Midőn a hellen hadsereg Trója ellen vonult, Philoktetest, a
metonai s más hadak vezérét Chryse szigetén egy kigyó úgy megmarta
lábán, hogy fájdalmas sebének bűze miatt s folytonos
jajveszéklésével a seregnek nagy alkalmatlanságára vált. Azért
Odysseus tanácsára a szomszéd Lemnos szigetén, épen midőn egy
szikla aljában elaludt, magára hagyták. E lakatlan szigeten töltött
el hosszú kilencz évet, elhagyatva mindenkitől, testi és lelki
gyötrelmei között. A tizedik évben Helenos jós kijelenté a görög
seregnek, hogy Tróját csak Herakles nyila által veheti be; mivel
pedig ez Philoktetes birtokában volt, érte küldték Odysseust,
társul adván mellé Achilles fiát, Neoptolemost, hogy Philoktetest
szép szerével vagy erőszakkal vigyék a táborba. A két küldött
megérkezésével Lemnos szigetére, kezdődik a tragédia
cselekvénye.
(Kopár sziklás partvidék Lemnos szigetén. Magas
szikla aljában Philoktetes barlangjának bejárata. Odysseus és
Neoptolemos egy szolga kiséretében föllépnek.)
ODYSSEUS.
Im a tengerlocsolta Lemnos
laktalan,
Ember nem járta
szirtpartjára érkezénk,
Hol egykor,
oh Neoptolemos, a hellenek
Legjobb
hősének, Achillesnek gyermeke –
Kitettem volt Poeas fiát, a melisit,1)
Igy rendelvén ezt a
sereg vezérei,
Mert a maró seb lábán
gennyedésbe ment;
S a tábort úgy
betölté vad, baljóslatú
Nyögése,
ordítása, hogy nem lehetett
Többé
nyugodtan áldoznunk a füstölő
Oltárokon. De mért is erről szólani?
Hosszú beszédre most valóban nincs idő,
Mert megláthatna s elronthatná
tervemet.
Melylyel reménylem,
nemsokára megfogom.
Most a te dolgod,
hogy segítségemre légy,
És meglásd,
hol van a kettős nyilásu szirt,
Mely
télen át a napsugárnak kétszeres
Utat
nyit, s melybe nyáron kétfelől viszen
A hűvös szellő édes enyhe álmakat.
Kissé lejebb balkézre hűs forrásvizet
-6-
Fogsz észre venni, hogyha még ki nem
apadt.
Lépj csendesen előbbre és
jelentsd nekem,
Mindaz, mit mondtam,
itt van-e, vagy más helyen?
Hogy
elmondjam s te meghalld majd a többit is,
Mit tenni kell még, és munkánk közös
legyen.
NEOPTOLEMOS.
Nincs messze, a mit mondál,
Odysseus király;
A barlangot, melyről
szólsz, látom, úgy hiszem.
ODYSSEUS.
Ott fenn látod vagy itt lenn?
Nem veszem ki, hol?
NEOPTOLEMOS.
Itt fenn; de léptek hangját
nem hallom sehol.
ODYSSEUS.
Nézd, nem pihen-e álomban
fekvő helyén?
NEOPTOLEMOS.
Üres tanyát látok csak,
melyben senki sincs.
ODYSSEUS.
Nincs benne házi eszköz, mely
lakká teszi?
NEOPTOLEMOS.
Falevelek vannak megvetve ágy
gyanánt.
ODYSSEUS.
Nincs semmi más? A többi része
mind üres?
-7-
NEOPTOLEMOS.
Van még itt egy fából készült
serleg, durva kéz
Munkája; itt
egyszersmind némi tüzi szer.
ODYSSEUS.
Mindez valóban az ő házi
eszköze.
NEOPTOLEMOS.
Oh jaj! még mást is látok;
gennytől áztatott
Szennyes rongyok
száradnak itt a levegőn.
ODYSSEUS.
Itt e helyen lakik hát,
tisztán látható,
S nem is lesz távol;
hogy mehetne messzire,
Ki régi sebtől
szenved lábán szüntelen?
Vagy élelmet
keresni távozott csupán,
Vagy enyhítő
füvet tud valamely helyen.
Állítsd e
szolgát lesbe, őrködjék, nehogy
Reám
üssön; mert szivesebben fogna meg
Engem magam, mint Argos összes népeit.
(A szolga el.)
NEOPTOLEMOS.
Eltávozott a szolga, őrzi az
utat;
Szólj hát tovább, ha van még
több kivánatod.
ODYSSEUS.
Achilles gyermeke, abban,
miért jövél,
Nem lesz elég a testi
bátorság csupán;
-8- Segítned kell,
ha újat mondok, mit soha
Nem
hallottál még, mert segéd gyanánt vagy itt.
NEOPTOLEMOS.
Mi az, mit
kivánsz?
ODYSSEUS.
Hogy Philoktetes
szivét
Csalárd szavak hálózatával
tőrbe ejtsd.
Ha kérdi tőled, honnan
jöttél és ki vagy?
Mondd: Achilles
fia; ebben szólj igazat;
Aztán mondd,
hogy hazádba tartasz, elhagyád
Haraggal telve, hellenek hajóhadát,
A kik hazulról kérésekkel csaltak el,
Mert egyedül így döntheték meg
Iliont,
És mégsem méltatának arra,
hogy neked
Adják Achilles fegyverét
jogod szerint,
Hanem Odysseusnak; s
ekkor mondj reám
Tetszés szerint
rossznál rosszabb szidalmakat.
Épen
nem bántasz engem ezzel; ám ha nem
Beszélsz így, gyászba döntöd Argos népeit.
Mert ha kezünkbe nem jut ez ember
nyila,
El nem pusztítod Dardanos
honát soha.
S miért nem én, hanem
csak te szólhatsz vele
Gyanútlanúl és
biztosan, im halld okát:
Te nem jövél
a harczba esküvés szerint,2)
Nem
szükségből,3) nem az első
hadjáraton;4)
Míg én mindebből semmit sem tagadhatok.
Azért ha íjával kezében észrevesz,
Végem van s téged is elvesztelek
velem.
-9- Ebben lesz épen cselre
szükségünk, miként
Rabold el tőle
győzhetetlen fegyverét.
Tudom, fiam,
hogy a természet nem ilyen
Ravasz
beszédre s cselfogásra alkotott;
De
édes ám a győzelmet kiküzdeni.
Merj
hát! Máskor majd ismét igazak leszünk.
Most egy kis napnyi rosszaságra adod magad
Kezembe, aztán mondjanak mindenkoron
Legjámborabbnak minden emberek
között.
NEOPTOLEMOS.
A mit fáj meghallgatnom,
Laërtes fia,
Gyűlölt előttem akkor
is, ha tenni kell.
Mert nem születtem
cselfogásra sem magam,
Sem az, mint
mondják, a ki éltemet adá.
E férfiút
erővel elragadni kész
Vagyok, de nem
csel által; hisz csak nem fog egy
Ép
lábbal győztes lenni annyiunk felett.
Segítségedre küldtek bár és áruló
Nem vágyom lenni; ámde inkább akarok
Jót téve bukni, mintsem győzni becstelen.
ODYSSEUS.
Ifjú koromban, hős atyának
gyermeke,
Magamnak is lassú volt
nyelvem, gyors kezem.
De most tudom
tapasztalásból, hogy a nyelv
Vezet
mindent az emberek közt s nem a tett.
NEOPTOLEMOS.
Mi mást parancsolsz, mint
hazugságot csupán?
-10-
ODYSSEUS.
Azt, hogy Philoktetest csel
által fogjad el.
NEOPTOLEMOS.
De mért csel által, ha jó
szóval is lehet?
ODYSSEUS.
Jó szóra nem hajt; és erőszak
nem segít.
NEOPTOLEMOS.
S mi az, mi erejét oly
biztossá teszi?
ODYSSEUS.
Halálos íja, mely czélt nem
téveszt soha.
NEOPTOLEMOS.
Igy hozzá bátran közelítni sem
lehet?
ODYSSEUS.
Nem, csak mint mondám, csellel
foghatod meg őt.
NEOPTOLEMOS.
S azt véled, a hazugság nem
szégyenletes?
ODYSSEUS.
Nem, ha magunkat megmenthetjük
általa.
NEOPTOLEMOS.
Minő arczczal mondhatnék ily
beszédeket?
-11-
ODYSSEUS.
Nem illik ott habozni, hol
hasznot remélsz.
NEOPTOLEMOS.
Mily hasznom lesz belőle, ha
Trójába jő?
ODYSSEUS.
Csak e nyilak veszik be Trója
falait.
NEOPTOLEMOS.
Nem én hódítom hát meg, mint
biztattatok?
ODYSSEUS.
Te sem a nyilak nélkül, ők sem
nélküled.
NEOPTOLEMOS.
Ha így van, meg kell hát
kerítnem azokat.
ODYSSEUS.
És kétszeres jutalmat nyersz,
ha megteszed.
NEOPTOLEMOS.
Minőt? Ezt tudva, vonakodni
nem fogok.
ODYSSEUS.
Okosnak és bátornak fognak
mondani.
NEOPTOLEMOS.
Legyen hát; nem szégyenkezem
már, megteszem.
-12-
ODYSSEUS.
Emlékezel mindenre, mit
tanácsolék?
NEOPTOLEMOS.
Biztos lehetsz, ha szavamat
adám reá.
ODYSSEUS.
Maradj tehát itt s várj reá,
míg megjövend,
Én távozom, nehogy
meglássa színemet.
A kémet ismét a
hajóhoz rendelem,
S ha látom később,
hogy hosszú időt veszítsz,
E helyre
küldöm újra majd e férfiút,
Álöltözetbe rejtve, mint kalmár hajóst,
Hogy ismeretlenül végezze dolgait.
És ennek csürt-csavart beszédéből
fiam,
Ragadd ki majd azt, a miből
hasznot merítsz.
Megyek most a hajóra
s mindezt rád bizom.
Vezessen minket
Hermes, a csel istene,
S győző
Athena, ki velem van szüntelen!
(El. A kar fellép.)
KAR.
Első versszak.
Mi az, mi az, mit mondjak, mit
ne mondjak a
Gyanakvónak ez idegen
hazában?
Mondd, király!
Felül múl minden tudományt,
Minden más értelmet azé, kinek Zeus
-13- A kormánybotot adta
át.
Reád jutott örökül,
fiam,
Őseid összes hatalma, beszélj
hát,
Miben lehet
segítnem?
NEOPTOLEMOS.
Ha végig akarsz tekinteni
most
A helyen, hol e férfi
tanyázik,
Nézz oda bátran. De ha
megjő
A rettenetes, közelembe
siess,
Légy szüntelen
oldalomon,
Hogy minden perczbe’
segíthess.
KAR.
Első ellenversszak.
Király, parancsod szívem régi
gondja már:
Szemem szüntelenül reád
vigyáz csak.
Ámde mondd,
Mi rejtek ad neki lakást,
S most hol járnak léptei; mert
bizonynyal
Helyén van, tudakolnom
ezt,
Nehogy orozva rohanjon
rám:
Merre megy útja, hol a
pihenése,
Kivül van-e vagy ott
benn?
NEOPTOLEMOS.
Im lakhelye, melynek két
ajtaja nyílik,
E szikla
tövén.
-14-
KAR.
S hova ment a boldogtalan
ember?
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal ez útat szántja
nehéz
Lépteivel, s élelemért jár a
közelben.
Mert ez az élete, mondja a
hír:
Fáradtan fáradalom
közt
Szárnyas nyillal a vadra
vadászva;
És nem akadt
még
Bajának orvosa
eddig.
KAR.
Második versszak.
Ah! mint szánja szivem
szegényt,
Ki oly elhagyatottan
él,
És nem őrzi baráti
szem
Gondos hű
szeretettel;
Testét gyötri a
fájdalom,
És nem hagyja pihenni
soha
A szükség. Hogy, ah! hogy tudja
szegény türni az életet?
Oh emberi
küzdés!
Oh boldogtalan
emberek,
Kiknek sorsa
kiváló!
Második ellenversszak.
Im ez, kit születésre,
ős
Fajra senki se’ múl
felül,
Szükség, nélkülözés
között
-15- Fekszik most egyedül
itt,
Hol csak tarka s bozontos
vad
Tanyáz; gyötrik a testi
kór
S éhség kínjai, míg lelke nehéz
gondok alatt eped
S bús panaszát
csupán
A visszhang fecsegő
szava
Viszonozza
szünetlen.
NEOPTOLEMOS.
Nincs semmi ezekben
bámulatos;
Mert ha agyamban is
értelem él,
Tudom, isteni kéz küldte
reá
E sorsot, a bősz Chryso
haragja;5)
S a nyomor, mely most gyötri segítség
Nélkül, az ég akaratja szerint van,
Nehogy az isteni győzhetetlen ijat6)
Előbb feszítse
Trója falának, a míg
El nem jött az
idő, melyben a jóslat
Rendelte
bukását e nyilak által.
KAR.
Harmadik versszak.
Csendesen,
fiam!
NEOPTOLEMOS.
Mi az?
KAR.
Zaj közelg
felénk…
Mintha emberi kín sóhaja
volna…
-16- Innen jött-e vagy
onnan?
Hozzám, hozzám
hatol
Ez ösvény felől a
nehézkes
Fáradt léptek
dobogása,
Távolból hangzik a
kínos
Sóhaj; messzire elhat a
nyögés.
KAR.
Harmadik ellenversszak.
Gyermekem,
ügyelj!
NEOPTOLEMOS.
Mire?
KAR.
A mit tenni
kell;
Mert nincs messze e helytől,
ide ért már,
Nem zengve dalt
nádfuvolán,
Mint mezők
pásztora;
Ordítása messzire
hangzik,
Mert sebét tán
megütötte,
Vagy mert e zordon
öbölben
Hajót lát; iszonyú e
kiáltás.
(Philoktetes föllép.)
PHILOKTETES.
Oh jaj, idegenek!
Kik vagytok, kik e földön partra
szálltatok,
Hol nincs jó révpart, hol
nem laknak emberek?
-17- Minő
hazából, mily nemzetségből valók
Vagytok ti? A ruhátok, látom, hellasi
Formára készült, mely nekem
legkedvesebb,
De úgy szeretném
hangotok meghallani;
Ne féljetek hát
tőlem vad külsőm miatt,
Inkább
szánjátok bennem a boldogtalant,
Az
elhagyottat, a szegény örömtelent,
És
szóljatok, ha mint barátok jöttetek.
Feleljetek hát; ép oly joggal várhatom
Ezt tőletek, mint én felelni kész
vagyok.
NEOPTOLEMOS.
Oh idegen, tudd meg hát
mindenek előtt,
Mit tudni óhajtottál:
hellenek vagyunk.
PHILOKTETES.
Oh kedves hangok! Mily
gyönyör, hosszú idő
Multával ismét e
beszédet hallani!
Mi szükség hajtott
e vidékre, gyermekem?
Minő szándék,
minő kedves szél vezetett?
Oh mondj
el mindent, hadd tudjam kiléteted!
NEOPTOLEMOS.
Hazám hullám övezte Skyros
szigete;7)
Honom felé hajózom, s Achilles fia,
Neoptolemos vagyok. Elmondtam, mit tudok.
PHILOKTETES.
Oh te a legkedvesb atyának
gyermeke,
Kit kedves föld szült s agg
Lykomedes nevelt!
Mily út hozott e
földre? Honnan érkezél?
-18-
NEOPTOLEMOS.
Hajóm most Ilionból visz hazám
felé.
PHILOKTETES.
Mit mondasz? Hisz te nem valál
akkor velünk,
Midőn először Ilionba
indulánk.
NEOPTOLEMOS.
S te részt vevél ez útnak
fáradalmiban?
PHILOKTETES.
Oh gyermekem, hát nem tudod,
kivel beszélsz?
NEOPTOLEMOS.
Hogy ismerném azt, a kit nem
láttam soha?
PHILOKTETES.
Nevem se’ hallád s
szenvedéseim hírét,
Melyek megtörték,
tönkre tették éltemet?
NEOPTOLEMOS.
Minderről, mit kérdeztél,
semmit sem tudok,
PHILOKTETES.
Oh én szegény, isten gyűlölte
nyomorult,
Kinek balsorsát még a hír
sem vitte el
Hazám földére, sem
Hellasban bárhová!
Hanem kik e
szigetre dobtak gonoszul,
Hallgatnak
és nevetnek; s kórom azalatt
Szünetlenül növekszik s egyre gyarapul.
Oh én fiam, Achilles méltó gyermeke,
-19- Azt látod bennem, a
kiről hallád talán,
Hogy birtokul
nyeré Herakles fegyverét,
Poeas fiát,
Philoktetest, kit egykoron
E két
vezér és a kephallen fejdelem,8)
Kitettek e vadonban
szégyenteljesen,
Mert a kegyetlen kór
emészté testemet
A gyilkos kigyó
marta kínos seb miatt,
E kórral
tettek itt ki engem, oh fiam,
S
magamra hagytak, a midőn a chrysai
Sziget felől hajóik erre tértenek.
Örömmel látva, hogy a hosszas hányatás
Után az álom elnyomott egy szirt
alatt,
Itt hagytak, elfutottak, némi
rongyokat
Dobván elémbe, mint
koldusnak, és silány
Élelmet – adja
vissza ezt az ég nekik!
Fiam, mit
gondolsz, milyen volt az ébredés
Ez
álomból, midőn mind eltávoztanak?
Mint könyeztem, mint nyögtem balsorsom felett?
Látván, hogy mind eltüntek a hajók,
melyek
Idáig hoztak, s ember nem volt
e helyen,
A ki segítsen, a ki
szenvedésemet
Enyhítse, és bármerre
fordítám szemem,
Nem láttam semmit,
mint gyötrelmet és nyomort,
Ám ennek
nagy bővében voltam, oh fiam!
De
napra nap mult, gyorsan eltelt az idő,
S magamnak kellett e silány fedél alatt
Szolgálatomra lennem; gyomromat ugyan
Ellátta íjam, szárnyas vadgalambokat
Ejtvén el; ám ha egyet eltalált a
nyíl,
Magamnak kellett érte másznom,
sebhedett
-20- Lábam vonszolva kínnal,
fáradságosan.
S ha enyhítő italra
vágytam, vagy ha fát
Akartam vágni
télen át, midőn a föld
Jégtől volt
megdermedve: gyötrelmek között
Kellett érette vánszorognom; s ha tüzem
Hiányzott, a kövekből fáradságosan
Ütöttem ki a szikrát, mely mindig
megóv.
Mert hogyha tűz ég benne, e
lakás nekem
Mindent megad, kivéve
gyógyulásomat.
S most tudd meg azt
is, milyen e sziget, fiam!
Nincs oly
hajós, ki jó szántából jő felé;
Mert
nincs révpartja, nincs helye, hol szivesen
Fogadják, hol haszonnal
kalmárkodhatik.
Okos embernek útja
erre nincs soha.
De kedve ellen köt
ki tán itt valaki?
Mert ezt is
meghozhatja a hosszú idő.
Igen, fiam,
jöttek már, és szóval nagyon
Sajnálkozának rajtam, adtak is talán
Részvétből egy kis élelmet s ruházatot;
De azt, ha szólok róla, senki sem
teszi,
Hogy elvigyen hazámba; tíz év
óta kell
Viselnem így már gyötrő
kórom kínjait,
És elpusztulnom éhség
és nyomor miatt.
Im ezt tevék az
Atridák s Odysseus
Velem, fiam, hogy
az olympi istenek
Fizessenek hasonló
kínokkal nekik!
KAR.
Én is sajnállak téged, oh
Poeas fia,
Miként azok, kik partra
szálltak itt előbb.
-21-
NEOPTOLEMOS.
Szavad mellett bizonyságot
teszek magam;
Tudom, valót beszéltél;
mert tapasztalám,
Az Atridák s
Odysseus mily rossz emberek.
PHILOKTETES.
Megbántottak hát téged is ez
átkozott
Atridák, hogy haragra
gyúltál ellenök?
NEOPTOLEMOS.
Bár válthatná be egykor
boszúmat karom,
S ismerné meg Mykene,
Sparta egyaránt,
Hogy Skyros bátor
férfiak szülő hona.
PHILOKTETES.
Jól van, fiam! De honnan jött
e nagy harag,
Mely ellenökben ily
heves boszúra készt?
NEOPTOLEMOS.
Elmondom, bárha nehezen, Poeas
fia,
Mily bántalmakkal halmozának
engem el.
Midőn Achillest elragadta a
halál –
PHILOKTETES.
Oh jaj! Ne szólj tovább egy
szót se, míg előbb
Nem hallom:
meghalt igazán Peleus fia?
NEOPTOLEMOS.
Meghalt, nem emberkéztől,
isten ölte meg;
A földre dönté, mint
mondják, Phœbos nyila.
-22-
PHILOKTETES.
Dicső volt hát a győztes,
vesztes egyaránt.
De nem tudom most,
oh fiam, bántalmadat
Kérdezzem-e vagy
őt sirassam legelőbb?
NEOPTOLEMOS.
Azt vélem, oh boldogtalan,
elég neked
Saját bajod, nem kell
siratnod másokat.
PHILOKTETES.
Jól mondod; szólj hát újra
dolgaid felől,
Mily megbántással
hoztak rád gyalázatot?
NEOPTOLEMOS.
Érettem jött atyámnak
nevelője9) és
Az isteni Odysseus tarkaszín hajón,
Mondván, akár igaz volt, vagy akár hamis,
Hogy senki más nem fogja meghódítani
Atyámnak elhunytával Tróját kivülem.
Ilyen beszéddel csakhamar rábirtanak,
Oh idegen, s hajóra is szálltam
velök,
Óhajtván látni a halottat,
mielőtt
Sirjába tennék; mert nem
láttam őt soha;
Aztán e vágyhoz
járult még a szép remény,
Hogy én
fogom bevenni Trója ormait.
A második
nap látta már útban hajóm’,
Midőn jó
széllel a gyász Sigeionhoz ért;10)
S alighogy partra
szálltam, az egész sereg
Körülfogott,
köszöntve s esküdözve, hogy
-23-
A holt Achillest látja újra élve
most.
De ő holtan feküdt ott; s én,
boldogtalan,
Könnyet hintvén rá,
csakhamar fölkeresém
Az Atridákat,
jog szerint barátimat,
Kérvén
atyámnak fegyverét s egyéb javát.
De
jaj! e szemtelen szóval feleltek ők:
Achilles sarja, minden más tied lehet
Atyád örökségéből, ám a fegyverek
Gazdája más ember lett, Laërtes fia.
És engem ennek hallatára nagy harag
Ragadt el, s fájdalommal telve
felelék:
Arczátlanok, hogyan mertétek
fegyverem
Megkérdezésem nélkül másnak
adni át?
S Odysseus, ki közel volt,
ekként válaszolt:
Igen, fiú, jogosan
adták azt nekem;
Mert én mentém meg
egykor őt és fegyverét.
S én
feldühödve rossznál rosszabb átkokat
Szórtam reá s szidalmakkal halmoztam el,
Ha mégis elragadja tőlem fegyverem,
Idáig jutva, bárha nem gyors haragú,
Sértő szavamra ingerülten így felelt:
Nem voltál, hol mi voltunk, ott valál, a
hol
Nem kelle; s mégis ily merész
szájjal beszélsz;
Nem mégy Skyrosba
hát e fegyverrel soha!
Ily sok
gyalázat, ily nagy megbántás után
Hazám felé hajózom, míg a gonoszok
Szülötte, a gonosz Odysseus megrabolt.
S nem őt, inkább fölebbvalóit
vádolom,
Mert minden ország s
hadsereg vezérei
Szavát fogadja; és a
bűnös emberek
-24- Tanítóik szavára
lesznek gonoszok.
Elmondtam. Ki az
Atridákat gyűlöli,
Szeresse azt az ég
úgy, mint én szeretem.
KAR.
Versszak.
Oh bérczes föld, ki mindent
táplálsz, s ki Zeust is szüléd,11)
Ki az aranyhullámu
Paktolost lakod,12)
Ott is hozzád esengtem, dicső anyám,
Midőn az Atridák megsérték ez ifjat,
Laërtes fiának adva atyja fegyvereit,
A legnagyobb dicsőség gyanánt –
Oh istennő, ki bikát pusztító
Oroszlánon ülsz!13)
PHILOKTETES.
A bánat biztos zálogával
jöttetek,
Mint látom, e szigetre, oh
idegenek!
Velem egy sorson vagytok, s
tisztán látható,
Hogy az Atridák és
Odysseus műve ez.
Mert jól tudom,
hogy nyelve mindig készen áll
Minden
gazságra, csalfaságra, és soha
Nem
hozhat létre semmit, a mi jó s igaz.
De nem csodálom ezt úgy, mint hogy a nagyobb
Ajas nyugodtan nézte s
elviselheté.
NEOPTOLEMOS.
Nem volt már életben, oh
idegen! Hiszen
Ha ő él, engem sem
raboltak volna meg.
-25-
PHILOKTETES.
Mit mondasz? Ezt is elragadta
a halál?
NEOPTOLEMOS.
Tudd meg, hogy többé nem süt
rá a napvilág.
PHILOKTETES.
Oh jaj szegény! De nem halt
meg Tydeus fia,14)
Sem az, kit Sisyphostól pénzen vett vala
Laërtes.15)
Inkább őket sujtaná a halál!
NEOPTOLEMOS.
Nem ám; tudd meg bizonynyal;
sőt inkább nagyon
Virágoznak
mindketten Argos serege közt.
PHILOKTETES.
S él-e derék barátom, az agg
pylosi
Nestor, ki meggátolta bölcs
tanácsai
Által gyakorta amazok rossz
szándokát?
NEOPTOLEMOS.
Nagy gyászban van most, mert
fiát Antilochost
Kebléről elszakítá a
halál keze.
PHILOKTETES.
Oh jaj! két szörnyű
veszteséget említél,
A melyet
legkevésbbé vágytam hallani.
Jaj,
jaj, hová tekintsek most, ha mindezek
Meghaltak, és Odysseus még mindig él,
Kinek inkább meg kellett volna
halnia!
-26-
NEOPTOLEMOS.
Ügyes küzdő ez, ám sokszor
megbomlanak,
Philoktetes, a
legügyesebb tervek is.
PHILOKTETES.
Az istenekre, mondd meg, hol
volt akkoron
Atyádnak legdrágább
barátja, Patroklos?
NEOPTOLEMOS.
Meghalt ez is. Rövid szóból
tanuld meg azt,
Hogy nem a rosszakat
ragadja el a harcz
Legszivesebben,
ámde a legjobbakat.
PHILOKTETES.
Valót beszélsz; s azért még
egy ember felől
Kérdezlek, a ki bár
méltatlan, de okos,
Ügyes nyelvű:
minő sors érte életét?
NEOPTOLEMOS.
Ki más, ha nem Odysseus az,
kit kérdezél?
PHILOKTETES.
Nem őt értettem; volt egy
Thersites nevü
Ember, ki mindig kész
volt többször szólni ott,
Hol senki
sem akarta. Mit tudsz, él-e még?
NEOPTOLEMOS.
Nem láttam őt, de úgy tudom,
még mindig él.
-27-
PHILOKTETES.
Ugy is kell; hisz még nem
veszett el semmi rossz,
Jól
gondoskodnak erről a nagy istenek;
Kik gyakran visszahozzák Hades karjai
Közül is mindazt, a mi csalfa és
gonosz,
És mindig sirba döntik azt,
ki jó s igaz.
Mit mondjak erről, mint
dicsérjem ezt, holott
Az istenekben
is gonoszságot lelek?
NEOPTOLEMOS.
Mi engem illet, oh Poeas nemes
fia,
Őrizkedem ezentul, hogy jó
messziről
Lássam csupán az Atridákat
s Iliont;
Mert hol derék embernél
többet ér a rossz,
Hol minden jó
elpusztul és a gyáva győz,
Oly
emberekkel nem szövetkezem soha;
Legyen ezentúl a sziklás Skyros nekem
Elég, találjam otthon boldogságomat.
De most megyek hajómra; s te Poeas
fia,
Élj boldogul, légy boldog, és az
istenek
Gyógyítsanak meg úgy, mint
óhajtod magad.
Mi meg siessünk; és ha
kedvező szelet
Küld ránk az isten,
tüstént útra indulunk.
PHILOKTETES.
Már távoztok,
fiam?
NEOPTOLEMOS.
Igen, az indulás
Perczét közelben kell várnunk, nem
messziről.
-28-
PHILOKTETES.
Úgy hát atyád s anyád nevére,
oh fiam,
És arra, mit hazádban
legjobban szeretsz,
Esengve kérlek,
oh ne hagyj ily egyedül
Magamra e
nyomorban, mely mint láthatod,
S mint
hallád, szörnyű kínnal gyötri éltemet;
Végy mint fölösleget hajódra. Jól tudom,
Hogy kellemetlen lesz hajódon ily
teher;
De tűrd el. A nagy lelkek
mindig gyűlölik
A rosszat, s azt
tartják dicsőnek, a mi jó.
Ha itt
hagysz, nem fog szép hírt hozni rád, fiam,
De ha megmentesz, nagy dicsőség lesz
díjad,
Ha Oeta földét újra élve
láthatom.
Fel! Fáradságod nem tart
egy egész napig.
Merd hát! Vezess
magaddal, dobj, hová akarsz,
Az orra,
farra, vagy fenékre a hajón,
Hol
legkevésbbé háborítom társidat.
Hallgass meg, az irgalmas Zeusra, oh fiam,
Fogadj el! Im lásd, térdeidhez
borulok,
Bár béna, gyenge lábam. Oh
ne hagyj el itt,
Embertől távol, e
vadonban egyedül!
Oh ments meg innen,
vigy hazádba engemet,
Vagy Eubχba,
hol Chalkodon a király,16)
És innen nem lesz
Oetáig hosszú az út,
Trachis hegyéig,
gyors futású Sperchios
Partjáig; hadd
öleljen újra ott atyám,
Kiért régóta
gyötri aggódás szivem,
Hogy meghalt.
Sokszor küldtem hozzá azokat,
Kik
erre jártak esdekelve untalan,
-29-
Hogy mentésemre küldjön gályát
önmaga,
De vagy meghalt már, vagy
talán követjeim
Kevésre tartva, úgy
látszik, kérésemet,
Saját honuk felé
eveztek egyenest.
De most légy te
vezérem, légy te hírnököm,
Oh
szánakozzál rajtam, ments meg engemet;
Gondold meg, mily veszélyek várnak mindenütt
Az emberekre, jó s balsorsban
egyaránt.
Tekintsen hát a vészre, a
ki tőle ment,
S a boldog ember
óvakodjék legkivált,
Hogy észrevétlen
baj ne érje életét.
KAR.
Ellenversszak.
Szánd meg, király! Elmondta
sok küzdelmét, kínjait:
Oh bár ne
sujtaná e sors barátimat!
Ámde ha
gyűlölöd az Atridákat,
Gonosz
tettöket most e férfi javára
Fordítanám, a hová szive vágya vonja,
Honába visszavinném futó
Hajómon, kerülve így istenek
Súlyos boszúját.
NEOPTOLEMOS.
Vigyázz, nehogy most könnyen
egyezzél bele,
S ha kórja láttán majd
fölgerjed undorod,
Többé ne érezz
akként, a mint most beszélsz.
KAR.
Épen nem; módot arra nem
nyujtok soha,
Hogy ezt a
szemrehányást joggal tedd nekem.
-30-
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal szégyen volna, ha
ez idegen
Sorsán segítni nem vágynám
úgy, mint magad.
Ha úgy tetszik,
menjünk hát; készüljön hamar,
Mert a
hajó nem utasítja vissza őt.
Csak
engedjék az istenek, hogy biztosan
Elérjünk innen, a hová kivánkozunk.
PHILOKTETES.
Oh éltem legszebb napja!
kedves férfiú,
Derék hajósok, bár
lehetne tetteim
Által mutatnom, mily
barátotok levék!
Menjünk fiam,
köszöntsük végbúcsú gyanánt
E
lakhatatlan lakhelyet, hogy lásd magad,
Miből éltem, mily hőslelkűnek születém,
Mert azt hiszem, más ember, mint én, e
nyomor
Merő látását sem tudná
kiállani,
De engem megtanított a
szükség reá.
KAR.
Megálljatok! Két férfiú közelg
felénk;
Egyik hajóslegényed, másik
idegen,
Hallgassátok meg őket, aztán
menjetek.
(A szolga jő kalmárnak öltözve, egy másik
hajóssal.)
KALMÁR.
Ez utitárstól kérdém, Achilles
fia,
A ki harmadmagával őrizé
hajód,
Hogy mondaná meg, hol
találhatok reád.
-31- Mivel
mindketten, nem szándékosan, hanem
Véletlen folytán egy révben találkozánk.
Kalmárhajómmal Ilion felől jövök,
S hazámba tartok, Peparethos bortadó
Földére,17) s
hallván, hogy mind hozzád tartozók
Az
emberek, kik itt a partra szálltanak,
Nem akarám tovább folytatni útamat,
Míg véled szólva méltó díjat nem nyerek.
Mert nem tudod bizonynyal, mily új
terveket
Forralnak Argos seregében
ellened,
S nem is maradtak már a
tervnél egyedül,
Hanem halasztás
nélkül tetté vált a szó.
NEOPTOLEMOS.
Hálás leszek hű gondodért, oh
idegen,
A mily igaz, hogy nem vagyok
gonosz szivű;
De fejtsd ki jobban,
mit akartál mondani,
Hadd ismerjem
meg Argos ujabb terveit.
KALMÁR.
Az agg Phœnix, és véle Theseus
két fia,18)
Hajóra szállva téged üldözőbe vett.
NEOPTOLEMOS.
S erőszakkal vinnének vagy
szóval megint?
KALMÁR.
Azt nem tudom; csak a
hallottat mondom el.
NEOPTOLEMOS.
És ily nagy hévvel indulnának
ellenem,
Az Atridák kedvéért Phœnix s
társai?
-32-
KALMÁR.
Meg is tették már, tudd meg,
nemcsak tervezik.
NEOPTOLEMOS.
De mint van, hogy Odysseus nem
vállalta el
E küldetést? Tán félelem
tartóztatá?
KALMÁR.
Más embert ment keresni ő s
Tydæus fia,
Epen, midőn hajómat útnak
indítám.
NEOPTOLEMOS.
Ki az, kiért Odysseus útra
kelt maga?
KALMÁR.
Ez ember – – ámde mondd előbb
nekem, ki ez,
Ki itt jelen van?
Halkan mondd, a mit akarsz.
NEOPTOLEMOS.
Ez a híres Philoktetes, oh
idegen!
KALMÁR.
Ne kérdezz tőlem többet, ám
minél előbb
Bocsásd szélnek vitorlád
s hagyd el e helyet.
PHILOKTETES.
Mit mond ez ember, gyermekem?
Mit alkuszik
Fölöttem oly titokban e
kalmár veled?
-33-
NEOPTOLEMOS.
Még nem tudom, mi czélja; ám
világosan
Kell most előtted és
előttünk szólnia.
KALMÁR.
Achilles sarja, rám ne zúdítsd
a sereg
Dühét, ha arról szólok, a
miről tilos;
Szegény létemre sok
hasznom van általok.
NEOPTOLEMOS.
Én gyűlölöm az Atridákat, s ez
nekem
Legjobb barátom, mert azoknak
ellene;
Nem kell tehát, ha jó barát
gyanánt jövél,
Semmit sem
eltitkolnod, a mit megtudál.
KALMÁR.
Vigyázz, mit tészsz,
fiam!
NEOPTOLEMOS.
Már rég
meggondolám.
KALMÁR.
Reád hárítok minden
bűnt.
NEOPTOLEMOS.
Jó, csak
beszélj.
KALMÁR.
Beszélek. Érte indult e két
férfiú,
Tydeus fia s Odysseus, az
erőszakos,
-34- Esküt tevén, hogy
visszahozzák biztosan,
Akár szép szó,
akár kényszer lesz fegyverük.
Tisztán
hallá mindenki a seregben ezt,
Odysseus ajkáról; mert őt biztosabb
Hit buzdítá e tettre, mint a másikat.
NEOPTOLEMOS.
S mi fordítá most oly hosszú
idő után
Az Atridák gondját e férfiú
felé,
Kit oly rég eltaszítának maguk
közül?
Mily vágy vezette? Tán az
istenek keze
S boszúja, mely a rossz
tettet megbünteti?
KALMÁR.
Elmondom mindazt, mert
bizonynyal nem tudod.
Volt egy nemes
jós, Priamos király fia,
A kit nevére
Helenosnak mondtanak;
Midőn egy ízben
éjjel kinn járt egyedül,
Elfogta őt
Odysseus, a gyalázatos,
Álnok
gonosztevő, s bilincset vert reá,
S
Argos sergébe vitte szép zsákmány gyanánt;
Sok mindent jósolt ekkor, s egyebek
között,
Hogy addig nem veszik be
Trója ormait,
Míg vissza nem vezérlik
ezt a férfiút
Szép szóval a
szigetről, melyen most lakik.
Mihelyt
hallá Laërtes sarja ezt a jós
Ajkáról, tüstént megfogadta a sereg
Előtt, hogy visszahozza Poeas gyermekét,
Bizton remélvén, hogy szép szóval
ráveszi;
S ha így nem jönne,
kényszerítni fogja őt,
-35- Fejével
állva jót a biztos sikerért.
Mindent
hallottál. Ám most azt tanácsolom,
Siess innen, te s más is, a kit érdekel.
PHILOKTETES.
Oh jaj nekem! Megesküdött hát
a gonosz,
Hogy a sereghez szép
szavakkal visszavisz?
Ép úgy rábirna,
hogy mint apja egykoron,19)
Hadesből
visszatérjek a halál után.
KALMÁR.
Ezt nem tudom. De most hajómra
távozom;
Rátok meg adja legjobb
áldását az ég! (El.)
PHILOKTETES.
Nem szörnyűség, oh gyermekem,
ha azt hiszi
Laërtes sarja, hogy szép
szóval rábeszél,
És elvihet hajóján a
sereg közé?
Inkább követném gyűlölt
ellenségemet,
A mérges kigyót, mely
megrontá lábamat!
De ő kész minden
szóra, mindent merni kész;
S most is
tudom bizonynyal, hogy megjő ide.
Siessünk hát, oh gyermekem; válaszszon el
Odysseustól a tág tenger minél előbb.
El innen hát! A jókor használt
gyorsaság
A munka multán álmat és
nyugalmat ád.
NEOPTOLEMOS.
Mihelyt a szemközt fúvó szél
lecsillapul,
Tüstént hajóra szállunk;
most útunkban áll.
-36-
PHILOKTETES.
Ha vész elől futsz, mindig
kedvező a szél.
NEOPTOLEMOS.
Tudom; de elleninket is
feltartja most.20)
PHILOKTETES.
Nincs a kalózra kedvezőtlen
szél soha,
Ha lopni vagy rabolni
nyilik alkalom.
NEOPTOLEMOS.
Menjünk, ha tetszik; ám
lakodból vedd előbb
Magadhoz, mit
szükséged és vágyad kiván.
PHILOKTETES.
Van ott, mit el kell vinnem a
kevés közül.
NEOPTOLEMOS.
S mi az, mit nem találhatnál
fel a hajón?
PHILOKTETES.
Van egy füvem, melytől mindig
lecsillapul
Sebem fájdalma és
elalszik teljesen.
NEOPTOLEMOS.
Hozd hát magaddal. Mit kivánsz
még egyebet?
PHILOKTETES.
Megnézem, nem szóródott el
véletlenül
Egy-két nyilam? nehogy más
kézbe jussanak.
-37-
NEOPTOLEMOS.
A híres íjat tartod hát kezed
között?
PHILOKTETES.
Az és nem más, melyet most
nálam lát szemed.
NEOPTOLEMOS.
Szabad közelről néznem és
érintenem?
S imádva megcsókolnom
szent isten gyanánt?
PHILOKTETES.
Igen, mind ebben, mind
egyébben, oh fiam,
Mi én tőlem függ,
tetszésed szerint tehetsz.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal vágyom értte, ám e
vágy olyan,
Hogy ha szabad, kivánom;
ha nem, elhagyom.
PHILOKTETES.
Szentül beszélsz, szabad lesz
hát neked, fiam,
Ki egyedül adád meg,
újra látnom a
Nap fényét, újra látnom
Oeta ormait,
Az ősz atyát s
barátimat; ki ellenim
Fölé emelsz a
porból, melybe sülyedék.
Ne félj,
szabad lesz kézbe fognod íjamat,
Elvenned, visszaadnod; s dicsekedhetel,
Hogy egyedül te érintéd erényedért;
Mint én is egykor jó tett által nyertem
el.
-38-
NEOPTOLEMOS.
Nem sajnálom, hogy láttalak s
barátomul
Fogadtalak; mert a ki jót
jóval fizet,
Akármi kincsnél többet
ér az oly barát.
Menj hát
be.
PHILOKTETES.
Jöjj te is velem; károm
miatt
Szükségem van rád, hogy
karoddal gyámolíts.
(Mindketten a barlangba mennek.)
KAR.
Első versszak.
Beszéd után tudom – nem látta
enszemem –
Mint kötözé örökkön forgó
kerékre
Kronos mindenható fia azt a
vakmerőt, ki
Ágyához
közelgett;21)
Ámde mást soha sem láttam, nem hallottam soha
másról,
Kit oly rettenetes sors ére,
mint ezt,
Bár senkinek se’ tett
rosszat, se kárt,
Ám igazakhoz igaz
volt,
S mégis elvesz ily méltatlanul.
Ámulat fog el,
Kérdve, miként, miként
tudá
Ily egyedül, s nem hallva
mást,
Mint zuhogó habok
szavát,
Tűrni e gyászos
éltet?
Első ellenversszak.
Magányosan, nem birva megtört
lábait,
Senkije sem volt, kinek
elpanaszolja,
-39- Sóhajtva, könnyezve a
vérző maró seb
Gyötrő
szenvedését;
Nem volt senkie, ki az
életadó föld kebeléről
Gyógyító
füveket szakítva írul,
Lecsillapítsa
égető sebe
Vérözönét, ha
előtört;
Mint a dajka-vesztett
gyermek, ődöngött egyedül
Erre vagy
arra kínosan,
Merre utat talált
nehéz
Lépteinek, ha
elpihent
Lelke maró
gyötrelme.
Második versszak.
Nem táplálta a föld magva,
gyümölcse őt,
Sem más, mit eledellé
tesz az emberkéz,
Csak gyors íja
adott röpke nyilával
Táplálékot az
éhség ölte gyomornak.
Oh nyomorult
ember!
Tíz év óta nem enyhítik a bor
cseppjei szomját,
Ám hol az állott
víz pocsolyába gyűlt,
Csak arra
tekintett.
Második ellenversszak.
De most, hogy nemes ősök sarja
talált rá,
Boldog s nagy lesz a sok
nyomornak utána;
Tengerjáró hajón
visszavezérli
Sok hold mulva atyjának
ősi lakába,
Melisi
nymphákhoz,
Sperchios viruló
partjaira, hol az érczpaizsú hős
Isteni láng közt égbe emelkedett
Az oetai ormon.22)
(Neoptolemos és Philoktetes jönnek a barlangból.)
-40-
NEOPTOLEMOS.
Jer, ha akarsz. Miért némulsz
egyszerre el
Ok nélkül, honnan jött e
dermedt ámulat?
PHILOKTETES.
Ah, ah, ah,
ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi baj van?
PHILOKTETES.
Semmi szörnyű; menj tovább,
fiam.
NEOPTOLEMOS.
Talán a kór lepett meg és
kinoz megint?
PHILOKTETES.
Épen nem. Azt hiszem, tüstént
megenyhülök.
Jaj
istenem!
NEOPTOLEMOS.
Miért kiáltsz istenhez ily
fájdalmasan?
PHILOKTETES.
Irgalmat kérek tőle s enyhítő
segélyt.
Ah, ah, ah,
ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi kín gyötör? Nem mondod?
Mért e némaság?
Bizonynyal baj lepett
meg, nyilván látható.
PHILOKTETES.
Fiam, elvesztem; nem
titkolhatom tovább
Előled
szenvedésemet – jaj! jaj nekem!
Elfog
már, elfog! Én szegény, boldogtalan!
-41-
Fiam, elvesztem; pusztulok már; jaj
nekem!
Oh jaj nekem, jaj, oh jaj, ah,
ah, jaj nekem!
Az istenekre, oh fiam,
ha itt közel
Kardod van, vágd le
gyökeréig lábamat,
Oh vágd le
gyorsan, és ne kiméld éltemet!
Fiam,
vágj!
NEOPTOLEMOS.
Mi új kínok rohantak rád oly
hirtelen,
Hogy ennyi jajveszéklés tör
ki ajkadon?
PHILOKTETES.
Tudod fiam
–
NEOPTOLEMOS.
Mit?
PHILOKTETES.
Oh fiam, tudod
–
NEOPTOLEMOS.
Hogyan?
Mit sem tudok.
PHILOKTETES.
Mit? Nem tudod? Jaj, jaj
nekem!
NEOPTOLEMOS.
Szörnyű teherként súlyosúl a
kór reád.
PHILOKTETES.
Szörnyű, kimondhatatlan! Oh
szánj meg, fiam!
NEOPTOLEMOS.
PHILOKTETES.
Meg ne rémülj s el ne
hagyj;
Időnként vissza-visszatér a
kór, s emészt,
Míg nem lakott
jól.
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj, oh
boldogtalan!
Boldogtalan valóban
ennyi kín között!
Kivánod-e, hogy
tartsalak s felfogjalak?
PHILOKTETES.
Nem ezt, nem; ámde vedd
kezedbe íjamat,
Mint épen most
kivántad, s míg lecsillapul
A kór
emésztő lángja, mely most meglepett,
Tartsd és őrizd magadnál addig. Rendesen
Álom fog el, ha szenvedésem véget ér;
Előbb nem csillapul le; akkor
hagyjatok
Nyugodtan szenderegni. És
ha ezalatt
Megjönnek üldözőim,
kérlek, íjamat
Nekik ne add, sem
önként, sem kényszer miatt,
Sem
csellel rászedetve, mert úgy megölöd
Magaddal azt, ki védelmedhez fordula.
NEOPTOLEMOS.
Bízzál vigyázatomban; más
hozzá nem ér,
Mint én s te; add hát,
és szerencse lesz velünk.
PHILOKTETES.
Im vedd; de engeszteld meg az
irigy eget,
Ne hozzon ez rád annyi
bajt és szenvedést,
Mint rám és arra,
a kié előbb vala.23)
-43-
NEOPTOLEMOS.
Oh istenek, adjátok ezt meg:
adjatok
Jó széllel kedvező utat, s
vezessetek,
Hová az isten rendel s
készül a hajó!
PHILOKTETES.
Imád nem teljesül be, félek
gyermekem!
Mert mély sebemből újra
ömlik a sötét
Véráradat, új
gyötrelmek várnak reám.
Ah, ah,
jaj!
Jaj lábam, lábam, mennyi kínt
adsz még nekem!
Megindult,
Megindult már, közel
van! Én boldogtalan!
Itt van,
látjátok! Oh de el ne fussatok!
Oh
jaj, jaj!
Oh gaz kephallen, bár
hatolnák át meg át
E gyötrő kínok
kebledet! Jaj, jaj nekem!
És újra
jaj! S ti a sereg vezérei,
Agamemnon,
oh Menelaos, vajha kóromat
Ti
hordoznátok és oly hosszú ideig!
Jaj
kínok!
Miért nem jösz már végre, oh
halál, halál!
Hiszen mindennap
hivlak! oh jövel, jövel!
Ragadj meg
engem, oh fiam, nemes barát,
És égess
porrá Lemnos lángoló tüzén,24)
A mint én egykor
szintén porrá égetém
Zeus gyermekét e
fegyverek jutalmaul,
A melyeket most
őrizetbe vett kezed.
Mit szólsz,
fiam?
Mi az? Mért hallgatsz? Hol
vagy, hol vagy, oh fiam!
-44-
NEOPTOLEMOS.
Régóta szenved szivem kínjaid
miatt.
PHILOKTETES.
Végy bátorságot, oh fiam;
dühvel rohan
Reám a kín, de ismét
gyorsan távozik.
Csak kérlek, oh ne
hagyj itt engem egyedül!
NEOPTOLEMOS.
Bízzál, itt
maradunk.
PHILOKTETES.
Maradsz?
NEOPTOLEMOS.
Igen, ne
félj!
PHILOKTETES.
Nem kivánom, hogy eskű által
kösd magad.
NEOPTOLEMOS.
Ugy sem szabad távoznom innen
nélküled.
PHILOKTETES.
Add zálogul kezed
rá.
NEOPTOLEMOS.
Itt van,
maradok.
PHILOKTETES.
NEOPTOLEMOS.
Mit szólsz?
Merre?
PHILOKTETES.
Oda fel –
NEOPTOLEMOS.
Mit őrjöngsz újra? Mért
tekintsz az égre fel?
PHILOKTETES.
Bocsáss,
bocsáss!
NEOPTOLEMOS.
Hová?
PHILOKTETES.
Bocsáss el végre
már!
NEOPTOLEMOS.
Nem hagylak
el.
PHILOKTETES.
Megölsz, ha hozzám ér
kezed.
NEOPTOLEMOS.
Elhagylak hát, ha jobban
érted, mi segít.
PHILOKTETES (leroskad).
Oh föld, fogadj el haldokolva,
mint vagyok;
Mert kínjaim közt többé
fenn nem állhatok.
-46-
NEOPTOLEMOS.
Úgy látszik, nemsokára álom
fogja el
A férfiút; mert hátra hajlik
már feje;
Izzadság üt ki teste összes
tagjain,
És lába végén felpattant
sötét ere,
Melyből vér ömlik. Hagyjuk
őt, barátim,
Nyugodtan, enyhe álom
hadd szálljon reá.
(Philoktetes elszunnyad.)
ELSŐ FÉLKAR.
Versszak.
Szállj ide bánatot és bajokat
feledő
Enyhe lehelletű
álom!
Szállj ide boldogító
isten!
Fogd le szemét, tartsd
ott
A sötét fátyolt, mely rája
borul.
Ide, ide,
gyógyító!
Oh fiam, vigyázz, hova
állsz,
Merre mégysz, mi lészen
ezentúl
Tenni valónk? Látod
már!
Mért halogatjuk a
tettet?
Ki az alkalmat meg tudja
ragadni,
Pillanat alatt övé a
győzelem.
NEOPTOLEMOS.
Közdal.
Semmit sem hall már, az igaz;
de tudom, hogy az íjat
Hasztalanul
nyertük, ha e férfiú nem jön el innen.
-47-
Rá vár a koszorú, érette külde az
isten;
Szégyen, nem sikerült tettel
hazugul dicsekedni.
MÁSODIK FÉLKAR.
Ellenversszak.
Oh fiam, isten itéljen ezek
fölött;
Ámde ha újra felelsz
majd,
Halk, susogó
hangon
Küldd szavadat
hozzám;
Mert álomtalan a beteg
álma,
Szeme, füle lát és
hall.
Ám te, a mint lehet,
oly
Titkosan add tudtomra,
miként
Hajtod végre a
tervet.
Jól tudod, kiről
beszélek:
Ha vele egy akaraton
vagy,
Látom előre a sok bajt és
zavart.
KAR.
Végdal.
Jó szél fúj, fiam, jó
szél!
Itt fekszik végtelenül, lehúnyt
szemekkel,
Melyeket éji homály fed,
–
Kegyes, elnyomó álom,
–
Tagjainak nem ura, nincs keze,
lába,
Úgy pihen itt, mint Hades ölén
a halott.
Vigyázz, helyén legyen
beszéded.
A mennyire érteni képes
eszem:
Legjobb a veszélytelen
munka.25)
-48-
NEOPTOLEMOS.
Hallgassatok, némuljon el e
balgaság;
Mert mozdul már szeme s
emelkedik feje.
PHILOKTETES.
Oh álmat váltó napfény, oh
idegenek!
Ti, kik reményemen túl
oltalmaztatok!
Mert el nem hittem
volna azt, fiam, soha,
Hogy oly
részvéttel nézzed szenvedésemet,
S
oly türelemmel itt maradj segélyemül.
Az Atridák bizonynyal nem viselheték
Oly könnyen ezt, nem a derék vezéri pár!
De te, fiam, nemes szívű vagy és
nemes
Törzsnek szülötte, és azért föl
sem vevéd
Sebem rossz bűzét, kínos
ordításomat.
És most, fiam, hogy
szenvedésem elpihent,
S az enyhítő
felejtés árnya száll reám,
Emelj föl
engem karjaiddal, gyermekem,
S
mihelyt megszünik e zsibbadó bágyadás,
Menjünk hajódra, ne halaszd el útadat.
NEOPTOLEMOS.
Oh mint örvendek, hogy
reményemen felül
Életben látlak s nem
gyötör több fájdalom;
Mert minden jel
halálodat mutatta már,
Midőn e
szörnyű kínok rád rohantanak.
Kelj
fel tehát; s ha tán inkább kedvedre van,
Ezek vihetnek; ellenökre nem leszen
A fáradság, ha így tetszik nekem s neked.
-49-
PHILOKTETES.
Emelj te föl s állíts lábamra,
oh fiam!
De ezeket ne bántsuk, hogy
idő előtt
Ne érezzék a rossz bűzt; a
hajón magán
Elég terhökre lesz
jelenlétem nekik.
NEOPTOLEMOS (megragadja és fölemeli).
Legyen. Kelj fel hát és
támaszkodjál reám.
PHILOKTETES.
Csak bátran! Hosszú megszokás
taníta rá.
(Kiegyenesedik.)
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj! Mihez fogjak most,
mit tegyek tovább?26)
PHILOKTETES.
Mi baj, fiam? Hová tévednek
szavaid?
NEOPTOLEMOS.
Ah nem tudom, mit mondjak, oly
zavart vagyok!
PHILOKTETES.
Mért vagy zavart? ne mondj
ilyesmit, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
De már idáig ért e kínos
állapot.
PHILOKTETES.
Csak nem rémített vissza kórom
undora,
Hogy el ne vígy magaddal úti
társadul?
-50-
NEOPTOLEMOS.
Undor lesz arra minden, ki
természetét
Meghazudtolja, azt tevém,
mi nem helyes.
PHILOKTETES.
De a nemest segítve, tetted és
szavad
Atyádra nem lesz meghazudtolás
soha.
NEOPTOLEMOS.
Szégyen fog érni; rég gyötör e
gondolat.
PHILOKTETES.
Nem tettedért; de félek,
szavadért az ér.
NEOPTOLEMOS.
Oh mit tegyek, Zeus! Ismét oly
gonosz legyek,
Ki a valót titkolja és
gazul beszél?
PHILOKTETES.
E férfiú – ha meg nem csalt
itéletem –
Hajóra száll és engem itt
hagy hitlenül.
NEOPTOLEMOS.
Nem hagylak el; de az gyötör
régóta már,
Hogy a hajón majd
bánatodra viszlek el.
PHILOKTETES.
Mit mondasz ezzel, oh fiam?
Nem értelek.
NEOPTOLEMOS.
Nem titkolom: Trójába, Argos
népei
Közé, az Atridákhoz kell jönnöd
velem.
-51-
PHILOKTETES.
Oh jaj! mit
mondasz?
NEOPTOLEMOS.
Ne sóhajts, míg nem tudod
–
PHILOKTETES.
Mit kell megtudnom? Mily
szándékod van velem?
NEOPTOLEMOS.
Előbb bajodtól mentelek meg;
azután
Megyek bevenni Trója ormait
veled.
PHILOKTETES.
Valóban ez
szándékod?
NEOPTOLEMOS.
Szükség
kényszerít,
Ne lobbanj hát haragra,
hallva ezt a szót.
PHILOKTETES.
Elvesztem, eladattam! Mit
tevél velem,
Oh idegen? Add vissza
tüstént íjamat!
NEOPTOLEMOS.
Nem adhatom, mert azt kivánja
jog s haszon,
Hogy megfogadjam az
uralkodók szavát.
PHILOKTETES.
Te pusztító tűz, oh te rémes
szörnyeteg,
Te álnokság mintája, mit
tevél velem,
-52- Mint árultál el! Nem
pirulsz, ha rám tekintsz,
Ki
térdeidnél esdekeltem, oh gonosz?
Ez
íjjal elraboltad tőlem éltemet!
Add
vissza, kérlek, add, esengek, oh fiam!
Ne vedd el – ősi istenidre! – éltemet.
Oh jaj nekem, szegénynek, még hozzám se
szól!
Nem adja vissza – mondja
elfordult szeme.
Oh révpart! oh
hegyormok! oh vadállatok,
Hű
társaságom! oh ti lejtős szirtfalak!
Hozzátok – mert másokhoz úgy sem szólhatok –
Hozzátok hangzik ajkaimról a panasz,
Lássátok, mit tett vélem Achilles
fia!
Trójába hurczol, esküdvén, hogy
haza visz;
És jobbját nyujtva,
elrabolta íjamat,
Az isteni Herakles
szentelt fegyverét,
Hogy felmutassa
Argos népei előtt!
Elfog s magával
hurczol hős ember gyanánt,
S nem
tudja, hogy halottat öl meg és hiú
Árnyképet. Ha erőm van, el nem fog soha;
Hisz így is csak ravaszság által győze
le.
S most rászedetve, mit tegyek
boldogtalan?
Add vissza! térj
magadhoz, légy a ki valál!
Mit
mondasz? Hallgatsz? Oh jaj, semmivé levék!
Oh két nyilású szikla, im
fegyvertelen,
Táplálék nélkül térek
hozzád vissza most,
És elhagyatva
sorvad benned életem;
Nem ejtek el
nyilammal több szárnyas madárt,
Sem
hegymászó vadat, nem, enmagam leszek
Halottan étke annak, a mit én evém,
S mire vadásztam, rám fog az vadászni most;
-53- Halálom lesz haláluk
díja, e miatt,
Kiről azt hittem, a
rosszat sem ismeri,
Veszsz el – de
nem – tán újra fordul szándokod?
Ha
nem – úgy halj meg nyomorultan, gonoszul.
KAR.
Mit cselekedjünk? Rajtad áll
most, oh király,
Hogy elhajózzunk,
vagy meghallgassuk szavát.
NEOPTOLEMOS.
Kimondhatatlan részvét hatja
át szivem
Iránta, nem csupán most,
régtől fogva már.
PHILOKTETES.
Az égre, szánj meg, oh fiam!
Ne tedd magad
Az emberek csúfjává e
csalás miatt.
NEOPTOLEMOS.
Jaj, mit tegyek, mit! Bár ne
hagytam volna el
Soha Skyrost! Oly
iszonyúan szenvedek.
PHILOKTETES.
Nem vagy te rossz, csak a
rossz emberek szava.
Tanított bűnre;
hagyd másokra ezt, kiket
Megillet;
add át íjamat s hajózz tovább.
NEOPTOLEMOS.
Most mit tegyünk,
barátim?
(Odysseus rejtekéből hirtelen előlép.)
-54-
ODYSSEUS.
Mit tészsz, oh
gonosz!
Lépj vissza tüstént s add át
e nyilat nekem!
PHILOKTETES.
Jaj, ki ez ember? Nem Odysseus
hangja ez?
ODYSSEUS.
Odysseust látod, tudd
bizonynyal, én vagyok.
PHILOKTETES.
Eladtak, elvesztem, jaj! Ő
volt hát, a ki
Hálóba font és
elrabolta fegyverem!
ODYSSEUS.
Én voltam, tudd meg, senki
más; nem tagadom.
PHILOKTETES.
Add vissza, oh add vissza
íjamat, fiam!
ODYSSEUS.
Nem, ha akarná, sem teendi ezt
soha;
De te velök jösz, vagy erővel
visznek el.
PHILOKTETES.
Oh rosszak rossza, oh te
vakmerő gonosz!
Erővel
visznek?
ODYSSEUS.
Ha önként nem jösz
velünk.
-55-
PHILOKTETES.
Oh Lemnos földe, oh Hephæstos
pusztító,
Tűzhányó bércze, el
fogjátok tűrni azt,
Hogy elragadjon
ez az ember tőletek?
ODYSSEUS.
Zeus, tudd meg, Zeus, e
földnek legfelsőbb ura,
Zeus rendelé
ezt; s én parancsait teszem.
PHILOKTETES.
Gonosz te, mily beszédet fogsz
még költeni?
Az istent is hazuggá
tennéd kedvedért.
ODYSSEUS.
Nem, csak igazmondóvá. Jönnöd
kell velünk.
PHILOKTETES.
Nem!
mondom!
ODYSSEUS.
S én azt mondom, hogy követni
fogsz.
PHILOKTETES.
Oh jaj nekem, szegénynek! Hát
rabszolgaként
Nemzett atyám, és nem
szabadnak születém?
ODYSSEUS.
Nem; egyenlő vagy a
legjobbakkal, s velök
Fogod Tróját
bevenni s elpusztítani.
-56-
PHILOKTETES.
Nem, szenvedjek bár százszoros
bajt, nem soha,
Míg megmarad számomra
itt e meredek.
ODYSSEUS.
És mit fogsz
tenni?
PHILOKTETES.
Tüstént szétzúzom
fejem
E sziklán, a mélységbe dobva
magamat.
ODYSSEUS.
Ragadjátok meg, hogy ne hajtsa
végre ezt!
(A szolgák megragadják Philoktetest.)
PHILOKTETES.
Oh kéz, mit kell szenvedned!
Drága íjadat
Elvesztéd és ez ember
most hurokra fűz!
Oh te, ki jóra,
szépre nem gondolsz soha,
Mily orvul
támadál meg, mint szedél reá;
Ez
ifjat véve pajzsul, kit nem ismerék,
S ki hozzám méltóbb volt, mint hozzád, s nem
tudott
Semmit, csupán azt tette, mit
parancsolál;
És már is szemmel
láthatólag gyötri az,
Mit vétkezett s
mi által én úgy szenvedek!
De rossz
lelked, mely lesre mindig készen áll,
Jól megtanítá furfangos csalásra őt,
Kiben nem volt rá sem hajlam, sem akarat.
S most megkötözve elragadnál,
nyomorult,
-57- E partról, melyen
egykoron hazátlanul,
Elhagyva, mint
élő halottat eldobál.
Hah!
Veszsz el! Sokszor kivántam
már én ezt neked;
De mit sem tesznek
kedvemért az istenek;
Örömben élsz
te, engem fájdalom gyötör,
Hogy
életben maradtam ennyi baj között,
Nevetségül magadnak és az Atrida
Vezéri párnak, melynek most szolgál karod.
Pedig csel által s kényszerítve indulál27)
Velök az útra; és
engem boldogtalant,
Ki önként jöttem
hét hajón, eldobtanak,
Miként te
mondod – ők rád róják ezt a bűnt. –
S
most elvinnétek? Elhurczolnátok? Miért?
Ki semmi s rátok nézve rég halott vagyok?
Mért nem mondasz hát, oh te istentől
gyűlölt,
Bénának, rossz szagúnak? Hát
most már lehet
Áldoznotok, habár én
köztetek vagyok?
Hisz ezt hozád fel
ürügyül, hogy eltaszíts.
Veszsz el
hát! El fogsz veszni, a ki ezt tevéd
Velem, ha van igazság, még az ég alatt!
S tudom, hogy van; hisz nem tettétek volna
meg
Máskép ez útat a boldogtalan
miatt,
Ha istenektől nem jő serkentő
fulánk.
Oh honi földem s mindentlátó
istenek,
Oh büntessétek, büntessétek
végre már
Mindnyájokat, ha megnyerém
szánalmatok!
Mert bár nyomorban élek,
ám ha vesztöket
Látnám, azt hinném,
elhagyott a szenvedés.
-58-
KAR.
Haraggal telt, s haraggal
szólt e férfiú
Hozzád, Odysseus; nem
hajtá meg őt a kór.
ODYSSEUS.
Sokat mondhatnék e szavakra
válaszul,
Ha rajtam állna; most csak
egy szavam lehet:
Hol ilyenekre van
szükség, ilyen vagyok;
S a hol igaz
és jó ember kivántatik,
Erényesebbet,
mint én, nem találsz soha.
Természetem győzelmet kiván mindenütt,
Csak rajtad nem; neked örömmel
engedek.
(A szolgákhoz.)
Oldjátok fel, többé hozzá ne
nyúljatok;
Maradjon itt! Hisz úgy
sincs szükségünk reád,
Ha fegyvered
mienk lesz; mert ott van velünk
Teukros, ki jól ért hozzá, mint bánjék vele;
S hiszem, magam sem volnék rosszabb
nyillövő,
Miként te, s ép úgy
eltalálhatnám a czélt.
Mi szükség van
rád? Élj Lemnosban boldogul!
Mi
távozunk, s tán meglehet, hogy én nyerem
Ten íjad által a neked szánt hírnevet.
PHILOKTETES.
Jaj! mit tegyek, jaj!
Fegyveremmel diszíted
Magad hát s úgy
jelensz meg Argos népe közt?
ODYSSEUS.
Ne szólj már többet hozzám,
úgyis távozom.
-59-
PHILOKTETES.
Oh Achilles szülötte! hát nem
üdvözölsz
Többé hangoddal? Igy
hagynád el e helyet!
ODYSSEUS (Neoptolemoshoz).
Siess, ne nézz rá, bárminő
nagylelkű vagy,
Nehogy megrontsad
szánalomból a sikert.
PHILOKTETES (a karhoz).
Ti is magamra hagytok, oh
idegenek,
Nem szánakoztok
szenvedéseim felett?
KAR.
Ez ifjú itt hajónk vezére, és
a mit
Ő mond neked, mi is azt fogjuk
mondani.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal gyenge szivünek fog
mondani
Odysseus; ám ha kivánná e
férfiú,
Maradjatok, míg útra kész
lesz a hajó,
S imánkat elvégeztük
indulás előtt.
Addig tán jobbra
fordul ennek szándoka
Irántunk. Most
mi ketten hát eltávozunk,
Ti meg, ha
majd szólítlak, tüstént jöjjetek.
(Neoptolemos, Odysseus el.)
PHILOKTETES.
Első versszak.
Oh forró s fagyos
sziklaüreg!
Nem hagylak el hát soha
sem
-60- Téged, én nyomorult
szegény!
Látni fogod halálomat
is,
Igy rendelte a
végzet,
Oh jaj, jaj,
jaj!
Oh szomorú barlang,
Melyet betölte keservem!
Mi fog táplálni ezentúl?
Hol van
számomra remény,
Hol van a kéz, mely
az éhezőt enyhíti?
Fenn a
magasban
Átsuhan a levegőn madarak
raja,
De én nem gátolom
meg.
KAR.
Magad, magad, akartad ezt
így,
Boldogtalan! És nem más
keze
Dönte nagyobb hatalommal e
sorsba;
Rajtad állt a
meggondolás,
Ám te nagyobbra
becsülted a rossz sorsot a jónál.
PHILOKTETES.
Első ellenversszak.
Oh én nyomorult,
nyomorult!
Megtörve a szörnyű
kíntól,
Nem látva emberi
arczot,
Elhagyatva kell
ezután
Elvesznem
nyomorultan!
Jaj, jaj, jaj,
jaj!
Nem szerez élelmet
Többé az erős kéz
-61-
Szárnyas fegyvere által;
Mert elámíta az áruló,
Csalfa
szavával eláltatá lelkemet.
Vajha e
kínok
Gyötrenék a gonoszt oly hosszú
időn át,
A mint engem
gyötörnek!
KAR.
Az ég, az ég hozá reád
ezt,
S nem emberi csalfaság,
kezem
Által. Azért e baljóslatú
átkot
Másra szórd és nem
reánk,
Mert remegek, nehogy
elveszítsd jó indulatunkat.
PHILOKTETES.
Második versszak.
Oh jaj, jaj! ott ül most
valahol
A part fehér
fövenyén,
S kaczagva rázza
kezében
Életadó
nyilamat,
Melyhez senki se nyúlt
még.
Oh hű fegyver, a hű
Kézből elragadott íj!
Nemde, ha érzelem él idegedben,
Szánva tekintesz Herakles
Szegény frigyesére,
A ki lövésre
nem feszít soha többé?
Urat váltasz,
a cselszövő
Keze fog forgatni
ezentúl,
-62- Tanúja lészsz
gaztetteinek,
S szemléled a
gyűlöletest,
Számtalan új bajt fűzve
a bűnhöz,
A melyet ellenem
elkövetett.
KAR.
A férfiú mondja a jót
igaznak,
Ám ha kimondta,
szidalmat
Ne tegyen hozzá a boszús
nyelv.
Mert sokaknak
akaratját
Teljesíté egyedül
ő,
Segélyt hozván az egész
seregnek.
PHILOKTETES.
Második ellenversszak.
Oh repülő madarak, s
ti
Csillogó szemű vadjai
Erdős hegyeimnek,
Nem fogtok futni ezentúl
Előlem;
nincs a hatalmas
Nyíl többé
kezeimben;
Oh nyomorult vagyok
immár!
Nem védi senki e
tájat,
Nincs több félni
valótok;
Jertek előre
hát,
Üssetek kedvtelve dús
lakomát
Véres tagjaimon!
Hiszen úgy sincs messze halálom.
Mi táplálhatná életemet?
Ki él meg a levegőből,
-63-
Ha soha sem kap semmit a földtől,
A mi erőt és életet ád?
KAR.
Az égre, közelegj hozzánk
bizalommal,
Kik jót akarva
közelgénk,
Tudd meg, e
kíntól
Megmenekülsz, ha
akarsz.
Mert iszonyú, táplálni a
kórt,
Ezernyi kínját nem tudva
viselni.
PHILOKTETES.
Megint, megint eszembe
juttatád a régi bajt,
Oh útasok
legjobbja, te!
Miért ölsz meg, miért
gyötörsz?
KAR.
Mit értesz
ezzel?
PHILOKTETES.
Mért akarsz a
gyűlöletes
Trója felé vinni
magaddal?
KAR.
Tudom, ez volna a
legjobb.
PHILOKTETES.
El, el innen! Hagyj
magamra!
KAR.
Örömest, örömest teszem ezt a
parancsot azonnal.
El innen, el
innen,
A hajóra,
helyünkre!
-64-
PHILOKTETES.
Zeusra, ki átkomat hallja, ne
menj el, esengek!
KAR.
Csillapulj!
PHILOKTETES.
Emberek!
Az égre, maradjatok!
KAR.
Miért
kiáltasz?
PHILOKTETES.
Oh jaj! oh jaj! Oh sors! oh
sors!
Oda életem! Ah!
Lábam, lábam, oh mit tegyek,
Hová legyek veled ezentúl?
Jertek, oh emberek, vissza e
helyre!
KAR.
Mért? Hogy újra útnak
ereszsz,
A mint előbb
kijelentéd?
PHILOKTETES.
Ne ródd bűnömül,
Ha viharos kínjaim között
Botor szót monda ki ajkam.
KAR.
Jőjj, a miként mondám,
boldogtalan ember!
-65-
PHILOKTETES.
Nem, soha sem, soha sem, vedd
ezt bizonyosnak,
Bárha tüzes
villámaival
Hamvasztana el a boszus
isten!
Veszszen el Ilion és a ki
vívja!
Mind, a kik eldobtak, sebemet
megutálva, magoktól!
Még csak ez
egyet kérem, oh idegenek!
KAR.
Szólj, mi e
kérés?
PHILOKTETES.
Ha van valahol
kard,
Vagy bárd, avagy íj, hozzátok
ide.
KAR.
És mit akarsz vele
tenni?
PHILOKTETES.
Tagjaimat s fejemet levágni
kezemmel,
Halált, halált akarok
most!
KAR.
Miért?
PHILOKTETES.
Atyámat
keresem.
KAR.
PHILOKTETES.
Hadesben;
Mert nem látja már a napot,
Oh városom, drága hazám,
Oh ha viszont látnálak, én szegény!
Ki elhagyva szent habjaidat,28)
A gyűlölt Danaok
frigyese
Levék; s ime most
megsemmisültem.
(El a barlangba.)
KAR.
Rég útra keltem volna már
hajóm felé,
És ott is volnék, ha nem
látná most szemem
Odysseust erre
jönni, s Achilles nemes
Szülöttét, a
ki gyors léptekkel közeleg.
(Neoptolemos és Odysseus fellépnek.)
ODYSSEUS.
Nem mondanád, mért fordultál
meg útadon,
S miért jösz oly sietve
vissza most ide?
NEOPTOLEMOS.
Hogy az előbbi bünömet jóvá
tegyem.
ODYSSEUS.
Csodálatos szót mondasz. És mi
volt e bűn?
NEOPTOLEMOS.
Hogy rád és az egész seregre
hallgaték –
-67-
ODYSSEUS.
S mi dolgot tettél, a mi nem
hozzád való?
NEOPTOLEMOS.
Rút csalfasággal rászedém e
férfiút.
ODYSSEUS.
Kit? Oh jaj! csak nem forralsz
új tervet megint?
NEOPTOLEMOS.
Nem, semmi újat! Ámde Poeas
gyermekét –
ODYSSEUS.
Mi szándokod van? Elfogott a
rettegés.
NEOPTOLEMOS.
Fölkeresem, s az elrabolt
nyilat megint –
ODYSSEUS.
Oh Zeus, mit mondasz! Tán csak
vissza nem adod?
NEOPTOLEMOS.
Alávalóan, jogtalan ragadtam
el.
ODYSSEUS.
Az istenekre, csúfságból
beszélsz-e így?
NEOPTOLEMOS.
Igen, ha csúfság a valót
kimondani.
-68-
ODYSSEUS.
Mit hallok, oh Achilles sarja!
Mit beszélsz?
NEOPTOLEMOS.
Kétszer, háromszor ismételjem
ugyanazt?
ODYSSEUS.
Bár egyszer sem hallottam
volna ezt a szót!
NEOPTOLEMOS.
Értsd meg hát tisztán, mindent
elmondtam neked.
ODYSSEUS.
Van még, van még, ki
meggátolja tettedet.
NEOPTOLEMOS.
Mit szólsz? Ki az, ki ebben
gátot vet nekem?
ODYSSEUS.
Achaea összes népe, és köztük
magam.
NEOPTOLEMOS.
Okos létedre nem mondtál most
okosat.
ODYSSEUS.
S te nem beszélsz és nem
cselekszel okosan.
NEOPTOLEMOS.
Okosságnál igazságosság többet
ér.
-69-
ODYSSEUS.
De mily igazság, visszaadni
azt, a mit
Tanácsom által
nyertél?
NEOPTOLEMOS.
Csak jóvá
teszem,
A mit előbb alávalóan
vétkezém.
ODYSSEUS.
S nem félsz Argos sergétől, ha
ezt megteszed?
NEOPTOLEMOS.
A jog mellettem van, hiában
fenyegetsz.
S erőszakkal sem gátolod
meg szándokom.
ODYSSEUS.
Nem Trója ellen küzdünk hát,
de ellened.
NEOPTOLEMOS.
Hadd jőjjön, a minek
kell!
ODYSSEUS.
Látod, hogy
kezem
A kardhoz nyult
már?
NEOPTOLEMOS.
Láthatsz tüstént engem
is,
Hogy azt teszem, s habozni épen
nem fogok.
ODYSSEUS.
Legyen hát, távozom most és
tudtul adom
Ezt a seregnek, tőle végy
majd büntetést. (El.)
-70-
NEOPTOLEMOS.
Bölcsen tevél. Ha mindig így
gondolkozol,
Távol tartasz magadtól
minden bánatot.
S most halld szavam,
Philoktetes, Poeas fia!
E
sziklabarlang árnyékából lépj elő!
(Philoktetes előlép.)
PHILOKTETES.
Mi zaj hangzik fel újra e
barlang előtt?
Miért hivtok ki, mit
akartok, emberek?
(Észreveszi Neoptolemost.)
Jaj! Rossz van készülőben!
Miért jövél megint?
Hogy régi
szenvedésem újakkal tetézd?
NEOPTOLEMOS.
Bizzál, és engedd elbeszélnem,
mért jövék.
PHILOKTETES.
Félek; mert azelőtt is szép
volt a szavad,
S mivel szavadnak
hittem, nagy bajomra lett.
NEOPTOLEMOS.
Hát nem lehet, hogy változik
az érzelem?
PHILOKTETES.
Midőn elloptad íjam, akkor is
ilyen
Valál: igaz beszédű és álnok
szivű.
NEOPTOLEMOS.
De most ne félj; csak azt
kivánom hallani,
-71- Miként
fordult szándékod: itt maradsz-e vagy
Velünk hajózol?
PHILOKTETES.
Hallgass, ne beszélj
tovább!
Akármit mondasz, hasztalan
minden szavad,
NEOPTOLEMOS.
Ez szándokod
hát?
PHILOKTETES.
Inkább, mintsem
mondhatom.
NEOPTOLEMOS.
Jobban szerettem volna, hogy
szavamra hajts;
De ha beszédem nincs
kedvedre, felhagyok
Vele
azonnal.
PHILOKTETES.
Hasztalan is
szólanál.
Mert nem nyered meg jó
szándékomat soha,
Te, a ki csalfán
elraboltad éltemet,
És azután bölcs
oktatással jösz elém,
Te, a legjobb
atyának legrosszabb fia!
Átok reátok,
Atridák! Átok reád
És Laërtes
fiára!
NEOPTOLEMOS.
Hagyd az
átkokat!
Ime, fogadd el kezeimből
íjadat.
PHILOKTETES.
Mit mondasz? Újra csalfaság
játszik velem?
-72-
NEOPTOLEMOS.
A felséges Zeus szent nevére
esküszöm!
PHILOKTETES.
Oh, drága hangok – ha való, a
mit beszélsz.
NEOPTOLEMOS.
Tüstént tett fogja bizonyítni;
nyujtsd ki hát
Jobb kezedet s légy
újra fegyvered ura.
(Odysseus hirtelen előlép.)
ODYSSEUS.
S én megtiltom – tanúim rá az
istenek –
Az Atridák és a sereg
nevében ezt!
PHILOKTETES (átveszi az íjat).
Fiam, ki szól itt? Nem
Odysseus hangja ez,
A melyet
hallok?
ODYSSEUS.
Tudd meg bizton, én
vagyok,
S erőszakkal Trójába viszlek,
bár velem
Vagy ellenem fog tenni
Achilles fia.
PHILOKTETES (íját felhúzza).
De nem jó kedvvel, ha e nyil
bizton talál.
NEOPTOLEMOS (megragadja karját).
Hah, nem, soha! Az égre! Hagyd
el íjadat!
-73-
PHILOKTETES.
Az égre, hagyd el karomat,
kedves fiam!
NEOPTOLEMOS.
El nem
bocsátom!
(Odysseus elfut.)
PHILOKTETES.
Oh, jaj! mért nem
engedéd,
Hogy meggyilkoljam gyűlölt
ellenségemet?
NEOPTOLEMOS.
Szégyen lett volna
mindkettőnkre nézve az.
PHILOKTETES.
Tudd meg hát legalább, hogy a
vezérek, e
Hazug hírmondók, szóval
hősök egyedül,
De gyávák ott, hol
dárda ellen dárda küzd.
NEOPTOLEMOS.
Legyen! Megvan már íjad, s így
nincs semmi ok
Haragra vagy panaszra
többé ellenem.
PHILOKTETES.
Úgy van. Nemes törzsödhöz
méltóan tevél,
Fiam; nem Sisyphostól
nyerted éltedet,
Hanem Achillestől,
kit életében és
Halálában mindig
legjobbnak mondtanak.
-74-
NEOPTOLEMOS.
Örömmel hallom e dicséretet
atyám
S magam felől; de hallgass most
rám, s tudd mi az,
Mit tőled kérek.
Embernek viselni kell
A sorsot,
melyet istenek küldtek reá;
De a ki
önmagának készít szenvedést,
Miként
te, az nem érdemel bocsánatot,
És nem
lesz méltó szánalomra soha sem.
Te el
vagy keseredve és nem hallgatod
A jó
tanácsot, ellenségnek tartod azt,
Ki
jó szándékkal jóra intve jő feléd.
S
én mégis mondom – Zeus legyen reá tanúm –
S te hallgass rám, vésd jól szivedbe szavamat:
Az istenek küldötték ezt a kórt reád,
Mert vakmerőn közelgél a kigyó felé,
Mely Chryse nyilt szentélyét rejtve őrizé;29)
S tudd meg, hogy
kórod meg nem szűnik soha sem,
Míg ez
a nap keletről jő fel s nyugaton
Pihen le, ha csak önszántodból útra nem
Indulsz és nem jelensz meg Trója
sikjain,
Hol fölleled Asklepiosnak
fiait,
Kik meggyógyítják kórodat,
hogy azután
Velem s nyiladdal
elpusztítsad Pergamost.
Elmondom azt
is, mint tudám meg ezeket:
Foglyunkká
tettük Ilionból Helenost,
A legjobb
jóst, ki tisztán megjövendölé,
Hogy
így fog jönni; s azt is hozzátette még,
Hogy a jelen nyár látni fogja biztosan
Egész Trójának elbukását; s önmagát
-75- Halálra szánta, ha
csalárd volt jóslata.
S most tudva
mindezt, jer jó szántodból velünk.
Hisz oly szép lenne, az egész hellen sereg
Legelső hőseként, először gyógyulást
Találni, s aztán Trója sokszor
siratott
Várát fényes dicsőséggel
megdönteni.
PHILOKTETES.
Oh, gyűlölt élet, mért tartasz
még ide fenn,
Mért nem bocsátsz Hades
honába engemet?
Jaj, mit tegyek? Hogy
tudjak ellenállani
Ez embernek, ki
oly jó indulattal int?
Engedjek hát?
De hogy fogok majd, én szegény,
A
napvilágra lépni? Kit köszöntsek ott?
Oh szem, mely láttad minden szenvedésemet!
Mint tudnád elviselni, hogy az
Atridák
Között láss újra, kik
megronták éltemet?
Hogy ott lásd
mellettem Laërtes gaz fiát?
Nem
elmult szenvedéseim emléke bánt,
Nem
az gyötör, hanem jövendő kínjaim
Félelme; mert ha egyszer rosszat szült a szív,
Úgy mindig új meg új bűnöknek anyja
lesz.
Csodálkozással tölt el a te
dolgod is.
Nem kellene Trójába
menned, s engemet
Azokhoz vinned, a
kik meggyaláztanak,
Ellopva tőled hős
atyádnak fegyverét:
S te értök
harczolsz, s engem is rá kényszerítsz?
Ne tedd ezt, oh fiam, hanem mint esküvél,
Vezess hazámba, és te Skyrosban
maradj!
Hadd veszszenek el gonoszul e
gonoszok!
-76- Kettős hálát nyersz
tőlem így jutalmadul,30)
Kettős hálát
atyámtól; és a rosszakat
Nem
oltalmazván, nem fogsz rossznak látszani!
NEOPTOLEMOS.
Helyes beszéd, de mégis azt
óhajtanám,
Hogy hallgatnál az
istenekre és reám,
S távoznál innen
jó barátod oldalán.
PHILOKTETES.
Tán Trója mezejére, és Atreus
gyűlölt
Fiához? Oda vinném sebhedt
lábamat?
NEOPTOLEMOS.
Azokhoz, a kik meggyógyítják
gennyedő
Lábad sebét, s megenyhítik
fájdalmadat.
PHILOKTETES.
Oh, mily szörnyű tanácsot
adsz! Mit is beszélsz!
NEOPTOLEMOS.
A mit rám és rád nézve
legjobbnak hiszek.
PHILOKTETES.
S így szólva nem szégyenled
istentől magad?
NEOPTOLEMOS.
Mért szégyenkezni a miatt, mi
hasznot ad?
PHILOKTETES.
Az Atridáknak ád ez hasznot
vagy nekem?
-77-
NEOPTOLEMOS.
Mint jó barátod szólok és jót
akarok.
PHILOKTETES.
Te, a ki ellenimnek adnál
engem át?
NEOPTOLEMOS.
Oh, kedvesem, ne légy a
balsorsban daczos!
PHILOKTETES.
Ismerlek; el akarsz e szóval
veszteni.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal nem; de nem akarsz
megérteni.
PHILOKTETES.
Az Atridák eldobtak, ennyit
jól tudok.
NEOPTOLEMOS.
A kik eldobtak, ime most
megmentenek.
PHILOKTETES.
De Tróját jó szántomból nem
látom soha.
NEOPTOLEMOS.
Mi van még hátra, mit tegyek,
ha semmi szó,
És semmi kérés nem
képes megdönteni?
Legkönnyebb lesz,
ha semmit sem szólok tovább,
S te
élsz, mint eddig éltél, menthetetlenül.
-78-
PHILOKTETES.
Hadd szenvedjem hát a reám
mért szenvedést!
De azt, mit jobb
kezeddel szentül fogadál, –
Hogy
elviszesz hazámba, – teljesítsd, fiam!
Ne halogasd hát és ne szólj többé nekem
Trójáról; mert eléggé gyötrött már e
név.
NEOPTOLEMOS.
Induljunk, ha
tetszik.
PHILOKTETES.
Mily nemes szót mondál, oh
fiam!
NEOPTOLEMOS.
Lépj előre bátran,
bizton.
PHILOKTETES.
Mint erőm
megengedi.
NEOPTOLEMOS.
Mint kerüljem Argos
vádját?
PHILOKTETES.
Hagyd az
aggodalmakat.
NEOPTOLEMOS.
S ha országom
elpusztítják?
PHILOKTETES.
Akkor én is ott
leszek.
-79-
NEOPTOLEMOS.
Mit fogsz tenni
védelmemre?
PHILOKTETES.
Itt van Herakles nyila
–
NEOPTOLEMOS.
S ezzel?
PHILOKTETES.
Távol tartom
őket.
NEOPTOLEMOS.
Végy itt búcsút és
kövess.
(Herakles megjelenik egy felhőben.)
HERAKLES.
Nem addig, a míg nem hallod a
szót,
Poeas fia,
ajkaimon!
Mert tudd meg, Herakles
hangja beszél,
Herakles alakját látod
előtted.
Érted vagyok itt, elhagyva
miattad
A mennyei trónt,
Hogy kijelentsem Zeus akaratját,
S meggátoljam az útat, melybe fogál.
Ügyelj hát szavaimra!
Először ennen sorsom említem neked,
Mily fárasztó küzdelmek és munkák után
Nyerék örök dicsőséget, mint
láthatod.
Eléd is, tudd meg, ily
czélt tűzött végzeted,
-80- Hogy
fáradj, szenvedj és dicsőséget szerezz.
Menj hát e férfiúval Trója városa
Elé, s azonnal megszűnik gyászos bajod;
Aztán a hadseregnek legjobb hőseként
Kioltod nyilvesszőmmel Páris életét,
Ki mind e bajnak egykoron forrása
volt;
Megdöntöd Tróját, és a zsákmány
legjavát
Küldöd hazádba, palotádnak
ékeül,
Atyádnak, ősz Poeasnak, Oeta
mezején.
S a zsákmányt, mely a
hadseregtől jut reád,
Vidd el
máglyámra, nyilaim emlékeül.
Hallgass
te is szavamra, Achilles fia!
Mert
nem hódíthatod meg Trója ormait
E
férfi nélkül, a mint ő sem nélküled.
Őrizzétek hát egymást, mint együtt nevelt
Oroszlánpár! S elküldöm majd
Asklepiost
Trójába, a ki meggyógyítja
kórodat.
A sors akarja, hogy
másodszor döntse meg
E várost íjam.
Ám ha majd pusztítani
Fogjátok
földét, tiszteljétek azt, mi szent.
Mert minden mást csekélyebbnek tart Zeus atyám;
De a kegyesség síron túl is megmarad,
S éljünk vagy haljunk, nem enyészik el
soha.
PHILOKTETES.
Oh, isteni hang, rég vágytam
utánad.
Míg megjelenél!
Követem parancsaidat.
NEOPTOLEMOS.
Én is megfogadom
szavadat.
-81-
HERAKLES.
Ne késsetek hát
cselekedni;
Int már az
idő,
És útra készen vár a
hajó.
(Eltünik.)
PHILOKTETES.
Fel hát! Utólszor üdvözlöm e
földet.
Köszöntelek, óvó
sziklafedél,
Nymphák a habokban, a
réten,
Hullámok haragos
moraja,
Oh déli vihar, mely
fejemet
Gyakorta megöntéd barlangom
ölén,
Oh Hermes ormai,
melyek
Sokszor visszaverétek a
kín
Bús sóhajait,
panaszát!
Most oh phœbosi forrás,
enyhe ital,
Elhagylak, elhagylak
örökre –
Nem hittük ezt mi úgy-e
soha?
Isten veled, Lemnos, habverte
sziget,
Küldj oda vész kerülte
úton,
Hova Mœra vezet, a
hatalmas,
S barátaim akaratja, s az
isten
Mindenható
parancsa!
KAR.
Fel hát! szálljunk mind a
hajóra,
S kérjük a tenger nymphái
kegyét,
Védjék útunkat a
vésztől!