét. A zene ekkor éppen a Treff dame-keringőt játszotta.

Az erősen befűzött és nagyon jókedvü leány, egy feltünően jól konzervált mama társaságában, ott ült a lady udvara tájékán. Ha nem volnék lelkiismeretes író, azt is mondhatnám: Gyurkovicsék ott ültek a lady udvarában. Ha maliciózus volnék, azt mondanám: ott ültek az udvaron kívül. De én a történeti igazság ellen nem akarok -20- véteni, Gyurkovicsék társadalmi ambiciói ellen sem, azért azt mondom: a lady udvara tájékán ültek.

Horkay Feri, a báli bizottság ellenőre, egy fiatal úrral a karján, utat tört magának egy frakkos sorfal közt és azt mondá rokonának:

Elfelejtette a legjobb barátja nevét! Már csak annyira emlékezett, hogy valami Zoltánnak hívják. A bemutatott meghajolt, azzal a bizonyos szögletes gráciával, amely a gentry-fiatalság szabadkőműves jele és azt mondta:

Azzal reátette a tenyerét a halcsontos és acélpántos remekműre, amelybe a szegény Sárika fiatal termetét préselték és körülkeringőzött a termen. Jól táncoltak mind a ketten. Mikor a terem felső végére értek és a nagy tolongásban karonfogva kellett tovább haladniok, Hidvéghy elkérte hölgyétől a második négyest is. Sárika kérdő pillantást vetett Horkayra, aki éppen a szomszédságukban udvarolgatott valami -21- szép asszonynak, – Horkay azonban óvatosan vállat vont. Azt akarta ezzel mondani: – Táncoljon vele, de a saját felelősségére.

– És rám fog ismerni, ha eljövök a négyesemért? – kérdezte Hidvéghy.

Gyurkovics Sári levett a válláról egy fehér szegfüvirágot és ártatlan arccal odaadta Hidvéghynek. – Erről meg fogom ismerni.

Itt közbe kell szúrnom valamit. Horkay Feri, mint említettem, rokona volt Gyurkovicséknak, ha nem is nagyon közeli rokona, – gimnázista kora óta pedig állandóan szerelmes volt a sokfejü család egyik nőtagjába. Mérsékelten volt csak szerelmes, amennyire minden ember bele szokott szeretni a csinos unokahugaiba. Gyurkovicsék megtűrték a házukban, mert sokféle hasznát látták a gazdaságban. A leányok tőle tanulták meg a rezgős csárdást, ő adott nekik korcsolya-órákat, rajta köszörülték ki kacérságuk összes fegyvereit. A fiatal urakat is Horkay mutatta be nekik -22- és, ha éppen szükség lett volna reá, talán meg is verekedett volna értük.

Szóval: a hors concours-cousin kötelességeit teljesítette és annak jogait élvezte. A jogai sorába tartozott, hogy további kötelezettség nélkül udvarolhatott a leányoknak és hogy karácsonyra monogrammos szivartárcát kapott tőlük.

De térjünk vissza Sárikához, aki Hidvéghy karján már fölállott a négyeshez, természetesen az édesanyjától legtávolabbra eső sarkában a teremnek.

Horkay, aki szemben állott velük, kissé elmosolyodott. A bácskai emberek néha mosolyognak a sárosiakon, ami nem zárja ki, hogy a sárosiak is ne mosolyogjanak a bácskaiakon.

– Isten ments! Az unalmas volna. Még két hétig maradunk, aztán délnek megyünk. -23-

Horkay, aki a négyest rendezte, elvágtatott, mint a förgeteg és így Sárika nagyobb veszedelem nélkül ráhagyta, hogy igenis, alkalmasint Itáliába mennek.

Hidvéghy, a kastély szó hallatára, megigazította a fehér nyakravalóját és egyszerre nagyon előkelő arcot csinált. Még szeretett volna valamit kérdezni, de erre nem volt szükség, a leány magától is beszélt.

– Nem is olyan unalmas a vidék, mint a városi emberek gondolják… Az ember reggel a parkban sétál, – jó nagy parkunk van, azt hiszem, kétszázholdas… Alkonyatkor lovagolunk, vagy kocsikázunk… Én jobb szeretek kocsikázni és ilyenkor magam hajtom a négy kis ponny-lovamat… Vendégek is sűrűn járnak hozzánk… A Szibarics bárók közeli rokonaink, aztán a Szilvásy grófok… Ismeri a Szilvásy grófokat?

– Ha nem csalódom, már találkoztam velük… Nagybátyámnál, a miniszternél, találkozhattam velük…

A miniszter szó hallatára Sárika tisztelettel nézett végig a táncosán. Most már olyan bizalmasan csevegtek, mintha gyermekkori jóbarátok lettek volna. Bizalmasan, mondom, de mégis bizonyos előkelő tartózkodás hangján. Hidvéghy mintha rácsolt volna is egy kicsit…

– Ha elhagyjuk Budapestet, útba ejtjük majd Kalocsát, – mondta a leány. – Meglátogatjuk bácsikánkat, az érseket… Micsoda édes öreg úr! Engem szeret legjobban a családban, és mindig kötekedik velem… Néha azt mondja: Sárika, majd szerzek neked férjet!

– Azt hiszem, a férj az ő eminenciája hozzájárulása nélkül is meglesz, – vélekedett Hidvéghy.

Egy kicsit elgondolkozott ez érdekes témán, majd azt kérdezte táncosától:

– Hidvégh községben születtem, Sárosmegyében… -25- Van is ott egypár barázda szántásom, – mindössze kétezer hold, – de nem szeretek ott lenni, mert a kastélyom szörnyen unalmas és mogorva… Képzeljen el egy ötszázéves rablóvárat, fekete tornyokkal, ötven szobával, mindegyik szoba akkora, mint egy templom…

– De az nagyon érdekes, – vélekedett Sárika. – Nálunk ilyesmi nincsen; az egész Bácska sincs talán még ötszáz éves.

– Az ember úgy érzi magát az ilyen régi várkastélyban, mint a tömlöcben.

– És most egész éven át Budapesten él? – kiváncsiskodott tovább a leány.

– Itt élek, mert más okból is itt kell élnem. Nekem ugyanis becsületes mesterségem is van ám… Ugy-e, azt nem nézte volna ki belőlem? Én egy családi előítélet áldozata vagyok… A mi familiánkban már ötszáz év óta mindig voltak bírák… Országbírák, táblabírák, királybírák… Azóta szokássá vált, hogy a család egyik tagja erre a pályára megy… Most én vagyok az áldozat és bírói pályára kellett lépnem.

– Képzelje csak: törvényszéki jegyző -26- vagyok! Én – törvényszéki jegyző! A szemébe nevettem a miniszternek, amikor kinevezett, ő is nevetett és azt mondta: Mit akarsz? Csak nem akarod mindjárt tanácselnökségen kezdeni!

A négyes véget ért és a miniszter öccse a helyére vezette az érsek hugát. Sári később azt mondta Horkay Ferinek:

– Az összes atléták közt Hidvéghy ér legtöbbet. Úriember és nem arrogáns.

– Az idei leányok közt csak a Gyurkovics Sári ér valamit. Csinos és nem képzelődő!

Egy hétköznapi este Gyurkovicsék a Hungáriában vacsoráltak. (Hétköznap alatt értettek minden napot, amelyen nem volt sem bál, sem piknik.) A cigány, aki a kiszolgáló pincérekkel együtt Sárika titkos imádói sorába tartozott, éppen valami bácskai nótát húzott, amikor az asztalok közt megjelent Hidvéghy nyúlánk termete. Csipőbe szabott, pompás téli kabátot viselt és nagyon fesztelenül mustrálta a vacsorázó -27- hölgyeket. Aztán egyszerre meglátta Sárikát. A leány pillantásában lehetett valami, amit Hidvéghy úgy értelmezett, hogy tessék helyet foglalni! – mert letelepedett az asztalhoz. Volt az asztalnál még egypár fiatalember, akikre eleintén féltékeny volt, de akikről később kitudódott, hogy mindannyian Gyurkovics-fiúk. Egy képviselő, egy huszártiszt, egy szolgabíró, meg egy foglalkozásnélküli Gyurkovics. Mindannyian erősen ittak, ivás közben nem mulasztották el poharaikat összekoccintani, és mikor a szórakozott képviselő egy ízben mégis elmulasztotta, a többi három szemrehányóan nézett rá és szomorúan mondta:

(Hogy miért viseltettek a Gyurkovics-urak olyan nagy megvetéssel a csonaplai tamburás iránt, azt minden utánjárásom dacára sem sikerült megtudnom.)

Minek szaporítsam a szót? Hidvéghy és Sárika másnap a jégen is találkoztak, aztán egypár bálon, aztán mindennap.

– Semmit se tudok róla… Annyit tudok csak, hogy följár a gentry-kaszinóba és hogy törvényszéki jegyző.

Egyszer megint a jégről jöttek. A gázlámpák már égtek és a fiatalok, korcsolyáikkal csörömpölve, előre siettek, Horkay Feri a mamával követte őket.

A Sárika szomorúsága olyan hatással volt Hidvéghyre, hogy a fogadó lépcsőjén azt mondta neki: Sárika!

Sárika, – ebben semmi sincs; de ha valaki olyan szenvedélyesen, olyan fájdalmasan mondja, mint Hidvéghy mondta, akkor az, akinek e megszólítás szól, elpirul a prémes gallérjáig és szívdobogást kap. Mikor a folyosón egyedül találták magukat, -29- a leány már megint visszanyerte a bátorságát és halkan kérdezte:

Nem akart ő mondani semmit, csak szó nélkül meg akarta csókolni az arcát. Az arcát akarta megcsókolni, de a megszeppent Sárika még jókor félrekapta a fejét, és így a csók – hála istennek! – csak a fülét érte.

Másnap Sárika, mivel sejthette, hogy a barátja a tegnapihoz hasonló merényleten töri a fejét, nem engedte Hidvéghyt nagyon közel magához. Búcsúzáskor mégis kezet nyujtott neki és lángvörös arccal, nedves szemmel, de édes mosollyal kérte:

Sárika másnap elsírta bánatát Horkaynak. A csókról nem tett említést, – minek is? – csak annyit mondott:

– Ha szeret, akkor ne szemtelenkedjék, hanem beszéljen az édes mamával, – mert én azt hiszem, hogy én is szeretem…

Horkay Feri bátorításának az lett az eredménye, hogy Gyurkovicsné ő nagysága a következő táviratot intézte haza Bács-Tamásra:

„Egy hétig maradunk még. Sárikának váratlan szerencséje akadt. Hidvéghy Zoltán kitünő családból való, kétezerholdas, adósságmentes birtokos, romantikus várkastéllyal és miniszteri nagybácsival. Levélben többet.“

Hidvéghy Zoltán ugyanekkor a következő táviratot küldte haza édesanyjának, a sárosi kamerális ispán özvegyének:

„Eljegyeztem magamat Gyurkovics Sárikával, a dúsgazdag bácskai nagybirtokos leányával, a hercegprimás unokahugával és kizárólagos örökösével. Többet levélben.“

(A hercegprimás ő főmagassága alkalmasint csak Hidvéghy szórakozottsága folytán foglalta le a Gyurkovics-rokonságban azt a helyet, amely jogosan a kalocsai érsek ő eminenciáját illette.) -31-

Gyurkovicsék tehát még egy hétig Budapesten maradtak. Hidvéghy azalatt folyton a menyasszonya mellett ült a fogadó szobájában és míg a fiatal Gyurkovics-urak olykép alkudtak meg testvéri kötelességeikkel, hogy a szerelmes mátkapárra alkalmazható, nagyobbrészt még a kőkorszakból fennmaradt, összes elmés csípősségeket újra fölelevenítették: addig Gyurkovicsné rendíthetetlen kitartással teljesítette a gárda tisztét. A szigoru anyai ellenőrzés ellenére is megesett akárhányszor, hogy a fiatalok asztalánál ravasz célzatossággal kínálgatták egymásnak a tálat, csakhogy megérinthessék egymás kezét, az ivópoharukat pedig jobb ügyre méltó következetességgel elcserélték, hogy megint visszacserélhessék.

Hidvéghyt, Horkay barátja állítása szerint, egészen ostobává tette a szerelem. Sárikát pedig szentimentálissá. A leány azelőtt néha keményen összeperelt egyik bátyjával, – most ha egy-egy erős szót mondtak neki, mindjárt a szemébe szökött a könny. Csudálatosan szelid lett és ábrándos. Aztán ideges nyugtalanság vett rajta erőt, majd állhatatos szomorúság. Mintha -32- nem is szerelmes boldogság várakoznék reá a jövőben, hanem valami nagy, rettenetes szerencsétlenség. És Hidvéghy is napról-napra sötétebb kedvü lett.

Horkay már szinte sajnálni kezdte őket, de hiába próbálta vallatni. Hanem egymásnak mégis kivallották a bajukat. Akkor történt, amikor Gyurkovicsnét egy délután elnyomta az álom a fogadói szobában és ők ketten az ablakfülkében meglapulva kedvük szerint suttoghattak.

– Óh, nekem mindegy, – mondta Sárika gyorsan. – A hol maga lesz, ott jó lesz nekem is.

Tovább beszélt a házukról, félénken, szemérmetes pirulással és mégis megkönnyebbülő lélekkel, mintha gyónást végezne. Elvett valamit a tetejéből, leszedett -33- egész sor ablakot, aztán összébb szorította a falakat, míg a nagyuri kastélyból csinos vidéki ház nem lett. Később a kertjükről kezdett beszélni. Csinos kert, futóbabos lugassal, kuglizóval. Az a bizonyos kétszázholdas park, a miről a bálban beszéltek, tulajdonképpen nem az övék, hanem a grófé, akinél a nagybátyjuk uradalmi ügyész… Hanem azért eljárhatnak a parkba, amikor nekik tetszik.

– Hohó, – így vagyunk? – gondolta magában a vőlegény. – Akkor bátran a levegőbe röpíthetem én is az őseim várát!

– Mégis jobb lesz, ha magukhoz megyünk a nyáron, mert minálunk alig van hely… Az édesanyám bérházban lakik, azt a bizonyos várkastélyt már negyven évvel ezelőtt eladta az édesanyám unokabátyja, akié volt… Most borovicskát főz benne a zsidó…

Kimondta és megkönnyebbülten sóhajtott föl. Hej! hogy meggyűlölte már azt a nyomorult várkastélyt, fekete tornyaival és -34- fenyegető bástyáival! Hetek óta úgy érezte a mellén, mint a lidércnyomást.

Sárikának egyszerre nagyon jó kedve kerekedett. Nevetett, aztán kedvet kapott körülnyirbálni a bácskai birtokukat. Addig nyirbálta, míg már csak egy jókora puszta maradt meg belőlük. Kilencszáz hold termőföld, de arra is tizenhárman vannak gyerekek.

– Nem, nem, – bocsásson meg! Maga férfi és a munkájával el tudna tartani egy nálam nagyobb étvágyu asszonyt is…

Sárika boldogan támasztotta barna fejét jegyese vállához, – azaz, hogy támasztotta volna, ha Gyurkovicsné ő nagysága e pillanatban föl nem riad szendergéséből és egy korholó pillantással szét nem rebbenti őket.

Így hát a két nagybácsinak, az érseknek, meg a miniszternek elfogyasztását is más alkalomra kellett halasztaniok. -35-

Hidvéghy Zoltánt a rákövetkező tavasszal kinevezték királyi aljárásbírónak. Két héttel reá megtartották a Bácskában a lakodalmat. Ha az aljárásbiró úr azt hitte, hogy a felesége nem kap hazulról semmit, akkor nagyon tévedett. Kapott három szobára való igen szép butort, zongorát, meg teljes konyhaberendezést. Kapott gyönyörü kelengyét, amely állott hat tucat zsebkendőből, ugyanannyi tucat harisnyából és nem tudom még miből. Az ősszel pedig egész láda baracklekvárt küldött neki az anyósa. -36-
-37-

A második Gyurkovics-lányt Ellának hívták, fél fejjel magasabb és jóval kacérabb volt a nénikéjénél. Mikor az édesanyja fölhozta Budapestre, a fiatal urak esküdöztek, hogy Ella a legcsinosabb Gyurkovics-lány, akit életükben láttak, de ezt utóbb minden ujonnan föltünő Gyurkovics-lányról is elmondták.

Ella különben bámulatos biztossággal mozgott az aszfalton és a parketten, ami azt bizonyítja, hogy a nénje útmutatása nyomán alapos, teoretikus ismeretekkel fölfegyverkezve lépett a világba. Mindjárt első este, amikor öt órán át vacsoráltak a Hungáriában, erőpróbának meghódította a cigánybandát, még pedig olyan alaposan, hogy a primás ezentúl, bálban és vendéglőben egyaránt, folyton az Ella nótáit húzta.

A fiatal urakon megint erőt vett a -40- Gyurkovics-láz és úgy látszott, hogy Ellán áll, melyikükre nézve fog a láz végzetes krizissel járni. Ella Gábor Endrének kedvezett leginkább és e taktikai hibájának, melyet édesanyja utóbb még gyakran lobbantott a szemére, köszönhette, hogy a család két hét mulva házassági ajánlat nélkül utazott vissza a hazájába.

Gábor Endre, akinek Ella szörnyen megtetszett, elég csinos és igen rendes fiatalember volt. Sőt a Gyurkovicsok szempontjából éppen az volt a hibája, hogy nagyon is rendes volt. Olyan fiatalember, aki a pincér számláját ellenőrzi, aki a szupécsárdás alatt sem veszti el az eszét és pezsgős fővel is tud gondolkozni, már magában véve gyanus jelenség.

– Azt hiszem, ez a Gábor Endre pénzt keres, – mondta Gyurkovicsné ő nagysága. – Talán jó is volna, ha szélnek eresztenéd és nem rontanád vele a többi dolgodat?

Ella dehogy is eresztette szélnek Gábor Endrét. Ha rajta állott volna, más leánnyal nem is hagyta volna táncolni, szerette volna, ha az utcán, a jégen is egyre maga mellett látja. Ha rajta állott volna, legszivesebben -41- zsinóron vezette volna Gábor Endrét, mint otthon az okos ujfundlandi kutyáját, aki megfélemlítette a komorságával és akit mégis szeretett a hűségeért.

Megesett az a hallatlan eset, hogy a második Gyurkovics-lány, talán a szupécsárdások, talán ama pár csepp pezsgő hatása alatt, amit esténkint megivott, ha a poharát összekoccintotta a Gábor Endre poharával, elvesztette az eszét.

És mialatt Ella önfeledten és csillogó szemmel figyelt Gábor Endrére, Gyurkovicsné pedig aggódva figyelt Ellára, a fiatal ember fejében kelletlen gondolatok jártak.

– Nem lehet ebbe a familiába beleházasodni, hiszen ezek elpusztítanák magát Rotschildot is! Mondjuk, hogy van egy milliójuk, – pedig nincs annyi, – ők meg lehetnek vagy tizen… Az anyjuk még fiatal asszony, hát adhat egy-egy gyereknek ötven-hatvanezer forintot… Ez annyi, mint két-háromezer forint évi jövedelem…

– Nagyon csinos legyező! Szeretnék ilyesmit a hugomnak venni… Nagyon drága? -42-

– Nyolcvan forint, – gondolta magában, – a havi fizetésemnek a harmadrésze!

Az egyik Gyurkovics-fiu éppen javában veszekedett a pincérrel. Monopolt rendelt és a pincér budafoki Monopolt hozott neki.

– Hát kocsis vagyok én, hogy magyar pezsgőt igyam? – méltatlankodott a fiatal ember.

– Nem lehet ebbe a pénzpusztító familiába beleházasodni, – konstatálta magában Gábor Endre.

A napok teltek, a dohánytermés ára elfogyott és Gyurkovicsék csomagoláshoz láttak. Ellát, akin a szerelmes süldőleány összes szimptomái mutatkoztak, nagyon elbúsította a válás gondolata. Egy vigasztalása volt még: az a búcsú-piknik, amit Gábor Endre kompániája rendezett Gyurkovicsék tiszteletére.

Úgy látszott a pikniken, mintha Ella udvarlója sajnálná az eddig tanusított ellentállást. Egyre a leány mellett volt, minden szavából kiérzett a válás miatt való bánkódása, -43- vacsoránál pedig annyira belemelegedett az udvarlásba, hogy Ella végére sem ért a várakozásteljes pirulásnak.

Hanem aztán történt valami, valami jelentéktelen ostobaság, ami Endrét megint lehütötte. Úgy volt, hogy a cigányprimás kótába öntve érzelmeit, nótát szerzett az Ella tiszteletére, amelyet A bunyevác hercegnő nótájá-nak keresztelt el. A verse arról szólt, hogy valahol a bács-tamási faluvégen fényes csillag van az égen, – ami ugyan sem természeti tüneménynek, sem nótának nem új, de egy-egy fogékony bácskai szivet még mindig meg tud annyira indítani, hogy akár virradásig elzokog rajta.

Ella nem zokogott ugyan, csak fájdalmas mosollyal és behunyt szemmel hallgatta a nótáját, aztán odafordult a képviselő-bátyjához:

Nem adott. Ella egy percig gondolkozott, aztán levett a karjáról egy csinos, -44- gyémántos aranykarikát és odadobta a cigány tányérjára. A képviselő bosszankodott is, nevetett is, aztán kiváltotta a huga ékszerét harminc forinttal.

– Kötni való bolond volnék, ha ebbe a familiába beleházasodnám, – dünnyögte magában.

Azzal otthagyta a megszeppent Ellát és élet-halálra udvarolni kezdett egy asszonynak, akinek a nevét elfelejtettem.

Gyurkovicsék másnap hazautaztak. Ella édesanyja azt a lesújtó tapasztalást vitte magával, hogy a második leánya, a bunyevác hercegnő, akinek a farsangolásához oly vérmes reményeket fűzött, nem vált be a társaságba.

Vagy nyolc hónap telt el a nevezetes farsang óta. Az idő erősen őszre járt, és Gábor Endre, Horkay Ferenc barátja meghívására, lement a Délvidékre fürjvadászatra.

Egypár napig vadászgattak már, amikor Horkay szóba hozta Gyurkovicsékat, akik a szomszéd községben laktak. -45-

– Tulajdonképpen meg kellene őket látogatnod… A télen sokat találkoztál velük Budapesten…

Megállapodtak egy közös kirándulásban, Gábor Endre azonban már előbb, egyedül is eljutott a Gyurkovicsék házába. Úgy esett, hogy délig bejárták a tarlókat, puskával a hónuk alatt, délben elvesztették egymást szem elől. Gábor a kocsikat kereste és fáradt vizslájával toronyirányában baktatott előre, mígnem egyszerre a szomszéd község határában találta magát. Valaki elmagyarázta neki, hogy az a nagy, régi ház a falu végén a Gyurkovicséké.

– Elég jó ismerősük vagyok, hogy egy tányér levest kérhessek tőlük, – gondolta magában a vadász és azzal betért a ház udvarába.

A ház külseje nem árulta el lakóinak mágnásos kedvteléseit. Gábor el sem akarta hinni, hogy itt lakik a bunyevác hercegnő. A nagy, csendes udvar homokjában gyöngytyúkok kaparásztak, a kerítés tele volt aggatva dézsával és tejes köcsöggel.

Gábor a folyosón nem talált egy eleven lelket sem. Nem mert benyitni a lakásba, -46- félt, hogy pongyolában találná érni a lustálkodó princesszeket és a cselédház felé tartott.

E cselédház előtti nagy eperfa árnyékában éppen nagymosás járta. Egész raj vászoncseléd pletykázva szapulta a fehér ruhát, a mángorló a ház eresze alatt állott, a vasalást is ott végezték, a himzett mellü férfi-ingeket, amelyeknek a vasalása tudvalevőleg különös lelkiismeretességet és szakértelmet kiván, különválogatták és Ella kisasszony vasalójára bízták. Mert a bunyevác hercegnő is ott állott, fehérbabos kendővel a fején, könyökig meztelen karokkal, a nyakán behajtott háziruhában és a melegtől kipirult arccal fújta a vasaló parazsát…

Ahogy meglátta a vadászt és ráismert, elsikoltotta magát és a papucsait útközben elhagyva, berohant a házba. A mosásban segédkező vászoncselédek közül kettő-három, mindannyi Gyurkovics-lány, kevés gondolkozás után követte nénje példáját. Csak a hamisítatlan parasztlányok folytatták nagy hidegvérrel a munkájukat.

Mikor Gábor utóbb számon kérte -47- Horkaytól ezt a különös dolgot, az egykedvüen vállat vont.

– Mit akarsz? Gyurkovicsnénak annyi a gyereke, hogy jut belőle az egész gazdaságba, a fiúk künn járnak a földeken, a leányok pedig a konyhában, az istállóban, a pincében. Ők takarítanak, főznek, mosnak, a vásárra való tejbe is ők töltik a vizet, a borpancsolást is ők végzik…

Gyurkovicsék különben nagyon megszeppentek, amikor Gábor hirtelen megjelent a házukban. Hiszen várták a látogatását, de csak egypár nap mulva. Addig még rendbe hozhatták volna a ház tájékát, egypár bérest pedig a régi libériákba öltöztettek volna. Hanem most már le voltak leplezve, – ennek az embernek, aki a mosogató teknő előtt látta őket, nem imponálhattak többet a budapesti farsangon…

Ella kisasszony ennélfogva kissé elcsodálkozott, amikor Gábor Endre, a fürj-évad alatt, többször is betért a házukba.

Egy nap a fiatalember megint betoppant és a granáriomban találta a leányt. -48- Kötéssel a kezében felügyelt a munkásokra és nagy kendővel a fején védekezett a kavargó por ellen. Most már nem futott el Gábor elől, letett már arról a reményről, hogy imponálhasson neki. A fiatalember letelepedett melléje egy zabos zsákra, a leány meg a vállára csusztatta a kendőjét.

– Tudja, Ella, mikor magával a pesti pikniken táncoltam, nem sejtettem volna, hogy még így is lássam…

A leány az ajkába harapott, aztán hirtelen elhatározással, merészen a fiatalember szemébe nézett.

– Magának az mindegy lehet. A pikniken éppen oly kevéssé tetszettem magának, mint a granáriumban tetszem.

A leány hirtelenül végig nézett magán, -49- aztán behuzta erős talpu bőrcipőjét a perkálruha alá.

A béresgazda zsákokért jött és Ella, kulcsaival csörömpölve fölmászott az emeletre. Mire visszajött, szokott merész mosolyával azt kérdezte Gábor Endrétől:

Ellát megint a gabona-mérleghez szólították. Előbb azonban gyorsan azt mondta:

Gábor Endre még aznap beszélt az édesmamával. Gyurkovicsné azt mondta a leányának:

– Mindig mondtam, hogy a férfiaknak imponálni kell. Csak azt nem tudtam, hogy úriembernek háziassággal is lehet imponálni.

Egypár hónap mulva a váci-utcai kirakatokban megbámulták a Gyurkovics -50- Ella kelengyéjét, a hímzett zsebkendőket és a csipkés pongyolákat.

A farsangon pedig már fölhozhatták Budapestre a harmadik Gyurkovics-leányt, aki még csinosabb volt a két nénjénél és kinek a történetét szintén elmondom. -51-

Gyurkovicsné, amikor jegybe adta a második leányát, korántsem engedte át magát a meddő pihenésnek, amit más, kevésbbé lelkiismeretes anya talán megtett volna, hanem azonnal beszólította a gyermekszobából a harmadik leányát és tudtára adta, hogy mától fogva nagyleány lesz.

A Gyurkovics-leányok már úgy voltak teremtve, hogy tizenöt éves koruktól kezdve az ember minden pillanatban megtehette őket nagyleánynak. Csak rájuk kellett adni a hosszu szoknyát, meg a halcsontos derekat, a hajukat divatosan föl kellett fésülni, a többit aztán bátran reájuk lehetett bízni. Eltalálták maguktól. Arcukon a gyermekes dévajság kifejezése magától változott át kacérsággá, a fiatalembert nem szólították többé bácsi-nak, hanem hallja magá-nak, a kis kertjükkel, meg a búbos -54- galambjaikkal annyit se törődtek többé, mint a fületlen gombbal. A búbos galambokat, az iskola-nénéktől kapott szentképekkel és szorgalmi cédulákkal egyetemben a kisebb Gyurkovics-lányok örökölték, az ujdonsült nagyleány pedig menyecskenénjétől átvette a táncrend- és kotillionjelvény-gyüjteményt.

Gyurkovics Katinkát egészen tizenhat éves koráig Katicának hívták, ekkor az édesanyja, menyecske-leánya előterjesztésére, a parasztos Katica név helyett a mágnásos hangzásu Katinka nevet adományozta neki.

Katica-Katinka különben éppen olyan hosszu, csinos és kacér volt, mint a többi Gyurkovics-lány, táncolni is fölségesen tudott, bár sohasem volt táncmestere. Az utóbbi körülmény megint a mellett bizonyít, hogy a bács-tamási gyermekszobában a cicázáson kívül egyébbel is foglalkoztak.

Katinka annyiban nevezetesség-számba ment a családjában, hogy nem fekete volt, hanem szőke. Eredetileg ő is feketének indult talán, – a szemöldöke meg a szeme, mint a mi riportereink mondanák: feketeség -55- dolgában nem hagyott hátra kivánni valót, az arcbőre is inkább barnás volt, – hanem a vastag haja olyan aranyszőke volt, mint ama bizánci királyné haja, akinek a kevély arcképébe valamikor szerelmes voltam és akinek a nevére – elég háládatlanság tőlem! – már nem emlékezem. A vármegyei öreg urak nagyon szerették ezt a szőke hajat és úgy hivták Katinkát, kis Madonna. Ráfogták, hogy nagyon szelid lelke van, ami utóbb meglehetősen alaptalan ráfogásnak bizonyult.

Mikor Katinkára ráadták az Árvaytól érkező első hosszu ruhát, a cselédek összefutottak a csinos csuda láttára. Gyurkovicsné látható megelégedéssel szemlélgette leányát, de Katinka is önérzetes pillantásokat váltott a tükörben önmagával.

Azt hihette, hogy Katinka nem érti meg. Hanem a kis Madonna fölényes nyugalommal mondta:

Mikor Gyurkovicsék a farsangon megint a fővárosban mulattak, volt olyan este, hogy a Katinka asztala körül egyszerre húszezer hold is csapta a szelet. Persze, hogy nem egy tagban.

A húszezer holdból egymagára Radványi Gidára tízezer esett, – csak az volt a hiba, hogy e tízezer hold tulajdonképpen nem is az övé, hanem az édesatyjáé, meg hogy Radványi Gida maga még szörnyen kiskoru volt. Monoklit viselt, a saját számozatlan kocsiján járt, hanem tavaly bukott csak meg – Isten tudja hányadszor! – a pótérettségin.

Ha nem így áll a dolog, Katinkából biztosan báróné és nagybirtokos felesége lesz, igazi nagybirtokosé és nem olyané, akit a fogadó bejelentési céduláján tettek meg azzá.

Az öreg Radványi huszárezredes volt. Mikor megtudta, hogy a fia, a helyett, hogy a pótérettségire készülne, a Gyurkovics-lánynak udvarol, a hivatásával járó privilégiummal élve, káromkodni kezdett.

– Először is a kölyöknek tanulnia kell. Másodszor meg nem akarom, hogy ahhoz az elzüllött bunyevác-pereputyhoz valami köze legyen. Harmadszor pedig meg fogom verni a kölyköt…

Gyurkovicsnénak hírül hozták, hogy az öreg Radványinak bizonyos elvi jelentőségü aggodalmai volnának egy esetleges házassággal szemben.

– Kitartás, Katinka! – mondta Gyurkovicsné. – Kitartás, az öreg meg fog puhulni.

Gyurkovicsék megint hazautaztak a falujukba és a nyárig nem is látták a kis Radványit. A nyáron megint sokat látták: Radványiék birtokos-szomszédja voltak a Gyurkovicsoknak és Gida az apja birtokán -58- töltötte a nyarat. Oly ürügy alatt tette, hogy a pótérettségijére készül. Délben rendesen megszökött a nevelője elől, akit az édesapja küldött a nyakára, és förtelmes szabásu lovagló-ruhában megjelent Gyurkovicséknál. Estig aztán Katinkát untatta, hol a kuglizónál, hol a hintánál. (A nevelő, tanítványa engedetlensége miatt való bánatában, ivásnak adta magát, – bár voltak emberek, akik azt állították, hogy a nevelő már ezelőtt is ivott.)

– Mi jut eszedbe? – sopánkodott Gyurkovicsné. – Legalább is két vagy három esztendővel idősebb nálad, – aztán mágnás, és a mágnások mind korán házasodnak. Maholnap ő lesz a vármegyében a legjobb párti.

– Báró ne is legyen okos! Ha okos, akkor cukorgyárat és iskolát épít, vagy táncosnőkre költi a pénzét, vagy politikára…

Egyszer, éppen valami majálisra készültek -59- a csatorna melletti erdőbe, Gida rémülten adta hírül Katinkának, hogy jön az édesapja.

– Jön az apám, az egész ezredével jön. Itt is marad, áthelyeztette magát ide, az egész ezredével.

Az egész ezred, úgy látszik, nagyon imponált neki. Olyanformán képzelte el a dolgot, hogy ezután az apja vezérlete alatt nyolcszáz lovas fog reá ügyelni, hogy ne járjon Gyurkovics Katinka után és hogy letegye a pótérettségit.

Valaki azt ujságolta Gyurkovicséknak, hogy az ezredes is ott lesz a majálison.

– Annál jobb, – mondta Katinka, – legalább egymás szeme közé nézhetünk.

Az öreg Radványi meggondolta magát, mert estig nem jött el a majálisra. A fia, aki azzal szerette magát megkülönböztetni a nagy tömegtől, hogy derüre-borura pezsgőzött, – estefelé tökéletesen elázott. A nevelő úr, aki jó ideig kérlelte neveltjét, később pedig önfeláldozóan el akarta inni előle a kantinos pezsgő-készletét, szeretettel teljesen kocsira emelte Gidát, aztán haza vitte.

Gyurkovicsék is hazafelé készültek. Az -60- egész familia, de főleg Katinka, nagyon rossz kedvében volt. Éppen elhelyezkedtek a kocsijukon. Már vagy nyolcan fönn voltak, – a Gyurkovicsék kerekes bárkáján hihetetlen sok ember fért el, – csak Katinka állott még a lovak mellett.

E pillanatban elegáns vadászfogat állott meg mellettük, a pompás két pejt katonatiszt hajtotta.

Katinka fölemelte a fejét. Radványi ezredes megismerte Gyurkovicsnét és feléje szalutált az ostora nyelével.

– Igen, már haza… – mondta az asszony közömbös mosollyal. Pedig a szíve erősen dobogott a fölindulástól.

A kötekedő kedv és a malicia ott villogott a szemében és ott mosolygott a bajusza alatt.

– Sokan vannak nagysádtok abban a -61- kocsiban… Szivesen fölajánlanék egy helyet a magaméban…

– Ha a báró szíves lesz engem hazavinni, nagyon meg fogom köszönni. Megengedi, mama?

Gyurkovicsné csak némán bólintott meglepetésében… Hej, milyen leány ez a Katinka!

A leány reá támaszkodott az ezredes keztyüs kezére és ügyesen fölmászott a magas bakra. Az ezredes a nyelvével csettintett, a kocsi nyílsebes ívben került a töltésre, messzire megelőzve a lassan kocogó családi bárkát.

– Nagyon kedves a kisasszonytól, hogy ilyen gyorsan elfogadta az ajánlatomat, – mondta Radványi. – Persze, ilyen öreg emberrel szemben nem kellett haboznia?

Még akart valamit mondani, de aztán hirtelen elharapta a szót. Eszébe jutott, -62- hogy ezt a fiatal leányt az ő védelmére bizták.

Katinka titokban elmosolyodott. Hej, ez az úr kissé hiú! Elhatározta, hogy óvatosságból nagyon udvarias lesz.

– A férfi annyi idős, amennyinek látszani tud. Ön olyannak látszik, mintha huszonkilenc és harminckilenc közt tartana.

Katinka különben nem füllentett, mikor harminckilenc esztendőre becsülte az ezredes korát. Délceg, szép és – tekintettel a kamasz fiára – meglepően fiatal ember volt. Csak a jobb arcát rútította el egy irtóztató sebhely, a minőt a robbanó puskapor szokott ejteni.

Kiértek a fűzfák alul, a teli hold az arcukba sütött és Radványi most már szemügyre vette Katinkát.

– Nem haragszik, ugy-e, ha olyan nagyon nézem? Annyit hallottam már önről…

Az ezredes nem válaszolt mindjárt, csak nézte tovább ezt a délceg termetet, amely királyi lustasággal simult a kocsiülésre, meg azt az öntudatos, bátor leányarcot. Majd mint aki megfeledkezett magáról, olyan hangon mondta:

Katinka megszeppenve nézett reá, az ezredes pedig, aki világéletében soha sem tudott parancsolni a nyelvének, keserüen folytatta:

– Ön nagyon különös leány lehet! Én egészen másnak képzeltem… Egész modorából azt látom, hogy nagyon büszke és becsületes… Hogy egyezteti össze a büszkeségével, hogy egy éretlen tacskóval kacérkodik! És, hogy fér meg a becsületességével, hogy a fiam pénzét akarja!

A fia pénzét akarja! Katinka azt hitte, hogy szégyenében és haragjában a föld alá kell sülyednie… Így még soha sem beszéltek hozzá… Úgy érezte, hogy valami irtóztató sértés esett rajta… Hát ezért -64- hivta a kocsijára? A gyeplő után kapott és azt mondta:

Az ezredes meg akarta ragadni a kezét, de a lovak megbokrosodtak és vágtatni kezdtek.

Ferenc, az inas, amint hozzányult Katinka derekához, kemény pofont kapott, a leány pedig levetette magát a vágtató kocsiról.

Térdre bukott, de nagyobb baja nem esett. Mikor meg körülnézett, hogy mit kezdjen most magával, bicegve közeledett feléje Radványi. Ő is leugrott a kocsijáról, amelyet nem tudott hamarjában megállítani, miután a gyeplőt átadta a legénynek.

Hanem, amikor észrevette, hogy Katinka -65- sír a félelemtől és a fölindulástól, kérlelni kezdte.

– Menjen! – mondta Katinka könnyek közt. – Hagyjon békében maga is, meg a fia is! Tartsa meg a fiát, nem akarok gorombaságokat hallani!

– Bocsásson meg, kisasszony, belátom, hogy bolondokat mondtam. Elszoktam már az asszonytársaságtól és meg szoktam nevezni a gyerekeket a maga nevén – pardon! Megint eljárt a szám?

Katinka a falu irányában haladt, az ezredes mellette bicegett. A leány később azt mondta:

– Tulajdonképpen igaza van és én érzem, hogy valami elégtétel félével tartozom…

– Könnyen beszél, én leány vagyok és nem tudok verekedni, a férfiismerőseim pedig nem bolondultak meg, hogy verekedjenek értem…

Az ezredesnek kezdett a leány nagyon -66- tetszeni. Nem beszéltek aztán többet, míg a házhoz nem értek.

– Ha megengedi, megvárnám az édesanyját, hogy tőle is bocsánatot kérjek.

Leültek az oszlopos tornác alatti kőpadra. Katinka most már valamivel jobban bánt az ezredessel, akiben vendégét kellett tisztelnie.

– Nem kell a mamát bevárni, – mondta később. – Talán jobb is, ha nem mondom el neki a dolgot. Hanem arra az egyre kérem: a fiát ne eressze többet a közelembe!

– Igazán sajnálom, ami történt és szeretném valamivel jóvá tenni… Most már egész más szemmel nézem önt és higyje el, büszke volnék, ha a fiam, megférfiasodva…

(Majd hogy azt nem mondta: Sózza be a fiát! Ezt a kifejezést, amely a Gyurkovics-lányok -67- közt járta, a réti halászok hozták divatba, akik a cigányhal javát piacra viszik, a hitványát pedig besózzák.)

Katinkának, aki épp oly békülékeny természetü volt, mint hirtelen haragu, furcsa ötlete támadt. Kezet nyújtott az ezredesnek.

– Jól van, hát tud! Lássa, mert ha fia nem jön többet a közelembe, az egész vármegye pletykázni fog rám, ami éppen nem kellemes. Azt fogják mondani, hogy ön tiltotta el tőlem. Elejét vehetné a pletykáknak, ha mulatságokon néha táncolna velem és tisztességből egy kicsit udvarolna nekem…

Az ezredes megint nevetett, konstatálta magában, hogy Katinka okos leány és azt mondta, hogy úgy legyen.

Katinka pedig, amikor az éjjel ágyba feküdt, gondolt egy nagyot, aztán halkan magához szólította a kis Mici hugát, akit -68- nagyon szeretett, megcsókolta a haját és azt súgta a fülébe:

Egypár nap mulva a Gyurkovicsék ablakait harsogó trombitaszó remegtette meg. Egy egész huszárezred vonult át a falun, az élén a parancsnok lovagolt, délcegen és csillogva. A Katinka ablaka alatt oly szertartásosan köszönt a kardjával, hogy az egész ezred, parancsszó nélkül is, jobbraarcot csinált, Katinka előszedte legbájosabb mosolyát és királynői fenséggel bólintott szőke fejével. A kis huga előtt pedig megelégedését nyilvánította a csapat magatartása fölött.

Az első táncmulatság után, amelyet a vármegye székhelyén rendeztek, érdekes pletyka járta be a vidéket. Radványi báró a kis Gyurkovics Tinkának udvarol. Még pedig életre-halálra.

A további táncmulatságok ujabb táplálékot nyújtottak a mende-mondának, amikor pedig Erzsébet napján az első hó leesett, a vármegye már annyira megszokta a dolgot, hogy nem is foglalkozott vele.

Pedig Erzsébet napján igen érdekes dolog történt. A Katinka szobájába betévedt -69- egy fecske, amely a nagy útról lekésett, és a leány, aki egy kicsit babonás volt, most egész nap etette-becézte, a leheletével melengette a didergő kis madarat.

Az ezredes aznap Gyurkovicséknál ebédelt és amikor fekete kávé után egyedül találta magát Katinkával a kis szalonban, megsimogatta a madarat, amelyet a leány a két tenyerében tartott és azt mondta:

– Kikérem magamnak, az egy cseppet sem szamárság! Én is szeretem ezt a fecskét és azért még sem vagyok szamár.

Azzal válaszolt, amivel emberemlékezet óta minden Gyurkovics-lány, aki hasonló helyzetben találta magát: -70-

Így esett, hogy Gyurkovics Katinka már tizenhét éves korában ezredesné lett és mivel a férjét odafenn nagyon szeretik, megeshetik, hogy húsz éves korában már tábornoknévá léptetik elő. -71-

Megigértem, hogy elmondom valamennyi Gyurkovics-lánynak történetét és most, amikor a negyedikhez érek és végig gondolom megint a Terka dolgát, bánni kezdem az igéretemet.

Azon kezdem, hogy a negyedik leány története nem is történet. Két emberfia beleszeret egymásba és férj és feleség lesz. Az öregek eleintén morognak egy kicsit, később beadják a derekukat. Ennyi az egész!

Hétköznapias, nyárspolgárias történet, a milyen az öreganyánkkal is megesett, talán a szépanyánkkal is. Okos ember azonban néha beváltja az igéretét, azért hát mégis beszélek a negyedik Gyurkovics-lányról.

A Gyurkovicsné legkisebbik lánya, Mici, akinek a neve mögé még a kisasszony -74- címet sem rakhatom, mert ez idő szerint még a gyermekszoba legmélyén éli obszkurus életét, a Gyurkovics-ház vendégei pedig még hivatalosan tudomást sem vettek exisztenciájáról, – Mici, mondom, egyszer azzal vonta magára a világ figyelmét, amely figyelemre még semmi jogos igényt nem formálhatott: hogy reumát kapott a bal karjába.

Miciben mindenkor megvolt a hajlam, hogy előtte numeráló nénikéi sorrendjének a megbontásával előtérbe tolja a saját személyét és Gyurkovicsné azért kezdettől fogva gyanakodva fogadta a reumáját. Mikor azonban az orvosi konzilium kijelentette, hogy ez a reuma nem szimulált, hanem egészen becsületes betegség, Gyurkovicsné hat hétre Budapestre vitte a kislányt, hogy a margitszigeti fürdőben kikuráltassa. Elhatározására döntő befolyással volt a repcetermés kedvező eredménye.

Mindez tavasszal történt és Gyurkovics Terka, az eladóleány, természetesen velük ment.

Horkay Feri levélben megkereste egyik fővárosi barátját, Török Lászlót, hogy teljesítse -75- hölgyei mellett a cicisbeo szolgálatát és Török László annyi odaadással szentelte magát e kellemes föladatának, hogy három hétig szinét sem látták a belügyminisztériumban, ahol segédfogalmazói rangot viselt, de annál többet látták a Margitszigeten.

Reggel kihajózott a szigetre és ha messziről meglátta a kikötő mellgátján könyöklő két leány fehér ruháját, rendesen szidta a hajó lassújárásu gépét.

Délután kalandos fölfedező utakra indultak a romok tájékán burjánzó vadon méhébe, ahol a viruló bokrok fehér förgeteget zúdítottak a fejükre.

Este, ha zene szólt, halkan pletykázva sétáltak a faóriások alatt. Napközben be-berándultak a városba, az ibolyaszagu, tavaszi városba, amelynek utcáin édes, puha szél csapongott.

Ez ártatlan kedvteléseknek az lett az eredménye, hogy idősebb Török László úr, Temesvármegye egyik leggazdagabb, de mindenesetre leggorombább virilistája, egyízben, miután elolvasta a fia legujabb keletü levelét, dühösen kettétörte a csibukja szárát és azt mondta: -76-

Az asszony rémülten kérlelte. Mire megértette, hogy baj van a gyerekkel, rávette az urát, hogy őt küldje Budapestre. A fiu jobban megérti az édesanyja szavát…

Törökné megérkezésének az lett az eredménye, hogy László, miután egy udvarias levélben kimentette magát Gyurkovicsék előtt, három napig nem mutatkozott a szigeten. Terka szivét pedig szomoru sejtelmek töltötték el.

A találkozás pedig így esett. Török László már jó félórája ott ácsorgott a Faragó és társa boltja előtt, virággal a gomblyukában és cigarettával a fogai közt.

Arra jöttek a Gyurkovics-lányok az édesanyjukkal. Reggeli misén voltak, aztán egy boltban jártak és most hazafelé igyekeztek, a szigetre.

Mind a kettő fehérpettyes kék tavaszi ruhát viselt, fehérfátyolos kalappal. A keztyüjök is egyforma volt, az imádságos könyvük is, a napernyőjük is. Csak a -77- Terka szoknyája volt egy arasszal hosszabb, mint a Micié.

– Először nem Laci, hanem László. Másodszor már semmi közünk hozzá. Ha hozzánk akar csatlakozni, hát jőjjön magától!

Csakhogy Mici már akkor ott bokázott Török Laci előtt az aszfalton és fejét jobbra-balra mozgatva, mint a kiváncsi madár, kérdezte:

– Persze, hogy szép asszonyt várok, ha nem is a színháztól. Itt benn van a boltban.

Terka, aki eddig közömbös maradt, -78- sőt kedvetlenül félre is fordította a fejét, csendesen odaszólt az édesanyjának:

Porzsinór mindig kell az asszonynak. Bementek az üzletbe és mialatt Mici vígan fecsegett Törökkel az ajtóban és édesanyja a kereskedővel bocsátkozott tárgyalásokba, addig Terka nekitámaszkodott a polcnak és körüljártatta sötét szemét.

Megtalálta, akit keresett: a Török szép asszonyát. Galambősz, mosolygó arcu matrona ült a zsöllében, három segéddel hordatta maga elé a szöveteket. Már egész tornyot építettek eléje, fölbontott csomókból.

Mici őszinte csalódással vont vállat, Terka arca azonban kiderült, a szája szélén csendes, édes mosoly mutatkozott.

Gyurkovics Terkának az arca vérvörös lett, a szó mintha torkán akadt volna. Hirtelen lehajolt, kétszer is megcsókolta az öreg asszony keztyüs kezét, majd megszeppent a saját merészségétől és elfordult.

A két anya kezet fogott, Törökné nyájasan, -79- Gyurkovicsné meg tisztelettel hajolt meg. (Azt mondják, hogy a kettő közül mindig a lányos mama hajlik meg mélyebben.)

A Török édesanyja elmondta, hogy nyári ruhával akarja meglepni a férjes lányát. Divatos is legyen, de ne rikító; finom is, meg olcsó.

Mialatt az anyák egyesült erővel láttak neki a szövetválogatásnak, a fiatalok az ajtóban beszélgettek.

– Hát miért nem jön többet a szigetre? – kérdezte Mici a fiatalembertől.

– Megint úr lettem? – kérdezte Török szemrehányóan. Majd keserüen tette hozzá: – Igazán, Terka, maga néha különös!

Az anyák időközben fölhányták az egész -80- nyári raktárt és mivel úgy találták, hogy a szövetek közül egyik sem felel meg izlésüknek, nem vásároltak semmit, hanem megint kivonultak a boltból. Szerencsére Gyurkovicsné, aki nagy tekintély volt mindennemü vásárügyekben, tudott egy üzletet, ahol biztosan megtalálják, amit keresnek.

Mialatt az anyák odabenn megint nyári szövet-piramisokat hordattak maguk elé, a fiatalok künn járkáltak az aszfalton.

Mici időközben elmaradt tőlük. Fölfedezte egy kapu alatt egy fotográfus kirakatát és a képek tanulmányozásába merült.

– Megmondom az igazat, – kezdte megint Török. – Én csak segéd-fogalmazó vagyok, semmi más. Lehetek még sok minden, de most nem vagyok semmi… Nem szabad magát hírbe hoznom…

– Ennyi az egész? Kinek mi gondja reá? Ha én nem bánom, mit törődik maga vele? -81-

– Nem az én szüleim, – én nem vagyok már gyermek, – de a maga édesanyja!

Mici megint ott termett mellettük és azt mondta, hogy szeretné magát egyszer kivágott ruhában levétetni. A fotográfusnál egy soványkaru hölgy képét látta és most önérzetes pillantásokat vetett a saját izmos karjára, amelynek látványát a bálozó világnak – minden emberi számítás szerint – még három évig nélkülöznie kellett.

Egyébről beszélgettek, közömbös dolgokról, míg a mamák megint ki nem vonultak a boltból. Most sem találták meg azt, amit kerestek. Más, hasonló szövetet találtak, de még sem azt, amit kerestek. Még egy utolsó próbát akartak tenni egy koronaherceg-utcai üzletben.

Micinek tetszett az ötlet. Úgy tudta, hogy délfelé a Koronaherceg-utcában tisztességes emberek szoktak járni. (Tisztességes -82- emberek alatt elsősorban a kadétokat, másodsorban a jogászokat értette.)

– Az édesanyja mindig azt teszi, amit maga akar? – kérdezte Török, mikor ott állottak a koronaherceg-utcai bolt nyitott ajtajában. Majd elgondolkozva tette hozzá: – Hiszen ha az ember tudná, hogy mit akar maga?

Bérkocsi ügetett el mellettük, a zajtól nem értették egymás szavát. Töröknek mégis úgy rémlett, mintha a lány mozgó ajkáról leolvasta volna a feleletet:

Mici beosont a boltba és száraz hangon jelentette az édesanyjának, hogy Terka és Laci karonfogva sétálnak az utcán.

Erre aztán Terka, aki jóformán azt se tudta már, hogy mit csinál, – mintha fölhajtott volna egy pohár pezsgőt, – a fiatalember karjába öltötte a kezét.

– Most már szeretném látni azt az embert, aki elválaszt bennünket! – mondta Török, elszántan szorítva magához a lány kezét.

Az emberek nem szóltak semmit, – csak az ismerősök fordultak utánuk, gratuláló mosollyal – hanem Törökné azt mondta a fiának.

Nem állhattak tovább az ajtóban, egypár asszony be akart menni a boltba. Az utcán sem tisztázhatták a dolgot, mert az -84- aszfalton tolongtak a járókelők. Várniok kellett, míg valami csendesebb helyre nem érnek.

Töröknének eszébe jutott, hogy a férje tulajdonképpen nem is a nyári ruha kedvéért küldte őt Budapestre, hanem hogy beszéljen a fia fejével. Mondja el neki, hogy ostobaság volna tőle, már most megházasodni, mikor később, ha majd titkár lesz, kedve szerint válogathat a vármegye pártijai közt…

Hanem mikor elnézte a csinos párt, amely most nekibátorodva, szorosan egymáshoz simulva, összevágó lépésekkel haladt előre, érezte, hogy most is a fia pártját kell fognia a házsártos öreg úrral szemben, mint már nem egyszer. És pedig mindig eredménnyel.

Gyurkovicsné ő nagysága érezte, hogy némi elégtétellel tartozik Töröknének.

Megigérte neki, hogy délután majd elviszi egy boltba, ahol biztosan megtalálják -85- a keresett szövetet. Szolid, jó bolt, ahová csak budapesti asszonyok járnak, meg ő, Gyurkovicsné.

Liza félfejjel kisebb volt valamennyi nénjénél, öt kilóval többet nyomott a Gyurkovics-lányok átlagos súlyánál. Ezt az átlagos súlyt a nagyságos asszony egyszer mindenkorra ötvennyolc kilóban állapította meg. Aki a lányok közül ennél többet nyomott, az Banting-kúrát használt; aki kevesebb volt, vaspirulákat szedett.

Különös ismertető jele volt az ötödiknek az a provokáló anyajegy az állán. Jellemző tulajdonságai közé tartozott, hogy nem szeretett korán fölkelni, nem nagyon szeretett táncolni és egyetértett Korányi professzorral abban, hogy szívből gyűlölte a fűzőt.

Ez utóbbi ellenszenvénél fogva csudálatos gyakorlottságra tett szert a rákényszerített kínzóeszköz gyors levetésében. A távozó vendégektől még karcsu darázsderékkal búcsúzott el a lépcsőn, az ablak alatt ügető -90- kocsi után már kényelmes házi zubbonyban integetett.

Azt mondtam, hogy Liza nem nagyon szeretett táncolni és most úgy érzem, hogy kockáztatott dolog tőlem, midőn az izgékony, örökké nyughatatlan, táncra termett és rendesen az ájulásig befűzött Gyurkovics-lányok hugáról ilyeneket állítok.

Saját szavam hihetősége érdekében szeretném tehát, ha futólagos pillantást vetnének Gyurkovics Liza kislánykorára, – meglehet, hogy a gyermek egyéni diszpozicióiban megtalálják azt a bizonyos vörös fonalat, amely a kisasszony különc hajlamának megértéséhez vezet.

Már pólyásbaba korában Kövér Lizinek hívta a cselédség és Lusta Lizinek a család. Pedig egyik név sem illett reá annyira, mint illett volna a Jó Lizi név.

Annyira jó volt, hogy még fogzása idején is siketnémának tarthatták, mert soha sem hallották a szavát. Ha hajnalban fölébredt a bölcsőjében, nem sietett az általános figyelmet fülhasító visítással magára terelni, hanem összeráncolta pisze orrát és csendes gügyögéssel várta, hogy tudomást vegyenek róla. -91-

Ha este a lakás valamelyik zugában lefektették, mai babák példájára nem próbálta a napot sirással megállítani útjában, hanem figyelmesen és komolyan szemlélgette a szoba menyezetét, mígnem minden nagyobb szenzáció nélkül elaludt.

Mikor már karon ülő baba volt, nem egy jelét adta önzetlenségének. A csörgettyüjét naiv nagylelkűséggel akárhányszor odadobta a dada sarkában kullogó komondornak, a vajas zsemléjét egyszerü fölszólításra odaadta bárkinek, néha pedig fölszólítás nélkül is oda lökte az udvaron szállongó fecskének.

Dadája sokszor demonstrálta a gyermek jó szivét, a kerítés mellett, a gyermeknevelés iránt melegen érdeklődő méntelepi katonák előtt.

(Ezek a méntelepi katonák minden tavasszal párosával jöttek Bács-Tamásra, egy királyi mén kiséretében. Egy-két hónap mulva aztán a gyermekbarát közlegényt rendesen stokházba vitték, a káplárt pedig ispotályba, a Gyurkovics-ház egyik nőcselédjét az auditor megkeresésére kihallgatta a szolgabíró tanunak, a súlyos -92- testi sértéssel komplikált fegyelemsértési ügyben…)

Nagy igazságtalanság van abban, hogy míg Lizinek gyermekkorában erénynek tudták be egészséges álmát, addig hosszuszoknyás korában akárhányszor kázust csinált belőle a korán kelő nagyságos asszony.

Reggelenkint, ha Lizi még a párnák közt hevert és azon búsult, hogy miért inkompatibilis a puha ágy a meleg reggelivel: Gyurkovicsné rendesen benyitott és hathatós szavalatával diadalra segítette a reggelit az ágy fölött. Ilyenkor néha azt mondta Lizának:

– Majdnem olyan kövér vagy már, mint a zsidó felesége és mégis mindig alszol!

Erőltetett hasonlat volt, mert az árendás feleségének négy tisztán megkülönböztethető álla volt egymás alatt (az első és a második szakállas is volt!), a Liza rózsás állát pedig egyetlen egy szelid hajlású vonal kötötte össze a nyakával.

A lány dicséretére mondom, hogy a sok keserűség, amelyet ráfogott kövérségével szereztek neki, semmit sem változtatott szívbeli jóságán. A béresgyerekek ismerték ezt -93- a jóságát, a komondorok és a szárnyasok pedig ösztönszerűen megérezték, mert Lizának csak mutatkoznia kellett a cseléd-udvaron, hogy mozgalmas tüntetések központja legyen.

Liza nem állapodott meg az embereknél és állatoknál, gazdag szívének érzelméből kijutott még a papiron élő fantómoknak is, a kedves olvasmányt képező regények hőseinek.

Nagyon szeretett regényeket olvasni és ebben is különbözött nénjeitől, akik a fővárosi ujságokból legföljebb a báli tudósításokat böngészték ki, meg az eljegyzési hireket.

Volt a Gyurkovicsék kertjében egy ősrégi bodzafa, ennek az alacsony koronájában egy titkos kis zugot talált magának Liza, hol ezer dongó zümmögése közepette órákon át elábrándozhatott a boldogtalan Izaura őrgrófné sorsán. Mikor Izaurát a családi sírboltba temették, végtelen fájdalma könnyekben olvadt föl; mikor pedig az utolsó fejezetben kitudódott, hogy Izaura még sem halt meg komolyan, kéjes boldogság nyilalt át a kövér Liza szivén. -94-

Gyurkovicsnét aggodalommal töltötte el, hogy ötödik leányát vágyai nem a báli termek reális parkettje, hanem regényes légvárak felé csábítják.

– Azt várod talán, hogy Orlandó gróf fog feleségül venni, vagy Lebegényi báró?

Sem Orlandó gróf, sem Lebegényi báró nem vette feleségül Gyurkovics Lizát, hanem Radványi Gida, aki éppen aznap este tette tiszteletét a házban…

A kis Radványi Gida egypár esztendővel ezelőtt halálosan szerelmes volt a harmadik Gyurkovics-lányba, a szőke Katinkába. Radványi ezredes megnézte a lányt, aztán maga vette feleségül, Gida fiát pedig felküldte a Szergiusz professzor intézetébe, hogy megszabaduljon tőle. Azt mondta neki, hogy ne is merjen haza jönni, míg le nem tette a pótérettségit.

Gida nem találta sietősnek a dolgot, Szergiusz professzor pedig, aki havi százötven forint tartáspénzt kapott a fiatal báróért, még kevésbbé. Gida tehát két évig mint doyen elnökölt az intézeti önképzőkör ülésein, aztán, egy váratlan baleset következtében, mégis kikapta az érettségi bizonyítványt. -95- A váratlan baleset abból állott, hogy a minisztérium megvonta a Szergiusz-intézettől a nyilvánossági jogot, Szergiusz professzor pedig boszuból érettségi bizonyítványt adott minden növendékének.

Az ezredes úgy vélekedett, hogy fia már eleget tanult, – úgy se lesz belőle egyéb, mint lósorozási elnök vagy legfölebb főispán! – és haza hozatta.

Akik Radványi Gidát már azelőtt ismerték, úgy találták, hogy nagyon megváltozott az intézetben. Megbajuszosodott és megerősödött. Liza a maga részéről azt is konstatálta, hogy van a modorában valami regényes distinkció, az arcában valami bánatos komolyság, ami szörnyen érdekes és Monte-Christo grófra emlékezteti az embert, vagy még inkább Don Carlosra, aki tudvalevőleg a tulajdon mostohamamájába volt szerelmes…

Radványi Gida tényleg föltette magában, hogy bánatos méltósággal fogja viselni tragikus sorsát. Óh, – ő sokat szenvedett és küzködött magával az internátusban, bár eleve is elhatározta, hogy e harcban a kötelesség fog győzedelmeskedni a szenvedély -96- fölött. Le fog mondani, ha belehal is.

Az ember azonban nem azért győzedelmeskedik a szenvedélyei vagy más valami fölött, hogy titokban tartsa ezt a győzelmét. Az embernek ilyenkor szüksége van valakire, mondjuk egy Marquis Posa-ra, akit beavat a titkába és akivel megbámultatja belső nagyságát.

És ki lett volna inkább hivatva Marquis Posa szerepére, mint Gyurkovics Liza? Egypár hét mulva Gida, miután napról-napra ott ozsonnált Gyurkovicséknál, már annyira megbarátkozott Lizával, hogy elsírhatta nagy bánatát baráti kebelén. (Ezt persze nem szabad szószerint érteni.)

Liza könnyekig meg volt hatva. Büszke volt Gida bizalmára, akit nemesnek, nagynak és szörnyen érdekesnek talált, és kéretlenül örök barátságot esküdött neki.

Sohasem merte remélni, hogy Bács-Tamáson valaha szemtől-szembe lásson olyan embert, akiben a kötelesség küzd a szenvedéllyel, vagy akiben más valami küzd.

A tamási urak soha sem beszéltek kötelességekről és szenvedélyekről, ők mindig -97- csak a termésről beszéltek, lovakról és nagy ivásaikról.

Gida később a bodzafa alatt elmondta barátnőjének azt a nevezetes jelenetet, mikor első ízben megint összetalálkozott a mostohaanyjával.

Hazajött az internátusból és az édesatyja úgy fogadta, mintha nem is történt volna köztük semmi. Mintha nem is lettek volna riválisok. Azt mondta:

Katinka asszony bejött, ő is úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Mintha soha sem szerették volna egymást. Azt mondta:

Aztán más egyébről beszélgetett és az ezredes elég lovagiatlan volt hajdani riválisával szemben, hogy feleselni kezdett vele a zsebpénze miatt. (Gyerekkorában egészen szabadjára hagyta, mint valami férfit, és most azzal akarta jóvá tenni hibáját, hogy úgy bánt vele, mint gyerekkel.)

Mikor Gida kiment a szobából, Katinka -98- egy mellékajtóból utána szólt és titokban egy összehajtott papirost csúsztatott a kezébe.

Gida elsápadt, a térdei inogtak. Aztán a papirossal kirohant az istállóba…

Nem levél volt, hanem ötvenforintos bankjegy… Pénzt adott neki, hitvány pénzt.

Azt tanácsolta Gidának, hogy tépje ki gyökerestől Katinka képét a szivéből. Valamit gyökerestől kitépni a szívből, – ez megint olyan dolog volt, ami Radványi Gidát föllelkesítette. Megfogadta, de csak olyan föltétel alatt, ha Liza nagylelküen segédkezni fog neki az érdekes műveletben.

A gyerekek gyakori együttlétének az lett a következménye, hogy Gyurkovicsnénak egy ötlete támadt. A Gyurkovicsné ötletei pedig rendesen két emberfiának az összeházasítására vonatkoztak.

Mikor Katinka egyízben megint fölvetette a családban legaktuálisabb kérdést, -99- hogy: mit fognak Lizával csinálni? – Gyurkovicsné azt mondta:

– Miért ne? Azelőtt úgyis sokat veszekedtél vele… Kijárom én a dispenzációt a püspöknél, az érseknél, – ha kell a római pápánál is! Igazán, – szólhatnál az öregednek!

Katinka még aznap szólt az öregjének. Az öregnek borotválkozó napja volt és ilyenkor le lehetett melléje ülni a kerevetre. Különben nem lehetett, mert a tüskével fölsikálta az ember arcbőrét.

– Nem szeretem, hogy Gida mindig itt ődöng és nem tud magával mit kezdeni. Untatja magát és az egész világot. Legjobb volna feleséget keresni neki, aztán odaadnád nekik az egyik pusztát…

– Tudok egy jóravaló leányt, aki fülig szerelmes belé, és ő is szereti.

Az ezredes nevetőgörcsöt kapott, Katinka pedig megharagudott és hátba ütötte.

Én nem tudom, hogy micsoda eszközökkel tudott Katinka asszony az ezredes úrra hatni; én csak azt tudom, hogy az ezredes, mikor megint borotválkozó napja volt, megadta magát.

A családban tehát elhatározták, hogy Gidából és Lizából egy pár lesz. A titok aztán kiszivárgott a gyerekszobába is, a konyhába is; a faluban is beszéltek róla, a vármegyei urak pedig már a lakodalom napját is tudták. Mikor Gyurkovicsné megrendelte a Liza kelengyéjét, a budapesti ismerősök is megtudták a dolgot.

A Gyurkovicsék béresei csak úgy szóltak -101- Gidáról: – Ahol ni, – a mi kisasszonyunk vőlegénye!

A réti halászok külön válogatták a kövér kecsegéket a lakodalomhoz. Kukacz Bandi eljött a nagyságos asszonyhoz és megkérte, hogy ezentúl az ő bandáját fogadják meg. Az ő kontrásai nem isszák le magukat és ő megfelel minden hiányzó ezüstkanálért.

Mondom: mindenki tudta, csak ketten nem tudták, akiket pedig a dolog szintén érdekelt volna, – Gida meg Liza. Gida már akkor Liza segítségével szerencsésen kitépte a mostohamamája képét a szívéből, még pedig gyökerestől, és most újabb tragikus szenvedéllyel küzdött.

Szerelmes volt a kövér Lizába, szerelmes volt annak rendje-módja szerint, – pedig mikor Katinkáról nagylelküen lemondott, megesküdött magában, hogy ez életben nem fog többet szeretni. A szíve sírbolt lesz, hová meghalt szerelmét temette. És most fülig szerelmes volt Lizába, – ez volt az ő tragikuma.

Hosszu töprengés után föltárta helyzetét Liza előtt, egyszersmind megkérte barátnőjét, -102- hogy segítsen most már a saját képét gyökerestől kitépni szívéből.

Liza megszeppent és majdnem sírva fakadt. Mikor Gida megkérdezte, hogy fél-e tőle, azt mondta, hogy igenis fél. De mikor azt mondta, hogy gyűlöli-e most már, azt mondta, hogy gyűlölni éppen nem gyűlöli… És ha Gidának elejétől fogva az volt a végzete, hogy őt szeresse, akkor hiába is akarná a képét kitépni a szívéből, mert a végzet ellen nem küzdhet az ember.

Gida tehát meghódolt a végzete előtt. Mivel azonban úgy sejtette, hogy ellenséges apja kémekkel veszi körül, a legnagyobb óvatosságot fejtette ki Lizával szemben. Csak akkor jött a házba, ha hölgye jelt adott neki, hogy nincs veszedelem. Piros keszkenő a leányszoba ablakában azt jelentette, hogy a házban tiszta a levegő. Fehér kendő veszedelemtől óvta. Veszedelem akkor forgott fenn, ha az ezredes a verandán kvaterkázott a Gyurkovics-fiúkkal.

A szerelmesek levelezésben is állottak, ami Lizától, aki szívesebben olvasott el egy ötkötetes regényt, mint leírt egy féloldalas levelet, jókora áldozat volt. Postaszekrénynek -103- a kert tulsó sarkában álló leanderes dézsát használták. Gida kieszelt egy titkos írást, melyet csak a logaritmusos táblánál is komplikáltabb kulcs segítségével lehetett megérteni. Szeretlek, édesem! ezt úgy írták: krancsenk kruncs!

Gida egyszer meghallotta, hogy édesatyja és Katinka a szomszédszobában Lizáról és ő róla beszélnek. Hogy mit beszélnek, azt nem érthette meg, de a neveket tisztán hallotta.

Liza elsápadt, Gida fejében kalandos szökési terv kezdett megfogamzani. Nem egészen komolyan, de nagyon részletesen elgondolta, hogy Melbourneba szökteti majd Lizácskát. Melbourne iránt különös előszeretettel viseltetett, már a földrajzi órákon is szívesen hallotta ezt a kellemes csengésü nevet. Látta magát, amint széles karimáju kalappal a fején és baltával a vállán kilép az őserdőből, Liza pedig, operai parasztjelmezben, a kis faház padján várja…

Anna napján, Gyurkovicsné nevenapján, cigányszó mellett egy kis ivás volt a házban. (A „kis“ jelző csak az ivók számára, de korántsem az elfogyasztott bor mennyiségére vonatkozik.) Estefelé a fiatal urak kissé hangosan viselkedtek a verandán, amennyiben földhöz vagdosták a poharakat, amelyekből a házikisasszony egészségére ittak, ezüsttálcákat raktak a cimbalomra, ököllel verték a nagybőgő fenekét és szapora revolverlövések közt huzatták el a Gyurkovicsné kedves nótáját: Maros vize folyik csendesen…

Az öregebbek, köztük az ezredes is, a dohányzó-szobába vonultak és tarokkozni kezdtek, a tarokkot csakhamar ferbli váltotta fel.

Most már Katinka asszony is közéjük telepedett és kártyát kért. Értette a játékot, csak egy hibája volt: irgalmatlanul csalt. Ha besöpörte a bankot, a lapját csak úgy mutatta fel, ha összekulcsolt kezekkel könyörögtek neki a partnerek, – néha fel sem mutatta, inkább visszaadta a pénzt. A bankkal állandóan komplikált elszámolási viszonyt tartott fenn, amellyel kétségbe -105- ejtette a férjét. A nagybátyja már nagyobb összeget ajánlott fel neki, végkielégítésül, csak hagyja abban a játékot, – az ezredes pedig, mikor rajtakapta valami újabb turpisságon, a tenyerét rátette az asszony pénzére, és kijelentette, hogy a pénzt szét fogja osztani a vesztesek közt. Katinka asszony úgy akarta megmenteni a zsákmányát, hogy hirtelen elfujta a lámpát és a sötétségben összeseperte a bankókat.

A következő pillanatban négy gyújtó is világított a szobában, de – csodálatos! – a kártyások közül senki sem nézte a pénzét, mindenki Gidát és Lizát nézte, akik egy kis kereveten ülve, addig szerényen kibickedtek.

A megszeppent Liza fejecskéje ott pihent a Gida mellén, arca lángvörös volt, halkan nyöszörgött, de szabadulni nem tudott, mert a haja beleakadt a Gida melltűjébe. (Ez a melltű különben turbános szerecsen-fejet ábrázolt.)

Katinka kiszabadította hugát kellemetlen -106- helyzetéből, aztán egy kis pofont adott neki, – neki is egyet, meg Gidának is egyet.

Gida sápadtan az izgatottságtól, a lány elé állott, aztán heroikus mozdulattal, fölemelte a kezét.

– Hiszen ez nem ujság, – mondta ásítva az ezredes, aki éppen a pénzét olvasta.

– Hát téged mi lelt? Hogy feleségül fogod venni, azt az egész vármegye tudja, azért nem kell kiabálni!

Azután osztani kezdte a kártyát, mert ő volt a soros. Gida és Liza kisompolyogtak a szobából. Katinka utánuk ment, bankjegyeket rázva ki a kabátja ujjából.

– Igaz, gyerekek, a mama úgy akarja, hogy október első felében legyen a lakodalom… -107-

A Gyurkovics-családban megesett az a különös dolog, hogy Micit, a legkisebbiket, férjhez kellett adni, mielőtt még Klárika, a hatodik leány, főkötő alatt lett volna.

A folytonossági elv e megszegésében egy csepp perfidia is közreműködött Gyurkovics Mici részéről. Klárikát ugyanis, miután a farsangi hadjárat eredmény nélkül végződött, rokonok kiséretében Füredre küldték. A rokonok egész nyáron ott tartották a leányt, oly ürügy alatt, hogy kitünő kombinációjuk van Klári számára.

Gyurkovicsné, aki a nyári hadjáratra új ruhával szerelte föl hatodik lányát, egy gyönge pillanatban megengedte Micinek, hogy viselje otthon a Klárikától levetett hosszu ruhákat. Megengedte neki, de egyszersmind a gyerekszobába való visszakergetés -110- terhe alatt lelkére kötötte, hogy ne merészelje a nagylány jogait bitorolni.

A hetedik megigért mindent. Óh, – ő nem fog bálba kivánkozni, ő nem is törődik a fiatalemberekkel. S jobb szeret az édesmamával lenni. Kacérsággal gyanusítják, – hogyan kell kacérkodni? Mici nagyon szeretné tudni, hogyan kell kacérkodni!

A hetedik megigért mindent. Mihelyt aztán a sarkát verte a hosszú szoknya, egyszerre fölébredt benne a Gyurkovics-vér. Kikereste magának a vármegyében a legderekabb fiatal urat és azt mondta magában: Szeretnék ennek a felesége lenni! És mivel a szóban forgó fiatalember egyelőre még nem volt hajlandó tudomást venni a legkisebbik Gyurkovics-lány exisztenciájáról, Mici addig kötekedett vele és annyit kellemetlenkedett neki, míg Sándorfy – ez volt a jó ember neve – tudomást nem vett róla, sőt, a békesség kedvéért, feleségül is nem vette.

Az anya gyöngeségének az lett az eredménye, hogy Micinek kérője akadt, a füredi rokonok pedig gondosan kerülgették leveleikben a sokat emlegetett kitünő kombinációk -111- kérdését. Gyurkovicsné csak azért egyezett bele a Mici házasságába, mert a hetedik volt a legkisebbik és így nem kellett attól tartania, hogy a folytonossági elv megszegése veszedelmes precedenst fog alkotni a családban.

A hetedik lány eljegyzése után különben azt kezdték hiresztelni, hogy Klárika és Mici tulajdonképpen ikertestvérek és hogy Klári eddig csak azért ment idősebbik számba, mert vagy hatvan perccel előbb látott napvilágot hugánál.

Elbeszélésemet azzal kezdem, hogy Gyurkovicsék átkocsiztak a Keményék dolovai pusztájára. A nagyságos asszony, aki legkisebbik lányával szemben különben is nagyon engedékeny volt, szemet hunyt, amikor Micike a sokat emlegetett hosszu ruhában ült föl a kocsiba. Meg volt róla győződve, hogy Keményéknél nem fognak idegen emberrel találkozni, kellemetlenül is érintette hát az, amikor a verandán nagy társaságot talált együtt, egy csomó lányt meg öt-hat fiatal urat.

A fiatalok aztán egész délután lawntennist játszottak, később a cseléd-udvarban -112- bomlottak és Gyurkovics Mici vezérlete alatt bejárták az ólakat és istállókat. Egy-egy okosszemü tehén szarva elől sikongva hátráltak meg, egy-egy rózsás orru, buta borjura azt mondták: beh édes!

Mikor a vendég-istállóba értek, a Sándorfy Mihály szürkéi hátrafogták a fülüket és nyugtalankodni kezdtek.

– Tessék vigyázni, a lovak harapósak! – szólt a szilvakék kocsis az istálló homályából.

A fiatal urak összemosolyodtak, a lányok pedig könyökön taszították egymást… Sebaj! Sándorfy odafönn ferblizett az öregekkel. Mici, talán csak azért, hogy kibékítse a szilvakék kocsist a gazdáján esett sérelemért, kedélyeskedni kezdett vele.

– Jó volt az ebéd? Adtak magának bort is? Ha kell még, csak nekem szóljon.

Majd ki akartak menni a méhesbe. Kemény Margit, a házikisasszony, megígérte a vendégeinek, hogy mutat nekik egy méhkirálynőt. A városi lányokat ez nagyon -113- érdekelte, talán azt képzelték, hogy a zümmögő királynő kis arany koronával a fején sétál a viaszlépen.

Útközben megeredt az eső. Kövér cseppek verték az arcukat, aztán zuhogó nyári zápor szakadt reájuk. Az egész társaság hangos futásnak eredt a kastély felé, legelül Mici szaladt könnyü szarvasugrásokban. A százráncu parasztszoknyáját fölkapta a fejére.

Mikor megint együtt voltak a lányok szobájában, elrestelték magukat a gyerekes hajsza miatt és a fiatal hölgyek egyszerre komolykodni kezdtek.

– Még se jött meg Horkay Feri? – kérdezte. – Ahol Horkay Feri nincs, ott nincs is mulatság.

A társaság apró csapatokba verődött, amelyek a kis székeken, kereveteken ültek, könyököltek. A leányok szobájában különben veszedelmes volt a tartózkodás; ahová az ember csak nyult, az asztalokról, fali állványokról törékeny csecsebecsék pottyantak le. -114-

Néhányan a házikisasszony mellett térdepeltek a fiókos szekrény körül, ahol Kemény Margit a ritkaság-gyüjteményét mutatta be.

– Ezt a sarkantyút a duhaj Elefántovics veszítette el a daruvári bálon… Ezt a kis pávát meg Horkay Feritől kaptam tizenhatodik születésnapomra… Ez a szép papirlegyező is a daruvári bálról került, – rajta is van a daruvári grófok címere… Hátulján förtelmes torzkép: a Horkay Feri önarcképe… Ezzel a két pisztoly-golyóval verekedett volna meg Szilágyi Jankóval a monoklis Elefántovics, ha apa idejekorán ki nem békíti őket…

Sándorfy Mihály, a szilvakék kocsis és a harapós szürkék gazdája, belépett a szobába. Ebéd után a lármás fiatalságtól a csendes öregekhez menekült volt, időközben azonban az öregek derekasan felöntöttek a garatra és miután egy torontáli örmény úr ferblin elnyerte minden pénzüket, nagy hangon politizálni kezdtek, Sándorfy tehát jónak látta visszamenekülni a fiatalok közé.

Jó ideig kereste a helyét, aztán letelepedett egypár pletykázó fiatalember közé. -115- A fiatalok suttogó hangon beszéltek, éppen valami asszonyi dolgot hánytorgattak.

Halkan beszélt, az öblös hangja mégis elhatott a Gyurkovics Mici fülébe. Az ég tudná, hogy mi járt a hetedik Gyurkovics-lány fejében. Már amióta Sándorfy belépett a szobába, anélkül, hogy neki külön köszönt volna, egyre rajta jártatta a szemét. Most két lépést előre tett, kiegyenesítette nyulánk termetét és azt kérdezte Sándorfytól:

Régóta ismerték egymást, de most váltottak először szót életükben. Sándorfy meghökkenve nézett a leányra.

– Ön azt mondta valakire, hogy hazudik, – folytatta Mici a felindulástól remegő hangon. – Az ilyet nem kell suttogva mondani, hanem hangosan, hadd hallja meg az is, akit illet…

Igenis, bele akart kötni ebbe a kiállhatatlan fertálymágnásba, aki őt is, a kompániáját is, olyan nagyúri dölyffel lenézte… Ha az egész vármegyében nincs annyi emberség, ő benne van… Ami verekedő kedv és felforgató ösztön a dalmata vérében pezsgett, az mind ott villogott a szemében és ott idegeskedett az orra cimpája körül…

– Jól van hát: Horkay Feriről beszéltem… Azt mondtam, hogy hazudott… Sajnálnám, ha ezzel gyöngéd érzelmeket sértettem volna meg…

– Gavallér ember nem mond ilyet másnak a háta mögött… Tessék a szemébe mondani… Vagy ha nincs hozzá bátorsága, majd megmondom neki én…

A lányok meg voltak rémülve, a fiatal urak pedig zavartan pödörgették a bajuszukat. Radványiné, a Gyurkovicsné menyecske-leánya félrehívta Micit és titokban egypár pofont igért neki. Sándorfy Mihály pedig a szomszéd szobában idegesen gombolgatta a kabátját. -117-

– Ki ez a kislány? Mit akar tőlem? Honnan tudjam én, hogy szerelmes Horkay Feribe?

Egy ideig még kerülgette az öregeket, de nem jól érezhette magát a kastélyban. Félóra múlva már látták, amint a szakadó esőben sebesen hajtott el az ablak alatt. Behajtott a városba, fölment a kaszinóba, megkereste Horkayt és elmondta neki, ami a kastélyban történt. Horkay, aki három nap óta egy utazó billiárd-mesterrel viaskodott a karambol-asztalon, megkrétázta a dákóját és azt mondta:

Másnap meg is verekedtek. Pisztolyra álltak ki, de Horkay nem talált, Sándorfy pedig eldobta a pisztolyát és meghívta az egész társaságot vacsorára. Ezzel a Horkay-Sándorfy ügy el volt intézve a lovagiasság szabályai szerint, a Sándorfy-Gyurkovics-ügynek -118- azonban folytatása lett a daruvári csónakosok piknikjén.

A daruvári csónakosok ladikot kereszteltek és ez alkalomból összecsődítették az egész vármegyét.

Gyurkovics Mici három napig nagy szakértelemmel magyarázgatta az édesanyjának, hogy a ladik-keresztelés nem bál és hogy arra gyermekeket is szokás elvinni. E jogcímen aztán őt is elvitték a daruvári fűzes erdőbe.

Gyurkovicsné ő nagysága utóbb nagyon megbánta elhatározását, mert a legkisebbik leánya – miért, miért nem – megint csinos kis botrányt rendezett Sándorfy Mihállyal. A nagyságos asszony a fejére is olvasott aztán.

– Hát jogász vagy te, vagy huszártiszt, hogy nem mehetsz el egy ember mellett úgy, hogy bele ne köss?

A második négyes után Sándorfy ugyanis csendes kétségbeeséssel lépett a nyári tarokkasztalhoz, ahol Gyurkovics képviselő a beszámolóját tartotta. Azt mondta:

– Kérlek, Milán, ha ez így folyik tovább, a kis hugod engem ki fog üldözni -119- a világból… A csárdásban egymás után össze akart veszíteni a három Elefántoviccsal, – azt állította, hogy készakarva meglöktem, – a négyesben pedig kezet se fogott velem… Pedig egész délután feléje se mertem menni, mert tudom, hogy ki nem állhat…

Sándorfy pedig elgondolkozott. Ez a kis vipera, az ő érthetetlen ellenszenvével, még valami komoly kellemetlenséget szerezhet neki. Furcsa is volna, ha ő, aki különben némi sikerrel űzte a szőke és barna viperák szelidítését, szép szerével ki nem tudná szedni ennek a méregfogait!

Csinos ellenségét a tánchely mögött találta. Ott ült egy sörös hordón, két sarkával a hordón dobolt és óriási papirlegyezőjével hüsítette kipirult arcát.

A hetedik Gyurkovics-lány pedig semmit sem gyűlölt annyira, mint azt, ha valaki -120- kisasszonynak szólította. Ő nagysád volt, – kisasszony a szobalánya. Fagyosan mérte hát végig Sándorfy Mihályt.

– Az egész vármegye magasztalja önt az őszinteségeért… És azt is tudom, hogy lovagiasan, mondhatnám gavallérosan gondolkozik, – ami a nőknél nem mindennapi dolog… Éppen azért kérem, mondja meg egész őszintén, miért gyűlöl ön engem?

– Biztosítom, hogy téved… Ha annyi fáradságot venne magának, hogy egy kicsit tanulmányozna, meggyőződnék róla, hogy téved…

Mici vállat vont, hogy mindez őt nem nagyon érdekli. Azzal leszállt a hordóról és a tánchely felé ment, szó nélkül faképnél hagyva Sándorfyt. -121-

A fiatalember nevetett is, meg bosszankodott is, amikor pedig a rendező a füzértánchoz szólította a párokat, kétségbeesett gondolata támadt. A nyári ruhák labirintjában megkereste Micit.

Az a másik táncos különben Horkay Feri volt, aki a Kemény-kastélyban lefolyt jelenet óta kötelességszerüen udvarolt Gyurkovics Micinek. (Az egész világ azt beszélte, hogy a kislány őt esze nélkül szereti.)

Gyurkovics-lánnyal kotillont táncolni, minden körülmények közt veszedelmes vállalkozás volt. Pedig Mici a Gyurkovics-lányok közt is számot tett. Volt ugyan egy kis testi fogyatkozása: ha az ember erősen a szeme közé nézett, észrevette, hogy a bal szemének a pupillája egy-két milliméterrel magasabban áll, mint a jobb szeme. Nem merném éppen ráfogni, hogy bandsalított, csak azt tudom, hogy révedező, álmatag -122- pillantása volt, ami különös ellentétben állott határozott modorával.

A mellőzött Horkay Feri egy cseppet sem csodálkozott, amikor egypár nap mulva keresztül lovagolt a Gyurkovicsék falván és a ház előtt a Sándorfy szürkéit látta.

Pedig Sándorfy csak azért járt ott, mert Gyurkovicsnéval egy svájci bikára alkudozott. Tízszer is megnézte a bikát, aztán egypár forintért tovább cigánykodott az asszonnyal, közbe pedig sódarban és kaviárban beozsonnálta a differenciát.

Indulás előtt Micivel rendesen a ház előtt sétáltak föl s alá. Néha kihallatszott a Gyurkovicsné hangja:

A bácsi szó megnyugtatta ő nagyságát, pedig Mici, négyszem közt, csak hallja-magázta és miskázta Sándorfy Mihály urat.

Mikor Sándorfyt, aki tartalékos volt, behívták az őszi hadgyakorlatokra, megvette végre a bikát. Utána még egyszer eljött, hogy tiszti atillában mutassa magát.

Alkonyatkor elbúcsúzott a kislánytól és -123- kissé elbúsúlta magát. A kapu alatt még sugdosni kezdtek.

– Lássa, Micike, ha az ember magával beszél, szívesen elfelejtené néha, hogy maga még kislány.

– Bolondság erről beszélni; de szeretném, ha két évig ilyen maradna hozzám, mint most… Ilyen édes és jó…

– És mi lenne aztán két év mulva? – kérdezte Mici naiv kiváncsisággal.

A csordás gyerekek éktelen sikoltozással és nagy porfelhő közepett, teheneket kergettek az udvarba. Mikor megint elcsendesedett minden, Micike újra megszólalt:

– Tudja, Miska, mondok én magának valamit. Ha maga nekem valamit mondani akar, nem is kell két évig várnia, mert én két évvel idősebb vagyok, mint vagyok…

– A mama csupa óvatosságból az egész generációnak éveiből kettőt elvett, úgy, hogy mi valamennyien két-két évvel idősebbek -124- vagyunk… Hanem azt csak magának mondom…

A hetedik Gyurkovics-lány sokáig küzködött magában, aztán az ősi ösztön győzedelmeskedett benne. Nem árulta el a családi titkot, csak annyit mondott:

A kapu alatt folytatott tárgyalásoknak az lett az eredménye, hogy Gyurkovics Mici a fegyvergyakorlatok alatt nem akart semmiféle mulatságban résztvenni, hanem finom, titokzatos mosollyal az ajka szélén, járt-kelt a házban, mint a gyermek, aki valami titkot tud és nem akarja elárulni, de nagyon szeretné, ha mindenki leolvasná az arcáról.

A másik gyanus szimptóma az volt, hogy Mici egyizben azt kérdezte ő nagyságától:

Egyszer megint betoppant Sándorfy Miska, az őszi naptól kicserzett arcbőrrel és Mici korábbi utasításai alapján, beszélt az édesmamával…

Gyurkovicsné eleinte szörnyen megharagudott. Micsoda tolakodás ez Micitől, mikor most Klárikán a sor? Első pillanatban arra gondolt, hogy leszedi a hetedik leányról a hosszu ruhát, őt magát pedig visszakergeti a gyermekszobába. Aztán azon járt az esze, hogy talán jó volna Sándorfy figyelmét Klárikára terelni. Végül, a Klárikával folytatott izgatott levélváltás után és miután Mici sírva erősítgette neki, hogy szereti Miskát és örökké szeretni is fogja (örökké – két k-val!), a nagyságos asszony belenyugodott a dologba.

– Mert nem akart észrevenni! – mondta rá a legkisebbik Gyurkovics-lány. -126-
-127-

Nem szívesen, de mégis belenyugodtam már a kényszerűségbe, hogy Mici eljegyzésével be kell fejeznem a Gyurkovics-lányok történetét, amidőn az udvarias véletlen oly kellemes helyzetbe hozott, hogy most már beszámolhatok az utolsó lánynak, Klárikának a viselt dolgaival is.

Vagy két hétig mulattam a Szerémségben, – mulattam a szó legéjszakázóbb értelmében, – aztán a gyorsvonattal visszautaztam Budapestre. Mikor a vonat a bács-tamási stáció alatt járt, persze, hogy a Gyurkovics-lányokon járt megint az eszem. A Gyurkovics-lányokon, meg azokon a tarka históriákon, amiket Horkay barátom beszélt nekem róluk, amikor két héttel azelőtt összetalálkoztunk a vasuti kocsiban.

Később az országútra kezdtem figyelni, -130- amely itt jó darabig párhuzamosan halad a vasuti töltéssel.

Az úton nyílsebesen ügető bricskát vettem észre, a bricska láthatólag a pályaudvart akarta elérni, még a vonat előtt. Izgalmas versenyfutás fejlődött ki az izzadtságtól ragyogó, kurtafarku jukkerek és a füstölgő, dübörgő szörnyeteg közt.

A kocsi bakján ketten ültek: egy vadászkalapos, pirosarcu férfi, aki sűrűn csörditett ostorával a hámos füle elé, meg egy karcsu leány, aki félkezével a nagy szalmakalapját fogta és aggódva nézte a vonatot. A könnyü kocsi nagyokat zökkent a homokos úton, a papagályzöld inas két kézzel kapaszkodott az ülésbe…

A nyerges már mintha bicegett volna egy kicsit. Most egypár ökrös szekér állta el az utat. A bricska nyílsebesen surrant át a szekerek közt maradt keskeny résen, tengelyével szinte súrolva a lőcsüket. Ha ez a vadászkalapos úr nem tud semmit a világon: a hajtásával is megkereshetné a kenyerét…

Óh, – hiszen ez Horkay! Horkay Feri! És a lány? Aki életében egyszer látott egy -131- lányt a Gyurkovicsok véréből, az megismeri ezt a fajtát száz lépésről is…

A vonat fütyölt, a kocsi pedig eltünt a sűrű akácbokrok mögött. Mikor a pályaudvarra értünk, kinyitottam az ajtót.

Ajtócsapkodás és harangszó… Horkay Feri le fog késni? Nem késett le. A vonat már megindult, amikor kipirult arccal és nevetve szaladt be a perronra. Mellette, – őt félig tartóztatva, félig nógatva – kacagva, lihegve, kipirult arccal, polkázó léptekkel futott a lány… Horkay egy ugrással föntermett a kocsim nyitott ajtajában, aztán visszaszólt:

A kalapjával integetett, odakünn meg kendőt lobogtattak utána. Horkay csak a vasúti hídnál vett rólam tudomást.

Odalenn két hét alatt annyira kineveltek, hogy köszönés helyett odanyujtottam neki a szilvoriumos butykost, amelyet szerémi -132- embereim akasztottak a nyakamba. Aztán számot adtunk egymásnak legújabb élményeinkről. Ő a Gyurkovics Mici lakodalmáról jött, amely lakodalom éppen annyi ideig tartott, mint az én szerémi keresztelőm.

Horkay később a szivaros tárcáját kereste és kifordította különös szabásu vadászruhájának a zsebeit. Az egyikből egypár parafadugó esett ki, a másikban egy pár rózsaszín selyemkeztyüt talált. Ösztönszerüen beszívta a keztyü illatát és azt mondta:

– Meghiszem azt! Klárika már két nap óta menyasszony. Igaz, hogy nagy erőlködésembe került, míg nyélbe tudtam ütni ezt a dolgot… Három napig folyton innom kellett a Klárika kedvéért…

Nem értettem. Egy pillanatig azzal gyanusítottam -133- Horkayt, hogy leitatott valami partiképes ifjút és úgy vette ki belőle a házassági igéretet…

Időközben megtalálta a tárcáját és szivarra gyujtott. Majd csendesen elnevette magát. Nagyon jókedvünek látszott és beszédes kedvünek, mint valaki, aki önmagával szerfölött meg van elégedve. Nem is kellett sokáig faggatnom, elmondott mindent, amit tudni akartam.

Elmondta az utolsó Gyurkovics-lány történetét, amelynek tulajdonképpen ez lehetne a címe: A bács-tamási lakodalom.

Hogy Gyurkovicsné hat lánya gyors egymásutánban férjhez ment és hogy a hetedik – aki korra nézve tulajdonképpen a hatodik volt – végül szintén főkötő alá került, abban, a nagyságos asszony és a kisasszonyok személyes érdemei mellett, nagy része volt a Horkay Ferenc úr odaadó buzgalmának.

Horkay Ferenc úr, akit még a tulajdon édes kocsisa is csak Feri úrnak szólított, alapjában véve nem volt mintaképe az erkölcsös ifjúnak. Kártyásnak mondták és ivónak. Szeretném azonban, ha enyhítő -134- körülmény számba vennék, hogy a kártyán rendesen nyert és hogy széles Bács-Bodrogban nem akadt emberfia, aki őt valaha az asztal alá itta volna.

Olvasóim tudják, hogy mikor hét évvel ezelőtt az első Gyurkovics-lányt bálba vitték, Horkay, aki akkorában az első adósságok poétikus korát élte, nagy odaadással csapta mellette a szelet.

A tamási naiv urak azt mondták: Szereti a lányt, – tehát feleségül fogja venni! Ez a diagnózis csak részben bizonyult igaznak: Horkay szerette Sárikát, de nem vette feleségül sem őt, sem Ellát, Katinkát, Terkát, Lizát és Micit, akikbe pedig együttvéve és külön-külön szerelmes volt.

Úgy találta, hogy hugocskáival pompásan lehet mulatni, de elvül tűzte ki magának, hogy ha valamikor reá szánja is magát a házasság szentségének fölvételére, semmiesetre sem vesz el olyan leányt, akivel pompásan lehet mulatni.

A lányok meg úgy vélekedtek Horkayról, hogy a jókedvü isten is csárdás-táncosnak teremtette, de komolyan nem szabad venni. (A Gyurkovics-lányok szájából figyelemreméltó -135- nyilatkozat, ha meggondoljuk, hogy Horkay kétezer hold földet örökölt. Bácskai földet!)

Volt már alkalmam elmondani, hogy Horkay idővel beletanult a házassági agent provocateur szerepébe. Talán önvédelemből, talán csak maliciózus szeszélyből, sokat fáradozott a leányok kiházasítása körül, és ez irányban ő, aki saját állítása szerint, per tu volt minden kabátos emberrel az országban, hasznos szolgálatokat tett Gyurkovicsnénak.

A nagyságos asszony idővel belső titkos tanácsosának tekintette a fiatal urat minden párti-ügyben és egyszer egészen őszintén azt mondta neki:

Jól ismerhette a leányt, akivel hugai közül legtöbbet és legszívesebben foglalkozott, az egyetlen Gyurkovics-lányt, akit kisbaba kora óta tegezett.

Különös lány volt, egészen elütött a familiától. Csinosnak elég csinos volt, – -136- Horkay szerint: veszedelmesen csinos is, – kacérkodni is tudott úgy, mint a másik hat, de csak akkor, ha éppen kedve volt hozzá, rendesen nem volt kedve hozzá, néha pedig úgy viselkedett, mintha gyűlölné a férfiakat együttvéve, a kérőket pedig egyenkint.

A divatos férjvadászattal szemben ő valami különös visszaesést képviselt az ősi, kezdetleges állapotba, amikor a férfiaknak még szerencséjöknek kellett tekinteniök, ha feleségül vehettek egy csinos leányt.

E hihetetlennek látszó állításom igazolására két esetre hivatkozhatom. Az utolsó farsangi hadjárat alkalmával, amikor Gyurkovicsék Budapesten mulattak, Horkay egyik bálon egy László nevü egyetemi magántanárt mutatott be Klárikának. Azt mondta:

– Klárika, ez fényes párti ám! Jó fiu, és szerelmes beléd… Tudod, afféle illatos poéta-lélek, akinek rózsaszínü izé kóvályog a fejében… Szereti a nőiességet meg a szendeséget… Próbálj hát egy kicsit szendének lenni!

E felszólításnak az lett a váratlan eredménye, hogy Gyurkovics Klára, miközben a professzor éppen a szende nőiesség nemesítő -137- varázsáról beszélt neki: szó nélkül átnyult az asztalon, elcsente a Horkay pezsgős poharát és fenékig kiitta. Még hunyorított is Horkayra, mintha azt akarná mondani:

A másik eset egy Semessey nevü földbirtokosra vonatkozott, aki Horkay szerint nagy karakter volt és akire csak egy testi fogyatkozást tudtak rábizonyítani: egy kicsit selypített. Az s betüt f-nek ejtette, sistereg helyett, példának okáért, azt mondta: fiftereg. Semessey úr komolyan szerelmes volt Klárikába és alkalmasint meg is kérte volna, ha Klárika egy egész estén át rettenetes következetességgel Femeffey-nek nem szólítja vala. És mivel a selypítés ragadós, mint az ásítás, a Gyurkovics kisasszony léhaságának az lett az elszomorító következménye, hogy az egész asztaltársaság selypíteni kezdett, sőt a vacsora vége felé Gyurkovicsné maga is Femeffeynek szólította Semessey urat. Femeffey – akarom mondani Semessey, – a szende professzor példáját követve, mindörökre elillant. -138-

– Hát mit akar ez a leány tulajdonképpen? – kérdezte a nagyságos asszony bosszúsan.

– Nem akarom, hogy kötőféken hozzanak nekem vőlegényt. Ahhoz akarok menni, akit szeretek.

A téli hadjárat eredmény nélkül végződött, nyárára pedig, rokonok kiséretében, Füredre küldték Klárikát. Hátha ott akad valami az ő számára?

Akadni akadt volna nem egy elfogadható kérő, ha a Klári fagyos maliciája vissza nem rettenti az óriási bácskai birtokokra pályázókat.

A rokonok panaszos leveleket menesztettek Gyurkovicsnéhoz, hogy Klárika igazán úgy viselkedik, mintha kolostorba akarna menni: fűnek-fának elmondja, hogy egy ripszes garnitura a hozománya és husz -139- lekváros köcsög az apanage-a. Ha számon kérik tőle hóbortját, sírva fakad és azt mondja:

– Nem akarok senkit és semmit! Gyűlölöm a férfiakat, mert alávalók… A legalábbvaló köztük pedig – Horkay Feri!

Horkay, aki éppen ártatlan arccal tarokkozott két Gyurkovics-fiúval a tamási verandán, amikor hírül hozták neki a Klárika üzenetét, elcsudálkozva mondta:

Aztán megkontrázta a játékot. Pedig csakhamar világos lett előtte, hogy kár volt megkontrázni a játékot.

Klárika csak akkor került megint haza Tamásra, amikor a Mici huga lakodalmát ülték Sándorfy Mihállyal.

Hogy mit értenek Tamáson lakodalom alatt, azt önök nem tudják. Csak egyet mondok: Mikor az esküvő után harmadnap a nászuton levő fiatal házasok első ízben összepöröltek a velencei Bauer és Grünbaum-fogadó erkélyén, Horkay Feri akkor a tamási ebédlő asztalára csapott és azt mondta: Most kezd a lakodalom igazán kedélyes lenni! -140-

Ötödnapra megettek és megittak Gyurkovicséknál minden megehetőt és megihatót, aztán a vendégsereg, Horkay indítványára, befogatott és muzsikaszó mellett, hosszu hintósorban hazakísérte az öreg Elefántovicsot. Az Elefántovics-kastélyban aztán újból kezdték a mulatságot, míg megehető és megiható dolog találkozott a kamrákban és pincékben. (Odaát ezt pratizás-nak hívják, jó dalmát szokás szerint.)

Gyurkovicsné megengedte Klárikának, hogy ő is részt vegyen a portyázásban. Útközben majd Horkay ügyel reá. Elefántovicséknál pedig lesz elég asszony, aki gárdaszámba mehet. A leány hát fölmászott a Horkay homokfutójára.

Mikor végigrobogtak a dolovai réten, Horkay a töltésen meglátta az ő Krumpholz barátját. Krumpholz a délvidéki pénzes svábok legpénzesebbike volt. Az apja mint építőpallér szakadt ide valahonnan, ő maga úr és több millió tulajdonosa volt, – a fiai, ha lesznek, majd a főrendiházban fognak ülni.

A sváb és a lódoktor fölkapaszkodtak az inas-ülésre, Horkay pedig a szürkék közé vágott és oda súgta Klárikának:

Klárika ekkor olyant mondott, amit jónevelésből talán el kellene hallgatnom. Én azonban nem vagyok jónevelésü úr, hanem naturálista író, akinek minden szabad és azért elmondom, mit mondott Klárika. Azt mondta:

Horkay, a leány ellenséges magatartása -142- ellenére is ragaszkodott hirtelen keletkezett ötletéhez: össze fogja hozni hugát a pénzeszsákkal. Ha sikerül, akkor megkoronázta eddigi házasságszerzési bravurjait. A sváb különben rokonszenves és csinos fiu volt, előkelő, férfias megjelenésü, – de jéghideg és halálosan unalmas.

Mikor a kastélyban megszólalt a cigány és összecsendültek a poharak, Horkay tisztában volt a helyzettel. Tervéből nem lehet semmi, Krumpholz nem fog a leányhoz közeledni, amíg a három Elefántovics-fiu állja el útját. A három testvér már a lakodalom második napja óta életre-halálra udvarolt Klárikának, a sváb pedig sokkal indolensebb és józanabb, semhogy ezzel a három kötekedő, csél-csap novellahőssel konkuráljon.

A három Elefántovicsot tehát el kell tenni láb alól. Erre csak egy mód van: le kell őket inni az asztal alá. Jól van! Az Elefántovicsékat nem faragták olyan fából, hogy meghátráljanak bármi kihivás elől, – mikor Horkay azt a merész megjegyzést kockáztatta előttük, hogy ismert egy Elefántovics-úrfit, aki megivott egyszerre egy -143- trójanica káposztalevest, azután létrán vitték haza az édesanyjának; a három testvér rögtön otthagyta a leányt, szembe ült Horkayval és egy-egy sajtárnyi billikomot köszöntött reá.

Engedelmet kérek a kitérésért: a három Elefántovics-fiuról van egy kis mondani valóm… A keresztnevüket nem tudta senki, a vármegyében csak így hivták őket: Monoklis elefánt, – duhaj elefánt, – kamarás elefánt. A monoklis elefánt keveset beszélt, sokat ivott és még a gőzfürdőben sem tette le a monokliját. A duhaj elefánt nem viselt monoklit, de sokat ivott és ilyenkor hajítási és zúzási erőpróbákat rendezett az üvegeken, az asztalon, a csillárokon és leginkább a tükrökön. A kamarás elefánt is szépen ivott, a nevét pedig onnan kapta, hogy nem volt kamarás.

Egyízben kérvényben fordult a királyhoz a kamarási méltóságért. Magyar nemesek voltak az Elefántovicsok, a családban pedig az a tradició tartotta magát, hogy Zerinnek, a nagy dalmát vajdának a véréből erednek.

Mikor odafönn, az udvari hivatalban, -144- behatóbb vizsgálat alá vették az Elefántovicsok családfáját, három fölfedezést tettek. Kisült először, hogy az apjuk nem is volt nemes ember. Másodszor, hogy az öregapjuk nem volt dalmata, hanem virágzó sertéskereskedést folytatott Szerbiában. Harmadszor meg kisült, hogy szépapjuk egyáltalában nem is volt. A körözött szépapa helyett egy szégyenkező hajadon emléke bontakozott ki a feledékenység ködéből, egy Elefántovics nevü hajadon alakja, aki egyedül viselte a család alapításának dicsőségét és felelősségét és annak idején makacsul megtagadott a család eredetére vonatkozó minden fölvilágosítást.

Elefántovics tehát nem lett kamarás, – ezért hívták a vármegyében kamarás Elefántnak, a kávéházban pedig méltóságos úrnak.

Ozsonna táján a monoklis elefánt elérzékenyült és ríva kérte Horkayt, hogy vonja vissza azt a rút káposztaleves rágalmat. A kamarás elefánt azt mondta, hogy ősei már a tizenkettedik században is híres ivók voltak, a duhaj elefánt pedig vontcsövü pisztolyokat parancsolt a szobaleányoknál, -145- hogy megverekedjék Horkayval, mindjárt itt az ebédlőben.

Vacsora után az utolsó Elefánt is beadta a derekát. A kamarás már előbb eltünt, harmadnapra a szénapadláson találtak reá és az Elefántovics-család monografiaírója soha sem fogja tisztázhatni a kérdést, hogyan jutott föl oda. A duhaj elefántot, miután ölre ment egy cserepes kályhával és tettlegességre vetemedett a szalon-tükrökkel szemben, az öreg úr négy lakájjal lefogatta és a szobájába záratta. A monoklist maga Horkay vitte ágyába: ott elszenderedett, mint a gyermek, monoklival a szemében.

Horkay lángoló fővel tért vissza az ebédlőbe. Buzgalmában szinte elfelejtette, hogy miért is itta le a három Elefántot és mivel az elért eredmény fölkeltette becsvágyát, egy pillanatig kedvet érzett, hogy a Krumpholz lódoktorával is végezzen. Aztán észrevette, hogy a lódoktorral nem érdemes kikezdeni. Már csak szimulálja a józanságot, mereven ül székén, ravaszul mosolyog, de nem mer fölkelni, mert hanyatt vágódnék. -146-

Megkereste hát Klárikát. A szalonban talált reá. A többi asszony már mind elmenekült a lármás ivók elől, – Klári, aki Tamáson, a nagyivók hazájában, már különb csatákat látott, egyedül ült a terem közepén álló kerek diván pálmája alatt. Azaz, hogy nem egyedül: a milliomos sváb ott könyökölt a kerevet másik oldalán, hátat fordítva a leánynak és az álommal küzködve.

Az egész ház álmos volt vagy mámoros, minden arcon meglátszott az éjjelezés nyoma: csak az acélidegzetü Gyurkovics-csemete volt üde, nyugodt és közömbös, egy kis boros poharat tartott a kezében, a borba piskótát mártogatott.

– Mulya sváb! – gondolá Horkay magában. – A kedvedért ugyan kár volt megbirkóznom a három Elefánttal!

Aztán egy ötlete támadt, amelyet e pillanatban fölötte ravasznak talált… Megvan! Féltékennyé kell tenni a svábot! Úgy fog tenni, mintha nem venné észre Krumpholzot, azután életre-halálra udvarolni fog Klárikának. Ha nem agyag a sváb szíve: szikrát fog! Szinte büszke volt az ötletére…

– Sehogy sem mulatok! Mindenki iszik, senki sem törődik velem. Te legkevesebbet törődöl velem!

Na, – gondolta magában a fiatalember, – Krumpholz öcsém, ha sohasem hallottál még szerelmi vallomást, fülelj ide!

– Ne beszélj így, Klárika, mert nagyon megbántasz… Én sokat törődöm veled és többet gondolok reád, mint kellene… Te mindig csak afféle bácsiszámba vettél, Klárika, pedig ha tudnád… Ej, miért is nem szabad szivem szerint beszélnem!

A sváb nem mozdult, de annál nagyobb változás ment végbe Klárin. Letette a poharat és lángvörös arccal, ellenségesen csillogó szemekkel nézte Horkayt.

– Hogy van-e szivem? Te tudod legjobban, Klárika! Soha Gyurkovics-lányt még annyira nem szerettem, mint téged…

A sváb még erre sem mozdult, de Klárika lehajtotta a fejét, a szemében pedig könny csillogott. Horkay megszeppent. -148-

– Nekem nincs bajom! – A többit már fuldokolva mondta: – Úgyis tudom, hogy megint csak bolondítasz!

– Óh, – még kérded! A jégen, – aztán mikor táncolni tanítottál, harmadéve…

– Azaz, hogy megálljunk! Nem csókoltam meg egyiket sem, csak téged, mert valamennyi közül legjobban szeretlek…

– Igen: szeretsz! Azért akarsz mindenkinek a nyakába varrni; Krumpholznak, a professzornak, mindenkinek másnak… De én nem megyek egyikhez sem, hanem meg szeretnék halni…

Egy kicsit birkóztak, aztán a lány szenvedélyesen zokogva, egyszerre ott pihentette a fejét, ahová már oly régóta kivánkozott: a Horkay vállán.

– Tudom, hogy nincs szived, – mondta Klárika, fájdalmas makacssággal simulva hozzá, – és tudom, hogy nem is kellek neked, de azért nagyon szeretlek!

Horkay már egészen kijózanodott. Most hátrafordult és Krumpholzot kereste: a sváb mélységesen aludt.

Mikor Horkay reggel lehivatta Klárikát a kocsihoz, hogy hazavigye az édesanyjának, a leány kissé sápadtan, lehajtott fővel, szinte alázatosan jelent meg a kastély ajtajában. Ketten ültek a bakon, mögöttük -150- a Horkay inasa. A csatornáig alig beszéltek egy szót, ott aztán a fiatalember a lány kezébe adta a gyeplőt, hogy cigarettára gyujthasson. Klári biztos ököllel, meglepő erővel tartotta féken a négy szürkét. Mikor Horkay megint a gyeplő után nyult, a szíjakkal együtt átfogta a lány kezét is, aztán Tamásig három kézre hajtottak. A kis ököl most már meg-megremegett a férfi kezében.

Klári nem mert a szemébe nézni, de a makacs gyermek elszántságával mondta:

Mikor Horkay megkérte Klári kezét, Gyurkovicsné ő nagysága elsikította magát nagy meglepetésében.

– Igen. A kislány megkérte a kezemet és mivel megköti magát, hozzámegyek.

Horkay elgondolkozott e tétel igazságán, aztán a budapesti mentők jeligéjét idézte:

– És te a Horkay kedveért kosaraztál ki annyi tisztességes embert? Tudod, kicsoda Horkay?

Ez már fanatikus beszéd… Hanem aztán egyszerre elmosolyodott Klárika, a győzedelmes, az ellenállhatatlan nőiesség öntudatos mosolyával.

– Az én férjem nem lesz sem csapodár, sem léha… Az én férjem szeretni fog, mert úgy akarom…

Így esett, hogy Horkay Ferenc, aki bizonyos kárörömmel segített hat Gyurkovics-lányt hat embernek a nyakába varrni, maga elvette a hetediket. Gyurkovicsné ő nagysága megtétette az előkészületeket utolsó lánya lakodalmára és a bács-tamási pulykák és malacok szívét megint sötét sejtelmek töltötték el. -152-

Mikor nénjét, a dolovai Keménynét, a hét év óta nagy következetességgel ismétlődő családi eseményről értesítette, ilyen szavakkal végezte be levelét:

„… és ha most Klárika is férjhez megy, akkor én egészen egyedül maradok a fiúkkal és nehezen fogom megszokni a nagy csöndességet. Azért szeretném, ha Margitkádat a lakodalom után hosszabb időre hozzám adnád Tamásra. Az Elefántovics-fiúk most sokat járnak hozzánk, a sváb is megigérte, hogy vizitelni fog és Mándics Béni is gyakori vendégünk. Az ember sohasem tudja! A svábban nem igen bízom, de Mándics Béni karakteres fiú, akire az ember bátran reábizhatná a gyermekét. (Az apja reáiratta a tutajosi pusztát.) Ha tehát hozzám adnád Margitkát, könnyen megeshetnék, hogy rendbe jönne a dolog közte és Béni közt. Ilyesmi magától megérik, csak alkalmuk legyen a fiataloknak. Erőltetni, persze, nem lehet, de én semmit sem gyűlölök annyira, mint azt a férjvadászatot, amit mai napság a lányos anyák széltiben rendeznek…“ -153-

Valaki megkérdezte Radványi tábornoktól, hogy mikor lesz a Kemény Margit lakodalma… A tábornok úr bajusza ekkor fölborzolódott, mint egy dühös kanduré, arcán az a rettenetes sebhely vérvörös lett, az ujjai pedig roppanva szorultak ökölbe. Meglátszott rajta, hogy most szeretne maga köré ütni, igen jól esnék neki, ha törhetne, zúzhatna. Mivel azonban a föntebbi kérdést a felesége szalonjában intézték hozzá, a hol a majolika-vödrök és a törékeny csecsebecsék a tábornokné, született Gyurkovics Katinka erélyes védelme alatt állottak, a zord katona megelégedett azzal, hogy elharapott egy kacskaringós mondást. Csak a vége szaladt ki a száján, ez pedig így hangzott:… teremtésit!

Pedig Kemény Margit, akivel Radványi a felesége révén rokonságot tartott, valóban menyasszony volt, még pedig Krumpholczé, -156- a bácskai milliomos svábé. És hogy ez így esett, az elsősorban is a tábornok érdeme volt, bár ő maga nem igen dicsekedett el vele. A felesége más nézeten volt; az asszony nagyobb dicsőséget látott a sváb meghódításában, mint ama bizonyos piemonti citadella elfoglalásában, amelyet Radványi tábornok oly szívesen hozott szóba, nemcsak hosszu téli, hanem rövid nyári estéken is. A svábnak néhány ezer hold kövér földje, két téglagyára, kastélya és filoxeramentes homoki szőllője volt. A fentebb említett citadellában pedig, amelynek feldúlt sövénykerítésén az akkori huszárfőhadnagy félnapi dühös marakodás után ugratott keresztül, mindössze vagy negyven halálra rémült taliánt, két rossz ágyút, három főzőüstöt és két zsák prófuntot talált a hódító. A taliánokat megint szélnek kellett ereszteni, a citadellát fenékig feldúlták, az ágyúkat a Pó folyóba dobták, a prófuntot megették a kiéhezett huszárok. Csak a három meghódított főzőüstöt vitték föl a bécsi arzenálba, hogy az ámuló utókornak fennen hirdessék Radványi főhadnagy hadi dicsőségét. -157-

– Azt hiszem, Margitkával és a svábbal mégis csak lesz valami. Krumpholcz egész nap ott van édesmamáéknál.

– Te mindig azt hiszed, hogy lesz valami! A sváb szeret a fiúkkal kvaterkázni és tarokkozni, – ennyi az egész!

– A sváb igen nagy tisztelettel van irántad és én azt hiszem, ha te, – talán valamiképpen, – hiszen érted?

– Hát házasságközvetítő vagyok én, vagy frizirmamzell, hogy bekopogtassak az úrfiakhoz, meg a frajlákhoz? Már engem is bele akarsz keverni a családi politikádba?

Katinka asszony akkor jelét adta nagy önuralmának, midőn családi hagyományaival szakítva, a férjének engedte át az utolsó szót. A férj pedig ilyenformán formulázta a végszót:

– Fabatkát sem ér az, belekotnyeleskedni -158- más emberek dolgába! Ha a sváb nem akarja, akkor vigye el az ördög, ha pedig akarja, akkor is vigye el az ördög! Ez a tisztességes emberek fölfogása…

A dologból különben igaz volt annyi, hogy Krumpholcz, amióta Kemény Margit ott telelt a rokonainál, a bácstamási kastélyban, gyakori vendége volt Gyurkovicséknak.

Ez a szálas sváb untatóan csendes és kétségbeejtően hűvös ember volt, hanem a gavalléros szokásai és a kétségbevonhatatlan jó szíve miatt kedvelték a megyében, férfiak és asszonyok egyaránt. Ujabban odaszokott a tamási kastélyba – a tábornok szerint: mint a tehén a legelőre – és ha nem vadászgatott éppen a fiúkkal, akkor a Margitka oldalán cigarettázott nagy csendesen. Egy cseppet sem udvarolt a leánynak, csak nézte a szürke nagy szemével. Néha olyan arcot csinált, mintha azt akarná mondani: Szeretem magát, Margitka! Ilyenkor, ha meg is szólalt, ennyit mondott csak: „Elég jó idő jár a vetésekre!“

A szegény Margit idővel elhitette önmagával, hogy nagyon szereti a svábot, sőt meglehet, hogy valóban szerette is, ami -159- talán egyre megy. Leányos fantáziájában addig gyúrta-formálta prózai alakját, amíg az nem lett belőle, amiről valaha a kolostori nevelőben álmodott: a férfi mintaképe.

– Jellem! Nem fecseg, inkább elmélkedik. Hidegnek látszik és közömbösnek, de ha egyszer kimelegszik, – hej, ha egyszer kimelegszik!

Egy családi ebéd után, amikor Krumpholcz fagyos nyugalommal kavargatta a kávéját, Margitka pedig megindító odaadással szolgálta ki ideálját cukorral, cigarettával és pálinkával, – Radványi tábornok egyszerre nagyon elszégyelte magát.

– Ezt már nem nézem tovább! Az egész ház azt várja, hogy a mamlasz nyilatkozzék, ő neki meg esze ágában sincs nyilatkoznia! Én nem akarok részese lenni ennek a komédiának és kijelentem, hogy nem jövök el többet sem ebédre, sem vacsorára, míg ez az állapot tart… Majd ha a sváb nyilatkozott, akkor hívjatok meg az eljegyzési lakomára! Én nem vagyok frizirmamzell, sem házasságközvetítő! Alászolgája!

Elment és egy hétig nem is látták a kastély tájékán. E hét folyamán a tábornok -160- és a felesége részben elváltan éltek, amennyiben az asszony ebédre mindig átkocsizott az édesanyjához, hogy szemmel tarthassa a svábot és Margitkát. (Estére azonban pontosan hazakerült mindig.) Radványiné egy szóval sem említette a férje előtt a tamásiakat, – láthatólag nagyon fájt neki, amit a tábornok mondott: hogy ő nem frizirmamzell!

A másik héten az öreg átkocsizott a kisebbik pusztájára és útközben fölszedte a sógorát, Horkay Ferit. Útba kellett ejteniök Bács-Tamást és amikor a kastély elé értek, az ebédlő nagy ablakából rájuk integetett Katinka asszony meg az édesanyja. Az ablakokat nem nyitották ki, mert a szobákat már fűtötték, hanem az üvegen doboltak és telegrafáltak nekik, hogy állapodjanak meg egy pillanatra.

A kapuból kirohant Vince, Gyurkovicsék inasa, ujdonatúj libériában és hozta az asszonyok izenetét.

– Az öreg nagysága kéreti az urakat, hogy sziveskedjenek vacsorára itt lenni! -161-

A tábornok az ablak felé fordult és nehogy valaki meghallja, hang nélkül, mintha siketnémáknak beszélne, szótagolta a szájával a kérdést:

Az asszonyok megérthették, mert elnevették magukat és igent intettek. Az összecsucsorított szájukról tisztán le lehetett olvasni a választ: Nyilatkozott! Nyilatkozott! Katinka asszony aztán a szívéhez szorította a kezét, majd a feje fölé emelte a két karját és a rezgő csárdást jelezte. Ilyesmit akart ezzel mondani: Hogy szeretik egymást! Milyen boldogok!

– Pompás! – mondta a tábornok. – Majd az inashoz fordult: – Nyolckor itt leszünk!

Megjárták a pusztát és éppen jó időben, mert a tábornok bunyevác és rác béresei közt már dél óta dúlt a nemzetiségi -162- háboru. Amíg Radványi eleget tett tisztének, mint rögtönitélő bíró, részrehajlás nélkül elpáholván a mindkét nemzetiségbeli bűnösöket és ártatlanokat, már beesteledett. Mire pedig Horkayval ketten Tamásra értek, a nyolcórai harangszó óta már egy óra is elmult.

A háziak nem várták meg őtet, hanem már vacsoránál ültek. Gyurkovicsné arcáról sugárzott a boldogság, Katinka bűbájosan mosolygott, Margitka édes megindultsággal ült vőlegénye oldalán, a vőlegény is szeliden mosolygott. Éppen a malacpecsenyénél tartottak. A tábornok, aki – felesége szavai szerint – imádta a malacot, nagylelküen lemondott az elmulasztott fogásokról és mindjárt a pecsenyén kezdte az evést és a pezsgőn az ivást.

Radványi a kezébe vette gyöngyöző poharát, fölkelt helyéről és mély orgonahangján mondta:

Mélységes csend lett. A tábornok szeretett szónokolni. Rendes körülmények közt -163- csak a legfőbb hadúr egészsége és a katonaság és polgárság közt való jó egyetértés érdekében szokta ugyan tehetségét érvényesíteni, de ezuttal úgy érezte, hogy, mint a család legidősebb férfitagja, ő reá várakozik az eljegyzés fölött érzett általános öröm tolmácsolásának kötelezettsége.

Föladatát fényesen oldotta meg. Előre bocsátotta, hogy Krumpholcz, ámbár idegen vérből eredt is, a királyért és a hazáért mindenkor kész volt az utolsó csepp vérét is kiontani és azért joggal vallhatja magát magyarnak. A szónok aztán reá tért az igaz rokonszenv és barátság gyémántos kapcsára, amely Krumpholczot már régóta ama családhoz fűzi, amelynek – úgy mondta – én is szerencsés vagyok tagja lehetni, majd örömét fejezte ki a fölött, hogy e gyémántkapcsokat most már a rokonság még forróbb kötelékei fogják szorosabbra fűzni. Végül fölszólította a jelenlevőket, hogy ürítsék poharukat a jegyespárra, Krumpholczra és Margitkára.

Horkay Feri harsogó hangon éljenzett, a többiek azonban halálos csendben ültek helyükön. A tábornok meghökkenve nézett -164- körül: senki sem emelte föl poharát, hogy koccintson vele… Valami ideggyötrő csend ült a szobán. Margitka a két karjába szorította az arcát, nem akart látni és hallani semmit. A sváb krétafehér arccal bámult a tányérjába, közbe meg véresre rágta az ajkát… Gyurkovicsné és Katinka már akkor künn voltak a szomszéd szobában, ahol rémülten összeölelkeztek és ennyit rebegtek csak: Óh! óh! óh! Így várták be a tábornok szónoklatának végét, mint két pompeji nő a Vezuv kitörését… A fiúk közül az egyik a szalvétáját kereste az asztal alatt, a másik pedig lehúnyta a szemét és gondolataiban az egyszeregyet és a miatyánkot próbálta elmondani.

A tábornok arcán már akkor hideg veríték gyöngyözött. Vérben forgó szemekkel nézett körül, mint a halálra sebzett medve az ebek közt. Hah! Mi történt itt? A sváb nem nyilatkozott!

Visszarogyott a székére. Mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel ült ott. Öt percig vagy egy évig. Aztán valami távoli zsongást hallott, mintha valaki beszélne. Igen! Krumpholcz szónokolt! Olyasmit mondott, hogy kedves -165- barátja, a tábornok, nagy hálára kötelezte őt, midőn gondolatait tolmácsolta és bevégzett tényként említette azt, ami benne eddig csak hő óhajként élt… Reméli, hogy Margitka nem fogja megcáfolni Radványi szavait és elfogadja az ő, Krumpholcz, kezét és szivét, amelyet ezennel bátorkodik neki fölajánlani…

Valami bágyadt éljenzés visszhangzott, a tábornok pedig kivánszorgott a szobából. Odakinn elővette a két asszony:

– Jézus Mária – megőrülök! Hogy mondhattátok, hogy a sváb nyilatkozott?

– No nézd! Hát mikor az ablak alatt állottam a kocsival, nem azt kérdeztem: Nyilatkozott végre?

– Szó sincs róla! Azt kérdezted: Mi lesz vacsorára? És mi azt mondtuk: Malac lesz! Malac! -166-

– Én ezt értettem: nyilatkozott! És te, Katinka, mit táncoltál, bomlottál aztán az ablakban?

A tábornok másnap magára vette attiláját összes rendjeleivel együtt és átkocsizott a svábhoz. Krumpholczot reggelinél találta. Az asztalon egy óriás virágbokréta állott, a sváb pedig – a tábornok későbbi szavai szerint – boldognak látszott, de kissé bágyadtnak, mintha anyának érezné magát.

Radványi őszinte vallomáson kezdte, híven elmondván a fatális pohárköszöntő előzményeit. Aztán mogorva alázatossággal fölajánlotta Krumpholcznak, hogy kérjen tőle valami elégtételt, ő mindenre kész.

Krumpholcz szeliden mosolygott. Minek? Hiszen ő maga is ezt akarta… Hiszen ő nagyon szereti Margitkát és a tábornok hálára kötelezte őt azzal, hogy nyélbe ütötte a dolgot…

Radványi azzal az érzéssel hagyta ott a svábot, hogy ő tönkre van téve egész életére… Mert ki fogja őt tisztázni a rettenetes gyanu alól, hogy nem a felesége biztatására mondta el azt a felköszöntőt? -167-

Krumpholczék lakodalma is megvolt már és a tábornok még egyre betege volt ennek a rögeszméjének. Csak akkor békült meg sorsával, amikor az első Krumpholcz-csemete keresztelőjéhez invitálták. Elment a keresztelőre és bár nagyon szerették volna hallani a szavát, nem mondott pohárköszöntőt. Pedig a kis Krumpholczban bizonyára megvolt már akkor az apjától örökölt hajlam, hogy királyáért és hazájáért ontsa ki utolsó csepp vérét.

Ha majd egy jövő háboru esetén Radványi tábornok attakhoz vezeti lovas brigádját, jó lesz, ha az adjutáns előbb odasúgja neki:

A tábornok arcán akkor majd vérvörös lesz a sebhely, a bajusza dühösen fölborzolódik és mivel a kozákok nem állanak Katinka asszony védelme alatt, mint a majolikás bögrék és a kinai porcellánbabák: maga köré fog ütni, hogy megemlegetik majd jobban, mint azt a piemonti rongy várat.

Lábjegyzetek.

1) A tamási Gyurkovics-család címere: Koronás vörös pajzsban fehér macskafej.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A GYURKOVICS-LÁNYOK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A Gyurkovics-lányok

A Gyurkovics-lányok

I
Sárika

II
Ella

III
Katinka

IV
Terka

V
Liza

VI
Mici

VII
Klárika

Kemény Margit

Lábjegyzetek.

TARTALOM

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of A Gyurkovics-lányok

A Gyurkovics-lányok

I Sárika

II Ella

III Katinka

IV Terka

V Liza

VI Mici

VII Klárika

Kemény Margit

Lábjegyzetek.

TARTALOM

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

I
Sárika

II
Ella

III
Katinka

IV
Terka

V
Liza

VI
Mici

VII
Klárika