The Project Gutenberg eBook of Testamentum és Hat levél
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Testamentum és Hat levél

Author: Elek Benedek

Release date: December 9, 2012 [eBook #41587]

Language: Hungarian



*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TESTAMENTUM ÉS HAT LEVÉL ***


E-text prepared by Albert László, Tamás Róth, Gábor Hesz, and the
Hungarian Distributed Proofreading Team (http://dphu.aladar.hu) from page
images generously made available by the Google Books Library Project
(http://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the the Google Books Library Project. See
      http://www.google.com/books?id=cjo-AAAAYAAJ





Testamentum

BENEDEK ELEK

*

Testamentum
és
Hat levél







Budapest, 1896
Singer és Wolfner kiadása

CORVINA irodalmi és nyomdai részvénytársaság Budapest, Révay-utcza 14.




Marczinak


I.

Megirom már most a végrendeletemet, fiam. Ne félj, még nem akarok
meghalni. Szeretnék élni bár még annyi esztendot, a mennyit eddig éltem.
Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben szárnyadra eresztlek. Ha
kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném, Istennek különös
kegyelmét látnám e nagy jótéteményben. De nem is merek reményleni ennyi
jót.

Pedig, mikor e sorokat irom, a legszebb férfikorban vagyok. Tele élet-
és munkakedvvel. Szeretném, ha száz kezem volna, hogy dolgozhatnám
sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok (eleinte csak pillanatok,
késobb órák, most már napok), mikor lelkemre nehezedik valami
megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két kezemet is sokallom; a
mikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot; a mikor csak
egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál, mely orozva lep meg. Talán
épp abban a pillanatban rántja ki kezembol a tollat, mikor áradozó
szivvel irom: de szép az élet, ó de szép!

Az élet semmilyen körülményei közt nem értem magam gyávaságon, fiam. De
a haláltól félek, a halállal szemben megdöbbentoen gyáva vagyok. Néha
megesik, hogy, menvén az utczán, a szívem elszorúl, s mintha egy
láthatatlan kéz megmarkolná kegyetlenül: fájdalmasan vonaglik. Tudom,
hogy nincsen szívbajom, s én mégis megreszketek egész valómban. Istenem,
ha meghalok itt, az utczán, messze toled, toletek, egy búcsuszó, egy
búcsucsók nélkül!

Ép hát csak megirom a végrendeletemet, fiam. Majd elolvasod, ha nagy
leszel. Ha öreg kort érek, talán ki is pótolom, éloszóval vagy irással,
ahogy lehet.

Vagyonról nem kell rendelkeznem. Az nincs. Nem is lesz. Egy pár könyv,
amit irtam és irok még talán, amelyek második kiadást sohasem érnek,
nyilván azért, mert elsot sem kellett volna érniök: ez a te örökséged.
Jó magyarán mondva: "hat ökörnek kötele, három vasvilla nyele". De ez
téged ne búsítson, fiam. Voltak ugyan rövid idoszakok az én életemben
is, mikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém.
Nem mintha kényelemben, pompában kivántam volna élni, de szerettem volna
nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyottak könnyeit, s
szövetkezvén a jók legjavával, megnépesíteni hazámat a nemzeti kultura
templomaival. Ám kérdés, hogy, ha milliókkal birnék, ugyanigy
gondolkoznám-e. A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szívemet; nem
ölné-e ki kebelembol az idealizmust s a sok izmus közt azt, mely a
századvég modern, kozmopolita fiainak szemében a legnagyobb mértékben
nevetség tárgya: a chauvinizmust?

Inkább maradjak szegény, semhogy a vagyon kiforgasson valómból. Inkább
maradj te is szegény, a ki jó szívvel ad egy darab kenyeret a nálánál is
szegényebbnek, semhogy duskálván a földi javakban, szív nélkül,
tüntetoleg, az egész világ szemeláttára dobj kalácsot az éhezonek.

A meddig csak vissza tudok menni régi irások kalauzolása mellett: a mi
familiánk az arany középszeren felül sohasem emelkedék. Sem anyagi, sem
szellemi javakban. Épp annyija volt nagyapádnak, ükapádnak, hogy a maga
lován, a maga kardjával szolgálta a hazát és a királyt. Verekedtek
törökkel, tatárral, burkussal, francziával s ezenközben pusztult otthon
a gazdaság. Soványodott és fogyott a föld. Nekem már sem ló, sem kard,
sem föld nem maradt. Ami kevés föld reám nézett, kicseréltem tudományra.
Tudományra! Kevés földdel még tudományt is keveset lehet venni, fiam! Ha
megnossz s én is élek, nem lesz nehéz észrevenned ismereteimnek nagy
hiányosságait. Ám én az iskolákban, mesterekben nem válogathattam, édes
fiam. S mikor kiléptem az életbe, csak akkor láttam nagy szívbeli
keseruséggel: mennyire el vagyok maradva a sors ama kegyeltjeitol,
akiket tudós tanárok és nyelvmesterek kísérnek bölcsotol a sírig.

Hanem egyben mégis elonyben voltam fölöttük, fiam! Abban, hogy falun
születtem, gyermek- és ifjúkorom javát a mezon, mesélo, nótázó parasztok
közt töltöttem el. Hogy megismertem fenékig a népnek minden örömét,
búját-baját, sok nagy nyomorúságát. Hogy részem volt munkában,
sanyarúságban, s ez megedzé testemet, lelkemet. Te fiú! neked hiányozni
fog a falú egész életedben. Félek, hogy üvegházi novevény maradsz, mely
az elso szélfuvintásra elhervad, letörik. Ha én nem élnék serdülo
korodban, nehogy te idegen országokban való "tanulmányutakra" indulj.
Ráérsz arra késobbet is. Eredj le az atyádfiaihoz, azokhoz a derék,
szorgalmas gazdaemberekhez, de nem uraskodni, hanem végy a kezedbe
kapát, sarlót, kaszát s dolgozz versenyt velök. Hidd meg nekem, hogy
csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyü a toll s nem nehéz a -
kasza. Látod, fiam, ha én hivatalnok volnék, sohasem félnék a kormány
ellen szavazni. Kiüzhetnének a hivatalomból, lehetetlenné tehetnének
mindenféle pályán: volna még mindig egy biztos menedékem: a _falú_. A
föld, az édes anyaföld, melyet ha becsületesen megmuvelsz, meg nem csal.
Egyszer többet, másszor kevesebbet, de mindig ád valamit.

Hát én úgy nevelodtem, hogy: egyik kezemben sarló, a másikban könyv. A
te nagyapád, ez a szegény öreg ember nevelt igy, a ki sohasem olvasott
pedagógiai könyveket, de a természetes esze többet ért sok tudományos,
innét-onnét összeollózott könyvnél; a ki filozófusok könyveit sem
olvasta, de életfilozófiája okvetlenül tisztább, többet éro volt annál,
mint amit könyvekbol össze-visszaszedhetsz. Ám azért csak olvasd el a
könyveket is.

Nem lehetetlen, hogy _iró_ lesz beloled. Már most sokat firkálsz s
korodhoz képest elég ügyesen. Meglehet, hogy éppen az apád mesterségét
folytatod: ujságot irsz, csinálsz majd te is. Egy szóval sem tanácsolom,
hogy ujságiró ne légy. Te késobb ezen csodálkozol, mert hallani fogod,
hogy a legtöbb apa a maga mesterségét ócsárolja s a fiának mindenféle
pályát ajánl, csak a magáét nem. Fiam, tudván, hogy e soraimat érett
korban olvasod, megmondhatom már most, hogy az apáknak _ebben az egy
dologban_ rendesen nincs igazuk. Minden pálya terhes többé-kevésbbé s
azok az emberek, kik erosen megdolgoznak a mindennapiért, nem látják a
mások nehéz munkáját, talán mert nem érnek rá a magukétól. És nincs
pálya, mely a kellemetlenségeknek, idonként lehangoló, elkeseríto
momentumoknak egész sorával ne kedveskednék. De ha van pálya, hol a
_szegény ember_ aránylag boldognak érezheti magát: az ujságiró pálya ez.
Az egyetlen, hol a szegény ember megorizheti függetlenségét,
szabadságát. Ezrek, milliók gondolatának, érzelmeinek lehet tolmácsolója
egy egész életen keresztül; tollával megvédelmezheti az elnyomottat, az
ártatlanul üldözöttet; egy czikkel, melyet úgy röptében vet a papirra,
ezreket vigasztalhat meg; egy röpke szózattal milliókat bátorít, tüzel
nemes akczióra; egy rövidke ujdonsággal lelepzi, pellengére állítja a
becstelent, ki köztiszteletet bitorolt addig, holott titkos üzelmeivel
régen rászolgált a közmegvetésre.

Egyáltalán a _vagyonszerzést_ életed czéljáúl ki ne tuzd. Jó, ha van;
jó, ha Isten becsületes munkásságodat mindenképpen megjutalmazza. De a
mint föltetted magadban: pénzt és pénzt szerzek minél többet, számolj is
le sok minden dologgal, a melyek birása nélkül közelebb állasz az
ördöghöz, mint az Istenhez.

Ne mosolyogj e szóra: Isten, - ne mosolyogj, te századvégi gyermek! Mind
hazudik, a ki tagadja Istennek létezését. Okosabbnak, bölcsebbnek akar
látszani más teremtett lényeknél csupán, de a mint bajba kerül, az
Istenhez fohászkodik. Az Istenhez, a ki áld és ver. A ki
meg-megszomorítja a jókat is, nyilván azért, nehogy elbizakodjanak.
Hiszen tanúja valál, hogy szegény nagymamád, kit fiatal korában ért a
bús özvegység s ki egymaga nevelt föl nyolcz kis gyermeket, dolgozván,
megtoldván a napot az éjjel, mikor már munka, gond nélkül élhet vala,
kényelemben, szereto gyermekektol, unokáktól környezetten - jön egy
gyötrelmes betegség s szörnyü halálnak halálával hal meg! Hol itt az
igazság? - kérdezed. Miért nem a késo öregségben halhatott meg, nagy
kínok nélkül, csöndesen? Igaz, igaz, de tudhatja-e a gyarló ember, mit
rejt méhében a jövo? Nem volt-e vajjon csekély az a kín, mit szenvedett,
ahhoz képest, a mely érheté vala, ha tán egy gyermekét szerencsétlennek
látja majd? S nem az volt-e vajjon az o rendeltetése, hogy, nagyra
nevelvén apró gyermekeit, még a testi kínok kínjait is szenvedje át;
hogy azok, kik életüket adták volna életéért, nagy fájdalmukban
megkönnyebbedést érezzenek: _Istenem, csakhogy már nem szenved!_

Fiam! A természet rendje szerint én elébb halok meg, mint édes anyád.
Népes családom eltartása a te válladra nehezül talán. Jól megjegyezd,
hogy azt a végetlen szeretetet, ezer gondot, aggodalmat, önfeláldozást,
könnyet, azokat az átvirrasztott éjszakákat - soha vissza nem tudod
fizetni az édes anyádnak. Lehetsz a legjobb fiú, a szíved arany; lehetsz
figyelmes, gondos; anyádnak betegségben ápolója: századrészét nem
fizetted meg az anyai szeretetnek. Az apa is tud szeretni: semmi ez az
anya szeretetéhez. Az apa kínlódhatik, hullathatja véres verejtékét éj,
nap, hogy meglegyen gyermekeinek a mindennapi: felét sem tette érettük
annak, a mit egy jó anya tesz. Nehogy azt hidd hát, hogy, ha majd édes
anyádnak adsz annyi pénzt, a mennyibol megélhet, leróttad iránta minden
tartozásodat.

A szeretodet kifizetheted pénzzel, az édes anyádat nem.

Szeretetért szeretetet vár az anyai szív.

S ne feledd, hogy az anya, ha meg is szünt dajkálni téged, nem szünt meg
aggódni éretted utolsó pillanatáig. Ismertem anyákat, kik a fioktól
kapott járadékot titkon félrerakták, hogy, ha tán rosszra fordul fioknak
a sorsa, fölsegítsék. Hol az a fiú, a ki a szüleitol kapott pénzbol
ezzel a gondolattal félretesz? - S hát azt mondjam-e, hogy a
legszegényebb anya hamarább állit sírkövet meghalt gyermekének, ha még
olyan rossz vala is, mint a legjobb fiú az édes anyjának?

Nem, nem folytatom az összehasonlítgatást. Olyan jó nem tudsz lenni az
édes anyádhoz, a mily jó o te hozzád. Hát én nem is kivánok toled
lehetetlent: légy olyan jó, a milyen jó csak lenni tudsz. Példákban nem
szukölködöl. Eredj János bácsihoz. Nézd meg, hogy eteti, itatja,
dajkálja, orzi az öreg nagymamát. S ez is semmi ahhoz, a mire egy anya
szereto szíve képes.

A századvégnek két sötét foltja: a _stréberkedés_ és _hozományvadászat_.
Nehogy kisértetbe vigyen egy-két stréber könnyü szerencséje, fiam!
Semmit meg ne kivánj, a mi becsületes munkával el nem érheto. Sokszor
félrelöknek talán utadból, de te ne csüggedj: ha van benned tartalom,
ero, - stréberkedés, reklámhajhászat nélkül is eléred czélodat, csak a
czélt erodhöz mérjed. Ha nem, akkor te is stréber vagy, fiam, s
megérdemled, hogy visszaessél.

Csak minél kevesebbet beszéljenek rólad! Mai világban nemcsak az az
asszony gyanus, a kirol sokat beszélnek, hanem a férfiu is, hacsak nem
politikus. Könyvet ha irsz, ne bántson se a malicziózus kritika, se a
malicziózus hallgatás. S bár a nagyközönség nem lát a kulisszák közé, ne
házalj a redakcziókban reklámok után.

_Az a tudat, hogy bár egy embernek is igaz lelki gyönyört szerzettél
irásoddal, nekem legalább többet ér, mint száz irótársnak a reklámja,
émelygos, hazug dicsérete._

A házasságodba nem szólhatok bele. Remélem, oly not veszel feleségül, a
kit szeretsz és a ki téged szeret. Ma ugyan ez nem szokás, de te csak
_ne szégyelj szeretni_, fiam! _Jó_, ha pénzt hoz a házhoz a feleséged,
de _jobb_, ha nem hoz. A férfi dolgozzék, az asszony tartsa rendben a
házat, nevelje a gyermekeket. Nem is lehet igazi boldogság ott, a hol
semmi gond a holnapra. Ez forrasztja, ez, az élet gondja, egy lélekké a
férjet és a not. Nem tudom, mi czélja lehet az oly életnek, mely mindent
készen kap s csak arra van gondja, hogyan verje el a pénzt és idot?

Hol a legtöbb boldogtalan házasság? A gazdagok közt, hol az asszonynak
soha sincs alkalma megsímogatni a férj gondoktól redos homlokát; a hol
sohasem érzik egy pár gyermekczipo megszerzésének az örömét; a hol nem
veszi észre a férj, ha ma egy tál étellel több került az asztalra, mint
tegnap; a hol van minden, de minden, csak gond nincs!

Gunyoljanak papucshosnek, filiszternek: ne törodj vele. Nevessenek, hogy
nem jársz kávéházakba, nem vacsorálsz korcsmákban, te csak siess haza,
ha munkádat elvégezéd. Hidd el, sehol úgy nem örülnek neked, mint
odahaza. Senki oly édes csókkal nem vár, mint a feleséged, gyermeked.
Senki a te gyöngéid iránt nem oly elnézo, mint a feleséged, a családod.
Sehol oly puha ágyat nem vetnek, mint otthon. Senki oly hamar észre nem
veszi, ha bántja szívedet valami, mint a feleséged és senki oly igaz
lélekkel nem igyekszik megvigasztalni, mint a feleséged.

Hát - ne félj, ne szégyelj szeretni, fiam!

... És aztán ne félj, ne szégyeld szeretni a hazát! Ma a világpolgáriasság
a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy "vad magyar", mint
"szelid hazafi". Mennél jobban szaporodnak a szelid hazafiak, annál
inkább lesz szükség a vad magyarokra. Ám ezzel nem mondtam azt, hogy a
politikába nagyon beleártsd magadat. Legfoképpen honatyaságra ne
aspirálj. Ez nem szegény embernek való. Várd meg az idok és emberek
javulását, a mikor pénz nélkül is meg lehet szerezni a dicsoséget, hogy
mint törvényhozó szolgálhasd a hazát!

... De érzem, hogy ebbéli tanácsom kárba veszhet... Tégy bölcs belátásod
szerint.

Most jer velem, jer az udvarra ki és hallgasd azt az édes-bús éneket,
mely a budai völgy ölébol minden este fölszáll ide hozzánk. Tudod-e,
miféle ház az odalent? Árvaház, fiam... Árva gyermekek énekelnek esteli
imát. Hallod, fiam, hallod? Hálaéneket zengnek a jó Istenhez, a ki az
árvákat nem hagyja el.

A ki gondot visel rád is, ha én meghalok.


II.


Te csak nyargalj vesszoparipádon, fiam, sejtelmed se legyen arról, hogy
én ez órában a halál gondolatával foglalkozom, irván, folytatván
végrendeletemet. Dalolj versenyt a dalos pacsirtával, mely ott fönt
lebeg a magas levegoégben s nyilván azt hirdeti: de szép az élet, óh de
szép!

Nézd, csak nézd azt a vak fiút, ki mindennap kibotorkál a hegyek közé,
egyedül, egy pálczika nélkül, - meg-megáll ez is, fejét fölemeli s
mosolygó arczczal hallgatja a pacsirta dalát. Tele tüdovel szívja az üde
levegot, a vadrózsák illatát s e pillanatban talán o is azt suttogja: de
szép az élet, óh de szép! Pedig o nem látja a virágot, ám érzi illatát;
pedig o nem látja a pacsirta szárnyalását, ám hallja csattogását; pedig
o árva, apátlan, anyátlan, kegyelemkenyéren él, s im lásd, e pillanatban
örül az életnek mégis.

Ez csodálatosnak, rejtelmesnek tetszik tenéked. De te csak a botorkáló
vak fiut látod, lelkének tartalmát nem ismered. Te még nem tudod
megbecsülni Istennek végtelen jóságát, a mely téged ép kézzel
ajándékozott meg; te még nem tudod, hogy e kézzel majd felemelheted a
gyöngét, leverheted a gonoszt; szerezhetsz vele kenyeret magadnak és
adhatsz vele e kenyérbol másoknak; és megajándékozott ép szemmel,
melylyel nézheted mindazt, mit látni szép, s melyet behunyhatsz, ha nem
akarod látni mindazt, mit látni kellemetlen. Ah, Isten orizz, ha csak
egy idegszál hiányoznék tested épségébol, mely nagyot emelkednék becse a
meglévoknek! Hidd el nekem, hogy annak a vak fiúnak édesebben csendül
szívébe a madárdal, mint a tiedbe. Hidd el nekem, igazibb öröme van neki
abban, hogy bár tapogatózva, botorkálva, de járhat-kelhet az édes
anyaföldön, mint tenéked, hogy ugrálhatsz árkon, bokron át, megmászhatod
a magas hegyet, leszaladhatsz a virágos völgybe, s eszedbe sem jut, hogy
mindezt nem tehetnéd, ha Isten toled is megtagadja azt, mit attól a vak
fiútól jónak vélt megtagadni az o végtelen, beláthatatlan bölcsessége.

Természetesen, te ma még azt hiszed, hogy nem lehet nagyobb csapás, e
földön nagyobb nyomorúság a vakságnál. Igazad van, nincs is ennél
nagyobb _testi nyomorúság_. De megtudod, látni fogod majd az én irásom
nélkül is, hogy van ennél egy nagyobb, rettentobb nyomorúság: a _lelki
vakság_. Látni fogsz Isten képére teremtett embereket, akikbol elso
tekintésre nem hiányzik semmi, a mi az embert egész emberré teszi;
más-más a ruhájuk, ruhájuknak a kelméje; a szabása; más-más talán az
arczuknak a szine; rövidebb, hosszabb, vékonyabb, vastagabb a termetük,
de egyben mind egyenlok: Istennek képére vannak teremtve valamennyien.
Látni fogod, hogy Istennek napja egyformán világít valamennyinek s im
mégis milliók tapogatóznak, botorkálnak, éppen mint az a vak fiú. Van
szemük a látásra és nem látnak. Van fülük a hallásra és nem hallanak.
Látni fogod, hogy Isten képére teremtett emberek idegenül haladnak el
egymás mellett. Látni fogod, hogy az "egy akol és egy pásztor" irott
malaszt, melyet állandóan hazudtol a valóság; hogy az aklok száma
megszámlálhatatlan, a pásztoroké még inkább... Meg fogod látni, mely
éberen orködnek e pásztorok az aklok kapujában s csodálkozással
szemléled, hogy hamarabb engednek kiszaladni hármat az akolból, mint
beereszteni egyet, a mely - szerintük - nem az o aklukba való. Ezen
nevet az én paraszt-eszem, de jegyezd meg, fiam, hogy nemcsak
paraszt-ész van e világon. A mit én természetesnek találok, a
természettel ellenesnek talál tán millió ember és viszont.

De félek, hogy véletlenül már most kezedbe akad irásom s nem szeretném,
ha legalább a velejét meg nem értenéd. Félek különösen attól, hogy, ha
nem értenéd meg azt, mit mondandó vagyok, megkésve értenéd meg, a mikor
már téged is elsodort valamely áradat. Félek, hogy mire kikerülsz az
életbe, mindabból, mit az iskolában tanultál, csak annyi marad meg, a
mennyivel megkeresheted a kenyeredet, talán vagyont is gyüjtesz, nagy
vagyont általa, de üres lészen a szived, szeretet nélkül való. Avagy
megmarad tán szívedben a szeretet, de dresszirozva, mint egy komédiás
ponny. - Szívednek melegét nem azokra árasztod, a kik szeretetet
szeretetnél egyébbel nem viszonozhatnak, hanem azokra, kik, szeretet
nélkül élvén az életet, bolond szívedet még majd kinevetik.

Látom, éppen most tanulod a bibliai történeteket. Szépen megmagyarázza
Jézus a törvénytudónak, hogy mi az a felebaráti szeretet. A kirabolt,
félholtan fetrengo utason nem könyörül a pap. Hasonlóképpen nem könyörül
rajta a lévita. Végre jön egy szamaritánus. Bekötözi sebeit, elviszi a
városba, elhelyezi egy háznál s még pénzt is ád a gazdának, hogy ápolja
ot.

- E három közül ki volt felebarátja a sebesültnek? - kérdé Jézus.

- A ki könyörült rajta, - felelé a törvénytudó.

A tanulságot ebbol igy vonja le könyvecskéd: "A valódi könyörületes
szívü ember sohasem kérdezi: micsoda nemzetbol vagy vallásfelekezetbol
való az, a ki nyomoruságban szenved, hanem segíti embertársát azért,
mert tudja, hogy az Istennek gyermeke, tehát neki testvére és
segedelemre van szüksége."

Tehát Jézus, Istennek fia, a felebaráti szeretetet a könyörületesség egy
példájával magyarázta meg. Ne feledd, fiam, hogy Jézus ennek elotte
kétezer esztendovel járt és tanított e földön. Hogy abban az idoben még
a könyörületesség volt a szeretet legszebb nyilatkozása. Ne feledd, hogy
bár Jézusnak bölcseje jászol vala, királyok borultanak le e bölcso
elott. Királyok és pásztoremberek. Olvasd a históriát s látni fogod,
mint verodnek a népek külön kasztokká. Az eros leveri és ráadásul még
meg is veti, lelkében megalázza a gyöngét. Fejébe veszi, hogy csak o az
Isten képére teremtett ember, s a kit szegénysége, gyámoltalansága,
gyengesége lenyügöz, az az o szolgája. A kinek kenyeret dob, hogy éhen
ne veszszen, de szive melegébol nem juttat neki egy leheletnyit. Akit,
Istentol nyert lelki adományok révén bár fölemelkedik a porból, magával
egyenlonek nem ismer el, mert amannak bölcseje durva deszka volt, az övé
aranynyal, selyemmel, biborral ékes.

Ha majd szíved, lelked ki lészen muvelve; ha majd nemcsak látsz, de a
látottakon gondolkodol is: csak akkor döbben meg a szíved, fiam, csak
akkor szorongatja majd vasmarokkal a keseru fájdalom, látván, hogy
boldogtalanabb vagy az éhezo koldusnál, mert annak nem fáj, ha pénzt vet
lábához a nagy úr, a mint elrobog bársonyos hintaján; de neked fájni,
kegyetlenül fájni fog, a midon tisztességtudó kalapemelésedre könnyü,
megveto fejbiczczentéssel válaszol a gogös, de máskülönben _könyörületes
szívü nagy úr!_

Könyörületesség! Ki nem könyörületes manapság? Kinek nincs egy fillérje,
egy falás kenyere a koldusok számára? Ki mer manapság nem lenni
könyörületes szívu? Ma, mikor az ujságok számon tartják, ki mennyit ád a
kárvallottaknak s ki nem ád semmit? Manapság, mikor a könyörületesség -
mulatság, sport? Mikor fényes, drága toálettekben, keringozve vagy
csárdást ropva törülik le a szenvedok könnyeit!?

De én egyebet kérek toletek, könyörületes szívek! Nekem van kenyerem;
nekem van ruhám, divatos szabású; tanultam, a mit tanultam; tudok, amit
tudok; vagyok legalább is "átlagember", vagyok; beszédem nem sima, de
nem is goromba; ha éppen elkerülhetetlen, még a lovakról is tudok
társalogni; könyörüljetek rajtam s ne kérdjétek, paraszt vagyok-e vagy
nemes; kereszténye-e vagy zsidó. Vegyetek úgy, a mint vagyok.
Szeressetek, ha van bennem szeretni való; vessetek meg, ha van bennem
megvetni való. De ne legyetek az oseimre kiváncsiak, mert ok alszanak,
porladoznak régen; kegyes érdeklodésteket meg nem köszönik: ruházzátok
rám ezt és én megköszönöm, meghálálom nektek. Szeretetért szeretetet
adok.

Ez a legnagyobb summa, fiam, melylyel a szeretetet megfizetni lehet:
maga a szeretet. Ne sajnáld, ha többet adsz ebbol másnak, mint a mennyit
más ad tenéked. Örülj ennek, hisz akkor te vagy a gazdagabb.

Mikor e sorokat irom, édes fiam, nagy kérdések foglalkoztatják az
elméket. Nagy kérdések, melyeket tán még az én életemben paragrafusokba
szednek, de te késo öregséget érhetsz, akkor sem lesznek - megoldva.
Bölcs, nagy elmék kigondolnak sok szépet, üdvöset, törvénykönyvekbe be
is iktathatják: rideg paragrafusok még soha meg nem változtatták a
társadalomnak szellemét.

Ha én zsidó volnék s reczipiálnák az én vallásomat, megköszönném szépen,
de megkérdeném: hát _engem_ mikor reczipiálnak? Ha én zsidó volnék s
feleségül vehetném a keresztény leányt, akit szeretek, a nélkül, hogy
meg kellene tagadnom a hitemet, megköszönném szépen, ah, de mi a törvény
jótéteménye ahhoz, ha látnám, ha érezném, hogy van egy törvény, mely a
szivekben lakozik: a szeretetnek törvénye, mely nem lát különbséget
ember és ember között!

Törvények még nem döntöttek le válaszfalakat, fiam, azt nekünk magunknak
kell ledöntenünk. De nehogy azt mondd majd szukkeblüen: nekem nem fáj,
engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit. Ha csak
magadra gondolsz, ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdo
mélyébe, lakjál a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön,
sebedet gyógyítsd füvekkel: igy is lehet élni, a mig halálod órája üt.
De ha emberek közt élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes,
jogos küzdelembol. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erosek,
hatalmasok oldalán harczolni nem virtus. Ne ejtsen meg a könnyü, puha
élet varázsa; nehogy cserbe hagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán
megturnek a felsobbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, a
mekkora keseruséget azoknak, a kiket te cserben hagyál. S ha még ez sem
volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek az életét
nemcsak a nehéz munka rövidité, de végetlen lánczolata az emészto
gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat,
megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely
jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget...

Lehet beloled nagy ember, - és hadd legyen! - de szív nélkül, szeretet
nélkül igazán nagygyá nem leszel. Ne bizd el hát magad, ha csodálják
elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív, - jó
vagy rossz - megmarad utolsó dobbanásig annak, a mi volt elso
dobbanásakor. És te, fiam, kicsinyelheted majd tán elmémnek szuk körben
való forgását, de egyet ki kell érezned e sorokból: tele volt a szívem
szeretettel. Jutott ebbol mindenkinek és nem fogyott soha, de sot inkább
növekedett. Nem osztályoztam a szeretetet: mindenkinek annyi jutott, a
mennyit megérdemelt. Némelyiknek több is, de kevesebb soha senkinek.

És nem félek, hogy kifogyok a szeretetbol, fiam! Ha egyéb nem, ez eltart
a sírig. Ha egyebet nem, kaphatsz ezt tolem halálom után is s ha majdan
talán üresnek érzed szívedet, gyere ki síromhoz, meglásd, megtelik
szeretettel! Ha majdan talán bántani fog az emberek gogje, gyere ki a
temetobe s megvigasztalódol. Porrá lesz itt gazdag és szegény, gogös és
alázatos. Az egyiknek gránit jelöli emlékét, a másiknak egyszerü fejfa,
de porrá lesz mind a ketto. Itt ember és ember közt nincs különbség.
Gránit és fa: ennyi az egész.

Jere ki a siromhoz, fiam!




Jankónak

Még hét esztendos sem vagy, Jankó, s már el-eltünodöm, hogy mi lesz
beloled. Ugy tetszik nekem, hogy a betu iránt nincs tebenned valami nagy
hajlandóság, s hacsak természeted meg nem változik, tudományos pályán
aligha boldogulsz.

Valószinu, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy
megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s a mint én
errol meggyozodtem, hidd el, fiam, jobban szeretlek, semhogy
eroszakolván arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet.

Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha
majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal:
tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem,
elvégezvén tehetséged szerint a törvénykötelezte iskolát, szeliden
megfogom a kezedet s mondom neked a következoket:

Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra.
Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem
remélhetem, valami _mesterségre_ adlak, fiam.

Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra s zsebkéseddel nem
egy csinos munkát végezél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalos-inasnak.

Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyelje magát az
a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit; kit esztendorol-esztendore
ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te fiam, légy büszke
rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, a
hol talpig ember válhatik beloled. A becsületes munka nem szégyen, fiam.
S ne hidd, hogy csak azokból a fiukból lesznek boldog emberek, kik
tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz
példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülok keservesen
megsiratták, a miért kedv és tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig
eroszakolták az iskolákon s mikor már arra került a sor, hogy megéljenek
a maguk emberségébol: elzüllöttek, mert csak névszerint jártak iskolába,
valójában lopták az idot s szüleiknek a pénzét. Ismerek szüloket, fiam,
kik minden vagyonukat gyermekük iskolázására költék; a kik nem hittek a
tanárok oszinte szavának, nem akartak hinni saját maguknak s most, midon
elfogyott a vagyon és az ido, kétségbeesetten vádolják magukat, hogy a
mikor még nem volt késo: miért nem adták mesterségre gyermeküket!
Igazabban: mért _szégyelték_ mesterségre adni gyermeköket!

Mert jegyezd meg jól, fiam, minden szülo szereti gyermekét (az állat is
szereti a magáét) - de nem minden szülo szeret _okosan_. Nemrég kaptam
egy levelet, melyben egy kétségbeesett apa tanácsot kér tolem: mit
tegyen a fiával. Azt irja: a fiu jó, engedelmes, de nincs tehetsége. Azt
szeretné, ha legalább addig tanulhatna a gimnáziumban, mig beadhatja a
katonatiszti akadémiába. Kérdi, ismerek-e oly iskolát, a hol _jó
pénzért_ keresztülviszik a fiát a hátralevo osztályokon? Mert - irja
tovább - "_nem becstelenithetem_ meg családomat azzal, hogy fiamat
iparosnak vagy kereskedonek adjam!"

A ki ezt a levelet irta, elokelo földbirtokos, fiam. Családja os idok
óta _nemes_ s ezért gondolja megbecstelenitonek az iparosságot, a
kereskedést. Ám azt nem tartja megbecstelenitonek, hogy vesztegetés árán
tolja keresztül a fiát az osztályokon. Ha ez az apa, édes fiam, _okosan_
szeretné a fiát: azt a pénzt, mit a manapság oly rettento drága
iskoláztatásra s ezen felül még a tanárok megvesztegetésére is szánt,
szépen félretenné esztendorol-esztendore s mikor fia akár önálló iparos,
akár önálló kereskedo lesz, mondaná neki: ime, fiam, ezt a pénzt a te
számodra takaritottam meg, kezdj vele valamit.

Tudod-e, fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülok, kiknek
különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonni saját maguktól,
csakhogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, - annyira féltik
gyermeküket az iparosságtól? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a
bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a
könyvnél, a tollnál, a czirkalomnál. Ezek a szülok nem a gyermekeiket,
hanem _saját magukat_ féltik. Attól félnek - mint ama levél irója is -
hogy a mesterség megbecsteleniti a családot. Félnek azoktól a
kérdésektol, melyeket majd ez is, az is intéz hozzájok: nos, mi lett a
fiából? hol van? mit csinál? Hogy nekik azt kelljen válaszolni: a fiam
asztalos! A fiam kereskedo! Félnek attól az idotol, midon az iparosfiu
elvesz egy magához illo, tisztességes, egyszerü leányt s ezt is be kell
mutatni: a menyem!

Félnek azoktól az óráktól, mikor a kérges tenyerü fiú hazajön vasárnap a
szülei házhoz s a vendégeknek be kell mutatni ot is épp úgy, mint a
Brachfeld-kendos jogász-fiút: A fiam!

Félnek attól a rettenetes eshetoségtol, hogy iparos fiokkal egyszer majd
végig kell sétálni a váczi-utczán, egy sorban kell haladni vele, éppen
mintha - édes gyermekük volna!

Hát édes fiam, a ki a gyermekét, a saját vérébol való vért szégyenli,
csak azért, mert mesterember, az a gyermekét nem szereti igazán.
Földháborodik a szivem, egész valóm, arra a gondolatra, hogy lehetnek
szülok, kik naplopó, gavallérkodó, léhüto, a jó Isten tudja mibol élo
fiok miatt nem pirulnak, ellenben röstellik az utczán megindulni
becsületes, tisztességes iparos gyermekükkel. S bánt, erosen bánt,
látván, hogy száz meg száz jóravaló úri család inkább tönkre megy, s
tönkre teszi egész életére a gyermekeit is, semhogy iparosnak vagy
kereskedonek nevelje, a kik becsületes iparkodással talán még
visszaszerezhetnék az elzüllodött osi birtokot s kalapácscsal vagy
roffel, de visszaszereznék a család régi fényét. Bánt, végtelenül bánt,
látván, miként pusztul az egykor eros, gazdag dzsentri s csak mikor már
az élet kegyetlenül a földhöz verte, megczibálta, mikor már nincs sem
égen, sem földön semmi: akkor alázkodik le a kalapácshoz, a rofhöz.

Fiam, még ha jól tanulsz is, akkor is örülnék, ha kedvet éreznél
iparosságra, kereskedésre. Mert ma már az iparos is, kereskedo is, csak
az boldogul igazán, ha nemcsak a keze áll a munkára, de az esze is
pallérozódott. Nem kell oly sokat forgatni a könyvet, mint a tanárnak, a
doktornak, a fiskálisnak, de a neki való, mesterségébe vágó könyveket,
czikkeket olvasgatni kell; érdeklodni minden ujítás, találmány iránt -
és hogy egyszeruen necsak iparos, necsak kereskedo legyen: ismernie kell
hazája történelmét, irodalmát. Iparos is, kereskedo is _egész ember_
csak így lehet.

Bármi lesz beloled, meg kell szerezned az általános muveltséget, fiam.
Ez adja meg az igazi jogot, hogy helyet foglalj minden rendu és rangú
emberek között. Az általános muveltség s mesterségednek tisztességes
uzése. Ha e kettot megszerezted, egyesek és társadalmi osztályok
eloítéletétol, elfogultságától ne félj. Nincs joga senkinek, hogy
lenézzen, megvessen téged, ellenben te méltán sajnálhatod azokat, kik
lenézni próbálnak téged.

Manapság nemcsak az úrnak fia akar úrnak maradni, de úrrá akar lenni a
szegény ember fia is. Te ne akarj úr lenni, fiam. Ez az a "pálya", mely
leginkább el van árasztva a magyar hazában s épp azért e pályán a
legnehezebb a boldogulás. Valakinek dolgozni is kell s hidd el nekem, az
az igazi úr, a ki semmihez sem jut - ingyen, munka nélkül. Ez tesz
magaddal megelégedetté s a megelégedésnél nagyobb kényelmet én nem
ismerek.

Megértettél-e, Jankó? Ugy-e meg? Csak azt akarom, fiam, hogy megérts.
Kedved, vagy sorsod vigyen bárhová, ne félj, aggódó szeretetem
árnyékodba jár. S kérges tenyérrel ha majd megtérsz a szülei házhoz, nem
lészen kisebb az én örömem, mintha bátyád vagy öcséd diplomát lobogtat
puha, finom kezében. S fogadván a vendégeket ünnepi lakománkra,
boldogan, büszkén mutatok rád: _János_, az iparos fiam.




Aranyvirágnak

A világon sem voltál, s már igaztalan valék tehozzád, Aranyvirág, édes
kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha leány lesz elso
gyermekem. Féltem az ismerosök szánó mosolyától: leány! Na, -
gratulálok. A te nemednek bús végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik
sehol, ha elsonek röppent be a gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig
melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek,
vijjongnak körülötted s mi még örülünk, ha e vijjongó szárnyasok közül
egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze idegenbe... A te nemednek
gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy, körülzsongnak a
férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék;
esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek
tengermélységébe nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha
meg nem ismerik. Soha, soha. - Egészen, valójában soha. - S mely
kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked
tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te szemednek elég egy
pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, - ah, mért hogy akkor
rendesen, a mikor már késo, mikor már ott vergodöl tört szárnyakkal s
csak egy igaz menedéked van: a halál!

Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az
udvar. Csengo éneked talán elüzi bús gondolatimat... Te ide settenkedel az
ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk! Oda nézek, már
nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint egy piczi
bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk, mit
irsz?

- Aranyvirág, ne háborgass, verset irok.

- Kinek?

- Neked, Aranyvirág, neked.

Hallom, amint szaladsz a fiúkhoz s dicsekedel: az apa verset ír nekem!
Csend, fiuk, csend, az apa verset ír...

És írok tovább. Már nem hallom hangodat, az édesen csengot; nem látom
ragyogó fekete szemedet, a mindig nevetost. S nem látván, nem érezvén
közelemben senkit, messze jövendobe kalandozik lelkem. A mikor te már
nem vagy csacsogó leányka s egyszerre csak - mi történt veled? - te, ki
még tegnap hangos nevetéssel himbálóztál a térdemen, ma nem találod
helyedet ottan, zavartan feszengesz s bár szólni nem mersz, érzem, hogy
igyekszel megszabadulni tolem. Sétálunk az utczán, s te, ki még tegnap
bátran, senkivel nem torodve, hangosan beszélgettél velem, az édes
anyáddal, megláttál, észrevettél mindent és mindenkit, ma nem látsz, nem
hallasz, nem beszélsz: lesütött fejjel haladsz közöttünk, csak egy pár
lépést nézvén elore... Otthonn is mintha már nem volnál annyira élénk,
bátor, mint annakelotte. Gyermekesen örülsz a hosszú ruhának, de csak
addig, a mig egyszer-kétszer végig lebegsz a szobákon, aztán, úgy
tetszik nekem, hirtelen lecsöndesülsz s komoly vagy, komolyabb, mint a
hogy szeretném...

Ó, Aranyvirág, miért nem maradhatsz mindörökre csacsogó kis babácska!
Im, már gyötrodöm jövendod miatt. Látlak ragyogó szép leánynak, a kit
nyomon kísérhet, a kinek elejébe kerülhet s szemtelenul a szemébe nézhet
minden ripok; látok körötted üres fejü s még üresebb szívü, de
rettenetes gonddal öltözködo ifjakat, kik csak szépségedet látják, nemes
tartalmát szívednek észre nem veszik, nem is keresik; a kik áradozva
dícsérik toálettedet, mely úgy-e bécsi szabónál készült? s hazug
meglepodéssel nem akarják elhinni neked, mondván: ó nem, együtt varrtuk
az édes anyámmal!

Aminthogy az nem is lesz másként, Aranyvirág. Korán, ó talán nagyon is
korán látni fogod, hogy a te apád szegény munkás-ember. Tollal vagy
gyaluval keresi-e meg a mindennapi kenyeret, a ruhát, a czipot, neked és
nektek: egyre mén; ne áltasd magadat azzal, hogy a toll több a gyalunál.
Sot én azt hiszem, - kevesebbet éro...

Én majd csak megleszek valahogyan.

Csodálatos dolgokat muvelnek a kabátjaim. Esztendok viharzanak el
felettük s meg sem érzik. Meglepodve látom, hogy minden esztendoben
mintha megujhodnának. Ugy tetszik nekem, este, mikor levetettem, mintha
a könyökén kikopott volna: nézem reggel s hát álom volt az egész.
Tündérujjak babráltak rajta nyilván. Keresem a foltot s nem találom.
Aztán reád nézek. Te mosolyogsz ártatlanul, ám látom szemed alján a
kékes karikát.

- Édes leányom! Megint virrasztottál, ugy-e?

- Nem, édes apám, nem!

Tisztes szegénységünket, bár nem titkoljuk, nem látják az emberek. De én
álmatlan éjeket virrasztok át - miattad. Szeretném, ha mindig: halálomig
itt látnálak fészkünkben. S mint egykor, mikor térdemen himbáltalak,
átöleltelek, hogy le ne essél: most önkénytelenül védoleg emelem föl
kezemet, nehogy elraboljanak. - És hiába, elvisznek egyszer mégis...

De ki lesz az, vajjon lesz-e férfi, a ki elodbe lép s mondja:
kisasszony, én szeretem önt. Nem a szépségének, - a lelkének lettem
rabja. A fizetésem nem nagy, nem igérhetem, hogy élete gond nélkül való
lesz oldalomon, de ha úgy tudna szeretni, mint én szeretem önt,
aggodalom nélkül adhatja kezét!

Ez a férfi, - ha eljön éretted - ez a férfi nem azok közül való lesz,
Aranyvirág, a kik hangos lármával zsongtak körül az utczán s maguk közt
sajnálkoztak fölötted: _be kár, hogy szegény!_ Ez a férfi talán nem is
mert feléd közeledni amazoktól s szívében fájdalommal kisért messzirol,
féltve, hogy fejedet megkábítja a léha beszéd, a külso csillogás, s ot
nem is veszed észre soha. Ez a férfi el-eljár házunkhoz s mig a többi ki
nem fogy a beszédbol, a traccsból, hallgat és hallgat, pedig annyi
mondanivalója volna!

Fölháborít már most a gondolat, Aranyvirág, hogy majdan tudakozódni
fognak: vajjon van-e pénzed és mennyi? Meg fogom tudni, ó biztosan
fülembe jut, hogy Iván ur, a kinek nevét én oly sok regényben olvasám,
csillagokat lehozó szerelemmel kapcsolatban, szeret téged s el is venne
szivesen, ha volna bár harmincz ezer forintod. Ám o úgy van informálva,
hogy csak huszonöt ezer néz reád. Az is csak, ha meghal az öreg. "A vén
szamár". Már pedig neki éppen harmincz ezer forint kellene!

Felháborítanak a mindennap hallott házassági üzletek, melyek
megfeneklodnek pár ezer forint "differenczián". Hallom szidni a "csaló"
apákat, kik azt mondták: ötvenezret adnak a lányukkal s im az utolsó
pillanatban _csak_ negyvenezret adhatnak. És az utolsó pillanatban
"visszamegy a parthie." A tegnap még szerelmi orjöngést színlelo
gavallérnak a szép, muvelt, az egész üzletben ártatlan leány nem pótolja
ki szépségével, muveltségével, jóságával a tizezer forintos
differencziát!

Pfuj! S ezek férfiak! Ezek házasodnak! Ezeknek majd gyermekük lesz! És
ezeket a gyermekeket ok még nevelni fogják! És Isten majd ezeket az
embereket még meg is áldja - hiszen Isten jósága megmérhetetlen! - olyan
édes, csacsogó leánykával, a milyen te vagy, Aranyvirág!

... Dalolj, dalolj, édes kicsi lányom, hadd csengjen a ház, az udvar.
Csengo éneked talán eluzi bús gondolatimat...




Bándi Miklós (Négy levél)


I.

Édes Margit,

Tegnap, midon elváltunk, az volt utolsó szava hozzám: "beszéljen a
mamával", s lám, a helyett, hogy édes parancsának mindjárt
engedelmeskedném, egy hosszú, magam sem tudom még, hány oldalas levelet
irok önnek.

Üljön le szépen, Margit, s olvassa nyugodtan levelemet. Nem lesz benne
semmi különös. Csupán azt akarom, hogy egészen ismerjen. Mert ön, édes,
szép Margit, bár négy év óta ismer, nem tud többet az én életembol, csak
ennyit: "már huszonnyolcz éves korában egyetemi tanárrá lett, amit
harmincz éves korában azzal hálált meg a kormánynak, hogy fellépett
ellenzéki képviselonek, sot meg is választották."

Ezenkivül mit tud rólam? Tudja, hogy a legujabb divat szerint
öltözködöm, feljárok a nemzeti kaszinóba, eljárok a lóversenyekre, ott
vagyok mindenütt, amint azt sürün olvashatja is az ujságokban: ott volt
Bándi Miklós...

A társaságokban érdemen fölül kitüntetnek. A lapok riporterei, a kik jól
tudják, hogy a princzipálisukkal jó pajtásságban élek, már nem egyszer
neveztek ki a "társaság lelkének". Mindegyre fölvillanyozom a társaságot
szellemes élczeimmel, elmés ötleteimmel, miket a maguk helyén talán
szellemeseknek és elméseknek is találtak, én azonban egy pillanatig sem
áltatom magam ezzel. Rendesen üres csevegések, szószátyárkodások voltak
ezek. Tantusz, mit az elite-társaság csengo arany gyanánt fogadott.

Higyje meg, édes Margit, soha, egy pillanatig sem éreztem magamat jól e
társaságokban. A legélénkebb csevegés közepett éreztem, hogy hirtelen
elborul az arczom, s én önkéntelenül a fejemhez kaptam, mint a kinek
hirtelen fejgörcse támadt. Megesett nem egyszer, hogy észrevette a
figyelmes háziasszony s részvéttel kérdé: Bándi, mi lelte?

- Semmi, semmi, muló fofájás... már semmi bajom - s arczom egyszerre
földerült.

Oh, ha sejtette volna valaki, hogy egy kép, messze-messze földrol,
villant meg ilyenkor lelkemben s ez vala, mitol arczom elborult!

Nem sejtette senki. Csodálatos, édes Margit, hogy mennyire szerencsés
valék én e pillanatig minden dolgaimban. Száz embert ismerek, a ki
megjelen a társaságban; elokelo a viselkedése, biztos a fellépése,
elokelo az állása is s mégis egyszerre csak elkezdik kérdezni a
társaságbeliek egymástól: de hát ki is tulajdonképpen ez az X? Hol a
hazája? A családja? Az atyafisága? Nyilván azt kell hinnem, hogy azok az
urak és hölgyek, a kik gyermekkoruk óta fátyolfinom légkörben éltek és
élnek, egy semmiségbol: egy szóból, egy mozdulatból észreveszik, hogy ez
meg ez közénk keveredett, de nem közülünk, tehát nem közibünk való.
Lehet, édes Margit, - ámbár nem, nem hiszem, hogy úgy legyen! - lehet,
mondom hogy én nem vettem észre, de annak nagyon a hátam mögött kellett
történni, ha valaki azt kérdezte: de tulajdonképpen ki is ez a Bándi
Miklós?

Ön mosolyog, Margit, s tán idegesen toppant lábacskájával: Ki?! hát ki?
Egyetemi tanár: és képviselo!

De, édes Margit, a társaságban nem úgy vetik föl a kérdést, hogy erre
azzal lehessen válaszolni: én Bándi Miklós egyetemi tanár és képviselo
vagyok.

Sokat tünodtem már azon, hogy miért soha senki sem mutatott érdeklodést
az én családi viszonyaim iránt. Azt hiszem, csak egy elfogadható oka van
ennek: a nevem. Anélkül, hogy én akartam és kivántam volna, ez nyilván
tévedésbe ejtette a világot. Az én szukebb hazámban, Erdélyben, édes
Margit, háromféle Bándi van. Az elso a dzsentri Bándi, - de minden
vagyon nélkül. Földhöz ragadt, méltóságos koldusok, a kiknek létezésérol
tudnak idefönt, de a kik közül negyven év óta még egy eleven Bándi sem
fordult meg Budapesten. A második a kurta nemes Bándi. Ezeknek van egy
kevés földjük, ezt szántják-vetik, élnek máról-holnapra. A harmadik a
paraszt Bándi. Egyszeru földmuves nép, negyvennyolcz elott jobbágy, ma
szabad és szegényebb, mint valaha.

Tudom, tudom... látom innét, hogy már el is találta, melyik Bándi vagyok
én. Az, az, a _harmadik_. Egy szegény, törodött, öreg ember az én apám.
Egy meggörnyedt hátú öreg anyóka az én anyám.

Olvassa tovább, édes Margit. Ismerje meg oket s akkor megismert engem
is.

Emlékezem, nyolcz-kilencz éves fiú lehettem, mikor az édes apám, akkor
még daliás, szép, eros ember, azt mondta az édes anyámnak: feleség,
beszéltem a tisztelendo úrral. Azt tanácsolta, hogy Miklóst vigyem a
városi iskolába. Mi szegények vagyunk, kevéssel segíthetjük, de,
feleség, nem bánom, ha ez a kis földem, a mi van, rámegy is, urat
nevelek a fiamból. Eleget sanyarogtam én, ne sanyarogjon a fiam is.

Az édes anyám sirt.

- A mint kigyelmed akarja.

Szüleimnek rajtam kívül nem volt több gyermeke. De ez csak annyit
jelentett, hogy édes anyám, ha elemózsiát küldött a gimnáziumba, egy-két
forintot is csusztathatott az elemózsia közé. Urfiak szolgája voltam
nyolcz esztendon át. Ezekre takarítottam, ezeknek kenyerén tengodtem.
Rendesen én csináltam meg a penzumukat s ezért idonkint egy pár hatost
is adtak.

Az egyetemi életemet meg sem próbálom leírni, édes Margit. Rettenetes
nélkülözés, rongyoskodás, éhezés, irodáról-irodára való kopogtatás. De
ez nem tartott igy végig. Társaimat a harmadik évben sorban elütöttem a
pályadíjaktól. Egy szép napon úgy jelentem meg az egyetem ódon falai
közt, mintha skatulyából húztak volna ki. Kollégáim eloször nagyot
néztek, késobb azonban megszokták, hogy mindig elegáns vagyok. Azt
hiszem, el is feledték, hogy valaha szegény, rongyos, kiéhezett arczú
diák voltam.

Csak az Isten a megmondhatója, hogy mennyit tünodött az édes apám,
mennyit sírt az édes anyám, kiknek sohasem panaszkodtam, de a kik
tudták, hogy nagy nyomorban élek. Annál többet panaszkodtak a szegény
öregek. Keservesen megbánták, hogy iskolába adtak. Ha otthon maradok,
nekik is van segítségük öreg napjaikban s én nem nyomorgok a messze
idegenben, abban a rengeteg nagy városban, a hol az emberek a
szomszédjukat sem ismerik.

A mint módomban volt, pénzt küldöttem nekik. Visszaírtak: ne küldj,
gyere inkább haza. Nem akarjuk, hogy éhezzél miattunk. Hiába írtam: van
elég, nem hitték. Minden levélben azt írta édes apám: ne küldj pénzt,
édes fiam, mert édes anyád folyton sir, éjjel-nappal. Azt hiszi, hogy
éhezel. Én is azt hiszem.

Hazamentem. Nem azért, hogy otthon maradjak, hanem, hogy a jó öregeket
megnyugtassam. Egy csomó ujságot vittem haza magammal. Azokból
bizonyítottam be, hogy van állásom. Hazavittem a könyveimet. Nézzék, itt
a nevem. Én írtam.

Istenem, hogy sirtak a szegény öregek! Az apám mondta: örömmel fekszem
koporsómba, édes fiam.

- Én is, - sirt az édes anyám - én is.

De a pénz, a mit hazaküldtem apródonkint, ott hevert érintetlenül a
tulipános láda fiában.

- Tedd el fiam, nekünk nincs rá szükségünk. Te nagy úr vagy, neked kell
a pénz.

Vissza kellett vennem.

De ön azt kérdi, édes Margit, mért hogy mindezt nem mondtam el eddig,
már régen? Ön, édes Margit, soha sem kérdezett az én családi
viszonyaimról, pedig én úgy szerettem volna beszélni az én édes jó
szüleimrol. Ám ha én hozakodok elo vele, nem vette volna-e kérkedésnek?
Igen, kérkedésnek. Hogy nagyra vagyok szüleim szegénységével,
egyszerüségével, holott _kellemesebb_ volna az ellenkezo, ha
beszélhetnék uradalmakról, nagy családi összeköttetésekrol, hires
nagybácsikról, elokelo nagynénikrol.

De hisz, úgy-e, feleségül vehettem volna önt, anélkül, hogy valaha lássa
szüleimet. Igen, ezt tehettem volna, de éppen ez, a mit tenni nem
akarok.

Oh, Margit, ha hallotta volna ezeket az elaggott öregeket, mikor
esténkint szóba került az én házasságom!

- Soha sem fogom látni az én menyemasszonyomat, - sóhajtozott az öreg
asszony.

- De még én sem, feleség. - S hozzátette az öreg, miközben rajtam pihent
becsületes tekintete: - Fiam, én tudom, hogy te nagyúri házból veszel
feleséget. Mi együgyü emberek vagyunk. Nem kivánom, hogy megmutasd
nekünk. Elég nekünk, ha híredet halljuk. Elég, ha tudjuk, hogy boldog
vagy. Ha tudná, ha látná a feleséged, hogy szegény paraszt fia vagy,
talán nem is lenne hozzád többé melegséggel. A féllábunk már úgy is a
koporsóban. Fiam, ne hozd haza.

- Ne, ne, én is azt mondom. Ó, pedig úgy szeretném látni, - epekedett az
öreg asszony. Csak egyszer megcsókolhatnám hófehér arczát, azt a kicsi
kezét a lelkemnek!

- De édes anyám, még nincs is feleségem. Aztán tudják meg, mondám, az én
feleségem nem lesz ám olyan finnyás, kevély úriasszony. Szeretni fogja,
látni kívánja férje szüleit.

- Ezt a csúnya vén embert, meg ezt a csúnya vén asszonyt, - mondta
kedves évodéssel az öreg ember. Hiszen - s itt már legénykedett - még
harmincz esztendovel ezelott megakadt ám rajtam az asszonynép szeme. Még
az úriasszonynépé is, úgy-e feleség? De az anyád is szép egy asszony
volt ám.

- Most is szépek maguk, édes jó öregeim.

S igazán, édes Margit, olyan szép öreg emberek az én szüleim. Ha látná
egyszer, csak egyszer oket. S a házukat, az udvarukat. A kis virágos
kertecskét. Reggeltol-estig kint tipegnek-tapognak az udvaron, a
kertben. Mindig rólam beszélnek és önrol. Arról a szépséges szép
kisasszonyról, a kit Miklós feleségul vesz. A kit ok sohasem láttak,
sohasem is látnak talán. A kirol nem tudják, hogy az apja cs. és kir.
kamarás, az anyja baronesse. De mintha ott lebegne elottük kibontott
aranyhajával. S az öregek rajtakapják magukat nem egyszer, hogy ennek az
aranyhajú leánynak az arczára hangos csókokat czuppantanak. Már t. i. a
levegobe.

A hosszú téli éjjeleken le nem hunyják a szemüket.

- Alszol-e, feleség?

- Nem, uram, nem. Nem tudok aludni.

- Én sem. A fiadról gondolkozol úgy-e?

- Arról, uram, arról. S a menyemasszonyról. Kegyelmed is, úgy-e?

- Arról, feleség, arról.

Már pitymallatkor fent van az öreg asszony s átcsoszog a szomszéd
szobába. Ez a fiatalok szobája. Ide senki lélek be nem lép az öregeken
kivül. Az öregasszony esztendok óta bútorozza, szépítgeti,
csinosítgatja. A fakanapén, az asztalon, az ágyakon, a tulipános ládán
az o keze fonta-szotte, régi módi, de olyan szép, olyan ízléses takarók.
Az asztal közepén soha el nem hervad egy hosszu nyakú kancsóban a
bokréta. A két kis ablak is tele virággal: majoránna, verbéna, fukszia,
piros szegfu. Este, reggel öntözi. Az ágyak fölött is virágkoszorúk.
Mind az öregek fonják.

Aztán egy nap százszor is kilépnek a kapun s végignéznek az utczán.
Hátha egyszer csak itt teremnek. Levelet sem írnak, csak jonek.

- Csak jojjetek, csak jojjetek, a királyasszony is ellakhatnék abban a
szobában.

Margit! Ezek az én szüleim. Ezeknek utolsó napjait akarom én
megaranyozni.

Szeretem önt, Margit, egy becsületes férfiú szerelmével. Ön egyetlen,
elso és utolsó szerelmem. De ha választani kellene... Margit, édes Margit,
ne engedje befejeznem e mondatot.

Most, most feleljen: beszélhetek-e a mamájával? Csak egy szóban kérem a
feleletet: igen vagy nem.

Kezét csókolja:

_Bándi Miklós._


II.

Kedves Bándi,

Ön arra kér engem, hogy csak egy szót válaszoljak levelére: _igen_ vagy
_nem_. Hogy most mondjam, most, levelének olvasása után: "beszéljen a
mamával!"

Igen vagy nem... Hiszen, ha az volnék, a ki _tegnap_ valék, könnyu volna a
válaszom, habozás nélkül írnám le akár az igen-t, akár a nem-et. De
értse meg, Bándi Miklós, hogy Szemerjai Margit, a ki önnek tegnapelott
azt mondta: "beszéljen a mamával" - volt és nincs többé. Nézem, hosszan
nézem arczomat a tükörben, de egy idegen leányt látok ottan. Más az
arcza, más a szeme, a szemének a csillogása - - ki ez a leány? -
önkéntelen kérdem.

Bándi Miklós, ön megírta nekem az élete történetét. Megírta, hogy az
egyetemi tanár és képviselo, az elokelo társaságok "lelke", a ki elott
nyitva állanak a szalonok: egy szegény, földhöz ragadt jobbágynak a fia.
Hogy az az elokelo megjelenésu fiatal ember, a ki a legujabb divat
szerint öltözködik, finom szivarokat szí, jár a kaszinóba, ott van a
turfon, ott van mindenütt - - - még nem olyan régen kiéhezett arczú diák
volt, a kit odahaza éjjel-nappal siratott egy öreg ember s egy öreg
asszony... De a kik most olyan boldogok s a kiknek ön szeretné
megaranyozni az utolsó napjait... Kivel? Velem.

Velem!

De, Bándi Miklós, tudod-e, ki vagyok én?

- Tudom, tudom - mondod te - egy cs. és kir. kamarás és egy báróno
egyetlen leánya.

Nem tudsz semmit, Bándi Miklós. Az apám cs. és kir. kamarás. Ez igaz. -
Az anyám báróno. Ez is igaz. De aztán többet te sem tudsz rólam.

Uram, vessen meg engem, de mikor azt mondtam önnek: szeretem én is,
beszéljen a mamával, - _hazudtam_, nem éreztem én ön iránt szerelmet.
Nem, egy szemernyit sem. Mint olyan leány, a kit _okosnak_ neveltek:
minden kelléket megtaláltam önben, a mi egy Szemerjai Margit férjévé
kvalifikálja. Elokelo állás (hozzá még fiatal korban), elokeloség a
viselkedésben, könnyed mozgás a társaságokban, szép termet és arcz,
melyen a szem megakad - s hogy mindehhez nem hiányzik a _családi_
föltétel is: erre nem is gondoltam. Olyan természetesnek találtam, hogy
ön jó erdélyi családból való, hogy sértésnek vettem volna a
kérdezosködést. Hisz ráérünk arra még az - _eljegyzés elott is_. Ha
valaki nékem még egy hét elott azt mondja, hogy a te kezedet megkéri egy
nemtársaságbeli ember: kinevetem. S mindenkire gondoltam volna családunk
ismerosei közul, csak önre nem, egyedul önre nem, Bándi Miklós! Jaj
nekem, ezerszer jaj, ha valaki más mondja, hogy ön paraszt szülok
gyermeke! De jaj, százszor jaj akkor is, ha ön nem oszinte s akkor
mondja meg, mikor már szavam, becsületem megtiltotta volna a
visszalépést nekem!

Szerelem nélkul megyek önhöz, a mi világunk könnyü gondolkozásával: elég
a rokonszenv, minek a szerelem? Életem annyit változik, hogy ezentúl nem
a mamával járok, hanem az ön oldalán. Ön elvisz engem mindenüvé, a hová
vágyakozom: bálba, hangversenybe, a turfra, a Stefánia-utra, a kioszkba,
fürdokbe. Kifogástalanúl elegáns és korrekt az életünk. Én szívesen
vagyok az ön oldalán, mert hisz ön szép ember, elokelo ember, szellemes
ember, udvarias is; s ön is szívesen lát engem az oldalán, hisz én nem
vagyok olyan csúnya, liba sem vagyok, tudok öltözködni, háziasszony
tisztjét szeretetreméltóan betölteni...

Hát ilyenformán képzeltem én a házaséletet. S mikor a pap áldást ad
reánk, ön kivisz a vasúthoz és Velencze helyett Brassóba vált jegyet:
jerünk, édesem, az én szüleimhez. Az én szegény szüleimhez. A kik
egyszeru, de becsületes, jó népek!

Megborzadok, egész valómban reszketek, ha meggondolom, hogy mily
rémülettel töltött volna el e váratlan fordulat. Hogy én, Szemerjai
Margit, egy jobbágy-családdal kerülök atyafiságba! Irtóztató! Irtóztató!
Sokkal üresebb volt a szívem, hogy amúgy is boldog, igazán boldog
lehetett volna a mi frigyünk, de hát éltünk volna azért szépen, sot tán
másoktól irigyelten is. De a mi erre következik, az már nem is
boldogtalanság lett volna. Lábaim elé hordhatta volna a világ minden
kincsét, szerelme kiapadhatatlan forrása lehetett volna a gyöngédségnek,
figyelemnek: gyulöltem volna önt, mert kelepczébe csalt! Ezt a vádat
szerelmének mélységes tengervizével sem mosta volna le.

De im, most itt áll ön elottem, s ah, megsemmisülve tördelem a szókat:
bocsásson meg, uram, bocsásson meg! Látom, mint no alakja szédíto
sebességgel s mint zsugorodik össze a büszke, gogös Szemerjai Margit.
Mily nagy ön s mily kicsiny én!

Miklós, Bándi Miklós! fogd meg a kezemet s emelj, emelj, mert
elsülyedek! Áraszd reám szívednek melegségét, hogy oly mélyen s igazán
tudjalak szeretni téged, mint te a - szüleidet. Azokat az öreg
embereket, a kik nap-nap után csinositgatják, virágozzák számunkra a kis
szobát; a kik mindegyre kitipegnek-tapognak az utczára, hogy nem
jönnek-e a fiatalok? A fiunk, a Miklós fiunk, a ki annyit nyomorgott s a
ki most oly nagy úr s a menyemasszony, az aranyhajú menyemasszony, a
kinek az öreg asszony szeretné megcsókolni hófehér arczát, kis kezét.
Ah, az én arczomat, az én kezemet! Én, én, én ha megcsókolhatnám már
azokat a kérges kezeket, melyek a porból téged fölemeltek, csak azért,
csak egyedul azért, - mert érzem, hogy Istennek végetlen kegyelme van
velem - hogy most te meg fölemelj engem lelki nyomorúságomból!

Miklós! Hallgass ide. Üres szívem megtelt soha nem ismert érzelemmel.
Kezedben a sorsom, tied vagyok. Szemerjai Margit, a kinek te szerelmedet
megvallád - nincs többé. Egy új Szemerjai Margit áll elotted, a ki neked
vall szerelmet. Mit nekem a világ! Nem törodöm vele. Szeretnék fönt
lenni a legmagasabb hegynek az ormán és onnan kiáltani: Bándi Miklós
_engem_ szeret!

Te Miklós, te nem érted azt, hogy mit tesz az, mikor valaki egyszerre
csak megérzi, hogy _szíve_ van. Te nem érted, mert neked mindig volt
szíved. Nekem csak azóta van, mióta leveledet olvasám, olvasom és
olvasni fogom mindig, valahányszor szükségét érzem annak, hogy az
Istennel beszéljek.

Gyere, gyere, beszélj a mamával. Jöhetsz, repülhetsz. Apám, anyám tudnak
mindent. Apa olvasta a levelet. Mama hallgatta. Apának arcza - ah, mily
élesen figyeltem! - egy pillanatra elborult. A mama elsápadt. De... aztán
egyszerre csak - ó, ha láttad volna! - megeredt a könny az apa szemébol
szavai zokogásba fúltak - s a levélnek még végére sem ért, egymás
kebelén sírtunk mindahárman.

- Ó, Istenem, - zokogott édes apám - köszönöm neked, hogy fiú helyett
fiút adtál nekem!

S a komor arczon, mely Andor testvérem halála óta nem vídult fel soha -
im, mennyei öröm fénye ragyog.

Miklós! Te már megaranyoztad az én szüleim utolsó napjait. Most már
rajtad áll, hogy én is megaranyozzam a te szüleidét. Parancsolj velem!

A tied

_Margit._


III.

Édes fiam, Miklós!

Könnyes szemekkel olvasók leveledet, melyben hírul adád nekünk, szegény
szüleidnek, hogy Istennek bölcs rendelésibol hites társul veszed
méltóságos Szemerjai Gábor úr egyetlen leányát. Az égnek áldása legyen
ti rajtatok, lelkem gyermekeim. Mikor a leveled olvasók, sirtam én is,
sirt az édes anyád is, sirunk azóta mindig, de most a nagy szívbeli
örömtol. Ó, lelkem gyermekem, mennyit sanyarogtál, míg a jó Isten ide
segített. De megsegített, áldott legyen szent neve érette. Hát én
mennyit békétlenkedtem: minek is adtalak iskolába, mért nem hagytalak az
eke szarva mellett, hogy túrjad a földet, mint az apád, a nagyapád. Az
anyádat örökké attól féltettem, a sok sirásban elveszti a szeme világát.
Mennyit zsémbeltem rá: ne sirj, feleség, ha te elébb halsz meg, mint én,
mi lesz belolem? Mert, édes fiam, jaj az öreg paraszt embernek, ha
magára marad a világon. Az asszony-ember, az ügyesebb, még ha öreg is.
Könnyebben elél; a férfi-ember gyámoltalan, nyüg mindenkinek.

Mi, édes fiam, nem megyünk el a te lakodalmadra. Nem valók vagyunk mink
gála úri népek közé. Lenéznének minket is, téged is. Itthon megbecsül
mindenki, mert a madárnak sem vétünk, senkinek az útjába nem kerülünk,
odafel a fényes urak és dámák között csak szégyenkeznénk s neked is csak
terhedre lennénk. Pedig az anyád de szeretne ott lenni, hogy senki se
lássa ot! Úgy én is szeretnék, mondom az anyádnak. Éjjelenként, mikor
szemeinkre nem jo álom, örökké arról diskurálunk: hogy lehetnénk ott
látatlanúl. A gozösre nem igen merészkednénk ülni, mert hogy azon még
sohasem ültünk, csak egyszer láttuk elszaladni Brassóból jövet, a mikor
egy szekér buzácskát vittünk. Annak az ára éppen elég volna, - mondja az
édes anyád. De két szekér buza ára is felmenne, - mondom én. Mi már nem
ülünk gozösre, édes fiam, nem is nekünk való ez. Csak az édes anyád nem
tud megbékülni, mindig azon sóhajtozik, hogy o bizony hozzátok repülne,
ha szárnya volna. Hiszen akkor én is odarepülnék, tréfálkozom az öreg
asszonynyal.

Irod leveledben, édes fiam, hogy szegény házunkhoz is ellátogatsz
feleségeddel. Ó, fiam, gondold meg jól, mit cselekszel. Mi látni való
van mirajtunk, elöregedett, együgyü embereken! A mi házunk tiszta, de
nincs benne semmi úri czifraság. A mi van a házunkban, az mind a
házunktól is került ki. Finom úri ételekkel sem traktálhatjuk a
feleségedet, pedig a szívünket is neki adnók különben. No, hanem az édes
anyád nem olyan csüggedos, mint én. Azt mondja, csak írjam belé a
levélbe, hogy jojjetek. Majd a menyemasszony eligazgat mindent gusztusa
szerint. A faluban van egy noszemély, ki sok évekig szolgált úri
házaknál, ezzel már szóba is van az öreg asszony. Ez - úgy hirlik a
faluban - olyan úri ételeket foz, hogy még a királyné is megszopná az
ujját utána, tisztesség nem esik mondván.

Hát akkor, mondom az anyádnak, csak jojjetek Isten hirével. A kicsi
szoba, azt magam is mondhatom, olyan mint egy kápolna. Az édes anyád, a
mi szép képet talált az ujságokban - ó fiam, minek küldöd, ha sok
pénzedbe kerül! - mind berámáztatta. A két ágyon kilencz-kilencz párna,
a nagyanyádtól való, de még egy sem volt használatban. Eleget mondom az
édes anyádnak, elég három-három párna is, az urak még ennyit sem
használnak. De az édes anyád azt mondja: ha megannyi volna, azt is mind
kirakná, mert tudja, hogy a drága menyeasszony el van kényeztetve. No,
ezt én is elhiszem, - mondom én. Az apja kamarás, a mi valami erosen
nagy hivatal, úgy-e fiam? az anyja pedig báróné. Ugyan bizony, hogy
meréd megkérni a kezét, édes fiam! Ez semmiletteképpen nem fér a mi
fejünkbe. Megkérdeztük a tisztelendo urat: ugyan mit szól, tisztelendo
ur? Legyen áldott minden szava, úgy megkönnyítette a lelkünket.
Megmagyarázta, hogy a ki igazán szeret, nem nézi a szíve választottjának
alacsony származását. Azt is mondta, édes fiam, hogy te valami nagyon
derék ember s elokelo úr volnál a kibe szerelmes lehet egy
grófkisasszony is. Hálát adtunk az istennek, az anyád is, én is.
Csakhogy így van s nem másképpen.

Reszket már a kezem, édes fiam, eddig is alig birám az írást. A szemem
mindegyre könyvedzik s nem látok, pedig az ókulárét feltettem. Azt
mondja az édes anyád, hogy az övét tettem fel, azért nem látok. Pedig én
azt hiszem, mindegy, mert egy fábrikában csinálták mindakettot. Talán el
sem tudod olvasni az én gyenge irásomat. Ugy-e, jobb lett volna, ha a
tisztelendo úrral irattam volna. Hanem most mindenképpen úgy jött, hogy
én irjak. Az édes anyád is akart vetni rá egy pár betüt, de az már nem
fért belé. De úgy is azt irta volna, hogy: jere haza, édes Miklós fiam,
hozzad az én aranyhajú drága menyemasszonyt is, eszem azt a gyémántos
szívecskéjét. No hát ezt én ide irám.

A méltóságos apósodat, anyósodat igaz szívvel tiszteljük s mondd meg
alázatos üzenetünket, hogy drága leányukért, a mig nálunk lészen, ne
aggódjanak, huséges szeretettel gondját viseljük. Téged fiam az egész
falu népe tisztel, nagy bandaszóval s felbokrétázott kapu elott vár a
faluvégén. Mi már csak az udvarunkon várunk s

maradok a te édes apád

_Bándi János._


IV.

Édes mamám,

Egy hete már, hogy kifejlettem ölelo karodból, egy hete, hogy asszony
vagyok én is, a legboldogabb asszony a világon. Felesége Bándi
Miklósnak, a szegény jobbágy fiának... Álom ez vagy valóság? Egy-egy
pillanatban azt hiszem, hogy álom s ijedten rezzenek föl: hátha álom,
szeszélyes álom... Nem úgy gondolom, édes mamám, hogy én, a cs. és kir.
kamarás leánya, hogyan lehetek egy szegény paraszt ember fiának a
felesége. Nem ez az, mit ma sem akarok elhinni. Ellenkezoleg: néha egy
különös gondolat száll meg... Vajjon nem egy szép mese volt-e mindaz, a
mit Miklós irt vala az o szüleinek szegénységérol, gyermek- és
ifjúkorának szenvedéseirol, hogy jobban megejtse szívemet... Mert tudd
meg, mamám, most az tenne boldogtalanná, ha Miklósom nem az volna, a ki:
egy öreg, kérges tenyeru szegény embernek a fia...

Nem, nem, mindaz, a mit Miklós megirt nekem: nemes szívének vallomása
elso szótól az utolsóig - igaz, édes valóság. Édes valóság, mondom én,
mert így szeretem én Miklóst. Képviselosége, egyetemi tanársága, a
nagyvilági életben való csodálatos otthonossága - mind mellékes elottem.
Én az igazi férfit imádom benne, a ki nem vezetett oltár elé, míg élete
nyitott könyvként nem állott elottem; és imádom benne a gyermeket, a ki
elokelo állásában, hiú fényesség, ragyogás közepett sem feledkezett meg
agg szüleirol, ezekrol az egyszeru, szegény emberekrol. Ezekrol az
áldott jó öregekrol, a kiket - ó ne vedd zokon, édes mamám s te se,
drága apuska, - "szint-édes-szinte" (ezt a kifejezést itt tanúltam) úgy
szeretek, mint titeket!

Jaj mamám, de kedves szép öreg emberek a Miklós szülei! Azt én le sem
tudom irni. Az öreg Bándi, a ki fiatal korában még valamivel magasabb
lehetett Miklósnál, olyan szép öreg ember, a milyen még csak az én
Miklósomból lesz... Az arcza ennek a hetven esztendos öreg embernek piros,
mint a rózsa. De nem az egész arcza, csak egy piczi helyen, mintha egy
piczi rózsa oda festodött volna. Nekem ez feltünt. Azt mondja az öreg
ember: ez családi szín... Hát a Miklós arcza miért nem ilyen rózsás? -
kérdezém. - Ó, az más, menyemasszony. Az o arcza is ilyen volt, a mig el
nem került közülünk. - A pesti levego, menyemasszony, az törölte le a
rózsát, - magyarázza az öreg asszony.

Az öreg asszony! O róla még nem is irtam. Azaz, hogy az öreg emberrol
sem irtam. Nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem. Ez az asszony csupa
szív és ész, édes mamám. Csodálatos egy ilyen egyszeru asszonyban. Én
ezt álmodni sem mertem volna. Ó, sohasem feledem a pillanatot, mikor
megérkezénk. Persze hogy úgy volt, a mint az öreg irta esküvonk elott. A
falu kapujánál, mely fel volt virágozva, kendozve, muzsikaszóval várt az
egész falú népe. A tisztelendo úr szép beszéddel fogadott.

Miklós hebegett valamit. A könnyek elfojtották a szavát. Az én szemem is
könnybe lábbadt. Nem láttam, csak éreztem, hogy asszonyok, leányok
odaszaladtak hozzám s csókolták a kezemet, a ruhámat. Pedig én semmi jót
nem tettem ezekkel a szegény népekkel. Hallottam, a mint mondták: az
öregek otthon várnak. Az udvaron...

Ott voltak, ott. Úgy, a mint elképzeltem. A galambdúczos kapu kitárva.
Ott állott levett kalappal, könnybe lábbadt szemekkel egy öreg ember,
ünneplo ruhában. Mellette egy jóságos arczú öreg asszony. Nem tudom,
hogyan szállottam le a kocsiról. Az öreg Bándi vett-e le vagy Miklós.
Csak azt tudom, hogy hosszú ideig pihent a fejem annak az öreg
asszonynak a mellén, a kinek nem volt több szava: édes gyermekem! A
többi belefúlt omló könnyeibe. Mikor kifejlettem az édes ölelésbol, az
öreg ember, kinek szemében még csillogtak a könnyek, szeliden megfogta a
kezemet a jobb kezével, balkezét gyöngéden a vállamra tette s csak
annyit mondott, miközben erosen rám szegezodött a tekintete: Most már
hiszem, hogy igaz szeretetbol lett a Miklós felesége! Azután nem is
tudom, hogy is volt. Mi fogtuk-e közre az öregeket, az öregek-e minket:
beléptünk a pitvarba (itt eresznek hivják), onnét jobbra a mi szobánkba...
Abba a kis szobába, mely igazán olyan, a milyennek Miklós leirta. Abba a
kis szobába, mely évek óta zárva volt idegenek elott. A hová mindennap
becsoszogott az öreg asszony, rendezgette, csinosítgatta, hogy, ha majd
megjön Miklós "az aranyhajú" feleségével, a királyné se átaljon belépni...

Mamám, édes mamám, mily kedves, meleg fészek ez a kis szoba! Fehérre
meszelt falán itt egy kép, ott egy virág-, amott meg egy
buzakalász-koszorú, aztán ismét egy kép. Ujságból kivágott képek, de
mind hires emberek arczképei. Semmi fölösleges bútor, de semmi sem is
hiányzik. Van még diván is, az öreg asszony keze szotte-fonta csíkos
gyapjú-szövettel bevonva. Még az ágyak takaróját is mind az öreg asszony
szotte. Hát a vánkos-végeken a himzés, a varrás! Megannyi muvész-munka.
S milyen tisztaság bent a szobában és kint az udvaron. S a virágos
kertben! Két ablak nyilik erre s behajlik a szobába az égo vörös mályva.
Egy ablak az udvarra nyilik s egy kicsike a veteményes kertbe. Ez a
tyúkleso ablak. Innét lesi anyámasszony, hogy a tyúkok nem gyomlálnak-e
az o palántái közt. Képzeld csak, mamám, tegnap, a mint kinézek a
tyúkleson, hát egy öreg kotlós ott gyomlál a káposzta-palántákban.
Eleget hessegettem: hess, hess, ne kapard ki az anyámasszony palántáját,
de rám sem hederített. Nosza szaladtam ki, az ereszben fölkaptam egy
nyirág-seprut, ki a kertbe. Persze, hogy a másik pillanatban
tyúkasszonyság már túl volt árkon-bokron szörnyu kotkodácsolással. Épp a
hogy fordulok vissza, lép be anyámasszony. Összecsapta a kezét s
áradozva mondta: ó édes aranyszájú csirkém!

Jött mindjárt az öreg Bándi is, a kit én apámuramnak szólítok. (Úgy-e
kedves megszólítás?) Apámurammal Miklós.

Mondta apámuram enyelegve: no lám, adjuk is át a gazdaságot a
fiataloknak, feleség. Ok éppen jól eligazgatnák. Mi összetennok a
kezünket s élnénk a készbol.

- Ó, mit beszél maga, pirongatja az öreg asszony.

- Hadd beszéljen, - biztatom én - nekem olyan jól esik.

És apámuram csakugyan egész napon tréfál, adomázik. Itt a faluban _vén_
_huszár_ a neve. Igy szólítja anyámasszony is. Mennyi sok érdekes dolgot
mesél abból az idobol, a mikor o huszár volt! Mert az volt o is, az apja
is, a nagyapja is. A Miklós nagyapja "kint volt a francziára is". Volt
Párisban.

- Az ám csak a nagy város, - mondja a vén huszár az apja után. Falú
ahhoz képest Pest. Bár megesméri, hogy azóta Pest is nagyot
nevelkedhetett.

Anyámasszony folyton csitítja: Ó az Isten áldja meg, ne beszéljen annyi
haszontalanságot. Hiszen azt a mesét már tizszer is elmondta a
menyemasszonynak!

S az öreg asszonynak igaza van. Apámuram mindennap elmeséli egy pár
kedvencz dolgát, de én olyan áhítattal, olyan komolyan hallgatom. S
roppant erosítem anyámasszonynyal szemben, hogy _ezt_ még nem hallottam.
Csak mondja apámuram, mondja!

S apámuram mondja és olyan hálás azért, hogy én hallgatom. A Miklós csak
mosolyog, szorongatja a kezemet, hosszan néz a szemembe... o is olyan
hálás, hogy az öreg meséit hallgatom... És hidd el nekem, mamám, hogy
igazán élvezet hallgatni az öreget. Sokat tapasztalt s a mit nem is
hittem volna: sokat olvasott. Miklós mindig küldött neki könyvet,
ujságot s apámurammal mindenrol lehet beszélni - a szinházon kivül. Azt
mondja, a mit errol irnak az ujságok, azt nem érti...

Este, mikor magunkra maradunk, Miklós mindig vallatóra vesz: édesem,
légy oszinte, - akarsz-e tovább menni? Melyik fürdore vigyelek? Itt van
közel - Tusnád, Borszék...

- Nem kivánkozom sehová, - tiltakozom én. Itt szeretnék maradni egész
nyáron, itt, az öregeid között!

S ez nem affektálás, édes mamám, _te_ elhiheted nekem. Miért is
kivánkoznám én innét tovább? Akárhol járnánk, mindegy volna nekem, csak
Miklós velem legyen. De örülnének-e bárhol is úgy nekem, mint a hogy
örülnek ezek a jó öregek? A mig lehet, nem fosztom meg oket a fioktól.
Hisz úgy is megfosztottam már oket. Egy hét, két hét mulva elmegyünk s
ki tudja: látják e többé mindenüket, legdrágább kincsüket. Az o napjaik
meg vannak számlálva, s kettejük közül egyiknek vajjon ki fogja be a
szemét, ha majd üt az utolsó óra? Mi örömük is van tulajdonképpen abban
ezeknek az egyszeru embereknek, hogy a fiok nagy urrá lett (a mint ok
mondják), ha nem láthatják napról-napra, ha nem lehetnek közelében?
Fölneveltek egy gyermeket... kinek nevelték? _Nekem, egyedül nekem!_ Nem
volna-e szívtelenség, ha sajnálnám tolük ezt a pár hetet! Miért ne
aranyoznám meg utolsó napjaikat, mikor ezzel nemcsak nekik, nemcsak az
Istennek, de magamnak is tetszo dolgot cselekszem!?

Ó ha látnád, édes jó mamám, mily gyöngéd, aggódó szeretettel vesznek
körül engem ezek az egyszeru emberek! Nem dicsekesznek ok senkinek, nem
ütik dobra a boldogságukat. S mennyire vigyáznak, hogy valamiképpen
alkalmatlanok ne legyenek nekünk, bolond szerelmes fiataloknak. Mert
bizony mi, édes mamám, bolond módra szeretjük egymást...

Ki-kisétálunk a rétre, a rozsföldekre, a közel erdobe, bejárjuk
mindazokat a helyeket, melyekhez Miklóst gyermekkori emlékek kötik. Én
mindig hívom az öregeket, jojjenek ok is. Látom a szemükbol, hogy
mennyire szeretnének jönni. Eltotyognának velünk a világ végére is. S
nem jonek mégsem. A világ minden kincséért sem. Ki nem fogynak a
kifogásokból. Hogy ok már nem birják a gyaloglást. Hogy a sétálás nem is
való olyan egyszeru embereknek.

- Csak menjetek, édes gyermekeim, menjetek. Az öregeknek sutban a helye.
- Ott, ott.

De a kapuig elkisérnek. És a meddig csak látnak, le nem veszik rólunk a
szemüket. Mi vissza-vissza fordulunk, búcsut integetünk, ok is. S mintha
hallanám az öreg asszony szavát: - Ó édes, aranyos csirkém! (Ez én
vagyok.)

S az öreg ember motyogását: Derék pár ember, igazán derék egy pár ember.

Mikor befordulunk egy másik utczába, még azután is sokáig ott állnak s
néznek, néznek hosszasan a messzeségbe, hátha valahol fölbukkanunk s még
egyszer látnak.

Nem, nem irom tovább, édes mamám... Oly végtelenül boldog vagyok, hogy
meg-megreszketek, hátha ekkora boldogság nem is tarthat sokáig. Mindent
megtalálok én itt, csak ti hiányoztok. Tudod mit, édes jó mamám? Jertek
le! Lepjetek meg az apuskával! A vasútnál találtok fiakkert. Abba
üljetek bele. Mondjátok a kocsisnak: hajtson Baczonba. Mikor aztán a
falúba értek, akár ne is kérdezzetek senkit: hol lakik az öreg Bándi
János. Csak hajtson a kocsis egyenesen, az útból ki nem térve. Addig
hajtson, míg egy magas, galambduczos kapuhoz nem ér az út jobb oldalán.
- De lehet ám több galamb duczos kapú is, - mondod te. Van bizony. De az
apámuram kapujára ez van irva:

"_Isten segedelmébol építették Bándi Huszár János és felesége Nagy
Borbála._

_Áldás a béjövoknek - béke a kimenoknek!_"

Ezen a kapun hajtsatok be bátran. Jertek, jertek!

Kezeteket csókolja:

_Margit._




Tartalom

  Testamentum (I-II.) 7
  Jankónak 47
  Aranyvirágnak 61
  Bándi Miklós (I-IV.) 75




      *      *      *      *      *      *




Transcriber's note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:

116 |egy öreg emher |egy öreg ember





*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TESTAMENTUM ÉS HAT LEVÉL ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.