The Project Gutenberg eBook of Carinus; A nagyenyedi két fűzfa This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. Title: Carinus; A nagyenyedi két fűzfa Author: Mór Jókai Release date: December 20, 2012 [eBook #41670] Language: Hungarian Credits: E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, and the Online Distributed Proofreading Team Europe *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK CARINUS; A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA *** E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, and the Online Distributed Proofreading Team Europe (http://dp.rastko.net) CARINUS. HISTORIAI NOVELLA. * A NAGYENYEDI KÉT FUZFA. BESZÉLY. IRTA JÓKAI MÓR. TIZEDIK KIADÁS. BUDAPEST. FRANKLIN-TÁRSULAT MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA. 1915. FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. Carinus. Historiai novella. A császárok korszakában Róma környéke fény és pompa dolgában vetekedett magával a fovárossal. Mindenütt a római patriciusok villái tüntek elo a környékben, úri kényelem tanyái, miknek kellemesekké alakításában remekelt mindenféle muvész, - a szobrásztól a szakácsig. E derék patriciusok, kik közül egynémelynek jövedelme nyolcz, kilencz millióra ment föl, gyakran voltak azon kellemetlen helyzetben, hogy Rómát kerülniök kellett; az unalom, a sértett hiuság, a nép és a prætorianok lázongásai, legtöbbször a császári gyanú kényszeríték oket elhagyni a világváros kapuit s mezei jószágaikra kivonulni. Igy élt már több év óta Tiber-torkolati jószágán az öreg Mesembrius Vir, a legvénebb senator, ki, a mióta Probus meghalt, lábát sem tette Rómába és felé sem nézett a senatusnak. O ugyan a köszvényt és a hályogot okozta, melyek lábaival és szemeivel parancsoltak, s akárki jött hozzá, nem látta ot máskép, mint currulis székén ülve, elefántcsont mankójával kezében, s szemei elott hosszú zöld ernyovel. Két leánya volt az öregnek. Az egyik, Mesembria I., korán férjhez ment egy császári kegybol nagy úrrá lett libertinhoz; késobb a libertin elveszte fejét, vagyonai és a császári kegy a szép hölgyre maradtak, ki nem sokára Róma Aspasiájának lon kiáltva Glyceria melléknévvel. Mesembrius természetesen, ha Glyceriáról beszéltek elotte, nem csak vak, hanem még süket is volt, az o száján pedig e név ki nem jött soha. Másik leánya volt Mesembria II. (keresztségi nevén Sophronia), ki szüntelen az öreg úr mellett volt mezei jószágán; szép és erényes hajadon, kinek három görög istenno látszott kölcsönözni bájait. Juno termete kecseit, Venus arcza bubáját, Psyche lelke szendeségét. Pedig Sophronia nem igen nagy hálára kötelezé le maga iránt a pogány istennoket; a közel tengerparton élt a bölcs Eusebius, az apostolok utóda; a szép hölgy régóta látogatá a titkos gyulhelyeket, hol e szent férfi hirdeté a Krisztus híveinek az igét az egy Istenrol, ki él lélekben és igazságban. A vén Mesembrius jól tudá, hogy kedvencz leánya titkos proselytája az új hitnek, és nem ellenzé azt; még magával leányával sem vétette észre, hogy o sejt ebbol valamit. Jöttek azonban Rómából délczeg patricius ifjak, a szép hajadon híre által ide csalva, kik mind azon reménynyel kecsegtették magukat, hogy kezét és szívét és milliót megnyerhetik. Mesembrius szivesen fogadá oket; nagy lakomát rendezett tiszteletökre, elohozatta százéves borait; az ifjaknak nem sok kellett a folyékony tuzbol, hogy leittasodjanak: az utolsó libatió után mindegyik olyannak mutatta magát, a milyen valóban volt, s kibeszélte szívének legtitkosabb hajlamát. Az öreg Mesembrius hallgatott és elmélkedett. Az egyik kéjencznek mutatta magát és dicsoité Proculus s a prægustator Maximin erényeit; másik ment volt e hajlamtól, hanem annál nagyobb vágyat árult el despotának és rabszolgának lenni egy személyben; s ha találkozott is végre egy omnibus numeris solutus, midon az utolsó thémára került a sor, - a keresztyének feloli véleményre, - a többiekkel együtt az is elárulá azon hitét, hogy a keresztyén felekezet nem egyéb egy istentagadó sectánál, mely magát a circusokból, népünnepélyekbol, secularis játékokból visszahuzva, konok gyászolásával zavarja a nép örömeit, s e helyett sötét barlangokban borzasztó ritusokat végez, felavatottjait kényszerítve egy lisztbe pólált csecsemo szivét átverni késeikkel, s annak vérébol inni; hogy az istenek haragja ezek miatt látogatja a földet árvizekkel, döghalállal, földrengéssel és barbárokkal, és hogy ezeket nem lehet eléggé olajba fozni, szurok közt égetni, vadállatokkal széttépetni s elevenen elásni, hogy az országról elforduljanak az ég csapásai. Mesembrius eleget hallott, s egyiknek sem adta leányát. Tisztelte a martirokat, de nem óhajtá leánya nevét köztük említtetni. Egy visszautasított kéro sem látta Sophroniát. Egy napon fiatal napbarnított arczu lovag szállt be a vén Mesembriushoz. Az öreg látta ot jönni kerti laka trichilumából, hol botjára támaszkodva ült, s daczára hályogos szemeinek, már messzirol rákiálta: - Ah, te jösz hozzám, Manlius Sinister? jer, jer, itt vagyok. Az öreg meg tudta látni, a kit akart. Az ifju odasietett hozzá, megölelte s megszorítá kezét. - Hogy megférfiasodtál, szólt mosolygó arczczal Mesembrius, s mintha szemei nem elégítenék ki, kezeivel is végig tapogatá az ifju arczvonalmait, karjait, vállait; a mióta Probussal elmentél, egész ember lett beloled; hát te is leányomat megkérni jöttél, úgy-e? Az ifjut zavarba hozá az egyenes kérdés. - Nem vagyok ily önzo, Mesembrius, engem régi barátságunk hozott lakodba. - Tudom, tudom, ismerjük a barátságnak azt a nemét, a mi egy fiatal ember és egy vén ember között szokott lenni, a kinek szép leánya van; mert leányom nagyon szép, Manlius; igen szép! hogyha látnád! Oh ne mondd, hogy láttad, ezelott négy esztendovel mi volt az? te is gyermek voltál, o is; mit értettél akkor hozzá? De most! oh Manlius, az nagy hiba volna toled, ha bele nem szeretnél. - Mit használ az nekem, öreg barátom? te annyi kérot elutasítál ajtód elol, kik nálamnál jobbak, gazdagabbak és hatalmasabbak voltak, hogy én még reményleni sem merek. - Hogyne, Manlius? hát nem lehetsz-e te is gazdag és hatalmas? Carinus császár nem játszópajtásod volt-e? hát nagybátyád, a derék Quaterquartus nem leghíresebb augur-e Rómában? kinek minden jóslata beteljesül, ki kezében tartja a császárok és országok jövendojét. - Ez mind igaz. - Ugy-e bár? Látod, te még nagy ember lehetsz. Csak Carinus kegyét kell kissé keresned s nagybátyádnak kedvében járnod. Ugy-e pedig az könnyu dolog? - Legalább nem nehéz. - Lásd, lásd. Még ki tudja, mi nem lehetsz? Mibe kerül Carinusnak a kedvedért egy gazdag senatort a vízbe fojtatni a palotáit és kincseit neked adni? s akkor neked is lesz palotád és rabszolgáid, rózsavízben fürödhetsz, s pávanyelveket ebédelhetsz. Mi áll utadban? Erre a dicsoségre hason mászva is eljuthatsz. Hason mászva, mondom. Manlius hagyta az öreget beszélni. - No, de maradj itt nálam, a míg kedved tartja és mulasd magad. Estefelé pompás vendégség állt készen Manlius tiszteletére, összegyujtve mind abból, a mi ínyet, szemet és lelket gyönyörködtet. Az ifju arcza lángolt az ó falernumi tüzétol; gyakran csapkodott öklével az asztalra, feledve a tiszteletet gazdája iránt. Mesembrius észrevevé, hogy vendégének lelke nyilik a bortól, s fél könyökére emelkedve, hozzáfogott az examenhez. - Hát Manlius, mit szólsz e falernumihoz? nincs-e igazam, midon azt mondom, hogy Itália a föld keble, mert itt vannak a föld emloi: azon hegyek, melyek e bort termik? - És én mégis ittam már életemben lelkesítobb italt. - Lelkesítobb italt, Manlius? Kinek az asztalánál ittad azt, Manlius? - Az Euphrat vizébol. - Mit beszélsz? - A ktesiphoni csata után volt az. Egész nap verekedtünk, karomon a vér, arczomon az izzadtság csurgott alá. Estére tönkre volt verve a persa had, s ezen egy napon kiáradt az Euphrat medrébol. - S te akkor ittál belole? - Igen. Annak a víznek részegíto ereje van. - A dicsoség részegíte le, Manlius. Az volt abban a vízben! - Nem tudom, mi volt benne? mert a hogy sisakom tele merítém, le sem vettem addig ajkamról, míg egy cseppig ki nem ürült. - Hanem azután vígan is voltatok, úgy-e bár? Hejh kedv szerint lehetett mulatni az elfoglalt Ktesiphonban. Képzelem, jól lehetett dolguk azoknak a szép feketeszemu menyecskéknek, a kik hevenyében férj nélkül maradtak, meg azoknak a palotáknak s raktáraknak, miknek gazdáit agyonvertétek. Uszott a katona tejben, vajban. - Nem igen uszott biz az, mert még azon az éjszakán továbbutaztunk, s mi a bogárszemu menyecskéket illeti, kemény parancsa volt minden vezérnek, hogy az elfogott hölgyek erényét katonáival tiszteletben tartassa. - No, no. Nem igen szigorúan szoktátok ti venni az ilyen parancsokat. Ismerjük már ezt. - Mehercule! rosszúl ismeritek, kiálta Manlius dühbe hozva. Annyira keményen vettük a parancsot, hogy én egy legiómból való katonát, ki egy szuzet elrabolt, lábainál fogva kötteték két lehajtott fához s úgy hasíttattam kétfelé. - No, de azért engem csak ne hasíts ketté, tréfálódzék az öreg Mesembrius, rendkívül gyönyörködve azon nemes méltatlankodáson, melyet vendége mutatott; azzal inte egy közelálló numid rabszolgának, ki egy faragványokkal ékes ezüst vedret tarta kezében: - jer Ramon, töltsd meg vendégem serlegét. - Hagyd el, kiálta Manlius, meg tudom én azt még magam is tölteni, nem kell engem megitatni, mint Carinust, a ki restell hozzányúlni a pohárhoz, mikor iszik, s azt hinné, hogy elfárad, ha egy fügét saját kezével vinne a tányértól szájáig. - Ej, ej, Manlius Sinister, te az Augustust rágalmazod. - Aecastor! ez nem rágalom! hát nem tudnivaló-e róla, hogy lábai soha sem érik a földet, még fürdoszobájába is zselleszéken jár; a minap egy gyuru volt az ujján, s azon panaszkodott, hogy nem birja elviselni annak a nehéz gyurunek a terhét, s lehúzatta az ujjáról. Sot többet mondok, most egy híres oklevélhamisítót hozatott ki a börtönbol, ki rendkivül ügyes mások névaláirásának utánzásában; ezt megtette foirnokának, hogy még saját nevének leirásával se legyen terhelve, s most ez a defraudator irja helyette minden országos okiratra a nevét. - Oh Manlius. Te mégis nagyon sokat elmondasz Carinusról, pedig o neked iskolatársad volt. - Azzal nincs mit dicsekednem. Igaz, hogy sokszor megosztottam vele kenyeremet, mikor neki nem volt, s rongyos palliumát kicseréltem a magaméval! de nem óhajtom, hogy rám ismerjen valaha, mert könnyen úgy járhatnék, mint többi iskolatársai, kik megjelentek elotte, ot korábbi idok emlékeire figyelmeztetve, s kiket aztán Carinus menten bedugatott a «feledés tornyaiba», hogy magát a multak kellemetlen érzéseitol megszabadítsa. - Jaj Manlius, te úgy beszélsz, mint egy Seneca, így te soha sem fogsz Carinus kegye által magasra jutni. Mikor is volt arra szüksége szabad rómainak? kiálta büszkén fölemelve fejét az eques; van kardom, van bátor szivem: ha ezek nem birnak dicsoségre vezetni, nekem az olyan hatalom, melyet a porban fekve lehet elnyerni, nem kell! ebeknek való az és libertinoknak. Mesembrius kezeit dörzsölve kaczagott örömében s unszolta az ifjut, hogy igyék. A bor valódi jellemét kezdte visszaadni a római rossz világ közepett nem lelkéhez illo vonásokra szoktatott arcznak. - Mondsza tovább, jó Manlius, a mit elkezdtél; a ktesiphoni csatánál maradtunk: azaz, hogy ott maradt az ellenség, ti tovább mentetek, a míg mehettetek. - Tisztelem osz szakálladat, senator, de azt nekem ne mondd, hogy «a míg mehettünk». Mehettünk volna bizony a Jaxartesig: ember nem volt, a ki ellenünk tudott volna állani. Hiába pusztíták el utunk elott a határt a futó persák; a római legióknak még a pusztaság sem állott ellen; minden katona hátán vitte tiznapi eledelét (az egész thraciai útban a legkeményebb télszakon kinn aludtunk a fagyott rögön). A persák tapasztalák meggátolhatlan közeledésünket, s midon egy barbár nevu telepítvény elé értünk, melynek kimondását római nyelvtol nem kivánhatják az istenek, ott tábort üténk. - Alkonyat táján szemközt jöttek ránk a persa király követei: pompás, gyémántos emberek, befont hajjal, gyurukbe szedett szakállal, szépen kifestve pirosra, szemöldeik feketére s ujjaik tele gyurukkel, mint valami menyasszonyok, s kivánták, hogy vezessék oket az Augustus elé. - Carust értettem, nehogy Carinust véld. - Ekkor egy férfihoz vezették oket, ki ott ült a gyepen, fején egy sárga borsipka, és falatozott - jóféle avas szalonnát és nyers habot. Egy kopott és durvaszövetu biborpalást volt nyakában, mely ot másoktól megkülönbözteté. - Ez volt Carus, ráismerek! dörmögött közbe az öreg senator. - Az Augustus félbe sem szakasztá vacsoráját a követek miatt, nyugodtan ropogtatva vas fogai alatt a nyers babot, mialatt azok amphitheatralis pathossal mondák el betanult beszédjüket, melynek mind fényes igéretei, mind fenyegetései rosszúl hangzottak a nyers lupinushoz, melyet a császár jóízuen evett. Midon beszédjüket végzék, Carus levette kopasz, sima fejérol a sárga borsipkát, s rámutatva, szólt a követeknek: «nézzetek ide és tartsátok meg e szavakat: ha királyotok el nem ismeri Róma fenhatóságát s provinciáit vissza nem adja, a milyen kopasz ez az én fejem, olyan kopaszszá teszem országtokat». - Errol is Carusra ismerek. - A követek ijedten kotródtak tovább, a legiók jó kedvvel éneklék a hadi verset, melynek minden strophája ezen végzodik: «mille, mille, mille occidit». - Ez Carus dicsoíto verse, kirol azt hírlelék, hogy egyes viadalban ezer embert ölt meg az ellenségbol. - Igaz, annyit fogyasztott el. - A fia tiz annyit ölt meg, csakhogy saját alattvalóiból. Sit venia verbo. De mondd csak tovább Manlius, mi történt veletek tovább? ezen egész hadjáratról mindenki másféle mesét mond. Egy azt állítja, hogy a fekete Lygiok támadtak meg benneteket, másik tumultusról beszél, harmadik csodákat említ. Annyi igaz, hogy ti a helyett, hogy elore haladtatok volna, egyszerre visszafordultatok, noha ember nem állhatott többé ellenetek, a mint mondád. - Úgy van, ember nem állhatott többé ellen, de hát nincsenek-e hatalmasabb lények a föld felett? - Valóban vannak; Róma istenei. De reménylem, hogy oket nem haragítátok magatokra, s auguraitok kitudakolák a kedvezo auspiciumokat; veletek volt a világhíru Quaterquartus, derék unokabátyád. - Valóban ott volt; áldozatfüst, állatok béle nem hiányzott, varju is jött elég a láthatárra. - Manlius, nagyon profane beszélsz e szent dolgokról. - Van okom róluk így beszélni. Segédcsapataink valahol egy félig borbe öltözött embert fogtak el a pusztán, ki mint mondá, egy láthatlan Isten iránti tiszteletbol vonult ki a magányba testét sanyargatandó, ott egy oszlopot rakott kobol, s ezen oszlop tetején töltött már harmincz telet és nyarat, egyiránt turve fagyot és nap hevét, s ott állt napestig kiterjesztett karokkal, mint egy crux, vagy számtalan hajlongással gyakorlá magát fejének térdeihez ütésében; néhány legionarius kiváncsi volt megszámlálni e hajlongásokat, de midon azoknak száma már az ezerkilenczszázig haladt, megunták a dolgot, s letaszíták a jámbort az oszlopról és megölték. (Simeon Stylites.) - S te sajnálod e nazarenust? - Beszéljünk csendesen Mesembrius. Szavaimat vész kimondani és meghallani. Ne gondold, hogy ittas vagyok, s most gondolom ki e meséket. Én láttam ez embert haldokolni, mert késon jutottam oda megmentésére. Nem átkozódék. Arczán túlvilági boldogság kifejezése ült, szemeit ég felé emelte megdicsoülten s haldokolva megáldá gyilkosait. Én eluztem azokat a sebesülttol s enyhítoleg hideg vizet adtam neki, o megköszönte s e szavakat sugá fülembe utolsó lehelletével: «Rómaiak! ne menjetek a Tigrisen túl, mert ott a láthatlan Isten paradicsoma van, ki nem engedi magát meggázolni!» Én elmondám ez intést a császár kisebbik fia, Numeriánnak, ki Cæsar korában is jó barátja volt minden jó katonának, s o tudósítá felole az Augustust, ki megdöbbenve az ascéta jóslatán, felszólítá Quaterquartust, hogy tartson auguriumot. Az én nagybátyám ismeretes arról, hogy oly oraculumokat tud mondani, mik meg nem hazudtolhatják. - Merészen beszélsz Sinister. - Igy jósolta Probusnak egyidoben azt, hogy az o családja fogja Róma fényét helyreállítani ezer esztendo mulva. - Csak? - A sok lituus forgatásból végre az lett a tudomány, melyet Quaterquartus dodonai ihlettséggel eldeclamált, hogy a legközelebbi csatában Isten fog harczolni. - Azt nem tevé hozzá, hogy mellettünk-e, vagy ellenünk? - Az imperator elorehaladást parancsolt s még aznap átkeltünk a Tigrisen. Naplementen többen azok közül, kik a martyr Simeon Stylitest megölték, borzadva látták ot egy dombteton kiterjesztett karokkal állani, mint egy keresztet, s hajlongni térdeihez értetett fovel. Pedig én magam temettetém el a kimultat. Az éjszaka sötét lett, fellegek tódultak minden oldalról a láthatárra, messzirol villogva, mintha csatára készülnének egymással. A mennydörgés mindig közelebb jött, a világ elsötétült, soha nem hallott hangok kezdének körülöttünk üvölteni, midon villámlobbanásnál az égnek mélye megnyílt, úgy tetszék, mintha számtalan fényes alak nézne onnan reánk. Mindenik legiónak úgy tetszék, mintha a mellette levo legiók nagy küzdelmes tusába volnának keveredve, kardok és dárdák csörgése hangzott köröskörül, pedig sehol sem volt csata. A sötétben úgy hallók, mintha egész seregünk egyetlen zavart tömeggé volna gomolyodva, hol ember ember ellen küzd, a lovas cohorsok gázolják a gyalogokat, a tribunok nyargalnak a seregek élén s a hadtömegek pusztítva omlanak egymásba, - s csak a perczig tartó villámlobbanásnál láttuk, hogy a legiók mind csendesen állnak szabályos négyszögökben, meg sem mozdulva helyükbol. Ekkor egyszerre irtóztató ropogással omlott alá egy kigyózó tuztömeg, egyenesen csapva le soraink közé s megrázva alattunk az álló földet és körülöttünk a levegot; a borzalom térdeinkre ejte, minden állat a földbe rejté arczát, s a rettento szózat egy hatalmas Isten itéletét mennydörgé füleinkbe. Midon ismét felpillantánk, valami nagy tuz égett táborunk közepében. Az Augustus sátora volt az, melyet a villám megütött. Senki sem merte oltani, benne volt a császár és a sereg védisteneinek képei. Odaégtek mind. Ki hát az Isten, ha nem ok? óh Mesembrius, való volna-e az, hogy él felettünk egy láthatatlan lény, ki ura égnek és földnek, s a holt koalakok, kiket mi imádunk, önmagukat sem képesek megvédni? Mesembrius nyugodtan szorítá meg Manlius kezét. Eleget hallott. - Ne szóljunk errol többet, Manlius. Ti visszatértetek a hatalom elol, mely utatokba állt. Az Isten volt! Hogy viselé magát a sereg ezután? - Nem lehete oket többé rábirni, hogy eloremenjenek; körülfalazták a helyet, melyen Carus-Augustus segélytelenül megégett Róma védisteneivel; most ott egy épület áll a puszta közepén ajtó és ablak nélkül, hogy emberi láb ne léphessen az Istentol megátkozott helyre. A sereg megválasztá Numeriánt vezéreül, s követelte, hogy hozza oket vissza Illyriába. E hírt Carinusnak meghozni küldetém elore én, s ez az oka, hogy most látjuk egymást. - Reménylem, hogy többször is fogjuk még látni. Öröm Rómában lenni, úgy-e bár? - Nekem nem az, szeretnék visszamenni legiómhoz. - Óh, úgy te még bizonyosan nem láttad Carinus circusát, a pompás secularis játékokat, minoket csak Rómában lehet feltalálni; nem élvezéd még Antonin thermæit, a rózsaillatos meleg fürdoket, gemmákkal kirakott falaikkal; még tán szeretod sincs Rómában Manlius? - Láttam mindent és nem mulattatott. Mit bámuljak én, sebhelyekkel rakott legionarius, ki most jöttem Scythia szélérol, circusaitok vérontó bohóczkodásain? Itt harczot csinálnak játékból, mi a harczból csinálunk játékot. A thermæket pedig soha sem szerettem; a meleg fürdo csak a Quiritesnek való, nem a katonának. A vért a hideg víz is lemossa; a piszoknak persze, hogy meleg kell. - De nem feleltél a harmadikra: nem találtál szép asszonyt Rómában? de mit kérdem így? megtalálnak téged ok, ha te nem keresed is oket. Oh Róma hölgyei nem kevélyek, nem rátartók; ha egyszer mutattad magad a forumon, a milyen délczeg, daliás ifju vagy, azt kellene toled kérdenem: nem ragadtak-e még el? nem téptek-e darabokra, mint Orpheust a bacchansnok? - Ah Mesembrius, nem fogják lépvesszovel a keselyut. - Eredj, eredj! miért volnál te keselyubb a többinél? Mintha Venus galambjai nem fészkeltek volna Mars sisakjába? Eredj! Rosszul áll a te arczodhoz a tettetés. Hiszen elpirultál s szemeid lesütötted. Miért akarsz vén embert, mint én, rászedni? vagy megváltoztak volna Carinus árnyékában a római erkölcsök? s mig eddigelé, ha a hat Vesta-szuz közül egy meghalt, helyét alig akadt valaki betölteni, most egyszerre mind az o papnoi lettek, a kik azelott Aphroditeé voltak? - Ezt nem állítottam, Mesembrius. - Tehát az ellenkezot. No, ne tagadd, jeles kalandjaid voltak? Igen derék! Öt-hat szerelmes hölgy vett egyszerre körül, szivét, életét rakva lábaidhoz; te kiválasztottad közülök a legszebbet, a melyik legforróbban ölelt, legédesebben csókolt? vagy nem tudtál választani közülök, s megtartottad valamennyit! Reggel az egyik koszorúját tetted a fejedre, este a másikét; egyiknek esküdtél a holdra, másiknak a napra, s hiven megtartád esküdet mindegyiknek? Igen derék, igen jeles! Ez az ifjuság öröme Manlius! én is ilyen voltam, míg ifjú valék. - De Mesembrius, nem hagysz szóhoz jutnom; a mit elmondtál, az nem illet engem. Odáig mindent szépen megengedek, hogy Rómában létem egyetlen napja alatt több bajom volt a rabszolgákkal, kiket úrnoik küldtek hozzám, mint ez úrnok férjeivel, a kikhez küldve voltam; de nekem nem szokásom az ilyen küldeményekre figyelni. Manlius-családból eredek, melyben os szokás volt, hogy a férfi nem szeretett egy nonél többet életében, de azt szerette hiven; ha meghalt, - gyászolta örökké; - ha megcsalta, - megölé; - s ha meggyalázzák, boszút állt érte. - Szépen beszélsz, Manlius; de egy gyurut látok ujjadon ragyogni, a mino gemmát nem szokott férfi viselni, hacsak no ujjáról nem származik reá. - Helyesen következtetél. E gyurut egy hölgy küldé nekem s hogy ujjamon viselem, annak egyedül te vagy az oka. Mesembrius csodálkozva tekinte az ifjúra, azt hivé, mámorában beszél érthetlenül. - Én, Manlius? Mi közöm nekem a te gyurudhöz? - Tegnap este, a vigiliák kezdete után, hogy a Capitoliumot elhagytam, egy lefátyolozott matrona vékony irattekercset nyujtott kezembe, s azzal az oszlop sorozatok között hirtelen eltünt; a tekercs e gyuruvel volt leszorítva; kiváncsiságból felbontám azt s e titkos szavakat olvasám belole: «Manlius Sinister! te egy szüzet szeretsz, kinek atyja jó barátod. Ez osz embert és e fiatal szüzet veszély fenyegeti, mit az isteneken s ellenségeiken kívül egyedül én tudok. Ha értesülni akarsz róla, siess hozzám. E levél átadója a pons sacer elott várakozand reád a napnak és éjnek minden órájában, míg csak meg nem jelensz. E gyurut mutatva, elvezetend hozzám.» Aláirva: «egy no, ki tégedet gyermekévei óta imád, s kit te mindig megvetettél; ki azok által gyulöltetik, kiket meg akar menteni». - Manlius, különös dolgot mondál. - A talány megfejthetlen elottem. Kinek van hatalma szivem legbensejébe látni, hogy onnan érzelmeimet kiolvassa? Álmaim árultak-e el, hogy tudhassa valaki, hogy én leányodat szeretem, kit négy év elott láttam s azóta nem tudok feledni? s ki lehet azon no, ki megszabadítson egy másik not, a kinek szerelme kizárja az övét? Mesembrius arcza elsötétült. A calix érintetlen áll már régóta a férfiak elott: egészen kijózanultak a beszélgetés közben, csak sziveik maradtak tárva, miket a bor lelke kinyitott. - Mutasd e gyurut közelebbrol, szólt Mesembrius halkan. Manlius oda nyujtá kezét; a gyuru köve gyönyöru camæa volt, sardonix faragmány, szép görög vonású hölgy fehér mellképével bíborsárga alapból kivésve. Mesembrius leránczolt homlokkal nézte a camæát; félre fordítá fejét, s ismét ránézett meroen, s azzal egyszerre undorral taszítá el azt maga elol, s osz fejét csüggedten hajtá le mellére. - Miért borúlt el arczod? kérdé Manlius. Ismered e gyurut? Ismered tulajdonosnéját? - Ismerem, felele tompán az öreg. - Szólj, ki o? - Kicsoda? szólt villogó szemekkel az agg. Kicsoda? Egy szemtelen hetæra, egy utálatos kéjhölgy, kinek lehelletébol támad a döghalál Róma népeire, kinek létele folt a teremtés munkáján, kire annyi átkot szórt önnön édes apja, hogy ha az megfogamzanék rajta, nem teremne fu azon a földön, melyen az o lábai járnak, s utálattal fordulna el tole maga a könyörület is. Az öreg utolsó szavai a leghevesebb zokogásban vesztek el. - Kicsoda e no? kiálta felugorva a tricliniumról Manlius. - E no az én leányom... hörgé az öreg elkeserült hangon. - Glyceria? - Abraxas!! kiáltá az öreg a baljóslatrontó igét, s undorodva rázkódott meg a névtol. Manlius levonta ujjáról a gyurut s az ablakhoz lépett vele, mely alatt a Tiberis folyt. Az öreg észrevette szándékát. - Ne hajítsd a vízbe! Valami hal el találja nyelni, a halászok kifogják, s ismét napfényre kerül. Megmérgezi a Tiberist s megvesznek tole, a kik iszszák. Tartsd magadnak. Egy gondolatom támadt; a miért e gyurut meg kell tartanod. E gyurut én miattam viseléd ez ideig, mint mondád. - Azért tartottam meg, hogy ha kell, téged megóvjalak. - Köszönöm Sinister. Tehát te engemet szeretsz, és leányomat is; köszönöm, köszönöm; háladatosak leszünk érte, én öregségemet adom szeretetedért, o fiatalságát adandja érte. Mindig szerettünk téged, mindig úgy tekinténk, mint családunk tagját. Ha bennünket veszélytol akarsz megóvni, - tartsd meg ezt a gyurut, - eredj vele, a hová vezetni fognak, - keresd fel a ki küldte, - és gyilkold meg ot. - Mesembrius! Leányod o. - Ha gyermeke a basilisk annak a madárnak, mely fészkében kikölté? - De o épen téged akar ismeretlen vésztol megóvni. - Nincs rám nézve több vész a világon, egyedül o! A mi a világnak a dögvész, a földindulás, a vihar, a vérpad, az én nekem az o neve! Ha én juthatnék hozzá közel, én gyilkolnám meg ot. - O meg akar téged menteni. - Ne higyj neki. Hazug minden szava, megcsalta apját, megcsalja az isteneket. Képe oly ártatlan, mint egy alvó kisdedé; ha szól, meg vagy buvölve, ha beszélni engeded, kibeszéli kezedbol a tort, megront, elvarázsol, kiforgat tenmagadból, átkozott varázslatokkal megtöri szived kérgét, hogy gyáva légy, mint egy korbácsolt rabszolga. Nem arczát kendozi ez, mint a többi asszonyok, hanem lelkét, most azzal csábít magához, hogy engem és Sophroniát akarja általad megmenteni; ha odamégy és szivébe nem ütöd kardodat, mielott egy szót szólhatott volna, rábeszélend, hogy minket ölj meg! - Mesembrius, mit vétett o ellened, hogy így szólsz felole? - Mit vétett? eltemetett, mielott meghaltam volna! sárral keverte be osz hajszálaimat! megmérgezte szivemet, ellopta szemeim világát! véremet lopta meg, hogy obscoen képeket fessen vele lupanárok falaira! - Téged az indulat ragad el. - Miért ne ragadna? Nincs-e oka egy rómainak átkozódni, ha azt mondják neki a forumon: szállj le lovadról, mert leányod becstelen! Mehetek-e én Rómában valahová, a nélkül, hogy gyalázatomat lássam: nincs-e az o neve valamennyi Aevius és Mavius silány verseiben prostituálva? nem látták-e ot az amphitheatrumban, mint pantomimát egy tapsoló, ujjongó vulgus elott fellépni? nem jár-e o fényes nappal förtelmes kiséretével együtt tunica vitreába, ventus textilisbe öltözve? nem engedé-e magát lefestetni mint vulgivaga Venus? s van-e egy orgia, egy bacchanal, melynek ne o volna utálatos királynéja? - oh Manlius, az rettenetes dolog, mikor az ember osz hajakat visel, nem nézhetni az emberek arczába, mindenütt azt hallani suttogva, azt olvasni le mások tekintetébol: ime ez azon Mesembrius, kinek leánya Róma megrontója, ime ez adott éltet azon szörnyetegnek, ki mindennap százezer éhezo kenyerét eszi meg, s ugyanannyinak vérét iszsza meg rá, vigyázzunk, hogy hozzánk ne érjen! - - oh Manlius, hidd el nekem, hogy te egykor meg fogod ez asszonyt ölni. - Nem öltem asszonyt soha és nem fogok. - Emlékezzél szavamra. Ez a Megæra tégedet szeret; azt is jól tudja, hogy te mást szeretsz; hogy e más neki testvére, mit sem tesz; ezek az elromlott inyu Messalinák még a vérben is válogatósak; közönséges vér már nem ingerli oket, testvérüké a legédesebb neki... - Orizd ajkadat az Omenektol! - Én érzem, a mit mondok Manlius. Jobb volna, hogy megöld e not vigyázatból, mint hogy megöld majd boszúból. Ha kigyót látsz, elgázolod ugy-e? s nem várod el, hogy megcsipjen s okod legyen rá elgázolni? - Te atya vagy Mesembrius, fájdalmaidat értem, de nem osztom. - Leendsz férj és akkor osztani fogod. - Mint kivánhatod öreg barátom, hogy gyulölni tudjak, midon boldoggá tevél? Egy alvónak beszéled haragodat, ki örömeirol álmodik, míg te ingerült szavaddal háborítod az éjt. Minden beszédedbol én csak azt hallom meg, hogy Mesembria II. szerelmét kell egykor birnom. E szót, ez eszmét hallottam akkor is, mikor a vad Sarmaták csataordítása hangzott fülembe - a sötét Lygiok éji támadásainál, s a persa harczmezok naphosszú hevében; az o arczát láttam a vértol kiáradt folyam tükrözetén, s a kopár sivatag tikkasztó látkörén; azt látom most is, míg te vérrol beszélsz, s ádáz szavaidból csak egy üti lelkem: az, hogy o enyim lesz. - Igazán, hogy vak minden, a ki szeret. - S tedd hozzá, hogy rémlátó minden, a ki gyulöl. - Adják az istenek, hogy neked legyen igazad, hogy egykor azt mondja az egész világ: ime Mesembrius, eltaszított leányod tiszta, mint Diana, s rágalom és vak képzelet volt minden, a mit róla mondál! - Én...! De én még akkor is azt mondanám: meg kell ot ölnöd Manlius, mert megcsalta az egész világot! Az öreg szemei ki voltak egészen vörösödve, az indulatoskodás lázba hozta egész idegzetét; észrevehetoleg reszketett s midon a tricliniumról felemelkedék, oly erosen megfogta annak oldalán az elefántcsont sphinxet, hogy kezében maradt. - Szolgák, elo a fáklyákkal! - kiáltá recsego hangon, feledve, hogy máskor beteges asthmával szokott beszélni; - Manlius, menjünk nyugodni, az éj másik felébe haladt; te álmodjál szerelmedrol, gyulöletemrol én. S azzal kemény léptekkel elhagyá a trichilum termét, kertjein keresztül lakába sietve s egészen elfeledve, hogy a köszvény miatt egy lépést sem tud tenni; szolgái a currulis széket üresen tolták utána. Manlius még azután sokáig a trichilumban maradt, elmélázva lelke ábrándjain, kidült az erkélyre, mely a Tiberisre hajolt, s a habokba nézett, miket a felkelo hold behinte ezüsttel. A holdvilágban fekete csónakok úsztak nagy csendesen parthosszant, s valami búbánatos hymnus zengése hallatszék távolról, a csónakok egyikén fehér hölgyalak látszott nagy messzirol. Manlius úgy eltunodék rajta, hogy mi különöst érez most szivében? Az hivé, álmodik, a mint szokja néha az ember azt álmodni, hogy ébren van; o azt hivé, hogy Sophronia szelid ábrándos arczáról álmodik. Nem tudott nyugodni, szivét úgy nyomta valami; izgatott lelke ki a szabadba vágyott, vevé kardját s paludamentumába burkolózva, egy az erkély alá kötött csónakba leszállt, s azt eloldva, utána evezett a rejtélyes hynmushangoknak. II. Mino csodás tüneménye volt az egy idoben a kornak, hogy a való diadalmaskodott a költészeten, a kereszt egyszeru tanai a ragyogó mythologián. A költok vallása, az ábrándos ligetek, a virágos partok, a napsugáros sziget-világok választott istenei, e muvészszellem ihletében tengerhabból született, virágillattól fogamzott, csillagokká örökült meleg eszményi alakok, édes szerelmi kalandok által az emberiséggel rokonná szövodve, mint enyésznek el az érzékimádat ölelo karjai közül, egy szavára egy hatalmasabb lénynek, ki ül elérhetlen magasban s mégis mindenkihez oly közel, kit látni senki, érezni mindenki tud, ki egy és egyedül Istene a csillagnak úgy, mint a mezok liliomának. Mint hidegültek el lassankint az olymp isteneinek oltárai, mint fogytak el a rózsakoszorúk aranyos oszlopzataikról, mint tunt el a nép illatos csarnokaik alól, hogy a szabad napsugáros ég alatt egy láthatlan valóság igéit hallgassa. Ez az ég, ez a napsugáros ég volt a titkok titka! Az éjszakai ég csillagezreivel volt a mythologia, a nappali ég az oszthatlan való hite. Nem látni mélyét és magasát, csak jóltevo melegét érezni annak s a végtelen kék deruben egy örök remény beszél a szivnek, hogy ez égen túl van egy másik, egy jobb világ, melynek csak árnyéka ez itt alant, s mentol sötétebb itt az árny, annál fényesebb ott a való. Ez volt az eszme, mely gyozött, a föld megszünt börtön lenni, a halál nem volt fájdalom s a császárok nem voltak mindenhatók. Augustus idejében azt mondá egy költo: «ha Róma üldöz, hová futsz elole? bárhová menekülj, Róma kezében vagy!» Az új hit menhelyet mutatott minden üldözöttnek, s hiába foglalta el az egész ismert világot Róma, maradt egy másik ismeretlen, tele titkos örömökkel azoknak, a kik itt alant szenvednek, - s mentül sötétebb itt az árny, annál fényesb ott a való. E hitnek, mely a könyeket törlé le a szenvedok arczáról, gyozni kellett; nemsokára egyesült benne üldözött és üldözo, mert ez vigaszt nyujta annak, ki igaztalanul szenved, s bocsánatot annak, ki igaztalanul cselekszik. A császárok üldözése csak növelte, nem fogyasztá az új hit követoit: nyilt tereken, Róma közepén léptek fel a szentlélek választottai, a mindenható igét hirdetve, s a máglyákon, a circusok vadai közt sem vonták azt vissza, s azon eleven fáklyák, kiket szurokba mártva, a császári kertek kivilágítására meggyújtottak, a lángok között is beszélték, hogy a mi fájdalom itt, az amott mind üdv és gyönyör. Hasztalan gyilkolták oket, a megöltek vére pecsét volt tanaikon, mely azokat hitelesíté, s a ki martyrokat csinál, az halhatatlan ellenségeket szerez magának. Carinus császár azonban egy új nemét találta ki a martyriumnak. Haláltól, kínoktól vissza nem rettentek a proselyták, a mi másnak fájdalom, az nekik gyönyör volt, s gyönge szüzek a szentlélek által megszállva, dicsoíto hymnusokat énekeltek a lángok közepett. Carinus nem vetteté e szent hajadonokat többé máglyára, hanem oda vetteté katonáinak, s az erényes nok, kiket vissza nem riasztott a vérhalál, megborzadtak a gyalázattól, mely erosebben égeté lelkük tisztaságát, mint az olaj lángjai, s míg a circusok spoliariumai elé bátor arczczal tudtak nézni, undorodva gondoltak a földalatti bunbarlangokra. A gondolat valami pokoli volt: azokat, kik sziveik átlátszó tisztaságáért a világ minden gyönyöreirol le tudtak mondani, épen e gyönyörök legutáltabb faja által büntetni meg, és Carinus jól tudta azt, hogy e gyalázat elol még a halál által sem szabadulhatnak meg áldozatai, mert a keresztény hit tiltja az öngyilkolást. Ezért az o uralkodása alatt csak titkos helyeken, éjféli órák után jöttek össze a hívok, barlangokban, elhagyott síremlékekben s hajnal elott eloszlottak. A római augurok tudtak a titkos összejövetelek felol, s hogy a nép maga siessen azoknak helyeit kifürkészni, azon hirt terjeszték el, hogy a keresztyének ott eloltva minden világot, irtózatos tetteket követnek el, miket a mély sötétségnek kell takarni; - a mi nagy szó volt, miután Rómában fényes nappal uzte dolgait minden förtelem. * * * * * Manlius a part mellett hajtva csónakát, mindig közelebb kezde jutni az énekhangokhoz, melyek oly szokatlan borzadálylyal tölték el szivét; nem sokára egy holt ágához ért a Tiberisnek, hol mintegy húsz csónakot egészen elhagyatva talált. Széttekinte s a holdas szürkületben valami nagy, tömör, kerek épületet von észre, terebély olasz piniáktól beárnyazva. Az énekhangok innen látszottak jönni. Körüljárta az épületet, a hold keresztül sütött az ablakok és oszlopsorokon, emberalak nem volt látható. Manlius elborzadva gondolt gyermekéveiben hallott boszorkányregékre, a tisztátalan lelkek szombatjára, kik éjféli órákban, emberektol került helyeken gyülekeznek össze, láthatatlan alakban. Még inkább elborzadt, midon álomképét hozá kapcsolatba e rémes regehittel. A szelid, ábrándos Sophronia képét látta maga elott, valahányszor az elátkozott varázslókra akart gondolni, s a sötét, undorító háttérbol az o mosolygó arcza tünt elé. Végre erot vett borzadályán s kezét kiszabadítva bo köpenyébol, elhatározott léptekkel az épület csarnokába indult. A mint belépett, eszméi az elso tekintetre más irányt nyertek, a terem közepén egy fölemelt négyszegko üregén át egy földalatti terembe lehete belátni; az énekhangok innen keletkeztek. Tehát a keresztyének agapéja volt az. Manlius egy oszlop árnya által eltakarva, két hosszú sor alakot látott maga elott, a férfiak fejei csuklyáikba rejtve, a nok földig lefátyolozva. Valami csendes bús melódiát énekeltek. A hangok tele voltak lemondó panaszszal, magasztos, nyugodt fájdalommal, valami idegenszeru gyászgondolatokkal, miknek hatását hidegen érzé idegein végig borzongni a szemlélo római. A terem homályos hátterében néhány olajmécses égett, miknek halvány világánál egy megölt emberi alak tünt Manlius szemébe, két keze és lábai keresztre szegezve, homlokán töviskorona, s oldalán vérehullató seb. Ezek tehát ama borzasztó sectariusok, kik az éj árnya alatt nefandus gyülekezeteiket tartják, gondola Manlius, s szorongva keresé kardját oldalán s rémlátó képzeletében úgy tetszék neki, mintha az a keresztre feszített alak mindig lejebb hajtaná fejét. Az ének megszünt, s valami hosszú sóhajszeru hang után, mely egy ájtatos gyülekezet egyhangú fohásza, elo állt egy osz férfi, hosszú hófehér szakálla fekete palástjára hullt le; a keresztre feszített alak lábaitól egy serleget emelt fel, s azt ajkaihoz érintve, szent áhitattal háromszor megcsókolá. Manlius az áhitat helyett undorító vérszomjat látott az osz szörnyeteg arczán, s a férfiak és nok bunbánó térdeplése helyett fajtalan mozdulatokat vélt látni, és ama serleg, melynek fölemelésére mindenki meghajtá fejét, az o képzeletében vérrel volt tele, irtózatosan meggyilkolt ember vérével. Az öreg bölcs reszketeg hangon szólt: - Ime e pohár az o vére, mely kiontatott, hogy idvezítsen; e pohár a szent emlék, mely a bunöket lemossa! e pohár a szövetség, mely által egyekké leszünk. Járuljatok e szent jelhez s legyetek tiszták a legtisztábbnak vére által. Manlius elborzadva ragadá meg kardja markolatát, s a mint meglátta, hogy egy magas, hófehér ruhába burkolt noi alak fátyolát félig fölemelve az osz ember elé járult s annak kezébol a serleget elfogadja, magán kívül eliszonyodtában, kirántá kardját s a négyszög nyilásán keresztül a gyülekezet közepébe ugrott. - Álljatok meg ádáz orgyilkosok! ordítá elvakult dühvel. Ti ördögök apostolai. Mit cselekesztek itt? A gyülekezet meg sem mozdult. El voltak készülve ily támadásokra. Az osz ember nyugodtan felelt. - Istent imádunk. - Átkozott légy, midon e szót kimondod! Tetteket követtetek el, miknek még az éjszaka sem elég sötét takaró: ördöngös énekkel háborítjátok a föld alatt lakókat; embert gyilkoltok s kényszerítitek egymást annak vérébol inni, s midon átkozott részegség száll idegeitekre a vértol, eloltjátok fáklyáitokat, s fertozött ölelkezésben bunöket követtek el, mikre gondolni is irtózat! - Megbánod, a mit mondtál, Manlius Sinister! szólalt meg egy csengo noi hang az osz férfi oldalán. Ugyanazon magas hölgy volt az, ki a serleget legelobb kezébe vette. Manlius összerezzent, ismeros hangot és saját nevét hallva, s a mint a hölgy fölveté fátyolát, elámulva látta maga elott Sophronia szelid, ártatlan arczát, nyugodt tekintetével, mennyei mosolygásával, s valami emberentúli szilárdság szentelt hatalmával. - Mesembria II... nyögé Manlius, kiejtve kezébol a fölemelt kardot, s annyira elfojtá szivét a kétség, hogy azt hivé, még most is valami iszonyú álmot lát szemei elott, s dadogó nyelvvel hebegé:... Olymp istenei... engedjetek fölébrednem. - Te ébren vagy, szólt Sophronia, kezével fölemelve Manliust. Nézz szemembe, én vagyok Mesembria II., ifjukori barátnod, Sophronia most. - De e serleg, melyben vér van... - Vér csak azoknak, a kik hisznek, vérnek emléke azoknak, a kik emlékeznek, - érintsd ajkaiddal. Manlius visszatartott iszonyattal ízlelé a kehely tartalmát s csodálkozva rebegé: - Ez bor... azután halk szóval kérdé, meg-megrezzenve ismeretlen félelemtol: És azon haldokló alak amott? - Az a holt idvezíto képe. Manlius bámulva vevé észre, hogy az csak egy festett kép. - Ti egy holt embert imádtok? - Istent, ki emberré lett, hogy meghaljon. - Nem lehet az. - Olymp istenei hányszor öltöttek emberalakot, hogy azon gyönyöröket élvezhessék, miknek édessége csak emberi érzékkel közös? a szeretet Istene emberalakot öltött, hogy azon fájdalmakat érezhesse, mik az embereket gyötrik, inséget, szégyent, üldözést és kínhalált. Olymp istenei emberi alakot vonek, hogy megmutassák a halandóknak az utat a pokolra; a szeretet Istene halandóvá lon, hogy megmutassa az utat a mennybe! Olymp istenei ragyogó királyi alakok, kik áldozatot kérnek, aranyat, fényes templomokat, vérzo hekatombákat, diadalok spoliumait, s igérnek értük hosszú életet, kincseket, palotákat és új diadalokat: a szeretet Istene holt, szegény alak, ki nem kér mást, mint tiszta szivet, s nem igér semmit a halálon innen, kinek képe jelvénye annak, hogy minden szenvedés a halálon innen, s minden öröm a halálon túl van... Mindenki önkénytelenül vevé le fövegét e szavak alatt. Manlius hasonlóul ton, a nélkül, hogy tudná, mit cselekszik. Azok letérdepeltek, térdeire rogyott o is. - Méltatlanul üldöztelek benneteket, rebegé mellét kitárva. Álljatok boszút rajtam. - A szeretet Istene bocsánatot hirdet az üldözoknek. Hagyd el e helyet nyugodtan; ha elárulandsz bennünket, ha megölsz, ha kínzasz, mi imádkozni fogunk érted. - Átok a gondolatra, mely ezt helyeslené! Nem hagyhatlak el nyugodtan többé, mert nyugtalanságot oltál szivembe. Engem boszúálló Isten ijeszto szava állított meg utamban, a te arczodon a bunbocsátó Isten szavait olvasom. Oh adj vigaszt; két mennyet kell-e elveszítnem? egyet oda fenn, másikat a te szivedben? - A szeretet mennye nincs elzárva senki elott, szólt Sophronia, szent áhitattal mutatva az ég felé. Manlius epedve ragadá meg a felé nyujtott kezet, s azt ajkaihoz vonva, szelid érzelemmel kérdé Sophroniától: - És a te szived? Sophronia magasztos mosolylyal viszonzá: - A szeretet Istene nem tiltja az igaz szerelmet. Manlius idvezült arczczal rogyott a hölgy lábaihoz, hódolattal simulva hozzá, mint egy megszelidült oroszlán, s a teremben hangzott a vígság hymnusa, mely tanít örvendeni az örülokkel. Az osz patriarcha malasztteljesen tevé kezeit az új cathechumen fejére, s a haldokló Isten áldva tekinte mindnyájokra. III. Másnap a vén Mesembriusnak elso gondja az volt, hogy leányát maga elé hivatva, elkezde elotte Manliusról beszélni, dicsérve az ifjut érdemei szerint. A hölgy arcza égett e dicséretek alatt, s miután arcza úgyis elárulá, oszinte örömmel vallá meg atyjának, hogy az ifju host régóta szereti. Mesembrius öröme nem talált szavakat, összeölelé leányát, s örömkönyek közt tevé ot az érkezo Manlius keblére. - Egyetlen áldásom reád, rebegé reszketeg hangon. - Oh atyám, szólt Sophronia szomorúan. Ne mondd, hogy egyetlen áldásod. Neked még másik leányod is van. - Ezé egyetlen átkom. Siessetek mentül elobb egybekelni, s azután menjetek innen messze, messze. El, hová innen még csak felleg sem jár. Ez a föld oly terhes már a buntol, hogy minduntalan rázkódik alatta, mintha nem birná többé emelni. Menjetek el innen, nehogy együtt veszszetek el a bélyegzettekkel. Csak azon perczet akarom még megérni, midon titeket boldogoknak tudlak, s a két tengeren túl, akkor aztán jöhet akár a halál, akár Carinus. Manlius még azon órában visszament Rómába házát elrendezendo, s a mint menyegzojére mindent rendbe hozott, ismét lovára ült s késo estve indult vissza Mesembrius nyári lakába. Már éjfélen túl volt az ido, az éj borongós, felleges, csak lépést lehetett haladnia, midon egy hídra felérve, egy mellékúton valami sötét csoportot látott közeledni. Egy csomó kóbor csocselék látszott az lenni, gyalog katonák által közrefogva; a barbár harczok idején rendkívül elszaporodott a sok rabló és naplopó, untalan dolgot adva a prætorianusoknak, Manlius ilyenekkel vélt találkozni s nyugton köszönté a mellette elhaladó katonákat. Csupán az látszott elotte feltünonek, hogy a csapat végén egy magas noi alak lovagolt, hosszú fehér palást redozött alá délczeg termetérol, ki a mint meglátta, hogy Manlius megáll, o is megállt, mintha valamit gyanítna; ott álltak egy darabig egymásra nézve, azzal ismét megfordultak s tovább mentek. Az arczokat nem lehete kivenni a sötétben. Manlius megállt s hátranézett s magában tünodött, hogy ne nyargaljon-e vissza, valamit kérdeni tolük? maga se tudta mit. Nemsokára ismét örvendetesebb gondolatok foglalták el lelkét, s a mint a kelo szürkület ezüst fátyolt húzott a Tiberisre, az o lelke is kiderült s vígan vágtatott a kedves táj felé. Már kiveheté Mesembrius villája colossalis körrajzait, midon az úton egy pompás gyöngyházzal kirakott selyemfüggönyös lecticát láta szemközt joni, négy rúdjánál fogva két aranyszerszámos öszvérre kötözve, a minokben akkor csupán a legelobbkelo hölgyek szoktak utazni. Két rabszolga ment elül hátul az öszvérek mellett. Annál nagyobb volt Manlius meglepetése, midon e selyem függönyök közül egy rút ripacsos férfi fejét látta kibukkanni, kiben azonnal Aeviusra ismert, a leghaszontalanabb parasytra, a ki fél sestertiáért kész volt az utolsó gladiatorra panegyrikont írni, s Carinus kedvencz agaranak törzsökfát készíte, mely azt Romulus és Remus farkasától származtatá le anyai ágon. Manlius nem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék a panegyrista különös helyzetén. - Hát téged, Aevius, mióta hordat a császár lecticában, mint egy úri kéjhölgyet? - Légy könyörülo Manlius, és ne nevess ki, én a legszerencsétlenebb poéta vagyok a világon, a mióta a pegazus a Hypocrene fenekét berúgta; képzeld, jó alkalom kinálkozott halhatatlanságom öregbítésére. Tegnap délután meghallom, hogy Carinus parancsából egy csoport emberimádó sectariust fognak meglepni Tiber-parti gyülekezo helyükön; azonnal lovat béreltem ki, egy épen nekem való áldott paripát; ily dicso eseményt nem lehetne elszalajtanom, hogy azt az utókor számára lyrám hatalma által meg ne örökítsem. Ott ölés, keresztrefeszítés, szurokba mártás s más egyéb, költok számára megbecsülhetlen dolgok fogtak volna történni, s ime lássad mi történik velem. Az úton összehoznak Egyptom istenei egy átkozott szeretetreméltó asszonyi kakodæmonnal, ki ebben a portatilis mennyországban vitette magát. Az asszony elébb kicsalta titkomat, azután lecsalt a lovamról, junói perfidiával meginvitált engem fellegfogó Ixiont, hogy üljek mellé a vehiculumba, s míg én egyik felol felkapaszkodtam, addig o a másik felol leszállt róla, s felugrott az én paripámra, úgy ült rajta mint egy amazonkirályné s miután orrom alá nevetvén, azon tanácsot adta, hogy ha poeta vagyok, rendelkezzem a pegazussal, elnyargalt az általam kijelölt úton, s engemet itt hagyott ezen, még a fövényóránál is unalmasabb eszközében az idomérésnek, s míg o bizonyosan szerencsésen eljutott a spectaculum helyére, én ezzel a két öszvérrel és két szamárral úgy eltévedtem, hogy most kénytelen vagyok visszafordulni Rómába. Manlius lélekzetfojtva hallgatta a parasyt fecsegését. - Ki volt ez a no? kérdé tompa hangon. - Hát nem ismered lecticáját, Manlius? Ah te bizonyára nagyon ujoncz lehetsz Rómában, hogy e lecticát sem ismered, és nagyon messzirol jöhettél, a hol ilyesmirol nem beszélnek, gelidis Scythiæ ab oris; ez a képzelhetetlen és leírhatatlan Glyceria vehiculuma, s a ki engemet rászedett, senki sem volt más, mint az istennové magasztalt Circe maga, a kit mindenki imád, velem és Carinussal együtt, s a ki mindenkit úgy kinoz, a ki imádóit örökké bornyúkká, bivalyokká változtatja, velem és Carinussal együtt. Manlius nem hallá már a poeta végszavait. A mint ez Glyceria nevét kimondá, mintha a, fúriák korbácsával vágtak volna lelkére, megvagdalá lovát és hanyathomlok rohanva nyargalt Mesembrius udvarára. Az öreg mosolyogva jött elé ajtajáig s nem vette észre a lovag arczán a düh, félelem és kétségbeesés vonásait. - Itthon van-e leányod? kérdé Manlius, reszketve minden izeiben, s hogy az öreg rögtön nem felelt rá, nyugtalanul ismétlé a kérdést: hol van leányod, Mesembrius? Az öreg titkolózva voná félre az ifjút, ki türelmetlenül várt feleletére s fülébe súgva mondá: - Megvallom neked, de tégy úgy, mintha nem tudnál felole, o a keresztyének gyülekezeteit szokta látogatni. Most is odament és még nem tért vissza. Manlius reszketve emelé két öklét az égre s lélekrázó hangon ordítá: - Oh úgy átok az égre, mely alatt ez megtörténhetett! Mesembrius megdöbbenve lépett hátra, s idegenülten kérdé Manliustól: «mi lelt?» Manlius elvadultan ragadá meg az agg kezét. - Leányodat elrabolták! Az öreg halványan, merev szemekkel esett vissza székébe s elakadt szóval rebegé: «Glyceria!» - Jól mondád, o rabolta el. És én orült, találkozám velök és e szemek nem látták meg a sötétben, és e nyomorult szív nem érezte meg, hogy ot viszik néhány lépésnyire tolem! Oh! ne legyen rám gondotok istenek többé. Ha megtörténhetett az, hogy szereto szeme láttára halálra vihette testvér a testvért, mi a ti uralkodástok akkor, Jupiter, Ormuzd, Zeüs, Zebaoth, és ti többi választott királyai a sorsnak? Ördögök urai a földnek s rossz omen a sors! De én se legyek jobb! Te vén ember, szedd össze átkaid, kezdd el korán reggel és ne hagyd el napestig. Én addig tenni fogok. A Dirák segítsenek! Az öreg mint egy szélütött, merevségben hebegé: - Leányom... Oh leányom... Manlius összeszorítá ajkait, szemeit elfutotta a vér. - Leányod?... Az egyiket megboszulom, a másikat megölöm!... Ate veled, Ate velem! Ezzel lovára veté magát s vágtatva nyargalt Rómába vissza, se jobbra se balra nem nézve. IV. «Panem et circenses!» ez volt a római populus jelszava, valahányszor éhezett, vagy unta magát. S valóban jeles nép vala ez; a munkának prózai voltát nem ismeré soha, a császárok ingyen osztották ki kenyerét, borát, olaját, miket szolgatartományok adóban termesztének s a mi a circusok játékait illeti, ezeknek nagyszeru látványaiban egyik császár a másikkal iparkodott versenyezni. Valamennyit fölülmulá Carinus a securalis játékok változatossága, s az orültségig vitt pazar fénye által. Egy napon az egész circus aranyporral volt behintve, hogy a nyargaló paripák által felvert porfelleg csillámlott a napban s a Quiritesek, kiknek ruháit belepte, megaranyozva mentek haza. Más napon mintegy varázsvesszo-ütésre, erdokkel volt beültetve a circus. Egész nagy terebély tölgyfák, miket gyökerestol ástak ki a hegyekbol, felnott pálmák, miket Afrika partjairól hoztak el hajókon, nagy edényekbe áttéve, lonek elültetve az óriási tér közepébe; a bámuló nép, mely az elott egy aranyhomokkal beültetett sivatagot látott maga elott, most egy osligetet jött azon a helyen bámulni, melynek árnya alatt dél és kelet legritkább állatjai sereglettek, a gyönyöru girafftól az idomtalan elefántig; egy valóságos paradicsom, melynek arany gyümölcsöt termo fáin éneklo madár zeng, ágaira a tündöklo kigyó tekergozik s árnyában tollászkodik a vad páva és szelid strucz. Mikor a nép jóllakott a bámulattal, akkor jöttek az ijászok, lelövöldözték a pompás vadakat; azután kivágták az erdot s a következo nap egy tengert látott annak helyén a nép, melyen egész hajóhadak viseltek egymással véres harczjátékot. S egyszer, derék nyár közepén mikor mindenki tikkadtan kereste az árnyékot a nap fülledt heve ellen, a circusokba hívott nép az ijedelemmel határos meglepetés közt látta maga elott a telet. A circus hóval volt befödve, miket Noricum és Hallia havasairól szállítottak ide hajókon, szekereken s mikben száz czifra csörgos szán vágtatott karéjban; a rómaiaktól azelott soha nem látott jármu. A circus közepén magasra halmozott jéghegyek közt csodaalakú fókák feküdtek hosszú agyaraikra támaszkodva, s egy kerek tó felszinén, melyen köszörült üvegbol volt utánozva a jégtükör, ügyes korcsolyások hasíták vágtató karélyaikat. - A római fázva burkolá magát palliumába, feledve a látvány alatt, hogy homlokán az izzadság csurog a nap hevétol, s míg a korcsolyások hólabdákkal hajigáltak a nézok közé, a magas populus gyönyörtol elragadtatva kiáltozá lelkesült éljeneit a császárnak, ki népei mulatságáról ily szépen gondoskodék. * * * Keressük fel most Carinust saját palotájában. Kerüljük meg e roppant épületet, mely széles kiterjedésu kertjeivel egy egész városrész helyét foglalja el. Aranyozott kapuk vezetnek utczáknak nevezheto folyosóiba, melyek márvány oszlopokon álló peristylben végzodnek, a széles atriumokban sürög-forog az udvari nép, urat játszó rabszolgák, s szolgát játszó senatorok, kiknek Carinus pompatermeibe juthatását egy barna képu thrák óriás szabályozza. Boldogok, a kik odabenn lehetnek! Ah, ott nem a földön jár az ember, a pompás ovál terem nem hagy idáig hatni sem idot, sem évszakot. Itt soha sincs se tél, se nyár, se nappal, se éjjel. A teremnek nincs ablaka, átlátszó függönyök mögül szüntelen égo lámpások terjesztenek benne fényt, melynek örök deruje valami közép világ hold és napsugár között. Benne minden évszakból ki van lopva a gyönyör, a nyárból a meleg, mit földalatti csövek vezetnek oda, a télbol a jég, a tavaszból a virág, az oszbol a gyümölcs. Carinus soha sem tudja, mikor virrad, mikor alkonyodik? mikor esik, mikor havaz? nála örökké tart a gyönyör. Ott fekszik ágya párnáin, elotte terített asztal, körüle tányérnyaló had, tánczosok, hetærák, eunuchok, énekesnok, papagájok és poeták. Arcza egy minden élvben kifáradt ifjúé, sápadt és nagy veres szeplokkel beszórva, vonásain a kimerültség lanyhasága szendereg, ajkain és állán alig göndörül néhány szál korán kinott szakál és bajusz. Két eunuch egymás után hord ételt az Augustus ajkaihoz, válogatott, sok fejtörésbe került ételeket, a mikbol egy-egy tál százezerekbe került, s miknek csak rendkívülisége ingerli az inyt. Carinus kezét sem mozdítja meg utánuk, finnyásan félre húzza szája szegletét s szemével int az étekfogónak, hogy költse el maga a drága eledelt. Másfelol ezalatt ideálszép rabnok emelnek aranyserlegeket ajkaihoz, miket o szintén érintetlenül hagy, végre egy phrygiai hölgy szájába véve a fuszeres cyprusi bort, piros ajkairól kinálja Carinust az a nélkül is részegíto itallal. Az új eszme új ingert ad a császár eltompult érzékeinek, s keblére ragadva a not, unnak korallajkaiból engedi magát megitatni. - Ezt a leányt feleségül veszem, szólt ezzel egyik foszolgájához fordulva. - Tegnap vettél el egyet, uram, kinek apja proconsul. - Attól ma elválok. Hát ennek ki az apja? - Takács, udvarodnál. - Kinevezem ot proconsulnak. - Ez lesz kilenczedik nod négy hónap alatt. Carinus maga mellé ülteté a leányt, s fejét ölébe hajtá. Mellette tánczoltak, énekeltek, s elotte Aevius declamált, nem engedve magát megzavarni sem táncz, sem ének által. Jambusai szemtelen hizelgéssel magasztalák Carinusnak mindazon tulajdonait, melyekkel nem bírt, rózsapiros arczát, bátor lelkét. Leírta hosszú részletességgel a secularis játékokat s nem hagyott békét se Jupiternek, se Apollónak, hogy Carinust náluknál magasabbra helyhezze. - Oh, engem úgy nyom, úgy boszant valami, nem tudom, mi, nyöszörge Carinus. Két-három rabszolga ugrott egyszerre hozzá, vánkosait igazgaták, hajszálait rendezék, öltönyét tágíták. - Ejh, mégis nyom, mégis boszant. - Tán Aevius jambusai nyomnak? kérdé Marcius, a császár borbélya. - Meglehet; hagyd el Aevius. A poeta alázatos tekintettel hajtá meg magát, száz annyi dühöt érezve a borbély iránt, versei megszakasztása miatt. - Mi bajom hát mégis? nyafogott bosszusan Carinus. Találjátok ki már. Hát én gondolkozzam helyettetek magamról? Valami ingerel, valami bosszant, szeretnék haragos lenni. - Én kitaláltam, szólt a borbély; e néhány szál szakáll boszant tégedet, oh Carinus, mely dicso arczodon élodik, felséges orrodat és ajkaidat merészen nyugtalanítva. Vágasd ki azokat, sot szakíttasd ki. A te arczod úgy is oly noien szép, és mennyivel szebb leendne, ha a férfiasság e rút jelei nem éktelenítnék. - Igazad lehet Marcius, szólt az ifjú, s ki hagyta tépni szakállát, s annyira meg volt elégedve a borbélylyal, hogy a mutét végeztével kinevezte ot præfectusnak. E pillanatban zaj hallatszott az ajtó elott. Többen az öreg Mesembrius szavára ismertek, ki erovel bebocsáttatáshoz akart jutni Carinus elé. Galga, az ajtonálló thrák óriás, visszatartóztatá az öreget s másnapra utasítá, mert Carinus mostan alszik. - Már tizedszer vagyok itten, zajgott az öreg. Egyszer azt mondod, alszik, másszor ebédel, harmadszor fürdik, negyedszer nincs ideje. Én beszélni akarok vele. Galga nagy küzdés közt kituszkolá az öreget az átriumból, két-három rabszolgának kelle belé kapaszkodnia, hogy az ajtón kitolhassák. Carinus meg volt elégedve Galgával. - Te, ki oly jól meg tudod orizni ajtómat, megérdemled, hogy Róma cancellariusává tegyelek. - Hát én semmit sem érdemlek, uram? kérdé Aevius megijedve, hogy o kimarad a kegyosztogatásból. - Neked Aevius, templomot építtetek, hol minden költo legelso zsengéit a te oltárodra teendi le. - Köszönöm, oh Augustus, a templomot és a zsengéket, miket kezdo poéták irnak, de hát a Tusculanum? - Azt jól tudod, mily föltét alatt igértem. - Ha Glyceriát, e földi istennot, ékesen szólásom erejével, nyelvem mézével, s költészetem varázslatával ráveszem, hogy tégedet kegyeiben részesítsen. Nem elhozám-e ot te hozzád? - Elhoztad, de mit használt az nekem? ez a csábító phantom, miután bájai láthatásával az orültségig fokozta vágyaimat, titkaimat kicsalta, akkor egyszerre kinevetett, eltaszított magától és elhagyott, és én azóta százszor inkább óhajtom ot birni. - Nem volt-e hatalmadban erovel itt marasztani a hálóba került dæmont? - Kérdezd rabszolgáimtól, mit tett velök? midon azt parancsolám nekik, hogy tartóztassák fel az átkozott buvésznot, egy serleget kapott fel, melyben bor volt, valami idegen varázsszót morgott felette, s azzal rögtön láng és füst csapott ki a kehelybol. Ezzel ijeszto arczczal fordulva a szolgák felé, csattogó hangon kiálta rájok: «a ki le nem fekszik arczára, és meg mer mozdulni, rögtön sertéssé változtatom!» E ficzkók azonnal mind arczra borultak, s a merész buvészno fejeikre hágva lépdelt az ajtóig, a hol ajtonállómnak úgy elvette szeme világát, hogy három napig nem látott egyebet sötétségnél. De, oh Aevius, miért kényszerítsz te engem, hogy ennyit beszéljek? miért fárasztod gondolataimat s rablod nyelvemnek nyugalmát? Aevius gondolá, hogy az o nyelve nem oly drága s szónokolt. - Dicso Carinus! Nem méltó azon hölgy reád, csak megvetésedre méltó. Sokkal becsesebb kincset fedezék én fel számodra, ki mellett Glyceria kavics a gyémánthoz, futócsillag a naphoz, közönséges bor a nectárhoz, szegfu az ambrosiához. - Ki lenne az? - Ez hajadon, míg amaz már özvegy. Ez a szerelmet még nem is szerette, míg amaz már gyulölni is tanulta, s szépsége több csodát tett, mint tett amazé. Egy keresztyén szuz az, ki nem rég elfogatva, parancsodra többi társaival együtt az oroszlánok közé záratott, és ime lássad, a kiéhezett fenevadak megszelidültek e hajadon tekintetétol, s hódolattal simultak annak lábaihoz, kezeit nyalogatva. Én magam láttam, oh Augustus, és bámulék rajta. A spoliarium ore ekkor kihozatá a leányt az oroszlánok közül s átadá ot a legvadabb illyr legionariusok élvezetének. És ime lássad, mit tett? Egy óra mulva mindazon katonák térden állva láttatának körülte, a mint bubájos beszédét hallgatva, ihlett buzgalommal lesték ajkai mozdulásit s kezeit könyeikkel nedvesíték és midon a tribunok el akarták ragadni a leányt, hogy másoknak adják át, ellenük szegültek s az utolsó emberig le hagyták magukat aprítani érte. Carinus érdekelten emelkedék fel ágyáról, szemeiben szokatlan tuz kezde villogni. Eltaszítá magától legeslegújabb feleségét s Aeviusnak inte. - Hozasd elém ezt a leányt. A poéta törte magát a parancscsal s futott a börtönök felé a császár pecsétgyurujével. V. Egyedül volt egy külön börtönbe zárva Sophronia. A napsugár csak egy kis kerek ablakon hatolt le hozzá, s a mint a térdeplo hölgy fejére sütött, a megdicsoülés gloriája látszotta körül sugározni. Tagjait hófehér öltöny fedé, oly tiszta, mint fényes lelke. Arczán túlvilági nyugalom ült, melyben csak az elhatározottság kifejezése volt emberi. A börtön ajtaja felnyilt, s belépett rajta egy magas, délczeg noi alak, aranytól nehéz erszényt adva a börtönornek, ki nyitva hagyá utána az ajtót. Az érkezett hölgy nehéz selyem himationba volt burkolva, melyet gyémántos tibulák kötének össze vállain, gazdag hajfürteit ragyogó anadém köríté fejközepén, s az arról lefüggo fényes aranyfátyol finomsága daczára sem engedé keresztüllátszani elfedett arcza vonásait. Köpenyredoinek elrendezése tanusítá izlése nemességét s a szegleteit aláhuzó nehéz gyöngyök elokelo rangját. Sophronia föltekinte a selyemsuhogásra; egy hölgyet látva maga elott, meglepetve kérdezé: - Mit kívánsz tolem, római no? A hölgy fölemelé anadémja fátyolát s egy arczot láttatott, minovel az istenasszonyokat szokták festeni, homlokán méltóság, ajkaiban kellem, arczai gödröcskéin a titkolózó csáb és szemei sötétében az a mély kifejezhetlen gondolat, melybe az indulatok minden rejtélyei burkolóznak, ingerlo igézet minden vonásban s tiltó szomorúság, csodálatos játékai a borúnak és napfénynek, miket az égen szivárványnak, az emberarczon szenvedélynek hívnak. Sophronia az elso tekintetre hátra rezzent ez arcz elol, de rögtön mosolyogva nyujtá felé kezét, nyájasan rebegve: - Testvérem, Glyceria. - Ne nyujtsd kezed, szólt szomorú hangon a hölgy. Ne ölelj meg. Az elso percz, melyben megpillantál, visszariaszta tolem. Te iszonyodol ez arcztól - és igazad lehet. Négy éve annak, hogy nem láttuk egymást, négy év alatt annyi átkot hallhattál rám mondatni, s oly tiszteletreméltó ajkakról, hogy nem ok nélkül döbbentél vissza tolem, midon arczom megismeréd. - Én nem szüntelek meg szeretni soha. - Örömest hiszem, de ne szóljunk arról. Téged új hited ellenségedet is szeretni tanít, engem a sors mindenkirol lemondani tanított, a kiket szerettem. De jól van így, most nincs ido panaszra. Titokban elore megtudám, hogy a holnapi circus mulatságait keresztyén martyrok kínhalálával fogják bevégezni. - Történjék meg, a mit Isten akar, szólt Sophronia keblén összetéve kezeit. - Az égre! nem történik az meg. Kétszer akartalak megmenteni, mind kétszer elkéstem vele; most jobbkor jövék. Cseréld el ruháidat az enyéimmel, vedd fel fátyolom, termeted az enyimhez hasonló, senki sem fogja a cserét észrevenni. Künn megbízott rabszolgám vár reád fölnyergelt lovakkal, egy óra mulva atyád és kedvesed karjai közt leendsz. Glyceria fájdalomteljesen hunyta be szemeit, egy könyet törve szét szempilláival, mintha mondta volna: «az én atyám, az én kedvesem». - És te? kérdé Sophronia. - Én itt maradok helyetted. - És a holnapi circus játékai? - Velem lesznek befejezve. - Soha! monda Sophronia magas versenyzéssel. - Miért ne úgy? Téged szeretnek azok, a kik gyülölnek engem s kiknek egy szánó mosolyáért évek kínjait venném fel magamra. Ha kettonk közül egynek veszni kell, miért vesznél el te, kiért kétségbeesnének ok; miért ne inkább én, kinek halálát megáldanák? Te egy boldog éltet tartasz meg másoknak, én egy keserut vetek el magamtól. Sophronia mindkét kezével megfogá testvére kezeit s tiszta szemeivel annak mély bánatú könnyes szemeibe nézett. - Te voltál azon no, ki elfogatásom éjjelén lovadat ajánlottad megmenekülésemre. - Miért hozod fel ezt? - Emlékezel rá, mit válaszoltam akkor? - Azt mondád, hogy keresztyénnek nem szabad a veszély elol megfutni. - Azóta sok alakban láttam a halált és azt mondom újra. Ha Isten akarata az, hogy vérhalálom által dicsoíttessék meg neve, teljesüljön az, én gyönyörrel veszem fel a martyr-koszorut, mely az Idvezíto homlokát köríté, s áldani fogom a kezet, mely megnyitja elottem az égi üdv kapuját. Oh a halál nem kín azoknak, kiknek öröme a halál után kezdodik. - De azok, kiket itt hagysz?... - Ok meglátandnak túl a síron. - Hová oket a kétségbeesés fogja uzni. Oh hallgass rám Sophronia. Te érted most két lény imádkozik, a ki mindketto engemet átkoz. Ha ez irtózatos halált fölveszed, a túlvilágon sem fogsz találkozni velök, mert az élet borzalmai a Hadesig üldözendik oket; oh engedj meghalni, engedj elfeledve lenni engem, senkitol meg nem siratva, meg nem áldva, vissza nem óhajtva; érje egy napon két boldogság osz apádat, egy, a te élted, más, az én halálom. - Nem ily keseru szívnek való a halál, oh Glyceria. - Hiszed, hogy nem tudok nyugodtan szemébe nézni annak? - Nem boldogultan. A halál új világ annak, a ki lát, örök sötétség annak, a ki nem hisz. - Legyen e sötétség rajtam. Engem csak egy élet terhe nyom, nem óhajtok újra élni, akarok elmúlva, elfeledve lenni, akarok pihenni látogatlan sírban, elhagyva ezt a fényes semmit, melyben csak a fájdalom való. Te élj és örülj sokáig. - Oh Glyceria! miért kelle ily sötétté válni a te arczodnak? - Ugy-e? valaha nem volt különbség kettonk között. Lelkem oly fényes, arczom oly derült volt, miként tied; oly hasonlók voltunk egymáshoz még lélekben is, hogy atyánk is alig tudott bennünket megkülönböztetni egymástól. Még szerelmünknek tárgya is ugyanaz volt; s egymás elott nem titkolók azt, s megegyeztünk benne, hogy ha o választani fog, a másik boldogan lemond. - Bár választott volna téged, most boldogok lehetnénk mind a ketten. - Fátum van én velem, oh testvér! Az istenek nem úgy akarták. Titkos kezek odafenn vadítják el az ember sorsát, s uszítják az életen keresztül: ki hát az, a ki lelkeikrol számol? A férj, kihez noül menék, egy nyomorult libertin volt, ki ekkor jött, midon Manliustól melloztetém, s egy rejtélyes iratot mutatva, mely atyánk ellen bizonyított, elárulva, hogy o részese volt a Carinus elleni összeesküvésnek, kényszeríte, hogy noül menjek hozzá. - És atyám téged ezért megátkozott. - Ne húzza vissza átkát soha. Teljesült az. E gyáva szolga elveszté fejét, mert a császár engem meglátott. E percztol fogva egész életem harcz volt, melynek fegyverei hízelgés és csáb. Atyámat kelle védni minden pillanatban. A hány ember itt lélekzik, az neki ellensége mind! Gyulöli a császár, mert nem hízelg neki, gyulölik az udvaronczok, mert becsületes, gyulöli a nép, mert gazdag, gyulöli minden bunös, mert itt az erény összeesküvésnek tartatik a vétek ellen. Egész Rómát kelle meghódítanom, császártól a plebejusig, hogy az o osz hajszálait megorizzem. Ott voltam Carinus orgiáiban, hagytam tapsolni magamnak az amphitheatrumban a népsöpredéktol, s hizelgni a silány udvaronczok által, s hányszor téptem össze Mesembrius halálitéletét kihízelegve, kieroszakolva azt, kémek, demagogok, senatorok, lictorok és maga Carinus kezébol. - És atyám ezért átkozott meg téged. - Igaza volt. Ez megvetésre méltó tett volt egy római patricius leányától. Oh ne tudja ezt meg soha, mert ha megtudná, hogy ily áron él, megölné magát. - Te megtudád azt is, hogy hittársaim rejteke el van árulva, s azért siettél oda elore? - Két nappal elébb tudtára adtam Manliusnak, de o utált házamba lépni. Most nincs többé egyéb mód menekülésedre, és a sors legjobban lesz kielégítve így. A ki megérdemlé, s óhajtja is, hogy meghaljon, meghal, s a kik örülni fognak az életnek, és azt megérdemlik, boldogok lesznek. Így lesz az jó. Térj vissza atyádhoz és kedvesedhez Sophronia, s menjetek azután messze, messze innen. VI. Sophronia zokogva borult testvére nyakába. Egy elvonuló érzelemrohamban végig vonult lelke elott az élet boldogságának ragyogó álomképe, látta maga elott a hízelgo édes apát, ki ot annyiszor nevezte szemei fényének, ki oly aggódva orzé még a szellotol is, és a szereto ifjut, kinek tiszta szerelme hosszú éveit igérte a jövo boldogságnak. A hölgy szivének ereje megtört a gyötro kép alatt, s erotlenül rogyott testvére keblére, ki bátor, elkeserült arczczal tartá ot karjai között, mint egy mythologiai harczias istenno egy más isten országába tartozó angyalrokonát. - Siess el innen, szólt a no, bo himationját testvére vállaira kötve s arany balteusát derekára kapcsolva. Bátran mehetsz, hová szolgám vezetni fog. A cserét senkisem veendi észre, a circus zajos tömkelegében legkevésbbé. - Nem. Nem fogadhatom el toled ez áldozatot! kiálta fel Sophronia önszive ellen küzdve. Isten tiltja azt. - A te istened a szeretet istene, szólt Glyceria elsötétült arczczal; ha szeretetért meg nem mented magad, én esküszöm neked, hogy e nap borzalmak epochája leend a világra nézve. Én ismerem mindazon átkokat, miktol a sötétség lényei megborzadnak, miknek kimondására megrendül a kemény föld és égo üstökösök nyargalnak végig az égen, egymásba veszítve a föld népeit s sárga döghalált lehelve az élok arczaira. Ha te megáldozod magadat istenednek, én megáldozom Rómát az enyimeknek, és megátkozom azt úgy, hogy a századok csak rongyait fogják megtalálni királyi biborának! A halavány hölgy reszketett sötétebb arczú testvérének karjai közt. Ez nyugodtan erosíté meg testvére hajzatán a fejérol levett anadémot, s a fátyolt annak arczára vonta. - Így, most mentve vagy. Ha kérdeni fogják, ki mentett meg? mondjad, hogy nem ismeréd. Nem akarom, hogy valakinek szive fájhasson miattam. Hallgasd el nevem. Sophronia zokogva karolá át testvérét, kinek keblérol nem birt leszakadni. Glyceria sietteté ot. - Menj, siess, ne csókolj meg, nem jó engemet csókolnod. Fátum van az én ajkaimhoz kötve. És Sophronia mégis megcsókolta ot s azon pillanatban belépett Aevius a magával hozott testorökkel. - El vagyunk árulva! kiálta Glyceria, testével fedezve testvérét, s vad dühvel kiálta Aeviusra. Ki külde e helyre, nyomorú sychophant? Eltévedél; ez börtön, nem bacchanál. - Ez arany kalitka, melyben egy galamb helyet kettot találok. - Rakd verseidbe ízetlen tréfáidat, de ne közöld velem, eredj tova. - Ha velem akarsz joni, szivesen; de engem az Augustus küldött ide. Glyceria sietve sugá testvére fülébe: - El ne áruld, hogy testvérem vagy, mert akkor atyád is veszve van. S azzal a katonákhoz fordult. - Vakmerok! Ismertek engem? Én vagyok a rettenetes Glyceria, ki tuzesot hozok reátok, mikor táboroztok, ki megárasztom elottetek a a folyamokat, s telet bocsátok nyár közepén hadsoraitokra, hogy elhaltok miatta, mint az oszi légy. Nem emlékeztek-e már Triviusra? kit haragomban szarvassá változtaték, s csak akkor adtam vissza emberi alakját, midon az ebek által széttépetett; láttátok palotám elott azokat a testszin ko karyatidákat, melyek kapuim homlokzatát tartják, mikrol úgy tetszik minden azon menonek, mintha szemeikkel folyvást utána néznének, azok ellenem lázadt rabszolganok voltak, kiket egy leheletemmel kové változtaték. Akarjátok-e, hogy e falakhoz mint koszobrokat állítsalak? vagy vadállatokká tegyelek, kik holnap a circusban egymást össze fogják marni? Melyitek meri fölemelni kezét? melyitek mer utamba állani? A katonák babonás félelemmel álltak félre a delno útjából, csak Aevius lépett eléje. - Mennyei szépségu asszony; fölösleges dolog lenne e fiukat barmokká változtatnod, de bár változtathatnád kové az én szivemet, hogy ne érezne irántad. Most pedig engedd meg, hogy e keresztyén hölgyet az Augustus szine elé vezessem, ki máskor téged is szivesen lát, de most épen ot akarja látni. Ha netalán szeretetreméltó boszúdat árva hajfürteimen méltóztatnál tölteni, az ellen nincs felsobb parancsom. Fejem és szivem szolgálatodra áll, de kezeimmel Carinus parancsolt, hogy a leányt vigyem. Glyceria hevesen sugá elhalványult testvérének: - Most már nagyobb irtózat vár reád, mint a halál. De légy eros. Azon balteus alá, melylyel körülöveztelek, egy éles tor van elrejtve... római no vagy, nem kell többet mondanom. Azzal megszorítva Sophronia kezét s Aeviust egy tekintetre sem méltatva többé, hirtelen elsietett az utat nyitó katonák sorai között. VII. Sophronia visszaborzadva állt meg Carinus tereme ajtajánál. A látvány, mely szemei elé tárult, a börtönök kínmuhelyénél s az oroszlánok barlangjainál iszonytatóbb volt tekintetének. Részeg rabszolgák daloltak, a földön henteregve, s poharat koczczantva részeg senatorokkal, kik belekeverték magukat laticlavusaikba; ott lehete látni a kifestett arczú férfiakat, asszonyruhákba öltöztetve, s hárfa mellett orczátlan dythirambokat énekelve, fejeiken a noi anadém tetejébe a csúffá tett cserkoszorú, a polgárerény egyszeru dísze körítve; az ország elso tisztviseloi, consulok, praefectek, tribunok, satyroknak és faunoknak vetkozve, s undok taglejtéssel karéjban tánczolva átlátszó leplekbe öltözött örömleányokkal, kiknek arczán, szemeiben utálatos tüze égett az állati szenvedélynek, s ez ördögi karéj közepett ott feküdt Carinus, bíbor palástjának önmaga legnagyobb gyalázata. Arczán bor és érzéki vágyak és az orgiák jelenetei által fel volt szítva az ellankadt szenvedély, hajfürteirol illatos kenet csepegett alá. Sophronia megrázkódék e látvány elott, mely bárhová tekintett, mindenütt ugyanazon alakokat tünteté elé, s eloször életében feledte el Isten nevét, ki mindenütt legközelebb van, a hol a veszély a legnagyobb. De ki gondolhatna Isten jelenlétére ott, hol az ördög számára van felállítva az oltár? A keresztyén no remego szorongással nyult arany balteusa elé, mintegy önkénytelen ösztönbol, a nélkül, hogy testvére intése eszébe jutna. De a mint a tor markolata kezébe akadt, visszatért lélekereje egyszerre; rögtön a bátor, az elhatározott római hölgy lett ismét belole, s a nélkül, hogy vezettetné magát, merészen a tánczolok karéjába lépett s felmagasultan, délczegen megállt Carinus elott. - Te vagy az, ki magát Rómában Augustusnak nevezi? kérdé tole végtelen megvetéssel. Carinus mosolyogva kelt föl fektébol s inte a zajongóknak, hogy hallgassanak. - Mióta jelent e szó «Augustus» római nyelven «undort» és «gyalázatot»? - folytatá Sophronia, vakmero szemeket vetve Carinusra. Mi átkozott sors külde Rómába téged, hogy összegyujts magad körül mindent, a mi rút, mindent, a mi átkos, s uralkodni tanítsd a bunt, mely isteneid templomából származott le hozzád? Nem érzed lábaid alatt a föld reszketését, nem hallod az ég dörgését odafenn? közelgo barbárok millióinak ordítása nem ver föl álmaidból, hogy megtudd, miként nem úr, csak por vagy a földön, mely Isten egy lehelletére összeomlik s nem lesz jobb azon földnél, melybe eltemetik? Carinus Aeviushoz fordulva mondá: - Páphiára mondom, nem csaltál meg. Ez különös no. Így, így, szép leány; dühöngj, légy haragos, az átkozódás úgy emeli szépségedet; mentül jobban átkozódol, szerelmem annál jobban ég. - Égni fogsz egykor örök lángok közt! Feletted láthatlan biró él, ki jegyzi szíved gondolatjait s a haragnak napján, a mily neveto arczokat látsz magad körül most, oly kínosakat fogsz látni és magad sem leendesz más. - A Pantheonra! Ez alak még hiányzik az istennok sorából. Aevius hozz nekem szobrászt. Templomot építsetek, s ez istenno szobrát állítsátok bele s legyen annak neve: «Venus bellatrix». Egy, az udvarhoz tartozó muvész rögtön elofurakodott, stylust és viaszlapot ragadva, s Sophronia szemérmes borzalommal vevé észre, hogy míg dorgáló szavait Aevius rögtön versekké idomítja, a szobrász magasztos termete mozdulatait iparkodik lelopni. Rögtön elhallgatott a no, egy szót sem szólt többé s arczán egy vonást sem mozdíta meg. - Siess muveddel Sextus, ha Venus bellatrix alakját akarod lerajzolni, monda Carinus a szobrásznak. Egy óra mulva ez alak «Venus victa» lesz. S azzal mint az éhes kigyó, közelebb simult a leányhoz, szemeit annak arczára függesztve. Az állt, mint egy szobor, hidegen. - Nos, miért nem dühöngsz már? Légy haragos. Ez százszorozza a kéjt, a mit szivem érez, szidj, átkozz, káromlj, én ölelni, csókolni foglak s megorülni a gyönyör miatt. A hölgy hallgatott s arcza hideg maradt. - Ah, te hideg arczoddal akarsz meghuteni? Észrevevéd, hogy szégyened pírja, haragod lángolása gyönyörködtetett, s most úgy akarsz tenni, mintha egyszerre eltünt volna arczodról szemérem és harag, hogy élvezetem legédesebb gyönyörét elrabold. Rabszolgák, tépjétek le öltönyeit! Sophronia szótlanul kirántá balteusa alól a gyilkot s merészen széttekinte. Carinus megdöbbenve maradt azon helyzetben, melyben e váratlan mozdulat meglepé. Mindenki mintegy lebuvölve állt meg, csak Aevius találta fel magát. Lappangva közelebb lépe, sima, leopárdi mosolylyal a hölgyhöz. - Szép leány, ne feledd, hogy te keresztyén vagy. Istened szigorúan bünteti azt, ki a halál kapuit eroszakkal nyitja meg maga elott, s mást megölni, vagy magadat, egyenlo bun vallásod szerint, kötelességed pedig elturni, a mit Istened reád mért, legyen az kínhalál, vagy egy órai gyönyör Carinus karjai közt. Ne feledd, hogy te keresztyén vagy, s elotted annyi keresztyén hölgy vevé már fel e nemét a martyriumnak. Sophronia kezében remegett a fölemelt tor. Aevius még egy lépést ton felé. - Jusson eszedbe, hogy keresztyén no vagy, monda, ravaszúl nézve a tor után, hogy azt egy merész szökéssel kiragadja a no kezébol. - De római no is vagyok! kiálta Sophronia, eszébe jutva testvére szavai, s mint a villám, oly sebesen döfte önszivébe a gyilkot. Biztos kézzel döfött. Markolatig hatott az szivébe. A római hölgy elott elobbvaló volt a becsület, mint az üdv. Egy percz alatt összerogyott és meghalt, utolsó mozdulatával öltönyredoit igazítva, hogy holtában se árulják el bájait szentségtelen tekintetnek. VIII. Atya és férj ezalatt hiába keresték eltünt kedvesöket. Kérdezosködniök csak titokban lehetett, mert nyilt védelem Sophronia számára nem volt. Mesembriust rég nem látták már Rómában, s mindenkit meglepett, midon a tekintélyes férfi ismét megjelent a forumon, elefántcsontmankójára támaszkodva, s minden lépés után megpihenve. - Ah jó öreg, te oly ritkán láttatod magad Rómában, szólítá meg egy illatos patricius piperkocz. Mióta Probus meghalt, írmagul sem látunk. - Öreg vagyok már és beteges, jó Pompejanus. Lábaim alig mozognak, s rád nem ismerek, ha nem szólsz, úgy elromlottak szemeim. - De hát miért nem tudsz Rómában lakni? - Látnád csak azokat a szép répákat, a miket kertemben termesztek, nem hívnál Rómába. Nem érdekel már ily öreg embert más, mint baraczkoltványai. E perczben egy követ érkezett a capitoliumból s súgva mondá Pompejanusnak: - Carinus letette a bíbort, testvére Numerián javára. Mesembrius néha oly jól hallott, hogy a suttogás sem kerülte el. - Mit mondál? kiálta élénken. Carinus leköszönt, s Numerián lesz a császár? Vivát! - Te ismered Numeriánt? Mino ember o? kérdék aggodalmas arczczal az udvaronczok. - Mino ember? Egy hos, egy római, ki alatt újra fognak kezdodni Róma arany évei, újra kisüt a dicsoség napja reánk. A dicso harczok, mikben Róma a félvilággal küzdött; Numerián folytatni fogja azokat. Mi mindnyájan ott leszünk. Oh, az ragyogó korszak lesz újra. Magam is lóra ülök, s ott leszek, hol minden becsületes embernek lennie kell, nem vagyok én oly vén, hogy a csatában meg ne halhassak. Az öreg lelkesülten, egészen magán kívül szónokolt, s többé nem támaszkodék mankójára, s egy ismerosot, ki a Capitolium felol jött, száz lépésnyirol megismerte. Quaterquartus volt az, az augur. - A Capitoliumból jösz Quaterqartus? nos? nos? mi hír? - Megjövendölém, mondá az augur nagy tekintélylyel. A tanács nem fogadá el a lemondását, s kényszerité a halhatatlan Carinust visszafogadni a bíbort. Mesembrius egyszerre mankójára dult. - Jaj lábaim! oh a köszvény mind a két térdemben! Mit is beszéltem én bolondos öreg? Én lóra ülni? bárcsak a zsölleszéken tudjak megülni. Ilyen bolond az öreg ember. Hogy mennék én a harczba, mikor oly rosszul látok, hogy az ellenséget meg nem tudom különböztetni a jó baráttól. Nevessetek ki jó barátim, nevessétek ki az ilyen bolond öreg embert. Oh lábaim... S nagy nyögve tovább vánszorgott ismét. Utjában összetalálkozék Manliussal. - Nem tudtál még ki semmit? kérdé Manlius. - Holnap erovel betörök Carinushoz. És te. - Én megyek fölkeresni Glyceriát. - Megöld, mielott szóhoz engednéd jutni. - Ne félj. Ha varázshatalommal birna is, meghal. Holnap Carinus atriumában találkozunk. Kard legyen nálad is. * * * Manlius a pons sacerhez indult. Triton szobra elott ott ült a vén duena, ki a gyurut adta neki. A mint Manliust meglátta, fölkelt és eléje ment. - Nálad a gyuru, uram? kérdé. - Lássad. - Akarsz követni? - Azért jöttem. - Négy nap óta várlak itt. Miért nem jöttél hamarább? - Az öröm sohase késo, monda keseruen Manlius s engedé magát vezettetni kerteken, álutakon, fedett folyosókon keresztül, míg vezetonoje, egy kis zöld ærugoval festett cypriai érczkaput kinyitva, egy egészen sötét sikátoron át, kezen fogva, egy kerek oszlopos terembe vivé, mely világát egyetlen, a teton levo kerek ablakról nyeré. Itt a no eltávozott, úrnojét hívandó. Manlius körültekinte. Egészen mást képzelt o magának egy római delno teremében. Jaspis oszlopokat, keleti virágokkal befutva, szökokutat rózsavízbol, frivol szerelmi jelenetek képeit, buja kenocsök illatától átfült légkört, bíbor nyugágyakat, ezüst tükröket. Mindezek helyett egy hideg, magasztos, templomszeru teremben látta magát, melynek falain hosök és csaták nagyszeru képei díszlettek, a közepén nem volt más, mint egy vén kopasz férfi márvány mellszobra. - Talán nem is Glyceria lakik itten? gondola magában, midon háta mögött nevét hallá kimondatni. Megfordult. Egy magas, halavány no állt elotte, egyszeru hófehér ruhában, melynek redoi egész nyakáig s kezefejéig fedezték termetét. Ez nem a szerelmi kalandok pongyolája. Ámde ez arcz még kevésbbé volt szerelemre hívó. Szomorú, csüggeteg, emészto bánat minden vonásain, mely rozsdája a szépségnek. Manlius megismeré benne Glyceriát. Vére lázongva tódult agyába, keze kardmarkolatát szorítá. De nem akarta ot így megölni, azt hivé, ez is csak egy fogása a csábnak, melynek kitanulásában e nok nagy mesterek. Ha egy kéjenczet kell meghódítani, annak a gratiákkal öltöztetik fel magukat, s ha egy host, annak Minervával: minden férfinak külön jelleméhez alkalmaztatják ruhájokat, lelköket, még arczuk vonásait is úgy, hogy mindenki másformának ismeri oket. Nem ölheté meg ot ily szomorúan, beakarta várni azon pillanatot, midon szerelmérol fog szólani, hogy a legelso epedo mosolyért szívébe üthesse kardját. A hölgy fejét mélyen lehajtva megállt három lépésnyi távolban Manliustól, s alig hallhatóan rebegé: - Késon jövél. Nagyon késon. Manlius elfojtott dühvel felelt. - Hát a szerelem olyan gyümölcs, mely elérik, ha sokáig áll? Glyceria ijedt szemekkel tekint Manliusra. - Mi lelt, hogy elottem szerelemrol beszélsz? - S nem azért hivatál-e engem, hogy boldogságról, örömekrol, édes kéjrol suttogjunk egymásnak? - Valaha örültem volna e szavaidnak, most irtózat állja el valómat, midon így szólasz hozzám. - Nem vagy-e meggyozodve arról, hogy szépséged annyira elvarázsló, hogy a ki meglát, elfeled minden asszonyt, a kit azelott látott? monda Manlius és a kard félig kinn volt már hüvelyébol. Glyceria, mint ki átláthatlan sötétségbe néz, tekinte Manlius arczára, s elborzadva kérdé: - Még azt is, ki e perczben halva fekszik? Manlius összerezdült, lélekzete elállt, arcza sápadt lett, mint a föld. Sophronia nevét akarta kimondani, s az nem bírt kijoni ajkán, hátra tántorodott s kezeivel egy oszlopnak támaszkodék. Glyceria közelebb lépett hozzá, merev tekintetével Manlius arczát vizsgálva, mint ki a lélekben olvas. - Manlius Sinister! szólt csendes, nyugodt hangon. Nekem álomlátásaim megmondák, hogy te engemet meg fogsz ölni, s jól tudom, hogy chlamisod alatt rejtve tartott kardod markolatját szorítod. Nem fog az nekem fájni. Fájni fog egyedül az, hogy nod gyilkosának engemet hiszesz. Manlius felsóhajta, s egész termete megrázkódott a titkos borzalomtól; oly hangon, mely mintha a föld alól jone, kérdezé: - Mint ölték meg? vadállatok szaggatták szélylyel? vagy égo lángoknak adták át gyönge termetét? Beszélj hetæra. Mondd el nekem hosszan, világosan, mint kínzák halálra. Hallani akarom azt. - Nem vitték ot kínpadra, hanem Carinus orgiáiba. - Ah! ordíta Manlius éktelen dühében s eltakarta arczát. Majd ismét elvevé róla kezeit s nyugodtan mondá: Folytasd, ne hagyj ki semmit. A becstelenséget jelenetrol jelenetre rajzold elottem, mint gázolták a sárba az én oltárképeimet? Mondd el. - Azt nem tevék. Egy római hölgy, ki meg akara ot menteni, ruhát cserélve vele börtönében, midon e terve meghiusult, egy gyilkot rejte nod övébe, s o, mielott férfi keze érinthette volna, megölte magát. Manlius szemébol kicsordult a köny. A kard kihullott kezébol. - Égnek minden istenei, áldjátok meg e not azon gyilokért! - Nem tudod ki volt az? - Nem akarja, hogy ismerd. Manlius szabadon lélekzett, mint ki egy rémálomból szabadult meg. - Köszönöm e hírt, köszönöm. Valami oly borzasztó volt e köszönetben. - De a veszélynek nem itt van a vége, szólt Glyceria; Carinus, kinek halvány arczára fecscsent a martyrno vére, félájultan esett nyugágyára vissza, s reszketo lelkén e gondolat vonaglott keresztül: ha egy no meg tudott halni így, azon no apja, vagy férje mint fog tudni - ölni! - Senki sem ismeré Sophroniát, de atyám ittléte Rómában felötlött, s bár o nyiltan nem tudakozódék leánya felol, gyanitni kezdik, hogy a megölt az o leánya volt. Ezért holnap mindketten Carinushoz fogtok hivatni, s o kérdeni fogja toletek: nem ismertek-e rá egy holttestre, mely a keresztyének börtöneiben meggyilkolva találtatott, s nodet fogják elétek mutatni. - Légy kemény szívu, Manlius, azon pillanatban, köny ne lássék szemeidben, midon e holttestet meglátod, mondjad, hogy nem ismered, csinálj közönyös arczot, mert ha elárulod magad, fejedet vesztéd. - Én? közönyös arczot csináljak? szólt maga elé bámulva Manlius, és ne ismerjek rá, midon holtan elottem fekszik? azt mondjam, nem láttam ot soha?! - Vagy azt hiszed, élve hagyhat Carinus egy férjet, kinek neje miatta halt meg? - Igazat mondál, szólt keseruen az eques. Manlius megtanul tettetni! És kaczagott rémségesen. Glyceria térdre hajolt elotte s szép keblét eléje tárva, szabad sóhajjal rebegé: - És most... vedd kardodat s kezdd rajtam... Manlius mosolygott. - Hát álmaid azt jósolák, hogy én meg foglak ölni? Hm. Te szép no vagy, Glyceria. Valóban bájos alak. Igaz, mit rólad mondanak, hogy Carinus tégedet imád nagyon? - Még jobban gyulölöm én ot. Miért kérded ezt? - Lásd, mert én szeretném tudni, boldogítád-e valaha kegyeddel Carinust? - Egy mosolylyal sem soha. - Pedig o odaadná magát a napot azon éjszakáért, melyet te adnál neki. - Ha én adok neki éjt, a Styxre! az örök éjszaka lesz! kiálta Glyceria felmagasulva, lángoló orczával. Manlius odalépett hozzá, s megfogá kezét a nonek. - Lásd, álmaid hazudtak, én nem öllek meg téged Glyceria. Nem öllek meg, nem; én noül foglak venni. Glyceria ijedten rántotta vissza kezét. - Manlius, ez gúny és keserubb a halálnál. - Nem, - csak szerelem. Én szeretlek. - Manlius, ne így ölj meg, ne így. Inkább éles karddal. - Én szeretlek. Ha szerettem testvéredet, az o vonásait látom most arczodon, s ha üldöz a fájdalom, hogy elveszítem ot, hozzád kell menekülnöm, hogy megvígasztalj. Én nem hiszek rólad semmit, a mit a világ mond, én leveszem rólad multadat, s azzá foglak tenni, a mi testvéred volt. Visszaviszlek atyádhoz, s megáldatlak vele a testvéredre mondott áldással. Neked adok mindent, a mi az övé volt, az o egyszeru ruháit fogod viselni, még az o nevét is rád ruházom, s nevezni foglak az én Sophroniámnak. Glyceria reszketve ragadá ki magát Manlius karjai közol, ki ot gyengéden voná keblére, s dobogó kebellel, lángoló arczczal futott el onnan, a nélkül, hogy egy szót tudna válaszolni a kábító szavakra. Manlius utána nézett s keseruen mondá magában a no eltávozta után: - Hát nem tudunk-e tettetni is? IX. Mint Glyceria kémeitol elore megtudá, Manliust még aznap felkeresték Carinus lictorai s meghívák a császárhoz. Manlius nem várta el a hívást, elobb elment maga. Egyszeru fegyveröltözete helyett, az akkori kéjenczektol viselt selyem virágos bo tógát ölté magára, hajfürteit bekeneté illatos olajjal, ujjaira gyuruket rakott, bokáit lábkösöntyukkel köríté, s gyuruket húzott még lábujjaira is, mik a sandalok közol kivillogtak, s egész arczát bepontozá apró veres pettyekkel, hogy épen oly szeploverte módon nézett ki, mint Carinus. Így lépett be renyhe, elkényesült lejtéssel, fejét negédesen hordva Carinus atriumába, mely tele volt hozzá hasonlón öltözött udvaronczokkal, kik irígykedve nézték körül az ifjú ritka pompájú öltözékét, csupán azt nem foghatva fel, miért festé be arczát szeplokkel? Manlius földig meghajtá magát Carinus elott, mely köszöntési mód a persa udvarokból származott Rómába. Még Aevius is kénytelen volt elismerni, hogy oly hódolattal senki sem bírja magát meghajtani, mint Manlius. Azután megfogva Carinus palástjának szegélyét, azt megcsókolá, azon kegyeletteljes nemével a csóknak, minovel csak a legbuzgóbb zsidók tudják csókolni a Thórát. Carinus szigorúnak akart látszani. - Már négy napja, hogy megérkeztél Rómába, s csak most jösz elém, szólt szemrehányólag Manliusnak. - Oh dicso Augustus, szólt Manlius utánozhatlan édességu hangon, tízszer valék atriumodban, hogy izeneteimet átadjam, miket Ázsiából hozék, mindannyiszor megtudám, hogy istenektol irigyelt gyönyöreidet élvezed, és én nem tartozom azon durva katonák sorába, kik ajtóstól rohannak be fontosnak hitt izeneteikkel, s elrabolják soha vissza nem adható örömeid perczét. - Jó, te derék ember vagy, tehát mi hírt hozol Persiából? - Nincs élet sehol oh Augustus, csak ott a hol te vagy. A föld minden országa csak ellentétnek való Rómához. Nem untatlak a harczok unalmas elmesélésével. A harcz csak arra jó, hogy fogyjon a zúgolódó nép, miért zavarnám én azzal kedélyedet? - Helyesen Manlius. Beszélj egyébrol. - Szolgálatodra álljanak tapasztalásaim. Láttam a barbár földek ritkaságait, s mindannyiszor te rád gondolék: Afrikában láttam oly lovakat, miknek fényes bore hosszú csíkokkal van berovátkolva, minoket circusainkban egy császár sem mutogatott. Meghagytam az elexandriai kormányzónak, hogy küldjön neked belolök, India tengereiben egy csigát fedeztek fel, mely magát vékony pókfonálnyi szálakon köti a sziklához. E fonalakból ott kelméket készítenek, mik fényesebbek a sericumnál; ím számodra egy velament hoztam ebbol, minot ott csak a fejedelmek viselnek. S ezzel egy pompás leplet nyujta át Manlius a császárnak, melyet India széleirol egykor azon gondolattal hozott el, hogy a Sophronia menyasszonyi fátyola leend. A császár elámult a rendkívül fényes kelme láttán. - Manlius! én téged senátorrá nevezlek ki. Az udvaronczok féltékenyen kezdének Manliusra nézni. A borbély, ki leginkább féltette Carinus kegyét, nem ócsárolhatva a hozott velament, Manlius arczán akará tölteni boszúját. - Hol tettél szert e szeplokre Manlius? úgy nézesz ki, mintha a legyek bántak volna rútul ábrázatoddal. - Barbár vagy Marcius. E szeplok festve vannak arczomon. Ez fenséges divat, melyet a persa udvaroknál tanultam el. - Szokás volna ott szeploket viselni? kérdé Carinus, kinek arczát Marcius szokta fehérre, pirosra kifesteni. - Csak az elokeloknél. Ez megkülönbözteto jelük az országnagyoknak a köznéptol. Hanem persze, hogy ezt felfoghatni nemesebb ízlés kell, mint a tied, Marcius; tudni kell azt, hogy e foltok miért és mennyivel teszik szebbé az arczot. Az üres, unalmas síma kép, mint a tied, melyre ha az ember néz, nem lát rajta egyebet, mint fehéret és pirosat, az a plebejusok szépsége; Apolló szeplos arczot visel. Manlius jól tudta, hogy Carinus szereti magát Apollónak neveztetni. Az udvaronczok szörnyuködtek e vakmero állításon. - Én újra azt mondom, hogy Apollo arcza szeplos. Mert Apolló képe a nap, és a nap maga nincsen-e foltokkal tele? Az ég maga nincsen-e csillagokkal behintve, és a csillagok nem az ég szeploi-e? valamint a szeplok csillagzatok az arczon? Azért Marcius, e fejedelmi ízlést rajtam ne ócsárold. Carinus inte Marciusnak, hogy törülje le arczáról a festéket. - Isteni arcz! kiálta Manlius elragadtatva, oh szentségtörok, kik a szeploket elrejték arczodon, miket a gratiák keze tulzott gonddal helyezett el rajtuk. Jertek barátaim, ez arcz legyen mintája a mienknek. És az udvaroncz nép rögtön sorba ült Marcius elé, arczát szeplokkel festetve be, épen úgy, mint Carinusé volt. E percztol úri divat lett Rómában szeploket rakni az arczra. - Manlius! monda a császár. Én téged Róma præfectjének nevezlek ki. Valamennyi császári kegyencz ki volt ütve a nyeregbol Manlius által. Aevius kétségbe volt esve, - Mihez hasonlítsam ezentúl a császárt verseimben? miután a rózsa és liliom megszünt szépség lenni. - Hasonlítsd ot a fejedelmi párduczhoz; tanácslá neki Manlius. S a poéta meg volt vele elégedve. E pillanatban érkezék Mesembrius. Az atriumban hallá, hogy Manlius már benn van, s sietett utána. Az ajtóban meglátta vejét és megdöbbent láttára. - Hát Manlius, ez a histrio? kérdé magában, végignézve annak hosszú selyem tógáján s szeplokkel festett arczán. - Voltál Glyceriánál? kérdé tole lassú hangon. - Igen, viszonzá Manlius. - Megölted ot? - Nem. - Akkor értem átváltozásodat. Eddig csak hernyóból lett a pillangó, te oroszlánból lettél azzá. Sajnállak. S ezzel méltóságteljesen lépett az öreg senátor az Augustus elé, s mankójára támaszkodva megállt elotte. - Carinus Augustus. Panaszra jöttem hozzád, vagy ha jobban tetszik neked, kegyelemkérésre. Egyetlen lányom volt... - Van másik is, szakítá félbe Aevius. - Én azt mondom, csak egy volt. Szememnek fénye, öregségemnek gyámola. Elcsábulva idegen hitre, e leányt a tiltott agapén elfogták társaival együtt. Én hit dolgairól veled vitázni nem akarok, Carinus, hanem reád bízom, hogy egy osz ember kérését, ki Róma szolgálatában aggott meg, meghallgasd, s egyetlen gyermekét visszaadd. Carinus lusta méltósággal emelkedék fel lectisterniumáról s valamit súgott eunuchjának. Azzal Mesembriushoz fordult. - Senator, mi nem tudók, hogy leányod is a fogoly sectariusok között legyen; ha tudtuk volna, rég kiszolgáltatók neked. Leányod szép volt, miként mondád. - Nem mondtam, uram. - Úgy értettem. Aggodalommal kell mondanom, hogy egy szép leány e társaságból börtönében a mult éjjel meggyilkolta magát. - Az nem az én leányom volt, Sophronia nem feledheté el osz apját, ki miatta kétségbe fogna esni. - Tekintsd meg a holttestet, senator, s ha az nem leányod és a mit óhajtok, hogy ne legyen, akkor fel hagyom ot általad kerestetni és hazavitetni. Mesembrius elott oly aggasztónak látszék e kegy, hogy elfeledé azt megköszönni. Az eunuch visszajött, két szolga ravatalra fektetve hozott utána egy holttestet, hosszú palásttal letakartan. Aevius felvoná a leplet a halottról. Mesembrius szivéhez kapott. A vér fejébe futott egyszerre. Szava elakadt. Mozdulni nem bírt; úgy állt néhány perczig, azzal a fájdalom kitöro ordításával rogyott a holttestre: - Leányom. Én édes leányom. - Tehát o tole kell félni, suttogá Carinus. Mesembrius fuldokolva ölelte át a kedves szép halottat. A halál visszaadta arczának nyugalmát, azt a túlvilági megdicsoülést, mely már éltében sajátja volt, minden úgy volt rajta: mintha csak aludnék, s hivó szóra várna, hogy újra ébredjen. - Oh édes szép leányom, zokogott az osz ember, miért kelle engemet itt hagynod? Ha halni vágytál, mért nem jelentél meg álmomban, hogy én is veled mentem volna? Mit szeressek én e világon többé, a hol te nem vagy? Hová éljek én, reves kiszáradt fa, melynek virágos ága le van tépve?... Nincs egy szavad, nincs egy mosolyod számomra többé? Egykor oly beszédes, oly víg kedvu voltál, oh miért kelle megoszülni nekem? Az apa nem gondolt sem császárral, sem udvaronczokkal, szabad folyást engedett könnyeinek s arczát holt leánya szemfödojébe rejté. Egyszer azonban mégis észre kezdé venni, hogy o csak egyedül sír itt s széttekinte, homályosan gondolva arra, hogy itt kell lenni még valakinek, ki Sophronia maneseinek könyekkel tartozik. Ott állt Manlius. Hideg, részvétlen arczczal beszélgetett Carinushoz. Semmi vonása sem volt arczán a fájdalomnak. Mesembrius felháborodva ragadá meg az ifju kezét. - Hát neked nincs könyed, midon menyasszonyod elotted meggyilkolva fekszik? Carinus gyanút fogva, egyszerre Manliusra tekinte, az udvaronczok titkos kárörömmel fordultak felé. - Az én menyasszonyom? kérde Manlius álmélva. Csalatkozol, öreg Mesembrius. - Hát a furiák vették-e el eszedet, hogy ne emlékezzél rá, miszerint csak három nap elott kérted meg leányom kezét, s én neked is igértem azt. - Leányodét igen, viszonza megzavarhatlan nyugalommal Manlius. De nem ezét, hanem Glyceriáét. - Átok rád! ordíta fel Mesembrius lelke legkeserubb dühével, s nem tekintve se a császár jelenlétét, se holt leányát, se a feje felett forgó veszélyt, félorülten elrohant a terembol. De épen ez orültség rohama menté meg. - Eredj utána Galga! kiálta Carinus. Fogjátok el. Ez embernek el kell választani fejét kezeitol. Galga utána futott a senatornak. Az eunuchok elvivék a holttestet. Manlius egy cziterát vett kezébe s egy kellemes arab melódiát vert el rajta Carinus mulattatására. Mesembrius azonban keresztül tört a palotán. A szolgák serege ijedve tért ki háborult arcza elol, s engedte neki a palota kapuját elérni. Dühöngo szavai rögtön népet gyujtenek mellé, s mire Galga lóra kapva nyomába ért a prætorianus osztálylyal, már egész turma nott körüle. A thrák óriás a zajgó nép közé vágtatott, egyik kezét kinyujtá lováról, hogy azzal Mesembrius osz fejét megfogva, kardjával leszelje nyakáról, midon az osz római öregségétol nem várt erovel úgy sújtá fobe nehéz mankójával az óriást, hogy az bezúzott homlokkal esett le lováról, s azzal felszökve annak lovára, neki vezeté a dühödt népet a fegyveres cohorsnak, s azt egy percz alatt szétveré. Mire újabb ero érkezett a tumultust lecsillapítani, Mesembrius akkorra eltünt és sehol sem lon többé található. X. Manlius ott maradt Carinust mulattatni, megtanítá a tánczosnoket az indus bayadérek szemfényveszto forgásaira, a sípos gyermekeknek dalokat furulyált s leverselte Aeviust, pattogóbb hexameteru s elevenebb élu distichonokat mondva minden új fogás ételnél, s minden felköszöntésnél. Carinus egyetlen vacsora alatt százezer sestertiát ajándékozott a mindenkitol irigyelt új kegyencznek, s midon meghallá tole, hogy a teuton nok bizonyos szappan nemével halványítják hajfürtjeiket borostyánko-sárgára, megigérte Manliusnak, hogy kinevezi ot galliai fovezérnek, hogy neki ily szoke hajt adó szappant küldhessen, mely akkor a római elokelo világnál a bolondulásig divatban volt. A tobzódás késoig tartott. Ott künn ugyan még csak délután volt, de a ki azt nem tudta, hogy a vacsora reggel vette kezdetét, azt hiheté hogy éjfél után az ido. Carinus kitölté a földre az ivókürtben maradt bort, annak jeléül, hogy valaki egészségeért iszik, s azzal Manliusnak nyújtá azt. - A szép Glyceria egészségeért! - És a tiedért Carinus, viszonza Manlius saját tülkét nyújtva vissza. - Manlius! szólt Carinus lángba borult arczczal: tudod-e, hogy én Glyceriának már egy férjét megölettem? - Jól tevéd Carinus, csak így lehettem én második. - De tudod-e, miért ölettem meg ot? - Mert féltette nejét toled. A bolond! Hát azért teremték az istenek a napvilágot, hogy valaki elfoglalja azt, s másoknak ne adjon belole? Rablók, tolvajok, kik egy szép not kilopnak a világból, s azt kivánják, hogy azt kivülös senkinek se legyen szabad szeretni. - Manlius! Különösen járhatnál, ha szavadon fognálak. Tudnod kellene, hogy én nodet lángolón szeretem. - Az a te dolgod, Carinus. Zár alatt nem tartom ot. Mindenki hozzá férhet. - Könnyu nagylelkut játszanod. Elég zár o önmagának. Míg egy intésem elég arra, hogy százezer férfi remegjen elottem, minden hatalmam kevés, hogy ez egy asszony szeressen. - Pedig szeretni tud ez asszony! Hej tudom Carinus, hogy ha estenden megnyilnak elottem ama csendes kapuk, miket te csak zárva szoktál látni, örömest megcserélnéd velem trónodat, hogy annyi ideig bitoroljam azt nevedben, a mennyi ideig te a volegényi trónust az én nevemben. Carinus, mint a villanytól felrázott, ugrott fel helyébol. - Hecatera! szavadon foglak. Te ülj trónomon, parancsolj nevemben szolgáimmal, országaimmal, ölesd meg kegyenczeimet, forgasd fel Rómát s ürítsd ki kincstáraimat és csak menyegzoi kamrád kulcsát add nekem. - Az alku áll, kezet reá. Adjatok irlapot és stylust. Halld, mit irok Glyceriának és küldd el lakába: «Szerelmem istennoje! Ma nálad töltöm az est és reggel közti órákat. Szivem vigasztalásodat óhajtja. Homlokomnak fájdalmat okozott a cypruság, a te rózsakoszorúd oltsa el annak lángját. Midon az estcsillag, a szerelmesek fénye kigyullad, oltsd el mécseidet, hogy ha köny talál szemeimben lenni, azt meg ne lásd, csak csókjaimat érezd. Míg a hajnalcsillag ismét kisüt, nálad leszek és boldogságomban. Epedo férjed Manlius Sinister.» - Küldd el egy szolgádtól e levelet, s fogd e gyurut, az ajtónál ezt mutatva, be fogsz bocsáttatni, Glyceria hölgyei elvezetnek odáig, a hol o fog várni. Carinus szomjú epedéssel leste Manliusnak minden szavát, ki hidegvérrel nyújtá át neki a gyurut és levelet. Reszketett és szólni nem tudott. Egy szolgának inte, hogy vigye Manlius iratát Glyceria lakába. Az udvaronczok bámuló suttogással búttak össze. - Mino boldog ember vagy te Manlius, suttogá Aevius az új kegyenczhez hajolva. Miért nem bírok én oly szerencsével, mint te, hogy Glyceria szerelmét bírhassam, és oly hidegvérrel, mint te, hogy azt magamtól el tudjam vetni. A szolga nem sokára visszajött Glyceria levelével, melyet Manliusnak hozott. Manlius a császárnak nyújtá át azt. - Neked szól ez, olvasd. Carinus remego kezekkel göngyöló fel az irattekercset s káprázó szemekkel olvasott: - «Manlius! soraid reszketnek kezemben. Ezer érzelem forr szivemen keresztül, aggodalom, vágy, szent irtózat és orült szerelem. Bubáj alatt szenvedek. Óhajtom, hogy ne jojj, de ha jösz, nem tudom magamat védeni ellened. Erot és vágyat érzek magamban, rám szakasztani az egész világot, de egy lehelletedre elvész minden erom, nyomorult no vagyok, a ki szeret, és szerelmében eszét veszíti. Oh maradj el! - Glyceria.» - Ez azt jelenti, hogy «jojj», mondá Manlius, hanyagul vetve magát félkönyökre fekhelyén. Carinus lecticáját párancsolá elé, melybe szolgái beemelték. - Ezt még senki sem tevé, suttogá irigyen a borbély, hogy menyasszonyát elcsábítsa másnak. - Te addig Róma ura légy, szólt Carinus Manliusnak. Hivasd nevem aláiróját, a mit parancsolsz, azt én parancsolom. Uralkodjál országomon. - Mennyországomban te. A szolgák vállaikra emelek az arany lecticát, behúzták bíbor függönyeit, s eltávoztak a császárral. Az udvaronczok reszketve állottak alázatos arczokkal Manlius körül, kit császári orült szeszély egy órára a világ urává tett. Manlius végighevert a császári lectisternium párnáin, kiszemelte az udvaronczok közöl azt, a ki legjobban reszketett tekintete elott, s maga elé inté. Marcius volt az, a borbély; kegy által præfectus prætorio. - Te a prætori seregek vezére vagy? kérdé tole Manlius. - Igen is, felséges császár, hebegé az ájtatos szemforgatással. Manlius nevetett. - Tehát csakugyan császárnak nézesz engem. Ha császár volnék, most lenyakaztatnálak, a miért arczomat kigúnyolád; nevezz jóbarátodnak. Én ismerem érdemeidet. - Oh uram! - Jól ismerem, és megjutalmazom. Te hozzá vagy szokva a vérbocsátáshoz és így jó katonának kell lenned; ügyesen rendezed a hajfürtöket, a mi hadvezéri tehetségedre mutat, s nyugodt vérrel tudod az arczból kiszedni a szoröket, a mi részrehajlatlanságod és szigorúságod tanusítja. A keleti hadsereg vezéreivel Numeriánnal és Diocletiánnal nem vagyok megelégedve; téged kinevezlek e hadseregek cæsárjává. Azonnal indulsz Thraciába. Becsületes defraudator! írd az okirat alá nevünket. Marcius szédelgett a ráhalmozott kegytol. Az udvaronczok szemre-fore néztek, elgondolva, hogy ha Manlius így kezdi jutalmazni azokat, a kik gúnyolták, hova teendi még azokat, a kik mosolyogtak reá?! A kinevezési okirat elkészült. A titkár aláirta a császár nevét, s Marcius magáról sokattartó képpel rögtön eltávozott vele. Aevius irigy fanyalgással sompolygott Manlius mellé. Ez észrevette a törleszkedést és magához inté a vatest. - Te Marcius helyébe præfectus prætorio leendesz, s négyezer talentumot osztasz ki e derék hadsereg között, melynek egyedüli hivatása személyünket orizni. E végett, hogy oket állandóul gazdagon jutalmazhassuk, leszállítjuk a külso hadsereg számát. Minek nekünk idegen országokat oriztetni legióinkkal? s római aranyat költeni római vasra? s alkalmat adni külso vezéreknek, hogy ellenünk lázadjanak? Egy óra mulva parancsunkkal elindulsz Thraciába, hírül adva Numeriánnak és Diocletiánnak, hogy seregeik felét bocsássák el, a rájuk költött összeget ti költsétek el, nemes barátaim... Irjad szavaimat, becsületes defraudator! Manlius beszédét kitöro éljenzés követte. Az udvaronczok oda rohantak hozzá s felragadva ot vállaikra, zenehang és ordítozás mellett hordozák körül a teremben. A részegség dühe orültséggé volt már fokozva, nem lehete többé megkülönböztetni senatort és histriót egymástól, a teremben összekeveredtek tánczosok és hetærák, szolgák és bacchansnok, a tömlokbol kiöntötték a bort a földre, s a mécseket a borba fojták, s az utálatos szörnyképet elfödé a vak sötétség. A terem tetején volt csupán egy kerek ablak, mely friss léget bocsáta be. Midon az utolsó mécset is feldönték, a kicsapongó bunhad rémülten vevé észre, hogy most feje fölött ez ablak világít! Mintha rémes lobogással maga az ég gyúladt volna meg, hogy ijeszto lángjaival levilágítson a pokolba. Az orgia undok zaja elnémult egyszerre, s a felszakított ajtón egy or rohant be, rémhangon ordítva: - Meneküljetek, Róma ég! A kerek ablakon át úgy világított a vereslo ég fénye a bunön kapott rút pokol-arczokba, mint az itéletnap lángja. * * * Carinus a gyurut mutatva, bevezetteték Glyceria termeibe. A palota csendes volt már, és sötét. Carinus érzé, hogy a sötét folyosókon suhogó ruhák röppennek el mellette, gyöngéd kezek adják kézrol kézre, s halk suttogással vezetik néma szonyegeken keresztül, végre egy kéz jut kezébe, melynek villanyos szorítására vére fellángol, s egy ismert hang, de eddig elotte ismeretlen édességgel rebegi: - Manlius! eljövél? Glyceria volt az, az oly kegyetlenül megcsalt Glyceria. - Vártalak, de szeretném, ha el nem jöttél volna, suttogá a hölgy. Érzed kezemet remegni kezedben? A szerelemtol van az, és a félelemtol. A szerelem elvevé eszemet. Lelkem raboddá lett édes szavadtól; - a mit egész életemen át egy gondolatban egyesíték, a miért vágytam, de a mit bírni nem mertem soha, a mit álmodtam mindig, nem reméltem soha: téged ölellek... Nem bírok magammal. E nap, ez óra nem volna az, melyben a szerelemrol szabad beszélnünk, de te szóltál róla s lehet-e annak az órát válogatni, a ki szeret, hogy a szerelmi kérdésre válaszoljon? Carinus meglopá a szerelmes hölgy hízelgo szenvedélyét. - De oh Manlius. Én reszketek, ha te csak gúnyolni jöttél volna engem, ha te csak játékodat uznéd velem, hogy szivem legmélyebb titkait kicsalva, azokért engem kikaczagj. Nem. Nem teheted te azt. Ez egyetlen érzelmet, mit tisztán hoztam ki életem örvényeibol, nem vetheted a porba. Gyulölhetsz-e azért, mert szeretlek? s ha gyulölsz, nem megöletnél-e inkább, mint hogy kigúnyolj? Carinus felelet helyett keblére ölelte a not, s forró csókjaival halmozá el annak arczát és ajkait. Glyceria édes csalódással engedé magát átkarolni, s a boldog ölelésben már alig hallatszék a szomorúbb sejtelem tiltó szava reszketo szivében, midon Carinus arcza az övéhez érve, egyszerre megérzé, hogy az arcznak nincs szakálla. Mint a villám czikázott végig a legijesztobb gondolat Glyceria lelkén. - Hah! Ki vagy te? Te nem vagy Manlius. Átok reád! Te Carinus vagy! S azzal a kétségbeesés erejével kiszakítva magát Carinus karjai közül, a terem utolsó végébe futott, ágya fülkéjének függönyei közé menekülve s azoknak nehéz redoit magára rántá, zsinórait hirtelen összekötve. - Meg nem menekülsz tolem, kiáltá Carinus szenvedélye dühével rohanva az összehúzott függönyöknek s azokat hevesen iparkodék letépni és a zsinórok csomóit fogaival harapva oldozá. De Glyceriának elég volt e néhány percz, füstöloje parázsánál egy naphtával telt edényt meggyújtani, s midon Carinusnak sikerült a függönyöket szétszakítani, azon perczben szétönté a hölgy a naphtát, s míg a röpülo láng a függönyöket, a könnyu gyapotlepleket egy pillanatban felgyújtá, o maga lángoktól körülnyalt ágyára szökött fel, s ott állva, mint egy rettenetes vészalak kiáltá a megrémült császárnak: - Jer tehát! A szoba egy percz alatt lángba volt borulva. Carinus, mint a mennybe lopódzott ördög, kit onnét lehajítottak, futott a harapódzó tuz elol, míg Glyceria kanóczot ragadva, orülten rohant terembol terembe, gyújtogató szikrákat szórt szét mindenütt, s kiszórva milliókat éro ruháit foterme közepébe, azokat ott meggyújtá. Néhány percz mulva lángba volt borulva egész palotája és egy óra alatt lángözön lobogott Rómán. Carinust ájultan hozták vissza palotájába szolgái. Glyceria azon éjjel Cybele templomába menekült. XI. Míg Rómában gyönyör és iszonyat váltogatá egymást, a Numeriántól vezetett hadak fárasztó út és viszály között elérkeztek a Persia határairól Bosporushoz. Ott találta oket a futó Mesembrius, ki Rómából menekülve egyenesen Numeriánt sietett fölkeresni. E nemeslelku cæsárral már akkor hetek óta nem lehete beszélni. Iszonyú szemfájásokban feküdt és sátrát soha sem hagyta el. Mesembrius elmondá az alvezéreknek panaszait, Carinus buneit; az egyik alvezér, Diocletián megigérte, hogy boszút fog érte állani, a másik, Aper, Numeriánra hivatkozott és mosta kezeit. - Tehát bocsássatok Numeriánhoz, ha én szólok vele, o lesz az elso, ki testvére ellen kihúzza a kardot; sürgeté a senator. - Nem beszélhetsz vele, szólt Aper, elállva Numerián sátora nyilását, betegségében nem szabad kívülem senkinek hozzáférni. Általam küldi a hadseregnek rendeleteit. Mesembrius gyanúsan szaglálódék. - Miért jön e sátorból oly eros ambra és pézsmaillat? - Miért? szólt Aper elsápadva. Mi szükség ezt neked kérdened, senator? - Azért, mert te hazudsz, Aper, midon azt állítod, hogy Numerián általad parancsol. - Mit? mi az? kiáltanak a két vitatkozó körül csoportosuló katonák. - Az, hogy Numerián nem él! kiáltá fenhangon Mesembrius. Nem, nem! az eros ambraillat, mely a sátorból terjed, csak arra való, hogy holt szagát elrejtse s Aper már régen bolondít benneteket Numerián nevében uralkodva. A katonák erovel berontanak Numerián sátorába, s úgy találták, hogy az öreg helyesen itélt. Numerián rég halva, meggyilkolva feküdt a sátorban, hullája már szétbomlásnak indult. Apert a katonák rögtön lánczra verték e csalásért, s délután egy üres trónt állítának fel a síkra, új császárt választandók. Mesembrius sorra járta a legiókat, Diocletiánt ajánlva mindenütt, kit a seregek erovel ültetének a trónra. Azután elohozák Apert. - Én nyiltan vádollak téged, szólt Mesembrius, hogy Numeriánt meggyilkolád, bennünket Carinusnak elárulva. - Mi pedig elitélünk, ordítá a sereg egyhangúlag. - És én végrehajtom ez itéletet, szólt Diocletián, saját kezével szúrva keresztül a néptol elítélt vezért. Ez ingerült hangulat közepett érkezek Marcius a Manlius által iratott parancscsal, s nem tudva semmit az elozményekrol, átadá kineveztetését Diocletiánnak. - Micsoda ember ez? kérdé Diocletián Mesembriustól. - Carinus borbélya. Diocletián mosolyogva fordult a katonákhoz. - Barátim! Carinus császár gondoskodott szakállainkról, egy borbélyt küldött ide imperatori czímmel; kérlek benneteket, üljetek elé és borotváltassátok meg magatokat. Te pedig barátom vigyázz, hogy katonáim képét meg ne mesd, mert a hogy aztán ezek szoktak borotválni ezekkel a nagy borotvákkal, imitt-amott marad beloled valami. A katonák kaczagva vitték magukkal Marciust s egész komolysággal kényszeríték szakállaik erdejét irtani. Alig egy óra mulva jön ismét Aevius a hadsereget leszállító parancscsal. Ez már dühbe hozta a cæsart és az egész hadsereget. Ily nyiltan megsérteni érdekeiket vakmeroség volt még a császártól is. - Máglyára az izenettel és az izenethozóval! kiálta Diocletián, s a poetát már föltevék a vészes farakásra, midon az keservesen felsóhajta: - Oh istenek! hát elevenen kell megérnem apotheosisomat? Diocletián elneveté magát az ötleten, s levétette a poétát a máglyáról, beérve azzal, hogy a szégyenfurcán keresztül bujtassa, s visszabocsátá ot Rómába, nyilt hadizenetével Carinus ellen. * * * A vihar indulóban volt már, csak villámait tartogatta még. Rómában széltére beszélték, hogy a keleti hadsereg már az Isterhez érkezett, halálos boszúval eltelve Carinus ellen, csak Carinus termeiben nem beszéltek róla. Ott folyvást tartott a vigalom, s ha egyszer-másszor valaki fel találta említeni Diocletián közeledtét, azt gúnyosan kinevették. - Kicsoda e paraszt? monda Manlius. Ki halotta hírét Róma patriciusai között? Ki ismerte apját? Anyját az igaz, hogy nagyon is sokan ismerék. Rabszolgano volt Anulinus senator házában. Anulinusnak joga van ot visszakövetelni, mint birtoka gyümölcsét. Az udvaronczok kaczagtak az ötleten. - Néked ismerned kell ot Manlius... - Soha sem láttam. Én mindig ott szoktam járni, a hol baj volt, s Diocletiánt ott nem láttam soha. Hirébol ismerem, hogy mindig az utócsapatokat szokta vezetni, ha elore mentünk, s az elocsapatot, ha hátráltunk. Dörgo hahota fogadta Manlius szavait. - Hát hadserege milyen? kérdezék tole. - Jó, engedelmes hadsereg. Csak három imperátorát ölte meg. A mi azonban bátorságát illeti, az páratlan, mert a Tigris partjáról úgy tért vissza, hogy ellenséget sem látott. Ha azt mondom, hogy magam legnagyobb hos voltam közöttük, elképzelhetitek, milyen lehet a többi? - Hát diadaljelentéseitek? - Két harmadrésze költemény. Ha gyoztünk is néha, seregünk száma tette, hanem most úgy hiszem, a betegség és szökések nagyon meggyérítették azt is. (E tányérnyaló nép semmit sem hallott oly örömest, mint ha a katonákat rágalmazták.) Kedvökért Manlius rágalmazta még magát is. Midon azonban már Moesiába ért Diocletián, Carinus hadvezérei komolyan sürgették ot hadi készületekre s Carinus összegyujté hadait az európai provinciákból. Egyszerre híre futamodott, hogy Carinus maga fogja vezérelni a sereget. Lehete ot látni a hadgyakorlatokon, a seregek szemléin. Manlius mindig oldala mellett, untalan sarkantyúzva annak majd hiuságát, majd féltékenységét, hogy triumphusát ne engedje vezéreinek s harcza sorsát ne bízza azok lelkiismeretére. A gyoztes hadvezér új ellenség! szokta mondani Manlius; s a császár saját személyében mutatá be hadai fovezérét a felállított hadaknak, fehér lován ülve, arany pánczélban, bíbor és violaszín köntös és palástban. Az elindulás elotti napon sorra járták a vezérek a templomokat, mindenütt áldozat volt, még az egyptomi istenek oltárain is. Manlius maga segíté a barmokat befogni a haruspexeknek, s felöltöztetni a flamen dialist skarlat köpenyébe. A nép ünnepélyes ihlettel lesé az augurok jóslatát. Quaterquartus kiterjeszté karjait s mély hangon mondá behunyt szemekkel: - E harcz fogja letörni Róma ellenségét! (Azt nem mondá a jó ember, hogy kit tart Róma ellenségének? Diocletiánt-e, vagy pedig Carinust?) Végre Cybele templomához ért a császári díszmenet. A nyitott porticusban siketíto dob- és trombitazaj közt tánczoltak a megdühödött papnok, késekkel szurdalva testöket s tajtékot vero ajkakkal ordítva ismeretlen szavakat, s forogva, míg szédülten nem rogytak le a földre. Egyszerre ez összhangtalan lárma közül egy bántó, félelemgerjeszto sikoltás kezde kiemelkedni; oly velokig ható, lélekrendíto hang, hogy mindenki megrezzenve tekinte oda. Egy magas hölgyalak állt a templomajtóban, hosszú fehér palástja fejétol fogva fedé; melyet hátra szegve, két kezével tartott. - Jaj neked Róma! Jaj neked római nép. jaj neked Róma császára! A no kilépett a porticusra s a mint hideg, tébolyodott szemeit kimereszté a sokaságra, Carinus elborzadva ragadta meg Manlius kezét. - Ez Glyceria. Manlius is összeborzadt elole. Az orült no látnoki arczczal állt meg a templom lépcsozetén. - Jaj azoknak, a kik Róma földén születtek. Az unokáknak, kik apáik buneért lakolnak, s az apáknak, kikre unokáik átka száll le. Oh Róma! eljönnek egedre az ártó csillagok, és alattad megrendül a föld. Itthon lesz falaid közt minden iszonyat és távol minden béke. Gázolni fog rajtad minden ellenség, idegen népek fogják mutogatni elvett vexillumaidat, s könyörögni fogsz az életért barbár ellenségnek és legnagyobb ellenségeid benned fognak lakni, ten uralkodóid! Megrészegül a föld a kiomlott vértol s tüzet fog okádni városaitokra! megbuzhödik a lég a mondott átkoktól s döghalált lehel rád, veszendo emberfaj! A kit a harcz megkimélt, az éhség emészti meg, s a kit a tenger kivetett, a föld nyeli el! Oh Róma, népek királynéja, népek árvája fogsz lenni egykor, széthullasz, elenyészel, mint a tengerbe bukott csillag, nem marad más utánad, mint buneid emléke és az a fu, mely palotáid felett fog teremni; még isteneid is eltünnek templomaidból, hogy ne legyen kihez imádkoznod, midon kétségbe fogsz esni. Egy tribun lehajolt a dühöngo hölgy kezét megcsókolni s félelmes áhítattal kérdé: - Mi jóslatot mondasz látnokno, Carinus harczára? Glyceria meghallá a kérdést a sötéten tekinte a harczosokra. - Ne féljetek! Rontsatok össze, állítsátok szembe testvért testvérrel, akármelyik gyoz, Róma vesztett. Ha Carinus gyoz, az kiirtja Róma felét, ha Diocletián gyoz, a másik felét, és mindkét fele megérdemelte azt. Menj kuzdeni bolond, orjöngo nép, ontsd egymás vérét, veszd el magadat, halj meg kínlódva, s ne légy eltemetve, s midon az oszi ködbe lelked kilehelled, eszedbe jusson, hogy el lész feledve, új férj karján lásd nodet, házadat leégve, rabságra hurczolva gyermekeid, s tudd, hogy nincs más világ, a mely jutalmat adjon. Menj! halj meg elátkozva és kétségbeesve! A no irtózatos rángások között rogyott össze a templom lépcsoin, kiterjesztett kezével még akkor is szórva az átkot a római népre, midon ajkai már elhaltak alatta. - Vond vissza átkodat! kiálta a flamen dialis, odaszökve hozzá s megragadva kezét. A no végerofeszítéssel fölemelkedék, szemeit vadul körülforgatá, s még egyszer összeszedve szive minden keseruségét, fölemelé mind a két kezét feje fölé, s azzal karjait kiterjesztve a nép fölött, felkiálta: - Lelkem maradjon reátok! Azzal élet nélkül esett hátra, nyitva maradt szemeivel még holtan is Manliusra nézve. XII. Hol most Belgrád és Szendro vannak, e két hely között találkozék a két vetélytárs császár hada. Carinus serege mero pihent hadakból állt. Diocletián legióit fáradságos utak nagyon megviselték. Carinus egy dombra feszítteté ki sátorát s onnan nézte a harczot Manlius oldala mellett. Az ütközet kimenetele sokáig kétes volt. Diocletián vezéri ügyessége sokáig ellensúlyban tartá ellenfele túlnyomó erejét. - Vezéreid mit sem tudnak, kiálta Manlius, egy elszánt rohammal keresztül lehetne törni Diocletián centrumán, oda vannak állítva a leggyengébb legiók, s akkor félszárnya veszve van. - Tehát parancsolj vezéreimmel, monda Carinus. - Elore a tartalékkal, tribunok! kiálta Manlius. Az idegen legiókat áldozatul kell vetni, hadd aprítsák le, s azután rajta a triariusokkal. A phrygiai lovasság ellen állítsátok a germán hadakat, hosszú bárdjaikkal vagdalják el a lovak térdeit. Ne pihenjen itt senki. Takarodjatok harczolni, mind. A császárt megorizni elég vagyok én magam. A csata ez intézkedések miatt rögtön megfordult. Diocletián észrevéve, hogy új kéz vegyült a játékba, mely seregének gyengéit ismeri; sietve fuvatott takarodót, hogy visszavonulhasson, mielott összetöretnék. Carinus sátora ajtajában nézte a harcz folyamát. Seregei mindenütt uzték ellenségét, vexillumai mindenütt elore rohantak. Arczán a dicsoség lángja égett, minden vonásában a diadal érzete ragyogott, szive dobogott az öröm miatt. - Gyoztem! kiálta magán kívül örömében, tenyereivel tapsolva. - De én is gyoztem... szólt háta mögött egy keseru, ijeszto hang, s a császár azt érzé, hogy valaki karját megragadja aczélmarokkal s berántja sátorába. Carinus ijedten néze hátra s meglátta Manlius sötét arczát, ki egy kezével csontjait sajtolta össze, másikban kivont kardot tartott. - Mit akarsz? kérdé ijedten az imperator. - Emlékezel-e Carinus azon nore, ki magát elotted megölte, hogy karjaidtól megmeneküljön? Azon hölgy az én menyasszonyom volt. Tudod-e már, mit akarok? - Manlius, te tréfálsz velem. Mi kell? Miért akarsz rémíteni? - Sokszor megölhettelek volna, mikor ittasan aludtál, mikor buneid mámorában el voltál merülve, de várni akartam azon pillanatra, melyben boldog, melyben dicsoséged tetopontján leendsz, hogy akkor ölhesselek meg. - Irgalom! - Segítsetek! - Nincs a ki hallja szavaid. A diadalkiáltás elnémítja jajgatásod; hallod, mint ordítanak mindenütt triumphust és nevedet hangoztatják? Hallod ez általános ordítást: Éljen Carinus?... Most halsz meg, Carinus! Pillanat mulva az újjongó seregek közé egy új lovag nyargalt, kezében egy kopja, arra volt szúrva a diadalmas imperator feje. A gyoztes seregek megadták magukat Diocletiánnak. A NAGYENYEDI KÉT FUZFA. BESZÉLY. A nagyenyedi két fuzfa. Beszély. Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kohíd van építve. A híd mellett két felol a patak oldalában emelkedik két roppant fuzfa, és ezen két fuzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnoni, s ivadékról ivadékra szállt a történet s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna... ... Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruczlaboncz világ legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon. A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett, hogy oket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereibol kipusztítják. Ok ezt vevék gyakorlatba. Mert mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi banderiumok, a szép daliás, farkasbor-kaczagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harczoltak künn Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos, tarajos lovasokból, himzett bivalyboröket viselo daragonyosokból s czélbalövo muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban ogyelgo kalandornép csavargott alá s föl, szemre fore egymáshoz annyira hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz, melyik a laboncz? Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háború s kétségbeesés, nyomor és boszúvágyból nem hagyott nekik más választást, mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztították el. Ezek azután falkánkint jártak városról-városra, zsarolva, harácsolva, a hol engedékeny népre akadtak; gyujtogatva, a hol megharagudtak, s szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a gyozteshez, úgy, hogy Cserey Mihály bizonyítása szerint akadt ember, a ki négyszer-ötször volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz. Ezen suru változandósága a minémüségnek nagy akadályára lehetett a dicsoség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt nevet szerzett magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán otet akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát. Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a mi legsurubben elofordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ok maguk sem értettek. A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni. Ez idoben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvo városoknak egyfelol Balika, a kurucz vezér, a ki lakott a Thorda-hasadék egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelol a mezoségen tanyázó két labonczfonök, a kik közül az egyiknek az a furcsa neve volt, hogy: «Trajtzigfritzig!» a másik pedig ily regényesen hangzott: «Bórembukk!» A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viseloi is, majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikrol épen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint a mennyi irtózatost, s neveikkel egyfelol a dajkák ijesztgették siró gyermekeiket, másfelol az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból. Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak. A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a lúdtollból kalamust tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy legyen belole pap, professor, királybiró, fokapitány vagy tanácsúr. Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiú megnott, megszakállosodott, megtömték, meghizlalták étellel és tudománynyal, elzárták hermetice minden világi kisértetektol, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belole papot, professort, királybirót, fokapitányt, vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje volt, a nélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a collegium volt nekik édes anyjuk. Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több százezer forintra meno jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére; legtudósabb professorai, kiket a külföld akademiái muveltek, világhiru könyvtára, s mindenféle beneficiumai, mik egyfelol a míg szorgalomra ösztönözték az ifjuságot, másfelol jó eleve hozzászoktaták azon jótékony öntudathoz, miszerint bármi szuken, de saját érdemük után tanultak megélni. Vala pedig ezen ido szerint a nagyenyedi collegium rector professora, nagytiszteletu tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy miveloje, rendkivül békeszereto férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan oltalmazója. Mert ha bevette magát iszonyú foliánsai közé, azokba annyira el tudott veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétol megkérdezni, ha valjon ebédelt-e o ma már, vagy sem? tanítványai elott pedig akként szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a historiát, mint a mely, az o szavaiként, nem tanít egyebet, mint azoknak neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hosi tetteit énekli bunös, vérengzo, kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen kiterjedésben, a helyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék példájával javítaná az utóvilágot. Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetszo historiai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a történetet meghamisítani, ráparancsolván a historiæ professorra, hogy Cleopatrát, Semiramist s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket úgy fesse tanítványai elott, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre gondolni is irtózat. És soha noi alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz, hegeduszó, s más hívságos dolgok örökre számuzve valának e körbol, még a templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a holott faragott fenyoszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel az elottük álló padok karzatát. Mert kosziklára épült elve volt a nagytiszteletu úrnak, hogy fiatal embernek addig, míg meg nem házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és a míg nincs mit apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra. Persze, hogy ez a legnépszerutlenebb világnézet, a mit csak a közjó kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától értetodik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor noi alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden asszonyt szépnek talál. Különösen nehezíté pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon körülmény, miszerint o neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott volna a városban, megint csak o hozzá tért volna vissza. Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához, - a hogy a szép leányt nevezték. Gerzson úrnak emeletes háza levén a collegium tövében, o maga a földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcso rácsos ajtóval volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifjú ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélo és diákfélo elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna elole. Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját. Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és humanissime Karassiay Áron. Az elso szép, ártatlan, leányarczú, tizenhét éves ifju, Gerzson úr különös kegyencze, a kirol azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a tudományok könyvei közé, mintha tömlöczbe, vagy spiritusba volna téve, örökké elso eminens volt, mindenféle verseket írt akármely thémáról, neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus, alexandrinus vagy anacreoni: magától értetodik, hogy ezek között szerelmes vers nem találtaték, hanem a télrol, tavaszról, aratásról, villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai és physikai experimentumoknál o volt Gerzson úr segédje, s e mellett oly jámbor érzelmu ifjú ember vala, hogy mikor a mythologiából azon istenasszonyt érdeklo paragraphust kellett felelnie, a ki kevés öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit. A másik, humanissime Karassiay egy kissé nehézfeju ember vala, hat esztendos tógás diák, igen hallgatag és csendesvéru ifjú, a kit azért kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az o neve elo nem fordult, a mibol nagy baj lett volna, ha elofordul, mert a humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettol, hogy ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat beszélhettek volna róla. O azonban rettento erejét csupán a fúrás faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle physikai eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanujelét karjai egyéb mozgásának, midon a nagy vacatió alatt az ifjuság a nagyteremben mythologiai drámai eloadásokat tartott, - természetesen férfiszemélyzettel, férfi hallgatóság elott, a midon Karassiay játszá Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, a midon Józsefrol senki sem mondta volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyöruség volt nézni a Centaurusokkal való harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány félistent a földhöz. Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletu Tordai Szabó Gerzson uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint lesz a vízbol levego? mint ragad össze a kiszivattyúzott két fél golyó a levego nyomástól? hogy lehet a levegot meggyujtani? s a villanygép alatt papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csodaszámba mentek. E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott muködjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú már korán reggel ott van a múzeumban s csak a késo estve választja el oket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek róla példát ti többiek, istentelen hivalkodó, csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok mint ok. Lássuk tehát, mit mivelnek az ifjaink ott a physicum museumban? Ennek a múzeumnak van egy elsötétítheto ablaka, optikai kisérletek elohozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletu úr udvarára nyilik; a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak elott, s épen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyu nyílásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet. ... Most épen József néz bele nagy áhitatosan... «Óh Istenem, milyen gyönyöru!» sóhajt, nem birva magával... Talán mégis csillag?... «Most épen egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!» De ez már mégsem csillag! A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; a míg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ok azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsovel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek. A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda lett belé; nem birt megválni a látcsotol, s ha sokáig nem láthatá a leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott és mindent elfelejtett, a mit olvasott, sot Gerzson úr nagy megütközésére még az o felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyilt rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi piczi, fehér kezeivel. Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört, zúzott a mi a kezébe akadt, a phosphorral való kisérletekhez oxygen helyett hydrogent adott: majd meglotte vele az egész classist. Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? kutatott, fürkészett, - nem talált semmit; mire o a hosszú folyosón végigkopogott, akkora a múzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok ég felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk. József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcso oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba megüté, a min Áron kétakkorát nevetett. E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kisérto a jámbor ifjút, hogy egy délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap alatt terem. Midon felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb versnek még csak hírét sem hallotta. Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a múzeum ablakában s beszélgetett egymás között: - Ha Klárika ezt a verset olvashatná, mondá Áron. - Hm! felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyu, mert nem volt még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.) - Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám. - De hogyan? - Ledobnám innen a kertbe. - Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletu úr kapja meg? Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy «hm». - Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijo a rózsaleveleket megszedni, egyedül o lelje meg és olvassa el. - Hát hiszen az könnyu, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyu beugrani az ásott földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a kötélen megint feljöhetni. - Mit gondosz? szörnyedt el József, - én bocsátkozzam le kötélen a collegium ablakából? én mászszam át idegen kerítésen éjszaka?... Áron maga is megijedt e szóra. - Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy könnyu volna megtenni... József elhallgatott egy ideig. Egyszer csak megszólalt. - Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet? - Tudok biz én, a régi csengetyukötél itt van a padláson. - Hozd elo. Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavarintva, izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a kofalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezébol kicsuszik a kötél, o rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitol rettegett, ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni. Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák közé, s Áron markában újra fölemelkedék a kötélen a múzeum ablakáig szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen bolondot cselekvének? Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsobe. Mint a ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bunös helyet is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletu úr csizmáit a folyosón végigkopogni. Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet. - Jöjjön egy szóra félre humanissime. Zetelaky inkább halott volt, mint élo. A világért rá nem nézett volna a tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig. - Csak azt akartam mondani humanissime, szólt végre száraz hangon, hogy ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rossz vers a mit írt, csakhogy egy helyen az anodicus sántit. S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e perczben a collegium vele együtt elsülyed. Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól nevelt leány, elso kötelességének tartá az apjának denuncziálni, egyúttal az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öreg úr rögtön ráismert az írásra, s vége volt elotte József turpisságának. Többé sem experimentumokat nem bizott rá, sem a physicum museumba nem küldé dolgozni. Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megírva, hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történo eseményekrol is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sot néha leczkék kezdete elott, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni, mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne tétlen nézoje a mulatságnak. Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim o kegyelmességeik beizenének a városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret és tizenkét bendo turót azonnal helybe küldjenek, borról sem feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó. A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi szerekben, hogy csak végso megszorítás mellett birták összerakni a kivánt mennyiséget, s midon mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot Balika, elojön a maga lyukából s elveszi tolük az egész szállítmányt és elviszi a Torda hasadékába. A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ok Trajtzigfritzignek, hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tole, a labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék, hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét iszsza meg az egész lakosságnak. A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetozésre; eleget tenni a legjobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeso falukkal bánt, abból Enyed is elgondolhatta, mi vár reá? Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a labonczok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, a mi féltoje volt, azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdok közé, a hajadon leányokat begyüjték a reformatus templomba, maguk a fegyverfogható férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely a mint most is látszik, eros, magas kofallal volt bekerítve, s több rendbeli bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek építteték: egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön egyet a szurszabó czéh, együtt a timár és varga czéh, egy negyediket, ötödiket a gombkötok és aranymuvesek, hatodik volt a kovácsok és lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején idegyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ok képezek az Isten várának orségét. Átellenben állt a collegium, roppant háromemeletes négyszárnyú épület, melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a sor. A mint a városon szétfutó hír eljutott a collegiumba is, lángot vetett a diákok szivébe az ifju vér: «nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a várost!» szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt vette észre nagytiszteletu Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató-teremben, s hallani sem akarnak egyébrol, mint hogy oket professoraik a labonczok ellen vezessék. No ez szép kivánság volt nagytiszteletu Szabó Gerzson úrtól, hogy o valakit a háborúba vezessen! - Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó úr, menjetek, igyatok «purgantes pectora succos». Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengzo gondolatokat tápláltok magatokban? kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben dárda forog, kik csak énekelni tanultatok, im harczi ordításra ferdítitek ajkitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt, mint bármely tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon? E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami fringiát takargat a tógája alá, s iszonyúan ráförmedt: - Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per «kend» nevezett, már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a múzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák barátai, fegyvert emelgettek volna kezeikben? - No, szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud. A faggatott diák végre megszólalt: - Igen is volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helicont pusztító gallusok ellen s agyon verték oket. Gerzson úr hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez még dühösebbé tevé. - És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midon a nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem szükség minden kérdésre felelni. - Most pedig parancsolom ti nektek, hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekbol, és a ki ellenkezoleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e collegium küszöbérol, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!... Clarissimi domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot! Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midon valaki a collegiumból ünnepélyesen kitiltatott. A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsego kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára megjuhászkodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elovették könyveiket, a nagytiszteletu úr pedig vevé kézikönyvét és prælegált, mintha semmi sem történt volna, míg az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanítványait, az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni. Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségbol, melyet a rector szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek a Maros partjára, ott jó friss fuzfákat találván, azokról vágott magának kiki egy husángot, s azokat a tóga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó fegyver, ha jó ember fogja a végit. Még aznap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer fore meno laboncz népével; a nemes város a fobirót, a collegiumi testület a nagytiszteletu rector professort választá ki, hogy deputatióba menjenek eléje. Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni, a nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy negyedik ágyújok is volt rézbol, melyet valamely csata alkalmával valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ok pedig kifúrták a szeget onnan, úgy, hogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki mind a töltés, a golyó pedig benn maradt. Maga a had gyönyöru népség volt; igazán ráillett a válogatott czím, mert az ország minden népeibol volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga, marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a fején, másik a szurin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekbol szervezett kuruczoktól, kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész bocskorban járt, csupán azoknak jutott sarú, a kik valamely tisztségben voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben elesni, ha futni akarnak. Ily armadiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki azt hinné, hogy o is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol mén volt, o maga ezüst csillagos lánczszembol font pánczélinget viselt aranysujtásos meggyszín bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátú rézsisak borítá, s pánczélpikkelyes keztyukbe dugott kezeit széles egyenes kardja markolatán nyugtatá. Széles, tunya képébol s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták, s a hány csojtár, a hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdobetui voltak hímezve, de o azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült, azokhoz a kik gyalog járnak, lenézoleg beszélhetni. Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabális mészároslegény volt, szortelen csontos pofával; ki ellenkezoleg nagy gondot látszott arra fordítani, hogy mentül piszkosabb lehessen. Borködmene csillogott a szennytol, s orczája egész bátran dicsekedhetett vele, hogy záporeson kívül más vizet soha sem érzett. Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le birta félkézzel ütni a tulkot. Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagy tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson úr egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér elott. Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont o reá; egyikük sem tudott egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent értenének. - Értettem jól, a mit kend mondott - szólt a vezér - a mint észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedoleg vállára veregetett. Kinek híják kendet? - Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletu collegium rector-professora, társam o kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a nemes város fobirája. - Hát a csizmadia-czéhmester hol maradt? - Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni. - No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elo kell teremtodni, különben esküszöm osi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden csizmadiát eltörlök a föld szinérol! Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még. Gerzson úr meghajtá fejét, s most a fobiró szólalt meg magyarul. - Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos úr, és o minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is feloled, a buta népség annyira fél a fegyveres néptol, hogy közeledéstek hírére mind szétszaladának az erdokbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgy, hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem lévén senki a kitol azokat behajtsuk. Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve ravasz mosolygását, így szóla: - Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ok hazajojjenek, és azután pediglen kiváltképen csak hogy épenséggel azonnal mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy! Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimátumát a küldöttségnek, visszabocsátá oket a városba, o pedig a maga seregével mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezon, buzakévékbol csinálván kiki magának sátorokat. A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi szegénységétol kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat kielégíthessék vele. Úgy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdore kimenekült asszonyok és vének visszahivattak, s késo estig nem szunt meg az egész város sütni fozni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép Klárika, hogy oket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a professori kar végre beleegyezett. Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a város elöljárói nyugodtan aludtak menyezetes nyoszolyáikban, elgondolva, hogy mily bölcsen elháríták városuk felol a nagy veszélyt; háromszázötven szuz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a midon Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené ot, hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba. O azon félálmosan felment a lépcsokön, hol a szent ekklézsia ötvenkét mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot látna lassan a város felé hömpölygeni, s nemsokára kivehetové lon elotte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegébol kaszák és kopják vasai villognak elo a holdvilágban. Egyszerre világos lon elotte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek... Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentogondolattól, belekapaszkodék az ötvenkétmázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva, jelt adjon az egész városnak. Gyönge volt a leány karja, de erot adott neki a vész, fehér kezeivel a durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig birt meghúzni két férfi, s mielott a csoport a várost elérhette volna, egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és öregek ismét futottak ki az erdokre, a férfiak a templom bástyái közé, úgy, hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden házat. Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost. De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midon olyan zápor kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt Istent és ördögöt e boszuságért. Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletu rector és a városbiró. A vezér szólni sem engedte oket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan csalárd, hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erosen esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és a collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat és a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak o neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot meghúzta. - Azon egy épen az én leányom, kegyelmes úr, felelt leverten Gerzson úr, de ha az o élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom ot néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az o balsorsát meglátnák. - Azt megkapod! vigasztalá ot Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. O maga nagy büszkén lován ülve, kötofékjét a fobiró kezébe adá s úgy vezetteté magát az utczán végig, míg Bórembukk a professor nyakába ült fel s nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyúival illetve a tisztességes osz férfiu oldalait. A diákok mind ezt látták a collegiumból, mert a menet épen elottük állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette a zsebébe. Késobb azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rector leányát, Klárikat, s mint emelé azt nyergébe Trajtzigfritzig. De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szívvel el lehet viselni. - Megölöm az egész világot! ordítá Zetelaky magánkívül, megölöm egy magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsokön; utána Áron és utána a többiek mind; - egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a diákság a templom körét elfoglalt labonczokra. - Nem volt kezükben egyéb, mint fuzfadorongok, de a míg a labonczok kanóczos puskáit haszonvehetetlenné tette a suru zápor, az o kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak lett szoritva a laboncz sereg, s az elso ordításra vérszemet kapott csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni. A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, a mint meglátták, hogy labonczaik ugyancsak dülöngnek a diákok csapásai alatt, hátat fordítanak a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat s úgy hurczolta ot magával, roppant lábait futásnak eresztve. Az elmondott szónál rövidebb ido alatt szét volt verve a világ minden részei felé a laboncz sereg, alig harminczadmagával futott Felvincz felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyurt ökleikben nyers fuzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva, nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa. Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldözo és üldözött csapat, egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre ketten maradtak egymásnak, elol Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsobbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bizott, de a kettos teher alatt kifáradt a ló, s a mint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a víz túlömlik a parton. - No laboncz! kiáltá Áron utólérve az egyiket, itt a világ vége. Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a doronggal s úgy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezébol a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre czipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a ketto kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni. - No Diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre: tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó-rem-bukk! - De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig Ka-ras-siay! - Ka-ras-siay! kiáltá fel elszörnyuködve a laboncz; no iszen hát akkor jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettojük felett összecsapott a víz. Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy nincs menekülés, leszállva lováról s kihúzva a kardját, neki fordult Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje. - Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! kiálta a pelyhetlen állú ifjonczra; vagy kezed lábad vagdaljam el? Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s középen fogva a botot, merészen odalépett a vasba öltözött ijeszto arczu vezér elé. - Ejnye! nem mégy el innen? ordítá az magán kívül, s kardjával hozzá vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult! Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg? Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard kiesett kezébol; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással leüté. Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen oda futott, a tógánál fogva kihuzá a vízbe esett Karassiayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a laboncz meg volt halva. Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához teríték szép szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért. Azon két fuzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson úr áldást monda azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta. És ezen történetnek száz és ötven esztendeje már, és a két fuzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulatólakot építtete e fuzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók, elmondva egymásnak a regét a két fuzfáról s elénekelve, hogy: «Eros várunk nekünk az Isten!» TARTALOM. Carinus (Historiai novella) 3 A nagyenyedi két fuzfa (Beszély) 99 * * * * * * Transcriber's note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 20 |fehér méllképével |fehér mellképével 66 |s elborzadva kérdé; |s elborzadva kérdé: 75 |Szememnak fénye |Szememnek fénye 119 |ágyút, a gyújólyukon |ágyút, a gyújtólyukon 120 |f lkézzel ütni |félkézzel ütni *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK CARINUS; A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA *** Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed. Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. 1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that: • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.” • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works. • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. • You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws. The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate. While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate. Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org. This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.