The Project Gutenberg eBook of Két kritika by Mihály Babits

E tanulmányok a Nyugatban megjelent könyvbirálatok, nagyrészt eléggé jelentéktelen könyvek birálatai. A szerző gondolt arra, hogy átdolgozza, kihagyva belőlük az aktuális vonatkozásokat; utóbb mégis jobbnak látta eredeti alakjukban meghagyni, mert a tolla alá vett, magukban jelentéktelen dolgokat is jellemzőknek tartja mai irodalmi életünkre.

A szerző tiltakozik azon vád ellen, mintha Petőfit kisebbiteni akarta volna s azt hiszi, figyelmesebb olvasás után ez senkinek sem fog igy feltünni. Nem volt célja teljes méltatást adni Petőfiről s igy történt, hogy pl. az Apostolról, melyet ő is remekműnek tart, nem beszélt. Adyról más helyütt irta meg véleményét.

Még egy szót az ifju kritikusokhoz: A tanulmányok, melyek e füzetben vannak, teljesen konzervativ jellegüek s e szempontból minden rosszat el lehet róluk mondani.

PETŐFI ÉS ARANY

A nagykőrösi Arany-szobor leleplezése alkalmából olvastunk egy cikket valamely napilapban, melynek irója azon panaszkodott, hogy nagy költőink közül csak Petőfinek van több szobra az országban, Arany, Vörösmarty egy-kettővel kénytelenek beérni. Annak az illusztrálására hozza fel ezt a cikkiró, hogy mennyire nem becsüljük meg még az igazi magas művészetet: regényes életpálya, politikai dicsőség s a költői nyelvnek bizonyos könnyed rakoncátlansága és szellemessége sokkal nagyobb okok egy költő elismerésére, mint mélyről jött művészet – ami mélyről jött, szükségképpen halkabb – mély és halk egyéniség hatalmas formák önkénytes bilincsében.

Ime az örök kontroverzia Petőfi vagy Arany elsőbbségéről: bármily esztétikátlan és filozófiátlan, mégis igen érdekes jelenség, mert jóformán az egyetlen esztétikai probléma, mely a magyar közönség legszélesebb rétegeibe beszivárgott. S ha az irodalmilag kevésbbé művelt emberek körében vizsgáljuk ezt a tömegpszihológiai jelenséget – ahol kevésbbé bonyolultan jelenik meg – észrevesszük, hogy a két költő összehasonlitásánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a mértékadó. E két nagy egyéniség oly -6- hatalmas és végletes két szembenálló tipusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közelállónak érzi a maga kedélyéhez s e rokonságérzet adja meg irodalmi itélkezéseinek öntudatlan alapját. Igy lőn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; s flegmatikusok és melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hivei függetlenségiektől és szocialistáktól.

De a dolog tulajdonképpi fontosságát akkor fogjuk csak látni, ha a nézőtérről az irodalmi élet szinpadára forditjuk szemeinket. Minthogy legműveltebb irodalmi köreinkben elterjedt ama felfogás, hogy a művészet nagyságait összemérni és osztályozni nem lehet, ez a kontroverzia sem jelenhetik meg itt nyiltan és öntudatosan, mint a kevésbbé művelt közönség körében. Mindazonáltal a vérmérsékletek alapvető különbsége utat tör magának az irodalmi esztétikában is s kétféle felfogáskülönbségben nyilvánul. A tulzók vagy az egyik vagy a másik fajta költészetet (mert a vérmérséklet-fajtákból költészet-fajtákat csinálnak) egyáltalán nem tartják költészetnek; igy mondják Ady tulzóbb követői, hogy az Arany-féle költészet egyáltalán nem költészet s ez ujabb költői iskola részben talán költői gyakorlatával is azt akarja igazolni, hogy objektivitás és művészet nem tartoznak a költészethez. Viszont az ellenkező párt tulzói a naiv Petőfire tekintenek bizonyos kicsinyléssel s a művész Aranyt valamely arisztokratikus magasságba helyezik e népszerü -7- költő fölé. – Van aztán a kontroverziának egy sokkal rejtettebb s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A tüz – feleli az egyik párt – uj tüzek és uj lobogások, mennél ujszerübb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korláttalanabb, mennél pongyolább kifejezése. A művészet – mondja a másik párt – művészi világitás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és izlés s formák, művészi formák. Az izlésre az előbbi párt nem sokat ad, sőt talán öntudatlan is keresi a disszonanciákat; s bár uj formák jelszavával megy harcba, fontosabb neki a régi formák megvetése, mint ujak alkotása. A másik fájlalni kezdi az uj iskola formai anarkiáját körülbelül ugy, mint hajdan az Arany-iskola fájlalta a Petőfi-utánzókét. Öntudatlanul szembenállnak a kritikában is: az egyik, amelynek tanulmány- és művészetellenes elmélete a pozitiv kritika alapjait nyiltan elvetette, hüpermodern és affektált fellengéssel iparkodik kifejezni a kifejezhetetlent s ködösen uj terminológiával költeni a nem sejtett benyomását; a másik irány kritikája ragaszkodik a Gyulay-Péterfy-féle nemesen objektiv esszéstilushoz.

Ilyen világitásban az Arany-Petőfi-kontroverzia tipikus jelensége a magyar irodalmi életnek mind e mai napig. Az a két kötet tehát, melyek kezünkben vannak s melyek egyike Petőfi műveinek uj esztétikai elemezést nyujtja (Petőfi-tanulmányok – Hartmann Jánostól), másika pedig Arany elveszettnek hitt irodalomtörténetét adja közre (Arany János magyar irodalomtörténete – -8- kiadja Pap Károly), történeti és esztétikai tekinteteken kivül nagyobb irodalompszihológiai érdekkel is bir, midőn egyrészt mai irodalmunknak Petőfivel, másrészt Aranynak az egész magyar irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek uj fényt.

Az elsőre roppant szükség van, mert az uj magyar irodalomnak Petőfivel szemben voltaképp állásfoglalása nincs. Ady iskolája, melynek igen romantikus ideálja van a zseniről, mint Balassiban és Csokonaiban, ugy Petőfiben is ennek az ideálnak a megtestesülését szeretné látni; ők Petőfi regényes életéből, idealisztikus forradalmi politikájából s némely fiatalos és affektált rakoncátlankodásából akarják megalkotni Petőfi képét, megfeledkezvén mindazon vonásokról, melyek az ő ideáljuknak ellenmondhatnának. Viszont az ortodox kritika – mint Hartmann helyesen állapitja meg – az adatgyüjtésen kivül alig tett egyebet, mint ismételte és ellapositotta Gyulai tömören fogalmazott itéleteit. Ehhez járul mindkét részről az a nagyhangu bálványozás, belemagyarázás, gyakran modernkedéssel vegyitve, tudományoskodás és művészieskedés, melynek klasszikus példái a Barabás Ábel és Oláh Gábor nagy pipáju, kevés dohányu könyvei; s amely egy darabig csilloghat a modern kritika hangzatos jelszavaival, de időmultán okvetlen csömört okoz.

Hartmann Gyulai szellemének ajánlja könyvét; de mestere voltaképpen Riedl; az egész könyv tervén, valamint egyes lapjain is észrevehető az iró ambiciója, hogy a Riedl remek Arany-könyvének -9- mintegy pendantját nyujtsa Petőfiről. Stilusa is az a modern esszé-stilus, melyet Riedl és köre honositottak meg irodalmunkban. Ha Gyulai stilusát Macaulay élénk és mégis nyugodt, festő és mégis fejtegető, kiválóan józan stiljéhez lehet hasonlitani: Riedlék mintaképe inkább Taine, az érdekfeszitően analizáló, francia logikájával és szellemes hasonlataival. De mig ez a stilus a kiválóan logikus Tainenek legbensőbb lényegéből fakadt, mig Riedlnél egy érdekes temperamentum és Péterfynél egy melankolikus kedély külön szint ad neki: addig kevésbbé kifejezett egyéniségü követőinél igen könnyen sablonná válhatik. A részletező logika magától értetődő dolgok kifejtésére csábithat, a szellemes hasonlatok folyton egy tárgykörre vonatkoztatva végre szólamokká sülyednek, a rövid (elemző) mondatok szenvelgés szinét öltik. Ilyesmi megtörténik Hartmannal is. Néha egymásután következő mondatokban egész csokrot köt olyan hasonlatokból, melyek valamikor az előkelő esszé-stilushoz tartoztak, ma már a vidéki iskolák programmértekezéseinek kellékei. („Egyénisége rokonszenves taglejtésekkel mintegy kihajol költeményeiből. Képzelme vizében gyönggyé nemesedik a kavics, mint Eldorádóban… Költőbarátja Arany öregen született; ő fiatalon halt meg s fiatalon él eljövendő nemzedékek életében.“) Ugyanazon lapon akadunk a szenvelgő mondatszerkesztés példájára. („A hü barát ő, aki nem csal meg bennünket. A makulátlan, aki mellett jobbak leszünk. A gyengéd. A tiszta. A nagy Költőember.“) Amit az iró mondani akart, az első mondatokban -10- megmondta. A többi: stilisztikai szenvelgés. Ide tartozik a modern műveltség minduntalan betolakodása is a szerző tárgya közé, amely néha már Riedlnél bánt bennünket. Hagyján mikor Emersont idézi vagy Baudelairet és Verlainet emliti meg; de közben, élénkség kedvéért, elmondja Catulle Mendes egy meséjét, melynek csak éppen annyi köze Petőfihez, mint amennyi minden más költőhöz lehet; s mindig kérdés, érdemes-e Catulle Mendes nevét leirni ott, hol Petőfiről van szó. Néhol a szép stilus vágya oly dicséretekre csábitja, melyek a legjobb akarattal is csak szóvirágoknak nevezhetők. Például azt mondja, hogy a Minek nevezzelek? cimü költemény „méltó lenne rá, hogy betüi csillagokból varrtan a szerelem apotheozisaként világoljanak le ifju szivekbe“. Egészen ide tartozik végre az utolsó tanulmány, mely a Szeptember végén cimü versről szól; vajjon van-e joga valakinek ilyen lirai verset ilyen tanulmányban feloldani, mint cukrot a vizben? Ez a szentimentális ömlengés kellemetlen akkorddal fejezi be a könyvet. Mindjárt az eleje jellemző („Koltó. Itt termett a költemény. Petőfi „legszebb“ verse. A költő szeme előtt nyiltak itt a kerti virágok. Az időpont 1847 szept. végén. A költő házasságának első hat hete ez: mézeshetei…“) s igy megy egész addig, amikor kijelenti, hogy „a szerelem himnusza e kis vers“, ez a „24 sor, melyet röviden igy is nevezhetnénk: Énekek éneke“.

S most, elválasztva a felszinen uszó salakot, nézzük meg ami alatta maradt. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet Hartmann Petőfiről -11- fest. Több tekintetben érdekelni fog bennünket. Az első értekezés Petőfi jellemének egy sajátságos antagonizmusát állapitja meg. Az irodalmi arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások belső összefüggését megéreztesse. Hartmannak ez, talán öntudatlanul, sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belső összefüggés van Petőfi korláttalan forradalmi természete és erkölcsössége s – bizonyos mértékben igy nevezhető – korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek, s aki csak a forradalmi külszint hajlandó benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik, s jobban vizsgálva még forradalmiságán is észrevesszük ezt a (nincs jobb szó) nyárspolgári szinezetet. Valóban a nyárspolgári élethez hozzátartozik, hogy a fiatalság kitombolja magát. Petőfit, akit már eleve mint kivételesen jó fiut ismertünk meg, élete végén mint kitünő férjet és boldog apát látjuk viszont, akit a legkiáltóbb forradalmi szereplésekbe voltaképp lázas véralkatu neje ingerel bele. Lásd az életrajzokat, Ferenczit.

Igy ir a költő (éppenséggel nem hive a nőemancipációnak) feleségéhez, aki nemzeti szin vállkötőkkel felpántlikázva jelenik meg a forradalmi -12- népgyüléseken, ahova más asszony nem jár: és sütkérezik a nyilvánosság verőfényes ormain.

Természetesen ez csak példa; mikor forradalmiságról beszélek, nemcsak a politikát értem.

A fődolog, hogy Petőfiben e két véglet: forradalmiság és nyárspolgáriság, korláttalanság és korlátoltság szorosan összefügg, mert egy tőből fakadtak: szülőjük az egészség. Petőfi valósággal tipikus egészséges kedély, amihez éppugy hozzátartoznak erőtől és önbizalomtól duzzadó tulzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. Petőfi forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sőt annak éppen ellentéte. Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári. Erkölcsi világnézete és ami több, élete teljesen az uralkodó erkölcs alapján áll, – önkénytelen, erőltetés nélkül. Esztétikai izlése éppoly korlátolt és naiv. Szét kell tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petőfiben a mai forradalmár-költők rokonát akarnák látni: ilyesmiről szó sem lehet oly költőnél, aki maga a megtestesült egészség.

S ennek a lelki egészségnek legtipikusabb tünete az őszinteség, amelyet Hartmann ugyanazon tanulmányában kiemel. Valóban ez az a vonás, amelynek megfigyeléséből a lélek egészségi állapotának legbiztosabb diagnózisát lehetne adni. Az egészséges lelkü ember őszinte, éppen azért, mert nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányulni. Petőfi őszinte és kiméletlen, az ősember őszinteségével és kiméletlenségével. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkü -13- dekadens költészete fátyolos: szimbolikus, vagy (művészien) impasszibilis, szemérmes és l’art-pour-l’artos. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé is. Ime ismét az örökké szembenálló két szellemirány, s azt hiszem nem lenne nehéz kiválasztani, melyik közülük a modernebb, a sebhedt modern lélek költészete. Arany határtalanabbul modernebb Petőfinél. Petőfi határtalanul egészségesebb.

De az egészség szó általános és sokértelmü. Miben áll közelebbről a Petőfi egészsége?

Volt életében egy kor, a Felhők kora, amikor a világgyülölet és Byronizmus beteges életnézetével kacérkodott.

„Gyülöltem én is – volt reá okom“ – mint ő maga mondja. S valóban, mig eddig inkább e világgyülölet szenvelgett voltát hangsulyozták kritikusaink, Hartmann arra forditja a figyelmet, hogy a költőnek volt oka reá. S ez a helyes szempont. Petőfi szenvedett; az egészséges ember sir és káromkodik, mikor szenved; Petőfi sirt és káromkodott igen egészségesen. De csak azért, hogy a sors fordultával annál jobban élvezze megint az életet. Az ok megszüntével megszünt a hatás is; s Petőfi maga is csodálkozva és szégyennel kérdi:

Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon s ne sebhődjék agyon e gonosz világban. S ez talán a legnagyobb szerencse. Petőfi a legszerencsésebb költő.

Hasonlitsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz, akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy tépődőt, tele titkolt sebekkel, melyek minden időváltozáskor megujulnak.

Petőfi szerelmi élete éles példákat ad az elmondottakhoz. A könnyü gyors és erős egészséges lángolás, valamint a könnyü gyors és egészséges gyógyulás itt nyilvánvaló. Kitünően jellemzi ezt, amit Csapó Etelka halála után nemsokára irt: Szeretnék már szeretni ujólag
– – – – – – – – –
A hegytetőn még ül a téli hó,
Midőn tövében már virág fesel.
Valóban, mikor a költő azt mondja, hogy a szerelem -15- Rózsafán kis madárfészek,
Melyben vigan fütyörészek,
S ha feldulja a fergeteg,
Tovább szállok, mást épitek,
ez nemcsak kedves kacérkodás a világfisággal, mint Hartmann mondja, hanem a költő egészséges kedélyének őszinte nyilatkozata. Általában Hartmannak a Petőfi szerelmi költészetéről irt fejezete a gyengébbek közé tartozik s kivált mikor Szendrey Juliáról szól, a frázisok felszines magasságaiba téved. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni, hogy a költőnek Juliához való érzelme erős és nagy szerelem volt, nagy akadályokon győzni tudó egészséges szerelem. Nem is fogom talán világfias könnyelmüséggel vádolni azt, akiről csak az imént mondtam, hogy alapjában szigoru erkölcsü nyárspolgár volt. Ez azonban nem von le semmit azokból, amit előbb beszéltem. Az egészséges nyárspolgár természetrajzához hozzátartozik, hogy ifjukori szerelmeit könnyen feledi, feleségéhez pedig hü marad.

Petőfi férjnek született és családapának. Már legelső verseiben is erre gondol. (Az én mátkám.) jellemző, hogy az olyan hámból kirugós affektált és rossz vers után, mint ez: – – – engem a rendes élet
Időnek előtte megölne, tudom:
Költő vagyok, költőileg kell
Végig rohannom az életuton,
nyomban egy ilyen végződésü vers következik: Megérem-e, hogy nekem is lesz
Szép, csendes házi életem?
-16- Költészete a családi idillben éri el majdnem a tetőfokát. A téli esték a legszebb magyar versekhez tartozik. Petőfi ideálja a visszavonult jó családi élet:

– És hogyan lehet – azt hiszem, önkénytelenül kérdi az olvasó –, hogy ez az ember mégis véresszáju forradalmi hős, a nagy idők egyik legexponáltabb szereplője lett?

Hartmannak kitünő ötlete, hogy Petőfi hazafiságát családi érzelmeiből és a szülőföld igazi nyárspolgári szeretetéből származtatja le. Legelső költeménye Aranykalászszal ékes rónaság világosan mutatja ezt az átmenetet. A nyárspolgár ragaszkodása a földhöz, amelyen született s a fajhoz, amelyből született – a családi érzelmeknek mintegy kitágulása – egészséges büszkeség és harcikedv: ezek teszik Petőfi hazafiságának alapját. A földhöz és a fajhoz; és hogy mindezek dacára Petőfinek a multhoz kevés érzéke van (bármennyire szeret is lelkesitő történelmet olvasni) az éppen olyan dolog, mint hogy, láttuk, saját élete multjához is kevés érzéke van: a mult sebei gyorsan tünnek nála; Petőfi a jelen pillanat költője és ezt Hartmann is észreveszi. Viszont Aranyt, amint a saját multja folyton üldözi, ugy üldözi örökké fajának multja is: az ő költészete valóban az egész mult eredője. -17-

Igen érthető az is, hogy Petőfi hazafisága még jobban kitágul: demokratikus és anarchikus világnézetté. Mindenben teljesen korának embere; a jelen embere, történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül s korának eszméit ugy érti, mint egy szegénysorsu egészséges nyárspolgár értheti. Valódi nyárspolgári gyülölet az előkelők és minden arisztokratizmus ellen, az erkölcsös nyárspolgár s az akaraterős, egészséges kedély büszkesége és korlátlan harci kedve jellemzik. Akaraterős és bátor, mint teljesen egészséges lélek; minden akadályt megvet, minden célt elér. Milyen más az arisztrokrata, Hamlet-lelkü, habozó, félénk Arany.

De könnyü annak bátornak lenni, akinek sebei olyan könnyen gyógyulnak. S erre vezethető vissza Petőfi roppant élénk nyilvános szereplése is. Elsősorban állott, mert sérthetetlen volt, mint Siegfried vagy Achilles; s nem volt Achilles-sarka. Ami bántotta, azon őszintesége s egészséges haragja mindjárt tuladott. Arany, a „tulérző fájvirág“, visszahuzódó.

Petőfinek azonban kellett a világ. Mint egészséges lélek, élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; semmisem volt benne a nagy magányosok lelkéből. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él és akinek a multból nincs tartalékkincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ir s gyakran jelentéktelen verset. Ha fáj a feje, -18- ha a pipafüst kicsorditja könnyét, kész a vers. Hartmann is idézi:

És mint egészséges lélek nem befelé néz, önmagát kinosan vizsgálva, hanem kifelé benyomásokat várva. Voltakép, nem szubjektiv költő. A benyomások iránti nagy fogékonysága teszi őt nagy leiróvá. Leiró költeményei a magyar költészet legmagasabb szintjén állanak. Hartmann jól kiemeli realizmusukat. Petőfi általában nem nagy művész. A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbbé öntődnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó, sokkal több a tükörszerü. A tükör minden képet gyorsan visszaad és rögtön elfelejt. A tükör a képeket kevéssé alakitja. Petőfi ilyen. Nyelve nem mutat egyéni szinezetet, mint Aranyé. Látása nem oly sajátságos. Demokratikusabb és közérthetőbb. De gyorsabb és nagyon hiv. Tükör. De ez a tükör csodálatosan tiszta és éles képeket ad.

A világ képei gyorsan mozognak, egy pillanatra élesen megvillannak a tükörben és aztán eltünnek.

A leirás tárgya természetesen leginkább amit a költő leginkább szeret: a családi élet, a szülőföld. Hegyes vidéket alig néhány helyen például Salgóban rajzol. Ebből Hartmannak az a sajátságos, lélektanilag is megokolatlan gondolata támad, hogy amit a költő nem szeret, azt nem is tudja rajzolni; például a telet. Hogy téli leirásai nem sikerülnek. Számos helyet hozhatnánk -19- ezt cáfolni: igy a gyönyörü Téli Világ cimü verset. De maga Hartmann választja meg a bizonyitó példáját legszerencsétlenebbül. A Puszta Télen cimü versről akarja kimutatni, hogy nem sikerült. Ez mutatja, hogy egy apriori gondolat milyen helytelen itéletekre csábitja az esztétikust. Valóban nem értem, hogy akadjon valaki, akit meg ne kapjon az a csodálatos hangulat, mely ebből a költeményből kiárad, aki ne bámulja a leirás csodálatos képzeltető erejét és a folyton fokozódó hangulat szigoru felépitését. Mikor még gyermek voltam, gyenge és ideges, könnyek jöttek a szemembe, valahányszor ezt a verset olvastam. Hartmann teljesen korlátolt érvekkel megy ellene és Gyulai ellen, aki dicsérte. A negativ leirást veti szemére, Péterfy tekintélyére hivatkozva. De nem veszi észre, hogy ami másutt impotencia lehet, az e versben művészi szükségesség, kontraszt, melynek felmerülése a lélekben lélektanilag éppoly érthető, mint helyzete a költemény elején szükséges esztétikai alap, – hogy Beöthy kifejezését használjam – a továbbiak hangulati előkészitésére.

Általában Hartmann Petőfi tájkép-művészetének nem néz a mélyére. Mesterséges módszereket keres benne. Az Alföld cimü költemény strófáiról például azt mondja: „A két első sor rendesen a tér, a két utóbbi a rá felvonuló élet.“ Ezt kevés helyen lehetne erőltetés nélkül alkalmazni. Petőfi nem dolgozott ily recipe szerint. Ami legmélyebb és legérdekesebb Petőfi leirásaiban, az a képek bámulatos tisztasága, élessége, mely onnan származik, hogy a tükör szinben, világitásban igen -20- keveset ad hozzá a képekhez, ami megint csak arra mutat, hogy költőnk a benyomások költője és voltaképp nem szubjektiv költő. Az ő egészséges, egyszerü lelkén, mint az ablaküvegen át majdnem egészen természetes szinekben látjuk a világot; nem ad mindennek külön fényt és szint, mint az abnormis nagy művészek, mint Arany.

Valóban Petőfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkivül egyszerü, átlátszó és naiv. Erről a naivságról beszél Hartmann utolsóelőtti tanulmányában s nekünk itt már alig van hozzátenni valónk; az eddigiekből különben is minden magától értetődő és dedukálható.

Petőfiről irva, nehéz elkerülni a közhelyeket, Hartmannak ez nem is sikerült. Az egész könyv, amint stilusban utánzat,1) tartalomban sem mindig eredeti. Megfigyeléseit, bár sokszor érezzük, hogy kell lenni közöttük összefüggésnek, nem tudja egységes képpé foglalni s az a rajz, amit az előbbiekben adni kiséreltünk, egészében a mienk, ha egyes vonásait – amelyeknél ezt ki is emeltük – meg is találjuk Hartmannál is. Mindazáltal ez az egypár jó gondolat s néhány sikerült elemzés (mint az a párhuzam, melyet a költő egy zsengéje és egy későbbi verse közt von s melylyel a költői érés folyamatát szinte tetten éri) megérdemli, hogy a könyvet, ha Riedlé mellé nem is állitjuk, a Petőfi-irodalom jobb műveihez soroljuk; mindenesetre jobb, mint a szánalmas Petőfi-könyvtár sok kötete. -21-

II.

Ime. Az ellentét Petőfi és Arany között csakugyan megvan; de lényegesen más az, mint ahogy akár az ortodoxok, akár a modernek képzelik. Arany a beteges abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár. Ha csak életviszonyaikat vesszük tekintetbe és nem iparkodunk pszihológiájukba behatolni, teljesen külsőségek után indulunk és téves eredményekre jutunk.

A faculté maitresse Aranynál valami előkelő szenzibilitás, amely a külvilág minden behatását mély és mulhatatlan sebnek érzi. A benyomás ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben és a lélek folyton gazdagodik a multtal, az egész mult tovább élvén benne. Ez magyarázza Aranynak rendkivüli érzékét a mult iránt, ami, mint az érzékenység, arisztokrata vonás: a demokrata Petőfinek csak a jelen létezik.2) Az arisztokrata lélek, amely az egész multat hordozza magában, költészetben is tudatos folytatója és eredője az egész mult költészetének és minden sorából az egész mult lelke cseng. Innen Aranynak nagy irodalomtörténeti -22- érdeklődése, melynek legbővebb dokumentumát, irodalomtörténeti előadásai a nagykőrösi gimnáziumban, iskolai jegyzetek alapján nagyon hiven és pontosan rekonstruálva most adta ki Pap Károly.

Figyeljünk arra, hogy a multnak ez a továbbélése és felhalmozódása szoros kapcsolatban van Aranynak rendkivül sajátos egyéniségével, egyéni látásával. Valóban az ily lélekben, amely a mult minden sebeit viseli, a jelen képei sem tünhetnek fel oly egyszerü és természetes szinekben, mint például Petőfinél; a vele együttható mult sajátságos szint vet rájuk, egyéni szint. S amint a képzelet, ugy a kifejezés is teljesen egyéni lesz az ily komplikált lélekben. Arany kifejezésmódja egyáltalán nem egyszerü, mint Petőfié, sőt ellenkezőleg. S alig van sora, mely nem viselné magán az egyéni látás és stilus kettős bélyegét. Ezt legszebben Riedl mutatta ki, akinek könyvében az első mondat: „Arany költészete egész világ, melynek megvan a maga emberfaja, a maga növényzete és állatvilága, szóval sajátos természete és éghajlata.“ Arany szenzibilitása éppoly érzékeny a valóság iránt, éppoly jól lát, mint Petőfi – de mindent sajátságos világitásban.

Az ilyen rendkivül egyéni költőt voltaképpen éppoly kevéssé szabadna objektivnak mondani, mint Petőfit szubjektivnek. Az, amit rendesen a költő objektivitásának neveznek, az elmondottakkal szorosan összefügg. Az ily végtelenül sértékeny szenzitiv lélek valóban nem szeret önmagáról beszélni, mint a beteg nem szeret sebeiben turkálni. Az ily arisztokrata lélek nem -23- viszi sebeit piacra. Sőt a költészet neki voltaképpen csak menekvés a valóság kinzó, sebző világából, mely iránt haj! nagyon is eleven érzéke van és érzékenysége. Ezt fejezi ki például a Vigasztaló cimü verse. Menekülés hová? a mult világába, az egyetlenbe, mely a sebző jelentől elforditja figyelmét, mert az ember lelke nem állhat másból, mint multból és jelenből. A mult sebei kevésbbé fájnak s a képzelet, amely a mult sebeit kombinálja, eltereli a figyelmét a jelen fájóbb sebeitől. Ezért Arany lirája sem közvetlen benyomásokat ad, hanem emlékekből táplálkozik és diszkréten fátyolozott lira. S ugyanezért költészete leginkább epikai. S ámbár ez epikai költészet mélye csupa titkolt és eltagadhatatlan szubjektivitás, megjelenése mégis egy realista, sőt naturalista 3) költészet megjelenése. Rendkivüli szenzibilitása s ezzel összefüggő óriási képzet, azaz szókincse képessé teszi a legfinomabb dolgok látására és kifejezésére s külön fejezetet érdemelne a lelkiismeretesség, amelylyel az általa látott valósághoz aggodalmasan ragaszkodik. Ez ugyanaz a tragikus lelkiismeretesség, amelyről egyszer már beszéltem Péterfyről szólván 4) s amely minden ily sértékeny arisztokrata léleknek közös vonása. Aranynál három alakot vesz. Az első a költői realizmus. Petőfinél a realizmus önkénytelen, magától értetődő, könnyü. Aranynál aggodalmas, fájdalmas. Az egyik a tükör, a másik a festő. A második forma az erkölcsi lelkiismeretesség. -24- S itt tapintunk az egész dolognak mélyére. Petőfi, a nyárspolgár, erkölcsös ember, önkéntelen és nem érdemből, nem lelkiismeretből, erkölcsös, mert ugy született, erkölcsös éppoly könnyedén, mint amily könnyedén tesz mindent. Őszinte, mert egyszerü és nincs mit elhallgatnia; őszinte, mint ahogy az üveg átlászó.

Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség. Az csak azért őszinte, hogy ne legyen egy ujabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden legkisebb lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki multját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a multhoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét mult és jelen közt uj seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit Weininger, a hires osztrák filozófus Gedächtnisnek, erkölcsi emlékezetnek nevez és a zseni legmélyebb sajátságának mond. Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, „égető, mint Nessus vére“. Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany hőseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lőrincnek megölése utáni hangulatokra), Piroskában, Etelében, a balladahősökben.

E rendkivüli erkölcsi érzékenység a lelket habozóvá, félénkké, szemérmessé teszi. Itt minden megint összefügg az előbbiekkel. Akinek -25- minden ártatlannak látszó cselekedete uj lelkifurdalások forrása, az elzárkózik, hogy ne kelljen cselekednie. Az ha tán ki is csábul néha a tett mezejére,

Az iparkodik ugy élni, hogy azon ne lehessen folt. Visszavonult lesz és nyárspolgár. Amily lelkiismeretes költő, oly lelkiismeretes tanár, férj, apa. De ez a nyárspolgárság lényegileg különbözik a Petőfi nyárspolgárságától. Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.

A harmadik formája Arany lelkiismeretességének a tudós lelkiismerete. S itt visszatérünk a könyvre, melynek alkalmából irjuk e sorokat s mely Aranyt mint tanárt és tudóst mutatja be. Aranyt lelkiismeretessége esztétikai dolgokban épp oly hipokondriássá és habozóvá teszi, mint mindenben; ezért hagyott annyi töredéket és kiadatlan művet. Neki minden kritika uj seb volt:

Ez végletekig vitt esztétikai gondosságra késztette, hogy csak tökéleteset adjon ki. (Ebben is ellentéte a könnyen dolgozó Petőfinek.) Ezért az esztétikából valóságos nagy tudományt csinált -26- magának,5) amelynek gyümölcsei az utólérhetetlen Vojtinán kivül (és néhány kisebb költeményen, mint a Sárkány cimün) prózai dolgozataiban maradtak ránk.

Arany prózai dolgozatairól ujabban sokat irtak (Gálos Rezső, Szinnyei Ferenc stb.), noha inkább kivonatokat adva belőlük, mint eredeti itéleteket róluk. Mégis rájövünk lassan, hogy őt, kit az ortodoxok ismertek esztétikai vezérükül, egyáltalán nem lehet elmaradott kritikusnak tartani. Ez a nyárspolgár-költő, amint gyakorlatában megelőzte a legmodernebb naturalista és l’art-pour-l’artos irányokat, ugy elméletében többszörösen megelőzte Tainet, először módszerben, alkalmazva a milieu- és race-elméletet Irói arcképeiben és Zrinyi és Tassoban:6) azután az eszményités elméletében, megirva a Vojtinát hat évvel a Taine hires előadásai előtt del’Idéal dans l’Art (1867.), amelyekben nincs több, mint a Vojtinában. Gondoljunk arra is, hogy például Hebbelt ő méltatta először irodalmunkban, mint az eposz modernizálóját, maga is nagy modernizálója az eposznak. Pap közli tervezett, de nem engedélyezett olvasókönyvének előszavát, mely nemcsak pedagógiai, hanem esztétikai szempontból is kitünő és eredeti munka.

Aranyban, mint irodalomtörténészben az esztétikai -27- izlés és tudás egyesül a mult iránti nagy érzékkel. Eredeti történetirónak nem lehet mondani. Önálló kutatásra alkalma nem volt; mint Pap kimutatja, nagyobbrészt Toldy és mások adatait veszi át.7) A szoros és önálló tudományosságot pedagógiai célja is kizárta. Arany, mint Benkó ismert könyvéből és másunnan tudjuk, kitünő tanár volt; nemcsak nagy egyéniségének önkénytelen hatása, higgadt modora és nagy tudása tette azzá, hanem az a lelkiismeretesség, amelylyel kötelességeit teljesitette és saját pedagógiáját alaposan átgondolta. E pedagógia kiválóan józan gyerekismeretre vall. Azt mondja egy programmértekezésében, hogy „az a 15–16 éves ifju, aki előtt most nyilt meg a stil virágos mezeje, aki rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti, s elsősorban ebből a szempontból itélkezik, képtelenség, hogy egyuttal magasabb érdekeket, mint a nyelv erejét, a kompozició hatalmát, a költészet egyszerü fenségét is érezze. Már lelki alkatánál fogva – ki akarván tünni – csak a jelent nézi, a mult ügyetlen törekvései, avult szépségei iránt, amiket önfejlődése szinvonalán alul állóknak tart, sem kedve, sem érzéke“. Ezeket a szavakat számos mai tanárunk megfontolhatná. Annál feltünőbbek, mert oly történeti érzékü ember irja, mint Arany, önmegtagadó objektivitással. Még modernebb pedagógia hangjait üti meg egy levélben Lévay Józsefhez: „Oly alkalmazott esztétika, mely minden -28- művészetre kiterjed, vagy oly teoretika, mely csupán a szemlélődéssel lakik jól – nem ily koru, olvasottságu ifjakhoz való. A szókat betanulhatná, de az értelem éhen maradnia.“ Annyira simult e tanár a gyermekek értelméhez és izléséhez, hogy az ujabb irodalmat, mint könnyebbet és élvezetesebbet, előbb tanitotta a réginél, ami ellen Pap Károly kifogásokat tesz, teljesen tudományos szempontokból, melyek a tanár szempontjai nem lehetnek. Itt a különben szerény kommentátor tullő a célon.

Arany az irodalomtörténetet teljesen a mai módszer szerint, induktive, olvasmányok alapján tanitotta s a diktatum csak végleges, megjegyzésre szánt összefoglalás akart lenni. Igy nem is várhatjuk, hogy a költő egyéniségéből sokat találjunk benne, Azonkivül a nagy költő prózája másutt sem valami nagyon egyéni. Arany valóságos ellentéte a modern szubjektiv kritikusoknak. Mint Pap is megjegyzi, ő rakta le nálunk a filológiai módszer alapját. Lelkiismeretessége a tényekhez és adatokhoz ragaszkodik és szemérme, mely érzéseit még lirájában is fátyolozottá teszi, prózában lehetőleg egyáltalán nem engedi őket nyilatkozni. Ami versben diszkrét, az prózában szemérmetlen nyiltság lehet. Arany idegesen borzad minden szemérmetlenségtől. Diszt, hasonlatot, az egyéni képzelet jeleit, csak olyan helyen enged prózájába, ahol a megértéshez szükség van rá. Ezért lesz prózája, mint maga mondja, fahanguvá és olyanná, amilyennek Riedl elemzi. Kétszeresen igy van ebben a „száraz összefoglalásban“. Annál inkább meglep -29- bennünket a rendkivüli gondos tömörség és szabatosság, mely minden mondatát jellemzi. Ez is művészet: a legérettebb logikai művészet. És néha, mint a villám, egy-egy pillanatra egy epigrammai fordulat, egy kitünő jelző („a vizeszü Zsigmond“) felvillan az iskolás kifejezések közt.

Valóban szerencsés Pap kifejezése: ezeket a rövid logikus fejezetkéket leginkább epigrammai él jellemzi. S tartalmilag még több érdekeset találunk bennök. Ilyen mindjárt a hun-magyar mondák és ősműveltség jellemzése, mely a Csaba-trilógia tudományos forrásaira világithat rá s látható szeretettel van megirva. Aranynak e dolgokban olyan szakmüveltsége volt, mint akárkinek abban a korban. S több tévedése mellett is szembeszökő a bámulatos önmegtagadó lelkiismeretességü józanság, melylyel a költő kedvelt tárgyával, epikai hitelének összes alapjaival szemben itélni tud.

A középkori irodalomról igen szigoruan itél, annak szépségeit kevéssé sejti: ami természetes, hisz középkori irodalmunk kincseinek megvilágitása csak a legujabb kutatások műve. Annál több figyelmet szentel a korrajzi háttérnek s itt egyes kis fejezetei valóságos kis mesterművek, annak az Aranynak művei, aki a korai renaissance egész műveltségébe oly csodálatosan élte bele magát Toldi Szerelmében. Arany legendás történeti érzéke párosul itt szigoru logikájával és semmit kicsinek nem néző lelkiismeretességével, hogy e kis művekben olyat alkosson, amelyből mint egy Heredia-szonetből elvenni, sem hozzátenni -30- egy szót sem lehetne. Egy-egy kor beszoritva néhány szintelennek tetsző mondatba; csak aki maga hasonlót próbál, veszi észre a benne rejlő roppant logikai műveletet.

A következő kor még inkább a Tinódiak és Ilosvaiak kora Arany szemében, mint Balassié – s ez talán érthető a Toldi, Török Bálint, Szondi költőjénél a Radvánszky-kodex felfedezése előtti időben. Legérdekesebb itt (pedagógiai szempontból is) a régi magyar versformák összeállitása, amelynek ma sem szabadna hiányozni egy iskolai irodalomtörténetben.

Felélénkül a könyv – mint Pap is megjegyzi – azon kor felé, melyről Arany irói arcképei szólnak. Korok, iskolák, irók jellemzése itt mind kitünő s megegyező a mai itéletekkel. Pap szerint Toldy és Gyulai később ismerték a jegyzeteket s igy nem lehetetlen, hogy egyes dolgokban hatással is voltak a mai itéletekre.

A reformkor elemzése megint kitünő; Széchenyiről két szó („ezek a lángész hibái“) élesen világit. – A következő kor iránt megint kissé igazságtalan; ez már talán a győzelmes irodalmi iskola igazságtalansága a legyőzöttel szemben. Kölcsey lirája mást érdemelt volna (bár itt mentség, hogy e nagy költőt ma sem becsüljük eléggé); nekem Vörösmarty jellemzése is kissé halaványnak tetszik.

Önnön győzelmes iskoláját dicsérve Arany egészen diszkrét, nemcsak abban, hogy magát nem emliti (amely hiányt állitólag Szilágyi Sándor igen szépen és méltóan pótolt a későbbi jegyzetekben), hanem költőtársainak dicséretében -31- is. Nem valami merész ujitó, ami tankönyvben nem is volna szabad, hanem a megállapodott közvélemény kifejezője. Mégis helyesen jegyzi meg Pap, hogy e kis irodalomtörténetnek nagy érdekessége az, hogy az uj iskolát ez helyezi irodalmunk fejlődésében az őt megillető helyre először, időrendben; Toldy még teljesen konzervativ. És ha igaz, e kis könyvecske ebben sem maradt titkos hatás nélkül ujabb irodalomtörténeti felfogásunkra.

Petőfiről szól legtöbbet Arany, védelmezve őt a vádak ellen, körülbelül oly hangon, mint az utóbbi években Adyt volt szokás védelmezni. Érdekes, amint Pap bebizonyitja, hogy kronologice Arany itt az első, aki kimondja, hogy Petőfi a világirodalomban is számottevő költő; a második utána a francia Teillandier, a Revue des deux Mondesban. Gyulai még nem mert hasonlót mondani s Erdélyi, akit még ujabb kritikánk is érdemén felül becsül – Erdélyi az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus, aki képes volt Arany Katalinját végigolvasni, anélkül, hogy észrevette volna, hogy az gyönyörü jambusokban van irva és nem rossz ősi nyolcasokban – s ezt oly időben, mikor Byron hasonló költeményeit minden valamire való kritikusnak kivülről kellett volna tudnia, – Erdélyi azt mondta, hogy ne merjük Petőfit összemérni – Bérangervel.

Nagyon érdekes – és tárgyunkkal szorosan összefüggő – lélektani tanulmány lenne még kutatni, milyen szemekkel olvashatta Arany a Petőfi verseit. De erre már itt terünk nincs. Befejezzük -32- ezt a birálatot azzal a megjegyzéssel, hogy Pap Károly bevezetése érdekes adatokat csoportosit s hogy a könyv kiadása az Olcsó Könyvtárban igen drága. S ha már kiadásról van szó, meg nem állhatjuk, hogy ne szóljunk valamit a Hartmann könyvének kiadásáról is, Ebben a könyvben olyan nagyhangu és üres, modern, stilizált és szimbolikus és Petőfihez teljesen stilszerütlen rajzok vannak, melyeket nem hagyhatunk emlités nélkül.

AZ IRODALOM HALOTTJAI

Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt, diadalmasan bevonulnak az Emlékezet nagy Pantheonába. Az irodalom igazi halottjai az elfeledt irók, akiket nem olvasnak, akiknek „mintha hallottuk volna a nevét“, akik félbenmaradtak és eltemettettek, mint egy torzó, egy csonka szobor. Rákosi Jenőtől kezdve mennyien megmondták már (és magyarázták, magyarázták!), hogy a magyar irodalom különösen gazdag ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket; a példa mindig fáj. Esztendők mulva a történetiró, csákányával, mely a multakba vájkál: keménybe ütközik: s előkerül a mélyből a törött szobor: ez Katona volt, ez… a példa fáj.

Előttem három könyv; két uj és egy régi. Két halott aki feltámadt; és egy, aki még nem támadt fel. Az első könyv: egy Komjáthy-tanulmány. Én Istenem, ha elgondolom: nem is oly régen kevesen, fiatalok, ismeretlen rajongtunk egy halottért, egy ismeretlenért, aki éppen azért, mert ismeretlen volt, mert nem beszéltek róla az irodalom hivatalos fórumai: a miénk volt, teljesen, kizárólag, a mi költőnk, gyökerünk a multban, erőnk a jövőre. Tizen voltunk és tizen ugy -34- őriztünk egy nevet, mint a koptus a vallását, melynek messze földön ő az egyetlen hive. Tizünkön kivül ki tudta ezt a nevet?

Ma az az irodalmi fórum, mely bennünket kiátkoz, ugyanaz fedezte fel Komjáthy Jenőt, sőt Komjáthy nevét ellenünk használja. Mégis oly örömmel olvasom Sikabonyi Antal könyvét Komjáthyról (mely a Budapesti Hirlap ujságvállalatnál jelent meg), mintha a saját diadalomat olvasnám. Örömömet csak az csorbitja egy kissé, hogy a könyv elég gyenge. Irója sokat olvasott, olyanformán, mint az ambiciózus diákok olvasnak, szükség és öröm nélkül. Olvasottságát (talán nem is jogtalanul) többre becsüli saját gondolatainál. Ha tehát a buddhista világmegvetésről beszél, hozzáteszi, hogy azt „Taine ilyesformán fejezi ki: de renoncer au monde“ – amit ugyan minden ember „ilyesformán“ fejez ki, ha francia. De Sikabonyi nem francia. Azt is mondhatná: hogy Schopenhauer ilyesformán fejezi ki: Verneinung des Willens. – Egy-egy lapjáról egész irodalomtörténeti cimszótárt lehetne összeirni. Ok és cél nélkül. Komjáthy filozófus költő. Nem megdöbbentő, mikor Sikabonyi erre azt vágja rá: „Amint már Boileau is megmondta: Aimez la raison?“ Komjáthy lapja részvétlenség miatt megszünik. „De vigasztalhat, hogy igy szüntek meg a német Horák vagy az angol The Liberal.“ – Miért kellett ezt nekünk megtudnunk? Ha már vigasztalni akar, miért nem vigasztal inkább az Arany János lapjának példájával? Különös dolog, hogy az irodalmi nemzetköziség ostorozója mindenáron -35- külföldi olvasottsággal tetszeleg. – Hát az ily értelmetlenséghez mit szóljunk: „Lelkét nem elégitette ki a Leibnizok mondhatnók tabula rázája, akik mindent rendben találnak a világon!?“

Ilyen szószaporitástól vastagra dagad a könyv. Még jobban dagasztja a dagály. Hihetetlenül dagályos könyv, tele izléstelen enthuziazmussal hőse iránt, kit folyton a világirodalom legnagyobb alakjaival ejt párhuzamba. Csak ugy ontja a frázisokat; egyes lapjai a laposságnak, nagyotakarásnak és semmitmondásnak elrettentő példái. Stilusa elrettentően pongyola; ime egy példa: „a legnemesebb törekvések a közönség közönye s igy pénztelenségük miatt mennek tönkre“. Ilyen füles mondat igen sok van, elárulva irójuk gondolkozásának fegyelmezetlenségét.

Mindent megbocsátanánk, ha Komjáthy jellemzését találnók a könyvben. Valóban Komjáthyt még senki sem jellemezte komolyan és érvényesen irodalmunkban. Sokáig ismeretlen, aztán felfedezve, s a felfedezés bámulata sem alkalmas hangulat jellemzőnek, elemzőnek. A megértést csak szeretet adhatja; a megértetés csak ész műve lehet, lehiggadt szereteté. Sikabonyi a jellemző igényeivel lép fel: tanulmányt akar adni. Hogyan felelt meg ennek a feladatnak?

Az életrajz: néhány sovány adat, rengeteg frázissal feleresztve. Lélektani betekintést meg sem kisért. Pedig Komjáthy élete a legérdekesebb tanulmányok egyike lenne egy lélektani érdeklődésü kutatónak. Annyit élcelődtek már félreismert zseniken; ki irta meg a valódi félreismert -36- lángész jellemrajzát, a csökönyösen visszahuzódó lélekét, aki fájva keményedik a világ ellen, mint a gyöngycsiga a kagylójában a tenger ellen?8) Micsoda erjedés, micsoda vegyi folyamatok folynak nappal a lidérc távol helyén, mely majd csak éjjel fog fellobbani, a siron, jelezve a rejtvemaradt kincset? Schopenhauer, Katona életirói birkóztak ezzel a problemával, Komjáthyé fel sem teszi a kérdést. Egész lélektani betekintése talán ennyi: Komjáthy vidékre megy és megkomolyodik. „Nem tudjuk, – mondja Sikabonyi, – ez a komolyabbság (!) üzte-e vidékre, vagy ez az elszakadás tette-e komolyabbá?“ – Vagy dicséret, egy-egy oldalszurással:… „bezzeg ő nem hasonlitott a holnaposkodókhoz!“… – A másik életrajzi kérdés volna Komjáthy szerelme, mely a legérdekesebb, mert legritkább dolgok egyike: egy intellektuális szerelem. Sikabonyi ezt észre sem veszi; a szerelemről csak frázisai vannak, felhordván Dante Beatricejétől Petőfi Juliájáig minden tüzes szerelmeket.

Vajjon a gyér adatokból lehet-e rekonstruálni ezeket a fejlődéseket, ezeket az érzéseket? Lehet világot vetni rájuk a versekből. Művésznél mindig a műveit kellene életrajzának alapjául vetni. Sikabonyi az életet és a költészetet egészen mereven elválasztja. Azzal menthetné ezt, fel is hozza, hogy Komjáthy verseiben mindössze két -37- sornyi életrajzi adat van, s egy vers az anyjához, egyéb semmi. Hogy nincs költő, kinek költészete annyira élettől elvonatkozott lenne, mint az övé. De látnia kellene, hogy ez az élettől elvonatkozás csak látszólagos. Minden költőnél csak látszólagos lehet; ez apriori biztos, hisz a költő csak a saját benyomásait, saját érzéseit, saját belső életét adhatja a verseiben, önmagából ki nem léphet. Kétszeresen igy van ez Komjáthynál. Nem volt költő, aki annyira kizárólag verseiben élt volna, akinek a külső világ annyira semmit sem számitott volna, mint neki. Talán épp azért van ez igy, mert versei teljesen az övéi voltak, sem közönség, sem kritika meg nem osztotta vele birtokukat. Lelke közvetlenül és fenntartás nélkül beleömölhetett e versekbe, melyek profán szemek elé nem voltak kerülendők. De ép azért, mert teljesen verseiben élt, e versekben nem a külső világot, nem külső életét találjuk, hanem kizárólag belső életét; és Sikabonyinak a belső élet iránt nincs érzéke. Csodálatos dolog, egy lirikus monografusánál!

A belső élet rajzát nem kapjuk meg a Komjáthy költészetéről szóló fejezetekben sem. E zavaros fejezetekben nemcsak fejlődést, de jellemzést, nemcsak dynamikus, de statikus magyarázatot is hiába keresnénk hőse egyéniségéről. Erre ő azt mondja: „Vannak dolgok a természetben, amelyeket magyarázni nem lehet, amelyekben csak gyönyörködni tudunk.“ De akkor minek ir könyvet, ha nem tud megmagyarázni semmit? Szabad-e a kritikusnak igy lemondani a kritikáról? -38-

Behatolás helyett gyakran hőse teljes félreismerését árulja el. Igy mikor arról beszél, hogy Komjáthynál a miszticizmus tömörebben jelenik meg, mint a Faust II. részében (mellesleg mondva, Tieck nem erről, hanem Dante Divina Commediájáról mondta, hogy „misztikus, kifürkészhetetlen dal“.) Komjáthynál tömörségről beszélni: Komjáthy költői géniuszának tökéletes elferditése. Sohasem volt áradozóbb költő. Az első fenséges sortól kezdve Ki fény vagyok, homályban éltem…
végig egy hatalmas ár az egész kötete, egy óriási himnusz, széles, diadalmas, mindent magával ragadó, mindent elboritó, zubogó lendület. A szavak Niagarája ez, a költemények Amazonja. Minden, csak nem tömör. Áradozó, eszmékben, ugy mint szavakban. Komjáthy mindig egyforma, folyton ugyanazt és ugyanugy mondja, a méltóságos folyam egyformaságával. Egyes verseinek nincs egyénisége, külön hangulata. Kezdetről, végről, szerkesztésről nála szó sem lehet. Egész költészete egy költemény vagy egy sem: mert a szám fogalma csak szilárd dolgokra alkalmazható: Komjáthy költészete pedig folyó. Ebből önként következik, s a továbbiakból még világosabb lesz, mily képtelenség azt mondani, hogy költőnk „egyformán szólaltat meg minden érzéseket minden huron“ és hogy, „legteljesebben Goethével hasonlitható össze“.

E szerkezeti sajátsága Komjáthy költészetének szorosan összefügg egyénisége legjellemzőbb, -39- leglényegesebb vonásával, melyet Sikabonyi elmulaszt kiemelni. Egyáltalán nem keres ő faculté maitresset, mely hőse arcképét örökre felismerhetővé tenné; inkább apróz, de nem elemez. Jellemzés helyett itél; tán több esztétikust, mint pszichológust érezve magában. De itélete egyoldalu dicséret, mely legtöbbször helytelen esztétikai felfogáson alapul. E dicséret módszere az összehasonlitás; összehasonlitván hősét a világirodalom nagyjaival, alkalma van fitogtatni irodalmi műveltségét s egyszersmind elárulni, hogy e nagyokat mélyükben épp oly kevéssé ismeri, mint Komjáthyt. Ez összehasonlitásokban rendesen Komjáthy győz, győz Tennysonon, győz Shelleyn, győz Sully-Prudhommeon, győz Vörösmartyn, győz Goethén, Petőfin, győz Swedenborgon 9) (jellemző e nevek összevisszasága). Igaz ugyan, mondja igazi filiszter-esztétikával, hogy Goethe, Byron, Shelley, Madách „ugyanily“ eszméket „hatalmasabb, nagyobbszabásu“ munkákban szólaltattak meg – de nem ily „fenszárnyalón“, mint Komjáthy – „nem is beszélve arról, hogy -40- Goethének például mily hosszu idő adatott Fausztjának megirására.“

Összes összehasonlitásainak eredményeül e három csinosan hangzó műszavat hozza ki („három irány“): pogány pantheisztikus, misztikus enthuziaszta, ideális pesszimista. Jellemző, hogy a pantheistáknál Darwint is, a misztikusoknál Byront is emliti és a pantheizmus démonjáról beszél; a pesszimisták közt jellemző Reviczky divatos tulbecsülése. (A nők e kedves költője minden csak nem nagy és nem filozófus.) – E semmit mondó, cifra műszavak helyet jobb lett volna felkeresni Komjáthy többször kivánt legegyénibb, legmegkülönböztetőbb vonását, melyre már élete utalt: és ez valami egészen sajátságos magábazárkozottság, csak-magából-csak-magának-fejlődés. Sikabonyi emliti a magábazárkozottságot, de távolról sem veszi észre, hogy ez olyan forrás, melyből Komjáthy egész egyéniségét meg lehet magyarázni és hogy e szempontból tekintve Komjáthy életében és költészetében minden vonást a lehető legszorosabb összefüggésben fogunk látni.

E magábazárkozottság több és más a lirikusok közönséges érzékeny maguknakvalóságánál: ha a tipikus lirikusban, Csokonaiban, Petőfiben minden legkisebb külső hatás nagy érzelmi reakciót kelt, Komjáthynál ellenkezőleg külső hatás, külső világ egyáltalán nem létezik. Komjáthy lirája tárgytalan költészet; sohasem volt még ennyire tárgytalan költészet. Szavai elvontak, metaforái nem a meglátás, nem a képzelet munkái, hanem gyakran csak a nyelvé és sabloné. Érzései nem fejlődnek, hanem áradnak, nem táplálkoznak: -41- oly légiesek, hogy nincs szükségük külső táplálékra. Levegőből élnek, mint a növények; – vagy inkább: önmagukból. Komjáthy költészete ezért a par excellence elvont, intellektuális költészet; – ilyet várhatunk a világtól dacosan elhuzódó, félreismert lángésztől. Nincs nagyobb ellentét, mint Petőfi és Komjáthy lirája s az igazsággal homlokegyenest ellenkeznek Sikabonyi ilyen kijelentései: „Megtaláljuk Petőfiben mindazon elemet, mi Komjáthynál megvolt“ és „Petőfi korában Komjáthy Petőfivé vált volna és Komjáthy idejében Petőfi Komjáthyvá.“ A Petőfi liráját csupa külső benyomások táplálják s mindinkább tulsulyra jut a külső benyomás a belső érzés fölött. Valóban Petőfi a lirai epika felé fejlődik és költészetének csucspontját utolérhetlen leiró költeményeiben éri el. Gondoljunk a fejlődésre Hazámban c. első versétől a Puszta télen s hasonlók bámulatosan teljes realizmusáig. Petőfi a benyomások költője. Komjáthynál nincsenek benyomások.10) Benne nincs semmi apollinikus -42- elem; az ő költészete teljességgel dionysosi. Ha valakit lehet a világirodalomban Komjáthyhoz hasonlitani, az csak Shelley. Közös bennük az elvontság, a külső világgal való nem törődés, a csak magából táplálkozó lélek. Ideális költészet mindakettőé. E hasonló okok, hasonló eredményeket hoznak létre. Első eredménye, természetesen, az önérzet tultengése; aki előtt a külső világ semmi, annak önmaga minden, az voltaképp önmagát imádja. Komjáthy valósággal himnuszokat zeng önmagához. Folyton magával foglalkozva önnön nagyságának, önnön jövendő dicsőségének gondolata mámoritja.

A második eredmény az elvont eszmékért való rajongás. Minő eszmékért? Az önérzet tultengésének megfelel az individuális szabadság eszméje; annak pedig, hogy az egész világban semmit sem látunk, csak önmagunkat, megfelel a pantheizmus. Mindkettő megvan Shelleynél ugy, mint Komjáthynál. De éppen a pantheizmussal kapcsolatban akadunk közöttük a lényeges külömbségre. A pantheizmussal együtt jár a természetimádás. Az ily ideális, azaz a külső világtól elzárkozó lelkek, ha festők, tájképfestők lesznek: gondoljunk Mednyánszkyra.

De Shelley látja a természetet és a természetben keresi a saját érzéseit: a tengerben, a nyugati -43- szélben, az érzékeny virágokban. Az érzések tulnyomóak; de képek támasztják őket. Komjáthy ellenkezőleg, érzéseiben keresi a természetet, nem látja, nála legfeljebb az érzések támasztják a képeket; a képek csak kifejező eszközül szolgálnak, mint másnál a szavak. Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a természet iránt. Csak a lélek iránt volt érzéke. A természet nála csak a lélek más szavakkal: semmi egyéb.

Látta Komjáthy ezt a hattyut, ezt a fénybogárt, ezeket a pillangókat? Dehogy látta. Érezte. Shelley keveset lát és nagyon érez; Komjáthy érez és semmit sem lát. Ezért nagy tévedés azt mondani, hogy „nagyobb vonatkozásba tudja hozni a természetet énjével mint Shelley“. Komjáthynál a természet egyszerüen nem létezik.

Gondolhatunk arra, hogy Shelley élete hányatott volt, nagy benyomásokkal teli; Komjáthyé egyszerü, nem is alkalmas arra, hogy benyomásokat nyerjen. De gondoljunk arra is, hogy mindaz amit a lelki zárkózottságról és eredményeiről mondtam, talán nem egyformán illik Shelleyre és Komjáthyra. Komjáthynál a magábazárkózottság következménye lehet az önérzet tultengése és az elvont eszmékért való -44- rajongás; Shelleynél valószinüleg éppen az önérzetnek és e rajongásnak (melyek már tanulókorában összeütközésbe hozták a tanári és atyai tekintéllyel) következménye a külső világ hatástalansága. Igy érthető az, hogy Shelley képes a külső benyomások felfogására, Komjáthy képtelen. (Shelley verseiben vannak életrajzi adatok, Komjáthyéban nincsenek.) Valóban az élet nem oka, hanem okozata jellemünknek; sorsát mindenki maga csinálja. Ezért illik a költők élete oly csodálatosan jellemükhöz.

A harmadik eredménye a heroikus magányosságnak a pesszimizmus. A külső világ néha erőszakkal is megzavarja az elzárkózott lelket; az ily lélek a külső világból csak az ilyen erőszakos érintéseket érezvén, kénytelen, csak a legnagyobb pesszimizmussal, gyülölettel tud a külső világra gondolni. Komjáthynak az egész külső világ rabság. Szanzara, Abdera. S amint a pantheizmus Spinozához, ugy a pesszimizmus Schopenhauerhez viszi. De az ő pesszimizmusa egyáltalában nem lényegi, amint az egész külső világ nála nem lényegi. Lényegi csak a lélek, önmaga, és ez jó, nagy, élvez, győz: Komjáthy alapjában optimista.

Az abszolut jó nála a gyönyör, a lélek gyönyöre, melyhez a test gyönyöre is hozzátartozik, a szerelem és enthuziazmus részeg gyönyöre. A gyönyör valóban az egyetlen állapot, melyben az egész külső világ tényleg megsemmisül és a lélek egy pillanatra de facto magára marad. Ezt a gyönyört, ezt a megsemmisitő, Nirvánás gyönyört hirdeti ezer és ezer változatban -45- Komjáthy lirája. Igaza van Sikabonyinak (maga sem sejti, mennyire igaza), mikor azt mondja, hogy nála „az érzékiségben mintegy átszellemül a szenvedély“ – de éppen ellenkezője az igazságnak, amit nyomban utána mond, hogy „nincs benne semmi a Nirvána hangulatából“.

Átszellemült kéj, kéj a szellemnek a külső világtól való (bár pillanatnyi) emancipálása céljából: ez várható és tényleges alapmotivuma Komjáthy szerelmi lirájának. Az ily szellemnél a szerelem is önmagára vonatkozik, voltaképp csak önmagát és önmagáért szereti; a külső nő szerelmének csak alkalma, nem tárgya. Ennek megfelel, hogy végső szerelme, neje, Éloa, intelligens nő; ez a lélek nem ellentétét keresi mint más, hanem rokonát, akibe kihelyezheti saját tulajdonságait, hogy azokat imádja. A nőben önmagát szereti s szerelme is egészen magából táplálkozó. A nőt, akit szeret, voltaképpen nem ismeri, hanem képzeli: önnön lelkét képzeli beléje.

Tultengő önérzete, pesszimizmusa, rajongása a filozófikus eszmékért, a gyönyör dicsőitése legalább is érthetővé teszik feltámadását, népszerüségét a modern holnaposok között, ha velük való rokonságát nem is bizonyitják. A holnaposokban mindezek a vonások kevésbbé mélyről jöttek, mint nála (közöttük nincs ily elzárt lélek). De aki nem vette észre hasonlóságaikat (mint Sikabonyi), az nem veheti észre különbségeiket sem s nincs joga a holtat az élők rovására dicsérni.

Teljesen félreismeri Sikabonyi Komjáthy költészetének nemzetköziségét. Mert bizonyos, -46- hogy sohasem volt annyira nemzetközi költőnk, mint ő. A nemzet a külső világhoz tartozik, a nemzet konkrét dolog, a nemzetiség megszoritás; és Komjáthy költészete teljességgel belső, absztrakt, általános. A művészet nemzeti szine szoros összefüggésben van realizmusával: mennél reálisabb egy művész (mennél több, egyénibb vonást mutat benne a külső világ rajza), annál nemzetibb. Komjáthy világköltő, olyan, amilyenekhez Arany, a legreálisabb, legnemzetibb, e sorokat irta:

Világköltő, nemcsak azért, mert a világszabadságért rajong, mint Petőfi; világköltő, dacára annak, hogy szép hazafias költeményeket is irt. E hazafias költemények sem nemzetiek, mert nem reálisak; bármelyik nemzetre illenének. Ezért nem lehet Komjáthy állitólagos nemzetiességét kijátszani a holnaposok állitólagos nemzetietlensége ellen. A holnaposok (értve nem éppen a Holnap tagjait), élükön Adyval, minden Magyarország szidásuk mellett is sokkal nemzetiesebbek, mert érzéseik a magyar világ viszonyaiból fakadtak; Komjáthy érzéseihez semmiféle (külső) világnak nincs köze.

A költői képzelet és költői nyelv azonban teljesen annak a viszonynak a tükre, melyben a költő a külső világgal áll. Mindenki természetesnek fogja találni az eddigiek után, hogy Komjáthy képzelete szegény és egyoldalu; de -47- viszont ragyogó. A képzelet gazdagságát a külső világ adja, ragyogását a belső világ. Komjáthy költészete csupa fény és semmi szin. A fény a nap dolga, a szinek a tárgyaké; – a fény: a lélek, a szin: a benyomások. Ehhez képest nyelve sem szines és mégis ragyogó. Az ilyen költőnek voltaképp nem is a nyelv az erőssége, hanem a zene. Zeneiségében van valami Vörösmartyéból, Vörösmarty szinei és plasztikája nélkül. De az, hogy „azt a költői magyar nyelvet, melyet Kazinczyék után Vörösmarty, de még inkább Petőfi, Arany adtak vissza a magyarságnak, ő Reviczkyvel együtt… tovább fejlesztette“, nemcsak tulzás, hanem alapjában hamis. A magyar költői nyelv Aranyig állandóan a realitás és plasztika felé fejlődött; Reviczkyvel és Komjáthyval e fejlődésről hirtelen lehanyatlott, szintelenné, plasztikátlanná lett. Mindazonáltal Komjáthy nyelve éppen nem az az egyéniségtelen nyelv, ami Reviczkyé, sőt egy hatalmas egyéniség kifejeződése, elvont, de ragyogó szavakkal, nem szines, de fényes képekkel; nem szemléletes, de izzó, nem elképzeltető, de éreztető. Még verselése is teljesen megfelel az elmondottaknak: az örökös egyforma, folyamatos jambus, itt-ott anapaestusokká forrva, minden nemzetibb, vagy festőibb lejtés nélkül igazi kozmopolita forma, mint Reviczkyéké, de szárnyaló, égő, csupa lendület. Csak néha, egy-egy rémes hangulat hatása alatt születnek durvább képek, erősebb kifejezések, egyénibben verselt, trochaikus strófák; egy pillanatra mintha Vörösmarty tájain járnánk: -48- Fent az ormon ködök ülnek
rém a rémmel elegyülnek
köztük átok a viszony;
lent az alj’ba vad kacajba
tör a szélvész; vérbe fagyva
veti vemhét az Iszony;
de ez is mennyire csak belülről kivetitett kép, milyen kevéssé kép. Komjáthy nyelve, verselése himnikus, áradó, dagadó folyó, egyforma, mint Miltoné.

Hosszasabban foglalkoztam Komjáthy költészetével, hogy némileg ellensulyozzam a hamis képet, melyet Sikabonyi ad róla. Magával Sikabonyi könyvével nem lett volna érdemes ily hosszasan foglalkozni. Mégis érdekes jelenség e könyv, érdekes jele a feltámadásnak, melylyel közelmult irodalmunk halottjai egymásután felkelnek a feledékenységből. Csak most kezdjük észrevenni, hogy a magyar szellem ébren volt a lefolyt évtizedekben is. Előttem fekszik egy más könyv: Rédey Tivadar könyve Péterfy Jenőről. Péterfy irodalmi sorsa hasonló volt a Komjáthyéhoz: életében nem olvasták, ma könyveket irnak róla. Egy harmadik könyv is van az asztalomon: Dömötör János munkái, Ki ismeri ma Dömötör Jánost? Ő még nem támadt fel.

Hogyan tartozik össze a három alak? Hogyan adják meg együtt sajátos jellegét egy irodalmi kornak? Mért éltek homályban? Mért voltak az irodalom halottjai? Ezekre egy közelebbi cikkben óhajtok válaszolni. -49-

II.

„Igaz, hogy nálunk az irodalom halottjai mélyebben vannak eltemetve, de mégis hiszem, hogy Péterfy valódi élete már megkezdődött.“

Ezt irta Angyal Dávid 1901-ben, Péterfy Jenő összegyüjtött munkái bevezetésében. Ma, tiz év mulva, mikor Komjáthy Jenő is diadalmasan támad fel halottaiból: Péterfyt már a magyar essay-irodalom klasszikusai közé sorozzák s talán nem alaptalanul nevezhetnők őt az ifjabb magyar irodalom egyik nevelőjének. Egy uj könyv, Rédey Tivadar terjedelmes tanulmánya, alkalmat ad arra, hogy róla megint beszélve, megvilágitsuk a kapcsolatot, amelyben e tragikus életpályáju irónk korával és kortársaival (a Komjáthyakkal, a Dömötörökkel) állt és azt a kapcsolatot is, melyben ezzel a most felvirradó korunkkal áll, azt a kapcsolatot, mely diadalmas irodalmi feltámadásának az oka.

Magáról Rédey könyvéről nem volna érdemes ily sokat beszélni, Csak néhány szót bevezetésül.

Rédey Tivadar könyve nagy szeretet és szorgalmas tanulmány eredménye; a jó tanitvány könyve ez, tele hálás rajongással a mester iránt s nemes törekvéssel, helyesen érteni, szépen megvilágitani annak tanitásait. A szorgalmas tanuló könyve, aki Vischer hegelianismusát Beöthytől tanulta. Taine psychológiáját Alexandertől, akit sokszor elragad az ujonnan szerzett tudás s ok nélkül is kitárja néha kissé zavart ismereteit Darvinról és Brunetièreről, Saint-Beuveről -50- és Taineről s nem tud ellentállni a csábitásnak, hogy el ne mondjon, legalább jegyzetben, egy-egy érdekes kuriózumot, melyet nemrég olvasott a Vasárnapi Ujságban a magyar drótművészről vagy az Olcsó Könyvtár valamely kötetében Aristophanesről, ha az különben nem is igen tartozik a tárgyhoz. A nagyon fiatal ember könyve, aki sokra becsül egy-egy szellemes mondást, Péterfynél is, önmagánál is; akinek mesterét erősen utánzó stilje néha zavart, mondatai nem mindig helyesek, szavai nem mindig jól választottak; aki merésznek tart banális szókat is; aki adatokat gyüjt, tartalmat mond el és iskolai dolgozatot csinál.

Felhasználva elég helyes választással Péterfy önállóan meg nem jelent cikkeit is, végigvezet ismertetésével Péterfy egész irói pályáján, melyet három korra oszt; hirlapi cikkek, essayk és görög tanulmányok korára. E korok egymásba játszanak és igy Rédeynek az időrend ellen kell vétenie; ez más szóval annyit jelent, hogy csak mozaikképet adhat és nem Péterfy lelki fejlődésének a rajzát. Mert e fejlődés az idő függvénye; sohasem volt összefüggőbb fejlődés, melyben az egyes szemek annyira egymásból nőttek, oly szoros láncot képeztek volna, oly kevéssé volnának felcserélhetők. Péterfy lelki élete folytonos és szerves s egész irodalmi működése lelkéből fakadt: témái, gondolatai, stilje mind a lelki fejlődés hü szimptomái. Rédey idézi Tainenek azt a mondását: „A szellemi alkotások gyökerét nem kizárólag az észben kell keresnünk; az ember lelkületének, kedélyvilágának -51- összes részei nyomot hagynak mindazon, amit csak gondol és ir.“ Ez valóban találó idézet Péterfyre; az övé igazi „lirai kritika“; annál liraibb, mert önkénytelenül az, mert liraiságát rejteni törekszik. Egész lénye folyton fejlődő, eleven gyümölcsfa, melynek lehulló, ért gyümölcsei voltak művei; sokat ugyan lerázott a szél érés előtt; s a szegény fa előbb kidőlt, mint minden gyümölcse megérhetett volna. De minden gyümölcsöt a fa vére táplált s nem hasonlitottak azok a karácsonyfákra aggatott csillogó talmi gyömölcsökhöz. És Rédey bár mozaikszerü, tartalomelmondó könyvében képet nem ad Péterfy egyéniségéről, inkább kivonatát müveinek, a könyv végén egy mondattal megmutatja, hogy volt fogalma az egyéniségről; könyve legszebb mondatával; ime „Péterfy földjén mennyi nemes növényt láttunk, mely kedvezőtlen körülményeknél fogva nem birt virágot hajtani; olyant azonban egyet sem, melynek ne lett volna mélyre eresztett – gyökere.“

Hol keressük ezt a gyökeret? Rédeynél nem találunk e kérdésre választ. Egy-egy jellemvonását többnyire helyesen emeli ki hősének, de nem látja mélységüket, összefüggésűket és fontosságukat. Péterfy képét ép ugy magunknak kell megalkotnunk a magunk szempontjából, mint ahogy nemrég Komjáthy képét megalkottuk.

Komjáthyban oly intelligenciát láttunk, mely a külső világ képei és benyomásai elől makacsul elzárkozik. Nos: Péterfyben hasonló elzárkózást találunk; de az ő elzárkózása nem intellektuális, hanem esztétikai jellegü. -52-

Ő nem zárkozik el a külső világ igazságai elől; sőt mintha bizonyos lelkiismereti kérdést csinálna abból, hogy csak ilyen objektiv igazságokat adjon a világ elé. Ő más menekvést ismer, más elzárkózást: a külső világot a szépség szempontjából akarja nézni, a távol élvező, nem az érző szereplő szemeivel. Ez is elzárkózás: az elzárkózás azon neme, mely a tudós lelkiismeretével megfér. Add hozzá Komjáthy lelkéhez e tudományos lelkiismeretet: és Péterfy lelke lesz belőle.

Ez egyszersmind megmagyarázza, miért fejlődött e két mélységében hasonló lélek oly tökéletesen különbözővé.

Nem azt mondtam, hogy Péterfy tudós volt; sőt éppen: a tudományos lelkiismeret az ő lelkét artista-lélekké tette. A tudományos lelkiismeret kötelességünkké teszi tudomást szerezni a világról, akkor is, ha az fájdalmas; önlelkünk ellenére is. Mi a magába zárkózni szerető léleknek menekvése az ebből eredő fájdalomtól? Az egyetlen menekvés: az artista szemével nézni a világot, mint egy tragédiát és az igazban és szomoruban meglelni a szépet. S nem lehetne jobban kifejezni Péterfy egész életének törekvését.

Artista-lélek lesz, könyvbarát, művészetek 11) és irodalmak ismerője, idegen lelkek szépségeinek magyarázója: igy keresi a külső, az objektiv világban a szépet. Egyszersmind az élet szomoruságaiban -53- is a szépet: a tragikumot keresi: s művészetben és életben egyébként a tragikum fejtegetéséhez vonzódik leginkább. Keller első, tragikus Heinrichja, Kemény, az öreg Arany, Teleky László, Shakespeare, a görög tragikusok, Ibsen, a Haláltánc: érdeklik a művészetben, Széchenyi, a magyar szabadságharc tragikuma az életben, a politikában. Ugyanezért érdekli a történetirás is: a Thukydides-féle tragikus történetirás, a francia forradalom története, ilyesmik. Valóban az esztétikai tragikus felfogás az egyetlen mód a tudományos lelkiismeret és a magábazárkózó lélek kibékitésére. Nem zárkózni tisztán egy szintelen belső világba, mint Komjáthy, hanem a külső világból csinálni belső világot, a külső világot a belső szépség törvényei értelmében fogni fel.

Akármerre nézünk Péterfi világában, mindenütt megtaláljuk a tudományos lelkiismeretet, mely minden áron önmaga ellenére, önlelkét kinozva, a külső világra függeszti tekintetét s mely aztán a tragikus, esztétikai felfogásban békül meg. Ezt mutatja ifjukorának természettudományi érdeklődése, melynek Összegyüjtött Munkáiban nem maradt nyoma s melyet Rédey részben Goethe hatásának, részben (s ez sokkal finomabb megjegyzés) a korviszonyoknak tulajdonit. „Az alkotmányosság beálltával – mondja – önkénytelen, a legkülönbözőbb csatornákon át beszivárgott hozzánk a pozitivizmus szelleme: az illuziókban csalódott, de ismét tetterőre ébredt ország mohón kapott mindenen, amit tény…“ De hogy mennyiben voltak összefüggésben a -54- korviszonyok irodalmi halottjaink lelki történetével: ennek kutatása e dolgozat végső részének célját képezné, ha a szerzőnek merészsége volna e nagy témához nyulni.

Az eddigiekből már megérthetjük azt, hogy Péterfy nem lehetett tudós, hanem az igazat, de artista szemmel néző essay-iró; azt is, hogy figyelmének az élettelen természetről a szellemi világ felé kellett fordulnia, amelyet inkább nézhet a tragikus szépség törvényei szerint, Természettudomány helyett most történetirás és regényirás – lényegileg rokonok – kezdik érdekelni. A tudós lelkiismeret nem kisebbedett benne: nem tér ki a legfájdalmasabb igazság elől sem, sőt különösen keresi a legfájdalmasabbakat. Rokonszenvét nem birják az oly irók, akik mint Jókai, felszabadítják magukat az igazság békóiból, sőt mintha nem birnák teljesen az olyan alakok sem, akik mint Eötvös, mint Kossuth, harmonikusok, fátumtalanok 12), tragikumtalanok, Keményt, Széchenyit érezte rokonainak. A fájdalmas igazságokat keresi, hogy tragikummá emelje őket s igy elvegye fulánkukat, melyet nagyon is érez.

A fájdalmas igazság keresése teszi őt szkeptikussá, a rendszerek, a sémák ellen, amelyek iránt alapjában rokonszenvet érez. Tainet igy szereti és kritizálja. A legnagyobb önmegtagadás volt az igazságért: rendszertelennek lennie.13) -55-

A fájdalmas igazságok keresése hozza őt ellentétbe a nemzeti elfogultsággal, a „nemzeti szinü korlátokkal“, mint ő nevezi, követeli, hogy a politikus „eszével álljon kivül a háromszinü sorompón“, hogy a költő ne álljon utjában a nyugati áramoknak, a „szép inváziójának“. E, szándékos, hajlamainak ellenére való nemzetköziség 14) alapja tragikus, mint Széchenyinél is az: saját csekélységünk ismerete. Péterfy a politika kritikájában is mindig a fájdalmas, önmegtagadó józanságnak ad igazat és nem a nemzeti fellobbanásoknak: Széchenyinek és nem Kossuthnak. Éppen ugy elitéli nemzetiségi politikánk sovinizmusát.

Ilyenformán a régi magyar irodalommal szemben sem ismeri a kegyeletet. Saját szempontjából megérteni; de aztán: kegyetlenül mai, nyugati szemmel birálni mindent: ez az eljárása. Épp ily kegyetlenül ellenszegül a közönség véleményének: Jókainál Keményt, a kedvelt Karthauzinál a Falu Jegyzőjét többre becsüli.

Részben a népszerütlen, fájdalmas igazságok kereséséből, részben artista lényéből fakad nemes konzervativizmusa. Tévedés volna azt hinni, hogy e konzervativizmus a Budapesti Szemle irányának tett engedmény; ellenkezőleg, a konzervativizmusa vezethette őt a Budapesti Szemléhez. E konzervativizmus egész lényét áthatja s maga is ismeri -56- (Péterfy kitünő önelemző, mint minden magábazárkózott lélek s másokat is gyakran önmegfigyelések alapján elemez), mikor tréfálkozva mondja, hogy ő nem fél egy kis copftól. Ellenszenves előtte az ujdonság népszerüsége, s artista tragikai világnézete változatlan, kornak alá nem vetett szépséget és tragikumot ismer. Ez magyarázza állásfoglalását a Nietzsche-féle forradalmi nagyságokkal szemben. Ez a szkeptikus változatlan igazságokat ismer, s ha ilyennek jó kifejezésére akad, s gondolatai kapcsolatában szüksége van rájuk, azokat átveszi majdnem kifejezésükkel együtt, Tainetől, vagy akár Müller-Strübingtől. (Rédey könyvének filológiai érdeme, hogy e kapcsolatokra bőséges idézetekkel rámutat.) Nem akar mindenáron eredeti lenni s másutt elég eredeti ahhoz, hogy ne mondhassuk átvételeit plágiumnak. (Másutt kritizálja mestereit, Tainet kivált.)15)

Ezzel összefügg folytonos önismétlése is, amiben némileg Gyulaihoz hasonlit. Ugyanazt a gondolatot nem habozik gyakran majdnem azonos szavakkal ujra leirni, ugyanazon gondolatokat, több cikkben egymásután ismételve és fejlesztve ujból fejtegetni. (Rédey ezt is megmutatja.) Érdekes látnunk ebből a szempontból is, hogyan összefüggnek egymással egyes dolgozatai, mennyire -57- folytatása, tovább fejlesztése egyik a másiknak, mennyire egy tőből fakadtak és egymásba hangzanak, mint Ibsen egyes drámái. A magából, mélyből gyökeresen, szervesen fejlődő lelket mutatja ez is, melyre mindjárt tanulmányunk elején felhivtuk a figyelmet.

Konzervativizmusa, szerénysége mások véleményének elfogadásában, megismert igazságokhoz való, szkepticizmusát ellensulyozó ragaszkodása, önön gondolatainak ismétlése és fejlesztése összefügg jellemének komolyságával és azon tulajdonságával is, melyet Rédey megismert és diszkréciónak nevez. Valóban ez igen fontos tünete az esztétikai magábazárkózottságnak. E diszkréció tiltakozik benne a kiméletlen „pszihológiai mohóság“ ellen, mely a nagy halottak magánéletében turkál. E magábazárkózott lélek elsősorban a saját magánéletét féltette a kiváncsi szemektől. Ezért nyom el oly gondosan minden eláruló, lirai vonást kritikájában: melyek azért lépten-nyomon előtörnek; hiszen e látszólagos, készakart objektivitás voltaképp éppen a tulságos lirai érzékenység kifolyása. És itt talán megtaláljuk a tudományos lelkiismeretnek, a külső világ igazságaihoz való kényszeritett, fájdalmas, ily magának való léleknél, melynek minden külső érintés fáj, kétszeresen meglepő ragaszkodásnak csiráját is, mely őt Komjáthytól elsősorban megkülönbözteti és pantheista lirikus helyett artisztikus essayiróvá tette. Kétségkivül hozzájárult ehhez a tényeket kereső, kiábrándult kor is (artisztikumba menekvő kiábrándultság Péterfy egész lénye) – de hisz Komjáthy kora ugyanez -58- volt. A jellemkülönbség: Péterfy diszkréciója, mely mint irót elzárta a lirától és a külső világra utalta. Ha világ: igazság legyen!…

Mi hozta létre Péterfy diszkrécióját? Péterfy élete, kétségkivül. Családi körülményei, könnyelmü apa, érzékeny anya, hivatásának lekötöttsége, idegbetegség, minden. Ezek nem olyan hangulatokat fejlesztenek, melyeket világba szeretnénk kiáltani. Azonkivül Komjáthy, ismeretlenül, önmagának irt; Péterfy, bár érdeme szerint nem ismerve, hirlapiró volt. Komjáthy alkothatott lelkéből uj, szintelen, de fényes világot; Péterfy önnön lelke tragikumából menekült a világ esztétikai tragikus felfogásához. Péterfy elzárkózottsága igy mintegy ellenkező irányu lesz Komjáthyéval. De mindkettő elzárkózás: közös bennük a külső világ teljesen pesszimista felfogása, mely Komjáthynál hermetikus intellektuális elzártságban, Péterfynél esztétikai-tragikai felfogásban talál vigasztalást.

Rédey inkább hőse gondolatait kutatja, mint érzelmi jellemét és ezt helytelenül teszi. Péterfy gondolatainál nagyobb értéküek az érzelmek, melyeket e gondolatok leplezni törekszenek; mindennél nagyobb értékü az ember, aki a sorok mögött áll. Érzelmei csak kevésben nyilatkoznak, talán csak a modorban, melylyel gondolatait előadja; de éppen e modor az – hogy azt mondjam róla, amit ő mondott Széchenyiről, – ami Péterfy lelkének lelke. E modor legfőbb jellemzője az izlés; diszkréciójával, konzervativizmusával, mély, szinte zenei érzékenységével (zenekritikus volt!), artista lényével, egész lelke mélyével -59- szorosan összenőtt tulajdonság. Kényes izlés: ő is „vájt fülü“, mint Kazinczy; és vájt lelkü, nemcsak szók, hanem dolgok iránt. Sérti a népszerü reklám, sérti Nietzsche kalapácsfilozófiája; kritikájának főszempontja, gondolkodásának, nyelvének főszabályozója, az izlés.

Nyelvének az izlés, az izléses fogékonyság adja meg a jelleget: minden diszharmónikus hang kerülése. Péterfy mint stiliszta: az izlés művésze németül és magyarul; s nem volt igaza Rédeynek, mikor stilusának jellemzésére felhozott szemelvényét magyarra forditotta; ez a folyékonyság csak eredetiben látható meg igazán. Finoman folyékony ritmus ez: halkneszü folyócska, mely alig vet látható hullámokat.

Még egy pár szót Péterfy fejlődéséről. E fejlődés rajza nem egyéb lenne, mint felelet azon kérdésre: mint gubózódik be a tudományos érdeklődés lassankint az esztétikai zárkózottságba? Az első állomás általános tudományos érdeklődés (még természettudományi is); a második történeti (s ez fejleszti ki a tragikus világnézetet); ezután már csak egy haladás van hátra az artistaságban, az esztétikai begubózottságban: végkép eliminálni a tudományból (a világból) mindent, ami nem szép lehet és – a görögséghez menekülni. (Ez a szaka Péterfy életének talán a Danteessayvel kezdődik s a görög irodalom tanulmányával tetőpontját éri.) Eszerint én is három részre osztanám Péterfy fejlődését, de nem külső alapon (mint: hirlapirás, Budapesti Szemle, Görög irodalomtörténet), sem műfajok szerint (cikkek, essayk. könyv): hanem a belső fejlődést vévén alapul. -60-

III.

Két ember áll előttünk, akik egy korban éltek és közös volt a sorsuk; két zseniális iró, kik életükben nem találták meg közönségüket.16) Hol keressük a közös sors okát? Közös jellemvonásban. E közös jellemvonás jellemük gyökere: a visszahuzódás, a zárkózottság.

Hol keressük a közös jellemvonás okát? A fajban vagy a korban, a milieuben?

A közös zárkózottság Komjáthynál intellektuális, Péterfynél esztétikai karaktert ölt. Jellemző Péterfy tragikum-elméletére, mely mint láttuk, egész lelkével oly szorosan összefügg, hogy szerinte a tragikumnak semmi köze a morálhoz. Az ő zárkózottsága, az ő tragikuma valóban tisztán és teljesen esztétikai. De ha a kor, ha a faj e zárkózottság oka, valószinünek fog feltünni, hogy e korban, e fajban az intellektuális és esztétikai mellett a morális zárkózottság tipusát is megtaláljuk.

Ezért akarok nehány szót mondani Dömötör Jánosról s ismét leirni e sokáig eltemetett nevet. Nem akarom jellemezni őt, nem akarom feltámasztani: irodalmi halottak feltámasztására nem -61- érzek elég krisztusi erőt: fel fognak támadni, ha kell, maguktól. De amit mondani akarok, nem lenne teljes az ő neve nélkül.

Dömötör János Komjáthynak és Péterfynek idösebb kortársa. Parasztfiu, vidéki, csöndes ember. Verseket műforditásokat, népies leveleket, kisebb tanulmányokat irt, nagyobbrészt a Vasárnapi Ujságba. Öngyilkos lett, mint Péterfy. Munkáit halála után Baráth Ferenc adta ki, vékony kötetkében.

Kevés verse: rendkivül mély vallomásai egy magába zárkózott léleknek, akiben a tudós lelkiismeret helyett (melyről Péterfynél beszéltünk), a morális lelkiismeret fejlett ki. A kifejezés ily egyszerüsége kevésszer szövetkezett az érzés ekkora mélységével.

Alapvonása neki is az elzárkózás. Megvan az ezzel összefüggő pesszimizmus a külső világ iránt. De morális jelleménél fogva őt kizárólag az emberi világ érdekli:

Ez utóbbi pár sort két versében is ismétli. És mégsem tud elvonulni a világtól, nem engedi morális lelkiismerete. Ez lesz tragikuma, mint Péterfynek a tudós lelkiismeret.

Mégis, mint Péterfy, ő is aggó lelkiismeretességgel akar a külső világba, ő a morális világba, a tettek világába hatni, bármint fáj neki. Ha tollára veszi, élénk realizmussal festi e külső világot: a morális mindig praktikusabb, élesebb szemü, mint az intellektuális, vagy az esztétikus. Nyelve is népiesebb, reálisabb, magyarabb, kissé Arany-izü. Mint Péterfy, az esztétikus, a német, ugy ő, a morális, az angol irodalom kedvelője. Mint Péterfynek a nyugodt esztétikai élvezetekbe merült élet, neki az erkölcsös, egyszerü, családi -63- élet volna ideálja. A magyar parasztcsalád életét kevesen ábrázolták ugy, mint ő, többi közt a Tornyos Nyoszolyáról szóló versében a nyoszolyáról, mely minden titkot lát:

Ismétli (gyönyörüen) a Beatus Illét. És sohasem lehet ily Beatus. Hitetlen Tamás, nősülni nem mer, megőrüléstől fél. Folyton erkölcsi aggályok, furdalások, határozatlanságok meredélyein jár: mult és jövő nem hagyják feledni:

„Neki mindig nyugalom kell – S azt keresi, ami fáj.“ Hiába vágyik „Megnyugodni, nem kutatni – Azt élvezni, ami van.“ A bibliaolvasó protestáns morális szemével nézi korát:

A kor gyarapszik, szépül, épül – Csak egy vén hid lett semmivé, mely kezdet óta eget-földet számunkra tarta együvé.

De végre ugy tetszik, megtalálja azt a moráltalan pesszimizmust, amely már belenyugszik a rosszba. „Fájó igazság, vérez a sziv. Ha mélyebben -64- tekint belé.“ De mégis: igazság, melyben meg lehet állapodni a sokat hánytatott léleknek.

„Éltem sivár, jövőm iszony“ – mondja; de ugy érzi, hogy nyugodt. Most már nem is csak a kort vádolja:

E nagy – morális lélek a pokolban akarja jól érezni magát: Leszünk sokan a pokolban,
– mondja egy másik versben – Van ott jó is, van elég.
Van kit nincs mért oldni, kötni
Van akinek bün se gyötri,
Csak a másé, kebelét.

E látszólagos moráltalan, vagy morális megnyugvás életébe került. Péterfy is akkor lőtte főbe magát, mikor eljutott a görögség esztétikai -65- szigetére. Mint Péterfy Széchenyivel, Grünwald Bélával, Teleky Lászlóval, ugy foglalkozott ő is egy tanulmányában Öngyilkos költőinkkel, morális szemmel helytelenitvén az öngyilkosságot. De az elzárkozásnak mindig tragikus vége lesz, ha lelkiismerettel párosul.

Ez magyarázza, mért tragikus Péterfynél és Dömötörnél és nem oly mértékben az Komjáthynál. Neki sikerült elzárkozni, önmaga zsenijébe.

Dömötör humbler bard (hogy az általa forditott Longfellow szavával éljek), de jó költő, minden szava mélyen jött lelkéből s tipikus illusztrációja annak, amit mutatni akartam.

Most, hogy az utolsó és legfontosabb kérdés jönne: mi a közös forrása egy korban egy nemzet irodalmában ennyi elzárkozásnak – oly korban, mikor az a nemzet már irodalmi életet él – mi az oka a magyar irodalmi életek az örökös tragédiáinak és éppen a közelmultban: a kritikus nem mer tovább irni. Péterfy azt szokta mondani, különb legény lett volna, ha a sors ifjuságában a külföldre veti, de igy élete mintha el volna tiporva. Igy van-e, vagy Dömötörnek van igaza, aki a kort vádolja? nem kutatom.

Vannak dolgok, melyek keserübbek kimondva, mint érezve; s azt hiszem (attól félek), olvasóim már érzik, amit mondanom lehetne. S talán már nem időszerü is kimondani: mintha a feltámadások korát élnők.

De a feltámadások ünnepe legyen a kegyelet ünnepe is A magyar irodalomnak még mindig -66- kötelességei vannak az alig letünt kor halottjai iránt. Komjáthy versei talán lassanként hozzáférhetőbbekké válnak, mint ma; de Péterfynek hány értékes essay-je nem szerepel Összegyüjtött Munkáiban? várván egy negyedik kötetre? És Dömötörre ki emlékezik?

Lábjegyzetek.

1) „Vágd meg a szavakat és vérzenek“ – mondja Emerson. „Facsard ki a szavakat és könnyeznek“ – mondja Hartmann. Ilyen reminiszcencia nagyon sok van.

2) Az arisztokratizmusra nézve vesd össze Arany származását, a Toldi Szerelme enumerációját, a nemes stilt és történeti érzéket, a levelet, melyben Petőfi lebeszéli Aranyt, hogy a Murány Ostromát Wesselényinek ajánlja s azt, amit Riedl mond Aranynak a cigányokkal szemben való itéletéről. Az, hogy Arany politikai nézetei demokraták voltak, nevetséges ellenvetés. Itt belső és öntudatlan hajlamról van szó, nem politikai nézetekről, melyek a kortól függnek.

3) V. ö. a Bolond Istók I. énekét és Thewrewk Árpád könyvét a Nagyidai Cigányokról.

4) Lásd a következő tanulmány II. fejezetét.

5) Petőfinek nem volt mélyitett esztétikai izlése. Csak a divatos irókat szerette.

6) „A szenteskedő kéjsóvár olasz“ szembeállitása a magyar hadvezérrel olynemü dolog, mint Musset és Tennyson szembeállitása az angol irodalom történetében. Arany még pontosabb a dokumentálásban.

7) Maga – szerényen – Toldy extraktusának nevezi jegyzeteit.

Ki fény vagyok, homályban éltem
Világ elől elrejtezém:
Nagy ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.

9) Érdekes pl. ahogy Vajdával elbánik, aki szerinte „alantjáró. Filozóf eszméi mindannyiunké, a megszokottak… Filozófiai nyelve (!) meg darabos,“ Ellenben Komjáthynál „szokatlan hangok“ volnának az ilyenek:

Nyissátok fel a börtönajtót!…
Ó legyen átkozott a zsarnok
Ki minket e tömlöcbe zárt…

Ez épp oly kevéssé szokatlan hang s éppugy Petőfi-hatás, mint a „Tettekre szomjazom, Csak nyilna már a büszke pálya“, mely a Véres napokról álmodom visszhangja.

10) Mondanom sem kell, mily felületesség ebből Komjáthy fölényére következtetni. Sikabonyi azt mondja: „Petőfinél… minden felszinesebb, leiróbb, reálisabb. Komjáthynál tartalmasabb, boncolóbb, légiesebb. De ne feledjük, hogy Petőfi huszonhat éves korában halt meg; addig irhatott csak, mig a vér a legszilajabb.“ Éppen megforditva. A szilaj vér nem kedvez a realizmusnak. A fiatalok költészete mindig „légiesebb“ s láttuk, hogy Petőfi is az epikaiság felé fejlődik. Werther légiesebb, mint a fejlődött Goethe, Faust vagy Meister. A kettő közt bizonynyal nem a realizmus a felszinesebb, nem a légiesség tartalmasabb. De Komjáthy légiessége egészen más, lényegileg más és Komjáthy sohasem lehetett volna reálissá, valamint Petőfi sem Komjáthyvá.

11) A képzőművészet nagy tárgyilagossága előtt énjének minden gyötrelme elsimult.

Angyal Dávid.

12) „Egyéniségéből hiányzott egyes tehetség… fátumszerü uralma a többi felett.“ – Az Eötvös-essayból.

13) Euripides-tanulmányában elméletet alkot a vigjáték fellépéséről, mely ráillik Euripides és Racine korára, de nem Schillerére: itt elárulja szeretetét a sémák és elméletek iránt. Grünwald Béla könyvében is az elméletet nélkülözi. Nagy tisztelője Hegelnek.

14) Védeni Péterfyt a nemzetköziség vádjától (oldalvágásokkal a mai modernekre), mint Rédey teszi, igazán felesleges.

15) Rédei Péterfynek Taineről szóló kritikai megjegyzéseit nem együtt adja Tainenek irónkra való hatásáról szóltában, hanem külön-külön az egyes cikkek fejtegetésénél, melyekben előfordulnak. Ez jellemző feldaraboló, tartalomelmondó, mozaikszerü módszerére, mely iskolás és éppen nem helyes.

16) Péterfyt voltakép nem lehet elfeledett irónak tekinteni. Az irodalmi szakkörök már életében kitüntették; a Kisfaludy-társaságnak tagja volt. De a közönség nem ismerte vagy félreismerte; addig névtelen, a Jókai-essay után kivált népszerütlen lett. És belül, a lelke egy ismeretlen iró lelke volt; egy iróé, aki magának ir, a közönséggel való kapcsolat nélkül: Különös jelenség hirlapiróban – Péterfy kapcsolata a közönséggel halála után kezdődik, Összegyüjtött műveinek kiadásával.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT KRITIKA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.