The Project Gutenberg eBook of Marie és más asszonyok by Lajos Biró

A hotelt a barátaim ajánlották, afféle szerény kis szálloda volt – maison meublée – a Rue Victor Massé-ban, nem messze a boulevardtól és egészen közel a Montmartre minden vidámságtanyájához. Mikor a kocsim megállott előtte, egy barna pamutbluzos szolgaféle ember szedte le a kofferemet. A kapuban egy jóképü, nevető, kövéres úr fogadott: monsieur Bodouin, a gazda, a hoteltulajdonos. A jövetelemet tudta, a nevemet jól mondta ki, a barátaim azt is megírták, melyik szobát akarom, Bodouin úr barátságosan kezelt velem, bekalauzolt a büróba, bemutatott a feleségének, megmutatta a tízéves kisleányát, azután karonfogott és vitt fel az első emeletre.

A szobától el voltam ragadtatva, az ágy bársonymennyezetére tisztelettel bámultam fel, a kandalló pedig egyenesen elbűvölt, mert akkor fogalmam sem volt még róla, mennyivel többet ér az ilyen romantikus szobadísznél egy közönséges, banális, de buzgó vaskályha. -4- És Bodouin úr ehhez még egyre ilyeneket mondott:

– Marie felhozza a holmit… Marie rendben tartja a szobát… Marie gondoskodik a reggeliről…

Marie… Elkábított a neve. Tizennyolcéves voltam, négy hete álmodtam már szomjas álmokat a párisi nőről, – nem, a parisienne-ről… És ezt Marienak hívják. Milyen más ez, mint az otromba és formátlan Mari. Csak egy e betü. De mennyi grácia, mennyi kedvesség, mennyi szellem és báj…

Azután egy keserves kiábrándulás jött. Az ajtón kopogtattak, bejött egy alacsony, zömök, csontos arcu, barnabőrü, hosszukaru és nagy, erős kezü nő. Hozta a kofferemet. Lehetett harmincötéves. Mosolygott, biccentett a fejével és barátságosan bejelentette:

Egy ütést éreztem a szívemen. Marie azonban mosolygott, barátságos volt, segített elrakodni, praktikus tanácsokkal látott el, nyugodtan és jóindulatúan magyarázta, hogy a Café Blanche-beli lányoktól nem szabad magamat becsapatnom, keressek csak valami becsületes, tisztességes fiatal leányt. Belenyugodtam abba, hogy Marie nem képviseli a francia asszonygráciát és hogy nem minden párisi nő az a mámorító parisienne, amelyről rossz regényeken táplált fantáziám álmodozott.

Ezen a téren azután még egy csalódást tartogatott számomra a Bodouin-hotel.

Érdeklődni kezdtem madame Bodouin iránt, aki egész nap a büróban ült és akinek legalább is köszönnöm kellett, ha a kulcsomért bementem. Harmincéves -5- asszony volt, virágzó, teli, érett asszony, finom, okos fejjel és – úgy gondoltam – szomoru szemekkel. Boldogtalan lehet – véltem – Bodouin úr mellett. Egy szellemes, szép asszony és ez a közönséges, kövér bourgeois, hogy ne mondjam: bugris!…

Beszélgetéseket kezdtem vele, finom, művelt, fordulatos és szellemes voltam, igyekeztem a francia kulturához és a francia esprit-hez méltóvá lenni. Igy azután furcsa dolgok derültek ki. Madame Bodouinnek például fogalma sem volt róla, hogy mi a milói Vénusz, az egész Louvre-ról csak mint áruházról tudott, – ez volt a francia kultura. Ha a hódolatomat egy Musset-vers segítségével tolmácsoltam, zavartan mosolygott, – ez volt a francia esprit. Egyébként pedig imádta Bodouin urat.

Lemondtam arról, hogy megvígasztaljam. Azonban megbarátkoztam vele, megbarátkoztam Bodouin úrral is, megbarátkoztam Lucienne-nel, a kis leányukkal is, egyszer-kétszer velük ebédeltem, megismertem azt a francia életet, amelyről sem a regények, sem a párisi ujságtudósítások nem beszélnek és megszerettem őket. Becsületes, derék, munkás emberek voltak, a legjobb férj és a legjobb feleség; semmi sem volt tőlük távolabb, mint az a francia erkölcstelenség, amelyet Franciaországon kívül annyit emlegetnek a buták; még szinházban sem voltak soha. Az egyetlen kis lányukat imádták és fanatikusan dolgoztak érte, és nem is ismertek az életből mást, mint a munkát, legfeljebb még a bő ebédet egy kis borral. Tizenkét éve jöttek fel Párisba délről, a Dordogne mellől, a hotelt bérelték eleinte, akkor sokat dolgoztak mind a ketten, öt évre -6- megvették a házat és nyolc évvel ezelőtt szerencsére hozzájuk került Marie; most már lehet egy kicsit pihenni is. Bodouin úr mellékesen borügynökséggel is foglalkozik, itthon Marie ellát mindent.

Megszerettem őket. Megszerettem az egész házat, a szobát, a rossz kandallót, a rosszul záródó ablakot, Mariet, aki reggel pontosan jött a csokoládéval és a pamutkabátos embert, akit később egyszer – a szekrényt eltolni – Marie behozott és szeretetreméltóan bemutatott:

Marie és Joseph látták el az egész nagy házat; az első és a második emelet szobáit Marie takarította hihetetlen gyorsasággal és mindig ragyogó jókedvben, a felső két emelet Josephnek jutott. Derék, munkás egy emberpár volt ez is, jóindulatu, békés, meghatóan szorgalmas. Egyszer beteg voltam és Marie úgy ápolt, mint egy anya. Máskor elmondta nekem, hogy ő normandiai. Ha elegendő pénze gyült össze, hazamegy, földet vásárol, gazdálkodik…

Nagyon szerettem őket. Mikor hat hónap mulva jönnöm kellett, meghatva búcsúztam tőlük. A kis Lucienne-t megcsókoltam, madame Bodouin-nel kezet szorítottam, Bodouin úr meg belém kényszerített egy pohárral a legjobb borából, aztán megölelt, kinn a kocsi mellett ott állott Marie és Joseph, kérges tenyérrel megszorongatták a kezemet, Marie meg volt hatva, én is meg voltam hatva…

Ha azután rájuk gondoltam, elérzékenyültem. Eltelt négy év és ahányszor eszembe jutottak, megmelegedett a szívem. A legderekabb, a legbecsületesebb -7- emberek; a világon a legkedvesebb helyek egyike a Bodouin-hotel… Négy év mulva, május végén Londonból jöttem hazafelé. Párisnak vettem az utamat, az érkezésemet előre bejelentettem Bodouin úrnak és egy szép napos párisi reggelen megint ott voltam a Rue Victor Massé-ban. Bodouin úr kövér volt, mosolygott és megölelt. Madame Bodouin szintén meghízott egy kicsit, de szép volt, friss és megelégedett és mind a két kezével megrázta a kezemet. Lucienne, aki után rögtön kérdezősködtem, három év óta zárdában volt, ott marad még két-három évig, azután hazajön és férjhez megy, különben szépen nő, fejlődik, tanul, jól van. És Marie? Marie is itt van még, dolgozik, egészséges, jól érzi magát.

Bodouin úr felkisért a régi szobámba; amikor kiment, hallottam, hogy beszól egy szomszéd szobába Marienak, aki ott takarított, hogy megjöttem, jőjjön be hozzám. Egy kis robaj, portörlőkefe vágódik a földhöz, egy szemétlapát csörömpöl, a szomszéd ajtó becsapódik, az ajtómon gyors kopogtatás, még gyorsabb benyitás, itt van Marie. Zömök, erős, kövér, meghatott. Szorongatja a kezemet. És hogy hogy vagyok? És mit csináltam azóta? És sokfelé jártam-e? És jól mennek-e a dolgaim? És nem voltam-e beteg? Milyen borzasztó volt, mikor olyan nagy lázam volt és ő rakta a nyakamra a borogatásokat. És gondoltam-e néha rájuk? Ők annyiszor emlegettek.

Ez a kedves, derék, jó Marie… Milyen megható, milyen melegszívü, milyen hűséges egy teremtés. Válaszoltam a sok kérdésre, azután én kérdeztem meg igaz érdeklődéssel: -8-

Ó, az is nagyon jól van. Kitünően vannak, dolgoznak, jól birják a munkát, jól élnek. És csak ez a kis kézitáskám van? Van még egy másik és az lent maradt? Majd a férje felhozza, most úgyis lent van; ő pedig búcsúzik, dolgozni kell.

Kiment. Hallottam, amint lekiált a lépcsőházban a földszintre és amint azután zakatolni kezd a szomszéd szobában a kefe és a porolópálca, azután kopogtatás hallatszott az ajtómon. Ah, ez a derék Joseph.

Odamegyek az ajtóhoz, az ajtón benyomul a kézitáskám, kinyujtom a kezemet egy barátságos kézszorításra, azután visszakapom. Hiszen ez az ember nem Joseph! Lehetetlen a tévedés. Joseph kicsi volt, széles vállu, fekete, ez pedig magas és szőke. Ez talán egy új szolga.

A szőke ember kimegy, én pedig meghökkenve bámulok utána. Szegény Marie, azóta nyilván özvegy lett. No, de most már megint boldog asszony.

– Vagy úgy, hát elváltak? – jövök én rá nagy örömmel a dolog nyitjára.

Bodouin úr összenéz madame Bodouinnel, felemeli a mutatóujját, egy magyarázó görbe mozdulatot kanyarít a levegőbe, beszélni kezd, magyaráz és lassankint megértem a dolgot. Nekik a hotelben szükségük van egy nőcselédre és egy férfira, egy szolgára. A nő: Marie. Több mint tíz éve Marie. A férfi: az változik. Nekik Marie a fontos. Marie dolgozik, Marie becsületes, Marie mindent rendben tart, Marie-ra mindent rá lehet bízni, Marie úgy vigyáz a gazdái érdekeire, mint egy oroszlán. Marie a fontos. A férfi, az mellékes. A férfi jön és elmegy. Marie megmarad. A férfi szobája ott van a Marie szobája mellett, itt mindjárt a lépcsőtől jobbra a földszinten. A férfi jön és férje lesz Marie-nak. Azután elmegy, Marie itt marad, jön az új ember; ha Marie-nak tetszik, itt marad, és az lesz a férje.

Megértettem. Bodouin úr meg volt elégedve a magyarázatával, felemelte a két kezét, fölfelé fordította a két tenyerét, a felesége felé fordult, mintha tanúnak akarta volna felhívni, azután hozzám fordult és természetes hangon és – mintha ellenzéstől tartott volna – kicsit méltatlankodva mondta:

És madame Bodouin komolyan, egy szép fejbólintással hagyta jóvá ezt az itéletet.

Egy hét mulva eljöttem tőlük. Megint melegen búcsúztattak el, Bodouin úr megölelt, madame Bodouin megszorította a kezemet, Marie meghatva állott a kocsim mellett, ezúttal nem Joseph-fel, hanem Ernest-tel az oldalán, de Ernest – amint egy hét alatt megismerhettem – szintén derék, becsületes ember volt és én őszinte vonzalommal szorítottam meg hatalmas tenyerét.

Eltelt két év. A Bodouin-hotelről csak egyszer hallottam hirt egy barátom révén, akit én küldtem oda lakni. Minden rendben van, – ez volt a hír – mindenki jól érzi magát. Két év mulva azonban megint úgy fordultak a dolgaim, hogy kimehettem Párisba. Két hónapot akartam kint eltölteni. Bejelentettem az érkezésemet Bodouin úrnak.

A régi szeretettel fogadtak, a régi derék, jó emberek voltak. És otthon volt a kis Lucienne is. A kis Lucienne-ből szép szőke leány lett, még emlékezett rám egy kicsit, egyébként pedig sokat tanult a zárdában, már tizenhatéves, egy-két év mulva férjhez megy. Megkaptam a régi szobámat és bejött hozzám Marie is. Olyan volt, mint két évvel ezelőtt és hat évvel ezelőtt. Nem öregszenek az ilyen nők. Ez lehet harmincötéves, de esetleg csak harminc és esetleg negyvenöt. A jósága is a régi volt, a kedves, meleg, barna szeme is a régi. A kezeszorítása is a régi, a barátságos, meleg kérdezősködése is. Én óvatosan kérdezősködtem tőle. A férjéről óvakodtam beszélni.

– Jaj, kérem, – mondta Bodouin úr, – ezzel most furcsán voltunk. Volt itt egy ember, egy pyrenée-beli, a pyrenée-beliek mind nagy tolvajok, hát ez is lopott. Olyan ügyesen lopott, hogy egy darabig Marie se vette észre. Amikor észrevette, akkor az ember, a pyrenée-beli, osztozkodni akart vele. Marie erre nekiugrott, hogy kikaparja a szemét. Az ember ordított, kést hozott, rendőrök jöttek, borzasztó dolog volt.

– Hogy a férje volt-e? Igen, a férje volt. De mikor a csarnokból jött, mert ő vásárolt be, eladott a holmiból az uton. Más csalásokat is csinált. A férje volt. De mikor lopott!…

Elgondolkoztam. Hallgattam. Nem dicsértem meg Marie-t, pedig Bodouin úr várta. Hanem megkérdeztem:

– Van. Három napja. Vidékről jött. A feleségem testvérénél szolgált a majorban. Ez becsületes ember. Járatlan még a munkában, Marie tanítja be.

Belenyugodtam a Marie családi ügyeinek ilyen szép, megnyugtató elintézésébe. Találkoztam az új emberrel is: magas, szikár, barna ember volt, harminc-harmincötéves paraszt, lassu járásu, izmos. Marie már felvétette vele a kötött barna kabátot. Egypár esztendőre – gondoltam – a Marie házi boldogsága rendben van.

Eltelt négy nap és egyszerre csak azt vettem észre, hogy Marie-nak rossz kedve van. Délután találkoztam vele a folyosón, köszöntem neki, alig fogadta a köszönést. Másnap reggel vártam a csokoládémat, amelyet -12- Marie pontosan nyolc órakor szokott szállítani; a csokoládé nem jött. Csengettem, csengettem kétszer, csengettem háromszor; ekkor bejött Marie durcás arccal és villogó szemmel, a tálcát a csokoládés csészével odacsapta az asztalhoz, hogy csak úgy csörgött, azután rám se nézett, megfordult, kisuhogott és bevágta maga mögött az ajtót.

Mi baja van ennek? Megreggeliztem és lementem a büróba. Amikor beléptem, Bodouin úr éppen kifelé tartott, az arca piros volt, a haja összezilálódott, az egész nyugodt, mosolygós ember ki volt kelve magából. Meg akartam állítani, de egész udvariatlanul félretolt, kinyomakodott az ajtón és rohant fel a lépcsőn. Bementem. Ekkor madame Bodouin pattant fel a székéről és – mint akinek nagy izgalomban éppen most jutott eszébe valami megváltó ötlet – kipirulva és szokása ellenére kiabálva rohant a férje után.

El akartam menni. A szük kapualjban találkoztam Lucienne-nel, aki az utcáról jött fel. Ő is ki volt pirulva, izgatott volt. Megállítottam.

A kis lány egészen hozzám hajolt és komolyan és halkan és megdöbbent-panaszosan suttogta:

Elhülve néztem rá, a kis lány komolyan bólintgatott a fejével. Nem kérdezősködtem tőle többet; de nem mentem el, visszafordultam. Mi lesz itt?

Egy negyedóra mulva berohant a büróba Bodouin úr. Izgatottan szaladozott fel és le; egy újabb negyedóra mulva azonban már lehetett vele beszélni. Ekkor bejött madame Bodouin is. Ketten panaszkodtak.

– A Victor itt van már egy hete, – mondta Bodouin úr. – Azt hittük, már minden rendben van. Hát nem. Hát nem. Hát nincs rendben.

– A Marie azt hitte, – mondta madame Bodouin, – hogy ez csak afféle tartózkodás. Afféle félénkség. Hát nem az volt. A Victor nem akar.

– Marie tegnap megmondta neki, – mondta Bodouin úr, – hogy az ajtaja nyitva van.

– És a Victor erre azt felelte, hogy tőle nyitva maradhat jövő husvétig! – mondta méltatlankodva madame Bodouin.

– Elszoktunk már attól, hogy mindenre ügyeljünk, – mondta panaszosan madame Bodouin.

Megértettem. Marie a jogainak az alapján áll. A gazda szerezze meg neki azt, ami neki jár. Ha nem, akkor pakol.

Bodouinék összeültek tanácskozni. Mint a család barátját, engem is belevontak a tanácskozásba. Délután Bodouin úr hivatta tehát Victort. Victor bejött, nehéz parasztjárással, tisztességesen, illemtudóan, de nyugodt, elszánt dacossággal. Bodouin úr beszélt vele. Hogy ez milyen jó hely lesz neki. Nem nehéz a munka. Sok a borravaló. Egypár év mulva hazamehet, földet vehet. Victor bólogatott a nagy, csontos fejével és amikor Bodouin úr elhallgatott, nyugodtan mondta:

Victor megcsóválta a fejét; lassan elcsavarta a fejét jobbra, azután elcsavarta balra. -15-

Bodouin úr kétségbeesve kapkodott a fejéhez és dicsérni kezdte Marie-t. Milyen derék. Milyen szorgalmas. Milyen jó. Mennyi pénzt gyüjtött már össze.

Bodouin úr verejtékező homlokkal beszélt neki tovább. Hogy mit akar tulajdonképpen? Ha már itt összekerültek? Ha már itt egymás mellett, mondhatni: egymással laknak. Akkor az annak a rendje… Férfi és nő… Ugy kell annak lennie… Bűn volna másképpen.

Madame Bodouin kipirulva helyeselte a férje fejtegetéseit; Victor szó nélkül csavarta meg a fejét. Bodouin úr kimerülten ejtette le a kezét, madame Bodouin elkeseredve szorította össze az ajkát. Hallgattak. Victor is hallgatott. Azután szedelőzködött, menni készült, félig megfordult és már így, félig elfordulva mondta:

Megindult. Ekkor Bodouin úr felugrott, hozzápattant, megfogta a barna pamutkabátot, megráncigálta, visszafordította az egész embert és kipirulva és izgatottan mondta neki:

– Fizetünk minden hónapban… – mondta izgatottan Bodouin úr, – fizetünk még… mondjuk… -16-

Victor ránézett, azután ránézett Bodouin úrra, azután csendesen megcsavarta a fejét.

– Öt frankot! – mondta izgatottan Bodouin úr. – Az egy évben hatvan frank!

– Hát mit akar? – fakadt ki kétségbeesetten Bodouin úr. – Hát mit akar?

Némi alkudozás keletkezett, Bodouin úr sokalta a tíz frankot, – százhúsz frank egy évben! – végül azonban megegyeztek.

Victor komolyan bólintott. Bodouin úr ekkor kezelt Victorral, bort töltött neki egy pohárba, kocintottak, ittak, Victor tisztességtudóan köszönt és széles, nagy parasztlépésekkel eltávozott. Bodouinék ragyogó arccal néztek össze, nevettek örömükben és madame Bodouin jókedvűen mondta:

Este – tíz órakor – amikor hazajöttem, még világosság volt a büróban. A vacsorázó-asztalnál ott ült Bodouin úr, madame Bodouin és a kis Lucienne. Szép egyetértésben, jókedvűen, egy boldog és megelégedett családnak a nyugalmával. Az asztalon bor volt. Mikor a kulcsomat levettem a szögről, behívtak. Igyam velük egy pohár bort.

Bodouin úr felpattant, kiment az ajtón, elkanyarodott a lépcső felé és egy perc mulva csillogó szemmel, jókedvűen jött vissza.

Madame Bodouin mosolygott, örült, Lucienne is örült, én is örültem, kocintottunk, ittunk.

A kis lányt azután elküldtük aludni és mi többiek éjfélig vigadtunk. Éjfélkor jött Victor, elfoglalta a helyét a büróban a diványon és mindjárt meg is rántotta a zsinórt, hogy kaput nyisson valakinek. Mi ekkor hazavonultunk. -18-

Másnap reggel pontosan hozta Marie a csokoládét. Csillogott a szeme, jó kedve volt, nemsokára hallottam, hogyan zakatol a szomszéd szobában. Dolgozott, mint egy gőzgép. Lementem. Bodouin úrnak is jó kedve volt. Madame Bodouinnek is jó kedve volt. Lucienne-nek is jó kedve volt. Az egész háznak jó kedve volt.

Kis lányok.

A vacsorához egy ismeretlen nő jött a két gyerekkel. Olga, a kuzinom, bemutatott neki. Mademoiselle Roche volt, az új francia kisasszony. Vacsora után a kisasszony visszavonult a két gyerekkel; a kuzinom akkor elmondta, hogy a francia kisasszony természetesen svájci, Lausanne-ból való, félig bonne, félig nevelőnő, franciául elég jól beszél, huszonkilencéves, és a gyerekek, úgy látszik, meg fogják szeretni. Roche kisasszony azután hosszabb ideig nem érdekelt engem. Egyszer csak három hónap mulva, mikor megint ebédre voltam híva hozzájuk, egy fél perccel a kisasszony bejövetele előtt, a kuzinom gyorsan odasúgta nekem, hogy figyeljem meg, hogyan néz Roche kisasszony ebéd alatt Gézára. Géza az ő bátyja volt, harmincegyéves, hatalmas, szép legény.

Vacsora alatt tehát figyeltem. Óvatosan és diszkréten, de figyeltem. Roche kisasszony az előételnél egészen nyugodtan viselkedett. A pecsenyénél forgólódni -20- kezdett, a tálról felemelte a tekintetét, azután gyorsan ismét lesütötte; a kompótnál féloldalra hajtotta a fejét és odafordult Gézához; a tésztától a fekete kávéig azután egyebet sem tett, mint hogy epedő, sóvárgó, vágyódó, sürgető, könyörgő, olvadékony és tüzes pillantásokat vetett Gézára. Nyilván azt hitte, hogy senki sem veszi észre ezeket az epedő szerelmi vallomásokat; nyilván azt hitte, hogy a kis manővere, amellyel egészen a kompótig a közömböst játszotta, elterelte a többiek figyelmét arról, ami a kompót után jött. Forgatta tehát a szemeit; a nyakát csavargatta, mint egy bugó galamb; a száját ábrándosan lefelé húzta, a szemöldökét felemelte, a felső teste megnyult és megcsavarodott, az egész arca úszott az olvatag szerelemben. Nevetséges volt és szomoru: egy siralmas, szerelmes, ábrándos tehén.

Vacsora után kitört a nevetés, amelyet eddig mindenki visszatartott. Valaki gratulált Gézának a sikeréhez. Géza bosszankodva hárította el a gratulációt és mérgesen mondta a testvérének:

– Igazán utálatos már ez az egész dolog. Megkímélhetnél tőle. Miért nem küldöd el ezt az ostoba nőszemélyt?

– Hallod, kérlek, – válaszolta Olga, – csak nem küldhettek el valakit azért, mert szerelemre gyulladt. Ha egyébként meg vagyok vele elégedve.

– Ha pedig azt hiszed, hogy ez a vonagló szerelem nagyon épületes látvány a lányaidnak, hát tévedsz.

Két hét mulva egy délután felmentem Olgáékhoz. Senki sem volt otthon, csak a két gyerek, a két kis lány: Lili és Marianne. Cukrot hoztam nekik, ujjongtak, beültem a szobájukba és beszélgettünk.

A Lili okos, merész, mozgékony fejecskéje egyszerre odafordult Marianne-hoz, a két lány egy másodpercig összenéz, Lili mosolyogni kezd és hirtelen elfordítja a fejét, Marianne a szája elé kapja a kezét, a két lány egy darabig el tudja nyomni a nevetést, azután mindkettőjük száján csengő, hangos, kislánykacagás bugyborékol ki, Marianne nyitva tartja a száját és úgy kacag, Lili lefekszik a diványra nevetni.

Nem akarják megmondani. Cukrot igérek nekik. Haboznak. Lilinek van egy feltétele:

Becsületszavamat adom. Lili odahúzódik hozzám és folytonosan kacagva és a Marianne kacagásától kísérve elmondja:

– A kisasszony szerelmes Géza bácsiba… A mama albumából ellopta a képét és ha lefekszik, magával viszi az ágyba… Mi úgy teszünk, mintha aludnánk… De nem alszunk… Akkor ő sóhajtozik: oh amour, amour, oh mon amour!… Mi a paplan alá bújunk, úgy nevetünk… Ha Géza bácsi itt van, -22- kilopózik az előszobába és szorongatja a kabátját… Egy zsebkendőt is lopott már tőle… Néha a szívére szorítja a kezét és kiszalad… Mi utána lopózunk… Hallgatózunk az ajtó előtt… Ő meg sóhajtozik és nyög bent: Géza, Géza, mon amour!

A Lili csengő gyerekhangja egy hisztérikus nyögést utánzott. Elhülve bámultam rájuk. A két lány hempergett a nevetéstől. Nemsokára azután elbúcsúztam tőlük. Lelkemre kötötték a cukrot és a titoktartást. Megigértem mind a kettőt. Kissé meg voltam zavarodva. Ezek a kis lányok! Lili tizenegyéves, Marianne tíz lesz.

– Nincs-e mégis Gézának igaza? Roche kisasszony talán mégsem a gyerekeknek való társaság.

– Gézának most már nincs oka panaszra. A kisasszony nem imádja többé. De ha még mindig üldözné is a szerelmével, az én két lányomnak az se ártana. Ezek olyan ártatlan, naiv és tiszta teremtések még, hogy az ilyesmit meg sem látják. Nincs szemük, nincsenek fogalmaik az ilyen dolgok számára.

Válaszolni akartam, de Olga felemelte a kezét és kissé sértődötten mondta:

Nem akartam bosszantani és nem szóltam többet. Később vendégek is jöttek és azokkal beszélgettünk. Beszélgetés közben egyszerre csak ránéztem Olgára. Amint felemelte a szemöldökét és a két ajka mosolyogva nyilt szét, nagyon hasonlított a lányára, Lilire. -23- És nagyon hasonlított a maga gyerekkori képére. Ilyen volt húsz évvel ezelőtt, amikor egész nap velem játszott. Egy csomó emlékezés rebbent fel a fejemben, egy csomó nyüzsgő emlékezés: játékok, bujkálások, suttogások, egy okos, merész, mozgékony fejecske, a tízéves Olga. Ez az asszony – mondtam ebben a percben magamban – a világ legtisztább asszonya. De elfelejtette, milyen volt lánykorában, kislánykorában. Ezt minden asszony elfelejti.

Nem volt okom rá, hogy a dologról beszéljek. Nem is beszéltünk róla. A Roche kisasszony szerelmi ügyei három hónapig nem foglalkoztatták azután a családot. Három hónap mulva azonban egy napon izgatott beszélgetésben találtam Olgát a férjével.

– Ez a szerencsétlen teremtés megbarátkozott egy fiatalemberrel itt a házban. Azt hiszem, valami szabó. Gézát hiába ostromolta, hát meghallgatta ennek az ostromát. Felszökdösött hozzá a harmadik emeletre. Most gyereke lesz. Már nem tagadhatta le. Már negyedik hónapja… El akartam küldeni. Térdre borult előttem. Hogy ne dobjam ki. Ő így nem talál helyet. Pénze sincs, mind odaadta a szabólegénynek. Ha kidobom, egyenesen a Dunának megy. Hadd maradjon itt még két-három hónapig, amíg valami pénzt gyüjt.

– Szegény állat! – mondta Géza. – Hát engedjétek -24- meg neki, hadd maradjon itt még három hónapig.

– A gyerekek!… Hisz azok észre sem vesznek az egészből semmit. Azok nem is látják ezt.

Megint szerettem volna szólni valamit, ekkorra azonban olyan általános lett a szánakozás és magam is olyan szomorúnak éreztem a kisasszony sorsát, hogy hallgattam.

A kisasszony megmaradt. Két hónap mulva elmentek nyaralni. Egy hónap mulva én is lementem hozzájuk pár hétre a Balaton mellé. Ekkor viszontláttam a kisasszonyt. Petyhüdt, szőke feje még elmállottabb, elnyűttebb, szivacsosabb volt, mint azelőtt. A járása is ingadozóvá lett. Szegény kisasszony nehezen viselte az anyaságot.

A többiek mind jól érezték magukat, a nagy, szép nyaralóban kényelmes és vidám élet volt, a két lány futkározott és hancurozott a kertben és harsogó örömmel fürdött a Balatonban. A kisasszony nem ment velük. Leült egy székbe a verandán vagy a parton és onnan nézte őket.

Egy napon a verandán ültem és olvastam. A veranda előtt egy karosszékben ült a kisasszony és nézte a két lányt, akik gyümölcsöt szedtek a kertben. Lent egyszerre megindult Lili. Elkezdett fölfelé szaladni. A karcsu lábai acélosan röpítették fölfelé, egyre gyorsabban száguldott; a kisasszony aggodalmasan kiáltotta neki: „plus lentement, plus lentement!“, Lili azonban röpült egyenesen a kisasszonyhoz, mikor odaért -25- hozzá, akkor kitárta a karjait és felugrott az ölébe. Az erős, fiatal test suhanva és csattanva zökkent le a kisasszony ölébe, a kisasszony szegény teste roppant egyet, a kisasszony felnyögött, összegörnyedt és könnyek jöttek a szemébe. Letolta a kis lányt az öléből és behunyt szemekkel, fájdalomtól eltorzult arccal és félig ájultan hajtotta hátra a fejét.

Lili csillogó szemmel nézett rá, egy körtét húzott ki a köténye zsebéből és letette az ölébe.

A kisasszony nem tudott válaszolni. Lili letette a körtét az ölébe, megrázta a fejét, megfordult és elporzott. Egy félperc mulva lent volt Marianne-nál, átkarolta és elvitte magával a kert végébe. A kisasszony lasankint magához tért, sóhajtott egyet és szomorúan nézett le a kertbe.

Másnap a két kis lány a verandán pepecselt valami festékdobozzal. A kisasszony nézte őket. Lili odament hozzá, hogy megmutasson neki egy szépen festett virágot. A kisasszony a kezébe vette a füzetet. Lili ekkor hirtelen az ölébe ült és hátravetette magát. A kisasszony az ajkába harapott és letolta a kis lányt.

– Nem szabad olyan vadnak lenni, Lili, – mondta. – Ne vesd úgy magad mindig.

Másnap megjött Géza. Hozott egy érdekes hírt. Olga a hírt a két kis lánnyal is közölte. -26-

– Igazán? – mondta Marianne. – Milyen hercig lesz!… És Ila néni fekszik?

Azután elment. A két lány is lefelé indult a kertbe. Háttal voltak felém, de erősen figyeltem őket, láttam, amint Marianne meglöki a könyökével Lilit és láttam az út egy fordulójánál, amint a Lili naiv pofácskája elmosolyodva fordul Marianne felé.

Másnap azt mondtam az anyjuknak, hogy a kisasszonyt jó volna talán mégis elküldeni. Adjon neki inkább valami pénzt.

– Ugyan hagyd szegényt, – mondta Olga. – Olyan kényelmet nem vásárolhat szegény magának, mint amilyenben itt van része.

Mikor mondtam, hogy a kis lányok miatt kellene talán elküldeni, akkor nagy elcsodálkozás jött:

– A kis lányok miatt? Hová gondolsz? Hiszen azoknak fogalmuk sincs az ilyesmiről. Hallottad, mit kérdezett Lili Iláról? Hogy hol csípte meg a gólya!… Ő még azt hiszi, azért kell feküdni.

Próbáltam meggyőzni, de nem lehetett. Szinte sértődötten tiltakozott a hallatlan feltevéseim ellen. Talán romlottaknak tartom a lányait?… Nem, de emlékezzék a saját gyermekkorára. Semmi ilyenre nem emlékszik. -27-

Ingerült volt. Az asszonyok mindig ingerültek, ha valaki meg akarja nekik mutatni, hogy milyenek. Abbahagytam a dolgot.

A kisasszony tovább is ült a karosszékben és nézte a két gyereket. Lili fel-felszáguldott, mint egy forgószél és az ölébe hajította magát; csupa szeretetből és fiatalos szeleskedésből úgy odavetette magát rá, hogy csakúgy nyekkent. A szegény kisasszony állandó védelmi állásban volt, állandó harcot folytatott a Lili gyöngédségei ellen; Lili azonban mindig talált egy ravasz módot arra, hogy a nyakába repüljön.

Igy telt el két hét. Két hét mulva egy napon a kisasszony, aki éjszakánkint nem tudott aludni, elszunnyadt a karosszékben. Csendesen és fáradtan aludt. A kertből egyszerre suhogva közeledett Lili. Végigrepült az egész hosszu kavicsos uton, lábujjhegyen felszáguldott a lépcsőn, ott volt a kisasszony előtt. A kisasszony ebben a percben felébredt. Meglátta a veszedelmet, rémülten sikoltott egyet, védekező mozdulattal előre nyujtotta a karjait, de ekkor már késő volt. A kis lány egy hosszú ugrással, suhanva pattant fel az ölébe, lezökkent, megült, azután odasímult hozzá:

A kisasszony azonban nem tudott válaszolni. A szeme felfordult, a feje hátrahanyatlott, egy fájdalmasat nyögött, azután csendes, elnyujtott, kínos jajgatásba fogott.

Felugrottam. Ekkor már Lili is a földön volt és rémülten bámult a kisasszonyra. Odarohantam. A kisasszony -28- félig ájultan feküdt a karosszékben, a teste vonaglott; ez a vonaglás – gondoltam – félreismerhetetlen.

A kertben láttam Gézát. Lekiáltottam neki. A kisasszonyt karosszékestől felvittük a szobájába. Én behívtam hozzá Olgát, Géza elszaladt orvosért. Olga ágyba fektette a kisasszonyt; ekkor kimentem; az ajtóban már találkoztam is az orvossal, akit Géza az utcán talált és felkisért.

Fel voltam ingerülve, bosszantott az egész fájó és siralmas eset, ránéztem, nem válaszoltam semmit.

Lementünk a ház elé. Ott volt Lili. Feléje mentünk. Rémült arccal várt ránk. Megfogtam a kezét.

A rémült kis arca egészen elfehéredett. A keze reszketett a kezemben. Beértünk a szobába.

Megfogtam a kezét, a szemébe néztem és szándékos -29- kegyetlenséggel, hogy a kínzással vallomást csikarjak ki belőle, belekiáltottam az arcába:

– Te ölted meg! Meg akartad ölni! Különben miért ugráltál volna az ölébe?

A kis lány fölemelte a fejét, a sugárzó pofácskáját könnyek szántották végig, az édes, ragyogó szeme ijedten bámult rám, azután gyorsan, meggondolatlanul, panaszkodva és védekezve sírta el:

– Én nem akartam megölni… Én csak azt akartam tudni, fáj-e neki… mert Marianne nem hitte… én tudni akartam, hogy fáj-e neki?… mert Marianne nem hitte, hogy kis babája lesz…

Hanna grófnő.

Szeretem a pincéreket. A földi jólétünk egy nagy része tőlük függ és ők olyan jók, kedvesek, tapintatosak tudnak hozzánk, elkényeztetett kávéházi és vendéglői állatokhoz lenni. És én még nem láttam pincért, aki rossz ember lett volna. Ők mindent megértenek és mindent megbocsátanak. Az emberismeret elnézőkké teszi őket a mások gyöngéi iránt. És istenem, mennyi emberismeretre tesznek szert néhány esztendő alatt. Szeretem a pincéreket.

Igy történt, hogy egy nyári éjszakán, mikor a szigeti kávéház terraszán egyedül szivarozgattam, Jani, az elegáns, nagy, szőke Jani – látván, hogy semmi egyebet nem csinálok, csak éppen szivarozom – odatámaszkodott az asztalom mellett a falhoz és elbeszélte nekem a következő históriát.

– Ez hat évvel ezelőtt volt, doktor úr. Akkor szobapincér voltam a Centrál-hotelben, vakmerő fickó -31- voltam, nem féltem az ördögtől sem és bolondultam az asszonyokért.

Szeptember elején egy szép asszony jött meg hozzánk a kolozsvári vonattal. Két szobát nyittatott az első emeleten, egy hálószobát meg egy szalont. Szép asszony volt, barnabőrü, feketehaju, tüzes; nagyon tetszett nekem. Az igazgató kisérte fel az első emeletre és méltóságos asszonynak szólította. A vendégkönyvben megnéztem: grófné volt Biharmegyéből. Jól szolgáltam ki, sokat forgolódtam körülötte. Tetszett nekem, de ebből neki nem volt szabad semmit se észrevennie.

Másfélórával azután, hogy megérkezett, csengetett. Bementem hozzá. Pongyola volt rajta, ki volt vágva a nyaka, nagyon jól állt neki. Mikor beléptem, az íróasztalnál ült és meg se fordult. Csak hátraszólt:

Felhívtam egy hordárt a szálloda elől, akit ő elküldött valahová. Akkor azután semmi se történt. Ott volt nálunk a hotelben négy napig, azután elutazott. Jó borravalót kaptam tőle. De elment, és bizony hiába tetszett ő nekem.

Októberben a kolozsvári vonattal egyszer csak megint megérkezik. Megint kinyittatja a két szobáját, megint hordárt akar, a hordárt megint elküldi. De másnap reggel csenget nekem; tudom minek: a reggelijét akarja; viszem a reggelijét, kopogok: szabad; bemegyek, hát még nincs felöltözködve. Alsószoknya van rajta és ing… Megállok az ajtóban, erre nyugodtan azt mondja, hogy tegyem csak az asztalra a tálcát. Ugy vett, mintha én nem is volnék férfi. De -32- bennem akkor már amúgy is főtt-forrott minden, láttam a karját, a nyakát, a mellét… Meg még semmibe is vesz? No hát majd meglássuk!

Mikor kimegyek, ráütök arra a buta fejemre és azt mondom: ha ez idejár Budapestre, annak biztosan megvan a maga oka; és hová küldözgeti ez azt a hordárt? Előveszem a hordárt. Ő azt mondja, egy táviratot vitt a postára… Táviratot? Hová? – Hogy ő nem emlékszik rá. – Törje csak a fejét. – Hát azt mondja: Nyiregyházára szólt. – De kinek? – Azt már nem tudja.

Hát Nyiregyházára. Mit táviratoz ez Nyiregyházára? Nekiesek a vendéglisztánknak. Van Nyiregyházáról egy malomigazgató. Öreg. Ennek semmi köze se lehet hozzá. Egyszerre csak, mikor a portással beszélgetek, jön egy magas, elegáns fiatalember. Szobát kér.

Felmegy. Mért főhadnagy ez, kérdezem a portástól. – Mert főhadnagy, mondja ő, csak itt civilbe öltözik. Huszárfőhadnagy Nyiregyházán.

Huszárfőhadnagy Nyiregyházán? Ugy? Megkeresem a mult hónapi vendéglistát. Ott van a főhadnagy. Negyedikén érkezett a grófné, ötödikén a főhadnagy. Hát így vagyunk? Persze ebben a nagy hotelben, az ötszáz vendég között könnyü elbujni. De én előlem nem könnyü.

Hanem hát nem sokat értem a nagy fölfedezésemmel. Lesbe állottam a folyosón, láttam, hogy tizenkét óra tájban a főhadnagy óvatosan lejön az első -33- emeletre és besurran a grófnőhöz, ezt leshettem három éjszaka, de mit értem vele? Negyednapra elutazott a grófné, és ötödnapra elutazott a főhadnagy.

November végén újra jött a grófné. Másnap megérkezett a főhadnagy. Éjszakánkint megint lesbe álltam. Égett a fejem és csurgott a nyálam, és ők negyednapra megint elutaztak. Ugyanez történt decemberben, januárban, februárban, márciusban… Én már félig őrült voltam. A grófné szerette a kiszolgálásomat, mikor megjött, rám mosolygott, jókedvü volt, beszélgetett velem, megkérdezte, hogy vagyok, ha valamire szüksége volt, becsengetett olyankor is, mikor ágyban feküdt, én meg majd megőrültem miatta. Mikor ott lakott nálunk és én tudtam, hogy éjszakánkint nála van a főhadnagy, akkor az öklömet harapdáltam, a fejemet ütöttem, bőgve sírtam, ha magam voltam.

Azóta sok mindent láttam és sok mindent tanultam. Megismertem az asszonyokat; tudom, hogy mit éreznek, mikor egyedül maradnak egy hotelszobában. Voltam azóta szobapincér egy női fürdőn is, ahol csupa asszony lakott a hotelben: többet tanultam ott két hónap alatt, mint azelőtt tíz esztendő alatt. Most hamarább is tudnék egy asszonnyal elbánni, mint akkor, amikor egy éhes, fiatal agár voltam. De azóta se láttam olyan szép, olyan irtózatosan kívánatos asszonyt, mint a grófné.

Hanna grófnőnek hítták. Sok látogatója volt, sokat járt bevásárolni és éjszakánkint a főhadnagy járt hozzá. Én csak kínlódtam, kínlódtam… Kigondoltam magamban, milyen lehet az élete. Hallottam, hogy -34- öreg ember a férje. Nyolc évvel ezelőtt ment hozzá; most huszonkilencéves. Öreg ember meg tüzes, fiatal asszony: sokat kínlódhatott mellette a grófné. Végre megismerkedhetett a főhadnaggyal, a férje talán nem is tud erről az ismeretségről, ők gyorsan megértették egymást és itt találkoznak azóta minden hónapban. A grófné azt hazudja a köszvényes, öreg férjének, hogy bevásárolni, ruhát rendelni, szinházat nézni jön fel. Az öreg ezt megengedi, mert három-négy naptól nem félti az asszonyt. Nem is gondolja, hogy a grófné már régen tisztába jött a szeretőjével. Itt a Centrál-hotelben, az ötszáz vendég között senki sem veszi őket észre. A grófné otthon alig várja, hogy megint elszabaduljon; liheg, mikor a gyorsvonat felszalad vele; küldi a táviratot; és három nap mulva lecsillapodva, megnyugodva megy megint haza. Igy kényelmes és biztos ez a dolog. Nincs semmi veszedelmes levelezés, nincs semmi veszedelmes találkozás.

Ezt kigondoltam, de mit értem vele? Kínlódtam és elepekedtem. Rabolni tudtam volna érte, gyilkolni tudtam volna érte, de hát mit használt ez?

Május huszadikán – jól emlékszem a napjára – megjött a grófné. Március óta nem volt nálunk. Egész áprilisban és május első felében otthon éhezett. Az öreg ura talán gyanut fogott és megsokalta a pesti utazást. Mikor megjött, csupa láz volt. Ugy éreztem, hogy a sötétkék utazóruháján át látom tüzelni a testét. Ideges volt, gyorsan mozgott, a szobában ledobálta a kalapját és a kabátját.

– Siess Jani fiam, – mondta. – Most jó sokáig nem jövök hozzátok. Nyaralni megyek, nem jövök Budapestre.

Kimentem és majd elbődültem fájdalmamban. Most egész nyáron nem látom… És ahogy a lépcsőn lementem és ahogy majdnem bőgtem bánatomban, egyszerre világosság gyult a fejemben. Egyszerre tisztában voltam vele, hogy mit kell csinálnom.

Lementem az utcára; ott állott a hotel előtt a mi rendes hordárunk. Kikerültem, nem őt hívtam fel. Átszaladtam az ötödik utcába, onnan hívtam egy vadidegen hordárt. Felvittem a grófnéhoz. Az már toporzékolt a türelmetlenségtől. Átadta a hordárnak a táviratot:

A hordár elkocogott. Én utána, mindenütt a nyomában, egészen a postahivatalig. Mikor be akar menni, odaugrok hozzá és megfogom.

– Jó, hogy utolérem, – mondom neki. – A táviratot már nem kell feladni.

A kezébe nyomtam egy forintot, átadta a táviratot és én galoppoztam vissza a hotelbe.

Elolvastam a táviratot. A főhadnagynak szólt Nyiregyházára. Egy szó volt az egész, akkor nem értettem, de azóta tanultam franciául; ez volt: arrivée. Ezt akkor lefordíttattam magamnak. Hogy megérkezett. -36- Jól van, mondtam, most az egyszer a főhadnagy úr erről nem fog értesülni. Fogtam a táviratot, apró darabokra széttéptem és beleeresztettem a szélbe a Duna felé.

Figyeltem a grófnét. Ideges volt, fel-alá járt a szobájában, nem birta ki sokáig; elment sétálni; hazarohant. Este egy fejfájásport hozatott velem, mert nem tudott aludni. Jól van, mondtam, jól van, így van ez nagyon jól.

Másnap reggel már hét órakor talpon volt. Hozatta a reggelijét és rám kiáltott mérgében, mert nem arra az asztalra tettem, amelyikre ő gondolta. Jól van, mondtam, türelmetlen vagy, így van ez jól.

Kilenc órakor lement a portáshoz. Nézte a vendég-lisztát. A főhadnagyot keresi: gondoltam. Feljött a szobájába. Becsengetett.

– Jani, – mondta nekem, – nézd meg, kik érkeztek meg a kilencórás gyorsvonattal.

Nagyot sóhajtott és kikergetett. Délután öt órakor újra megnézte a vendég-lisztát. Azután az esti tízórás vonatot várta. Tombolt türelmetlenségében. Ujra leküldött: nézzem meg, kik jöttek. Jelentettem; a főhadnagy persze nem volt közöttük. Sírva fakadt. Kikergetett. Öt perc mulva csengetett.

Kimentem a távirattal. Elolvastam. A főhadnagynak szólt. Ez volt benne: je vous attends. Lefordíttattam a Kairó-kávéház főpincérével, aki tud franciául. Hogy várja: azt jelenti. No jó, mondtam, csak várja. Most ugyan hiába fogja várni. Megint széttéptem a táviratot apró darabokra és elküldtem a Dunába.

Éjszaka kétszer becsengetett a grófné. Egyszer fejfájás-port kért, másodszor teát hozatott. Mikor bementem hozzá, láttam, hogy hideg borogatás van a homlokán… Nem tud aludni… Láza van… Igy van ez jól.

Reggel lehajszolt a vendég-listát megnézni. Nem kelt fel; beteg, azt mondta. Délután újra kergetett: nézzem meg, kik jöttek. Hánykolódott az ágyában és sírt. Este új távirat ment:

A Kairóban lefordították. Hogy kétségbe van esve. És mi baja van a főhadnagynak. – A távirat a Dunába ment.

Éjjel nem aludt. Reggelre fehér volt az arca, kék karikák a szeme körül, a szeme bágyadt és lázas. Most már nem toporzékolt.

– Jani fiam, – mondta halkan, – nézd meg, kik jöttek meg a kilencórással.

Megnéztem. Jelentettem. A diványon feküdt és kétségbeesetten fordult be a fal felé. Egy szót se szólt hozzám. Én ott álltam, néztem egy ideig a nyakát. Azután kimentem.

A Kairóban lefordították: hogy holnap elutazik. No, mondtam erre magamban, akkor itt az én időm.

A grófné déltájban felöltözködött, elment bevásárolni, enélkül nyilván nem volt szabad hazamennie. Fáradtan és bágyadtan járt, szomorúan jött haza. Délután megnézette, kik jöttek az ötórás vonattal. Azután: kik a tizessel. Egész délután ült egy karosszékben és szomorúan nézett maga elé. Mikor jelentettem a tízórás eredményt, akkor ott maradt ülve a karosszékben.

– A méltóságos grófné kicsit bágyadtnak látszik, – mondtam, – a tea jót fog tenni.

– A méltóságos grófnénak, – mondtam, – legjobb volna lefeküdnie. Nagyon fáradtnak látszik.

Odamentem az ágyához, meggyujtottam a villamos lámpát, felhúztam a paplant.

– Lemegyek, – mondtam, – megnézem, nem jött-e távirat a méltóságos grófnénak.

Elhúzta a száját, úgy látszott, hogy mindjárt sírva fakad. Én ott álltam előtte. Nem szólt semmit. Csak álltam. -39-

– A méltóságos grófné, – mondtam, – unatkozik. Jó volna talán valami olvasmány.

Kimentem. Vágtattam a szobám felé. Üvölteni tudtam volna örömömben. Most már biztos voltam a dolgomban. Volt nekem két könyvem: a Casanova élete meg a Faublas lovag kalandjai. Azóta megtanultam, hogy van ennél hathatósabb könyv is. Hogy vannak képek… haj milyen képek. Akkor csak ezt ismertem. De ez a kettő is biztosan hatott. Ha egy nő vonakodott, csak azt adtam oda neki. És az enyém volt. Ez biztosan hatott. Hatott a háziasszonyomra, aki egy vasutas felesége volt; hatott egy kis lányra, aki elárusító volt a Belvárosban; hatott egy énekesnőre, aki a Francia Mulatóban énekelt.

Kimentem. Az ajtaja előtt hallgatóztam. Hallottam, hogy forgolódik. Azután hallottam, hogy az éjjeli szekrényén csörögnek az ékszerei: most nyúl a könyvekért.

Eltelt egy negyedóra, egy félóra. Hallottam, hogy néha sóhajt. Nem birtam tovább. Bementem hozzá.

Nem válaszolt. A könyvet a kezében tartotta, félig lerugta a paplant magáról. Rámnézett. Olyan volt a szeme, mint a részeg emberé. Nem szólt.

A szeme olyan volt, mint a részeg emberé. Az arca piros volt. A haja szétesett. Közelebb léptem. Dadogtam:

És soha én olyan őrült és olyan boldog nem voltam, doktor úr és soha én olyan eszeveszett és olyan boldog nem leszek, mint azon az éjszakán.

… Én már a harmadik szivart szíttam, mialatt Jani beszélt. Szép meleg nyári éjszaka volt. Jani nézett bele a levegőbe, a Duna felé. Nézte az emlékezéseit.

Magunk voltunk a terraszon. De messziről hangok hallatszottak. Sürgettem a befejezést.

– Másnap elutazott. Soha hozzánk vissza nem jött. Olvastam az ujságban, hogy tavaly meghalt a férje. Négy hete férjhez ment a főhadnagyhoz. Itt laknak a szigeten. Mindennap én szolgálom ki. Ugy tesz, mintha nem ismerne meg.

A terrasz kezdett népesedni, azután egészen megtelt. Két asztal volt csak üresen, közel hozzám. A terrasz lépcsőjén egy magas huszárkapitány jelent meg. Körülnézett, rámutatott az egyik asztalra és visszaszólt:

Egy szikrázóan szép, barna asszony jött fel a terraszra. Leültek a szomszéd asztalhoz. A kapitány valami jeges, szeszes italt hozatott. Az asszony ránézett a korrekt alázatossággal meggörbült Janira és nyugodtan mondta az arcába és a pillája se rezdült meg:

A Tassy anyja.

A fiatal Tassy évközben lépett be az iskolába. Előbb Miskolcon járt a hatodikba, januárban feljött Budapestre és itt folytatta az osztályt. Halvány, barna fiu volt, nagy, szomoru, szürke szemekkel és kék erekkel a homlokán, keveset beszélt, senkivel sem barátkozott, ült a helyén, nézett maga elé és hallgatott. A hatodik osztály gyanakodva és gyorsan feltámadó antipátiával fogadta a vendéget, de Tassy annyira hallgatott, annyira nem volt senkinek útjában, annyira nem foglalkoztatott senkit semmiféle módon, hogy az első kedvetlenség hamarosan elmult és teljes közömbösséggé vált. Egyszerűen senki sem törődött vele.

A szomszédja Pál Miklós volt, egy feketehaju, csillogó szemü, erős, magas, délceg fiu. Pál se törődött vele. Egy napon azonban nagy nyomozás volt az osztályban. A hittantanárt gyűlölte az egész osztály és az órája alatt valaki elsütött egy hangosat dördülő petárdát. A hittantanár megrémült, kiszaladt az osztályból; -43- másnap az igazgatóval együtt jött be és nagy nyomozás indult meg a merénylő után. Mindenki tudta, ki volt a bűnös, de bizonyos volt, hogy senki sem fogja elárulni. Az igazgató már benn volt, mikor egyik fiu ránézett Tassyra és ijedten súgta a szomszédjának:

Ezt a feltevést gyorsan tovább súgták Pál Miklósig és Pál Miklós egy villámgyors szembeszéd után, amelyet a barátaival folytatott, odahajolt Tassyhoz és nagyon halkan, a fogai között, anélkül, hogy a szája mozdult volna, a fülébe súgta:

Tassy ránézett, válaszolni akart, de jött az igazgató és erre elhallgatott. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Az osztály gyönyörü összetanultsággal hazudott, az igazgató dühösen kirohant és azt igérte, hogy az egy bűnösért most már mindenki bűnhődni fog; az osztály összemosolygott és mikor az igazgató már messze lehetett, nagy örömzsivaj tört ki. Az örömzsivajban Tassy odament Pál elé.

– Én akkor sem árulkodtam volna, ha nem fenyegetsz, – mondta neki halkan. – De figyelmeztetlek rá, hogy egy cseppet se félek tőled.

Pál meglepetve nézett rá; először zavarban volt és nem tudott mit mondani, azután megvonogatta a vállát.

– Azt jól tetted, – mondta, – hogy nem szóltál, de azt rosszul teszed, ha nem félsz tőlem. Én el tudlak verni. -44-

Odaállott Pál elé, Pál lenézően, félig játékból, kicsinylő és leereszkedő arccal megfogta a karjait, farkasszemet néztek, azután szótlanul elkezdtek birkózni. A katedra előtt birkóztak, a fiúk a padokra álltak és a katedrára gyültek, hogy lássák őket. Pál azt hitte, csak át kell karolnia a vékony Tassyt és a földhöz vágja, hogy csak úgy ropog. Tassy azonban elkeseredetten, makacsul, dühösen védekezett, hajlékony volt, szívós és ügyes és eltelt öt perc, a dobogásuk nagy porfelhőt vert már fel és Tassy még mindig nem volt a földön. Pál ekkor összeszedte minden erejét; magasra emelte Tassyt, letette egy padra; azután újra fölemelte és most már bizonyos volt benne, hogy le tudja csapni a földre. Ekkor azonban ránézett a Tassy sápadt arcára. A Tassy arca olyan rémült, fájdalmas és keserü arc volt, hogy megrettent tőle. Maga sem tudta, miért, nem csapta a fiút a földhöz, hanem letette, a lábára állította; még fogta a karjait egy kicsit, azután egészen eleresztette.

A fiúk csalódottan oszlottak szét, Tassy hallgatott, a helyére ment és egy könyvet vett elő. Másnap odahajolt Pálhoz és ezt mondta neki:

– Ugyan, – mondta Pál, – ez szamárság. Nem megalázás az, ha valakit földhöz vágnak. -45-

Ettől kezdve azonban beszélgettek egymással és lassankint nagyon megbarátkoztak. Tassy hálás volt Pál iránt, nagyon respektálta és nagyon szerette. Pál pedig pártfogolta, segítette és dédelgette őt. Tavasszal Pál meghívta Tassyt magához. Egy hét mulva Tassy hívta meg őt.

Tassyék kint laktak a liget felé. Maguk laktak egy nagy villában, szép kertjük volt és Tassynak külön volt egy szobája. Pált elkábította ez a pompa, szótlanul járta be a házat és a kertet, amelyet Tassy megmutatott neki, hallgatott, azután azt kérdezte Tassytól:

Pál azután találkozott a Tassy apjával. Ez magas, barna ember volt; nem szólt egy szót sem, amikor a fia Pált bemutatta; csak végignézte őt, végigvizsgálgatta kutató szemmel, úgy, hogy Pál zavarba jött és kényelmetlenül érezte magát; azután megsimogatta a fia arcát és elment. Nemsokára bejött hozzájuk a Tassy anyja is. Magas, szőke asszony volt, nagyon hasonlított a fiára, de a szemei egészen mások voltak: nem mély, szürke szemek, hanem csillogó kék szemek; a bőre finom és fehér; nagyon szép, magas, szőke asszony volt.

Mikor bejött a szobába, Pál fölállott. Az asszony -46- mosolygott, kedves, meleg mosolygása volt, kezet nyujtott neki, Pál udvariasan kezet csókolt és az asszony erre ezt mondta:

– Maga, ugy-e, Pál Miklós? Viktor beszélt már magáról. Örülök, hogy olyan jó barátságban vannak.

Mondott még néhány szót, kedves, lágy hangja volt, azután elbúcsúzott tőlük és kiment.

Pál ettől fogva minden délután elment Tassyhoz. Néha találkozott a Tassy apjával és minél többet találkozott vele, annál jobban gyűlölte. Mogorva, kellemetlen, rossz embernek találta. Gyakran találkozott a Tassy anyjával is. Az asszony mindig kedves volt, mindig barátságos volt, Pál lelkesedett érte. Mikor a barátságuk még bizalmasabb lett és ő már a saját családi dolgairól is beszélt Tassynak, akkor egyszer megmondta neki:

– Te, az édesanyád nagyon kedves asszony. De az apádat nem szeretem. Azt hiszem, te se nagyon imádod.

Egy májusi délután Pál elment Tassyhoz. Bement a kapun, felment a Tassy szobájába. De a szoba üres volt. Visszafordult és egy cselédtől akart a barátja után kérdezősködni. A szoba ajtajában a Tassy anyjával találkozott. -47-

– De azért ne menjen el, Pál úr, – mondta az asszony. – Üljön le itt és várja meg Viktort.

– Csak maradjon itt, – mondta az asszony. – Üljön le szépen a diványra, úgy, mintha Viktor itthon volna.

Pál leült a diványra és várta, hogy az asszony kimenjen. Az asszony azonban nem ment ki. Beszélgetett vele. Megállt az asztal előtt, vele szemben; iskolai dolgokról kérdezősködött; azután megkérdezte, mi akar lenni; inkább legyen mérnök, mint orvos, tanácsolta neki; a Pál zavarodottsága lassanként elmult és bizalommal és örömmel felelgetett az asszonynak.

Az asszony azután elment az asztal mellől, odaállt elébe, azután leült melléje; megkérdezte, szeret-e olvasni, miket szokott olvasni, sok regényt olvasott-e már; és megfogta a kezét. Pál elsápadt; erős, nagy fiukeze remegett az asszony puha, lágy, finom kezei között; az asszony mosolyogva hajlott feléje; Pál reszketett, elborult a szeme; azután nem tudta, mi történik vele.

Az asszony kiment a szobából, Pál fuldokolva és dideregve járt fel és le. Nem tudta összeszedni magát, semmit sem tudott gondolni; hiába erőszakolta, hiába szorította a homlokát, egyetlen ép gondolatot sem tudott kipréselni. Ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy nemsokára itt lesz Viktor. Összeborzongott a rémülettől, vette a kalapját és kiszaladt. Hazarohant. -48- Otthon könyveket vett elő, rájuk hajolt, hogy senki ne szóljon hozzá, de nem látott betűt, értelmetlenül és vakon forgatta a lapokat, elkábultan, megsemmisülten, lélekzetért kapkodva ült és szorongatta a homlokát. Este gyorsan lefeküdt és egész éjszaka nyitott szemmel bámult bele a sötétségbe, forgolódott és hánykolódott és kétségbeesve kínozta magát valami elhatározásért, valamilyen megnyugvásért, egy gondolatért, akármilyenért, csak valamiért, amibe belenyugodhatik, amivel elintézheti a dolgot, amivel rendbe hozhatja a maga kínos, tébolyodott zavarodottságát.

Másnap az iskolában álmatlanságtól fáradtan és remegve várta Tassyt. Tassy jókedvűen jött hozzá.

– Szervusz, – mondta, – hallom, hogy tegnap nálam voltál. Át kellett mennem Budára, mert a papa nincs itthon, valami üzenetet kellett vinnem a nagybátyámnak. Miért nem vártál meg?

Egész délelőtt ideges volt. Nem tudott figyelni, nem tudott beszélgetni, összerezzent, ha szóltak hozzá; órák közben a karját rátette a padra, a karjára ráhajtotta a fejét és töprengett. Iskolából Tassyval mentek haza.

Nem ment el hozzá. Egész délután feküdt otthon egy könyvvel a kezében és bámult a levegőbe. Este megint korán feküdt le, eloltotta a lámpát és nézte a sötétséget. A fáradság, az álom azonban gyorsan győzött -49- most már a töprengésén. Tíz perc mulva kimerülten hunyta le a szemét, elaludt és reggelig egyfolytában, mélyen, csendesen aludt. Reggel jókedvűen ébredt fel. Még mindig nem jutott semmiféle elhatározásra, de most már könnyen vette az egész dolgot. Nem törődött sokat vele. Vállat vont, mosolygott és nagy étvággyal megreggelizett.

– Nem. Nálam kényelmesebb. Az anyám is kérdezte már, miért nem jösz hozzám. Azt hiszi, összevesztünk.

Elmentek Tassyhoz. Pál dobogó szívvel ment be a kapun. De nem találkoztak senkivel. Eljutottak a Viktor szobájáig, ott leültek, beszélgettek, tanultak. Pál visszakapta a nyugalmát, jókedvü volt, végigfeküdt a diványon. Mikor meguzsonnáztak, egyszerre felnyílt az ajtó és bejött az asszony. Pál felugrott. Az asszony kezet nyujtott neki.

Pál megcsókolta a finom, puha kezét, a szíve zakatolt és az arca sötétvörösre pirult.

– Egy negyedóra az egész. A bankba kell menned. Pénzt kell hozni. Senkire se bízhatom, csak rád.

Tassy fanyarul vakargatta a fejét, Pál dobogó szívvel állott mögötte, az asszony ekkor azt mondta:

– Pál úr megteszi azt nekem, hogy megvár. Villamoson mégy és egy negyedóra alatt itt vagy.

Tassy fogta a kalapját, átvett egy papirost az anyjától, kirohant, az ablakból látni lehetett, amint kiszalad a kapun és siet a villamos állomáshoz. Az asszony állt az ablaknál, utána nézett, azután megfordult és mosolyogva ment Pál felé.

Tassy lesütötte a szemét, azután elfordította a fejét és halkan válaszolta:

Pál ijedten bámult rá és nem szólt többet. Másnap, óra alatt, hogy a zavarodottsága ne lássék meg, halkan kérdezte:

Pál elsápadt és elfordult. Dobogó szívvel ült a helyén. Mi történt? Tudja ez a fiu talán? Vagy csak sejti? Az anyja majd mindennap elküldte otthonról -51- valami megbízással egy-egy negyedórára… Kitalálta volna? Mit kell csinálni?

Nem mert a Tassy szeme közé nézni. Hónapok óta először történt meg, hogy nem együtt mentek haza az iskolából. Pál félt; az az érzése már régen elmult, hogy alávalóságot követ el a barátjával szemben, de félt attól, hogy Tassy beszélni talál. Ha csak neki veti is szemére a dolgot!… Pedig másnak is elmondhatja. De kinek? Nem tudta, kinek; csak nagyon félt az egész dologtól.

Másnap az iskolában alig beszéltek. Harmadnap azonban Pál lázasan vágyódott az asszony után. Szomjas lett a torka, eltikkadt a nyelve és elhomályosodott a szeme, ha rágondolt. Sírni tudott volna.

Negyednap délelőtt a vizsgák miatt nem volt előadásuk. A délelőttöt azzal töltötte el, hogy az asszonyra gondolt. Déltájban nem birta ki tovább. Elindult a Tassyék háza felé.

Másfél óráig kóborolt. Azután bement a kapun. Dobogó szívvel és lassan ment előre. A lépcsőn ekkor kipirult arccal szaladt feléje Viktor.

– Eljöttem hozzád, – mondta dadogva Pál. – Tanuljunk együtt a vizsgára.

Viktor kipirult arccal állott előtte és a szeme közé nézett. Pál lesütötte a szemét. Viktor megfogta a karját; csendesen megfordította őt, vissza a kapu felé és halkan mondta:

Pál szégyenkezve engedelmeskedett. Kimentek az utcára. Pál nem tudott szólni. -52-

– Ne gyere többet, – mondta rekedten Tassy. – Soha többet ne gyere hozzám.

Pálnak elárasztotta a szégyenkezés és a keserűség a szívét. A torka összeszorult, a mellében egy nagy nyomást érzett, leleplezettnek, megvertnek, megalázottnak érezte magát, a szemébe könnyek jöttek, keservesen küzdött a sírással, de egyszerre kitört a torkán egy csukló zokogás és rémülten, ijedten, megzavarodottan sírni kezdett.

Pál zokogott, Tassy ekkor átkarolta, vigasztalta. A Pál rémült, felzaklatott sírása nem akart elállni. Tassy ekkor kifakadt:

Pál még mindig zokogott; Tassy ekkor odahajolt hozzá és gyorsan, halkan, izgatottan suttogta a fülébe:

– Hát mit akarsz? Az apám hazajött… Azt akarod, hogy agyonlőjjön? Miskolcról is ezért jöttünk el… Puskát fogott egy fiúra…

A fekete asszony.

Délután öt óra volt. A kaszinóban ültem és ujságot olvastam. Körülöttem néhány kártyapárti zsongott már. Az ujságot kiolvastam, letettem, azután kinéztem a piacra. A kunszállási piac piszkosan és elhagyottan huzódott át a templomkertig; a templomkertből azonban egy ember jött ki és sebbel-lobbal vágott át a kaszinó felé. Lánczy Gyurka volt, a szolgabíró.

Átjött a kaszinóhoz, átugrott a három lépcsőfokon és lihegve és fujva rontott be a billiárdszobán keresztül a kártyaszobába.

– Most, a négyórás vonattal. De nem ez az egész. Asszonyt is hozott haza Amerikából.

Lánczy Gyurkának fölvillant, fölragyogott, föllángolt az arca. Teljes torokkal kiabált: -54-

A szobában egyszerre csend lett; a kártyázás most állott csak meg igazán, egy másodpercig teljes csend volt.

– Becsületszavamra, – kiabálta Gyurka diadalmasan – becsületszavamra, becsületszavamra. Néger. Olyan fekete, mint az éjszaka. A vasútnál megakadt a forgalom. A mozdonyvezető leszállt a mozdonyról, hogy megnézze.

– És biztos, hogy a felesége? – kérdezte Krausz Simon, a hercegi bérlő.

– Hogyne – válaszolta Gyurka a boldogságtól és a nevetéstől pukkadozva. – Bemutatott neki. Úgy bemutatott, mintha egy rendes asszony lett volna.

– Nem beszéltem – mondta Gyurka. – Csak angolul, meg franciául tud. És nekem úgy tátva maradt a szám, hogy magyarul se tudtam. De az asszony kezet nyujtott. Mintha valami uriasszony lett volna. Meg kellett fogni a kezét. De szerencsére keztyü volt rajta.

A szobában ekkor zsongás, zúgás, zajgás, kiabálás, csörömpölés, hahotázás támadt. A kártyákat lecsapták, a székeket kirugták; kérdeztek, nevettek, szörnyűködtek, és Gyurka ragyogó arccal és boldogan beszélt egy gyorsan összeverődött nagy kör közepén.

– Pándy Pista már két hete levelezett Berlinből Thureczkyékkal. Alkudozott a felvégi házukra. A múlt héten megkötötték az alkut. Készpénzzel fizetett. Rögtön. -55- A Kunszállás és Vidéke egy berlini banktól kapta meg a pénzt. Kifizették egy krajcárig a tízezer forintot. Házért, kertért, mindenért, úgy ahogy van. Igaz, János bátyám?

– A vonattól egyenesen odahajtattak a házhoz – monda Gyurka nevetve. – A félszemü Kohn alig tudta őket elvinni a rozoga fiakkerjén, mert a fél szemével mindig vissza-visszapislogott az asszonyra. Az meg fogott egy legyezőt a kezében és legyezte magát. Mint a majom a váradi cirkuszban.

Ezen olyan hahota támadt, hogy Gyurka egy darabig nem tudott tovább beszélni. Azután folytatta az előadást, és az urak jobbra-balra dőltek nevettükben, csapkodták a térdüket, és Geiger, az ügyvéd, egyszerre fölpattant és azt mondta, hogy ő hazamegy és elmondja a dolgot az asszonyoknak.

Mások is hazafelé készültek, hogy a dologról otthon beszámoljanak; Rovics, a járásbíró azonban ekkor megszólalt:

– Mennénk el talán a tenkei út felé. Csak úgy sétáljunk egyet a Felvégen. Hátha meglátjuk őket.

Ezt az indítványt általános helyeslés fogadta, és Gyurka rögtön ajánlkozott:

Gyurka vezetése alatt valóban el is indult a társaság. Én is mentem. A templomtéren már találkoztunk Geigerékkel. Jött az asszony, Lázárné, a férjes lánya, és Sárika és Pannika, a két kisasszonylánya. Kézfogások történtek, nagy nevetések, elámulások: – -56- „hallotta már“, „hihetetlen“, „no de ilyet“; – és a társaság a legvidámabb hangulatban tartott a Felvég felé. Útközben még néhány kiránduló csatlakozott hozzánk és a patika előtt egyszerre csak megláttuk Gulyásnét, a helyszerzőnét, aki a tenkei út felől jött. Gyurka odaintette:

– Jaj, tekintetes asszony, – mondta Gulyásné lihegve – azzal van nekem most nagy bajom. Beszereztem hozzájuk Huszár Jánost parádéskocsisnak, azt, amelyik a nagyságos szolgabíró úrnál volt. Hát, amikor meglátta János az asszonynak azt a fekete képét, egyszerre csak kifordult az udvarról; ő, azt mondja, az Istennek se hajtja ennek a kocsiját. Utána szaladnának az emberek. Ő nem lesz világ csúfja. És Bordás Emer, a szakácsné. Az ő főztjit ez a feketeképü nem eszi. A fekete kezivel. A Pándy nagyságos úr dühös volt. Szalajtatott mindjárt. Hogy új kocsist, új szakácsnét… Hanem igaz, hogy – követem alássan – rusnya teremtés ám. Furcsa gusztusa is van némelyik úrnak.

A Gulyásné előadását nagy nevetés fogadta. A kövér asszony egy vállveregetéssel boldoggá téve azután elbocsáttatott. Mi pedig vonultunk tovább a Thureczky-ház felé. A ház előlről, a tenkei úton semmi -57- különösséget nem mutatott; a bezárt kapu előtt azonban egy nagy csapat ember táborozott: parasztasszonyok, lányok, gyerekek, akik a környékről összeszaladtak szerecsen asszonyt nézni.

Gyurka odaintett egy parasztlegényt; attól megtudta, hogy itt egy jó félórája hiába várnak; a legényt elbocsátotta, a társaságot pedig levezényelte a tenkei országútról a Jablonszky-tag felé.

Némi kerülővel elértük a kert alsó végét; itt alacsony rácsos kerítés volt; a kerítésen szépen be lehetett látni a kertbe, de a földieper-ágyakon kívül egyelőre semmi néznivaló nem akadt. A társaság várt, beszélgetett, nevetett, azután türelmetlenkedni kezdett és már menni készült, amikor Gyurka egyszerre fölkiáltott:

A gyümölcsös felől lassu lépésben két alak tartott a veteményeskert felé. Pándy Pista. És a szerecsen asszony. Lassan jöttek; Pista nyilván a kertet mutogatta az asszonynak; az asszony bő, barna selyemruhát hordott; csakugyan fekete volt… A társaság a kerítésen kívül elhallgatott; bámult; azután tolakodni kezdett előre; az asszonyok lökdösték egymást és vihogtak.

Pándy Pista ekkor észrevette a társaságot. Fölkapta a fejét, összehuzta a homlokát, az arca kipirosodott. Már egészen közel voltak. Szólt valamit az asszonynak, az asszony megállott és kíváncsian nézett a kerítés felé, Pándy Pista pedig odalépett a kerítéshez, -58- a rácsra rátette a kezét és dühtől reszkető hangon mondta:

A társaság megnémult, hátrahuzódott, készült az eloldalgásra, Lánczy Gyurka azonban kötelességének érezte, hogy helyt álljon.

– Itt vagyunk, – mondta bizonytalanul. – Szabad mezőn, városi területen.

Pándy Pistának kidagadtak a homlokán az erek és recsegő hangon szólalt meg:

Újra nagy csend támadt. Hallgatás. Két másodperc, három másodperc, öt másodperc. Végre megszólalt Gyurka dadogva:

Fölkapta a fejét, hátraszegte, és kemény léptekkel, peckesen elindult. Pándy Pista visszafordult a szerecsen asszony felé. Mi pedig kissé elfogódva kocogtunk Gyurka után.

– Ilyen szemtelenség, – mondta pattogva. – Még neki áll följebb. Még ő beszél. Örüljön, hogy nem toloncoltatom el azt a szemetet, akit idehozott. Közbotrány. Szégyent hoz a városra. Csudánkra fognak járni az egész vármegyéből. Szégyent hoz az egész magyar középosztályra. A törökverő Pándy Gergelynek az ivadékai… Az egri hős ivadékai szerecsen gyerekek. No majd megmutatom én neki.

… A társaság zajosan és méltatlankodva helyeselt, -59- mindazonáltal kissé nyomott hangulatban oszlott szét.

Másnap délben eljött hozzám Pándy Pista. Nem adott kezet. Korrekt volt, nagyon udvarias, de hideg.

– Azért jöttem, – mondta – hogy igen alázatosan megkérjelek, vállald el Lánczy Györggyel szemben a képviseletemet.

Ekkor kezet nyujtott, megrázta a kezemet, nagyot sóhajtott és beledobta magát egy székbe.

Csillapítottam; számolni kell, mondtam, a vidék konzervativizmusával, nem szabad rossz néven venni; ami szokatlan, az itt már bűn…

– De hát mi bűn van abban, Istenem, – fakadt ki elkeseredve, – hogy elvettem? Mert a bőre fekete? Én szeretem. Jobb, kedvesebb, derekabb, okosabb, mint valamennyi kunszállási liba összevéve. Jó volt hozzám. Boldog voltam vele. Boldog vagyok vele.

– Hiszen Amerika se, – mondta keserűen. – Ott is megbotránkoztak rajta. A fehér ember ott is gőgös. Még Coloradóban is megdöbbentek rajta. Pedig ott az ő apja a legnagyobb úr.

– No mindegy, – mondta. – Hát vállalod a dolgot, ugy-e? És másik segédről azután te gondoskodol. És természetesen: verekedni akarok.

– Gyurka, neked coki most, – válaszoltam szeliden. – Az ellenfeled segédje vagyok. Talán nem akarsz vele verekedni? Akkor minek provokáltattad. Ha pedig provokáltattad, akkor az ellenfeled segédjéhez egy szót se. És hapták!

Egy másodpercig úgy látszott, hogy ebből is pofozkodás lesz. Gyurkában azonban végre fölébredt a lovagias lelkiismeret, elvonult, és csendben agitált amellett, hogy Pándyt társadalmi bojkott alá kell vetni, engem pedig lehetőleg ki kell golyózni a kaszinóból.

A társadalmi bojkott terve túlságosan népszerü volt; ez ellen egy szót sem lehetett szólni a felzúdult intelligenciának; a saját kigolyóztatásomat azonban sikerült elhárítanom úgy, hogy a kártyaszoba közepén nagy beszédet mondottam és a kunszállási kaszinó lovagias lelkiismeretére appelláltam. A kaszinó, mondtam, nem vonhatja meg egy becsületbeli ügyben a maga lovagias segélyét egy embertől, akinek bizonyos cselekedeteiről lehetünk akármilyen véleménnyel, aki azonban mégis gentleman, és aki nem szabad hogy hiába forduljon más korrekt gentlemanekhez segítségért.

A gentleman szó és az, hogy párbajkódexekre is -61- hivatkoztam, eldöntötte az ügyet. Kigolyózni nem fognak; a fenforgó ügyet le kell bonyolítani a lovagiasság szabályai szerint; a kaszinó és az egész intelligencia azután tetszése szerint szabja meg magatartását a szóban levő gentlemannal szemben.

Harmadnap megvolt a párbaj. Előbb Miskolcról pisztolyokat és kardokat kellett hozatni. A párbajnál Gyurka feltünően sápadt volt, influenzáról panaszkodott, amely nagyon megviselte. Pándy görcsösen kapta a kezébe a pisztolyát, megtette mind az öt lépést a barrierig, és onnan összeszorított foggal, nagyon nyugodtan és nagyon hosszan célzott az aggasztóan ingadozó Gyurkára. Nem találta. Két lövés közül egyszer sem. Gyurka, aki az első lövését elfelejtette kilőni a tíz másodperc alatt, amelyet én számoltam le és aki a második lövését egyszerűen beledurrantotta a levegőbe, szigoruan állította utóbb, hogy mind a két golyót látta a füle mellett elrepülni.

A kardpárbajban, amely ezután jött, Pándy gyilkos rohammal ugrott neki Gyurkának. Az ijedt és ügyetlen paradeját egyszerűen átvágta, a kardja lezuhant a Gyurka fejére. A Gyurka kezében lehanyatlott a kard és lehanyatlóban végighasította a nagyon is közelre beugrott Pándy homlokát és a jobb arcát. Gyurka maga szép csendesen lefeküdt a földre.

Öt perc múlva, mire a Pándy sebét bevarrták, magához tért. A kard lapjára fordult, semmi komoly kárt nem tett benne, csak egy nagy daganat kezdett az ütése nyomán szép csendesen duzzadozni. Gyurka másnap azt állította, hogy véletlenül csúszott el és ez volt a szerencséje annak a fickónak… -62-

Elvitt magához. Kiváncsian mentem vele. A házuk ablakában ott állott az asszony. Mire a kapuba értünk, elébünk jött. Kitárta a karjait.

Bementünk a házba. Amikor egy szobában végre megálltunk, akkor az asszony térdre esett, átkarolta a Pándy lábát, és csendesen zokogott. Nem akart fölkelni. Pándy hagyta. Ő is meg volt hatva.

– Nézz oda, – mondta. – Ott van egy levél. A te számodra. Ha bajom történt volna, neked kellett volna őt is hazaszállítanod.

Az asszony végre fölkelt a földről, megcsókolta a Pándy kezét, azután megcsókolta a kötést a fején. Pándy ekkor bemutatott. Az asszony kezet nyujtott. Kis, meleg, fekete keze volt. Angolul beszélt. Pándy mondta, hogy csak franciául tudok. Az asszony erre franciául beszélt. Megköszönte, hogy szolgálatokat tettem az urának. Mikor látta, hogy franciául is hibásan beszélek, németül kezdett beszélni.

– Látod, – mondta, – milyen intelligens. Három hónapig voltunk Berlinben. Azalatt megtanult németül.

Az asszony nem értette, mit mond. Rám mosolygott és kiment, hogy valami ennivalót adasson. -63-

Az asszony azután visszajött. Leült. Beszélgetett. Csakugyan intelligens volt. Az egész Kunszállásról, minden elbámészkodásról és haragról, amely fogadta, nyugodtan és okosan beszélt. Pándy azután irodalomról beszéltette, azután művészetről; azután leültette a zongorához és francia és német dalokat énekeltetett vele. Zengő, meleg althangja volt; és tudott énekelni.

Nem is volt lehetetlen. Az asszony szép, karcsu, délceg, fiatal teremtés volt; a bőre nem is fekete igazában, hanem sötétbarna, amelyen valami rózsaszín tüzel át; az ajkai alig duzzadtak; az orra kicsi, de nem csunya; a haja kóchaj, de nem degusztáló; a teste meleg, szép, parfümtől illatos…

A kaszinóban minderről hallgattam. Faggattak, de nem szóltam semmit, mert egyelőre úgyis hiába lett volna minden. A társadalmi bojkott szervezése befejeződött. Kinézni őket, ha nyilvános helyre el merészelnének menni… A köszönésüket nem fogadni… A látogatásukat – ha merészelnék – szintén nem fogadni…

Satöbbi. Satöbbi. A bojkott a következő napokban és hetekben egyelőre csak elvben volt meg. Pándyék sehová nem mentek, a házból ki nem mozdultak. Pándy otthon tárgyalt különböző emberekkel, ügynökökkel, -64- kupecekkel, akiket magához rendelt. Az intelligencia helyett ez alatt az idő alatt egyelőre a parasztokkal kellett megküzdenie.

A kunszállási cselédek egymásután szöktek meg tőle. Dupla fizetést adott nekik, mégsem birták ki hét napnál tovább a csufolódást, amely kísérte őket. A kunszállási hetivásárok ekkor ugyanis megélénkültek. Vezekényről, Ujfaluból, Tárkányból fölkerekedtek az emberek és bejöttek hozzánk, mert híre futott, hogy Kunszálláson szerecsen asszonyt lehet látni. És éppen olyan ruhában jár, mint az idevaló uriasszonyok… Szerdánként a hetivásárról nagy karavánok indultak a Felvégre és órákhosszat ácsorogtak a Thureczky-ház előtt és a kert alatt, hogy hátha megláthatnák a szerecsen asszonyt. A Pándy cselédeit a hetivásáron körülfogták, faggatták, kicsufolták…

A parasztgyerekek – nagy suhancok is – bemásztak a kertbe és keresték a szerecsen asszonyt. Pándy kikergette őket; erre éjszakánkint látogatták meg a kertet, elpusztították a veteményeket, megvagdosták a gyümölcsfákat. Egy éjszaka Pándy közéjük lőtt és egyet megserétezett; erre másnap felgyujtották a zsuppal fedett üvegházat. Az üvegház oltására egyetlenegy ember sem ment be a kertbe. A parasztok megálltak a kerítésnél és onnan nézték, hogyan ég le földig a ház.

Ekkor azonban nevezetes dolog történt. Bauer, a közjegyző, bejött a kaszinóba s bejelentette:

– Urak, Pándy Pista ma megvette az öreg Löwy birtokát. A Fácányosnál. Ezeregyszáz hold. Négyszázezer forint. Készpénz… Pándy-birtok volt az valaha… -65-

Erre nagy csend támadt. Erre senkinek nem volt szava. Bauer egyéb ujságot is tudott.

Erre még nagyobb lett a csend. És másnap, mikor délután elmentem Pándyhoz, ott találtam az előszobában Geigert, az ügyvédet.

Nem válaszoltam. Egy német cseléd jött, hogy menjek be a nagyságos úrhoz. Bementem. Pándy egyedül volt a szobájában.

– Váratom, – mondta újra. – Így fognak mind várni az előszobában. Egy félórán alul egyik se. Némelyik egy órát is. Ez itt uradalmi ügyész akar lenni. Lesz is. De várjon. És a tekintetes asszony és a kisasszonyok majd viziteljenek itt a feleségemnél.

Negyednapra megtörtént ez a vizit, és a tekintetes asszony és a kisasszonyok oda voltak a csodálkozástól, hogy a… az asszony… tudniillik… az asszony… Pándyné ő nagysága milyen művelt, olvasott egy teremtés… igazi… igazi uri hölgy.

Egy hét múlva Pándy új vizitet kapott. Az öreg Dániel János, a takarékpénztár igazgatója tette nála tiszteletét. Már csak eljött gratulálni, hogy Pista öccse ilyen szépen visszaszerzi őseinek a birtokát. -66- Pista öccse ugyanis aggasztó mértékben kezdte vásárolni a takarékpénztár részvényeit.

A parasztokkal is rendbe jött a dolog. Pándy egyrészt óriási kutyákat tartott, – egészen furcsa, ismeretlen fajtáju, de nagyon vérszomjas állatokat – másrészt igen bőkezüen fizetett. A béreseknek egy szép napon, se szó se beszéd, fölemelte a bérét. Ilyesmi még soha sem történt Kunszálláson. Aratókat a felvidékről akart hozatni; a parasztok azonban ekkor deputációt küldtek hozzá és megkérték, hogy ezt már ne tegye. Inkább majd ők vigyáznak a rendre. Tudják ők, hogy a nagyságos asszony is kegyes keresztény lélek. A plébános úr megmagyarázta…

Ekkor azután – izgatott vita következményeképpen – a birtokosok indítottak Pándyhoz deputációt a kaszinóból. Ne tegye tönkre az amúgy is szorongatott középosztályt. Véreit. Ne kapassa el a parasztot azokkal a túlmagas bérekkel. Amúgy is alig lehet már bírni vele. Pándy – a kellő várakoztatás után – bebocsátotta a deputációt és kilátásba helyezte, hogy majd megfontolja, mit tehet az érdekükben…

Ekkor jött a szép május hónap és vele a tüzoltómajális. És ekkor nem történt kevesebb, mint az, hogy a kunszállási önkéntes tűzoltók – némi vita után – Pándy Istvánné úrhölgyet is felkérték lady patronessnek. Az asszony elfogadta a megtiszteltetést; Pándy másnap kétezer forintot küldött Bauerhez, a közjegyzőhöz, aki tűzoltófőparancsnok volt, „szerény jeléül annak a nagyrabecsülésnek, amelyet a kunszállási önkéntes tűzoltó-egylet önfeláldozó tevékenysége iránt -67- érez“; és amikor a majális estéjén a négylovas kocsijuk berobogott a városháza udvarára, ahol a majális volt, és amikor Bauer karonfogva vezette az asszonyt a vacsorázó-asztalok felé, az önkéntes tűzoltók olyan üdvriadallal fogadták őket, hogy Bohus, a képviselőnk elsápadt irigységében.

Ezen az estén Lánczy Gyurka elbusultan ivott egy távoli asztalnál. Éjféltájban odaküldött hozzám egy tűzoltót, aki a fölszolgálásra ügyelt. Beszélni akar velem. Odamentem hozzá. Leültem melléje.

– Hát ha szeretsz, eredj oda Pándy Pistához és mondd meg neki, hogy ki akarok békülni vele.

– Semmi nono. Ki akarok békülni. Én bocsánatot kérek. Uriember bocsánatot kér, ha belátja, hogy tévedett.

– Kulturember vagyok én, – mondta föllelkesedve. – Igaza van Geigernek. Az ostoba faji előitéletet le kell győzni.

– Hát Gyurka, – mondtam én erre, – jól van, én vállalom a közvetítést. De nem ma. Nem most. Aludj egyet a dologra; és ha holnap is akarod, beborozatlanul is akarod, akkor beszélek Pándyval.

– Fiam, – mondta lenézően, – nem a bor beszél én belőlem. Ez a két üveg!… De a télen rendkivüli -68- közgyűlés lesz. Az öreg lemond. Főszolgabíró akarok lenni. Pándynak annyi itt már az embere…

Kénytelen voltam odamenni Pándyhoz és közölni vele a Gyurka kérését. Pándy mosolygott.

De Gyurka nem hagyta magát. Visszaszalajtott Pándyhoz, hogy ha rögtön bele nem egyezik abba, hogy ő a nyilvánosság előtt jóvátegye azt, amit vétett, akkor ő nekiugrik itt és össze-vissza csókolja.

Pándy erre kénytelen volt beleegyezni az ünnepies kibékülésbe. Gyurka a hír vétele után talpra szökött, kihuzta magát, odanyomult Pándy elé és kerek kis beszédben állapította meg, hogy az igazi uriember jóváteszi azt a hibát, amelyet elkövetett…

Gyurka a nagyságos asszonytól is bocsánatot óhajtott kérni. Pándy odafordult a feleségéhez és mosolyogva mondott neki néhány angol szót. Az asszony fölemelte a fejét és érdeklődve pillantott Gyurkára. Gyurka megismételte a kerek kis szónoklatot, az asszony mosolygott és kezet nyujtott neki. Az asztalnál halk éljenzés támadt a kibékülés láttára; Gyurka leült az asszony mellé. Előbb magyarul beszélt hozzá. Az asszony egy tört magyarságu mondattal válaszolt:

Gyurka ezt a mondatot elragadónak találta. Az asztal hasonlóképpen. Gyurka erre németre fordította a beszédet. Keservesen dadogott, de lelkesen és kitartóan beszélt. Az asszony előbb bámulva hallgatta, azután egészen feléje fordult, nagy szemekkel nézett rá, és mosolygott…

Hajnaltájban, hazafelé menet Gyurka hozzám csatlakozott. Hallgatva mentünk. Gyurka egyszerre megszólalt:

Nem válaszoltam. Kezet fogtam vele; és ott hagytam Gyurkát észleleteivel a hűvös, szép májusi hajnalban.

Negyednap elmentem Pándyhoz. Nem találtam otthon. A lakásból énekszó hallatszott ki.

Egy hét múlva, estefelé a tenkei országúton két -70- lovassal találkoztam. Az egyik az asszony volt. Szép lovon ült; és jól ült rajta; így látszott meg, milyen hibátlan, délceg alakja van. A másik lovas Gyurka volt. Köszöntem nekik. Megállottak.

Egy hónap múlva, aratás táján azután furcsa dolog történt: Pándy váratlanul jött haza egy délelőtt és a lakásban egy bezárt ajtóra akadt. A bezárt ajtó mögött az asszony volt. És Gyurka.

Az asszony kétségbe volt esve; sírt, letérdelt; Gyurka hősies pózban állott; Pándy fölemelte az asszonyt; leültette; Gyurkát is leültette; és nagyon nyugodtan mondta: -71-

Az asszony sírt, tiltakozott a házasság ellen; Pándy azonban nyugodtan mondta neki:

– Mi mindenesetre elválunk. A többi a maga dolga. Ezt a házat én megtartom. Maga, ha itt akar maradni, megveheti a Jablonszky-házat. Eladó. De ha nem utazik el innen, ha itt marad, szeretném, ha addig, míg az elválás nincs kimondva, nem történnék botrány.

Ezt megigérte az asszony is, Gyurka is. Az asszony másnap megvette a Jablonszky-házat. A dolgot én Pándytól tudtam meg. De megtudhattam volna Gyurkától is, mert mire az asszony harmadnapra átköltözött a Jablonszky-házba, tudta az egész város.

Gyurka úgy járt-kelt a városban, mint az asszonynak, „annak a szép fekete asszonynak“ a hivatalos vőlegénye. Pándy közölte vele, hogy a vagyonnak a nagyobb része az asszonyé; az övé csak a kisebb birtok; és Gyurkának ezer terve volt a vagyon kezelésére nézve.

A válópör nem ment elég gyorsan. Eljött a tél, és úgy volt, hogy a válást csak tavaszra mondja ki a bíróság. Ekkor egy napon megrendülve jött hozzám Gyurka.

– Tegnap éjjel Simkó, az éjjeli őr, egy alakot látott a Jablonszky-ház ablakából kiugrani. Megfogta. Hát tudod ki volt? -72-

– De. És Simkót megszorítottam és azt mondta: azt hiszi, Viczay Gézát is látta már egyszer…

– Mindennek az a szamár Pándy az oka. Mit tiltott el engem az asszonytól. Most ez lett belőle.

– A keserves istenfáját, – mondta, – most azért se engedelmeskedem neki. Nem én. Majd megmutatom.

– Az egész város tele van velük. Viczay Géza is volt már nála. Tudom is én… talán más is… -73- Egész nap nála lebzselnek, vendégeli őket; azután éjszaka is eljárnak hozzá.

Nem beszéltünk többet a dologról. A kunszállási intelligencia rövid habozás után fentartotta az asszonnyal az érintkezést. Eltelt a tél, jött a tavasz, a válópörnek is vége lett és márciusban, mikor az ibolyák nyiltak, Gyurka oltár elé vezette az asszonyt. A templom zsufolva volt; még a templomkert is; a plébános összetette a kezét és szeliden mosolygott le az új párra, az orgona zúgott és a rossz skurcban festett kunszállási angyalkák is mosolyogtak a falon.

Regina kisasszony.

Déghy, aki a vacsoránál és a feketekávénál boldog bőbeszédüséggel fecsegett, egyszerre gondolkozva kezdte nézni a szivarja füstjét és lassankint egészen elhallgatott; kérdeztem, mi baja, – nem mondta meg, nem faggattam; hallgattunk; később magától megszólalt és elmondta azt, ami itt következik:

– Mikor kikerültem a gimnáziumból, az apám közölte velem, hogy kereskedő leszek. Mukkanni sem mertem, az öreg hajthatatlan zsarnok volt; egyetlenegyszer kockáztattam meg azt a kérést, hogy inkább a zeneakadémiába mennék, ekkor majdnem pofonütött, kijelentette, hogy félbolond muzsikusok számára egy vörös rézkrajcárja sincs, – egy októberi napon berukkoltam tehát a Kunetz és Mayer céghez, a buzaemberekhez, a nagy gabonakereskedőkhöz. Az irodájuk a Dunaparton négy szük, sötét és hihetetlenül mocskos kis szobából állott; mindent piszkosnak éreztem bennük, az íróasztalokat, a könyveket, a székeket, -75- mindenen vastag rétegben tapadt a piszok és sohasem értettem, hogy Kunetz, aki elegáns úr volt, versenyistállót tartott és az apám állítása szerint az egész vármegyénket zsebredughatta volna, hogyan tud órákat eltölteni buzgó, friss és vidám munkával ebben az ólban. A legbelső szoba volt az övé, a következő Mayeré, a cégtársé, a harmadik szobában trónolt néhány főbb hivatalnokkal Schwarz úr, a cégvezető, az utolsó, a negyedik szobában volt összepréselve a kisebb hivatalnokok egész tömege.

Ide kerültem én is. Nem fogadtak rosszúl. Kunetz, akivel az apám üzleti összeköttetésben állott, kezet fogott velem, ami óriási szenzációt keltett; Schwarz úr, aki egyébként csendes és makacs embernyuzó volt, kijelentette rólam, hogy, „uri fiu“ vagyok, és kegyelmébe fogadott; a többiek is egytől-egyig szeretetreméltóak voltak hozzám. Ez annál inkább említésre méltó, mert pár nap alatt meggyőződtek róla, hogy soha sem fogják hasznomat venni. Semmire, de éppenséggel semmire sem voltam használható; képes voltam a legegyszerűbb dolgokat is összezavarni, és a legfontosabbakat is elrontani, ha rám bizták őket. Azt kérdezed: miért szerettek mégis? Hát éppen ezért. Olyan nyilvánvaló volt, hogy én senkivel sem fogok versenyezni, hogy én senkinek sem fogok ártani, hogy én általában nem fogok ezzel az üzlettel foglalkozni, hogy még az ötödik hónapban is vendégnek tekintettek. Egy szimpatikus idegen, egy kellemes látogató voltam nekik, egy más világból való lény, akinek a sok ügyetlenségére jóindulatu felsőbbséggel néztek le… -76-

Eleinte rám biztak egyet-mást, később szeliden félretoltak, lassankint beszüntették üzleti tehetségeim kiaknázását. Békében hagytak. Én megjöttem, leültem piszkos kis asztalom mellé, körülöttem néha zajlott a forgalom és sustorgott a munka; én cigarettáztam, olvastam, kottát lapozgattam a mocskos kis asztalnál.

Egy napon, amint így olvastam, észrevettem, hogy valaki néz, kitartóan, elmerülten, makacsul néz. Felpillantottam a könyvem mögül, és két csillogó, kerek, apró szemnek a pillantásával találkozott a tekintetem. A két szem egy fonnyadt, fáradt kis egérfejből csillogott ki, a fonnyadt kis arc vörösre pirult, mikor a könyvből fölnéztem…

Ez Grün Regina kisasszony volt, a gépírókisasszony, az egyetlen nő a büróban. Az egyetlen nő, egy vérszegény, fakó, csendes, félénk öreg leány, egy huszonkilenc éves, szűkvállu, fonnyadt szűz, egy soha nem virágzott asszonytalan asszony, egy elhervadt, elaszott, sovány, sápadt, alázatos, kis teremtés, mindenkinél hátrább lévő, mindenkinek engedelmeskedő, a rabszolgák között is az utolsó. A formátlan kis teste összehuzódott a gépe mellett a széken; ijedten és buzgón kopogott, ha munkát kapott; mindenki goromba volt hozzá; Schwarz úr a vérét szokta színi, akár volt rá ok, akár nem; amikor nem is volt dolga, akkor is aggódva és fürkészve nézegetett körül, nincs-e valami kifogás ellene; amikor azután egy félóráig csend volt és sehonnan nem fenyegetett veszedelem és sehonnan nem jött munka, akkor összetette a kezét az ölében, megpihent, megnyugodott és engem nézett… -77-

… Regina kisasszony elpirult, elfordította a fejét és én bámúlva néztem reá. Az irodában én voltam az egyetlen, aki néha egy jó szót szólt hozzá, aki néha beszélgetett vele, Regina kisasszony ezért kiszolgált engem, rendben tartotta az asztalomat és cigarettákat töltött nekem… Tizenkilenc éves voltam akkor, erős, bátor, vad, szép fiu; leánymosolygásokkal és asszonycsókokkal volt tele a lelkem; nem volt negyedórám, amikor nőre ne gondoltam volna; három asszonnyal volt dolgom egyszerre; a vadságomnak, az erőmnek, a győzelmes, szép fiatalságomnak az állandó mámorában éltem; minden nő érdekelt… De Regina kisasszonyra sohasem néztem más gondolattal, mint azzal, hogy Regina kisasszony ül a gép mellett és kopogtat.

Regina kisasszony azonban elpirult… És másnap ismét elpirult… És harmadnap ismét… És ha egy szabad félórája volt, összetette a kezét az ölében, forgolódott, zavarodottan izgett-mozgott és végre is oda fordult, hogy engem nézzen. Szegény, fonnyadt, huszonkilenc éves leány volt és én tizenkilenc éves, erős, nagy, szép fiu voltam. Szerelmes lett belém. Tisztelettel, félénken, alázatosan szeretett… Kiszolgált továbbra is. Én eleinte zavarban voltam, azután megszoktam a dolgot, nyugodtan olvastam tovább, ha Regina kisasszony nézett, és Regina kisasszony alázatosan, csendesen, szótlanul szeretett engem.

Egy év múlva megkaptam az anyai örökségemet és otthagytam Kunetz és Mayert. Bementem az irodába elbúcsúzni. Kunetz kezet fogott velem. Schwarz úr megveregette a vállamat és biztatott, hogy csak viseljem -78- jól magamat, jó modorral sokra viheti az ember; a hivatalnokok sok szerencsét kívántak…

Regina kisasszony ott állott az írógépe mellett; sápadt volt az arca és sovány, szűk kis vállai meg-megrándultak. Egy zavarodott, alázatos, kínos mosoly volt az arcán. Odamentem hozzá és megszorítottam a kezét.

Nem tudott válaszolni. A kerek, két barna szeme megtelt könnyel, a fonnyadt egérarcocskája sírósan eltorzult, hevesen elfordult tőlem, leült és ráhajolt az írógépre.

Elmentem. Egy negyedóráig folyton rá kellett gondolnom; azután egyéb dolgokkal foglalkoztam. Eltelt egy év, két év… Néha még eszembe jutott. Azután egészen megfeledkeztem róla. Elkerültem Budapestről és nagy harcot vivtam a sikerért.

Nyolc év múlva jöttem vissza. Ekkorra már az apám kibékült velem; végighegedültem Európát, volt egy rendjelem, ezer forintot kaptam egy koncertért, az életnek minden szép örömét megkóstoltam már, tapsoltak, ünnepeltek, szép asszonyok szerettek, az voltam már, amit híres embernek szokás nevezni… -79- Elmentem egy délelőtt Kunetz és Mayerhez, látogatóba, hadd lássák, mi lett a praktikánsukból.

Az iroda éppen olyan hihetetlenül mocskos volt, mint nyolc évvel azelőtt. A rend is ugyanaz volt. Kunetz, akivel a lépcsőn találkoztam, bevitt a legbelső szobába és egy félóráig beszélgetett velem. Mikor tőle kijöttem, Schwarz úr fogott meg tíz percre. Ő – mondta – a legbüszkébb rám; ő megmondta, hogy sokra viszem, jó modorral mindent elérhet az ember…

Azután kimentem a negyedik szobába, a legpiszkosabba, a sivár mocskosságu büróba, ahol egy évet töltöttem el. Kezet fogtam egypár emberrel, azután körülnéztem. És megláttam Regina kisasszonyt, amint ott állott az írógépe előtt és zavarodott, alázatos, kínos mosoly volt az arcán.

Nyolc év óta nem gondoltam rá. És most úgy találtam itt, mint ahogyan nyolc évvel ezelőtt itthagytam: alázatosan, szürkén, fonnyadtan, sovány, szűk kis vállakkal, amelyek remegtek a felindulástól. Odamentem hozzá. Nagyon kedves akartam lenni.

– Kedves, jó Regina kisasszony, – mondtam, – nagyon, nagyon örülök, hogy látom. Hogy van?

Nem tudtam egy szót se szólni többet. Megzavarodtam. Olyan ostobának éreztem a buta kérdésemet és olyan fájdalmas volt, hogy a szegény, fonnyadt, öreg lány alázatosan azt felelte, hogy köszöni, jól van, hogy nem tudtam többet szólni.

Akkor azután beszélgettünk. Csak az én dolgaimról. Az én életem eseményeiről. Az övének nincsenek…

Búcsúzás előtt kiderült még, hogy Regina kisasszony összegyüjtött minden ujsághírt, amelyben rólam volt szó; az arcképem is megvan nála egy képes lapból… Újra zavarban voltam. Nagyon melegen búcsúztam el tőle.

Mikor kint voltam az utcán, elhatároztam, hogy valami emléket küldök neki, valami értékes ajándékot; másnap is gondoltam rá; harmadnap is; negyednapra elfelejtettem; egy hétre rá elutaztam Budapestről.

A következő évben előadták Münchenben az első operámat; két év múlva megházasodtam; a harmadik évben megszületett az első fiam; a negyedik évben volt a berlini premiérem, az első, igazi, nagy művészi siker; az ötödik évben megvettem a villámat és született a második fiam; a hatodik évben dirigáltam Párisban; a hetedikben született a kis leányom. Idén, a nagy bécsi siker után hazajöttem, hogy magam dirigáljam a darabomat. Tegnap a premiéren megláttam egy páholyban Kunetzt. Ma délelőtt elmentem hozzájuk a büróba.

Minden a régi, a piszok nyolc évvel öregebb, Kunetz elegáns, Schwarz úr jóindulatu és még mindig -81- sokra tartja a jó modort… És a negyedik szobában az írógép előtt zavarodott, alázatos, kínos mosollyal Regina kisasszony.

Fájó megdöbbenést éreztem, amikor megláttam. Alig tudtam hozzá egy-két jó szót szólni. Mikor elmentem, a kerek barna szemei megteltek könnyel, az egészen elfonnyadt, leaszott egérarcocskája eltorzult; a szomoru, gyászos, elszáradt, szegény öreg leány ráhajolt, ráborult az írógépre…

Nyolc évvel ezelőtt így hagytam ott; nyolc év múlva talán megint így találom. Én azóta jártam, éltem, dolgoztam, verekedtem, győztem, sikert arattam, vagyont szereztem, engem szerettek és én szerettem; én boldog házasságban éltem és nekem gyermekeim születtek; én fiatal vagyok, erős vagyok, diadalmas vagyok, boldog vagyok, férfi vagyok; és ezek alatt a hosszu, szép, nagy esztendők alatt ő ott ült, örökké ott ült az asztala mellett, abban a szörnyü, mocskos szobában, soványan, szárazon, elaszottan, meddőn.

Tudom: én nem tehetek semmiről, én nem vagyok semminek az oka. Mégis egész nap a bűnösség érzése gyötör… Lelkifurdalásaim vannak… Úgy érzem, hogy tartozom neki valamivel… Úgy érzem, hogy megcsaltam… Ha rágondolok, – ma a legviharosabb tapsok között egyszerre csak eszembe jutott – keserü lesz a szám és eltorzul az arcom.

A harmincnégyéves asszony.

Dobó, aki egész télen semmit se csinált, nyár elején úgy érezte, hogy pihenésre van szüksége. Fölkerekedett és néhány óriási kofferrel elutazott Budapestről egy felvidéki fürdőbe. Az első héten nagyon élvezte azt a csendet, amelyet saját programmja szerint élveznie kellett, a második héten unatkozott, a harmadik héten el akart utazni. Ekkor egy napon a szálló előcsarnokában találkozott Gervaynéval, akivel igen távoli rokonságban, ötödágon való sógorságban volt. Meglepetve köszönt az asszonynak:

Kimentek a parkba, az asszony nyujtózkodott, magas, erős, izmos és finom termete acélosan huzódott ki, a férfi egy percre szinte kisebbnek látszott nála. -83-

– Hát barátom, – mondta – vedd tudomásul, hogy ezúttal én is napot lopni jöttem ide. Akármennyire meglep is másoknál ez a szándék.

– A szándék meglep, – mondta udvariasan Dobó, – de az eredménynek örülök.

Az asszony jóindulattal és némi leereszkedéssel mosolygott rá, azután a kérdezősködésére elmondta, hogyan került ide:

– Tizenkét év óta nem mozdultam ki otthonról. Mióta az uram meghalt. Dolgoznom kellett. De most már rendben van minden, a birtok, a malom, a gyár, már tavaly úgy éreztem, hogy megakad a lélekzetem, ha minden reggel beülök az irodába; és most már nyugodtan is jöhettem; a lányomat elvittem a nagyanyjához, a fiamat elküldtem Jánosékhoz; én fölkerekedtem és eljöttem.

Megint nyujtózkodott, diszkréten, óvatosan, de a nyujtózkodása mégis csupa feszülő erő és hullámzó szépség volt; nagyot lélekzett; a szeme csillogott.

– Kedves Bandi, – mondta jókedvtől sugárzó arccal és nyájas leereszkedéssel, – neked fogalmad sincs róla, milyen jó pihenni.

– Marika, ha szabad téged még Marikának szólítani, te vagy a legokosabb asszony a világon. Hallom, hogy a tőzsdei árjegyzéseket is érted.

Dobó is nevetett, de meg volt zavarodva. Az asszonyt túlságosan szépnek találta; évek óta úgy gondolt rá, mint egy munkába beleszürkülő és bánatba belesoványodó özvegyre; és most egy teli, érett, de sugárzóan friss és hamvasan üde asszonyszépség állt -84- eléje. Zavarodott volt, mert nem tudta gyorsan elhatározni, hogyan viselkedjék ezzel a váratlanul elébe állott szépséggel szemben. Előbb ezzel próbálta lehűteni magát:

– Azért vagyok úgy oda tőle, mert három hét óta nem láttam szép asszonyt.

A zavarodottsága azonban tovább tartott, az asszonyt nagyon szépnek találta és ekkor elhatározta:

Ez az elhatározás megnyugtatta. A következő napokban reggeltől estig együtt volt az asszonnyal és udvarolt neki. De egészen eredménytelenül. Az asszony nevetett azokon, amiket neki mondott, néha ki is nevette; szívesen volt a társaságában, mert jól mulatott vele és jól mulatott rajta, de arról szó sem volt, hogy az udvarlásnak eredménye lehetne. Ellenkezőleg: minden nap világosabbá vált, hogy az asszony okosabb, műveltebb, józanabb és élesebb gondolkozásu a férfinál, az asszony felsőbbsége egyre biztosabbá vált és akármilyen jól érezték magukat együtt, – ebédnél, vacsoránál, kirándulásoknál, – Dobót már kezdte bosszantani az a mulattató szerep, az az egészen másodrangu hely, amelyre leszorult. És voltak órái, amikor úgy érezte, hogy szerelmes az asszonyba; bosszúságában egyszer-kétszer már arra gondolt, hogy elutazik.

Ekkor – két héttel azután, hogy együtt voltak – egy este fölment az asszony szobájába. Félkilenc elmúlt; a vacsorához akarta lehivni. Bement a szobába; a szoba sötét volt.

Dobó újra ruhasuhogást hallott, ezúttal maga mellett. Egy lépést lépett bele a sötétbe és a kezei ekkor hozzáértek az asszonyhoz. Megdobbant a szíve a saját merészségétől, de nem tehetett másképpen: fölemelte a karját és megölelte az asszonyt.

Másnap reggel idegesen járt a parkban, aggódva rugdalta a kavicsokat. Úgy érezte, hogy boldog; büszke is volt és megelégedett, de félt az asszonnyal való találkozástól. Mit mondjon neki? Az is probléma, hogy hogyan köszönjön. Hát még az, hogyan beszéljen, mikor a tegnapi dolgokra kerül a szó? Talán illenék, hogy meg is kérje?

Ekkor jött az asszony. Nyugodt volt, jókedvü, csendes, biztos és tiszta pillantásu, az arca sima és fehér, a hangja izgalom és reszketés nélkül való.

Dobó ijedten és zavarodottan nézett rá; az asszony nem várakozott, míg ő is megindul, előre sietett, Dobó szégyenkezve és bosszankodva trappolt utána. Az asszony pompás étvággyal evett, nyugodtan beszélt a délelőttről, kirándulást tervezgetett délutánra és a pillája sem rezdült meg és egy percre sem fordította el a fejét és egyetlen egyszer sem pirult el. Dobó elképpedve nézett rá.

Nem tudta, mit kellene csinálnia. Nem tudta, mit -86- jelent ez a viselkedés. Nem tudta, mit akar az asszony. Nem tudta lesz-e folytatása a tegnapnak. Minthogy azonban az asszony nyilvánvalóan nem akart arról beszélni, ami tegnap történt, ő is hallgatott. Átmérgelődte az egész napot és nem tudta, mihez fogjon és mit csináljon és mi jön már most.

Este várta az asszonyt, hogy jőjjön vacsorázni. Elmúlt nyolc óra, azután negyedkilenc és félkilenc. Ekkor egyszerre világosság támadt az agyában. Fölkiáltott, fölugrott és fölrohant az asszonyhoz.

A szoba sötét volt. De amikor szólni akart, az asszony rátette a szájára a kezét.

Beszélni nem volt szabad. Ez így lett azután mindennap. Az asszony a sötét szobában várta; Dobó türelmetlenül és vágyódva rohant hozzá, minden nap mámorosabbá lett, a találkozásaikban és a csókjaikban forróság lüktetett, mohó öröm és tomboló vágy; de beszélni nem volt szabad. Dobó egy délután megfogta az asszony kezét és a szerelmesek hangján mondott néhány szót, a harmadik szónál fölállott az asszony, kiszabadította a kezét és otthagyta.

Dobó ebbe is belenyugodott. Eleinte félt tőle, hogy az asszony talán el akarja magát vétetni vele; azután belenyugodott ebbe az eshetőségbe; végül kivánatosnak és szépnek találta. Az asszony hallgatása és tartózkodása pedig nyilván csak egy nagy szemérmesség; annál jobb feleség lesz belőle.

– Szép asszony, jó asszony, gazdag asszony – mondta – és engem imád. Őrültül szeret.

Ezen az estén mindenáron beszélni akart Dobó; de az asszony nem engedte. A találkozásuk egy lángoló, mohó csóku, őrjöngő búcsúzás volt; de sötétnek kellett lennie és nem volt szabad szólni.

Másnap délelőtt Dobó bement az asszonyhoz. A szoba közepén kofferek és skatulyák állottak, a kofferek és a skatulyák között uti ruhában állott az asszony. Nyugodt volt, vidám és jókedvü, Dobó idegesen, remegve és bosszankodva várta, mikor lehet a beszélgetésükbe belekapcsolni azt, amit ő most végre mindenáron ki akart mondani; a beszélgetés azonban közömbösen folydogált előre, az asszonynak mindig akadt valami dolga, segítségre is volt néha szüksége, telt az idő, már csak háromnegyed óra volt hátra, azután csak félóra, azután csak tíz perc. Az asszony föltette a kalapját, vette a köpenyegét. A tükör elé állott és fátyolt akart a kalapja elé kötni. És látszott, hogy semmiféle alkalom nem lesz többé rá, hogy a beszélgetésbe szövődjék bele az estéik, a találkozásaik és – Dobó annak érezte – a szerelmük ugye.

Dobó fölállott, előre lépett egyet és kétségbeesetten és remegő hangon mondta:

Az asszony válla megrándult; visszafordult a tükörtől; elpirult és megzavarodott. Nem tudott szólni.

– Azt hittem, hogy… Azt hittem, hogy megérted… Hogy én nem akarok erről beszélni… Hogy nem szabad beszélni.

Dobó most egészen megnyugodott. Az asszony zavarodottsága jól esett neki. Visszaadta a saját nyugalmát. Úgy érezte, hogy most minden föltevése megerősödik és bebizonyosodik. Az asszony azért akart mindvégig hallgatni, mert nem is remélte, nem is álmodta, hogy ő hajlandó feleségül venni. Most tehát egy nagy meglepetés és egy nagy diadal jön. Nyugodtan és felsőségesen mosolygott és büszkén, de mégis szerényen, öntudatosan, de áldozatkész nagy jósággal mondta:

Az asszony fölkapta a fejét, ránézett, jól a szemébe nézett, gondolkozott, azután elmosolyodott. Ez megint a régi biztos mosolygás volt, megint a régi nagy nyugalom volt; Dobó érezte, hogyan tünik el a biztossága; az asszony pedig csendesen és nyugodtan mondta:

– Köszönöm, édes Bandi, nagyon szép tőled, hogy ezt mondod, te nyilván a legjobbat akarod vele, tőled ez igazán gavalléros dolog, látom, hogy nagy áldozatkészség is, de köszönöm, én nem megyek hozzád feleségül.

Dobó megint kínos zavarba jött. Látta, hogy az asszony kineveti az ő nagylelküségét; rút felsülésnek érezte azt, amit diadalnak várt; elpirult és hebegett:

Az asszony nem szólt, felkötötte a fátyolát, megnézte magát a tükörben, azután megfordult. -89-

Lementek; a szálló előcsarnokában még utasításokat adott a portásnak az asszony, borravalókat osztott szét, azután a parkon át megindult az állomás felé. Dobó megszégyenülten, megsemmisülten, tehetetlenül ment utána és később mellette.

– Kedves Bandi, – mondta a parkban az asszony – én jobban szerettem volna, ha az egész dologról nem beszéltünk volna. Szebb lett volna. Stilusosabb lett volna. Én azt hittem, te megérted, hogy én így szeretném. De te egy kicsit félreértettél.

Dobó szólni akart, az asszony azonban egy elegáns, kerek, udvarias mozdulattal elvágta a szavát.

– Te jót akartál, te a legjobb szándékkal csináltad; de félreértettél. Te azt hitted, én el akarom vétetni magamat veled.

– Hát azt hitted, hogy én azért akarok hallgatni, mert abból, ami köztünk történt, nem lehet házasság. Így igazán jobb, ha beszélünk; így kell, hogy egyet-mást megmondjak neked.

Dobó komoran és megtörten hallgatott, az asszony pedig derüsen, csendesen és nyugodtan beszélt:

– Nézd Bandi, én tizenkét év óta dolgozom. Ez alatt az idő alatt én nem voltam ember; nem voltam asszony; gép voltam. Reggeltől estig a gyerekeimre, a birtokra, a gyárra, az adósságokra gondoltam. Most adtam magamnak hat heti pihenést; innen megyek vissza újra dolgozni. Megint jön olyan tizenkét év, mint amilyen elmúlt… talán az egész életem olyan lesz… most harmincnégy éves vagyok… e közé -90- a két idő közé, amelyet én munkával töltök el, e közé esett ez a hat hét. Én tizenkét év óta nem töltöttem el egyetlen egy napot se munkátlanul. Most itt sok minden fölébredt a lelkemben, ami régóta alszik benne. Véletlenül veled találkoztam… és egyszer véletlenül megöleltél…

Dobó bosszankodva kapta föl a fejét, az asszony azonban nem nézett rá, maga elé nézett és halkan, de minden zavarodottság és minden szégyenkezés nélkül mondta tovább:

– Véletlenül megöleltél… És én azután sem huzódtam vissza tőled, mert az én életemben ez az utolsó öröm. Dolgozni fogok; nemsokára öregasszony leszek. Te jó voltál hozzám… szerettél is egy kicsit…

– Szerettél egy kicsit… szép napok voltak… átengedtem magamat nekik… mert… mert…

– Nagyon jónak, nagyon szépnek, nagyon nagynak képzeltelek… Különben nem tudtam volna… És ezért nem volt szabad nappal beszélni és nem volt szabad egy szót sem szólni.

Kiértek a parkból. A vasútnál voltak. Dobó összetörve, összeomolva ment az asszony mellett. Eszébe -91- jutott, hogy ő azt hitte: az asszony imádja őt. Hogy boldog lesz, ha feleségül mehet hozzá. Keserüen elhuzta a száját. Megértette, hogy csak eszköze, véletlen tárgya volt egy asszonyi ősz meleg vágyainak. De hogyan érthette ennyire félre? Úgy szégyelte magát, hogy szinte fájt.

Jegyet váltott az asszony számára; bementek a pályaudvarra, sétáltak a sinek mellett. Hallgattak. Messziről már látszott a vonat. Az asszony ekkor hozzáfordult.

– Én nagyon hálás vagyok irántad, – mondta melegen, a barátságnak a biztos hangján. – Egy szép hónapot, egy szép emléket köszönök neked. Az életem utolsó örömét.

– Köszönöm, – mondta még az asszony. – Köszönöm, hogy jó voltál hozzám.

Szép volt, erős, karcsu, magas, acélos, vidám és üde. Fölszállt a vonatra. Elhelyezkedett. Még egyszer leintett. A vonat elindult. Dobó fanyarul, megcsaltan, kifosztottan és kijátszottan bámult utána.

Vilma.

Dormándy unatkozva sétálgatott befelé az Andrássy-úton. A liget messze mögötte volt már, a nap melegen sütött, egészen jól érezte volna magát, csak azt nem tudta, hogy mit csináljon. Unatkozva és lassan kanyargott a faltól a gyalogjáró széléig és egyszerre eszébe jutott, hogy éhes is lehet. Még nem volt tizenegy óra; az órájáról egy süteménnyel teli kirakatra esett a szeme, gondolkozott egy percig, azután benyitott a cukrászdába.

Leült egy asztalhoz és érezte, hogy ebben a percben csodálatos és kellemes változáson megy át. Fölemelte a fejét, kiegyenesítette a derekát, az arcát mintha egy friss és illatos kéz végigsimította volna, az unalom ráncai egyszerre eltüntek róla, bent a mellében bizsergő, langyos pezsdülést érzett: egy fiatal leányt, egy kedve szerint való szép asszonyi lényt látott meg. Karcsu, magas lány volt, tizenhét vagy legfeljebb tizennyolc éves, feketehaju, a haja a középen kétoldalra -93- volt elválasztva, de a fülei szabadon voltak; kerek, meleg, lágy, bársonyosan puha bőrü, mosolygó arcocskája és nagyon-nagyon bizalmas, feketén sugárzó, hosszupilláju, nagy szemei voltak. Dormándy nevetni tudott volna a boldog elragadtatástól.

A lány odalépett hozzá és megkérdezte, mit akar. Dormándy mondott neki valamit. A lány udvariasan és engedelmesen kiszolgálta, azután visszament a bolt hátsó részébe. Dormándy nyugodtan ült és nem vette le róla a szemét. A lány járt-kelt, dolgozgatott, beszélgetett és Dormándy folyton növekedő örömmel és boldog tetszéssel nézegette.

Egyszerre a faliórára esett a pillantása. Tizenkét óra volt. Kelletlenül és bosszankodva fizetett.

– Itt tudnék ülni – mondta magában – estig. Nincs gyönyörűségesebb és szebb dolog a világon, mint egy ilyen most kivirágzott asszonyi szépség. Átkozott berendezkedés, hogy nem állhatok rögtön szóba vele.

Másnap reggel jókedvüen ébredt föl. Programmja volt, tudta, mit fog csinálni.

Tizenegy órakor beült a cukrászdába és egy óra hosszat nézte a lányt. Azután megint fizetett és derülten, megelégedetten, boldogan elment.

Két hét múlva egy este megvárta, míg becsukják a cukrászdát. Várt a szomszéd kávéházban és nézte, mikor kezdik oltogatni a bolt előtt a lámpákat. Mikor az első lámpa elaludt, akkor kiment az utcára és a bolt ajtajával szemben sétálgatott. Öt percig várt, akkor kijött a lány. Hosszu, férfias szabásu kabát volt -94- rajta, a termetét csak sejteni lehetett benne. Dormándy csak a járásának az eleganciájában és a fejének a szépségében gyönyörködött. Egyideig mögötte ment, amikor azután a lány befordult az első mellékutcába, akkor odalépett hozzá.

A lány hirtelen sietni kezdett. Összevont homlokkal és elszánt arccal nézett maga elé, a fejét hátraszegte, az állát leszorította a kabátja gallérjára, sietett és hallgatott. Dormándy erőlködött, hogy lépést tudjon vele tartani, mindenáron el akarta fogni egy pillantását és idegesen és gyorsan beszélt hozzá. A lány nem nézett rá és nem válaszolt. Öt percig futottak így egymás mellett; a lány végre hazaért; be akart fordulni a kapu alá; Dormándy ekkor őszinte ijedelemmel, komoly megdöbbenéssel és fájdalommal mondta:

A hangja olyan fájdalmas volt, hogy a leány ekkor ránézett, megállt egy percre és elmosolyodott. Dormándy fölhasználta ezt a másodpercet, villámgyorsan megfogta a kezét, megszorította, azután a karját hódította meg, azután megölelte volna a leányt, de a leány ekkor kiszakította magát a kezei közül és beszaladt a kapu alá.

Dormándy másnap megtudta, hogy Krausz Vilmának hivják; az apja pénzbeszedő valami betegsegélyző-egyletnél, hatan vannak testvérek, a leány a legidősebb és olyan szegények, hogy szinte nyomorban vannak. Ezen az estén már az Andrássy-úton hozzácsatlakozott, bizalmasan és melegen beszélt hozzá és az első mellékutcában karonfogta. A leány gömbölyü, meleg karja idegeskedett, makrancoskodott, remegett -95- egy kicsit, azután csendesen, szeliden és alázatosan belesimult a Dormándy karjába. Eleinte hallgatott is, azután halkan válaszolgatott. Eleinte összevonta a szemöldökét, azután mosolygott.

– Te drága, te édes, te meleg gyönyörüség, – mondta neki Dormándy – boldog vagyok, hogy itt vagy végre, hogy közel vagy hozzám, hogy az én kis lányom vagy, hogy az enyém leszel.

Dormándy nyolc napig kísérte haza. A kilencedik napon nem ment haza a lány. És a tizedik nap reggelén is nála maradt. Dormándy ekkor kivett a számára egy kis lakást, elkísérte a lakásba és elhelyezte benne.

– Ha a ház úrnője megengedi, – mondta – akkor alázatos szolgája mindennap tiszteletét fogja tenni nála.

A lány nagy, nedves, meghatott szemekkel nézett rá és meg akarta csókolni a kezét.

– Ugyan, – kiáltotta Dormándy nevetve – mit csinálsz az Isten szerelmére…

Dormándy nevetett és megölelte. Mindennap nála volt ettől fogva. Szinte az egész napját vele töltötte el. A lány úgy imádta, mint egy istent, és ő boldogan, derülten, megelégedetten élvezte ezt a fiatal lángolást, ezt az alázatos odaadást, az egész édes forró, szép, boldog fiatal asszonyt. -96-

Három hónap múlva a leány hosszas habozás, nagy gyáva nekikezdések és bátortalan abbahagyások után azt mondta, hogy egy nagy-nagy kérése van.

A leány megint habozott, újra nekiindult és újra riadozott egy kicsit; végre kimondta:

A leány vörösre pirulva, zavarodottan, szégyenkezve és dadogva magyarázta meg, hogy egy kis cukrászboltot szeretne, egy önálló üzletet, amely egészen az övé volna, egy egészen kicsi üzletet, amelynek ő lenne a gazdája…

– Hát annyira vágyódol vissza az Andrássy-útra? – kérdezte Dormándy sértődötten.

A leány könnyes szemmel, izgatottan és hevesen magyarázta, hogy ő nem ezt akarja. Ő azért akar egy önálló üzletet, hogy a maga ura legyen. Ő nem szereti azt, hogy pénzt kap… és hogy ennyi pénzbe kerül… Egy üzletet olyan olcsón lehetne berendezni… És akkor ő megkeresné azt, ami neki kell… Ő ért az üzlethez… Még meg is gazdagodhatnék…

– Kis lány, – mondta – ne legyenek neked miattam gondjaid… És ha pénz kell, én majd adok neked annyit, hogy félre is tehetsz belőle.

A lány másnap újra kezdte a dolgot. Hallgatott, azután kért, könyörgött, megfogta a férfi kezét, nagy, lágy, könyörgő, nedves szemekkel nézett rá. -97-

– Nem, nem, nem, – kiáltotta Dormándy haragosan – én nem akarom, hogy két hatosért minden pimasz szemtelenkedhessen veled.

Negyednapra kikönyörögte a lány a beleegyezését. Tíz nap múlva kibéreltek egy üresen álló üzletet és egy hét múlva készen volt az egész berendezés. A következő napon reggel hét órakor elindult otthonról a lány.

Dormándy déltájban elment hozzá. Senki sem volt az üzletben, a lány egyedül állott a süteményei között.

– Mindig így leszel, majd meglátod! – jósolta Dormándy haragosan. – Nem lesz vevőd.

Dormándy meglepetve nézett rá. Újnak találta, másnak, mint eddig, különösnek, biztosnak, bátornak. A régi alázatossága, zavarodottsága, kislányossága eltünt, a fejét biztosan és nyugodtan emelte föl, bátran és felsőbbségesen mosolygott, olyan volt, mint egy nyugodt, -98- idegen szép asszony, akit még csak most kell majd meghódítani.

Két hónap múlva a lány egy este bejelentette Dormándynak, hogy a jövő héten kiköltözik a lakásból.

– Az üzlet mögött van egy kis lakás, – mondta a lány. – Odaköltözöm. Ott kell lennem az üzlet mellett.

Dormándy káromkodott, de bele kellett nyugodnia ebbe is. A költözés napján nem ment el a lányhoz, csak másnap este látogatott el az üzletbe. Két-három vendéget talált bent és a két-három vendéget nagy meglepetésére egy fehérkötényes, idegen kisasszony szolgálta ki. A bolt hátsó részében ott volt a lány is; odament az asztalához.

– Tegnap nem akartam terhedre lenni a költözködésnél, – mondotta Dormándy halkan.

– A testvérem, – válaszolta a leány. – Magam nem birom már az egész üzletet. Idevettem…

Dormándy megrőkönyödve nézett a fehérkötényes kisasszonyra. A lány azután otthagyta, mert dolga akadt. Dormándy türelmesen várt. Eltelt másfél óra, elment az utolsó vendég is, a két lány irogatott, számolgatott, pénzt olvasott, de a fehérkötényes kisasszony csak nem akart elmenni.

– Végezz már ezekkel a csacsiságokkal, – mondta, – szeretném megnézni a lakásodat.

Dormándy elképedve bámult rá; a lány ártatlanul nézett vele farkasszemet. Dormándy összevonta a homlokát, beleharapott az ajkába, a lány nyugodtan, tiszta szemmel, meleg és ártatlan tekintettel pillantott le rá.

– Vilma, – mondta végre haragosan Dormándy – azt jelenti ez, hogy én nem mehetek ezentúl hozzád?

– Így persze nem lehet, – mondta rekedten a méregtől. – De küldd el. Vagy gyere te hozzám.

– Hogy gondol ilyet, – mondta a leány szeliden. – Hogy gondolhat ilyet…

Dormándy felugrott, fogta a kalapját és elment. Nem köszönt és bevágta maga után az ajtót. E miatt az ajtóbevágás miatt egy perc múlva szégyenkezett már, a szégyenkezés gyorsan lecsillapította a dühét; idegesen rohant előre, csendesen mérgelődött, azután egy furcsa bánkódást kezdett érezni, végül lassu sétálgatásba fogott és nyugodtan gondolkozott.

– Most vége van a számomra, – mondta előbb és csendes fájdalmat, gyönge nyomást érzett a szíve tájékán. -100-

– Magam vagyok az oka, – mondta azután. – Miért voltam szamár!… Miért eresztettem ki a kezeim közül!…

– Hát csak a pénz füzte hozzám? – kérdezte magától. – Nem szeretett?

Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Az egész estéje keserü és dühös unatkozás volt; késő éjjel ment haza, hánykolódott, hajnalig ébren volt és azon törte a fejét, szerette-e a leány vagy csak a pénzeért volt jó és kedves hozzá.

– Vilma, – mondta a leánynak halkan – nem szeretsz engem. Sohasem is szerettél.

– Oh, – sóhajtotta fájdalmasan, – hogy mondhatja ezt. Le tudnék borulni és a lába porát tudnám megcsókolni.

– Hát miért nem akarsz akkor hozzám jönni? – kérdezte halkan és lágyan.

– Azért… azért… Amíg én csak egy szegény buta kis lány voltam, addig ezt lehetett… Addig szabad volt… De most üzletem van… most nem szabad… most már szégyen volna…

Dormándy bámulva nézett rá. Nem beszélt többet, felállott, kezet fogott vele és elment.

– Oh én szamár, oh én tökfilkó, – mondta magában. – És én erre nem gondoltam. És én ezt nem láttam előre. Azelőtt szegény, rongyos kis leány volt, -101- valamivel több a cselédnél, de sokkal nyomorúságosabb a cselédnél. Most a pénz védelme alá került, most egy kis tőkéje van, most a keletkező, a gyülekező, a szorgalmasan kuporgatott vagyon büszkesége és erkölcse beszél belőle. Most fontos már neki az erkölcs, az erény, a tisztesség, a jó hír… Most minden öreg családi tradició feltámadt benne…

Behuzta a fejét a gallérjába és ijedten, megrettenve a jóslásának a végzetes voltától, a fogai között elsziszegve, mondta:

Másnap ismét elment a leányhoz könyörögni. A beszélgetés közben egyszer a hálát is megemlítette. A leány szeme megint könnybe lábadt.

– Én – mondta reszkető hangon – olyan hálás vagyok magának, hogy az életemet odaadnám, ha kellene. És mindent visszaadnék, ami itt van…

– Ne beszélj, kérlek, nem így értettem. Tudod, hogy nem így értem. Egészen másképpen.

Dormándy egy hét múlva fanyarul, szinte az akarata ellenére, szinte nem is teljes öntudattal mormogta oda neki:

A leány ajka fájdalmasan elhuzódott, a szeme elborult és a feje szomoruan lehajlott.

– Lehetetlen? Nem is képzeled, milyen kevéssé lehetetlen már, – mondta Dormándy csufolódva. -102-

Elmondta egyszer, azután még egyszer, azután tízszer, azután százszor. Egész este ezt mondta, megdöbbenve, vonakodva, a saját gyengesége ellen tiltakozva, hipnotizáltan, kétségbeesetten.

Másnap riadtan pakolt és elutazott. Az úton keservesen gyötrődött, szomoruan kinlódott, szomjasan és eltikkadtan vágyódott a lány után. Két napig kibirta, a harmadik napon visszafordult.

Beállított a lányhoz. A lány alázatosan, de boldogan felsugárzó arccal fogadta.

– Gyere ebből a bódéból, – mondta neki. – Megszerezzük az írásaidat, azután a feleségem leszel.

Adrienne.

– A kerten át kiment az országútra. Ott akart benneteket megvárni. Mindjárt itt lesz.

Két perc múlva futva jött a leány. Megölelte a bátyját, forrón megcsókolta háromszor, négyszer, tízszer és elfulva mondta:

Kurcz meghajolt; a leány előrelépett és meghajtott fejjel, fölfelé fordított naiv szemekkel, egy meleg pillantással nyujtotta ki a kezét:

– Nagyon örülök, – mondta – hogy eljött. Laci olyan sokat beszélt magáról…

Kurcz a cvikkeréhez nyult, kissé zavarodottan mosolygott és meghajtotta magát. A leány nyugodtan -104- állott előtte és áhitattal, naivul, nagy szemmel nézett az arcába.

– Gyere Péter, – szólalt meg Laci – menjünk föl megmosakodni. Azután majd lejövünk.

Fölmentek, átöltözködtek és egy negyedóra múlva lent voltak a verandán. Laci beült az apjához és az anyjához és elbeszélte nekik a legutóbbi élményeit. Kurcz kissé zavarodottan állt meg egy szék mellett és nem tudta, leüljön-e. Ekkor odalépett hozzá a leány.

– Akarja megnézni a kertet? – kérdezte nagyon kedvesen. – A gazdaságot is? Érdeklik ezek a dolgok? Kalauzolom. Jó?

Lementek. A leány megmutatta a kertet, azután a gazdaságot. Kurcz kissé feszesen ment mellette, merevebben tartotta magát, mint kellett volna és érezte, hogy többet mosolyog, mint kellene.

– Hát ez az egész, – mondta a leány. – Nem fog itt nagyon unatkozni? Négy hét hosszu idő.

– Nekünk pedig nagy öröm, hogy idejött, – mondta a leány. – Laci annyit beszélt magáról. Én olyan jól ismerem már magát.

Kurcz nem tudta, mit mondjon. A leány barátságosan és melegen mosolygott rá. Végre megszólalt:

– Félek, hogy csalódni fognak. Én nagyon kevéssé vagyok mulatságos társaság.

– Ne higyje, – mondta – hogy mi mulatságosságot -105- várunk magától. Én nem szeretem a mulatságos fiatalembereket.

Kurcz ismét mosolygott és nem tudott mit mondani. Hallgatva mentek egy ideig, azután a leány megszólalt:

– Azért, mert Laci nem tudott, vagy nem akart nekem valamit megmagyarázni. És – ha maga nem haragudna meg érte és ha nem fárasztaná – magát kérném meg, magyarázza meg nekem.

A férfi elbámulva nézett rá, a leány pedig komolyan és becsületesen mondta:

– Nézze, én tanultam számtant… algebrát… de a matematika, tudom, egészen más. Laci azt mondja, hogy minden természettudományos tétel kifejezhető matematikailag. Ez az, amit nem értek. És hogy a matematika miért egész különálló tudomány. Hogy nagy matematikai fölfedezések vannak. És nagy megfejtetlen problémák… És mert Laci azt mondja, hogy maga… geniális matematikus… hogy ez az erőssége… magától akartam megkérdezni…

A férfi elpirult, a cvikkeréhez nyult, megigazította, beszélni akart, azután megállott s kételkedve kérdezte:

– Nagyon érdekel, – felelte a leány. – Nagyon -106- érdekel. Soha senki sem volt, aki megmagyarázhatta volna. Ezek a mi embereink olyan tudatlanok. Úgy vártam, hogy maga jőjjön… Ha csak nem haragszik, amiért terhelem…

Lassan mentek előre egy kerti úton. A férfi lelkesen és buzgón kezdett magyarázni. A leány fölemelt szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal nézte az ajkát.

Később fölmentek ebédelni. Ebéd alatt keveset beszéltek, a leány néha fordult csak Kurczhoz nagy figyelemmel, barátsággal és tisztelettel. Délután egyedül voltak a verandán.

– Még egyet kell nekem megmagyaráznia, – mondta a leány. – Délelőtt megemlítette a saját kutatásait. Mi a jelentősségük ezeknek a kutatásoknak?

Kurcz örömmel és buzgón kezdett magyarázni, a leány fölemelt szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal hallgatta.

– Dehogy, – felelte Kurcz, – hogy gondolsz ilyet? Pompásan érzem magamat. Soha ilyen jól nem éreztem magamat. Milyen kedves emberek ezek a tieid mindnyájan.

– Igen. Milyen kedves. És milyen intelligens. Milyen csodálatosan intelligens. És milyen művelt. -107-

– Ohó fiam, szó sincs róla. Kitünően érti, ha mondom. És nagyon érdeklődik iránta. Bámulatos, hogy egy ilyen szép fiatal leány ilyen komoly tud lenni.

Laci elfordult és nem szólt többet. Hat nap múlva vendégek jöttek egy délután. Lányok, fiatalemberek, egy huszártiszt is. Délután érkeztek és még vacsorára is ott maradtak. Vacsora után cigány jött és a fiatalság asztalbontás után rögtön táncolni kezdett. Adrienne is táncolt. Szépen és sokat.

Kurcz egy ideig nézte a táncolókat, azután leült az öregekhez, azután kiült a verandára. Tizenegy óra tájban feljött hozzá Adrienne. Ki volt pirulva és lihegett. Szótlanul leült Kurcz mellé. Kurcz zavarodottan fordult feléje és nem tudott szólni.

– Ez a tánc. Ez az ostoba és dühös ugrálás. Magának nagyon le kell néznie bennünket.

– Mit csináljak? Nem vonhatom ki magamat. Ott kell lennem. A háziasszony vagyok!

Elhallgattak. Hallgatva ültek egy kicsit. A leány azután fölkelt, kezet nyujtott Kurcznak, melegen megrázta a kezét és naivul, őszintén és bizalommal nézett a szemébe. Kurcz boldogan és hálásan pillantott rá. A leány szomoru mosolygással ment vissza a táncolókhoz és hajnalig táncolt.

Kurcz négy hét múlva elutazott. Laci kikisérte a vasúthoz. Várták a vonatot és csendesen sétálgattak a sinek előtt. Kurcz rágta az ajkát és izgatott volt.

– Laci, – mondta végre, – köszönöm neked, hogy meghíttál ide hozzátok.

– Az én számomra felejthetetlen lesz ez a négy hét. Megismerkedtem a testvéreddel. Jól megismertem őt.

– Jól megismertem. Ő a legkiválóbb nő, akit én ismerek. A legintelligensebb és legkomolyabb teremtés.

– Az ismeretsége olyan nyereség, amelyért örökké hálás leszek neked. Sohasem hittem, hogy van nő, szép, fiatal, gazdag leány, akiben ennyi érdeklődés és szeretet van komoly dolgok iránt. -109-

Kurcz egyre lelkesebben, egészen mámorosan magasztalta a leányt. Laci kényelmetlenül feszengett, idegesen hümmögött, végre bosszankodva kérdezte:

– Nézd csak, bizonyos az, hogy ő csakugyan olyan komolyan érdeklődik a matematika iránt?

– Nézd csak, kedves, jó öregem, ezek a lányok furcsa teremtések. Adrienne meg éppen nagyon furcsa.

– Látod, Adrienne a huszártiszteknél éppen úgy érdeklődik a lovak iránt és az akadályversenyek iránt, mint…

– Igen. Hiszen ő elbeszélte nekem. Érdeklődik… Udvariasságból… Senkit nem akar megbántani…

– Dehogy! – kiáltotta Laci haragosan. – Mindenkit el akar kábítani. Az írókkal, akik Budapesten hozzánk járnak, éppen így beszél irodalomról és a festőkkel képekről… És semmihez sem ért igazában… És semmi iránt nem érdeklődik őszintén…

Kurcz elsápadva nézett rá, gondolkozott, azután kissé földerült és nyugodtan mondta:

– Azt hiszem, te tévedsz az ő megitélésében. Rendes jelenség, hogy éppen testvérek nem értik egymást… -110- Ő tudja ezt különben rólad… És különben előre is meghivott, hogy ősszel, ha Budapesten lesztek, gyakran menjek hozzátok…

– Hát jól van, öregem, – mondta azután csendesen. – Csak vigyázz azért. A nők nagyon furcsa teremtések.

– De a testvéred egészen más, mint a többi nő, – felelte Kurcz bizalommal.

A vonat jött, elbúcsúztak egymástól és Laci hazament. Megkereste a testvérét.

– Adrienne, – mondta neki dühösen – én kikérem magamnak, hogy a barátomat bolonddá tartsd. Mindenki mással csinálhatsz, amit akarsz; ezt az egyet hagyd ki…

– Mit beszélsz te? – kérdezte a leány bámulva. – Kit tartok én bolonddá?

– Pétert. Minek hazudtad neki, hogy érdeklődöl a matematika iránt és az ő munkái iránt?

– Igenis, én érdeklődöm a matematika iránt és az ő munkái iránt. Nem magad mondtad, hogy a leggeniálisabb ember, akit ismersz? Hogy egy-két év múlva világhírü lesz? Azt hiszem, most még ezt is le fogod tagadni.

Laci azt akarta válaszolni, hogy nem erről van szó, a leány azonban halkan és méltatlankodva mondta: -111-

– Miért ne érdeklődném hát iránta?… Én kérem ki magamnak, hogy velem máskor ily hangon beszélj.

Tél elején Kurcz megvallotta Lacinak, hogy szerelmes a testvérébe. Laci sajnálkozva és zavarodottan fordult el.

– Öregem, – mondta azután, – nézd, én egészen őszinte vagyok hozzád: nem érdemli meg Adrienne, hogy te szeresd.

– Laci, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a legigénytelenebb és legegyszerübb nő a világon.

Laci lemondóan sóhajtott és nem beszélt többet. Délután fölkereste testvérét.

– Ne háborodj most föl. Hiába háborodnál föl. Ha tovább folytatod ezt a dolgot… tovább bolondítod és tovább kacérkodol vele, becsületszavamra kijelentem, hogy leleplezlek és megmondom neki, hogy félig-meddig el vagy már jegyezve Harissal.

A leány nem válaszolt. Másnap eljött hozzájuk -112- Kurcz. Behivta a szobájába. Leültette. Komoly volt és megilletődött.

Kurcz hűségesen és odaadással nézett rá, a leány lesütötte a szemét és halkan és remegő hangon mondta:

– Engem megkért Haris György. Az egész családom azt akarja, hogy hozzámenjek. A papa és a mama boldogok. Azt mondják, oktalanság volna hozzá nem mennem. Lelkiismeretlenség volna várni egy bizonytalan jövőre.

Kurcznak remegett az ajka, a szeme elhomályosodott; azután felállott és hősies erőfeszítéssel mondta:

A leány is fölállott, odanyujtotta a kezét. Kurcz megcsókolta a kezét. A leány fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel szomoruan és lemondóan nézett a szemébe, egy hosszu búcsúpillantást vetett rá, azután kiment.

Az esküvőjén, mielőtt a templomba mentek volna, észrevette a násznép között Kurczot, aki elbusulva és ügyetlenül ténfergett szobáról-szobára, és végül szomoruan beállt egy ablaknyilásba. Odasurrant hozzá. -113-

– Idejöttem, – mondta halkan. – Talán nem lesz már alkalmam kezet szorítani magával.

– Maradjon jó barátom, – mondta a leány. Azután egészen halkan suttogta:

Kurcz fellángolva akart mondani valamit, a leány azonban kezet nyujtott neki, fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel, lágyan, bánatosan és búcsúzóan pillantott rá, azután hirtelen visszavonta a kezét és elsietett.

Kurcz elérzékenyülve pillantott utána. Pár perc múlva odajött hozzá Laci.

– Ne busulj, öregem, – mondta neki gyöngéden, – hidd el, hogy nem sokat veszítettél.

– Mert most már biztosan tudom, hogy a szíve szerint ő idegen ettől az egész esküvőtől.

Laci ki akart törni, de Kurcz elérzékenyülten és boldogan mosolygott; erre ő is elhallgatott.

Félóra múlva indultak a templomba. Laci levezette -114- a lépcsőn a testvérét. A lépcső előtt, a gyalogjáró két oldalán, nagy tömeg ember állott. A leány madonna-arccal ment el közöttük és szeliden ült be a kocsiba.

– Mert még most sem hagyod Pétert. Már eléggé tisztel… A szalónod dísze lesz… Mit akarsz még tőle? Nem szégyelled magadat: a menyasszonyi ruhádban odamenni hozzá és hazudni neki… Hány embert csalsz meg így? Már meg van állapítva a híred… Már elhitetted egy csomó okos emberrel, hogy te is okos vagy… Minek csalsz még mindig? Nem érzed, hogy a legrútabb kokettéria, amit művelsz? Le tudnálak köpni itt a fehér ruhádban és a mirtuszkoszoruddal, úgy utállak…

– Boldogtalan most talán? – kérdezte halkan. – Elszomorítottam talán azzal, amit mondtam neki?

Elfordult és madonna-arccal pillantott ki az utcára, ahol a járó-kelők megfordultak a kocsi után.

Az ősanya.

A Sorbonne folyosói tele voltak hadonászó, lármázó, üvöltő diákokkal. A republikánusok és szociálisták ekkor már többségre jutottak, de egy-egy klerikális és nacionalista csapat még mindig tüntetett valamelyik sarkon, be-berohant egy-egy terembe, lehurrogott egy-egy professzort, meg-megvert egy-egy republikánus diákot. Nekünk idegeneknek nem volt tanácsos a harcba beleszólnunk; mi néztünk és hallgattunk.

Egy republikánus őrszem a baloldali bejárat felől nacionalista orvtámadást jelzett. Az üvöltés erre a jelentésre még bőszültebb lett, az öklök a levegőbe emelkedtek és két-háromszáz piros arcu, ordító diák rohant el előttem balfelé. A menet végén száguldott Meynot, André Meynot, akivel néhány jogi előadást hallgattam már együtt. A nyakkendője ki volt bomolva és messze lobogott mögötte; fakó haja vizesen, csapzottan hullott le a homlokára; szürke arca tüzes -116- piros lett. Vékony karjaival szélesen hadonászott és tébolyodottan üvöltötte:

Amikor előttem elrohant, megcsuszott. Megingott és bizonyosan végigvágódott volna a folyosó kövein, ha oda nem ugrom hozzá és meg nem kapom. Gyorsan talpra állott, megnézett, jól megnézett, azután szó nélkül, egy köszönő hang nélkül vágtatott tovább.

A csata a baloldali bejáratnál három percig tartott. A negyedik percben már ujjongva jöttek vissza a győzelmes republikánusok és rázendítettek a Carmagnolera. Nekik már a Marseillaise sem volt elég köztársasági. Az éneklők utolsó soraiban jött Meynot. A nyakkendője még elveszettebben libegett utána, az arca még pirosabb volt, fürdött a verejtékben és mámorosan üvöltötte a Carmagnolet. Az arca jobbfelén, a sovány pofacsontján egy szép kék folt ülepedett meg. Oda egy ökölcsapást kapott a republikánus vitéz.

A Carmagnolet elénekelték négyszer-ötször; végre elfáradtak; a köztársaság egyelőre amúgyis meg volt mentve; lassankint elhalkult, zümmögő morajjá lett az üvöltés; a fiatal republikánusok oszladozni kezdtek; ekkor odalépett hozzám Meynot, fölemelte a kezét és egy nagy mozdulattal felém nyujtotta. Kezet fogtam vele. Meynot megrázta a kezemet; azután megrázta még egyszer; és még egyszer; azután halkan, egyszerűen és fenségesen mondotta:

Együtt ebédeltünk és barátok lettünk. Meynot kedves fiu volt, jó fiu volt, lelkes fiu volt. Ivott egy kicsit és a jövőjéről beszélt. Politikus akart lenni.

– Órákat elállok – mondta – a Gambetta vagy a Danton szobra előtt. Istenem, ha ma olyan időket élnénk! Istenem, ha én úgy uralkodhatnám százezer ember és millió ember lelkén.

– A családom – mondta – azt akarja, hogy jegyző legyek vagy hivatalnok. Nem értenek engem. Én más vagyok, mint ők. Én sohasem leszek szürke ember, mint ők, én nem tudom az ő porban csúszó életüket leélni.

Vigasztaltam, biztattam, bátorítottam. Megszeretett és másnap megint eljött ebédelni; és ettől fogva minden nap velem ebédelt. Egy napon szomoru arccal jelent meg.

– A demokratikus liga holnapi népgyűlésére egy diákszónokot is kértek. A fiúk azt akarták, hogy én beszéljek. De Saussay fog beszélni.

– De öregem, – mondtam neki, – hát hogy akarsz te így politikus lenni? Nem kell félni. Nem szabad félni. Az ember beszél.

– Könnyü ezt mondani, – sugta szomoruan. – De mikor az ember érzi, hogy megszédül, nem lát, nem hall, egyszerre összeszorul a torka, görcsöt kap a szíve.

– A végén így mégis csak jegyző leszek, – suttogta rá fájdalmasan az abroszra.

Nagyon sajnáltam. Szomoru voltam, amikor elváltam tőle és két hónapig, amikor mindig alkalma lett volna beszélni, amikor sóvárogva nézett a tribünre és rémülten pattant vissza, ha egy-egy „halljuk Meynot-t“ fölhangzott, mindig vele éreztem a nagy fájdalmát.

Három hónap múlva egy délelőtt szemközt jött velem a Sorbonne folyosóján. Tüzelt az arca és ragyogott a szeme.

Karon fogott és elindultunk. Kimentünk a Pantheon -119- felé, onnan le a Szajnához. Vártam, hogy beszéljen. A karomban remegett a karja; de nem szólt. Hallgatva mentünk előre. Kiértünk a Danton-szoborhoz. A szobor előtt megállott; eleresztette a karomat, szembe fordult velem, azután elfordult tőlem a szobor felé, azután újra visszanézett rám.

– Mit mondanál, – szólt akadozó, izgatott, rekedt hangon, – ha megtudnád, hogy ez volt a dédapám?

Ijedten néztem a szoborra, azután ijedten néztem rá. Újra odalépett hozzám, karon fogott és elindult.

– Borzasztóan nagy dolog, gyönyörü dolog, fejedelmi dolog történt, – mondta rekedten.

– Azt hiszem, a dédanyám Dantonnal megcsalta a dédapámat… azt az embert, akit a dédapámnak hínak…

– Ne nevess, – mondta türelmetlenül és lelkesen. – Ne nevess, ez nagy és szép és kábítóan nagyszerü dolog. Ez engem új emberré tesz. Ez engem megvált. Ez engem fölemel. Ez nekem szárnyakat ad. Most tudom már, mi volt az, ami megbénított, ami földre tepert: az a tudat, az a hit, az a tévedés, hogy az ereimben szürke poremberek, hivatalnokok vére folyik. Tudod te, mit jelent ez: tíz generáció fölfelé csupa kishivatalnok?… Már második Henrik idejében írnok volt egy Meynot a királyi törvényszéken. És azóta mind, mind kishivatalnokok. Ha megpezsdült -120- a vérem, ha zugni kezdett a vérem, ha éreztem, hogy valami nagyot kell tennem, hogy valami nagyra vagyok hivatott, rögtön eszembe jutott: tíz generáció kishivatalnok. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. De most más lesz. Most vége a gyávaságnak. Most zivatar is merek már lenni. Az én ősapáim nem voltak kishivatalnokok. Az én dédapám ez volt.

Az arca ragyogott, a szeme sugárzott, kinyujtotta kezét és rámutatott a szoborra.

– Hát mi történt? – kérdeztem végre meglepetve. – Mi derült ki? Kiről? A dédanyád…

– Danton volt a szeretője, – mondta mámorosan. – Danton! Danton! Danton!

– Hát hallgass ide, – mondta sugárzó arccal. – Az én nagyapám, Jean Baptiste Meynot, született 1791 augusztus nyolcadikán. Született állítólagos apjának Rue de la Chaussée d’Antin-beli lakásán. Igen, de állítólagos apja, Louis Camille Meynot a születés idején nem volt Párisban. Hónapok óta nem volt. Kilenc hónapja nem volt. A királyi udvartartás hivatalnoka volt, az állásánál fogva rojalista, már 1790 novemberében menekülnie kellett, valószínüleg a hercegek valamelyikével menekült, mert később ott szerepel valahogyan a coblenzi udvartartásban. Ő tehát nem volt az apa. A felesége talán elhitette vele; az asszonyok ügyesek; kivágta magát valahogyan, de ő nem volt az apa. Ki volt hát?… Kutattam a családi papirok között. A szomszéd házban lakott Danton. Akkor kezdett -121- ragyogni. Akkor kezdett vezér lenni, úr lenni az egész ország fölött. A családot ismerte. Gyakran érintkezett velük. Följegyzések vannak róla, hogy a dédanyám már lánykorában nagyon tetszett neki; de nem adták hozzá, mert a leány apja is hivatalnok volt és lenézte – lenézte! – Dantont. Mikor a nagyapám állítólagos apja szökni volt kénytelen Párisból, a fiatal asszony egyedül maradt. És a szomszéd házban ott volt ez a félisten! Ha más bizonyíték nem volna, ez is elég lenne. De van más is. Dantonnak egy levele, egy szerelmes levele, egy szerelmes levele, barátom, egy szerelmes levele…

Mámoros volt; tombolt; villámló szemmel nézett föl a szoborra, összekulcsolta a két kezét és kinyujtotta feléje, mintha imádkoznék hozzá.

Elhuztam a szobor elől. Visszaindultunk a Sorbonne felé. Meynot hosszu, nagy lélegzeteket vett; teleszítta a tüdejét levegővel, kidomborította a mellét és megfeszítette a karjait. Boldog volt.

A Sorbonne folyosóin lármázva szaladozott néhány fiu. Egy üres terembe rögtönzött gyűlésre hivták össze a diákokat. Bementünk mi is. A tolongásban elszakadtam Meynot-tól, beültem egy padba és vártam, mi történik. Egy hosszúszakállu diák megnyitotta a gyűlést és elmondta, miről van szó. A nacionalisták ma este népgyűlést tartanak; meghivták rá a republikánus diákokat is; most az a kérdés, elmenjenek-e tehát. Nem jobb-e kikerülni egy céltalan összecsapást, egy oktalan verekedést… -122-

Kis csend támadt; azután egyszerre egy nyurga alak lépett föl a katedrára. Dobbantott a lábával, fölemelte a karját, egy éles hanggal, egy harsogó megszólítással betöltötte a termet és beszélni kezdett.

Meynot volt. Tüzesen, harciasan, vad lelkesedéssel beszélt. El kell menni arra a gyűlésre. Nem szabad megijedni. Nem szabad gyávának lenni. Ott kell lenni a harctéren és sem a szótól, sem az ököltől nem kell megriadni. A jakobinus ősök szelleme ihlesse meg a jakobinus ősök unokáit…

Mámoros tapsvihar. Meynot piros arccal száll le a pódiumról, fogadja a gratulációkat és a gyűlés egyhangulag határozza el, hogy ott lesz a harctéren.

A népgyűlésre nem mentem el. Idegennek jó volt távolmaradni az ilyen helyekről. De másnap hallottam, mi történt. Kétszáz diák bevonult az óriási terembe kétezer ellenfél közé. Meynot az élen. Meghallgattak két nacionalista szónoklatot, amely az ő megtérítésükre volt szánva; azután Meynot kért szót. Fölment a pódiumra és megmagyarázta, hogy mi az ő szemükben a francia nemzeti tradició. Megmagyarázta, hogy a forradalom szelleme a legbecsesebb öröksége a francia nemzetnek. Dantonra kell visszanézni. Az arisztokrácia az ellenség! A klerikálizmus az ellenség!… A tömeg ekkor már haragosan zúgott; közbeszóltak; Meynot-t szidalmazták; a diákokat szorongatták, egy-egy oldalbaütés jött előbb, azután egy pofon csattant el; Meynot ekkor méltatlankodva hagyta abba a fejtegetéseit, kijelentette, hogy ha a szólás jogát és a vendégjogot nem respektálják, ő akkor barátaival távozik, kéri, ne szentségtelenítsék meg legalább egy bizalommal -123- jött kisebbség megtámadásával a francia lovagiasság legszebb tradicióit…

És távozott. Baj nélkül. Nem bántották őket. Meynot ekkor nagy ember lett, ifjusági vezér lett, népgyűlésekre járt, ritkábban jött el hozzám és igérte, hogy mihelyt lehet, képviselő lesz.

Három hónap telt el. Tavaszodott. Egy világos, meleg estén elmentem egy népgyűlésre, mert a szónokok nevei között ott láttam a Meynot-ét is. A második beszéd lett volna az övé. Helyette azonban az elnök szólalt meg:

– Meynot polgártárs betegsége miatt nem jöhetett el. Az egyetemi hallgatók nevében így Caillou polgártárs fog beszélni.

Nagynehezen átfurakodtam a tömegen, kijutottam az utcára és elindultam a lakása felé. Bevezettek a szobájába. A diványon feküdt; fakó arccal, fáradt, gyűrüs szemmel, bágyadtan nézett a levegőbe.

– Öregem, – mondtam, – eljöttem hozzád. A Concorde-teremben hallottam, hogy beteg vagy. Mi bajod?

– Bocsáss meg, – mondtam, – nem gondoltam, hogy terhedre vagyok. Inkább megyek.

– Csak egy percig maradok, – mondtam. – -124- Megnyugtatást akartam, hogy nincs semmi nagy bajod. Most már akár mehetek is.

– Nagy bajod! Istenem, ha az ember ágyba se fekszik, nincs valami veszedelmes baja. Az egész baj, hogy egyszer nem beszéltél.

Meghökkenve néztem rá. Nem mertem többet kérdezni. Hallgattunk. Azután ő szólalt meg és fáradtan és halkan mondta:

– Tegnap összevesztem az apámmal. Azt akarta, hogy hivatalba menjek. Megmondtam neki. A Danton-vér! Elbámult. Megmagyaráztam. Kinevetett. Mit kutatok, mondta, régi papirok között, anélkül, hogy neki szólnék. A dédapám, a dédapám nem is szökött 1791 novemberében. Van még egy csomó írás. Itt lappangott Párisban még egy félévig. A szerelmes levél nem is a dédanyámnak szólott. Úgy kaptuk. Azt is tudják, -125- kinek szólott. Egy posztókereskedő feleségének. És egy nagybátyámnál megvan a dédapám, a… dédapám arcképe. Szakasztott olyan vagyok.

– Mit csinálj! De szamár kérdés. Azt, amit eddig. Most már kiderült, hogy pompás szónok vagy. Azon nem változtat semmi.

– Nem? Azt hiszed?… Soha többet nem merek én tíz ember előtt beszélni. Érzem. Tudom, hogy nem tudok. Soha többé.

– Ugyan, micsoda beszéd ez. Egy embernek a sorsát így döntse el az, hogy a dédanyja nem csalta meg a férjét, – mondtam nevetve.

– A bestia! A piszkos tehén! – mondta sziszegve és befordult a fal felé és eltakarta a fejét.

A mama.

Lovász későn jött, gyorsan bemutatkozott egy ismeretlen fiatal hölgynek és egy ismeretlen fiatalembernek, azután leült Zádor Anna mellé és nemsokára belefogott egy kedves kis történetnek az előadásába. A történet hősnője Gyémánt Lenke volt, az ellenprimadonna, a hőse pedig egy tapasztalatlan vidéki fiatalember, aki egy napon mit sem sejtve benyitott a nagy művésznő hálószobájába.

Mire Lovász ideért, a társaság gyanus mozgolódásba fogott körülötte, Zádor Anna felállott és vérvörös arccal mondta:

Lovász fölállott. Az asszony előre ment. Ő követte. Átmentek egy szobán. Két szobán… nem álltak meg a lakás végéig. Az asszony itt visszafordult.

Lovász meghökkenve bámult az asszonyra, az asszony pedig erős meggyőződéssel mondta:

Lovász méltatlankodni akart, azután meggondolta a dolgot. Az asszonyokat nem lehet kiismerni. Erre most rájött az erkölcs… Megadással hajtotta le a fejét.

Zádor Anna szikrázó tekintettel nézett még rá egy kicsit; a szép barna szemében azután a rendes, csendes jósága és jókedve kezdett világítani, a haragos pirosság eltünt a szeme alól és a tejfehér, puha szép arcán, a lágyvonalu, meleg szája körül egy csillogó mosolygás jelent meg. Lovász megadóan állott és mozdulatlanul, engedelmesen nézett vele szembe.

– Nem, – felelte Lovász. Ha maga azt mondja, hogy meg vagyok őrülve, hát meg vagyok őrülve.

– Szegény fiu, hisz akkor maga ártatlan… Miklóst kértem meg, beszéljen mindenkivel, aki hozzám jár, mondja meg tapintatosan, hogy… megjött a lányom… Maga nem tudta? -128-

– Fölhozattam a nagybátyjától, mert férjhez akarom adni. Tizennyolc éves már.

– Sok szerencsét! – mondta. – Ezt a szent szándékot nyilván siker koronázza majd. Ámbár magát nem anyósnak kívánja az ember…

– Csend! – mondta szigoruan. – Ez a hang tilos. Ezen a hangon nem szabad nálam ezentúl beszélni. Miklós megmondta mindenkinek. Aki így beszél, azt kidobom. Érti?

– Igen, – felelte Lovász engedelmesen és sóhajtva. – Lesz is itt olyan unalom…

– Akinek nem tetszik, az elmehet. Nem is ilyen emberek kellenek nekem, mint maga, hanem tisztességes, komoly fiatalemberek, akik házasodni akarnak…

– Igenis. És ne csúfolódjék rajta. És viselkedjék tisztességesen vele. És általában viselkedjék tisztességesen.

Lovász mindent megigért. Visszamentek a társasághoz. Lovászt egy-két kárörvendő vigyorgás fogadta, az egész társaság figyelemmel várta, hogyan intéződik -129- el a kínos ügyecske, Zádor Anna azonban olyan magasztosan és annyi tiszta fenséggel kezdett az időjárásról, majd a lakásdrágaságról beszélni, hogy az érdeklődés gyorsan véget ért és tisztességes, csendes unalom terjeszkedett el a társaság fölött.

Lovász diszkrét érdeklődéssel fordult az ismeretlen fiatal hölgy felé. Az ismeretlen fiatal hölgy egy sarokban ült; az ismeretlen – a tisztességes és házasulandó – fiatalember ült mellette és sok igyekezettel mulattatta. A fiatal hölgy azonban szemmelláthatólag nagyon unatkozott.

Lovász rögtön elhatározta, hogy jóváteszi az előbbi hibáját és legalább szórakoztatja kissé a fiatal hölgyet. Az elhatározást azonnal követte a tett. Fölállott, odament az unatkozó fiatal párhoz és két perc múlva élénk beszélgetésbe merült a fiatal hölggyel.

Az ismeretlen fiatalember öt perc múlva otthagyta őket. Rögtön a távozása után fölhangzott a Zádor Anna hangja:

– Milyen kedves, – gondolta Lovász. – És milyen kedves neve van. Zsuzsó. Zsuzsika…

Meg volt elégedve magával. Ekkor azonban a Zádor Anna villámló pillantásával találkozott a tekintete és megint rossz sejtelmei támadtak. Az asszony frissítőkért küldte ki a leányt, azután fölkelt a helyéről és odament Lovászhoz.

– Elriasztja Zsuzsó mellől az embereket. Az egyetlen embert, aki el is veheti…

Lovász ekkor dühbe jött. Fölállott, odahajolt az asszonyhoz és halkan és kihivóan felelte neki:

Az asszony elbámulva nézett rá. Lovász pedig gőgösen és diadalmasan folytatta:

Az asszony bámulva nézett Lovászra, elgondolkozott, nem felelt; Zsuzsó visszajött, leült Lovász mellé, az asszony gondolkozva és meghökkenve nézte őket, azután visszament a társasághoz és időről-időre egy-egy bámuló, kételkedő, zavarodott pillantással kereste fel őket.

Lovász el volt ragadtatva a lánytól. A lány pompásan mulatott; mosolygott; nevetett… A mosolygása egészen olyan volt, mint az anyjáé, meleg, lágy, édes, csillogó mosolygás. Elmondta, mit csinált eddig. Intézetben volt; előbb az angol kisasszonyoknál, azután Genfben; azután másfél éve János bácsiéknál volt Györkön, minden évben csak egy hónapot töltött az anyjával; pedig a mamát imádja, imádja, imádja…

Három hónap múlva Lovász fölment az asszonyhoz. A lakás föl volt forgatva, gyilkos naftalinszag terjengett benne, kofferek és skatulyák állottak szanaszét. Lovász idegesen ténfergett jobbra-balra.

Lovász szólni akart, azután elhallgatott. Azután megint szólni akart és megint elhallgatott.

Az asszony megállott. Ránézett Lovászra. Egy darabig mereven nézett rá, a barna nagy szeme azután lassan megnedvesedett. Fölemelte a kezét, a torkán egy boldog zokogás buggyant föl, átlépett egy kalapos skatulyán, odament Lovászhoz és megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, tízszer és a könnyek bőven és boldogan omlottak a szeméből.

– Milyen furcsa! – mondta Lovász. – Látja, ezért furcsa ez a dolog. Maga lesz az anyósom…

– Igen, – felelte boldogan az asszony. – Én leszek az anyósa. Csak szeresse Zsuzsót. Legyen jó hozzá. Én imádni fogom magát. Én úgy szeretem magát.

Egy hónap múlva megtartották az esküvőt, Lovászék elutaztak és szeptemberre visszajöttek Budapestre. Zádor Anna meghatva és boldogan várta őket és ujjongva mutogatta meg nekik a lakásukat, amelyet ő rendezett be. A fiatal asszony mámoros volt az örömtől és időről-időre egy boldog fölsikoltással az anyja nyakába esett. -132-

Zádor Anna azután hazament. Másnap megint eljött hozzájuk, harmadnap megint. Ajándékokat hozott a lányának, vásárolni vitte, tanácsokat adott neki a háztartás vezetésére és mindig könnybelábadt a szeme a boldogságtól, ha látta, hogy Zsuzsó állandóan jókedvü, szereti a férjét és a férje szereti őt.

Zsuzsó állandóan jókedvü volt. A férjével szemben nem volt akarata és a férje hálás volt ezért a boldog engedelmességért. Csak néha-néha ragaszkodott egy-egy véleményhez vagy egy-egy szándékhoz.

Lovászt kezdte bosszantani, hogy az összes kis és nagy ügyeik egy fölebbezési fórum elé kerülnek. A mama tekintélyét nem akarta kisebbíteni, de rendszeres munkát kezdett a maga teljes függetlenítésére. Előbb jelentéktelen dolgokban – kirándulások, vacsorák, színházba menések ügyében – valósította meg rendíthetetlenül az akaratát. Azután hozzáfogott, hogy a mama jóságos zsarnokságát egészen megtörje, az életükbe való beleszólásait mindenkorra megszüntesse. Itt azonban kétségbeesett ellenállásra talált.

– Zsuzsó, – mondta a feleségének, – hozzá kell szoknod, hogy végre-valahára a mama nélkül intézkedj a dolgainkban. -133-

– Én nem akarok hozzászokni, – felelte az asszony. – Én mindig azt akarom csinálni, amit a mama mond.

– Szívem, hát ez lehetetlen. Végre is asszony vagy, nemsokára gyerekeid lesznek, nem szaladhatsz mindig a mamához… Nem is kell. Nem is volna helyes. Végre is a mama nagyon kitünő asszony, de sem a társadalmi helyzete, sem az egyénisége nem olyan, hogy mintaképnek lehetne venni…

– Szégyeld magad, – mondta félig sirva, – szégyeld magad, hogy a mamáról így beszélsz.

Lovász dühbe jött és makacsul bizonyítgatta, hogy a mama nem lehet mintakép egy uriasszony számára. A fiatal asszony erre kétségbeesve támadt neki a férjének.

– Te vagy az, – mondta reszketve, – akinek fogalma sincs róla, mi az: előkelőség, gyöngédség, ha így beszélsz…

Felsorolta a férje összes rossz tulajdonságait; a csendes jósága, az odaadó engedékenysége egyszerre eltünt; maliciózus lett, bántó lett, csipett, mint a vipera. Lovász megdermedve és értelmetlenül hallgatta; honnan szedi ez a kedves, jó asszony ezt a tudományt, mikor látott meg ez ennyi rossz tulajdonságot benne?

Az asszony elkeseredve folytatta a rossz tulajdonságainak felsorolását. Lovászban mértéktelen düh támadt föl. És amikor az asszony egy fordulattal visszatért az anyja dicséretére és ezt mondta: „a mama igy, a mama úgy… a mama a legelőkelőbb uriasszony“, – akkor Lovász a dühtől elkábulva, hevesen, gyorsan, -134- mielőtt igazában meggondolhatta volna, mit tesz, csak attól a vágytól elsodortatva, hogy neki legyen igaza, oktalanul, hangosan, durván elkiáltotta magát:

Itt egy nagyon durva szó következett. Lovász abban a másodpercben megbánta, amelyben kimondta és megrémülten nézett az asszonyra. Az asszony nyitva maradt szájjal bámult rá, azután sikoltott egyet, azután elfehéredő arccal dőlt bele egy karosszékbe. Lovász ijedten sietett oda hozzá. Mikor azonban feléje nyult, akkor a fiatal asszony felugrott, eltaszította őt magától, kisietett a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.

Lovász habozott egy percig, azután utána indult. Nem találta. Bejárta az egész lakást, az asszony seholsem volt. Megkérdezte a szobalányt:

Lovász visszament a szobába és nagyon butának érezte magát. Belátta, hogy hibát követett el; de hajlandó volt rá, hogy a hibát mindenképpen jóvátegye; ha az asszony itthon volna, rögtön jóvá is tenné; hacsak itthon volna…

Majd hazajön. Várt rá egy, két, három óra hosszat, azután egy hétig, még egy hétig, összesen nyolc hétig. Az asszony nem jött haza. Az anyjánál volt és Lovász azt hallotta, hogy ügyvédekkel tárgyal: válási okot keres. -135-

Lovász nekibusulva járt-kelt; végre látta, hogy ez így nem megy tovább. Levelet írt Zádor Annának és megkérte, adjon neki – megtérő bűnösnek – egy negyedórás audienciát. Az audienciát megkapta. Délután három órakor fölmehet.

– Csendesen, – mondta az asszony, mikor bement, – Zsuzsó nem tudja, hogy itt vagy. Alszik. Éjjel nem tudott aludni.

Lovászt elérzékenyítette a barátságos hang, amelyet nem várt. Hálásan és engedelmesen lopózkodott az asszony után és amikor szabad volt beszélnie, őszinte megbánással és teljes szeretettel mondta el, amit mondani akart. Hogy az ő elszólása menthetetlen; de magyarázza az az idegesség, hogy folyton egy idegen akarat beavatkozását érezte kettejük közé; és végre is egy elszólást nem lehet egész életre szóló büntetéssel büntetni, végre is ők szeretik egymást…

Zádor Anna ekkor fölállott, az ajtóhoz ment és hallgatózott. Azután gyorsan visszajött.

– Menj el most, kérlek, – mondta Lovásznak. – Menj a konyhán keresztül. Zsuzsó fölébredt. Nem akarom, hogy itt találjon. Ő egyelőre engesztelhetetlen. De most legalább tudom, hogy te visszakivánod őt.

– Zsuzsókám, – mondta neki, – beszéljünk végre komolyan erről a te dolgodról.

Zádor Anna mosolygott, azután csendesen és komolyan megmagyarázta, hogy elválni oktalanság volna. Ha két ember szereti egymást, akkor egy félreértés, egy elhamarkodott szó miatt nem szabad válni.

Zádor Anna mosolygott, megsimogatta a lánya kipirosodott arcát, azután szeliden és nyugodtan magyarázta tovább, hogy ha két ember szereti egymást, akkor semmiféle bántó szó miatt nem szabad elválniok.

A fiatal asszony meglepetve bámult az anyjára, azután izgatottan kérdezősködött a látogatás részleteiről. Azután összehuzott homlokkal nézett maga elé, azután ezt mondta:

– Egy kicsit igaza volt, mert nagyon is sokat avatkoztam bele a dolgaitokba. És én nem haragszom rá.

– Nem… Én azt nem mondhatom meg. Én nem tudom azt előtted mondani… Én nem tudom azt neked mondani…

A fiatal asszony ekkor lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét, előrehajolt és remegő szájjal sugta:

Kimondta. Azután gyorsan a tenyerébe kapta az arcát és sirni kezdett. Az anyja szótlanul simogatta a fejét.

A fiatal asszony kisirta magát, azután várta, mit szól az anyja. Lassan ráemelte a kisirt szemeit. Az anyja nyugodtan nézett szembe vele és hallgatott. Ekkor ő szólalt meg:

Zádor Anna előrehajolt, belenézett a lánya kisirt szemébe, a tejfehér, puha arcán egy csillogó mosoly sugárzott szét, azután elfordított fejjel, mosolyogva, szégyenkezve, hősiesen, egy hosszu felvilágosítás kezdete gyanánt, halkan mondta:

A temesvári asszony.

Az okkupációban egy alacsony, szegényes bosnyák házikó előtt két katonatiszt találkozott: egy karcsu, magas ulánuskapitány és egy kékszemü, szőke vadászfőhadnagy. Mind a kettő csapathoz beosztott vezérkari tiszt volt. A főhadnagy bemutatkozott a kapitánynak. Vetter Károlynak hivták. A kapitány megmondta a nevét: báró Ulenyeczky Kázmér.

– Te a temesvári diviziónál voltál, ugy-e? – kérdezte azután a kapitány.

– Én voltam az elődöd. Négy éve mentem el Bécsbe. Utánam jött Bálint.

Nemsokára megjött Bálint is, Bálint Gábor tüzérfőhadnagy, szintén csapathoz beosztott vezérkari tiszt. A három katona elhelyezkedett a nyomorúságos ház egyetlen szobájában. Berendezkedtek. Boldogan élvezték azt a kényelmet, amelyet a fedél alatt levés mégis szerzett nekik: az ágyat, a gyakori mosakodást, a tiszta inget. Néha nappal is volt idejük, akkor otthon heverésztek, leveleket írtak. Az estéket mindig együtt töltötték, szivaroztak és beszélgettek. Gyorsan megbarátkoztak, a vezérkari tisztek arisztokrata összetartása és az egymás műveltségének, emberi és katonai értékének a megbecsülése hamar közel hozta őket egymáshoz. Mind a hárman műveltek és jómodoruak voltak, értettek zenéhez, művészethez, irodalomhoz és sok közös barátjuk volt. Sokat beszéltek Temesvárról, ahol egymást váltották föl, ahol még a lakásuk is ugyanaz volt, két világos, szép szoba egy nagy házban, a belvárosban. Ulenyeczkytől Bálint vette át a lakást, Bálinttól pedig Vetter. Szerették a várost, dicsérték a jókedvét, a vagyonosságát. És hogy milyen vendégszerető. És mennyi benne a szép asszony.

A kapitány egy napon elküldte a szolgáját a tábori postához a leveleikért. A legény visszajött.

Az asztal körül ültek, a két főhadnagy előrehajolt és a szolga három levelet tett le az asztalra. A kapitány visszakapta a kezét, amelyet a levele után kinyujtott; Bálintnak az egész teste megrándult, amint a levelek -140- fölé hajolt; Vetter pedig megmerevedve nézett az asztalra.

A legény kiment és a három katona szótlanul és mozdulatlanul ült az asztal körül. A kapitány fölhuzta a vállát és egy ajkbiggyesztéssel jelezte a zavarodottságát, Bálint vörösre pirult, Vetter fehérre sápadt. A három levél rendben egymás mellett feküdt az asztalon; három hosszúkás lila boríték volt sötét szegéllyel, a jobb sarokban egy préselt I-vel, a bal sarokban a bélyeggel, a címben kicsi, vékony, gömbölyü betükkel; a hosszu betük mélyen le voltak huzva és a nagy betüknek keményen elrántott felső végük, kis tintazászlócskájuk volt.

A kapitány ajkbiggyesztése végre lassan átalakult egy nyugodt és felsőbbséges mosolygássá.

– Meddig akartok még úgy ülni itt, mint a kinai bálványok? – kérdezte a másik kettőtől.

– Diszkrétnek lenni tisztesség dolga, – mondta a kapitány. – Uriember nem fecseg. De ha mi még ezek után is diszkréciót játszunk, akkor nem uriemberek vagyunk, hanem szarvasmarhák.

Bálint gunyosan, keservesen, haragosan kezdett kacagni, az orrához emelte a három levelet, hogy a maradék parfümöt megszagolja rajtuk, azután letette őket és dühösen, nevetve, csúfolódva mondta a kapitánynak:

– Mikor áthelyezték Bécsbe, – mondta gunyosan a kapitány, – akkor öngyilkosságot akart elkövetni. Sírástól vörös szemmel járt három hétig. Az ő életének, mondta, – most vége. Sohase fog ő senkit se szeretni. Mikor azzal vigasztaltam, hogy talán mégis, azt mondta, hogy gyalázatosan gondolkozom. Hogy sohase tudtam megérteni, hogy ő nem olyan, mint a többi asszony. Ő nem rosszaságból csalta meg az urát. Hanem mert halálosan szeret. Neki a csalás áldozat volt. Ne gondoljak én róla rosszat. Sohase szeretett senkit és sohasem fog senkit szeretni.

– Feljött egyszer hozzám Bécsbe, – mondta azután Bálintnak. – Rólad kérdezősködtem tőle. Azt mondta, hogy ki nem állhat. Hogy próbálkoztál vele és ő kidobott.

– Én pedig, – mondta kacagva, – hallottam valamit pletykázni rólad meg róla. Megkérdeztem tőle: mi volt az a dolog veled. Azt mondta: kétségbeesve udvaroltál neki, de ő gyülölt; mert képzelődő vagy és hiu.

A kapitány fölemelte a fejét, fölemelte a két karját és úgy hahotázott.

– És mit szólt a lakásodhoz, mikor először volt nálad, – kérdezte Bálinttól.

– És azt mondta: ne vessem meg őt, mert ő undorodik ettől a csalástól, ő nem olyan, mint a többi asszony, ő áldozatot hoz a szerelmének, ő soha eddig nem szeretett senkit és soha többé nem fog szeretni. Amikor áthelyezték Lembergbe, öngyilkos akart lenni.

A kapitány és Bálint hátradőltek a székükben, úgy nevettek. Vetter sápadtan hallgatott.

– De hogyan fogathatta meg magát egy ilyen ügyes asszony, – mondta. – Egy ilyen ravasz asszony.

– Nagyon egyszerü, – válaszolta a kapitány. – A te leveled még Lembergbe ment, az enyém Bécsbe. -143- A levelek hetekig kóboroltak. Tegnap kezdett itt működni végre a tábori posta, – most megjött tehát mind a kettő. A Vetterével együtt, amely már egyenesen a harctérre címződött. Ő nagysága nem tudhatta, hogy mozgósításkor mind a ketten idejövünk a divizióhoz. Bizott a diszkréciónkban. Bizott benne, hogy akárhol találkozunk is, hallgatunk. Pedig mindegyikünk hallott az elődjéről vagy az utódjáról fecsegni. Bizott a diszkréciónkban. Teljes joggal. De mikor a posta így belébombázott a három levéllel.

Sokat nevettek még, kicsufolták és szidták az asszonyt és a kapitány ezt javasolta:

– A három levelet nem bontjuk föl. Beletesszük mind a hármat egy borítékba. És visszaküldjük. Ő majd tudja már, hogy mi történt.

Haragosan csufolódtak még az asszonyon egy kicsit, azután lefeküdtek aludni. A három boríték az asztalon feküdt. A kapitány is, Bálint is sokáig forgolódott a helyén. Mikor elaludtak és csend lett, akkor Vetter felült az ágyában és reggelig nézett bele a sötétségbe.

Másnap sok volt a dolguk, harmadnap valami kis csatározás akadt és sokat galoppoztak össze-vissza; negyednap a divizió-irodában dolgoztak mind a hárman; ötödnap új csapatok érkeztek. Eltelt egy hét és a három levél még mindig ott hever az asztalon.

A hetedik nap estéjén holtra fáradva, álmosan azt kérdezte Bálint a kapitánytól:

A levelek még egy hétig ott maradtak. Ekkor egy délben a kapitány fölvette az asztalról a három levelet és az orrához emelte őket.

A kapitány átadta neki az ő levelét. Bálint egy hosszu lélekzettel szítta be a levél parfümjét, kidagadt a melle, csillogni kezdett a szeme és kipirult az arca. Vetter szótlanul nyujtotta ki ekkor a kezét. A kapitány neki is átadta a levelét.

Ekkor mindegyik a maga levelét tartotta a kezében. Táguló orral, szomjasan szítták be a papir asszonyillatát, a papir az ajkukra simult; zavarodottan, fölizgatva és részegedő szemmel néztek össze.

– Az utóvégre is ostobaság, – mondta a kapitány, – hogy mi nem bontjuk föl ezeket a leveleket.

A kapitány leült, a zsebkésével felhasította a borítékot, kényelmesen elhelyezkedett a székben és átadta magát az olvasásnak; lassan élvezte, művészettel, szürcsölte a levelet. Bálint fölszakította a borítékot és -145- gyorsan átfutotta a levél hat oldalát; azután újra olvasta; azután harmadszor is elolvasta. Vetter odament az ablakhoz, hátat fordított a többieknek és húsz percig nem fordult meg. Mikor az olvasásnak vége volt, mind a hárman zsebredugták a levelüket. Azután sokáig hallgattak. Később Bálint elment; azután a kapitány is elment; aznap egyáltalában nem volt szó a levélről.

Azután ijedten elhallgatott; a többiek megdöbbenve néztek rá; aznap este nem beszéltek többet. Hamar lefeküdtek és sokáig forgolódtak elalvás előtt.

Egy-két szó, néhány sóhajtás emlegette csak naponként az asszonyt. De mindig többet gondoltak rá. A leveleket előhuzták és egy-egy hosszu lélekzettel szippantották be azt a kevés illatot, amelyet a papir megtartott. Szomoru, rideg, piszkos, asszonytalan magányosságukban a vágyódások és a gondolatok lassankint mind az asszony felé fordultak. Az asszony gondolata mindig közöttük lebegett. Néha még csúfolódtak rajta, de egyre többet beszéltek a szépségéről, a kedvességéről, a gyönyörü és örömöket adó mivoltáról.

A két főhadnagy fölpillantott. A kapitány hintázta a székét és lassan és óvatosan magyarázott:

– Nézzétek! Miért haragszunk mi rá? Mert nem volt hű hozzánk. Hát mi hűek voltunk hozzá?

– Látod? Vagy azért haragszunk rá, mert elhitette velünk, hogy mást sohasem szeretett? Hát nem volt ez jobb nekünk? Nem voltunk így boldogabbak?

– Minden férfi hiu szamár. Ő számolt a hiuságunkkal. Azt megbocsátottuk neki, hogy férjes asszony, de azt nem bocsátottuk volna meg neki, hogy előttünk vagy utánunk más is van. Hát ő elhitette, hogy nincs. Csak nekünk tett vele szolgálatot.

– Különben is, – folytatta jókedvüen a kapitány – mikor ő azt mondta, hogy „soha senki más“, bizonyosan érezte is. A zokogása őszinte volt, mikor én eljöttem. És őszinte volt, mikor ti eljöttetek.

– Határtalan elbizakodottság volt azt gondolnunk, hogy csak én… Egy olyan szép asszony! Egy olyan csodaszép! Egy olyan fiatal! Az öreg férje mellett.

– És milyen jóizlésü volt. Nézzétek: abban is, -147- ahogyan bennünket kiválasztott! És milyen jó volt hozzánk!

– Tudjátok, – kérdezte, – mit ír nekem? Hogy ne feledkezzem meg az édesanyám születésnapjáról. Ilyenekre gondol.

– Milyen finoman, milyen okosan, milyen kedvesen ír. Félt, azt mondja, a tavaszi versenyektől; ne játsszam nagyban.

Vetter a kezében tartotta a levelet; remegett a keze; fölemelte a levelet és egy hosszu sóhajtással beszítta az illatát.

– Ne ízetlenkedjünk hát, – mondta határozottan a kapitány. – Rongy tempó volna együtt visszaküldeni a leveleket neki.

– Természetesen úgy kell válaszolnunk, mintha egymásról nem is tudnánk. Tartozunk neki ennyi tapintattal a jóságáért.

– És ha te hazamégy, – mondta még a kapitány, – egy szót sem szólsz rólunk. -148-

Vetter meghatva szorította össze az ajkát. Bálint papirért szaladt. A tinta ott állott az asztalon. Bálint kiosztotta a papirt. A kapitány kiteregette maga elé a lila levelet és gondolkozva nézett a levegőbe. Bálint rögtön íráshoz látott. Vetternek könnyes volt a szeme. A nyomorúságos, piszkos kis szoba tele lett az illatos, édes, szép asszonnyal. A petróleumlámpa sercegett fölöttük. És a három katona buzgón, áhítattal és gyönyörűséggel írta a szerelmes levelet.

Suzanne.

Csiszér Bertalan kocsiba ült és elhajtatott Zabolayékhoz. Kiugrott a kocsiból és besietett a kapun. A folyosón Zabolaynéval találkozott.

– Nagy ujság! Sütő Mihály meghalt. Váratlanul. Senki sem gondolta volna…

– Hála Istennek, – szólalt meg lassan és remegő hangon. – Hála Istennek.

A homlokához nyult és letörölte róla a verejtéket. Azután hátratámaszkodott a székben és behunyta a szemét.

– Nono Margitka, – mondta Csiszér ijedten, – mi baj van. Csak nem veszi a szívére? -150-

A fiatal asszony nem tudott válaszolni. Csiszér gyorsan hozott neki egy pohár vizet, abból ivott két kortyot, azután megnedvesítette a vízzel a halántékát és a szempilláit és felnyitotta a szemét.

– Nono Margitka, – mondta Csiszér, – hát nincs már baj ugy-e? Semmi baj? Mi?

– Semmi baj, – mondta az asszony bágyadt mosolygással. – Semmi baj. De olyan váratlanul jött. Tudja Berci, hogy mi már a legszélén voltunk.

– Csak mint ügyvéd, csak mint ügyvéd, – mondta gyorsan. – Hiába: a kötelesség. Ez a mesterségem. De mint ember a legnagyobb részvéttel és legteljesebb rokoni szeretettel kísértem a Gergely dolgainak a folyását.

– Mindegy, – mondta. – Hát mi a legszélén voltunk. Már a mészáros is csak készpénzért küldött húst. És a végrehajtó, örökké a végrehajtó… A főispán már megmondta Gergelynek, hogy ha ez így megy tovább, akkor a tavaszi tisztujításon nem választják meg. Képzelje el, mi lett volna belőlünk… Gergely öreg már ahhoz, hogy valami új dologba kezdjen… én mehettem volna Pestre… tudom is én minek… talán kaszirnőnek…

– No hála Istennek, – mondta Csiszér ájtatosan – erre most nem kerül rá a sor. Mindent rendbe hozunk. Hanem Margitka: tudja-e?… ezentúl nem -151- szabad ám úgy bánni a pénzzel, mint eddig; mert akkor megint hamar baj lesz…

A fiatal asszony fölkapta a fejét, az arca újra piros volt, ránevetett Csiszérre.

– Ugyan mit akar tőlem Berci, – mondta nevetve. – Csak nem sajnálja tőlem azt, hogy néha egy jó ruhám van. Magának is csak akkor tetszem, ha elegáns vagyok.

Közelebb hajolt az asszonyhoz; ekkor jött Zabolay. Mikor meghallotta az ujságot, földhöz vágta a kalapját, szilvóriumot hozatott, félig teletöltött vele egy vizespoharat, kiitta, azután kétfelé törölte szürkülő bajuszát és megelégedetten mondta:

Meghányták-vetették, mi a teendő. Egyenes örökös nincs, az egész vagyon a mellékágakra száll. Mennyi lehet a vagyon? Lehet vagy egy félmillió forint. Kiknek van rá igényük? Koppánéknak, Érdyéknek, Tengelyéknek… Még vagy tíz családot írtak föl a listába, amelyet Csiszér elkészített. Zabolay megvakargatta a fejét.

– Sokan vagyunk, sokan vagyunk, – mondotta fanyarul. – A jó Isten elvehetett volna még néhányat közülünk.

– Ejnye, a jó Isten akárhová tegye őket, – káromkodott Zabolay – még azok is itt vannak. Hát él még azok közül valaki?

– Miért! – mondta az asszony. – Azért, mert elment Párisba… ott olyan életet élt, hogy… palotája volt… senki nem tudta miből… vagy inkább mindenki tudta… egyszer hazajött ide, mikor az apja meghalt… senki sem fogadta… azután férjhez ment valami egyiptomi alkirályhoz vagy mihez… a háremében van…

– Te még Kutason voltál szolgabíró. Senki se fogadta. Majd hogy ki nem seprüzték…

Csiszér nevetett, Zabolay is nevetett. Csiszér elővette a ceruzáját és beírta a listába utolsónak Sátory Suzanne nevét.

Juliskának felragyogott a szeme; táncolni kezdett, derékon kapta Zabolaynét, Zabolayné hagyta magát és pár percig jókedvüen keringtek így az asztal körül.

– Istenkém, Istenkém, – mondta – ezt meghálálom neked, ezt meghálálom neked, ezt meghálálom neked…

Megbeszélték Zabolaynéval a vagyon nagyságát, és Juliska hirtelen ezt kérdezte:

– Igen, Margit, – mondta – még szép leány vagyok. De már nem tartott volna soká… Mit gondolsz, mennyi jut rám?

Az örökségi eljárás azután megindult. A család megbizásából Csiszér intézte az ügyeket, óvatosságból azonban két ellenőrt adtak melléje. Az első szemle -154- mindjárt a legszomorúbb eredménnyel járt. Kiderült, hogy félmillió forintról szó sincs, a birtok az értéke feléig meg van terhelve adóssággal, készpénz alig van, jó, ha félmillió korona jut a rokonságnak. Ez a hír nagy felzudulást okozott, Érdyék egyenesen azzal vádolták Csiszért, hogy elsikkasztotta az örökség felét, a két ellenőr helyébe új ellenőrök jöttek, ezek is hamar elveszítették a család bizalmát, Csiszér ellen följelentés készült sikkasztás miatt, Csiszér rágalmazási perekkel fenyegetőzött, az öreg Rábay báró közbenjárására végre békét kötöttek a harcoló rokonok. Új bizottságot küldtek ki az örökségi ügy rendezésére, és elhatározták, hogy szeptemberre családi gyűlést hívnak össze, amely a bizottság jelentése alapján szótöbbséggel dönt a birtok sorsa felől.

Szeptember huszadikára kibérelték a Fekete Bárány nagytermét. Ide tervezték a családi gyűlést; délre a gyűlés befejezi a munkáját, utána bankett lesz, este pedig táncolni fognak. Ebbe mindenki belenyugodott. Szeptember huszadikára össze is gyült az egész család. A nagyterem csak éppen hogy elég volt nekik. Nemcsak azok jöttek el, akiknek joguk volt szavazni, hanem eljöttek az összes asszonyok és az egész fiatalság is. A vidékiek is mind bejöttek, a terem tele lett hangos férfiakkal és csipogó asszonyokkal. Az asszonyok jókedvüen csókolóztak, sétáltak, nevettek.

Táviratot vett ki a zsebéből és odaadta Érdy Kornélnak. Érdy Kornél elolvasta a táviratot.

A táviratot kivették a kezéből, tovább adták, megrőkönyödve elolvasták, az asszonyok is odacsődültek, mindenki tudni akarta, mi van a táviratban, az egyre hangosabb követelőzésre Koppán Kálmán végre harsogó hangon elolvasta:

A társaság felzudult, a férfiak dörmögtek, az asszonyok sikoltoztak, mindenki egyszerre beszélt, az egész rend felbomlott. Csiszér végre dörömbölni kezdett az asztalon, azután fölállott rá és így ordította:

A társaság nagy nehezen elcsendesedett, az öreg Tengely Jánosné még belerecsegett a csendbe, hogy ő letépi a kontyát annak a perszónának, ha ide be meri tolni az orcáját, azután Csiszér beszélhetett:

Az asszonyok a kinézés és kiseprüzés, a férfiak a kitevés, kidobás és eltoloncoltatás mellett voltak. Csiszér ordított:

– Csendet kérek. Eltoloncoltatni nem lehet. Kidobni -156- sem. Joga van idejönni. Hiszen meghíttuk. Neki is elment a meghivó. Egyet tehetünk: nem veszünk róla tudomást, ha jön.

A társaság egy része még mindig az erőszakos eltávolítás mellett volt, az ügyvédek és szolgabírák jogérzéke azonban mégis győzött, úgy hogy rövid zúgás után ez lett a megállapodás:

– Igen… kedive… vagy szultán… vagy basa vagy micsoda… A háremhölgyről.

– Meg vagytok őrülve? – kérdezte még egyszer nyomatékosan. – Tudjátok ti, hogy micsoda Sátory Suzanne?

– Mindjárt másképpen beszélsz, – mondta Rábay. -157- – A Sátory Suzanne címe: votre Altesse. Tudod mit jelent ez? Fenséged. Fenséges asszony. A francia követ a lépcső aljáig megy elébe, ha az estélyére eljön. Láttam Kairóban.

– Mégis csak háremhölgy, – dörmögte Zabolay haragosan. – Az ötvenedik felesége… annak a kedivének, vagy mi az Isten csudájának.

– Tévedsz, – mondta Rábay. – Nem az ötvenedik. Az első az ötven között.

– De fejedelemasszony, – válaszolta Rábay. – Bár tudtam volna Kairóban, hogy rokonok vagyunk.

– No szégyelheted magad, – mondta Érdy Kornélné. – Nem érdemled meg, hogy tisztességes asszonyok szóba álljanak veled.

Rábay mosolyogva vonogatta a vállát. Zabolay ekkor a zsebébe nyult, megnézte az óráját és felkiáltott:

– Mit ijedezünk. Eddig nem jött meg. Délelőtt nem is jön Budapestről vonat. A távirat Budapestről van keltezve. Hát ezentúl sem jöhet.

Erre nagy nevetés támadt, Csiszér kopogni kezdett az asztalon, a férfiak leültek az asztal mellé, a nők és a fiatalság pedig visszavonult a kopott bársonypadhoz, -158- amely a terem körül futott. Csiszér megnyitotta a családi gyűlést és az elnöklésre felkérte az öreg Koppán Sándort. Koppán Sándor köszörülni kezdte a torkát.

A bársonypadon az ablak mellett ekkor mozgás támadt, az utcáról tülkölés hallatszott fel, az asszonyok odatódultak az ablakokhoz, az utcáról sustorgó zúgás hallatszott fel, a tanácskozók felugráltak az asztal mellől és kibámultak az utcára, az utcán pedig, a Fekete Bárány kapuja előtt egy nagy poros automobil állott meg. A hátsó ülésen köpönyegben, nagy fátyolos kalapban egy nő ült. Az automobil megállott, a soffőr mellől leugrott az inas, kinyitotta az automobil ajtaját, a fátyolos kalapu hölgy ledobta a köpönyegét, kilépett a kocsiból és bement a Fekete Bárány kapuja alá.

A teremben egy másodpercig megdermedt, elhült csend volt. Azután riadt zúgás támadt, azután Zabolayné belekiáltotta a terembe:

Ennek a tanácsnak a helyességét az egész társaság rögtön megértette, az asszonyok visszarebbentek a helyükre, a férfiak sietve és csörömpölve ültek vissza a székekre, mindenki mereven ült a helyén, a terem olyan volt, mint egy nagy iskola, az öreg Koppán Sándor remegő hangon kezdett beszélni.

Az ajtó ekkor kinyilt és az ajtónyilásban megjelent Sátory Suzanne. Megállt az ajtóban és belenézett a terembe. A teremben halálos csend volt. Kétszáz tágra nyilt szem meredt a jövevény felé, az asszonyok megdöbbenve, felháborodva, reszketve vizsgálták végig, -159- a férfiak elámulva és kínos zavarban bámulták. Sátory Suzanne kutatva nézett bele a terembe, végigfutotta a pillantásával a bársonypadot, megnézte az asztalt, azután elmosolyodott és befelé indult. Mögötte az inasa huzta be az ajtót, ő pedig nyugodtan és mosolyogva ment oda az asztalhoz. Végignézett a társaságon és a tekintete Csiszéren állott meg.

– Csiszér úr? – kérdezte fölemelt fejjel, halkan, egy kissé az orrán keresztül.

Csiszér elvörösödött, a homlokán kiütött az izzadság, a kezével a bajuszához kapkodott.

Nagy csend. Csiszér elhallgatott és kapkodott a bajuszához. Az asszonyok kitágult szemekkel bámultak az asztal felé, az asztal körül megmerevedetten ültek a férfiak. Sátory Suzanne összeráncolta a homlokát, még följebb emelte a fejét és halkan és az orrán keresztül, de dallamosan és nyugodtan kérdezte:

Még egy pillanatnyi csend. Ekkor Rábay Viktor felugrik, robogva rugja ki a széket maga alól, megkapja és odaviszi Sátory Suzannenak. Az asszony mosolyogva bólint, leül, Rábay összecsapja a bokáit.

– Nem tudom, be kell-e mutatkoznom, – mondja hangosan. – Báró Rábay Viktor. Kairóban már volt részem abban a szerencsében… Akkor még nem tudtam, hogy rokonok vagyunk. -160-

Az asszony mosolyogva bólint és kezet nyujt neki. Rábay mélyen meghajol, széket hozat magának és leül melléje. Az asszonyok kétségbeesve szisszennek össze, a férfiak ijedten feszengenek, az öreg Koppán Sándort lökdösni kezdik, az öreg reszkető hangon beszél; az asszony leereszkedően hallgatja Rábayt, aki halkan suttog neki, azután kérdezősködni kezd tőle, és feltartott fejjel és összehuzott szemmel nézi végig a bársonypadot. Az asszonyok a haragtól pirosan fordítgatják el a fejüket.

Az öreg Koppán hebegve fejezi be a beszédét, Csiszér feláll és dadogva terjeszti elő a bizottság javaslatát, Érdy Kornél hápogva tesz rá néhány észrevételt, az öreg Koppán akadozva kérdezi, van-e valakinek még mondanivalója, senki sem szól, az öreg Koppán kimondja, hogy a bizottság javaslatát a jelenlévők egyhangulag elfogadták, az asztalon egy okmányt köröznek, amelyet mindenkinek alá kell írnia, Sátory Suzanne a keztyüs kezébe veszi a tollat és néhány energikus vonással odakanyarítja a nevét, Koppán Sándor hebegve kéri Isten áldását az egyetértő családra, Sátory Suzanne feláll, kezet nyujt Rábaynak, mond neki valamit, Rábay mélyen meghajol, Sátory Suzanne megbiccenti a fejét, megfordul és kimegy.

A társaság egy ideig mozdulatlanul ül a helyén, azután felrobban. A férfiak felugrálnak, az asszonyok odarebbennek Rábayhoz, tolongás, sikoltozás, kiabálás támad, Rábay végignéz rajtuk és mosolyog.

– Mért álltál vele szóba? – kérdezik még egyszer sürgetően és sértően.

Ekkor majdnem összeveszés támad, lovagias ügyek hangulata ömlik el a társaságon, egy kérdés azonban véget vet a feszűltségnek.

A társaság ekkor arról kezd beszélni, hogyan kell ez alatt a hét alatt vele szemben viselkedni. Zabolay csettint a kezével.

– Láttátok a szoknyáját? – kérdezi Zabolayné sóhajtva. – Ha Schillerné nekem csak egyszer tudna ilyen szoknyát szabni.

A társaság tovább beszél arról, mit kell a következő nevezetes hét alatt csinálni, Rábay veszi a kalapját és menni készül.

– Ha ti olyan ostobák vagytok, – mondja nyugodtan, – hogy őt kizárjátok, hát én elég okos vagyok arra, hogy felkeressem. Hivjátok meg.

Ezt az ajánlatot már dühordítás fogadja. Rábay -162- vállat von, megfordul és elmegy. A hátramaradtak dühe erre még tombolóbb lesz, egymásnak magyarázzák, milyen alávaló a Rábay viselkedése, rekedtre kiabálják magukat, végül fáradtan és izgatottan ülnek le ebédelni.

Az ebéd végére a fiatalság már hozott egy-két hírt a Hungáriából. Hat szobát vett ki az első emeleten, – jelentette az első híradás. A második hírhozó már ebédelni is látta. Lejött Rábayval az étterembe, Rábay ott bemutatta neki Götz grófot, a huszárkapitányt és még néhány huszártisztet.

Erre a híradásra nagy csendesség támadt. Az asszonyok a ruhája felől kérdezősködtek még, azután ők is elhallgattak. Az ebéd vége nagy, nyomasztó csendben telt el.

Az ebéd végén a társaság fészkelődött, izgett-mozgott, szét kellett volna oszlani, de senki sem akart mozdulni; végre megszólalt Csiszér:

– Bizonyosan ostobaság, – mondta Csiszér. – Végre is csakugyan a kedive felesége. Ha a francia követ elébe megy a lépcsőig, és ha a huszártiszteknek jó és ha mindenki más ő fenségének szólítja, hát nekünk is jó lehet.

– A múltja? – kiáltott Csiszér. – Mióta lettünk olyan erényesek. Hátha itt egyszer csak mások múltját kezdenék kutatni…

Senki sem szólt. Ez a mondás tapintatlan volt. -163- Csiszér maga is érezte, hogy az volt, és gyorsan másról kezdett beszélni:

– Sanyi bácsi hallgass, – mondta Csiszér. – Ki tudja, nem kap-e valamelyik fiad hivatalt az udvarában.

Az öreg Koppán behuzta a fejét a nyakába és hallgatott. Mindenki hallgatott.

– Kire bizzuk, hogy tapintatosan intézze el a dolgot? – kérdezte Csiszér.

– Jól van, – mondta – én meghivom. Hanem azután ne neveletlenkedjék nekem a büszke család, ha eljön. -164-

– Légy itt hat órakor, – mondta – akkor majd meghozom a választ és beszélünk a dologról.

Csiszér hat órakor pontosan ott volt a Hungáriában. Pár perc múlva jött Rábay.

– Hát kérlek, – mondta – elfogadja a meghivást. Eljön. Hanem most mondd meg nekem, mit csináljunk, hogy a dolog ne legyen nagyon kínos.

– Ahogy én a családot ismerem, – mondta Rábay, – az asszonyok egy szót se fognak hozzá szólni. A férfiak pedig előbb megbámulják, azután… azután… szóval bizalmaskodni fognak vele. Mondj egy okos asszonyt a családban.

Kocsiba ültek és elhajtattak Zabolaynéhoz. Az asszony meghallgatta az előterjesztésüket, azután habozva nézett Rábayra.

– Margit, – mondta Rábay, – gondolja meg, micsoda becses barátság lehet ez. És higyje el: a többiek a végén úgy fogják magát irigyelni, hogy sárgák lesznek beléje.

– És Margit, ha lehetne: még valakit, hogy necsak maga legyen. Még egy asszonyt. Vagy lányt.

– Ha intek neked, odajössz hozzám és éppen úgy viselkedel, mint én. Igen?

Kilenc órára egészen megtelt a terem. A cigány játszott, a fiatalság táncba fogott; az első szünetben fölnyilt az ajtó és bejött rajta Sátory Suzanne. Rábay kisérte. Mindenki odanézett. Rábay a karját nyujtotta az asszonynak. Az asszony elfogadta a karját. Bejöttek a terembe és végigsétáltak rajta. Rábay ekkor észrevette Zabolaynét és feléje tartott. Zabolayné egy sarokban ült, kikereste ezt a helyet, hogy egyedül legyen. Amikor az asszony feléje jött, felállott.

Összeölelkeztek, összecsókolóztak; a terem bámulva nézte őket, Zabolayné odavonta Suzannet a sarokba, beszélgettek, nevetgéltek, suttogtak, összesimultak. Zabolayné egyszerre körülnézett és odaintette Miklosics Juliskát.

Juliska pirulva állott. Suzanne odavonta magához és megcsókolta. Akkor Juliskát is bevették maguk közé és hármasban mulattak. A terem elámulva, azután -166- felháborodva, végül kétségbeesetten nézte őket. Zabolayné egészen lefoglalta Suzannet, semmi mód nem igérkezett rá, hogy más is hozzáférjen, három néptelen és kedvtelen tánc is volt már és a hármas társaság még mindig suttogott, az asszonyok végül küldték a férfiakat, hogy próbálják táncra kérni Suzannet, akkor talán ki lehet szabadítani a Zabolayné karmai közül.

Suzanne egy királyi fejbólintással és egy leereszkedő mosolygással válaszolta:

Érdy Kázmér visszavonult. Egy jó óra telt el, amíg Suzanne kibeszélte magát a két nővel. Akkor intett Rábaynak.

Rábay átkarolta, és táncolni kezdtek. A tánc, amely eddig sehogy sem ment, most megelevenedett. Mindenki táncolt. A férfiak egymásután mentek oda Suzannehoz, Suzanne jókedvüen és fáradhatatlanul táncolt, a társaság elragadtatva nézte, hogy a csárdást milyen jól tudja még, a férfiak odavitték hozzá a többi asszonyokat is, Suzanne nyájasan adott rövid audienciákat, -167- azután elbocsátotta a nőket, újra táncolt és mindig visszatért Zabolaynéhoz és Miklosics Juliskához nevetgélni egy kicsit. Reggel felé nyilvánvaló lett, hogy minden erőfeszítés hiábavaló: Suzanne csak azoknak bocsátott meg a családból, akik elsőnek borultak a nyakába, az öreg Koppán Sándor a fiainak több sikertelen kísérlete után dörmögve elment, szidták Zabolaynét, alávalónak mondták az eljárását, Suzanne pedig egy kis társasággal félrevonult és reggel hét óráig táncolt.

Másnap elvitte az automobilján Zabolaynét és Miklosics Juliskát egy sétakocsizásra. Azután fölvitte őket magához uzsonnára. Uzsonnánál megkérdezte Juliskát:

– No ne haragudj, – mondta. – Nem akartalak megbántani. De egy ilyen szép lány, mint te!…

Juliska ekkor elmondta, hogy van itt egy Hellpach nevü főhadnagy. Az udvarolt neki. De a kaucióra nem volt pénz. Azt hitte, hogy az örökségből majd jut, de nem jutott. Alig ötezer forint lett az ő része, az nem elég…

– Köszönöm, – mondta Juliska sírva. – Most már nem kell. Így sem vesz el. Sok pénz kell neki. És már én sem szeretem.

– Tudod mit Juliska, – mondta Suzanne. – Gyere el velem Kairóba. Majd férjhez adlak én. -168-

– Férjhez adlak én, – mondta Suzanne. – Ilyen szép lányt, ilyen okosat, ilyen műveltet… Válogathatsz. Van egy barátom. Miniszter ott. Az rögtön beléd szeret, ha meglát.

Juliska szólni akart, azután elpirult, azután lehajtotta a fejét. Mind a hárman hallgattak. Végre Zabolayné szólalt meg:

– Igen, – mondta Suzanne, – hát aztán? Nem jobb úgy, mint itt megöregedni? Az én uramnak is több felesége van. De én vagyok az első. Azért vagy szép és okos, hogy az első légy. Ha több felesége van, az európai asszony az első közöttük. Mit gondolsz, kivel cserélnék itt. Cserélnék veled?

– Mi tönkremegyünk, – mondta azután. – Azt hittük, az örökség kiránt a bajból. De olyan kevés lett. Nemsokára elmehetek Budapestre… guvernántnak.

– Nem lehet. Akármennyi pénzünk volna, az uram elissza meg elkártyázza. Nekem pedig alig telik egy jó ruhára. -169-

– Tudod mit, – mondta Suzanne zavarodottan, tréfásan, ideges nevetéssel, – gyere te is velem.

– Mert az apám nem bánná… Azt mondtam neki: a társalkodónőd lennék. Előbb csak tréfából mondtam. De ő nem bánja.

– De örülök neked, – mondta. – De örülök. Három hónap alatt férjhez adlak. És jó barátságban leszünk. Igen?

Juliska elpirult, Zabolayné elmélázott és gondolkozva nézte a Suzanne ruháját.

Későn aludtak el, sokáig beszélgettek arról az életről, amely Juliskára vár. Reggel hét óra tájban -170- kopogtak az ajtójukon. Suzanne kiugrott az ágyból és kinyitotta az ajtót.

– Suzanne, – kérdezte komolyan, – egy héttel ezelőtt azt mondtad, menjek én is veled. Most megkérdezem: elvinnél engem is magaddal?

Suzanne öltözködni kezdett. Juliska is felöltözött. Zabolayné közben elmondta nekik, hogy a férjét a tisztujításon nem fogják újra megválasztani; haragjában most a rendesnél is többet iszik, őt, mert egy új ruhát csináltatott, – a Suzanne csodaszép báli ruhája mintájára, – meg akarta verni; most mámorosan alszik otthon; ő eljött; mire felébred, akkorra a hetedik határon is túl akar lenni.

Suzanne összecsókolta az asszonyt, megvigasztalta, dédelgette, biztatta, hogy majd jobban lesz ezentúl, elmondta, milyen ruhákat hordhat, milyen társaságba fog járni. Azután reggelit hozatott fel. Megreggeliztek. Cigarettára gyujtottak. Jókedvük támadt. Suzanne toporzékolt örömében, a másik kettő nevetett rajta, azután lementek, felültek az automobilra, és az automobil a három jókedvü nővel kirobogott a városból.

Anna.

Anna korán kelt föl az első napon. Lement a kertbe, végigjárta az utakat, megnézte az udvart, azután a folyosón visszafelé indult a szobájába. A folyosó első része még éjszakai csendességben volt; a fordulónál nagy zsivajgás hallatszott, a folyosó hátsó része már tele volt üvöltéssel, nyávogással, csörömpöléssel, toporzékolások és csapkodások hangjával.

Anna benyitott a fiuk szobájába. A három fiu félig felöltözködve kergetőzött, ugrált és marakodott bent. A szoba közepén egy kétségbeesetten kiabáló idősebb nő állott, aki hol alázatos könyörgéssel, hol huszáros káromkodással igyekezett a három fiut a megmosakodásra és a teljes felöltözködésre rábirni. A három fiu nem is hallgatott rá. Amikor észrevették Annát, nekiestek. Az egyik egy nagy rohammal a nyakába ugrott, a másik kettő a kezeit hódította meg.

– Utálom a kisasszonyt, utálom a kisasszonyt, -172- – üvöltötte Laci, aki a nyakába ugrott. – Téged szeretlek. De a kisasszonyt utálom.

Az öreg kisasszony elvörösödött a méregtől; Anna lerázta magáról a fiúkat és szigoruan mondta:

A fiúk erre villámgyors mosakodásba és öltözködésbe fogtak, öt perc alatt elkészültek, újabb öt perc alatt megreggeliztek és ezen a napon kivételesen nem késtek el az iskolából. Anna egy hét múlva ezt mondta az anyjuknak:

– Ha megengednéd, én venném át egészen a fiúk gondozását. A kisasszony csak bajt csinál. Nekem jobban engedelmeskednek.

– Nekem élvezet, – mondta Anna mosolyogva. – Szeretem őket. Mintha a saját gyerekeim volnának.

– Nem neked való ez. Te fiatal vagy. Arra kell gondolnod, hogy férjhez menj.

Anna fanyarul mosolygott és intett a kezével. Hallgattak egy kicsit, azután Anna megszólalt:

– Hadd gondozzam őket addig, amíg itt vagyok nálatok. Ti olyan jók vagytok hozzám. Ha be nem fogadtatok volna, nem tudom, mi lett volna velem. Amíg itt vagyok, legalább gondot viselek rájuk. -173-

A kisasszonyt ekkor elküldték és Anna átvette a fiúk gondozását. Úgy szerette őket, mintha a saját gyerekei lettek volna. Néha egyenesen az az érzése támadt, hogy az ő három szép fia ugrál körülötte. Reggeltől estig velük volt elfoglalva. Ha iskolában voltak, akkor a ruháik, a könyveik, a szobájuk adott neki dolgot és attól a perctől kezdve, hogy hazajöttek, minden idejét elfoglalta az, hogy segített nekik tanulni, meghallgatta a panaszaikat, olvasott nekik, játszott velük. A fiúk néha el is felejtették, hogy anyjuk is van. Az anyjukat ritkán látták, ha valami bajuk volt, Annához mentek vele, ha betegek voltak, Anna rakott a nyakukra borogatást és Anna virrasztott az ágyuk mellett.

Mikor a gimnáziumba kerültek, Anna velük együtt tanult meg latinul, minden titkukat tudta, mindenféle ügyükben tudott tanácsot adni és akár egy gomb szakadt le a ruhájukról, akár a kicsapatás fenyegette őket valamilyen okból, Annához szaladtak és tőle kértek segítséget. A kifogyhatatlan és végeérhetetlen jóságát és türelmét olyan természetesen és magától értetődően vették igénybe, mint egy anyáét szokták a gyerekei és Anna éppen olyan természetesen és habozás nélkül adta oda nekik minden nyugalmát és minden erejét és az egész életét, mint egy jó anya a gyerekeinek. Ha együtt volt velük a szobájukban és a fiúk később már csendesen írtak vagy olvastak és neki is egy könyv volt a kezében és a könyvről fölnézett és végigpillantott rajtuk, most már állandóan volt az az érzése, hogy az ő három fia ül körülötte, az ő három erős, szép, nagy fia. -174-

Így eltelt tíz év. Anna harminc éves lett. Laci már tizennyolc, Géza tizenhét és Pista tizenhat. Laci az érettségire készült, Anna segített neki. Egy meleg májusi délután együtt ültek a fiúk szobájában, a másik két fiu nem volt otthon. Laci egyszerre letette a könyvét.

– Elég volt, – mondta. – Most már mindent tudok. És most már úgyis mindegy.

– Jól van, – mondta Anna mosolyogva. – Azt hiszem, csakugyan eleget tudsz. Mit akarsz most csinálni?

Laci fölállott, járkált a szobában, meg akart szólalni, azután mégis hallgatott és idegesen szorongatta az egyik kezével a másikat.

– Lackó, – mondta Anna, – menj el inkább sétálni egy kicsit. Vagy tenniszezni. Ideges vagy. Félsz egy kicsit a vizsgától.

Fölállott és a kezébe adta Lacinak a kalapját. Laci határozatlanul állott.

Laci ekkor hozzálépett, megölelte és megcsókolta. Átfogta a karjával, magához szorította, megkereste az ajkát és az ajkát csókolta meg ügyetlenül tapogatózva, de hosszan és szomjasan. Anna kibontakozott az öleléséből és kábultan kapkodott lélekzet után. A fiu sötétvörösre -175- pirult arccal, zavarodottan állott előtte, azután dadogva mondta:

Elment. Anna megdöbbenve bámult utána. Mi volt ez? A fiúk mindennap százszor csókolták meg, egy-egy csókzáporral borították el, ha a kedvükre tett valamit, vagy ha kértek tőle valamit, megcsókolták a kezét, a ruháját, az arcát, a homlokát, a szemét. Az ajkát ritkán. És így sohasem. Soha ilyen kutatóan, ilyen hosszan, ilyen éhesen. Soha ilyen tüzesen. Soha férfimódra.

Anna ijedten bámult maga elé. A szíve egyszerre egy nagyot dobbant, az ijedt, nagy dobbanás után az egész testén végigfutott a rémületnek egy borzongása, a szívéből forró áradással öntötte el a vér az egész testét, érezte, hogyan pirul ki az arca, hogyan lesz még a nyaka is piros a vértől. Rémülten állott egy percig, egészen tehetetlenül, teljesen megzavarodottan. Azután hirtelen nagy utálat támadt föl benne önönmaga iránt.

– Szamárság, – mondta. – Hisztériás vén kisasszony vagyok már. Mindent rosszra magyarázok. Pfuj.

Megrázta magát, kisietett a szobából, gyorsan munkát keresett magának, szaporán dolgozni kezdett és hamarosan elfelejtette az egész dolgot.

A fiu ekkor átkarolta és ügyetlenül és szomjasan és hevesen megcsókolta. Anna kitépte magát a karjából és fölindultan és haragosan kiáltott rá:

A fiu nem válaszolt. Lesütött szemmel és remegve állott előtte. Anna megfordult, bement a szobájába és becsapta az ajtót. Azután visszament az ajtóhoz és kulccsal bezárta. Eddig sohasem zárta be kulccsal az ajtaját. Azután lefeküdt és egész éjjel nyugtalanul hánykolódott és égő szemmel nézett bele a sötétségbe.

Egy hét múlva Pistával, a legfiatalabbal volt egyedül egy délután. Pista lecsusztatta a könyvet, amelyet olvasott, a földre és lassan odament hozzá. Leült melléje és megfogta a kezét. Anna ránézett.

Anna megdöbbenve nézett rá. A fiu ekkor megmozdult, egy rándulással a nyakába vetette magát és reszketve sugta a fülébe:

– Anna… én szeretlek téged… téged akarlak feleségül venni… várj meg, amíg mérnök leszek…

Anna kibontakozott az öleléséből, reszkető lábakkal -177- fölállott és kegyetlen erőfeszítéssel nyugodt mosolygást kényszerített az arcára.

– Pityukám, – mondta nehéz lélekzettel és elkényszeredett mosolygással, – öreg vagyok én már hozzád.

A fiu válaszolni akart, de Anna intett neki a kezével, azután megfordult és kiment. Besietett a maga szobájába, fáradtan lefeküdt a diványára és fölzaklatva és dobogó szívvel nézett maga elé. Tréfával kellett vászolnia, úgy kellett tennie, mintha nem értette volna meg a fiút. De milyen szörnyü dolog ez…

Ettől a naptól kezdve nem ment be a fiúk szobájába, ha valamelyik fiu egyedül volt. Ha feléje közeledtek, gyanakodva, ijedten és dobogó szívvel nézett rájuk és amikor egyszer Géza is ajkon csókolta és úgy érezte, hogy ez a csók nem volt egy gyereknek a csókja, este és reggel egyáltalában nem ment be hozzájuk. Kétségbeesetten erőlködött, hogy a régi hangot fönntartsa, próbált tovább is jókedvü, bizalmas pajtásuk lenni, de ahányszor a fiúk hozzá közeledtek, ahányszor megfogták csak a kezét, megzavarodott és visszahuzódott. Ha megölelték, megijedt, minden érintést támadásnak, vakmerőségnek, bűnnek érzett, egy-egy csók megzavarta, fölkavarta a vérét, elkábította, nem tudott többé elfogulatlan lenni, minden beszélgetésük kínos zavarodottsággal végződött és a barátkozás minden kísérletének az lett a vége, hogy ijedten és félve bámult a három fiúra és elmenekült tőlük.

Júniusban a fiúk egyedül maradtak Annával. Az anyjuk és az apjuk fürdőre utazott. Előbb kiadták a rendes parancsot: -178-

A fiúk máskor hangos örömrivalgással fogadták ezt a parancsot. Most hallgattak. Máskor Anna is örült. Most zavarodottan hallgatott és félt a három fiútól.

Az első napokban még együtt voltak néha. Anna azonban egyre érzékenyebb és egyre ijedősebb lett és egy hét múlva teljesen visszavonult a fiúktól. Egész nap alig látták egymást, a fiúk jártak a maguk utain, el voltak foglalva a vizsgákkal és Anna egész nap egyedül volt otthon kétségbeesetten, fájdalmas határozatlanságban és állandó ijedelemben és lelkifurdalásban.

Június tizedikén Laci letette az érettségit. Negyednap délben bejelentette:

– Ma este nem vacsorázom itthon. Érettségi bankettünk van. Későn jövök haza.

A másik két fiu a vacsoránál csendesen ült; szótlanul ettek; vacsora után megszólalt Géza:

A két fiu könyörgött, kiabált, tiltakozott, de Anna kérlelhetetlen maradt:

A két fiu végre összenézett, vállat vont és elhallgatott. Egész este alig beszéltek és amikor aludni mentek, egy szótlan csókkal búcsúztak el Annától.

Anna lefeküdt. Sokáig olvasott, azután eloltotta a lámpáját és álomtalanul és mozdulatlanul nézett bele a sötétségbe. Hosszu ideig feküdt így mozdulatlanul; lassan álmosodni kezdett; ekkor félálomban egy ajtó nyikorgását hallotta; utána suttogó beszédet hallott, azután halk lépések neszét az ajtaja előtt a folyosón. Az álom rögtön kiment a szeméből, gyorsan felült az ágyában és megfeszített figyelemmel hallgatózott. A lépések nesze azonban elhalkult, minden elhallgatott és ujra teljes csend lett.

Anna nyugtalanul és dobogó szívvel ült az ágyában. Előrenyújtotta a fejét és úgy hallgatózott. De akkor már teljes csend volt. Visszafeküdt a párnájára. Próbálta megnyugtatni magát:

De mi volt akkor a suttogás? Az se jelent semmit. A fiúk kijöttek a szobájukból valamiért. De miért suttogtak? Nem szoktak suttogni.

Rettenetes nyugtalanság rohanta meg. Még egy negyedóráig feküdt az ágyában izgatottan, töprengve, félve, azután nem bírta tovább ezt a nyugtalanságot. Felugrott, lámpát gyujtott, felöltözködött és a lámpával a kezében óvatosan kinyitott a folyosóra.

Itt teljes csend volt. Odament a fiúk ajtajához és -180- hallgatózott. Itt is csend. Teljes csend. Odaszorította a fülét az ajtóhoz. Túlságosan is nagy ez a csend; még a fiúk egészséges, erős lélekzetvételét sem hallani.

Halkan rátette a kezét a kilincsre. Óvatosan megpróbálta az ajtót kinyitni. A kilincs engedett. Az ajtó kinyílott. Bevilágított a szobába. Ott állott a három ágy és mind a három üres volt.

A fiúk ruhája, kalapja, felöltője hiányzott. Laci nincs itthon. De a másik kettő? Azok is elmentek. Le sem vetkőztek, megvárták, míg nála sötétség lesz, vártak rá, hogy elaludjék, azután kilopóztak…

Hová mentek? Anna leült egy székre, a lámpát letette az asztalra és várt. Mikor fognak haza jönni? Hol vannak? Eltelt egy óra, éjfél elmult, teljes nagy csend volt, Anna ült és nézett maga elé. Azután újra elmult egy óra és megint egy. Nemsokára hajnalodik. Annának elszorult a szíve. Vissza kell mennie a szobájába, nem várhatja meg őket itt. Nemsokára itt lesznek. Hol vannak most? Anna körülnézett a szobában, amelyben tíz évig szinte együtt élt a három fiúval, ráhajolt az asztalra, lehajtotta a fejét a karjára és keservesen, kétségbeesetten, vígasztalan fájdalommal sírt.

Szentpáli Iza.

A szinház udvarán egy kis padon egyedül ült Halasi, a rendező. A szinház felől odajött Szentpáli Iza és leült melléje a padra.

Halasi ránézett, közelebb húzódott hozzá, a karját belefűzte a karjába és megfogta a bal kezét.

Kihúzta a karját, nyújtózkodott, felállott és elment. Halasi bosszankodva nézett utána.

Másnap a szinház folyosóján találkoztak. Halasi megfogta az asszony kezét, a kezénél fogva magához húzta és megölelte. Az asszony kibontakozott az öleléséből.

– Ejnye, – mondta haragosan – meg vagy te bolondulva? Te is akarsz tőlem valamit?

– Így hát – válaszolta az asszony nyugodtan. – És jó lesz, ha nem sokat teketóriázol, mert ha terhemre vagy, általában kidobatlak a szinháztól.

Halasi vörös lett a méregtől, felemelte a kezét, szólni akart, azután meggondolta a dolgot, bólintott és hallgatott. Az asszony még egyszer végignézte sértően és megvetően, azután elment.

– Persze, hogy az vagyok – felelte az asszony ingerülten. – Már megint kezded?

– Dehogy kezdem – mondta Halasi. – Nekem elég volt… Én nem akarok veled összeveszni. Látod, milyen alázatos vagyok hozzád.

– Te volnál az utolsó… Nekem elég volt a szerelemből. De te volnál a legeslegutolsó. Utállak. Utállak. U-tál-lak…

– De érdekes – mondta nyugodtan. – Valamikor milyen más voltál hozzám. -183-

Az asszony bámulva nézett rá, összeráncolta a homlokát, azután gondolkozva tekintett maga elé.

Az asszony komolyan nézett rá, újra gondolkozott, hozzáfordult és halkan és bizonytalanul kérdezte:

– Ah nem, – válaszolta Halasi. – Akkor nem csodálnám… mikor már a kórusban voltál, akkor…

Az asszony elképedve nézett rá. A szeme kitágult, és a szája nyitva maradt a csodálkozástól.

– Igen. Igen, – mondta Halasi nevetve. – Király-utca száznegyven. Második emelet.

Az asszony hallgatva és komolyan nézett rá. Farkasszemet néztek. Az asszony végre felkapta a fejét és határozottan és keményen mondta:

– Ez kitünő – mondta hahotázva. – Hát azt is elfelejtetted? Hát már akkor is?…

Az asszony arca kipirult, a szemei kigyultak, a kezét ökölbe szorította és felindultan és reszketve mondta:

– Az nem igaz… Akkor nem… Ez becstelenség… Én akkor… én akkor… menyasszony voltam… azt hittem… hogy elvesz… egy hadnagy…

Az asszony fölemelte az öklét, mintha rá akarna ütni a fejére. Azután kiegyenesedett.

– Te – mondta neki szelíden – ne komiszkodj velem. Mondd meg őszintén: ugy-e nem igaz?

Az asszony megcsóválta a fejét, nyelt egyet, azután halkan és zavarodottan folytatta:

– Nézd, legyen benned becsület… Mondd meg… Megszolgálom!… Ugy-e nem igaz?

– No kérlek, ne bolondozz. Meghálálom. Nézd… egész éjjel nem tudtam tőle aludni… Törtem a fejemet… De lehetetlen… Én akkor még nem… Hát ugy-e?

– Hát gyere – mondta neki barátságosan. – Mindig jó barátod leszek. Fölemeltetem a fizetésedet.

Az asszony kirántotta a karját, megállott és a haragtól remegve hajolt előre:

– Hiszen nem is láttál engem. Nem is ismertél. Hiszen itt ismerkedtünk meg a szinháznál. Három hónappal ezelőtt.

– De csak te felejtettél el engem. Én nem téged. Nekem nem volt annyi asszonnyal dolgom, mint neked férfival.

Az asszony kétségbeesetten, dühösen sóhajtott egyet. Halasi összetette a két kezét és csendesen mondta:

– Én nem akarom, hogy megharagudj rám. Hát inkább megmondom, hogy egy szó sem igaz belőle.

Az asszony megkönnyebülten mosolygott rá; azután gyorsan elkomolyodott, újra hozzáhajolt és könyörögve mondta:

Az asszony megrázta a fejét, keserűen elhúzta a száját és elment. Déltájban újra félrevonta a férfit.

– Te akkor bonne voltál. Maureréknál, a szeszkereskedőéknél. A második emeleten. Igaz?

– Nagyon szép leány voltál. Tizennyolc éves. Ennek pont húsz éve. Pirosarcu, kékszemü… Vitted a gyerekeket sétálni. A lépcsőházban találkoztunk mindig. És egyszer a Fasorban ugyanazon a padon ültünk és megismerkedtünk. Az egyik kis leányt, a Maurerékét Alicenak hítták, a másikat Juliskának. Igaz?

– A két gyerek játszott és mi beszélgettünk. Én akkor még jogász voltam. Elsőéves. Ott laktam hátul az udvarban. A gyerekszoba Maureréknál udvari szoba volt. Te ott ültél néha az ablakban. Azután, hogy megismerkedtünk, gyakran oda jöttél. Csókokat dobtam neked. Te is…

– No látod. Azután egyszer este a lépcsőházban -187- megcsókoltalak. Azután néha kijöttél a gangra. Beszélgettünk. Azután egyszer bejöttél hozzám. Azután éjjel kiszöktél, amikor lehetett… A konyhán keresztül… A kulcsot magaddal hoztad… Egyet kocintottál az ablakomon és én gyorsan beeresztettelek… De szép voltál. De fiatal. De tüzes.

– De hiszen ez lehetetlen – mondta újra kétségbeesve. – Én akkor csak… Minden második vasárnap… Akkor mentem el a hadnagyhoz… Úgy volt, hogy elvesz, ha kauciónk lesz… Én hű voltam hozzá…

– De igen – mondta az asszony. – De igen. Addig, amíg csak ő ott nem hagyott…

– De sok mindent tudnék elbeszélni… A ruháidról. Volt egy kék flanell-blúzod.

– Szép voltál még abban is. Elől gyöngyházgombok voltak. Legszebb voltál, amikor felgomboltad.

Halasi mosolyogva intett a fejével, hogy igen, mégis; az asszony gondolkozva állott egy ideig, azután szomorúan elment.

– Öregem, – mondta neki könyörögve – hát ne kínozz engem. Mondd, hogy nem.

– Ne így. Nézd, nekem nincs nyugtom. Én sok mindenen végigmentem. Vidéken. Öt évig voltam a kórusban. De akkor még nem. Sokszor elfogott az undor… De tudtam… mindig arra gondoltam, hogy akkor… milyen hűséges voltam…

– Így mondod!… Nem érek vele semmit… És nem tudok… nem vagyok képes rá… egészen jól visszaemlékezni…

Megfordult és elment. Harmadnap újra kezdődött a könyörgés. Egy hét mulva elvitte magához ebédre a férfit. Ebéd után odaült hozzá és megsímogatta az arcát.

Egy hét telt el. Halasi minden második nap nála ebédelt; az asszony kért, sírt, igért, könyörgött, fenyegetőzött, Halasi nyugodtan, udvariasan és engedelmesen válaszolta: -189-

– Próbálj egyszer vacsorára meghíni. Szinház után. Majd meglátod, igaz-e.

Az asszony utálattal biggyesztette el a száját és elfordult. Este előadás után azonban sietve szalajtotta a szobaleányát Halasi után. Halasi megjelent.

Halasi bólintott. Együtt mentek el az asszony lakására. Szótlanul, teljes csöndben vacsoráztak. Vacsora után még egyszer könyörögve megkérdezte az asszony:

Az asszony lemondóan sóhajtott és az ölébe tette a kezét. Halasi megfogta a kezét.

– Nézz ide – mondta. – Így jöttél be hozzám. Sötét volt és a kezedet előre nyújtottad. Akkor nem volt ilyen puha a kezed.

Az asszony összeráncolta a homlokát, gondolkozott, azután megcsóválta a fejét.

– Mikor bejöttél, – mondta Halasi – akkor én az ajtónál vártalak. Egyenesen a karomba jöttél. Átöleltelek és a nyakadat csókoltam meg. Itt, a füled mögött. -190-

Halasi ekkor előrehajolt, összeszorította a száját, csúfolódva belevigyorgott az asszony arcába és fogcsikorgatva mondta:

– Most kidobathatsz már a színháztól. Dobass ki. Kidobathatsz innen. Pofonüthetsz. Itt egyenesen bele az arcomba. Az már semmit nem változtat azon, hogy… hiába utáltál. Pedig nem igaz. Csakugyan nem igaz. Annyi az igaz, hogy én is ott laktam. De sohase voltál nálam. Az egy másik leány volt. Sohase voltál. Most dobass ki. Most üss pofon. Nem volt igaz.

Összeszorított szájjal, csúfolódva nézett szembe az asszonnyal. Gúnyosan ismételte:

– Hála Istennek, – mondta boldogan az asszony. – Hát ugy-e?… Ugy-e?… Bánlak is téged! Hála Istennek!

Apoll.

Előbb szótlanul ültünk, csöndesen nézegettünk kifelé a susogó éjszakába, a fiu azután rákönyökölt az asztalra, áthajolt felém és halkan beszélni kezdett.

– Tegnap – mondta – lent voltam Szolnokon. Pálfalvyék hívtak meg: a két leány, Klára és Leontine. Szép lányok. Klára szőke, karcsu, délceg, az ökle olyan, mint a vas; Leontine barna, sápadt, nagyszemü, ha rádnéz: végigborzong rajtad valami, a fejed búbjától le a talpadig. Kedves leányok. Okos leányok. Bátrak. Kívánatosak. Mindenről beszélhetsz velük, amiről csak akarsz, ők nyugodtak maradnak és tiszta a pillantásuk; ha arra gondolsz, mi van e mögött a pillantás mögött, megszédülhetsz és rád jöhet valami, amitől eltikkad a nyelved, – ők biztosan és kíváncsian néznek a szemedbe és nyugodtan kacagnak. Szép lányok. Elegáns, okos úri lányok.

Náluk ebédeltem. Ebéd után félórát még együtt voltunk az öregekkel; az öregeket azután otthagytuk, -192- bementünk a két leány szobájába. Öt óra tájban uzsonnáztunk, uzsonna után sétáltunk egy félórát, kilenc óra tájban vacsoráztunk. Ezen az időn kívül az egész délutánt és az egész estét benn töltöttem a leányok szobájában. Két órától éjjel tizenegyig.

Voltál te már négy… öt… hat óra hosszat egy ilyen leányszobában? Nem volt rajta semmi különös, még csak fehér se volt… de voltál te már öt óra hosszat egy ilyen leányszobában…? Nem is beszéltünk valami különös dolgokról, össze-vissza fecsegtünk mindenről, bolondságokról és okosságokról… szerelemről, szinházról, halálról, házasságról, két okos lánnyal, két jó lány barátjával sok mindent össze tud beszélni az ember, semmi különös nem volt benne… de voltál te már egy ilyen leányszobában? Ott van benne az ágy, abban alszik az egyik, ott van a dívány, azon alszik a másik… Esténként lassan vetkőznek le a tükör előtt… egymásután hull le róluk minden ruha… a Klára csipője!… a Leontine válla!… bebújnak az ágyba… beszélgetnek… miről beszélgetnek?… a szoba tele van a testük illatával…

Tizenegy órakor jöttem el tőlük. Ők ott maradtak… egyedül maradtak… és nekem el kell jönnöm. Szomjasan nyeltem az éjszakai hűvösséget, le akartam hűteni a nagy forróságot itt bent a mellem, a szívem tájékán, a fejemben. De a fejem zúgott; zúgott, harsonázott bent valami a fejemben, a mellemben; a karjaim reszkettek. És dideregtem.

Az állomáson még két teljes órát kellett várnom. Kimentem a váróteremből, nem tudtam elviselni, hogy bent emberek vannak, buta pofák vannak, amelyeknek -193- ököllel kellene nekimenni, vihogások, röhögések, bárgyu és nyugodt elbámulások vannak… Kint sétáltam; föl és le, idegesen, izgatottan, reszketve, zakatoló vérrel és dörömbölő fejjel. És még két órát kell sétálnom, Istenem, én megőrülök ebben…

Egyszerre egy nőt vettem észre. Az ajtó mellett állott, nekitámaszkodva a falnak, a lámpa alatt, kendő volt a fején, a lámpa árnyékot vetett az arcára, csak azt lehetett látni, hogy nem nagyon fiatal, de csinos és csak a szemei voltak csillogók; a szemei kivilágítottak a kendő alól.

Ránéztem, azután tovább mentem. Visszafordultam és megint ránéztem. Nem volt szép, nem is volt fiatal, de a világító szemei figyelmesen kísértek az utamon. Odaléptem hozzá. Benéztem a kendője alá. Nem csunya. De az arca fiatalon elvénült, aggasztóan hervadt; festetlen, de festéktől és éjszakáktól fáradt. El kellett volna fordulnom tőle. De az ajka körül mosolygás támadt és erre még közelebb léptem hozzá.

Bosszantott a hangja, szégyeltem, hogy mosolyog, remegtem az ideges türelmetlenségtől.

– Nem igen messze, – mondta mosolyogva. A mosolygása és a hangja egészen felbőszített, megfogtam a karját, elhúztam a lámpa alól és előre lódítottam.

Elindult. Mentem mellette. Utálat, mondottam -194- magamban, amit csinálok, förtelem, de minden férfi ezt csinálná a helyemen, ilyen förtelemben élünk mindnyájan, ilyen szennyesek vagyunk.

A nő ment mellettem, oldalt, a kendője alól föl-fölnézegetett rám, én összeszorítottam a fogamat és összecsuktam az ajkamat; ahogy mentünk, az jutott eszembe, hogy el találunk menni a lányok ablaka alatt, a Klára és Leontine ablaka alatt; én az alatt az ablak alatt nem tudok elmenni, gondoltam, ha ott megyünk el, akkor én visszafordulok és megfogok egy fát és megrázom és én ordítani fogok a haragtól és az utálattól… Azonban befordultunk egy mellékutcába, a nő újra fölnézett rám és ekkor furcsa és különös és vad dolog történt. A nő fölnézett rám és megszólalt:

– Nagyságos úr, – mondta – én nem vagyok már fiatal… De ha a nagyságos úrnak tetszik, van nálam egy fiatal lány, az egészen fiatal, parasztlány… friss parasztlány… annak még sohasem volt férfival dolga…

A nyakamból a mellembe valami hidegség szaladt le, a szívem nagyot dobbant és egy ijedt és hosszu lélekzetet vettem. Megijedtem. Érted te ezt? Miért ijedtem meg? Mi volt abban olyan váratlan és szokatlan, amit ez az asszony mondott?… Örülnöm kellett volna inkább. Én azt hiszem, volt is az ijedelmemben valami öröm, a megfeszített, a fölkorbácsolt izgalomnak valami meglepetése. Az az öröm, hogy nem kell hozzányúlnom, nem kell hozzáérnem ehhez az elpiszkolt nőhöz, aki már azzal is kínoz, hogy mellettem megy és föl-föl néz rám.

Bólintott a fejével és mentünk tovább. Mentünk, mentünk… Szörnyü hosszúságu idők óta tartott már ez a menés, egyre jöttek új házak, új sarkok, poros utcák; éjszaka volt, csönd volt, hallgatva mentünk, fuldokoltam az izgalomtól és az undortól.

Ekkor már valahol a város végén jártunk. Körös-körül alacsony parasztházak állottak, a világítás elmaradt mögöttünk, valami szemétdombon gázoltunk át.

Kinyitott egy kis kaput. A kapu mögött nagy sötétség volt. A revolverem után nyúltam.

Átléptem a küszöbön és megállottam. Nem láttam semmit. Nagy, vak sötétség volt előttem. Az asszony megfogta a kezemet.

Fogta a kezemet. Undorodtam az érintésétől, reszketett a karom, de nem rántottam vissza. Vakon botorkáltam utána és most már egyetlen egy vágyam volt: csak eresztené már el a kezemet. Visszafojtottam a lélegzetemet: csak ne fogná már, Istenem, a kezemet.

Megállott. A kezem kiszabadult. Nagyot lélegzettem, egy nagy megkönnyebbülés, a megszabadulás jótékony friss öröme futott végig rajtam. Ebben a másodpercben jól éreztem magamat. Itt vagyok a hűvös, csendes, őszi éjszakában, szabad vagyok, erős vagyok -196- és mindjárt itt lesz az a lány is, az a friss parasztlány…

Az asszony fölnyitott egy ajtót. Belépett. Én is beléptem. Szűk szoba volt, lecsavart petróleumlámpa égett benne, ennek a szagával volt tele a szoba. Az asszony fölcsavarta a lámpát, felém fordult és udvariasan mondta:

Le tudtam volna ütni. Nem szóltam. Az asszony odaintett a jobboldalon egy ajtóra.

Odafordultam az ajtó felé… utálatos… a nő ekkor hirtelen elém állott… előbb pénzt akart… Kivettem a tárcámat… fizettem… a nő ekkor elővett egy kulcsot és kinyitotta az ajtót.

Meghökkenve néztem rá. Miért van az ajtó kulccsal bezárva?… A nő fogta a petróleumlámpát, bement a szobába és letette a lámpát egy asztalra. Utána mentem. A nő a lámpától elfordult jobbfelé; a szoba jobb fala mellett ágy állott, parasztágy, nagy tarka párnákkal és dunnákkal. A tarka párnák között egy borzas, barna fej látszott.

– No!… Apoll…! – szólalt meg az asszony intő hangon, súgva, a torkán át sziszegve.

A barna fej riadtan mozdult meg, az asszony visszafordult felém, rám mosolygott.

És kiment. Megálltam a szoba közepén, utána néztem. Azután visszafordultam az ágy felé. A kalapomat letettem az asztalra és odaléptem az ágyhoz. -197-

Előbb semmit se láttam. A tarka párnák között semmit sem lehetett látni. Hozzányúltam a nagy dunnához, elhúztam, visszarántottam.

Az ágyban ekkor ott feküdt egy kis parasztlány. Egy tizenötéves kis parasztlány, vékony karokkal és pici mellel. Egy rémült szemü kis parasztlány, akinek az egész gyönge kis teste fázva reszketett, akinek az ajka didergett és a foga reszketve vacogott. Egy szomoru, riadt, gyötrött kis parasztlány, egy halálosan félő, fáradt kis állat.

Ott álltam mellette és ebben a percben egyszerre lehültem, megnyugodtam, elbágyadtam. A vérem zakatolása és a fejem dörömbölése egyszerre megszünt, az izgatott idegességem egyszerre lecsillapodott. Nem akartam már semmit. Nem kívántam már semmit.

A lány elhuzott szájjal és tágra nyilt szemmel nézett rám: mint a vágóhídon az állat a késre. Szegény, árva, kis parasztlány, szegény reszkető, bezárt kis Apollónia…

Fölemeltem a kezemet. Riadtan szökkent egyet. Végtelen nagy szánalom és bánat és fájdalom volt a szívemben.

– No kis lány, – mondtam, – no kis Apoll, ne félj tőlem, nem bántlak én téged.

Kapkodva, sóhajtva, sírósan lihegett, a fájdalmas kis arcához ért a kezem, bizalmatlanul, rémülten nézett reám, megsimogattam a szegény, égő arcocskáját.

Leültem. Erre nyugodtabban nézett rám és amikor -198- látta, hogy nem mozdulok, megnyugodva hajtotta le a párnára a fejét.

Ott ültem a széken, egyszer-kétszer megsimogattam még, azután hallgattam. A lány se remegett már úgy, belefurta a fejét a párnába, ő is hallgatott. Ott ültem ebben a becstelen, mocskos szobában; föl voltam háborodva, el voltam keseredve, el voltam szomorodva. Minek jöttem ide? És ez a szegény, kis lány, ez a szegény, árva teremtés…

A két nagyra nyitott szeme jött velem az ajtóig. És… és… kimondani is alig lehet… utálat, hallatlan… elhiszed-e, hogy csalódás volt az arcán és csalódás volt a nagy szemében… Szörnyüség… de ha jól meggondolod… Ő mégis csak azért került oda… ha reszketett is… hidd el… utálat… de a végén, mikor nem bántottam… csalódást érzett…

Nekem már mindegy volt. Arra is gondoltam, légy nyugodt, minden férfi gondol arra, hogy szamár vagyok, mert: ha én nem, – majd jön más, de nekem már mindegy volt. Úgy tele voltam fájdalommal és utálattal, úgy fájt nekem ez a mocskos élet, amelyet mindnyájan élünk, ez az egész becstelen világ, hogy nem kívántam semmit, csak elmenni… kimenni… pihenni… elfelejtkezni mindenről… -199-

Kimentem. Egy durva szóval át az asszonyon, aki őrködött, át a kapun, ki az utcára. A vasúthoz. A vonatba.

Nem tudtam aludni. Most álmatlan vagyok; fáradt vagyok. Utálom magamat. És utálom az egész életet.

A királyné.

A főhadnagy letette a tollát, rendbe szedte a nagy csomó írást, amely az asztalán feküdt és bement az ezredeshez.

A főhadnagy leült. Az ezredes a körmeit nézegette, azután összetette a két kezét, a jobb kezével buzgón dörzsölgette a balt, mosolygott, a fejét lehajtotta a két keze fölé, és csendesen mondta:

– Diktálja be még a mai napiparancsba, hogy Hohenblum Oszkár lovag ezredsegédtiszt a további szolgálattételtől fölmentetik és az ezred kötelékében való megmaradása mellett Mária Lujza királyné -201- ő felsége udvartartásához osztatik be… Azután adja át az összes ügyeket Borchgraven főhadnagynak, öltözzék át, lejelentkezni nem kell, s tizenkét órakor jelentkezzék a várban, a főmarsall úr ő excellenciájánál.

A főhadnagy megmerevedve ült a székén, elámulva és megdöbbenve bámult az ezredesre és lassan elfehéredett az arca. Az ezredes lemosolygott a körmeire.

A főhadnagy nem tudott válaszolni. Az ezredes ekkor végre fölnézett a körmeiről, meglátta a sápadtságát, fölállott, odalépett hozzá és megveregette a vállát.

– Meg van lepetve, mi?… Nem hiszi? Komoly dolog pedig. A felséges asszony ismét lovagolni akar. A betegeskedése miatt tíz éve nem ült lovon. Jó mesterre van szüksége. A főmarsall ő excellenciája önt választotta. Megmondhatom, hogy ebben a választásban nagy része volt az én meleg ajánlásomnak is. Ő excellenciájának azt a jellemzést adtam önről, hogy az ezred legtörekvőbb, legbuzgóbb tisztje.

A főhadnagy még mindig nem tudott szólni. Az arca sápadt volt és az ajka remegett.

– No Hohenblum, szedje össze már magát; és örüljön már egy kicsit. És siessen. Tizenkét órára a várban kell lennie.

A főhadnagy kiment a kaszárnyából, fölment a -202- lakására, átöltözködött és indult a vár felé. Még mindig el volt kábulva, meg volt zavarodva, a szíve újra meg újra ijedt dobogásba fogott. A kocsi behajtott a vár külső kapuján. A főhadnagy szeme előtt nagy, ködös szürkeségbe folyt össze minden: az őrség a kapunál, a boltozatos kapunyilás, a kövezett udvar, a nagy ives ablakok… Fölment a lépcsőn és egy fordulónál meg kellett állnia, oda kellett támaszkodnia a márványos lépcső párkányára, hogy el ne szédüljön.

A főmarsall azonnal fogadta; várta már; nem nyujtott kezet neki, de leültette. A főhadnagy szeme tele volt nyugtalan, meg-megcsillanó, füstölgő homályossággal. A vérét érezi bizseregni a halántékán és a főmarsall feje, a hangja, az uniformisa, a karosszék aranyos diszítései mind a nagy, füstölgő, csillogó homályosságba olvadtak bele.

– Ön ma délután öt órakor a fedett lovaglóiskolában jelentkezik ő felségénél. Ma délután lesz az első lovagló-óra. A többi ő felsége parancsaitól függ.

A főmarsall még jobban előrehajolt, egészen be az arcába és még halkabban mondta:

– Önről azt a jelentést kaptam, hogy okos ember és nagyon ambiciózus. Így van ez?

– Remélem, sem az okossága, sem az ambiciója nem fogja cserbenhagyni. -203-

Fölállott. A főhadnagy fölugrott, összeütötte a sarkantyúját, megfordult és kiment. Sietett lefelé a lépcsőn és megkönnyebbülten, nagyokat lélegzett. Amikor a kocsiban ült, már egészen eloszlott a zsibongó homály a szeméből, jól látott mindent, megnézett mindent, a feje nem zúgott többé és amikor a kocsi kijutott a várkapun, akkor egyszerre boldog, részeg, ficánkoló nagy öröm támadt föl benne. Ütögette a combját, halkan kacagott, az egész teste mozgott, remegett, nyujtózkodott a türelmetlen, hangos elragadtatástól.

– Ilyen szerencse! – mondta magában. Ilyen eszeveszett szerencse!… Most nyitva van az út fölfelé!… Egyszerre bekerülni az udvarhoz, elébük vágni az összes mágnástiszteknek, a gárdahuszároknak, a gárdakürasziroknak! Érdemes volt okosnak lenni, józannak lenni, szorgalmasnak lenni. Most még egy kis okosság és ügyesség… Én leszek a legfiatalabb ezredes a hadseregben.

Félötkor ott volt a lovaglóiskolában. Megnézte a longe-oló szerszámot, kezébe fogta az ostort, elgereblyéztette a homokot, behozatta a felnyergelt lovat és meghajtotta egy kicsit, öt óra előtt tíz perccel azután odaállott az ajtóba és várt. Eltelt egy félóra. Izgatottan, remegő lábakkal sétált föl és le. Háromnegyed hatkor kívülről szélesen fölnyitották az ajtót, egy lakájnak a fehérkeztyűs keze huzódott gyorsan félre a kilincsről és az ajtónyilásban egy feketeruhás, kis, szőke asszony jelent meg. A főhadnagy előrelépett, szalutált és mereven kifeszülve, száraz torokkal hadarta el: -204-

– Királyi felség, Hohenblum Oszkár lovag főhadnagy alázattal jelentkezik felséged parancsára.

A szőke asszony megállott; nem szólt; a szürke szemei belenéztek a főhadnagy megüvegesedett szemébe. Csendesen végignézte a főhadnagyot, a vékony ajkai megmozdultak, elhuzódtak. Lassan bólintott a fejével.

Bement a lovaglóiskola porondjára, a főhadnagy reszketve ment utána. A szőke asszony megállt a ló előtt, a főhadnagy hozzá lépett, remegő kézzel fölsegítette a nyeregbe, kezébe vette az ostort, a ló lassan megindult és a főhadnagy elcsukló hangon adott alázatos utasításokat.

Másnap elmaradt a lovagló-óra, harmadnap is. Negyednap megjött a szőke asszony, besietett a porondra, gyorsan fölsegíttette magát a nyeregbe és idegesen galoppoztatta a lovát. A lovagló-óra után leugrott a nyeregből, sietve indult kifelé, a kijáratnál egy lakáj kezéből elkapta a köpönyegét, fölvette és elment. Nem szólt egy szót sem, nem köszönt, meg sem mozdult az arca. Három napig megint szünet volt; azután egy délután a királyné megint besietett, felszökött a nyeregbe és véresre sarkantyuzta a lovát. A főhadnagy félénksége, tisztelete, rettegése, lassanként elmúlt. Boldogan és hálásan gondolt a királynéra.

Eltelt másfél hónap és a főhadnagy megelégedett és boldog életet élt. Bizalommal és barátságosan nézett az emberekre, jóindulattal és barátságos hozzájárulással szemlélte a világot, jókedve volt és föllelkesedett, -205- ha a jövendőjére gondolt. Egy vasárnapja ekkor egészen szabad volt, ezen a vasárnapon elment ebédre az ezredhez, a tiszti étkezőbe.

Mosolyogva érkezett meg, tele volt szeretettel és jóindulattal nálánál kevésbbé szerencsés bajtársai iránt, elhatározta, hogy kedves lesz, udvarias lesz és szerény lesz. Jól fogadták; nagy hurrázás támadt, amikor bejött, leültették, kikérdezték; és a főhadnagy kedves volt, udvarias volt és szerény volt. Ebéd közben egy kapitány fölemelte a poharát és elkiáltotta:

Lelkes hurrázással fogadták ezt a rövid pohárköszöntőt. A főhadnagy nemsokára szintén fölemelte a poharát és komolyan és szerényen mondta:

Ezt a pohárköszöntőt is lelkes hurrázás fogadta. A társaságnak nagy jókedve volt. A tósztozó kapitány hátradőlt a székén és harsogva nevetett; egy fiatal hadnagy vörös arccal hajolt le a tányérjára, hogy a kacagását elfojtsa. A társaság szorgalmasan ivott; a főhadnagynak is folyton töltögettek, új meg új poharak jelentkeztek nála baráti koccintásra, ő azonban komoly maradt és mértékkel ivott.

Az ebéd a vége felé járt, a fölszolgáló katonák fekete kávét hordtak körül, egy-két ember teljesen elázott már. Egy berugott hadnagy odament a főhadnagyhoz, a nyakába borult és könyörögve mondta neki:

A társaság harsány röhögésbe tört ki, a főhadnagy -206- leültette a berugott embert és szeliden mosolygott. A berugott hadnagy sírt, üvöltve esküdözött, hogy a szerencsés bajtársnak becstelenség elhagynia a szegény, árva csapattiszteket, akik közül az uralkodói kegy kiemelte; és a társaság egyre féktelenebbül, egyre tébolyodottabban nevetett.

A főhadnagy erre fölkelt, fölcsatolta a kardját és búcsúzott a többiektől. Az egész társaság fölállott, mindnyájan körülötte tolongtak, harsogva éljenezték, szorongatták a kezét, kikisérték az ajtóig, újra megéljenezték…

A főhadnagy hallgatva ment ki a kapitánnyal a kaszárnya kapuján. Boldog volt, csendesen mosolygott maga elé. Sötétedett már, az utcán gyujtogatták a lámpákat. A kapitány egyszerre haragosan megszólalt:

A főhadnagy megállott. Elámulva nézett a kapitányra, azután elmosolyodott.

– Fenét, – válaszolt dühösen a kapitány. – Csak éppen annyit ittam, hogy elég goromba tudjak lenni és megmondjam neked az igazságot.

A főhadnagy hirtelen lehült, a mosolygása elmult, nagy nyugtalankodást és ideges aggodalmat érzett.

– Hát nem láttad, hogy csúfolódnak rajtad? – kérdezte dühösen a kapitány. – Már amikor a sikereidre ittak…

A főhadnagynak verejték ütött ki a homlokán, elfordította a fejét a kapitánytól, nem mert ránézni és reszkető hangon kérdezte:

– Öregem, – mondta neki jóindulattal, – hát milyen világban élsz te? Hát sohase gondolkoztál te azon, miért esett éppen rád a választás? Hogyan jutottál éppen te a kitüntetéshez?

– Mert… az ezredes… ajánlott, – mondta remegő és halk hangon a főhadnagy.

– De miért ajánlott? Éppen téged? Az egész ezredből? Miért választottak éppen téged az egész garnizonból? Miért nem egy grófot? Miért nem a marsall unokaöccsét? Miért nem a gárdából valakit?

A főhadnagy odafordult a kapitányhoz; nem tudott válaszolni, aggódva és reszketve nézett rá és a szíve összeszorult. A kapitány odahajolt hozzá és bele suttogta a fülébe:

– Hát hol élsz te, hogy mindezt nem tudod? Ha az ezredirodában kevésbbé lettél volna szorgalmas és inkább beszéltél volna néha egy-egy szót az emberekkel, akkor nem kerültél volna ilyen helyzetekbe… -208-

A főhadnagy fájdalmasan várta a folytatást; a kapitány körülnézett, és még halkabban suttogta bele a fülébe:

– A felséges asszony nagyon… szerelmes természetü… Folyton őrzik, hogy valami… hibát ne kövessen el… Csak megbizható embereket eresztenek a közelébe… Most, amikor egyszerre megint lovagolni akart, olyan embert kerestek ki a számára… aki… aki… aki természetesen nagyon megbizható és aki… aki még azonkívül a legkevésbbé alkalmas is arra, hogy valami bolondság elkövetésére ingerelje…

A kapitány halkan beszélt; a főhadnagy egyszerre úgy érezte, hogy nagy ütést kap a fejére; a tompa fájdalom gyorsan leereszkedett a nyakába, azután a mellébe. A torkát, és a mellét nagy fájás szorította össze, a kezében és a lábában jeges hidegséget érzett, az egész teste elhidegedett, a csontjai is fáztak, és meg kellett kapaszkodnia a kapitányba, hogy el ne essék.

– Hát ne légy úgy oda, – mondta neki. – Hát nincs ebben semmi. Csak tudnod kell a dolgot. Éppen azért, hogy okosan viselkedhess.

A főhadnagy nem válaszolt. Megfordult és elkezdett sietni. A kapitány ijedten kiabált utána, azután utána indult, a főhadnagy erre szaladni kezdett és eltünt a sötétségben. -209-

Fölrohant a lakására. Becsukta az ajtót; kulccsal, kétszer, megrázta a kilincset: nem jöhet-e be senki. Meggyujtotta a lámpát. Odaállott a tükre elé. A tükörből az elfehéredett arca nézett vissza rá; előre hajolt, hogy jól lássa a szeplőket a bőrén; belenézett a kitágult szemébe; megfogta a fakó bajuszát és fájdalmasat tépett rajta.

Visszafordult a tükörhöz. Utálattal és gyülölettel nézte magát, szélesre kinyitotta a száját és kitátott szájjal, hangtalanul ordított rá magára.

Azután sarkon fordult, rázuhant a diványára, lefelé fordította az arcát és sírt.

Másnap halványan, vörös szemhéjakkal és halálos fáradtsággal várakozott a lovagló-iskolában. A királyné nem jött. Nem jött egy hétig. Egy hét múlva azonban már félötkor besuhogott. Türelmetlen volt, lázas, ideges. Toporzékolt, amiért nem hozták gyorsan a lovat. Felszökkent a nyeregbe, megsarkantyúzta a lovat, a ló ugrott egyet. Ekkor leszólt:

A főhadnagy kirohant. Maga tette föl a nyerget -210- egy lóra, segített a kantározásnál, három perc múlva szaladt vissza a lovardába. A királyné bent körben galoppozott, dühösen sarkantyúzta a lovát; a ló horkolt és szakadt róla a tajték. A főhadnagy jelentette, hogy készen van.

A királyné nem válaszolt; odagaloppozott a kijárathoz, lépésben átment az előcsarnokon, kiment az ajtón és gyors ügetésben elindult. A főhadnagy fölkapaszkodott a lovára, megszorította és vágtatva indult a királyné után. Utólérte. Nem ment melléje; mögötte maradt egy félméterrel. A királyné kilovagolt a vár nyugati kapuján és elindult a fontenayi erdők felé; két perc múlva megsarkantyúzta a lovát és vad vágtatásba fogott; egyre sarkantyúzta a lovát, a ló nyögött és fujt és repült; a főhadnagy kétségbeesve szorította a lovát és rémülten vigyázott a fél méterre. A királyné egyszerre megrántotta a kantárszárat és lépésbe fogta a lovát. A főhadnagy melléje került és izgatott erőfeszítéssel rántotta vissza a lova száját.

A háta mögött ekkor lódobogást hallott. Visszanézett. Egy ezüstzsinóros lakáj lovagolt mögötte és két kézzel tartotta vissza a lovát, hogy melléje ne kerüljön. A főhadnagy belenézett a lakáj alázatos, buzgó, borotvált arcába és nagy hidegség futott végig rajta, azután gyors, nagy melegség. A lakájnak senki sem parancsolta, hogy nyeregbe üljön.

Lassan lovagoltak előre; a királyné letért az útról és nekivágott a mezőnek. Fél méterrel mögötte lovagolt a főhadnagy; a főhadnagy mögött a lakáj. Átlovagoltak egy alacsony cserjésen; azután újra széles -211- mezőre értek. A mező egyik szélén árok volt, a másik szélén magas kőfal. A királyné egyenesen nekilovagolt a kőfalnak. A főhadnagy rémülten nézte, mit csinál. A királyné végiglovagolt a kőfal mellett; egy ajtóhoz értek; itt megállott. Hátraszólt:

A lakáj leugrott a lóról és odament az ajtóhoz. A nehéz vaskilincset megfogta és megnyomta. Az ajtó nem nyilt ki. A lakáj hátrafordult.

– Felséges asszony, – mondta, – a királyi vadaskert ajtait csak belülről lehet kinyitni. Körül kellene lovagolni.

A királyné összehuzta a homlokát, elfordult a lakájtól, és megvetően és halkan mondta bele a levegőbe:

A főhadnagynak nagyot dobbant a szíve. Ránézett a falra. Magasabb másfél méternél. Őrültség. Ismeretlen lóval. Ránézett a királynéra, nagy forróság futotta át; a forróság elárasztotta a fejét. A királyné pillantása odatévedt rá és lenézően siklott el róla. Őrültség. De őrültséget kell csinálni.

Megfordította a lovát. Száz méterre visszalovagolt. Érezte, hogy az asszony meglepetve nézi. A vér forrón zúgott a fejében. Feszesre fogta a kantárszárat, megszorította a lova oldalát; a ló vágtatni kezdett; a fele úton ki akart törni; ekkor tébolyodott dühvel vágta bele a sarkantyúját; a ló fájdalmasan fölhorkolt; repült, neki a falnak; ekkor újra belevágta a sarkantyúját, ott voltak a falnál, megeresztette a kantárszárat, érezte, hogyan emelkedik föl a levegőbe, a ló repült, -212- át a falon, ő biztosan a nyeregben, tudta, hogy a fal fölött van, azután cserjebokrok között, egy csomó tüskés ág között lent voltak a földön. Újra megkapta a kantárszárát, visszafordult a fal felé, leugrott a nyeregből, a kulcson fordított egyet és szélesre kinyitotta az ajtót.

A királyné belovagolt. Az arca piros volt, a szemei jókedvüen csillogtak, megrázta a fejét és a szőke hajából kiszabadult néhány fürt. Kiegyenesedve ült a lovon, megelevenült, fölélénkült. Hosszu, izgatott lélekzeteket vett; odafordult a főhadnagyhoz, csillogó szemmel nézett le rá, lehajolt feléje és csendesen, elragadtatva mondta:

A főhadnagy lihegve állott a földön; a ruhája tíz helyen elszakadt, az arcát és a kezét véresre karcolták az ágak, de a szívét nagy, édes boldogság melegítette át. Nem szólt, fáradtan, boldogan és hűségesen nézett föl a királynéra.

Az asszony ekkor még lejebb hajolt hozzá, a szája remegett, az orrát egy hosszu, lihegő lélegzet tágította ki, az egész arca vonaglott az izgalomtól, a szeme kitágulva és világítva kereste a főhadnagy szemét. Remegő szájjal mosolygott és lihegve sugta:

– Meg tudná még egyszer csinálni?… A kedvemért… Innen bentről nézném…

A főhadnagy megdöbbenve pillantott rá; hideg futott végig a hátán és nem tudott válaszolni. Az asszony lihegve hajolt le hozzá; választ várt; azután lassan meghidegedett az arca, fölemelte a fejét és el akart -213- fordulni. Ebben a pillanatban dadogva és remegő hangon szólalt meg a lakáj:

A királyné ajka hidegen és megvetően huzódott le; a főhadnagyon ekkor újra forróság futott át, a vére újra részeggé tette; megszólalt, és most válaszolt a kérdésre:

A királynénak kimosolygott az arca; halkan fölsikoltott, a szemei újra kitágultak, hosszu lélegzetet vett és csendesen, sóhajtva és gyönyörűséggel mondta:

A főhadnagy felült a lóra és kilovagolt az ajtón. A királyné megállott az ajtóban, hogy az egész ugratást lássa. A főhadnagy lassu ügetésben ment ki a mezőre. Messzire kilovagolt, hogy hosszu nekiiramodást vehessen. Amikor érezte, hogy meg kell fordulnia, egyszerre nagy rémület szorította össze a szívét. Eddig megsüketülve és elkábulva lovagolt, most egyszerre megrázta a félelem. Az egész teste didergett, és egy másodpercig úgy érezte, hogy megsarkantyuzza a lovat, vissza se néz és elvágtat ettől a rettenetes asszonytól.

Összeharapta a fogait, elnyomott egy feltörő, csukló sírást és rettenetes erőfeszítéssel megfordította a lovát. Most meg kell halni.

Megszorította a lovat. A ló csendes ügetésbe fogott. Újra megszorította. A ló vágtatni kezdett. A keze -214- remegve fogta a kantárszárat; odanézett az asszonyra; a félelemnek még egy görcsös rohama facsarta össze a szívét; belevágta a lóba a sarkantyúját; a ló repült; a fal; megeresztette a kantárszárat; fölemelkedett a levegőbe; de fáradt volt; nem ült biztosan a nyeregben; félt; belekapaszkodott a kantárszárba; a ló hátrakapta a fejét; ekkor azonnal érezte, hogy baj van; a ló repülése megakadt, surlódást, ütést, zuhanást érzett, kirepült a nyeregből, hosszu ívben átrepült a ló fején, elkábulva zuhant le a cserjébe… A ló első lábai átjutottak a falon, a hátsó lábai nem; az állat fönnakadt; egy másodpercig ingadozott, azután fejjel előre zuhant.

A főhadnagy kábultan feküdt a cserjében. Csend volt. Két másodpercnyi nagy, riadt csend. A főhadnagy kinyitotta a szemét.

Öröm futott át rajta. Próbált mozdulni. Tudott. Fájt az egész teste, de tudott. Ekkor egy gyors elhatározással talpra állott.

És ekkor egy hangos, mámoros kacagás harsant föl. A királyné leugrott a lováról, odasietett a főhadnagyhoz, a kacagása elhalkult, halk turbékolássá, csendes, lihegő sikoltozássá lett; az arca égett és a szája remegett: az egész teste reszketett és vonaglott, a szemei kitágultak, fölemelte a kezét és reszketve simogatta meg a főhadnagyot. Csendesen, sóhajtozva lihegett és sikoltva mondta:

A főhadnagy nem válaszolt. Kábultan állott, de boldog volt. A királyné odafordult a lakájhoz.

A lakáj leszállt a lováról. A királyné megindult a maga lova felé, felszökött a nyeregbe. A főhadnagy felült a másik lóra. A lakáj tartotta a kengyelt és mondani akart valamit. A királyné azonban odakiáltott:

Kilovagolt az ajtón. A főhadnagy utána nézett. A lakáj odahajolt hozzá, hogy sugjon valamit. A főhadnagy érezte, hogy ebben a percben dől el minden; minden attól függ, meghallgatja-e ezt a sugást, vagy elindul. A szíve ekkor nagyot dobbant, föltámadt benne a nagy bánata és vad keserűsége, haragosan vágta bele a lóba a sarkantyúját és kirepült az ajtón.

Sötétedett. A királyné maga mellé intette. A főhadnagy hallgatott. A királyné szorosan mellette lovagolt, nem szólt hozzá, csak föl-fölnézett rá összeszorított foggal és félig lehunyt szemmel. Odaértek a fontenayi erdőhöz. A királyné leugrott a lováról. A főhadnagy megkötötte a két lovat. Egészen este lett.

… Megálltak a lovarda előtt. Leszálltak. A királyné kezet nyujtott a főhadnagynak. A főhadnagy megcsókolta a kezét. A királyné elindult a belső palota felé. A főhadnagy utána nézett és indult haza. -216-

– Nyolc óra, – mondta. – Későn van. Hamarább kellett volna tanácsolnia a felséges asszonynak a hazatérést.

– Fölmentem önt a további szolgálattétel alól, – mondta a marsall. – Azt is kétségesnek találom, hogy ilyen tulajdonságok mellett a tisztikarnak hasznavehető tagja maradhat-e.

A főhadnagy hallgatott. A marsall bólintott a fejével. A főhadnagy kiment. Lement a lépcsőn. Visszanézett. Utoljára volt itt. Végignézte összerongyolódott uniformisát. Ezt sem hordja talán ezentúl. Minek menjen? Lovásznak, írnoknak? Kihuzta magát, megrázta a fejét és boldogan és büszkén indult kifelé a várkapun.

Julcsa.

– Az összes szobákat bezártam ezen a szobán és a hálószobán kívül. A kulcsokat becsukom az íróasztalod fiókjába, Julcsának a bérén kívül minden elsején adsz harminc forintot kosztra. Ha egyszer itthon akarnál valami egyszerűbb dolgot csináltatni, ő főz is neked. Vigyázz, hogy a vendéglőben el ne rontsd a gyomrodat… Tésztát ne egyél…

Vajda bólogatott a fejével, kezébe vette a kalapját és várt rá, hogy az asszony elkészüljön. Az asszony föltette a kalapját, fátyolt kötött, a karjára vette a köpönyegét, a kezébe fogta a keztyűjét, körülnézett, és azt mondta:

A két gyerek lent ugrált már a kapu előtt; a kisasszony -218- vigyázott rájuk. Az első fiákerbe beült az asszony, Vajda és az egyik gyerek, a másikba a kisasszony, a másik gyerek, a szakácsné és a szobalány. Vajda az úton belefüzte a karját az asszony karjába és gyöngéden megszorította. Az asszony rámosolygott. Összesimulva ültek a vasútig.

– Borzasztó, hogy itt kell lenned a forró Budapesten. Amikor mi lent vagyunk a jó tenger mellett…

Az asszony hálásan nézett föl rá, Vajda lemosolygott az asszonyra. Az asszony azután elhelyezkedett a gyerekekkel a vasúti kocsiban. Vajda fölment hozzájuk, segített nekik, megcsókolta a gyerekeit, azután átölelte az asszonyt. Az asszony hozzátapadt.

– Most megyek el tőled először – sugta félig sírva – ilyen hosszu időre.

A vonat indult. Vajda leugrott a kocsiról. A gyerekek csókot dobáltak az apjuknak, az asszony kinézett az ablakon és a kendőjét lobogtatta, Vajda sokáig látta a libegő fehér foltot a vonat fekete testén. A vonat azután eltünt. Vajda utána nézett még egy kicsit, azután zavarodottan és fanyar kedvvel visszament a városba. -219-

II.

Az irodájában rossz kedvvel fogott munkához. Egy csomó fontos levelet kellett azonban megírnia, a hivatalnokai parancsokért futkároztak hozzá, egyszer lehivták a posztóraktárba, bejött hozzá Bánó, a társa, és lassanként megfeledkezett a szomorúságról. De este, amikor az üzleti kabátját levetette és amikor a munka kellemes és kedvelt fáradtságában örömmel fordult affelé a megszokott gondolat felé, hogy most megy haza a feleségéhez és gyerekeihez, akkor egyszerre újra elszomorodott. Lement az utcára és ostobán és haragosan nézett körül. Nem tudta, hová menjen. Fogalma sem volt róla, mit csinálhatna. Hét óra elmúlt, de vacsorázni még korán van. Lefeküdni még inkább. A sétálást gyülölte, az okos és kellemes semmittevésnek a legegyszerűbb fogásaihoz sem értett és dühösen ment ki a Fürdő-utcába, onnan a Dunapartra, ádázul unatkozott és sírni tudott volna mérgében, mikor arra gondolt, hogy az egész nyarat így kell eltöltenie a felesége és a gyerekei nélkül.

A Dunaparton ismerősökkel találkozott. Ügyvédekkel és kereskedőkkel, akik nagy ujjongással fogadták. Odajött Bánó is, a társa, aki még jobban földerítette a társaságot.

– Uraim, – mondta, – Vajda hat év óta most lett először szabad ember. A tapasztalatlan kezdővel meg fogjuk ismertetni a szalmaözvegység örömeit.

A társaság vidáman hurrázott. Vajdát azután elvitték egy nyári vendéglőbe vacsorázni; mindnyájan -220- odavoltak tőle, milyen jó a kirántott csirke és a fiatal liba; Vajda étvágytalanul evett, bizalmatlanul forgatta a piszkos késeket és villákat és undorodott a nyirkos asztalkendőtől. A társaság azután kihajtatott egy nyári mulatóhelyre. Egy kávéház terraszán itták meg a feketéjüket és félóra múlva bevonultak egy külön szobába. Bánó francia pezsgőt rendelt és a pincérnek azt mondta, hogy küldje Melaniet. Három perc múlva bejött egy nagy szőke lány, akit Bánó leültetett Vajda mellé. A lány két pohár pezsgőt hajtott le gyorsan és szomjasan, vacsorát rendelt és lábait föltette az asztalra. A többiek mind ismerték és harsogva tréfáltak vele, Vajda azonban nem tudott szólni hozzá, zavarban volt és utálta a kegyetlenül erős parfumszagot, amelyet a lány maga körül árasztott.

A társaság lelkesen biztatta Vajdát, Bánó félig becsipve magasztalta a lány szépségeit és ügyességét, Vajda azonban zavarodottan mosolygott, kényelmetlenül ült és rosszúl érezte magát. Később még három lány jött be, a mulatás egyre zajosabbá vált és éjfél tájban az urak közül ketten elvonultak egy-egy lány kíséretében. Bánó ekkor összesugott a társasággal, hivta a pincért, fizetett, azután az egész társaság fölkerekedett és Bánó halkan megsugta Vajdának:

– Itt is maradhatsz vele. Beülhetsz egy fiákerbe is egy órai kocsikázásra. Elmehetsz a lakására. Nagyon csinos lakása van a Csengery-utcában. -221-

– Jó, jó, – mondta erre Bánó és az egész társaság vidáman elvonult.

Vajda egyedül maradt a lánnyal. A lány az ölébe ült. Vajda keserves zavarban volt. A lány terhére esett, kellemetlen volt neki, zavarta és kínozta. Megpróbálta egy percre kívánatosnak látni, de kiábrándulva kellett tőle elfordulnia. Festéknyomokat fedezett föl a lány arcán, undorodott a vásári mivoltától és piszkosnak érezte. A lány fickándozott az ölében; csak a fizikai súlyát érezte, melege volt és verejtékezett a homloka.

A lány végigmérte, azután vette a kalapját, kezdte feltüzni és haragosan kérdezte:

Még mielőtt választ kapott volna, megvetően és dühösen, kihivóan és veszekedést provokálva mondta:

Vajda megrettent a fenyegető veszekedéstől és ijedten és gyáván mentegetőzött:

A lány még mindig dühösen és megvetően méregette. -222- Vajda benyult a zsebébe, kivett egy tízforintost és a kezébe nyomta a lánynak. A lány megszelidülten nézte a pénzt, Vajda erre sietett menekülni.

Átment a kávéházon, nemsokára talált egy üres fiákert, beleült és hajtatott haza. Álmos volt, fáradt volt, – ilyentájban máskor már aludni szokott, – az inge izzadtan tapadt a testéhez, a gyomra émelygett a pezsgőtől, amelyet megivott, még mindig az orrában érezte a mulató szobának pezsgőből, parfumből és emberi testekből összeszürődött szagát, nagy undorodás kinozta és álmosan és fáradtan és utálattal kérdezte magától, hogy lehet az, hogy a többiek kedvüket találják az ilyen életben. A mocskos vendéglőkben, a külön szobákban és a berugott, otromba lányokban.

Boldog volt, mikor hazaért. Sietve és mohón nyitotta ki az előszoba ajtaját, hogy minél előbb bent legyen a lakása üde és tiszta levegőjében és minél előbb bebujhasson – úgy érezte, hogy szeretettel fog belésimulni – a tiszta és kényelmes ágyába.

Az ajtót kinyitotta. Az előszoba világos volt. Egy kékruhás nő jött feléje. Vajda elámulva állott meg.

Vajda azután bement a hálószobába, gyorsan levetkőzött és öt perc múlva mélyen aludt.

III.

Másnap este már tíz órakor hazament, hogy korán ágyban legyen és egészen kiélvezze a lakásának a nyugalmát, tisztaságát és kényelmét. Az előszoba ismét világos volt és ismét várta Julcsa, a cseléd.

– De igen, nagyságos úr. Hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.

A lány besietett a dolgozószobába, meggyujtotta a lámpát, azután visszafordult Vajda felé, elvette tőle a kalapját és a botját, azután kisietett és vizet hozott be.

Vajda ivott a vízből, a víz friss volt és hideg, jól esett neki. A lány még nem ment, illedelmesen és csendesen várakozott.

Erre kiment a lány. Másnap reggel azután ismét megjelent. Mikor Vajda kinyitotta a szemét és egy egészséges, jókedvü, hangos és hosszu ásítással fölébredt, akkor egyszerre beperdült a szobába. Fölhuzta az ablak rolóit, behozta a tiszta cipőket, kikészítette a -224- tiszta inget és jelentette, hogy a fürdő készen van. Vajdának jólesett a világosság, a rend és a tisztaság.

– Köszönöm Julcsa, – mondta jókedvüen. – Honnan tudta, hogy fölébredtem? Nem is csengettem.

– Figyeltem rá, nagyságos úr, – válaszolt alázatosan és buzgón a lány.

Minden reggel figyelt rá ezentúl. Hét órától kezdve a dolgozó szobában hallgatózott és mihelyt meghallotta a Vajda ébredésének a hangját, azonnal bent volt a hálószobában. Este az előszobában várt és amikor Vajda egyszer-kétszer napközben is hazajött, két perc múlva bent termett, tett-vett, elsötétítette a szobát, hogy a délutáni álom zavartalan legyen és várt, hogy sietve teljesíthessen minden parancsot.

– Köszönöm Julcsa, – mondta Vajda, – most nem alszom. Leveleket akarok írni.

Leült az íróasztalhoz és hozzáfogott az íráshoz; a lány ekkor keresztül ment a szobán. Vajda fölpillantott. A lány megállott, ránézett, egy furcsa, habozó, alázatos és mégis tolakodóan asszonyi mosoly volt az arcán. Vajda meghökkenve és elámulva nézett bele ebbe a mosolygásba, a lány lassan és mosolyogva félre hajtotta a fejét, azután megindult és lassu léptekkel bement a hálószobába. Vajda meghökkenve nézett utána. Mit csinál vajjon bent a hálószobában? Hallgatózott. A lány járt-kelt bent; nyilván valami dolga van. Takarít vagy ágyaz. De miért mosolygott?

Vajda bosszankodva fogta a tollát, belecsapta a tintatartóba és folytatta az írást. Öt perc múlva kinyilt -225- a hálószoba ajtaja és kijött a lány. Vajda fölnézett. A lány megint mosolygott, átment a szobán, az ajtóban visszanézett, és csendesen kiment. Vajda elámulva nézett utána, nem tudott írni a meghökkenéstől. Két perc múlva ismét bejött a lány; a hálószoba felé tartott; mosolygott.

Vajda mértéktelen dühbe jött. Mit akar ez a lány? Mit mosolyog ez a lány? Mit gondol ez az otromba cseléd? Azt hiszi ez a béka, hogy ő majd kezd vele valamit? Ez talán azt hiszi, hogy az ő kedvéért jött haza. Ez a rongyos. Ez a mocskos. Ez a konyhaszagu. Mit röhög ez itt az ő arcába?

Két hete, amióta egyedül volt, mindenfelől azzal a föltevéssel és azzal a biztatással kínozták, hogy csalja meg a feleségét. A barátai mind természetesnek tartották, hogy sietve fölhasználja az egyedüllét alkalmát és belemegy egy csomó könnyü és piszkos szerelmeskedésbe. A barátai kedvéért együtt töltött néhány éjszakát könnyü éjszakai nőkkel és ezek a nők is mind úgy tekintettek rá és úgy beszéltek vele, mint akivel természetes módon dolguk lesz. Föl volt háborodva ezek fölött a budapesti férjek fölött és undorodva utálta lármás és ízetlen és olcsó és piszkos szerelmeiket. Ideges volt és a dühtől remegett, mert újra meg újra megismétlődött és hozzá tolakodott az a föltevés, hogy meg fogja csalni a feleségét.

És most ez is. Ez a mocskos. Ez a konyhalány. -226- Aki ismeri a feleségét, aki látta az asszonyt és látta az ő életüket. Ez merészel a feleségével versenyezni. Ez meri a hitvány ábrázatát egy szemtelen mosollyal odakínálni. Itt. Ebben a házban. Ebben a szobában.

Földhöz csapta a tollát, kirugta maga alól a székét és elment hazulról. Másnap leutazott egy napra a tenger mellé a feleségéhez. Azzal a szándékkal ment le, hogy elcsapatja a lányt, lent azonban megenyhült a haragja. Szegény féreg, gondolta, minek bántani; tíz budapesti ház közül kilencben elfogadták volna a kinálkozását; nem is várták volna, míg kinálkozik; miért megbüntetni azért, mert félreismerte a helyzetet; az ember ne csináljon nagy dolgot a maga erényeiből; ősszel visszakotródik a lány a konyhába a szakácsné mellé és akkor hónapokig nem kerül a szeme elé; hadd illesztgesse magát a nyáron; szegény, buta, piszkos teremtés…

Egy boldog napot töltött lent a feleségével, örült a gyerekeinek, azután visszautazott Budapestre.

IV.

Ez július elején volt. Ettől kezdve az egész nyarat Budapesten töltötte. Az egész júliust és augusztust szeptember közepéig. Egyetlen egy napra sem tudott elszabadulni. Az üzletben rengeteg sok dolga volt, Bánóval, a társával egy posztógyár alapításán dolgoztak, a vasárnapjait is az irodájában töltötte és azt a három napot, amely ahhoz kellett, hogy lemenjen, visszajőjjön és egy napot lent lehessen, nem tudta a munkájától elszakítani. -227-

Az első három héten pompásan birta az egyedüllétet. A nyári életet ekkorra már szabályozta, kényelmesen berendezte, jó vendéglőt, rendes vacsorázó társaságot talált, délutánra volt egy kaszinói kártyapartija és vacsora utánra egy nyugalmas, csendes társasága, amely nem rohant a fekete kávé mellől a külön szobákba. Sokszor írt a feleségének, sokszor gondolt rá és ekkor még remélte, hogy hamarosan megint lemehet hozzá egy napra. A lakásában eleinte terhére volt a cseléd alázatos tolakodása, a lány még mindig körülötte forgolódott csendes és szemtelen mosolygásával, lassankint azonban megszokta ezt is, nem törődött vele, rá sem nézett, a lány bejött és kiment, forgolódott és tett-vett ok nélkül, ő pedig nyugodtan írt vagy olvasott, vagy lefeküdt vagy aludt és már észre sem vette.

Augusztus elején már látta, hogy egész nyáron nem mehet le a feleségéhez. Sok dolga volt, a városban tébolyító volt a hőség, kezdett nyugtalankodni és idegeskedni. A munka nem ment jól, nem volt étvágya és nem tudott aludni. Nagyon vágyódott a felesége után, türelmetlenül és idegesen óhajtotta; mindig kísértésben volt, hogy hazahíjja és egyszer meg is írt egy levelét, amelyben kétségbeesve könyörgött neki, hogy azonnal üljön vonatra… Azonban kivette a zsebéből a felesége utolsó levelét, elolvasta még egyszer, az asszony boldogan írta, milyen jó a gyerekeknek a tenger, és milyen jó lent lenni, erre dühösen széttépte a levelét és haragudott magára a kiméletlensége és az önzése miatt.

Augusztus közepén egy délután, amint hazament -228- aludni, álmosan, félálomban megnézte a lányt, aki átment a szobán és az ajtóból visszanézett rá. A lányon fekete ruha volt, hosszu szoknya, fehér gallér.

Nagyon álmos volt, a szemei lecsukódtak és az az egy érzése volt, hogy a lány bizonyosan nem konyhaszagu többé.

– Az ilyen parasztlány! – mondta csodálkozva. – Egy fél év alatt mi lesz belőle… Szobalány akar lenni…

Aztán elaludt. Este azonban figyelmesen megnézte a lányt, aki állhatatosan várta minden este az előszobában. Csakugyan megcsinosodott. A haját nem simította le a fejére, hanem kerek frizurát rakott belőle, az arca is megfinomodott, a ruhája csinos volt és tiszta, a cipői formásak, így meglátszott, hogy egészen szép kis lábai vannak, a kezei is kicsik és megfinomodtak…

– Ez a lány, – mondta, – egy cseppet sem lett csinosabb. Egészen jelentéktelen különbségekkel olyan, mint másfél hónappal ezelőtt. Csak én nézem más szemmel…

Kinevette magát, azután nyugodtan megállapította, hogy százszor csinosabb is lehetne a lány, mégis hiába keringene itt körülötte; behunyta a szemét, a feleségére gondolt, forró vágyódást érzett és elaludt.

Egy hét múlva egy forró éjszakán a lány fehér hálókabátban jött elébe. -229-

Vajdát is kínozta a meleg, a lány fehér hálókabátja meglepte, megijesztette, ingerelte, zavarban volt, tikkadt lett a torka.

A lány vizet hozott be, megállott, mosolyogva nézett Vajdára és alázatosan mondta:

– A nagyságos úrnak rossz lehet itt… A nagyságos asszony lent van… És a gyerekek is…

A lány hallgatott, ő is hallgatott, zavarodottan állottak, Vajda ekkor megszólalt.

Megint hallgattak. Vajdának egy-két vidéki emléke kóválygott a fejében arról, mit kell most mondani.

Vajda egészen megzavarodott, a torka elhomályosodott és ekkor hozzányult a lányhoz. Nem tudta, mi lesz ebből a mozdulatból. A lány vállát érte a keze, -230- végigsiklott a fehér vásznon; erre megrettent, nagyot dobbant a szíve, a mozdulatból egy ijedt vállveregetés lett.

Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. A hálószobában rémülten és haragosan nézett szét. Mi történt vele? Mibe akart belemenni? Micsoda alávaló és piszkos dolog ez… És ez a lány… Ez a mocsok… Ez a rongy…

Az augusztus vége türhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik ebbe az állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. Fejgörcsei voltak, szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az orvosához. Az orvos kinevette.

– Öregem, – mondta neki, – az ilyen embernek nem való a szalmaözvegység. Hídd haza az asszonyt.

Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy szeptember tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember elsején boldogan nézte az íróasztala fölött a fali naptárját.

Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá és tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint kellett volna, odaszólt neki: -231-

A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az ijedtség.

Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a durvasággal most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. Ez a piszkos merészel megijedni… Ez, úgy látszik, komolyan számított rá, hogy majd a szeretője lesz…

Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem megfeledkezni, minden napnak minden óráját külön kellett megszámolnia. Eltelt egy nap… két nap… három nap… egy hét… Újra ideges lett, a fejgörcsei visszatértek, gyötrően vágyakozott a felesége után, kinlódott.

Egy hét volt még a felesége visszatértéig. Rosszkedvüen, fájó fejjel, bágyadtan ment haza egy éjjel. Az előszoba sötét volt. Bement a dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni kezdett. Ekkor egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? Miért nem várta ma az előszobában? Talán egy férfi van nála…

Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszúl esett neki. A feje fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt gondolta: -232-

De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és tikkadt a torka. Vizet akart inni.

Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz ment és haragosan, hosszan megnyomta.

Várt. Egy perc múlva kinyilt a szoba ajtaja és bejött a lány. A haja ki volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott föl.

Vajdának megállott a lélekzete, amint belépett. A lány nyaka és válla fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, kemény mellét is. A lábai is meztelenek voltak.

A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste reszketett. A lány egy félperc múlva visszajött a vízzel. Letette. Visszafordult. Megállott.

Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész testét az ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott le rá, érezte, hogy most egy vörös láng lobog föl benne, hogy most mindjárt összeszorul az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a melléből feltörnie, most vége mindennek. A lány -233- is reszketett, de mozdulatlanul és makacsul nézett szembe vele. Vajda még két másodpercet adott a lánynak – és magának – a menekülésre. A lány azonban halvány arccal állott és lehajtotta a fejét. Vajdának ekkor elborult a szeme, odalépett a lányhoz, a lány még váratlanul egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de már késő volt. Azután csend lett.

VI.

Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszívárgó fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy utcaseprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a kezét, ráment a torkára. A korai fölkeléstől a gyomra is fájt, olyan rosszúl érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Dunaparton be akart menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit csinálni.

Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította, beleült -234- és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki, megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpenyegében egy kanapéra és elaludt.

Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletbe hajtatott. Szégyelte a hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami hazugságot és sietve neki fogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.

– Na, – mondta magában az utcán, – nem is olyan nagy dolog. Nem kell tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.

Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyujtott és lassan elindult a lakása felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyüjtött, „meg kell történnie“, mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.

A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan, fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barnakarikás volt, az arca sápadt, megnyult és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és bágyadtan mosolygott. -235-

Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem tudott mást mondani, mint ezt:

A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte, hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és elszántan mondta:

– Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony hazaérkeznék.

Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást várt, kifogásokat, föltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még egyszer mondta:

Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség. Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez fogjon.

Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy igen. Mi történt ezzel a lánnyal? -236- Honnan szedi ezt a nyugalmat és ezt a biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a fejével?

Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az íróasztalához ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papirpénz, két darab százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a pénz kevés. Benyult a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.

Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte, bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott fölülkerekedni, szégyelte magát.

A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett vissza rá és kihuzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült a karosszékben… -237-

VII.

Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes gyengeség!… Ilyen ostoba zavarodottság!… Ilyen gyáva tehetetlenség!… Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt éves fiú? Mit fél ettől a lánytól?

Szidta magát, de egy percre sem merte megigérni magának, hogy legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg egészen hozzászokott a felesége derüs jóságához, nyilt szeretetéhez és megbizható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó, furcsa teremtés. Egy parasztlány, – de annál kevésbbé lehet tudni, mit gondol. Mit gondol vajjon? Mit akar?

Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna? Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, emiatt a pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa magát?

Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán. Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá. Szerelmes lett volna belé? – Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot. Én egy kövér posztókereskedő vagyok, – mondta, – én -238- nem ébresztek szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt…

Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyelte, hogy annyit gondol egy idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a lány. Egy-két nap alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban egész délután a lány járt az eszében.

Este nyugtalankodva ment haza. Vajjon itt van-e még? Talán el is ment már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az ágy. Vajjon itt van-e még?

– Mégis tudnom kellene, – mondta, – hogy itt van-e. Nem lehet az ember egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.

Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén, visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött tíz percig, akkor felnyilt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt -239- rajta és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.

Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és magához húzta.

Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a világosságba; keserü volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és félig magának, félig a lánynak mondta:

Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte, kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett, visszahuzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyiltan és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés: miért akarta?

Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia magát.

VIII.

Másnap ismét bejött hozzá a lány vízzel. A következő napon nem jött be. Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment ki érte és bevitte magának.

És ekkor nem hitegette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés… Részegítő… Erős és tüzes, mint valami fekete bor…

Könnyü sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni. Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele, megmondta neki:

A lány lehajtotta a fejét, belefurta a párnába és olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:

Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyilott szemmel bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.

A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A férfi elképpedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá.

IX.

Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, lelkiismeretlen, vidám, hetyke.

– Kitartok egy lányt, – mondta magában. – Lesz egy szeretőm. Hát aztán? Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó férjek és jó apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem.

Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az állhatatos hűséget, a biztos, erős, öröklött családi érzését, mindazt a megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint hűséges embernek a jó férj mivolta kialakul, nem lehetett elcsitítani.

– Két szobát… Olyant, mint a második emeleten van annak a szőkének. Ahhoz is egy öreg úr jár…

Ekkor fölsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az összehasonlítás az öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a gyerekei.

– Meg fogom őket lopni, – mondta kétségbeesve. – Időt lopok tőlük. Szeretetet. Pénzt. -242-

Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány nem törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el:

– Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája legyen az embernek. Vettem egy derekat… szoknyát… mídert… cipőt… kalapot… Mindig csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit kapok… De mindig tetszeni fogok magának…

Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abba hagyta a beszédet, akkor összehuzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul mondta:

– Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított engem az édesanyám.

A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A lány végre megmondta: -243-

Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyülölte és utálta magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból föl-fölnézett, rámeredt a falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő vágyódással, kihülten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart együtt élni.

Pontos időközökben, szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor, amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak fölpattant az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége, mindig fölijedt, mindig keservesen elhuzódott az arca és mindig, rögtön azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.

A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; -244- az öklét rányomta a homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a szobába:

Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe? Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot érzett. Gyülölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az elmúlt, a kihült mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy érthetetlen megtébolyodás.

A kis tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és belekiabált magának:

– Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember tegyen ilyent!

Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt.

Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az elhatározását:

– Ennek véget kell vetni, – mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az úton még ingerelte magát.

– Mi vagyok én, – mondta csúfolódva, – hogy szeretőt akartam tartani? Gróf vagyok én vagy bankigazgató? -245- Öreg mágnás vagyok én vagy impotens bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán a feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok én? Lopom a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?

Mire a lakásához ért, a dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és fanatikus apát csinált, egy kétezer éves örökség, forrott és lázongásban volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és természetté lett tudat, hogy a feleségeért és a gyerekeiért kell élni és hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a lelkében.

A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután fölemelte a fejét és hidegen nézett vele farkasszemet.

A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta:

Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan -246- fölnevetett. Ez a piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte… Az arcába ordított:

– Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást. Nem kellesz nekem.

A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon halkan válaszolta:

Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordította rá:

– Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert…

– Nem kell? No hát én majd adok neked. Kiruglak. Értetted? Kiruglak. Kiruglak.

A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyü rútnak találta ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyelte magát. Ez megint nem volt a helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen durvának lenni, holott három nappal ezelőtt…

Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és halkan mondta neki:

– Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem akarom ezt. Én ki fogom magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én kielégítem -247- magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a dolognak.

A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem válaszolt.

– Hát feleljen Julcsa, – mondta Vajda, – hát ugy-e ez lesz a legjobb? Ugy-e belátja, hogy ez a legjobb?

– De Julcsa, – kiáltotta Vajda, – hát feleljen már az Isten szerelmére. Ne álljon itt így. Hát mondja már…

A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta, azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott.

Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével. Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott; félig magának mondta gondolkozás közben:

– De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez is mehet. Miért ne menne el?

A lány még mindig hallgatott. A hosszu hallgatás után remegő ajakkal, de nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre:

XI.

Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman, frissen, jókedvüen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt, kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghiztak, megszínesedtek. Vajda megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz.

Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó, megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle; de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén, azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélekzete és nem tud beszélni. Az öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak, eltitkolja-e előtte.

Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés közben odafordult hozzá, a két meztelen karját köréje fonta, magához szorította a fejét, azután egy hosszu, tapadó csókkal megcsókolta az ajkát.

– Hogy szeretlek, – mondta. – Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád. -249-

Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni.

– Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már hazajössz. És estére is.

Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig, hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az egész délelőttje végtelenül hosszu és siralmasan gyötrődéses volt. Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen.

– Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné, hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment.

Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, -250- hogy erről megfeledkezett. Fölemelte a fejét és száraz torokkal, nagy erőfeszítéssel mondta:

– Julcsa?… Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni. Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.

Az asszony nevetett a Julcsa ambicióján és az előmenetelén és a dolog ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron uszni a gyerekek.

Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkinzottan és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a székén. Félt.

A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől. Bementek a hálószobába.

Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba… Ebben a szobában… Milyen alávalóság…

Az asszony jókedvüen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul? Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen várt találkozás örömét mutatni?

– Lázad nincs, – mondta. – De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy rosszul?

Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt el az egész éjszaka. Vajda föl-fölébredt, ránézett az asszonyra, megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére, belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott, mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett.

XII.

Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínü borítékot talált az üzleti levelei között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk.

Felbontotta a borítékot és elhuzta a száját. A rózsaszínü levélpapir aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt meglátogatni, mert fontos közlendő van… Vajda mérgelődve morzsolta a kezében a levelet, azután belecsapta a papirkosárba.

A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége -252- olyan kedves volt, olyan szelid és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy. Hosszu nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk; megint tudott dolgozni, jókedvü lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a levelet és nem törődött vele.

Harmadnap új rózsaszínü boríték érkezett. Hogy tessék őt fölkeresni, mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt fölkeresni, ő jönne el a hivatalba…

Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!… Megijedt. Hátha csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott, csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el.

Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatásától. Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy hónapos szobát a Szondy-utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hivják a lányt. Julcsa; de milyen Julcsa? – Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe, nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hivják őket.

Megkérdezte, otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a szobát, megismerte.

– Nincs itthon, kérem, – mondta gúnyosan. – Nem is lakik már itt. -253-

Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta, mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet folyosóján. Melyik lakás most az? Hova nyisson be? Hogyan kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.

Ekkor kinyilt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt rajta, hosszu, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekisérte az előszobából a lakásba.

Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett rá.

A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre válaszolnia, nyugodtan mondta:

Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban nyugodtan tovább mondta:

– Csak bántson, – mondta a lány. – Most már úgyis bizonyos, hogy gyerekem lesz.

Vajda szédülve nyult a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.

Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és alázatosan és mosolyogva mondta:

– Mire? Nem adtam eleget. Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem adok. És volt a háromszázból is.

Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút butorokkal, csunya, apró porcellán holmival és rikító papirdíszekkel. Ismerte ezt a lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen förtelmes csinosságu -255- lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre? Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz romlottságu utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész, nagybecstelenségü némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes lett a homloka.

A lány a villamos csengő után nyult és nyugodtan csengetett. Egy cseléd jött be.

Az úrnak… A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: – ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó.

Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából két papirpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután fölkelt és menni akart.

A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult kifelé. -256-

Vajda föllihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét, azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután a düh kialudt és halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez?

Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna. Milyen szörnyü egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette őt a hatalmába.

Milyen szörnyü egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc hónappal ezelőtt parasztlány volt. De – homályosan kóválygott a fejében – ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született, utcalány, ez az éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségü és kérlelhetetlen kegyetlenségü női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt is, azért maradt lány. Már az anyja is…

Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába -257- jöjjön vele. Milyen szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt tőle; benne nincs elég erő és elég kiméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és hadonászik…

Szomoru volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével beszélgetett, egyszerre csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, hogy hivják.

XIII.

Egy hét múlva újra jött a rózsaszínü levél. Ha nem jön, akkor majd a lány megy el a lakására. A nagyságához.

Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát ilyen tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez így parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá.

Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A családi életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy mosolygást erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte:

Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és nyugodtan válaszolta:

– Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. Hiszen tudod.

Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor -258- beszéltek róla. Az asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; biztosra veszi, hogy soha sem kerül rá komolyan sor. De az elhatározása a régi. És ha rákerül a sor, beváltja. Csendes, kedves, szelid, jó asszony, de a hűségeért hűséget kiván. És erős az akarata.

Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az asszonynak. De mikor a próbálkozás ilyen rosszúl sikerült. Mit tegyen most?

Másnap reggel már hét órakor elment hazulról. Rohant a lányhoz, hogy otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd beeresztette. Megismerte.

Vajda káromkodott, dobogott a lábával, dühösen járt a szobában, azután odaállt a lány elé és rákiáltott:

– Azt, – válaszolta a lány nyugodtan, – hogy jőjjön hozzám. Minden héten kétszer kell jönni.

– Minden héten kétszer, – mondta a lány. – Hogy lássák a házban, hogy maga az az úr… -259-

Vajdának elborult a gondolkozása a dühtől. Ez a becstelen nyilvánosan magához akarja őt kötözni.

Vajda megfogta a lányt. A lány azonban lerázta őt magáról, felült az ágyban, a paplan leesett róla, szétbomlott a haja és sikoltozva kiáltotta:

– Idejön hozzám. Idejön mellém. Ha nem jön, elmegyek a feleségéhez. Megmondom a feleségének.

Vajda leeresztette a karját. Lihegett. Nem tudott szólni. A lány is elhallgatott. Vajda fáradtan ült le egy székre, a lány lassan kiszállott az ágyból és csendesen kerülgette, halkan és óvatosan forgolódott körülötte.

XIV.

Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se nézte, mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. Szomoru volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, ideges volt, egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa minden héten megkérdezte, mi baja, azt -260- mondta, lesír róla a neuraszténia, de ő letagadta a rosszúllétet, egyedül töprengett és tépte magát egy elhatározásért, valami menekülésért. Nem tudott semmit kigondolni. Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, átengedte magát a lány gyalázatos zsarnokságának és szemérmetlen zsarolásának. Szomoru volt.

A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. Hizelgett. Hizelegve mondta:

– Miért? – kérdezte kihivóan a lány. – Minden csak annak a másik két gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint a felesége.

Vajda fölállott, a dühtől fehéren fölemelte az öklét, meglódította, földhöz vágta a lányt, azután elment.

– Nagyságos úr, – mondta az asszony, – szeretnék valamit mondani a nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot.

Az asszony behivta a lakásába, egy piszkos, rosszszagu, -261- sötét lakásba, leültette, hosszu bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki tudja, milyen jó ember, milyen barátságos és bőkezü úr és milyen gavallér ő.

– Pedig a kisasszony nem érdemli meg, – mondta azután. – A házban mindenki tudja… Itt a házban van a mészárosnak egy legénye… Az vitt hozzá húst… Most minden nap nála van… Egy bizonyos Bese István… Minden éjjel nála van… Együtt járnak mulatni… Táncolni is. Azt beszélik, hogy az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit a pénzből… A kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak birtoka van Budán… A kisasszony azt mondta, hogy azt magára irattatja a nagyságos úrral… A kisasszony nem érdemli meg… Pedig hány lány volna, aki boldog volna… Itt van nekem egy lányom, szép lány, jó lány, színész-iskolába is járt…

Vajda szótlanul hallgatta a hosszu előadást. Szédült. A lakás sötét volt, piszkos, rossz szagu. Remegő kézzel simogatta a homlokát. A házmesterné elhallgatott.

Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal mellett ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. Úgy érezte, ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik mellette elmentek. -262-

Botorkált előre, nem tudta hová és nem tudta minek. Egy villamos majdnem elütötte. Fölment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé visszaadta az eszméletét, megállott és belenézett az utcába.

– Hát idejutottam, – mondta. – Ilyen piszokba. Megcsalom a feleségemet, meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. Tönkre megyek; beteg vagyok. Minek él az ilyen ember?

XV.

A cseléd egy rózsaszínü borítékot adott át neki. Felbontotta. „Kültyél aszonal Ötven Forinntott“. Ez volt a levél. Lehajtotta a fejét. Már tegez is, – gondolta. A tárcája után nyult. Azután eszébe jutott valami.

Vajda fölállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és még egyszer megkérdezte.

– Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta nála van az a bizonyos Bese István, Italra kell a pénz.

Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a pénzt a cselédnek.

A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját rátette az íróasztalra, a karjára ráhajtotta a fejét és mozdulatlanul feküdt sokáig.

Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás remegett, megfogta a kezét és könyörgött.

– Gyula, – mondta, – ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy megkérdezze, tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta nem tudsz dolgozni. Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok pénzt is veszel ki. Mi van veled?

Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, mindjárt sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony fogadalma, megreszketett, fölugrott.

– Hermin, – mondta, – majd, majd… A napokban majd beszélünk róla… Majd beszélünk… Most ne…

– Hermin, – könyörgött Vajda, – most ne… Én majd megmondom. Magamtól.

Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány nevét. A Novák Juliska kisasszony… Hát Novák Juliskának hivják.

Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg úr jött elébe. Az orvos volt.

– Őnagysága, – mondta, – azt közölte velem, hogy uraságod a legközelebbi hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy az a jó reménység, amellyel őnagysága járt, fájdalom, megsemmisült.

– Kérem, – mondta bosszankodva az orvos, – meg kell mondanom, hogy egy jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, amelyet őnagysága -265- választott. Egyhetes alkoholmérgezés… és, amint hallom, tegnap egész éjszaka őrült táncolás itt a szomszédban egy piszkos táncteremben, – így nem szabad élniök a jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva talpon van.

Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. Megfordult. Ki az utcára. Kint fölemelte a fejét, nagy lélekzettel szítta be a levegőt, kitárta és megrázta a karjait, az egész teste remegett az örömtől és boldogan dadogva hangosan mondott néhány értelmetlen szót.

XVI.

Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától a gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kinzó ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát szeretnie kell és a között a gyülölet között, amelyet a becstelen, zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt.

Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely föltámadt benne, nem hagyta dolgozni.

Az ajtó ekkor fölnyilott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca. Ingadozva járt. Mosolygott. -266-

A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan mondta:

Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett.

Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította magát.

– Menj haza, – mondta nyugodtan a lánynak. – Tőlem még kapsz valami pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád.

– És én – mondta a lány – nem megyek el innen addig, míg meg nem igéri, hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el… Ha itt halok is meg…

– Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Föladom a rendőrségen, hogy maga ölte el.

Vajda megmerevedten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel, fenyegetően mondotta: -267-

Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü, talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézés; a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van.

E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt föl az agyában:

Egy percig habozott, azután kirohant. Fölszaladt a második emeletre, Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt, hadonászott és kiabált.

Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta, elmondatta vele az egész dolgot.

Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment, rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia.

– Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt.

– Csak az olyan naiv és exaltált szamár kinoztathatta meg magát ilyen szörnyü módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal fontosabb az, hogy szerencsém volt, – otthon találtam a feleségedet. Elhoztam ide.

– No ne ijedj meg, – mondta az ügyvéd. – Azért jöttem előre, hogy el ne ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.

Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant. Levágtatott az első emeletre. -269-

A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta, hogy most vége az erejének. Fölállott és az ajtó felé botorkált.

Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki rajta. A lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant a feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az ölébe hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan sírni kezdett.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.