The Project Gutenberg eBook of Huszonegy novella by Lajos Biró

A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra és körülnézett. A vonat túlsó végén egy magas szőke fiatalember vizsgálta a kocsikat. Girálthy rákiáltott:

– Örülök, hogy itt vagy, szólt Girálthy. Féltem, hogy nem kapod meg a táviratot, mert csak úgy címeztem: Gál István, Marosvár.

– Hát fiam, eddig van a számodra kilenc portré-rendelésem, kétszáz, háromszáz és négyszáz forintjával. Lesz még vagy öt. Nagy reklámot csaptam neked. Megirattam a lapokba, hogy te vagy a budapesti szép asszonyok festője. Öt -4- hét alatt leőrlöd a dolgot és elviszel egy kétezer forintot.

– Ez a legmulatságosabb dolog a világon, ez a te ügyvédséged. Egy huszonnégy éves tacskó! Az ügyvédek mind öreg és vad vérszopók.

– Vacsorázunk, azután átmegyünk a kávéházba. Megismertetlek a rendes társaságommal.

Lementek vacsorázni a hotel vendéglőjébe; azután átmentek a hotel kávéházába. Kilenc óra felé járt az idő. A kávéházban nem volt sok ember. Gál egy kerek asztal felé vezette Girálthyt, ahol néhány fiatal ember ült már. Bemutatta:

Girálthy kezet fogott velük. Szívesen fogadták. Tegezték. Azután beszélgetni kezdtek vele. A beszélgetés azonban lassan ment. Nem volt miről beszélniök.

Gál intett a pincérnek. Egy perc mulva pezsgős poharak álltak az asztalon és ott volt a földön a pezsgőhűtő. Azután Girálthy hozatott két üveg pezsgőt, azután a társaság egy másik tagja.

Tizenegy órakor kiürült a kávéház. Az asszonyok mind hazamentek, a billiárdasztalok játékosok nélkül állottak, a kártyaszobákban eloltották a lámpákat. A Girálthyék asztala ekkor hangos lett. Pezsgős poharakat vágtak a földhöz, cigányt hozattak.

Két óra után oszlott szét a társaság. Girálthy még sétált egyet Gállal.

– Kik ezek a fiúk voltaképen? – kérdezte Girálthy. Nem hallottam jól a neveiket.

– Osztrák. Katonabáró. Az anyjától örökölt valamit. A fekete, cigányképű, az Vécsy Pál. Szolgabíró itt a központi szolgabíróságnál. Szegény. Kártyán szokta kinyerni azt a pénzt, ami még a fizetéséhez kell. Vannak, akik azzal gyanusítják, hogy néha megkorrigálja a szerencséjét. -6- Jó fiú, de minden percben neki vadulhat. Akkor azután kitör belőle a paraszt; durva, rabiátus, se istent, se embert nem ismerő. Az a magas, barna fiú, aki a tükörbe vágta a poharat, az Rápolt Kálmán. Aljegyző a vármegyénél. A kanonok-nagybátyjától kap még valami pénzt. A csinos szőke fiú, aki hegedült, az Rácz János, a közjegyző fia. Az apja nagyon gazdag. A nagyhajú, aki verseket szavalt, az Zemplény Gyurka, az alispán fia. Félbolond. Volt már jogász, technikus, medikus. Most verseket ír. Az anyja megőrült. Ő is meg fog őrülni.

– Ez. Mit akarsz? Még ez itt a legelőkelőbb. Ha Rápoltékkal nem volnék távoli rokonságban, be se fogadtak volna.

– Mit akarsz? Kell, hogy valaki adja itt a dzsentrit a zsidók, kereskedők és szeszgyárosok között. Hát mi adjuk. Unalmas mesterség és széttörjük a fejünket, hogy valami változatosságot vigyünk beléje; de még mindíg a legjobb mesterség itt. Nagyon imponál az embereknek.

– Nem valami kitünően. A fiúk nem tartják -7- érdemesnek asszonyok után futkosni. Hát én se futkosom. Marad tehát a vásári holmi.

II.

Gál másnap látogatóba vitte Girálthyt. Délben azután kimentek a korzóra.

– Nálunk, mondta Gál, a Wesselényi-utcát híjják korzónak, mert délben itt szokás sétálni.

Egy finomfejű, barna asszony ment el előttük. Gömbölyű arca volt, kis gödrökkel, szelid és meleg tekintete és teli, friss, naiv szája. Gál köszönt neki.

– Ez, fiam, Mertz Károlyné. Özvegyasszony. Gazdag. Egy öreg építésvállalkozó volt a férje.

– Hohó, hogy ez nem jutott eszembe. Fóthy Ilka. Hiszen földim. Aradi. Egy házban laktam vele. Sőt együtt játszottam vele, mikor ő nyolc éves volt, én meg tizenegy. Ez az asszony most huszonnyolc éves. Hány éve özvegy?

– Senki és senkik. Ez az asszony jár színházba, bálba, jár korcsolyázni, jár tenniszezni; jól mulat és jól él, de se férjhezmenni nem akar, se szeretője nincs.

– Egészen bizonyos. Ha volna, már második napon tudná az egész város. Róla különösen. Mert őt különösen figyelik.

– Mert bosszantó dolog: látni ilyen nyugodtan, ilyen elégedetten, ilyen gazdagon és ilyen hozzáférhetetlenül egy asszonyt. Az asszonyok megpukkadnak, ha ránéznek. Ő különben se vigyáz nagyon a nyelvére és mindenkinek mondott már egy-két sottise-t. Nagyon is biztos a maga dolgában. Azonkívül: nem tartozik se a dzsentrihez, se a zsidókhoz, se a Fehér kereszt-klikkhez, se a Népkonyha-klikkhez. Hát gyűlölik és figyelik.

– Csak buta asszony maradhat négy évig özvegyen vagy szerető nélkül, ha ilyen teste van. És ha gazdag.

III.

– Mert mások is hallhatják. Akkor azután van itt egy idegen úr Budapestről, aki engem egyszerűen Ilkának szólít.

Girálthy ránézett. Mégis buta ez az asszony, gondolta magában. De nagyon szép, és jó volna feleségnek is, szeretőnek is. Odafordult az asszonyhoz.

– Nagyon büszke az erkölcsös hírére? – kérdezte tőle egy kicsit lenézően.

– Na!… Hát engedje meg, hogy lefessem. A magam örömére. A magam gyönyörűségére.

– Festek magáról, mondta Girálthy, egy gyönyörű képet. Kiállítom Budapesten.

– Ezt nyugodtan teheti, mondta Girálthy. Hiszen tíz asszonyt festek itt; és nem árt egyikük hírének se. -10-

Az asszony beleegyezett. Girálthy már délután felvitette hozzá a festőállványát és a festékes dobozát. Azután minden délután felment hozzá. Jó képet akart róla festeni, hízelegni akart neki a képpel, a munkát azonban szándékosan késleltette. Meg akarta szerezni az asszonyt. Ez a munka azonban nehezebben ment, mint a festés. Az asszony jókedvű volt, bizalmassá is lett, nevetett, egy-egy kézcsókot megengedett, de Girálthy semmi komoly eredményt el nem ért.

Girálthy felkelt, odament az asszonyhoz és megfogta a kezét. Ekkor igazán izgatott volt.

Az asszony felugrott és kiment a szobából. Girálthy káromkodott és hazafelé indult. -11-

– Borzasztó népség maguk férfiak, mondta azután panaszosan és kényesen az asszony. Itt van már megint ez a Zemplény Gyurka…

– A mult télen – egy hónapig – minden nap éjjeli zenét adott nekem és egész nap itt járt az ablakom alatt. Most újra kezdi. És most verseket is ír hozzám. Ezek a buta helyi újságok közlik. És mindenki tudja, hogy rólam szólnak.

– Szép dicsőség. Add nekem ifjú testedet: ha ezt ezer ember olvassa. És egy vers, amelynek ez a refrénje: ha nem leszel enyém, hát meghalok. Szép dicsőség.

– Én nem kacérkodtam vele. Beszéltem vele és táncoltam vele, mint mindenki mással.

IV.

– Ez épen a baj. Ő olyan hideg, mint egy sírkő. Tudni se akar semmiféle szerelemről. És nagyon szép. És nagyon kívánom.

– Azon, amit mond, nehéz eligazodni. Buta egy kicsit. Amilyen szép, olyan buta. De úgy képzelem: semmi öröme nem volt az első házasságon. A férje öreg volt.

– És: vannak asszonyok, akik egészen hidegek maradnak egy rossz házasságban. A férjük csak magával törődik. A szivüknek már kezdetben sem volt semmi köze az egész dologhoz. És hidegen marad a vérük is. Egyszer sem jöttek lázba. A házasélet egy rút ember számára való kínos és piszkos kiszolgáltatás volt nekik. Utálattal gondolnak rá. Ilyen lehet ez is. Az ilyen asszony érzés dolgában tudatlanabb, mint egy lány. Örül, hogy nem kénytelen engedelmeskedni senkinek. Nem is sejti, hogy van más szerelmi élet is, mint az, amit ő szerelmi életnek hisz.

– Csak egyszer tudnám lázba hozni, kiáltotta elkeseredetten. Csak egyszer tudnék hozzáférni. Csak egyszer! Majd megmutatnám!

– Hagyjon békét nekem, kiáltotta haragosan az asszony. Nincs nekem elég bajom Zemplényvel?

– Az egészen meg van bolondulva. Egész éjjel nem hagyott aludni a bolond muzsikájával. Azután reggel be akart ide jönni. Félóránként vissza-visszajön ide az ablakom alá és itt áll egy negyed óráig. Délben úgy zokogott itt, hogy az emberek megálltak az utcán.

– Bejött a kapun ide a kis kertbe a vasrács és az ablak közé, nekidőlt az ablaknak és sírt. Egészen bolond. És azt hiszem egészen részeg. Azt hiszem tegnap óta iszik.

Girálthy próbált másról beszélni, az asszony azonban folyton visszatért a bolond Zemplényre.

Voltaképen hízeleg neki a dolog, gondolta Girálthy. Ennek az asszonynak nem lehet másképen udvarolni, csak úgy, hogy az ember óraszámra és naphosszat azt mondja neki, milyen szép, milyen szép, milyen szép. Csak hiúsága van. Buta. De, – csakugyan nagyon szép.

Nem tudtak beszélgetni. Girálthy rosszkedvű volt és el akart menni. Felkelt, kezet csókolt az asszonynak. -14-

Az utca felől, a magas földszintes ablak alatt ekkor keserves zokogás hangzott fel. Az asszony összerezzent.

Menni akart. Az ablak alatt azonban ekkor megszünt a zokogás és egy panaszos kiáltás hangzott fel:

Az ablak alatt azonban még panaszosabban és még keservesebben bődült fel a könyörgés. Egy síró, elcsukló, részeg hang zokogott be a szobába:

Az asszony oda ment az ablakhoz. Kinyitotta az üvegtáblákat és kihajolt. Egy negyedméterrel alacsonyabban, a falnak támaszkodva, egy virágágy közepén ott állott a Zemplény-fiú. -15- A kalapja a földön volt, a nagy haja borzasan és nedvesen lógott le a füleire és a homlokára. Az ablaknyitás zajára felemelte a fejét. Az arca ólomszínűen, ráncosan és torzultan rángatódzott. A szája két szélén habos nyál csurgott le; a felfelé emelt szeme nagy, zavaros és véres volt.

– Nézze Zemplény, mondta neki reszkető hangon az asszony, menjen szépen haza.

A fiú még jobban felemelte a fejét, a zavaros szeme egészen kitágult. Kinyitotta a száját.

Azután a zsebébe nyult és revolvert vett elő. Girálthy kiáltott egyet, ki akart ugrani az ablakon, de még félre sem lökhette az asszonyt, a fiú már a homlokához emelte a revolvert és elsütötte.

Girálthyt egy vörös lobbanás vakította el; azután egy dördülés. Azután egy csípő puskapor-felhőben vér sziporkázott a levegőbe fehér agyvelőfoszlányokkal együtt és a homályos alkonyatban rápermetezett az asszony fejére és az ő fejére, amint a rémülettől mozdulatlanul kihajoltak.

A fiú teste megdőlt, neki esett a falnak, onnan végigzuhant a földön a virágok között. Girálthy kábultan ugrott vissza. Megfogta az asszonyt.

Az asszony nem mozdult. Ájultan és mereven feküdt az ablakpárkányon. Girálthy megfogta, lecsúsztatta a földre, azután feltette egy dívánra és kisietett.

– Emberek elé menni nem is fog. Egy óra mulva ideáll a ház elébe egy zárt kocsi. Beülünk. Kikocsikázunk a városból és kinn a Fáczányos erdő tájékán leeresztetem a kocsi tetejét.

– Az emberek semmit se szólnak. Már el is felejtik az egész dolgot. Három hét sok idő. És túlságosan sok arra, hogy maga még tovább is beteg legyen. Nem elég, hogy a felriadozásokból, sikoltozásokból kigyógyult. Egy hét alatt talpon is kell lennie. Érti?

– Ha csakugyan jó vagyok, azt azzal kell meghálálnia, hogy siet a régi vidám és erős asszony lenni.

Az asszony mosolygott és egy óra mulva beült a kocsiba. Kinnt nagy lélekzettel szítta be az erdő esti levegőjét és egy öt perces sétát is tett. Mikor hazajöttek, piros volt az arca és mosolygott. -17- Girálthy mindennap kétszer ment fel hozzá és órákat töltött nála. Mulattatta és megnevettette, udvarolt neki és szigorú volt hozzá, virágokat és könyveket vitt neki, és az asszony tíz nap mulva egészséges volt. Pár napra rá részt vett egy tennisz-partieban és az volt, aminek Girálthy kívánta, a régi vidám és erős, mindenkinek tetsző és magának legjobban tetsző asszony.

– De igen. Ezt el kell mondanom és ezt meg kell hallgatnia. Hiszen látnia kellett.

A hangja mélyebb lett, hogy szinte hörgött az izgalomtól; az asszony felé nyujtotta a karját.

– Ilka, hát én imádom magát. Én megőrülök. Akarom magát. Maga kell nekem.

– Hát ha azt nem, hát akkor… akkor… -18- Én nem bírom ki, Ilka. Miért nem akar? Miért vonakodik? Miért zárja be a fülét? Ilka, maga fiatal, élvezze az életét. Ilka, magának fogalma sincs róla, milyen gyönyörűségeket utasít el magától. Ne legyen süket. Akarjon szeretni. A maga fiatalságának szerelem kell. Ne fojtsa el magában ezt a hangot. Éreznie kell ebből valamit. Hallgasson az erős, izmos, szép fiatal testére.

Odacsúszott az asszonyhoz, megfogta a kezét és a testére suttogta rá a lázas könyörgését.

Girálthy ekkor felállott. Verejtékes volt a homloka és reszketett az egész teste.

– Nem? – kérdezte keményen és élesen. Nem? Engem is elrúgsz? Te férfiölő asszony akarsz lenni?

Az asszony ijedten nézett rá és Girálthy dühödten, kegyetlenül és durván beszélt le hozzá:

– Teneked minden emberéletnél többet ér a te meddő tisztességed, a te gyilkos és becstelen becsületed? Teneked emberéletek kellenek?

Megállt egy másodpercig, azután minden kegyetlenséget egy mondatba gyűjtve lassan és rekedten mondta:

Az asszony ekkor felugrott. Fehér volt az arca. A rémült szeméből könnyek hullottak le. A Girálthy szájára tette a kezét és a keze hideg volt. -19-

– Ne, dadogta reszkető ajakkal, ne, ezt ne mondja… Csak ezt ne… Inkább akármit…

Girálthy ránézett. Az asszony keze az ajkán volt. Megfogta és odaszorította. Az asszonynak az egész teste reszketett és zokogás töredezett fel az ajkán.

Girálthy ekkor átkarolta és magához szorította. Az asszony még védekezett. Gyenge kézzel le akarta magáról fejteni a Girálthy karjait. De Girálthy lihegve és fenyegetően mondta:

A szoba egészen besötétedett. És az asszony szepegő sírással, egy mély sóhajtással megadta magát.

VI.

– Ilka, mondta Girálthy, még egyszer megkérdezem: nem akarsz a feleségem lenni?

– Ezt nem vallom be. Mert nem igaz. Mert megbántam. Mert azóta minden nap és minden órában megbánom. Mert tíz nap óta nincs nyugodt álmom. Sírok éjszakánként. Nem tudok imádkozni. Nem merek gyónni. Nem merek emberek közé menni. Nem merek senkinek a szeme közé nézni.

– Valld be legalább, hogy egészen hibás fogalmaid voltak és óriási tévedésekben leledzettél.

– A féltizenkettős vonattal. Reggel Budapesten akarok lenni. Tíz óráig itt maradok.

Tiz órakor elbúcsúztak. Girálthy elment a hotelbe. A szobájában várta Gál. Girálthy leküldette a holmiját.

Elindultak. Beszélgetést kezdtek, de nem -21- tudták folytatni. Girálthy a szivarját nézegette; Gál a botját suhogtatta. Hallgatva mentek.

– Fiam, hát ne bolondozzunk tovább. Nincs ennek semmi értelme. Hiszen úgyis tudod, miért jövök én vissza három hét mulva. Az asszony kedvéért jövök. És úgyis tudod, hol voltam én, mikor nem tudtátok, hogy hol vagyok. Az asszonynál voltam.

– Persze, hogy tudtam. Nekem nem hazudhattál. Tudtam és nagyon örültem neki. Hát rendben van a dolgotok?

– Úgy van, ahogy mondtam. Fogalma sem volt róla, hogy az asszonynak is vannak jogai és örömei a szerelemben.

Gál mosolyogva, jóindulattal kérdezősködött -22- és Girálthy örömmel, boldogan és bőbeszédűen adott elő mindent.

– A te diszkréciódban, mondotta, úgy bízhatom, mint a magaméban. Most hát van itt egy szép, kedves, fiatal szeretőm, aki sohasem lesz terhemre, akit ellenben mindíg felkereshetek, amikor akarom. Aki semmit se kíván, ellenben mindent ad. Aki nem nagyon okos, de legalább nem is követelő. Ez csak irigylésre méltó.

– … Mikor azután hiába könyörögtem neki, akkor dühbe jöttem. Felállottam és dühömben és keserűségemben azt kiáltottam: „hát neked emberélet kell?“ Erre ő felugrott…

VII.

Gál három nap mulva találkozott az asszonnyal egy tavaszi mulatságon. Az asszonyon fehér csipkeruha volt, olyan, amelyik rászívódik a testre és minden izomvonal mozdulását megmutatja. Gál, aki amúgy is érdeklődve várta az asszonyt, megbámulta ezt a ruhát és egy negyedóráig nézte az asszonyt, amint járkált, leült és beszélgetett, és az izmos, ruganyos teste hullámzott, meghajlott és kiegyenesedett. -23-

– Az istenfáját, mondta magában dühösen, én csak most látom, milyen szép ez az asszony.

Úgy érezte, hogy most már későn van ez az észrevevés. Az asszonyt a Girálthy jogos tulajdonának tartotta, és még azt a gondolatot is a baráti hűség elárulásának érezte, hogy ő az asszony elhódításával foglalkozzék. Rossz kedve támadt. Káromkodott. Később meggondolta a dolgot és az asszonyhoz csatlakozott.

– Attól az élvezettől, hogy táncoljak vele, gondolta, nem kell magamat megfosztanom.

Táncolt vele. Magához szorította az asszonyt, az asszony hozzáhajolt. Gál forró vérhullámokat érzett a testében lüktetni, és a tánc alatt és a tánc után lázasan és elkeseredetten udvarolt az asszonynak. Nevető arccal, de nagyon komolyan mondta:

– Nagyságos asszonyom, királynőt kellene itt választani és magát kellene megválasztani. Egy trónra kellene ültetni. Én odaülnék a trón lábához és imádnám magát. Lefeküdnék a porba és úgy néznék magára.

Gál is nevetett, de keserű nyugtalanságot érzett a szívében. Mikor késő éjjel hazament, nem tudott elaludni. Reggel rosszkedvűen kelt fel és elkeseredve állapította meg:

Gyűlölte ezt a szerelmet, de nem tudott tőle szabadulni. Ha dolgozott, ha aludni akart, ha ivott és ha felébredt, mindíg az asszonyra kellett -24- gondolnia: a fehér csipkeruhára, amelyben minden izomvonalnak a mozdulása meglátszott. Elkeseredetten, lázasan kívánta az asszonyt. Haragosan bizonyítgatta magának, hogy oktalanság is, gazság is, ha meg akarja szerezni, de nem tudott parancsolni magának. Keresnie kellett az asszonyt, utána kellett járnia, várnia kellett az utcán, udvarolnia kellett neki.

Egy párszor elment hozzá látogatóba. Az asszony szívesen fogadta. Gál sáppadt volt, zavarodott, megtört, alázatos, az asszony azonban szívesen vette ezt a hódolást is. Egy meleg júniusi délután Gál megint felment hozzá. Az asszony egészséges és jókedvű volt, szép, friss és fiatal. Gál szomorú volt, sáppadt, csendes, és amikor egy-egy szót szólt, érezte, hogy a torka lázasan száraz.

– Nem tudom hová. Addig, amíg magát elfelejtem. Azért, hogy magát elfelejtsem.

Gál ekkor úgy érezte, hogy nem birja el tovább a tehetetlen vágyakozást és az öldöklő keserűséget. Lehajtotta a fejét, könnyek buggyantak ki a szeméből. Az arca elé emelte a kezét és sírt.

Meg akarta fogni az asszony kezét. Az asszony elhúzta, Gál felnézett rá és a szeme az asszony ijedt pillantásával találkozott. Ebben a percben eszébe jutott az, ami az asszony és Girálthy között történt. És nem is gondolkozva azon, mit csinál, csak a vágyakozásától hajtva, a szerelmes ösztönétől kergetve, amely becsületen és gyöngédségen is átgázolva csak kielégítést akart, félig öntudatlanul, kapkodva, vágytól lihegve, halkan mondta:

Az asszony sikoltott egyet. Fehér arccal lépett hátra, a kezét előre nyujtotta és dadogva kiáltotta:

Gál ránézett, és úgy érezte, hogy csak ezt kell mondania. Felugrott, megfogta az asszony kezét és már a diadalt érezve, lihegve és lázasan súgta neki:

– De igen. Ezt mondom. Meghalok, ha nem leszel az enyém. Akarod, hogy meghaljak?

Az asszony ájuló szemmel nézett rá. Megtántorodott és leült egy diványra. -26-

– Akkor meghalok! – mondta Gál lassan, tagoltan, keményen és győzelmesen.

Az asszony lehúnyó, fáradt szemmel nézett rá, a karjai leestek és nem védekezett többé.

VIII.

A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra. Gál várt rá. Kezet fogtak.

Girálthy kiváncsian nézett rá. Gál lesütötte a szemét és idegesen szorongatta a botját. Elindultak. Gál halkan, remegő hangon és feszesen beszélni kezdett:

– Azt, amit közlök veled, másképen akartam -27- közölni. Nem itt. És nem így. De a táviratod olyan váratlanul jelentette be a jöveteledet, hogy rá vagyok szorítva a közlésnek erre a módjára. Röviden azt kell veled közölnöm – és kérlek, akármilyen érzelmekkel is, de vedd nyugodtan tudomásul – azt a kérést kell veled közölnöm, hogy a közted és… Ilka között volt összeköttetést tekintsd felbontottnak.

– Nagyon kérlek, ne kényszeríts mindkettőnknek kínos magyarázatokra, hanem vedd tudomásul nyugodtan a megmásíthatatlan valóságot.

– Miért megmásithatatlan valóság? Hát mi történt? Mi történt. Miért jösz ezzel a dologgal te? És mi jogon nevezed Ilkának?

Girálthynak megint nyitva maradt a szája. Gúnyosan és keservesen kacagni kezdett:

– Áh? Áh? Áh? Úgy? A köztetek levő viszony? Hát köztetek viszony van? Hát én elmentem és te sietve a helyembe fészkelted -28- magad? Én kitettem a lábamat és te belopakodtál? Én elmondtam neked, milyen a lakás és te betörtél? Hat hete, hogy elmentem és te már egy viszony hírével fogadsz? Egy hetes ez a viszony? Vagy hat hetes? Még meleg volt talán a helyem, mikor tolvajmódra befészkelted magadat?

– Az érzelmeid jogosságát nem akarom vitatni. Ha lecsillapodsz, szolgálok talán némi magyarázattal. Addig csak annyit mondok, hogy a viszonyunk elég régi arra, hogy jogot adjon a következő kérésre: a mult iránt való gyöngédségből és a gentlemant kötelező tapintatosságból ne gyere be a városba, hanem utazz vissza Budapestre.

– Utazzam vissza? Sietve forduljak vissza? De mért? Ha néhány nap alatt a helyembe jöhettél, most én is a helyedbe jöhetek néhány nap alatt. Vagy minek jönnék a helyedbe? Megosztozhatunk. Az ilyen könnyű személyeket, az ilyen buta nőstényeket nem szokás kizárólagosan bírni. Az ilyen rongy azé, aki jön.

– Megtiltod? Kis fiam, mit tiltasz te meg nekem? Tacskó! Az orrodat törülöm meg…

Gál ekkor leeresztette botját; a dühtől -29- remegve állt egy percig, azután felemelte a kezét és pofonvágta Girálthyt. Girálthy, a csattanó, váratlan pofontól hátratántorodott. Gál megfordult és ott hagyta. Girálthy utána akart menni; azután meggondolta a dolgot, visszafordult a kocsiállomás felé és behajtatott a csendes, éjszakai városba.

IX.

Reggel felkereste Vécsy Pált és megkérte, hogy vegyen maga mellé valakit és provokálja Gált. Délután hat órakor a huszárkaszárnya lovaglóiskolájában háromszor egymásra lőttek. Azután átmentek a vívóterembe és karddal verekedtek. Az első összecsapásnál a Girálthy nehéz lovassági kardja lezuhant a Gál fejére. Hallani lehetett a zuhanását. A Gál arcát vér öntötte el. Megtántorodott, kiejtette a kardot a kezéből és – csendesen összeomolva – lefeküdt a padlóra.

– A seb, mondta, nagyon súlyos. A kard megrepesztette a csontot. Agyrázkodást kapott. Kórházba kell vinni.

– Hát ne búsulj öreg, mondta neki. Nem tudom, mi volt köztetek. De akármi volt: ezt te is megkaphattad volna.

– Durva, ostoba, cinikus fráter, gondolta. Miért nem mondhatom neki, hogy menjen a pokolba?

Hallgatott. Azután egyszerre feltámadt benne az a vágy, hogy felkeresse az asszonyt. Küzdött magával. Nagyon vágyódott utána. Úgy képzelte egy percig, hogy ha elmegy hozzá: visszahódítja. Egyszerűen, természetesen, a győző jogán visszaveszi. Azután undorítónak találta ezt a gondolatot. Undorítónak találta az osztozkodást. És Gálra gondolt és egyszerre ellágyult a szive. Feltámadt a dühbe és haragba fullasztott szeretete a fiú iránt, a hálája, a gyöngédsége, amelylyel régebben dédelgette, és vissza kellett tartania a könnyeit, hogy ne sirassa. Talán meg is ölte… Végig futott a hátán a hideg erre a gondolatra, és egyszerre ezt mondta magában:

– Becstelen, buta perszóna, mondta magában. Annak dobja oda magát, aki jön. Hát érdemes az ilyen rongy arra, hogy két derék férfi gyűlölje és gyilkolja egymást érte?

Forrott benne a méreg. Vécsyvel vacsorázott -31- együtt; azután az egész társasággal együtt ivott. Dühösen, keserűen ivott, ádáz haraggal itta le magát. A társaság zajosan ünnepelte. Girálthyból ekkor kitört a harag.

– Komisz, szívtelen banda vagytok ti. Igy örültök, hogy a pajtástokat, a barátotokat lovagiasan legyilkoltam.

Girálthy dühödten ivott. Tizenegy órakor egészen részeg volt. Ekkor jött a kocsi – amelyet megrendelt – hogy kivigye a vonathoz.

– Öregem mondta neki Vécsy, te egészen részeg vagy. Kikisérlek, beraklak a vonatba, mert még bajod esik.

– Megöltem a legjobb barátomat, a testvéremet. Megöltem Pistát. Megöltem Pityut!…

– Tudod miért öltem meg. Egy ringyó miatt. Egy rongy miatt. Akarod? Te is megkaphatod. Menj hozzá és mondd neki, hogy megölöd magad, mint Zemplény Gyurka. „Főbe lövöm magamat Ilka az ablakod alatt!“… Mondd neki. Már megkaptad. Olyan buta. Csak ennyit mondjál és füttyents neki, – már a tied. Ezért a rongyért öltem meg a testvéremet, Pityut!…

– Annyit mindenki tud, hogy Mertzné miatt. Girálthy is sokat volt vele, te is sokat voltál vele…

– Talán ostobaság, amit csinálok. De nem bírom tovább. Menj el kérlek Mertznéhez. És mondd meg neki… Mondd meg neki, hogyha tíz nap óta nem érdeklődött is irántam, ha nem küldött egy üzenetet, egy levelet, egy jó szót, én mégis mindig rá gondolok. És üzenje meg veled, hogy nem haragszik rám.

Vécsy azután elment. Délután felkereste az asszonyt. Az asszony szép volt: friss, elegáns, -33- jókedvű. Mikor Vécsy elmondta neki az üzenetet, elpirult és zavarba jött.

– Kérem, mondta zavarodottan, mondja meg Gálnak, hogy én… Hogy én nem haragszom rá.

– Nincs mit üzennem… Nekem nagyon kínos ez a dolog. Én nem tehetek róla. Én ártatlanul keveredtem bele. És az emberek úgyis annyit beszélnek.

– Minek hazudik? – mondta haragosan. Az a szegény fiú félholtan fekszik a kórházban…

Az asszony ijedten állott fel, Vécsy fogta a karját és maga mellett érezte a kiegyenesedett testét.

Vécsyt forró vágyakozás öntötte el ebben a percben. Még mindíg fogta az asszony karját. Közelebb húzta magához és száraz torokkal súgta a fülébe:

Az asszony rémülten nézett rá. Vécsynek -34- szikrázott a szeme és kitágultak az orrlyukai. Görcsös karral rántotta magához az asszonyt és rekedten recsegő hangon lehelte rá:

Az asszony elsápadt, halálos rémülettel reszketett, beleesett a Vécsy durva karjaiba és nem tudott védekezni. –

Vécsy zavarodottan pödörte a bajuszát. Az asszony zokogva ült fel, és a kezébe hajtotta a fejét. Nem tudtak szólni, Vécsy végre kínos zavarban megszólalt:

Vécsy nem tudott kibontakozni a zavarodottságából. Végre megpróbálkozott valamivel. Odament az asszonyhoz és megsimogatta a karját. Azután meg akarta csókolni a nyakát.

Az asszony erre felállott. Összeszorította az öklét és szembenézett Vécsyvel. Egy percig hallgatott, azután szabadon eresztette a dühét.

– Maga poltron. Gyáva gazember. Piszkos -35- szemétfickó. Bitang kocsis. Az ilyen pimaszok számára a leköpés is nagy megtiszteltetés.

Zuhogott a férfire a haragos, elvakult, nem válogatós szidalma. Vécsy a szemébe nevetett.

Az asszony piros lett a haragtól, teleszítta a száját levegővel és háromszor egymásután a szemébe vágta:

Vécsy elfehéredett. Ez a pletyka, amit most belecsaptak az arcába, elevenére talált. Most egészen átalakult azzá a paraszttá, amivé néha válni szokott. Az asszony még egyszer mondta, halkabban most már és kissé ijedten:

Vécsy hozzálépett, megfogta a csuklóját, megcsavarta és a földre taszította.

Az asszony ijedten hallgatott. Vécsy felemelte a lábát és a cipője orrát hozzáérintette az asszonyhoz.

XI.

– Lehet, mondta. Lehet, hogy rossz asszony. Hát majd kigyógyulunk talán ebből is.

Vécsy azután elment. Délután találkozott a rendes társaságával. Akkor félrehívta Rápolt Kálmánt.

XII.

Nyolc óra elmult. Vécsy a Hungáriában ült a rendes társaságával és türelmetlenül dobolt az asztalon. Negyed kilenckor bejött Rápolt. Vécsy felugrott.

– Lovagias görcs esett beléd? Felrúglak! Hat órakor még nem voltál ilyen lovagias. Rögtön elmondasz mindent.

Rápolt erre leült az asztalhoz. Felhajtott két pohár pezsgőt; a társaság összébb húzódott; Rápolt elbeszélte a dolgot:

– … Mikor elváltam Vécsytől, odamentem a Mertz-házhoz. Ott megrőkönyödve vakargattam egy kicsit a fejemet… Azután meggondoltam a dolgot. Visszatérni szégyen volna; azután meg mi történhetik velem? Legfeljebb kidobat. Felmentem. Becsengettem. Az asszony egyedül volt otthon. Kedvesen fogadott, mintha látogatóba jöttem volna. Én is úgy tettem, mintha látogatóba jöttem volna. Beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk. A dolog már unalmas volt. Erre összeszedtem minden bátorságomat és ezt mondtam: „Én már régen meg akartam mondani magának, hogy imádom. Most megmondom. Őrültül szeretem.“ – Erre felállott: „De kérem“, – mondta sértődötten. – „Hallgasson meg“ mondtam erre. „Meg kell hallgatnia.“ – „Nem!“ mondta haragosan. „Azonnal távozzék.“ – Úgy? mondtam erre magamban. Te haragszol? No lássuk. – „Hallgasson meg“ mondtam… „Gondolja meg, nem lett volna-e jobb, ha Zemplény Gyurka a halála előtt egy nappal idejött volna: így mint én?“ – Erre elsáppadt és leült. – „Kérem“ mondta könyörgő hangon „ne -39- bántson; hagyjon el engem; menjen szépen haza.“ Sírt. Olyan szépen könyörgött, hogy majdnem eljöttem. De közben hozzáért a kezemhez a kezével, azután hozzám súrlódott a szoknyája, és erre egyszerre eszem ágában sem volt menni. – „Ha most elküld“ mondtam „akkor a halálba küld“. Összetette a kezét és úgy könyörgött. „A halálba küld“ mondtam neki. Elsáppadt és el akart ájulni. De én nem engedtem. Átkaroltam. „A halálba küld“ mondtam neki még egyszer. Erre nem tudott védekezni.

A társaság lelkesen éljenzett. Ujjongtak. Koccintottak. Lelkesedtek. Tomboltak az örömtől.

A társaság lelkesen éljenzett. Boldogak voltak. Ficánkoltak. És sokat ittak. A társaság a -40- részletek felől faggatta Rápoltot. Rápolt részeg volt már egy kicsit és büszkén válaszolta:

Erre kinevették, pofonokkal fenyegették, és Rápolt erre előadta a részleteket.

– Fenét mégy! – válaszolta Vécsy. Mindent magadnak akarsz? Másnak is jusson.

– Két ember van soron, mondta. Kurt és Rácz Jani. Kurté a fej. Rácz Janié az írás.

A társaság üvöltött a gyönyörűségtől. Vécsy megpergette a forintot és ott az asztalon Rácz Janit sorsolták ki másnapra.

XIII.

A szőke Rácz Jani gyáva volt egy kicsit. Félt. Ebéd után inni kezdett tehát és délután hat órára elég bátorságot ivott magának.

Rácz Jani bement a szobába. A járása egy kissé bizonytalan volt és a félhomályban nem vette észre mindjárt az asszonyt.

Rácz Jani feléje fordult. Az asszony egy szék mellett állott: halványan és komolyan. Rácz Jani odalépett hozzá és megölelte. Az asszony halkan sikoltott és ellökte magától.

– Férfiúi becsületszavamra fogadom, mondta, hogy ha ellök magától, kimegyek ide az ablak alá, kiveszem a revolveremet és főbelövöm magamat.

Az asszonyból felbuggyant a zokogás. Egy szék mögé menekült és összekulcsolta a kezét.

Az asszony halkan és bágyadtan könyörgött még. De Rácz Jani nem engedett és így neki kellett engednie.

XIV.

Másnap délután Kurt báró csengedett be az asszony lakásába. Az ajtót azonban nem nyitották ki. A szobalány az ajtó nyílásán át szólt ki: -42-

Kurt tárgyalni akart még, de a szobalány otthagyta az ajtó előtt. Kurt megfordult és elment.

Dühös volt. A társaságnak elmondta a dolgot. Kinevették. Ez még dühösebbé tette. Káromkodott.

– A keserves rézangyalát annak az asszonynak. Most becsukatja az ajtaját. Mikor én jövök sorra. A lotyó! Csak épen én ne?

Később inni kezdett és erre még dühösebb lett. Úgy érezte, hogy jogai vannak az asszonyra, és hogy az asszony kijátszotta és megcsalta.

Egy óra tájban visszajött. A sapkáját félre csapta, a kardját a kezében hozta. Csillogott a szeme. Gőgösen fütyörészett.

Kurt leült, várt egy kicsit, azután nagyon nyugodtan és nagyon diadalmasan válaszolta:

Kurt boldogan élvezte a dicsőséget, azután csendesen és büszkén elbeszélte a dolgot. -43-

– Nagyon egyszerű az ügy. Mikor innen elmentem, elmentem a Mertz-ház elé. A kapú be volt csukva. Megnéztem a rácskerítést. Nem volt valami magas. Átmászok én ezen, gondoltam magamban. Át is másztam, csak egy vas kiszakította a nadrágomat. Hát átmásztam. Melyik lehet most az asszony hálószobája? – gondoltam magamban. Kikombináltam, hogy az utolsó sarokablak. Odamentem. Szépen bekocogtattam az ablakon. Kocogtattam egyszer. Kocogtattam kétszer. Senki se válaszolt. Ráütöttem egyet az ablakra. Erre láttam, hogy odajön az ablakhoz az asszony. Kinyitotta a spalétát, de az ablakot nem nyitotta ki. Kérni kezdtem, hogy nyissa ki, de nem akarta. Erre hangosabban kértem. Erre megijedt, hogy emberek találnak jönni. Erre kinyitotta. Kért, hogy menjek el. Megigérte, hogy holnap mehetek hozzá. De én nem adok semmit az ilyen igéretekre. Elővettem a revolveremet, felhúztam a kakasát, nagyot pattant a rúgó, és azt mondtam neki, hogyha be nem ereszt, ott rögtön az ablaka alatt főbelövöm magamat, mint Zemplény Gyurka.

XV.

Az asszony egyedül maradt és előbb kábultan feküdt egy ideig. Azután a csengőhöz ment és türelmetlenül, hosszasan csengetett. -44- Azután újra csengetett és azután megint haragosan, hosszasan nyomta a csengőt.

– Lidi, mondta neki az asszony, hozasson egy fiakkert. A két órás gyorsvonattal utazunk.

Az asszony haragos volt, ideges, lázas, türelmetlen. Gyorsan felöltözködött és várta a kocsit. Fel és alá járkált a lakásban, toporzékolt, tombolt és sóhajtozott a türelmetlenségtől.

Végre kocsiba ültek. Az asszony behúzódott az ülésébe és gyűlölettel nézte a házakat, amelyek mellett elmentek. Kint az állomáson lefátyolozta magát, beült a váróteremnek egyik zúgába, és reszketett tőle, hogy ismerőse talál jönni. De nem jött senki.

Két órakor végre beült a vonatba. Egyedül voltak egy fülkében. A szobalány elaludt, az asszony pedig maga elé nézett és átvirrasztotta az egész éjszakát. -45-

– Soha nem megyek vissza ebbe a becstelen fészekbe, gondolta. Minek maradtam eddig is? Miért nem jöttem el? Miért nem utaztam? Legalább az első után… Miért nem találtam ki hamarább, hogy kieszelt dolog? Miért nem utáltam meg hamarább az egész várost?

Egész éjjel ezzel a gondolattal foglalkozott: miért nem jött el hamarább. Miért engedte, hogy újra meg újra meglepjék, torkon ragadják becstelenebb és becstelenebb ötletekkel? Nem tudott válaszolni magának, de egyre nagyobb és keserűbb undort érzett a város iránt. Nem gondolkozott azon: mi történt vele? Nem is próbálta magyarázgatni. Csak az az egy homályos érzése volt, hogy nagyon piszkos a teste.

Budapesten hotelbe mentek. Az asszony itt megfürdött, azután fáradtan lefeküdt és délutánig aludt. Délután még mindíg rosszkedvű volt. Fáradtnak, elgyötröttnek, betegnek érezte magát. Nem mozdult ki a szobájából, feküdt és kétségbeesve bámult maga elé. Negyednap úgy érezte, hogy tennie kell valamit, ha nem akar belehalni a keserűségbe.

Elhatározta, hogy először Ischlbe megy. Másnap már el is utazott. Harmadnap ott volt.

Ott eltöltött három hetet. Lassanként talpra állott, vidámabb lett, járt kelt, és megint tudott nevetni. -46- Azután Marienbadba ment, azután Svájcba. Még mindíg messzebbre akart jutni Magyarországtól. Elment Vichybe. Itt három hónapot töltött, három nyugodt és szép hónapot.

Az első napokban megismerkedett egy magyar családdal. Eleinte el akarta őket kerülni, de nagyon kedvesek voltak és mégis barátságot kötött velük.

Csak hárman voltak. Az apát Ozoray Balázsnak hítták; nyugalmazott bíró volt, fehérhajú kedves öreg úr. Ott volt még a felesége: egy fehérhajú, kedves öreg asszony. És a fiuk, ifjabb Ozoray Balázs, egy huszonhárom éves fiatalember: csendes, szerény és jó modorú.

Három hónapot töltöttek együtt zavartalan és jó barátságban. Szeptember végén Ozorayék jelentették, hogy ők most lemennek a Rivierára. Az asszony azt mondta, hogy velük megy. Nagyon örültek neki.

Októberben le is mentek Beaulieube. Az asszony itt is csendesen, szépen, nyugodtan és elégedetten élt. Nagyon megbarátkozott a fiatal Ozorayval. Boldoggá tette, hogy a fiatalember udvarias, tapintatos, szelid, mint egy fiatal lány.

– Ime, mondta boldogan magában, egy izmos erős férfi hónapokig együtt tud velem lenni, anélkül, hogy egy sértő szempillantáson rajta lehetne kapni.

Bizalommal és barátsággal sétált együtt vele, csónakázott, zongorázott, olvasott vele.

Decemberben egy napos, rivierai délutánon egyedül ültek a hotel kertjében. Az öregek felmentek ebédutáni alvásra. -47-

– Nézze, mondta melegen, én nagyon sokra becsülöm a maga barátságát. De én tisztességes asszony akarok maradni.

A fiatal Ozoray halkan, alázatosan, állhatatosan könyörgött és az asszony csendesen, kitartóan védekezett:

– Tisztességes asszony akarok maradni. Én nem tudok másképen élni. Maga is megvetne akkor…

Később lejöttek az öregek. Este azonban megint egyedül maradtak. A fiú újrakezdte a halk, alázatos, szelid könyörgést. Az asszony bágyadtan védekezett.

Éjjel lett, a tenger felől hűvös szellő támadt. A fiú halkan és lázasan könyörgött.

Az asszony körülnézett és látta, hogy már mindenki felment lefeküdni, és hogy későre jár az idő. A fiú könyörgött. És ő ekkor előre hajolt a fiúhoz és halkan és melegen azt mondta neki:

– Ha a revolvert venném ki a kezéből, folytatta áldozatkészen az asszony. -49-

– Fiatal embernél, mondta megrovóan és jóságosan az asszony, borzasztó az ilyen gondolat. Erre nincs oka. És nincs joga sem.

MEGRETTENT VÁROS.

A pályaudvar üvegteteje harsogva vert vissza minden zajt és a homályos, kormos csarnok tele volt zúgással és lármával. A felső részen, a vendéglő előtt furcsa sereg táborozott. Parasztok, magyarul beszélők, de bocskorosok ültek, álltak, tolongtak és kiabáltak ott vagy kétszázan egy zajos nagy tömegben. Kis batyu volt mindegyiknél és behajtott kasza. Aratni mennek ezek valahová.

Megálltunk és néztük őket. Egy vasutas járt-kelt közöttük, aztán odajött hozzánk panaszkodni.

– Nem lehet velük bírni. Hajnal óta vannak itt, azóta isznak és egészen be vannak rúgva már. Az előbb be akartak vonulni a vendéglőbe.

– Szlavóniába. Nem hord máshol bocskort a magyar paraszt. Mennek le Torontálba aratni.

A szabadkai vonatot betolták a harmadik sínre. Indultunk beszállni. Lassan mentünk végig a középső perronon. A hátunk mögött torkaszakadtából ordította a mi vasutasunk a szlavóniai paraszttábornak:

Hátra néztünk. Az emberek üldögéltek a földön, egyik másik ki is nyújtózkodott, beszélgettek, körüladogatták a pálinkás üvegeket és a fülük bojtját se mozgatták. A vasutas kétségbeesetten ordította: beszállni. Nem mozdultak. A vasutas odament egy csoporthoz és közéjük ordította: itthagy a vonat.

Az öt ember megindult. Mögöttük huzakodás, csoszogás támadt a táborban. Az emberek felkapták a batyujukat, a kaszájukat és most már mind nekiindultak az első öt nyomán. – Azokkal sietett a vezetőjük, utána egyesével, kettesével, kocogva, futó lépésben vagy galoppozva indultak a többiek is. Az egész áradat ott ömlött el előttünk és símára söpörte az utat. Egy alacsony zömök legény úgy fogta a behajtott kaszáját, mint ahogy katonakorában a szuronyt foghatta. Jött felém és rámkiáltott:

Félre mentem az útból. Be van rúgva. A legény röhögött, és a többiek utánozták. Száz behajtott kasza szegeződött a belső perronnak és az emberek rémülten menekültek.

A vonat előtt egy vasúti tiszt állott. Torkaszakadtából kiabált a rohanó emberekre:

Senkisem hallgatott rá és úgy látszott, hogy a kaszások baj nélkül rohannak végig a vonat -52- előtt és baj nélkül bújnak be a vaggonokba. De utolsónak még vagy három kaszás ügetett a többi után. A vasúti tiszt elébük állott.

Az emberek vágyódva pillantottak a társaik után és nem tudtak felelni. Részegek voltak.

– Addig nem mozdultok, kiáltott dühösen a vasutas, míg meg nem mondjátok.

Az egyik ember ekkor felemelte behajtott kaszáját és a végét – ahol nagy csomóba egyesül az acél és a fa – ráejtette a vasutas-sapkára, amely a tiltó hivatali hatalom jelvénye gyanánt állott előtte. A sapka roppant egyet, a fej megrecscsent és a vasúti tiszt hang nélkül rogyott össze.

A kaszások kikerülték a testét és nekieredtek, hogy utolérjék a többit. Egy első osztályú kocsiból nagy lendüléssel ugrott ki ekkor egy magas, barna úr és a nyakánál ragadta meg azt, amelyiknek a kaszája még véres volt a bezúzott fejtől. A magas, barna úr kipirulva ordította:

A paraszt makacsul és bután ráncigálta magát arrafelé, ahol a többiek voltak.

– Disznó, kiáltotta az elfogója, azt mondd, hogy nagyságos ur. Főszolgabíró vagyok én… Majd megtanítlak.

A kocsikból kiugráltak az emberek. A paraszt kétségbeesetten ráncigálta magát és amikor a nyaka köré egyre fájdalmasabban szorult -53- a fojtogató marok – a kaszáját fogta suhintásra.

A főszolgabíró elugrott mellőle, a zsebébe nyult és revolvert vett elő. A paraszt visszahökölt, azután megfordult és futni kezdett a többiek felé. A főszolgabiró egy ugrással elébe került. A paraszt felemelte a kaszáját, felemelkedett a revolver is. De ekkor már nagy tömeg tolongott körülöttük. Öt ember rávetette magát a parasztra és kicsavarta a kezéből a kaszát. Egy rendőr közeledett. A főszolgabíró elmondta neki az esetet.

Az elfogott paraszt azonban levetette magát a földre, rúgott, ütött, harapott, kitépte magát azokból a kezekből, amelyek fogták és tele torokkal bőgött.

Felülről lassan jöttek lefelé a társai. Értelmetlenül és megriadva bámultak. De az elfogott ember ordításából egyszerre egy értelmes mondat harsogott ki:

A parasztok mind kitolongtak a kocsikból. Bámulva álltak és csodálkozva néztek egymásra. És egyszerre megértették a dolgot:

Egy vállas, erős paraszt széttaszigálta az embereket és befurakodott egészen oda, ahol a rendőr állott egy nagy csoportnak a közepén.

– Eresszék el ezt az embert, – mondta – és rámutatott a földön ordító társára.

Az aratók szétverték az embergyűrűt. Az ökleik elől riadtan menekült mindenki. A rendőr maradt ott, a szolgabíró és még két ember, akik a foglyot tartották. De most már tíz arató üvöltötte:

Az egyik arató meglökte a főszolgabírót. Egy dühödt pofon csattant el erre az arcán. A pofonütött ember megfordult, vette a kaszáját és főbe vágta vele a főszolgabírót. A vágás leütötte a magas férfit, a sinek közé. A rendőr kardot rántott. Egy félperc mulva véres fejjel feküdt a földön. Mindenki más menekült. A parasztok egy-két másodpercig tanácstalanul állottak, aztán megértették, mit kell tenniök.

Most ismét künn állottak valamennyien a vonat előtt. Néhányan leültek a földre, hogy felverjék behajtott kaszájukat, egy csomó felugrált a vonatra, hogy mindenkit kiverjen és a legnagyobb rész futva indult meg, hogy a várótermeket meghódítsa. Egy másodperc alatt megértették, mit kell tenniök és olyan gyorsan fogtak hozzá a szivük szerint való munkához, hogy védekezésre még csak gondolni sem lehetett. -55- Az utasok sikoltozva, rémülten menekültek előlük. A baloldalon néhány vasutas megpróbált elébük állni. De kétszer lezuhant az összehajtott kasza, két ember véresen bukott fel, és a parasztok diadalmasan rohantak előre. A pálinka, amit órák óta ittak, a vér, amelyet láttak, az erejük tudata és az egymás eszeveszett diadalmas rikoltozása örjöngően részeggé tette őket.

– Minden urat megölünk most, ordította az egyik, és egy lokomotívra ugrott fel.

Nyolcan rohanták meg a lokomotívot és egy perc mulva véres fejjel hajították át a fűtőt a mellvéden. A főroham a vendéglő felé indult. Az üvegablakok csörömpölve hullottak szét az asztalokra, nehéz kaszák csörrentek le, és egy félperc alatt el volt foglalva a vendéglő, a konyha és a pince.

Az utcán a kivert utasok és a vasúti személyzet köré óriási néptömeg gyült össze. Az emberek elkeseredve szidták a rendőrséget.

Öt perc mulva jött egy szakasz rendőr. Az érkezés oldala felől indultak be a pályaudvarra. Átmentek a nyitott előcsarnokon kivont karddal és készen tartott revolverrel. A bejáró ajtóknál nyolc paraszt üldögélt és ivott. Likőrös palackok állottak előttük a vendéglői zsákmányból. Mikor a rendőrök feléjük közeledtek, felugrottak. A kaszáik, most már mind felverve, ott állottak a falhoz támasztva. Nyolc kasza suhogott a -56- levegőben. A rendőrparancsnok egy percre habozva állt meg. A kard itt nem használ semmit. Elő a revolverrel. De megpróbálta, nem mehetne inkább szép szóval valamire.

A parasztok nem is válaszoltak a beszédre. Megindult a nyolc kasza. Revolversortűz dördült el. Három ember felbukott, de öt éles villogó kasza sustorogva, recsegve suhogott közéje a revolveres csapatnak. A kasza suhintását nem lehet kivédeni, a kasza suhintása elől nem lehet kitérni, a kasza suhintása eltépi a lábat, felszakítja a gyomrot és egy recscsenéssel metszi el a torkot. Néhány revolverlövés eldördült még; de a rendőrcsapat fele azután véresen vergődve feküdt a földön, a másik fele pedig véresen rohant ki a szabadba.

Künn eszeveszett rémület támadt. Az emberek tolongtak, ellökték, megtaposták egymást, riadtan igyekeztek menekülni és a rémület szétszórta a hírt:

Budapest egy percig – úgy tetszett – védelem nélkül, gyáván remeg, kiszolgáltatva kétszáz kasza ellenállhatatlan, véres rohamának… Ha azok ott benn kitörnek, nincs ami feltartsa őket. De a parasztokat bennmarasztalta a vendéglői zsákmány. És az új tömeg, amelyet a kiváncsiság künn a menekülők helyébe szorított, őrjöngve, dühösen kiabálta:

A tömeg egyre nőtt. Elöntötte a pályaudvar -57- környékét és lefolyt az egész Kerepesi-útra. Vágtató kocsin jött ki a főkapitány, revolveres rendőrcsapatokat állított minden kijáratra.

– Ha csak mutatkozik is valamelyik, lőjjétek le. Nem szabad kibocsátanunk őket, ha már benn ők az urak.

Benn azonban részegen szervezkedtek a parasztok. Nem akartak kijönni. Minden kijáró elé őrséget állítottak, néhány embert a pincébe küldtek le és néhány fiatal legény ételt hordott a többieknek.

A főkapitány a vasúti főnököt hivatta és megkérdezte tőle, gondoskodott-e róla, hogy a vonatok ne jőjjenek be a belső pályaudvarra. Az állomásfőnök elsáppadt:

Rohanni kezdett felfelé. De már későn volt. Az üvegtető alá zakatolva, harsogva rontott be az előkelő sárga vonat. A parasztok üvöltve fogadták. A vonat utasai meglepetve, megriadva nézték a véres kaszájú népet; de a csodálkozásra is alig volt idő. A parasztok felugráltak a kocsikba, és egy félperc mulva a konstantinápolyi expressz ki volt rabolva; néhány utasa véresen hevert a kocsipárnákon és az utasok többi része összetörve véresen menekült ki az utcára. Künn harsogó zúgás, felháborodott tombolás fogadta őket.

– Borzasztó! Budapesten történjék ilyesmi… Európai botrány… Egy nemzetközi vonat…

A remegő menekülőket megnyugtatták róla, hogy ebben a tömegben nem fenyegeti őket -58- veszedelem. A főkapitány idegesen nézegetett a kerepesi-út felé.

Végre felharsant a trombitaszó. Két század huszár jött, csendes lépésre lassítván a tömegben lovai erős ügetését. Az ideges tömeg megkönyebbülve, ujjongva fogadta őket. Viharos éljenzések nyugtalanították a huszárlovakat, és az őrnagy, aki a csapat élén lovagolt, káromkodott. A főkapitány odament hozzá és bemutatkozott neki.

– Kérem, mondta a főkapitány, szállíttassa le az embereit, töltesse meg a karabélyokat és tisztíttassa meg a pályaudvart.

– Sajnálom mondta az őrnagy, erre nem vállalkozhatom, már csak azért sem, mert nincs mivel megtöltetnem a karabélyokat. Nem hoztunk éles töltést.

– Akkor várunk a gyalogságra. Addig kérem, tessék kíméletesen hátraszoríttatni onnan a tömeget a Kerepesi-út felé.

A huszárok lassan belovagoltak a tömegbe és az emberek dühösen káromkodva torlódtak visszafelé. Egy negyedóra mulva jött a gyalogság: három század egy alezredes vezetése alatt. A főkapitány elmondta, mit akar. Az alezredes bólintott. Kiadta a rendeletet, hogy három század három oldalról induljon be a pályaudvarra, megtöltette a fegyvereket és végül megparancsolta:

– Nem szabad megvárni, míg közel jönnek -59- a kaszákkal. Semmit sem szabad a szuronyra bízni. Mindent golyóval.

– Kérem, tessék az egész környéket megtisztíttatni az emberektől, mert a golyóink még a szomszéd házak falán is átmehetnek.

– Nem gondolja jobbnak, alezredes úr, hogy most ne bántsuk ezeket? Estére mind lerészegednek, akkor vérontás nélkül ártalmatlanná tesszük őket.

– Én jobbnak gondolom, mondta az alezredes, de nekem az engedelmesség a kötelességem.

– Akkor kérem, hagyjuk egyelőre az energikusabb eszközöket. Akkor csak azt kérem, maradjon itt a három század és álljon rendelkezésemre, ha szükségem lesz rá. Blokirozni fogjuk őket. Ne gyilkoljunk felesleges módon.

– Az összes vonatok a külső pályaudvaron álljanak meg. Onnan indulnak is a vonatok. A csarnok kijáratát katonaság fogja őrizni.

Három század új katona érkezett. Most már az egész pályaudvart körülfogták és minden nyíláson és minden ajtón szuronyos puskacsövek néztek befelé. Benn lárma volt, zúgás, csörömpölés. A parasztok mindent összezúztak. A várótermek felszerelését széttépték és szétszórták, a vendéglőben összetörtek mindent, ami összetörhető volt. Tíz-tizenöt ember közülük – magasra emelve a kaszáját – déltájban megpróbált -60- kitörni. Az érkezés oldalán jöttek kifelé, azzal a harci kiáltással, hogy megölik az urakat. Nekiindultak a szuronyoknak, amelyek elébük szegződtek. Nyugodtan jöttek előre a magasra emelt kaszákkal. Ekkor közébük lőttek. Hatan felbuktak, a többiek visszarohantak az üvegtető alá. Azután benn maradtak. Benn még mindíg nőtt a lárma, azután vad énekszó hallatszott ki. Künn álltak a katonák, mögöttük, elöntve az egész Kerepesi-utat, tolongtak az emberek, és a tömeg mögött idegesen, türelmetlenkedve, elképedve és haragosan várt Budapest.

Lassan jött az este. Belülről tűzfény vöröslött ki. A parasztok az összetört bútorokból máglyát raktak. Azután ujra énekszó hallatszott, néha még valami csörömpölés. Jött az éjszaka és csend lett. Budapest idegesen, elszoruló lélekzettel várt künn.

Éjfél után teljes lett a csend. Ekkor megkezdődött a visszahódítás. A katonák előreszegzett szuronyai mögött lassan, halkan, óvatos és aggodalmasan vigyázó stratégiával benyomultak a rendőrök. A tető villámlámpái össze voltak törve, kézi lámpásokkal világították meg az utat, a perront, a várótermeket. A szuronyok idegesen rezzentek meg néha. De ellentállás nem volt. A véres kaszák a földön hevertek. És az üvegtető alatt, a várótermekben, a pincében, a bennmaradt vasúti kocsikban egymásután szedték össze a rombolás, piszok, pálinka, pezsgő és vér között részeg álomban fekvő aratókat.

A HARMADIK.

Zsitvay csak egy heti szabadságot kapott. A gyárban tengersok volt a munka és a mérnökökre reggeltől estig szükség volt. Egy hetes nászútra nem volt érdemes menni. Felszaladtak a Tátrába, ott töltöttek hat napot és a hetediken már bevonultak az új lakásukba.

A lakás berendezve, készen várta őket. Három szobájuk volt: hálószoba, ebédlő és férfiszoba, amely egy kicsit szalon is lesz. A három szobához elég egy cseléd: ez is ott várta már őket a lakásban. Teréznek hítták, sovány és formátlan nő volt, de elég barátságos és nem kellemetlen.

Zsitvayék boldogan kezdtek neki az új életnek az új lakásban. Szerették egymást. És nagyon fiatalok voltak. A türelmetlenül várt házasság, az együttélés semmiféle kiábrándulást nem hozott a számukra; ellenkezőleg: minden nap meglepetve állapították meg, milyen jó és hogyan lesz egyre jobb együtt élni. Minden nappal közelebb jutottak egymáshoz, összébb símultak, mámorosabbak, boldogabbak, megelégedettebbek lettek. -62-

Eltelt három, négy, öt hónap és nem változott meg a viszonyuk forrósága. Az egyiknek a csókja még mindíg tartogatott meglepetést a másik számára. Unottá az érintkezésük egy percre se lett; csak számítóbbá és tudatosabbá. Hónapok multak el és még mindíg szeretői voltak egymásnak. Fiatal és tüzes szeretői, és törvényes, tisztes, polgári szerelmük orgiákat rendezett.

A házasságuk negyedik hónapjában történt, hogy az asszony egy éjjel, tizenegy órakor – egy órával a lefekvésük után – felkönyökölt a párnájára és hallgatózott.

Az asszony még egy kicsit hallgatózott, azután rámutatott a hálószoba becsukott ajtajára és rémülten mondta:

Zsitvay hallgatózott és most neki is úgy tetszett, mintha bent lépéseket hallott volna. Felugrott az ágyból.

Zsitvay belenyúlt az éjjeli szekrény fiókjába, -63- kivette a revolverét, odament az ajtóhoz és kinyitotta. A hálószoba lámpájának a fénye hosszú, széles csíkban esett be az ebédlőbe. Zsitvay körülnézett. Nem látott senkit. Meggyujtotta az ebédlő villamos lámpáját. A szoba üres volt. Bement a harmadik szobába, kiment az előszobába, revolverrel a kezében benyitott a kamrákba, a konyhába. Nem talált senkit. Bekopogtatott a cselédszobába.

– Azt hiszem, mondta neki, mind a ketten ideges csacsik vagyunk. Senkit se találtam. Minthogy pedig kísértetek nincsenek, mi alighanem valamelyik bútornak a ropogását képzeltük lépések zajának.

Az asszony megnyugodott. Négy nap mulva ismét lépések zaját hallották az ebédlőben. Zsitvay ismét nem talált kint senkit. Az asszony ismét megnyugodott, de azt kívánta, zárják be ezentúl kulcscsal a hálószoba ajtaját éjszakára.

A lépések zajával, azzal a ropogással, amelyet az emberi láb okoz a könnyen síró parketten, nem törődtek már. Minthogy semmi baj sem történt, belenyugodtak abba a magyarázatba, hogy a bútorok ropognak. És aggódás nélkül szerették egymást. A szerelmük nyugtalan volt és találékony.

Egy éjjel azonban nemcsak lépések zaját -64- hallották az ebédlőből, hanem egy sóhajtás zaját is. Egy, keserves, fájdalomból font, a szívnek a sajgó fenekéről felszakadt, hosszú sóhajtást. Meglepetve bámultak egymásra. A bezárt ajtó megtompította a hangját, de ez sóhajtás volt: visszatarthatatlan, szomorú, kétségbeesett sóhajtás.

Zsitvay kiugrott az ágyból. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, belépett az ebédlőbe, de a szoba akkor már üres volt. Megismételte az első kutatást, de nem talált senkit. A lakás üres volt. Teréz régen aludt.

– Vagy emberi sóhajtás volt és akkor valamelyik szomszéd lakásból hallatszott át. Vagy valami kívülről jövő hang volt: ajtónyikorgás, macskanyávogás, kéménycsörömpölés és akkor csak a mi tökéletlen fülünk és izgékony idegrendszerünk hallotta sóhajtásnak.

Kénytelenek voltak ezzel a magyarázattal megelégedni. Egy hétig csend is volt ezután, de akkor újra kezdődött a ropogás, és egyszer ismét hallottak egy hosszú, keserves sóhajtást. Zsitvay most már nevetett.

– Bizonyos, – mondotta – hogy valami kémény nyikorog itt fölöttünk. Szamarak voltunk, hogy megijedtünk tőle.

A dologgal ezután nem törődtek. Szerették egymást, boldogak voltak. Örültek, amikor -65- egyedül maradhattak és szerették az éjszakát.

Öt hét mulva egy este, mikor egyedül maradtak, a férfi megcsókolta az asszony nyakát. Az asszony odasimult hozzá, odafektette a nyakát az ajkára, és a gyöngédségnek egy turbékoló hangján elnyujtva és remegve mondta:

Ebben a percben a bezárt ajtajukon kívül, az ajtó tőszomszédságában, olyan közel az ajtóhoz, hogy szinte megreccsent belé a fa, egy harsogó zokogás tört fel. Egy emberi, egy félreismerhetetlenül emberi zokogás, egy visszatarthatatlan, elbődülő, kiáltó emberi sírás.

Az asszony elsápadt; a férfi gyors elhatározással abban a pillanatban kiugrott az ágyból, egy ugrással ott termett az ajtónál, kinyitotta, és belépett az ebédlőbe.

Belenézett a szoba félhomályába. A másik ajtón egy meghajlott, barna alak surrant át a harmadik szobába. Zsitvayban forrott a düh. Két ugrással kinn volt az előszobában: harmadik szobájuk ajtaja előtt. Felrántotta az ajtót, amelyet már belülről is nyitottak. Egy emberi nyak akadt a keze közé: megmarkolta ezt a nyakat, megszorította és dühöngő kegyetlenséggel nyomta le a földre:

Jobb kezével az idegen nyakat tartotta, -66- balkezével pedig a sötét szobában a villamos lámpa csavaróját kereste.

A lámpa kigyuladt. A szoba világos lett. Zsitvay egészen felemelkedett, eleresztette a torkot, amelyet szorongatott, és felállott. Előtte a földön egy zokogó, pihegő gomolyagban ott feküdt a cselédjük, Teréz.

– Teréz, ordította Zsitvay. Feleljen rögtön, vagy széttaposom. Maga járt ott éjszakánként az ebédlőben?

Teréz nem válaszolt. Behúzta a fejét, összekuporodott a földön és sírt.

– Felelj, ordította Zsitvay, vagy ütlek. Te jártál éjszakánként az ebédlőben?

A Zsitvay dühe erre egyszerre lecsillapodott. Kényelmetlenül érezte magát. Zavarodott lett. Csendesebben kérdezte:

A szoba ajtajában ekkor megjelent a felesége: remegve, rémülten, ingben. Zsitvay szégyelte a maga ruhátlanságát is. Az asszonyét még jobban.

Az asszony visszament a hálószobába. Zsitvay egy karosszék mögé állott, hogy az egész teste el legyen takarva és csendesen szólt:

A hangjában részvét, szánalom, lágyság és jóság volt. A nő felemelte a fejét erre a hangra. Könnyek hullottak a szeméből.

Terézből erre kitört a vallomása. Áradva, hebegve, sírásban elcsuklóan hadarta:

– Láttam, hogy hogyan szeretik egymást. Eleinte kibírtam. De eltelt három hónap is… Egyszer véletlenül hallottam… Nem tehetek róla… De azután mindíg hallani akartam…

Teréz sötétvörösre pirult, a szeméből újra könnyek kezdtek hullani és lehajtott fővel dadogta:

A leány kisurrant. Zsitvay visszament a feleségéhez. Röviden és kínos zavarodottsággal elmondta neki a dolgot. Azután hallgattak. Eszükbe jutott a sok éjszaka, amelyet az ebédlő parkettjének a roppanásai kísértek.

És ők még arra sem gondoltak soha, lány-e ez a Teréz és nem kellene-e előtte titkolózniok. Egy lánynyal éltek együtt: a polgári menage kicsisége egy lány, egy szűz előtt tárta ki a házasélet titkait és örömeit, sóhajtásait és öleléseit.

SZÍNÉSZEK.

I.
ÖREG BARACS ISTVÁN.

Rácz, az újságíró felment a színpadra. Baracs Istvánt kereste. Az első felvonáshoz felhúzták már a függönyt, a kórístalányok nagy csapatban várták, mikor kell a színpadra betódulniok, az öreg színész pedig egy ládán ült a folyosóra nyíló ajtó mellett, kinyújtotta a lábát és maga elé nézett. Rácz oda ment hozzá.

Baracs felnézett rá, kezet nyújtott neki és keményen megszorította a kezét.

– Én már három éve pesti újságíró vagyok. Örülök, hogy te is ide kerültél.

Baracs összehúzta a szemöldökét, kibiggyesztette a száját, felállott, rátette a kezét a fiatalember vállára és halkan, röviden mondta:

– Te írtad talán a Fővárosi Lapokba azt a cikket, amelyikben az én szerződtetésemről is szó volt?

Az öreg színész gőgösen emelte fel a fejét, hidegen végignézte a fiatalembert és elfordult.

Egészen elfordult és indult kifelé a folyosóra. Az újságíró utána ment és megfogta a karját.

– Talán azt várja az úr, hogy udvaroljak neki? A nagyhatalmú kritikus talán alázatosságot kíván szegény szolgájától?

– Fenét kívánok én, öreg Pista, nem alázatosságot. Hiszen olyan gőgös vagy, mint egy uralkodó herceg… ördögöt, mint egy bolond, vén színész. Ne szamárkodj, öreg Pista. Úgy örültem, mikor hallottam, hogy itt vagy. Siettem hozzád és erre úgy bánsz velem, mintha – kiittam volna a borodat.

Az öreg színész megfordult és durcásan nézett farkasszemet az újságíróval.

– No öreg Pista, – mondta Rácz, – hát ne bolondozz. Gondolj azokra a szép éjszakákra az Arany sasban, a jó vidéken…

Baracs hunyorgatni kezdett a szemével, -71- azután karon fogta az újságírót és kivitte a folyosóra.

– Igaz, – mondta, – hiszen te jó fiú vagy. Nem olyan gazember, mint a többi. De miért írtad azt a cikket?

– Túlságos jókat… Túlságos sokat. Most az egész országban tudják, hogy én idejutottam. Én: öreg Baracs Pista… A Dalos Színházba… Operett-buffónak… Pfúj!

– Azt írtad erről a helyről, hogy ez műintézet… Hát tudod, mi ez? Majd én megmondom. Olvastad te Zolát? Persze, hogy olvastad, hiszen nem vagy te buta színész. Hát tudod, minek nevezi Bordenave a Nanában a maga színházát? Tudod? Hát ez a színház az, aminek Bordenave a maga színházát nevezi… Az. Nem műintézet.

Kipirult a heves beszédtől. Az újságíró átkarolta és halkan súgta neki:

– No ne búsulj, öreg Pista. Vén bolond komédiás vagy, de nagyszerű komédiás vagy.

– Látod, mondta Baracs, voltaképpen szeretnem kellene ezt a Serényit… Virágvasárnap -72- után, mikor szerződés nélkül maradtam, mikor nem volt vidéki direktor, amelyiknek kellettem volna, mikor az egész banda kimondta, hogy Abád-Szalókra se vagyok jó, amikor már csak két hatosom volt, akkor eljött hozzám; felkeresett ő maga; szerződtetett; adott jó gázsit; adott előleget… De gyűlölöm. Mert lealjasítja a színházát és lealjasít engem… Nézz rám…

Az újságíró végignézte. Az öreg színész fantasztikus spanyol ruhába volt bujtatva. Vékony, csontos lábain vörös trikó feszült meg; rövid sárga bugyogó volt rajta; nevetséges kis gallér lógott a nyakában, az oldalán rövid spádé volt, a fején pedig barett, amelyen három óriási structoll hajladozott. Hegyesre kifent álbajuszt ragasztott, amelyre szomorúan hajolt rá nagy orra. Amint szétterpesztette sovány, bütykös lábait és lehajtotta szomorú nagy orrát: olyan szánalmas volt, olyan kétségbeejtő volt a cifra ruhában, hogy sírni lehetett rajta.

– Öreg Pista, mondotta az újságíró mély részvéttel, mégse játssza úgy senki III. Richardot mint te.

– Mégis más játssza, nem én. Otellót is más játssza, meg Falstaffot is más játssza. És Borkmannt is más játssza és Rankot is. Mindent más játszik. Én pedig táncolok és kuplékat énekelek.

– Van a Ferencvárosban egy kis kocsma. A gazdájának nagy vendéglője volt valamikor Debrecenben. De az is marha volt. Szerette a művészetet. Arra azután ráment a vendéglője. Most egy kis kocsmája van. Odajárok minden nap… Ott olcsó a bor.

A folyosón mozgás támadt. Vége volt a felvonásnak. A színpad felől Baracsot hívta valaki:

– Ha akar valamit, dörmögte dacosan a vén színész, jőjjön ide. Nem vagyok én a kiskutyája, mint te.

A fiatalember elszörnyedve fordult meg, és ekkor a színpadra nyíló ajtóban megjelent Tábor Panni. Rövid, csillogó szoknya volt rajta, kivágott derék és színes, cifra, spanyol mantilla.

– Baracstól akarok kérni valamit, mondta a színésznő. Öregem, kérlek egy percre.

Az újságíró nem hallotta a többit. A színésznő azután köszönt, elment és Baracs visszajött.

– Kedves mindenkihez, mert azt akarja, hogy jó kollégának tartsák. De alapjában lenéz minden színészt. A grófjain kívül nem ismer embert. Az egész színészet arra való neki, hogy drágábban árulhassa magát. És ez parancsol itt. Ennek engedelmeskedik itt mindenki. Ezért van az egész színház, ez a… műintézet. És ez tetszik nektek. Ezért vagytok megbolondulva. Ezért a károgó varjúért. Ezért a vércséért.

– Látod, mondta azután, nekünk színészeknek nem volna szabad lenéznünk a közönséget. Érte vagyunk, érte komédiázunk, amit ő akar, nekünk az az igazság. De ha látom, hogy ezért a varjúért egész Budapest őrjöng, akkor oda tudnék állni a lámpákhoz és le tudnám köpni őket…

– Ez a vércse – mondta azután, – kegyetlenebbül uralkodik itt, mint Erzsébet cárnő. Mindenkire féltékeny és kimar mindenkit, akire féltékeny. Még a férfiakra is. Rajta kívűl senki sem lehet ügyes, jó, szép. Mindenki legyen ocsmány, botorkáló, undorító, hogy őt szebbnek -75- lássák. Majd meglátod, mit fogok művelni. A gyomrod émelyedik. Tudod mit mondott most? Hogy a duettünk után, mielőtt pofon ütne, amikor kergetem és a karomra hajlik, – a vágyódástól a nyelvemet is nyújtsam ki, mielőtt pofon üt… Azután majd pofon üt, édesen kacag és elszalad és ötvenszer hívják ki.

– Nem vagyok én hiú, – mondta. – Tudok én nevetséges és undorító lenni. De ezért a bestiáért! Ezért a varjúért! Én: öreg Baracs István, én: öreg Baracs István, én: öreg Baracs István…

– Ne félts te engem, fiam. Holtrészegen is mentem én már színpadra, mégse vette észre senki.

– Idejutottam – mondta és szinte zokogott a hangja – idejutottam én: öreg Baracs István, idejutottam…

Az újságíró meg volt hatva és kínos zavarban volt. Fájt neki ez a jelenet és féltette a vén színészt. Az öreg ivott. -76-

Az öreg színész felkelt. Az újságíró aggódva pillantott rá. De az öreg nem tántorgott. Gőgösen felfeszítette a fejét, kiegyenesítette a derekát és ment a színpad felé. Az újságíró elkísérte. Baracs ránézett.

– Utálom – mondta, – ezt a bódét. A gazdáját is, azt a bítang Serényit. És azt a varjút, azt a vércsét…

A függöny felment. Baracs belépett a színpadra. Az újságíró egy kulissza mellé húzódott és aggódva nézte. De az aggodalom csakugyan felesleges volt. Az öregen nem látszott meg, hogy bort ivott. A szerepét tudta, és biztosan mozgott. Egy spanyol rendőrfőnököt játszott; mulatságos volt, és ahol a sekélyke, silány, otromba szerep megengedte, ott áradt belőle a meleg, finom humor. Rácz bámulva mondta magában:

A finom humornak azonban hamar vége lett. Jöttek a vaskos és otromba részletek. Jött Tábor Panni, Sevilla gyöngye, a szép cigarettasodró-lány, és az öregnek undorítónak és otrombának kellett lennie, hogy a primadonna annál szebb legyen. Hát undorító volt és otromba. Csetlett-botlott, lihegett, énekelt, szaladt és táncolt. Táncolt! A sovány lábaszárát ide-oda ingatta, nevettek rajta, Tábor Panni szép volt, és az újságírónak fájt a szíve.

Egyszer kijött a színfalak közé. Megállott, -77- lehajtotta a fejét és szomorú nagy orra bánatosan ereszkedett lefelé.

– Menj el innen, – mondta az újságírónak, – menj el innen, szégyenlem magam.

A nézőtérről dübörgő taps hangzott fel, Tábor Panni benn a színpadon nevetve hajtotta meg a fejét, és Baracs újra dühbe jött.

Ujra bement a színpadra. Következett a duett. A szövegíró gyenge ötletessége a férfinak alig juttatott valami énekszöveget. Csak állati hangokat juttatott neki. A nő énekelt, disznócskámnak, kutyácskámnak, galambocskámnak nevezte a férfit és a férfinek bele kellett röfögnie, ugatnia és turbékolnia az énekbe. Kergetnie kellett a nőt és röfögnie kellett. Tábor Panni hajladozott, kisiklott az ölelésből és Baracs, öreg Baracs István röfögött, ugatott és turbékolt. Rácz felháborodva mondta magában:

A duett a vége felé járt. A spanyol rendőrkapitány ugrált, röfögött és turbékolt; a szép cigarettasodró-lány hajladozott, csillogott és énekelt.

Jött a duett vége, amikor a férfinek lihegnie kell, a lány hátrahajlítva a derekát a karjára dől, a férfi nagy vágyakozásában kinyújtja a nyelvét, egy pofont kap és a lány csillogva és csengő kacagással elszalad.

De a szegény spanyol rendőrkapitánynak ekkorra elfogyott az ereje. Még táncolt, még -78- turbékolt egy kicsit, de mire a lány hátrahajlította a derekát és a karjára dőlt, akkorra nem tudott többé undorító lenni. A kacagtató vágyódás eltűnt az arcáról, nagy hideg szomorúság borult el bánatos orra körül, a hegyes bajusz mögött a fagyos keserűség két ránca jelent meg, és a kacér, csillogó lányra, – aki a karjára hajlott – hidegen, merev arccal és fájdalmas szemmel pillantott le.

Tábor Panni még jobban hátrafeszítette a derekát és türelmetlenül súgta:

Öreg Baracs István nézett rá hidegen, keserűen, részegen, és nem lihegett, nem nyújtotta ki a nyelvét, nem hajolt föléje, hogy megcsókolja.

Tábor Panni bosszúsan mondta, majdnem kiáltotta, hallani lehetett a színfalak mögött is:

Ekkor megmozdult öreg Baracs István. Balkarján feküdt a lány; felemelte a jobb kezét is. És felemelt jobb kezével, ott a színpadon, ezer ember bámuló szeme előtt, eszeveszett dühvel, keserű, dühödt haraggal fogta meg a lány meztelen, fehér torkát és megszorította, úgy, hogy ropogtak a csontjai és hörögni kezdett a mosolygó száj.

II.
KANIZSAI.

Vonogatták a vállukat. Az otromba, nagy faépület, az aréna ajtaja ekkor kinyílt és kirohant rajta Kanizsai, a direktor. Borotválatlan volt, ritkuló haja szétborzolódott, a szemei tévedezve és rémülettel néztek a levegőbe. A hosszú ember maga volt az esztelenül rohanó kétségbeesés. Megállítottam.

Tovább rohant. Hosszú lábai kétségbeesve kalimpáltak, nyurga alakja bánatosan ingott a poros, nyári utcán.

Indultam a város felé. A Fő-utcán hangosan kiáltozott felém valaki. Megfordultam. Rábay volt, aki otthon bolond bárónak hívtak, mert nagyon okos volt.

– Míndig itthon töltök nehány napot a szabadságomból. Hát a báró úr?

– Dehogy kevés; a rokonságomon mulatok; nincs Budapesten ilyen szórakozás.

Egy királyi szépségű nő ment el mellettünk Karcsú, izmos, szőke, a vörösnek izgató árnyalatával.

– Én azt hittem – mondta a báró – hogy mindenkit ismerek itthon. Ki ez?

– Varróleány volt Lőcsén vagy Késmárkon. Kanizsai egyszer arra vetődött. Meglátta. Másnap megkérte, három hét mulva feleségül vette. Az asszony most a társulat primadonnája. Ő játssza Oféliát, meg Szép Helénát is. Eleinte egy szép bábu volt a szinpadon, most azonban már meglepő dolgokat csinál, Budapestről ábrándozik, gyilkos módon hálátlan az ura iránt, aki kinevelte, és a szegény Kanizsainak nagy harcokat kellett vívnia, hogy eddig is megőrizze.

– Nem hallotta a hírét? A legkedvesebb bolond a világon. Valamikor telekkönyvi iktató volt. Örökölt vagy húszezer forintot és erre kitört belőle az elnyomott és titkolt hajlandóság. Színész lett, sőt színigazgató. Az a mániája, hogy kulturmissziót teljesit, tehát makacsul Shakesperet és Moliéret játssza a vidéknek. A vidék ezt azzal viszonozza, hogy makacsul nem jár színházba. A húszezer forint elfogyott, és ma akarják elárverezni a holmiját.

Ránéztem. Megértettem. Okos báró ez a bolond báró. Némi lelki furdalásom volt: – szegény Kanizsai. De végre is, én nem tehetek róla…

Elmentünk a színház felé. A poros akácok alatt ott állott Kanizsai nehány színésszel. Messziről látszott, hogy veszekednek. Odaértünk.

– Kérem, – mondta Rábay, – sajnálattal hallom, hogy önnek némi financiális kellemetlenségei vannak.

– Nagy hálára kötelezne, ha megengedné, hogy a hitelezőit én elégítsem ki.

Kanizsai nem értette a dolgot. Kérdezett, dadogott, csuklott, elpirult és elsápadt, hadonászott a karjaival, és végül meg akarta csókolni a Rábay kezét. A báró, akinek a művészi érdeklődése soha fölül nem emelkedett az operettek pásztorlánykáin, nemesen mondta:

– Ismerem az ön magas törekvéseit és kötelességemnek tartom a hazai színművészetet tőlem telhetőleg támogatni.

A báró csakugyan fizetett vagy hétezer forintot, este megjelent az előadáson, felment a színpadra, gratulált a mámoros Kanizsainak, bemutattatta magát az asszonynak, és előadás után az igazgató-párt velem együtt meghívta vacsorára.

A színkör mellett volt a vendéglő. Átmentünk. Külön szobát nyitottak ki. A báró vacsorát rendelt, pezsgőt hűttetett be, és az asszony mellé ült. Nem sietett; úgy bánt vele, mint egy hercegnővel, sőt a boldogságtól vak Kanizsai részéről állandóan az a veszedelem fenyegetett, hogy nekiesik a Rábay kezének. Elcsukló hangon belefogott egy patetikus felköszöntőbe is, de Rábay erőszakkal leültette.

A vacsora azonban haladt előre. Kanizsai ivott, a pezsgő még jobban fűtötte a mámorát és akadozó nyelvvel egyre beszélt. Egy kicsit nekem, de inkább magának. A beszédének az volt a veleje, hogy van isten, és hogy ő most -83- már meghódítja az igazi művészetnek ezt a rongy országot.

A báró ezalatt közel húzódott az asszonyhoz. Félfüllel hallottam, miket mond neki:

– Nagyságos asszonyomnak mindenesetre fel kell jönnie Budapestre… Örök kár és hallatlan ostobaság volna vidéken maradnia… Oh, be kell látnia ezt tisztelt férjének is… Én majd meggyőzöm róla… Magamra vállalom, hogy Budapesten szerződést eszközlök ki… Mindenről én gondoskodom.

Az asszony, aki eddig is türelmetlenül rángatta a hitvesi kötelességeknek és a hálának a fékjét, és akit a kisvárosi gavallérok ostromától is alig tudott megvédelmezni a férje, el volt veszve. Kigyúlt szemmel hallgatta Rábayt, remegett a türelmetlenségtől, a jövő lehelletétől, és rögtön indult volna. A helyzet kínos volt. El akartam menni.

De már későn volt. Kanizsai akinek az áradozásaira már nem válaszoltam, egyszerre elhallgatott. Ránézett Rábayra, aki suttogva simult az asszonyhoz, nézte őket két másodpercig, és egyszerre kijózanodott. A kettős mámor eltünt a szeméből, és világos, élesen látó pillantással mérte végig őket. Mi lesz most? A következő félperc olyan kinos volt, hogy szinte dideregtem belé.

Kanizsai nézte a másik kettőt, és eleven színészarcáról érthetően kiabált le minden gondolata. Most egyszerre megértette, honnan jött a menekülése, egyszerre látta, hogy nem a hazai -84- művészet szeretetének köszönheti a segítséget, egyszerre világos volt előtte, hogy a feleségét akarják. Megvonaglott az arcán a féltékenység, eszébe jutott a sok küzdelem, amelyet az asszonyért vívott és látta, hogy most már elvesztette a harcot. Feltámadt a férfi-méltóság is benne egy percre; de azonnal megszólalt a nagyobb érzés: ha a pénzét az arcába vágja ennek az embernek, akkor jön az árverés. Szörnyü egy perc volt; kinos egy vonaglás. De azután befejeződött a küzdelem.

Győzött a színház… Remegő lábbal kelt fel; reszketve, ádáz és mardosó nagylelkűséggel, őrült és eszeveszett gavalérossággal fizetett: – átengedte az asszonyt. Kiment.

Bennem didergett az undor és a felindulás. Azok ketten észre sem vettek semmit. Most már sietve indultam. A sötét folyosón szaladtam végig. A folyosó végén színházi kulisszák hevertek egy halomban. Itt állt Kanizsai és a rongy vászonfalakra dőlve zokogott.

ÁLMOK.

Öt perc múlva kijött. Kivágott báli ruha volt rajta. Gyöngyösi megcsókolta a nyakát, és az asszony hálásan mosolygott rá.

– Igaz is, mondta Gyöngyösi, akarsz megismerkedni Ysard-ral? Fürst, az impresszáriója, meghívott, vacsorázzunk együtt vele koncert után.

Felértek a terembe, leültek és nemsokára kezdődött a koncert. Az asszony el volt ragadtatva, minden zongoraszám új szenzációkat hozott a számára, és lelkesen tapsolt. Mikor a hangversenynek vége volt, Gyöngyösi újra megkérdezte:

– Igen, válaszolta lelkesen az asszony, igen, igen. Micsoda muzsikus ez. A világ első zongorása. És a saját dolgai elsőrangúak. -86-

Felvették a téli kabátjaikat, átmentek a vendéglőbe, és megkeresték a Fürst külön szobáját. Az impresszárió vagy tizennégy vendéget hívott meg és a vendégek már mind ott voltak. Tíz perc múlva jött Ysard is. Megismerkedett a társasággal, azután vacsorához ültek. Gyöngyösiné a muzsikus mellé kerűlt, eleinte egy kicsit ideges volt, de Ysard őszinte és nyílt tetszéssel nézegette szép, szőke fejét; beszélgetni kezdtek, az asszony boldog volt, hogy jól tud franciául, és azután kipirulva, vidáman és bátran kérdezett és felelt.

Azután beszélgettek muzsikáról, operákról, Párisról, Berlinről, és két óra volt amikor hazafelé indultak. Elbúcsuztak Ysardtól és kocsiba ültek. Az asszony fáradt volt és álmos; de izgatottan és boldogan nyujtózkodott. Örült, hogy szép volt és hogy tetszett, örült, hogy hallotta Ysardt és hogy megismerkedett vele. A muzsika és a tetszés, a társaság és a kis pezsgő, amit ívott, az egész színes és érdekes éjszaka megborzongatta és felizgatta.

– Én írok még egy levelet mondta a férje, hogy holnap délelőtt nem megyek tárgyalásra. -87-

Öt perc alatt elaludt. Mire a férje visszajött, mélyen aludt. Gyöngyösi föléje hajolt, látta, hogy alszik, és ő is lefeküdt.

Az asszony álma éber volt és nyugtalan. Össze-vissza kavargott a fejében a mai este, elmúlt események és elmúlt esték, és többször felébredt. Reggel felé megszűnt a lázas, értelmetlenül rohanó, össze-vissza kavargó, fantasztikus és kínzó álmodás; nem hánykolódott többé, csendesen, lágyan és mélyen elaludt, és egy világos, tiszta és nyugodt álma keletkezett.

… A szalonban ült a diványon. Vele szemben ült Ysard és franciáúl beszélgettek. A muzsikus azután felkelt, melléje ült, és megfogta a kezét.

Azután megszorította a kezét, és lassan feléje hajolt. Elérte az ajkát és csendesen megcsókolta… És mindez oly símán, olyan természetesen és egyszerűen történt, mindez olyan ellenállhatatlan volt, a csók és az ölelés olyan kábítóan és olyan mámorítóan ereszkedett le rá, az egész esemény olyan ködösen, homályosan és édesen burkolta be őt, hogy az elméjének és a lelkiismeretének egy rezzenése, a szemérmességének és a hűségének egyetlen tiltakozó mozdulása nélkül adta át magát.

Világos reggel volt, amikor felébredt. Zavarodottan nézett körűl, azután eszébe jutott, mi -88- történt vele. A szíve rémülten dobbant meg, és riadtan kérdezte magától, hogyan volt mindez lehetséges. Nem tudott válaszolni magának, és rettenetes szégyenkezés rohanta meg. Mit csinált? Hová vitték a gondolatai, hová vitte egy galád és csúfos álom? Hogyan történt, hogy kiszolgáltatta magát egy idegen férfinek, akit nem szeret, és elárulta a férjét, akit szeret? Szégyelte magát és gyűlölte magát.

Világos volt előtte, hogy megcsalta a férjét. Gyűlölettel gondolt a tegnapi estére, Ysardra, a muzsikára; remegett a félelemtől és attól a fájdalomtól, hogy semmít sem tehet jóvá; reszketve nézett körűl…

Az asszony szégyenkezve szorította be a fejét a párnájába, és kétségbeesetten, fájdalmasan sírt.

II.

– Álmában ismeri meg az ember önönmagát. Álmában ismeri meg az ember a rejtett tulajdonságait, mondta magában. Hát én rossz asszony volnék?

Sokáig kínozta ez a kérdés. Eltelt egy év, két év, és még mindíg eszébe jutott néha az álma, és még mindíg szégyenkezett, ha eszébe jutott, még mindig zavarodva fordult el a férjétől, az ajkába harapott és elpirúlt. Lassanként azonban megnyugodott. Kezdte elfelejteni az álmát, megállapította nyugodtan és biztosan, hogy hűséges feleség, aki szereti a férjét és akit már csak a kényes ízlése is visszatart a csalástól; Ysardra sem gondolt többé félelemmel és undorral; a nagy muzsikusra való emlékezése zavartalan és kedves emlékezés volt.

– Magda – mondta ekkor egy napon a férje – el kell mennünk a Losonczy-bankettre.

Így elment az asszony is. A bankett zajos volt és rettentően unalmas. Ismerős kevés volt; az unalmas ismeretleneknek egy egész hadseregre -90- mutatkozott be és az asszony kétségbeesve gondolt rá, hogy éjfélig nem szabadulhat meg. Mikor asztalhoz ültek, még egy idegent mutatott be a férje.

Leültek a vacsorához. Az asszony jobboldalán ült a férje, a baloldalán Geréb ült le. Keveset beszéltek. Geréb apró szolgálatokat tett az asszonynak, de nem igen szólt hozzá.

Az asszony unatkozott. Egyszer-kétszer ránézett a szomszédjára és találkozott a a pillantásuk. A férfinek mély és tüzes pillantása volt. A feje is szép formájú, finom fej. Az ajkai keskenyek, az álla gőgös; és nyilvánvalóan nagyon unatkozott.

Az asszonyt bántotta ez az unatkozás, ő kezdett beszélgetést, de a szavaik egy percre sem melegedtek fel. Az asszony boszankodott.

Azután hazamentek. Az asszony úgy érezte, hogy megsértették; szépnek tudta magát, és fájt, hogy a szépségét nem vették észre; ostoba és jelentéktelen ember, – mondta haragosan; de kénytelen volt mégis Gerébre gondolni, és nagy keserűséget érzett, mikor elaludt.

Nyugtalan álma volt; néhányszor felébredt, reggel felé azonban lágyan és mélyen elaludt, és világos, tiszta és nyugodt álma keletkezett.

… A szalonban ült és mellette ült Geréb. Megfogta a kezét és halkan ezt mondta:

Őt elfutotta az öröm és csodálkozva és diadalmasan gondolt: – hát mégis tetszem neki.

Geréb ekkor feléje hajlott, elérte az ajkát, és ő simán, természetesen, egyszerűen és boldogan átadta magát.

… Mikor felébredt, világos reggel volt. Kinyitotta a szemét és körűlnézett; kinyújtózkodott, ásitott és álmosan mosolygott.

MÁSODSZOR.

Sárga alkonyat volt. A házak falán sárga fény porzott szét, az árnyékok is egy fájdalmas sárga skálába sorakoztak, tele volt az ég, a levegő, az utca ezzel a kínos, vihart jelentő, aggodalmas alkonyati sárgasággal. Kornisnak fájt a rút szín őrjöngő tombolása, bántotta a szemét, hunyorgatott belé és fuldokolva keresett új, friss, üdítő színeket. Reggel feküdt le egy kártyával és borral viharos éjszaka után és amint estefelé felkelt, szemének és agyának reszkető idegeit az őszi este lágyságával és puha színeivel akarta csillapítani. E helyett itt van ez a sárga áradás. Remegett a türelmetlenségtől és tombolt az utálattól. Kiment a Dunapartra és sietve szökött vissza: ott is sárgán hullámzott az alkonyat. Beteg idegei őrjöngve pattogtak.

Az utcán gyújtogatták a lámpákat, és amint egy nő jött szembe vele a meggyújtott lámpák alatt, egyszerre olyan rémület nyilalt bele minden csontjába, hogy megtántorodott a fájdalomtól. Meg kellett támaszkodnia. Összetört testtel dőlt egy házfalhoz és őrült, didergő félelemmel nézett a nő után. -93-

Viaskodott a rémületével. Lehetetlen. Képtelenség. Nem ő az. De, amint utána tekintett és a puha járását nézte, a finom nyakat a kósza hajfürtökkel, akkor reszketve újra azt kellett mondania, hogy ő az. Még a ruhája is az. Esztelenség. Őrület. Téboly.

– Én, – mondta kiáltva magában, – én láttam holtan, én láttam, amint koporsóba tették, én ott állottam a sír mellett, mikor rög hullott a koporsójára, vergődtem miatta bánatban és lelkifurdalásban másfél évig. Én láttam holtan.

És mégis ő az. Felrázta minden erejét és utána sietett. Elébe került. Hihetetlen, rettentő, de ő az. Ő az, a csodálatos szemekkel, amelyek alatt olyan árnyék van, mint a ciprusok árnyéka. Kinek van még rajta kívül olyan arca, amelynek a kimondhatatlan finomságú színéhez csak a régi elefántcsont patinája hasonlítható. Az orra, a szája, a pillantás, az, az, az. Ő az: az egyetlen nő, a felséges szerető, a halott, a meghalt, a halálba űzött.

Mi történt? Mi ez? Micsoda rettentő és borzalmas csoda? Mi van a sírokkal hát és mik az élet és a halál törvényei? A borzalom görcsösen rázta meg a testét. Jeges lett a szíve és eltikkadva bámult utána, amikor eltünt egy kapu alatt.

Másnap estefelé ismét ott sétált a ház körül. Lágy őszi alkonyat volt, amely nem tépte az idegeit már. A leány megint jött puhán és lassan. -94- Elébe állott: megismerné-e vajjon? Nem ismerte meg, nem szólott, de egy lassú pillantás tündöklő sugárkévéjét vetette rá. Azután bement a házba.

Most nyugodtan és teli tüdővel szívta be a hűvös est levegőjét. Ő az. Hogyan jött, miért jött, azon nem töprengett már.

– Csoda történt, – mondta, – valami megfoghatatlan, valami káprázatos, valami észkábító csoda. Szerencsém van, valami királyi, valami istenien irgalmas szerencsém. Aki meghalt, az nem halott. Aki nem halott, annak jóvátehetek mindent; aki él, azt imádhatom, annak virágokat szórhatok az útjára, annak boldogságot teregethetek elébe.

… Minden nap várta a lányt. Nemcsak este; reggel is, délben is. A lány mindíg az ő alázatos, könyörgő, lángoló pillantásával találkozott. Megismerkedtek. És alázattal, gyöngédséggel, rabszolga-szerelemmel, ravaszsággal, fáradsággal, minden beteg idegének és minden izmának feszült munkájával hódította meg újra a a maga számára.

– Nem is kérdezi, – mondta a lány az első napon, – hogy hívnak, ki vagyok?

– Tudom, – mondta nyugodtan a férfi, – Fehér Máriának hívják, tanítónő és a kövesdi papnak a lánya.

– Dehogy, – mondta nevetve a lány, – Horvát Annának hívnak, az egyetemre járok, és orvos az apám Erdélyben.

A férfi intett a kezével. Mondhat, amit -95- akar, ő tudja, amit tud. Minden kétsége eltünt, amely eleinte néha még feltámadt. Próbálta azt mondani a hangjáról, hogy ez más hang. De olyan mézédességű volt ennek az aranymódra ömlő hangnak a csengése, hogy lehetetlen volt mást mondania: ez az ő hangja. A lelkében mindíg erősődött, mindíg izmosodott, mindíg biztosabbá vált, hogy ez ő. Ez ő. Nevet viselhet akármilyent, mondhat akármit, csoda történt, ő jött vissza, aki meghalt.

A lány szerelmesen kezdett hozzá hajolni; nem kérdezte tőle, el akarja-e venni; és amikor a férfi a családját említette, egy megáradt nagy szerelem királyi nagylelkűségével, az asszonyi, a fejedelmi bőkezűség természetességével átadta magát neki. Csak ezt mondta:

– Most szeretni foglak. Az elmúlt öt esztendő minden gyötrelme szerelemmé vált a szívemben. Az első két évben nagyon beteg voltam. Gyógyítottak. Minden reggel és minden este akkor az sikoltozott a lelkemben, mért hagytalak el. És azóta is mindíg az sajgott minden idegszálamban, mért nem szerettelek eléggé. Ezért tomboltam át az éjszakát a nappalba és ezért vonaglott betegen minden idegem. De most itt vagy. Visszahozott valami istenien irgalmas csoda. És most úgy szeretlek, -96- a bűnbánat, az élet és az egészség minden erejével úgy szeretlek…

– Te voltál, – mondta türelmetlenül a férfi, – te voltál tulajdon mivoltodban.

A lány belenyugodott. Neki csak szerelem kellett. A férfi szerette szerelemmel, hálával és a lelkifurdalás elpihenésével, mámorosan, lázasan, beteg idegekkel és szomjazva a bűnbánat eloszlásáért. Azután megnyugodott, elpihent a lelke és el is fáradt.

… Tavasszal ritkábban járt már a lakásba, amelyet a lánynak kivett. Nem volt pontos, elmaradozott. A lány sírt.

Szemben állottak. A lány könnyes szemében fájdalom reszketett, a férfi pillantása hidegen és idegenül nézte a lányt. Ez az örökös zaklatás, ez az örökös siránkozás…

– Hát mit csináljak, szólt kétségbeesve a lány, mikor mindíg egyedül hagysz?

A lány felsóhajtott. A férfit ez a néma kétségbeesés egészen dühbe hozta. Izléstelennek, ügyetlennek, formátlannak látta a lányt.

A férfiban háborgott a kíméletlen düh. Igen, ez ugyanaz a spekulálás a nagylelkűségre, ugyanaz a gyöngédség-zsarolás, mint akkor.

Az utcán jól érezte magát. Szabad volt, ez jól esett. Mégis a szabadság ér legtöbbet. Végre is utálatos dolog lekötve lenni, örökké egy arcot látni, mindíg szemrehányó szavakat hallani és fájdalmas pillantásokat nézni. Mindíg egy nő… Igaz, a többiek nem szerelmesek, könnyű teremtések, de változatosak. Válogatni lehet bennök. Nem kívánnak gyöngédséget, pontosságot, nem kívánnak semmit. Szabadnak jó lenni.

Gondolkozott, hová menjen. Most övé az este, övé a holnap is, a holnapután is. Igy jó élni. Rettenetes a lekötöttség. Végre is ő nem rossz ember, de ez tűrhetetlen.

Elment a télikertbe. Leült egy asztalhoz, a pincér alázatosan sietett eléje, és a nők a régi bizalmas mosollyal üdvözölték. Jó itt. Kezében tartotta az étlapot és válogatott. A gondolatai -98- eliramlottak a vacsorától és egyszerre világosan gondolta magában:

– Holnap reggel egy polgári rendőr jön hozzám és levelet hoz. A levelet a hídon találták, egy fiatal nő hagyta ott, aki leugrott. Három nap mulva megidéznek, menjek el a morgueba, megismerem-e a halottat. Megismerem. Azután koporsóba teszik, kikísérem a temetőbe és nézni fogom, hogyan hull a koporsóra a rög.

… Ha hazasietne, akkor mindennek elejét lehetne venni. De akkor jönne újra a rabság. És milyen jó itt. És milyen jó a lustaság. És úgyis mindegy. Megrendelte a vacsorát.

A JÓ EMBER ÉS A ROSSZ EMBER.

A jó Breuer átfutotta előbb a berlini lapokat, azután magyar lapot kért a pincértől. Kinyitotta a magyar újságot és átlapozta. A szeme egy ismerős néven akadt meg. Pándy Viktor… nagy sikkasztás a Magyar Bankban… Olaszország felé szökött.

Breuer letette az újságot és elhülve bámult maga elé. Pándy! Pándy Viktor sikkasztott! Az elegancia professzora, a lovagiasság főpapja és a becsület nagy-inkvizitora sikkasztott!

Breuert egyenesen megrázta ez a hír. Lassan magához tért azonban, és ekkor csendesen, halkan, óvatosan örülni kezdett a hazai hírnek. Voltaképen Pándy üldözte őt ki otthonról, Pándy tette tűrhetetlenné az életét a bankban. Pándy utazott rá. Előbb segédje volt valami ügyben és párbajba akarta őt beugratni, azután – hogy ez nem sikerült – gúnyos megjegyzésekkel üldözte. Ha találkoztak, köszönés helyett halkan és komolyan, mintha valami nagyon jelentőséges dolgot mondana, odaszólt neki: -100-

A köszönésnek ez a módja ragadóssá lett. A bankban egyre többen köszöntek így – halkan és komolyan – Breuernek. Végre ott kellett hagynia a bankot.

És most Pándy!… Breuer lassanként összeszedte a bátorságát és határozottan örült a hirnek. Ez a Pándy rossz ember. Nagyon rossz. Hideg, kegyetlen, gyilkos-természet, akinek örömet szerez a rosszaság. – Breuer jó kedvvel indult a hivatalába és egész nap jó kedvvel dolgozott. Vacsora után elindult a Viktória kávéházba. És a Viktoria-hotel kapujában majdnem összeütközött egy magas, borotvált arcú úrral, aki a kapúból jött ki.

Szemben állottak egymással és Breuernek nagyot dobbant a szíve. Felemelte a kezét és előrenyújtotta. A borotvált arcú úr felkapta a fejét, kétszer egymásután, mintha vissza akarna fordulni, vagy el akarna szaladni, de a Breuer arca és a mozdulatai olyan világosan beszéltek, hogy a felismertetése nyilvánvaló volt, és hogy futni bizonyosan ostobaság lett volna.

Kissé udvariason, kissé meglepetve és igen könyörögve megszólalt hát: – Breuer!…

Breuer erre megnyugodott. Az izgatottsága lecsillapodott és higgadtan válaszolt:

– Pándy úr!… Leborotváltatta a bajuszát, de én mindjárt megismertem. -101-

– Breuer úr! Nézze, maga okos ember. Mi haszna van abból, ha engem feljelent? Olvastam Münchenben, hogy a bank rongyos négyezer koronát tűzött ki… Breuer úr, én fizetek magának ötször annyit, ha nem jelent fel.

Breuer méltatlankodva pillantott rá és egy tiltakozó mozdulatot tett a kezével. Pándy izgatottan folytatta:

– Minek akar maga a banknak szívességet tenni? Marad ott még pénz. Engem meg új élethez segít. Maga is szép pénzhez jut.

Kezet fogtak és ezután nyugodtan sétáltak tovább. Breuer kellemes langyosságot érzett a szíve tájékán. Jól esett neki, hogy Pándyhoz ennyire közel jutott, hogy megmenthette, hogy Pándy elfogadta tőle a szabadságát és az életét. -102-

– Hát hová akar menni? – kérdezte az idősebb barát jóindulatú hangján.

– Hamburgba. Onnan Amerikába. A rendőrséget félrevezettem az olaszországi úttal.

– Hamburg? – mondta Breuer megfontoltan. Hamburg nem lesz nagyon jó. Túlságosan éber a rendőrség. Menjen inkább át Hollandiába és ott üljön hajóra.

– Még ma éjjel. Aztán vigyázzon ám a pénzére. Nehogy Spaaba menjen, vagy Osztendébe: elrulettezni a sok drága pénzt. Maga nagy kártyás!

Pándy kijelentette, hogy nem kártyázik többé, hanem új életet akar kezdeni. Breuer elkisérte a hotelbe, onnan kikísérte a vasúthoz, és a vonat indulásakor meleg kézszorítással búcsúzott el tőle.

– Most lehetne húszezer koronám, gondolta. Lehetne több is. Annyit srófolhattam volna ki, amennyit akarok.

Egy futó kis bánatot érzett, mikor a sok pénzre gondolt. Megvígasztalódott azonban azzal, hogy jó volt, nagylelkű volt, gavalléros volt, kábítóan generózus volt. Pándyt lesújtotta, lefegyverezte, meghatotta. Az elegáns, a rideg Pándynak fölébe került. Megmutatta, hogy ki ő.

Meg volt elégedve. Jókedvben és munkában teltek a napjai hat hétig, akkor azt olvasta egy újságban, hogy Pándyt Osztendében elfogták. -103- A pénzét elmulatta és elkártyázta, a hotelben sem tudott fizetni, felismerték, elfogták. Breuer megrendülve olvasta ezt a hírt. A pénzre gondolt először. Elkártyázni annyi pénzt! Annyi sok drága pénzt! Kétszázezer koronánál több volt! Szimpátiával gondolt rá. Sajnálta. Fájt neki a sorsa.

Félév mulva Breuer hazament Budapestre. Egy héttel a hazaérkezése után idézést kapott: jelenjék meg tanúnak a Pándy-féle főtárgyaláson.

Breuer elment a törvényszék épületébe. Felkereste a tárgyaló termet és várt, míg rákerül a sor.

– Önt, mondta neki az elnök, a védelem kérésére idéztük meg, mert a védő úr értesült róla, hogy ön a napokban Budapestre érkezett. Mondja el, mit tud a dologról.

Breuer körülnézett és megpillantotta Pándyt. Az elegáns Pándy kopott ruhában ült egy padon, és gúnyosan mosolyogva nézegette őt. Breuer zavarba jött. Kijelentette azonban, hogy ő semmi említésre méltót nem tud a dologról.

Breuer ismét zavarba jött. Izzadtság ütődött ki a homlokán és a kezei remegtek. -104-

– De igen. Rendesen olvasok… aznap nem olvastam… vagy elkerülte a figyelmemet.

A kihallgatás befejeződött és az elnök odafordult az ügyészhez és a védőhöz: kívánják-e a tanú megesketését. Az ügyész nem kívánta. A védő igen. A bíróság elrendelte a megesketést.

Breuer a szívére tette a kezét. A homloka izzadtságban fürdött, a szíve hangosan dobogott a hangja reszketett és halkan mondta:

– Én: Breuer Gergely, esküszöm az élő istenre, hogy… csak az igazat mondottam. Isten engem úgy segéljen!

Az eskünek vége volt. Breuer nagyot lélegzett, meghajolt és menni akart. Menekülni akart. Ekkor csendes, károgó kacagás hangzott fel mögötte. Breuer visszafordult. Pándy nevetett. Nevetett, azután felállott a padról, odafordult az elnök felé és nyugodtan jelentette be:

– Breuer hazudott. Tudta hogy sikkasztottam. Olvasta az újságban. Hamisan esküdött.

A jó Breuer halálsápadtan bámult rá, Pándy csúfolódva vigyorgott feléje, és méltatlankodva, halkan és nyomatékosan mondta:

A LÁNY ELŐTT.

… Igy történt. A társaságukba sehogy sem tudtam bejutni. Ezek a Korláthok exkluzivebbek, mint az angol high tory. Épen mert cím és rang nélkül valók, a főnemességükre féltékenyen és gőgösen őrködnek és hideg büszkeséggel emlegetik holmi száz esztendős grófságokkal szemben Huba vezért, akitől származnak. Hiába voltam én huszonnyolc évvel egyetemi tanár, az öreg Korláth egyszerűen keresztülnézett rajtam, mikor bemutattak neki. Mert az apám bádogos mesterségen kezdte a vagyonszerzést.

Ha a fürdő rendes heti táncmulatságain táncra kértem a lányt, némán, fagyosan és szótlanul támaszkodott a karomra harminc másodpercig, azután meghajtotta a fejét és én el voltam bocsátva. A társaságuk egyszerűen kinézett.

Elveszítettem minden reményemet. De mivel napról-napra szerelmesebb lettem Ágnesbe, körülöttük voltam mindíg. Óvatosan, számítva és furfanggal kerestem a közelségüket. Véletlen találkozásokat rendeztem az erdőben, a Kékes-hegyen. -106- A vendéglőben úgy ültem, hogy őt lássam és – egyre reszketve a nevetségességtől – szerelmesen, kétségbeesve és könyörögve bámultam. Soha én olyan szemeket nem láttam, mint az ő végtelen mélységű, csodaszép, komoly, szürke szemei. Az arca csupa nemes vonal és szűz harmónia…

Egy napon észrevettem, hogy az én szerelmes, ostoba nézésemet viszonozza valaki. Egy asszonyi szempár kapcsolódott az enyémbe kíváncsian, érdeklődéssel és tüzesen.

Waldorf báróné volt, az egykor híres-szép Korláth-lány, a gazdagságáról nevezetes diplomata özvegye. Annyit tudtam róla, hogy mert igen gazdag és igen okos asszony, nagy tekintélye van a családjában és hogy felette imponál az öreg Korláthnak is. Először a rajtakapottság szégyenkezésével, ijedten kaptam el a szememet, azután megnéztem az asszonyt. Dús fekete haj, két villogó fekete szem, ragadozó-módon szép fogsor, gyönyörű termet és vakító, tudatos és művészi elegáncia, – ez volt a báróné.

Néztem. A tekintete egyszerre újra felém fordult és nyugodt, biztos, de tüzes pillantása egy félpercig szikrázott a szemembe. Alig tudtam vele szembenézni. Megdobbant a szívem. Tetszem, tetszem, tetszem ennek az asszonynak… Nem a hiúság tombolt bennem, hanem egy hirtelen felvillant gondolatnak az öröme: ez a tetszés bejuttathat abba a társaságba, az Ágnes közelébe és – valamennyit bíztam is magamban – a többi az én dolgom. -107-

Másnap viharos pillantásokkal ostromoltam a bárónét, harmadnap – tánc volt – bemutattattam magamat neki és három perzselő tourt táncoltam vele, negyednap azt mondta a társaságának az ebédnél, felém intve: „jól kellene bánni ezzel az emberrel, azt hallottam, miniszter lesz“; és ötödnap, mikor az erdőben, véletlenül találkoztunk, az öreg Korláth azt dörmögte a fogai között:

A báróné hihetetlenül eredményesen reklámozott állítólagos európai híremmel és leendő miniszterségemmel. Ágnes mosolygott rám. Tele voltam örömmel és reménységgel. De a második napon már láttam, milyen nehéz, furcsa és kínos a helyzetem. A vérem minden cseppje Ágnesért égett, a szívem, a szerelmem érte ordított, én őt, csak őt akartam, csak neki akartam tetszeni – és a bárónénak kellett udvarolnom. Kellett, kellett. Mert abban a társaságban addig voltam, ameddig ő akarja, és amelyik napon nem tetszem neki, azon dob ki. Kétségbeejtett ez a feladat: meghódítani valakit, akit félve kell titkolnom, hogy szeretek. Szerelemre bírni valakit, akihez ha szólok, gondosan kell vigyáznom, hogy a hangom melegebben ne csengjen a kötelező udvariasság együgyű hangjánál. Megértetni egy nővel, hogy őt szeretem, mikor a szomszédjának suttogok a fülébe.

… Segítségemre jött valami. Az tudniillik, hogy Lujza báróné egy esti sétán tudtomra -108- adta, hogy ha egy óra tájban a parkon átlopózom a Flóra-pavilonhoz, a jobb saroktól számított harmadik ablak mögött megtalálom őt. Ha tudniillik, beugrom az ablakon.

Természetesen beugrottam. És mikor hajnalban búcsúztam tőle, a báróné így szólt hozzám:

– Vigyáznunk kell: észre ne vegyék, hogy… Foglalkozz ezentúl kevesebbet velem. Udvarolj Ágnesnek.

… Hát Ágnessel foglalkoztam. A szívem, az agyam, az elmém, még az izmaim is hihetetlen erőfeszítéssel dolgoztak a szerelmem szolgálatában. Sziklákra másztam egy virágért. Sohasem hittem, hogy szellemes és elmés tudnék lenni és az voltam; szerelmesen, lelkesen, félve és számítva, – míg éjszakánként a Flóra-villa ablakain jártam ki-be, – hódítottam meg lépésről-lépésre azt a makacs, hideg és tiszta leányszívet.

Sikerült. A mosolygása egyre bizalmasabb lett, a pillantása meleg sugárral borított el, várt már, ha nem jöttem és egy napon – evoe, evoe – megszorította a kezemet. Azt hittem, hogy aznap sírnom kell az örömtől, a mámortól, a dicsőséges, győzelmes, szerelmes boldogságtól.

Augusztus végére járt az idő. Úgy volt, hogy szeptember közepéig maradnak az apjával a fürdőn. Úgy gondoltam, hogy a fürdőn én nem is kérdezem meg, akar-e a feleségem lenni. Majd ha hazamennek Kőrösvárra, a báróné pedig megkezdi téli életét Budapesten, Bécsben, – akkor egy napon elmegyek hozzájuk és másnap isten és ember előtt a menyasszonyom -109- lesz; ha minden vén gőg és minden asszonyi féltékenység összeesküszik is a szerelmem ellen.

Vallomásra nem volt szükségem. Sohasem mondtam neki, hogy szeretem és ő sohasem mondta, hogy szeret. De az arcából, a pillantásából, a rám mosolygásából, a felém hajlásából egész tündöklő pompájában kisugárzott a szerelem.

Egy este sétáltunk. Valahogyan előre kerültünk vele. Mögöttünk jött a báróné két símára fésült fiatalemberrel. Ott, ahol az út kicsit meredek lett, a karomat nyújtottam neki. Úgy mentünk. És ő megszorította a karomat, reám támaszkodott és hozzám símult. Az illata elkábított, az agyamba szökkent a vér, átkaroltam és megcsókoltam. Szótlanul, odaadón, szerelmesen csókolt vissza.

Azt hittem, senki sem látta. Harminc lépésről, sötétben! De két féltékeny, gyanakvó asszonyi szem átég a sötétségen is… Meglátta!…

Akkor nem tudtam, de éreztem, hogy a következő napokban gyanakodva, bizalmatlanul kutat a pillantása bennünket. Én játszottam a közömbös udvarlás játékát, de Ágnes, Ágnes, a szegény, az édes, a szép, az immár szerelmes Ágnes nem tudta, hogy vigyáznia, titkolóznia, óvatoskodnia kell. És az a két éles pillantású és élésen látó, ravasz, okos és gyanakvó asszonyi szem meglátott mindent.

Én azt gondoltam akkor: ha megtudja is és ha haragszik is egy ideig, majd elfelejti az egészet. Az ő életének én elvégre alighanem csak egy jelentéktelen epizódja vagyok. De elfelejtettem, -110- hogy állatian szép fogsorát milyen dühös bosszúvágy csikorgatta meg előttem is egyszer-kétszer, hogy engem csalónak tart – joggal, hogy magát kijátszottnak tartja, – joggal, és végül, hogy én nem egy epizódja vagyok az életének, hanem az utolsók egyike, talán az utolsó, hogy negyven éves, és hogy engem negyven évének – a fenyegető alkony e kritikus korszakának – minden kétségbeesett, görcsös, szenvedelmes és vakmerő szerelmével szeret. Én az én mámoros szerelmemben, ostoba, tudatlan boldogságomban mindebből semmit sem sejtettem.

Az utolsó napok egyikén – még három nap volt hátra – délután megtudtam, hogy meg vannak híva valami felette zártkörű mulatságra egyik szomszéd kastélyba, hogy a báróné nem megy el, és hogy a Flóra-pavillon ablaka tizenegy órakor nyitva lesz.

Ágnestől elbúcsúztam. Vigasztalásul szerelmesen rám mosolygott és megszorította a kezemet. Reszketett a szívem az örömtől… És tizenegy órakor beléptem a Flóra-pavillon ablakán. Előbb gondolkoztam: menjek-e? Útáltam magamat. De végre így okoskodtam:

– Lehetetlen nem mennem. Nemcsak azért, mert férfi nem csalhat meg ilyen elmaradással asszonyt, hanem azért is, mert ez az asszony tönkreteheti az egész szerelmemet.

… És mentem. A báróné olyan volt, mint mindíg: csupa viharos szenvedély és tüzes csók. Átöleltem és magamban ezt mondtam áhitattal: Ágnes! Ágnes! -111-

És én – mint máskor is – elszunnyadtam. Sötét volt a szobában és mellettem egy bosszúra vágyó, kijátszott és kétségbeesetten szerelmes asszony volt. És én aludtam ostobán, bárgyún, bután, bolondul.

Az ébredés kábult zavarosságában is megdermedt a vérem. Ez az Ágnes hangja.

A szívem verése megállott. Az agyamra röppen még az emlékezés: hogy Ágnes lefekvés előtt minden este be szokott jönni a bárónéhoz. Átvillan a gondolat: ezt ördögi tervezéssel maga az asszony csinálta így, hogy vagy megtartson, vagy ha elveszít is, a másikkal boldog ne lehessek. Még átvonaglik az a gondolat az elmémen, hogy könyörögni kellene neki irgalomért, kegyelemért, igérvén, hogy lemondok mindenről: szerelemről, reménységről. De már minden késő. A karcsú leányalak az ajtóból beljebb lép. Az asszony mellettem haragos gyűlölettel csikorgatja meg a fogát, odanyúl a villamos-lámpa felé, egy fordítás és…

És a kigyuló fényben ott fekszem én. Ott!… Úgy!… A mellett az asszony mellett! Az előtt a leány előtt! Az előtt a leány előtt!

KUNSZÁLLÁS.

– Akkor jó. Én ráérek bemenni a redakcióba. Beszéljen akkor valami érdekeset, mester.

– Érdekeset? Tudja mit, mondok valami érdekeset. Nem megírni való. De emberi dokumentum, ahogy maguk, Zola óta, mondják. Talán nem is nagyon érdekes. Az: hogy nekem most jó kedvem van…

– Mester, ez magában is nagyon örvendetes dolog, de nem értem, miért emberi dokumentum.

– Megmondom. Én – én: Déghy Pál – most azért vagyok jókedvű, mert Kunszállásról levelet kaptam, hogy deputáció jön hozzám. Meg akarnak kérni, csináljak nekik egy hangversenyt.

– Mindjárt megérti. Kunszállás az én szülővárosom. Hatezer magyar lakossal, szolgabírósággal, járásbírósággal és telekkönyvvel. Kunszálláson volt az én apámnak vegyeskereskedése negyven évvel ezelőtt. Kunszálláson nőttem én fel és Kunszálláson tettem rá fogadalmat, hogy büszkék lesznek még rám a kunszállásiak. Senki se voltam ott és semmi se voltam ott: rongyos, borzas diák, a szatócsnak a fia. A szolgabírósági irnok magasan fölöttem állott, és a járásbíróhoz már fel se tudtam nézni. A kunszállási úri társaságban én voltam a legalsó lépcsőfok. Mindenki fölöttem volt, és olyannyira senki se voltam, és annyira semmibe se vettek, hogy csikorgattam a fogamat néha és éjszakánként ha rá gondoltam, a verejték ütött ki a homlokomon. Megfogadtam: fogok én még imponálni a kunszállásiaknak. Tizenöt év telt el azóta, hogy utoljára voltam Kunszálláson. Húszéves voltam akkor. Azóta jártam Berlinben és Londonban és Szentpéterváron. Azóta eljutottam oda, hogy ezer forintot fizetnek, ha hegedűt veszek a kezembe. Azóta adják a dolgaimat a párisi operában és a berliniben és a belgrádiban és mindenütt. Azóta nagyjában elértem mindent, amiről álmodtam és amit egy muzsikus elérhet. És – kinevethet, ha akar – sohasem voltam igazán boldog, mert nem tudtam, mit szólnak mindehhez Kunszálláson, mert a tapsokban nem éreztem Kunszállás tapsát és a sikereimnél nem éreztem, hogy Kunszállás is jóváhagyja a dolgot. -114-

Nevessen ki: összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy az a muzsika, amit én művelek, talán nem tetszik Kunszálláson. Páris után és Berlin után és minden után megkérdeztem magamtól: vajjon olvassák-e ezt Kunszálláson, vajjon nem kerülte-e el a figyelmüket az a pár sor, ami a sikeremről a magyar lapokban megjelent. Minden sikerem után azt kérdeztem magamtól: vajjon mit szól ehhez Szákics úr, aki elegáns szolgabírósági irnok volt az én időmben Kunszálláson, Kovácsi úr, aki segédtelekkönyvvezető volt és hogy a többiekről ne is beszéljek, vajjon hogyan dönti el a vitát felebbezhetetlen ítéletével a két főhatalmasság: Rovics, a járásbíró és Kerevey a szolgabíró. Én Kunszállásért harcoltam, Kunszállás tapsáért verekedtem; hogy Kunszállásnak imponáljak, azért szereztem meg rendjeleket útáló ember létemre a becsületrendet, és most, hogy hazajöttem, higyje el, szorongó szívvel kérdeztem, hogy ha itthon jól fogadnak a sajtóban és ha sikerem lesz és ha a banketten a miniszter felköszönt, hát vajjon imponálni fog-e ez Kunszálláson?

– Úgy látszik: igen. Levelet kaptam, hogy küldöttség jön hozzám. Jótékonycélú hangversenyt akarnak. Szerepeljek ingyen. Megteszem. Ajándékozom nekik ezt az ezer forintot. És ha lemegyek: két kézzel adom a pénzt mindenre, tűzoltófelszerelésre, artézi kútra, – amire akarják. Imponálni akarok Kunszállásnak. Nevessen -115- ki, ha akar: én most boldog vagyok és imponálni akarok Kunszállásnak.

Nem nevettem ki. Csak mosolyogtam. Azután menni készültem. Déghy megfogta a karomat:

– Kérem, mondta könyörgő hangon, kedves barátom, maradjon most itt még. Azt akarom, hogy itt legyen, amikor…

– Amikor jönnek… Mindjárt itt lesz a küldöttség. Nézze, szégyenlem a dolgot egy kicsit, de akarom, hogy most már lássa.

Ott maradtam. Jött a küldöttség: öt fekete kabátos úr. Egyikük szónoklatot tartott. Olvasták, hogy a magyar művészet egének csillaga itthon időzik; eljöttek megkérni, hogy mielőtt Párisba megy, kápráztassa el bűvös művészetével szülővárosát, amely büszkén őrzi keblében nagy fiának emlékét…

Pocsék egy beszéd volt. Déghy sugárzó arccal hallgatta. És arra a beszédre, amelyet én nem tudtam mosolygás nélkül állni, meghatva – igazán meghatva – válaszolt. Lemegy, szívesen hegedül nekik, pontosan ott lesz, kinyomathatják a meghivókat.

– Kérem!… Könyörgök, jőjjön le. Ön -116- előtt nem szégyenlem magamat. És azt akarom, hogy lássa.

Egy hét múlva lementem vele. Reggel indultunk Budapestről, délután értünk Kunszállásra. A vonatnál senki sem várt bennünket. Beültünk egy rozoga fiakkerbe és elhajtattunk egy még rozogább fogadóba. Mindez nem rontotta a Déghy kedvét. Izgatott volt, jókedvű volt, nevetett örömében.

Az állomástól befelé menet lemutatott a Tisza felé, ahol füzes erdők látszottak.

– Azokban az erdőkben hevertem át a fűben, mondta, egész délutánokat. Nem volt egy garasom se és milliókról álmodoztam.

– Itt van, mondta azután, az öreg Steiner boltja. Nem akart nekem egy nyakkendőt hitelezni, pedig én majálisra akartam menni.

… A fogadóban kocsit rendeltünk és bekocsikáztuk a várost. Azután elmentünk a városházára és felkerestük a jegyzőt. A jegyző jóindulatú leereszkedéssel fogadott bennünket. Déghy elmondta, miért jött. Szeretne valami csekélységet jótékony célokra adni abból az alkalomból, hogy hosszú távollét után itthon van; a jegyző úr szíves tanácsát kéri tehát, mire volna a legjobb ezt a csekélységet fordítani. -117-

– Na, – mondta a jegyző, – ha az artézi kútra vagy a kórház-alapra tetszik adni…

– Ha jegyző úr szíves volna elfogadni a város nevében, akkor adok ötszáz forintot az artézi kútra, ezer forintot a kórház-alapra és ötszáz forintot a város szegényei között való kiosztásra.

A jegyző elbámulva nézett rá, és a meglepetéstől remegett a keze, ahogyan átvette a pénzt. Mikor kimentünk, Déghy megszorította a karomat.

Később visszamentünk a fogadóba és átöltöztünk. Déghy frakkot vett, és a nyakkendője alá elhelyezett egy arany rendjel-csillagot.

Hét órakor kocsiba ültünk, és elhajttattunk a kaszinóba, ahol a hangverseny volt. Nagy, kék máslis rendezők fogadtak bennünket. És Déghy csakugyan imponált nekik. Az adományainak a hírét tudta mindenki, és a rendjel-csillagot megbámulták. Déghy kedves volt: szelíd és udvarias, mint egy fiatal leány és boldog, mint egy menyasszony.

A hangverseny-terem hamar megtelt. Mi egy kis kártyaszobában voltunk, amelyet megtettek művész-szobának. Beszélgettünk a rendezőkkel. Egyikük Déghy felé hajolt és nagyon szeretetreméltóan mondotta: -118-

– Igen, Rovics Zoltán prológot mond, azután Horthy Mariska monológot ad elő; azután jön Déghy úr hegedűjátéka; azután Pálossy Endre a verseiből szaval, és utolsó számnak Viczay Ili zongorázik.

Déghy összehúzta a homlokát; azután szépen megköszönte a szíves felvilágosítást, és engedelmesen várta a koncert kezdetét. Én bementem a terembe.

Nyolc órakor tele volt a terem és kezdődött a hangverseny. Rovics Zoltán elmondta a prológját. Rovics Zoltán csinos, szőke fiatal ember volt, a járásbíró fia; amint értesültem, joghallgató Budapesten. A prológja izetlen volt, és lapos, mint egy üres zseb. Tetszett.

Utána Horthy Mariska lépett – egy rendező karján – a dobogóra. Horthy Mariska gömbölyű barna lány volt; a közjegyző leánya, amint velem közölték. Halkan és némi lámpalázzal küzdve egy monológot adott elő: az első bálról, polkákról, valcerekről, szerelemről. Nagyon tetszett. Négyszer kellett a dobogóra visszatérnie, hogy a tapsokat megköszönje. Ekkor jött végre Déghy. Fellépett a dobogóra és meghajtotta magát. A finom szája körül csendes mosolygás volt és a szeme csillogott. Most le fogja gyűrni a kúnszállásiakat.

A teremben mozgás támadt, az emberek összehajoltak, hogy megjegyzéseiket sietve közöljék -119- még egymással. A belépésével határozott, nagy sikere volt Déghynek. Tetszett. Megbámulták. Imponált.

Déghy felemelte a hegedűjét és ebben a percben világos, derüs, örömmel teli mosoly futott át az arcán… most a kezemben vagytok!… ezt gondolhatta ebben a percben.

Játszani kezdett. Én a közönséget akartam, figyelni, de nem tudtam. Rábámultam Déghyre, és nem tudtam máshová nézni. Rá kellett néznem. Déghy ráhajtotta a fejét a hegedűjére, és úgy játszott, hogy nekem is új volt, ahogyan játszott. Szeretettel, lobogó lelkesedéssel, fanatikusan, könyörögve, sírva és ujjongva. Ahogyan az ember az első sikerért verekszik és ahogyan az első asszonynak szerelméért könyörög: úgy játszott. Könyörgött, harcolt és viaskodott. A terem tele lett zengő, tömör, sikoltozó és ujjongó hanghullámokkal. Csodálatos volt és megindító.

Előbb a maga híres hegedű-koncertjét játszotta. Tapsoltak. Azután egy eszeveszett technikájú Sarasate-t játszott. Megint tapsoltak. Azután egy királyi Bachot… Ekkor is tapsoltak.

Déghy körülnézett: játsszon-e még. Azután lement a dobogóról. Még tapsoltak. Déghy bement a művészszobába. Én is bementem. Déghy visszafordult a terem felé. Bent azonban a taps ekkorra megritkult. Déghy tehát letette a hegedűjét az asztalra és leült egy székre. Bent elhallgatott a taps.

A Déghy homloka verejtékes volt. Végig törölte és egy zavarodott pillantással rám nézett. -120- Elkaptam a szememet: én nem akartam ránézni.

Hallgattunk. Bent a teremben új szám következett. Verseket szavalt egy nagyhajú és büszkefiatal ember. A saját verseit. Nem hallottam belőlük semmit. De a közönségnek nagyon tetszettek.

– Ha nem volna az uraknak terhére, – mondta – az volna az alázatos kérésem, adjanak egy helyet a teremben. Szeretném meghallgatni a következő számot.

Bementünk a terembe. Leültem Déghy mellé. Jött a hangverseny utolsó száma: Viczay Ili zongorajátéka. Viczay Ili szép szőke leány volt; a legszebb leány Kunszálláson, amint mondták, és a leggazdagabb földbirtokos leánya.

Viczay Ili leült a zongorához. Körülnézett. Felemelte a fejét és belemosolygott a terembe. Aztán felemelte a kezét, és teljes biztossággal és nyugalommal ráütött a zongorára. A Zöld erdőben kezdetű magyar népdalt játszotta. Azután áttért a Kis angyalom kezdetű dalra és utána a Ha elmegyek kezdetű dalra. Ezek szomorú dalok voltak: hallgatók. Azután átcsapott a frissbe. Csárdás nótákat játszott: gyorsan, tüzesen, cigányos cifrázatokkal.

Hallatlan sikere volt. Az a bizonyos lelki összeköttetés, amelynek az előadó művész és a közönsége között lennie kell, egy perc alatt megvolt közötte és a hallgatósága között. Minden billentyű ütését fejek bólintása és szemek kigyulladása -121- kísérte, és ő a billentyűkről egyszer-kétszer biztosan és nyugodtan belemosolygott a terembe. Az embereken a kitörni akaró tetszés mozgása hullámzott át, és amikor a lány felkelt a zongora mellől, egy őrjöngő, lázas tapszivatar zúgott fel.

Viczay Ilinek újra le kellett ülnie a zongorához. Ezúttal egy operett-potpourrit adott elő. Azután még egy ráadást kellett adnia. Egy indulót játszott el, egy friss kellemes kis galoppot. Tomboltak.

Azután vége volt a hangversenynek. Déghy felállott. Sáppadt volt; az ajka reszketett: vértelenül és fázós lilán.

A teremből kihordták a székeket. A cigányok pengették a húrjaikat. A közönség tánchoz készülődött. A fiatalság jókedvűen ficánkolt.

Két-három ember odajött Déghyhez. Gratuláltak – elismerően gratuláltak – neki. Déghy odafordult az egyikhez.

Elmentünk. A fogadóban átöltöztünk. Kimentünk a vasútra. Beszálltunk. Ketten voltunk egy fülkében. Déghy lefeküdt. Nem tudtam egy szót se szólni. Egész éjjel hallgattunk. Déghy befordult a fal felé, és éreztem, hogy eltorzul az arca és rágja az ajkát.

SZODOMA PUSZTULÁSA.

Hétfő volt. Az akácos udvaron asztalok állottak. A gázt meggyújtották és a meleg nyári estében kellemes és kívánatos látvány volt az udvar. De vendég nem jött. A lányok unatkozva járkáltak és a sovány asszony dühösen nézegette őket.

A lányok nevetve hajszolták ki vackából a ragyás kis cigányt. Peti ott állott az asszony előtt.

– Peti, – mondta az asszony szigorúan – indulj. Nincs vendég. Hozz valamit.

Peti nekivágott a városnak. A fényes, nagy utcákat elkerülte, de a sötét, szűk utcákat biztos és ravasz pillantással suhanta végig kis szeme. Nem volt semmi. Peti indult a vasút felé.

A kijárót nagy ívben kerülgette, közel nem mert menni a rendőrök miatt, de az esti világításnál -123- száz lépésről megismerte: ki a vidéki, kiből néz ki pénz, ki a balek. De nem volt semmi.

Az üvegtető alá új vonat robogott be. Gyorsan kiürült és az utasok átömlöttek a szűk ajtón. Künn Peti vizsgálta őket, benn pedig a vonat előtt két ember maradt állva. Két bosnyák: sötétbarna bőrű, óriási legények. Piros fez volt rajtok, bő, durvaszövetű, lompos nadrág és mellényszerű kabát. A két bosnyák ott állott a vonat előtt. Mindenki elment és ők nem tudtak mozdulni.

Egy rendőr lépett oda hozzájuk. Megszólította őket. A bosnyákok sötét, komor pillantása kiderült és csendes nagy gesztusokkal, mély torokhangon beszélni kezdtek. Szaporán magyaráztak a rendőrnek és a rendőr sűrűen bólintgatott. Azután megindultak – együtt – kifelé. A rendőr elől ment, utána a két bosnyák. Bámuló pillantások kísérték őket.

A rendőr a villamos állomáshoz vezette a két embert. Ott vártak. A többi várakozók érdeklődve nézték a két barna óriást, akik most már nyugodtan és méltóságosan állottak. Peti a távolból megpillantotta őket és felvillant a szeme. A villamos késett és a várakozók kérdezősködtek a rendőrtől.

– Rácul tudok, azután meg ott voltam katona Mosztárban. A pályaudvarhoz mindíg -124- olyan embert rendelnek, aki tud az ilyenekkel beszélni.

A várakozók kissé ijedten húzódtak hátra. A két bosnyák azonban nyugodtan és méltóságosan állott. Jött a villamos. A rendőr föltuszkolta a bosnyákokat.

– A kőrútig viszi őket – mondta a kalauznak – ott átszállnak majd. A Pasteur-intézetbe mennek, igazítsa útba őket: hova szálljanak fel azután.

A kocsi elindult. A két bosnyák ijedt pillantást vetett az elmaradt rendőrre, Peti pedig lelke szakadtából futni kezdett, mikor látta, hogy a rendőr nem jön. A kocsival együtt ért a következő állomásra. Felszállott. A bosnyákok akkor fizettek a jegyért. Egy-egy aranyat kaparásztak elő. Petinek felvillant a szeme. A két bosnyák nyugodtan ült s meglepetve pillantott a kalauzra, mikor az egy halom ezüstpénzt adott vissza nekik. Látszott rajtuk, hogy azt hitték, egy aranyba kerül az útjok. Peti ujjongott.

A körútnál megállott a kocsi. A kalauz letuszkolta a bosnyákokat és kézzel-lábbal magyarázta nekik, hogy az utcán át kell menniök a másik megállóhoz. A bosnyákok értelmetlenül bámultak rá.

A kalauz örült, hogy megszabadul tőlük, becsapta az ajtót és csengetett. A kocsi elindult. Az ember átvezette a bosnyákokat a túlsó oldalra és ott megállott velük. Jött egy kocsi. Az ember sietett, elveszítette türelmét és így szólt a bosnyákokhoz:

– Én az Andrássy-útra megyek. Maguk majd egy másik kocsira szálljanak fel.

A bosnyákok egy szót sem értettek a beszédből. Az ember felszállott. A bosnyákok is fel akartak szállni.

Visszatolta őket. A két óriás félénken hátrált, az ember visszafelé mutogatott és a kocsi elindult.

Jött másik kocsi is, de erre a bosnyákok már nem mertek felszállani. Csilingelés, kocsirobogás, tülkölés, emberi zaj és csörömpölés hallatszott mindenfelől és a tehetetlen óriások úgy állottak ott, megsüketítve, elkábítva, megvakítva, mint két szomorú, nagy állat. Sötét szemük bánatosan, zavartan és értelmetlenül kutatta végig a ház-óriásokat, a kövezet csodáit, a villamos kocsik rejtelmét, és megfélemlítve, riadtan és tehetetlenül fordultak egymás felé. Nem jött senki hozzájuk. A sok ember mind elszaladt mellettük. Nyüzsgött, kiabált, csikorgott, lármázott és vakítóan fényeskedett az utca, de velük semmi és senki törődött.

Ekkor jött Peti. Megszólította őket. A két óriás összerezzent. A törpe cigány nagy leereszkedéssel -126- beszélt velük. A szavát nem értették, de a hangját értették, és a hangban érdeklődést, tehát jóságot éreztek. A vonásaik megszelidültek, és mint két gyerek, panaszosan és halkan beszélték el neki a bajukat. Peti egy szót sem értett, de leereszkedőleg bólintott, veregette a karjukat – a vállukig nem ért fel – és ütögette a mellét:

A bosnyákok megnyugvással és hálával néztek rá, és bizalommal bólintottak, amikor Peti megadta a jelt:

A bosnyákok bólintottak, hogy értik. Peti berohant a házba és tombolva visította:

– Két bosnyák. A vonattól hozom őket. Nem tudnak egy szót se magyarul. De arannyal fizetnek.

Peti bevezette a két embert. A rongy plüss butorok között a bosnyákok álmélkodva néztek -127- szét. Nem mertek leülni. Peti végigheveredett előttük a diványon és a két ember tágranyitott szemmel bámulta a bátorságát. Azután leültek. Türelmesen vártak egy ideig, azután beszélni kezdtek:

– Már csináltatok, – válaszolt az asszony. – Majd az egyik lány beviszi. Csak egy menjen be. El ne riasszuk őket.

A vacsora elkészült. A lány bevitte a szobába és odatette e két ember elé. A bosnyákok rázták a fejüket. A lány értelmetlenül bámult rájuk. A két bosnyák mutogatta, hogy a kis embert akarják.

Az egyik bosnyák felemelte a lábát; fájdalmas arccal húzta végig kezét a combján. A másiknak is elsötétült az arca. Ő is felemelte a lábát és mutogatta a kutya harapását.

– Tán köszvényesek ezek, hogy így vinnyognak? – gondolta. – Vagy fáradtak csak?

De megértő arccal hallgatta őket, bólingatott a fejével és mutogatta a tálat:

A két bosnyák engedelmesen ivott. A lány leült az asztalhoz. A két bosnyák kérdő nagy szemmel nézett a cigányra

A bosnyákok a lábukat emelgették. Peti felhúzta a szemét és összecsucsorította az ajkát.

A kiürült üveg mellé új üveg került. A bosnyákok szaporán ittak. Egy új lány húzódott be a szobába. Új üveg is. A bosnyákok arca kigyulladt, lassú ütemű, ismeretlen nótákat kezdtek zümmögni és ütögették az asztalt.

– Milyen szép emberek, – mondta a második lány, és rátette a kezét az egyiknek a vállára. A bosnyák óriásnak reszketni kezdett az orra cimpája, és kigyult szemmel nézett a lányra.

Az ivás egyre szaporább lett. A két ember verte az asztalt. A lányokat magukhoz merték szorítani és ez a szorítás olyan volt, mint egy medve ölelése. A lányok is énekeltek, és hamarosan az ölébe ült mindegyik a párjának. Peti kilopta magát. Bejött az asszony és kinyújtotta a tenyerét. A bosnyákok értelmetlenül néztek rá. Az asszony pénzt mutatott nekik:

A bosnyákok zacskót szedtek elő és abból fizettek. Most csak nyolc aranyat szedett el tőlük az asszony, de künn ujjongva mondotta:

Benn a lányok énekeltek. A vékony hangokat lassan, mélyen kísérte a két óriás dörmögése, és az ivásból orgia lett.

A bosnyákok mámorosan ott dőltek le aludni a szoba padlójára. Mély és tompa részegségüket hosszan és nehezen aludták ki. Déltájban ébredeztek, és kábultságuk még tartott, mikor ismét étel és bor került elébük. Két új lány vitte be. Künn nevetve mondták:

A lányok integettek és a bosnyákok engedelmesen ittak. A kábultságból ismét mámorba estek, a mámorból a részegség orgiájába kerültek, mély, részeg álomba zuhantak, és az ébredés kábultságából újra ivásba jutottak. Amint felébredtek, újra inniok kellett, és amint részegek lettek, ismét fizettek.

– Mindíg a lábukat mutogatják, – nevettek a lányok, akik sorban mentek be hozzájuk.

A két óriás hatalmas ereje bírta a mámort és az orgiákat. Szálfatermetük nem roppant meg -130- és részegségükben is nagyok, erősek, hatalmasak voltak. A lányok szerették őket: vad engedelmességük, óriás szelídségük, törhetetlen erejük és egész különös, exotikus, idegen mivoltuk meglepte és meghódította őket. – Egy hete voltak már a házban. Az utolsó napon szédülve, reszketve, ólomszínű arccal támolygott a két ember. Fekete szemcsillaguk félelmes volt a szemgolyó kitágult reszkető fehérsége közepette. Töméntelen sokat kellett inniok, hogy mámorosakká váljanak.

– Holnapig, holnaputánig – mondta az asszony – tart a pénzük. Azután kidobom őket.

Ekkor már be merték vinni a két bosnyákot a szalonba is. A két ember engedelmesen ment be és csendesen leült. Délután volt, egyedül voltak. A lányok mind bejöttek. A két bosnyák barna arcán aggasztó volt a petyhüdt sápadtság. Dideregve ültek és vacogott a foguk. Szemük nyugtalanul forgott és fuldokló, nehéz sóhajtásuk úgy szakadozott fel óriási mellükből, mint a hörgés.

A bosnyákok a hangra ráemelték nehéz szemüket; az asszony megijedt a pillantásuktól.

A két bosnyák nem mozdult. Nagy csend lett. Hallani lehetett, amint a foguk vacog. -131-

Az asszony bosszankodott, a félelme miatt is, és őrjöngő dühbe dolgozta be magát.

A bosnyákok szótlanul ültek. Alsó állkapcsuk egyre mozgott és nehezen túrta fel magát. Az asszony a vállukba kapaszkodott és rázta őket.

Az egyik ember szája szélén hab jelent. Az ajak nehezen túrta a tajtékot. Az ember felállott. A szája kinyílott és egy harsanó hang, egy üvöltés erejű hördülés tört ki rajta. A hang megerősödött, egy pillanat alatt tompa bőgéssé vált, az óriási kezek megragadták a sovány asszonyt és a tajtékzó száj tágra nyílva meredt feléje.

A lányok sikoltozni kezdtek. Ekkor felállott a másik bosnyák is. Hörögve ontotta szája a tajtékot és egy kékruhás, vastag, fekete lányt kapott meg egyik kezével. A lány őrjöngve sikoltozott. Az óriás felemelte, összeroppantotta, hogy szinte érezni lehetett a csontjai szakadozását és beleharapott a fejébe. A másik ember mereven tartotta a dermedt, sovány asszonyt, de a sikoltozás hangjára felemelte magához és végigmart az arcán.

A lányok menekülni akartak. De a két óriás megindult. Előre rohantak és a szűk ajtónál összetorlódott csoportba estek. Óriási öklük belemarkolt a puha hústömegbe, zúztak, gázoltak, haraptak, üvöltve, hörögve és tajtékot túrva. Vakon, veszettül ütöttek, gázoltak és martak. -132- Az ütésük és a marásuk nyomán vér bugyogott ki.

Letiportak, leharaptak mindenkit. A falat ütötték, az asztalt harapták és a székeket zúzták össze. A padlón leütve hevert az asszony és a lányok, a két bosnyák habos szájjal rohant fel és le, összeakadt és újra szétvált, tombolt és verte a levegőt és nekizuhanva a falnak, ők is oda hanyatlottak végre görcsökben fetrengve az asszony és a lányok mellé.

SÜKET MÉLYSÉGEK.

Aszódi négy hete járkált már állás nélkül, és külföldre készült. Egy este, mikor hazament, levelet talált az asztalán. A levél rövid volt:

Kérem, szíveskedjék engem holnap déli tizenkét órakor hivatalomban felkeresni.

– Ki ez a Krausz? Mi ez a királyi Krausz? Hogy mer ez engem déli tizenkét órára a hivatalába rendelni?

Lefeküdt, olvasott, azután eloltotta a lámpát. De nem tudott aludni. A kurta levélen járt a feje, amelyet kapott; azután eszébe ötlött valami, meggyújtotta a lámpát, újra előkereste a levelet és figyelmesen elolvasta. Erre az összegyűrt boritékot kaparta ki az asztal alól, kisimította -134- és ekkor felkiáltott. A boriték balszögletében két keresztbe tett kalapács rajza volt, alatta pedig körben, finom, vékony nyomással ez a két szó: Magyar Iparbank.

– Ohó, mondta Aszódi, hát ez a Krausz az Iparbank igazgatója? Hiszen ez nem is minden jogcím nélkül olyan királyi. De miért téteti csak a borítékra rá a két kalapácsot?

Ezen még bosszankodott egy kicsit, azután lefeküdt, eloltotta a lámpát és nyugodtan elaludt. Másnap délben, pontosan tizenkét órakor ott volt a bankban.

– Kérem, szólt azután, elmondom, miért kértem ide. Ön tudja, hogy a képviselőház megszavazta a tisza-görgői csatornát.

– A főrendiházban biztos a dolog; most tehát az építésre kell gondolnunk. Azt az ajánlatot teszem önnek, vállalja el az építés vezetését.

– Igen. Húszezer forint fizetéssel és jutalékkal a megtakarítások után.

– Az öreg itt marad Budapesten. Kímélem az érzékenységét és igazgatói címet adatok neki. De a vezetést, az igazi vezetést önre akarom bízni.

– Hát nézze, a dolog így áll. Én tudom, hogy a pályázatnál az ön terve volt a legjobb. De Robertson, az öreg panamista, megszerezte a dolgot magának, és más panamistákkal együtt azt is megcsinálta, hogy a csatorna ne arra menjen, amerre ön tervezte és amerre a legjobb volna. Hát a dolog megvan, ahogy van. Csakhogy már ennyire jutottunk. De ha már így van a dolog, azt akarom, hogy legalább az építés menjen tisztességesen. Megkérdeztem Károlyi professzort, kit tart önmaga után az első szakembernek a vízépítésben. Azt mondta: „Aszódit, de nagyon megférhetetlen ember.“ Utána jártam a dolognak, és megtudtam, hogy ön csakugyan megférhetetlen ember volt eddig, mert szamarak és tolvajok voltak a parancsolói. Hát most senki se lesz a parancsolója. Teljes önállósággal vezethet mindent, Robertson meg se mukkanhat. Akarja?

Aszódi kábultan írta alá a szerződést. Krausz eltette a nagy papírívet. Aszódi összehajtotta a maga ívét, zsebre tette, nyugodtabb lett és elmosolyodott. -136-

– De nekem még van valami mondani valóm. Ön a napokban mindenesetre elutazik Tisza-Görgőre. Hiszen a dolgokkal tisztában van; de nem árt már most körülnézni. Hát nézzen körül. Az építés öt évre van tervezve. Robertson azt mondta: lehetetlen rövidebb idő alatt; nekünk pedig aranyat ér minden hét, amellyel hamarább készülnénk el. Hát nézzen körül. És ha ön azt hiszi, hogy hamarább is elkészülhetünk, táviratozzon nekem ennyit: igen. Akkor én küldök önnek egy pótszerződést, amelyben a konzorcium kötelezi magát, hogy minden hét megnyeréseért önnek kétszázötven forint külön honoráriumot fizet. Helyes?

II.

Másnap Tisza-Görgőn volt. Kocsit fogadott, Bejárta az építendő csatorna útját, amely most még nagy búzatáblákon, homoki szőlőkön és dohányföldeken vezet keresztül, és harmadnap tért vissza a vendéglőbe, ahol megszállt. Innen táviratot küldött Krausznak, és másnap már kezében volt a pótszerződés.

Tisza-Görgőről ekkor el se mozdult egy évig. Két hónap mulva kezdődött a munka, és ő ekkor kora reggeltől késő estig írt, számolt, dolgozott, lovon járta be az épülő csatornavonalat, tanított, veszekedett és esténként holtrafáradva került ágyba. Egy év mulva áttette az irodáját egy kis faluba, azután ismét visszatért Görgőre. Boldog volt. Az a kábító öröm, amelyet akkor érzett, mikor a szegénységből, a sikertelenségből, a nyomorúságból valami hallatlan szerencsével, valósággal csodamódon egyszerre kiemelkedett, megmaradt a szívében.

– Most, mondta magában, megmutatom, mit tudok. És pénzt szerzek. És vagyont gyűjtök magamnak.

A fizetésének a negyedrészét sem tudta elkölteni, a megtakarítások révén is áradt a pénz hozzá, és biztosra vette, hogy legalább egy évvel hamarább megcsinálja a csatornát, mint ahogy tervezték.

Boldog volt. Amint a nagy munka haladt -138- előre, és a mérnökök és a munkások beletanultak a dologba, a harmadik év végén az ő munkája kevesbedett. Néha volt egy-egy szabad órája. Eleinte úgy élvezte ezeket a szabad órákat, mint egy iskolásfiú, azután átment néha – estefelé – Törökhöz, a konzorcium görgői ügyvédjéhez. Itt meghívták vacsorára, az akácos udvaron borozgattak az öreg ügyvéddel, és néha kártyáztak.

Egy este, mikor átment Törökékhez, az asztal mellől karcsú szőke lány állott fel. Aszódi kezet csókolt az öreg asszonynak, kezet fogott az ügyvéddel és bemutatkozott a lánynak.

– Mikor először jött hozzánk és várnia kellett, mert a papánál volt valaki, én vittem be magának konyakot és szivart.

– A lányom, – mondta boldogan az öreg Török. Intézetben volt egy évig.

Aszódi csodálkozott. A kis Török-lány vézna, zöld gyerek volt, mikor először látta. Azontúl észre se vette soha. Ez pedig egy finom, meleg, puha szépségű asszony. Aznap este tovább maradt ott, mint rendesen, és azontúl még gyakrabban járt át.

Érdekelte a leány. Kiváncsi volt rá. Soha életében lánnyal nem foglalkozott. Asszonnyal sem. Diákkorában nyomorgott, azután pedig keservesen dolgozott és verekedett a sikerért. -139- Tizperces találkozásokból állott eddig a szerelmi élete, és soha egy indulat meg nem remegtette a vérét. Ez a lány pedig lány volt, fiatal volt, meleg üde, mosolygós és kivirágzó, nem eszes, de kedves, nem elragadó, de bájos.

Megmondták Töröknek, megmondták az asszonynak. Mindaketten sírtak örömükben.

Aszódi, mikor éjjel hazament, mámoros volt a boldogságtól. Felemelte a fejét és a csendes, nyári éjszakában kitárta a karját.

– Oh, mondotta, milyen fejedelmien szerencsés vagyok. Milyen nagyon szép az élet. Milyen mámorítóan szép. Olyan boldog vagyok, olyan tökéletesen és megzavarhatatlanul boldog: erős, szerencsés, szerelmes, gazdag, fiatal. Nem volt ilyen emberi boldogság még a földön.

III.

Úgy határozták, hogy az esküvő egy év mulva lesz. Előbb legyen készen a nagy munka, jőjjön a siker, a dicsőség, a vagyon. Egy hétre rá legyen meg az esküvő.

Aszódinak ekkor már minden estéje szabad volt. Minden este átment Törökékhez, együtt vacsorázott velük, vacsora után pedig a menyasszonyával sétált. Lementek a Tisza-partra, elsétáltak -140- a Püspök-kertbe, karonfogva járkáltak az óriási platánok alatt, összebújtak egy padon, és csókolóztak. Szerették egymást. Aszódi a vágynak soha nem érzett szenzációit érezte, a lány újjának az érintésétől is mámoros lett, és a puha, tiszta, üde leányszájnak a csókja részeggé tette. Érezte, hogyan érik a karjai között a lány asszonnyá; és amikor a karcsú, izmos fiatal teste remegett az ölelésétől, sajnálta azt az időt, amelyet még munkájával kell eltölteni. Részeg, lihegő, forró szerelmes esték voltak a nyári esték, és mindaketten kergetni szerették volna a napokat.

A nyár eltelt, a Püspök-kert útai levelekkel voltak tele, és esténkint didergett a lány és nem akart többé sétálni menni. Aszódinak ismét sok volt a dolga, sietni kellett a tél miatt.

Egy novemberi napon az íróasztala előtt ült. Az öreg Török jött be hozzá. Komoly volt az arca, majdnem hideg. Aszódi meglepetve kérdezte:

– Kérlek, mondta komolyan az öreg Török, most már mégis tartsuk meg az esküvőt.

– Hiszen ha kívánjátok, mondta, nekem végre is semmi kifogásom ellene. Sőt örülök neki. De mi okozza ezt a változást? Hiszen magatok kívántátok, hogy várjunk, mert Ilonka fiatal.

– Nagyon jól tudod, hogy alapos okaink vannak arra, hogy az elhatározásunkat megváltoztassuk. -141-

– Meg kell mondanom, hogy csalódtam benned. Hiszen jó: a feleséged lesz… De ezt mégsem vártam tőled.

– Mi, mondta majdnem sírva, rád bíztuk a lányunkat. Nem őrizgettük. Bíztunk benned. Átadtuk neked. Egyedül hagytunk vele. És te így viszonoztad a bizalmunkat.

– Az történt, mondta, az történt, hogy Ilonka ma reggel elájult. Elhivattuk a doktort. Megvizsgálta. És megállapította, hogy…

Aszódinak elsötétedett a szeme. Megszédült, és egy székbe kellett kapaszkodnia. Leült, szédülve simogatta a homlokát és ájultan zavaros lett a szeme. Az öreg Török megrémült.

– No, – mondotta, no hát ne vedd olyan nagyon a szívedre. Hát nem olyan nagy baj. Hát hiszen a feleséged lesz. No! Hát hiszen el lehettél rá készülve. -142-

Aszódi ekkor felemelte a kezét, reszketve szorította ökölbe, és kétségbeesve, rekedten, hörögve tiltakozott.

Halványan bámultak egymásra. Egyik sem tudta, mit szóljon, és riadtan keresték egymás arcán a magyarázatot.

Bementek a szobájába. A leány ágyban feküdt és sikoltva emelte fel a kezét, mikor Aszódit meglátta.

Aszódi várt. Lihegve járkált és az öklét harapta türelmetlenségében. Egy hosszú félóra telt el. Ekkor jött az öreg Török.

– Veled töltötte az estéket. Szeretett. Érzésben asszonnyá tetted. Hazajött. És van itt egy irnokom, egy rongy, egy semmi, akit nem is szeret, aki nem is érdekli, egy canaille, az felhasználta ezt. Ez történt.

Aszódi ingadozott egy percig. A szemei nem láttak és nem hallottak semmiféle hangot. Vak lett és süket lett a fájdalomtól. Nagyon szerette a lányt, és ennek a hallatlan, ennek az irtózatosan váratlan katasztrófának a fájdalma minden idegét vaskörmökkel tépte. Hogy történhetett ez? Honnan zuhant rá ez a szerencsétlenség? Mi történt vele? Úgy érezte, hogy az elméjére száll egy borulás, és didergett, mert nem tudott sírni. Nehezen sóhajtott és megértette, hogy az élet rettenetes valami, hogy akkor nyílnak meg irtózatos örvényei, amikor gőgösen és boldogan haladunk előre, és amikor azt hisszük, hogy felfelé visz az út, akkor zuhanunk le kábultan és tehetetlenül süket és vak mélységekbe.

LEVÉL FIRENZÉBE.

Tegnap alkonyatkor olyan hírt hallottam egy honfitársadtól, kitűnő és hírneves Boccacio, amelytől előbb felindultan kezdett reszketni minden tagom és amely utóbb a csendes és tiszta öröm édességét hagyta hátra szívemben. Honfitársad, akit itt derék és szavahihető embernek ismernek, azt adta hírül nekem, hogy a firenzei köztársaság kormánya téged bízott meg: olvasnád és magyaráznád Firenze népének ama Comoedia-t, amelyet Italia máris divina-nak nevez és amelyet öt évtizeddel ezelőtt Dante Alighieri írt, az a férfiú, aki nekem atyám volt. Alkonyatkor hallotta fülem és szívem ezt a hírt. Az ősi Ravenna felé fordultam ekkor arccal, és hajnalig ott időztek gondolataim a San Pietro Maggiore mellett, ahol sírba tették atyámat. És így szóltam hozzá gondolatban:

– Róma legszebb és leghíresebb leánya egykor kivetett oly édes kebeléből, melyben születtél és táplálkoztál. Vitorla és kormány nélküli -145- hajó voltál, melyet a gyászos szegénység száraz szele más-más révbe, torkolatba és partra hány és vet és – amiként sírva sikoltottál fel – silánynak látszottál sokak szemében, akik tán némi hírnevednél fogva másnak képzeltek. De itt van most a dicsőséges visszahívás, amelylyel Dante Alighierit, aki három lustrumon át szenvedte a száműzetést, visszaszólítják hazájába…

Így szóltam, és amikor száműzöttsége keserveit végig gondoltam, a könnyek szivárogtak szememből. Valóban, hírneves és tiszteletreméltó Boccacio, a száműzöttnek dicsőséges visszatérés ez a guelf sas városába, ahol egykor máglyára vetették volna őt, ha égő vágya az Arno partjára viszi. Dicsőséges visszatérés ez, és a régi fájdalmaknak és a szivárgó könnyeknek egy éjszakája után tiszta és könnyű lélekkel, az öröm édességével szívemben fordulok feléd, nemes Boccacio, hogy üdvözöljelek és hogy a veled való társalgással lelkemet üdítsem.

Tudnod kell, Boccacio, hogy én a jogtudományt műveltem és bíró voltam Veronában, abban a városban, amely atyámnak többször adott menedéket és amelynek most is lakója vagyok. De amióta kétszeres testvérgyilkosság szennyezte be a feledhetetlen Can Grande trónját, azóta futva menekült el innen az igazság szelleme, és azóta nem lelem kedvemet másban, mint a könyvekkel való foglalkozásban. Így hírneveden kívül, mely betölti Italiát, műveid sem voltak ismeretlenek előttem. Szerelmes dalaidat olvastam, Visio-don okultam, ottava stanzaid -146- ügyességét bámultam és a tíz nap elbeszélései csodálattal töltöttek el. Az életrajzot, amelyet atyámról írtál, hűnek, szépnek és becsületesnek ítélem, és ennek az ítéletnek talán tulajdonítasz valamely értéket. Örvendek, hogy a köztársaság kormánya téged szólított fel arra, hogy a Comoedia-t olvasd és magyarázd, és levelemnek az üdvözleten és köszöneten kívül az a célja, hogy még egy sugárral megvilágítsa előtted annak a férfiúnak alakját, akit Dantenek híttak. Előtted, csupán előtted Boccacio. Amit elmondok, hiányzik az életrajzból, amelyet írtál; és hiányozzék is belőle. Firenze népének sem mondhatod el ezt Boccacio, mert a köznép egy része olyan, hogy nem tudja tűrni azt, ami korlátolt hitével ellenkezik, és mert sokan mások pedig félnek a dominikánusoktól.

De én öreg ember vagyok és nincs már mitől félnem, te pedig, ha a pogány istenekről szóló művedet jól olvastam, egyetértesz velem abban, hogy az istenek értéke egyforma, és nincsen rá okunk, hogy egyik istent többre becsüljük a másiknál. Elbeszélem hát neked mesteremnek, az én atyámnak utolsó napjait kemény vívódásaival és csendes megnyugvásával.

… Mikor a velencei követségből hazatért a ciprusos Ravennába, ahol a nagylelkű Guido Novello oltalma, szeretete és pártfogása várt rá, beteg volt már. Tagjait fáradtaknak érezte és megszokott hallgatagsága még mélyebb, komorabb -147- és fenyegetőbb volt, mint hajdan. Napokig ült könyves szobájában, szeméről látszott, hogy lelke ismét messze tájak felett repdes, és én csendesen jártam a szobában, hogy meg ne zavarjam elmélkedését és álmodását. A Comoedia, amelyet csak halála után ismertettem meg Italiával, készen volt már ekkor. A három cantica énekei külön-külön összegyüjtve ott hevertek előtte asztalán, és ha szeme rájuk tévedt, pillantása elborulva szállt tovább a messzeségbe. Nagy műve foglalkoztatta minden percét, az életről és a halálról tépelődött és lelkének szárnya egyre a Pokol tüzei felett suhogott.

A latin és görög írókat ismerte már ő jól, de korának szelleme más volt, mint korunk szelleme; a felséges kételkedés akkor még távol volt az elméktől, és a hit meséi iránt való közömbösségben senki nem tudta még utánozni Szicilia költő-uralkodóját, a dicsőséges Hohenstaufot. Igazi mestere, tanítója és példaképe – kell-e neked mondanom – nem Virgil volt, hanem Tamás, az aquinói. Lelke Tamásba fogózott, hite Tamásra épült, érzései és indulatai úgy fogták körül Tamást, mint ahogy Diocletian ravennai oszlopát a futó rózsák körülfogják.

És ezekben a bús napokban, az elmélkedés és álmodás e bús szeptemberében rettentő dolog történt. Az oszlop megingott. Az oszlop lezuhant. Dante Alighieri kételkedni kezdett aquinoi Tamásban. Majd: nem hitt többé benne.

Rettentő zuhanás volt ez. Hitének az eget perzselő lángolása kialudt, szent és nagyszerű -148- mámora eltűnt, és erősségeitől megfosztott lelke sebzetten vergődött. És hangos jajszóval kiáltott segítségért. Rettentő zuhanás volt.

Hogyan kezdődött: minek mondjam el neked? Az embernek a jó és rossz között adatott választhatásáról támadtak legelőbb kételkedései; és azt kérdezte: Brutus, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint amit tett; és Francesca, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint hogy szelíden odahajlott Paolóhoz… Végül daczosan és türelmetlenül kérdezte mesterét, nem tud-e az igazi boldogságról többet mondani, mint azt, hogy az értelem az első ok lényegéig hasson be. Lázongott a henye szavak ellen, a homályosságok és az értelmetlenségek ellen; és eljutott a teljes tagadásig.

Itt visszarettent. Ott feküdt előtte nagy műve, és vajjon nem ő dobta-e isten tagadóit a pokol legszörnyűbb fenekére és vajjon az eretnekség nem lángoló sirokban bűnhődik-e itt? Rettegve és kétségbeesve tekintett művére, és gyötrően viaskodott lelkében a kételkedés és a félelem, a tagadás és annak a büntetésnek lángoló és szörnyű képe, amellyel ő sujtotta a tagadót.

És lelkének ebben a harcában, oh Boccacio, a tagadás győzött. És amikor ez a fájdalmas és félelmes győzelem teljes volt, akkor harsogva áradt szívéből a kétségbeesés, és marokra fogván az első cantica lapjait, hangos szóval így kiáltott:

– Miért írtam én ezt, ha nem az Ő dicsőségére -149- és szolgálatára? Miért fáradtam én ezzel éjeken és napokon át, ha nem azért, mert az Úr, az Isten úgy akarta, és mert neki kedves volt a munkám? Miért éljenek ezek a hitvány lapok és ezek a silány betűk, ha az Isten bölcsesége nem adott mély alapokat a pokolnak?

Keze úgy ragadta meg a fehér lapokat, mintha görcsös szorítással szerteszét akarná tépni őket; és én rémülten kiáltottam:

– Atyám, hát valóban úgy hitted, hogy a kárhozaton vezettettél végig az ő akaratából emelt kapu mögött, és hogy azt írtad le csak, amit e reményeket vesztő kapun láttál?

Rámnézett, szeme zavarodott volt és könnyek csillogtak a mélyén. A gyűrött lapokat leejtette az asztalra.

– Nem, szólt előbb halkan, nem, kiáltotta azután az ég felé emelve a kezét, azt hittem, hogy Ő utánozza majd, amit leírtam.

Borzongás futotta át a testemet, lehajoltam, és nem kezét csókoltam meg, amint a fiúi alázattal szoktam, hanem ruhája szélét.

… Lelke háborgása lassan lecsillapodott. A hitbeli vívódásoktól és kétségektől nagy műve felé fordult minden figyelme és csendesen bólintott, amikor így szóltam neki:

– Atyám, arról, ami a halál után jön, biztosak nem lehetünk. A túlvilág talán csak a hivő lelkekben él. De hivő és hitetlen lelkek között egyformán él majd Dante Alighieri neve. -150-

Ágyban feküdt már ekkor és olvasnom kellett neki. Megjelölte a ternizát, amelynél kezdjem, és hallgatta olvasásomat. Firenzéről kívánt hallani sokat, a liliomos városról, a bűbájos Fiorenzáról, ahol eltemettetni szeretett volna… Amikor azonban egyszer Bonifácról, az átkozott pápáról olvastam, akit pokolra szánt, így szóltam hozzá:

– Atyám, soha senki úgy meg nem büntette ellenségeit, mint te. Pokolra vetve, átadva évszázadok megvetésének…

Ezután megnyugodott lélekkel, békében és csendben elszunnyadt. Így halt meg, nemes és tiszteletreméltó Boccacio, az a férfi, az a költő, akit Dantenak hittak, és akinek fia atyja dicsőségén újjongva üdvözletét és szeretetének hírét küldi el most neked az Arno-parti városba.

A TALÁLKOZÓ.

A kórházi pavillonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és Kálmán doktoré. A kórházba mindennap egész csomó beteget szállítottak. A járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak az emésztő munkában.

Kálmán bosszankodva ment át az igazgatói lakásba. Az asszony jött elébe. Fátyolos szemében öröm lobogott, és forró hangon súgta Kálmánnak:

– Holnapután, csütörtökön reggel elutazom. Az új szérumot magam akarom átvenni. Pénteken hazajövök. Kérem, rendezze úgy el a dolgait, hogy a távollétem alatt állandóan itt lehessen.

Kálmán meghajtotta magát, a tekintete találkozott az asszonyéval. Az igazgató elfogta ezt a pillantást, és fuldokolva mondotta magában:

… Az órák kétségbeejtő lassúsággal multak, és éjféltájban, mikor minden elcsendesült, Kálmán lábújjhegyen lopózott az igazgatói lakás felé. Az asszony várta.

Forró fiatal vágyuk lángolva kereste egymást hónapok óta. A falakon át a másikhoz repült minden gondolatuk, és a magas, rideg ember pillantása eltiltotta őket egymástól. Álmadozva, keseregve, lihegve várták a találkozást.

Az ajkuk most egymásra talált. A szoba sötétségében villámok cikkáztak, lilaszínű derengéssel telt meg a homály, a csendbe belezúgott a vérük, a vágyuk, az örömük:

… Eltelt a második óra is; mire hűvös, árnyékos, sötét lett a szoba, akkor beszélni kezdett az asszony:

– Hogy vártalak, hogy vártalak! Ez alatt a két nap alatt különösen, mikor már tudtam, hogy jönni fogsz! Nem hiszed el, hogy belebetegedtem a várakozásba. Szédültem egész nap, tegnap és ma, támolyogtam. Rosszul voltam a vágytól, és elbújtam, eltagadtam a rosszullétemet, mert ő még itthon maradt volna. -153-

A férfinak is volt már gondolata a csókokon kívül másra. Észrevette, hogy az asszony teste forró, karjait, amelyekkel átölelte, úgy sütötte, mintha sugárzó tűz lett volna. Az asszony ajkai mintha tüzes bélyeget hagytak volna az arcán. Egy gondolat döbbentette meg:

Megfogta az asszony pulzusát: rendetlenül kalapált. Kérdezősködött: milyen volt a rosszulléte, mit érzett, mi baja volt.

És az éjszaka csendjében és sötétjében, a szerelmes átkarolásban dermedt rémület rohanta meg. Az asszony beteg; szerelmese, akit forró vággyal ölelt, beteg; két nap óta megejtette a járvány, az irtózatos. Forró találkozóra, ő a dögvészes, átkozott, sárga rémhez jött. Itt van kettejükkel a diadalmas, pusztító úr, a kolera.

Az asszony megértette. Egyszerre megérezte a láznak a gyötrelmét, amit eddig vágya elfojtott, az észre sem vett fájdalmakat, és halálos félelem rázta meg.

Künn ajtók nyitása, gyors lépések zaja hallatszott és a kilincsre egy kéz nehezedett rá.

A reszkető asszonyt a halálos félelem egy új rohama lepte meg. Dideregve feküdt és a csendes szobában hallani lehetett, amint a fogai vacognak.

Az ajtó feltárult. A rideg száraz ember előrehajolva, eltorzult arccal állott ott. A kezében a revolvere. Most talán csak egy perc van hátra az életből. Kálmánban megmozdult az élet ösztöne.

– Igazgató úr, – dadogta reszkető hadarással – cholera, casus gravis.

A magas ember gyűlölettel telt, kételkedő és lenéző pillantással mérte végig Kálmánt és odalépett az asszonyhoz. Megfogta a kezét, a fejét. Állt.

Nehéz lihegéssel nézte a didergő asszonyt; ölni akart és a halál magától állott elébe. A revolverét a zsebébe tette. Megfordult; farkasszemet nézett a krétafehér Kálmánnal, és szakadozva, kínnal törtek ki a torkából a szavak.

– A kocsimban van a szérum. Hozza fel. Hozzon fel egy szérum-fecskendőt. Hozzon mindent, ami az oltáshoz kell.

TRIBUN.

Lóra ültem és lassan poroszkáltam mögötte. Kiértünk a hegyek közé. A kapitány egyszerre figyelmeztetően, fenyegetően, hangosan elkiáltotta magát:

Az ütegben mozgolódás támadt. A hadnagy a második szakasznál idegesen forgolódott a nyergében, a hajtótüzérek szaporán mozgolódtak a lovaikon.

Délig, amíg hazafelé nem indultak, mindíg Tribunnal volt baj. A kaszárnyában siettem kérdezősködni Tribunról.

… Tribun a negyedik üteg negyedik ágyújának rudas lova volt. A kincstári lovak egyszerű élettörténetétől, becsületes és ügybuzgó pályafutásától azonban jelentékenyen különbözött -156- az övé. Tribunt a zsadányi gróf méneséből vásárolta csikókorában egy cirkuszigazgató. Úgy volt, hogy a széles hátú, erős inú, izmos félvér majd a manége-ben fog finom táncokat lejteni előkelő közönség előtt. Ebből azonban nem lett semmi. A cirkuszban egyszerűen nem bírtak vele. Pedig sok dacos paripának a büszkeségét törték már ott meg mindenféle kegyetlen fortélylyal. De nem bírtak vele. A cirkuszigazgató hát el akarta adni. Becsületesen megmondta, hogy bizony kemény állat ez, nem birt vele. Az ezredes azonban, akinek nehéz úri testét bajosan röpítették galoppban a vékony combú lovacskák, kedvtelve nézegette Tribunt, szemmel méregette az erejét és nyugodtan mondta:

Azonban ő is nagyon csalódott. Bizony nem bírt Tribunnal a katonai lovaglóiskola sok kegyetlen fortélya sem. Szégyenszemre az egész ezred előtt fordult Tribun más irányba, mint ahová az ezredes úr ő nagysága akarta, sőt egyszer lefeküdt vele, sőt egyszer rútul lehajította széles hátáról. Így adta el Tribunt a kincstárnak az ezredes, így került a negyedik üteg negyedik ágyújához a ló. A hámba az ágyú előtt majd beletörik. Azonban nem törött be. Hátasló korában is lótól sohasem látott csalárdságokat eszelt ki: elnyújtott galoppban egyszerre csak megfordult egy száznyolcvan fokos szögben, bokkolt, harapott, rúgott és lefeküdt, és amikor pár heti színlelése után azt hitték, hogy mindezt elfelejtette, egyszerre csak veszett kedvvel -157- újra kezdte. De ez mind semmi se volt ahhoz, amit az ágyú előtt művelt. Az ágyú elé fogott tüzérlovak komoly, nehéz, nyugodt és kötelességtudó állatok. Közöttük nincs ficánkolás, hetyke táncolás, könnyelmű ágaskodás, mint holmi könnyű, ledér hátaslovak között. Itt mindenki megteszi a maga kötelességét, komolyan, egyszerűen, ügybuzgóan húzza az ágyút, akármi történik, mert mi lenne akkor a renddel, ha minden ágyúnak mind a hat lova nem húzna becsülettel, hanem csalni akarna, laza hámban akarna járni, a többiekre akarná hárítani a terhet? Nos, két éve volt Tribun az ütegnél, és arra, hogy ő csak egyszer is húzott volna, arra nem emlékezett senki. A Tribun hám-szíjja mindíg lazán lógott; ha ütötték – pedig ütni nem igen szabad – táncolt. Órák hosszat táncolt, egy komoly, nehéz tüzér-ló.

A felsőbbség gyűlölte Tribunt, mert minden fáradság, minden furfang, minden előírás és minden tiszti ész megtörött rajta. Őt hiába csalták zabos tarisznyával, hiába fogták be az istállóban is egy olyan ravasz szerkezetbe, hogy ha zabhoz, szénához akart jutni, súlyos kilogrammokat kellett húznia, Tribun húzott addig, amíg szüksége volt rá a zab és a széna szempontjából, azután nem. Az istennek sem. Tribunnak elvei voltak. Egy-egy haragos altiszt néha megkötötte, ütötte, éheztette, mind nem használt. Tribunnak elvei voltak.

A tüzérek maguk féltek tőle. Aki Tribun mellé került, az el volt ítélve arra, hogy verejtékes -158- harcot vívjon egy pokolbeli erejű, rosszindulatú bestiával, és ez a harc csőstül hozta még a felsőbbség záporos átkait és büntetéseit is. Az oláh fahrkanonierok félelme babona lett. Az ördögöt emlegették, amely Tribunba bújt…

… Elmentünk nagygyakorlatra. Tribun nem húzott. Vigye a fene. Ebbe már beletörődött mindenki, majd húz a többi öt ló, azért ló. Tribun tehát győzött. De voltaképen nem győzött. Tribun azt is sokalta, hogy egyáltalában hámban kell járnia. Megkezdte tehát a lázadást ezen a vonalon.

… Az ágyúk szaporán ropogtak, mikor egy ordonánc vágtatott a kapitányhoz. Elhadarta a parancsot:

– Az ezredes úr parancsára a negyedik üteg rögtön az erdő déli végére. Én mutatom az utat.

Az üteg gyorsan, szapora ügetésben indult meg. Egyszerre felharsant a vezényszó:

Mély hegyszakadék volt előttünk, széles, meredek falú mélység. A kapitány dühösen fordult az ordonánchoz:

Az ágyúk egyenként ereszkedtek le a szakadék meredék falán. A kerekeket megkötötték, a legénység vastag kötéllel fékezte a csúszást, és a lassan, óvatosan, tapogatózva botorkáló lovak mögött mozdulatlan, megkötött kerekein, a síma pázsiton lassan csúszott le a nehéz ágyú. -159-

Három lejutott. Jött a negyedik. A lovak óvatosan lépegettek. De Tribun únta a dolgot. A zabláját hiába rántották vissza az utolsó percben: most belefeküdt Tribun a hámba. Húzott dühödten, szívós izmainak minden erőfeszítésével. A símán csusszanó ágyú megcsúszott, a kötelet tartó legények egymásra bukfenceztek, a lovak megbotlottak, az ágyú zuhant lefelé, és a szakadék fenekén állott meg. Ágyú ló és ember egy horkoló, kiabáló, zürzavaros gomolyag volt.

Nem történt semmi baj. A lovakat talpraállították, az emberek felugráltak, nem törött senki és semmi. Tribunon végigvágtak vagy húszszor-harmincszor, és indultunk tovább.

Most ki kellett jutni a szakadékból. A másik oldal azonban sűrűn tele volt nőve bozóttal, cserjével, alacsony, kemény elágazó gyökerű, bütykös fákkal. Felfelé egyetlen út volt, egy keskeny ösvény. A jobboldalán sűrű bozót, amelynek gyökerei az útat is benőtték, a baloldalán aggasztó mélység. Három ágyú feljutott rajta. Jött a negyedik.

Az ilyen nehéz úton legjobb vágtatva áthajszolni az ágyút. A kanonirok forgatták rövid ostoraikat, biztatták a lovakat, tiltott kiáltozás és füttyentés is hangzott. Öt ló iparkodott is. És Tribun? Tribun most nem húzott. Megakadtunk. Az ágyú az út közepén zökkent egyet és megállott.

A kapitány káromkodott, az altisztek sóhajtoztak, és a kanonirok törölgették a homlokukat. -160-

Jobbra bozótosan emelkedett felfelé a hegy, balra a mélység volt. Tehát jobbra a keskeny ösvényen. Jobbra? – gondolta magában Tribun a rúd mellett. A többi öt ló engedelmesen fordult jobbra, és pihent, hogy kifújja magát. Tribun pedig? Tribun most húzott. Belefeküdt a szerszámjába és egész erejével, hátra, balfelé, a mélység felé rántotta az előtte álló négy lovat. A két ló-pár megingott, kapaszkodott, de Tribun húzott, és a négy ló két lovasával hanyatt-homlok bukfencezett le a bozótos mélységbe. Az ágyú csak azért nem zuhant utánuk, mert egy gyökérben fennakadt, és mert a lezuhant lovak szerszámjait gyorsan elvagdosták. Káromkodás, dühös kiabálás, izgatott parancs hallatszott, lenn egy-egy lólábat és egy-egy emberfejet lehetett csak összekavarodva látni, Tribun pedig nyugodtan, csendesen és ártatlanul állott.

Kimentették a lovakat és az embereket is. Csodálatos módon senkinek sem történt baja, holott legalább két ló agyonlövésre készültek már az ütegben. Az embereken zöld foltok, véres horzsolások voltak, a lovak bőrén három arasznyi véres repedések piroslottak. Szóval nem történt baj. Hanem Tribun. Megállj, Tribun! Wart, du Bestie!

… Tribun másnap nem kapott enni. Este várt, forgatta a fejét, türelmetlenül nyihogott. Ő nem kapott semmit. Fogta magát és éjjel felfalta -161- a szalmát, amelyet alája terítettek. Másnap szalmát sem kapott.

Mikor az izzó mezőkön és országutakon át pihenőhöz jutott az üteg és a kanonirok vászonvedrekben vizet hordtak a szomjas lovaknak, Tribun táguló orrlyukakkal várta az italt. Engedték, hogy beleüsse az orrát a vederbe. Azután elkapták előle.

Mikor befogták, a farkát odakötötték a hámfához. Majd nem ugrál így. A szomszéd lóra ráültették a legkeményebb kanonirt.

Az ütötte is. Rövid ostorát megfordította és a nyelével döfölte a lovat. Ezt jobban érzi. A Tribun hátán ökölnyi daganatok voltak. A kanonirok nevették:

Ütötte. Nem a hátát, az nem fáj eléggé és túlságosan látszik. Hanem a hasát, a szügyét. Finoman, ügyes számítással, minden öt percben pontosan becsapott az ostor a hasa alá, ahol gyenge a ló bőre. A Tribun hasát véres csíkok tarkázták.

Tribun táncolt. Nyihogott. Keserűen fújt és mélyen hörgött. El akart iramlani, és olyant rántott egymaga a nehéz ágyún, hogy recsegett belé. Habzott a szája, véresre rágta a zablát és verejtékes és tajtékos volt a teste. De -162- nem húzott. A forró augusztusi napban hörögve, toporzékolva, kétségbeesett rándításokkal verte át magát tüzes heteken. De nem húzott.

– Hiszen ezt akarjuk. Ha megdöglik, egyszerűen jelentjük, hogy megdöglött. Akkor rendben van. Másképen nem szabadulunk meg tőle.

A nagygyakorlatnak vége volt. Az ezred indult hazafelé. Az önkénteseket szabadságolták. Még egyszer megnéztem Tribunt. Lesoványodva, remegő lábakkal állott az üres vályú előtt. Csodálatos formájú feje kemény, bütykös vonalaival nem volt lófej. Néztem a szemét. A lószem homályos, nyálkás, nedves barnaság. Ez más volt. Ennek a mélyen tűz égett, lobogó száraz, tiszta tűz, dühös értelmes lángolás. Csendesen figyeltem. És a ló rám nézett. Állat sohase néz szembe az emberrel. Ez szembenézett. A szeme mélyén lobogott az ádáz tűz. Megborzongtam és elmentem.

Még jobban elszomorodtam vele. A lázadóból alázatos szolga lett hát. Eszembe jutott a szeme. -163- Megborzongtam. Én nem hiszek a lélekvándorlásban. Ki hinne benne.

De ha mégis vándorol a lélek, micsoda hajthatatlan, makacs, tüzes lélek él az én hősömben, az én szomorú lázadó lovamban? Berlichingeni Götz? Eh: – Lucifer.

AZ ISPÁNNÉ.

A lány vérvörös arccal állott előtte és idegesen morzsolta a keztyűjét.

– No, Szeréna, nevetett gúnyosan a férfi, szépen vagyunk. Csík-Tárkányból ötven év óta nem került fel senki Budapestre, csak mi ketten. És mi szép dolgokat művelünk itt.

– Nem csúfolódom, drágám. Csakhogy tudom, mit jelent az, mikor valaki az Olympiába kerül. Én egy éve ölöm itt magamat. Örülök, hogy most már ketten pusztulunk itt bérces hazánk nagyobb dicsőségére.

A lány leült melléje. A szeme könnyes lett, és halkan, könyörögve mondta:

– Ellenkezőleg, – kegyetlenkedett Tass. -165- Nemcsak megmondom mindenkinek, hanem ki is írom az újságba, hogy Szeréna, a csík-tárkányi zsidó kántor lánya, aki engem kidobott, idekerült az Olympiába…

– Nem. Nem tudják meg, mondta diadalmasan a lány. Ide nem jön Tárkányból senki, és én rögtön hazamegyek, mihelyt együtt lesz a hozományom.

– Igen, – mondta bizalommal a lány. Látja, én láttam, hogy a varrással semmire se megyek. A világ pedig olyan, hogy a szegény lány nem kell senkinek.

– Gyönyörű. Pompás. És itt akarja összegyűjteni a hozományát. Itt. -166-

– Szeréna, Szeréna, nem lesz abból a házasságból semmi. Nem tud maga elmenni innen.

– Én, mondta szikrázó szemmel a lány, én? Utálom ezt a helyet, utálok itt minden embert. Asszony akarok lenni, tisztességes becsületes asszony.

– Hát jól van, Szeréna. Amit igértem, azt megtartom. De igérje meg, hogy ha majd elmegy innen, szól nekem.

… A férfi megtartotta az igéretet, a lány nem. Egy napon eltünt. Tass kérdezősködött utána.

Tass elgondolkozott. Érdekesnek találta ezt a furcsa lányt az ő kiirthatatlan családi hajlandóságaival. Most talán együtt van már a hozománya és keresi a férjét. Azután nem foglalkozott vele tovább. Elfelejtette.

– Hát gyere már el egyszer hozzám. Meglátod: a Csákány-major jó hely. -167-

Július elején Tass csakugyan megérkezett a Csákány-majorba. Jó hely volt; nagy ház, majdnem kastély; óriási kert, majdnem park, és fejedelmi kényelem.

– Kérlek, mondta Csákány, engem egy kissé elfoglalnak az aratásdolgok; rendezkedj be úgy, mintha te volnál a gazda.

Tass berendezkedett. A harmadik napon délelőtt a verandán ült, és lustán nézett kifelé a szikrázó napba. Messziről, a kerten át, az egyik ispán-ház felől egy piros, női ruha közeledett feléje. Tass lustán nézte. A piros ruha előtte volt már. A lustasága eltünt és meglepetve ugrott fel:

Az asszony fehér arccal meredt rá, és a szikrázó napon, a piros ruhában dideregni kezdett.

Azután elváltak. Egy hét mulva rettenetesen unatkozott Tass. A major szép volt, a kert jó volt, a kényelem fejedelmi volt, de naphosszat nem látott egy emberi lelket se. Délelőtt tíz óra tájban ekkor átsétált az ispán-ház felé. A ház -168- előtt két apró gyerek játszott, a konyha ajtaja nyitva volt. Tass bement. Az ajtóban találkozott az asszonnyal. Alig volt ideje meglátni a felgyűrött újjú, gömbölyű karját, már elárasztotta a suttogó, rémült, felháborodott kitiltás:

– Menjen innen. Hogy jöhetett ide. Meglátják. Nem szabad idejönnie. Rögtön menjen. Azonnal.

Tass nem akart veszekedni. Elment; de halálosan unatkozott, és boszantotta ez a nagy erkölcsösség. Ez nem komoly dolog. Nevetséges. Másnap délelőtt megint átsétált. Az asszony sötét, csendes gyűlölettel fogadta.

– Holnap délelőtt tíz óráig, mondta, meggondolási időt adok. Ha nem gondolja meg a dolgot, furcsa történetet fognak tőlem hallani a Csákány-majorban.

Az asszonynak remegett a teste egy nagy -169- belső didergéstől. Tass most már dühösen kegyetlenkedett:

Délután a veranda elé került az asszony. Tass egyedül volt. Odament hozzá.

– No, mondta Tass, látja, ezt szeretem, ha okos. Egy olyan szép asszony, mint maga…

– Eh, mondta Tass, hagyjon békét nekem. Az Olympiában nem volt ilyen kényes. Csak nem hiszi, hogy komolyan veszem a maga tisztességét?

Másnap reggel nyolc óra tájban kelt fel Tass. A verandán Csákánynyal találkozott.

– Dehogy, – válaszolt bosszankodva Csákány. Dolgom van. Az ispánném agyonlőtte magát.

Csákány elment. Tass remegő lábakkal állott, -170- és szédülve fogózott a korlátba. Belebámult a friss, meleg nyári reggelbe. Görcsös fájdalom csavarta össze a szívét. Nem tudott gondolkozni, és nem tudott álmélkodni se ezen a kétségbeesett, hallatlan becsületességen. Csak azt érezte, hogy nem is akarta igazán az asszonyt, hogy csak szeszélyből és bosszúságból zsarnokoskodott vele, hogy egy tiszta emberi életre úgy taposott rá, mint ahogy egy féregre tapos gondtalanul az ember. Nagy árnyék borult rá könnyelmű lelkére és dühödt magakínzással mondta el magának:

A KEGYELMES ASSZONY.

A tiroli vadászok szapora puskaropogása lassanként elhallgatott, a szürke uniformisok a cserjés túlsó végén bújtak ki, a tábori kórházba már bolgár sebesültekkel tértek vissza a sebesült-hordozók, a szélső üteg egy shrapnelt küldött még a szétszórt ellenség után, és egy rikoltó kürtjelre kezdtek összeszedelőzködni az innenső részén is a csapatok. A vadászok künn maradtak előőrsön, a huszárokat, akiknek napok óta nem volt dolguk, előre küldte portyázásra az altábornagy, a négy gyalogezred pedig fáradtan, de muzsikával vonult be a faluba. Utánuk jött a négy tüzérüteg. Az alacsony házak ajtajában nehány öreg macedón nézte a bevonulást.

Az ordonáncok erős galoppban vitték szét a rendelkezéseket. A gyalogság a faluban marad, a tüzérlovak a kastély istállójába kerülnek. A hadosztály irodája a kastélyban van. Ott lakik az altábornagy is.

A törzskar a kastély felé lovagolt. Hanak altábornagy, a divizionárius a tolmácsot kérdezgette: -172-

Kavicsos úton lovagoltak fölfelé, és ott voltak a kastély előtt. Nagy, cifra épület volt, ízléstelen, de nyilván kényelmes. Az altábornagy leugrott a lováról. A kastély ajtajában egy kis nőcske jelent meg, egy szőke apróság.

– Ohó, kérdezte az altábornagy a tolmácstól, hát a kastélyt nem hagyták itt a gazdái?

– Madame, válaszolt lovagiasan és büszkén az altábornagy, mi osztrák katonák vagyunk.

A kis nő megnyugodott. A félelme nem is volt igazi, a megnyugtatás után pedig csillogni kezdett a szeme, felszabadult a nyelve és csiripelt, mint egy merész, kis veréb. Kiderült, hogy őt itt hagyták, ő francia nevelőnő, Lyonból való, Aline Arboissiére a neve, és nagyon örül, hogy a lovagias osztrák hadsereggel megismerkedik. A cselédség felett ő rendelkezik, és rajta lesz, hogy az urak jól érezzék magukat.

Az urak tele voltak izgalommal. Hetek óta bujkáltak az átkozott balkáni hegyek között, hetek óta nem aludtak ágyban és különösen hetek óta nem láttak egy asszonyi lelket, egy női szoknyát. Most itt volt ez a hetyke kis szőkeség, ez a merész és csinos francia leány. Az urak izgatottak voltak. -173-

Vacsorára a nagy ebédlőben terítettek. Az asztalfőn a francia leány ült, a jobb oldalán az altábornagy. Az urak csinosak voltak, borotváltak, megmosakodottak. A rongyos bluzok eltüntek, sőt mindenkin tiszta ing volt. Bor került az asztalra, és az urak mámorosan élvezték a tisztaságnak, a kényelemnek, a biztosságnak ezt a régen érzett érzését. És az asztalfőn ott volt a francia lány.

Az urak keservesen erőlködtek, hogy elmésen csevegjenek franciául. Az erőlködés kevés sikerrel jár. Inkább a bajuszukat pödörgették hát és igyekeztek a legelőnyösebb állásokba helyezkedni a vídám és hangos francia leány előtt. Hanak altábornagy gavalléros szolgálatot tett neki: feléje nyújtotta a sót és vizet öntött neki. Az urak egymást méregették, és egyikük se látott okot rá, miért volna épen a másiknak szerencséje.

Tizenegy óra tájban elbúcsúzott a francia lány a társaságtól. Az urak is eloszlottak, csak az altábornagy szivarozgatott néhányadmagával az ebédlőben. Félóra mulva rémült sikoltozás hallatszott az emeletről. Az altábornagy meglepetve nézett a többiekre. Felsiettek a lépcsőn. A folyosón Kerner ezredessel találkoztak.

– Mentsen meg, ön mentsen meg, sikoltozta. Fél óra óta öten támadtak meg. -174-

– Ez gazság, mondta felháborodva. Majd számolok én ezekkel az urakkal. Kisasszony, ön az én személyes védelmem alatt áll.

– Uram, sikongott a leány, olyan rút az élet. Egy tisztességes szegény leánynak oly nehéz a sorsa…

A zokogása nem akart megszűnni. Az öreg katona meghatva simogatta a haját. Az ordonánc-tisztje, egy fiatal dragonyoshadnagy gúnyosan mosolygott mögötte. Az altábornagy hozzáfordult, és a fiatal ember arca egyszerre megmerevedett.

– Ronszky, kérem, mondta az altábornagy, kísérje a kisasszonyt a szobájába. A többiről majd beszélünk.

Ronszky a karját nyújtotta a leánynak. A leány még lihegett egy kicsit, de mikor a szobájába értek, féloldalt kacérul rámosolygott a kísérőjére. A katona észrevette ezt a mosolygást, és elismerő hangon mondta:

A leány habozott egy kicsit, felrántotta a vállát, és azután nevetve szólt:

– Igen. A generális vár. De előbb mondok valamit. Az én nevem gróf Ronszky. Tartalékos tiszt vagyok. -175-

– Ha én jönnék, mondta udvarias meghajlással, magammal hoznám ennek a másik felét.

Az altábornagy másnap rettenetesen összeszídta a tiszteket, az asztalnál nagy csend volt, és a leány alázatos, olvadó, forró és hálás pillantásokat vetett az öreg katonára, aki ismét gavalléros szolgálatokat tett neki a sótartó és a vizesüveg körül. Ebéd után Ronszky beszélgetett a lánnyal.

A leány körülnézett, gyors pillantást vetett a többiekre, és lesütötte a szemét.

– Úgy látszik, mégsem megyünk tovább. Lehet, hogy két hétig is maradunk.

Az altábornagynak vér szökött az arcába, idegesen harapta be a bajuszát, és zavartan mondta:

A leány alázatosan, kitartóan, makacsul udvarolt az altábornagynak. Az öreg katona megzavarodott. Kezébe fogta a leány kezét, mondani akart neki valamit, azután abbahagyta, és hosszan nézegette a ravasz, szőke fejét. A leány lesütötte a szemét.

Egy reggelen puskaropogás hallatszott az előőrsök felől. A szapora kattogásba ágyúk is beleszóltak. Az udvarra egy huszár vágtatott be, riadót fújtak, és sietve nyergelték fel az altábornagy lovát.

Lehajolt és megcsókolta az altábornagy kezét. Az öreg katona vérvörös lett, szólni akart valamit, azután homlokon csókolta a leányt, és nyeregbe ült.

A puskaropogás egyre szaporodott, az ágyúütegek sorban galoppoztak fel egy domboldalba -177- és a széles völgyben lassanként kifejlődőtt a csata.

Délután a sebesült-hordozó katonák jöttek a kastély fele. A beteghordó ágyon az altábornagy feküdt. Kék zubbonya tele volt vérrel, a feje nagy kötésben, sápadtan feküdt a köpenyegén, amelyet párnának tettek alá. Ronszky kísérte. A francia leány sikoltozva rohant elébe.

– Aline, mondta fáradtan az altábornagy, kedves kis leányom, mikor elmentem, megigértem, hogy mondok valamit. Lehet, hogy most meghalok, de azért elmondom. Én öreg katona vagyok, semmim sincs, csak a nevem, és ha meghalok, az özvegyemnek csak a nyugdíj maradna. Elfogadná ezt?

Ronszky lóra ült. A leány zokogva csókolta az altábornagy kezét. A pap megérkezett.

– Mondd, páter, kérdezte az altábornagy, a házasság úgy-e érvényes lesz írások nélkül és mindenféle előzetes ceremónia nélkül is?

A leány kisírt szemmel térdelt az ágy előtt, az altábornagy fogta a kezét. Ronszky hátrahúzódott és hallgatott. -178-

Estére megszűnt az ágyúdörgés. A csapatok visszavonultak a falúba. A kastély felé lovas társaság közeledett. Az egyik dandárparancsnok lovagolt elől. Ronszky elébe ment, és amikor a generális leszállt a lóról, feszesen jelentette neki:

– Tábornok urnak alássan jelentem, Hanak altábornagy kiszenvedett. A holttest mellett… a kegyelmes asszony viraszt.

AZ UNOKA.

Az öreg Reicher hazajött a délelőtti sétájáról. Terítve volt már. Leült az asztalhoz szembe a feleségével. Hallgatott; azután végigsimogatta a fehér szakállát és csendesen megszólalt:

Az asszony ránézett, felhúzta a vállát; megráncosodott ajkát kicsit gúnyosan, kicsit fájdalmasan felbigyesztette, és idegesen, keserűen válaszolt:

Reicher is ideges lett. Ráütött az asztalra – nem nagyon, csak úgy, hogy egy kicsit megcsörrenjenek a tányérok – és haragosan, hebegve válaszolt.

– Ilyet nem lehet mondani. Ilyet nem szabad mondani. Hogy tudhatod azt? Honnan tudhatod azt?

Az asszony lehajtotta a fejét, az ajka két -180- szöglete elnyúlt lefelé, és bánatosan, halkan keseregte bele a tányérjába:

Könnyes lett a szeme. Erre az öreg Reicher is sírni kezdett. Sírtak egészen addig, míg a levest be nem hozta a szobalány.

Ez így volt mindennap. Vagy az egyikük, vagy a másikuk mindíg beszélni kezdett az unokáról, az unokákról, akiket kétségbeesett, forró vágyakozással vártak. Előbb összevesztek egy kicsit. Azután elsírták magukat. Ez így volt mindennap.

Mikor a lányuk férjhez ment és amikor a fiuk megházasodott, eleinte türelmesen és reménykedve vártak. De azután eltelt egy év, két év, három év, négy év. És nekik semmi dolguk nem volt – az öreg Reicher visszavonult az üzlettől – csak az unokákat várták. A türelmük és reménységük lassan elfogyott. A két házasságon nem segített se orvosi vizsgálat, se fürdőkúra, se imádság. És az öregek lassan kétségbeestek, veszekedni kezdtek, sírtak.

Tavasz volt; az öreg Reicher délelőtt bekóborolta a várost, azután felment a lányához. Az öreg asszony a fiukhoz ment gyakrabban. Mikor azután találkoztak: egy kérdő pillantás rögtön felvetette az egyetlen nagy kérdést, amelylyel foglalkoztak. A kérdezést azután egy tagadó fejbólintás elintézte. Ekkor jött a panasz, az összeveszés és a sírás.

Egy délben az öreg asszony lihegve és kipirultan sietett haza. A kapúban találkozott a -181- férjével; megfogta a karját és türelmetlenül cipelte fel magával.

Az asszony nem szólt semmit. Mikor fenn voltak a lakásban, akkor letette a kalapját, letette a kabátját, előre hajolt és lihegve mondta:

– Felmentem Laciékhoz. Nem csengettem. A konyhán keresztül mentem be. Bementem előbb a hálószobába, onnan be akartam menni a szalonba. A szalonban ott ült Olga, ott ült a Gervay ölében. Ott ült és csókolóztak.

Az öreg Reicher kinyitott szájjal bámult az asszonyra. Szólni akart, de nem tudott, és kinyitott szájjal ült egy ideig.

Az öreg Reicher összetörve ült le egy székbe és kétségbeesve bámult maga elé.

– Én – mondta még az asszony – visszahúzódtam és kimentem. Mondtam a szakácsnénak, hogy nem megyek be, mert látogató van.

Az öreg Reicher kétségbeesve szorongatta az egyik kezével a másikat. Azután mindaketten sírni kezdtek.

Két hét múlva egy reggel felrohant hozzájuk a fiuk. Az öreg asszonynyal találkozott előbb.

– Édes anyám, kiáltotta, csak egy percre -182- jöttem fel. Be akarom jelenteni, hogy nemsokára megjön az első unoka. Mondd meg apának is.

A fiú azután elment, az öreg asszony elmondotta a férjének a dolgot, és kétségbeesve bámultak egymásra. Két hét óta – az öreg asszony felfedezése óta – tele voltak kétségekkel és új kétségbeeséssel. Nem tudták, szóljanak-e a fiuknak, vagy eltitkolják-e a dolgot. Vagy csak az asszonynak szóljanak-e. Éjszakánként nem aludtak, hanem az egész éjszakát átbeszélgették keserves töprengésekben. A tisztességük, a családi érzésük, harminc éves hűséges házaséletük, a fiukhoz való szeretetük lázongott a csalás ellen, amelynek ők is palástolói lettek. És most jön ez az új, keserves, nagy kérdés. Teljesen elveszítették a fejüket.

Másnap betegek voltak mind a ketten, és ágyban maradtak. Harmadnap is. Negyednap végre elindultak a fiukhoz. Még most sem tudták elhatározni, mit csináljanak. Felmennek – gondolták – és a többit majd meglátják.

Fél tizenkettő volt, amikor becsengettek a lakásba. A szobaleány nyitotta ki az ajtót zavarodott arccal. Bementek az ebédlőbe és a fiukkal találkoztak.

– Te már itthon vagy? Ilyen korán? – kérdezte meglepetve az öreg Reicher.

A hálószobából ekkor felöltözve, kabátban, kalapban kijött a menyük. A szeme sírástól volt piros. Odafordult a férjéhez és könyörögve mondta: -183-

Az asszony kiment. Hallatszott, amint az előszoba ajtaja becsukódik mögötte. Benn csend volt. Az öregek félve bámultak a fiukra.

Azután megtudták, mi történt. Laci korábban jött haza, mintahogy szokott. Az asszonyt együtt találta Gervay doktorral. A doktort felpofozta. Az asszonyt kivallatta: mióta tart a dolog. Egy féléve tart. Hát elküldte. Nem bántotta, – az állapota miatt, – csak elküldte. Az asszony azzal védekezett, hogy ő elhanyagolta, nem törődött vele…

Az öregek rémülten hallgattak egy darabig. Azután az öreg Reicher szólalt meg:

Felszabadultak a nagy megriadásból, és haragosan, dühösen, tombolva szidták az asszonyt, aki megcsalta a fiukat is és megcsalta őket is.

– Hogy elhanyagoltad, azzal védekezett, – mondta méltatlankodva az öreg asszony. – Hát még ha igaz is, szabad azért komisznak lenni? -184-

– Komisz asszony, gyalázatos asszony, becstelen asszony! – dühöngött az öreg Reicher.

Azután hazamentek és nagyon szomorúak voltak. Nagyon szomorúak voltak a következő héten is és az egész hónapban. Nekik már nem lesz több örömük az életben. Itt van a sok baj, a sok bánat. Örömre pedig semmi reménység. Unokájuk nem lesz már nekik.

A tavasz vége felé járt, meleg nyári napok jöttek és egy délután, későn estefelé feljött a lányuk. Félrehívta az anyját.

Az öreg asszony erre kikérdezte, kifaggatta, megvizsgálta, és azután kiabálva rontott be a harmadik szobába.

Az öreg ember kipirulva ugrott fel és amikor elmondták neki a dolgot, sírni kezdett örömében. Az öreg asszony is sírt. A leányuk is.

A lányuk azután elment. Az öregek boldogok voltak, mámorosak voltak, nem találták a helyüket, nem tudtak mihez fogni, és fél éjszaka az unokájukról beszélgettek.

Délután eljött Károly. Félrehívta az asszonyt egy szobába, és hevesen, hangosan vitatkozott vele. Az asszony azután kijött a szobából.

Az öreg ember ijedten ment elébe. Mögötte ekkor kipirulva, összevont homlokkal megjelent a férje.

Az asszony elmondta. Károly névtelen levelet kapott, amelyben őt – az asszonyt – denunciálják, hogy minden második, harmadik nap délután öt, hat, hét óra tájban besurran a Püspök-utca huszadik számú házába, ahol a földszinten lakik Batlay, a színész. Károly most azt kívánja, adjon neki számot minden délutánjáról, esküdjön meg neki, hogy ebből semmi se igaz. Ő pedig szóba sem akar állni az ilyen piszkos gyanúsítással. Károly ugyan elhanyagolta; és sokszor heteken át nem látta egész nap a férjét; de az ő tisztessége annyira fölötte áll minden gyanúnak…

Az öreg asszony végighallgatta ezt az előadást, és azután a haragtól remegve fordult a férfihez:

– De ez sértő, mondta dadogva, ez sértő, ez a kívánság. Ezzel lealacsonyítod. Vagy bízol a feleségedben, vagy nem. Gyötörni! Ilyen állapotban gyötörni!…

– Inkább törődtél volna vele egy kicsit, kiáltotta az öreg asszony, ne hagytad volna naphosszat egyedül. Te vagy a hibás, te vagy a bűnös, és te kérsz számon valamit. Mikor lesned kellene minden kívánságát, épen most Szégyeld magad.

Elárasztották szemrehányással, váddal és panasszal. A férfi megzavarodott, ingadozni kezdett, és végül bocsánatot kért az asszonytól. Az asszony megbocsátott. Kibékültek.

Együtt maradtak egész este. Mindnyájan boldogak voltak. Szép, örömmel és reménységekkel teli este volt. Mikor azután a fiatalok elmentek, az öreg Reicher nyugtalankodva, idegesen járt fel és alá. Aggódva toporzékolt, és félénken nézett néha-néha a feleségére. Az asszony kerülte a pillantását. Lefeküdtek. Hallgattak. Eltelt egy óra. Ekkor az öreg Reicher a sötétben suttogva, izgatottan, rekedten, sietve mondta a feleségének:

– Jó lesz megmondani Ilonnak, hogy vigyázzon. Én is láttam bemenni egy este oda, a Püspök-utcában.

A TISZA.

Kádár lassan lopózott ki a füzesből. Odalépett a kerítéshez. Várt, míg a kutyák észreveszik. A nagy csaholást akkor egy halk morgással elcsittította. A kutyák megismerték, és hangtalanul állottak, amikor átmászott a kerítésen.

Az udvar csendes volt. Kádár lábujjhegyen ment a ház felé, és óvatosan rátette a kezét a kerti ajtó kilincsére. Az ajtó nyílott. Kádár mély lélekzetet vett; és a sötétben tapogatózva haladt előre. Két szobán átment és ott állott a felesége szobája előtt. A fülét rászorította az ajtóra. Hangokat hallott, bátor, bizalmas nyugodt beszélgetést. A kilincsre tette a kezét. Az ajtó csukva volt. Ekkor elborította az agyát a vér, megsüketítette és megvakította. Nem szólt. Nekivetette rettenetes vállát az ajtónak, és egyetlen lökésére pattant a zár, törött a vas és repedt a fa. Ropogva, robbanva, kábítóan és érthetetlenül egyszerre ott volt a szobában.

Benn homályos lámpa égett. A homályban két rémült szempár reszketett, a szoba mélyén két didergő ember bámult rá halálos félelemben. A felesége és a másik. Kádár odalépett hozzájuk. -188- Lassan mozgott, szótalanul és hangtalanul. Odalépett hozzájuk, és kinyujtotta két óriási öklét. A másik kettő várta, hogy szóljon, hogy mondjon valamit, hogy átkozódjék vagy káromkodjék legalább. Kádár egy szót sem szólt. Amint a kettő ott volt egymás mellett, a torkukat ragadta meg. Fehér torkukon összeszorult a keze. Hangtalansága olyan volt, mint egy óriási gépnek a nesztelen dolgozása. Az ökle összeszorult, hörgés, vonaglás, hadonászás csapkodott körülötte, ökle acélosan, dühödten, makacsul szorította a két torkot, és azután csend lett. Még mindig a torkukat markolta esztelen, veszett dühvel, és a két halotton még mindíg tombolni akart a bosszúja. De a szobában csend volt és homály. Felemelte a kezét és rájuk nézett. Csendesen, fehéren feküdtek egymás mellett.

Kádár leült. A düh lassanként lecsillapodott benne; a karja megrezzent még egyszer-kétszer, mintha ütni akarna. Azután megnyugodott. Leült.

Nézte a két halottat. Ez tiszta munka volt. Most mit kell tennie? A nagy számadással, amelyet elvégzett, végzett a multtal. Ez rendben van. Most mi legyen?

Az órájára nézett. Éjfél elmult. Még gondolkozott egy kicsit, azután felkelt. A két halottat felfogta, egy csomó ruhát szedett össze, pénzt szedett ki a szekrényből, a szobát felforgatta és mindent, amit összeszedett, a két holttesttel együtt, vitte kifelé.

Átgázolt velük az udvaron. A kutyák körülfogták. Egyet oldalba rúgott: az eb vinnyogva kotródott el, és a többiek is szétmentek az útjából. Átkapaszkodott a kerítésen és lement a füzesbe. Lassan haladt előre, halkan és óvatosan. De nem félt. A füzesen át végre kicsillámlott a csendes Tisza. Az agyagos parton botorkálva ment le a csónakjához és nyugodtan a fenékre helyezte az egész súlyos terhet, amelyet cipelt. Beült a csónakba, kirántotta a cöveket, amelylyel a csónakját kikötötte, kezébe fogta az evezőt, és lassan haladt lefelé. Nyugodtan kormányozott és a víz folyása vitte lefelé.

Egy jó óra hosszat haladt. Azután a parthoz evezett. A cöveket ismét leverte és kikötött. A parton nagy kövek hevertek. Négy súlyos, nagy kőtömböt hordott a csónakjába, azután dolgozni kezdett. A két holttestet összekötötte; a ruhával együtt, amit elhozott, a két hideg test egyetlen lomha, formátlan tömeggé vált. Köteleivel, zsineggel és drótokkal azután a köveket kötözte át. A kövek így rajta függtek a két formátlan testen. Mikor készen volt, a víz közepére evezett. És itt a legmélyebb helyen, egyetlen lódítással az egész tömeget belevetette a vízbe. A víz nagyot csobbant, a csónak megbillent, inogva táncolt a vizen egy kicsit, a kövek azután lesülyedtek a mélybe, és a karikázó víz lassanként nyugodtan, fodrosan folyt ismét tovább.

Kádár ekkor megfordította csónakját, két óra hosszat evezett felfelé, és mire hajnalodott, -190- kikötött a túlsó szigeten, ahol vadászni szokott. A kutyája éberen szaladt elébe. A fűben lefeküdt aludni. Déltájban felkelt, délután vadászott, és az éjszakát ismét a szigeten töltötte. Másnap hazaindult. A csónakját kikötötte és nyugodtan haladt felfelé. A háza kapujában a cselédei várták.

– Nagyságos úr, – jelentette remegve, de katonásan, – a nagyságos asszony elment.

Kádár az illendőség kedvéért pofonvágta a kocsist, azután bement a házba. Megállapította, hogy a felesége tegnapelőtt éjjel megszökött tőle, a szökést bejelentette mindenütt, ahol kellett, és azután szétkergette az egész háznépet, amely örült, hogy ilyen olcsón szabadult meg. Kádár azután a dolgai után látott, és eszébe sem jutott nyugtalankodni azért, ami történt.

Öt évig élt nyugodtan és békésen, és ha a feleségéről volt szó, csodálkozva rázta a fejét:

Az ötödik évben vadászatra hívták meg. Pikáns, izgató, tavaszi vadászatra Szolnokba. Elment. -191-

– Négyen leszünk – mondotta a házigazdája. Hajnalban csónakon kimegyünk a Görbe-szigetre.

Hajnalban elindultak a megáradt Tiszán. Jó vadászat volt. Déltájban vissza akartak indulni. Nem találták a csónakjukat. A házigazda káromkodott:

– Nézzétek, – mondta – reggel óta mekkorát áradt a víz. Elvitte a csónakunkat.

– Hát itt maradunk egy kicsit, – mondta az egyik. Majd csak értünk jönnek.

Letelepedtek. Ennivalójuk volt, és italt is hoztak magukkal. De eltelt a délután, és senki sem jött értük. A Tisza egyre áradt és tarajos hullámokat vetett.

Az éjszakát ott töltötték. A víz dühösen nőtt, és felfordult csónakokat, elszakított malmokat hozott magával.

– No, egy ideig itt kell maradnunk, mondta a gazda. Ezen a vizen senki sem jöhet értünk.

Ott maradtak. Tüzet raktak, és a vadászzsákmányukat fogyasztották el. De az italuk elfogyott.

Lement a vízhez meríteni. Sorba kínálta a -192- többieket. Ittak. Mikor Kádárhoz került a pohár, a nagy ember visszakapta a fejét. Gyilkos utálat fogta el. Sápadtan mondta:

Két nap telt el. A Tisza bömbölve haladt felfelé, és a vadászok a dombra szorultak. Kádár nem ivott. Undorodva és rettegve nézett a vízre. Fent, fent a szabolcsi partok között, a legmélyebb fenéken összekötözve fekszik két holttest. A víz tépi, mossa, marcangolja őket. Mindíg egy kicsit, mindíg egy foszlányt, mindíg egy darabot. Az egész nagy áradás tele van velük, minden vízcseppben benne vannak, és zúgva jönnek lefelé…

Három éjszaka telt el. Kisütött a tavaszi nap, és megtöltötte forró párákkal a dombot, amelyen meghúzódtak. Kádár lihegett ebben a gyilkos levegőben, és fuldoklott a szomjúságtól. Lefeküdt és felkelt; felugrott és dühödten járta körül a szigetüket. A Tisza kérlelhetetlenül dőlt neki a partnak.

Az ájulás környékezte. Meg fogok halni, – mondta, – de inkább haljak meg. Azonban nem lehetett meghalni. A negyedik napon vizet hoztak neki, és ő elepedve, félig ájultan, gyilkos szomjúsággal ivott.

Talpraállott. Szédülve tekintett körül az -193- óriási vizen. A becstelen, a bosszúálló, a gyilkos vizen. A belsejét égette, tépte, marta a víz. Óriási teste betegen reszketett. És megadva magát a Tiszának, lázasan, panaszosan alázatosan és félig eszméletlenül dadogta el a többieknek:

ÖT EZÜST FORINT.

Egy tavaszi este – beszélte nekem a kedves, okos, jó doktor – tíz óra után szivarra gyujtottam, és beleültem egy karosszékbe. Elővettem egy Anatole France kötetet. A szivar jó volt, a karosszék puha volt, és a könyv fejedelmi volt. Nyugodtnak, jónak és boldognak éreztem magamat.

Tizenegy óra tájban csengetés hallatszott az előszobából. A szobalány jött be:

Bosszankodtam. Kimentem az előszobába. Egy termetes tót napszámos állott az ajtóban. A kezében tartotta a kalapját.

– Doktor úr, mondta rossz magyarsággal, a feleségem beteg. Tessék velem jönni.

Felöltőt vettem és kalapot, és elindultam. A körútról bekanyarodtunk egy mellékutcába, öt percig mentünk kifelé a kültelkek irányában; a tót akkor megállott egy ház előtt, és becsengetett a kapun.

A ház is egészen formás, tisztának látszó kétemeletes ház volt, nem olyan külvárosi viskó, mint amilyent vártam.

A kapu kinyílott és mi bementünk. A tót vezetett. A lépcsőház mellett elhaladt, és kiment az udvarra. Itt nagy sötétség volt. Néhol csillant meg egy-egy tócsa, egyébként bukdácsolva, a botommal tapogatózva tudtam csak utána haladni a vezetőmnek. Fertelmes egy hely lehet nappal ez az udvar, gondoltam.

Az udvar hátsó részében földszintes ház állott. Egyik ablaka világos volt. Itt megállottunk. A tót bekopogtatott a világos ablakon. Bennt mozgás támadt, és a szomszéd ajtót gyorsan kinyitották. Egy nő állott az ajtóban nyomorék kis petroleumlámpával a kezében. Felemelte a lámpát és ránk világított.

Novákné világított a nyomorúságos petroleumlámpával, és én átléptem a küszöbön: egy alacsony tetejű, széles szobába. Rettenetes atmoszféra volt benne. Körülnéztem, és észrevettem, hogy nem is szoba ez, hanem konyha. Egyik sarkában ott állott a tűzhely. A többi részét fekvőhelyek foglalták el. Hat-nyolc fekvőhely volt – ágynak nem lehet ezeket a vackokat nevezni – egymás mellé helyezve. A petroleumlámpa silány világosságánál láttam, hogy egymás -196- mellett fekszenek férfiak, nők, három-négy pár. Családok élete folyik le ebben a pokolbeli veremben. Rettentő undor fogott el.

Átmentem a másik szobába. Az ablak közelében itt ágy állott. A szoba hátsó részében gyerekek feküdtek. Kisebb-nagyobb porontyok vagy nyolcan. Nyugodtan aludtak. Az ágyban egy lázas arcú asszony feküdt. Mellette egy pólyás csecsemő.

– Délután fia született; este elhívtak, hogy vérzése támadt; elküldtem a férjét, hogy hívja a legelső doktort.

Megvizsgáltam az asszonyt. Nem volt nagy baja; egy könnyű operáció segít rajta. De az ágya – úgy éreztem – tapad a piszoktól; és egy vértócsában feküdt.

– Már egy félórával ezelőtt szóltam, hogy melegítsenek, – jelentette Novákné – de a víz nem akar megmelegedni.

Megmostam a kezemet; előszedtem a műszereimet, és tíz perc alatt elvégeztem az operációt. A sarokban aludtak a gyerekek…

– Most minden rendben lesz, mondtam Nováknénak. Ha mégis volna valami baj, rögtön küldjenek értem.

A férj, a tót napszámos, aki eddig hátul támolygott, most előrelépett és a zsebében kotorászott.

Az ember ezüst forintosokat huzgált ki a zsebéből, és egyik nehéz kezével a másikba rakta.

– Dehogyis nem, – válaszolt méltatlankodva Novákné. Ne tessék félni, keres ez; van ennek pénze.

A tótnak öt ezüst forint volt a baltenyerében. Ezzel felém közeledett. Egy elutasító mozdulatot tettem.

Novákné rosszalóan rázta a fejét, a tót kimeresztette a szemét, és én sietve mentem el.

Az ember kikísért a kapuig. Türelmetlenül -198- vártam a házmestert. Végre jött, és én kiértem az utcára. Nagy lélegzettel szívtam a tiszta, tavaszi levegőt. El voltam telve undorral, felháborodással és keserűséggel. Hát ilyen életek is vannak a világon… Hát így élnek ezren és százezren, öt percnyire a körúttól és a mi tiszta, szép, levegős lakásainktól… Hazaértem és nagyon szomorú voltam.

… Ez tavasszal történt. A tótok között – az ötödik kerületben és a hatodikban, a külső részeken – híre futott, hogy nem fogadtam el a pénzt. És a rendelőszobámat elárasztották a tótok. Az előszobám minden nap tele volt tótokkal. A bútoraim bepiszkolódtak, a szőnyegeim elrongálódtak. A felaggatott ruhákat poloskák árasztották el. Rettenetes harcot kellett vívni a tisztátlansággal, a piszokkal, a szörnyű, a kétségbeejtő, a fertőzetes szegénységgel. Rettenetes volt. –

Késő ősszel egy este – tíz óra után – újra becsengettek az előszobámba. Kimentem. Megint egy tót napszámos volt. A felesége nagy beteg. Gyereket várnak. Nála van a bába és orvosért küldte…

Felszedelőzködtem és vele mentem. Öt perc mulva ott voltunk. Másik ház volt, de épen olyan szennyes, mint az, amelyikben tavasszal jártam. Másik lakás volt, de épen olyan piszkos és galádul telezsúfolt, mint a tavaszi. Novákné volt a vajudó asszonynál.

A nagybeteg asszony ágyban feküdt. A -199- szobában rajta kívül még vagy tizen feküdtek nyomorúságos vackokon. Most nem tudtam ezt eltűrni. Kikergettem mindenkit. Bejöhetnek, majd ha vége lesz a dolognak.

Az operáció gyorsan és símán ment végbe. Az asszony egy félóra mulva megszülte a gyerekét. Menni készültem.

Ekkor előkerült a férj, a tót napszámos. Pénzt tartott a kezében, és felém közeledett. Felemeltem a kezemet, hogy felretoljam.

– Doktor úr, mondta tovább intő hangon Novákné, tessék visszaemlékezni a nyári dolgokra.

… A tót napszámos odalépett hozzám. Novákné még egyszer megszólalt intő hangon:

A tót napszámos kinyujtotta a kezét. És én odatartottam a markomat. És éreztem, hogy ezüst forintosok csúsznak belé. És zsebretettem a pénzt. És sietve indultam kifelé. És irtózatosan szégyeltem magamat, és ordítva tudtam volna sírni ennek a világnak tengersok piszkos nyomorúsága felett.

AZ ERŐS.

Kocsiba ültek. Felkeresték a fiú összes hitelezőit, gyanus bankárokat, zúgüzleteket, uzsorásokat. Csák mindenütt fizetett.

Hallgatva ültek egymás mellett a kocsiban. Mielőtt a vonatba szállt volna, Csák odafordult a fiához:

– Géza! Kijelentem neked, hogy két évig egy fillért sem kapsz tőlem a havi pénzeden kívül. Nem bántam volna, hogy adósságokat csinálsz. De egy vagyonnyit három hónap alatt, és most már másodszor, és ilyen ügyetlen, ostoba, gyáva módon… Meg kell mutatnod, hogy másképen is tudsz élni, hogy egyáltalában tudsz élni. A Csák-birtok nem lesz egy félbolondé. Két évig egy fillért sem kapsz a havi pénzeden kívül. -201-

A sápadt, gyenge fiú lehajtott fővel állott hatalmas, erős, délceg apja előtt. Kettőjük közül az apa volt fiatalabb. Szó nélkül váltak el.

Négy hónap mulva levelet kapott Csák a fiától: – kérek négyezer forintot. Csák nem válaszolt a levélre. Harmadnap távirat jött. Csák széttépte a táviratot. Két napra rá megjött a hire, hogy a fia agyonlőtte magát.

Csák vonatra ült. Keserűen vivódott magával. Marcangolta a lelkét; rongy négyezer forintért engedte meghalni a fiát. Próbálta megnyugtatni a lelkiismeretét: nem tehet róla, nem tehetett másképen, erősnek kellett lennie.

– Horr Lona miatt, az átkozott Horr Lonáért, – tört ki a fiuból a keserűség.

Az eset egyszerű volt. A fiú minden pénzt ráköltött a leányra. Ujra adósságokat csinált. Rá kellett írnia az apja nevét a váltókra. Jött a lejárat. Pénz is kellett volna újra, főbe lőtte magát.

Másnap volt a temetés. Kevesen voltak, a fiúnak egy pár jóbarátja. A sír előtt lehajtott fejjel állott Csák. Körülötte mozgolódás támadt. Egy kocsiból gyászruhás, sötéten elfátyolozott nő lépett ki. Aranyosan csillogott a szőke haja.

Csáknak megrándult a karja. Az ajka megvonaglott és szikrázó düh gyult ki a szemében.

Csák lehajtotta a fejét. Igaz. Még botrány is legyen? Csendesen állott, de egyszer-kétszer odanézett a leányra dühös haraggal és vad undorodással. Miatta! E miatt a rongy miatt, e miatt a bestia miatt. Erősnek érezte magát, nagynak, keménynek. Oh, ezzel a gyenge fiúval könnyű volt elbánni; ha férfival volna dolga…

A temetés után hazautazott. Most jött a legnehezebb feladat: elmondani mindent a feleségének és a lányának. Elmondta. Az asszonyok zokogtak, és ő a kezébe hajtotta a fejét.

… Következő nyáron tenger mellé mentek. A felesége beteg volt; az orvos ajánlotta a tengert. A vendéglőben az első napon egy szőke nő mellé kerültek. Csák ránézett és ismerősnek találta.

Egyszerre megdobbant a szive. Hiszen ez Horr Lona. A gyászfátyolon keresztül nem látta jól az arcát, de mégis ráismert. A muló fájdalom újra felcsapott a szivében, és vad gyűlölettel nézte.

Hallgatott. A többiek semmit sem tudtak Horr Lonáról. Nekik egy mesét mondott el, valami -203- boldogtalan szerelemről, nem akarta bepiszkitani – mondta akkor magában – a fia emlékét ezzel itt.

A lányt azután mindennap látták. Csák gőgösen tekintett el felette, de a lány is megismerte, és kék szeme szelid, alázatos, megindult tekintettel bolygott ott körülöttük. Csák ügyet sem vetett rá eleinte, de a lány tekintete később zavarni kezdte. A többieket már nem is nézte a leány; alázatos tekintetéből eltünt a megindultság is, és csak bámulat és tetszés volt benne. Tetszett neki Csák, és a pillantása nyíltan beszélt erről a tetszésről. A férfi dühöngött:

Egy napon egyedül sétált a tengerparton. Szembe jött vele a nő. Kitérni már nem lehetett, felszegte hát a fejét, és gőgösen akart tovább haladni. A lány hozzáfordult.

– Nem, nem – könyörgött a lány. Meg kell hallgatnia. Ne gyűlöljön engem, én nem tehetek róla. Én nem tudtam semmiről. Én nem tudtam, hogy Gézának nincs pénze, nekem mindíg azt monta, hogy annyi van, amennyit akar. Ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna… Ne gyűlöljön engem, nem tehetek róla.

Elváltak. Csák bosszankodott. Ostoba nő. De Géza csakugyan gyenge volt. Gyenge, gyenge fiú, az életre nem való. Persze, hogy nem merte bevallani, hogy az apjától kéri a pénzt. Gyenge volt.

A lány szeme állandóan követte. Most már kacérkodott vele. Alázatos pillantása kigyúlt néha, összevont pillákkal, fátyolos, álmodó tekintettel nézett rá. Csák most már nem tudta gyűlölni. Ezt gondolta magában:

A felesége és a lánya elé ment egy napon a tenger felé. Egy harmadik nő is volt a társaságukban. Csák elhülve nézte. Horr Lona.

Egy hálás pillantás volt a válasz. Mikor elváltak. Csák a feleségéhez fordult:

– Az isten szerelmére, micsoda ismeretségeket kötsz? Ez valami orfeuménekesnő.

– A lányoddal veszekedj, válaszolt az asszony. Különben, fürdőn nem kell az embernek nagyon válogatósnak lennie. Kedves, ennyi elég.

Csák hallgatott. Nem tudott már Horr Lonára -205- haragudni. Vakmerő egy nő, gondolta magában. Utána nézett. A távolból csak a szőke haját látta és a karcsu termetét. Szépnek találta.

Azután gyakran voltak együtt. Horr Lona urinő volt, diszkrét volt, elmés, kedves, mulatságos; de a szeme titokban tüzesen lobbant néha Csákra. A férfi érezte, hogyan zavarják meg a nyugalmát ezek a szemek. Ideges lett, zavart, ingerült; küzdött a lány hatalma ellen, de a nyugtalansága egyre növekedett. Látni kívánta már és róla álmodott. A leány akaratosan, könyörögve, álmodozva, mámorosan simogatta a pillantásával.

Egy este szivarozva sétált a kertben. A többiek lefeküdtek már. Találkozott a lánynyal. Zavarodottan állott meg.

A lány megszorította a kezét hosszan, tartósan, égetően, és lesütött szemmel ment el.

Csák megállott. Pirult, szégyenkezett, megvetette magát, a feleségére gondolt és a leányára, akik itt vannak a szomszédban; a fiára gondolt; de forró láz futott át a tagjain, égető szomjuság tikkasztotta el a torkát a meleg nyári éjszakában, és a leány után indult.

A CSÁSZÁR MEGHAL.

A bizottság vasúton jött Cuvervilleig; ott vártak már rájuk az udvari kocsik. A kastélyban mindent elkészítettek az érkezésükre, a földszinti nagy teremben buffet-t állítottak fel, a szolgák díszbe öltöztek, és Beauvais-Ruel professzor lent sétált a főkapu előtt. Féltizenkettőkor a bálteremsimaságú országúton feltűntek a kocsik, és félperc mulva frissen ugráltak ki a hintókból az urak. Előbb vídáman beszélgettek még, most feszesek, komolyak és méltóságosak voltak, és igyekeztek a megindultságukat a viselkedésükkel is kifejezni. Ezért magasra emelték a fejüket, és a kastélyt és a messzehúzódó nagy kőfalat bólogatva és összevont szemmel nézegették, aminek a férfias, de filozófus melankóliát kellett kifejeznie.

A professzor mély meghajlással fogadta őket, és sorban kezet fogott velük. Mindnyájukat ismerte. A parlamenti bizottság tagjain kívül nem jött más, csak Kurt tábornagy, a felségnek egykor legkedveltebb katonája. Ularsky, a bizottság elnöke halkan és szertartásosan mondta: -207-

– Tanár úr, a törvényhozás megbízásából jövünk, hogy – mint minden évben – meggyőződést szerezzünk róla, nem állott-e be változás a felség állapotában.

– Kegyelmes uram, – válaszolt a tanár, – a felség állapota, sajnos, változatlan.

Ularsky megértő és bánatos kézmozdulattal jelezte, hogy ez a jelentés nem váratlan. A tanár meghajolt és udvarias mozdulattal mutatta az utat befelé. Az urak felhaladtak a lépcsőn, és bejutottak a földszinti nagyterembe. A buffet mögött két lakáj állott mozdulatlanul. A tanár helylyel kínálta meg az urakat, rámutatott az asztalra és udvariasan mondta:

Az urak odamentek a buffethez, tányért adattak, válogattak, italt tölttettek maguknak, leültek a karosszékekbe, és három perc mulva jókedvűen és hangosan beszélgettek.

– Kedves tanár úr, – kérdezte az egyik, – honnan veszi itt ezt a kitűnő pisztrángot?

Az urak úgy érezték magukat, mintha udvari ebéden volnának, anélkül, hogy az uralkodó jelenléte feszessé tenné a mozgást és gátolná a konyha örömeinek az élvezését. Néhányan -208- szivarra gyújtottak, mások a sötétsárga bort nézegették és koccintottak… Ularsky az óráját vette elő és felkiáltott:

– Uraim, félegy. Egy óra mulva indul a vonat. Ha még ma otthon akarunk lenni, hozzá kell fognunk.

A szivarokból még egyet szippantottak, a rajnaiból gyorsan még egyet hörpintettek, azután összeszedték az arcukat, elhallgattak és méltóságosan vonultak fel az emeletre. A nagy teremben megálltak, és félkört alkottak. Most hallgattak, Ularskynak idegesen rángatózott a válla, és Kurt gyorsan pödörgette a bajuszát. A tanár átsietett a szomszédszobába, intett egy lakájnak, a lakáj kisietett a folyosóra, a tanár visszament a terembe és jelentette, hogy rögtön itt lesz, a két szárnyas ajtó feltárult, és az ideges, sápadt és hunyorgató társaság előtt megjelent a császár.

Két óriási lakáj kísérte; nem, hozta. A karját fogták és cipelték. Óvatosan és alázatosan, de megmarkolták a karját a hóna alatt, és úgy emelték előre.

A császár kövér volt. Régi karcsúsága egészen eltűnt, hájtömegek borították a testét és a fejét, az arcát, a nemes Meroving-arcot is. Fínom arcéle eltűnt, szeme lélektelenül ült a puffadt hájtömegben, és bozontos szakáll fedte az állát. A két lakáj megállott vele a terem közepén. Szótlanul és mereven álltak, a császár azonban le akart feküdni; minden erejüket meg kellett feszíteniök, hogy egyenesen tartsák, -209- az arcuk kipirosodott és verítékcseppek jelentek meg a homlokukon.

A császár előretolta a lábát, és az egész felső testével ránehezedett a két karra, amely tartotta. Le akart feküdni.

Ularsky elhallgatott. Hátrafordult a társasághoz és egy kétségbeesett mozdulattal jelezte, hogy úgyis hiábavaló minden fáradság. Az urak intettek a fejükkel, de Kurt tábornagy előrelépett és a felindulástól rekedten, kiáltva mondta:

Az urak felkapták a fejüket és feszült várakozással néztek a császárra. A császár még jobban előre nyújtotta a lábát, és még jobban ránehezedett a két lakájra. Le akart feküdni.

Kurt visszafordult, és kisietett a teremből. Lement a lépcsőn a földszintre. Ularsky halkan mondta:

A tanár intett a lakáj-ápolóknak. A két óriás megfordult, és lihegve cipelte ki terhét. A császár mindenáron le akart feküdni.

A bizottság szótlanul ment le a lépcsőn. A nagyteremben idegesen járt-kelt az altábornagy.

– Nem tudtam tovább nézni, – mondta, és sápadtan törülgette a homlokát.

– Amíg a felség még egy bizonyos élénk, bár zavart, szellemi életet élt, és különösen amíg a Napoleon-gondolatokkal foglalkozott, állandóan uniformisba öltöztettük. Most azonban, amikor szellemi élete, sajnos, teljesen megszűnt, áttértünk a kényelmesebb civilruhára.

– Mégsem volna szabad civilbe öltöztetni. Sohasem járt civilben. Katona volt. Katona volt. Ezt nem volna szabad…

A tanár vonogatta a vállát, és ismét a buffethez invitálta az urakat. Ismét fogyott a rajnai bor, az urak folytatták a szivarozást és vége volt a rosszkedvnek.

– Ha excellenciád megengedi, – mondta a tanár Ularskynak, – az utazásban én is a társasággal tartok; dolgom van a fővárosban.

A kocsik készen állottak. Az urak felugráltak és türelmetlenül mondták a kocsisoknak: -211-

Az utolsó kocsira Beauvais-Ruel ült fel. Egy magas barna fiatal ember kísérte el a kocsiig.

– Kedves Dönning, – mondta neki a tanár, – holnapután itthon leszek. Vigyázzon, hogy minden rendben menjen.

A kocsi elvágtatott, és a fiatalember mosolyogva nézett utána. Azután felpillantott az emeletre. A sarokablakból a császár egyik óriási ápolója nézett ki. Dönning a kezével jelezte neki, hogy a kocsik elmentek.

A lakáj visszahúzódott az ablakból, és bement a társához, aki azon erőlködött, hogy egy karosszékben ülve tartsa a császárt. A császár mindenáron le akart feküdni.

Megragadták a császárt és kivitték a folyosóra. A császár le akart feküdni. Most már nem erőlködtek rajta, hogy egyenesen tartsák; félig fekve hurcolták végig a folyosón kipárnázott, rostélyos ablakú hálószobájáig. Az ajtónál felemelték és belódították a szobába. A császár térdre esett. Az egyik ekkor hátulról beléje rúgott.

– Hát most feküdj le, – kiáltotta dühösen, – egész délelőtt úgyis mindenáron le akartál feküdni. -212-

A két lakáj kiment a folyosóra, és bezárta a szoba ajtaját. A lépcsőn Dönning jött felfelé. A császár szobája felé intett:

– Remélem, nem bántottátok. Mondtam már, hogy vigyázni kell. Észre találják venni.

– Dehogy bántottuk, doktor úr, dehogy bántottuk, – válaszolt nevetve az egyik, – csak belérúgtunk kicsit.

– Az öreg holnapután hazajön. Ezt mondjátok meg mindenkinek, és meg ne történjék, hogy megint az utolsó percben lássak innen nőket kisurranni. Holnapután reggel minden rendben legyen.

– Mihály, – szólt ezután egyikükhöz a doktor, – befogsz a kiskocsiba, és kihozod a kisasszonyt.

Egy negyedóra mulva a főkapun kihajtott a kis sárga kocsi Cuverville felé, és alkonyatkor az óriási kert egyik mellékkapujánál állott meg. A kisasszony leszállott róla; a doktor már várta, és karonfogva távoztak el a kastély balszárnya felé, ahol az orvosi lakások voltak. -213-

A lakáj leszállította a Gizit is, behajtott a főkapun, gyorsan kifogta a lovakat, és a Gizivel eltávozott a hosszú, földszintes cselédház felé. Itt már nagy sürgés-forgás volt. Asszonyok surrantak ki és be, és akik ismerték egymást, összenevettek, amikor találkoztak. A kastélyból és az egész környékről szigorú parancs tiltotta el az asszonynépséget, mert a császárt dühöngő tombolásra ingerelte minden szoknya látása. A szerzetesi életre szorított férfitábor – inasok, kocsisok, kertészek, szakácsok – olyankor kárpótolták magukat, mikor a szigorú Beauvais-Ruel egy-egy napra elutazott. Cuvervilleben ilyenkor felkerekedtek a feleségek és a szeretők, és a gyors értesítés után siető asszonytábor rebbent a kastély felé.

A nagy cselédház hangos volt. A közös öröm megszüntette a hívatali gőgöt, és a főszakács barátságosan beszélgetett a kertészlegényekkel is. A jókedv előbb a lakásokba húzódott vissza, azután közös vacsora volt az összes nőkkel, borok kerültek az asztalra, az éjszakába csillogva világítottak a cselédház ablakai, és énekszó, kurjongatás és csiklandozott sikoltások hangzottak ki mögüle fel a kastély felé, ahol párnázott szobájába csukva, a földön feküdt a császár.

– Bocsánatot kérek doktor úr, – mondta, – az alkalmatlankodásért, de Napoleonnak valami baja van. -214-

– Ahá, – mondta azután, – a tavaszt érzi. Vigyétek le a kertbe és hagyjátok ott estig.

A lakáj elsietett, és tiz perc mulva lenn volt a kertben a császár. Két lábon járt, és hadonászott a karjaival. Fakó szeme megtüzesedett egy kicsit, és nehéz, de lázasan gyors lélekzettel, nagy kortyokban itta a tavaszi levegőt. Mikor az ápolói eleresztették, sietve hentergőzött meg a zöld pázsiton, azután felkelt, és úgy sietett előre, mintha tudná, hogy hová akar menni. A két lakáj bámulva nézte egy ideig, azután kimentek a kertből, becsukták a kaput, és a cselédházban sietve közölték a társasággal:

A társaság, amely a császárt akkor nevezte el Napoleonnak, mikor az őrültségében még volt valami rendszer és amikor fiatal korzikai hadnagynak képzelte magát, jól mulatott a híradáson.

A Gizi azonban elgondolkozott és három óra tájban, amikor a társaság ebédutáni alvásra vonult vissza, így szólt Mihályhoz, a lakájhoz:

– Mutasd meg, – könyörgött a lány. – Még sohse láttam. És most mindenki alszik.

Három percnyi könyörgés, szemrehányás, igérgetés és sírás után elindultak a kert felé. A lakáj elől ment, kinyitotta a kaput és kulcscsal zárta be ismét maga mögött. A lány izgatottan súgta:

A napfényes, illatos, virágos, tavaszi kertben elindultak a császárt keresni. A lakáj káromkodott.

– Istentelenül nagy ez a kert… Minek ez egy hülyének… Biztosan megint beleásta magát valami bokorba…

Azonban nem ásta be magát. Egy útfordulónál, egy cserjesor mögött egyszerre előttük állott. Ezuttal nem ásta be magát. Két lábon állott, a fejét magasra emelte, horkolva szítta be a tavaszi levegőt, és hadonászott a karjaival. -216- Riadtan állottak meg vele szemben, a császár felemelte a karjait, egy csattanó ordítás harsant fel a száján, és véres szemmel és habos ajakkal rohant a lány felé.

A lány arca fehér lett a rémülettől, sikoltott egyet, és futni kezdett. A császár utána rohant. A harmadik volt a lakáj. A lány nem talált utat kifelé, virágágyak és bokrok között kanyargott jobbra-balra, a szoknyáját felemelte, hogy jobban tudjon futni, és eszeveszetten sikoltozott, mikor érezte hogy nem bírja tovább a futást és az üldözője mögötte van.

A császár utólérte a lányt. A lány térdre bukott. Ekkor ért oda a lakáj. Lerántotta a lányról a császárt, és belérúgott egyet. De a császár most nem engedelmeskedett és nem tűrt. A lány felé rohant, és amikor útjába állott a lakáj, a lakájt támadta meg. Birkózni kezdtek. Összeölelkőztek. A lány reszketve térdelt a földön.

Gáncsot vetett neki. A császár erős volt és őrjöngött, de a lakáj egy óriás volt. Még vonszolták, húzták, ütötték egymást egy ideig, térdre estek, hempergőztek a földön, de aztán hátán fekve mozdulatlanul lihegett a császár; a lakáj a mellén ült és a torkát fogta.

– Menj ki, – mondta, – a kertből és a kapunál várj rám. Ha odaérsz, kiálts egyet.

A lány futva indult a kapu felé. A lakáj -217- ekkor lenézett a császárra és felemelte az egyik kezét.

A kapú felől a lány kiáltása hallatszott. A lakáj ekkor felkelt. A császár mozdulatlanul feküdt. A lakáj ránézett. A császár felnyitotta a szemét.

De a torkán akadt a szó. A császár szeme tiszta volt. Világos és értelmes pillantású. Szomorú. Olyan, amilyennek még sohse látta. Megborzongott és elsietett a kapú felé.

A császár egyedül maradt és felfelé nézett. Később felkelt és lassan vánszorgott előre. A fejéhez nyúlt, és érezte az ütések nyomait. Az egyik virágágyon egy zsákot talált, amelyben magok voltak. A magokat kiszórta és a zsákot nagy figyelemmel összecsavargatta.

… Estefelé, a sötétedés idején keresték a kertben. És Mihály, az inas reszketve rontott be a doktorhoz.

TARTALOMJEGYZÉK.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HUSZONEGY NOVELLA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

64	Zsítvay most	Zsitvay most
74	amít ő akar	amit ő akar
78	esszeveszett dühvel	eszeveszett dühvel
100	még nyomatékossabban	még nyomatékosabban
136	kötelezi magat	kötelezi magát
138	Aszódi csodalkozott:	Aszódi csodálkozott:
140	karonfogva jarkáltak	karonfogva járkáltak
141	zavaros ett	zavaros lett
154	Kalmán lámpát	Kálmán lámpát
156	széles hatú	széles hátú