The Project Gutenberg eBook of A Serpolette: Regény
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A Serpolette: Regény

Author: Lajos Biró

Release date: May 19, 2020 [eBook #62177]

Language: Hungarian

Credits: Produced by Albert László from page images generously made
        available by the HathiTrust Digital Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SERPOLETTE: REGÉNY ***




Produced by Albert László from page images generously made
available by the HathiTrust Digital Library











A SERPOLETTE

– REGÉNY –

ÍRTA

BIRÓ LAJOS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1914

Copyright 1914.




I.

A kék hajóraj második diviziója az imént kapott az első divizió
zászlóshajójáról parancsot. A forró augusztusi nap alatt azonban a
hadgyakorlat vége felé közeledett. Nyugat felől pontosan látszottak már
a támadó vörös hajóraj füstölgő kéményei.

A visszatérő páncélos cirkálók sietve menekültek be a sorhajók mögé és
az első divizió zászlóshajója erre ontotta az új parancsokat. A négy
fehér óriáshajó előbb füstölögve formált kettős sort, azután egyes sort,
hogy nemsokára besorakozzék saját zászlóshajója mögé egy egyenes sorba.

A két hajóhadosztály – négy-négy sorhajó – most csaknem egy magasságban
gőzölt nyugat felé. A második divizió zászlóshajójának a parancsnoki
hídján ott állott Péter herceg, a hajóhadosztály parancsnoka. A
messzelátót időről időre a szeméhez emelte és idegesen, bosszusan és
megvetően figyelte az első divizió zászlóshajóján a jelzőárbócot.

– Nézze, – mondta – nézze Ridarsky, mit művel az ott. – Nézze azt a
lázas tevékenységet. – Mire azután ott leszünk a vörösek előtt, nem tud
már mit parancsolni, mert minden lehetséges parancsot kiadott.

Ridarsky báró, a herceg szolgálattevő kamarása, egy lépést tett előre.
Jóval kisebb volt a hatalmas termetű hercegnél; az arca szögletes, a
szája mosolygó, de hideg és elszánt. Előre lépett egyet és halkan
nevetni kezdett.

– Mit nevet Ridarsky? – kérdezte a herceg.

– Fenség, – mondta Ridarsky mosolyogva – félek, hogy nem szabad… Nagy
tiszteletlenség.

– Csak ki vele. – No, egy-kettő.

– Azon nevetek, – mi történnék, ha fenségednek most elfogyna a türelme,
és a zászlók útján azt jeleztetné vissza: »kedves cousin, ennek már
megint egy nagy szamárság lesz a vége«.

A herceg elnevette magát. Egy másodpercig szinte kísértést érzett… mi
volna, ha megtenné?… az egész hajóraj, amely őt imádja és unokafivérét
gyűlöli, ujjongana… a nagy hajók táncolnának a röhögéstől… és ez
legalább nyílt szakítás volna, visszacsinálhatatlan botrány, vége lenne
mindennek, ő itthagyna mindent, ugyis itthagy mindent, de itthagyná az
emlékét egy példátlan megfenyítésnek is, itthagyná is az emlékét annak,
hogy kérlelhetetlen ellenfelének a király előtt és ezer meg ezer
tengerész előtt vágta az arcába a megvetését…

De azután elmosolyodott. Gyöngéd pillantással nézte végig Ridarskyt.
Ezekért az ötletekért, a bátorságáért, a kíméletlen kritikájáért, a
csipős szavaiért lett kedvence a fiatal katonatiszt. Gyöngéden
végignézte és komolyan mondta:

– Nem, Ridarsky. – Ellenség előtt vagyunk, – ha csak játékellenség előtt
is. – Egyelőre tegyük meg, amit parancsolnak; – ha szerencsénk van, nem
rohanunk bele az ő záróhajójukba.

A parancs, amelyet az első divizió zászlóshajójáról Miklós herceg a
viceadmirális küldött, az volt, hogy az egyenes sorban haladó második
divizió kanyarodjék nyolc vonalnyit jobbra. A kanyarodás azzal a
veszedelemmel járt, hogy az élen haladó zászlóshajó – a Péter hercegé –
beleütközik a tőle jobbra levő első divizió utolsó hajójába, amelynél a
kanyarodás megkezdésekor már magasabban állott. Az összeütközés meg is
történt volna, ha Péter herceg ki nem adja azokat a parancsokat,
amelyeket a viceadmirális elfelejtett a manőver megkezdése előtt kiadni.
Kiadta a parancsokat, az összeütközés elmaradt, és Péter herceg
fájdalmas melankóliával gondolt rá, hogy most az egész hajóraj tudja,
hogy ő tette jóvá a kapkodó, izgatott, gőgös és zsarnok viceadmirális
hibáját, csak a király nem fogja tudni…

… A király környezetében minden ember ellensége neki. A király
környezetében minden ember a Miklós herceg embere. A király vakon bízik
Miklósban. – A hajóraj eközben odaért a vörös flottához. Megkezdődött az
ágyuzás és azzal ért véget, hogy a király hajójáról a döntőbírák
zászlójelzés útján a Miklós herceg flottáját mondották ki győztesnek.

Alkonyodott és a hajók indultak a kikötő felé. Péter herceg átszállt egy
gőzbárkára és csendes, de ideges parancsára, a bárkának minden ereje
megfeszítésével, sustorogva kellett a part felé repülnie. A gépész
aggódva nézegetett fel a hercegre, amikor a gyorsaság újra meg újra nem
volt elegendő neki, de a herceg nem törődött az aggódó pillantásokkal.
Elmerülve nézte a ziháló gépet, amelynek csattogó munkájától az egész
kis hajó remegett, és fájdalmasan élvezte a kínzást és a veszedelmet.
Imádta a gépeket, milyen elmés remekmű ez a kis gép is, – hogy kínlódik
most, – milyen hörögve és zakatolva tiltakozik ellene, hogy ilyen
méltatlanul gyötörjék, – meddig tűri vajjon? – még egy perc és fellázad…

– Gyorsabban!

A gépész elsápadt, de engedelmeskedett. Ridarsky elhúzódott a herceg
háta mögül. A bárka suhogva repült a csendes vízen, de az egész teste
remegett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg komoran és
összeszorított ajakkal élvezte a veszedelmet. A gép esztelenül és
süketítően zakatolt; ha a rohanás még egy percig tart, felrobban; –
ekkor azonban beérkeztek a kikötőbe, a gépész sápadtan törölgette a
homlokáról a verejtéket, a herceg pedig szótlanul partraszállt és indult
a lakására.

A lakásán megsimogatta fehér orosz agarát, Monsiegneurt, azután, a
Szedlák segitségével, csendesen és elgondolkozva átöltözködött.

– Van fenségednek még valami parancsa? – kérdezte halkan az öreg lakáj.

A herceg szórakozottan nézett az öreg lakáj símára borotvált, papos
arcába. A lakáj várt. A herceg nem szólt. A lakáj egy alázatos
mozdulatot tett. Ekkor a herceg megrezzent, mint aki álomból ébred fel
és gyorsan mondta:

– Semmi, Szedlák. – Köszönöm.

Szedlák felemelte a herceg köpönyegét, a karjára vette és egy lépést
tett hátrafelé. Készült rá, hogy a herceget lekíséri a kocsijáig. A
herceg azonban ekkor visszafordult és belenézett az arcába. A tekintete
most nem volt üres és álmodó; látó tekintet volt. A herceg arca kipirult
és a lágy pillantású szürke szem mélyén tűz lobbant fel.

– Szedlák, – mondta röviden és keményen – elmegy Lind kisasszonyhoz és
megmondja neki, hogy a tiszti kaszinó után egyenesen hozzámegyek. – Úgy
tizenegy óra tájban. – Talán féltizenkettő is lesz.

A lakáj mozdulatlanul állott. Alig lehetett látni, hogy az ajka nyílik.

– Igenis, fenség.

A herceg indult, de egy-két lépés után megint visszafordult. A fejét
felemelte és a hangja még keményebb lett.

– És hogy a kaszinóban ott lesz a király is.

– Igenis, fenség.

A herceg egy másodpercre elnézett a levegőbe. Azután megreccsent a
hangja:

– És hogy… hogy hírt viszek neki.

– Igenis, fenség.

A lakáj mozdulatlanul állott. Dús, hófehér hajával, tiszta és szabályos
fejével, fekete ruhájában, most egészen olyan volt, mint egy ismeretlen
vallás előkelő és hallgatag főpapja.

– Köszönöm, Szedlák.

A herceg megfordult és siető, kemény lépésekkel lement a lépcsőn.

A tisztikaszinóban a bankett alatt némán ült a helyén és egyre növekvő
ingerültséggel hallgatta a pohárköszöntőket. Gyűlölte és megvetette ezt
a hangot, ezeket a kongó és kihívó, de lendülettelen és elkopott
szavakat, a hivatalból való lelkesedést, az alázatot, a szolgaságot,
amelynek itt minden szó jelképezője volt. Egyszer találkozott a
tekintete a Miklós herceg hideg tekintetével. És egyszer érezte, hogy a
király nagy és bús szeme hosszan pihen rajta.

Nem nézett fel. De amikor ez a nagy és bús szem másfelé fordult, akkor
halkan és óvatosan ő kereste fel a királyt a tekintetével. A király
hajlott háttal ült az asztalfőn. Vékony és rövid orra szinte áttetsző
volt, mintha fehér viaszból lett volna; összecsukott száját elfödte
barna bajusza és rövid szakálla, amelybe már ősz szálak vegyültek. A
szája két oldalán két erős ránc húzódott lefelé, és ráncosodott már
szokatlan magasságú homloka is. És a haja a halántékán már egészen ősz
volt. Igy ült ott búsan és fáradtan az asztalfőn és az arca csak akkor
lett élő ember arcává, ha hosszú szempilláit felemelte és a barna
karikák közül, amelyeket álmatlanság és fáradság rajzolt a szeme alá,
kivilágított aranybarna, meleg, nagy szeme.

Péter herceg sokáig nézte a királyt; összehasonlította a maga sudár és
erős negyvennégy évét ennek a fáradt fiatal férfinak a harminchárom
évével; de az öröm és a büszkeség helyett, amelyet magában fel akart
idézni, elszorult a szíve. A vacsora után, amikor a király befejezte a
cerclejét, megadta a jelt a táncra és egyszerre odafordult hozzá, hogy
bevonja egy pálmákkal diszített fülkébe, a szívének ez az összeszorulása
olyan kínzó lett, hogy fájdalmas erőfeszítéssel kellett lélegzetet
vennie, mert különben oda kellett volna kapnia a szívéhez. Nagy
lélegzetet vett és a királlyal, aki karonfogta, belépett a fülkébe. Kint
mindenki tudta, miről van szó, és akik a közelben voltak, halkan
összebólogattak.

Bent a fülkében a király fáradtan leült a félköralakú márványpadra és
maga mellé vonta Péter herceget is. A király mozdulata, most is és az
előbb is, amikor szótlanul karonfogta, bizalmas volt. A herceg nagy
melegséget érzett a szíve körül.

Egy másodpercig hallgatva ültek, azután a király felemelte keskeny fehér
kezét és csendesen rátette a Péter herceg izmos barna kezére.

– A kabinetfőnököm – mondta halkan – ma délután referált a
kívánságodról. És én nem akarok a válasszal egy napot sem várni.

Elhallgatott. A hangja azonban bizalmas volt és meleg, úgy hogy Péter
herceg felindultan megkérdezte:

– És… teljesíted a kérésemet?

– Nem.

A válasz lágyan és csendesen hangzott el, de Péter herceget meglepte és
megbántotta.

– Nem? – kérdezte elsápadva és nagyon halkan.

– Nem – szólt még egyszer csendesen és gyöngéden a király.

A szemét állandóan lesütötte, a szempillája csak egy másodpercre rebbent
fel, de fel nem nyílott egy percre sem.

– Nem – mondta még egyszer lesütött szemmel és elgondolkozva.

Hosszú szünet támadt. Péter herceg remegő térddel akart felkelni.

– Minthogy az okaidat nem kívánod velem közölni, – mondta közben –
feltételezem, hogy az okot ismét a környezetedben kereshetem, amely már
annyiszor…

A király megfogta a kezét és nem engedte felállni.

– Hidd el, – mondta melegen – hidd el nekem végre, hogy megint rossz
helyen keresed az okot.

Péter herceg kipirulva fordult feléje. De a király még mindig lesütötte
a szemét és ő nem tudott vele szembenézni.

– Az ok – mondta elgondolkozva a király – a te választottad személyében
van.

Péter herceg gyors lélegzetet vett és ez a heves lélegzetvétel úgy
hangzott, mint egy halk hördülés. A király megnyugtatóan emelte fel a
kezét.

– Nem – mondta – azok a jelentések, amelyeket kaptam, semmi rosszat róla
nem tudnak.

– Akkor hát? – kérdezte halkan Péter herceg.

– A jelenéről semmi rosszat – folytatta elgondolkozva a király. – Egy év
óta, amióta te az érdeklődéseddel kitünteted, teljesen kifogástalan
életet él.

– De? – kérdezte rekedten Péter herceg.

A király várt a válasszal. Elgondolkozva hajtotta oldalra a fejét, a
szemét még mindig lesütve tartotta és azután szakadozottan, tagoltan,
szinte energikusan mondta.

– De én azt kívánom, hogy a nő érintetlenül lépjen be a házasságba.

Péter herceg gyors mozdulattal felemelte a kezét, hogy végigsimítsa zúgó
homlokát. Megdöbbentette és felháborította ez a gőgös és hideg mondat.
Embertelennek és oktalannak érezte ezt a szigorúságot és úgy áradt az
ajkára a mondanivalója, hogy dadogni kezdett.

– Egy nő, – mondta dadogva – a nő… a lelkében hordja a tisztaságát, nem
a külső érintetlenségében; és százszor érintetlenebb lehet valaki, aki…

Lázasan beszélt; a király lesütött szemmel hallgatta, de időről időre
szótlanul megrázta a fejét. Péter herceg végre kétségbeesve kifakadt.

– De bocsáss meg – ha énnekem jó így…

A király ekkor egy másodpercre feltekintett rá. Aranybarna nagy szeméből
egy kutató, rejtelmes és bús tekintet érte a herceget. Azután újra
lesütötte a szemét és nyugodtan mondta:

– De énnekem lehetetlen a beleegyezésemet adnom hozzá. Helytelennek
tartom. Veszedelmesnek tartom. Bűnnek tartom.

Hallgatott egy másodpercig, azután csendes mozdulatot tett a kezével:

– És milyen érzésekkel várod azt, hogy fiad legyen tőle? Egy nőtől, aki
már a másé volt?

A kezét ismét felemelte és széles, lezáró és elintéző mozdulatot tett
vele:

– Ha egy… egy polgárleányt választottál volna, segítségedre lettem
volna: vagy úgy, hogy morganatikus házasságot köss vele, vagy úgy, hogy
megadtam volna neked azt a címet, amelyet kértél; de ebben nem lehetek
segítségedre. A nőnek érintetlenül kell a házasságba belépnie.

– De hiszen ő nem tudhatta, hogy idővel megismerkedik velem…

A király megrázta a fejét.

– Mindegy. Őriznie kellett volna magát a jövendő férje számára.

Péter herceg tehetetlen kétségbeesést érzett, elbágyadva hajtotta le a
fejét és egy másodpercre behúnyta a szemét. Behúnyt szeme előtt a nem
látó szem félhomályában ekkor egyszerre élesen, körvonalazottan, fényes
világításban megjelent az Annie szőke feje. Péter herceg szomjasan
meredt rá erre a közeli, szinte megfogható vizióra, egyetlen másodperc
alatt teleszívta a lelkét ennek a látványnak az üdítő, friss
szépségével, a lelke megkönnyebbült, a haragja feltámadt, kinyitotta a
szemét, felugrott a padról és bőséges, heves és remegő szóáradatban
bejelentette a királynak, hogy mi az ő válasza erre a visszautasításra.
A király szótlanul hallgatta.

Péter herceg most elmondott mindent. Elmondta, mennyit szenvedett eddig
is; és hogy a zsarnokságnak és az alázatnak az az atmoszférája, amelyben
élnie kellett, úgyis elviselhetetlen volt a számára. Ujra elmondta, hogy
a király egész kormányzati rendszerét rossznak tartja és hogy a
hadsereget és a haditengerészetet a mai irgalmatlan és esztelen
fegyelmezés lealacsonyítja és megrontja. A katona ember; és az embernek
jogai vannak; és az emberrel, akár katona, akár nem, úgy kell bánni,
amint emberhez méltó. Végül halkabban, de nyugodt ajakkal és felemelt
fővel elmondta, hogy mivel a király sem az ő személyes kívánságait
teljesíteni nem akarja, sem azokat a javaslatokat nem hallgatja meg,
amelyeket ő, az ország és a dinasztia érdekében, többízben elébe
terjesztett, ő a haditengerészetben viselt rangjáról lemond, a királyi
házból kilép, polgári nevet vesz fel és az országot elhagyja.

Szálasan, keményen, erősen állott a király előtt. A király meggörnyedt
háttal ült a padon és lesütötte a szemét. De amikor Péter herceg
befejezte a mondanivalóját azzal, hogy a királyi házból kilép és az
országot elhagyja, akkor egyetlen heves mozdulattal felállott.

– Azt te nem fogod megtenni – mondta remegő hangon, amelyről nem
lehetett tudni, a könyörgés több-e benne, vagy a fenyegetés. – Nem
akarom megérni, hogy te is térden állva könyörögj előttem, hogy
fogadjalak vissza, mint Vladimir, az ősz hajával. Te azt nem fogod
megtenni.

– Ah, – felelte Péter herceg – megteszem. Én nem vagyok romlott és léha
élvező, mint Vladimir. Én boldogan dobok el mindent és vissza sohasem
kívánok majd semmit. Mert ez az állapot nekem gyűlöletes és az
ittmaradás az szenvedés.

A király ekkor egészen közel lépett hozzá. Halvány arcába egy vérhullám
szökött fel és felemelt keze remegett.

– Hát azt hiszed, – kérdezte reszketve – hogy nekem csupa gyönyörűség
itt maradni?

Péter herceg meglepetve bámult rá. A király szája vonaglott és lehúnyt
szempillái remegtek, mintha könnyeket rejtegettek volna maguk mögött.
Vékony fehér kezét rátette a Péter herceg karjára és a vékony fehér kéz
úgy szorította át a herceg karját, mint egy vasgyűrü.

– Hát te is azt hiszed, – mondta reszketve – hogy nekem jó itt? Ridegnek
lenni? Kéréseket megtagadni? Nem szeretnék én is jobban elmenni a ligur
tengerpartra egy villába a hegyoldalon, lejárni a tengerhez és egész nap
nézni, amint a gyerekeim játszanak a homokban?

Péter herceg megdöbbenve hallgatott. Soha ilyen lázas szavakat senki a
királytól még nem hallott, soha senki nem is sejtette, hogy a király nem
élvezi az uralkodást, hanem szenved tőle. De akkor miért…? De akkor
hogyan…? Száz kérdés rajzott fel az elméjében; és még mielőtt
végiggondolhatta volna őket, már meg is kapta rájuk a választ.

A király néhány heves lélegzetet vett, azután felemelte kipirult fejét,
és lesütött szeme most egyszerre felnyílott.

– De bennünket – mondta hangosan – Isten rendelt arra a helyre, amelyen
vagyunk.

Aranybarna, nagy, bús szeme mélyén fényesen világító lángolás gyulladt
ki.

– Amit cselekszünk, – mondta csendes áhítattal – azt Isten akaratából
tesszük.

Egy rajongó mozdulattal kitárta a karját, mintha mondani akart volna még
valamit. De nem szólt. A karját lassan, szinte szégyenkezve
leeresztette, a pirosság eltűnt az arcáról; az arca az a fáradt
viaszk-arc lett, amely a vacsoránál volt; szempillái fáradtan készültek
leereszkedni és aranybarna szemében kis szikrákká sziporkázott szét a
rajongó, világító tűz. Úgy látszott, szégyenkezve és fáradtan egészen
elhallgat; úgy látszott, szótlanul megfordul és kimegy; már indult
kifelé, de az utolsó másodpercben még visszafordult, hogy egyetlen sötét
szóval befejezze a mondanivalóját.

– És aki a helyét elhagyja, – mondta mozdulatlanul, halkan és komoran –
az Isten ellen vétkezik.

Azután megfordult és kiment. Péter herceg megdöbbenve bámult utána és
minden lélekjelenlétére és minden energiájára szüksége volt, hogy meg
tudjon mozdulni és hogy a pálmadíszes fülkét rögtön utána elhagyja. A
társaságnak odakint felesleges rögtön megtudnia, mi volt a beszélgetésük
eredménye.

Kiment a terembe, elvegyült az emberek közé, nézte a királyt, akinek a
sápadt arcáról ismét nem lehetett semmiféle indulatot leolvasni, és
igyekezett elfogulatlanul és nyugodtan beszélgetni azokkal, akik elébe
akadtak. De a lelke meg volt zavarva és fel volt zaklatva. Hát ez is
lehetséges? Hát van ember még, aki ezt a primitív istenhitet hordozza
magában? És nem azért hordja, hogy másokra hasson vele, hanem féltetten,
szégyenletten és titokban minden bajának ez a megnyugvása és minden
cselekedetének ez a magyarázata. Hiszen az ilyen ember nem is lehet
igazi bizalommal az olyan fajtájú ember iránt, mint ő, aki szabad minden
lelki babonától és aki felemelt fejjel néz szembe az univerzum minden
titkával. Nézte a királyt: a sápadt arca megint fáradt és mozdulatlan.
Sápadt és fáradt zsarnok – gondolta – és Isten van vele. Megborzongott
és nyugtalanságot és aggodalmat érzett.

Tizenegy óra elmult és ő bizonytalanul és tétovázva járt ide-oda a
termekben. Annie most már várja. Várja; de ő nem tudta magát elszánni az
indulásra. Nem tudott elszakadni ettől a környezettől, amelyet unt és
gyűlölt; és egy-egy téveteg és bizonytalan gondolat, amelyet jóformán
megszületni sem engedett, verejtékessé tette a homlokát.

Elmult negyedtizenkettő. Azután féltizenkettő és háromnegyedtizenkettő.
A Péter herceg nyugtalansága egyre nagyobb lett, a szíve rémülten vert
és időről időre fel kellett emelnie a kezét, hogy letörölje verejtékező
homlokát. Mielőtt az óra azonban tizenkettőt ütött volna, a termekben
különös mozgás támadt. Péter herceg egy fiatal tiszttől megkérdezte a
mozgás okát. A fiatal tiszt feszesen, de mosolyogva válaszolt:

– Maxwell őrnagy bemutatja ő felségének Ladyt.

– Kit?

– Ladyt.

Péter herceg még mindig nem értette. A fiatal tiszt erre elmondta, hogy
Maxwell őrnagy Afrikából hozott volt egy fiatal, nőstény orangutangot. A
nagy majom, amely imádja az őrnagyot, többet tud, mint minden híressé
vált társa, amely eddig Európában szerepelt. Az urak az egyetemről napok
óta tanulmányozzák és azt állítják, hogy Lady szenzáció az
állatpszichológia területén. Lady egyébként napok óta velünk eszik a
tiszti étkezőben. A fenség siessen, ha a bemutatást látni akarja.

Péter herceg a játékszoba felé tartott, ahol a bemutatásnak meg kellett
történnie, még idejekorán ért oda és tanuja lett a következő jelenetnek.

A játékszoba baloldali részén egy fényes társaság állott: a király és
kísérete, hercegek, főpapok, tábornokok, admirálisok és miniszterek. A
király éppen a jobboldali ajtó felé fordult: érdeklődve tett egy lépést
előre; a kíséret pedig visszahúzódott, hogy a király érdeklődését ne
zavarja. A király így egy nagy félkör közepén egyedül állott. A
jobboldali ajtón pedig, amely felé arccal fordult, belépett egy
fantasztikus és csodálatos pár: Maxwell őrnagy és Lady.

Ladyt háremhölgynek öltöztették fel: piros selyemmellénybe, piros
selyembugyogóba és cifra papucsba. A fejére keleti fejdíszt raktak, a
jobb kezébe legyezőt. A balkarját bedugta a Maxwell őrnagy karja alá; és
apró lépésekkel így jött vele a szoba közepéig.

A szoba közepén, pár lépésre a király előtt Maxwell őrnagy megállott és
mosolyogva mondta:

– Felséged kegyes engedelmével bátor vagyok Ladyt bemutatni…

Lady erre hátravonta a ballábát és meghajtotta a fejét. Mélyen bókolt,
mint az udvarnál szokás. A kíséretben egy két halk nevetés hangzott fel.
De a király még nem nevetett, és így a nevetések mögötte is
elhallgattak. A király hallgatott és csodálkozó, szinte bús és
megdöbbent tekintettel nézte Ladyt.

Lady a mély bókolás alatt kivonta a karját a Maxwell őrnagy karjából. A
bókolás után pedig kiegyenesedett és három lépést tett előre a király
felé. Mikor ott volt egészen előtte, akkor felemelte a jobbkezét és
barátságos, megszokott, széles mozdulattal kézszorítással nyujtotta
feléje.

A Lady szőrös és nagy keze kézszorításra emelkedett és azután úgy maradt
a levegőben egy–két–három–négy–öt hosszú másodpercig. Az ötödik
másodperc eltelte után Maxwell őrnagy gyorsan odaugrott Ladyhez és
megparancsolta neki, hogy eressze le a kezét; de ekkorra nyilvánvalóvá
lett, hogy a király öt másodpercig kínos helyzetben volt. A szeme
ijedten, nagyranyílt volt; a szája körül különös, tehetetlen vonás
keletkezett. Nem volt hozzászokva, hogy kezet nyujtsanak neki; a
majomkéz, amely bátor mozdulattal nyúlt feléje, egy kis borzongással is
töltötte el; sem arra nem tudta volt elszánni magát, hogy megszorítsa a
feléje nyujtott kezet, sem arra, hogy elutasítsa. Az egyik mozdulatot
lealacsonyítónak érezte, a másikat nevetségesnek. Igy történt, hogy a
király zavarba jött a majom előtt. És hogy öt másodpercnyi kínos helyzet
támadt, amely csak akkor ért véget, amikor Maxwell őrnagy közbelépett és
Lady hozzáfogott egyéb produkcióihoz.

Péter herceg azonban ezekre a produkciókra már nem volt kíváncsi. Amikor
ezek a produkciók kezdődtek, ő sarkon fordult és elment. Átsietett a
termeken, lement a lépcsőn és beült a kocsijába.

– Hajts – mondta a kocsisnak. – Gyorsan.

A város templomtornyaiban tizenkettőt ütöttek az órák, vele repült a
kocsi az Annie lakása felé és ő boldog nagy lélegzettel szítta be a
hűvös éjszaka levegőjét. Szabad volt a melle és a szíve és a feje; és
úgy érezte, hogy a lelke tele van nevetéssel. Ugy érezte, hogy hangosan
nevetnie kell az örömtől; és ki kell nevetnie az elmult órája minden
ijedt gondolatát; és hangosan kacagnia kell azokon a babonákon, amelyek
szabad lelkét egy rossz órára borússá tették és megzavarták.

* * *

A kocsi megállott, Péter herceg kiszökött belőle és három fokot ugrott
át egyszerre, amint felrohant a lépcsőn. Az előszobában azonban
meglepetve állott meg. Az előszobában ugyanis rendesen, csinosan,
feszesen egy fiatalember ült. A kis bajuszáról a herceg azt
következtette, hogy elmult húsz éves, de az arca rózsás volt, mint egy
gyereké és a magassága akkora, mint egy alacsony tizenhat éves fiué. A
széken úgy ült, mint a rendes gyerekek az iskolában, a térdére
ráfektette két apró kezét; amikor azonban a herceg belépett és
csodálkozó pillantást vetett rá, akkor felugrott, kihúzta magát és
katonásan jelentkezett.

– Királyi fenségednek alázatosan jelentem: Bordeau Félix, rajzoló.

A herceg még mindig értelmetlenül nézett le a rózsás arcú, szőke
bajuszos kis fiura; ekkor azonban kinyílt egy ajtó és az ajtóban
megjelent az Annie csillogó, de borzas és álmos szőke feje. Annie az
első másodpercben észre sem vette, mi történt, csak azután látta meg,
hogy az óriási herceg előtt feszesen ott állt a kis szőke fiu és hogy a
herceg kérdő tekintettel néz őrá. Ekkor nevetni kezdett:

– Ah, – mondta – igen: Félixke. Félixkének én mondtam, hogy várjon. Csak
jőjjön be fenség, – majd elmondom.

A herceg bement a szobába. Hallgatott és az arcán a kedvetlenségnek egy
árnyéka suhant végig. Annie észrevette és ő szólalt meg elsőnek:

– Egy cseppet se voltam ám álmos – mondta mosolyogva. – El akartam
aludni, hogy magáról álmodjam. És magáról álmodtam.

Puha kezét lassan beletette a herceg kezébe. A herceg kedvetlensége
gyorsan eltűnt; a puha kis kézből nagy melegség áradt át a testébe.
Csendesen magához húzta az asszonyt. Annie hozzásimult, a mellére
hajtotta a fejét és gyöngéden megkérdezte:

– Jó hírt hozott?

A herceg a kezébe fogta szőke fejét és megcsókolta az ajkát.

– Jót – felelte. – Az enyém leszel.

Annie összecsapta a kezét:

– A király beleegyezik? – kérdezte felujjongva.

– Nem – felelte Péter herceg nyugodtan.

Annie az összecsapott két kezével mozdulatlanul megállott és kék szeme
nagyra nyílt. Péter herceg gyönyörködött a zavarodottságában és az
aggodalmában.

– Hát akkor hogyan? – kérdezte végre szorongva Annie.

– Ugy, – felelte a herceg boldogan és büszkén – hogy nem törődöm többé
az engedelmével. Amit elvehetne tőlem: magam adok oda neki mindent, –
címet, rangot, hatalmat, vállrojtot – mindent odaadok és téged
választalak helyette.

Az Annie kék szeme elborult.

– Mindent… odaadsz… értem? – kérdezte remegő szájjal.

A herceg megölelte, simogatta, az ölébe vette:

– No… Annie, – mondta meghatva – szerelmem, kislányom, nem kell
elérzékenyülni. Nem is olyan nagy dolog, ne hidd, hogy olyan nagy dolog,
nem értékek azok, amiket odaadok, – boldog vagyok, hogy kiszabadulok. –
Óh, szabadnak lenni, embernek lenni, embernek lenni, – örülj te is, ne
lássam a könnyeket, ne sírj, ne sírj, nem akarom, hogy sírj…

A tiltakozás azonban hiábavaló volt. Az Annie kék szeméből megeredtek a
könnyek. Ült a herceg ölében, az egész testét rázta a zokogás, néha
hozzáfogott, hogy mond valamit, de csak egy-egy eltördelt, gügyögő szó
jött ki az ajkán, odadőlt a herceg mellére és a nehéz könnycseppek,
amelyek a szeméből hullottak, egymásután peregtek le a herceg kék
uniformisán.

A herceg engedte, hogy kisírja magát. Egyik karjával átkarolta sírásban
remegő édes testét, a másik kezével csendesen simogatta dús szőke haját.

– Hát eljössz-e hozzám így is? – kérdezte azután halkan. Választhatsz,
hogy mi akarsz lenni; Durandné, vagy Mayerné, vagy Smithné. Ezek között
a nevek között válogathatok. És eldöntheted, hogy mi legyen a férjed:
magánzó, vagy egy kis kereskedelmi hajó kapitánya. Más rangot nem
kaphatsz. Eljössz-e így is hozzám? Szeretsz-e így is?

Annie felnézett rá. A zokogása még nem állott el egészen. Még lélegzet
után kapkodva szorította a szívére a kezét és szakadozottan lihegve és
magánkívül tördelte:

– Értem!… Én értem!

De amikor a herceg újra megkérdezte:

– Hát eljössz hozzám? Szeretsz?

Akkor gyors mozdulattal lecsúszott az öléből, térdreesett előtte,
megcsókolta a kezét és mámorosan és áhítattal nézett fel rá.

– Imádlak – mondta.

A herceg kényszerítette rá, hogy álljon fel, maga mellé ültette és
boldogan beszélgetni kezdett vele a jövendőről.

– Válassz nevet, – mondta neki – mert holnap már visszaadom nekik a régi
nevemet.

Jókedvüen és nevetve válogattak nevet és végre megállapodtak abban, hogy
a herceg a birtoka után a Thurn nevet fogja felvenni.

– Most válassz foglalkozást – mondta a herceg. Az leszek, amit akarsz.
Legyek színigazgató? Nyissak neked színházat? Lépjek fel magam is
hőstenornak? Uzsorás leszek, ha akarod.

A herceg számára kínálkozó foglalkozásokon is sokat nevettek, de azután
a herceg komolyan mondta:

– Én dolgozni akarok. Nem akarok sétáló léha és szánalmas declassé
lenni. Nem is tudnék. A szabadság nekem úgy ér valamit, ha dolgozhatom.
Én termékeny munkát akarok végezni.

Az Annie szőke feje hevesen bólogatva intett három igent egymásután. A
herceg megfogta finom és gödrös állát:

– Akarsz-e velem elindulni a szép nagy világba? A hajómon, amelyet magam
vezetek és amelynek te leszel az úrnője.

Annie tapsolt örömében:

– A Hódító Róberten?

– Azon. De a nevét megváltoztatom és a hajót átalakíttatom. Az őseimet
visszaadom nekik; nincs többé ősöm; és gyűlölöm még a gondolatát is
annak, hogy egy ilyen nemes, szép és erős építmény meddő luxushajó
legyen. Gépeket akarok rajta szállítani, olyan vidékre, ahol a
legnagyobb áldás a gép. Vagy olajat, dongát, cukrot, – akármit…

Annie elgondolkozva hallgatott. A herceg is gondolkozva nézett maga elé.

– A hajómnak is te adj új nevet – mondta csendesen. Valami szép és vidám
nevet. A hajóm legyen az öröm hajója. A vidámság hajója. A boldogság
hajója.

Annienak erre ismét jó kedve támadt és villámgyorsan egy csomó csengő és
nagyhangzású nevet ajánlott a hercegnek.

– Nem, – mondta mosolyogva és gondolkozva a herceg – valami vidámabbat.
Valamit… valamit… tudod mit?… a legkedvesebb szerepedet, – melyik volt
az?

– Szép Heléna.

– Talán ezt. Ez például egészen jó volna. De inkább mást… gondolkozzunk
csak… miben láttalak először… A cornevillei harangokban.

– Serpolette! – kiáltotta Annie.

– Serpolette – mondta boldogan a herceg. Sohasem felejtem el, amikor
kurta szoknyádban kijöttél a színpadra. – Serpolette! Serpolette!

Megállapodtak benne, hogy a hajónak Serpolette lesz az új neve. Azután
boldogan beszélgettek még a jövendőről és azután, mikor Annie elfáradt
és álmosodni kezdett, a herceg felállt és menni készült. Vette a
köpönyegét, de közben megállott:

– Igaz, – mondta – hát ez a fiatalember az előszobában?

– Jaj Istenem, – kiáltotta Annie – Félixke… hisz az szegény azóta
elaludt ott.

Kinyitotta az előszoba ajtaját. De Félixke nem aludt. Rózsásan,
nyugodtan, egyenesen ült a székén, pontosan a térdére rakott kézzel, és
az ajtónyílásra feszesen felállott.

– Várj csak Félixke – mondta Annie. – Még csak egy percet.

Visszajött a herceghez.

– Hát ki ez a Félixke? – kérdezte a herceg. – Mit tud? Honnan jön? Csak
nem volt katona?… katonásan jelentkezik… de ezzel a termettel legfeljebb
a klarinétot fujhatta a bandában.

Annie lázasan keresgélt az asztalon valamit. Végre megtalálta, amit
keresett.

– Mit tud? – mondta. – Ezt tudja.

Egy papirlapot tett a herceg elé. A papirlapon egy százfrankos bankjegy
tökéletes rajza volt látható.

– Ami igaz, az igaz – mondta fejcsóválva a herceg. – Ez tökéletes.

– Úgy-e hogy tökéletes – szólt Annie. És ezt itt csinálta előttem egy
óra alatt. Mert én kíváncsi voltam rá, hogy hogyan csinálja.

– Hogy hogyan csinálja! Hát máskor is csinálja?

Annie csodálkozva nézett a hercegre.

– Hiszen ezért csukták be – mondta kissé méltatlankodva.

– Hát be volt csukva? – kérdezte elámulva a herceg.

– Be. Képzelje, olyan fiatalon. Húszéves alig volt. – Gazság.

– No gazságnak éppen nem lehet mondani. De most tudom legalább, hol
tanulta meg ezt a katonás jelentkezést.

– A börtönben tanulta meg szegény – mondta Annie felháborodva. – Szegény
fiu! Hát be kell csukni az ilyent?! – Ilyen tehetség! – Taníttatni
kellene. – Mit csináljon, ha éhezett. – Egy ilyen jó kis fiu, mink
mindig együtt játszottunk, az ő apja suszter volt a nagy
Polarics-házban, az enyém házmester. Hát ő is több akart lenni, mint az
apja. De nem iskolázhatott. És most éhesen jött fel ide énhozzám… gyalog
jön egy hete… seholsem akarják befogadni… én adtam neki enni…

A herceg mosolyogva nézte az Annie elérzékenyülését.

– Igen, – mondta – igaz: ezek a bűnök a társadalom bűnei. Egész
társadalmunk a tehetségek esztelen elpazarlására van berendezve. Ezt a
fiatalembert a te kegyelmedből majd megmentjük valahogyan.

– De hogyan?

– Hm… nekem szükségem lesz valami titkárfélére… diktálni akarok neki egy
nagyobb munkát… ha egyelőre vállalkoznék arra, hogy eljön velünk?

– Hogyne, hogyne…

Annie tapsolt örömében, odaszaladt az ajtóhoz és közölte Félixkével,
hogy eljön velük egy világkörüli, nagyszerű hajóútra. Azután elküldte
Félixkét. A herceg ekkor halkan megkérdezte, nem volna-e Félixkének
haladéktalanul valami pénzbeli támogatásra szüksége.

– Óh, én már adtam neki – felelte Annie.

Az arca ragyogott a jóságtól. Félixkét így tehát elküldték, a herceg
hosszan és melegen elbúcsuzott Annietól, aztán indult hazafelé.

* * *

Ez volt az utolsó nap, amelyet Péter herceg nevének, címének és
rangjának birtokában töltött. Másnap letette nevét, címét és rangját, és
megkezdődött számára a szabad élet.




II.

A Serpolette kivilágítva és felvirágozva állott a kikötőben. A leszálló
estében a fénylő hajó egyre jobban ragyogott és a feltámadó parti szellő
átvitte a szomszéd hajókra annak a virágtömegnek az illatát, amellyel a
fedélzetet megrakták. Péter herceg a fedélzeten állott és úgy élvezte a
hajója szépségét, mintha nem rajta állna, hanem távoli nézője lenne.

A sötétség még nem szállott le egészen, amikor a partról csónak indult
el a Serpolette felé. Péter herceg kételkedve nézte, de a csónak valóban
egyenesen a Serpolettenek tartott. Nemsokára meg is állott mellette; és
nemsokára a Serpolette fedélzetén volt a látogató is, akit hozott: egy
őszszakállú szemüveges úr.

Georgios volt, a király kabinetirodájának a főnöke. Péter herceg gyorsan
feltámadt gyanakvással és ellenszenvvel ment elébe. Mit akar ez itt? Mit
akarnak még mindig tőle?

Georgios mélyen meghajolt. A herceg a kezét nyujtotta neki. Georgios
száraz és csontos keze átfogta a herceg meleg és puha kezét és egy
másodperccel tovább tartotta átfogva, mint kellett volna. A hercegben
bizonytalan rossz érzés támadt.

– Fenség, – mondta Georgios – szabad-e fenségedtől itt egy rövid
kihallgatást…

– Kérem excellenciádat, – felelte a herceg – nem: fenség. Az én nevem
Thurn Péter és nem vagyok más, mint ennek a hajónak…

– Ah! – fenség…!

Két hosszú karját felemelte és száraz, csontos kezével elvető mozdulatot
tett. Két száraz kezének ez a mozdulata minden ügyet olyan tökéletesen
intézett el, olyan felülről és olyan hozzáférhetetlenül, hogy utána
megszólalásnak sem volt többé helye. A herceg ismerte ezt a mozdulatot;
ismerte a Georgios vékony ajkának az összeszorulását, amely egyenes
vonalú szakállát előre emelte, mint egy fehér lapátot; ismerte a fejének
a professzoros hátravetését, amelytől a szemüvege megcsillant, mintha
egy haragos szem szórna mögötte villámokat, – mindezt ismerte és
gyűlölte, megértette, hogy Georgios számára ő most is herceg, a királyi
ház tagja, csak éppen eltévedt és bűnben levő tagja, – megértette, nem
tiltakozott a megszólítás ellen, de tompa harag támadt fel a szívében ez
ellen az ember ellen, akivel az életének minden nehéz órájában eddig
szemben állott.

– Rendelkezésére állok excellenciádnak – mondta hidegen.

Helyet kínált neki és Georgios a fényben úszó és illatos fedélzeten
elmondta miért jött.

Hallotta, hogy a hajó átalakításával már elkészültek és hogy a
Serpolette holnap reggel elindul. A belső tenger kikötőit keresi fel és
megrakodik kereskedelmi cikkekkel… cukorral…? olajjal…?

– Nem. Gépekkel.

Úgy? – tehát gépekkel. – Neki ő felségével ma volt még egy utolsó
megbeszélése és az ő előterjesztésére őfelsége kegyes volt őt egy neki
nagyon kellemes megbizatással kitüntetni. Sietve jött, hogy a
Serpolettet még itt találja.

– Mi az a megbizatás?

A megbízatás…? Hm. – A befejezett dolgokkal szemben semmi egyebet nem
lehet tenni, minthogy az ember tudomásul veszi őket. Igy azt, hogy a
herceg házasságot kötött választottjával… úgyebár pár nappal ezelőtt…

– Ma egy hete.

– Igen, ezt tudomásul kell venni. Ha egyszer a herceg akarata ilyen erős
volt és szerelme ilyen nagy áldozatokra kész…

– Nem hoztam semmiféle áldozatot.

Ah igen, ez felfogás dolga. Fiatal szerelemnek semmi sem sok, és a
herceghez illik olyan nagylelkűnek lenni, hogy még azt sem akarja
elismerni, hogy nagylelkű volt. De hiszen ez nem is tartozik ide. Ami
fontos, az ez: őfelsége változatlan rokoni szeretetet érez a herceg
iránt, a cselekedetét ma már enyhébben ítéli meg, mint egy hónappal
ezelőtt és nem látja lehetetlennek, hogy idővel a herceg helyzetét
valahogyan rendezni lehet.

A herceg közbe akart szólni, de Georgios egy mozdulattal elhallgattatta.
Bocsánatot kér. Kegyeskedjék őfensége őt végighallgatni. Most ezekről a
tervekről, erről a közeli vagy távoli jövőről, ezekről a lehetőségekről
beszélgetni felesleges és… és talán kínos is volna. Jó. De ki tudja:
nemsokára… vagy talán sokára, eljön az idő, amikor kívánatos lesz, igen,
talán a hercegnek lesz kívánatos ezeket a lehetőségeket szemügyre venni
és ezekről a lehetőségekről beszélgetni. Ebből a szempontból viszont egy
másik dolog kívánatos: az, hogy a herceg ne vigye végbe eredeti
szándékát, ne induljon el távoli világrészek felé, általában ne
csináljon dilletáns kereskedőhajót a hajójából, ne foglalkozzék olyan
dolgokkal, amelyekkel foglalkoznia úgyis felesleges, hanem maradjon
itthon; ha úgy tetszik járja be a hazai tengereket, Istenem, tegyen
esetleg egy nagyobb kirándulást Afrikába, Ázsiába, de élje azt az
életet, amely őt megilleti és tegye lehetővé, hogy ha egyszer úgy
fordulnak a dolgok, akkor ezt a beszélgetést úgyszólván azonnal
folytatni lehessen, mihelyt megszületett az az elhatározás, hogy a
beszélgetést igenis folytatni kell.

Georgios befejezte az előadását. Egy meghajlással jelezte, hogy nincs
több mondanivalója. A herceg előrehajolva ült és megfeszített, haragos
figyelemmel hallgatta. Mit akarnak ezek tőle? Mi a szándékuk azzal, amit
akarnak? Mikor végre hallotta, mit kívánnak tőle, akkor a haragos
feszült figyelme megereszkedett; előrehajtott fejét lassan felemelte és
hatalmas melle megduzzadt a büszke örömtől és a diadalmas felsőbbség
érzésétől. Most már nemcsak azt tudta, mit akarnak tőle, hanem azt is
megértette, mi a szándékuk azzal, amit tőle akarnak. Belelátott a
fonnyadt szívükbe.

– Köszönöm excellenciádnak, – mondta nyugodtan, csendes mosolygással,
felülről lefelé – köszönöm excellenciádnak a szíves fáradozását. De
tartok tőle, hogy azokat a kívánságokat, amelyeket szíves volt velem
közölni, nem teljesíthetem.

Georgios felemelte a fejét. A szemüvege megvillant, mintha egy haragos
szem szórna mögötte sugarat.

– Szabad megkérnem fenségedet, hogy az okait velem…

– Igen. Én először is lehetetlennek tartom a magam számára, hogy én
holmi jó viselkedéssel rászolgáljak egy bocsánatra, amelyre igényt
egyáltalában nem tartottam és amely, ha mégis meg akarnám szerezni,
természetesen egyre drágább lenne. Ugy értem, hogy ha ezt az első
részletfizetést teljesíteném, legközelebb a függetlenségemnek egy új
darabját kellene odaadnom… egyszóval rútabb és szégyenletesebb függésbe
kerülnék, mint amilyenben valaha voltam.

Georgios száraz ujjai idegesen táncoltak csontos térdén. A herceg titkos
és boldog nevetéssel nézett le ezekre a táncoló, száraz ujjakra.
Belelátok – gondolta – a fonnyadt szívetekbe. Megvárta, amíg Georgios
rövid habozás után megszólal és azt mondja, hogy a herceg csak azokkal a
köteleségekkel szemben kerülne ismét függő viszonyba, amely kötelességei
önmagával szemben vannak meg, azután közbeszólt.

– De hiszen nem is ez a fontos – mondta. A fontos az, hogy én dolgozni
akarok és nekem dolgoznom kell. Dolgozni akarok, mert boldogtalan lennék
munkanélkül és dolgoznom kell, mert munka nélkül nem szabad az ember.

Felemelte a fejét és csendes diadallal mondta:

– Az az élet, amelyet excellenciád nekem javasol, a belső békétlenséghez
és csendes lezülléshez vezet.

Most minden szót megnyomott:

– Én pedig békében akarok élni magammal; nem akarom, hogy fanyarság és
unalom megmérgezze a házasságomat és…

Habozott, kimondja-e, amit akar. Kimondta:

– És amit önök talán éppen meg akarnak gátolni: én példát akarok adni az
emberiségnek arra, hogy valakiből, aki otthagyta az önök világát, igenis
lehet szabad, munkás, elégedett és hasznos ember.

Georgios tiltakozott. Hogyan tételezheti fel a herceg, hogy ők ezt meg
akarnák gátolni? Mi okuk volna nekik arra, hogy ezt meggátolják? Péter
herceg csendes mosolygással nézett le rá. Hát még mindig nem látja ez az
ember, hogy ő belelát a fonnyadt szívébe?

– Az, – mondta nyugodtan, komolyan és őszintén – hogy ez a próbatétel az
egész emberiség ügye; és az, hogy ha én most győzök, örökre elveszíti az
értelmét az, hogy királyok és hercegek vannak a világon.

Georgios töprengve nézett a hercegre.

– Én őszintén kívánom fenségednek, hogy győzzön…

A herceget ingerelte az a borongó jóindulat, amelyet a Georgios hangja
mutatott. Közbevágott:

– Legyen nyugodt excellenciád, győzni fogok. És a hajóm sem lesz
dilettáns kereskedőhajó. Mert én egy más példát is adok a világnak: az
utolsó matrózom is társam lesz a vállalkozásomban és a Serpolette-en úgy
fognak dolgozni, mint semmi más hajóján a világnak.

A Georgios szemüvege fenyegetően villant egyet.

– Az alkalmazottait – kérdezte halkan – csakugyan társul veszi fenséged?

– Igen.

– És nem gondolja fenséged, hogy ezzel valóban egészen dilettantizmussá
teszi azt, amihez hozzáfogott? Igazi kereskedők és igazi hajóskapitányok
nem így csinálják a dolgot.

– Éppen ez az, – felelte büszkén a herceg – amiben én más kereskedőktől
és más hajóskapitányoktól különbözöm. Excellenciád elfelejti, hogy
minden, amit én cselekszem, próbatétel az egész emberiség számára. Éppen
ezért én, remélem, más meglepetésekkel is szolgálok még azok számára,
akik tétlenségben és élvezetekben elzüllő declassénak szeretnének látni.

Elfogyott a türelme. Felemelte a fejét.

– De azt hiszem, – mondta hevesen, – hogy mindezekben a dolgokban mi
teljességgel nem tudjuk egymást megérteni.

Georgios rögtön felállott.

– Félek tőle – mondta halkan.

Indulni készült. Habozott. Vékony ajkát összeszorította; négyszögletű
szakálla, mint egy fehér lapát emelkedett előre; az orrán át hallhatóan
bocsátotta ki a levegőt és a fejét csendesen rázogatta. Péter herceg
gyönyörködött a zavarában és a tehetetlenségében. Mit fog vajjon még
mondani?

– Szabad-e megkérdeznem, – kérdezte végre Georgios – kit visz magával
fenséged azok közül, akiket én is ismerek?

A herceg mosolyogva bólintott.

– Először is – mondta derülten – Monseigneurt.

Georgios is elmosolyodott:

– Az rendben van.

– Azután Szedlákot. Nekem nem lesz rá szükségem többé; de velem akart
jönni: hát a feleségemet fogja kiszolgálni.

– Szedlák. – Hm! – Szedlák. – Az egyik fia egyetemi tanár, a másik
ezredes. Miért akar Szedlák fenségeddel menni?

– Gondolom szeretetből és hűségből – felelte a herceg ingerülten. –
Igazán kíváncsi vagyok, mi más okot tud excellenciád kigondolni?

– Hm… igazán nem tudnék. – És még?

– Ridarsky – felelte ingerülten a herceg. Ő lesz a Serpolette első
tisztje.

A Georgios szemüvege megvillant.

– Ridarsky, – mérlegelte halkan ezt a nevet – Ridarsky… Látja fenséged,
Ridarskynak egy-két hónap mulva le kellett volna tennie a tiszti
rangját, mert az adósságai…

A hercegnek most elég volt.

– Kérem excellenciádat, – mondta hidegen – ne folytassa. Nem akarok a
barátaimról rágalmakat hallani.

Georgios összeszorította az ajkát; az orrán hallhatóan szítta be a
levegőt és pedig ezúttal olyan hangosan és olyan hosszan, hogy szinte
sóhajtásnak hangzott, tehetetlenül állt még egy ideig, de a herceg nem
szólt hozzá és így búcsuzni kezdett. A herceg elvágta a hosszú
búcsuzkodást azzal, hogy hidegen kezet nyujtott neki.

Georgios azonban ekkor megragadta a herceg kezét. Mind a két száraz és
csontos keze ráfonódott a herceg kezére. Az ajka reszketett. A herceg
szótlanul és kínosan várt.

– Hercegem, – szólalt meg végre remegő hangon – ne bízzék az emberekben
és…

A herceget elöntötte az utálat. A kezét visszavonta:

– Kérem, – szólt hidegen – kérem!

A Georgios két keze egy másodpercig a levegőben maradt, azután bénán
lehullott.

– Bocsánat fenség – mondta sápadtan.

Meghajolt és elment. A herceg megkönnyebbülten és diadalmasan nézett
utána.

Nemsokára el is felejtette, hogy itt járt. Jelezték az Annie csónakját
és a herceg sietett a felesége fogadására. Annie nagy szemmel ült a
csónakban és izgatottan és kíváncsian nézte a kivilágított hajót.
Mellette Félixke húzódott meg; a kivilágított hajó látványa nagyon
hatott rá is, ezért nem ült olyan feszesen, mint máskor, de a két kezét
annál pontosabban helyezte el a két térdén.

A csónak megállott. Annie fellépett a hajó lépcsőjére. Ridarsky, akit a
herceg a csónakkal elébe küldött, megfogta a karját, hogy támogassa.
Annie azonban mind a két kezével a herceg felé nyúlt, aki a lépcsőn
állott, felszökött melléje, a mellére vetette magát és mámorosan ajkon
csókolta. A herceg megindultan fogadta ezt a csókot, de Anniet mégis
gyöngéden lefejtette magáról. Megcsókolta a kezét.

– Én itt akartalak fogadni – mondta csendesen.

Annie a szívére szorította a kezét.

– Milyen szép ez – mondta lehúnyt szemmel.

Mélyen beszívta a dús virágillatot.

– Milyen szép itt! Milyen jó itt! Virágok vannak itt…?

– Megrakattam a hajót virágokkal.

Annie felemelte finom kis orrát a levegőbe és mosolyogva vizsgálta a
feléje ömlő illatokat:

– Ez jácint… és ez szegfű… és mimóza… és narancsvirág…

– Mert az esküvőnk olyan virágtalan volt, most kárpótolni akartalak
érte. – És ez a Serpolette üdvözlete az úrnője számára. A matrózok
hangos hurrával és sipkalengetéssel akartak üdvözölni, de én azt
akartam, hogy csendes virágos ágakkal üdvözöljenek. Igy szebb.

Annie csillogó szemmel fordult a herceg felé.

– De az is nagyon szép lett volna – mondta élénken.

– Na…!

– A lapok megírták volna: a matrózok háromszoros hurrával és
sipkalengetéssel üdvözölték a hajó úrnőjét.

A herceg mosolyogva rázta meg a fejét:

– A lapoknak – mondta – ezentúl jó ideig nem fogunk semmiféle anyaggal
szolgálni.

– Nem?

– Nem.

Annie jókedvüen vállat vont, azután sürgetve kérte a herceget, hogy
mutassa meg neki az egész hajót. A herceg boldogan indult el vele a
szemlére, amelyet ő akart javasolni. Előbb a fedélzetet nézték meg.
Annienak a fedélzet nagyon tetszett.

– Itt fogok sétálni – mondta. – Ide egy sátrat állítunk majd, hogy le ne
süljek a napon. Itt énekelni is fogok… az nem zavarja a kormányost
úgy-e?

A herceg megnyugtatta, hogy nem zavarja. Annie azután folytatta a
szemléjét; minden részlet érdekelte.

– Milyen gyorsan megyünk?

– A hajó nem nagyon gyors – felelte a herceg. Tizennégy csomónál többet
sohasem fogunk tenni.

– Mi az a csomó?

A herceg elmondta, hogy a tengeri hajók gyorsaságát egy különös
készülékkel mérik meg, amely készüléken csomók jelzik a tengeri
mértföldeket. Annie látni akarta a készüléket. A herceg megmutatta és
próbálta elmagyarázni. De Annie szórakozott volt és a magyarázat nehezen
ment.

– Nem értem – mondta végre nevetve. – Majd máskor.

Karonfogta a herceget és bágyadtan hozzádőlt. Most megnéztek még
egyet-mást, Annie kedvesen köszönt jó estét a matrózoknak, akikkel
találkoztak, megbámulta a nagy mimóza-ágakat, amelyekkel az árboc körül
volt fonva, de azután megelégelte a szemlét és a lakásukat kívánta
látni.

A herceg bevezette a lakásukba.

– Nem nagy – mondta mentegetőzve. – Hálószoba, ebédlő és szalon.

Annie el volt ragadtatva a lakástól és forrón megölelte a herceget:

– Már két napja, hogy nem láttalak – súgta neki bágyadtan.

A herceg megsimogatta az arcát, azután vacsorához ültek. A vacsorához
megjelent Ridarsky is.

– Ridarsky – mondta a herceg – velünk fog enni. Remélem a társasága
kellemes lesz neked is.

Annie mosolyogva intett Ridarsky felé:

– Igen, – mondta – amíg jól viseli magát.

A herceg csodálkozó pillantást vetett rá, de Annie többet nem
foglalkozott ezzel az ügygyel. Leültek a vacsorához.

– Nézd, – mondta azután a herceg – az öreg Szedlák. Ő fog téged
kiszolgálni.

Szedlák megjelent az ajtóban az első fogással. Tisztára borotváltan,
szótlanul és komolyan állott, letette a tálat és mélyen meghajolt. Annie
mosolyogva intett feléje:

– Jó estét Szedlák.

Kezet nyujtott neki. Szedlák még mélyebbre hajolt, hogy kezet csókoljon,
de Annie nem engedte. Szedlák erre ismét felvette a tálat és megkezdte a
kiszolgálását.

Annie a vacsoránál ismét jókedvű volt és élénk lett, sokat nevetett és
nagy érdeklődéssel kérdezősködött a hajó életéről. Amikor meghallotta,
hogy kint az oceánon két hétig nem érnek szárazföldet, mosolyogva
elgondolkozott.

– És ezalatt az idő alatt én leszek az egyetlen nő a hajón?

– Igen – felelte a herceg.

Annie csodálkozva nézett a hercegre és a hercegről Ridarskyra.

– És összesen hány férfi van a hajón? – kérdezte azután.

– Húsz – felelte a herceg.

Annie megrázta a fejét:

– Ez voltaképen igazságtalanság – mondta őszintén. – Hogy csak a
kapitánynak legyen itt a felesége. Mindenkinek el kellene hoznia magával
a feleségét.

A herceg nevetett. Ridarsky szótlanul és hideg szemmel nézett Anniera.

– Magának is – szólt hozzá hirtelen Annie. – Hogy éljen szépen rendben a
feleségével.

Ridarsky szótlanul nézett Anniera. A herceg nevetve mondta.

– De ha nincs neki.

Annie csodálkozva és elgondolkozva rázogatta a fejét. A vacsorának
azután vége lett. Felmentek a fedélzetre, Annie is rágyujtott egy
cigarettára, azután Félixkét hivatta.

Félixke eddig ide-oda futkosott a hajón. Mindent megnézett, minden ajtót
felnyitott, minden nyílásba beleszaglászott és másfél óra nem volt neki
elég arra, hogy befejezze ezt a szemlét. Most futva érkezett Annie elé.

– Te, Félixke, – mondta neki Annie – képzeld, két hétig leszünk az
oceánon és azalatt én leszek az egyetlen asszony a hajón.

Félixke csendesen felpislogott a hercegre, azután csendesen mondta, hogy
az egyetlen asszony, aki a hajón lesz, legalább annál szebb. Annie arcul
legyintette:

– Azt elhiszem – mondta nevetve. – Te! – emlékszel rá, mikor a
Polarics-házban ott lakott a cigány Rózsi és mind őt akarták, és a
Valencsik-fiu meg a Breitner pék késsel ölték egymást érte.

– Nem a Valencsik fiu volt.

– Dehogy nem, te vízihólyag! nem emlékszel? – az a nagy, vörösképű, aki
az ujját vágta le, hogy ne legyen katona.

– Nem. A Pohorácz-fiu volt.

Hosszú vitába fogtak erről a kérdésről. Annie végre meglökte Félixkét.

– Jó no, te cintányér – menj vacsorázni.

Félixke elment vacsorázni, gyorsan megvacsorázott és vacsora után
fáradhatatlanul újra ide-oda cikázott a hajón. Annie egy ideig ült még a
fedélzeten, azután bágyadtan a herceghez dőlt és aludni kívánt.

Lementek az illatos fedélzetről az illatos hálószobába. A herceg magához
ölelte Anniet Ekkor egy másodpercre eszébe jutott a Georgios látogatása.

– Meg akarták mérgezni az életemet – gondolta.

El akarta mondani Annienak a látogatás történetét, de megcsókolta az
Annie szomjas és édes ajkát és erre újra megfeledkezett az egészről.
Fent eloltották az ünnepi fényeket, a fedélzet lassan elsötétedett, a
virágok fonnyadva ontották az illatukat és a hajóra leszállt a csendes
éjszaka.




III.

Másnap reggel a hajón mindenki korán ébredt és jókedvüen kelt fel. A
tenger nyugtalan volt és a Serpolette horgonyláncai hevesen nyögtek, de
a hajón mindenki örült annak, hogy egy óra mulva jön az indulás. A
herceg derülten adta ki az utolsó parancsokat, Annie rózsás arccal és
mosolyogva szítta be a tenger üde és sós levegőjét, Ridarsky gúnyos
megjegyzéseket tett azokra a hadihajókra, amelyeket itthagynak a
kikötőben, és Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a hajón.

A herceg visszajött a reggelihez. De nem volt egyedül.

– Nézz ide, – mondta Annienak – ez is velünk jön.

Monseigneurt hozta be. Az orosz agár tisztán, fehéren és karcsun állott
mellette, finom fejét nyugodtan tartotta oda a herceg simogatásának és
nem mozdult el mellőle.

– Monseigneur! – kiáltotta boldogan Annie – gyere ide.

A herceg levette a kezét az agár fejéről. Monseigneur aranysárga szemét
felemelte az urára, azután lassan odaindult Anniehoz. Annie az ölébe
vette a fejét és végigsimogatta tiszta fehér bundáját.

– Monseigneur, – mondta neki duruzsolva – te leszel az én egyetlen
barátom az úton.

Ridarsky, aki mellette ült az asztalnál, ekkor előrehajolt egy kicsit.
Annie ránézett és legyintett egyet:

– Ah maga! Maga csak menjen.

Simogatta Monseigneurt és elragadtatva mondta:

– Ha egy férfi ilyen elegáns tudna lenni.

A herceg nevetett, Ridarsky hideg szemmel nézett rá. Annie reggelit
adott Monseigneurnek és hamarosan megnyerte a teljes bizalmát. Reggeli
után már együtt mentek fel a fedélzetre sétálni. Reggeli után a herceg
is felment a fedélzetre és összegyüjttette a legénységet.

– Matrózok, – mondta nekik nyugodtan – a Serpolette pár perc mulva
felszedi a horgonyát és elindul egy hosszú útra. Előbb olasz kikötőkbe
megyünk, azután át az oceánon Délamerikába. Attól a perctől fogva, hogy
a Serpolette erre az útra elindul, átalakul kereskedőhajóvá. Nagy útja:
kereskedelmi vállalkozás. Ebben a vállalkozásban titeket én társammá
fogadlak. Ez úgy értendő, hogy a vállalkozás nyereségéből mindenki
fizetése arányában részesül, – én is csak annak a fizetésnek az
arányában, amelyet magamnak kiszabtam és amelyet kereskedelmi hajók
kapitányai kapni szoktak. A Serpolettenek tehát úgy szólván, ti is
tulajdonosai vagytok, – természetes, hogy úgy fogtok dolgozni, mint aki
magának dolgozik.

A legénység lelkes és zengő hurrázással fogadta ezt a közlést. A herceg
boldogan nézett végig a mosolygó és lelkes arcokon, aztán csendet
intett:

– Még egyet. Válasszatok két bizalmi embert, akik megnézik majd a
könyveket… nem akarlak benneteket aranyhegyekkel kecsegtetni, de a
számításaim alapján annyit mondhatok, hogy a fizetésének legalább a
kétszeresét kapja majd mindenki.

Ujabb hurrázás, amelynek nem akart vége szakadni. A herceg végre
barátságosan elkergette őket: menjenek, válasszák meg a két bizalmi
embert. Elkergette őket és tiszta és édes örömmel nézett utánuk. De
hirtelen oldalra fordult. A baloldalán ott állott Ridarsky. Ránézett.

– Akart valamit mondani Ridarsky? – kérdezte meghökkenve.

– Nem, fenség.

– Furcsa. Az az érzésem volt, hogy meg akar szólalni.

Ridarsky szótlanul és udvariasan rázta meg a fejét, azután hideg szemmel
nézett a hercegre. A hercegnek kellemetlen érzése támadt és elfordult
tőle.

Pár perc mulva visszajöttek a matrózok és jelentették, hogy a választás
megtörtént. Egyik bizalmi embernek megválasztották Szolgarovot…

A herceg bólintott, ezt természetesnek találta. Szolgarov az orosz
haditengerészetben szolgált volt, részt vett egy hajólázadásban és
azután megszökött. Szociálista volt, a pénzét most is könyvekre költötte
és a ládájában állandóan ott volt a töltött revolvere. A matrózok
tisztelték és féltek tőle. A herceg természetesnek találta, hogy ő lett
az egyik bizalmiférfi.

A másik bizalmi állásra megválasztották Brattliet.

A herceg meghökkent. Brattlie rettentő erejű legény volt; norvég ivadék,
aki messze elvetődött a hazájától; alacsony homlokú, széles vállú,
verekedő és ivó. Hogyan eshetett erre a választás? A herceg egy
másodpercre összevonta a homlokát; kedvetlenséget érzett; az az érzése
támadt, hogy Ridarsky ismét mondani akar valamit; de Ridarsky
hallgatott; erre erőt vett magán, barátságosan megmondta, hogy a
választást tudomásul veszi, a két bizalmi embert berendelte magához
későbbre a kapitányi irodába és kiadta a parancsot az indulásra.

A Serpolette felszedte a horgonyát, a kémény ontotta a füstöt, a
matrózok hurráztak és a hajó elindult nagy útjára. Péter herceg a
parancsnoki hidon állott és néha-néha visszanézett a kikötő lassan
eltűnő hajóira. Ekkor feljött hozzá Annie. Ő is visszanézett. Előbb
hallgatott, aztán halkan megkérdezte:

– Nem sajnálod?

A herceg hevesen megrázta a fejét.

– Boldog vagyok – mondta.

Annie megölelte. A herceg gyöngéden elhárította az ölelést.

– Látják – mondta halkan.

Ridarsky felé intett, akinek hideg szeme az eltűnő kikötőről feléjük
siklott. Annie kissé sértődötten vonta vissza a két karját, azután
dacosan vonogatta a vállát és elbiggyesztett ajakkal mondta:

– Éppen azért. Hadd lássa.

A herceg kezet csókolt neki, ezzel megbékítette, és Annie lement a
parancsnoki hídról, hogy folytassa sétáját Monseigneurrel. Séta közben
találkozott Félixkével, aki ide-oda cikázott a fedélzeten. Félixke el
akarta kerülni őket, de Annie megszólította:

– Félixke, gyere ide.

Félixke odament hozzájuk. Lassan és óvatosan jött, kémlelgette őket,
oldalról került hozzájuk, aztán szimatolva és orrfintorgatva megállott.
Annie csodálkozva és kérdően nézett rá. Félixke kis fejét elfintoritott
orral hajtotta előbb oldalra, azután előre lökte Monseigneur felé.

– Csúnya kutya – mondta. – Csúnya kutya.

– Csúnya vagy te – felelte Annie sértődötten. – Monseigneur gyönyörű;
bár te volnál ilyen szép.

Félixke fintorgatta az orrát és konokul és sértődötten ismételte:

– Csúnya kutya, utálatos kutya.

Az orrát fintorgatva, lassan és óvatosan átsétált a túlsó oldalra és
mielőtt még Annie észrevehette volna, mi a szándéka, felemelte a
jobblábát és hátrafelé, mint egy haragos kis ló, kirúgott Monseigneur
felé. A rúgás Monseigneurt az oldalán érte. Monseigneur feljajdult,
azután felemelte finom fejét, megmutatta nagy fogait, de nem harapott.
Egy-két lépést hátrált, azután csendesen átment az Annie másik oldalára.

Annie azonban fel volt háborodva.

– Most takarodj – kiáltott rá Félixkére.

Félixke behúzta a fejét a nyakába, azután eltakarodott. Annie lehajolt
Monseigneurhöz, megveregette az oldalát és megdicsérte.

Délben a herceg csak egy percre jött be az ebédhez, kezet csókolt
Annienak, megkérdezte, jól bírja-e a rossz időt, evett valamit és menni
készült. Annie hallgatva nézte.

– Hová mégy? – kérdezte azután.

– A parancsnoki hídra.

– És honnan jössz?

– A parancsnoki hídról.

– Hát meddig kell ott maradnod?

– Ha vihar van huszonnégy órát is, sőt harminchatot is.

– És ha nincs vihar?

– Tizenkettőt.

Annie kétségbeesve nézett rá.

– De hiszen én akkor halálra únom magamat – mondta elkeseredve.

A herceg ránézett.

– Majd csinálunk valamit – mondta elgondolkozva.

Megsimogatta az arcát és elment. Nemsokára Ridarsky jött be: enni
valamit. Annie elmondta neki, hogy a herceg minden nap tizenkét órát
akar a parancsnoki hidon tölteni; ő kétségbe van esve…

– Miért? – kérdezte Ridarsky.

– Mert én akkor halálra únom magamat.

– Dehogy, – mondta Ridarsky – abban a tizenkét órában én szabad vagyok.
Én majd mulattatom.

Annie hevesen akart neki válaszolni, de az ajtó felnyílott, és halkan,
csendesen, előkelően bejött rajta Szedlák. A beszélgetés abbamaradt és
Ridarsky nemsokára visszament a fedélzetre.

Délután a tenger egyre nyugtalanabb, lett és három óra tájban bömbölt a
vihar. A Serpolette küzködve fúrta be magát a hullámok közé, de könnyű
testét emeletmagasságra ragadták fel és utána feneketlennek tetsző
mélységekbe lódították le a hullámok. A hajón minden nyílás be volt
zárva és bent a hajó testében elhalkult az élet.

Annie jól bírta a vihart, de szorongva nézegetett ki a tajtékos, szürke
és zöld hullámokra. Szedlák fehér hajjal és fekete ruhában tisztára
borotváltan, mozdulatlanul ült egy sarokban és imádkozott. Félixke előbb
megszüntette ide-oda cikázását a fedélzeten, azután ijedten bevonult kis
kabinjába; majd teljes erővel kitört rajta a tengeri betegség; és ekkor
elindult, hogy kétségbeesetten kérjen segítséget valakitől.

Elindult, de nem jutott messzire. A hajó táncolt; úgy, hogy a szobákban
is alig lehetett megállni; őt azonkívül olyan borzasztó fájdalom rohanta
meg, a gyomrát olyan irtózatos erővel szorította össze egy láthatatlan
prés és a fejét olyan irtózatos erővel igyekezett szétvetni valami
láthatatlan robbantószer, hogy Félixke útközben félig eszméletlenül
összeesett és nyögve gurult le egy lépcső aljába. Itt mozdulatlanul
fekve maradt és átadta magát a halálnak. A halál azonban nem jött érte,
a tagjai viszont sajogtak a legurulástól; és a hajó még mindig táncolt,
úgy hogy ő ide-oda gurult a lépcső aljában; ezért félig eszméletlenül
menedék után nézett. A közelben egyetlen menedék volt: a lépcső alatt
levő kuckó. Félixke négykézláb, de inkább gurulva, mint mászva ide
menekült be.

Amikor egy utolsó gurulással bent volt a kuckóban, megrettenve érezte,
hogy rajta kívül egy más élőlényt is ide vert be a vihar. A sötét
kuckóban nehezen lihegett és keservesen nyögött már valaki. Félixke
haldoklásában is megdöbbenve vizsgálta a sötétséget, de hamar
megnyugodott. A másik menekült Monseigneur volt. A fehér orosz agár
nagyon szenvedett a vihartól. Eleganciáját és tisztaságát nagyon
szétdúlták a szenvedései; karcsú lábára nem tudott felállni; és amikor
nem nyögött, akkor keservesen és panaszosan szűkölt.

Félixkére ebben a percben egy haldokló embernek a nyögése sem tett volna
hatást; a Monseigneur szenvedése még némi elégtétellel is töltötte el.
Nem is volt rá ideje, hogy a saját baján kívül foglalkozzék valamivel,
de amikor a szenvedései mégis adtak neki egy szabad másodpercet, azt a
szabad másodpercet arra használta fel, hogy villámgyorsan, hátrafelé,
mint egy haragos kis ló, teljes erejéből belerúgjon Monseigneurbe. A
kutya feljajdult, de a következő másodpercben egy hullám oldalra
billentette a hajót; kutya és ember összekeveredett a zuhanásban,
Félixkét ismét elővették a fájdalmai, és ettől kezdve csendben és
békésen nyögött egymás mellett kutya és ember.

Három órát töltöttek így el egymás szomszédságában. Három óra mulva a
vihar megcsendesedett egy kicsit, és Félixke úgy érezte, hogy a
láthatatlan fogó, amely a gyomrát szorítja össze, enged valamit. A feje
még mindig szét akart robbanni, de annyira már mégis volt, hogy
elhatározta, hogy itthagyja a szennyes és sötét kuckót. Vissza akart
menni a kabinjába. Már négykézláb állott és indulni akart, amikor
Monseigneurre esett a tekintete. Monseigneur teljes kimerültségében
elnyúlva feküdt a padlón. Finom fejét szenvedve nyujtotta előre, két
karcsú hátsó lába gömbölyű talpát mutatta Félixkének.

Félixke ekkor odanyúlt a kabátja kihajtásához, ahol állandóan egy kis
gombostű készletet hordott. Kivett egy gombostűt, remegő ujjai közé
fogta, felemelte és biztos döféssel bedöfte Monseigneur talpába.
Monseigneur feljajdult, kinyitotta a száját, de a feje fáradtan hullott
vissza a padlóra. Félixke hátrált egy kicsit, de amikor látta, hogy
Monseigneur fogai nem fenyegetik veszedelemmel, ismét kihúzott egy
gombostűt, felemelte, mint egy dárdát, és bedöfte a Monseigneur másik
lábába. Többi gombostűit is bedöfködte volna Monseigneurbe, ha ekkor a
hajó újra nem billen oldalra és neki eszébe nem jut, hogy jó lesz a
kabinjába menekülni, mielőtt a fogó teljes erővel újra ráereszkedik a
gyomrára. De minthogy ez eszébe jutott, rövid habozás után nagy
sajnálkozással kihúzta Monseigneur lábából a véres gombostűket,
visszadugta őket a kabátja kihajtásába és négykézláb visszamászott a
kabinjába.

A vihar ekkor újra kitört és rövid megszakításokkal tartott alkonyatig.
Egyik hosszabb szünetében Monseigneur feltápászkodott fektéből és egy
matróz mögött vérző és roskadozó lábakkal valahogyan kijutott a
fedélzetre. A fedélzeten panaszosan nyöszörgött és hevesen szimatolva
kereste a herceget. A herceg észrevette.

– Monseigneur, – kiáltotta ijedten – gyere ide.

Érte akart küldeni valakit. Monseigneur is ingadozva indult a hang felé
és aranysárga szeme bágyadtan kereste a gazdáját. Ekkor azonban újra
kitört a vihar, a hajó balra billent, Monseigneur leesett fáradt
lábairól, oldalra csúszott, a következő percben egy óriási hullám söpört
végig a fedélzeten és lesöpörte Monseigneurt a tengerbe.

A herceg elordította magát:

– Csónakot leereszteni.

A hullámok zajában egy pillanatra meghallotta Monseigneur kétségbeesett
ugatását. Monseigneur sohasem szokott volt ugatni; és ettől a rendkívüli
segítségkéréstől a hercegnek összeszorult a szíve.

Az ingadozó hajón mozgás támadt, hat matróz csúszva és kapaszkodva
indult az egyik csónak felé. A herceg szakadásig megfeszült idegekkel
figyelt, nem hallja-e még egyszer Monseigneur hangját. A matrózok már
ott voltak a csónaknál. A herceg ekkor hirtelen oldalra fordult.

– Akar valamit mondani Ridarsky? – kérdezte gyorsan.

Ridarsky összeszorított ajakkal rázta meg a fejét, azután előre intett a
matrózok felé. A matrózok hozzáfogtak a csónak leeresztéséhez; munka
közben azonban egyikük elindult a parancsnoki híd felé, kapaszkodva
haladt előre, az egyik kezéből tölcsért csinált és úgy kiabált valamit a
herceg felé. Szolgarov volt.

– Mit mond? – kérdezte a herceg Ridarskytól.

– Azt, – felelte Ridarsky halkan és hidegen – hogy érdemes-e hat ember
életét kockára tenni egy kutya miatt…

A herceg elsápadva nézett rá.

– Nem – mondta azután keményen és rekedten. – Igaza van.

Visszarendelte a csónakot. A hajó nyögve haladt előre, a herceg csak a
hullámok zaját és a hajótest sokféle recsegését hallotta, a Monseigneur
fehér feje felbukkant még egy párszor, de a hajó haladt előre és
Monseigneur eltűnt a hullámok között.

Estére elült a vihar. A herceg magához hivatta Szolgarovot.

– Köszönöm Szolgarov, – mondta neki – hogy figyelmeztetett. Szeretem az
ilyen bátor és okos beszédet.

Szolgarov nem válaszolt. A herceg lement Anniehoz és elmondta neki, hogy
Monseigneur beleveszett a tengerbe. Annie keserves sírásra fakadt. A
herceg vígasztalta, azután elmondta neki a visszarendelt csónak
történetét.

– Miért hallgattál rájuk – kiáltotta hevesen Annie.

– Büszke vagyok rá, – felelte a herceg elgondolkozva – hogy uralkodtam
magamon és meghallgattam a figyelmeztetésüket.

Annie keservesen zokogva mondta:

– De ha még herceg lennél, ki se merték volna nyitni a szájukat.

– Emberhez méltóbb, – felelte a herceg – hogy szóltak, és emberhez
méltóbb, hogy én hallgattam rájuk.

De Annie könnyezve és makacsul rázta a fejét, zokogva ismételte, hogy
két hónappal ezelőtt senki egy szót se mert volna szólni, hanem az egész
banda kezét lábát törte volna, hogy Monseigneurt megmentse; és egész
éjjel keservesen siratta Monseigneurt.




IV.

A Serpolette másnap reggel kikötőbe ért és felvette rakományának egy
részét. A továbbindulást elhalasztották, mert a hajóra táviratot hoztak,
hogy a rakomány hátralevő része még csak pár nap mulva érkezik meg
azokba a kikötőkbe, amelyeket a Serpolette fel akart keresni.

Annie reggel sokáig aludt, de a berakodás zaja felébresztette. Idegesen
és rosszkedvüen kelt fel, rögtön átment az ebédlőbe és sóhajtozva várta,
mikor ér véget a zajos munka a hajón. A rosszkedve csak déltájban mult
el. Ekkor ugyanis nagy embertömeg gyűlt össze a kikötőben és zajosan
bámulta a Serpolettet.

Annie felment a fedélzetre és megkereste a herceget.

– Miért van ott annyi ember? – kérdezte tőle.

A herceg bosszusan legyintett:

– A helyi lapok megírták, hogy ideérkezünk; és azok most bennünket
bámulnak.

Annie nevetve fordult a tömeg felé. A herceg azonban idegenkedve és
kutatva nézte őt végig és halk és csodálkozó türelmetlenséggel kérdezte:

– Te még nem csináltál toalettet?

– Nem, – felelte Annie – se fésülködni, se mosakodni nem tudtam ebben a
rettentő zajban.

A herceg nem szólt. Annie részvéttel kérdezte:

– Nehezen megy ez a munka, úgy-e? Se a legénység nem ért hozzá, se ti…

– Majd elkészülünk vele – felelte halkan a herceg.

Annie lement a hálószobájába, gyorsan átöltözködött, azután felment a
fedélzetre, messzelátót vett elő és nézte a parton tolongó tömeget. A
berakodás délután négy órára elkészült, és ekkor Annie olyan
szívrehatóan könyörgött azért, hogy tegyenek egy sétát a városban, hogy
a herceg végre leeresztetett egy csónakot és elindultak a part felé. A
parton nagy mozgás támadt; az egész tömeg a csónak felé tódult, és mikor
a csónak odaért, lelkes éljenzés hangzott fel. Annie fehér ruhában,
virágos kalapban, rózsás arccal ült a csónakban és az éljenzés hallatára
az örömtől magánkívül fordult a herceghez:

– Hallod? éljeneznek.

– Hallom – felelte lehajtott fejjel a herceg.

A csónak megállott. A herceg felállt, hogy partra segítse Anniet. Annie
könnyedén rátámaszkodott a karjára és egy szökkenéssel kint volt a
kőpart első lépcsőfokán. A herceg melléje lépett. A tömeg köréjük tódult
és őrjöngve éljenezte őket. Ismeretlen nők sikoltozva igyekeztek kezet
csókolni Annienak és ismeretlen férfikezek megindulástól remegve nyúltak
a herceg felé. A mámoros roham azzal fenyegette őket, hogy
mindkettőjüket besodorja a tengerbe, a hercegnek tehát rövid habozás
után kiáltva kellett útat kérni a tömegtől. A tömeg ekkor lassan ketté
nyílt és ők a kettős emberfal között megindultak a város felé. A herceg
hátul ment és az újra meg újra felhangzó éljenzésre komolyan
meg-megemelte a kalapját; Annie elől ment és ragyogó arccal, mosolyogva
hajtotta meg jobbra-balra szép szőke fejét. Olyan volt, mintha
mindenkinek külön köszönte volna meg az üdvözlést.

A tömeg nem akart elfogyni. A herceg végre megállított egy bérkocsit,
beleültette Anniet, egy utolsó éljenriadal hangzott fel, Annie ragyogó
arccal szórt néhány mosolygást jobbra és balra, azután mögöttük maradt a
tömeg. A városban Annie százfélét akart vásárolni és a herceg türelmesen
kísérte el a boltokba. A boltokban többnyire felismerték őket. Az
utcákon is támadt körülöttük egy-egy csoportosulás. Annie boldogan
símult a herceghez és rózsásan, karcsuan, mosolyogva siklott át az
emberek között. Tervezett bevásárlásuknak negyed részét sem végezte el,
amikor alkonyodott és a herceg azt kívánta, térjenek vissza a hajóra.
Annie belenyugodott a visszatérésbe:

– Hiszen még úgyis kikötünk, háromszor is – mondta jókedvüen.

A kikötő felé menet Annie egyszerre megállott. Gömbölyü kis szája
kinyílt a csodálkozástól, kék szeme nagyra nyílt az áhitattól,
csodálkozva és szinte megrendülve így bámult egy nagyorrú és borotvált
arcú úrra, aki lassan és kifeszített mellel jött velük szemben. Mikor a
közelükbe ért, akkor a borotvált arcú úr is megállott. Felemelte a
fejét.

– Nézd csak, – mondta hangosan – hisz ez a kis Annie.

Annie boldogan nyújtotta feléje a kezét. A borotvált arcú úr két kezébe
vette az Annie kezét és lassan veregette.

– Hát te mit csinálsz itt Annie? – kérdezte azután jóindulatuan.

– Én, – mondta Annie – nem olvastad?… a férjemmel vagyok itt.

– Ah… hm…

A herceg, aki eddig hátul maradt, egy lépésnyire mögöttük, és kínosan
várakozott, most előre lépett. Annie olyan mozdulatot tett, mintha be
akarta volna őket egymásnak mutatni. De nem szólt semmit. Az ismeretlen
úr azonban felemelte a kezét; ugyanekkor felemelte a fejét; olyan volt,
mintha az egész ember a magasba akarna emelkedni.

– Örvendek – mondta.

A herceg kezet szorított vele. Az ismeretlen úr erre szótlanul
szétnyitotta egyszer-kétszer a száját; a szája csattanó hangot adott.

– Hm, – mondta – hm… hát… hát… hát… isten veled Annie. Hát mikor jössz
vissza?

– Ah, – felelte Annie – azt hiszem soha. Nagyon messzire megyek.

A borotvált arcú úr előbb komolyan öszecsucsorította, azután
szétnyitotta a száját. Ezúttal a csattanó hang mintegy halk nevetésbe
olvadt át:

– Dehogynem jössz, – mondta. A – színpad… hiába, a színpad.

Annie a hercegre tekintett.

– De én nem jövök vissza a szinpadra, – szólt lelkesen – soha.

– Hm, akkor kár érted. Te tudtál valamit.

Annie elpirúlt az örömtől, az ismeretlen úr azután búcsuzott, egyszerre
emelte fel a kezét és a fejét, mintha a levegőbe akarna emelkedni, és
kifeszített mellel elment.

Az Annie arca még mindig piros volt az örömtől. Belekapaszkodott a
herceg karjába.

– Hallottad, – mondta neki boldogan – azt mondta, hogy tudok valamit.
Pedig ha ő ennyit mond!

– Hát ki volt ez az ember?

– Ez? Plamenári.

– Plamenári?

– A _nagy_ Plamenári!

Annie szinte megsértődött azon, hogy a herceg nem tudja, kicsoda
Plamenári; a hercegnek végre eszébe jutott, hogy Plamenári híres
színész, akit ő is látott valamikor.

A herceg azután nem szólt többet. Annie is el volt foglalva az örömével
és így szótlanul mentek a csónakig. A csónakban Annie ismét felélénkült
és sorra megkérdezte a a hercegtől azoknak a matrózoknak a nevét akik
eveztek. Mikor a hajón voltak és vacsorához ültek, Annie újra
megkérdezte:

– Hogy hívták azt a matrózt, aki a kormánynál ült?

A herceg gondolkozott.

– Vannoni – szólt közbe Ridarsky.

– Igen, Vannoni – felelte a herceg. – Pompás fickó, mi?

– Látod, – mondta Annie – ez a matróz majdnem olyan elegáns, mint
szegény Monseigneur volt.

– És majdnem olyan jószagú – mondta Ridarsky.

– Az egészen más – felelte hevesen Annie. – Az elegancia nem a ruhák és
nem a parfüm kérdése…

Heves vitába fogott Ridarskyval arról, mi az elegancia, azután egy
legyintéssel befejezte a vitát.

– Különben mit! – mondta, – Maga!

Vállat vont. Nem lehetett tudni, mit akart ezzel a felkiáltással
mondani. Nem is kérdezte senki. Csend volt, de azután Annie újra
megszólalt:

– Vannoni? – Szép neve van. – Olasz?

– Nem – mondta a herceg. – Dalmata.

– Olaszul egy szót sem tud, – mondta Ridarsky – és Franjo a keresztneve.

Annie ránézett, felelni akart valamit, de azután vállat vont és
hallgatott. A vacsora csendben véget ért és vacsora után a herceg és
Annie felmentek a fedélzetre. Leültek. Annie lassan a herceg karjába
fűzte a karját; a herceg gyöngéden magához szorította gömbölyű karját.

A hold lassan feljött és a fénye végigömlött a nyugodt tengeren. A
herceg elragadtatva nézett végig a vizen.

– Nézd – mondta, – óriási ezüst veder és aranyital van benne.

– Ezüst veder, – ismételte elragadtatva Annie és aranyital van benne.

Még szorosabban odasimúlt a herceghez. A herceg átölelte a félkarjával.

– Annie, – mondta neki halkan és gyöngéden – tudod-e, hogy nagyon fel
kell fegyverkeznünk arra az életre, amely ránk vár?

Annie félig lehúnyt szempillái alól kérdő tekintettel nézett fel rá.

– Nagyon sok komolyságra lesz szükségünk – mondta a herceg. – Türelemre.
Fegyelemre. Egyszerűségre. Lemondásra.

– Igen, felelt Annie és felnyujtotta az ajkát neki.

A herceg megcsókolta puha és illatos ajkát. Egy nagy indulat forrósága
futott végig a testén. Szinte borzongva súgta Annienak:

– Azt akarom, hogy fiat szülj nekem.

Az Annie félig lehúnyt szeme egészen kinyílott és józanul, éberül és
kissé meghökkenve nézett a hercegre.

– Mi az Annie? – kérdezte ijedten és megbántva a herceg. – Nem akarod?

– De igen, – felelte Annie gyorsan – de igen… De most úgy-e még nem? Ez
természetes, úgy-e? Amíg hajón lakunk és így járjuk be a világot…? Majd
később… majd akkor, ha… ha letelepedtünk valahol. Akkor… majd… majd
meglátjuk. Ez úgy-e természetes?

A herceg nem felelt.

– Ez úgy-e természetes? – kérdezte újra Annie.

– Ez természetes – felelte a herceg.

Kint ültek még egy ideig a fedélzeten, azután hallgatva mentek
lefeküdni. Másnap reggel a Serpolette tovább indult és délután új
kikötőbe ért. Annie a fedélzeten állott és érdeklődve nézte az új
várost, amelyhez megérkeztek. A parton azonban nem akadt semmi
látnivaló, és Annie nemsokára kedvetlenül visszament a szobáiba. A
herceg később megkérdezte tőle, nincs-e kedve partra menni és folytatni
a bevásárlásait. Annie megrázta a fejét:

– Nem – mondta, – nincs. Ez utálatos város.

– Igen, – felelte mosolyogva a herceg – nincsenek helyi lapjai.

A herceg kiment a partra. Kisebb-nagyobb ügyeit emberekkel és
hivatalokkal ő maga akarta ellátni, éppen azért, mert ezeknek az
ügyeknek az ellátása nagyon nehezére esett. Az emberek ügyetlenek és
udvariatlanok voltak, ő maga pedig szégyenkezve és haragosan látta,
milyen járatlan az élet kis és nagy dolgaiban. Azt már megszokta
valamennyire, hogy segítség nélkül öltözködjék, de egy póstai
pénzesutalvány kitöltése a legnagyobb feladat volt a számára, és az,
hogy az emberek nem voltak elég udvariasak vele szemben,
kétségbeejtette. Egy közömbös feleletre, egy vállvonogatásra úgyszólván
elveszítette a talajt a lába alól. A partraszállás ezért kemény és nagy
feladat volt a számára, amelyre hősies elhatározással szánta el magát és
amelyet összeszorított foggal végzett el. Késő este, amikor hazatért a
hajóra, kedvetlen, bágyadt és sápadt volt attól az erőfeszítéstől,
amelyre pár óra alatt szüksége volt.

A Serpolette másnap új kikötőbe ment át. Itt sem voltak helyi lapok.

A herceg mosolyogva nézte az Annie csalódását.

– Ehhez, – mondta – most már hozzá kell szoknod.

Annie bosszúsan rángatta a vállát.

– Hát nem jobb így? – kérdezte komolyan a herceg. Nem érezted, hogy
annak a tömegnek az őrjöngése megaláz bennünket?

Annie nagy szemmel nézett a hercegre.

– Miért alázna meg? – kérdezte csodálkozva. – Nagyon szép tőlük, hogy
olyan kedvesek hozzánk.

Hallgatott, azután megvetőleg intett a kikötő felé:

– És ezek itt utálatosak.

A gondolataiba merűlt, azután a fejét szinte kihívóan rázva kérdezte.

– És neked talán nem kellemesebb, ha az emberek tudják, hogy nem vagy
egy közönséges hajóskapitány?

Erről azután nem beszéltek többet. A Serpolette másnap reggel olasz
kikötőbe ért. A hajón megjelentek a vámhivatal és a révhivatal emberei.
A révkapitányság embere szögletes arcú, szőrös ember volt, aki komoran
és harapósan végezte a dolgát. Mikor a hajónaplót megnézte, első
pillantásra felfedezett benne egy szabálytalanságot. Szőrös ujját
rányomta a papirosra.

– Mi ez, mi ez kérem? – mondta az orrán keresztül. – Mi ez itt?

A herceg nem tudta, miről van szó és udvariasan és készségesen hajolt a
szőrös ujj fölé. Kereste a hibát.

– Ez kérem, – mondta a szőrös – ez itt, mi ez itt?

A herceg teljesen elveszítette a talajt a lába alól. Elsápadva,
bizonytalanul és tétovázva nézett a szőrös ujjról a szőrös emberre és
érezte, hogy az ő számára most csak két eshetőség van: vagy torkon
ragadni és megfojtani ezt az embert, vagy megadni magát az
otrombaságának. Arra gondolt, hogy ő valóban követhetett el valami
hibát, legyűrte a haragját és a második módot választotta.

– Bocsánat, – mondta – szabad kérnem: miről van szó?

– A dátum, kérem, a dátum!

– Ah, igen. Majd kiigazítjuk.

A szőrös fenyegetően végignézte még egyszer a hajónaplót, azután
megbocsátott neki és kegyesebb hangulatban fordult a herceghez.

– Uj kapitány, mi?

– Igen, – felelte a herceg – ez az első utam.

– Hát eddig…?

– Eddig a haditengerészetben szolgáltam.

A szőrös egészen felderült.

– No, – mondta jóindulattal – majd megtanulja. Majd megtanulja.

Indulni készült és jóindulattal kinyújtotta a herceg felé a kezét. A
herceg habozott egy másodpercig, azután kezet szorított vele.

Az egész napja rosszkedvű és töprengő nap volt. Délután Annie faggatta,
mi a baja, de ő azt mondta, hogy semmi baja sincs. Később azonban így
szólt Anniehez:

– Én láttam egyszer, amint egy majom megalázott egy királyt.

– Ki…? Mit…?

– Egy majom megalázott egy királyt.

Annie csodálkozva kérdezte:

– Hogyan? Hogy lehet az?

– A majom – felelte a herceg – ott állott a király előtt, mert
bemutatták a királynak. És mert az volt a szokása, felemelte a kezét és
kinyújtotta a király felé, hogy kezet szorítson vele. A király útálta a
majom szőrös kezét, de mert nemes és szelíd ember volt, nem akarta
ellökni. A majom tehát nyújtotta a kezét; a király nagy zavarba jött és
így megalázódott.

Annie értelmetlenül húzta el a száját. Csodálkozva hallgatott, azután a
vállát vonogatva mondta:

– Hát miért engedte megalázni magát? Ha én király volnék, én
kivégeztettem volna ezt a majmot.

A herceg délután partra ment. A postahivatalt kereste fel, mert pénzt
akart küldeni egy volt lakájának, aki kérőlevelet küldött utána. A kis
postahivatalban megállott az egyik hivatali nyílás előtt és várt. Vele
szemben egy kis asztalnál ott ült egy kövér, borotválatlan, gallértalan
és piszkos ember, aki írt. Kis disznószeme egy szempillantásra
felrebbent a hercegre, nyilvánvaló gyűlölettel nézte őt végig, mint a
nyugalma megzavaróját; azután visszafordult a papirosaira. A herceg állt
és várt és nézte a postahivatal belsejét. Bent piszok volt és
rendetlenség, és a háttérben egy levélhordó motoszkált. A herceg
percekig várt. A kövér és piszkos ember nem nézett fel. A herceg végre
megmozdult. A kövér ember ekkor írt még egy ideig, azután a foga mögül
odaszólt a háttérben piszmogó levélhordónak:

– Rifusarlo. Elutasítani.

A levélhordó odajött a másik nyíláshoz és megkérdezte a herceget, mit
kíván.

– Pénzt feladni.

– Már nem lehet, hat óra elmúlt.

A herceg elment. Másnap délelőtt újra megjelent a postán. A piszkos és
kövér ember kis disznószeme dühösen rebbent fel magas alakjára, azután
visszafordult a papirosaira. A herceg szótlanul várt. A két disznószem
végre feléje fordult.

– Mit kíván?

– Pénzt akarok feladni.

– Hová?

– Külföldre.

– Csak aranyban fogadom el. Van aranya?

– Nincs.

A két disznószem már el is fordult és visszatért a papirosaihoz. A
herceg összeszorított foggal állott egy másodpercig, azután elment a
városba aranyat keresni. Déltájban megvoltak az aranyai. Ekkor
visszament a postára, kitöltött egy postautalványt és várt. A
gallértalan, izzadó és piszkos ember átvette a postautalványt, megnézte,
azután visszadobta.

– Rosszúl van kitöltve.

A herceg összeszorította a fogát. A háttérben foglalatoskodó levélhordó
ekkor kijött hozzá és megmutatta neki, hogyan kell kitöltenie a
rovatokat. A herceg egy ezüstpénzt nyomott a kezébe. A levélhordó
visszament a hivatal hátterébe, a herceg pedig odaállt a nyílás elé.
Várt. Végre egy mozdulatot tett. A kövér ember ekkor felemelte
disznószemét a papirosról, ránézett, azután az órára nézett és odaszólt
a levélhordónak.

– Rifusarlo. Visszautasítani.

A levélhordó jött és zavarodottan mondta, hogy a hivatalos óra időközben
letelt. A hercegben azonban ekkor felfordult minden. Fuldokló düh
rohanta meg és az az érzése támadt, hogy most ölni fog. Szótlanul,
remegve és sápadtan ment vissza a másik nyíláshoz és dadogva kereste a
szavakat.

– Meg kell önnek mondanom, – szólt be rekedten a kövér emberhez – hogy
ön… egy… disznó.

Nem ez volt az a szó, amelyet keresett. De ez is jó.

A kövér ember felemelte kerek, húsos és piszkos fejét. A szája kinyílott
és dühös kis szeme is próbált nagyra nyílni.

– Mit mond? – kérdezte dühösen.

– Azt, hogy ön egy disznó.

A kövér ember felugrott, ordított és hadonázott.

– Ön egy disznó, – ismételte a herceg.

A névjegye után nyúlt. A kövér ember azonban elutasította a névjegyet. Ő
tisztviselő, őt a hivatalában bántották meg, hol vannak a csendőrök, ő
majd megmutatja. Kijött a belső hivatalból, kiszaladt az utcára és
csendőrök után ordított. A herceg is kiment az utcára. Szökni akar, –
ordította a kövér ember.

De a herceg nem akart szökni. Állt és vár és megismételte:

– Voi siete un porco. Ön egy disznó.

Az utcán összefutottak az emberek. A kövér ordítva panaszolta el nekik,
mi történt vele. Gazság. Szemtelenség. Idejön egy idegen és merészel egy
olasz tisztviselőt inzultálni.

A herceg minderre nem válaszolt; sápadtan állott és konokul ismételte:

– Voi siete un porco.

A kövér ember lilaszínűre ordította magát. Az idegen! Idejön az idegen!
Itt nálunk is mer szemtelenkedni. A tömeg egy része nevetett, a másik
része azonban fenyegető módon szorúlt össze a herceg köré. De a
hercegnek most minden mindegy volt. És ha rögtön meg kell itt halnia:

– Voi siete un porco.

A piszkos és kövér ember most hadonászva közeledett a herceg felé, akit
kezdett bezárni a tömeg. A herceg összeszorította az öklét.

– Voi siete un porco.

– Üssétek! – ordította valaki a herceg mögött.

Ekkor egy egyenruhás és kardos ember érkezett be a tömegbe. A tömeg
szétnyílt előtte. A piszkos és lilaképű postafőnök ordítva fogadta.

– Fogasd el, kapitány! Elfogatni!

A csendőrkapitány odafordult a herceghez.

– Ön a Serpolette kapitánya?

– Igen. És ennek az embernek rendelkezésére állok.

– Ugyan kérem.

A csendőrkapitány megfogta a kövér ember karját:

– Bizonyosan megint goromba voltál és megkaptad, amit megérdemeltél.

A kövér ember ordítani akart, de a csendőrkapitány odahajolt hozzá:

– Tudod ki ez? – mondta neki halkan. – Péter herceg, aki letette a
rangját.

A borotválatlan és piszkos ember zavartan kezdte nyeldesni a levegőt, a
csendőrkapitány pedig odafordult a herceghez:

– Tessék zavartalanul tovább sétálni, oda, a hová tetszik.

A herceg megemelte a kalapját, a csendőrkapitány szalutált, az
elcsendesedett tömeg szétnyílott és a herceg visszament a hajóra.




V.

Este a fedélzeten ült a herceg Annieval. Szótlanul ültek egymás mellett.

– Hallgasd csak, – szólalt meg azután Annie – milyen szép!

A hajó túlsó végén egy matróz énekelt. Annie felállott:

– Megnézem, – mondta – ki az.

A herceg lassan feltekintett rá.

– Hagyjad, – szólt azután – Vannoni.

Annie leült és élénken fordult oda a herceghez.

– Milyen szépek ezek a bús szláv melódiák, – mondta. – Meg fogom őket
tanulni.

A herceg hallgatott.

– Jó? – kérdezte Annie. – Megtanuljam őket?

– Jó – mondta a herceg.

Annie csillogó szemmel hajtotta előre a fejét, hogy az éneket jól
hallja, azután lelkesen mondta:

– De micsoda hangja van! Hallod? Én ezt a fiút énekelni fogom tanítani.

A herceg hallgatott.

– Jó? – kérdezte Annie. – Tanítsam? Igen?

– Nem, – felelte halkan a herceg.

Annie elhallgatott, és szótlanul ültek egymás mellett a fedélzeten. A
hajó túlsó végén azután elhallgatott az ének is és ők nemsokára
szótlanul lementek a szobáikba. A szalónban Annie megállott a pianinó
mellett és állva végigfuttatta az ujjait a billentyűkön. A herceg
megállott mögötte. A szobában nem égett a lámpa, csak az ebédlő
világossága szűrődött be egy kevéssé.

A billentyűk halkan gyöngyöztek az Annie ujjai alatt. A herceg szótlanul
és nagyon csendesen leereszkedett egy karosszékre, Annie meghallotta ezt
a mozdulatot, az ujjait végigfuttatta még egy moll akkordon, leült a
zongora mellé és készülődés nélkül halkan, mint egy sóhajtást elkezdte
énekelni a Brahms-dalt:

  Immer leiser wird mein Schlummer,
  Nur wie Schleier liegt mein Kummer
  Zitternd über mir…

A hangja itt egyszerre megakadt, a keze lecsúszott a billentyűkről, a
húrok halkan tovább zúgtak a félhomályban, azután csend lett. A herceg
odalépett hozzá, megfogta az állát és felemelte a fejét. Az Annie szeme
tele volt könnyel. A herceg szólni akart, vígasztalni akarta és
símogatni akarta, de nem tudott szólni és nem tudott mozdulni. A keze
lehúllott, mint az ólom; és erre úgy maradtak mind a ketten
mozdulatlanul a sötétségben.

Később zavarodottan és szégyenkezve mentek lefeküdni. Hangtalanul és
belső remegéssel feküdtek le, gyorsan eloltották a lámpát és az egymás
mellett lévő két ágyban szótlanul néztek bele a sötétségbe. Órák teltek
el így és mindegyikük tudta, hogy a másik ébren van. A sötétségben végre
megmozdult valami. Az Annie puha kis keze tapogatózott át remegve a
herceghez.

– Mi az?

Annie megfogta a herceg kezét és ráhajtotta a fejét.

– Te szomorú vagy – súgta neki halkan és lihegve.

A herceg nem válaszolt. A kezére lassan csepegtek rá az Annie könnyei.

– Én, – súgta neki Annie fuldokolva – téged nagyon sajnállak.

A herceg nem válaszolt. Annie ráhajtotta a fejét még egy ideig a kezére,
azután sóhajtva feküdt vissza a párnáira és halkan mondta:

– Borzasztó ez a szoba. Mintha koporsóban feküdnénk.

Nemsokára azután elaludt. A herceg még sokáig meredt bele a sötétségbe,
míg az ő fájó szemére is rászállott a kábult álom.

Másnap a herceg déltájban lement az ebédlőbe. Az asztalon még ott volt a
reggeli; a reggelizőasztal mellett ott ült Annie Félixkével és jókedvüen
és nagyokat nevetve kártyázott vele. A herceg figyelmeztette Anniet,
hogy nemsokára dél lesz, Annie erre elküldte Félixkét:

– Eredj cintányér!

Félixke elment és a herceg idegesen mondta:

– Furcsa szavaid vannak. Miért mondod ennek, hogy…

– Cintányér? – vágott közbe vídáman Annie… – Az a Polarics-házban volt
szokás.

Nevetett.

– Meg vízihólyag – tette hozzá derülten.

A herceg összeszorította a száját.

– Most menj talán felöltözködni – szólt csendesen.

Annie jókedvüen intett igent és sietett át a hálószobába fésülködni,
mosakodni és felöltözködni. Ebédnél jókedvüen beszélgetett és sokat
nevetett. Egyszerre ránézett Ridarskyra, azután odafordult a herceghez:

– Igaz, – mondta – engedd meg mégis, hogy tanítsam ezt a Vannonit.
Meglátjátok: világhírű énekes lesz belőle. Már valamit tud is: kottát
már olvas; a többi majd…

– Honnan tudod, – kérdezte összevont szemöldökkel a herceg – hogy kottát
olvas.

– Félixkétől. A papjuk tanította meg rá gyerekkorában. Megengeded?

– Sajnálom, – felelte a herceg – nem lehet. Rossz példa volna a
legénységnek.

Annie kedvetlenül húzta el a száját.

– Óh, – mondta duzzogva – én pedig már úgy örűltem. Hiszen így halálra
fogom magamat únni.

Ridarsky előrehajolt egy kissé és hideg szemmel nézett rá.

– Mondtam már, – szólt csendesen – hogy én majd mulattatom.

Annie felemelte a fejét.

– Maga – mondta. – Maga csak hallgasson.

Ridarsky nem válaszolt. A herceg hallgatott és ebéd után szótlanul ment
fel az irodájába.

Ide nemsokára felrendelte Félixkét is. Fel volt zaklatva.
Nyugtalankodott, háborgott és tajtékzott benne minden és az az érzése
volt, azt az epedő vágyat érezte, hogy ez az egész belső háborgás, mint
egy forró tűzfolyam, ömöljön bele a munkájába.

Félixke belépett és feszesen jelentkezett.

– Üljön le, – mondta a herceg – diktálni fogok.

Félixke leült az asztal mellé, elhelyezte maga elé a papírt, tollat vett
a kezébe és rendesen, csendesen, feszesen várt. A herceg összevont
szemöldökkel nézett maga elé, mély szürke szemében láng lobbant fel és
az indulattól eltördelten szakadt le az ajkáról a szó:

– Több világosságot.

Mehr Licht! Egy nagy szellemnek az utolsó szava lesz a könyv első szava
és a könyv címe. Több világosságot! A gondolatai zúgva röpültek át a
tengeren, el hazafelé. Otthon nemsokára jön a tél s a síkságon a kis
parasztházakban sárral tapasztják be az ablakot, hogy tavaszig ki se
lehessen nyitni. Be kell törni ezeket a betapasztott ablakokat. Az egész
országban be kell zúzni az ablakokat és fel kell törni az ajtókat, hogy
beáradjon a levegő és a napfény. Hivatal, kaszárnya, parasztház, királyi
palota, – bezúzni az ablakot, – levegőt, napfényt, – több világosságot.

A mellét szinte szétfeszítette a szeretetnek az a kimondhatatlan
nagysága, amely fájdalmasan fészkelt a lelkében; mély lélegzetet vett,
hogy kimondja az első szót: az ajkát felnyitotta, de az első szót nem
mondta ki. Hirtelen megállott.

A Goethe utolsó szavával akarta a könyvét kezdeni és ezzel a szóval
akarta a könyvét befejezni. De amikor ezt mégegyszer meggondolta és
amikor lázasan és áhítattal bele akart fogni a munkája megírásába, élete
nagy cselekedetébe, akkor a forró háborgáson át, amely a mellét
elöntötte, lentről, a lelkének egy elrejtett zugából jeges hűvösségű
széláramlat tört át az agyáig. Tisztán, érthetően, mintha idegen ember
hangosan mondta volna ki, egy dermesztő kérdés hangzott fel a lelkében.
És ő kihülten, dermedten és elsápadva hallgatta ezt a kérdést és nem
tudott rá válaszolni.

Elfordult, sokáig nézett ki az ablakon a tengerre, azután elküldte
Félixkét.

– Ma nem dolgozunk.

Félixke elment és ő kábultan járt-kelt egész nap. Este könyvet vett elő,
de vak szemmel meredt beléje és nem látta a betűket.

– Mit olvasol? – kérdezte tőle Annie,

Ekkor a herceg nem bírt magával. Közömbös feleletet akart adni,
hallgatni akart, de egy nála nagyobb erő megragadta a lelkét, minden
idegszálát, az egész organizmusát; és neki kongó hangon, üresen, mintha
a kérdés nem is az övé volna, meg kellett ismételnie azt a kérdést,
amely délután belesüvített az agyába:

– Mit gondolsz: Goethe megtette volna-e, amit én tettem?

Dideregve várta a választ. Annie vállat vont:

– Mit tudom én – mondta nyugodtan.

Azután elgondolkozott:

– Goethe, – mondta összehúzott szájjal és finoman – a Faust szerzője?

A herceg nem szólt. Annie belemélyedt a gondolataiba:

– Én, – mondta – mikor Ausztriában voltam… Olmützben a Margitot akartam
énekelni. De az igazgató ellenségem volt, mert én nem jártam fel délután
egyedül az irodájába, de a Mayer, az feljárt. Hát azt mondta, énekelje a
Mayer. Én a szubrettpartiet énekeljem. Hát erre jött az előadás és a
Mayer… mit mondjak? – fütyültek! Engem pedig megvártak az előadás után
és a tömeg…

A herceg nem hallotta, mit beszél, Annie befejezte az elbeszélését,
várt, nézte a herceget, azután így szólt:

– Goethe? Bizonyosan megtette volna. Az okos ember volt, okosabb mint a
királyok és a hercegek.

A herceg hallgatott. Annie sokat beszélt, azután gyorsan odaült az
ölébe.

– Nézd, – mondta kedvesen, durcásan és könyörögve – engedd meg, hogy
Vannonit tanítsam. Ugy mulattatna. Megengeded? Igen?

– Igen – mondta a herceg.




VI.

A herceg másnap délben vörösre sírt szemmel találta Anniet az ebédlőben.
Meg akarta tőle kérdezni, mi baj van, de azután fáradtan hallgatott.

Annie nézte, nem szól-e, és amikor a herceg tovább is hallgatott, ő
szólalt meg.

– Én, – mondta remegve és könnyes szemmel – nem akarom, hogy Ridarsky
ezentúl velünk ebédeljen.

– Miért?

– Nem akarom. Nem akarom. Nem akarom.

A haragtól vörösen és magánkívül toppantott a lábával és szikrázó
szemmel nézett a hercegre.

– Miért? – kérdezte halkan a herceg.

– Mert útálom. Mert gyűlölöm.

A herceg újra megkérdezte halkan és bágyadtan:

– Miért?

– Mert alávaló. Bitang. Gazember. Csirkefogó.

A herceg csendesen mondta:

– Arra kérlek, mondd meg nekem, mi adott okot rá, hogy most egyszerre
ilyen szigorúan ítélj róla.

Annie hevesen rángatta a vállát, rágta az ajkát, azután zokogásra
fakadt:

– Én nem akarom, – mondta szinte sikoltva – hogy ide betegye a lábát.

Leült egy székre, az egész testét rázta a zokogás.

– De mondd meg, hogy miért – mondta a herceg.

Annie nem felelt. A herceg lehajolt hozzá.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

Annie még hevesebben zokogott és nem felelt.

– Meg kell mondanod, mi történt.

Annie felugrott. A szája eltorzult, az arcán sűrűn patakzottak le a
könnyei. Toporzékolva és sikoltva kiáltotta:

– Én nem akarom, hogy ide betegye a lábát, – ez nem elég? Én utálom, ez
nem elég?

A herceg nagyon halkan mondta:

– Amíg nem tudom, mi történt, addig nem tilthatom ki.

Annie erre felsikoltott, a szivéhez kapott, berohant a hálószobába és
bezárta maga mögött az ajtót. Nemsokára jött Ridarsky az ebédhez. Az
arca mozdulatlan volt. A szeme hideg. Szótlanul leült; egyetlen hang
nélkül ették végig az ebédet; Szedlák feketén és nesztelenül forgolódott
körülöttük; azután Ridarsky szótlanul felkelt, meghajolt és elment.

A herceg elsötétülő arccal nézett utána. Mi történt? A gondolataiból
egyszerre felrezzent. Megérezte magán a Szedlák szemét. Szedlák tisztára
borotváltan, fehér hajjal, fekete ruhában állott a szoba másik végében
és nézte őt. A herceg szembe fordult vele és a Szedlák tekintete olyan
volt, hogy ő most hangosan és azzal a világos tudattal, hogy bizonyosan
kap választ, megismételte:

– Mi történt itt?

Szedlák közelebb jött. Tisztára borotvált arca mozdulatlan volt és az
egész lényén még sötétebb és komorabb ünnepiesség feketéllett, mint
máskor. Olyan volt, mint egy ismeretlen vallás főpapja, aki valami
megrendítő szertartást készül elvégezni.

A herceg előtt megállott. Ridarsky után intett.

– _Az_ bejött ide másfél órával ezelőtt. Beszélgettek és nevettek. És
_az_ egyszerre megrohanta őt. Mint a barom.

A hercegnek elállt a lélegzete. Ez olyan szörnyűség volt… olyan
szégyenletes… olyan megalázó… hát ilyesmi is történhetik? Szerette volna
a szemét elfordítani Szedláktól, de verejtékes homloka alól két mély
szürke szeme az akarata ellenére is kínzottan, reszketően, kérdően
tapadt rá Szedlákra. Szedlák válaszolt a herceg szemének a néma és
szenvedő kérdésére:

– Én, – mondta lesütött szemmel – ittjártam a közelben és a járásom
zajára még megmenekülhetett.

A herceg lehajtotta a fejét.

– Köszönöm Szedlák – mondta halkan.

Bágyadtan intett a kezével és erre az intésre Szedlák csendesen kiment a
szobából. A herceg maga maradt. Mélyen lehajtotta a fejét és sokáig ült
így mozdulatlanul; azután töprengve indult fel a fedélzetre.

Hivatta Ridarskyt. Ridarsky jött és megállott előtte feszesen és
nyugodtan, és hideg szeme, mint egy acélpenge kereste a herceg
tekintetét. A herceg lesütötte a szemét.

– Parancs? – kérdezte erre Ridarsky.

A herceg töprengve nézett fel rá.

– Ridarsky, – kérdezte halkan – igaz az, hogy maga az adósságai miatt
tette le a rangját?

A Ridarsky hideg szeme nagyobbra nyílt fel, mint szokott, azután pedig
összébb húzódott, mint szokott.

– Igaz – felelte egy másodpercnyi gondolkodás után.

– De hiszen én tudom, hogy magának még jelentékeny összeg pénze van.

– De ha az adósságaimat kifizettem volna, nem lett volna.

– Tehát inkább megrövidítette azokat, akik magában bíztak, minthogy…

– Inkább.

A herceg töprengve nézett rá.

– De hát mit akar ezzel a pénzzel?

A Ridarsky vékony ajkai körül, mintha egy halvány lenéző mosolygás
jelent volna meg. Habozott, hogy válaszoljon-e. Válaszolt.

– Uj pénzt akarok – mondta vállat vonva. – Sok pénzt. Hatalmat.

– Hogyan?

Ridarsky újra vállat vont és az ajka körül feltünt a halvány, lenéző
mosolya.

– Megnézem, – mondta ajkbiggyesztve – mit lehet odaát csinálni és azt
csinálom, ami a leghasznosabb.

A herceg töprengve nézett rá és az az érzése támadt, hogy vérszagot
érez. Villámgyors kábulatban véresre korbácsolt színes embertesteket
látott… vonagló asszonyokat… vérebekkel üldözött szökevényeket… dörrenő
fegyvert, amelynek a dörrenése után egy futó ember bukfencet vet, mint a
meglőtt nyúl… És mindezt Ridarsky teszi.

Végigsímította verejtékező homlokát, a kábulata elmult, de a vérszagot
még érezte az orrában és tudta, hogy mindez lehetséges. Ridarsky mindezt
meg tudná tenni. Ridarsky mindezt meg fogja tenni.

Töprengve nézte Ridarskyt. Semmi haragot nem érzett ellene, csak nagy
álmélkodást érzett és azt a fájdalmas és veszedelmes vágyat, hogy még
többet tudjon meg róla; hogy egészen megismerje.

– Ridarsky, – mondta neki töprengve – maga sokat foglalkozott nőkkel…?

A Ridarsky szeme hidegen és kihívóan villant meg.

– Igen – felelte halkan.

– Minden szabad idejét…?

– Minden szabad órámat!

– És mégis… hogyan bánik maga a nőkkel…?

– Ahogy megérdemlik.

– Nem érez gyöngédséget…? és hálát…?

A Ridarsky vékony ajka körül megjelent a lenéző, kegyetlen, hideg
mosolygás. Habozott, kimondja-e, amit mondani akar, azután a fejét
felemelve kihívóan és gőgösen kimondta:

– Le kell nyomni őket; azután elrúgni.

A herceg mérhetetlen álmélkodással nézett rá. Ezt meri mondani? Amikor
tudja, hogy ő a becstelen támadását számonkérni hívatta ide?

– Ridarsky, – szólt elakadó lélekzettel – semmitől sem fél maga?

A Ridarsky halvány homloka kigyulladt. Összehúzott szeme hidegen
fénylett, mint egy támadó acélpenge, vékony ajka dühtől és gőgtől
rángatózott.

– Én, – mondta felindulástól fehéren, – csak a fájdalmas haláltól félek.

– Mitől? – kérdezte meglepetve a herceg.

Ridarsky nyugodtabb lett. De most már folytatta. Aki meg akarja őt
ismerni, ismerje meg.

– Nem a haláltól. A fájdalmas haláltól. A haláltól nem. Nincs semmi, ami
visszariasztana, csak annyi időm maradjon, hogy ezt itt használhassam
még.

A zsebébe nyúlt és kis tokban morfiumfecskendőt vett ki. A herceg
álmélkodása szinte fájdalmas bűvöletté lett. Dermedten és kínzottan
bámult a Ridarsky könyörtelen arcára. Micsoda arc ez? Micsoda lélek ez a
lélek, amelybe csak most lát bele? Milyen lehetőségeket forgat a fejében
ez az ismeretlen ember, a ki revolvert és morfiumfecskendőt hord a
zsebében, hideg szívvel jár a világban, zsákmánynak tekint minden nőt és
csak a fájdalmas haláltól fél?

Bűvölten és dermedten bámult a Ridarsky könyörtelen arcába. Érezte, hogy
mondania kell valamit, valami döntő és elhatározó szót, hogy ebből a
bűvöletből megszabaduljon; a lelkében lihegve kereste azt a szót, amely
megváltja; nem találta; és végül az akarata ellenére szinte feljajdulva
mondta:

– Hogy csalódtam én magában Ridarsky.

A hangja olyan fájdalmas volt, olyan panaszos, éles és ellenállhatatlan,
hogy Ridarsky elpirult tőle. De az elpirulását rögtön szégyenkező düh
követte.

– Én is csalódtam önben – felelte gyorsan és kihívóan.

Eddig a herceget a tilalom ellenére is mindig fenségnek szólította. A
herceg most mély szürke, borús szemével nyugodtan felnézett rá és
csendesen kérdezte:

– Miért Ridarsky?

Ridarsky habozott.

– Mit akar mondani Ridarsky? – kérdezte a herceg. – Miért?

– Azért, – felelte Ridarsky dühtől fehéren – mert azt hittem, hogyha
otthon nem tudott úr lenni, legalább ezen a hajón tud majd úr lenni. De
azt se tudta.

A herceg felállott. Hányszor volt már az az érzése, hogy Ridarsky akar
valamit mondani és azután elhallgatja! – Ez volt az a kimondatlan szó,
amelyet ő mindig ott érzett a vékony és kegyetlen ajkain. Felemelte a
kezét.

– Elég volt – mondta csendesen. – Hagyjon magamra Ridarsky.

Ridarsky sápadtan nézett rá egy másodpercig, megfordult és elment. A
herceg töprengve tekintett utána, azután a gondolataiba elmerülve
járkált a fedélzeten.

Délután lement az ebédlőbe. Be akart kopogtatni Anniehoz. De a folyosón
Szedlákkal találkozott. Szedlák mozdulatlan arccal tért ki és mereven
hajtotta meg a fejét. De a hercegnek úgy tetszett, hogy a szemében egy
kérdést olvas. Válaszolni akart erre a kérdésre, de mire rátette a
Szedlák vállára a kezét és mire Szedlák feléje fordult, akkorra
elfelejtette, mit akart neki mondani. Töprengve nézett bele a Szedlák
tiszta arcába és szinte az akarata ellenére mondta.

– Tudja-e Szedlák: Jézus milyen úton juthatott oda, hogy vallást csinált
az alázatosságból?

– Milyen úton fenség? – kérdezte megdöbbenve Szedlák.

– A haragnak és az erőtlenségnek az útján. Aki ölni akar, de nem tud
ölni, annak alázatossá kell lennie. Aki érzi, hogy nincs ereje legázolni
azokat, akik vele szemben vannak, annak nincs más útja, mint az
alázatosság. Az alázatosságnak az értéke az, hogy bizonytalanná teszi
azt, aki velem szemben áll és engem megnyugtat. Megütötte az egyik
arcomat, odanyújtom neki a másikat, – lehetetlen, hogy ne ingadozzék és
szégyenkezést ne érezzen… Odanyújtom a másik arcomat is, és nekem ez a
megnyugvásom, a bizonyosságom és az erőm. Még, még alázatosabbnak lenni,
hogy a lelkem egészen megnyugodjék, alázatosnak lenni, mert nem tudok
ölni és erőszakos lenni. De kezdetben éppen olyan közel voltam a
lelkemben az öléshez, mint az alázatossághoz. Jézus is így juthatott el
oda, hogy vallást csinált az alázatosságból.

Szedlák megdöbbenve hallgatta. Amikor a herceg elhallgatott, fejcsóválva
mondta:

– Nem jó dolog ilyeneken gondolkozni, fenség. Istent megbánthatja vele
az ember.

A herceg töprengve nézett a Szedlák tiszta arcába, azután megfordult és
ahelyett, hogy tovább ment volna a folyosón, felment a fedélzetre és
tovább bámult ki a tengerre.




VII.

A Serpolette símán siklott előre a tengeren, átjutott a szoroson és kint
volt az óceánon. A herceg órák óta ült mozdulatlanul a fedélzeten és
bámult előre. Elől nyugaton alkonyodóban volt a nap és széles
vörös-arany fénycsíkot vetett a sápadtan gyöngyöző tengerre. A hajó néha
belejutott a tüzesen aranyló csíkba és olyan volt, mintha egy lángoló
hídon egyenesen a napig akarna siklani.

A nap alatt a szemhatár szélén azután égő vörössé lett a tenger, a nap
szállott lefelé és az aranycsík kezdett elbágyadni. A naphoz vivő híd
kisiklott a hajó alól.

A herceg felemelte a fejét és körülnézett. Az esti szellő megborzongatta
és maga mögött észrevette Anniet, aki lassan jött előre a fedélzeten.

– Hol vagyunk? – kérdezte Annie.

– Kint az óceánon.

Annie meglepetve nézett rá:

– Hiszen úgy volt, hogy megállunk.

– Megváltoztattam ezt a rendelkezést.

– És most nem veszünk fel második tisztet?

– Nem.

– Az első kormányos végzi majd a munkát…?

– Nem. Én.

Annie szorongva nézett a hercegre. Nem tudott szólni. Leült melléje és
időről-időre nyugtalanul fordult feléje.

– És meddig leszünk tengeren?

– Két hétig.

– Istenem, – mondta Annie kétségbeesve – milyen unalmas lesz.

A herceg bámult előre, oda, ahol az imént aranyhíd vezetett még a napig
és nem is válasz gyanánt, hanem inkább magának mondta:

– A tenger…

Nem mondhatta tovább. Annie ingerülten vágott közbe:

– A tenger…! Egyszer aranyital ezüst vederben, máskor ezüstital arany
vederben. Utálom.

A herceg nem felelt. Mozdulatlanul nézett előre a tejfehér tengerre,
amelyet aranykeretbe foglalt a lenyugvó nap. Annie azonban megijedt
attól, amit mondott, és a szíve összeszorult a heves megbánástól.
Odahajolt a herceghez és lehajolt az összekulcsolt keze fölé, mintha meg
akarta volna csókolni.

– Bocsáss meg, – szólt reszkető hangon, – én… én olyan rossz vagyok.

A herceg szótlanul végigsímogatta az arcát. Erre a símogatásra – mintha
ez a mozdulat szabadította volna fel – olyan megrendítő erejű, halk, de
éles, fuldokló és kétségbeesett kiáltás tört ki az Annie torkán, hogy a
hercegnek a hideg futott tőle végig a hátán.

– Fordulj vissza, – sikoltotta Annie halkan – fordulj vissza…!

A herceg megdöbbenve nézett rá. Annie szégyenkezve sütötte le a szemét
és zavarodottan, tördelten, mintha hosszú sírás után lihegné el, halkan
mondta:

– Fordítsd vissza a hajót… Most még visszafordíthatod.

– Miért? – kérdezte csendesen a herceg.

Annie elpirulva hajtogatta jobbra-balra a fejét, zavartan símogatta
végig a szemét és a homlokát és szégyenkezve mondta:

– Csak…! Nem is tudom…! Egyszerre… egyszerre úgy…! Olyan ideges vagyok.

A herceg gyanakodva nézett rá még egy párszor, de Annie most már
nyugodtan ült és szótlanul nézett ki a tengerre. Csendben ültek így
egymás mellett és amikor a herceg felkelt, Annie könnyű sóhajtással,
mosolyogva mondta:

– Igen, menjünk le a koporsóba.

Előbb azonban még vacsoráztak. Kettesben, mert a herceg megüzente
Ridarskynak, hogy ma nem óhajtja látni. Csendesen végigették a vacsorát,
azután lefeküdtek az egymás mellett levő két ágyba, és ekkor valóban
olyan volt, mintha sötét koporsóban feküdnék két mozdulatlan halott és a
koporsó csendesen úsznék velük nagy ismeretlen tájak felé.

Másnap délután először jelent meg Vannoni a szalónban, hogy szláv
dalokat énekeljen Annienak és hogy énekleckét vegyen tőle. A herceg fent
volt a fedélzeten, amikor Vannoni befordult a folyosó felé és hallotta,
amint egy matróz rákiáltott a dalmatára:

– Hová mégy Vannoni?

Vannoni nem felelt. A Brattlie hangja felelt helyette:

– Megy énekelni az asszonynak.

A durva hangra széles röhögés válaszolt és a herceg sápadtan menekült,
mert attól tartott, hogy meghallja a matrózai beszélgetésének a
folytatását is. A hajó hátsó részén járt-kelt és kínos izgalom dörömbölt
a mellében. Nagy lélegzeteket vett, mélyen beszítta a tenger sós
levegőjét; próbálta magát elfoglalni, de állandóan arra figyelt,
hallja-e az éneklecke hangjait a szalón felől és szinte percenként
elővette az óráját.

Az óra végre lejáróban volt. A herceg indult lefelé. A folyosón
Ridarskyval találkozott.

– Mit csinál ön itt? – kérdezte meglepetve.

– Jelenteni akartam… jelenteni akartam… De most már megint jól vagyok. –
Megyek vissza.

Elment. A herceg benyitott a szalónba. Vannoni éppen indulóban volt.
Meghajolt és ki akart menni.

– Nem, – mondta neki Annie nevetve, nem jól van. Ha színész akar lenni,
ügyesebben kell csinálnia. Igy.

Megmutatta neki, hogyan kell meghajolnia. Vannoni kitünően megcsinálta.

– Azután kezet csókolni, – mondta Annie. – Nem, nem úgy. Emelje fel
magához a kezemet… nem olyan erősen fogni… úgy… pompás!

Vannoni kezet csókolt neki és elment.

– Mit szólsz hozzá, – szólt Annie a herceghez elragadtatva – milyen
ügyes. Milyen grácia van mindenben, a mit csinál.

– Igen.

– És milyen pompás hangja van. Büszkék leszünk még rá.

– Igen…

– És milyen szép nótákat tud. Hallgass ide.

Leült a zongorához és elénekelt egy horvát dalt.

– Gyönyörű, úgy-e?

– Szép – mondta a herceg.

– Gyönyörű.

Annie egész este jókedvű volt, vacsora után nem akart lefeküdni, azután
alig tudott elszakadni a fedélzettől, ahová kiültek. Amikor éjféltájban
végre lefeküdtek, félperc alatt mélyen elaludt.

A Serpolette haladt előre és az élet csendesen folydogált a fedélzeten.
Vannoni délutánonként eljött az énekórára, Ridarsky, akinek ismét szabad
volt az ebédlőben megjelennie, hideg szemmel nézte a többieket és az
ajkán mindig mintha kimondatlan szavak lebegtek volna; Szedlák tisztán,
feketében, ünnepiesen és zajtalanul jöttment; Félixke fáradhatatlanul
cikázott ide-oda a fedélzeten; a herceg töprengve bámult maga elé. Az
Annie kedve pedig szinte óráról-órára változott. A harmadik napon
délelőtt kártyázás közben azonban pofonütötte és kikergette Félixkét, és
ettől kezdve állandóan rosszra fordult a kedve. Szenvedve és idegesen
járt-kelt egész nap, fájdalmas, vagy haragos feleleteket adott, és éjjel
órákig hánykolódott, míg elaludt.

Másnap délelőtt a herceg bejött az ebédlőbe. Kínzottan nézett végig
Annien és idegesen kérdezte:

– Kedves Annie, miért nem kelsz fel korábban és…?

Nem folytathatta, mert Annie szinte felrobbant erre a kérdésre. Az egész
teste mozgásba jött. Az arca vonaglott és a megszólalása olyan volt,
mint egy haragos sziszegés. Elkeseredve, reszketve és kétségbeesve
mondta:

– Mert éjjel nem tudok aludni.

– Miért?

Az Annie arca vonaglott. A száját lihegve nyitotta ki kétszer
egymásután, de csak harmadszorra mondta ki elkeseredve és csattanó
hangon:

– Mert hortyogsz.

A herceg visszatántorodott.

– Nem igaz – mondta elsápadva.

– Nem? Hát: egész éjjel…!

– Én soha eddig…

– Nem tudhatod…! Honnan tudhatnád…?

A herceg arca sápadt volt, és megzavarodott, mély szürke szemének
fájdalmas és szenvedő tekintete alatt az Annie feleletei egyre halkabbá
lettek. Az utolsó szava már olyan volt, mint a mentegetődzés, és utána
bocsánatkérés jött volna, ha a herceg meg nem fordul és ki nem megy a
szobából.

A herceg kiment és remegő kézzel törülgette a verejtéket a homlokáról.
Soha nem érzett szörnyű megszégyenülés kínozta… olyan volt, mintha egész
testi mivoltában megalázták volna… Ha izmos, hajlékony és hatalmas
testére azt mondták volna, hogy fekélyes, az nem alázta volna meg így.
Tükörbe szeretett volna nézni, hogy megnyugodjék és megállapithassa,
hogy még az, aki volt; és félt a tükörbenézéstől, mert az az érzése
volt, hogy utálni fogja magát.

Sápadtan törőlgette a homlokáról a verejtéket és próbálta magát
összeszedni. Nevetséges, – és ha hortyog? – Talán nem is igaz, eddig
sohase mondta senki. De ki mondhatta volna eddig? És kinek lett volna
eddig bátorsága megmondani? Hát jó: igaz! Hát aztán? Mi van azon.
Próbálta talpra állítani magát, de nem tudta. Összeomlott; belezuhant a
szégyenkezésbe; a homloka verejtékezett; és a teste remegett, mintha
tüzes bélyeget sütöttek volna rá.

Kábultan bolyongott a fedélzeten, azután leült és kibámult a tengerre.
Délben felhozatta az ebédjét az irodájába; ebéd után hosszan bámult maga
elé, azután Szedlákot hivatta és sápadtan mondta neki:

– Szedlák, az ágyamat átviszi a szalónba. Ezentúl ott alszom.

A Szedlák tisztára borotvált arca, fehér haja alatt, a fekete ruhában,
mozdulatlan maradt.

– Igenis fenség.

Indulni készült. A herceg ekkor felnézett rá és kétségbeesve kérdezte:

– Szedlák, – mondja: öreg ember vagyok én?

– Nem fenség.

A herceg arca azonban eltorzult a fájdalomtól, a fejét lehajtotta és a
kezével intett Szedláknak, hogy menjen el. Szedlák nesztelenül elment.

Pár perc mulva feljött Annie.

– Te parancsoltad meg Szedláknak, – kérdezte reszketve – hogy az
ágyadat…

– Én…

– De én… de te… de akkor…

Annie reszketve kereste a szavakat, azután heves zokogásra fakadt és
odaesett a herceg lába elé. A herceg mozdulatlanul ült.

– Bocsáss meg, – zokogta Annie – és… ne… és parancsold meg… ugy-e nem?

A herceg hallgatott.

– Ugy-e nem? – kérdezte Annie.

– De igen, – felelte a herceg.

Annie újra zokogott, a herceg azonban felállott és halkan mondta neki:

– Most menj ki.

Annie felállott, ijedten nézett rá, elindult, alázatosan és reménykedve
visszanézett rá egyszer… kétszer, a herceg azonban bágyadt mozdulatot
tett a kezével, Annie erre összerezzent és félénken kiment.




VIII.

Másnap Annie újra felment a herceghez. Csendesen lépett be hozzá és
alázatosan állott meg előtte. A herceg felnézett rá, azután elfordította
a tekintetét. Hosszú hallgatás következett. Annie végre megszólalt:

– Ezentúl, – mondta remegő hangon – ezentúl… sohasem akarsz már velem
ebédelni?

A herceg elfordított tekintete bizonytalanul kóválygott a falon és a
padlón.

– Egyelőre, – egyelőre… nem. Majd… később… talán.

Az Annie szemehéja remegett, az arca lassan kipirosodott.

– És én… én mit csináljak… akkor? Én akkor mindjárt a tengerbe ugorhatom
unalmamban.

– Unatkozol?

– Unatkozom.

A herceg szürke szeme átsiklott rajta.

– Ah… majd találsz valami szórakozást… olvasol.

– Nem olvasok. Én útálom a könyveket.

A herceg tekintete az ablakon keresztül kikóválygott a tengerre.

– Ah, majd találsz valamit…

Annie lihegve állott előtte. Az orrcimpái reszkettek, a szemöldöke
idegesen rándult meg egy párszor; tombolva készült kitörni a haragja. De
amint szikrázó szemmel nézte a herceg elfordított fejét, a lihegése
lassan elhalkult, az orrcimpái nem reszkettek többé, hanem a szája
kezdett vonaglani. Szótlanul állott egy ideig, tehetetlenül kezdte a
kezét tördelni és azután panaszosan, könyörögve és csendes
kislánysírással mondta:

– Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval.

A herceg szeme átsiklott felette, de nem állapodott meg rajta. Annie
síró arccal, tehetetlenül állott a herceg előtt és kutatva és könyörögve
nézett az arcába. A herceg ajka azonban még szorosabban csukódott össze,
és az ajka mellett két oldalt makacs és fájdalmas ránc húzódott lefelé.

– Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval – mondta újra sírósan Annie. – Nem
hagysz?

A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott, azután bizonytalanul
legyintett a kezével:

– Majd… majd nem lesz… ez sem olyan kellemetlen neked.

Annie csendesen sírt. A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott,
azután csendesen kiküldte Anniet. Annie elment és a herceg lassan
behúzta mögötte a nyitva hagyott ajtót. Behúzta az ajtót és azt
gondolta, hogy olyan volt, mintha örökre küldte volna Anniet ki a
szobájából. Végtelenségek és örökkévalóságok választják el tőle.

Másnap vasárnap volt, a tenger szikrázott a napfényben és a Serpolette
suhogva úszott előre a szikrázó vizen. A herceg a fedélzeten állott és
kinézett a tengerre.

– Végtelenségek és örökkévalóságok – mondta magában.

Felemelte a fejét, nyujtózkodott és próbálgatta a tagjait, mint egy
lábbadozó beteg. Nagy lélegzettel, szomjasan szítta be a reggeli
levegőt, azután derülten adta ki a parancsot:

– Vasárnap van. Istentisztelet lesz.

A matrózok összegyültek és a herceg lement közéjük.

– Matrózok, – mondta nekik – Istent úgy tiszteljük, ha emberekké akarunk
lenni. Derék és jó emberekké; jobb emberekké, mint amilyenek vagyunk;
salakos lelkű emberekből tiszta lelkű emberekké. Nemes emberekké.

Végignézett rajtuk. A matrózok hallgattak.

– Egyikünk sem az, – folytatta a herceg – de mindnyájan azzá lehetünk.
Én… én már öreg vagyok, és nekem az élet mást már alig adhat, mint azt
az örömet, hogy az embereknek… az embertársaimnak… az egész emberiségnek
szolgálatokat teszek. Ha akarjátok, én vasárnaponként… és talán máskor
is… beszélek nektek az életről, a világról, az emberekről, multról,
jövőről, az emberiség szenvedéseiről és reménységeiről, a végtelen
emberi tudásról és ennek a tudásnak a közeli határairól, ezekről
beszélgetünk; és ezek által a beszélgetések által jobb emberekké lesztek
ti és jobb emberré leszek én is. Akarjátok?

A matrózok igent mormogtak, a herceg leültette őket és így szólt:

– Akkor ma, ma az államok történetéről fogok nektek beszélni.

Ő is leült; és előbb csendesen, óvatosan, vigyázva rá, hogy nagyon
világos legyen, amit mond, azután kigyulladó szemmel, lelkesen és szinte
mámorosan attól, amit mond és attól amit cselekszik, beszélt nekik az
államok történetéről.

Előbb beszélt nekik az ősemberről, aki még úgyszólván idegen volt a
földön, remegve járt az ismeretlen és félelmes világban, minden zajra
összerezzent, ha vadászni ment, és félve falta be a zsákmányát. Azután
az első emberi csoportosulásokról, amelyeknek nem volt még sem
törvényük, sem szabályuk, de amelyek már kezdték otthonuknak tekinteni
azt a darab földet, amelyen ők vadásztak. Az első összeütközésekről,
amelyek egy-egy embercsorda között támadtak, esztelen gyűlöletekről,
amelyek így keletkeztek, a rosszindulatnak arról az egész salakjáról,
amelyet ezek a távoli idők leraktak az ember szívébe.

… Azután jött egy-egy erős, okos és hatalmas ember és az embercsordákat
összefogta törzsekké. Az emberek megértették, hogy jó, ha ezt az erős
embert maguk fölé emelik, és az ő védelme alatt ettől fogva bizakodva
éltek és félelem nélkül ettek. Törvények és szabályok keletkeztek és
megszületett az ember földi életének legnagyobb kincse: az állam. De az
embernek örök tragédiája az, hogy kincseit meghamisítja a nehezen vajudó
fejlődés és az ember szívébe lerakodott rosszindulat: az, akinek védenie
kellett volna embertársait, zsarnokukká lett. A legnagyobb gondolat,
amely az embernek adatott: az állam gondolata már megvolt; de az állam
mindenütt ketté oszlott, sok kizsákmányoltra és kevés kizsákmányolóra.
Tizezer meg tizezer évig tartott, míg az ember megalkotta az első
államot; ezer meg ezer éve tart, hogy fájdalmasan, véresen és könnyesen
viaskodik azért, hogy az állam az övé legyen. Az egész történelmi
korszak: ezer meg ezer év egy szóban: harc az állam meghódításáért
Véres, vergődő, tévedésekkel, fellobbanásokkal, korai kifáradásokkal,
kisiklásokkal és elfeledkezésekkel teli harc…

Hol tartunk most? Még vannak elnyomók és vannak elnyomottak; de a föld,
az egész föld otthona már az embernek; az ember emlékezik a multra és
előre néz a jövőbe; az egész emberiség legnagyobb célja, egyetlen igazi
célja: meghódítani az államot, hogy a nép államai idővel egyetlen nagy
államszövetséggé változtathassák ezt a valóban otthonukká lett
földgolyót. És az emberi szívből kezd kitisztulni a salak; vannak
szívek, a melyek szinte egészen megtisztultak már és vannak emberek,
akik nem ismernek más kötelességet és más örömet, mint szolgálni az
embert…

– A mi hajónk biztosan és nyugodtan siklik most egy idegen ország felé.
Onnan más országok felé indul majd. Miért volna lehetetlen, hogy ha
találunk egy olyan darab földet, amely nekünk megtetszik, akkor mi,
szabad és munkás férfiak, azt mondjuk: itt akarunk maradni, a magunk
akaratából rendeljük magunkat magunkalkotta törvények alá, de más
törvényt nem ismerünk; együtt akarjuk a termelés munkáját elvégezni, de
magunk akarjuk a munkánk teljes értékét élvezni; a munka szabad
köztársaságát akarjuk megalapítani, államot akarunk alapítani, biztató
példát akarunk a vánszorogva haladó emberiségnek adni? Miért volna ez
lehetetlen? Én meg akarom ezt a kis munkaállamot alapítani, ha ti
szintén akarjátok, akkor meg is lesz.

A herceg befejezte előadását. A matrózok csillogó szemmel hallgatták és
az előadás végén lelkes hurrázásban törtek ki. A herceg mosolyogva
nézett végig rajtuk.

– Most, – mondta – akinek kérdezni valója van, kérdezhet.

Szolgarov jelentkezett. Mély szemüregében nagy szemöldökei alatt sötéten
csillogott fanatikus szeme.

A kapitány bocsásson meg: az előadása az államok történetéről
meglehetősen hiányos és egyoldalu volt; és nyilván nem is szolgált más
célt, minthogy hosszú bevezetése legyen annak a rövid bejelentésnek,
hogy a kapitány valami primitív kommunizmust akar alapítani. Szabad-e
megkérdezni, hogyan képzeli ezt?

A herceg nyugodtan és jóindulattal felelte:

– Valamelyik délamerikai államtól meg akarok szerezni egy nagy darab
földet. Hiszen úgyszólván ingyen adják. Ennek a nagy darab földnek eleve
autonómiát akarok biztosítani. Pontosan meg akarom állapítani az
együttélés és a közös termelés szabályait, azután kezdődhetik a munka.

Szolgarov hallgatott.

– Hát mit szól ehhez Szolgarov?

– Szabad megmondanom?

– Szabad.

– Ez, kapitány úr, polgári álmodozás. Ezek a kísérletek teljesen
céltalanok mindaddig, míg a termelőeszközök kisajátítása az egész földön
meg nem történt. Mert vagy kizsákmányolókká leszünk mi is a legrövidebb
idő alatt, vagy szétrobbanunk.

– Nem hiszem, Szolgarov. Én gondoskodnám róla, hogy szét ne robbanjunk…

– Ön? Hát mi volna ön ebben a szabad köztársaságban?

– Én…?

A herceg könnyű zavarodottságot érzett.

– Én – mondta újra. – Gondolom, olyan szerep jutna nekem, amely
lehetségessé tenné, hogy a kis köztársaságot a gyors pusztulástól
megóvjam.

– Vagyis természetesen elnök. Született vezér. Született úr. Született
elnyomó.

– Gondolom én nem adtam rá okot…

– Mindegy. Az ember cselekedetei ilyen körülmények között nem függnek a
jó szándékaitól. Mihelyt nem az az elnök, akit mi választunk meg,
mihelyt az elnök hatalma nem a mi akaratunk következménye: nem szabad
köztársaságban élünk, hanem egy abszolut uralkodó zsarnoksága alatt.
Akinek a zsarnoksága annál félelmesebb, minél inkább az ő akaratától
függ az egész anyagi létünk…

A herceg elgondolkozva nézett rá Szolgarovra és halkan mondta:

– Akkor tehát az lesz az elnök, Szolgarov, akit önök megválasztanak.

Szolgarov szólni akart. A matrózok azonban, akik eddig csak egy-egy
gyors és halk megjegyzést súgtak oda egymásnak, most mozgolódni kezdtek.

– Elég volt Szolgarov – mondta egyikük.

– Éljen a kapitány! – kiáltotta egy másik.

Erre hatalmas éljenzés zendült fel. Szolgarov fanatikus szeme sötéten
siklott végig a társain, haragosan összepréselt vékony szája felnyílt,
de a nagy zajban nem lehetett hallani, mit mond.

A herceg mosolyogva intett csendet és derülten kérdezte:

– Kinek van még kérdezni valója?

A matrózok halkan lökdösték egymást, de egyik sem mert felállni.

– No, – mondta a herceg – senki sem kiváncsi semmire?

Ekkor szélesen, nehezen, zavart mosolygással felállott Brattlie. A
matrózok lökdösték egymást mögötte és mosolyogva néztek fel rá.

– No, mi az Brattlie – mondta a herceg.

– Azt szeretném kérdezni, – szólt nehézkesen Brattlie – hogy abban a…
köztársaságban minden közös lesz-e?

– Minden, amit termelünk.

A Brattlie szegletes fejében nyugtalanul forgott két kis szeme.

– Amit termelünk? – mondta habozva.

Várt egy kicsit, azután féloldalra hajtotta a fejét és feszült
várakozással kérdezte:

– A nők nem?

A matrózok nevetni kezdtek. A herceg kurtán felelt:

– Nem.

Brattlie felemelte a fejét.

– Nem is ér az akkor semmit – mondta a vállát vonogatva és nyugodtan.

A matrózok hangosan nevettek és zúgva kezdtek el beszélgetni. A herceg
felállott.

– Ez ostobaság, Brattlie – mondta hidegen. – Amit maga kíván, nemcsak
ocsmányság, hanem lehetetlenség is.

– Dehogy lehetetlenség.

A herceg menni készült. Brattlie ekkor felnézett rá, azután fellökte
feléje szegletes, húsos fejét:

– Hát legalább – mondta hangosan – szabad lesz-e több asszonyt tartani?

A herceg nem felelt. A matrózok zúgva állották körül őket.

– A francia katonák Tonkinban, – mondta Brattlie – három-négy barnabőrű
kislányt vesznek maguknak pár frankért. Hát ezt szabad lesz e ott?

– Nem – felelte sápadtan és hidegen a herceg.

– No hát nem is ér az akkor semmit – kiáltotta Brattlie megvetően. – Nem
is megyek én oda.

Szolgarov hirtelen odalépett melléje.

– Barom – mondta neki megvetően.

A matrózok zúgva kezdtek körülöttük vitatkozni. A herceg megfordult és
otthagyta őket.




IX.

A Serpolette haladt előre és a herceg éjszakánként ide-oda bolyongott a
fedélzeten. Egy éjjel meglátta, hogy a második lámpa nem ég. Odament az
őrtálló matrózhoz:

– Miért nem ég a második lámpa? – kérdezte tőle.

A matróz vállat vont:

– Az úgyse kötelező.

Vállat vont, ásított és készült elfordulni. A hercegnek az az érzése
támadt, hogy meg fogja ölni. De azután erőt vett magán.

– Most menjen és gyújtsa meg – mondta. – És ha kikötőbe érünk, maga
rögtön partra száll és soha többé nem jön vissza a hajóra.

A matróz nem válaszolt. A herceg otthagyta és folytatta a vándorlását a
fedélzeten. Másnap délben két látogatója érkezett: Szolgarov és
Brattlie. Szolgarov beszélt. A kapitány – mondta – tegnap éjjel olyan
intézkedést helyezett egyik társuknak kilátásba, amelyet ők nagy
meghökkenéssel vettek tudomásul. Minthogy a Serpolette matrózai és a
Serpolette kapitánya közötti viszony nem olyan, mint más hajók matrózai
és kapitánya közötti viszony, ők ezt az intézkedést nem tartják jogosnak
és arra kérik a herceget, vonja vissza, mert…

– Mert?

Semmi mert. Arra kérik a herceget, vonja vissza.

A herceg szikrázó szemmel és csattanó hangon kiáltotta a kérdő mertet és
mikor választ kapott rá, csendesen, kínosan elkezdett nevetni.

– Mert különben – mondta kacagva és eltorzult arccal – sztrájkba fognak
lépni… Ahány hajóval találkozunk, annak mindnek tudtára adjuk ezentúl:
itt megy a Serpolette, ennyi meg ennyi tonnás, visz gépet Rioba, a
fedélzetén a bizalmiemberek sztrájkkal ijesztgették a kapitányt és a
kapitány engedett nekik. Erről értesüljön az egész óceán. Az
emberiségnek akarok példát adni.

Szolgarov fanatikus szeme a mély szemüregekből feketén lángolt rá a
hercegre. Ő nagyon sajnálja, ha a kapitány úr megbánta azt, hogy
bizonyos emberi jogokat adott nekik; ők ezekhez a jogokhoz mindenesetre
ragaszkodni fognak, és mindent meg is tesznek, hogy ezeket a jogokat
érvényesítsék.

A herceg lázas dühe ekkorra eltűnt. Sápadtan, szinte alázatosan hajtotta
le a fejét és halkan mondta:

– Felesleges fáradniok Szolgarov. Ugy lesz, ahogy maguk akarják.

Szolgarov mondani akart valamit, de a herceg felemelte a kezét.

– Hagyjanak magamra – mondta csendesen.

Magára maradt. Másnap délelőtt Annie jött fel hozzá a fedélzetre.
Zavarodott volt, szerény és csendesen mosolygó.

– Megengeded, – kérdezte – hogy itt maradjak egy kicsit?

A hercegnek váratlanul dobogni kezdett a szíve.

– Igen – felelte csendesen.

Annie leült melléje.

– Haragszol még rám? – kérdezte alázatosan.

– Nem.

Annie csendesen, szerényen és óvatosan beszélgetett vele. A herceg
röviden felelgetett neki, de a szíve egyre nyugtalanabbul dobogott.

– Szeretnék énekelni, – mondta azután Annie – megengednéd, hogy itt… a
hajón… énekeljek?

– Ha akarod… – felelte meglepetve a herceg.

– Ugy értem, – mondta Annie – hogy az élet itt… mégis csak olyan
egyhangú… ha megengednéd… nekem van itt néhány kosztümöm… közönségem is
volna… énekelnék és táncolnék a legénységnek.

A herceg feléje fordult és Annie ijedten hallgatott el.

– Hogy… hogy jut ez eszedbe – kérdezte felindultan a herceg.

– Nézd, – mondta Annie ijedten mosolyogva – ők… nekik olyan egyhangú az
életük… hát megkértek rá.

Még ijedtebben hallgatott el, mint az előbb, mert a herceg szeme
elsápadó arcából nagyra nyílva világított feléje.

– Megkértek? – mondta akadozva a herceg – Hogyan merték… hogyan
próbálták… ki?… ki kért meg?

– Hát istenem… mink Félixkével beszélgettünk erről… Félixke beszélt
velük… azután ők megkérték Félixkét nagyon szépen… és Vannonival is
beszéltünk róla…

Elakadt, de azután panaszosan folytatta:

– Hát istenkém, hát mi van ezen? Hát mit kell ezen úgy felakadni?

Nem bírt a herceg sápadt arcába nézni, de dacosan vonogatta a vállát:

– Hát istenkém… hiszen én színésznő voltam… és nagyon örültem, ha ők
eljöttek a színházba és tapsoltak… hát mi van azon, hogyha most ők is
unatkoznak és én is unatkozom…

A herceg felállott és bágyadt kézmozdulattal elintette őt magától. Annie
sértődötten elment. A herceg lelkében zúgott a harag. Mit merészelnek
itt már körülötte? Mi van még itt hátra?

Szedlákkal később felhozatta az ebédjét az irodájába. Szedlák halkan és
nesztelenül hozta be az első fogást. A herceg ekkor felnézett rá.

– Szedlák, – mondta neki remegve – ha kikötőt érünk, kirúgom
valamennyit.

Szedlák megrezzenve állott meg. Tisztára borotvált, nyugodt arca
kigyulladt. Kinyitotta a száját és szólni akart, de meggondolta a
dolgot. Várakozott. Nézte a herceget. A herceg elfordította a fejét és
töprengve bámult az ablakon át a messzeségbe. Szedlák bizonytalanul
várt, gyanakodva vizsgálta a herceg nemes, fáradt fejét, azután végleg
elhallgatott.

Szótlanul hordta a herceg elé a következő fogásokat. A herceg újra
felnézett rá egy másodpercre.

– Mintha patkányok szaladgálnának körülöttem, – mondta azután
elfordulva. – Százezer patkány. Egy millió patkány. És rágnak… és
rágnak… És egyszerre darabokra törik az összerágcsált hajó.

Szedlák furcsa tekintettel, összehúzott szemmel, meglepetten,
megindultan és gyanakodva nézte a herceget és nem szólt semmit. De
délután három óra tájban újra felsietett hozzá.

– Kérem fenségedet, – mondta – jőjjön velem.

Sietve jött, de nyugodt volt, csendes és tiszta. A herceg elsápadva
állott fel és lement vele a szalónba. Szedlák halkan betette a szalónnak
a folyosóra néző ajtaját és a hálószoba felé intett.

– Alszik – mondta halkan. – Álmos volt és lefeküdt.

A herceg meglepetve bámult rá. Akkor minek? Akkor mire várhat itt?
Szólni akart, de Szedlák felemelte a kezét, egy kérő mozdulattal
csendességet kért tőle, azután odahajtotta a fülét a folyosóra nyíló
ajtóhoz és hallgatózott. A herceg visszafojtott lélegzettel hallgatózott
vele.

Két-három hosszú perc telt így el, a herceg alig bírta már a várakozást,
mikor Szedlák egyszerre megmozdult. A folyosón halk nesz hallatszott,
futó kis zaj, olyan halk, mintha nem is emberi lábak okozták volna. A
halk nesz közeledett, az ajtó előtt megállott és az ajtón két-három
halk, gyors koppanás hangzott el.

A herceg megmozdult, de Szedlák egy mozdulattal visszatartotta.
Felemelte a kezét és csendesen visszakopogott az ajtón. Egyet, kettőt,
hármat. Kint ekkor újra motoszkálás támadt, halk kis nevetés
hallatszott, Szedlák lehajolt, és kivülről az ajtó alatt négyszögletes
fehér papírlap tolódott be. Szedlák elvette a papírlapot; hallgatózott;
amikor kint a kis lépések halkan ismét eltávolodtak, akkor gyors
mozdulattal, hogy semmi nyikorgást se adjon, egy vonalnyira kinyitotta
az ajtót. A herceg kinézett ezen a vonalon és még meglátta a Félixke
gyorsan eltűnő keskeny vállát.

Csodálkozva fordult Szedlákhoz. Szedlák szó nélkül átnyújtotta neki a
papírlapot. A herceg átvette a papírlapot és megnézte. A papírlapon
kiabáló és szemérmetlen rajz volt: meztelen nő és meztelen férfi
összefonódva. A herceg elpirúlva és heves mozdulattal emelte fel a
kezét. De Szedlák is megmozdult.

– Még várni kell – mondta. – Még visszajön.

Gyors pillantást vetett a hálószoba felé:

– Ha nem ébred fel, – mondta – akkor kivárhatjuk.

Fájdalmas csendben várakoztak. Tíz hosszú perc telt el, amikor Szedlák
gyorsan előrehajolt az ajtó felé.

– Jön – mondta.

A folyosón újra hallatszott a tipegő lábak kis nesze. Az ajtón kis
bekopogtatás. Rá Szedlák válasza. Azután halk, gonosz kis nevetés, és az
ajtó alatt ismét betolódott egy papírlap.

A herceg ekkor nem bírta tovább. Felrántotta az ajtót és hatalmas keze a
rémülten felszökő Félixkének épen a nyakát ragadta meg.

– Patkány! – mondta magánkívül. – Patkány.

Félixke fuldokolva ficánkolt a keze között és az arca elkékült. A herceg
undorodva dobta el magától.

– Hogy merted ezt…?

Félixke fuldokolva és tántorogva próbált megszökni. A herceg nyugodtabb
lett.

– Megállj – mondta.

Félixke megállott.

– Mióta csinálod ezt? – kérdezte a herceg.

Félixke hazudni készült, de a herceg felemelte a kezét. Félixke rémülten
válaszolt:

– Mióta kint vagyunk… A nagy tengeren.

– Azóta minden délután ide jössz!…

Félixke rémülten mondta:

– Nem, nem, néha a matrózokhoz megyek.

A herceg elhülve nézett rá:

– Azoknak is…? – szólt elakadó lélegzettel.

Félixke nem tudta, mit feleljen. Vacogó foggal állott és dideregve húzta
össze magát. A herceg nézte és nagy szomorúság jött rá.

– Miért teszed ezt? – kérdezte csendesen és szomorú útálattal.

– Én nem tudom, – felelte didergő gyorsasággal védekezve Félixke –
egyszerre eszembe jutott… és… Kellett… Nem tudtam abbahagyni. De előbb
csak magamnak csináltam…

– Azután egyszer megpróbáltad itt bedugni.

– Igen…

– És attól fogva mindennap?

– Igen…

– És nevettetek?

– I… igen…

– És a matrózokat is elláttad?

– I… igen…

– Egész nap ezt csináltad… Rajzoltál, azután ide-oda futkároztál.

– I… igen…

A herceg töprengve nézte Félixkét.

– Takarodj be ide – mondta azután neki.

Beküldte a szalónba és mindakét ajtót rácsukta. Azután indult a
hálószoba felé. Szedlák halkan utánaszólt:

– A gótikus menyasszonyi ládában.

A herceg belépett a hálószobába. Annie ébredőben volt; félig levetkőzve,
álmosan nyújtózkodott az ágyon és bámulva nézett a hercegre. A herceg
odalépett a gótikus menyasszonyi ládához és megpróbálta kinyitni. Annie
ijedten ült fel az ágyon. A gótikus menyasszonyi láda be volt zárva, de
a kulcs benne volt. A herceg kinyitotta és kutatva nézett bele.

Első pillantásra megtalálta azt, amit keresett: húsz-harminc telerajzolt
papírlapot egymásra rakva. Kivette őket. Annie rémülten mozdult meg, a
herceg azonban hangtalanul végignézte az egész gyüjteményt. Végignézte;
a torkát lassan szorongatta az undor, és egyszerre úgy érezte, hogy az
ájulás kerülgeti a felindulástól és az iszonyattól. A rajzok tökéletesek
voltak a maguk nemében; egy dühödt fantázia gondolta ki őket; és az a
nő, aki rajtuk szerepelt, kezdett Annie lenni. A férfi előbb
bizonytalanul ingadozott a herceg és Ridarsky között. A nő azután
egészen Annie lett; és a férfi egészen Vannoni.

A herceg letette a rajzokat és ájuldozva szorította a szemére és a
homlokára a kezét. Annie ekkor megszólalt.

– Kérlek, – mondta bizonytalanul – ez egy kis alávalóság Félixkétől, de
tragikusan úgy-e nem kell venni, hiszen olyan tehetséges…

A herceg ekkor elvette a kezét a homlokáról. Annie felnézett beesett
szemére, elakadt a szava, elpirult, keservesen sírni kezdett és
kétségbeesve dugta el a fejét a párnáiba.

A herceg szótlanul nézte vonagló testét, azután kezébe fogta a rajzokat
és kiment. Lement a legénység nagy hálóhelyiségébe. Meglepetve fogadták.

– Hallom, – mondta a herceg – hogy ilyen piszok nálatok is van. Rakjátok
most rögtön csomóba és égessétek el.

A matrózok meglepetve néztek össze és egyik-másik lassan megmozdult. De
a mozgásuk nagyon lassú volt, közben összenéztek, vonogatták a vállukat
és az egyikük végre megszólalt:

– Miért égetnők el tulajdonképen?

A herceg meglepetve nézett rá és nyugodtan felelte:

– Mert piszok.

A matrózok vonogatták a vállukat.

– De mink mulatunk vele – mondta Brattlie.

– Rögtön elégetni! – kiáltott rájuk a herceg.

Ekkor Szolgarov szólalt meg.

– Az igaz, hogy piszok, – mondta csendes fanatizmussal – de ha nekik
tetszik a piszok, akkor senkinek sincs joga eltiltani őket tőle.

– Mink nem vagyunk öreg emberek, – mondta Brattlie.

A herceg elsápadva nézett rá.

– Hadd mulassunk mink is, – folytatta kihívóan Brattlie, – nemcsak…

A herceg szemében olyan villámfény gyulladt ki, hogy Brattlienak torkán
akadt a szó. A hercegnek az az érzése volt, hogy ezt az embert meg kell
ölnie. Ez az ember egy nevet akart mondani. Hadd mulassunk mink is,
nemcsak… Nemcsak: ki? Annie, aki a képeken mulat? Vannoni, aki Annieval
mulat?

Brattlie zavarodottan és morogva állott előtte, a herceget szörnyű
megszégyenülés rohanta meg, sápadtan körűlnézett, bizonytalanul mozdult
meg, tétován emelte fel a kezét a rajzokkal és elment.




X.

Ez volt az utazás kilencedik napja. A tizedik napon a herceg forró
ingerültséggel ébredt, nyugtalanul ugrott ki az ágyából és lázasan
bolyongott ide-oda a hajón. Tíz óra tájban nem bírta ki tovább. Hivatta
Szedlákot.

– Szedlák, – mondta neki lesütött szemmel – milyen ember ez a Vannoni?

Szedlák elgondolkozva nézett maga elé, azután gyanakodva tekintett a
hercegre és készült rá, hogy közömbösen és tagadóan rázza meg a fejét.

– Én – mondta – nem tudom.

De a herceg beesett szemének egy lázas tekintete felrebbent rá;
Szedláknak erre nedves lett a szeme és újra kezdte a mondatot.

– Én ezt tudom róla. Azért állott tengerésznek, hogy kétezer frankot
összegyüjtsön. Földet akar venni otthon Dalmáciában. A kétezer frankja
már kétszer együtt volt, de a hajó, amelyen szolgált, ekkor nagy
kikötőbe ért, és ő mindakétszer elitta, elkártyázta, eldőzsölte a pénzt.
A kétezer frankért nyugodtan megölne egy embert. Most se gondol soha
másra…

Habozott, tovább mondja-e. De a herceg szeme felrebbent rá, és ő tovább
mondta:

– Nem akar ez most se énekelni. Nem kell ennek szinészet…

Lesütötte a szemét és nagyon halkan befejezte:

– Nem kell ennek szinészet. Nem kell ennek asszony. A kétezer frankot
szeretné megszerezni valahogyan… Azért jár énekelni.

Lesütött szemmel hallgatott. A herceg elfordított fejjel ült. Sokáig
maradtak így hangtalanul, dermedt csendben, a herceg azután bágyadtan
mondta:

– Köszönöm Szedlák.

Szedlák elment. A herceg bágyadtan és lázasan bolyongott a hajón. A
Serpolette frissen suhant előre a tengeren, de ő fülledtnek érezte a
hajó levegőjét és szinte fuldoklott benne.

Tizenegy óra tájban nem bírta tovább és lement az ebédlőbe. Az
ebédlőasztalon még ott volt a reggeli; az asztal mellett Annie ült és
kártyázott Félixkével. Mikor a herceg belépett, Félixke rózsás arca
elsápadt és a kártya remegni kezdett a kezében. Annie is meglepetve és
elfogódva nézett a hercegre, de igyekezett nyugodt maradni.

– Kártyázunk, – mondta mosolyogva és zavarodottan.

A herceg hallgatott.

– Durákot játszunk, – folytatta Annie.

A herceg nem szólt.

– A Polarics-házban szoktuk mindig, – mondta Annie mentegetőzve.

A herceg még mindig hallgatva állott. Annie erre letette a kártyát:

– Ez volt az utolsó parti.

Kiküldte Félixkét és felállott. A herceg ekkor egy lépést tett előre.

– Azért jöttem, – mondta remegő hangon – hogy megmondjam neked, hogy te
a szabadságodat nekem nem adtad el és hogy…

Lassan közelebb ment hozzá. Meg akart állni azon a helyen, ahol beszélni
kezdett, de akarata ellenére megmozdult és lassan odaért az Annie
közvetlen közelébe. Itt beletekintett az Annie arcába. Az Annie puha és
gödrös arca még zsíros volt az éjszakától, felfelé hajló kis orra
fénylett a mosdatlanságtól. A hercegben lángoló düh gyulladt fel. Egy
haragos mozdulattal félbeszakította azt a mondatot, amelyet elkezdett és
haragos útálattal kérdezte:

– De miért jársz te mindennap délig mosdatlanul és fésületlenül és
piszkos pongyolában?

Annie ijedten bámult rá.

– Ez is a Polarics-házban volt szokás? – mondta a herceg.

Annie elpirult.

– Nem kell lenézni a Polarics-házat – felelte harciasan. – Ott is nagyon
tisztességes emberek laktak.

Elhallgatott és aztán harciasan hozzátette:

– Igenis a Polarics-házban volt szokás, mert ott dolgozniok kellett az
embereknek.

A herceg szótlanul nézte az Annie fejét, a szétomlott szőke haját és a
karcsú puha nyakát. Annie feszült figyelemmel vizsgálta a herceg
tekintetét és óvatosan előrehajolt feléje. A herceg lázas, szürke szeme
azonban lassan elborult. Anniet nézte még, de már nem látta.

… Egy óriási sárga házat látott. Három emelet. Sötét lépcsőház. Rengeteg
sok lakás. A nyitott folyosókon gyerekek és asszonyok. Egy nagyvárosi
ház: a Polarics-ház. Érezte az ízét és a szagát, és szinte fuldoklott
tőle. És belátott a lakásokba, és a szíve riadtan kezdett verni.

– Hány éves korodig voltál otthon a… Polarics-házban? – kérdezte
rekedten Annietól.

Annie álmélkodva nézett rá.

– Ti… tizen…

– Az igazat mondd! – kiáltott rá a herceg.

– Tizennyolc éves koromig, – mondta elsápadva Annie.

– És azután rögtön… szerződtél vidékre.

– Igen.

– Ahhoz az igazgatóhoz…?

– Ahhoz.

A herceg vérbeborult szemmel nézett rá.

– De nem igaz, – mondta reszketve – hogy az volt az első.

– De igaz.

– Ne hazudj.

Annie védekezve és tiltakozva emelte fel a kezét. A herceg megragadta a
csuklóját. Annienak kibuggyant a könny a szeméből.

– A kezem! – mondta sziszegve. – Fáj.

– Ne hazudj – kiáltott a herceg. – Nem az volt az első.

Annie kétségbeesve igyekezett kiszabadulni. A herceg ekkor a másik kezét
rátette a torkára.

– Ne hazudj – kiáltotta. – Nem az volt az első?

– Nem – mondta fuldokolva Annie.

A herceg eleresztette a torkát és lihegve kérdezte:

– Ki…?

Annie levegő után kapkodott és el akart fordulni. A herceg felemelte a
kezét.

– Ki…?

– Egy… egy szobaur.

– A Polarics-házban.

– Ott.

– Hogy hívták?

– Nem emlékszem. Egy jogász.

A herceg dühe elmult. A keze bénultan esett le. Mit akart? Mit csinált?
Miért tette ezt? Nem ezért jött ide… milyen forró téboly rohanta meg?
Miért vájkál a multban? A multjára féltékeny ennek az asszonynak,
mikor…!

Megbénulva, sápadtan és szégyenkezve állott. Annie csendesen zokogott
előtte. A herceg azután egy zavarodott mozdulatot tett és menni készült.
Annie ekkor odavetette magát a mellére.

– Ne bánts engem, – kiáltotta zokogva – mikor én ugyis olyan boldogtalan
vagyok.

A herceg felemelte a kezét, hogy lefejtse magáról. De amint a testén
érezte az Annie meleg testét, egyszerre tikkadt és esztelen vágy rohanta
meg. Felemelt karjával magához szorította Anniet és visszafojtott és
felszabadult vággyal remegve kereste az Annie ajkát. Annie szomjasan
nyújtotta feléje a száját. A herceg azonban az Annie félig lehunyt
szemében ekkor az örömnek és a diadalnak egy villanását látta. Erre a
józanságnak egy jéghideg hulláma futott végig a testén, borzongva
kibontakozott és ellökte magától Anniet.




XI.

A következő nap a tizedik nap volt, amelyet a Serpolette az óceánon
megtett. Ezen a napon Annie lázasan járt-kelt és háromszor is közeledett
a herceg felé, hogy megszólítsa. De csak negyedszerre merte
megszólítani.

– Arra akarlak megkérni, – mondta alázatosan, – engedd meg, hogy néha
veled legyek.

A herceg nem nézett rá.

– Nem hiszem, – felelte lesütött szemmel és fanyarul, – hogy helyes
volna, ha… Én nem volnék mulatságos társaság a számodra.

– De igen… de ha én kívánom… ha én kérlek rá.

A herceg fanyarul rázta a fejét.

– De ha én szeretném. Csak melletted akarok lenni. Csak azt engedd meg,
hogy néha ideszaladjak.

A herceg megrázta a fejét.

– De miért? – kiáltotta Annie kétségbeesve. – Mikor mondom, hogy nekem
kellemes volna.

– De énnekem – felelte fanyarul a herceg – nem.

Annie elsápadt, könnyes szemmel megfordult és elment. Tétovázva és
lázasan bolyongott a hajón ide-oda. Néha leült pár percre, azután
zaklatottan tovább ment.

Délután a herceg Vannonival találkozott a folyosón.

– Már vége az énekleckének, Vannoni? – kérdezte tőle.

A dalmata a vállát vonogatta:

– Nem lesz több éneklecke – mondta zavarodottan.

– Nem… lesz…?

– Nem. A nagyságos asszony azt mondta… fárasztja… Beszünteti.

– Hm… Jól van Vannoni.

A dalmata elment és a herceg elgondolkozva nézett utána. Egész nap
töprengve járt-kelt és éjjel nem tudott aludni. Másnap korán kelt és
pihentebbnek és nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmult napokban.
Korán délelőtt azonban meglátta Félixkét átszáguldani a fedélzeten.

– Hová megy? – kérdezte tőle.

Félixke sápadtan állott meg.

– Vannonit keresem – felelte remegve.

– Miért? Minek?

– Annie küldött…

A herceg meglepetve nézett az órájára.

– Annie már felkelt?

– Már régen.

– No és…?

– És üzeni Vannoninak, hogy jőjjön, mert ma délelőtt is lesz énekóra.

A herceg megdöbbenve bámult Félixkére. Félixke dideregve állott előtte.
A herceg azután legyintett, hogy elmehet, és Félixke boldogan
elszáguldott.

A Serpolette símán és gyorsan úszott előre a nagy vízen, de a fedélzeten
a napok még lassabban teltek, mint eddig. A hajó levegője fülledt volt,
és az emberek szorongva és bágyadtan jártak-keltek rajta. Az órák olyan
lassan vánszorogtak, mintha fájt volna előrehaladniok. Mindenki úgy
érezte, hogy történnie kell valaminek, hogy rögtön történik valami; de
az órák vánszorogva haladtak előre, és nem történt semmi.

Eltelt az utazás tizedik napja. Azután eltelt a tizenegyedik nap is.
Ekkor estefelé nyugtalan lett a tenger. A herceg tíz óra tájban
lefeküdt, de nem tudott aludni. Lüktető homlokkal fetrengett az ágyán és
sajgó szemmel próbálta az álmot magára kényszeríteni. Tizenegy óra után
halk kopogtatás hallatszott az ajtaján. A herceg felugrott és kinyitotta
az ajtót. Szedlák állott az ajtóban és csendreintően emelte fel a kezét.

– Mi az Szedlák? – kérdezte meglepetve a herceg.

– Kérem fenségedet, – mondta suttogva Szedlák, – jőjjön ki ide a
folyosóra.

A herceg ruhát vett magára és kiment.

– Miért van itt ilyen sötétség? – kérdezte halkan a herceg.

– Én csavartam le a lámpát, hogy bennünket ne lehessen látni.

Egy negyedóra hosszat vártak meglapulva a folyosón. Ekkor a folyosó
végén halk és óvatos mozgás támadt; de a mozgás nemsokára megszünt.
Ismét csend lett. A herceg meg akart mozdulni, de Szedlák
visszatartotta.

– Megnézem, ki az.

– Még egy kis türelmet kérek, fenség.

Ujabb, hosszú negyedórát vártak, ekkor a folyosó végén megint mozgás
támadt. Két meztelen könnyű talp mozgott óvatosan előre. A lépései
neszét alig lehetett hallani. De hirtelen két másik lábnak egy dühös
toppanása hangzott fel, a két meztelen láb megállott; a folyosó végén
felcsavarta valaki a villamoslámpát és a villamoslámpa fényében ott
állott a meglepett Vannoni, aki meztelen könnyű lábbal lopózkodott előre
és Ridarsky, aki a sötétségben várt rá és most elébe toppant.

Vannoni meg volt lepetve, de nem volt megijedve. Ridarsky sápadt volt és
reszketett a dühtől.

– Mit keresel te itt? – rivalt rá recsegve, de halkan Vannonira.

Vannoni vonogatta a vállát.

– Mit keresel itt bitang? – mondta sziszegve Ridarsky.

Vannoni összevonta feketén ívelt, nagy szemöldökét.

– Mi köze ahhoz magának? – kérdezte fenyegetően.

– Majd megmutatom neked, hogy mi közöm…! Itt nincs helyed; ide nem
szabad jönnöd; és eltakarodol innen.

A Vannoni fekete szeme szikrákat szórt:

– Magának nem szabad idejönnie, – felelte kihívóan. – Magának nincs itt
helye. A hajóhídon a helye.

– Takarodj innen!

– Takarodj te…!

Ridarsky felhördülve nyúlt a zsebébe a revolveréért. Vannoni egy
villámgyors mozdulatot tett és a lámpafény megcsillant a magasra emelt
késén. Ridarsky hátraugrott és felemelte a revolverét.

De ekkor közéjük lépett a herceg. Mindaketten meghökkenve és elfogódva
bámultak fel magas alakjára, és az egyik kéz reszketve eresztette le a
revolvert, a másik reszketve eresztette le a kést. A herceg arca égett a
szégyenkezéstől.

– Te, – mondta Vannoninak – takarodj a helyedre.

Vannoni rögtön megfordult és elment.

– És ön, – mondta Ridarskynak a herceg – ön… ön is… menjen a helyére.

Ridarsky sápadtan állott előtte. Hideg szeme körül mély karikák voltak;
a szemét lesütötte; vékony szája összecsukva vonaglott. Megmozdult, hogy
elinduljon. De nem tudott elindulni. Sápadtan és remegve állott és
vékony szája kínosan vonaglott, mintha egy hangos kiáltást szorítana
vissza. A herceg figyelmesen nézte sápadt arcát.

– Induljon már – mondta neki csendesen. – Nagy tenger van és a hajónak
nincs vezetése. Szégyen, hogy valaki, aki katona volt, elhagyja az
őrhelyét. Ezért bomlik fel minden fegyelem a hajón.

– A fegyelem nem azért bomlik fel, hanem…

Ridarsky hevesen és kihívóan akart válaszolni. De azután abbahagyta ezt
a mondatot és összecsukta a száját. Összecsukott szája kínosan vonaglott
egy ideig. Azután felnézett a hercegre. Hideg szeme szenvedve és
elborultan feküdt a mély karikák között; a szája még egyszer
megvonaglott, azután kitört rajta az a hangos kiáltás, amelyet
visszaszorított.

– Mit bánom én! – jajdult fel halkan. – De én… én őt nem engedem…!

– Ön…

– Én – őt – nem – engedem… És ha ön nem vigyáz rá, – én – őt – nem…

– Önnek nincs joga rá, hogy…

Ridarskynak ekkor újra megvonaglott a szája és az ajkán szinte sírva
buggyant ki:

– Ne engedje őt…! Ne hagyja őt…!

A herceg álmélkodva és megdöbbenve bámult a Ridarsky arcába. Ridarsky
szégyenkezve, sápadtan és vonagló szájjal állott előtte egy ideig,
azután gyorsan megfordult és elment.




XII.

Az utazás tizenkettedik napja bágyadt, fáradt és szorongó nap volt. A
Serpolette utasai kerülték egymást, és ha véletlenül találkoztak, nem
mertek egymásra nézni. Az éneklecke elmaradt, Annie időről-időre bement
a hálószobájába sírni; Ridarsky feketekarikás szeme sötéten kereste meg
néha Vannonit, a herceg pedig nézte a nyugtalan tengert.

A hosszú nap így eseménytelenül telt el. Másnap Félixke már korán reggel
száguldott Vannonihoz, és a Vannoni énekleckéje már délelőtt is két óra
hosszat tartott. Az éneklecke délután újra kezdődött és most már véget
sem akart érni. Ridarsky feketekarikás szeme szenvedve tapadt a
lépcsőre, nem látja-e rajta feljönni Vannonit. A szeme belevakult a
meredt nézésbe, és kábultan és remegve kétszer is otthagyta a hajóhidat,
hogy egy percre odalopózzék az ebédlő ajtaja elé.

A tenger nyugtalan volt; korán jött az alkonyat, és sötét lett, mire
Vannoni feljött a lépcsőn a fedélzetre. Nem lehetett látni az arcát, nem
lehetett tudni, mi történt vele és mi fog vele történni. Ekkor a herceg
is ott állott már Ridarsky mellett a hajóhídon. A tenger zúgott, a hajó
bukdácsolva haladt előre, és ők hallgatva álltak egymás mellett.
Ridarsky feketekarikás szeme néha gyorsan, ijedten, könyörögve és
kérdően siklott fel a herceg arcára, a herceg azonban mozdulatlanul
állott és lesütötte a szemét. A hajó küzködve haladt előre, lassan
beborította őket az óceán zúgó éjszakája, és ők mozdulatlanul és
hangtalanul állottak egymás mellett a hajóhídon.

Az órák múltak és a szótlanság és a mozdulatlanság kezdett
elviselhetetlenné lenni. Alattuk recsegve és zúgva sírt a hajó teste, és
a figyelő fül szenvedve erőlködött, hogy e mögött a hang mögött más
hangokat is meghalljon. Ki sír itt még? Ki jár itt könnyü léptekkel a
hajó testében? A herceg lesütött szemmel állott és összeszorította a
fogát. Mindegy, hogy mi történik a síró hajóban és a zúgó éjszakában.
Történjék meg, aminek meg kell történnie. De a sötétség, a zúgás és a
sírás és a feketén hömpölygő órák olyan elviselhetetlenné lettek, hogy a
mikor tíz óra tájban Ridarsky lihegve fordult feléje és feljajdulva
akart megszólalni, ő már felkapta a fejét és elhárító mozdulatot tett a
kezével:

– Várjon – mondta. – Mindjárt visszajövök.

Az ingadozó hajón tántorogva haladt előre és megkereste Szedlákot.

– Szedlák, – mondta neki lesütött szemmel és lázasan – maga most
felkeresi Vannonit.

Szedlák tisztán, komolyan és szótlanul állott előtte.

– Hallotta Szedlák? – kérdezte a herceg.

– Hallottam, fenség.

– Felkeresi és megmondja neki… Elvisz neki kétezer frankot… Hallja
Szedlák, amit mondok?

– Hallom, fenség.

– Elviszi neki a pénzt, a pénz az övé, azzal a feltétellel, hogy a lábát
ide be nem teszi, soha semmiképen, éneklecke nincs, ha hívják akkor sem
szabad jönnie, nem szabad mutatkoznia, és amikor kikötőbe érünk… Akkor ő
rögtön veszi a cókmókját és itthagyja a hajót.

A herceg lesütött szemmel és lázasan beszélt. Szedlák hallgatott.

– Értette Szedlák?

– Értettem, fenség.

– Hát… hát akkor menjen Szedlák.

Szedlák szó nélkül megfordult és elment. A herceg dobogó szívvel várta.
Szedlák azután visszajött.

– Beszélt vele Szedlák?

– Beszéltem, fenség.

– Belemegy?

– Bele.

– A pénzt megkapta?

– Meg.

A herceg ránézett Szedlákra, de a Szedlák komoly és sötét tekintete
előtt zavarodottan sütötte le a szemét. Szótlanul állottak; a herceg
menni készült, de ekkor kinyílott a szalón ajtaja és Annie nézett ki a
folyosóra.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte a hercegtől meglepetve.

– És te? – válaszolta a herceg.

– Én… én csak néztem, ki beszélget itt.

– És miért nem alszol?

– Nem tudok a vihartól. Te egész éjjel a hajóhídon maradsz?

– Valószinüleg.

– No… jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Az ajtó becsukódott, a herceg ránézett Szedlákra, mélyen elpirult és
szégyenkezve sietett vissza a hajóhídra.

A tenger másnap bömbölve hajtotta előre a Serpoletteet. A vihar egyre
nőtt, a gép lihegve dolgozott, és a hajón megnehezült az élet. Félixke
ismét megbetegedett és kegyetlenül szenvedett, de az Annie parancsa már
korán reggel kihajtotta a vackából. Szenvedve, ijedten kapaszkodva,
néhol négykézláb csúszva kereste fel Vannonit és idézte Annie elé.
Vannoni azonban nem jött. Azt üzente, hogy nem mehet, mert mindenkinek
dolga van. Annie rögtön visszaűzte Félixkét hozzá azzal az üzenettel,
hogy őt a kapitány mindenkorra szabadságolta, ő tehát ilyenkor is jöhet.
Vannoni erre azt felelte, hogy most nincs kedve énekelni. Félixke
szenvedve, vergődve elvitte ezt az üzenetet Annieig, de a keserves utat
rögtön újra meg kellett tennie. Annie azt üzente vele Vannoninak, hogy
ha énekelni nincs is kedve, azért mégis jőjjön, ő fontos dolgokról akar
vele beszélni…

A Serpolette bukdácsolva, nyögve és lihegve haladt előre és a bezárt
hajóban sápadtan, betegen és szenvedve hordta az üzeneteket Félixke. Nem
cikázott ide-oda, mint rendesen; verejtékezve és nyögve járt-kelt és
amikor Annie délután újra átkergette Vannonihoz, akkor egy lépcső
aljában a gyomrára és a fejére szorította a kezét, leült és sírt…

Szerencséjére ekkortájt Vannoninak elfogyott a türelme és a harmadik
délutáni üzenetre ezt válaszolta:

– Mondd meg az asszonyodnak, hogy hagyjon békében. Ne járjatok a
nyakamra. Ha még egyszer jössz, kiruglak.

Félixke ezt elmondta Annienak, Annie erre bement a hálószobába, lefeküdt
és zokogott. Igy eltelt a délután; eltelt az utazás tizennegyedik napja;
éjszaka a tenger nyugodtabb lett. A Serpolette gyorsan siklott előre és
reggel befutott az amerikai kikötőbe.




XIII.

A tenger csendes volt, mint egy rossz nő, aki jóságot játszik. A
Serpolette leeresztette a horgonyát és nyugodtan feküdt a napfényes
kikötőben.

A kirakodás még meg sem kezdődött, Vannoni már összeszedte a holmiját és
készült partra menni. Szolgarov feltartóztatta.

– Hová mégy? – kérdezte fenyegetően. – Miért mégy?

– El az utamból, futóbolond – felelte dühösen Vannoni. – Miattam nem
kell forradalmat csinálnod.

A hátára kapta a cókmókját és két perc múlva már el is tűnt a kikötő
raktárai között. Ridarsky beesett szemmel nézett utána, azután
nyugtalanul és kérdő tekintettel nézett a hercegre, később elfordította
a hercegtől a tekintetét és magába sülyedve bámult ide-oda, mintha
csodálkoznék a maga szenvedésén.

Még korán reggel volt, amikor a kirakodás megkezdődött. A munka
rendetlenül, de zajosan és jókedvüen folyt, és a lármájára Annie is
feljött a fedélzetre. Ujra meg újra idegesen rezzent össze a fedélzet
lármájától és álmatlan és lázas szemmel nézte sorra a dolgozó
matrózokat. Álmatlan és lázas szeme lassankint nagyra nyílt, és rémület
és csodálkozás jelent meg benne. Rémülten és csodálkozva fordult meg és
elsietett. Helyette nemsokára Félixke jelent meg a fedélzeten, rózsásan
és virgoncan cikázott ide-oda a matrózok között és halkan kérdezősködött
Vannoni után. Megtudta mi történt Vannoval, fürgén elszaladt és helyette
ismét Annie sietett fel a fedélzetre. Kigyulladt arccal, legörbült
szájjal állott meg a herceg előtt és kétségbeesett és harcias
mozdulattal kapta fel szétzilált szőke fejét. A herceg csendesen és
búsan nézett le rá és mozdulatlanul várt. Annie belenézett a herceg mély
és lágy szürke szemébe és a torkán akadt a már-már kimondott szó. A
szája nyitva maradt, a keze leesett, azután bizonytalan és kapkodó
mozdulatot tett, az arca elsápadt, úgy tetszett, sírva fog fakadni; de
nem sírt, hanem pár másodpercnyi szótlan remegés után megfordult és
lesietett a hálószobájába.

A hálószobában magához rendelte Félixkét, azután Szedlákot és csomagolni
kezdett. Behozatta a kofferjeit és ingerülten, lázasan és rendetlenül
gyűrte beléjük a holmiját. A csomagolás sokáig tartott. A herceg nem
tudott róla semmit, de Ridarsky, aki idegesen figyelve végigment a
folyosón, bejelentette neki.

– Csomagoltat – mondta bevezetés nélkül, halkan és magánkívül.

A herceg ránézett és nem felelt.

– De partra akar szállni – folytatta Ridarsky kétségbeesve.

A herceg nem válaszolt. Ridarsky erre sarkon fordult, lement a szobájába
és sietve becsomagolta a holmiját. Félóra mulva fent volt a fedélzeten
és vonagló szájjal várta Anniet.

Annie azonban nem jött. Dühödten csomagolt, a ruháit kiméletlenül gyűrte
a kofferekbe, de a mozgása lassanként elbágyadt, a karja lehullott és
egy félig becsomagolt koffer előtt egyszerre sírva fakadt.

– Elég volt – mondta Félixkének.

Félixke bámulva nézett rá.

– Nem megyünk partra? – kérdezte gyorsan. – Attól félsz, nem találod? Én
megkeresem.

– Takarodj! – kiáltotta Annie.

Kikergette Szedlákot is. Szedlák szótlanul kiment. Kint Ridarskyval
találkozott. Ridarsky meg akarta szólítani, de Szedlák hidegen, komolyon
és idegenül nézett rá és Ridarsky erre Félixkéhez fordult.

– Nem jön még? – kérdezte reszketve.

– Nem, – felete Félixke. – Nem megyünk partra. Itt maradunk.

A Ridarsky összeszorított hideg szája erre még kínosabban kezdett
vonaglani, mint eddig. Lesütött szemmel fordult el Félixkétől,
bizonytalanul támolygott ide-oda egy ideig, azután leült, a kezébe
hajtotta a fejét és sokáig ült úgy mozdulatlanul. Amikor felkelt,
halálos sápadtság volt az arcán. Odament a herceghez.

– Én – mondta halkan – mégis elmegyek. Ennek végét vetem.

A herceg szótlanul bólintott.

– Rögtön partra szállok – folytatta Ridarsky. – A… a holmimért majd
elküldök.

A herceg ismét bólintott, Ridarsky megfordult és pár perc mulva eltűnt
azon az úton, amelyen pár órával előtte Vannoni elment. A herceg
elgondolkozva nézett utána, de egyszerre felrezzent. A Szedlák
tekintetét érezte magán. Szedlák fekete ruhájában, fehér hajjal, tiszta
arccal állott előtte és komoly, kérdő, alázatos és mégis sürgető
tekintettel nézte őt.

– Akar valamit Szedlák? – kérdezte a herceg.

– Nem, fenség, semmit.

Szedlák továbbment és a kirakodás folytatódott; de Szedlák nemsokára
megint előkerült valahonnan és alázatos, kérdő és sürgető tekintete újra
meg újra felkereste a herceget. A kirakodás munkája este abbamaradt, a
hajó mozdulatlanul feküdt a kikötőben és a herceget még mindig ingerelte
és nyugtalanította a Szedlák néma, kérdő és komoly tekintete. De azután
egészen besötétedett. Szedlák nem mutatkozott és a herceg egyedül maradt
a fedélzeten. A kikötő levegője nehéz volt és fullasztó, és ő vágyódva,
de szorongva nézte a partot és a távoli város fényét. Partra szállni…!
De minek? Itt maradni?… Meddig?

Rémülten nézett körül a sötét hajón és halálos csüggedtséget érzett. –
Most mit? – Most hová?




XIV.

Másnap délután Ridarsky megjelent a fedélzeten. Az arca sápadt volt és
hideg szeme körül a fekete karikák olyanok voltak, mint egy kínzó
vasgyűrű.

– Még nem találtam semmit – jelentette vonagló szájjal a hercegnek.

A herceg hallgatott.

– Ha majd találok valamit, – mondta lesütött szemmel Ridarsky – akkor…
elköltözöm.

A herceg nem válaszolt. Ridarsky lement a kabinjába. De nemsokára utána
megjelent Szedlák egy-két másodpercre. Feketén, halkan és csendesen
jött, mert valami dolga volt ott, ahol a herceg járt, egy-két percig
maradt, eltűnt, és nemsokára visszajött; és alázatos, kérdő és sürgető
tekintete egész nap nem hagyta el a herceget.

Ridarsky másnap kiment a partra. De csak egy óra hosszat volt kint,
azután felindultan sietett vissza a Serpolettere. Harmadnap már el sem
hagyta a hajót.

A kirakodást ekkorra befejezték, és a Serpolette könnyen ringott a
nyugtalankodni kezdő vizen. A hercegtől semmiféle új parancsot nem
lehetett kapni, és a legénység így szétszéledt a kikötőben. Este részeg
csoportokban jöttek haza, felverték a hajót az ordításukkal, és
harmadnap két matróz egy tépett és mocskos nőt hozott a fedélzetre. A
herceg látta őket, de nem szólt semmit. Ridarsky azonban dühtől fehéren
toppant eléjük. A két matróz feleselni kezdett, Ridarsky korbáccsal
fenyegette őket, azután elővette a revolverét. A matrózok erre
káromkodva elvonultak.

A Serpolette ájultan feküdt a fülledt levegőjü kikötőben. Annie a
hálószobájában maradt, ideggörcsei voltak, Félixkével ápoltatta magát és
Félixkének sírt; Ridarsky görnyedten várt rá, hogy Annie mutatkozik-e; a
herceg pedig tétlenül és gyötrődve ült a fedélzeten, epedve és reszketve
nézte a partot és szorongva várta, történik-e valami.

Egy délelőtt látogató érkezett a Serpolettere; ismeretlen ember; egy
szálas kreol. A kapitányt kereste. Szedlák bevezette a herceghez.

– Kapitány, – mondta a kreol – akar-e jó pénzt keresni? Itt úgy látom,
semmi dolguk.

A herceg bágyadtan kérdezősködött. A kreol erre elmondta, hogy a két
délamerikai állam közül, amely most háborút visel, az egyik számára
nagymennyiségü hadiszer hever itt a kikötőben. Puskapor, fegyvertöltény
és legújabb rendszerü gránát-shrapnel. Ezt kellene szállítani; az
ellenségnek mindössze két rozzant páncélos cirkálója van; gyerekjáték
őket kikerülni; az én kormányom minden pénzt megad a szállításért…

A herceg bágyadtan rázta meg a fejét:

– Köszönöm, nem.

A kreol megmondta, mennyit fizetnének a szállításért, rögtön utána a
dupláját ígérte ennek az összegnek, a herceg azonban felállott:

– Köszönöm, – mondta bágyadtan – nem beszélünk róla többet.

A kreol csóválta a fejét és kiment. Kint fejcsóválva nézegette a
Serpoletteet és rászólt egy csoport pipázó matrózra:

– Hé, legények, micsoda hajó ez a tietek, hogy nem akar pénzt keresni?

A matrózok kérdezősködni kezdtek tőle, egyre többen gyűltek köréje, és a
kreol elmondta nekik, miről van szó. A matrózok erre elvonultak vele egy
parti kocsmába, és pár óra mulva küldöttség jelent meg a herceg előtt.
Szolgarov beszélt. Az ő nézete az, – mondta – hogy hadi csempészárút
erkölcsi okokból nem szabad szállítaniok, de minthogy a Serpolette
úgyszólván közös tulajdon, kereskedelmi vállalkozás, amelyben a
legénység is részes, és minthogy a Serpolette tétlenül és úgyszólván
elrothadva fekszik itt a kikötőben, ők arra kérik a herceget, hogy
üzleti ajánlatokat csak akkor utasítson el, ha velük megbeszélte a
dolgot; és általában tanácskozzék velük arról, mi történjék a
Serpolettetel.

A herceg szótlanul hallgatta végig a beszédet, azután felállott.

– Menjetek ki – mondta bágyadtan.

Szolgarov tiltakozott. A herceg szürke szeme nagyra nyílt.

– Takarodjatok ki – mondta halkan.

A küldöttség meghökkenve és morogva ment ki. Szolgarov haladt legelől;
fanatikus szeme sötéten lángolt mély szemgödrében; ő tudta mit kell
tenni

– Minden ember jőjjön a hálóterembe, – mondta – tanácskozni fogunk.

A legénység összegyűlt a hálóteremben és zúgva indult meg a tanácskozás.
A herceg a fedélzeten állott és töprengve bámult a part felé. A parton
ekkor a hajó közvetlen közelében egy ismerős alak jelent meg. Ki ez?
Vannoni. A herceg dermedten bámult rá. Mit akar ez? Ez is visszajön? Ez
– is – visszajön…?

Visszajött. Két perc mulva fent volt a Serpoletteen. Csapzottan,
szennyesen, gyűrött arccal lopódzott végig a fedélzeten. Mikor a
herceget meglátta, szégyenkezve állott meg. Várta, hogy a herceg szóljon
hozzá. A herceg azonban nem szólt. Búsan és dermedten nézett le rá. Ez –
is – visszajött…? Intett a kezével és Vannoni, mint egy megvert kutya,
behúzott nyakkal és halkan elsiklott a hálóterem felé. A hálóteremben
lelkes üvöltéssel fogadták.

Déltájban Félixke megjelent a fedélzeten, ide-oda cikázott egy ideig,
azután lesietett Anniehoz. Délután Annie is feljött a fedélzetre; sápadt
és bágyadt volt, mint aki nagy betegségen ment át; lassan sétált a
fedélzeten; de gyorsan felüdült, és az arca egy félóra mulva mintha már
színt kapott volna. Sétája ekkor egyre szűkebb köröket vont a kapitányi
iroda körül, és egy újabb félóra mulva Annie kipirultan és zavarodottan,
de szerény mosolygással benyitott a herceghez.

A herceg felnézett rá. Tudta miért jön.

– Arra akarlak megkérni, – mondta Annie felindult és alázatos
mosolygással – hogy… hogy add ide nekem…

Megakadt. Zavarodottan és alázatosan vonogatta a vállát:

– Itt most kikötőben vagyunk… ki tudja mi lesz… mi történik… Nekem most
szükségem volna a pénzemre.

A herceg szürke szeme ködbe borult, azután a szempillái lassan
lecsukódtak, mintha rettentő súly húzta volna le őket. Lehúnyt szemmel
és mozdulatlanul ült, és lehúnyt szeme félhomályában egyszerre víziója
támadt. Egy szőke fejet látott, egy fehérséget, amely libben és ragyog…
egy szikrázást, egy tündöklést… valamit, ami elbűvölő és mámorító,
tiszta és illatos, mint egy tavaszi reggel… valamit, ami graciózus,
csengő és előkelő, mint egy tiszta szűzleány jókedvű nevetése: – a másik
Anniet, akit megszeretett. Anniet a színpadon.

Öt másodpercig tartott ez a gyötrő élvezet, azután felnyitotta a szemét.
Előtte állott zavart, alázatos és áruló mosolygással az új Annie. A
herceg csömörletesnek érezte a mosolygását és dühödt undor öntötte el.
Felállott.

– Nem adom oda – mondta elfordulva.

Az Annie zavart mosolygásába alázatos ingerültség vegyült:

– De énnekem szükségem van rá… és… és… és hiszen az az enyém…

A herceg hallgatott.

– Végre is az az enyém. Az csak az enyém?… azzal csak azt tehetek, amit
akarok…?

A herceg hallgatott.

– Azt csak nem akarod… csak nem akarod megtartani.

A herceg odalépett a pénzszekrényhez, kivett belőle egy takarékpénztári
könyvet és két ujja között, mintha félne az érintésétől, odanyújtotta
Annienak. Annie ijedten nézett a vékony füzetre. A szeme nagyra nyílt és
a szája legörbült.

– Mit csináljak én ezzel? – mondta tehetetlenül és kétségbeesve. – Mit
csináljak én ezzel?

A herceg elfordulva állott. Annienak kipirult az arca és könnyes lett a
szeme.

– Kérlek, – mondta lázasan és könyörögve – fizesd ki nekem…

Felindultan és tehetetlenül tördelte a kezét.

– Kérlek… könyörgök… hát mit csináljak én?… vedd te meg… vagy adjál rá
kölcsönt… kihez forduljak én itt?… nekem pénz kell…

Lázasan kezdett zokogni.

– Nekem pénz kell, – mondta magánkívül – ki adjon nekem… Nekem pénz
kell… adjál pénzt nekem…

Meg akarta fogni a herceg kezét, úgy látszott, le fog elébe térdelni. A
herceg összerázkódott az undortól.

– Menj, – mondta – menj…!

Annie szólni akart.

– Menj – mondta türelmetlenül a herceg.

Annie sírva kiment. Estefelé azonban újra visszajött.

– Hát kihez forduljak én? – kiáltotta oda lázasan a hercegnek – ha nem
hozzád.

A herceg szürke szeme szikrázni kezdett. Az az érzése volt, hogy meg
kell ölnie ezt a nőt. Meg – kell – ölnie. Annie azonban a homlokára
kulcsolta a kezét és lihegve mondta.

– Egész nap úgy járok itt, mint egy őrült. Megőrülök. Hát hová menjek én
itt…? mit csináljak én itt…?

A herceg haragja elmult. Hidegen nézett le rá és intett neki, hogy
menjen ki.

– Legalább beszélnél velem – fakadt ki Annie kétségbeesve.

A herceg nem válaszolt. Annie zokogva emelte fel a kezét.

– Legalább tennél valamit – kiáltotta kétségbeesve. – Legalább beszélnél
le róla.

A herceg újra intett neki és ő kiment. A herceg egyedül maradt. Egyedül
maradt, és most egyszerre megrohanta jéghideg és irtózatos
egyedülvalósága. Reszketve ment ki a fedélzetre és dideregve és epedve
fordult még egyszer a távoli város, a melegség, az élet felé. Partra
szállni! Emberek közé menni!

A vágyai lázasan csaptak fel egy-két fuldokló másodpercre, azután bénult
szárnnyal hullottak le újra. Partra szállni, de hová menni? Embereket
keresni, de kiket? És hogyan? És előlről kezdeni a gyásznak ezt az
útját? Tehetetlenül és fáradtan hajtotta le a fejét; a szívében mintha
zengő húrok szakadoztak volna el örökre; elfordult a parttól és lement a
hajó belsejébe. Most – ott – történik – valami. Még nem tudta mi. De azt
már tudta, mi vár ő rá.

Lement a lépcsőn és odaért a nagy hálóterem elé. A folyosón az ajtó
előtt megállott. Bent hangosan zsibongott a Serpolette legénységének a
részeg vitája. Két párt volt: az egyik, a Brattlieé, azt akarta, hogy
mindenki kapja meg gyorsan azt a pénzt, amely ráesik, hozzanak nőket és
igyák el velük a pénzt; a másik párt, a Szolgarové, azt akarta, hogy a
pénz gyűljön össze és azután fogjanak a pénzzel valami okos dologhoz.

Miféle pénzről beszélnek? – gondolta a herceg. Figyelmesen hallgatta a
zavaros kiabálást, és meghidegedett szive egyszerre egy forrót dobbant.
Mi az? A Szedlák hangja szólalt meg odabent. A megszólalást helyeslő
kiabálás követte:

– Hallgassuk az öreget! Ő tudja mit kell csinálni.

Elhallgattak és Szedlák beszélt:

– Összevissza járatjátok a szátokat – – mondta. – Hányszor mondtam már:
először azon törjétek a fejeteket, hogyan kerítitek a kezetekbe a hajót.
A hajó még nem a tiétek és már is osztozkodtok a pénzen.

– Igaza van az öregnek, – kiáltottak egy páran.

– Hát hogyan? – kérdezték mások.

Szedlák felelt nekik:

– Azt én most nem tudom megmondani. El is kell mennem. Csak egyet mondok
meg nektek újra: ha bántódása esik, nem lesz a tiétek a hajó, ha
épségben marad, senki sem veszi el tőletek.

Kiről beszél? – gondolta a herceg. Bent kiabáltak:

– Miért öreg? Magyarázd meg.

– Ha bántódása esik, – mondta Szedlák, – akkor ahány hadihajója a
világnak van, az mind titeket fog kergetni. De ha hozzá sem nyúltok,
egyszerűen kiteszitek valahol, nem valami vad szigeten, hanem város
közelében, akkor ő nem üldöztet benneteket. Fel se jelent benneteket.
Meg se mondja senkinek… Miért? Mert szégyelni fogja. Herceg volt.
Admirális volt. Szégyelni fogja, inkább ő maga terjeszti el a hírét,
hogy nektek ajándékozott mindent. Ezt gondoljátok meg; és erre
készüljetek, ha boldogulni akartok, nem pedig börtönbe jutni.

Bent helyeslés hangzott fel és Szedlák jött kifelé. A folyosón meglátta
a herceget, rábámult, vacogni kezdett a foga és megcsuklott a térde. A
herceg tört szemmel nézett le rá.

Szótlanul állottak egymással szemben. Szedlák riadtan, könnyes szemmel,
nyugtalanul bámult a hercegre és ingadozva, kínjában ide-oda mozogva
várt. A herceg hallgatott. Szedlák remegő térde erre összecsuklott.
Lassan térdreesett és panaszosan felsírt:

– Hogy mindet kirúgja, ha kikötőt érünk, azt mondta fenséged.

A herceg sokáig hallgatott, azután halkan megszólalt:

– Ezért tette, Szedlák?

Szedlák felkelt. A sírás rázta még, és várt a felelettel. Remegve
tisztogatta le a térdét, azután lassan kiegyenesedett. A szeme könnyes
volt, de az arca tiszta és nyugodt. Fehér hajjal, fekete ruhában,
tisztán és nyugodtan megállott a herceggel szemben, komoly szemmel
belenézett a herceg szemébe, felemelte a két karját, megszólalt és
borzongató fenségben egy ismeretlen vallás főpapja állott a herceg
előtt.

– Azért tettem, – mondta felcsattanó és zengő ünnepiességű hangon, –
hogy a herceg kiszabaduljon innen. Mert ide lesülyedt. Hogy megint úr
legyen. Ura legyen a csőcseléknek, ne szolgája.

A herceg szótlanul és hidegen nézett rá, nagyon lassan egy hideg, hosszú
igent bólintott rá, megfordult és elment.

Szedlák nemsokára felvitte neki a vacsorát. A herceg hivatta Szolgarovot
és Brattliet.

– Óhajtják-e még, – kérdezte tőlük – hogy elfogadjam a kreol ajánlatát?

– Ezt meg kell beszélnünk a társainkkal – felelte Szolgarov.

– Beszéljék meg.

A Serpolette legénysége lelkes hurrázással fogadta a herceg
engedékenységének a hírét, és Szolgarov és Brattlie hamarosan ismét
jelentkezett a hercegnél.

– Jó – mondta a herceg. – Értesítsék a kreolt. Holnap megrakodunk.

A herceg egyedül maradt, de a lázasan és lihegve bolyongó Annie
nemsokára kezdett ismét körülötte keringeni. A herceg megszólította:

– Holnap – mondta csendesen – majd megkapod azt a pénzt, amit kívántál.

Annie hebegve hálálkodott, a herceg azonban elhárította magától a
hálálkodást. Annie azután lesietett Félixkéért, Félixke vágtatott
Vannonihoz, Vannonitól vissza Anniehoz, és a hajón késő éjszakáig eleven
élet és jókedvű járás-kelés volt.

Másnap alkonyatkor a Serpolette készült ki a kikötőből. A kreol a hajón
akart maradni, de a herceg elutasította.

– Azt akarom, – mondta – hogy magunk legyünk.

A kreol a lelkére kötötte a hercegnek, hogy a lámpákat éjszakára ne
gyujttassa meg és a gépnek szedje ki minden erejét, azután visszament a
partra.

A Serpoletteen a legénység készült rá, hogy átvirrasztja az éjszakát. A
herceg, aki maga vette át a hajó vezetését, egy hordó pálinkát hozatott
fel a virrasztók számára. Mielőtt felment volna a hajóhídra, még hivatta
Félixkét és pénzt küldött Annienak is.




XV.

A Serpolette lassan gőzölt ki a kikötőből. Kint a tengerre sötétlilán
szállt le az alkonyat és a keleti égen tintaszínű felhőrongyok függtek.
A tenger felett most csak az alkonyati szellő suhant végig, az
aequinoctium vihara még a szemhatár mögött leselkedett, és a Serpolette
biztosan és gyorsan hasította a felborzolt vizet.

A herceg állt a hajóhídon. Előtte volt a térkép és ő mereven és
mozdulatlanul nézett le a térképre. Lent a hajóban megvacsorázott a
legénység, és vacsora után a hálóteremben csapraverték a pálinkáshordót.
A pálinkázó matrózok közé felindultan furakodott be Félixke és lázasan
suttogott Vannonival. Vannonitól visszaszáguldott Anniehoz és Annietól
újra Vannonihoz. Vannonival megállapodott. De amikor megint Anniehoz
indult, a matrózok utána kiáltottak.

– Mondd meg az asszonyodnak, hogy táncoljon velünk. Vannonit úgyis csak
a második őrváltás után kaphatja meg.

Félixke eltűnt és két perc mulva száguldott vissza:

– Táncolna, – mondta – de nem mer. Fél a –.

Gyors mozdulattal maga mögé intett, valahová a hajóhíd irányába. A
matrózok kiabáltak:

– Az öreg megengedi. Nem bánja az már. Nem meri azt mondani, hogy nem. Ő
meg tőlünk fél.

Egy matróz felment a hajóhídra a herceghez és a herceg rögtön megadta az
engedelmet. Félixke vágtatott Anniehoz, és Annie elpirulva és izgatottan
kezdett öltözködni. Rövidszoknyás színpadi kosztümöt vett fel; színes
selyemharisnyát; gyöngyös cipőt, feszes derekat, de fűző nélkül valót.
Félixke segített neki az öltözködésben, a buzgalomtól szinte rángatózva
ugrált körülötte, néha megállott egy másodpercre, nézte Anniet és
ilyenkor felhangzott ujjongó kis nevetése. Annie készen volt; belenézett
a tükörbe, a szenet mégegyszer végighúzta a szemöldökén, felvette a
köpönyegét és izgatottan és borzongva indult ki a folyosóra. Félixke
boldogan futkározott körülötte.

A folyosó végén eléjük állott Ridarsky. Az arca halálsápadt volt és
hideg szemében az őrület lángja lobogott.

– Hová? – kérdezte rekedten.

Annie dühtől remegve nézett vele farkasszemet és úgy látszott, körömmel
fog a szemének esni. De nem ezt tette. Jobbra hajlott, mintha jobb felé
akarná kikerülni. Ridarsky gyorsan elébe hajlott. Annie ekkor kisiklott
balfelé és futni kezdett. Ridarsky utána fordult, de Félixke ekkor
belekapaszkodott a karjába. Félixkét nehezen tudta lerázni magáról.
Kétszer kellett odacsapnia a folyosó falához, míg Félixke, mint egy
pióca, aki teleszítta magát, lehullott róla. Annie nagy egérutat kapott.
Ridarsky bőszülten vetette utána magát.

Annie sikoltozva menekült előle és Ridarsky csak a hálóterem ajtajában
tudta utólérni. Az Annie sikoltozásának a hangjára azonban itt
kitódultak a matrózok. Annie mögéjük menekült. Ridarsky oda akart jutni
Anniehoz, elparancsolta előle a matrózokat, dühöngve fenyegette őket, a
szája szélén hab jelent meg, a revolvere után nyúlt, a matrózok azonban
a fenyegetéseit kinevették és amikor a revolvere után nyúlt, akkor öt
matróz összenyalábolta, magasra emelte, felvitte a lépcsőn és kidobta a
fedélzetre.

Ridarsky hallotta maga mögött a matrózok röhögését. Vissza akart
fordulni, de a röhögés megállította. Megszégyenülést és undort érzett,
elfordult a lépcsőtől és leült egy kötélcsomóra. A hálóterem felől
azonban nemsokára énekhang hallatszott; erre felugrott és az agya újra
vonaglani kezdett a dühtől. Őrjöngve járt ide-oda; néha megállt és
rémült csodálkozással felnézett a hajóhídra, ahol a herceg magas alakja
sötétlett, azután folytatta tehetetlen és őrjöngő bolyongását a
fedélzeten.

A herceg mozdulatlanul állt a hajóhídon és a szeme mereven és
rendületlenül szegződött rá a térképnek egy pontjára. Kint barnára
borult a lila alkonyat; az esti szél szakadozott lökésekben érkezett
meg; a keleti ég felhőrongyai feljebb nyomúltak az égre, a tenger
megfeketedett és a fekete hullámokon fehér habtarajak táncoltak.

A nagy hálóteremben Annie énekelt. A matrózok félkörben ültek körülötte
és dübörögve tapsoltak, ha egy-egy számot befejezett. Annie kipirult
arccal és ragyogó szemmel állott a félkör közepén; hajlongott,
mosolygott, felemelte a kezét, félrehajtotta a fejét és tánclépéseket
tett. Színpadon volt. Elragadtatástól és mámortól fátyolos szeme
mindenkire úgy tűzött rá, mintha mindenkinek külön tenne vallomást. Az
egész közönségéé volt. Mindenkinek odaígérte magát, mert mindenkit meg
kellett hódítania, de amikor a szeme teleszítta magát a többiek
elragadtatásával, akkor újra meg újra visszatért Vannonihoz és
ellágyulva pihent meg rajta. Vannoni csendesen mosolyogva pödörgette
vékony bajuszát.

A matrózok nem tudtak betelni az Annie énekével és a játékával. De Annie
azután castagnetteet vett elő és táncolt nekik. Kipirultan és lihegve
táncolt; egészen átadta magát annak a forró vágynak, amely feléje
ömlött, mint egy izzó áradás és felemelte és ringatta őt, mint egy
símogató folyó; a lélegzetek forrók lettek és a nagy hálóterem hőséggel
telt meg; a castagnette csattogott, az Annie tánca szédítő és süvöltő
szélvésszé, perzselő forgataggá lett; fellobogott még, mint egy lángoló
forgószél, azután Annie mámorosan, kimerülten és mosolyogva roskadt
össze a félkör közepén.

A matrózok őrjöngtek. Egy másodpercig úgy tetszett, hogy Annie bágyadt
zsákmány gyanánt van odadobva közéjük; rá fognak rohanni; mindjárt kések
villognak és vér folyik; de Annie felemelte a kezét.

– Szomjas vagyok – mondta hangosan.

Az Annie felemelt keze megállította őket. Remegve és lihegve állottak
meg és még nem tudták, mit tegyenek.

– Gyorsan – mondta Annie. – Meghalok a szomjúságtól. Pezsgőt akarok.

Két matróz elszaladt pezsgőért. Bementek Szedlákhoz. Szedlák még ébren
volt. Fekete ruhában, fehér hajjal, tisztán és nyugodtan ült a
kabinjában és imádkozott. A matrózok berontottak hozzá és ő nyugodtan és
komolyan nézett fel rájuk.

– Pezsgőt öreg – mondták neki a matrózok. – Az asszonynak kell.

– Csak ha őfensége megengedi – felelte nyugodtan Szedlák.

Az egyik matróz veréssel akarta Szedláktól a pezsgőt kikényszeríteni, a
másik azonban elszaladt a herceghez. A herceg hívatta Szedlákot:

– Szedlák, – mondta neki, – adjon oda mindent, amit kérnek.

Szedlák menni akart. De a hercegnek még valami jutott eszébe:

– Vigyen le Szedlák – mondta – a gépházba is néhány üveg pezsgőt. A
gépnek minden erejét ki akarom venni, hadd dolgozzanak odalent.

A matrózok csodálkozva kapták fel a fejüket. Szedlák azonban hosszan és
komolyan nézett a hercegre, szótlanul meghajolt, teljesítette a herceg
parancsait, azután visszament a kabinjába, leült az asztal elé és tovább
imádkozott.

A herceg egyedül maradt a fedélzeten. Az éjszaka ekkorra leszállott; a
keleti ég szürke felhőrongyai fekete kárpittá sűrűsödtek. A fekete
kárpit lassan nyomult előre és legsűrűbb feketeségébe lent a szemhatár
szélén némán lobbanó villámok rajzoltak kék vonalakat. A szél lökései
egyre erősödtek, de lent a gépházban is erősebben dolgozott a gép, a
csavar zúgva fúrta bele magát a vízbe, és a Serpolette még ingadozás
nélkül siklott előre a fehértajtékú fekete hullámokon. A herceg
felemelte a szemét a térképről és körültekintett a nagy éjszakában.
Kietlen egyedülvalóságban állott a nagy fekete tenger felett. Olyan
volt, mintha már az örök semmiségek felett lebegne, és a herceg
megborzadt kietlen egyedülvalóságának hideg fenségétől. Mintha
csillagnyi magasságból ereszkednék lefelé: a feketén zúgó vizek felett
eltekintett emberlakta, meleg tájak felé és egy szívverésnyi időre
elöntötte annak a szeretetnek a melegsége, amelyet az ember iránt érzett
volt. Emberek. Embermilliók. Emberiség.

De ez a szívverés elmult. A vér, amely forrón áradt szét a szívéből,
hidegen folyt vissza a szívébe. »Nekik is jobb így« – gondolta hideg
szívvel. »Jó azt hinniök, hogy boldog voltam« – gondolta. Ismét
csillagnyi messzeségben volt minden élőtől; lehajtotta a fejét a térkép
fölé, megkereste azt a pontot, amelyen mereven és konokul pihent volt a
szeme, és a Serpolette zúgva rohant vele előre a kietlen egyedülvalóság
fekete útján.

A sötétségben és a nyugalomban azonban a háta mögött halk neszt hallott.
Megborzadva fordult vissza. Ridarsky állott mögötte, szorosan közel
hozzá. Szögletes fehér arca a fekete karikákkal a szeme körül, olyan
volt, mint egy halotti maszk. A herceg borzadva lépett félre előle.
Ridarsky nem nézett rá, hanem előrehajolt a térkép fölé. Felemelte a
jobb kezét és mutatóujja remegve keresett a térképen egy pontot. A
herceg megmozdult, hogy félretolja, Ridarsky azonban ekkorra végigment a
kezével a hajó útján és eljutott ahhoz a ponthoz, amelyet keresett.
Rászorította az ujját erre a pontra.

– Ezért? – mondta lihegve. – Ezért engedi…

Kiegyenesedett. Belenézett a herceg szemébe.

– De én, – mondta – én nem akarom, hogy…

Nem fejezte be. A herceg pillantása most olyan volt, hogy a lélegzete
elakadt tőle. Őrjöngő szemében a rémület lángja lobogott fel. Megfordult
és a halálfélelem üvöltése tört ki az ajkán.

– Matrózok! – üvöltötte – matrózok!

Megfordult és futni kezdett. Üvöltése felverte az éjszakát, belehasított
a hajó zúgásába és átvágott a hajó falain. A nagy hálóteremben
elhallgatott utána a lárma és a matrózok tolongva rohantak fel a lépcsőn
a fedélzetre.

Ekkor ott volt már a herceg is, és az ő kiáltása most hangosabb volt a
Ridarsky elfulladó üvöltésénél.

– Fogjátok el – kiáltotta a herceg – és csukjátok be a szobájába.

– Őt fogjátok el – üvöltötte elfulladva Ridarsky. – El akar pusztítani
mindent.

A matrózok haboztak, de ekkor gyorsan megszólalt Annie. Rámutatott
Ridarskyra.

– Őt fogjátok el, – mondta hangosan. – Hiszen ő akar engem megölni. Ott
van a zsebében a revolvere.

A herceg felemelte a kezét és parancsolóan intett. A matrózok erre
rávetették magukat Ridarskyra. Ridarsky őrjöngve védekezett. Ordítva
akarta a matrózoknak megmagyarázni, milyen veszedelem fenyegeti őket, de
mert közben rúgott és harapott és a revolvere után nyúlt, a matrózok
harsogva nyomták el és nem engedték beszélni. Boldog részegségben
töltötték ki rajta a gyűlöletüket. Aki tehette, rúgott rajta egyet, és
ha meg akart szólalni, a szájára ütöttek. A Ridarsky vékony ajka habos
volt, fekete karikás szeme már csak vérrel befuttatott fehérségét
mutatta. De amikor már egészen le volt gyűrve és leteperten lihegve
feküdt a földön és öt matróz ült rajta, akkor is védekezett. Amikor az
öt matróz felemelte, hogy elviszi, akkor újra dermesztő üvöltés tört ki
a száján és amikor az egyik matróz be akarta fogni a száját, akkor úgy
beleharapott ebbe a kézbe, hogy a gazdája véresen rántotta vissza. A
matróz rögtön utána megfogta vérző kezével a Ridarsky elvett revolverét,
és a revolver agyával főbe ütötte Ridarskyt. Ridarsky az ütéstől
elkábult; a matrózok bedobták a szobájába, rázárták az ajtót, azután
zajongva és jókedvüen mentek vissza a hálóterembe.

Ridarsky egyedül maradt a kabinjában. Kábultan feküdt egy ideig a
földön, azután megtapogatta fájó fejét és szédülve felült. Körülnézett.
Körülötte sötétség volt; kintről behallatszott a Serpolette gépének a
lihegése és a csavar sziszegő zúgása. A Serpolette zúgva haladt előre.
Ridarsky felugrott és ököllel esett neki a bezárt ajtónak. A bezárt ajtó
azonban nem engedett. A Ridarsky két ökle véresen hullott le. A feje
szédült; tántorogva tett egy-két lépést, azután összeesett. A szoba
padlóján fekve hallgatta még egy ideig a Serpolette zúgását, a nagy
hálóterem zsivajára fülelt még egy kicsit, azután odavonszolta magát az
ágyához és felült rá. Belenyúlt a zsebébe és kivette a
morfiumfecskendőjét. A karján kikeresett egy helyet, a tűt beleszúrta a
karjába, a fecskendőt megnyomta, azután csendesen végigfeküdt az ágyon.

A fedélzeten ismét egyedül állott a herceg. A gépházba újra meg újra azt
a parancsot küldte, hogy több gőzt és gyorsabban. A gép lihegve
dolgozott lent és a Serpolette zugva haladt előre. A herceg
mozdulatlanul állt a hajóhídon és a szeme a térképen mereven és
rendületlenül szegeződött a Farrar-szirtekre. A keleti szemhatáron kéken
cikáztak a villámok és a sötéten dagadó felhőkárpit belenyelte nagy
feketéségébe a csillagokat. A herceg felnézett az égre és nézte, hogyan
halnak meg fent a csillagok. Most a Déli Koronán a sor. Ragyogó koronája
a déli égnek…!

Nézte a csillagokat, de most már nem gondolt földi dolgokra. Arra
gondolt, hogy nem tud nyugodtan szembe nézni az univerzum titkaival,
hanem kérdő és aggódó lélekkel fordul feléjük. A Déli Korona. Napok.
Világok. Végtelenségek és örökkévalóságok. Minek nyugtalankodni? Egy
vagyok az egész univerzummal. De onnan fentről erénynek és bűnnek nincs
értelme; mindenki azért élt, amit épen cselekedett; és onnan fentről
minden földi dolog egyforma. Lehajolt a térképre és nézte a
Farrar-szirteket.

A nagy hálóteremben pattogtak a pezsgőspalackok, és matrózhangszerek
szóltak. Néger banjo pengett és délszláv tambura; a matrózok ittak és
énekeltek. Annie táncolt nekik, azután táncolt velük is. Félixke ült a
földön, egy pezsgőspalack állott mellette, azt néha felemelte, sietve
ivott belőle, és lázasan rajzolt. Annie sorra táncolt már a matrózokkal,
csak Vannonival nem táncolt még. A matrózok kiabálva és nevetve
követelték, hogy táncoljon Vannonival is. Vannoni odalépett Anniehoz és
Annie eltikkadva adta át a derekát az ölelésének. A banjo és a tambura
pengett, Vannoni magához szorította Anniet, Félixke magánkivül, szinte
rángatózva rajzolt, és a matrózok lihegve nézték a táncot. Vannoni
magához szorította Anniet, a tánc vad és tüzes öleléssé lett, a lihegő
kör szűkebbre szorult körülöttük, és esztelen kiáltások biztatták
Vannonit. Vannoni föléje hajolt a tikkadt Annienak, megfogta a
selyemderék felső részét és egy részeg mozdulattal letépte. A
selyemrongyok közül kivillant az Annie fehér teste, a matrózok mámoros,
elnyújtott vonításban törtek ki.

A herceg állt a hajóhídon és meghallotta az üvöltésüket egy másodpercre.
De a részeg hajó mögött már bömbölt a vihar. A fekete felhőkárpit
beborította az eget és a kék villámok már a menybolt tetejétől a
menybolt aljáig cikáztak végig. Lent a gépházban lihegett a kazán és az
egész hajó reszketett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg
állott a hajóhídon, nézte a térképet. A Serpolette süvöltve zúgott
előre, eljutott a Farrar-szirtekig, zúgva rohant a szirtekre, és
egyetlen reccsenéssel tört százezer darabra. Egy robbanás; a hajó
szétomló testéből tűz szökik fel, néhány halálordítás, de a vihar itt
van már, minden elhallgat, csak a vihar bömböl, és a Serpolette felett
zúg az örök tenger.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


13 |hajotta le |hajtotta le

39 |amihoz hozzáfogott |amihez hozzáfogott

52 |embernek megválasztoták |embernek megválasztották

75 |szorítson vole |szorítson vele

122 |társuknak kilátsába |társuknak kilátásba

156 |patra szállok |partra szállok]








*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SERPOLETTE: REGÉNY ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.