Szabolcs házassága by Ferenc Herczeg

– Forgácsék! Cs-vel és nem ch-val írják a nevüket, különben pedig nagyon tisztességes emberek.

– Köszönöm, nem kérek belőlük. Ha tisztességes emberek közt akarnék unatkozni, akkor elmehetnék a sógorném estélyére is… Kik azok az emberek tulajdonképpen?

– Mondtam, hogy tisztességes emberek. Van egy féltucat bérházuk a fővárosban és egy hatemeletes malmuk a határban.

– Az öreg úr több ízben nagyon szíves volt hozzám… Mikor az őszszel kellemetlenségem volt a tőzsdén, a kezemre járt. Azóta többször is találkoztunk a jégen és meghítt magához… Végre is el kell hozzá egyszer mennem.

– Azt mondod, hogy a jégen találkoztatok? Az öreg talán apja annak a leánynak – hiszen tudod! – annak az ábrándos arcu, izzószemü jégkirálynőnek?

– Semmit sem kell. Azt tesszük, amit akarunk. Jóestét mondunk nekik, aztán ajánljuk magunkat, – ők meg hat hétig úszni fognak a boldogságban…

A nevezetes beszélgetés, amelynek Forgácsék köszönhették, hogy Szabolcs Sándort és Bakó Mihály grófot az este maguknál tisztelhették, a kaszinó billárd-termében folyt le. Szabolcs – az az ifju, akinek az elmult őszszel kellemetlenségei voltak a tőzsdén – atléta termetét végignyujtotta a kereveten és mérsékelt érdeklődéssel nézte Bakó barátját, aki ingujjra vetkőzve játszott.

A két jóbarát, Szabolcs és Bakó – akik különben anyai ágon unokatestvérek is -7- voltak – bár elválaszthatatlanok voltak egymástól és hasonló életmód mellett egyforma elveknek és szenvedélyeknek hódoltak: egy fajnak két merőben különböző típusát képviselték.

Szabolcs testileg úgy, mint lelkileg egy jó fejjel fölülmulta barátját. Az a viharos tíz esztendő, amely nagykorusítása óta elmult, nem tudta szárnyát szegni hatalmas életkedvének; a klubéletnek korlátolt kerete pedig, amelybe – a harmincadik évüket túllépett világfiak példájára – bele akarta kényszeríteni minden ambicióját és hajlamát, nem volt képes egyéniségét a tucat-gentleman mintájára átformálni.

Barátai rokonszenves és veszedelmes, könnyelmü és számító, a vakmerőségig cinikus és a babonáig naiv, bravuros és mindig korrekt, kalandosvérü embernek ismerték. Ezek a látszólagos ellentétek igen jól megférnek egy ember lelkében. Megbámulták, néha irigyelték is tőle ruganyosságát és leleményességét, amelyet az élettel folytatott küzdelmében kifejtett.

Ennek a lealázó harcnak a kényszerűsége igen korán hárult reá, tíz esztendővel ezelőtt, mikor meghalt az édesatyja, a nagynevü Szabolcs miniszter, nagyúri társadalmi -8- poziciót és nagyúri igényeket, de csak kispolgári vagyont testálva a fiára. Szabolcs megvédte a pozicióját és kielégítette az igényeit. A pénzzé tett vagyona, mely kényelmesen belefért a frakkja oldalzsebébe, betétként megfordult mindenütt, a hol nyerni lehet: a tőzsdén, a versenytéren és a kártyaasztalnál, és a szerencse, vagyis inkább az a kiszámíthatatlan volta mellett is logikus valami, melyet a jó játékos hatodik érzékének lehetne nevezni, Szabolcs állandó pénztárosává szegődött és busás kamatot fizetett neki.

A barátai tisztelték és szerették. Szívesen szorították meg szerencsés kezét, de Szabolcs jól tudta, hogy meg fogják tagadni tőle kézszorításukat épp úgy, mint tiszteletüket, ha a szerencse elfordul tőle és bekövetkezik a fekete éjszaka, amelyre néha már megrettenve gondolt, miközben még szerencséjének verőfényében fürdött, meg fogják tagadni, valamennyien, meg fogja tagadni még mostani legjobb barátja és rokona is, Bakó. És ez végre is természetes.

A grófot, bár látszólag épp annyira elegáns, könnyelmü és cinikus világfi volt, mint Szabolcs, alapjában véve egészen más fából faragták. Olcsóbb minőségü, de keményebb fából. Az a negyedmillió évi jövedelem, a -9- mit a vagyona hajtott, sziklaszilárd alapot adott társadalmi állásának és ezt a bázist megrendíthetetlenné tette Bakónak néhány közönséges és nyárspolgárias életelve, amelyhez csendes szívóssággal ragaszkodott. Tudták róla, hogy reprezentálásra és élvezeteire szívesen szórja a pénzt és hogy nem tér ki semmiféle kihívás előtt, érkezzék az férfi vagy szép asszony részéről, – másrészről azonban azt is tudták róla, hogy szigorúan ellenőrzi a gazdatisztjei számadásait, hogy a nők szívét szívesebben ostromolja virággal, mint gyémánttal és ha nem is félti túlságosan az életét, az egészségére nagyon ügyel.

Mikor most Bakó beleegyezett abba, hogy elkísérje Szabolcs barátját Forgácsékhoz, akiket nem ismert és akiket megismerni nem is vágyott, ezt azért tette, mivel megértette, hogy Szabolcsnak szüksége van reá. Már az elmult ősz óta, amikor arról beszéltek, hogy Szabolcs nagyobb veszteséget szenvedett a tőzsdén, a kártyaasztalnál is cserben hagyta hagyományos szerencséje és a bukófélben levő ember láthatólag elérkezettnek látta az időpontot, hogy egy gazdag házasság segítségével lehetőleg talpra álljon megint. Ebben a kalóz-vállalkozásban, a leánynézővel egybekötött pénzszerzési expedicióban, melyet -10- a Forgácsék Andrássy-úti palotája ellen intézett, nagy hasznát vehette a főváros reális gondolkozásu pénzköreiben is imponálóan csengő Bakó név asszisztenciájának. És Bakó, bár nem szívesen ment bele ebbe a kalandba, mégis úgy érezte, hogy ezt a csekély szolgálatot nem tagadhatja meg a rokonától.

Egy órával később Szabolcs két gyorsjárásu szürkéje az Andrássy-úti palota elé röpítette őket. (A palota szót csak abban a liberális értelemben szabad venni, amelyben azt Budapesten alkalmazni szokás: Forgácsék a terrakotta-kariatidokkal díszített háznak csak első emeletét lakták, a másodikat és harmadikat bérbe adták.)

Az inas bevezette őket az első szalonba. A diszkrét, tompa világításban halkan beszélgető emberek állottak együtt, a szomszédszobából pedig zongorahangok hallatszottak. Mikor Szabolcs magas alakja megjelent az ajtóban, egyszerre csönd lett s egy kövér, kopasz ember sietett a belépők elé. Ez a kövér, kopasz ember volt Forgács.

Bakó egy gyors és szakértő pillantással szemügyre vette környezetét, aztán megkönnyebbülten -11- lélegzett föl. Olyasmitől tartott, hogy a barátja őt vastag óraláncos, vöröskezü kupecek és gyémántokkal teleaggatott asszonyságok közé fogja vezetni és most meglepte egész környezetének diszkrét elegánciája. Ha más képe van Forgács szalonjának, a gróf talán mulatságosabbnak találta volna, de a barátja érdekében jobban szerette, hogy ilyen a képe.

Megérzett Forgácsékon, hogy a vagyonuk már nem egészen új eredetü és hogy a családjuk, a nagy pénzemberek körében, bizonyos patriciusi tradiciókkal dicsekedhetik. A vagyon alapját Forgács nagyapja, Färber vetette meg, maga Forgács már abban a kellemes helyzetben volt, hogy inkább a meglevőnek konzerválásával, mint gyarapításával foglalkozhatott.

Mialatt Forgács Bakóval beszélgetett, Szabolcs a szomszédos szobában megtalálta azt, kinek kedvéért idejött: Forgács Malvint.

Egypárszor beszélgetett vele már a jégen Szabolcs és akkoriban érdekesnek és különösnek találta. Mikor most kezet fogott vele, leolvashatta Malvin arcáról, hogy a leány épp annyira tisztában van a mai látogatás jelentőségével, miként ő maga.

Ennek a jelentőséggel teljes látogatásnak -12- az előzményei éppenséggel nem voltak romantikusok.

– Szerencséltessen egyszer a házamban! – mondta Szabolcsnak az öreg Forgács.

Szabolcsnak, aki akkoriban már különböző, a pénzügy keretébe vágó terveket forgatott a fejében, hirtelen az az ötlete támadt, hogy – a kártyások műnyelvén szólva – színt fog hívni.

– Már régebben tisztelegni akartam önöknél, de aztán meggondoltam a dolgot. Fiatalember vagyok, önnek pedig leánya van – nem gondolja, hogy a világ a nyelvére vehetné?

Ezt mosolygó szájjal mondták, de miközben egymás szeme közé néztek, különös megindulás vett erőt rajtuk. Ők tulajdonképpen már akkor megegyeztek.

Ámbár különösen hangzik, mégis igaz, hogy nem a parvenü hiúsága, hanem egy ennél jóval nemesebb természetü gyöngesége késztette az öreg Forgácsot arra, hogy Szabolcs Sándort a családja körébe vonta. A Szabolcs név ellenállhatatlan varázshatalommal volt reája és mindazokra, akik végigküzdötték vagy végignézték azt a fölséges attakot, melyet egykor a legönzetlenebb és legszenvedélyesebb -13- pártvezér, Szabolcs Zoltán, a későbbi miniszter intézett a rendi előjogok sokat ostromolt bástyái ellen. Ez abban az időben volt, mikor Európa megint egyszer újjá akart születni. A szabadság sejtelme tavaszi forgószélként vágtatott végig az országokon, vakító lángra lobbantva az emberek szívében szunnyadó szenvedélyeket. Az emberek akkor könnyebben részegültek meg, szavaktól lángolóan tudtak gyűlölni és fanatikusan szeretni. Szabolcs Zoltán, aki alapjában véve inkább poéta volt, mint politikus, a szabadságnak ez a Toldi Miklósa, aki akkor fiatal erejének pompájában ragyogott, több harci tűzzel, mint előrelátással vezette vármegyéjének reform-mozgalmait és azok, akikért elsősorban küzdött, a polgári Forgácsok, akik egyszerü cs-vel írják a nevüket: pajzsukra emelték oly rajongó, az együgyűséggel határos, megindító hűséggel, amilyennel csak ők tudnak szeretni. A nagy Szabolcsnak nevezték.

Mikor az öreg Forgács egy esztendővel ezelőtt véletlenül megismerkedett Szabolcs Sándorral, szinte áhítatos tisztelettel szorította meg a fiatalember izmos kezét, amelyben a nagy Szabolcs vére pezsgett. Egyszer-kétszer kellett csak találkozniok, Szabolcsnak egypár szíves szót kellett csak szólnia, hogy -14- Forgács formaszerint beleszeressen a fiatalemberbe.

Az öreg pénzember belebolondult Sándorba, azzal a vak rajongással, amelyre rendes körülmények közt csak asszonyok képesek.

Forgács telivér szabadelvü embernek tartotta magát, de azért szinte feudális kultuszt űzött a névvel, melyet apjától örökölt Sándor. És abban is a művelt polgárember arisztokratikus természete szólalt meg, hogy esztétikus gyönyörűségét lelte az úri fényűzés ama szolid keretében, amelylyel a fiatal úr magát körül tudta venni. A muszka lovain meglátszott, hogy boxban abrakolnak, a kocsisán is meglátszott, hogy a városi kocsisok hazájából, Bécsből importálta a gazdája. És a fiatalember külső megjelenése is a jóizlésü pazarlóra vallott; tökéletes volt minden, amit magán viselt, a párisi melltűje épp úgy, mint az angol cipője. Hirlapoknál egyebet aligha olvasott rendesen, a politikával és szociális kérdésekkel nem törődött, de folyékonyan beszélt több nyelvet, beutazta már Európát és ismert minden élő művészt, akit ismerni illik. Örökölt nevének nagy tekintélye szabaddá, fölényes testi alkotása bátorrá, jó modora simává és világlátottsága egyszerűvé tette. -15-

A leány most halálos zavarral, lángvörös arccal és lesütött szemmel fogott kezet a fiatalemberrel. Ebben a pillanatban nem érzett egyebet, csak félelmet és szégyent; szégyelte a félelmét és félt, hogy együgyünek fogja találni. Szeretett volna kiszaladni a szobából. Pedig különben önérzetes, egyesekkel szemben éppenséggel dölyfös modoru leány volt.

Valamit suttogott a leány, talán ezt: Szép magától! Szabolcs is zavart volt kissé. Asszonyokkal jól tudott bánni, de leánynyal – tisztességes leánynyal – már évek óta alig beszélt.

De aztán mégis leült a zongorához és halkan végigfuttatta ujjait a billentyűkön. Egy hamis akkordot fogott, erre nevetve fölszisszent és egyszerre nekibátorodva, valóságos virtuozitással játszani kezdett. A fizikai erőlködés visszaadta neki nyugalmát és mikor a zeneszó néhányat a vendégek közül becsalt a szobába, ő maga intézte a szót Szabolcshoz.

Szabolcs mosolyogva bólintott a fejével, aztán leült a leány mellé. A hangjegyes füzetben lapozott, közbe meg lopva nézte a leányt. -16- Valóban bájos volt, bár Szabolcs úgy találta, hogy a szépségének kissé exotikus, kréolos karaktere van. A kékes-fekete haja buja és erős, hogy szinte teherként nehezedik a nyakára, az arcbőre üde és aranysárga, mint a régi elefántcsont, a telt ajka provokálóan piros, a csodálatosan szép, barna szemének tekintete inkább ábrándos és titokzatos, mint leányosan nyugodt.

Egészben véve olyanféle szépség, aminőt a Szabolcshoz hasonló ember elragadónak talál a kedvesén, de nem a feleségén.

Később a zongoraterembe jött Forgács és magával hozta Bakót, hogy bemutassa a leánynak. A gróf komolyan vette azt az elhatározást, hogy tőle telhetőleg istápolni fogja a barátja titkos terveit és szeretetreméltóság dolgában ezúttal fölülmulta önmagát. A barátai különben szeszélyes és megbízhatatlan modoru embernek ismerték, alkalomadtán azonban tényleg nagyon rokonszenves tudott lenni. Az ő nevének ebben a társaságban imponáló, de antipatikus csengése volt: mint a kiméletlen mágnás-arrogancia tipikus képviselőjét emlegették azok, akiknek a szemében ma fényesen rehabilitálta magát.

Az öreg Forgács, aki abban lelte ártatlan -17- élvezetét, hogy a vendégeinek szerette megmutatni a képeit, amelyek közt tényleg volt egypár értékes darab: magával vitte Szabolcsot a szomszédos szobába s igy a gróf egyedül maradt Malvinnal.

– Nem is képzeli, – mondta nevetve, – mennyire vágytam már magát megismerni!

Ezzel a nagyúrral szemben, aki iránt az összes fajtájabeliekkel egyetemben bizonyos ösztönszerü ellenségeskedést érzett, a leány már nem volt zavart egy cseppet sem. Sőt egy kissé harciasan is válaszolt neki.

– Ha vak volnék is és nem láttam volna meg a jégen: az én kedves öcsém félesztendő óta annyit emlegeti magát, hogy lehetetlen lett volna tudomást nem vennem arról a kedves faktumról, hogy tényleg a világon van…

Malvin elfordította a fejét és egypár akkordot hallatott a zongorán. (Abból, hogy Szabolcs bárki előtt is emlegette volt Malvint, egy szó sem volt igaz, de a gróf komolyan vette föladatát, hogy rokona malmára hajtsa a vizet.) -18-

– Nekem Szabolcs nemcsak közeli rokonom, de gyermekkori bizalmas barátom is, – folytatta Bakó. – Ragaszkodunk egymáshoz és figyelemmel kisérjük egymásnak minden lépését… Őt különben mindeki szereti, aki ismeri… Már hónapok óta aggasztott az a különös változás, ami végbement rajta. Nem tudtam megérteni ennek az okát, de most, hogy magát látom, kezdem érteni…

A leány egy ijedt pillantást vetett a grófra, aki láthatólag gyönyörködött zavarában, mely bájossá tette ideges arcát.

Nem beszélhetett tovább, mert megint belépett Szabolcs a házigazda kiséretében. A gróf aztán talált is módot, hogy a barátja mellé kerüljön és hogy a fülébe súgja:

– A vendégszereplésünk sikere csak úgy lesz teljes, ha idejekorán távozunk.

Tíz perc mulva a két jóbarát, azzal az ürügygyel, hogy el kell látogatniok a gróf sógornőjének estélyére, elbúcsuzott a társaságtól. Mikor egymás mellett ültek a kocsiban, Szabolcs szivarral kinálta meg a grófot.

– Annak leginkább a hajviselete, meg a ruhája az oka, de arról lehet tenni. Különben olyan leány, hogy egészen komolyan bele lehet szeretni.

– Óh igen! Beleszeretni: igen; – de én alkalmasint feleségül fogom venni…

Szabolcs egész télen át még úgy viselkedett, mintha viaskodnék magában, sőt a tavaszszal jó ideig egyáltalában távol tartotta magát Malvintól.

A fiatal leány semmivel sem árulta el, hogy bántja Szabolcs különös magaviselete! Forgács azonban, aki láthatólag kevésbbé tudott magán uralkodni, mint a leánya, nem titkolhatta el mélységes levertségét. A mitől a saját fiatalságát megkimélte a sors, azt végig kellett szenvednie most, mikor férjhez akarta adni a leányát: a reménykedés és a csalódás minden keserü gyönyörűségét.

A tavaszi lóversenyek után azonban, amelyek Szabolcsra nézve nagy veszteséggel végződtek, a fiatal úr rászánta magát a döntő lépésre. Egyszerre megjelent megint az Andrássy-úti házban, elegánsan és jókedvüen, ragyogva és ellenállhatatlanul, – elragadva -22- Forgácsot a feleségével együtt és zavarba ejtve Malvint. A második látogatása alkalmával már kimagyarázhatta magát.

Alkonyatkor Malvinnal a kis szalonban ült, közömbös dolgokról beszélgetvén, miközben a leány, hogy állandó zavarát palástolja, egy acélmetszetes albumban lapozgatott. Később megakadt a szeme egy metszeten, mely Szent László királyt ábrázolta.

– Hasonlít magára, – mondta a leány. – Talán nem is véletlenül, mert úgy hallottam, hogy a maga családja rokonságban állott az Árpádokkal?

– Azt hiszem, ezt a legendát valamelyik ükapám kegyes hiusága költötte…

– Ha csak az életem forog szóban: akkor igen. Egyébként azonban vannak igen gyáva pillanataim.

Forgácsné belépett a szobába, ami Malvint láthatólag idegessé tette. A pillantásában lehetett valami, ami az édesanyját arra -23- késztette, hogy két perc mulva, miután mosolyogva motoszkált az asztalon, kimenjen megint.

A leány arca kissé piros volt, de azért nyugodtan és élesen nézett farkasszemet Szabolcscsal. Előbbi zavarának alig látszott valami nyoma rajta. Jó ideig hallgatott, de miután a fiatalember szintén elejtette a beszéd fonalát, ő kezdte megint a támadást.

– Nem hiszem el, amit mond! Meg vagyok róla győződve, hogy maga mulat rajtam!

– Azok az igazságtalanságok, amelyeket őszinteségével követ el az ember, nem olyan fájdalmasak, mint azok, a melyeket úgynevezett gyávaságával követ el…

Nem akart többet beszélni, az album fölé hajolt és figyelmesen, kissé összeráncolt szemmel nézte a szent király képét.

Szabolcs pedig azt a csodálatos tüzü kis gyémántot nézte, melyet a kisujján viselt a -24- leány és mely úgy sziporkázott az alkonyi fényben, mint egy fehér parázs. Sértette jóizlését az ékszer, amely nem volt leány kezére való.

Aztán meglepetten tapasztalta, hogy milyen szép keze van Malvinnak. Keskeny, ideges és puha keze van, olyan arisztokratikus keze, amelyet a nemes faj ismertető jelének mond a közhit. (A közhit nem tudja talán, hogy Szabolcs telivérü mágnás-rokonságának, a Bakó-leányoknak, nagy, kurtaujju cselédkezeket adott a gondviselés…)

Szabolcs egyszerre azon vette észre magát, hogy fogva tartja ezt az ideges kis kezet, amely rémülten vonaglik az ujjai közt. Egy szót sem beszéltek. A leány az asztalon pihenő karjára hajtotta arcát és miután egy eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa kezét a Szabolcséból, nem mozdult többet. Később fölmelegedtek megzsibbadt ujjai és alig észrevehető nyomással simultak a fiatalember kezébe.

A szomszédos szobában Forgács hangja hallatszott, aki az imént jött meg sétájáról. Szabolcs fölemelkedett helyéről és a belépő elé sietett. Mikor aztán szemben ült a vigan fecsegő öreggel, Malvin odatelepedett az apja háta mögé és néma figyelemmel hallgatta -25- beszélgetésüket. A haja kissé borzas volt, a szeme nedves fényben égett és mikor később Szabolcsra mosolygott, a fiatalember úgy találta, hogy még sohase látta ilyen bájosnak…

Egy hétig tartott ez a titkos, szerelmes viaskodás és bár Malvin szeretett volna még tovább is titkolózni a szülei előtt, Szabolcs elérkezettnek látta az időt, hogy elmondjon Forgácsnak mindent, amit az öreg úr már különben is tudott. Március közepén megtartották az eljegyzést.

És ráköszöntött a Forgács-családra a legverőfényesebb tavasz, mely valaha kellemes lázban dobbantotta meg az emberek szivét. Ebben a jókedvü mámorban része volt a család minden tagjának, része még a cselédségnek is, mely Szabolcs bőkezűsége révén a gavalléros borravalók aranykorát látta fölvirradni.

Szabolcs, ha nem is a leglángolóbb, de mindenesetre a képzelhető legfigyelmesebb és legkellemesebb vőlegénynek mutatta magát. Mivel menyasszonya sem érezte szükségét annak, hogy boldogságát a ház négy fala közé rejtse, sőt inkább szívesen mutatta magát délceg vőlegénye karján a nagyközönség előtt: a pompás tavaszi időjárást közös kirándulások -26- rendezésére használták. A mulatságos expedicióhoz, amely a Margitsziget illatos rengetegének, a budai hegyvidéknek és a szomszédos falvaknak fölkutatását tűzi ki céljául, csakhamar egy ötödik résztvevő is csatlakozott: Bakó gróf. Az idén a rendesnél későbbi időre halasztotta tavaszi útját és maga ajánlkozott társul Szabolcsnak. A vőlegényt, aki úgy érezte, hogy grófi barátjának társaságában könnyebben szokja meg maga és szoktatja meg a világgal új helyzetét: ezzel hálára kötelezte; Forgácsék pedig, a falusi korcsmakertekben eltöltött fesztelen órák hatása alatt annyira megszerették a grófot, hogy csakhamar családjuk tiszteletbeli tagjának tekintették. Ez a nagyúr, akit dölyfösnek, szeszélyesnek és önzőnek mondott a közvélemény, kedvesnek, mulatságosnak és egyszerűnek mutatta magát Forgácsék társaságában.

Szabolcscsal ketten különben pompásan értettek az ilyenféle mulatságok rendezéséhez. Ahol megjelentek társaságukkal, ott már Bakó komornyikja várta őket az ezüstnyaku palackok és bőrtokok egész arzenáljával, a hölgyek számára rendelt virágbokrétákkal, az előre lefoglalt kocsikkal. A gróf, ha ilyenkor néha fehér kötővel a csipőjén, hozzáfogott -27- az epres borok elkészítéséhez, jókedvü tudott lenni a gyerekeskedésig. Szívesen és sokat beszélgetett Forgácscsal, akit gyakran lepett meg józan és egyenes eszejárásával. Minden érdekelte, kereskedelmi kérdések épp úgy, mint az előkelőbb polgárvilág pletykái, amelyeknek szereplőit az – ég tudná honnan? – jól ismerte és helyesen itélte meg. A politikai elvei meg éppenséggel nem voltak konzervativek, inkább radikálisok, ha pedig a saját osztálytársairól beszélt, ezt gyakran a gúnyos kicsinylés hangján tette.

– Átöröklött babonáik vannak, amelyekben nekik örömük telik, másnak pedig nem ártanak velük…

Malvin mátkaságának egyetlen kellemetlen napja az volt, mikor édesatyja és vőlegénye társaságában Szabolcsfalvára kellett utaznia, hogy meglátogassa jövendő anyósát, Szabolcs özvegy édesanyját.

Forgács is, a leánya is, már előre is szorongó szívvel gondoltak erre a látogatásra. Malvin fantáziájában az özvegyasszony a tipikus öreg mágnásasszony mintaképe volt, aki a polgári világ zajától dölyfösen visszavonult ősi kastélyának rideg magányába, hogy a vallásnak és családja feudális tradiciói -28- ápolásának szentelje életét. Előre félt ettől a hideg és gőgös asszonytól, aki talán tolakodónak tekinti őt… Az öreg Forgács pedig nem tudta a nagy Szabolcs özvegyét másnak elképzelni, mint özvegyi fájdalmának bús mártirját, aki kolostor magányában él a nagy halott szent emlékének.

Mind a ketten csalódtak. Szabolcs édesanyjában, a született Bakó grófnőben egy hangos beszédü asszonysággal ismerkedtek meg, aki egészséges és robosztus volt, mint egy vidéki korcsmárosné. Látható kiváncsisággal fogadta vendégeit, aztán részletesen elmondta nekik a vármegye pletykáit, részletesen kivallatta őket a saját viszonyaik felől, közbe meg erős cigarettákat szítt. Csakis a cigarettájával és a bécsi mondásaival, amelyeket sűrűn kevert bele a magyar beszédébe, árulta el, hogy mágnásasszony. A cselédei egyébként méltóságos asszonynak szólították a liberális eszmék bajnokának özvegyét, akinek egész rendetlen környezetén meglátszott, hogy meglehetősen elzüllött anyagi viszonyok közt él.

Hogy Szabolcsné később nem jelent meg a fia esküvőjén, az nem is rajta mult, hanem Sándoron, aki úgy kívánta, hogy a szertartáson egész csendben, csupán két tanunak -29- jelenlétében essenek át. Az esküvő után a fiatal pár Ostendebe utazott, a honnan csak az őszszel akartak visszatérni, ha majd elkészült a Sándor-utcai lakás, melyet Bakó és Szabolcs útmutatásai alapján Forgács rendezett be a számukra.

Kora őszszel volt. A daruk már elköltöztek ugyan a szabolcsfalvi füzesekből, a szomoru tarlók fölött pedig hosszu fonalakban csillogott az ökörnyál, de azért napközben még jól el lehetett ülni a Szabolcs-kastély kerti verandáján. Az öreg Forgács, aki telivér városi ember létére a falusi élet csendes örömeit eddigelé jóformán csak a Horatius-fordításokból ismerte, nem is tudott betelni ezzel a fölséges verandával, melyet a régi Szabolcs-birtokot alkotó kastélylyal és ezerkétszáz hold termőfölddel együtt megvett Szabolcs édesanyjától.

Az özvegy maga ajánlotta neki megvételre az uradalmat, melyet esztendők óta csak ravasz erőfeszítéssel tudott megvédeni hitelezőinek ostroma ellen; Forgácsnak pedig tetszett a kegyeletes ötlet, hogy a Szabolcsok vérén szerzett birtokát meg fogja menteni a -32- jövő nemzedékek számára. Egy régi kő megmozdult az Árpádok nemzeti bástyafalán: ezt egy adás-vevési szerződéssel a helyére kellett megint tapasztani.

Az özvegyasszony egyébként hallatlan árt követelt. Maga is elpirult, mikor kiejtette száján az összeget és jónak látta megjegyezni:

Forgács alkudozás nélkül megvette és Malvin nevére iratta Szabolcsfalvát. Ez legyen a lánya hozománya… A méltóságos asszony pedig elköltözött megmaradt pénzével a Bécs melletti Nuszdorfba. Senki sem tudta elképzelni, hogy miért éppen Nuszdorfba. Ő maga azt mondta, hogy ott van a világ legegészségesebb ivóvize, meglehet azonban, hogy egyéb okai is voltak, amelyekre Sándor fia nem volt kiváncsi.

Az említett őszi reggelen tehát Forgács meg a felesége, akik egy hét óta mint a fiatal pár vendégei Szabolcsfalván mulattak, ketten a verandán reggeliztek. A fiatalok tovább szoktak lustálkodni és Forgácsék arra használták föl együttlétüket, hogy véleményt mondjanak Szabolcsék egyik-másik dolgáról, miközben természetesen összepereltek egy keveset.

– Malvin liba, te pedig az édesanyja -33- vagy, – mondta éppen az öreg úr… Meg fogom mondani Szabolcsnak, hogy tegye meg azt, amit én – fájdalom! – elmulasztottam: verje meg a feleségét… Akkor aztán nyugodt leszek!

Nagyon kedves hangon mondta ezt, miközben a szivarjából sűrű füstfelhőt fujt a nevető asszony felé. Ha gorombáskodni kezdett és adta a házi zsarnokot, tényleg jóízü volt az öreg. Ez a kis patália különben folytatása volt egy másik patáliának, mely azelőtt való nap folyt le a fiatalok közt. Szabolcs ugyanis akkoriban mutatta be a feleségét a vármegyebeli úri családoknak. Elvitte egy tucat vidéki kastélyba, amelyeknek lakói közt egy-két kisebb fajtáju grófi és bárói familia is szerepelt; ahhoz a három-négy igazi nagyúrhoz azonban, akiknek rengeteg uradalmai közt úgy terültek el az öt-hatszáz holdas dzsentri-birtokok, mint apró szigetek a tengerben, nem vitte el a feleségét. Malvin ezt nem hagyta szó nélkül.

– Legénykoromban cirkuszi akrobaták és cigányok közé is elmentem. Remélem, nem kivánja, hogy mindezeket a legénykori ismeretségeket tovább kultiváljuk?

– Nem gondolja, hogy Bakóék rossz néven veszik, ha nem látogatjuk meg őket?

– Nemcsak ők, de a többiek is… Meg vagyok róla győződve, hogy valamennyinek fájni fog, hogy nem éreztetheti velünk a hüvös impertinenciáját…

– Semmitől sem félek, de biztosan tudom, hogy kifogásolni fogják, akárhogyan viselkedik is… Ezt pedig el fogjuk kerülni…

Malvint keserűség fogta el, mely idegessé tette. Forgácsné a lányával érzett, az öreg úr azonban igazat adott vejének; ez az egész ostobaság különben szót sem érdemelt.

A fiatal asszony e pillanatban a verandára lépett. Jószabásu lovaglóruha volt rajta, a kezében pedig botot tartott. Megnőtt és vállban megtelt a termete, a mióta asszony volt; nemcsak a modora, de minden mozdulata is erélyesebb és határozottabb lett.

– A lovak után néz, – mondta Malvin, miközben kezet csókolt a szüleinek. -35-

A jobb kezéről lehúzta a keztyűjét és állva itta meg teáját. Közbe a kertben barangoló nagy dogekutyáját szólongatta éles hangon. Tíz perc mulva előkerült az ura is. Rosszkedvü volt és a lovászt szidta, aki kantáron fogva vezette utána a két irlandi kancát; még akkor is perelt az istállóban tapasztalt rendetlenségek miatt, mikor a nyeregbe segítette Malvint.

Ügetve hagyták el a parkot, aztán a beláthatatlan hosszúságu akácfasorba tértek, mely az eleméri országútig vezetett. (A fasor, melyet hatvan esztendővel ezelőtt ültetett el Szabolcs nagyapja, nagyon megvénült és megrokkant az özvegyasszony gazdálkodása idejében; némely helyen nagy hiányokat mutatott, mint egy törtfogu rossz fésü, másutt meg az öreg fekete törzsek úgy dülöngtek, mint a részeg emberek.)

Sándor jó ideig figyelmesen nézte a felesége alatt nyugtalankodó paripát, aztán megszólalt:

Az asszony tényleg – miként a lovas amazonok túlnyomó részben – kegyetlenül bánt a lóval. Újabban valóságos szenvedélyévé lett a lovaglás, melyet az ideges nők bizar szívósságával űzött. És egyéb szokásaiban -36- is a sport-lady hajlamai mutatkoztak: gyakran már hajnalban talpon volt, hogy lemehessen az istállóba; első szépítőszerévé a hideg víz lett, és láthatólag nem bánta, ha lesül az arcbőre és ha a karján megkeményednek az izmok.

Az idegessé lett kanca most megint megriadt egy a gyöpön fehérlő papirfoszlánytól és hirtelen ágaskodni kezdett, Malvin pedig a botjával haragosan végighúzott a ló fején.

– Egészen elrontotta már a lovat, – mondta csendes duruzsolással Sándor. És mivel a felesége kedvetlen vállvonogatással válaszolt csak, hozzátette: – Az idegességével tönkre fogja tenni Sellőt…

– Ha tönkre megy alattam, veszek másikat – annyi az egész! – mondta nyugodt hangon az asszony.

Ez a beszéd fölbosszantotta Szabolcsot, aki igaz magyar ember módjára szerette a lovát.

– Maga néha nagyon is kereskedői álláspontról nézi a dolgokat… Ha az ember magát hallja, akkor azt képzelhetné, hogy az egész világ egy nagy vásár, ahol mindent a pénzérték szerint ítélnek meg és ahol minden eladó…

– Talán nem minden eladó a világon, de sok minden, – mondta szárazon és halkan, de elég hangosan, hogy Szabolcs megérthesse.

A következő pillanatban sarkantyúba kapta Sellőt és vágtatni kezdett a puha gyöpön. Sándor, aki lassan ügetett, csakhamar elmaradt mögötte és a távolság a két házastárs között mindinkább megnövekedett. Elől az asszony vágtatott, ruganyos derékkal követve a lova hosszu szökéseit, hátul a férje követte, sötét arccal, a haragtól szikrázó szemmel. Jól megértette a felesége kicsinylő célzását és tudta azt is, hogy a keserü szót nem a pillanatnyi fölhevülése adta a szájába, hanem az a mélységes elkedvetlenedés, amely már hetek óta ott lappangott az asszony lelkében és amely már több ízben apró félreértések és idegeskedések alakjában nyilatkozott meg.

Malvin kedvetlenségének tulajdonképpeni oka az volt, hogy a leánykori álmai közül oly kevés teljesült. Oly rettenetes kevés! Azok az álmok nem voltak túlságosan ideális természetüek, de mégis csak álmok voltak… Tulajdonképpen egy nagyszabásu, fényes társadalmi hódító hadjáratnak képzelte asszonyi életét, melyet boldoggá és tartalmassá tesz majd Szabolcs szerelme. Ebben a szerelemben, a komoly és nagy önuralommal bíró -38- gavallérembernek tartózkodó szerelmében rendületlenül hitt, a mióta Bakó annyi sikerrel csinált reklámot a barátjának. Ez a szerelem, amelyet leányos eszével józannak, korrektnek, simának és kényelmesnek, de egyszersmind szédítő mélységünek, elemi erejünek, regényesnek és önfeláldozónak képzelt, – ez a szerelem lesz majd a varázsige, amely lebontja előtte a hegyeket és kiszárítja útjában a vizeket és amely kellemessé, ragyogóvá és irigyeltté teszi az életét. A kápráztató álmokat nyomon követte a szürke valóság. A férje tényleg olyan volt, amilyennek mutatta magát: udvarias, kellemes és rokonszenves, – de nemcsak kívül, belül is az volt. A vesékig udvarias, kellemes és rokonszenves maradt. Azokat a titkos tulajdonságokat, a törvényesített regényhős fölséges tulajdonságait a menyasszonya fogta csak reá; Szabolcs egy csöpp hajlandóságot sem mutatott arra, hogy szabad óráiban elragadja, elperzselje vagy elszédítse a hitestársát. Lehetőleg még kevesebb hajlandóságot mutatott arra, hogy mint a felesége társadalmi ambicióinak bajvívója lépjen föl. Nem, – ő visszavonulásnak tekintette ezt a házasságot, nem is nagyon dicsőséges visszavonulásnak, – a felesége pedig az előrenyomulás első stációjának akarta tekinteni. -39-

Mikor Malvin a tudatára ébredt mindennek, volt benne annyi értelem és józan pesszimizmus, hogy nem az életet okolta, hanem önmagát. Az élet végre is azt nyujtja, a mije van: közömbös hétköznapokat, sok aprólékosan kellemetlen és néhány boldog órát. Ezeknek is, a kellemetlen óráknak épp úgy, mint a boldognak, emlékét elkoptatja a megszokás. És az élet nem tehet róla, hogy azok az éretlen emberi rügyek, mielőtt kivinnék őket a leányszobának nevezett melegházból, sorra mind azt képzelik, hogy künn, az élet szabad kertjében, valami mesés, különös boldogság várakozik reájuk. Éppen csak ő reájuk, senki másra! Mikor aztán a valóság első leheletétől szétfoszlik az álom, az ilyenféle századvégi okossággal megáldott asszonykának nem jut eszébe, hogy a félreismert nők szentimentális hadát szaporítsa. Kesernyés humorral lát hozzá, hogy azzal, amit megmentett az illuziók nagy hajótöréséből, elviselhetővé tegye az életét. Valami új életcélt kombinál magának, egy bálványt, amelyben nem mindig hisz, vagy játékszert, amely nem mindig mulattatja. Jó, ha van gyerek. Ha nincs: egypár ékszer meg ruha is megteszi. Vagy valami bizar szeszély. Egy ostobaság. Egy karcsu hátasló, melyet angol lovaglóruhában ül meg az asszony, saját -40- mozdulatainak extravagáns plasztikájában gyönyörködve. Néha azonban megszólal a keserűség az asszony szívében és az asszony ilyenkor rendesen valami ostobaságot mond…

Szabolcs jó ideig elgondolkozott a felesége előbbi megjegyzésén, aztán megvetően vállat vont és halkan elnevette magát. Maga is sarkantyúba kapta a lovát és mikor a miklósi major alatt utólérte Malvint, nyugodt arccal megszólította.

– Maga az előbb egy megjegyzést tett, melylyel meg akart alázni… Ha ilyenekben kedvét leli: nem bánom és nem szándékozom túlságosan komolyan venni… Szükségesnek tartom azonban, hogy tisztába jöjjünk egymással bizonyos dolgokra vonatkozólag, amelyek eddig még nem jöttek szóba közöttünk… Egyelőre lovagoljunk lépésben!

A hangjában volt valami, ami az asszonyt arra bírta, hogy engedelmeskedjék neki. Mikor már lépésben lovagoltak egymás mellett, Szabolcs tovább beszélhetett.

– Maga újabban gyakran célozgat arra, hogy a pénze kedvéért vettem el. Ilyesmit jóizlésü emberek között ugyan nem szokás bolygatni de ha öröme telik benne, ám tessék! Azonban nincs igaza akkor, mikor azt hiszi, hogy joga van reám haragudni vagy kicsinylését éreztetni -41- velem. Maga sem pusztán az én nagyon szerény egyéni tulajdonságaimért szeretett meg s ha véletlenül nem Szabolcs miniszternek, hanem édesatyja egyik becsületes könyvelőjének a fia volnék: magának sohasem jutott volna eszébe, hogy feleségül jöjjön hozzám… E miatt mások pálcát törhetnek fölöttünk, mi azonban nem tehetünk egymásnak szemrehányást… Köztünk csak arról lehet szó, hogyan teljesítjük az egymással szemben elvállalt kötelességeket. Ez egészen magán áll. Olyan leszek, amilyennek kíván és maga tapasztalhatta, hogy bennem megvannak az udvarias és kényelmes férj kellékei. Arra azonban előre figyelmeztetem, hogy az alázatosság és a türelem adományát a természet megtagadta tőlem. Ha ezekre a tulajdonságokra hivatkoznék, igen kellemetlen tapasztalatokat szerezne… Végül még arra kérem, próbáljon olyan őszintének lenni, amilyen én vagyok… A rejtett célzásokat, legyenek azok bármilyen elmések, nem szeretem… Érti? Nem szeretem!

Kissé éles, de nyugodt hangon mondta el ezeket. Az arcán a végtelen közömbösség és egy kevés unottság kifejezése látszott. Semmi harag, még csak gúny sem. Pedig Malvin, akivel életében először beszéltek ilyen hangon, -42- jobban szerette volna, ha haragos ura gorombáskodott volna vele, vagy éppen ráemelte volna a kezét. Akkor sírt volna, vagy védekezett volna, vagy meghalt volna félelemben. Így csak elálló lélegzettel és sápadt arccal ült a lován, közbe hirtelen az az erős meggyőződés kerekedett fölül érzékeny lelkében, hogy most már mindennek vége. Azaz: semminek nincs vége, nem is volt köztük semmi… Nem ábrándultak ki egymásból, mert sohasem szerették egymást. Alkut kötöttek, ketten, idegen emberek, a gazdag Forgács leánya és egy szélesvállu, barna úr, akit Szabolcsnak hívnak.

Nem válaszolt semmit. Nem is tudott volna mit mondani. Csak két vastag könycsepp futott végig az arcán, amelyeket Szabolcs nem vett észre, vagy nem akart észrevenni.

Már az eleméri országútra értek, mikor az asszonyt lónyerítés riasztotta föl gondolataiból. Az árkon túl lévő domb tetején egy szürkeruhás úri lovas állott; az ő hegyesfejü gidránja üdvözölte a két irlandi kancát. A lovas Bakó gróf volt. A következő pillanatban leereszkedett a domb meredek lejtőjén, aztán nevetve átugratott az országút árkán.

Lóhátról kezet fogott velük. A pillantása végigfutott az asszony arcán, mindenesetre észre is vette rajta a könyek nyomát, mert aztán jó ideig kerülte tekintetét, míg Malvin alkalmat nem talált, hogy a keztyűjével titokban megtörülje a szemét. A gróf azalatt jókedvűen fecsegett.

– Borovszki hercegnéhez akartam menni – tegnap érkezett meg a kastélyba, – de most magukkal tartok… Adnak ebédet? Egy örökkévalóság, hogy nem láttam magukat? Hogy vannak?

A gróf különben legkevésbbé sem volt fecsegő ember, de most szóhoz sem juttatta Szabolcsékat és maga felelt meg a saját kérdésére.

– Maguktól ilyesmit nem is szabad kérdezni… Az ilyen fiatal házasok nem is tudják, hogy milyen szemtelen módon boldogok.

– Én ma különben nagyon banális vagyok és az mindig megesik velem, ha lóháton ülök… Szörnyen ostobának érzem magamat a nyeregben… Öt év óta nem lovagoltam, de a doktoraim rám fogták, hogy ideges vagyok és lóra ültettek… -44-

– Hanem maga, nagyságos asszonyom, mi lesz magából? Fölséges jó színben van, szinte félelmetesen szépül…

Másnap Szabolcsék, hogy beváltsák igéretüket, melyet Bakó csikart ki tőlük, meglátogatták a grófot szent-eleméri kastélyában. Az öregeket is magukkal vitték, mivel Bakó úgy kívánta. A gróf különben valóságos feudalis udvariassággal fogadta az asszonyokat nagyszabásu legénytanyáján és udvariasságának javarészét Forgácsnéra pazarolta, akivel úgy bánt, mint egy anyakirálynéval.

Az eleméri kastély nagy park közepén terült el, amelynek lombos faóriásai egészen eltakarták tetejét. A végtelen hosszu és kissé sivár ház földszintes volt, aminek a kastély építője, Bakó néhai nagyapja volt az oka, aki sehogysem tudta megérteni, hogy miért laknak az emberek egymás fejetetején, emeletes házakban, mikor egymás mellett is megférhetnek. Bakó, aki sokkal gőgösebb volt, semhogy külsőségekkel akart volna imponálni -46- a világnak, nem változtatott a kastélya igénytelen és sivár külsején, de a háza belső berendezése rávallott az óriás hitbizományok tulajdonosára. Rávallott a nagy libériát viselő és kitünően betanított lakájok hada épp úgy, mint a fegyverteremmé átalakított előcsarnok, a barát-refektóriumnak berendezett ebédlő, a télikert, a fehér rokokó táncterem és a házigazdának angolos egyszerűséggel és kényelemmel bebútorozott magánlakosztálya.

Ebéd után a társaság a dohányzószobába vonult. Malvin, aki szintén cigarettára gyujtott, egy kis kereveten ült a házigazdával, Forgácsné pedig, aki aggódva vette észre, hogy milyen hidegen viselkednek egymás iránt a fiatal házasok, Szabolcs mellé telepedett az erkélyre. Sándor szórakozott arccal szívta el a szivarját, az öreg asszony pedig valósággal udvarolt neki… Forgács azalatt bement a szomszéd terembe, hogy még egyszer sorra nézze a családi arcképek gyüjteményét. Néhányat az öreg Bakók közül még a gimnáziumból ismert; ismerte Bakó nádort, Bakót, a híres püspököt, Bakót, a forradalom martirját és ismerte az áruló Bakót is, aki a soproni végvárat eladta a németnek, megvetve a család gazdagságának és hatalmának alapját. -47-

– Nem megyünk… Az uram nem akarja… Úgy látszik, attól fél, hogy rosszul fogadnának és én nem is töröm magamat utánuk…

– Magam is azt hiszem, hogy megpukkasztaná őket az irigység, ha szemtől-szembe látnák magát…

– Ugyan, – hát nézzen a tükörbe! Maga ma az országrész legszebb asszonya… Maga ma az egyetlen szép asszony!

– A férfiakon néha mulatni szoktam, de asszonyokkal mindig komolyan beszélek. Különben nyugodt lehet: nem vagyok szerelmes magába, de értek némileg a női szépséghez… Maga ma úgy kimagaslik az egész vidék asszonynépe közül, mint egy királyné a cselédjei közül… El fogjuk magát vinni mindenhová. A nap arra való, hogy süssön, -48- maga pedig arra való, hogy lássák… Ez egy kicsit ostobán volt mondva, de azért igaz…

Hozzájuk lépett az öreg Forgács és Bakó másra terelte a szót. Valahogyan aztán miniatür-festményekről kezdtek beszélni és Bakó elvitte az apját és a leányát a meisszeni szobába, hogy megmutassa az öregnek miniatür-gyüjteményét. Mialatt az öreg úr egy festett elefántcsont táblával a kezében az ablakhoz lépett, a gróf Malvinhoz fordult és a szemben levő falra mutatott.

Az egész falat egy óriás velencei tükör takarta el. A tükör előtt szokott valaha öltözködni Bakó boldogult édesanyja.

A saját alakját látta a tükörben, a délutáni nap szivárványos fényétől körülfolyva. Karcsu, erőteljes alakját és bájos metszésü arcát, melynek kreolos, aranyzománcu bőrére finom rózsákat festett az a csepp pezsgő, amit az ebédnél ivott. Malvin megértette a grófot és tréfás indignációval mondta:

Elfordult, de a következő pillanatban megint visszanézett a tükörbe. Egy másodpercig -49- mohó kiváncsisággal nézte a saját képe mását; eddig is tudta magáról, hogy érdekes és legalább is csinos, – de most egyszerre az a diadalmas tudat járta át a szívét, hogy királyi módon szép… A vére az arcába szökött, amint visszafordult a grófhoz.

Mikor Malvin azt mondta, hogy az ura nem akar ellátogatni a mágnásházakba, a gróf így válaszolt: Bízza reám! Ez igéretszámba ment és hogy Bakó komolyan szokta venni igéreteit, az kitünt már három nappal a szent-eleméri látogatása után. E napon ugyanis a Borovszkiak hercegi fővadászmestere hajtatott be a szabolcsfalvi kastély udvarára és mély meghajlással két levelet nyujtott át Szabolcsnak. Az egyik magának Szabolcsnak szólt, a másik Malvinnak. Borovszki herceg és a neje meghívták őket vadászbáljukra, amelyet minden őszszel rendezni szoktak. Ezek a vadászbálok nagyhírűek voltak a vidéken, ahol különösen Leticia hercegné, mint egy deposszedált fejedelmi ház sarja, kivételes poziciót foglalt el. Szabolcs, aki azelőtt egyszer-kétszer már megfordult a hercegi kastélyban, remélni se merte, hogy a feleségét meghívják oda. A kitüntetés súlyát még növelte, hogy látogatást sem tett a hercegnél.

Malvin, mikor kezében tartotta a litografált -50- meghívót, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a meghívást Bakó eszközölte ki a számára. És nem is csalódott föltevésében. A grófnak különben nem is került valami nagy fáradságába a meghívás kieszközlése. Neki nagy befolyása volt a hercegi kastélyban és Leticia hercegné, aki vérbeli princesz létére toronytetőről nézte a világ folyását, nem igen tett különbséget azok közt, akik odalenn nyüzsögnek és versengenek, a társadalmi létra fokain. Talán nem is idegenkedett attól, hogy kissé megbosszantsa arisztokratikus szomszédjait.

Szabolcs még aznap elhajtatott a másfél órányira eső hercegi kastélyba, hogy beadja a maga és a felesége névjegyét.

A vendégek a bál kezdetéig nem látták a hercegnét. Az udvarmester fogadta és kísérte őket a kastély vendégszobáiba, ahol aztán uti ruhájukat fölcserélhették esti ruhájukkal. Malvin, aki nem titkolhatta el izgatottságát, még a komornája segítségével öltözködött, amikor a szomszédos kis kamrába, ahol Szabolcs várakozott reá, bekopogtatott Bakó. A két jóbarát öt percig cigarettázott még, aztán elkészült Malvin. A gróf mélyen meghajolt előtte, miközben egy gyors, éles pillantással tetőtől talpig végigmérte Szabolcsnét. Nevetve nyujtott neki kezet, az arcán pedig meglátszott, hogy Malvin öltözködése megnyerte a tetszését.

A télikertben vagy harminc embert találtak együtt, ismerős és merőben idegen arcokat. Leticia hercegné egy óriás pálma alatt -52- ült, a herceg meg mellette állott, néhány tiszttel beszélgetve. Szabolcs bemutatta a feleségét a hercegnének, az pedig odaszólította az urát.

A herceg nagyon előkelő, rokonszenves és délceg férfi volt. A halántékán már ősz a haja, de a tartása kifogástalan, a járása pedig könnyü. Szíves és sima modoru ember, aki nagy udvariasságával néha szinte zavarba ejti az embereket. Ezt az udvariasságát senkitől sem sajnálta, legjelentéktelenebb vendégétől sem. Mindazáltal mindig azt a különös benyomást tette az emberre, mintha halálosan unatkoznék és mintha csak példátlan önmegtagadással játszaná el a szeretetreméltó házigazda szerepét. Egy örökké türelmetlen ember benyomását tette, akit mindig várnak valahol, akinek valami fontos dolga van másutt, de mivel tudja, hogy itt kell maradnia, udvariasságra és jó kedvre kényszeríti magát. A lappangó unalom és türelmetlenség alig észrevehető kifejezése mindig megvolt a szemében, még olykor is, ha kettesbe ebédelt a feleségével, vagy egyedül sétált a parkjában.

A hercegné az indiszkrét gótai almanak szerint huszonhét esztendős volt. A társaságban ritka szépségü asszonynak volt kikiáltva -53- és aki először látta szemtől szembe, rendesen csalódottan konstatálta, hogy jelentéktelen külsejü nő. Akik azonban hosszabban elnézték, hallották a szavát és látták a mozdulatait: azok rendesen helyreigazították első ítéletüket és csatlakoztak a többség véleményéhez. Első pillanatban jelentéktelennek látszott, mivel semmi sem volt rajta feltünő; a termete alacsony volt, de a tökéletességig arányos, az arca kissé sápadt, de szabályos, tiszta és nyugodt.

Akit azonban kitüntetett azzal, hogy egy másodpercre megpihentette rajta mély és nyugodt tekintetü, tiszta szürke szemét, aki hallotta hangját, azt a szonor csengésü, édes, lágy althangot, amely beszédközben rendesen suttogássá tompult és aki végre megfigyelte járását és táncát, melyet bájossá tett mozdulatainak puha gráciája: az csakhamar megértette és megszerette Leticia hercegné szépségének diszkrét karakterét.

Mikor a pesti cigány odaát keringőt kezdett játszani, a társaság nagyobbik fele átvonult a szomszédos terembe. Bakó odalépett Szabolcshoz.

– Te, Leticia hercegné kerestet. Megemlékezett róla, hogy halhatatlan keringőtáncos vagy és most veled akar táncolni. -54-

Szabolcs olyan arcot csinált, mint valaki, akinek valami nincs inyére, de aztán átment a táncterembe. A gróf pedig karját nyujtotta Malvinnak.

– Isten ments! Magam is azt tartom, hogy jobb állni, mint táncolni és jobb ülni, mint állni…

A télikertet oszlopsor választotta el a táncteremtől; Malvin letelepedett a márvány bolthajtás alatt álló pálma tövébe.

Valóban elragadóan táncolt. Nagyon lassan forgott Szabolcs karján, miközben hamvas-szőke hajában föl-fölragyogtak a diadémja gyémántjai. Kissé oldalvást hajtotta a fejét és félig lehunyta a szemét. Meglátszott rajta, hogy a saját mozdulatának harmóniájában gyönyörködik, mint a fülemile a saját énekében.

– Jól ismeri maga a hercegnét? – kérdezte Malvin, aki alig tudta levenni szemét a szép asszonyról.

– Nem, de némileg zavarba ejt. Mit válaszoljak? Én azt se tudom, hogy milyen asszony maga. Azt se tudom, hogy milyen ember vagyok én. Egyszer ilyenek vagyunk, máskor amolyanok. Minden helyzetben mások vagyunk, minden új ismerősünkkel szemben mások. Nem hiszek semmiféle logikában, egyáltalában semmiben sem hiszek, még abban sem, amit a két szememmel látok. Sejtelmem sincs arról, hogy milyen asszony a hercegné, én csak azt mondhatom, hogy milyennek tartom én…

– Gyermek. Tiszta, kegyetlen és gondtalan, mint az igazi gyermek… Okos és művelt, mint afféle csudagyermek, de azért mégis azt hiszem, hogy félig öntudatlan életet él, tulajdonképpeni gondolat és érzés nélkül. Ha az élet küzdés, akkor ő sohasem élt, csak vegetált, mint a virág. Sohasem szenvedett, sohasem örült, nem gyűlölt és nem szeretett senkit és semmit. Mindig az történik, amit akar, mindenütt nyitott ajtókat, szolgálatkész kezeket talál, síma utakat. Ha valami megtetszik neki, mosolyogva kinyujtja utána a kezét; ha ráunt -56- a játékszerére, akkor elejti, tovább megy és megfeledkezik róla…

– Arról nem érdemes beszélni. Senki és semmi. Egy megelevenedett adat a gótai kalendáriumból, egy név, amely két lábon jár…

– Ha már benne vagyunk a szapulásban, a házigazdáink után vegyük sorra a vendégeiket is. Kik azok a csúnya, kövér leányok, akik folyton szemmel tartanak?

– Soha se feszélyeztesse magát, nagyságos asszonyom: az unokahugaim, a Bakó grófnők. Kövér, korlátolt és jószívü teremtések, amellett olyan kiváncsiak, mint a tengerinyulak. Előre megmondhatom, hogy bele fognak bomlani magába, mihelyt megismerkedett velük…

– Torontál grófné. Halálosan gyűlöli magát és az egész estéje el van rontva, mert magát is látja. Meglássa majd, hogy vacsoránál nem tud enni egy falatot sem. -57-

– A mi társaságunkban a Torontál-család az arisztokratikus tradiciók legfanatikusabb őre. Alkalmasint azért, mert a nagyapjuk szappanfőző uzsorás volt Budán. Az ilyen emberek, ha beléptek egyszer a főrendiházba, be szeretnék maguk után zárni az ajtót, hogy soha senki, de senki ne lépjen be utánuk… Hanem mivel most együtt vannak, jó lesz, ha megismerkedik velük. Ezen előbb-utóbb túl kell esnie és jobb, ha én ismertetem meg velük, mint más…

Malvin kissé habozott, de aztán elfogadta a gróf karját és elvezettette magát a Bakó-leányokhoz. Mialatt mosolygó szájjal udvarias banalitásokat mondtak egymásnak, Torontál grófné, aki ott állt a leányok mellett, sarkon fordult és fölbiggyesztett szájjal tovább akart állani. Bakó azonban utána szólt:

– Szabolcsné őnagysága abban a szerencsében kiván részesülni, hogy megismerkedjék a grófnővel. A grófnő aztán lesz olyan kegyes, hogy bemutatja Anna grófnőt a nagyságos asszonynak?

Fölemelt hangon mondta, miközben hideg szemével kicsinylőleg végignézett Torontálnén. -58- Meglátszott rajta, hogy képes volna goromba hangon is beszélni az asszonynyal. Az ilyeneket különben már megszokták tőle. Fiatalabb korában, mikor az ország első pártijának volt kikiáltva, a társaság kényeztetett kedvence volt, akinek mindent megengedtek. A hölgyek akkoriban kedvesnek találták minden maliciózus ötletét, a férfiak pedig respektálták szeszélyeit. Ma már nem találták annyira kedvesnek, hóbortosnak is nevezték, de már nem tudták vagy nem merték talpáról ledönteni a bálványt, amelyet maguknak faragtak.

Éjfél felé az ebédlőben fölállított apró asztaloknál fölszolgálták a vacsorát; Bakó Szabolcsékhoz telepedett és kivette az inasok kezéből a tálakat, hogy maga szolgálja ki az asszonyt. Később a hercegné is hozzájuk szegődött. Láthatólag jókedvü volt, az ajkán állandó mosoly ült, miközben szórakozott szép szeme hosszan megpihent Malvin arcán.

Időközben már megfeledkezett az őszibarackról -59- és egy óriás termetü tábornokra irányította a gróf figyelmét.

Meglátszott rajta, hogy nem emlékszik semmire. Aztán édes, vontatott hangján a jövő télre vonatkozó terveiről kezdett beszélgetni. Közbe megint a kezébe vette a barackot, kétfelé vágta, a tányérra tette és megkinálta vele Malvint.

– Reggelig is elülnék itt magukkal, de kötelességeim vannak! Jőjjön Bakó!

– Persze, hiszen házastársak… mondta a hercegné szórakozottan. Majd hozzátette: – És – nagyon szeretik egymást?

Bakó egy kissé gondolkozott, a szeme -60- összetalálkozott a hercegné szürke szemének nyugodt pillantásával.

– Szeretik egymást, amennyire okos emberek másfél évi házasság után szeretni szoktak…

– Igazán bűbájos asszony és nem való, hogy magát megfosztom a társaságától… Szólítsa nekem ide Szabolcsot, majd ő tovább kisér…

Egész raja az uraknak rohanta meg Bakót, hogy mutassa be őket Malvinnak. A kitüntető figyelem, amelyben Leticia hercegné a fiatal asszonyt részesítette, ebben a társaságban elég volt arra, hogy bizonyos poziciót szerezzen neki. A gróf sorra bemutatta az urakat, utólagosan halk és maliciózus kommentárral kisérve a távozókat. Tulajdonképpen epés és rossznyelvü ember volt, aki láthatólag mélységesen megvetette a legnagyobb részét azoknak, akik mindennapi társaságához tartoztak.

– Ezt nevezem aztán emberszólásnak! – mondta nevetve Malvin, mikor megint kettesbe maradtak.

– Legyen nyugodt, ezzel csak megtoroljuk azt, amit kétségkivül ellenünk vétenek. -61-

– Bizonyos vagyok benne, hogy már is megtették. Ha egyebet nem mondanak, legalább is azt fogják mondani, hogy udvarolok magának.

A gróf észrevette Malvin különös mosolyát s azért sietett a beszédet más tárgyra terelni. Gúnyos és kötekedő modoru ember volt, de ha éppen úgy tetszett neki, akkor tudott mulatságos, kedves és gyöngéd lenni. Malvinnal állandóan bizonyos szeretetreméltó fölény hangján beszélt, mint egy fiatal apa a felnőtt szép leányával. Nem titkolta, amit Szabolcsné a nők helyes ösztönével különben is régen eltalált már: hogy a fiatal asszony szépsége nagy hatással van reá. Láthatólag nem tudott betelni Malvin szépségével s a néma hódolat és elismerés, melyet a pillantásai -62- kifejeztek, ha állandóan bizonyos zavarban tartotta is az asszonyt, mégis kimondhatatlanul jól esett neki. Minden nőnek jól esik az ilyesmi.

A hercegné időközben magával vitte Szabolcsot, végig az egész termen. Itt is, ott is, meg-megállapodott egy asztalnál, hogy egypár kitüntető szót intézzen vendégeihez, de ha Szabolcs ilyenkor vissza akart vonulni, a hercegné belevonta a társalgásba, így adván értésére, hogy még igénybe kivánja venni szolgálatát. Mikor a terem alsó végére értek, megint Szabolcs karja alá fűzte a kezét.

– A martiriuma nem tart már sokáig… Vezessen még ki a verandára, friss levegőt akarok szívni, aztán visszaadom a szabadságát…

A veranda, amelyre kiléptek, a kastély kertjére vezetett. Az őszi éjszaka meglehetősen hűvös volt és odakünn egy lelket sem találtak. A hercegné két kezével a márványkorlátra támaszkodott és a fekete bokrok mögött fölbukkanó holdra tekintett, miközben némán és teli tüdővel szívta a nedves éji levegőt.

A hercegné nem válaszolt és nem is mozdult, -63- Szabolcs pedig, akinek eszébe jutott, hogy a nagyterem kerevetén egy fehérprémes bundát látott heverni, elhozta a bundát és szó nélkül ráterítette az asszony mezítelen vállára. Leticia hercegné mosolyogva bólintott a fejével, aztán összevonta nyakán a bundát.

Szabolcs válasz helyett ráült a márványkorlátra, aztán jó ideig figyelmesen vizsgálgatta a hercegné profilját. A hold különös világításában olyan volt, mint egy márványszobor arca: hideg, tiszta és mégis megindítóan bájos. Az a merev mozdulatlanság talán póz volt, de tökéletes póz.

Leticia hercegné egy ideig némán és mozdulatlanul állott az erkélyen, megfeledkezve önmagáról és vendégéről. Aztán egy könnyü mozdulatot tett a fejével, mintha föl akarná magát rázni fásultságából. Valami banális beszélgetést kezdett és megérzett az erőltetett élénkségén, hogy csak a jó illem kedveért fárasztja magát.

– Ugy-e, nagyon szép őszi est? Ugy-e itt az ősz a legszebb évad? Gondolja, hogy ez az időjárás sokáig eltart? -64-

– A meddig csak lehet. Bevárjuk az első havazást, aztán Bécsbe megyünk egyenesen… Az idén nem fogunk utazni.

Oly élénk hangon mondta ezeket a semmiségeket, mintha bizonyítani akarná, hogy nagyon jól mulat Szabolcs társaságában. Közbe egy pillanatig nem vette le szemét a gavallérja arcáról; azzal az átható, vizsgáló és naiv pillantással nézte, amelylyel az asszonyok a bolti kirakatokat szokták mustrálni.

– Én is szeretek. De falka mögött nem mulattat a vadászat. Legszivesebben puskával járom be az erdőt, nem is nagy hajtóvadászaton, hanem kettesbe, hármasba cserkészve…

Szabolcs egyszer már látta a hercegnét vadászruhában, tiroli tollas kalappal a fején, térdig érő szoknyában, könnyü puskával a vállán. Most elképzelte, hogy nem lehet utolsó élvezet a szép asszonynyal így elbarangolni, a lombjukat hullató erdőkben.

– Egyszer majd eljön vélem? – kérdezte e pillanatban Leticia hercegné. -65-

– Igazán? Nekem parancsolnom szabad? És engedelmeskedni fog? Óh, – majd szaván fogom!

A szeme szinte sugárzott a naiv örömtől, de a szavából inkább az udvariasság érzett ki, mint az őszinteség. Szabolcs tudta, hogy a hercegné udvarias és kegyes, elvből mindig és mindenkivel szemben, és hogy sohasem mulasztja el az alkalmat, hogy valakit – férfit vagy nőt, urat vagy szolgát – kitüntessen és megörvendeztessen. Ezt belenevelték még kisbaba korában, mikor keztyűs kezecskéjével csókot intett az udvari fogat előtt tisztelgő katonáknak és mikor egy rajnaparti kis székváros egész lakossága rajongott a kis princessz megkapó szerénységeért…

Odabenn lecsusztatta remek válláról a bundát, amelyet aztán úgy kaptak föl estében a lakájok, ő maga pedig könnyü főhajtással -66- elbúcsúztatta Szabolcsot és a Bakó grófnőkhöz telepedett. Félóráig még ott látta Szabolcs a vendégek közt, amint szelid mosolylyal az ajkán, édes hangon udvarias semmiségeket suttogott a hercegné, aztán visszavonult a társaságból.

Egy kisebb baleset érte Szabolcsnét, a melyről senki sem sejtette, hogy még nagyobb következményei is lehetnek. Malvin ugyanis meghült a hercegné bálján és egypár napig gyöngélkedett. Az a csepp láza, ami esténkint elfogta, nem akadályozta meg abban, hogy a férjével látogatást ne tegyen Bakóéknál és Torontál grófnénál.

Bebizonyult ezúttal, hogy Bakó Mihály tényleg jól ismeri embereit: a Bakó-leányok az első látogatás után formálisan beleszerettek Malvinba. Úgy szerették meg, mintha fiatal emberek volnának: csodálták Malvin idegenszerü szépségét, megbámulták kezének és lábának finom formáját és végül már elragadónak találtak rajta mindent, még azt is, ami közönséges volt. Ezek a kövér, rút leányok gyermekes módon jószívüek voltak. Meglehet, hogy a Malvin iránt érzett rokonszenvükben -68- az ellentétes pólusok vonzásának törvénye érvényesült, valószínübb azonban, hogy Bakó bátyjuk, aki azt tudta velük elhitetni, amit akart, egyszerűen beugratta őket a Malvin-kultuszba.

Torontálnét nem találták otthon Szabolcsék. Eleintén azzal gyanúsították, hogy eltagadtatta magát, egypár nappal később azonban a grófné megjelent Szabolcsfalván, hogy viszonozza a látogatásukat. A férje nem jöhetett, mivel a főrendiház ülésein akadt dolga, Anna grófnő szintén nem jöhetett, mivel gyöngélkedett.

E látogatás alkalmával megint bebizonyult, hogy a gondviselés vagy a véletlen, határozottan elősegíti Malvin asszony társadalmi ambicióit. Miközben ugyanis a grófné éppen valami maliciózus célzást tett Bakó Mihályra, aki oly lovagias ragaszkodással viselkedik a Szabolcs-ház irányában, megjelent a hercegi fővadászmester és délutáni négy órára bejelentette a herceg és Leticia hercegné látogatását.

Az édesanyja halála óta a grófné nem érzett akkora fájdalmat, mint e pillanatban. A hercegi pár látogatásának híre egészen megtörte; sápadt volt, sőt némi szédülést is érzett; haza kellett mennie. Pedig ha megvárta -69- volna Borovszkiék megérkezését, némileg megvígasztalhatta volna az a körülmény, hogy nem jöttek díszhintón, hanem könnyü parkkocsin, amelynek négy tarka ponnyját maga Leticia hercegné hajtotta.

Bármilyen fesztelenül érintkezett különben a vármegyei uri családokkal: az ilyen hivatalos szinezetü alkalmakkor a hercegi pár mindig hangsúlyozta – ha diszkrét módon is, azért elég érthetően – a rangkülömbséget, amely közte és a többi emberfia közt volt. A hercegné a rendesnél egyszerűbben volt öltözve, a látogatás pedig mindössze tíz percig tartott. A társalgás majdnem kizárólag a Malvin gyöngélkedése körül forgott.

– Az őszi levegő nem tesz magának jót… Az esték már hűvösek… Délre kell utazni!

Amikor elment, egy lompos, nagy kutya ragadta meg a figyelmét. Közönséges fehér kuvasz volt, amely a cselédházaktól ideszemtelenkedett a verandára.

– Pompás állat. Soha sem láttam még ilyet. Milyen faj ez? Hol lehet ilyet kapni? -70-

Az eleméri réten mindennap féltucat ilyen kutya ugatta meg a hercegné kocsiját, de ő nem emlékezett vissza, hogy valaha látott volna ilyet. Meglehet egyébként, hogy ő, aki mindig szeretetreméltó volt, szükségét érezte, hogy egyszer egy parasztkutyát is kitüntessen kegyes bókjaival. Amikor Szabolcs mosolyogva fölajánlotta neki az állatot, a hercegné fejét rázta.

Azzal fölmászott a kocsijára. Szabolcs, aki már előbb parancsot adott, hogy tartsák készen a paripáját, nyeregbe szállott és a birtoka határáig, az eleméri országútig elkísérte a kocsit. Rövid galopban haladt a gyorsan ügető négyes mellett és valahányszor Leticia hercegnére nézett, aki testhezálló sötét ruhájában kissé sápadtabb volt mint rendesen, mindig feléje fordult a hercegné mosolygó pillantása. Gyermekesen tiszta szemének szelid és szórakozott kifejezésével különben meglepő ellentétben állott az az éles határozottság és kíméletlen erő, amelylyel négy lovát meg tudta fékezni.

Egész úton alig váltottak egypár szót. Az országútra érve, a hercegné megállította kocsiját és Szabolcs felé nyújtotta keztyűs kezét. -71-

– Isten önnel, itt elválnak utaink. Nem felejtette még el, hogy együtt fogunk vadászni?

Mire Szabolcs visszatért a kastélyába, a feleségét ágyban találta. Erős láza volt és mikor a hercegné elbúcsuzott, már alig tudott állani a lábán. Forgácsék meg voltak rémülve és maga Szabolcs is türelmetlenül várta az orvos megérkezését. Estefelé elmult a láz, de Malvin köhögött. A vidéki orvos azt mondta, hogy erős hülés, egyéb semmi. Egypár nap mulva gyöngült a láza, de az asszony még egyre köhécselt és az egyetemi tanár, akit Szabolcs táviratilag hívott le a fővárosból, azt mondta, hogy Malvinnak gyönge tüdőhurutja van. Jó lesz, ha a hűvös ősz elől elviszik valahová délre. Akár Abbáziába. A Monte Maggiore örökzöld tövében hamar fel fog gyógyulni.

És négy nappal később, egy hétfői nap reggelén, Malvin, Szabolcs és az öreg Forgács egyik abbáziai nyaralóban találták magukat, amelynek szobáit félig nyitott, óriás utikosarak és bőröndök borították és amelynek ablakai alatt a Quarnero kék habjai morajlottak. Forgácsnét nem hozták magukkal. Az öreg úr, akit dühbe hozott a megszeppent asszony örökös sopánkodása, egyszerűen Budapestre vezényelte a feleségét, ő maga azonban a -72- világ minden kincseért sem maradt volna el beteg leánya mellől. A levegőváltozás tényleg kitünő hatással volt Malvin egészségére: a láza elmaradt és alig egypár nappal a megérkezése után már megint kedve telt az öltözködésben.

– Mindennap négy ruhát vesz magára, – írta Forgács a feleségének, – ebből is láthatod, hogy nincs már semmi baja!

Malvin különben egy hétig derekasan unatkozott az Adria partján. A fürdőhely tele volt magyar és osztrák mágnásokkal, akik lármás tennisz-versenyeket és yacht-kirándulásokat rendeztek, azonban az ismerkedés itt, a divatos fürdőhelyen, nem ment oly könnyen, mint a falusi élet fesztelen környezetében. Összes ismerősei közül csak Torontálék voltak itt és abból a hideg impertinenciából, amelylyel a grófné Malvin köszöntését fogadta, Szabolcsné meggyőződhetett, hogy bölcsen cselekszik, ha egyáltalában távol tartja magát a társaságtól.

Malvinnál jobban csak a férje unatkozott. Amióta a szabolcsfalvi fasorban olyan kíméletlen hangon beszélt a feleségével, többé nem merült föl köztük ellenségeskedés, de nem is közeledtek egymás felé. Mindaketten letették a fegyvert, nem hogy békét kössenek, -73- hanem hogy állandó fegyverszünetben éljenek egymás oldalán. Szabolcs, inkább pillanatnyi gyöngeségből, mint meggondoltan, tett ugyan egyízben egy eredménytelen kísérletet, hogy változtasson viszonyukon. Egyízben ugyanis megcsókolta a felesége szép kezét, mikor az provokálóan ott pihent a széke karján. Az asszony meglepetten vonta vissza kezét, aztán lángvörös arccal mormogta:

Szabolcs egy pillanatig kedvet érzett, hogy hatalmas karjával erőszakosan magához ölelje a feleségét (ha más okból nem is, hát csak azért, hogy meggyőződjék róla, mennyire képes neki ellentállani), de aztán meggondolta magát és vállat vont.

A hallgatag egyezséget, amely kettőjük közt létrejött és amelynek alapja a kölcsönös türelem volt, Malvin különben jobban respektálta, mint Szabolcs. Neki olykor nagyon nehezére esett ez a türelem. A feleségének viselkedése gyakran fölbosszantotta és újabban voltak pillanatai, mikor Malvint fölötte ellenszenvesnek találta. Lealázta az asszony lázas erőlködése, hogy utat törjön magának a főrangu társaságba; gyakran izléstelennek találta a ruházkodását, amiben a sporthölgy exotikus -74- hajlama nyilatkozott meg; úgy találta, hogy Malvin modora is inkább föltünő, mint disztingvált, valamint a szépsége is olyan természetü…

Egy hétig volt már Abbáziában, mikor egyszerre eszébe vette, hogy neki Szabolcsfalván igen sok dolga maradt elintézetlen. Az istállók építését még az idén be lehetne fejezni, az ebédlőnek tervbe vett kibővítését is hamarosan el lehetne végezni. A gazdatisztjétől egész csomó távirat és levél érkezett már, amely mind arról tanuskodott, hogy Szabolcsfalván fejetlenség uralkodik.

Az öreg Forgácsnak ez ellen nem volt semmi kifogása. Malvinnak még annyi sem. El lesznek ők ketten is. Sándor majd visszajön, ha elvégezte a dolgait.

Mikor a fiumei csavargőzös hídján elbúcsuztak tőle, Szabolcs ajka gyöngén megérintette Malvin homlokát.

Forgács és a leánya visszatértek a nyaralójukba, ahol az öreg úr azon törte a fejét, hogy valami szórakozást eszeljen ki a leánya számára, nehogy a férje távollétében -75- nagyon elunja magát. Erre azonban nem volt semmi szükség, a szórakozás másnap már megjött, még pedig Voloska felől, saját gőz-yachtján…

Reggel, mikor Malvin kinézett az ablakon, egy fehérkéményü, karcsu hajót látott a parttal szemben macskázni. A födélzeten hófehér-ruhás matrózok sürögtek-forogtak, a hajó farán meg aranybetűkben ott ragyogott a neve: Hableány.

– Nini, magyar hajó! – mondta Forgács, akiben fölébredt a nemzeti büszkeség.

– Szép kezét csókolom! – mondta nyugodtan. – Hát illik így megszökni hazulról?

– Maga hogy került ide? – kérdezte Malvin, akinek arca kipirult az őszinte örömtől.

– Algirba készülök, egyelőre azonban itt maradok egypár napig. Hogy mulat, szép asszony?

– Nem jöttünk ide mulatni, hanem gyógyulni. Különben nem ismerek senkit a sok ember közül…

– Hihetetlen! – mondta Bakó – pedig magának szórakoznia kell, az unalom csak egészséges embernek való… Azért hamar el kell foglalnia a helyet, amely magát -76- egyedül megilleti: az évad királynőjének trónusát…

A gróf azzal elbúcsuzott tőlük s csak délután látták viszont, mikor a katonazenekar hangjai mellett a verőfényes parkban sétáltak. Egy nyulánk, kékszemü, szőke fiatalember oldalán közeledett, akire ezer kiváncsi szem irányult és aki előtt a parkban beszélgető öreg generálisok mereven szalutáltak.

Bakó megállott előttük s mély meghajlással, de bizalmas mosolylyal mondta:

– Bemutatom királyi fenségednek rokonaimat: Szabolcsné asszonyt és Forgács urat…

A Szabolcshoz való rokonsága alapján, Bakó ezúttal nevezte először rokonának az asszonyt. Malvin mélyen meghajolt, mikor kezet fogott a királyi herceggel, két perccel később pedig, mikor a fenség oldalán folytatta sétáját, eszébe jutott a Bakó igérete, hogy ő fogja megtenni az évad királynőjének… Persze, ha az ember malmára ilyen Niagara-zuhatag hajtja a vizet!

Tudvalevő dolog volt, hogy a fiatal -77- Sándor főherceg nagy barátsággal viseltetik Bakó iránt, vagy – miként aulikus körökben mondták – kiváló jóakaratával tünteti ki a grófot. Bakó annyiban igazi nagyúr volt, hogy inkább fölfelé volt dölyfös, mint lefelé és nem is kereste ezt a kitüntető, de hébe-korba ugyancsak terhes barátságot, – de talán éppen ennek köszönhette, hogy nagy befolyást nyert a fiatal fenségre, aki idősebb és tapasztalt mentorként tisztelte. A királyi herceg meglátogatta Bakót, akinek birtokain is szivesen vadászgatott, és elmulatott és azt is beszélték, hogy a gróf Hableány-t is csak azért építtette, hogy eszköze legyen fenséges barátja szórakoztatásának.

A herceg, miközben Malvin oldalán sétált, a parkban, több ízben visszafordult, hogy megszólítsa az öreg urat, akit következetesen kedves gróf Forgácsnak nevezett. Mikor aztán az öreg kötelességének tartotta, hogy alattvalói alázatossággal fölszólaljon a grófi cím ellen, a fenség könnyed mosolylyal bocsánatot kért tőle és attól kezdve már csak kedves báró Forgácsnak nevezte.

Aztán elváltak egymástól. A királyi herceg karonfogta Bakót, miközben mosolygó főhajtással közeledett egy kifestett arcu öreg asszony felé. -78-

Megszólította az öreg asszonyságot és a védnöksége alatt álló csehországi jótékony egyesületnek sorsa után tudakozódott. A válasz láthatólag kielégítette. Tovább ment Bakóval.

Másnap a felség magára vette sorhajóhadnagyi egyenruháját, meg az aranygyapjas rendjét és elutazott Triesztbe. A hozzátartozói Miramareban várták.

Az évben nem látták többet Abbáziában, de a félnapi ott tartózkodása éppen elég volt arra, hogy az egész udvarképes és nem udvarképes közönség figyelmét állandóan ráterelje arra a szép asszonyra, akivel félórát elmulatott a kaméliás-fák árnyékában. Megindultak a kombinációk és a pletykák, de a rágalmakat is olyan hangon adták tovább az asszonyok, hogy kicsengett belőle az irígységük. És Malvin egyszerre azon vette észre magát, hogy Lichtenegg hercegné, aki egyébként arról volt nevezetes, hogy a legvakmerőbb plein-air-színekkel festette az arcát, nagyon nyájasan kezdi szemlélgetni lorgnonján -79- keresztül. Torontál grófné pedig egy nap minden bevezetés nélkül a nyakába borult.

Szabolcs már akkor régen megérkezett a falujába. A gazdaságban nagy szükség volt reá, – az istállók, – az őszi munkák… Amikor hazautazott, a vasuti kupéban átfutotta a leveleket, amelyeket az ispánja küldött utána. Ezek közt volt egy, amelynek címét női kéz írta, gótikusan vékony, hosszu, hideg és mégis harmonikusan egymásba fonódó betűkkel, aminőkhöz hasonlókat a fejedelmi levéltárak régi kéziratain lehet látni.

A levél fogalmazása épp oly hideg, tartózkodó és erőltetett, mint maga az irás, de Szabolcs azt a finom, alig érezhető és titokzatos illatot, amelyet az idei vadállomány kedvező voltát hangsúlyozó vastag papir árasztott, oly mohón szívta föl, mint hajdan a szerelmi légyottokról szóló levélkék illatát.

Az ősz már nagyon előre haladt és a hosszu akácfasor kopasz és szomoru volt, amikor Szabolcs áthajtatott a Borovszki-kastélyba. A hercegi pár együtt fogadta. A férj most is bántó módon udvarias volt, – az ember végtelen kicsinylést gyanított a megalázkodó szívessége mögött, – az asszony pedig nyugodt és szórakozott, mint rendesen. Amikor Szabolcs a vadászatra terelte a szót, a hercegné feltünően feledékenynek mutatta magát.

– Vadászat? Ah igen, maga szeret vadászni és most már emlékszem: szó volt róla, hogy együtt fogunk vadászni…

Később Szabolcsné után tudakozódott és ekkor kitünt, hogy nem emlékezett már vissza Malvin betegségére, az elutazásról pedig még nem is tudott. Szabolcs azt kezdte gyanítani, hogy a hercegné őt hosszu elmaradásáért -82- akarja megbüntetni hidegségével és e föltevésben megerősödött, mikor Leticia asszony a félreértés eloszlatása után egyszerre nagyon kegyes lett hozzá.

– Ha akarja, holnap reggel már vadászhatunk… Itt marad éjszakára a kastélyban és korán reggel a nyakunkba vesszük az erdőséget…

Estebédhez a hercegné tetőtől-talpig átöltözködött. Ő a maga kedveért öltözött és kivágott ruhában ebédelt akkor is, ha kettesbe volt a férjével. Most hárman voltak és miközben a pohárszék mellett álló udvarmester néma kézmozdulatokkal igazgatta a fölszolgáló lakájokat. Szabolcs kedve szerint szemlélhette az asszonyt. Egy pillantását, egy mozdulatát sem leshette meg, amelyből azt lehetett volna következtetni, hogy a hercegné kacérkodik vele. És mégis! Valami parányi melegség a hangjában, ha vendégéhez intézi a szót, valami öntudatlan grácia a mozdulatában, ha feléje fordítja a fejét, egy alig észrevehető, finom árnyalat a modorában; mind megannyi aranypók, amely gyors sürgéssel összekötő szálakat sző kettőjük között. Asztalbontásnál, mikor a szalonba mennek teázni, Szabolcs úgy érzi, hogy a hercegné keze a rendesnél kissé súlyosabban nehezedik -83- a karjára. A fizika törvényei szerint nem is érezhette, mert súlyban kifejezve alig lehet több egy gram tizedrészénél – de mégis érzi.

A szalon sarkában csak egyetlen csipkeernyős lámpa égett a teázó asztal mellett: a lámpa puha, piros fénye megvilágította a hercegné karcsu alakját, a lábától a könyökéig, de a válla és a feje, amely a szék vállára tett selyemvánkoson pihent, a barna árnyékban maradt. Szabolcs felé fordította az arcát, miközben a férjének egy szenzációs ékszerlopás részleteit beszélte el, mit az ujságból olvasott. Jó emlékezőtehetségről tanuskodó pontossággal idézte a megkárosult ékszerészek s az orgazdák nevét, – a homály védelme alatt pedig egyre Szabolcson pihentette a szemét. Komolyan, kiváncsian, szinte vallatva. (Mintha így akarna hozzá szólani: Nálam vagy! Tudod, hogy én ki vagyok? Tudod, hogy miért hívtalak ide? Valld meg! Tudod?) Aztán kérve, parancsolva, türelmetlenül összeráncolt szemöldökkel. Még a kis kezét is ökölbe szorította. (Ide nézz! Reám! Mindig csak reám! Akarom – mert…!) Mikor elfogta a Szabolcs pillantását és magához láncolta, édesen elmosolyodott, a pillantása pedig szelid és hízelgő lett. (Így! Most jó vagy… Én is jó vagyok… Tudok -84- nagyon, de nagyon jó lenni!) Most nedves, szikrázó…

Vagy csak Szabolcs képzelte el mindezt, miközben a szeme a homályban sziporkázó gyémántok fényétől hallucinált? Leticia hercegné azalatt tovább beszélt, halk és kissé száraz hangon, Steinerről, az ékszerészről és Lővingerről, az orgazdáról. Azután fölkelt és a szőnyegre dobta a könnyü selyempárnát.

– Mivel azonban Szabolcs szomszéd nem hallgat az én érdekes történetemre, duzzogok és aludni megyek… Jó éjszakát!

Ez volt az első tréfás szó, amit Szabolcs tőle hallott. Kecses meghajlással kezet nyujtott az uraknak és visszavonult.

Szabolcs, mikor magára volt a vendégszobában, még jó ideig elgondolkozott mostani helyzetén. Az a különös, kijózanító érzés vett erőt rajta, amely ránk támad néha, ha egyedül találjuk magunkat idegen helyen: Miért vagyok én itt? Mit akarok én itt?

Eléggé ismerte önmagát és tudta, hogy nem szerelmes a hercegnébe. Nem sokszor esett meg vele, hogy komolyan beleszeretett valakibe és olyankor másképpen kezdődött a dolog. Ami most emésztette, az nem szerelem, hanem kiváncsiság volt. Ellenállhatatlan, démoni kiváncsiság, hogy belenézzen -85- egy idegen, zárkózott és dölyfös asszony lelkébe. Bolond módon izgató kiváncsiság, hogy lássa nyugalmából kizavarva, szerelmesen, epedve, megalázkodva, akit mindig csak tisztán, hűvösen és büszkén tudott elképzelni. És megszólalt a hiúsága is. A kalózvezér emésztő hiúsága, aki apró rablóhadjáratoktól jóllakottan, fölszaporodott flottájával megjelenik a száztornyu, büszke királyváros előtt, hogy hódítóvá legyen kalandorból.

Kékes sárga fényü, valószinütlen világításu őszi hajnal volt, mikor másnap a vadászfogat kiröpítette őket az erdészlakhoz. Ott leszálltak, kopóiknak füttyentettek, és vállukra vetett fegyverrel folytatták útjukat. Leticia hercegné férfias szabásu vadászruhát viselt: térdig érő lóden-ruhát, hosszu csizmát, szarvasbőr keztyűt. Ebben a jelmezben még kisebbnek és karcsúbbnak látszott, mint egyébkor. Tulajdonképpen olyan volt, mint egy csinos fiu, mikor hatalmas termetü barátja oldalán haladva, kis lakk-csizmája orrával a zörgő harasztban gázolt. És az egész modorára, mindkettőjük beszédjére is befolyással volt férfias külseje: jókedvü közömbösséggel beszélgettek, mint jó cimborák, kizárólag vadászdolgokról. Az első őzcsapat, mit kopópárjuk eléjük hajszolt, bántatlanul szabadult: Szabolcs a hercegnének -86- akarta átengedni a lövést és az asszony elhibázta a bakot. A másodikat lelőtte. Odafutott a bokrok közt vergődő állathoz, mikor azonban megtört szemét és patakzó vérét látta, megborzadt kissé és elsápadt. Szabolcs aggódva nézett reá, pedig nem volt oka az aggodalomra: az asszony éppen ezért a borzongásért és elsápadásért szerette a vadászatot.

Villásreggelire visszatértek a kastélyba. Szabolcs aztán kocsijára ült és hazahajtatott.

Ez így folyt egy hétig. A hercegné rendesen hajnali lámpafénynél, csizmásan és kucsmával a fején, teával várta a társát, aztán bebarangolták a kopók csaholásától hangos bükköst, délben pedig azzal búcsuztak el egymástól, hogy viszontlátásra holnap.

A hetedik napon darás eső lepte meg őket a hegyháton. Jó ideig egy faóriás alatt megvonulva, akarták bevárni az eső végét de mivel időközben az egész szemhatár szürkébe borult, a ködös esőben nekiindultak az erdészlaknak. Útközben bőrig megáztak és Szabolcs elküldte a kerülőt a kastélyba, hogy hozzon födött hintót és rendelje ki a komornát, száraz ruhával a hercegné számára. -87- Már késő délután volt mikor végül a kastélyba értek.

– Menjen haza a födött kocsival, – mondta Szabolcsnak Leticia hercegné. – Vagy ha akarja, ebédeljen velem…

Szabolcs átöltözött és a dohányzó szobába ment, hogy tálalásig átlapozza a hírlapokat. Félóráig olvasott magában, mikor rányitott a hercegné. Szokása szerint kivágott esti ruhában volt, kemény férfigallér helyett gyöngysort viselt a nyakán, csizma helyett papírvékonyságu cipőt a lábán. Semmi nyoma nem látszott rajta a kiállott fáradalmaknak, nyugodt és üde volt, mikor szórakozott mosolyával köszöntötte vendégét.

– Éjjelre egy különös, nagy virág nyílt ki a télikertünkben, de én nem tudom a nevét…

Vastag gyékényen járva, némán körülsétáltak a nagy, csendes termen, melynek villamos lámpái felé exotikus növények nyujtották óriás leveleiket.

– Hűvös van itt! – mondta a hercegné, mikor megálltak az ismeretlen virág előtt.

Szabolcs magával hozta a hercegné prémes gallérját és most a vállára adta. Miközben -88- ráadta, az asszony megborzongott és lehunyt szemmel Szabolcs kitárt két karjába símult. Szabolcs egy pillanatig az ajkán érezte a hercegné hajékének hideg gyémántjait, aztán tovább mentek karonfogva, lassu léptekkel, lehajtott fővel és erősen dobogó szívvel.

Ebédnél jóformán csak az asszony beszélt. Pedig Szabolcs is bátran beszélhetett volna akármit: ezek a borotvált arcu inasok nem gondolkoztak és nem figyeltek semmire, csak az udvarmester arcára. Mikor aztán kettesbe maradtak a teázó szobában, a hercegné törte meg elsőnek a csendet. Jó ideig tűrte Szabolcs izzó, néma pillantását, aztán odanyujtotta neki a kezét.

Szabolcsnak egyszerre eszébe jutott valami. Körülnézett: hol van a herceg? Most jutott csak eszébe, hogy napok óta se látta… Leticia hercegné megértette.

– Az uram Nizzába utazott. Tiszteletét küldi önnek, – bocsásson meg, hogy megfeledkeztem erről… -89-

Szabolcs fölkelt és odatámaszkodott a hercegné magas székéhez. A kezével végigsimított az asszony tiszta halántékán és hamvas haján.

Fönn a hegyekben őszi viharok bontogatták a szárnyukat s az erdő fáinak szakadatlan zúgása és harsogása ilyenkor úgy hallatszott le a rónaságra, mint a távoli tenger morajlása. A szemhatáron sápadt felhők torlódtak össze, a Borovszky-kastély parkja fölött pedig megriadt varjúk raja vonult el.

Október végén volt és Leticia hercegné egy nap, miután sokáig kinézett a hideg alkonyatba, Szabolcs vállára hajtotta a fejét.

Valóban kitavaszodott. A sápadt felhők megnyíltak és kavargó virágförgeteget zúdítottak a hegyekre. A szél ujjongó jókedvében fölragadta és végighömpölygette a fehér vízözönt a rónán. A tavaszi áradás egyre növekedett, félelmetesen megdagadt, míg végül puha, illatos és fullasztó hullámaival elöntötte -92- és elnyelte a földet, az eget és az egész mindenséget.

Magától jött a kikelet, a természet örök rendje szerint és azok ketten, Szabolcs és az asszony nem is csudálkoztak rajta, hanem természetesnek találták a csudát, miként a boldog sziget lakói.

Sándor a kandalló mellett ült, a hercegné pedig előtte állott. Figyelmesen és kiváncsian nézték egymás arcát.

A hercegné egy pillanatra lehunyta a két szemét, aztán kissé nyujtózkodott, mint a házimacska, ha nagyon jól érzi magát. Majd oda dobott egy párnát a szőnyegre, letelepedett Szabolcs lábához, tenyerébe támasztotta az állát és megint farkasszemet nézett a barátjával.

A szeme és az arca most egészen más volt, mint annakelőtte. Azelőtt állandó mosoly ült az ajkán, – az a bizonyos elragadó princesz-mosoly, – a szeme pedig gyakran hidegen és szórakozottan tekintett. Most komoly maradt a szája, de a szemében verőfényes mosoly csillogott. A pillantás egyébként -93- oly tiszta maradt, mint a gyermekleányé. A bűnösség sejtelme nem zavarta meg a lelkiismerete nyugalmát. Nem volt oka a szégyenkezésre; a pirulás a bűnt követi nyomon és a bűn végre is – relativ fogalom.

Ez az asszony úgy nőtt föl, mint egy pompás virág. Szépségének és kiváltságos helyzetének tudatában. A föld arra való, hogy őt táplálja, a nap, hogy neki süssön, a harmat, hogy őt üdítse, az emberek és a pillangók pedig arra valók, hogy tisztes távolban körülrajongják. Neki csak egy kötelessége van: szépnek lenni és kegyesen mosolyogni. És ezt a kötelességet esztétikai tökéletességgel teljesítette: szép volt, kegyes közömbös, mint a virág és önzésében jóhiszemü, mint a gyermek.

Már kisleány korában, ha valami csillogó tárgy megnyerte a tetszését: édes mosolylyal kinyujtotta utána a kezecskéjét. A játékszer talán más gyermeké volt, aki sírt utána? Nem tesz semmit! Majd az udvarmester elrendezi a dolgot… Most megtetszett neki egy barnaszemü, merész mosolyu, nagy ember, és ő kecsesen nyujtotta ki utána a kezecskéjét. Ha az is másvalakié, aki sírhatna utána – talán azt a másik asszonyt is az udvarmesterhez utasítaná… -94-

Igen nagy szüksége volt erre az emberre. Üresnek és néha elszomorítónak találta a közömbös virágéletét, ámbár maga sem tudta, hogy miért. Hogy egészen tökéletes legyen ő maga és az élete, ahhoz még egy dolog hiányzott: a szerelem. Most hát szeretett és ez mindenképpen az előnyére vált. A melegség, amely állandóan a szívében honolt, puha, asszonyi gráciát kölcsönzött neki, az édes, sejtelmes izgalmak, az a csepp melankólia, ami belevegyül minden szerelembe: tartalmassá és érdekessé tették az életét. Az odaadásával nem vesztett semmit, csak nyert mindenképpen.

Négy hét telt el, oly gyorsan, mint egyetlen tavaszi hajnal. Ekkoriban történt, hogy Szabolcs, akit inkább hiúsága és kiváncsisága sodort bele ebbe a kalandba, azt a vallomást tette önmagának, hogy igazán szereti Leticia hercegnét. A hely, ahol ez történt, éppen nem volt alkalmas ilyen reflexiókra: a hosszu ákácfasorban volt, egyedül ült a kocsija bakján és növekedő türelmetlenséggel hajszolta négyesét a távoli Borovszki-kastély felé… Szereti! Eleintén csak a fantáziáját izgatta, de most már szereti, még pedig olyan szerelemmel, amilyenről eddigelé sejtelme sem volt. Megválni tőle, most már -95- annyi volna, mint fejjel belezuhanni valami nagy, szürke semmiségbe. A szíve, a feje tele van vele. Leticia az élet, Leticia a világ, minden, – rajta kívül semmi sincsen. Ez zavaros poéta-beszéd, oktalan és veszedelmes érzés: de erről nem lehet tenni. Az ember ezt belátja, össze is szamarazza önmagát, el is pirul szégyenében – aztán még szaporábban csördít az ostorhegyes füle elé, hogy gyorsabban érjen a kedveséhez… Marad azonban annyi esze, hogy ezt a dühös szerelmét eltitkolja Leticia előtt: az asszonyt megijesztené vele.

A hercegné különben tényleg az az asszony volt, akibe egy arisztokratikus természetü ember – és melyik ember nem az? – esze nélkül beleszerethetett. A históriai név varázsa, a nagyúri háztartás tömör és fényűző keretje, egyéb külsőségek: kezdve az öltözködés jóizlésü luxusától egészen az önérzetes modorig, és a tiszta és egyszerü gondolkozásig, amely az évszázadok óta privilegizált és a létért való küzdelemtől távol álló család sarját jellemzi, – mindezek a körülmények együttvéve oly foglalatot adnak, amelyben egy Leticia hercegnénél kevésbbé értékes kő is szemkápráztatóan ragyog. A mivel azonban Szabolcsot öntudatlanul (és -96- alkalmasint akaratlanul is) elragadta, az csudálatos tartózkodása volt és józan nyugalma, amelyet odaadásában is meg tudott őrízni. Szelid volt és szeretetreméltó, néha kissé mélabús vagy rajongó, gyakran kacér vagy hízelgő, de soha sem érte el a szerelmi láznak azt a krizisét, mikor a sekélylelküek is poétákká lesznek. Odasímult ahhoz, akit szeretett, de nem olvadt össze a lelkével. A lelke – ha volt neki – magában maradt és a saját utait követte. Még a kifejezéseiben sem igen ragadtatta magát túlzásokra. Szívesen hallgatta, ha Szabolcs néha tegezte, de az ő nyelve nem járt rá erre a megszólításra; Szabolcs neki mindig (a kissé németesen ejtett) ön maradt. A szerelem szó helyett szívesebben használta a ragaszkodás szót, önmagát pedig Szabolcs szegény kis barátnő-jének nevezte. Ha egy virágot tűzött Sándor kabátjára, az még mindig kitüntetés számba ment, ha pedig szükségét érezte, hogy kényeztesse kedvesét, akkor lehúzta keztyűjét és odanyújtotta a kezét, hogy csókolja meg. A jobb kezét és a bal kezét és megint a jobb kezét, – aztán mondja meg, hogy ragaszkodik-e egy kissé az ő szegény barátnőjéhez?

És hetekkel utóbb is az az érzése volt Szabolcsnak, hogy az asszony, aki most hízelegve -97- hozzásimul, épp oly titokzatos és ismeretlen előtte, mint mikor első ízben találkozott vele. Nem ismeri, nem tudja, hogy kiféle, miféle. Nem lát bele a lelkébe, nem tud neki parancsolni, csak engedelmeskedni. És dühös kíváncsisága most még nagyobb mértékben emészti, mint annakelőtte.

A Szabolcséhoz hasonló természetü emberek szerelmében valami rombolási ösztön nyilatkozik meg. A nőt csak akkor tekintik egészen a magukénak, ha összetörték már a méltóságát és kifosztották a szívét. Rendesen úgy tesznek, mint a gyöngyhalász, aki az élete veszélyeztetésével hozza föl a tenger fenekéről a kagylót, aztán széttöri a héját és így szól magában: „Nincs benne semmi, csak nyálka!“ És eldobja az eltöröttet. Ha aztán egy kagyló kisiklik a kezéből és elmerül a tengerben, mielőtt még összezúzhatta volna, bánatosan sóhajt föl: „A gyöngyök királynéját rejthette magában!“

– Holnapután, – mondta egy nap Leticia hercegné, – holnapután Bécsbe utazom…

Ettől félt Szabolcs mindig, a mire még gondolni sem mert: hogy az előrehaladó évad egyszerre csak szét fogja őket választani. -98- El fognak válni csendben és illedelmesen, ő elveszti majd az ő szegény kis barátnőjét, mielőtt még megtalálta volna.

– Két hétig kell fönn maradnom, aztán visszajövök majd. Itt maradok karácsonyig. Aztán visszamegyek Bécsbe és ha még akkor is ragaszkodik egy kissé hozzám, maga is feljön Bécsbe.

Szabolcs megkönnyebbülten lélegzett föl. Még nem ütött a végleges elválás órája; Leticia még szereti.

– Ugy-e, nélkülözni fog egy kissé? – kérdezte Leticia, mikor együtt kihajtattak a pályaudvarra.

– Én azonban azt akarom, hogy okos legyen. Bolondot ne tegyen és ne is mondjon.

– A kétheti szabadságot, amit adok, használja föl arra, hogy meglátogatja azokat, akik talán már régóta várják a látogatását…

A feleségét értette. Láthatólag nem volt féltékeny. Hanem aztán megszeppent egy -99- kissé, mikor észrevette, hogy Szabolcs sötét arccal rágja az ajkát.

Szabolcs odakünn besegítette a vasuti kocsiba, gondosan betakarta a lábát és utasításokat adott a vasutasoknak és a hercegné cselédségének. Tudta, hogy Leticia, ha csak rajta áll, útközben holtra megfázik vagy éhen hal, a kocsiját pedig a legközelebbi stáción vele együtt a szertárba tolhatják. A hercegnét, akinek figyelmét soha sem kerülték el az ilyen apró szolgálatok, láthatólag meghatotta Szabolcs gondossága.

Mielőtt a vonat elindult, egy kis virágot vett ki, amelyet titokban magával hozott az uti karmantyújában; a virágot lopva megérintette az ajkával és odaadta Szabolcsnak.

Egyszerre megint ősz lett Szabolcsfalván. Nyirkos, szürke, kedvetlen ősz. Szabolcs az első magános estéjét azzal töltötte, hogy gondolkozott – amit már jó régóta nem tett, – reggel pedig hirtelen elhatározta, hogy megfogadja a hercegné tanácsát és meglátogatja azokat, akik állítólag már régóta várták. Ha utazik, gyorsabban is telik az idő.

Az asszonyság annyit sopánkodott már a leánya után, hogy most nem utasította vissza a veje ajánlatát, – pedig nem szivesen ment vele. Már nagyon megszokta pesti magányát, ahol kedve szerint sírhatott, kávéházozhatott és tereferélhetett a cselédeivel. Utólag azonban megörült az utazásnak, mert Szabolcs, akivel -102- ezuttal volt első ízben hosszabb ideig négyszem közt, figyelmes gavallérnak mutatkozott. Oly tisztességtudóan bánt és oly okosan beszélgetett vele, hogy Forgácsné újból beleszeretett a vejébe, akinek aztán jó ideig megint lelkes védője maradt a családban.

Rettenetes hófuvás közepette mentek át a Karszton, mire pedig a Monte-Maggiore talpához értek, metsző hideg bóra hajlítgatta a park pálmáit; az öreg Forgács meg a leánya dideregve ültek a lakásuk ablakában és szomorúan nézték a kék Adriát, amely egy hét óta már szürke volt és dühös tajtékot túrt.

– Ez nem magának való időjárás, – mondta Szabolcs, miközben homlokon csókolta a feleségét.

– Nem is kell már itt maradnom, – vélekedett az asszony. – Nincs nekem már semmi bajom.

– Ne hallgass reá, – szólt közbe az öreg úr. – Tegnap is köhögött. Volt itt egy bécsi professzor, ő azt mondta, hogy jó volna, ha Malvin a Rivierára menne…

– Csak annyit mondott: nem ártana, ha odamennék… De én már egészséges vagyok és nem bánom, ha haza mehetnék.

– Arról szó sem lehet! El fogom vinni a Rivierára és tavaszig ott fog maradni. Holnapután utazunk!

Az öreg úrnak fölötte tetszett a veje erélyes föllépése. Mikor azonban a Szabolcs pillantása összetalálkozott az asszonyéval, úgy látta, hogy Malvin komolyan és kutatva néz reá. Világos, hogy nem bízik az őszinteségében.

Mikor aztán visszavonult a kis szobába, ahol ágyat vetettek neki, Malvin egy pillanatra rányitotta az ajtót. Gyertyát tartott a kezében, a hoszu sötét haja már fel volt bontva. A férje meglepett és kérdő pillantása zavarba hozta.

– Az utazásról akarok magával beszélni… Én már egészséges vagyok… És ha akarja, hazamehetek, Budapestre vagy Szabolcsfalvára…

Szabolcs nem válaszolt mindjárt és az asszony szükségesnek látta, hogy magyarázatképpen hozzátegye:

Most már bizonyos, hogy ő sem őszinte; Forgács leányának különben nem erénye a takarékosság. Nem akar a Rivierára menni, de elhallgatja vonakodásának valódi okát. Nincs kizárva, hogy hallott valamit Leticia -104- hercegnéről, – Szabolcs úgy tudta, hogy az ispánnéval gyakran irat magának… És meglehet, hogy fölébredt benne az asszonyi hiúság. Mert féltékenységről csak nem lehet szó? Mindenesetre tanácsosabb, ha nem kutatja a vonakodásának okát, hanem kurtán véget vet a beszélgetésüknek.

– A takarékosság szép erény, kedvesem, de nem akkor, ha az ember egészsége forog kockán.

Magában véve nagyon közömbös mondás, de fölényes, hűvös és határozott hangon mondta, a kedvesem-et pedig azzal a csepp kicsinyléssel hangsúlyozta, amelyről tudta, hogy soha sem téveszti el hatását Malvinra. Ez a hang mindig a fejébe kergeti forró vérét, fölkavarja, ami dölyf és indulatosság van benne. (Jól ismerte Malvint, aki a mézeshetek idejében nem volt olyan zárkózott kagyló, mint például a hercegné.)

Harmadnap a család útra kelt Génua felé. Az asszonyok féltek a háborgó tengertől és azért vasúton utaztak, Trieszten és Milánón keresztül. Génuából aztán Mentoneba mentek, ahol szállást vettek az angol fogadó napos oldalán.

Útközben Szabolcs azt a fölfedezést tette, hogy a felesége magaviselete valami különös változáson megy át. Azelőtt gőgös, ideges és ellenségeskedésre hajló volt, most mindinkább szelidnek és türelmesnek mutatta magát. Ezt a változást nagy belső küzdelmek előzhették meg, mert Malvin, mintha csak egy erős titkos elhatározás vezérelné, következetesen játszotta tovább új szerepét, még akkor is, mikor észrevette, hogy nem számíthat a férje elismerésére. Nem lehetett többet összetűzni vele és még ellentmondást sem igen lehetett hallani a szájából. Annyira ugyan nem ment, hogy nyiltan szóba hozza a régebbi félreértéseket, amelyek megzavarták a házasságukat, de a magaviselete arra vallott, hogy szeretne mindent elfeledtetni az urával. Mentoneban már el sem akarta többet ereszteni Szabolcs karját -106- és az alázatos hallgatása, meg pillantásának néma ékesszólása egy békítő jó szóért látszott esedezni.

Ez a martir-póz – Szabolcs így nevezte magában Malvin legújabb viselkedését – sehogyan sem tetszett a férjnek Biztosra vette, hogy e magaviselet mögött valami újkeletü, szeszélyes rögeszme lappang… Malvin tényleg hallhatott valamit a hercegnéről és fölébredt asszonyi hiúsága most arra késztette, hogy minden áron visszahódítsa urát, aki pedig neki sem kellett, amíg másé nem volt.

Csak akkor változott meg újból, mikor Szabolcs egyheti együttlét után kereken kijelentette, hogy másnap visszautazik Magyarországba. Vissza kell utaznia…

Éppen estebédnél voltak és az asszony némán tette le villáját, miközben egy komor pillantást vetett az urára.

Az asszony tudhatta, hogy nem beszél igazat, – mi dolga lehetne egy gazdának télvíz idején?

Fülig pirult. Nem a harag kergette arcába a vért, hanem a szégyen; újabban, a mióta formálisan kacérkodni kezdett az urával, bízott magában, hogy mégis itt tudja -107- tartani és most pirulva érezte, hogy a megalázkodása hiábavaló volt.

Az est folyamán nem kacérkodott többet Szabolcscsal, hanem feltünően sokat emlegette Bakót. Egypár olyan jelzővel illette, amely még a blazirt és elkényeztetett grófnak is, ha ugyan hallhatta volna, hízelgett volna és megjegyzéseiből kitudódott, hogy a gróf két hét óta Nizzában van és hogy már elválásuk alkalmával is számított arra, hogy a Rivierán viszont fogják egymást látni.

Féltékenynyé akarta tenni az urát, vagy rá akart ijeszteni. Szabolcs csendes mosolylyal konstatálta magában, hogy a felesége bizonyos dolgokban még nagyon naiv. És önkéntelenül is összehasonlította ezt a két asszonyt, a ravaszkodásával közönséges feleségét az egyszerűségében fölséges hercegnével és bizonyos, hogy az összehasonlításnak igen szánalmas eredménye lett a szegény Malvinra nézve.

– Kérem, táviratozzon a grófnak Nizzába, hogy itt vagyunk… Megkért, hogy értesítsem megérkezésemről…

– Szívesen, – mondta Szabolcs. – De miért nem bízza meg ezzel az édesatyját? -108-

Szabolcs nem válaszolt erre a kihivásra és szónélkül föladta a Bakónak szóló táviratot. Nem is kérdezett az öreg Forgácstól semmit; az egész dolog egy csöppet sem érdekelte. Nem mintha megbízott volna Bakó barátságában. Ismerte a grófot és tudta, hogy annak szakasztott olyan cinikus életelvei vannak, akár ő neki magának, – de egyelőre még arra sem méltatta a feleségét, hogy komolyabban foglalkozzék a sorsával.

Minden gondolata és érzése dühös türelmetlenséggel vonzotta a másikhoz, az ő szőke, fölséges Leticiájához. És miközben világos éjszakán álmatlanul feküdt a hálókocsiban, mely akkor éppen a behavazott Szemeringen keresztül vágtatott Bécs felé: amolyan hóbortosan merész gondolatok jártak a fejében, a minők elalvás előtt tüzelni szokták a józan ember fantáziáját is. Miért ne lehetne Leticia egészen az övé, a világ előtt is? A hercegnő szerette és ragaszkodott hozzá… Talán nem üres szóbeszéd a szerelem, amely csodákat képes művelni és bizonyára nem Leticia volna az első vérbeli princessz, aki a szerelmének -109- feláldozza a rangját… Mi kell ahhoz, hogy az ember föltétlen hatalmat nyerjen egy asszonyi szív fölött? Semmi, csak meg kell találni azt a bizonyos arkimédesi pontot és az ember kiforgathatja önmagából… Az a pont a szerelem.

Bécsnek került, mert tudta, hogy a hercegné ma még ott van. Azzal mentegette önmagát, hogy egypár bevásárlást kell tennie az osztrák fővárosban. Leticia hercegnét meg sem fogja látogatni… Hanem azért, alig egy órával a megérkezése után, már ott volt a Stubenringen és megszólította a Borovszki-palota portását.

– Mostanig itt volt, de tíz perccel ezelőtt kihajtatott a pályaudvarra. Visszamegy Magyarországba…

Szabolcs az óráját nézte, aztán sietve beszállt a kocsijába. Még elérhet a vonathoz!

Tényleg jókor érkezett, öt perccel a vonat elindulása előtt. A pályaudvar előtt ott találta Leticia hercegné kocsiját, a perronon pedig ott állott a borotvált arcu hercegi udvarmester, kalappal a kezében és szokott komor -112- apátiájával figyelve egyik kocsi ajtajára. A kocsi ajtajában Szabolcs megpillantotta Leticiát is, aki éppen mosolyogva beszélgetett egy vadászruhás, hosszu, fiatal úrral. Szabolcs egy pillanatra megállott a kocsi előtt és megemelte a kalapját. A pillantásuk most összetalálkozott és Leticia hercegné nyugodt mosolylyal viszonozta köszöntését.

És mivel Szabolcs kérdő pillantással állott meg előtte, meg is szólította.

Látható érdeklődéssel kérdezte, – megérzett a hangján, hogy ki akarja tüntetni Szabolcs szomszédját.

A vadász sarkon fordult és Szabolcs a sugár növésü, beszédes szemü fiatal úrban megismerte Sándor királyi herceget, akivel több ízben is találkozott már Bakó vadászatain. A fenségnek kitünő memoriája volt és visszaemlékezett Szabolcs arcára, ha nem is a nevére.

– Én is ismerem ezt az urat. Ön az a kitünő pisztolylövő, nemde? A Bakó gróf vadászata alkalmával nagyon meglepett ügyességével… Emlékszik a kertben? Sokat gyakorolja még a pisztolylövést?

– Jól is teszi. Kár volna, ha elhanyagolná. A pisztolylövés nagyon szép sport…

Kezet fogott Szabolcscsal és mosolyogva bólintott a fejével. Ez azt jelentette, hogy Szabolcs most elmehet. El is ment, helyet keresve magának a szomszédos szakaszban. A királyi herceg Pozsonyig utazott a szép asszonynyal; ott kiszállott. Szabolcs azalatt magában volt a gondolataival. Fantasztikus tervei, amelyeket az elmult éjjel kovácsolt Laibach és Mürzzuschlag között, most hirtelen szétfoszlottak a józan reggeli fényben és ha visszagondolt reájuk, kissé éretleneknek találta azokat. Eleget fordult meg életében a legfelsőbbek társaságában és ismerte nézeteiket. Megesett már az is, hogy egy hercegné beleszeretett a lovászába – a lovászt aztán előléptették lovászmesterré, de azért megmaradt cselédnek, valamint a hercegné is megmaradt hercegnének. Most tisztára látta, hogy ami közte és Letica között történt, az nem volt egyéb egy ilyen tisztességesebb kiadásu lovászregénynél. Egy idillikus kaland, amelynek a szép hercegné átengedte magát, időtöltés céljából, amelyért azonban bizonyára egy atómját sem áldozná föl szociális kötelességeinek.

A királyi herceg Pozsonynál már kiszállott, -114- Szabolcs azonban csak az eleméri stáción látta viszont Leticiát. A hercegné arról panaszkodott, hogy az úton megfájdult a feje, a viszontlátást azonban csak akkor említette, mikor Szabolcs fölsegítette a kocsijába.

Valami történt, – mondta magában Szabolcs. Elfordult tőlem és idegen lett hozzám… Vagy talán csak annyi történt, hogy megint teleszívta magát udvari levegővel és most fölülkerekedett benne a hercegné?

A délután folyamán nagy türelmetlenség vett erőt Szabolcson és estig már sikerült magával elhitetnie, hogy a hercegné várja őt. Most már önmagát okolta azért, hogy a viszontlátásuk oly hidegen folyt le. Leticia mindig tartózkodó volt, de hidegnek vagy gőgösnek csak azok mondhatták, akik nem értették meg.

Alkonyatkor átkocsizott a Borovszki-kastélyba és itt a cselédektől azt a fölvilágosítást nyerte, hogy a hercegné ma nem fogad senkit. Dühös megszégyenüléssel hajtatott haza. Másnap nem ment át a kastélyba és hogy képes volt ennyi lemondásra, azt nem a lelki erejének, hanem a megsértett hiúságának köszönhette. Harmadnapra éppen azon -115- tanakodott, hogy mittevő legyen, mikor kocsirobogás hallatszott a veranda előtt: Leticia hercegné maga jött el hozzá.

Szabolcs alig hitt a fülének, mikor az ispánja azt jelentette neki, hogy a hercegné a szalonban várja. Tényleg ott ült egy puffon, Szabolcs agarát simogatva.

– Édes barátom, ön nem jön már hozzám? Önnek terhes már az én barátságom, pedig én csak az ön kedvéért utaztam le ide…

A hangja inkább alázatosan csengett, mint duzzogva. Alázatos odaadásában bájosabb volt, mint valaha. Ez megint nem a hercegné volt, hanem a Szabolcs szőke Leticiája, szegény kis barátnője, aki szelid mosolylyal tűrte, hogy végigcsókolják a kezét, a kisujja hegyétől a könyökéig.

– Most velem fog jönni, – mondta. – Elviszem kocsikázni, aztán nálam ebédel.

Ezzel megvolt a kibékülés és egyikük sem hozta többet szóba a történteket. Aztán megint öt nap mult el, december elején öt verőfényes tavaszi nap.

Egy este történt, hogy együtt ültek a Borovszky-kastély teázójában. A hercegné könyvet tartott a kezében és dallamos hangján francia verseket olvasott Szabolcsnak, az pedig félig lehunyt pillái alól nézte az asszonyt. -116- Letícia később észrevette, hogy a barátja csak fél füllel hallgatja, mert odalépett hozzá, a széke karjára támaszkodott és szokása szerint hosszan és némán a szemébe nézett. És tiszta és nyugodt pillantása olyan hatással volt Szabolcsra, hogy a vér egyszerre a fejébe szökött, a vasgyúró kezével pedig megragadta az asszonyt és szenvedélyes erőszakkal magához ölelte. A hercegné meghökkenve nézett rá.

– Leticia, – mondta Szabolcs fojtott hangon, – tudja, hogy isteni élvezet volna nekem, ha magát most megfojthatnám?

Erős ujjai, a melyek körülfogták az asszony nyakát, tényleg meg-megrándultak, mintha csak nehezen állnák meg a kisértést… Ölni szerettek volna, tépni és marcangolni, mint az oroszlán karmai. Vérben vagy tűzben fürödni, erőszakoskodni és megsemmisülni.

– Ráunt már a barátnőjére és meg szeretne tőle szabadulni? – kérdezte a hercegné, akin azonban meglátszott, hogy komolyan megszeppent.

Szabolcs eltaszította magától az asszonyt, majd felszökött a helyéről és az ablakhoz lépett. A feje lángolt, a szeme szikrázott. A -117- néma keserűség, ami összehalmozódott a szívében, most erőszakos szavakban tört ki belőle.

– Ne tréfáljon, Leticia, mert én talán bele fogok pusztulni ebbe a tréfába…

– Ön nem igazságos, barátom. Hetek óta egyebet sem teszek, mint hogy az ellenkezőjét bizonyítom…

– Nem, Leticia! Ha ezt szerelemnek nevezi, akkor kettőnk közül az egyik nem tudja, mi a szerelem… Én nem értem magát és kétségbe ejt, hogy maga nem akar megérteni… A karjaim közt tartok egy idegen nőt, akinek csak a nevét ismerem, de a lelkét nem. A magaménak nevezem, pedig semmi sem az enyém, csak a csókja… Én nem ismerem magát, Leticia. Kicsoda maga? Micsoda? Virág, márvány vagy asszony. Ha asszony és engem szeret, akkor jogom van a lelkéhez is. Ismerni akarom, látni, hogy milyen a lelke, az én lelkem: fehér vagy fekete? Nekem mindegy, akármilyen: bűnös vagy szent, én imádani tudnám mindenképpen… -118- Összeforrva magával tudnék jó és rossz lenni: gyilkolni, imádkozni vagy elkárhozni… De ne hagyjon magamra, ilyen rettenetes magányban!

A hercegné néma ijedtséggel hallgatta Szabolcsot, aztán kezébe hajtotta a homlokát, a szemében pedig köny csillogott. Ez a könycsepp oly hatással volt Szabolcsra, hogy térdre vetette magát és a karos székével együtt átölelte az asszonyt.

– Lássa, – mondta halk, remegő hangon, – maga tud sírni! Mondjon egy szót, csak egy szót, Leticia, és én meg fogom érteni… Nem fogom többé gyötörni, szeretni fogom olyan lángoló szeretettel, amelynek az eddigi szerelmem csak hajnali pirkadása volt…

A hercegné hűvös kezével végigsímított Szabolcs homlokán, aztán fölkelt székéről és megtörülte a szemét. A síró nők puha hangján mondá:

– Eddig minden oly szép volt, édes barátom, de ma nagy fájdalmat okozott nekem. Nem neheztelek azért, mert tudom, hogy nem tehet arról, hogy ennyire ideges. Kérem azonban, bocsásson meg, ha most visszavonulok…

Mikor magára maradt Szabolcs, már megbánta erőszakos föllépését. Nem, Leticia nem eléggé kemény kavics arra, hogy szikrát adjon az ütésre.

Másnap azzal a szándékkal ment a hercegnéhez, hogy megengeszteli és megnyugtatja. Azonban szóba sem hozta még a tegnapi est eseményeit, mikor Leticia megdöbbentette azzal a váratlan kijelentésével, hogy visszautazik Bécsbe. Már csomagolt is… Holnap útra kel.

A hercegné megborzadt a gondolattól, hogy karácsonyig a kastélyban maradjon.

– Akartam, de nem lehet. Nem tudtam, hogy a tél itt annyira barátságtalan. Megölne az örökös szél…

Egy szomoru pillantást vetett az ablakra: odakünn most is zizegett a szél, az alattomos, szakadatlan éjszaki szél, melynek fagyos lehellete beérzett a kastély rosszul záró ablakain keresztül. A régi kandallók alig tudták már fölmelegíteni a nagy, üres szobákat… Leticia fázott, még a lelke is didergett. A bécsi palotájára gondolt, légfűtéses termeire, a jól elzárt és a villamos fénytől ragyogó folyosóira és egyszerre oly honvágyat érzett Bécs után, -120- mint a vándorútról lekésett fecske a pálmás partok után. Itt ült a néma, megfagyott pusztán és közel volt a síráshoz, miközben keringőakkordoktól hangos, enyhe, édes városára gondolt. Vajjon el fog-e még oda érkezni? Alig tudta már elhinni.

Szabolcs kiolvasta az asszony szeméből elhatározásának makacs voltát és egyetlen ellenvetést sem engedett meg magának. Leticia ott ült vele szemben, a kandalló mellett, bundával a vállán és meglátszott rajta, hogy a lelke már Bécsben van. Oly kínzó türelmetlenség vett erőt rajta, mintha vasuti váróteremben volna.

A hercegné másnap elutazott. Mikor beszállt a vasuti kocsiba, boldog megindultságában majdnem sírva fakadt. Aztán eszébe juthatott, hogy valami elégtétellel tartozik Szabolcsnak, mert egyszerre nagyon nyájas lett hozzá:

– Hiszen még fogom látni, nemde? Nem fog egészen megfeledkezni szegény barátnőjéről? Nem kerül el, ha Bécsbe jön?

Szabolcsot nem tévesztette meg szánakozó udvariasságával; ő azzal a biztos tudattal ment vissza a vasuttól, hogy Leticia mindörökre elveszett az ő számára. Volt és nincs: eltünt és szürke, hideg üresség maradt a helyén. -121-

Egypár napig igazán úgy élt magányában, mintha narkózisban volna. A lelke elmerült valami végtelen köd-oceánban; minden egyforma, szétfoszló és színtelen volt körülötte; sehol egy biztos pont, amelyen megpihenhetett volna. Nincs se idő, se tér. Nincs semmi, csak az egyhangu, örökös szomorúság érzete van meg benne. Ösztönszerü és kétségbeesett erővel küzd az érzés ellen, bár maga sem tudja, hogy miért. Talán jobb volna, ha átengedné magát neki, beleolvadna és megsemmisülne.

Egy hét is elmult már, mikor Szabolcs egy nap azon vette észre magát, hogy megint a Borovszki-kastély felé kocsizott. A park oly puszta volt és néma, mint egy temető, közepén pedig sötéten állott a nagy ház, mint egy óriás kripta. Szabolcsnak egyszerre az a különös babonás érzése támadt, hogy Leticia nem is utazott el, hanem meghalt és most ott pihen magas ravatalon a kastély fala mögött.

A következő pillanatban már elhatározta, hogy Bécsbe fog utazni. Látnia kell a hercegnét. Habár csak a távolból is, de látni akarja megint viruló szépségét, amelynek bűvös emléke még minden érzékében élt és amelyre -122- mégis úgy gondolt vissza, mint egy álomképre.

És elhatározta az is, hogy meg fogja változtatni magaviseletét Leticiával szemben. Igénytelen, szerény és kényelmes barátja lesz. Nem fogja többet nyugtalanitani követelő föllépésével. Amit érez, azt magába fogja zárni, az asszonynyal szemben pedig olyan lesz, amilyennek az akarja.

Bécsben félelem fogta el Szabolcsot, hogy Leticia nem akarja majd elfogadni. Félelme alaptalannak bizonyult. Mikor beadta névjegyét a Stubenringen, azonnal bevezették a hercegné lakosztályába.

Leticia egy fehértapétás kis rokokó-szalonban fogadta. Nem volt magában, egy junói termetü, beszédes mosolyu szép nő volt vele. Látásból őt is ismerte Szabolcs: Gall-Ervin grófnő volt, egy emancipált női különc, aki, ámbár milliói voltak és szép volt, leány maradt, hogy kedve szerint élhessen. Sokat beszéltek jótékonyságáról és hóbortos ötleteiről. A harmincesztendős leányt, aki egyébként viruló fiatal asszony benyomását tette, mindenki szerette és a legelzárkózottabb házakban is szivesen fogadták.

– Jó napot, édes Szabolcs szomszéd! Szép, hogy nem feledkezett meg rólam! -124-

A hercegné mosolyogva nyujtott kezet Szabolcsnak, aztán helyet ajánlott neki. A barátnője pedig folytatta elbeszélését, amit az imént abba hagyott. Franciául beszélt, a párisi boulevardok jargonján. Idegen emberek jelenlétében legszívesebben franciául beszélt, mert ha németül szólt, mindig rájárt a nyelve a lerchenfeldi mosónők dialektusára.

A hercegné aztán egypár kérdést intézett Szabolcshoz, valamennyi Szabolcsfalvára vonatkozott. Kijárnak-e a szarvasok a mezőkre? Befagyott-e már a folyóvizük? Aztán a barátnőjéhez fordulva, mondta: – Tudod, Szabolcs a szomszédunk, – az őszszel gyakran vadásztunk együtt…

Határozottan hangsúlyozta a szomszédságukat és Szabolcs megérthette ebből, hogy ez a véletlen szomszédság az ő ismeretségüknek egyedüli jogcíme.

Előbb ment el, mint a grófnő és a háziasszony búcsuszavai épp oly udvariasak és semmitmondók voltak, mint azok, amelyekkel fogadta.

Egypár napot töltött Bécsben; ideje javarészét kártyázva töltötte egyik klubban, ahol magyar urak is sűrűn megfordultak. Leticiával egyszer sem hozta össze a véletlen. Gall-Ervin grófnőt azonban többízben is látta a színházban -125- és az utcán, és a szép emancipált megtisztelte azzal, hogy visszaemlékezett reá, sőt határozottan kacérkodott is vele. Neki különben – mint mondták – gyöngéje volt a magyar urak iránt.

Az ötödik napon Szabolcs megint elment Leticia hercegnéhez. Tudta, hogy nincsen fogadó napja és valami halvány reménység élt benne, hogy ezuttal négyszemközt fog beszélni a barátnőjével. A portás azonban azt mondta neki, hogy a hercegné gyöngélkedik és nem fogad senkit. Mialatt még a kapu alatt állott, elegáns számozatlan bérkocsi állott meg a ház előtt és egy karcsu fiatal úr lépett be. A portás lerántotta tányéros sapkáját és szó nélkül kinyitotta a lépcsőházba vezető nagy üvegajtó szárnyát, a fiatal úr pedig ruganyos léptekkel fölsietett a szőnyeges lépcsőn.

Így tehát Sándor herceg – mert ő volt a kocsin érkezett fiatal úr – csak Leticiához mehetett. A szomszédja számára beteg volt a hercegné, de a fenséges úr számára nem. -126- Szabolcs gyalog ment végig a néptelen körúton, előbbi kalandjáról elmélkedvén.

Most már tisztában volt Leticia megváltozott magaviseletével! A hercegné nem ijedt meg tőle – miként eddig gondolta – nem is duzzogott, hanem egyszerűen ráunt. Falusi magányának unalmában egy vadászkalandba bocsátkozott, most pedig jóllakott már a falujával és a vadászati évad végén nem kellett neki már a vadász sem. Egy ujabb szerelmi intrika érdekli mostanában és valószinü, hogy gyakorlott ujjaival már sok ilyen intrikát szőtt és fejtett szét. És Szabolcs most megtalálta a talányos asszony szívének kulcsát is, amelyet annyi ideig keresett hiábavaló fáradozással. A titok megoldása nevetségesen egyszerü: nincs titok, ilyen csak a Szabolcs túlhevített fantáziájában exisztált… Semmi titokzatos nincs az asszony jellemében, egyszerűen nincs is jelleme. Azért nem tudott soha belemélyedni a lelkébe, mert annak nincs semmiféle mélysége. Sekély és homokos, mint az árokvíz, amelyet nem tud fölkavarni a tengereket korbácsoló vihar. Miközben Szabolcs most ujból végiggondolta szerelmi regényének egyes epizódjait, arcpirító szégyenérzet vett erőt rajta, mert világos lett előtte, hogy egy szánalmas misztifikáció -127- áldozata lett. Ha polgárasszony lett volna a kedvese, akkor ő, a nőismerő, két nap alatt tisztában lett volna vele és harmadik nap alkalmasint már rá is unt volna. Ami vonzotta és elszédítette, az tisztára a hercegné társadalmi állásának exotikus ragyogása volt. Ha ezt lefejti róla, akkor alig marad egyéb, csak egy havasbőru kis állat, amely cinikusan követi önző ösztönét. Nagy keserűségében visszaemlékezett a közösen eltöltött órákra és most utólag száz bizonyítékot talált, amely nézetét támogatta. Leticia nem is volt elmés asszony, csak triviális módon eszes; nem volt művelt sem, csak jómodoru; a csudálatos tisztasága nem naivság, hanem cinizmus volt; az ingerlő nyugalma pedig annyit bizonyított csak, hogy képtelen minden igaz szenvedélyre. Egy koronás grizett volt, semmi egyéb…

Szabolcs most már tisztában volt azzal is, hogy mit érez iránta a hercegné: semmi csak egy kis félelmet, hogy a volt kedvese valami alkalmatlanságot talált neki szerezni. És mikor ezzel tisztában volt, már tudta azt is, hogy a jövőre nézve mi a kötelessége Leticiával szemben: gondosan kerülnie kell a hercegné társaságát. A kalózvezér, aki nemrégiben még nagy hódításokról álmodozott, -128- mindenét elvesztette, de a nagy hajótörésből meg akarta menteni legalább azt, amit ő a becsületének nevezett s ami alaposan véve csak a hiúsága volt.

Míg Bécsben időzött, csak egyszer látta még Leticiát. A színházban. A hercegné páholyában ült, fehér alakja a homályos piros keretben igézőbb volt, mint valaha. Mozdulatlanul ült, remek, fedetlen vállát kissé fölvonva és csak a fejét mozgatva, lassu gráciával, miközben hajékének gyémántjai a szivárvány minden színében sziporkáztak. Ajkán állandóan ott fénylett a verőfényes, szelid mosoly, az a bizonyos princessz-mosoly… Az ura apatikus arccal ült mellette, később pedig Sándor herceg intelligens szőke feje is fölbukkant a páholy homályából. Leticia ezúttal megint tetőtől talpig hercegné volt és Szabolcs, aki hosszan elnézte, el se tudta többet képzelni, hogy ez az asszony valaha az övé volt.

A szeme megnyilt; fölismerte volt kedvesének kicsinyes jellemét, megvetéssel fordult el tőle és – mégis szerette. Sokkal tovább szívta magába az édes mérget, minthogy egyhamar megtisztulhatott volna a vére. Mikor már azt hitte, hogy semmi köze többé az asszonyhoz, váratlanul rátámadt megint a -129- lázas vágy és nem segíthetett rajta az sem, hogy butának találta a saját gyöngeségét. Ilyenkor fantasztikus tervek és lehetetlen ötletek fordultak meg a fejében és voltak kétségbeesett pillanatai, amikor önmaga előtt megalázkodva akarta visszakoldulni a hűtelen asszony szerelmét. És átvillámlott agyán az öngyilkosság gondolata is. A férfias hiusága azonban – a férfi méltóságát szertelenül tisztelő ősök ez öröksége – föllázadt a gondolat ellen: egy Szabolcs nem lőheti magát főbe egy asszonyért.

Hogy megszabaduljon céltalan tépelődéseitől, erősen játszani kezdett megint a bécsi klubban, amit legénykora óta nem tett. Most szegte meg első ízben a hallgatag megállapodást, amely erre vonatkozólag közte és az apósa közt létrejött. A szerencse hátat fordított neki és amikor makacsságával ki akarta kényszeríteni kegyét, rövid idő alatt óriás összeggel maradt veszteségben.

Balsorsa különben jó hatással volt reá, olyanféle hatással, aminővel a munka szokott lenni reálisabb emberekre. Megint ott találta magát az élet küzdőterén, amely hosszabb fegyverszünet után újra próbára tette elszántságát és ellentálló képességét. Aki pénz után kénytelen futni, az elveszti fogékonyságát lelki -130- fájdalmak iránt és miközben az ember mosdatlan ágensekkel és agyafurt uzsorásokkal alkudozik, nem ér rá Leticia hercegné elvetemültségén bánkódni.

A pénzt különben hamar megtalálta. Egyik uzsorás, aki gyakrabban segített Szabolcson, amíg legény volt, szívesen lépett most üzleti összeköttetésbe a gazdag Forgács vejével.

Mentoneból újabban csak szórványosan érkeztek a hírek és mikor február vége felé Forgács azt írta a vejének, hogy most már komolyan gondolnak a hazatérésre, Szabolcs elhatározta, hogy eléjük utazik. Érdekében volt, hogy a viszony közte és a felesége közt valamennyire megjavuljon, ha más okból nem, hát csak Szabolcs nagy kártyaadósságaira való tekintettel is. Szerencsétlen téli hadjáratának költségeit az öreg Forgácsnak kellett megfizetnie, a vő pedig úgy érezte, hogy az öreg úrnak szánt keserü labdacsot a jó illem kedvéért meg kell kissé édesítenie. Önmaga előtt nem szépítgette eljárását, jól érezte helyzetének lealázó voltát, de most, mikor Leticia emlékével együtt szentimentálisabb hajlamaitól is szabadulni akart, olyanféle lelkiállapotba jutott, melyet az akasztófa humorának szokás nevezni. Megint erős volt, elszánt és cinikus. -132- Az élet megint sivár és reális, olyan, hogy nem érdemes komolyan venni; éppen annyit ér csak, hogy az ember leélje. Ezt is csak úgy, ha nem jár valami nagyobb kellemetlenséggel.

– Onnan. Vasárnap még együtt ebédeltem az embereiddel. Ott voltak a galamblövésnél. A feleséged pompás színben van.

Keveset beszéltek még az asszonyról, Bakó aztán a barátja kártyaveszteségére terelte a szót.

– Hallottam, hogy lefüleltek Bécsben. Ha zavarban volnál, tudod, hogy számíthatsz reám…

Bakó azelőtt is megtette már, hogy nagy hitelével segített Szabolcson, de mindig csak olyankor, ha a barátja külön megkérte erre. A gróf egyszer sem tagadta meg tőle ezt a szivességet, de ezúttal ajánlotta föl neki először.

– Szép tőled, hogy eljöttél, de tulajdonképpen fölösleges, – mondá Forgács. – Holnaputánra terveztük az indulásunkat…

– Jó leszek uti marsalnak, – szólt Szabolcs. – És maga, hogy érzi magát?

Ez a kérdése Malvinnak szólt. Csak rá kellett nézni; a válasz viruló szinekben volt odaírva az arcára.

Szabolcsnak föltünt, hogy Forgácsék ezúttal nem olyan bőbeszédüek, mint annakelőtte. Eleintén azt gyanította, hogy talán az öregeknek is tudomásukra jutott a Leticia hercegné dolga, de aztán meggyőződött róla, hogy tartózkodásuknak egyéb oka van. Mikor szóba hozta Bakó nevét, Forgács meg a felesége szinte ijedten néztek össze.

– Ah igen, Bakó… Már elment. Utóbbi időben már csak keveset találkoztunk vele…

Ezt az utat december elején a Bakó yachtján tették meg, miután előzetesen kikérték hozzá Szabolcs beleegyezését. Forgácsné, aki félt a tengertől, nem volt velök, csak Forgács meg Malvin voltak Bakó vendégei. Az öreg úr azonban most nem akart az ajacciói kirándulásról beszélni és más tárgyra terelte a szót. -134-

Ebéd után, mikor a férfiak kávézva magukra maradtak, Forgács kimagyarázta különös magaviseletének okát.

– Sok keserűségem volt, amióta nem láttuk egymást: itt nagyon alávaló emberek vannak… Éppen olyanok, mint másutt… Abból, hogy Bakó mindig velünk volt, gyalázatos rágalmakat kovácsoltak…

(Szabolcs megkönnyebbülten sóhajtott föl: Tehát nem Leticiáról van szó?)

Az öreg úr a grófról beszélt, akit némi föntartással dícsérni kezdett:

– Jellemes ember… Neki is vannak hibái, – könnyebben vesz egyet-mást, amit a polgárember komolyan ítél meg, – de azért jellemes ember… Nem igaz?

Szabolcs ráhagyta, hogy Bakó jellemes ember, Forgács pedig áttért a leányára.

– Malvin fölötte áll minden gyanunak és aki rágalmazza, megérdemli, hogy kivágják a nyelvét. Neki csak az a hibája, hogy nagyon is büszke és öntudatos… Ez már a modern neveléssel jár… Régebben az asszonyok többet adtak a világ ítéletére, ma pedig azt hiszik, hogy megvethetik… Többször hoztam ezt szóba előtte és kissé haragudtam is reá… Jobb szerettem volna, ha te nem hagytál volna bennünket annyi ideig -135- magunkra: csak a férj tudja, hogy mi szabad a feleségének és mi nem…

– Ne törődjék ostoba szóbeszéddel. Meggyőződtem róla, hogy a legkorrektebb asszony se kerülheti el mindig a rágalmakat… Tény az, hogy Malvin csak nekem tartozik számadással, senki másnak! Én pedig föltétlenül megbízom Szabolcsnéban.

Jól esett neki ez a kis lovagias fölhevülés, melyet a felesége érdekében kifejtett és Forgács láthatólag nagyon megkönnyebbedett.

– Örülök, – mondta, – hogy így fogja föl a dolgot. Az egészből azonban mégis csak az a tanulság, hogy nem jó az asszonyt magára hagyni…

Szabolcs, természetesen, élt a kellemetes precedenssel, hogy a maga részéről is eleve élét vegye a budapesti és szabolcsfalvai pletykának.

– Az ilyesmit bajos elkerülni… Magamról tudom. Mikor az őszi vadászatok idejében sűrűbben érintkeztem Borovszkyékkal, még a hercegnét sem kimélték a rágalmazók…

Visszagondolt arra a kevély, hideg, tiszta asszonyra és valami lojális megvetést érzett az emberek kicsinyes ostobasága iránt.

Szabolcs és Malvin között egyáltalában szóba sem kerültek ezek a dolgok. Az első napon némileg feszélyezve érezték magukat egymással szemben, de aztán csakhamar eltalálták a helyes modort. Hosszu gyakorlat folytán már bizonyos rutinra tettek szert a képmutatásban és mindenkor ragaszkodtak ama hallgatag megállapodásukhoz, hogy az öregeknek nem szabad tudniok, hogy milyen sívár a házas életük. Ez nem is volt nehéz föladat és Forgácsék tiszta gyöngédség számába vették ezt a hűvös udvariasságot, amelylyel a fiatalok egymás irányában tüntettek. Attól nem kellett tartania, hogy Malvin elárulja magát az édesanyja előtt. A maga módja szerint ugyan nagyon szerette a szülőjét, de jóval intelligensebb és önállóbb volt nála, közlékeny természetü pedig még leánykorában sem volt.

Szabolcs különben úgy találta, hogy ezúttal könnyü megférni Malvinnal. A magára hagyott fiatal asszony, aki jellem és szív dolgában teljesen autodidakta volt és a kiforratlan lelkűek túlhajtott erejével reagált egyes -137- külső benyomásokra, fejlődésének egy újabb stádiumába jutott, amely átalakító befolyással volt nemcsak belső életére, de még viselkedésének külsőségeire is. Már két ízben is megesett, hogy Szabolcs hosszabb távollét után új asszonyt talált Malvinban, a változás azonban, amelyet most tapasztalt a nején, túltett az eddigieken. Sem türelme, sem tehetsége nem volt hozzá, hogy megkeresse e változásnak okát az asszony lelkében, szívesen elismerte azonban, hogy Malvin most már jóval rokonszenvesebb, mint annak előtte.

Mintha egy mester keze diszkrétebb moll-hangnemre hangolta volna Malvin lelkét, amelyhez aztán hozzá alkalmazkodott az egész egyénisége. Valami kihívó karaktere volt azelőtt a szépségének épp úgy, mint a viselkedésének, – szerette a sportladyt adni és extravaganciákban tetszett magának. Különös hajlamainak most már alig látszott valami csekély nyoma, éppen csak annyi, amennyi érdekessé teheti egy jóizlésü asszony egyéniségét. Megint nagyon megszépült, amióta nem látta (Szabolcs ezt ilyenformán konstatálta magában: veszedelmesen megszépült), a szépsége pedig valami puha, női karaktert vett föl. Emelte szépségét az a diszkrét izlés, amelyet régebbi hajlamával ellentétben, öltözködése -138- közben most kifejtett. Határozottan jól ruházkodott. És a nőiességnek az a rokonszenves, meleg zománca, amely utóbb jellemvonásává lett, a modorában is érvényesült. Régi harci kedvének, amely gyakran oly váratlanul a fejébe kergette a vért, most már nyoma sem látszott. Semmi szeszélyes érdesség nem volt már a kedvében, semmi él a szavában. Egészben egy nagyon disztingvált asszony benyomását tette, aki sokat gondolkozik, néha magában szomorkodik, de mindig türelmes és szelid.

Szabolcsék a tél hátralévő részét és a tavaszt Budapesten töltötték a lakásban, amelyet az öreg Forgács annyi szeretettel és sok művészi izléssel rendezett be a számukra.

Mint egymáshoz idegen emberek lépték át a lakásuk küszöbét, mint két udvarias utas, akit a véletlen összehoz a közös vendégfogadóban. És napjaik csendben és békében teltek el.

Úgy látszott, hogy az elmult félesztendő nemcsak Malvinnak, de Sándornak is jó iskola volt. Miután egészséges szervezete kiheverte a nagy hajótörés emlékeit, olyanféle kellemes érzés vett erőt rajta, mint a bőrig ázott emberen, aki végre meleg szobában találja magát. Egyszerre megint meg kezdte becsülni a praktikus előnyöket, amelyeket a házassága nyujtott neki és szükségét kezdte érezni annak is, hogy biztosabb alapot adjon az életének. Ez -140- a belső szükség – valami homályos vágy, hogy általános takarítást és nagymosást rendezzen a lelkében – mindig jelentkezett nála, valahányszor nagyobb veszedelmen ment keresztül.

Első teendője az volt, hogy közeledett megint Malvinhoz. Ekkor azonban egy váratlan akadályra bukkant: útjában állott Bakó.

A gróf minden héten egyszer ellátogatott hozzájuk. Többször nem jött, de nem is mult el szombat, hogy igénybe ne vette volna rokoni jogait. Velük költötte el az estebédet, ha pedig színházba mentek, elkisérte őket és a teáját is náluk itta meg. Ezen az estén, amikor hiába keresték a klub kártyaszobáiban és az éjjeli mulatóhelyeken, láthatólag a családi ösztönét, mondhatnám: a tisztasági szükségletét elégítette ki. Az ösztönszerü szükség, hogy egy-egy estére a nyakába vegye a házi diszciplina szelid jármát, ott él minden agglegény szívében, leginkább azéban, aki legtöbbet él vissza úgynevezett függetlenségével… Szabolcs, aki pedig nem volt sem tapasztalatlan, sem optimista ember, ilyen magyarázatot adott a gróf látogatásainak, amelyek minden szombaton ismétlődtek. Bakó meglehetősen viharos életet -141- élt és semmiféle élvezetet nem tagadott meg magától, de az idő beosztása tekintetében következetes volt a pedanteráig. Ha Budapesten tartózkodott, akkor minden héten egy-egy estét a politikai klubban töltött a kegyelmes urak törzsasztalánál, egyet a kedvesénél, néhányat a kártyaszobában és a szombatot Szabolcséknál.

Ha náluk volt, akkor meglátszott rajta, hogy jól érzi magát. Mint afféle szeszélyes és fegyelmezetlen idegzetü nagyúr, aki egész életében azt tette, amihez kedve volt, néha kétségbeejtő unalmas volt, gyakran azonban szinte sziporkázott a szeretetreméltó ötletektől. Malvinnal mindig a gyöngéd udvariasság és ama bizonyos nagybácsi-fölény hangján beszélt, amely eleve is kizárja az udvarlás lehetőségét. Szabolcs azt a megfigyelést tette, hogy Malvin bizonyos dolgokban, főleg társas- és – toilette-kérdésekben nagyon hallgat a grófra. Néha a teázó szobába hozta ruhamintáit, amelyeket a férjének nem mutatott meg és kipakkolta a gróf előtt.

– Ez magának nem tetszhetik… Fogadni mernék, hogy azt akarja – nem? -142-

Meglátszott Bakón, aki különben tényleg élesszemü és disztingvált izlésü ember volt, hogy gyönyörűsége telik a fiatal asszony vezetésében. Szabolcs jól ismerte a grófot, tudta, hogy igazmondó a kiméletlenségig és azért meglepetéssel vette észre, hogy milyen nagy véleménynyel van Malvin testi és szellemi tulajdonságairól. Rajtakapta önmagát, mikor azon töprenkedett, vajjon igaza van-e a grófnak? Tényleg okos asszony Malvin? Tényleg oly rokonszenves és gavalléros gondolkozásu? Óh, – ő alapjában véve oly kevéssé ismerte feleségét!

Egy tavaszi napon történt, megint egy szombaton, mikor a gróf kis ibolyabokrétával a kezében lépett be hozzájuk. Az utcán vette egy kofától, hogy elhozhassa Malvinnak. Hogy túl ne taksálják az udvariasságát, valami ironikus megjegyzés kiséretében adta át Malvinnak. Szabolcs ekkor azt a megjegyzést tette magában, hogy ő tulajdonképpen féltékeny Bakóra. Hangsúlyozta önmaga előtt, hogy nem gyanusítja Malvint, nem is fél Bakótól, de irigykedik reá. Látnivaló, hogy itt ő maga a harmadik. Azok ketten rokongondolkozásu emberek, akik egy-egy -143- könnyen odavetett szóval megértik és befolyásolhatják egymást. Talán öntudatlanul is lelki intimitásban élnek és szükségük van egymásra. Idegen és fölösleges csak egy van köztük: ő, a férj. És most féltékeny Bakóra, a féltékenysége – ha lehet ilyen szenvedélyre ilyen jelzőt használni – tiszta, gyanutól és félelemtől mentes.

Mikor ezt bevallotta magának, öntudatlanul már elhatározta, hogy visszahódítja Malvint. Vagy nem is hódítja vissza, mert az asszony, aki most Szabolcsné nevét viselte, az új Malvin, soha nem volt az övé. Meghódítja, a birtokába veszi. A nagy tisztelet, amelylyel Bakó láthatólag az asszony iránt viseltetett, felszöktette Malvin ázsióját a férje szemében is. A vállalkozás különben nem volt oly egyszerü. Az asszonyok bizalmatlanok a fölmelegített szenvedélyek iránt és Malvin különben is inkább a büszke, mint a gyönge asszonyok sorába tartozott.

Szabolcs azt is tudta, hogy a gróffal nem végezhet egykönnyen. Mikor még érdekében volt, hogy szórakoztassa feleségét, ő maga teremtett kivételes poziciót rokonának. Ezt a poziciót most nem dönthette meg egy csapással. Semmit sem érne, ha valami férji brutalitással eltávolítaná a grófot Malvintól: a feleségét kell elhódítani Bakótól. -144-

És forma szerint udvarolni kezdett Malvinnak. A rutinált udvarló diszkréciójával, aki óvatosságból szerény, nehogy elriassza hölgyét.

Malvin jó ideig gyanútlan maradt az apró figyelmességekkel szemben, amelyek végre is minden asszonynak jól esnek. Szabolcs aztán egy taktikai hibát követett el – így nevezte ő maga – és ezzel jó időre megint elrontotta a dolgát. Egy este, mikor magukra voltak vacsora után, önfeledten megcsókolta Malvin kezét, amely a teás csészét nyujtotta feléje. Az asszony nem kapta vissza a kezét, de bántó nyugalommal mérte végig az urát, inkább csudálkozva, mint haragosan.

Már a tavaszszal történt, hogy Bakó igen nagy örömet okozott Szabolcs barátjának; hosszabb időre Párisba utazott. Búcsuzáskor azt is mondta, hogy Párisból esetleg Madridba megy. Szabolcs valami bűnös boldogságot érzett: ilyen örömet érzett hajdanában, legénykorában, mikor egy, a taktika szabályai szerint megostromolt szép asszony -145- férje alkalmas időben útra kelt… Most már biztos, hogy a magára maradt asszony megtántorodik.

Amibe hiuságból és kíváncsiságból kezdett bele, azt szenvedélyes hévvel folytatta. A helyzet elég ingerlő volt. A szép asszony, aki most már egészen megvette az eszét, ott lakott mellette, rákényszerített családi intimitásban. Reggeltől estig ott látta maga mellett, hallotta finom topánjának közeledő kopogását a szobákon végig, ruhájának suhogását, éjjel pedig a szobáikat elválasztó ajtón keresztül érezni vélte csendes lélegzetének melegét. Ebédnél voltak együtt legtöbbet és ilyenkor le sem vette róla izzó, kutató és követő pillantását. Most mindent ingerlőnek talált rajta és kivánatosnak: termetének klasszikus érett szépségét, szűzies tartózkodását és öltözködésének minden raffinált részletét. És mivel nem elégedett meg a reggeltől estig tartó együttléttel, elvitte asszonyát mindenhová, a nyilvánosság elé, ahol az ember még inkább együtt van és jobban rászorul egyik a másikra, mint otthon. Mulatóhelyekre, színházakba, olyan helyekre, ahol zene és ének szól, ahol villamos csillárok ragyognak és ahol a harmonikus lárma és színjáték fölizgatja a fantáziát és az idegeket. -146-

Malvin készségesen követte mindenhová, – engedelmessége a rájuk kényszerített társas hazugság következetes folytatása volt. Látszólag nyugodt egyetértésben ültek egymás mellett kocsijukban és páholyukban, de a férj nyugodt udvariassága mögött egy örökös, tüzes kérdés lappangott, az asszony engedelmessége mögött pedig egy hűvös, makacs elutasítás.

Sohasem beszéltek erről, de beleláttak egymás lelkébe és miközben mosolygó szájjal semmiségekről beszélgettek, éles szemmel ellenőrizték egymást.

A köztük folyó guerilla-háboru sorsát különben egy aprólékos külsőséghez, egy szimbolumhoz kötötték. Malvin ujabban símán hátra fésülte a haját. Ez a szokatlan hajviselet valami hideg, nyugodt kifejezést adott érdekes arcának és Szabolcs tudta, hogy Bakó nagyon szereti ezt a divatot. Ő maga jobban szerette Malvin régi viseletét, mikor a haja még szeszélyes fürtökben simult a homloka köré. Többízben ezt is fölemlítette a felesége előtt, egyszer pedig nyiltan megkérte, hogy térjen vissza régi hajviseletéhez. Az asszony kitérően válaszolt.

Egy kicsinyes véletlen volt az oka, hogy a guerilla-háborúból nyilt ütközet fejlődött. Együtt voltak a színházban és egy együgyü operettet néztek végig. A fantasztikus komédia hőse a csapodár fiatal király, aki a harmadik felvonás végén kigyógyul csapodárságából és bűnbánóan visszatér a fiatal királyné lábaihoz. Az egyik udvaronc ekkor ijedten kiált föl: „Micsoda csapodárság! Most még a tulajdon feleségébe se röstel beleszeretni!“

Malvin e pillanatban fölemelte a fejét s lopva pillantott Szabolcsra; a pillantása gúnyos volt, de némileg kacér is.

Karonfogva mentek hazafelé. Amikor kiértek a tolongásból, Szabolcs szóba hozta az operett-királyt.

– Megértettem a pillantását, – mondta – és beismerem, hogy joggal nevet rajtam…

– Van kettőnk közt valami analógia, de különbség is van köztünk… -148-

– Az analógiát nem kérdezi? Az analógia: hogy mind a ketten szerelmesek vagyunk a feleségünkbe…

– Csak annyi, hogy én nem vagyok operett-király… Engem komolyan szokás venni.

– Meggyőződtem róla, hogy maga semmit sem tesz cél nélkül… Szeretném tudni, hogy mit vár legújabb magaviseletétől?

– Megmondom: mindent! És amit elérek, az az enyém lesz! – mondta fojtott hangon Szabolcs, miközben magához szorította a felesége karját.

Az asszony nem válaszolt, – kedvetlenül, de dobogó szívvel haladt mellette.

Megint egy hét telt el. Mindig együtt lehetett őket látni. Szabolcs folyton sarkon követte feleségét, makacs és kitartó hűséggel, mint a hím oroszlán a párját. Ha akart, tudott alázatos, szelid, gyöngéd és lovagias lenni és ezúttal akart. Eddig csak a kedvesei ismerték ezt az ellenállhatatlan és sugalló akaraterejét, – ennyi fáradtságot -149- nem igen vesz magának az ember a feleségével szemben.

Ekkoriban történt, hogy egy este megint a fejébe szökött a vére és rendszeres óvatosságról megfeledkezve, szó nélkül megcsókolta Malvint. Egymás mellett állottak az ablakfülkében és Szabolcs lassan odalépett az asszonyhoz és a szemére tapasztotta szomjas ajkát. Malvin ezuttal nem taszította el, hanem sírva fakadt. Ez nem volt a szerelmes asszony kéjes megindulása, hanem egy vergődő lélek zokogó kétségbeesése.

– Az Istenért, Szabolcs – minek gyötör? Mire való ez? Hiszen tudja, hogy nem lehet már… Elrontottuk – egészen – és most már nem lehet újból kezdeni…

– Sírd ki magadat… Urad vagyok és szeretlek… Eddig őrült voltam, de most igazán szeretlek… Meg kell bocsátanod, hiszen azért vagy asszony! Egy nagy, fekete vonást csinálunk a mult alá, lezárjuk a számadást és újból kezdjük az életetet… Semmi sem igaz, semmi sem történt… Nem szabad visszaemlékezned semmire; ne beszéljünk róla soha…

Szabolcs éjfélig lángoló szívvel járt-kelt a szobájában, aztán hirtelen eszébe jutott valami. Odalépett a tapéta-ajtóhoz, mely az ő szobáját összekötötte a Malvinéval. Ilyenkor még sohasem nyomta meg a kilincsét. Vajjon zárva van-e? Az ajtó nesz nélkül fordult meg a sarkában. Sándor pedig fölemelte az öltözőfülke föggönyét és ott látta maga előtt Malvint. Teljesen föl volt még öltözve, csak a barna haját bontotta ki. A kereveten ült, összekulcsolt két kezébe fogva a térdét és némán nézett farkasszemet az urával. Sándor letérdepelt eléje az angóra-szőnyegre és magához ölelte az asszonyt.

Malvin megint sírva fakadt, de a remegő kezével gyöngéden simított végig az ura arcán.

– Semmi sem igaz. Semmi sem történt, – ismételgette Szabolcs. – Újból kezdjük az életet…

Az asszony tovább sírt, de most már maga is édesnek találta a könyezését. -151-

Csak másnap mosolyodott el, mikor lángvörös arccal lépett az ebédlőszobába. Ezúttal másképpen fésültette a fejét; a haja megint szeszélyes fürtökben símult a homlokához. Szabolcs úgy találta, hogy a felesége arca így bájosabb, asszonyibb és némileg kacérabb is. Szó nélkül odalépett az urához, megölelte és a vállára hajtotta fejét. Talán két percig maradt így mozdulatlanul és némán, viharosan dobogó szívvel és erősen lezárt pillával, melyet rózsaszínűre festett a piros függönyön átszűrődő tavaszi napfény.

– Asszony vagy, – mondta Szabolcs halkan, – édes és gyönge, de én így szeretlek!

Sokáig tanakodtak, hogy hol töltik a nyarukat és megegyeztek abban, hogy a divatos világfürdők nemzetközi nagyvására nem nekik való. Szabolcsfalva se kellemes nyaralóhely, mivel nincs valamirevaló vize; azért hát elmentek az öreg papok csendes balatoni fürdőjébe.

Abban a meggyőződésben éltek akkor, hogy két ember éppen elég a világon. Több nem kell. A többi mind fölösleges. És ha már itt csetlik-botlik a földön, hát menjen a dolgára, de őket ne untassa. Hogy meggyőződéséhez hű maradjon, Szabolcs szerzett egy vitorlás yachtot, egy karcsu, lenge, hófehér Malvin-t, amelylyel aztán napokig elkalandoztak a hullámzó víz-róna ünnepi magányában. Csak két dalmata matróz volt velük, két bronzarcu, bivalynyaku vízilakó, de ezek nem voltak emberek, inkább semleges lények, -154- afféle szolgálatkész Calibanok, akik a szemükkel sem hunyorítanak, ha az úrnőjük reggel meztelen karokkal fésülködött a nagyvitorla árnyékában.

Egyidőre beleestek a vitorlázó szenvedélybe, amelyen minden új hajótulajdonosnak keresztül kell esnie. Fölfedezték a Balatont és szinte szenvedélyesen beleszerettek a hajójukba, mely oldalvást hajolva, könnyen követte a szél leheletét.

Ha elsiklottak a tihanyi hegyfok mellett: akkor egyszerre az övék volt az egész világ. Az ég, a felhők és a víz, amely fölött csak a sirályokkal osztozkodtak. Az öreg Balaton pedig csak azért rendezte kifogyhatatlan leleménynyel egyre váltakozó színjátékait; hogy fölséges és kolosszális kerettel szolgáljon együttlétüknek… Délben, ha az augusztusi nap lángoló sugárkévéket szórt a vízre: hófehér volt minden. A vakító, csillogó, izzó fehérségben csak egy háromszögletü kis árnyék lebegett, a Malvin marsalvitorlájának árnyéka, amelyben egy tikkadt, a forróságtól és a jókedvü lustaságtól haldokló emberpár ásitozott. Alkonyatkor eltompult a fény, a tó egyszerre malahitszínűvé változott, az égboltozaton vitorlázó, hosszan elnyújtott felhőlégiók alatt végtelen távolságba vonult -155- vissza a nap. Aztán rájuk borult a barnaszemü, édes éjszaka, a fölbukkanó hold fényében pedig lángolni kezdett a víz, mintha millió ezüstös tűz-rózsát himbálna fodros habjain, millió rajzó pillangót, összefonódó, szétfutó ezüstkígyót.

Bebarangolták az összes partokat. Almáditól Keszthelyig, megmacskáztak minden öbölben és tíz parti dombra ís nyaralót akartak építeni.

Szabolcs, miután először beleszeretett a feleségébe, később meg is barátkozott vele. Azt a tapasztalást szerezte, hogy Malvin nemcsak édes feleség, de jó cimbora is, ami nem ugyanaz. Eleveneszü, tanulékony, ötletes, alkalmazkodó és jókedvü. Tud nagyon okos lenni és kedvét leli minden ostobaságban. Gyerekesen mulatós és amellett tud jókedvvel unatkozni is, amire ugyancsak kevés asszony képes. Egymás társaságában és egymás kedvéért megkedveltek olyan szórakozásokat, amelyekhez azelőtt egy csöpp hajlamuk se volt. Beleugratták egymást és megtanultak fotografálni, majd órákig elültek horgászva, mire pedig partra mentek, az asszony arca és karja barnapirosra volt sülve, a nyaka pedig aranyzománcos volt, mint az andaluziai nőé, akiről Musset dalol. -156-

– Bakó holnap Siófokon lesz, – mondta egy nap Sándor. – Táviratot kaptam tőle… Odaát lóverseny lesz, – átvigyem magát?

– Nem lehet, – szólt Sándor. – Olyan messzire nem mehetünk, mert Bakó a verseny után mindenesetre átjön. Az esti hajót be kell várnunk.

Az asszony egyszerre nagyon csendes lett. Később megint előhozakodott a szigligeti útjával.

– Menjünk oda! Tegyünk úgy, mintha a sürgöny elkésetten érkezett volna…

Másnap az esti hajóval tényleg megjött a gróf; Szabolcsék a kikötő hídja előtt várták. Pompás színben volt és harsogó hangon beszélt, mint mindig, ha jókedvü volt. Egész kis csődületet okozott a parkban.

– Na, csakhogy itthon vagyok megint. Valóságos honvágyat éreztem utánatok és százszor is megkérdeztem magamtól, hogy mi az ördögnek utazom, mikor semmi élvezetem nem telik benne… -157-

Mikor aztán együtt ültek Szabolcsék nyaralójának verandáján, a lámpafénynél szemügyre vette Malvint és egyszerre elkomolyodott.

– Dehony! Nem, – nem is szépült meg, de mássá lett, megint egészen mássá… A szeme más, a mozgása, minden… Maga végigmegy az asszonyi skálán…

Szabolcs észrevette Malvin arcán a kedvetlenséget és egy léha élccel akarta elütni a dolgot.

– Nekem az nagyon jó… Minden félévben új feleséget kapok s így nem unhatok rá a régire…

– Azt hiszem, most már mindig ilyen fog maradni, – mondta a gróf halkan és komolyan.

Körülbelül egy hétig volt Füreden. Szabolcsnak nagyon kapóra jött a barátja jelenléte, a bécsi váltói, amelyekkel a téli kártyaadósságait rendezte, lejártak és a hitelezője készpénzfizetést követelt. Restelt pénzt kérni -158- az apósától most, alig egypár hónappal az után, hogy megbékült a feleségével és azért Bakóhoz fordult. A gróf habozás nélkül tett eleget kérésének.

– Add ide az uzsorásod címét. Telegrafálok a bécsi bankáromnak, ő majd végez a bestiával… Megadod nekem, a mikor teheted…

Szabolcs azt a tapasztalást szerezte, hogy Malvin amilyen rokonszenvvel viseltetett régebben Bakó iránt, olyan mélységes ellenszenvvel van most iránta. A jó illem kedvéért türtőzteti magát, de láthatólag szenved, ha vele van. Ideges, nyugtalan és szomoru. Nem tud jó szemmel az arcába nézni, ellenkezve válaszol a kérdéseire és ha teheti, gyöngélkedést szinlel, hogy elmaradhasson a közös sétákról és kirándulásokról. Valami titkos kárörömet érzett e miatt Szabolcs, de egy este, mikor magára maradt az asszonynyal, mégis szóba hozta a dolgot.

– Hallja, édes, így nem lehet ám bánni Bakóval… Jó fiu, de érzékeny bolond… Aztán nem is szolgált rá, hogy félvállról beszélgessünk vele…

– Akárhová! Csak el! Magával akarok lenni – egyedül… Mire való az a sok idegen ember? Vigyen el és mondja, hogy szeret… És hogy mindig szeretni fog…

Másnap történt az a dolog, amit nem lehetett többet meg nem történtté tenni, a könyek oceánjának árán sem. Langyos nyári estén, közömbös alkonyi csöndben, egyszerre és váratlanul elsülyedt egy egész világ. Minden, ami rajta volt, elsülyedt vele s örökre eltünt: a napfény, a madárdal, az ifjuság, a szerelem, az élet: minden! Csak egy szürke semmi maradt a helyén.

Alkonyatkor kedvező szellő lobogtatta a kikötőben macskázó Malvin zászlaját és Szabolcs parancsot adott a legényeknek, hogy legyenek készen a vacsora után. A holdfényben kiviszi a feleségét meg a grófot a tóra. Mikor éppen a gigbe szállott, hogy a vitorláshoz vitesse magát, a partról utána kiáltott Bakó:

– Meggondoltam magamat, Sándor, még sem megyek veletek. A lovaim után kell néznem s azért átmegyek Siófokra. -160-

– Meglátom… Talán… Most szaladok a feleségedhez, hogy elbúcsuzzam tőle…

Kezet fogtak, a gróf a nyaraló felé vette útját, Szabolcs pedig a yachthoz evezett. Nem igen bánta, hogy Bakó elment s úgy vélekedett, hogy az éjjeli kirándulást ketten is megtehetik Malvinnal.

Az emeleten sötétséget talált. A nappali szobából kiment a kis faerkélyre, honnan keskeny lépcső vezetett a lapos tető verandájára és hangokat hallott a feje fölött. Odafönn, a nagy japáni ernyő alatt már égtek a széllámpások: a gróf ott beszélgetett az asszonynyal. Szabolcs, mielőtt fölment volna hozzájuk, egy pillanatig nekitámaszkodott az erkély korlátjának és végignézett a holdfényben sziporkázó vízen. Azok odafönn most szintén a veranda korlátjához léptek. Alig egy ölnyire voltak feje fölött, de nem láthatták Szabolcsot. Halk hangon beszélgettek a homályban és Sándor megérthette minden szavukat.

– Elutazom, Malvin, – mondta Bakó, – mert látom, hogy terhére vagyok… -161-

– Csak egyre kérem: ne sértsen meg azzal, hogy fél tőlem… Ne ismerjen félre: tőlem soha semmiféle veszedelem nem fenyegeti… Én csak egyet akarok, azt, hogy maga nyugodt és boldog legyen… Látom, hogy most megértik egymást Sándorral és – higyje el Malvin – örülök a jó egyetértésüknek… Feledje el a multat; én is elfelejtem azt, ami köztünk történt… Sokkal jobb barátja vagyok magának…

Elhallgatott és most az asszony szólalt meg, csudálatosan keserü, fojtott hangon:

Hogy folytatták-e a beszélgetésüket, arra Szabolcs később nem is emlékezett vissza. Nem is abban, amit mondtak, de a hanghordozásukban volt valami, ami oly váratlanul és brutálisan sujtott reá, mint a buzogányütés. Az erős és megdönthetetlen bizonyíték, hogy az asszony valaha kedvese volt annak az embernek.

Arra sem emlékezett vissza Szabolcs, hogy mi történt vele az első percben. Valami, amire még akkor sem mert visszagondolni, mikor már cinikus őszinteséggel átértette egész helyzetét… -162-

A gróf aztán elment… Szabolcs pedig egyedül állott a sötét nappali szobában és két kezével egy faragott szekrény oszlopába fogódzott. Irtóztató csend volt körülötte, csak valami távolodó, ritmikus zúgást hallott, mintha vándormadarak ezrei vonulnának el a feje fölött. Az üres messziségben valami halk kopogást: talán saját szívének dobogását.

Malvin belépett a szobába. Egy széllámpást tartott a kezében és lassu léptekkel, borús arccal jött. Mikor a mozdulatlanul álló Szabolcshoz, ért, riadtan emelte föl lámpását. Jó ideig farkasszemet néztek: meglátszott az asszonyon, hogy mindent leolvas az ura arcáról. Az ő arca is krétafehér lett, a lámpás rezegni kezdett a kezében. Letette az asztalra. Őt se bírták tovább lábai, le kellett ülnie a kerevetre. Onnan nézte Szabolcsot, a rémülettől megdermedten, halálos szomorúsággal a szemében.

Egy örökkévalóság telt el így, vagy talán csak két perc. Szabolcs aztán a kalapját kezdte keresni, mintha attól függne minden üdvössége. Mikor megtalálta, elment, döngő léptekkel lement a lépcsőn… El! Ki!

Aztán föl-alá járt a parton sétáló tömeg -163- közt. Föl a fürdő hídjáig és le a klub-házig. Az ismerősei közül néhányan rászóltak: ő bólintott a fejével és tovább ment. Lenn meglátta az egyik dalmatáját a parton… Igen, vigyék a hajójára, ott egyedül lesz! Mikor a gig üléséről felszökött a Malvin födélzetére, visszaküldte a legényt. Menjenek aludni; nem megy sehová… Itt alszik a kajütben…

Friss szellő kerekedett Almádi felől: a hajó karcsu árboca lassan hajladozott, a horgonylánc meg nyikorgott. Szabolcs hanyatt feküdt a hajó orrán és a csillagos égre nézett.

Nem is volt túlságosan fölindulva, inkább valami nagy, ólomsúlyu tunyaság vett erőt rajta, de azért tisztán tudott gondolkozni. Nem is haragudott, csak azon törte a fejét, mit is kell most tennie? Valamit tennie kell, az ilyen dolognak megvan a maga etikettje…

Megölni az asszonyt? Szabolcs, mint boszuálló férj – micsoda gonosz karikatura! Saját cinizmusának érzete arcába kergette a szégyen pírját… Óh, ha igaz akart lenni és őszinte, akkor még Bakó ellen sem érezhetett semmi gyűlölséget. Hiszen ők együtt vallották és érvényesítették azt a gavalléros -164- teóriát – és kettőjük közt Szabolcs volt a vezető, – hogy asszonyi dologban nincs se bűn, se erény, csak élvezet van. Nem is szerelem az, csak egy nemes, izgató sport, amelynek hevében az ember áttör minden kerítésen és átugrat minden akadályon. Minden út jó, hacsak célhoz vezet; minden szabad, ami a sikert biztosítja…

Megölni az asszonyt! Mikor most újból végiggondolta a dolgát, tisztára látta, hogy nem is Bakó, hanem ő maga buktatta el Malvint. Ő maga állította lesbe a grófot, ő maga verte föl nyugvóhelyéről a vadat, buta kegyetlenséggel ő maga riasztotta, hajszolta, zavarta meg és terelte a vadász elé… Soha jobb kopója senkinek sem volt, mint Bakó grófnak.

Most eszébe jutott minden… Első összetűzéseik. Mikor a pénzkérdések cinikus szellőztetésével porig alázta a fiatal, szépségére hiu gyermekasszonyt. Az a hideg megvetés, amelylyel Malvin újabb közeledése ellen védekezett… Aztán eltávolította magától, jó messzire és melléje adta Bakót, akiről tudta, hogy a beteges mániáig megrögzött, önző és kiméletlen nővadász… Egyenesen rászorította az asszonyt, hogy Bakó kezéből fogadja el mindazt, amit az ura megtagadott tőle: -165- társas poziciójának védelmét épp úgy, mint szórakozását. És Leticiához való viszonyának minden mozzanata – amelyről Malvin pontosan értesült – egy-egy brutális ütés volt, amit az az asszony elvei ellen mért… Megérttette a tudatlannal, rákényszerítette, a fejébe verte, amit ő maga vallott: az erénynek nincs jutalma és a bűnnek nincs bűnhődése; nincs se erény, se bűn.

Megölni az asszonyt! Nem tudta megtalálni szívében a megcsalt férj gyilkos haragját. Óh, ez nem volt tragédia, csak egy rettenetes ironikus komédia, amelylyel a sors nem is a Szabolcs gonoszságát, hanem a kolosszális ostobaságát tréfálta meg.

Most itt feküdt a hajó deszkapadlóján, mint a rossz tréfával agyonhajszolt farsangi bolond, émelyegve, szégyenkezve és azon gondolkozva, hogy ne zúzza-e szét egy pisztolylövéssel a fejét, ezt az ostoba koponyáját, amelynek oly rossz hasznát vette.

Éjfél is elmult, amikor közeledő evezőcsapásokat hallott. Egy könnyü csónak ütődött a yacht oldalához, aztán valaki fölmászott a födélzetre. Malvin volt. Mikor megpillantotta az urát, visszaszólt a matrózoknak:

Szó nélkül leült a födélzetre, vagy két -166- lépésnyire Szabolcstól. Sokáig maradt egy helyben, végre odakúszott hozzá.

Sándor valami dühös hangot hallatott, félig nyögés, félig zokogás volt. Megölni, – ez az asszony is milyen ostoba!

Hajnalig egy szót sem váltottak többet. Malvin egy pokrócot gyűrt a feje alá és mozdulatlan, félig behunyt pillákkal feküdt a födélzeten. Hajnal felé nagyon lehült a levegő és mikor Szabolcs észrevette, hogy az asszony egész testében erősen remegni kezd, leterítette a kabátjával. Ekkor megint eljöttek a matrózok a gigen, megnézni, hogy nem kell-e nekik valami. Szabolcs beszállott a csónakba és besegítette az asszonyt is. Partra vitették magukat.

Haza érve, Sándor szórakozottan sorra járta a szobákat. Úgy érezte, hogy keres valamit, de maga sem tudta, hogy mit. Csak később vette észre, hogy Malvin szobáról-szobára követi. Nyugodt arccal, de sápadtan és a hidegtől dideregve.

Az asszony úgy nézett rá, mintha nem értené meg. Csak akkor engedelmeskedett, mikor elvezette a hálószobába.

Ő maga is ott maradt a szobában, háttal -167- az ablaknak leült egy karosszékbe. Malvin rögtön aludt. Kilenc óra felé ébredt csak föl. Az arca rózsás volt, ásított és mosolyogva nézett az urára. A következő pillanatban megdermedt a mosolya: megint eszébe jutott minden, amiről álmában megfeledkezett.

Akárhová, csak innen el, erről a megátkozott helyről. Émelyítőnek találta ezt a nagy vizet, örökös gyöngykagyló fényével, gyűlöletesnek a parti hegyek fekete, gonosz profilját.

Gőzhajón átkeltek a tavon, aztán vasuton a fővárosba mentek. Egyedül utaztak egy szakaszban és útközben alig beszéltek valamit. Szabolcs szinte kiváncsian figyelte a felesége arcát és azt a benyomást nyerte, hogy Malvin nem bánt meg semmit. Bánat van a szivében, de semmi megbánás. Olyanféle lelki állapotban van, a minőt pusztító természetü katasztrófák szoktak előidézni az emberben: le van sujtva, tehetetlenségének érzete hideg szomorúsággal tölti el és elkésetten töpreng azon, hogyan is keletkezett a veszedelem? De -168- a lelkiismerete nem juthat szóhoz attól a félénk kiváncsiságtól, amelylyel a jövő elé tekint. Talán olyasmit képzel, hogy az ura most valami nagy, megszáradt vértől fekete vesztőhelyre viszi, a hol a rossz asszonyokat szokás kivégezni.

A budapesti pályaudvaron Szabolcs jegyet váltott Szabolcsfalváig, de csak egyet. Mikor besegítette Malvint a készenálló vonatba, maga pedig a perronon maradt, az asszony hirtelen egy szenvedélyes mozdulatot tett, mintha ki akarna ugrani az ajtón.

Szabolcsnak dolga volt Budapesten. Eszébe vette, hogy neki pénzt kell teremtenie, mindenáron pénzt, hogy Bakónak megfizesse a tartozását. Hogy ez volt az első gondolata: abban is a fajának egy erős előitélete nyilatkozott meg. Egy asszonyt a pénze kedvéért feleségül venni, a pénzt elpusztítani és az asszonyt nyomorulttá tenni: az semmi. De a felesége kedvesének pénzzel tartozni: becstelenség, amelynél kivánatosabb a halál.

Az egész nap a pénz keresésében telt el. Gyanus elegánciáju emberek jártak-keltek a lakásán, pénzszerző ügynökök, akik szemtelennél szemtelenebb ajánlatokat tettek neki. Végül egy harapófogó képü öreg asszonyhoz vezették, azzal megkötötte az üzletet. Az asszonyt Färbernének hívták, távoli rokona volt Forgácsnak, aki azonban nem közlekedett vele. Jól ismerte az öreg Forgács viszonyait, tudta, -170- hogy nagyobb összeget is hitelezhetne a vejének, de azért arcátlan uzsorakamatot követelt. Estig megvolt a pénz.

Szabolcs magához vette az egész összeget és elment a klubjába. Nem gondolkozott még azon, hogy minő arccal fog Bakó elé lépni és hogy mit fog neki mondani – és mikor most a társalgó ajtajából meglátta a grófot, visszariadt és habozni kezdett.

Bakó egy nagy karosszékben ült, háttal az ajtónak. Szabolcs megismerte a kopaszodó homlokáról és az éles hangjáról. A fiatal klubtagoknak egész csapata csoportosult köréje. Neki itt páratlan tekintélye és kivételes poziciója volt. Éppen egy szerencsétlen emberről beszélt, aki hogy cifra nyomoruságát leplezgesse, holmi aprólékos piszkosságokat követett el, amiért is ki kellett zárni a klubból.

– Nemcsak komisz az a fráter, de gyáva is… Ha nem volna az, főbe durrantaná magát…

Ellentmondást nem tűrő, hideg és gőgös hangon mondta ezt, a gavallér-becsület fanatikus őrének hangján, amely megborzongatta és tisztelettel töltötte el hallgatóit.

És ugyanekkor villámgyorsasággal már megfogamzott a fejében egy erőszakolt összetűzés sablonja, amelynek csattanós vége egy pisztolylövés lesz…

Valóságos megkönnyebbülést szerzett neki ez az elhatározása, mintha csak a lelkében fölhalmozódott tehetetlen keserűség és szégyenérzés levezető csatornára talált volna a Bakó elleni gyilkos gyűlöletben. Ez a gyűlölet tulajdonképpen a saját fajtájabeliek iránt érzett dühe, a tulajdon multjával szemben érzett ösztönszerü megvetése volt. Ez az ember, aki hideg, hosszu arcával és kopaszodó homlokával ült előtte, tipikus képviselője volt a testet öltött emberi önzésnek. Oly lázas undort és hideg gyűlöletet érzett e pillanatban Bakó iránt, mintha förtelmes, nyálkás hüllő volna, amelyet elpusztítani kegyetlen élvezet.

Nem ment be a társalgóba, hanem mielőtt még Bakó észrevehette volna, hazament a lakására. Ott még egyszer átgondolta, hogy mit kell tennie és most már mély gyökeret vert benne a meggyőződés, hogy meg kell ölnie a grófot, akár a tulajdon élete árán is.

Ami a tombolásig fokozta haragját, az a meggyőződése volt, hogy Bakó sohasem szerette Malvint. Egyszerűen kiváncsi volt rá. -172- Ő senkit sem szeretett, de kiváncsi volt minden asszonyra. A tisztátalan fantáziájában egyik elfoglalta a másik helyét és amint vágyai egy ujabb felé vonzották, már ráunt a régire. Ez az alávaló sport rögeszméje volt. Úgy érezte, hogy joga van minden asszonyhoz és ha egyik ellenkezett vele, akkor nem ismerte el erényes voltát, hanem dühbe jött. „Az ostoba liba: nagyra tartja magát!“ Arról is meg volt győződve Szabolcs, hogy Bakó örül a házastársak közt létrejött kibékülésnek. Most már nem kellett tartania attól, hogy Malvin előbb-utóbb kényelmetlen lesz reá nézve, sőt barátságot is tarthatott fönn vele, amelyet önzetlen volta pikánssá tett.

Azt, hogy Malvin szerette, talán meg tudta volna neki bocsátani Szabolcs, de azt a gondolatot, hogy Bakó ráunt az ő feleségére, nem tudta elviselni.

Korán reggel kivitte a pisztolyait egyik lövőházba. Néhány lövést tett csak és meggyőződött róla, hogy a keze és a szeme még a régi: a szeme éles, a keze nyugodt. A saját pisztolyával ötven lépésről nem tudna elhibázni egy embert, talán akarva sem. Veleszületett tulajdonsága ez az ügyessége, amelyet országszerte ismernek és csodálnak. Tisztában volt vele, hogy ez ügyességének -173- köszönhette társadalmi poziciójának tetemes részét is.

Alkonyatkor megint elment a klubjába és Bakót ott találta a törzsökös helyén, a társalgó karosszékén. Valaki megint a tegnapi esetet firtatta és Bakó, aki láthatólag már ráunt, kurtán a szavába vágott.

Szabolcs, aki észrevétlenül telepedett le egyik fülkében, a gazember szóra oly indulatosan emelkedett föl, mintha neki vágták volna az arcába.

– A gazember is relativ fogalom. Én például azt hiszem: ha neked nem volna pénzed, külömb gazember volnál annál a szegény ördögnél…

Nem az, amit mondott, de a hangjának indulatos rezgése, oly hatással volt a jelenlevőkre, hogy a szobában egyszerre halálos csend támadt. Bakó inkább csodálkozva fordult vissza, mint sértetten.

Szabolcs vérben forgó szemmel emelte rá az öklét. Valaki közbevetette magát. A két férfi egy másodpercig farkasszemet nézett és a gróf Szabolcs pillantásából megértette gyilkos gyűlöletének okát. -174-

– Értem! – mormogta halk, az izgalomtól rekedt hangon. – Az ütést elfogadottnak tekintem, – tette azután hozzá, némi keserü humorral.

(Azt is értette most már, hogy miért küldte el neki Sándor a délelőtt folyamán a tartozását.)

A gróf elment, Szabolcs pedig bevonult az írószobába, ahol a klub elnökségétől nevének a tagok lajstromából való törlését kérte. Ezt előre elhatározta így, hogy a barátainak valami elégtételt nyujtson a botrányért, amelylyel társaságukat kompromittálta.

Az eset természetesen óriás föltünést keltett; hogy Bakó gróffal valaki így merjen elbánni, az mindenkinek hihetetlen volt. Azok, akik tudták, hogy Bakó udvarol Malvinnak, eltalálták az összetüzés igaz okát, fenhangon azonban nem igen szellőztették.

Másnap reggel a két ellenfél már fegyveresen állott szemben. Bakó, aki épp oly hiu, mint bátor ember volt, érezte, hogy a kivételes társadalmi poziciója ellen intézett támadást kivételesen kemény eszközökkel kell visszaverni. Valóságos halálmegvetéssel szabta meg tehát a pisztolypárbaj föltételeit, melyet a feleknek – főrangu urak excepcionális szokása szerint – a saját pisztolyaikkal -175- kellett vívniok. Eleve megszabta a maga harci modorát. Tudta, hogy Szabolcs, ha lövéshez jut, föltétlenül lelövi. Húsz lépésről nem hibázza el a maga emberét; a saját pisztolyával a foglyot is lelövi röptében… Bakó is tud bánni a pisztolylyal. Ha marad hat másodpercnyi ideje, hogy fölhúzza a fegyver sárkányát és függőleges irányából lassan vízszintesre emelje a karját: akkor minden valószínüség szerint talál. Ha nem ideges, akkor egészen biztos, hogy talál… Az a kérdés csak, hogy marad-e annyi ideje? Egy halvány reménye volt: Szabolcs a jel elhangzása után talán ki fogja lépni az avanceot, azalatt ő lőhet…

A párbaj azonban másképp folyt le, mint Bakó és bizalmas emberei remélték. Szabolcs a jel elhangzása után rögtön kapásra lőtt. Aztán eldördült a gróf lövése is, de ő már estében lőtt és a golyó a lovarda falába ütődött.

Bakó a földre esett és mikor az orvosok hozzá siettek, azt hitte még, hogy a sebesülése csak könnyü és szégyelte gyöngeségét.

Mikor tisztában volt állapotával, azt mondta egyik segédjének, hogy beszélni óhajtana Szabolcscsal. Sándor lassu léptekkel közeledett feléje és két lépésnyire tőle megállott.

– Tudom, hogy miért kötöttél belém, – mondta a gróf, – azt hiszed, hogy én…

Mikor már csak a sebbel foglalatoskodó két orvos volt mellettük, halk hangon folytatta:

– Ő ártatlan, – ezt szavamra mondom! Tudom, hogy meg fogok halni és ismétlem, ő ártatlan…

Elhallgatott és mivel nem nyújtott kezet Szabolcsnak, az meghajolt és távozott. Az ajtóból még egyszer visszanézett: a gróf arcán már akkor nyoma sem látszott a fölindulásnak, az arca sápadt volt, de hideg és nyugodt, mint rendesen.

Szabolcs jól tudta, hogy mit kell tartania Bakó utolsó szavairól. Hazudott. Talán nem is a Malvin kedveért, hanem inkább a maga kedveért; nem is akarta, hogy Szabolcs higyjen neki, csak be akarta bizonyítani, hogy ő mindig hajthatatlan és korrekt gavallér, még a halálában is tudja, hogy mivel tartozik egy úrihölgynek, aki gyönge volt vele szemben. -177-

Nem maradhatott magára a gondolataival, mert egész nap zaklatta a rendőrség. Miután a vizsgálóbírónál is megfordult, az esti vonattal Szabolcsfalvára utazhatott. A feleségéhez.

Nem táviratozott haza, de a pályaudvaron mégis várta Malvin. Tétovázva járt-kelt az emberek közt és amikor megpillantotta az urát, egy halk kiáltással hozzásietett és a karja alá fűzte a kezét. A kocsiban pedig elkapta a kezét a takaró alatt és finom ujjai oly szívós erővel kapcsolták körül, hogy erőszakkal se tudta volna eltávolítani magától. Csillogó szemét egy pillanatra se vette le az ura arcáról…

Amikor a kocsi végighajtott az eleméri hídon, a patak széles medrében mozdulatlan fehér ködsáv ült.

Odahaza, a lámpafényes lakásban, egyszerre halálos fáradtság vett erőt Sándoron. Most érezte csak meg, hogy napok óta alig aludt valamit. Bement a dohányzóba és leheveredett -180- a széles török kerevetre. Két perc mulva ott állott mellette az asszony.

Az asszony keresztbe tette a mellén a két karját. Valamit akart mondani, de nem tudott beszélni. Az ina elzsibbadt és egyszerre térdre vetette magát a kerevet mellett. Megijedt, mert arra gondolt, hogy Szabolcs élete veszedelemben forgott. A gróffal nem gondolt, azt nem is sajnálta. A szerelmes asszony először nő és csak aztán ember. Ha sóhajtani hallja azt, akit szeret, akkor süketté lesz mások halálhörgése iránt.

Jó ideig mozdulatlan maradt, aztán lassan odahajolt Szabolcs fölé, oly közel, hogy lehelete az arcát érte. A szeme fénylett, szinte világított. Valami boldog, gyöngéd meghunyászkodás kifejezése látszott lázasan kipirult arcán. Látszott rajta, hogy fél az urától, de büszke rá, miként párjára az erdei vad, ha gyilkos tusában leverte az idegen-hímet. Megborzadt és mégis megittasult a vértől, amelyet ő érte ontottak és amely bűvös hatalommal forrasztotta össze a párjával. -181-

Szabolcsot szinte megfélemlítette a Malvin lázas tekintete. Lehunyta a szemét, az asszony pedig fölhasználta az alkalmat, hirtelen átölelte az ura nyakát és hozzászorította lángoló arcát.

– Megölhetsz vagy megüthetsz, – de ne kergess el magadtól? Ugy-e, nem kergetsz el?

Háromszor is ismételte ezt a kérdést, kérve, zaklatva, majd parancsolva. Szabolcs hirtelen fölkelt, kibontakozott az asszony karjából és a hálószobájába ment.

De nem volt mindig ily erős, csak első nap. Nem tudott sokáig ellentállani az asszonynak, aki oly megindító alázatossággal hízelegte körül s aki könyezve épp oly ingerlő volt, mint mosolyogva. A könyeket csókok követték, a csókokat megint könyek.

– Megbocsátani – magának? Mit? Azt, hogy eldobtam magamtól? Ki bocsát meg nekem?

Ez a gyermekes beszéd Sándor fejébe kergette a vért. Hatalmas tenyerével átszorította -182- az asszony puha nyakát, mintha meg akarná fojtani. Malvin pedig mosolygó készséggel beleigazította a torkát az ujjai közé.

Az asszony csókja tényleg lázas és édes volt, mint a bűn. Szerelmes paroxizmusában azt mondta:

– A kedvese vagyok – hát igen! Azelőtt is volt magának, de most én vagyok! Ha rám unt, mondja meg, akkor megölöm magamat és maga megint szabad… Esküszöm, hogy megteszem!

Azt akarta, hogy Szabolcs is esküdjék meg neki, hogy meg fogja mondani, ha ráunt.

Közbe Szabolcs azzal a biztos tudattal járt kelt, hogy ez nem maradhat mindig így. Történni kell valaminek, ami véget vet mindennek. Fog is történni, – de hogy mi, arról egyelőre sejtelme se volt.

Elváljon az asszonytól? Képtelenség – most már. És ha meg is tenné: bizonyos, -183- hogy elvált felesége a kedvesévé lenne. Egyikük se tudna ellenni a másik nélkül. És eszébe jutott, hogy neki semmi vagyona nincsen. A felesége tartja el. Ha elválna tőle, ujból kellene kezdenie azt a kétségbeesett élet-halál harcot a szerencsével, a kártyaasztal mellett és a lóversenytéren. És ha nem is undorodnék annyira a régi mesterségétől: bizonyos, hogy legrövidebb idő alatt rajta vesztene, mert feje nem oly tiszta többé, mint volt régen, a szíve nem oly nyugodt és az idegrendszere nem oly ruganyos többé… Megöregedett és elpuhult…

Voltak pillanatai, a mikor kész volt arra, hogy kiegyezzen a sorsával. Hiszen meg lehet így élni, egyiküknek sincs semmi baja. Szeretik egymást és a szerelmük megtisztította őket… Mi bántja? Egy illuzió, egy jelszó, amelyet a nyárspolgár férjek találtak ki, a saját kényelmük és biztonságuk érdekében. Ki vádolhatja? Ahol nincs tanu, ott nincs vádló és az egyetlen tanut, aki élt, örökre elnémította… Aztán más a reális társadalom, mint a teoretikus. A teoretikus, a színpadi társadalom megbélyegzi a bukott asszonyt és becstelennek mondja a férjet, a ki nem hajtja végre itéletét… A reális, az igazi társadalom pedig nem is ismeri ezt az -184- ocsmány szót, hogy bukott asszony. Csak jóhírü és gyanus asszonyokat ismer. Érdekesnek találja az asszonyt, aki vétkezni tud, anélkül, hogy aljassá lenne a híre. Az igazi társadalomban nincs becstelen férfi, csak a gyáva.

Óh, ő jól tudta, hogy nyugodt lehet; ha csak erről van szó: az ő társadalmi poziciója erősebb, mint valaha. A titokzatos mendemondáknak és a véres párbajnak az a következménye, hogy Malvin ma érdekes asszony, akit a legtisztességesebb nők is irigyelnek, ő maga pedig bravuros gavallér.

Egy pillanat műve volt csak, hogy egyszerre megint más szemmel lásson mindent. Semmi sem igaz ebből: undorító hazugság az egész. Minden hazugság, a házassága, meg az egész jelen élete a hazugság ingoványára épült… Igazság, hogy gyávaságból és gyöngeségből nem akar válni a feleségétől. Kész neki megbocsátani, mert a lelkiismeretét könnyebb megnyugtatni, mint az érzékeit. Igazság, hogy a kényelemszeretete nagyobb, mint a becsületérzése. Igazság, hogy a tunyasága visszaretten minden testi és lelki kényelmetlenségtől. Egy kitartott férfi, aki mindennapi kenyeréért szemet huny a felesége botlása fölött! -185-

Ezek a lelki küzdelmek Malvinnak okoznak legtöbb szenvedést. Ha erőt vettek urán sötét tépelődései, akkor hideg volt hozzá, vagy éppenséggel durva. Aztán földerült megint a kedve, gyöngéd és kedves lett, mint szerelmük első idejében. Az asszony szívesen tűrt el mindent. Olyan szerelmes volt, amilyen csak egy asszony lehet: fanatikusan, valóságos kutyahűséggel ragaszkodott az urához. Örömmel hallgatta a durvaságait is: csak szóljon hozzá!

– Azt se bánnám, ha megver… Tegye meg: akkor még jobban fogom szeretni… Óh, maga nem sejti, hogyan tudok én szeretni! De meg fogja még látni…

Amint lehajolt, hogy megcsókolja az ura kezét, a mozdulatában volt valami démoni, szenvedélyes erő.

– Ne játszsza a bűnbánó Magdolnát! Nem akarom ezt hallani! Hiszen úgy sem igaz!

Tényleg nem volt igaz; semmi sem volt a szívében, csak szerelmüknek lázas boldogsága és talán nem is nélkülözte volna szívesen azt a csepp bűnös tudatot, amely belevegyült szerelme tengerébe. -186-

Szabolcs egyszer különös dolgot mondott Malvinnak, amin aztán az asszony sokáig elgondolkozott.

– A tisztaság. Én megmérgeztem magát, szegény gyermek, és maga most kamatostul adja vissza a kölcsönt.

November elején súlyos gondok rohanták meg Szabolcsot: a budapesti váltói lejártak és Färberné, az uzsorás asszony, nem akart tudni megújításukról, hanem pénzt követelt.

Szabolcs sehogysem tudta rászánni magát, hogy az apósához forduljon. Az összeg igen nagy volt és Forgács bizonyára szóba hozná Malvin előtt… Malvin – a mennyire ismerte – boldog volna, hogy áldozatot hozhat az uráért; mostani helyzetükben azonban Szabolcs nem fogadhat el semminemü áldozatot az asszonytól. Föllázadt a puszta gondolatra, hogy milyen gyanúsításnak tenné ki magát. Hogy Malvinnak, ha csak egyszer is, véletlenül és futólagosan eszébe juthatna: Ezért volt hát nagylelkü!

Egyelőre úgy segített magán, hogy Färbernét levélben megkérte, az egyszer még fogadjon el tőle ujabb váltókat. Három hónap mulva már lesz pénze… Honnan? Azt nem -188- tudta. De a Szabolcshoz hasonló embereknek mindenük van, ha időhalasztásuk van…

Malvin akkoriban Budapestre utazott. Az édesanyja betegeskedett és látni kivánta a lányát. Azzal utazott el reggel, hogy az esti vonattal már visszajön. Estére azonban távírat érkezett helyette: „Mama kivánságára még három napig maradnom kell.“

Másnap levelet kapott Malvintól. Bolondos jókedvü volt már a levél címe is: „Szabolcs Sándor férjuramnak…“

„Édes!“ írta az asszony. – „Hát miért nem mondta maga soha, hogy adósságai vannak? Annyi bizalommal van a felesége iránt? Ma egy förtelmes vén asszony volt apánál, a maga váltóival… Apa kissé morgott. Persze sok pénz! De én elcsitítottam. Azt mondtam, hogy a tudta nélkül nem fogunk több adósságot csinálni… A dolgot majd elrendezzük…“ És a többi. A levél végét forró szerelmi ömlengések foglalták el.

– Most már egészen rendben volnánk, – mondta Sándor keserűen, mikor végigolvasta a levelet.

Egészen rendbe jöttek… Ő nem tartozik már semmivel Färbernének és neki -189- nem tartozik már semmivel – Malvin. Mindegyikük elkövetett egy ostobaságot, de most kiegyenlítődik a két ostobaság. Malvin kifizette érte a Leticia-dolog költségeit, legalább is illő, hogy cserébe ő lezárja a Bakó-dolog számadását. Egészen rendbe jöttek…

Kiérezte Malvin leveléből az őszinte örömet, hogy valamivel hálára kötelezte az urát. Óh, az asszony szívesen áldozott volna érte többet is! Tönkre is tenné magát az ura kedveért, mert hiszen neki gyöngéje az ura. Szereti, a forróvérü asszony szerelmével, inkább tönkre megy, vagy meghal, semhogy lemondjon róla.

Mégegyszer átolvasta a levelet és föltünt neki két mondása: „sok pénz“ és „apa tudta nélkül nem fogunk több adóságot csinálni“. Ebben valami szelid, leplezett intelem volt, a rendszerető asszony fölénye könnyelmü urával szemben… Ismerte Malvinját és tudta, hogy sohasem fog visszaélni a felsőbbséggel, amelyre most szert tett – sokkal okosabb és tapintatosabb asszony volt, – de némileg ismerte önmagát is és előre tudta, hogy a feleségének minden szavából ki fogja érezni ezt a felsőbbséget. És újból meg újból rá fog támadni a gondolat, amely most éhes farkasként üldözi: Mégis csak kitartott férfi -190- vagy! Mégis csak egy szerelmes asszony gyöngesége ad neked kenyeret!

Úgy érezte pedig, hogy most igazán szereti Malvint. Ha tiszták volnának mind a ketten, akkor joga van hozzá, hogy az asszonytól elfogadjon mindent. De a lelkük meg volt már mételyezve. Annyira voltak, hogy már nem hittek semminek és nem engedelmeskedtek senkinek, csak a vérüknek. A hazugság konkolyát az esküvőjük napján vetették el és a fölburjánzott gazban nem tudták többet megtalálni egymást. Minő ravasz szofizmák segítségével hitesse el önmagával, hogy önzetlenül szereti a feleségét? És hogy hitesse el ezt Malvinnal?

Viaskodott, védekezett egy gondolat ellen, aztán valami kellemes ernyedtség vett erőt rajta és érezte, mint siklik lefelé a lejtőn. Mindig lejebb, mindig lejebb. Egyszer-kétszer még fölriasztotta az életkedve: Mi ez? Hová megyünk? De megint csak erőt vett rajta az az édes zsibbadás. – De hát meg kell lenni? – Meg kell lenni. – Miért? – Nem tudom, de meg kell lenni!… Nagy gonddal most már maga metszett el minden fonalat, amely még föltartóztatta esését. Amikor megfogamzott benne az elhatározás, már azt is tudta, hogy ez az, aminek megtörténnie kellett. A -191- hajlandóság, a vágy megvolt benne már régen, már akkor, mikor a yachtja födélzetén töltötte az éjszakát, de akkor még nem akarta vagy nem tudta önmagának bevallani a valót. De azóta folyton siklott lefelé a lejtőn, és ha eleintén védekezett is, most édes megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy nemsokára lenn lesz.

Kéjesen elnyujtózik a szürke semmiségben; megtisztulva, megnyugodva. Ennek így kell lennie.

Délben megint táviratot kapott az asszonytól. Arról értesítette, hogy másnap a déli vonattal meg fog érkezni. A rövid táviratból is szinte kiérzett lázas, szerelmes türelmetlensége.

Szabolcs parancsot adott a kocsisnak, hogy másnap menjen el a vasutra az asszonyért, maga pedig levélírásnak látott. Csak egy nagyon rövid levelet írt, azt némi gondolkozás után betette Malvin imádságos könyvébe, a melyről tudta, hogy senki más nem lapozgat benne.

Aztán a vállára vetette a vadászpuskáját és kiment az erdőbe. Odakünn betért az erdészlakba és miután az új irtás ügyében intézkedett, a bükkös felé vette útját.

A tisztáson meg kellett állania: nyalka -192- négyes fogat jött vele szembe az úton. A gyeplőt egy halványarcu, graciózus tartásu, szép asszony fogta, mögötte mereven ült a borotvált arcu lakáj-pár. Szabolcs megismerte Leticia hercegnét és megemelte kalapját… A hercegné is ráismert. Egy pillanatig habozott, aztán kemény fogással egy helyben megállította a fogatot.

Sándor lassan közeledett a kocsihoz. A hercegné hozzá hajolt és édes mosolylyal nyujtotta feléje keztyüs kis kezét.

– Igazán? Hát mondja meg, – de őszintén, – szabad még ön felett egy kissé rendelkeznem?

– Ebből azt következtetem, hogy nem találta túlságosan keménynek a zsarnokságot, amit tavaly ilyenkor ön fölött gyakoroltam, – mondta Leticia, miközben gyors, mosolygó -193- pillantást vetett Szabolcsra. Majd hozzátette:

A kocsi tovább robogott. Szabolcs a kutyájának szólt, aztán lassu léptekkel, mintha nagyon fáradt volna, belépett az erdőbe. A szürke mohos törzsek csakhamar elnyelték.

Estig nem tért haza, reggelig sem. A cselédek nyugtalankodni kezdtek és az ispán kiment az erdészlakba. Onnan aztán három kerülővel fölment a tölgyesbe. A forrás közelében fájdalmas vinnyogást hallottak; Szabolcs vizslája csaholva és a farkát csóválva ugrott ki a bokrok közül. A kutyát követve, elértek a szakadásig és ott megtalálták a gazdájukat. Átlőtt szívvel, holtan feküdt a harasztban. -194-

Mikor az emberek magukhoz tértek első rémületükből, abban egyeztek meg, hogy Szabolcs baleset áldozata lett. Minden körülmény arra vallott, hogy a szakadás partján elcsúszott és miközben fegyverére támaszkodott, valami végzetes véletlen következtében eldördült a halált hozó lövés.

Az erdészek faágakból gyaloghintót csináltak és levitték halott urukat a kastélyba.

Malvint távirati uton értesítette az ispán, hogy az urát súlyos baleset érte. Az asszony a déli vonattal jött meg, édesatyja kiséretében. Az ispán, aki a pályaudvaron várta őket, föltette magában, hogy tapintatosan elő fogja őket készíteni a rettenetes csapásra, de mikor az asszony szeme közé nézett, elvesztette minden bátorságát. Kitérő választ adott minden kérdésére és a kocsiban titokban nyomogatta csak az öreg Forgács térdét.

Mikor leszálltak a kocsiról, Forgács már sejtette a valót. Azt mondta a leányának: Légy elkészülve mindenre!

De Malvin már nem hallott és nem látott, lihegve futott végig a szobák során. A dohányzóban találta meg az urát. Mozdulatlanul, még mindig vadászcsizmában feküdt a széles kereveten. A fejénél két szál gyertyát gyujtottak meg a cselédek. -195-

Malvinra úgy hatott mindez, mint egy rettenetes tréfa. Letérdepelt melléje a szőnyegre, átölelte a halott nyakát és az arcába nézett, inkább megbotránkozottan, mint ijedten.

Oly szenvedélyesen rázta meg a halottat, hogy a sápadt arca odahanyatlott a keblére. Nem akarta megérteni, hogy Sándor meghalt és mikor végül megértette, hogy önmagát akarta megcsalni konok tagadásával.

Oly nehezen tudta magát beleélni abba, hogy elvesztette a férjét, akivel pedig már elvesztették egymást, mielőtt még megtalálták volna egymást.

Csak hetek mulva jutott eszébe, hogy imádkoznia kellene és mikor elővette az imádságos könyvét, megtalálta benne az ura levelét.

A posthumus levél, mely úgy hatott rá, mint üzenet a túlvilágról, rövid volt és ilyen különös szavakat tartalmazott:

„Semmim sincs, csak az életem. Ezt tettem föl betétként már nem egy kártyalapra, -196- ezt veszélyeztettem nem egyszer, hogy társadalmi poziciót teremtsek magamnak és ezt adtam el magának is, szegény Malvinom, hogy gondtalan jövőt biztosítsak magamnak. És most, mikor be kell magának bizonyítanom, hogy önzetlenül és tisztán szeretem: nem tehettem másképp, mint hogy odaadom az életemet.“

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZABOLCS HÁZASSÁGA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Szabolcs házassága

Szabolcs házassága

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE