The Project Gutenberg eBook of Átkozott józanság! by Géza Gárdonyi

Egy öregúr, egy székely, meg egy csónak. Ezzel kezdődött a Vaskapu szabályozása.

Az öregúr egy nyári napon jelent meg ott a sziklás vidéken. Mért vizet és követ. Rajzolt és számokat irt apró zsebkönyvekbe.

A székely evezett, mérőszalagot vont; ónt eregetett a mélybe; délben főzött, este sátort csinált.

Egy este fel se állitották a sátort. Az égen nem volt felhő. A székely csupán a tábori ágyat bontotta ki. Magának fenyőgalyakból tördelt egy nyalábra valót. Aztán tüzecskét rakott, hogy a szunyogok ne alkalmatlankodjanak.

Az öregúr elvégezte a vacsoráját és csibukra gyujtott. A tábori ágyra heveredve szivta.

A hold akkor sétált fel az égre. Teljes hold volt. Megvilágitotta a csendes sziklás tájat.

A Duna fénylett mint a kardlap. A sziklák bálvány-alakokká váltak. Egy szemben levő szikla kővévált sárkánynak látszott. Mintha valamikor inni akart -4- volna a Dunából, s gyik-szabásu óriás fejét éppen nyelésre emelte, mikor kővé meredt.

Ahogy az öregúr csibukozva bámulja azt a kővé vált csodát, egyszerre emberi árnyék jelenik meg a sárkány hátán. Feljebb és feljebb hág. Lépeget a feje felé. A taraján felkapaszkodik. Végigsétál a lapos homlokon. És a sárkány orrán megáll.

Csak nézték, hogy mi az? mit akar ottan? Jól lehetett látni minden mozdulatát, mert a hold olyanyira világitott, hogy akár olvasni lehetett volna a világosságánál.

Az árnyékember egy percig ott állt mozdulatlanul, s nézett le a mélybe. Aztán a levegőbe dőlt, és fejjel lefelé be a Dunába…

Istók is felpattant a helyéről. Egy perc mulva mind a ketten a csónakban voltak és minden erejökkel sietést eveztek a sárkányfő alá.

Az öngyilkos ott kepickélt még a vizben. De már merüldözött. Mikorra megkaphatták volna, el is merült. A helyén bugyborékolt a viz.

– Nézz jobbra! – szólt az öregúr, – én majd balra nézek: talán mégegyszer fölvetődik?

Úri ruházatu ember volt. Fiatal arcát fekete körszakál keritette. A ruhája fekete szalonruha.

A parton ipszilont csináltak belőle: megforditották -5- fejjel lefelé, és rázták ki belőle a vizet. Néhány perc mulva köhögött.

– Rakj a tüzre, – mondotta a mérnök a homlokát törölgetve, – és tégy fel egy bögre vizet teának.

Aztán odavitték a vizes embert a tüz mellé. Bizony emelniök kellett, mert a lába csukladozott alatta. S lefektették a fűre. Betakarták Istóknak a szürével. Istók úgyis csak esernyő helyett hordozta nyáron a szűrét.

A mérnök teát főzött. Rumot is, cukrot is tett belé bőven. S megkinálta vele a beteget.

Hát a beteg ivott is belőle. De bágyadt volt. A szemehéját is alig birta fölnyitni.

A mérnök nem kérdezett tőle semmit, csak ahogy ott feküdt a beteg, s a tüz fénye rávilágított az arcára, magában tünődött: Magyar-e vagy oláh? Micsoda szerencsétlenség üzte a Dunába?

Az idegen szótlanul itta meg a második csészével is, aztán beburkolózott az Istók szürébe. Elaludt.

Istók a fejét rázta. Különben is úgy felelt volna. Csak akkor szokott szólni, ha a feje meg a keze nem adta ki a szót.

Reggel a mérnök ébredt fel elsőnek. Tekintete a -6- betegre fordult. A kelő napfénynél látta, hogy divatos gallér van a nyakán, s a nyakkendője fehér selyemből való. Fehérkezü sovány ember. Szobai sápadt arc. Az orra dagadt és véres.

De fiatal ember volt, nem lehetett több huszonnyolc évesnél. Hosszu fekete hajára és halántékára rászáradt a sár. Bizonyára akkor sározódott be, mikor a parton felforditották.

Valami elkeseredett földbirtokos, – gondolta a mérnök. Szerencsétlen házas, vagy szerencsétlen kártyás. Össze fog szidni, hogy minek avatkoztam a dolgába?

Ekközben Istók is fölébredt. A mérnök intett neki, hogy ne károgja el a reggeli köszöntést.

Derült arczu ősz ember volt, jól túl az ötvenen. Vitorla-vászon ruhát viselt és fehér vászon-sisakot. A mozgásán látszott, hogy katona volt valamikor.

– Jó reggelt! – kiáltott rá vigan az öregúr. Főzhetek önnek egy csésze teát?

Az öregúr szótlanul főzte meg a teát, s átnyujtotta. Eléje tette a rumos üveget és a kék papirosba burkolt cukrot is.

A mérnök intett a székelynek. A székely fogta a mérő póznát, dolgukra mentek.

Gondolta a mérnök: az idegen beteg ha felébred, majd elmegy szintén a dolgára. Éppenséggel nem látszott olyan embernek, akivel másodszor is öröm találkozni.

Azonban délfelé mikor visszatértek a tanyára, az idegent még alva találták.

A székely csendesen tüzet rakott. Vizet tett fel s tojást szedett ki a ládából, meg szalonnát, szalámit, sajtot, kétszersültet. A levest bádogba zárt sürülékből főzték, de vöröshagymát is apritottak belé, s jól megpaprikázták.

– Jóreggelt másodszor is! – kiáltott rá az öregúr. Szolgálhatok-e jó paprikás mérnöki levessel?

Szótlanul evett velök. Ebéd végén a zsebébe nyult. Szivartárcát vont elő. Valami három szivar volt is abban, de csurgott belőlök a viz.

– Illenék megmondanom, hogy ki vagyok. De én nem mondom meg. Viszont én sem kérdezem, hogy ön kicsoda?

– Ön azt véli, hogy megmentett. És hogy én azért hálás vagyok. Én nem vagyok azért hálás.

– Bocsánat, ha rosszat cselekedtem, – felelte mosolyogva az öregúr, – de arra gondoltam, hogy ön talán sietett. Alkalmat óhajtottam önnek szerezni, hogy az ügyet mégegyszer megfontolja.

Kedvetlenül nézett a cipőjére. Az arca sápadt volt, de nem beteges sárga, hanem inkább fázós. Aztán rátapogatott az orrára, amelyre nehánycsepp vér cserepesedett és a halántékára, ahova az iszap ráragasztotta a hajat.

A mérnök vizet öntetett a mosdótálába. A székely odatartotta az idegennek egy jókora spongyával együtt.

– Ön bizonyára kártyázott és vesztett? – szólalt meg aztán az öregúr mintha a szivarja füstjének beszélne.

– Hát talán más csapás érte? talán pénzbeli zavarokkal küzd? – folytatta az öregúr jóságos hangon. Nincs olyan csapás, amit ki ne lehetne heverni.

– Vagy valami betegség? Nincs olyan betegség, amelynek váratlan gyógyulása ne lehetne. Lássa kérem az öreg Kneip páterhoz csupa olyan ember jár, akire már ráadták az utolsó kenetet.

– Akkor azt kell gondolnom, hogy szerelmi csalódás -9- zavarta meg önt. Hiába, mig az ember fiatal… Dehát azt is meggyógyitja az idő.

– Bocsánatot kérek a kérdéseimért, – szólt az öregúr fölkelve, – nem kiváncsiságból kérdeztem önt, hanem, hogy segitsek ha tudok. Elvégre emberek vagyunk, és kötelességünk egymáson segíteni, kivált ha valamelyikünk leroskad az élet terhe alatt.

– Én nem roskadtam le semmiféle teher alatt se, – felelte az idegen a fejét rázva. Én amit cselekedtem, meggondoltan cselekedtem.

– Ugyan kérem, hát lehet ilyet meggondoltan cselekedni? Ha valaki gyógyithatatlan betegséggel bajlódik, vagy holtig tartó börtönre van itélve, az cselekedhetik effélét meggondoltan, de egészséges ember, szabad ember nem ugrik meggondoltan a békák közé.

Az idegen összevont szemöldökkel nézett a mérnökre, aztán ugyanúgy maga elé. Végre is vállat vont.

– Nekem az életben nincs semmi örömem, hát minek éljek? Mért néz rám olyan hitetlenül? Én nem hazudok soha. Nem szorultam rá, hogy hazudjak. Csak a nők és a gyermekek hazudnak, meg a szolga-lelkek.

– De kérem én nem mondtam, hogy hazudik ön. Mindössze megütköztem a szaván, hogy azt mondja, nincs az életben öröme, holott az imént azt mondta, hogy gazdag és egészséges. Tudja ön mi a gazdagság? Kérdezze meg azoktól, akik negyven-ötven krajcárért kapálnak. Kérdezze meg azoktól, akik husz négyszögméternyi -10- kis szobában tizedmagukkal alusznak. Kérdezze meg azoktól, akik éheznek. S tudja ön mi az egészség? Menjen be egy kórházba és kérdezze meg ottan. Már engedjen meg fiatal barátom, aki egészséges is, gazdag is, és mégis megveti az életet, az nem gondolkodó ember, és meg nem értett frázisként mondja, hogy Meggondoltan cselekedtem.

– Ön engem bolondnak néz. Nekem ugyan közömbös valami, hogy ki hogyan vélekedik rólam, de ön értelmes embernek látszik, ám mérjük meg az ön fontján is az én itéletemet. Látni fogja, hogy nekem meg kell halnom.

– Fogadjunk, – mondotta, – hogy bármit is beszél, ha egészséges ön, nem kell meghalnia.

– Ha elveszti a fogadást, becsületszóra köti magát, hogy megküzd a rossz gondolatokkal. Ha pedig én vesztem el, szintén becsületszóra kötelezem magamat, hogy nem húzom ki a Dunából.

Az apámon kezdem. Az én apám birtokos volt, mint én, és elcsapott egy bérest, aki valami bánatában gyakorta megrészegedett. Akkor is részeg volt, mikor elcsapta.

A béres, – öreges ember volt már, – szekérre tette a ládáját és mikor kifelé ment az udvarunkból, -11- megállt a tornácunk előtt. Megállt, és vérbenforgó szemét az apámra emelte: megfenyegette az öklével:

– Verjen meg hát az Isten örökös józansággal! Verjen meg téged is, gyermekedet is, ha születik!

Az apám sohse hallott efféle átkot, hát még nevetett is reá. De az anyám, – templomos asszony, érzékeny szivü asszony, – megrémült.

Az idegen a fű-ágyra könyökölve csendes bús hangon beszélt. Hangja mély volt, mint a dorombé. Olykor elhallgatott a beszédben és fűszálakat tördelt. Olykor felnézett a mérnökre, olykor kedvetlenül legyintett.

– A születésem előtt történt ez három hónappal. Eggyetlen gyermek voltam, és ép, erős, egészséges. Semmitse különböztem más gyermektől, csak éppen, hogy kiváncsibb voltam mint más gyermek. Mindent kérdeztem, mindent kutattam, mindenütt titkokat sejtettem. Tizenöt éves koromban már könyvekhez intéztem a kérdéseimet. Ha valamely könyv nehézfogatu volt, én annál jobban rágtam, rágogattam. Tudni akartam mindent, mindent! Abban a korban, mikor más még regényeket olvas, én már Sopenhauert, Kantot, Kontot, Lokot és Spencert őröltem. S abban a korban, amikor más ember a leányokat tündéreknek nézi, én már a boncoló asztalon foglalkoztam velök. Orvosi tudományt tanultam. Persze abban is a hisztológia érdekelt legjobban: a szövet, a hús elemei, a sejtek, a porszemekre bontott ember. Egy kiló tündérhús épp olyan hús, mint egy kiló borjuhús!

Az átkot ismertem. Apám anekdótái között gyakorta hallottam a béres átkát elmondani: Verjen meg az Isten józansággal! Mindenki nevetett rajta, csak én -12- nem. Húsz éves koromban már fázlódva éreztem, hogy az átok megfogott.

Ön is mosolyog rajta. Látom, hogy ön sem érti. Az átok üres szó, azt tartja ön is. De különböztesse meg a lélekből fakadó átkot, a szájon forgó piaci átkozódástól. Az átkozódás csak sár-dobás. Az átok a haragvó lélek mennyköve. Mindegy hogy paraszt lelkéből villámlik el, vagy úr lelkéből. Épp oly természeti tünemény, mint a felhők villáma. Erő.

Józannak lenni annyit jelent, hogy: az ember egy megfagyott szivet hordoz a mellében. Az agya olyan, mint a hűtőkészülék: minden gondolat és minden érzés jéggé válik benne. A fagyasztó szer: az analízis, az elemezés.

Huszonegy éves koromban már tudtam, hogy minden gyönyörködés izgalom, és az izgalom következtében mámor. A szem gyönyörködése a szemidegek izgalma. A szép táj, a szép festmény, a szép épület, semmi egyéb csak az alakok szokatlansága, vagy a szineké. Tehát nem a táj szép, sem a festmény, sem az épület, hanem a szemidegek izgalma a szép. Aki Taorminában született, bizonyára azon csodálkozik, hogy mások ott csodálkoznak. Ticián „kettős szerelme“ ha az ön szobájában lógna, esztendőben kétszer se nézne rá. A paraszt is közömbösen megy el mellette, mert az idegei épp oly durvák, mint a tenyere.

Épp igy a zene. Fülideg-mámor. A dal meg annak -13- a mámornak a ködében játszó délibáb. Képek játéka. Tudományos nyelven: Képzet-társitás.

Folytassam-e? Én nem lehetek boldog, mert mihelyt valami kedves, rögtön az okára pillantok. Azt kérdem: Miért?

Én mindennek csak a szálait látom. Nekem még a virág is csak sejtszövet, klorofillal telt sejtszövet. Tudok iránta érdeklődni, de nem gyönyörködni benne. És az emberi virág, a nő is, énnekem csak bőrrel bevont csontváz. Én az élő emberen átlátok, mint az üvegen: látom benne a koponyát; a koponyában a fehér velőt, a testében szanaszét folydogáló piros patakokat; a bordái között dolgozó húsgombócot, a tüdőt, a májat, vesét és izmokat… Józan vagyok, irtózatosan józan!

Azt mondtam egyszer: Vessük félre az észt: éljünk úgy mint a sokaság él. A sokaságnak van öröme, van boldogsága. Nézzük csak: mi boldogitja az embereket?

A pénz, – a bor, – a cigány, – a tánc, – a szeretkezés, – a lakmározás, – a kártya, – a vadászat.

A pénzgyüjtés nem nekem való. Azt a boldogságot már diák koromban megmértem. Elgyöngültek gyönyörüsége. Ahol se testi erő nincs, se lelki, a pénz jelenik meg erő alakjában. Ezt tehát meg se próbálom.

Nézzük az asztali örömöket. Ételért ki lelkesedik? A gyermek, az agg, a kanonok. Az italt ki imádja? A paraszt, a gyári munkás, a napszámos, az eszem-iszom falusi úr, meg a kisvárosi könyvetlen úr, – tehát mindenütt -14- azok, akik sohase téptek volna almát a paradicsomi fáról.

Én mikor eszek, a testemet fűtöm; mikor iszok, a testem hiányzó nedveit pótolom. Esztelenségnek itélem, ha valaki több fát rak a kályhájába, mint amennyi kell. Ebből a boldogságból tehát ki vagyok rekesztve.

A zenéről elmondam már, hogy mi. Nem tehetek róla, hogy valahányszor zenét hallok, az idegeimre fordul a figyelmem. Nem ragadhat magával a dallam, mert csak azt érzem, hogyan áramlik az idegeimre. Az idegeimre figyelek, nem a zenére.

Ez nekem tehát akkor se lehet boldogságom, ha rám erőltetem. A drótos hangszereket pláne gyűlölöm. Csodálkozom az emberiség fülén, hogy a zongora, trombita, harangszó, villamos csengő nem okoz neki fájdalmat.

A táncról talán nem is kell beszélnem. Az már a zenétől felizgatott idegek rángatódzása. A zene rángatja az idegeket, az idegek rángatják az izmokat, az izmok rángatják a csontokat. Ez a tánc. Reggeli észszel zene nélkül ki rázogatná a tomporát? s ki veregetné a talpát a földhöz? hacsak nem viszket. Micsoda látvány lehet siketnek a tánc?

Mindazonáltal megpróbáltam; s utána oly szégyenkezés fogott el, olyan devalvált bankónak éreztem magamat, hogy soha többé a táncolás boldogságára nem gondolhattam.

Mi következik? A szeretkezés? Arról már orvosnövendék koromban tudtam, hogy akut láz, vagy mondjuk magyarul: időleges láz, buta vérhevülés. Nekem épp úgy nem lehet gyönyörüségem, mint az eszkimónak a tropikus ég. -15-

Mi következik? A kártya. A kártyát mindenkor utáltam. Már gyermekkoromban megismertem benne, hogy kölcsönös megegyezésen alapuló kölcsönös fosztogatás. Alsórendü lelkek gyönyörüsége.

A vadászatot nemes sportnak is mondhatják, tehát felső rendü lelkek nemes mulatsága. Kell benne lennie valaminek, amit a közrendü ember nem ért. A történelem is azt bizonyitja, hogy az emberiség felső osztálya mulatott vele. Ma is a királyok, főurak, a legműveltebb osztály a legvadászabb. Ebben kell valaminek lennie!

Megkávéztak. Az idegen láthatólag fölélénkült az erős fekete kávétól. Felkönyökölt a fekvőhelyén, és frisebb hangon folytatta a beszédét:

A kerülő este jelentette, hogy egy völgyben gyönyörü szarvasbikát látott. A vadászok bravót kiáltottak, és a vacsora élénk beszélgetésben folyt. Láttam, hogy a szarvasbika képzete izgatja az agyukat.

Vacsora után mingyárt lefeküdtünk, hogy jókor indulhassunk. Én azonban sokáig nem birtam elaludni. Képzeletemben láttam a békés füevő állatot, amint ott alszik nyugodtan a puha gyepen, az erdő csillagos csendes éjszakájában, és még csak nem is álmodik arról, hogy ez estén puskát és kést akasztottak le a számára -16- a falról: neki ismeretlen kétlábu állatok reggel keresik őt…

Hajnalban a kerülő zörgetésére egyszerre felszöktek a vadászok. Kezük lábuk gyors mozgása, meg hogy valamennyi beszélt, nekem csak idegizgalmi nyilvánulás volt. Izgatottak voltak, örvendezőn izgatottak. Dehát mért?

A lombokon a reggeli napsugarak rézsutosan szürődtek át. A fü harmatos volt. Itt-ott egy madár csicsergett.

A szeme a láztól ragyogott. Olykor megállt és fülelt. Aztán megint halkan beljebb…

Én az erdő békés lakójára gondoltam, a szarvasra, aki bizonyára gondatlanul legel valamely tisztáson. Nincs annak ártó gondolata ellenünk! Nem bántja még a kigyót se!

Egyszerre megránt a társam. Megállok és nézek amerre a szeme mered. Hát egy sárga kis őzet látok a bokron túl, amint a naptól és harmattól csillogó erdei pázsiton legelész.

Társam a vállához emeli a puskáját. Lobban, durran, füst csap el belőle… Az őz ott fekszik a pázsiton. Csak a lábát rázza, fejét emelgeti. -17-

A társam odafutott. Én nyugodtan követtem. Az őz vállából buzogott a vér. Ahogy ott álltunk, ránk forditotta szép fekete ártatlan szemét. És a könny úgy folyt a szeméből, mint az ember szeméből szokott.

Mért nézett diadalmasan? Micsoda diadal egy fegyvertelen állatot puskával megsebezni? Mért örült az én barátom?

A lövésnek nem örült, mert a puska-durranás fülbántó. Az őz husának sem örült, mert van mit ennie. Tehát a vérnek örült.

Hiszen akkor a görény meg a róka nemesebb állat az embernél, mert egyébbel, mint nemes sporttal nem is foglalkozik!

Este a vadászok is megérkeztek. Az erdőőrök beszállitották a szarvasbikát, az őzet, nyolc foglyot, egy harkályt, két szarkát is. Csupa holt állat. Reggel még valamennyi élt.

És örvendeztek, boldog dicsekedéssel beszélték, melyik állatot hogyan érte a lövés? Tehát csakugyan ez a nemes sport! Ezért kelnek fel az emberek hajnalban, ezért utaznak messze vidékekre, másznak hegyet és völgyet, bérelnek erdőt, öltözködnek tiroli ódivatu ruhákba; s mily hősi mozdulatokkal viszik a puskát! Már a vasuti állomáson úgy feszitenek, mintha legalább -18- is oroszlánvadászatra utaznának! Pedig hát csak a kukoricásba mennek a kis gyáva nyulakra, ártatlan őzekre, békés szarvasokra és az erdő boldog madaraira.

És ezt nevezik királyi mulatságnak! Ezt, meg a galamblövészetet, mikor százszámra lövik a galambot. Jól nevelt művelt urak…

Vacsorakor négy szál cigány is beállitott. Az egyik vadász csakhamar tapsolással kisérte a nóta taktusát. Megfigyeltem, hogy ő köztünk a legsoványabb, legidegesebb. És megjósoltam magamban, hogy ő fog leghamarabb táncolni is.

Akkor arra gondoltam, hogy én is alkoholizálom magamat. Méreg ide, méreg oda! ha boldogságot okoz, megbecsülni való!

Jó bor volt. A benne levő spiritusz-tartalom meggyorsitotta az arcom vérkeringését. Éreztem, hogy a fülem melegedik. Éreztem, hogy a zene hat már az én lábam idegeire is.

Ők csakhamar daloltak és táncoltak. Csókolták a cigányt, és verték a lábuk szárát. Rajtam azonban csak nem tört ki az alkohol-örjöngés. Én percről percre azt vigyáztam, hogy hogyan terjed a testemben fokról fokra az ital mérgező ereje? Hogyan hágtat a halántémig? és hogyan tekeredik rá a kis-agyamra?

De ittam tovább; ittam pálinkát is, hogy attól olyan boldog legyek, mint ők!

Reggel felé a társaim olyannyira elrészegedtek, hogy ide-oda kerengtek, mint a beteg dongók. Nekem -19- már a szemem idegeire is elhatott a méreg. Kettőnek láttam a lámpást, és soknak a cigányt. Megtapasztaltam a pulzusomat. Szaporábban vert, mint máskor. De azért józan voltam, józan! Úntam őket, úntam a beszédüket, tréfáikat, nevetésöket! Mikor aztán szanaszét dőltek, elosontam. Kocsira ültem és haza!

Meg kell önnek mondanom, hogy az anyám még él, és hogy négy éve házasít.

Eleinte csak mosolyogtam rajta, de aztán az utóbbi évben egyre sürübben irt rám ebben az ügyben.

Mert nem igen beszélünk egymással, noha együtt lakunk. Ő a kastély egyik felében, én a másikban.

Ön ebben megütközik, pedig igy van okosan. Az anyám ideges asszony, és mihelyt két szót beszélünk, a harmadik szó már vélemény-különbség. Ő aztán boszankodik és kifakad, mint minden ember, akinek bizonyságai nincsenek. Én iparkodom meggyőzni okkal, világossággal. De ő csak azt látja, hogy a véleményem ellenkezik az övével, s inkább nem beszél velem. Csak akkor találkozunk, ha vendég vetődik hozzánk.

Ir hát egy napon nekem… De itt is vannak a cédulák a zsebemben. Ceruzával irt. Hallgassa:

– Fiam, szeretném ha megnősülnél. A nőtlen élet, nem tökéletes élet. Tudod, hogy csak ketten vagyunk.

– A házasság annak való, akinek hiányzik valaki, mikor egyedül van. Nekem nem hiányzik senki. Én egyedül egymagamban is egésznek érzem magamat, mint az egy-tucat kanál. Komplet vagyok.

– Nem vagy komplet. A férfi nem komplet nő -20- nélkül. A férfi magában levéltelen fa. A nő a lombja, virága. Nézd meg az agglegényeket, miféle emberek öregségükben? Egyet se találsz rendes életünek, rendes gondolkodásunak, rendes érzésünek. Benne élnek a világban, de látszik hogy nem bele-valók. Idegenek köztünk. A természetre szoktál mutogatni, a világtörvényre. Most én mutatok oda.

– Helyes a hivatkozás a nagytörvényre. Csakhogy abban a házasság szereteten épül.

– A természetben a házasság tiszta vonzalom, szeretet. A társadalmi házasságban nem szeretet a fundamentum, hanem szerződés.

– Az államnak a házasság csupán polgártenyésztő intézmény. (Polgár nélkül nincs katona, sem adó.) Az állam tehát nem törődik azzal, hogy szeretet-e a kapocs és kölcsönös boldogitás-e a cél? Ez az oka, hogy széles ajtón lehet bejutni a házasságba, s keskeny ajtón ki, de olyan keskeny ajtón, hogy mind a hét bőre lenyúzódik annak, aki kimegy.

– Hagyjuk kérlek az elméleteidet fiókban. Fagyaszd velök másoknak a vérét. Én arra kérlek, hogy házasodj meg. Mert utolsó sarja vagy a családnak, és ha igy maradsz, teljesen megecetesedel. Vártam eddig, hogy valamelyik leányismerősünk iránt érdeklődni látlak, -21- de te valahányszor leánytársaságban vagy, akkorákat ásitasz, hogy az állkapcsod hallhatóan ropog. Hát kérve kérlek, teljesitsd öreg édesanyádnak ezt az egyetlen egy kivánságát! Mert csak azért gondolok félve a halálom órájára, hogy attól tartok, nőtlenül hagylak el!

– Parancsnak tekintem az óhajtását. Jelölje meg, hogy kit vegyek el és három nap mulva lesz menye.

– Köszönöm, hogy oly engedelmes jó fiam vagy. De mégis azt szeretném, ha te választanál.

– Nekem egyik liba csak olyan liba mint a másik. Merőben fölösleges tünődnöm azon, hogy melyik gágogjon az udvaromon.

– Hogy tetszik neked Pipi? Bájos leány és angyali a jósága. Vagyona is van. A családja csupa előkelő ember. Hogy tetszik neked?

– Sehogyse. Már az, hogy egy Paula nevü leány csirke nevet nyomat a névjegyére, arra vall, hogy valóban csirke-agyu. A jósága… Mi a jósága? Az hogy az apja erszényéből pénzt osztogat? Osztogasson a maga erszényéből! Hogy bájos? Az a sok gyürü az ujján, az a nehéz fülbevaló, gondolatának örökös bálba és szinházba járása, nekem azt mutatja, hogy a férjét pénz-szerző házi állatnak fogja tekinteni. De ha parancsolja édes anyám, azonnal feleségül veszem.

– Mit gondolsz Sarolta felől? Az csak müvelt -22- leány! Angolul is ért, olaszul is! Németül és franciául ugy beszél mint magyarul! Komolysága éppen hozzád illő. Azonnal felelj.

Mindig azonnal feleltem, depersze a női természet türelmetlen. Hát feleltem:

– Sarolta csakugyan művelt leány. Öt nyelven beszél de két b-vel irja az egyebet és ahhelyet, hogy nem lehet, azt mondja ki van zárva! Hogy értheti a többi nyelvet? ha az anyanyelvét se beszéli tisztán. A komolysága hozzám illő volna, ha lelki tulajdonság volna mint nálam, csakhogy nála gyomorbajból származik. Ha parancsolja, feleségül veszem.

– Sáfár Piroska ellen igazán nem lehet szavad. Csupa kedvesség és csupa zene. Bétóvent úgy játsza, hogy öröm hallani. A családja előkelő családokba ágazik. Az anyja jómódu özvegy.

– Ha valaki kótából rontja a zongorát, az még nem zene-értés. És ha valaki már reggel nyolc órakor zongorázik, abból ugyan nem lesz jó háziasszony. A kedvessége? Macska kedvesség. Simul, dorombol. Bizonyára karmol is, ha kedvetlen. A családja… A családjából csupán az anyját fogja a férje házába vinni. Az pedig mikor beszél, olyan mintha kotkodácsolna, mikor pedig nevet, olyan mintha kukorikolna. Aki elveszi a leányt, elveszi az anyját is, és hallgatni kénytelen élete hosszán át azokat a hajmeresztő hangokat. De ha parancsolja, feleségül veszem.

Erre aztán hosszu szünet következett. A cédulákon más ügyek jártak. De az anyám gyakrabban látogatott el a leányos házakhoz, és nekem mindig el kellett kisérnem. -23- A szeme mindig rajtam állott, valahányszor leánynyal beszéltem. Szivesen szereztem volna örömet neki azzal, hogy valamelyiket megkülönböztetem, de hiába, orvosra nem hatnak az emberi bőrnek szinei, sem a tagok gömbölyüsége, sem a hosszú haj, sem a rózsaszinü pántlikák. S micsoda fárasztó volt nekem azt a sok csiripelést, csácsogást, és pápogást hallgatni, amely a női társaságokat jellemzi!

– Nekem valamennyi tetszik. De nem vagyok bogár, hogy belerepüljek a lángba. A házasság holtig való szerződés. Tessék csak emlékezni arra a szomoru fővárosi úrra, akivel tavaly Osztendében ismerkedtünk meg. A feleségénél éjjeli látogatót talált. Meg akarta verni, de az erősebb volt: még őt rugdalta meg. Aztán párviadal következett. Őt vitték haza lepedőben. Tehát először is felfedezte, hogy a felesége erkölcstelen, aztán kapott egy csomó rugást a teste különböző részeire, egy golyót a mellébe, s végül egy itéletet a szentszéktől, amelyben itélik, hogy tovább éljen azzal a bestiával! Mindez miért? Azért mert elkövette azt a könyelmüséget, hogy bevezetett a templomba egy leányt, és ott elmondott néhány szót vele. Ha nem a templomba vezette volna, hanem máshova, se meg nem csalták volna, se meg nem rugdosták volna, se mellbe nem lőtték volna, sepedig a világ nem nevetné.

– A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. -24- De hány az aki veszit! És az csak pénzt veszit. A házasság nem olyan lutri. Ott egy életet teszünk kockára.

Én a sirást nem állhatom. Tudom ugyan hogy az is micsoda. A tehetetlenség érzetének agybeli izgalma és annak az izgalomnak a hatása a szemidegek viztartójára. De mégis kellemetlen látni a józan embernek is.

– Hát ne sirjon édesanyám, – mondottam, – inkább megvallom, hogy egy leány nagyon tetszik nekem, és hogy a maga kedvéért elveszem.

Egyszerre elállt a sirása. Az utolsó könycsepp még ott ült a szeme pilláján, de már a szeme mosolygott:

Hirtelenében végigfutott a gondolatom a környékbeli leányokon, s nyugodtan feleltem:

– No nézd, hogy arra nem gondoltam! Gazdag is, szép is, okos is. Tündöklően okos! Az való éppen neked! Mikor kéred meg?

Ezt persze olyan elhatározással mondtam, mint aki az orvoshoz azzal állit be, hogy operálja meg. Véget akartam vetni a zaklatásnak.

Csak akkor kezdtem méregetni igazán a leányt, mikor már a szót kimondtam. Ki is az a lány voltaképpen?

Ismerni ismertem, hiszen az apja az apámmal jóbarát volt, dehát nem beszéltem vele életemben tiz szót se. Egy cigány-szemü, vékony orru leány. Az okosságáról nem tapasztaltam semmit. Csakugy icogott-vicogott -25- a lányokkal, mint a többi. Aki hangosan nevet, nem okos. Aki rikoltva nevet, az meg éppenséggel ostoba. Dehát mindegy.

Az anyám persze nem lóditott még aznap neki a lánykérésnek. Megelégedett azzal, hogy választottam. Vacsorára magához hivatott, hogy mégjobban megbeszéljük az ügyet. Eltökéltem, hogy mindent ráhagyok. Elvégre bárkit veszek is el, nem magamnak veszem, hanem az anyámnak. S valóban kell a házba valami női fiatal lélek. Udvar kutya nélkül, kalitka madár nélkül, ház asszony nélkül, valóban üres látvány.

Csak arra az egyre kértem az anyámat, hogy látogasson el Lóriékhoz egyedül, és tapogassa ki, hogy a leány hozzám jönne-e? Mert az én természetem nem olyan, hogy a szokásos udvarlást végig tudjam csinálni. Meg fogom látogatni a menyekző előtt lehetőleg mindennap, elmondom valami szerelmi levelezőkönyvből azokat a diluviális régiségü frázisokat is, amiket a lányok megkivánnak, de hosszan ez nem tarthat, mert nekem nem gyönyörüség, hanem dolog. Dolognak is unalmas, mint a nyiratkozás.

Az anyám másnap kocsira ült és odavolt három napig. Beszélt a szülőkkel. A szülők beszéltek a lányukkal. A leány azt mondta, hogy csodálkozik az óhajtásomon, mert semmi érdeklődést nem tapasztalt, azonban hozzám jön, mert méltónak itél magához.

Az anyám aztán a dicséretek vizözönjével boritotta el a leányt. Hogy hány évig volt a Szentsziv-klastromban, hogyan ért minden kézimunkát, de vivni is tud és lőni. És hogy nem zongorázik, hanem inkább hegedül. -26-

Ez az utóbbi dicséret kissé megrezzentett. Mert hallottam már hölgyeket hegedülni, s mondhatom hogy a tüskés disznó nem borzolja úgy a sertéit mint ahogy az én hajam meredezett. De aztán arra gondoltam, hogy időnkint vizet csöpögtetek a hegedüjébe és attól megunja.

Másnap már nekem kellett kocsira ülnöm. Az anyám maga kötötte meg a nyakkendőmet, s maga válogatott egy akkora csokor virágot, hogy egy bácskai tehén jóllakott volna vele. És az utolsó szava is az volt hozzám, hogy a leendő anyóst ne cáfoljam semmiben.

Három-négy domb, egy köves patak, egy szalmatetős oláh falu, aztán egy vörösföldü erdő, hirtelen lapály, amelyen s-formán görbülő kettős házsor fehérlik; mind zsuppal fedett; a falu közepén régi divatos köpcös tornyu templom; oldalt a falutól különálló barna kastély, jókora parkban, – ez az a hely, ahol nekem asszonyt termesztett az egek ura!

Ahogy a park kőfala mellett haladok, a levegőből valami madárféle bukfencezik az ölembe.

Nézem, hogy micsoda? Hát egy véres nyaku veréb. Még élt és vergődött a szárnyával. Kidobtam az útfélre, s boszankodva törülgettem a vérét a nadrágomról. Ha babonás volnék, – gondoltam, – visszafordítanám a kocsimat. De én nem vagyok babonás.

A kastélyban áradozó örömmel fogadtak. Az apa, – dudaorru álmos ember, – megcsókolt, és fiának szólitott. Az anya, – úri ruhába járó kis parasztasszony, – örömigéket rikácsolt.

Leültettek. Beszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. A leány nem jön. Végre is az apó megszólal:

Az anya kinyitotta a szalonjuknak a kertre néző ajtaját. Lementem. Egy helyen haragos női hangot hallok. Mingyárt rá is bukkanok Lórira.

Egy platán alatt állt meggyszin piros blúzban és fekete szoknyában. A vállán Flóber-puska. Egy tizenöt éves forma ostoba képü kertész bojtárt szidott:

– Máskor pedig, ha énelőttem állsz, hát levedd a kalapod, különben így ütöm le.

Azzal olyan gyors pofont rippentett a fiu képére, hogy a kalapja négy méternyit röpült.

Visszahúzódtam, hogy ne legyek tanuja a pörnek. Megkerültem egy kis nyirfa-ligetet, és úgy tértem vissza. Már akkor a fiu nem volt ott. A leány felém lépegetett. Ahogy megpillantott, elpirosodott.

És a kacsóját nyujtotta. Mert a férjhez menő leánynak csupán kacsója van.

– Csak célba lőni tanulok. Parasztfiúkkal holmi apróságokat vettetek föl és azokra lövök.

Ezt mondva, felakasztotta a puskáját egy faágra és hogy tovább sétáltunk, az anyám egészsége felől tudakozódott. -28-

Arra gondoltam, hogy ime itt az óra, amelyben kinyujtom kezemet-lábamat, hogy a házasság békóját rákovácsolják. A nyelvem szinte belefagyott a számba. Ő is szótlanul lépegetett mellettem a park kanyargós utján. A kavics halkan hersegett a lábunk alatt.

Ez tehát az a nőnemü ember, akivel nekem át kell élnem az életemet! A test vékony, de egészségesnek látszik; a szeme fehére tiszta, tehát regényeket nem olvas; az arcbőr kellő vérkeringésről tanuskodik; a fogak kopatlanok; az ajk és fül piros, tehát az emésztés rendes.

– Mondja csak Lórika, – szólaltam meg végre, – a családban miféle betegségek voltak?

– Nem tudom. De mért kérdez ilyeneket? Remélem, nem nyujtatja ki a nyelvemet is.

Válasz helyett elgondolkodva néztem egy körtefagalyra, amelyen négy-öt kis kék hernyó legelt. -29-

– De Lórika, – feleltem nyugodtan, – ez a néhány kis hernyó nem eszi meg ezt a nagy fát. A többit a kertész leszedte még tojás korában. Ezek véletlenül megmenekültek.

– Tehetnek ezek arról? És vajjon csakugyan utálatosak-e? Nézze meg csak közelebbről, micsoda szép törökszin-kék moár-selyem a ruhájok!

A manó tudja, hogy mért vállaltam ügyvédséget a hernyók mellett. Én csakúgy irtom, mint más. Talán a leány utálkozása ingerelt ellenkezésre? Talán a gondolkodásának a belső rugóit akartam előpattantani.

Aztán elkomolyodott. Leszakított egy bugába érett fűszálat, és szórakozottan simogatta.

Eldobtam a hernyót, és hallgatva sétáltunk tovább. Egy fenyőkkel környezett kis árnyékos téren megálltam.

Mert untam már az üres beszélgetést. Eltökéltem, hogy még azon órában megkérem a leányt, el is veszem, otthon aztán beteszem az anyám butorai közé, s élek tovább, mint ahogy eddig éltem. Az a fő, hogy az anyámnak menye legyen!

– Mit gondolok? Hát kell gondolni valamit, ha egy ismerős család meglátogatja a másikat?

– Én nem vagyok család, én csak egy szál fiatal ember vagyok. Egy nagyjelentőségü kerités ajtaja előtt állok, már jó ideje…

– Hát először is, mert okos ember nem nyit be olyan ajtón, amelynek belülről nincsen kilincse…

E pillanatban halk zördülést hallok. A lombok -31- közül odalebben egy fehér batisztruhás nyulánk szőke leány. Megheppenve áll meg, és rám bámul.

Én olyan szép szál leányt soha életemben nem láttam! És a megjelenése olyan különös volt: ahogy a zöld lombok közül a fehér batisztruhában ott termett; sötétkék szeme ahogy rám-csodálkozott, és szelid fehér arcán az a hirtelen megjelent könnyü pirosság…

Nem lehetett több tizennyolc évesnél. A szeme olyan ártatlan volt, mint egy hat éves gyermeké.

Ön bizonyára visszát lát abban a mondásomban, hogy olyan szép leányt sohse láttam. Nekem magamnak is különös volt, hogy annyira megdöbbentett. De gondoltam, azért hatott rám annyira, mert a sötétzöld környezetből előlobbanó fehérruha váratlan volt a szememnek, és a lombok közül kibukkanó fiatal üde arc épp olyan meglepő, mintha komor fenyőfán rózsákat pillantanánk meg.

– Nem zavarom a beszélgetésükben? – kérdezte a leány tétován. A kertalján jöttem be. Nem tudtam Lóri, hogy vendéged van. Ahogy ideértem, a fák között a te blúzodat láttam piroslani. Nem zavarlak? Remélem nem beszéltetek valami fontosat?

– Nem, – feleltem Lóri helyett, – a céllövésről beszélgettünk. Maga is puskával sétál a kertben?

Szerettem volna megmondani, hogy egy négykrajcáros véresen bukott a magasból az ölembe, de hát hagyjuk, ha ez a mulatsága!

A szőke leány mégis gyanakodva nézett reá. Lóri visszanézte büszke mosolygással.

– Negyven lövés, – mondotta dicsekedve, – és harminc találás! Képzelheted, hogy a gyerekek milyen boldogok voltak!

– Itt is van egy. De nem adom vissza. A mihálydi koldusnak adom, tudod annak a nagyszakállunak, akire azt mondtad, hogy bibliai alak. Megengeded ugye hogy annak adjam?

– Nem a mi falunkba való, hát nem igen adnak neki. Meg kálvinista a jámbor, az is vesztesége. Pedig mijen szépen fújja a zsoltárt: „Pe-he-herelj uram pehe-herlőimmel. Ha-ha-harcolj éhéhén ellenségihimmel.“ Szegény öreg, néha eldanoltatok vele három zsoltárt is!

A szó kedvesen pergett az ajkáról. A szeme oly bizalmasan állt rajtam, mintha régóta ismerne. Karját a Lóri karjába füzte. A batisztruhán átlátszott a karja. Szobrásznak, festőnek gyönyörüség lett volna látni. De én se szobrász, se festő nem vagyok. Ámbátor ruhán -33- átlátszó kart nem is láttam még se képben, se szoborban.

Aztán az tünt fel, hogy a szeme milyen meleg. A kék szem többnyire hideg vagy langyos. Az övé meleg, mint az olasz ég. És valami kimondhatatlanul szelid és jóságos és vidám, mint a májusi nap.

Együtt sétáltunk tovább a kertben. Adriának néhány szóval elmondtam, hogy az apám a Lóri apjának jóbarátja volt és hogy az anyámmal róluk beszélgettünk, azt mondta, látogassam meg őket.

Amig beszéltem, a leány szeme nyugodtan, szinte csodálkozón állt az arcomon. Igazán különös szem. Úgy hat rám… hogy is fejezzem ki… mint, mint ha a vas érezne és mágnessel simogatják végig…

Engem a világon semmi se érinthet olyan mélyen, mint a szem. Nem mindenkinek a szeme. De a nyugodtan néző tiszta szem mindig megérint. Miért? Mert abban már nemcsak az optikai szerkezetet látom. A szemben van valami. Mondjuk: a lélek. A nagy nem tudom világából egy erő. De az ő szeme különben is… egy mennyből szállott szempár.

Erre az lett volna a válasz, hogy hiszen éppen azért jöttem. De a nyelvem nem mozdult reá. Valami különös érzés bágyasztott el. Az a kékszemü leány úgy jelent meg nékem olyan váratlanul, olyan ünnepiesen, mint Éva a teremtés hajnalán. És ő mondja, hogy el kellene vennem Lórit!

De mindez csak egy percnyi ellágyulás volt, mint mikor télen a kályha mellett elálmosodunk. Csakhamar felocsudtam. -34-

A csiga még élt. A gyerekek a falhoz vágták… Elvégre annak a csigának a háza mindene…

Fiatal hársfák közé értünk. A krétás homokból csinált kerti utat kövér iriszek szegélyezték. Éppen virágzottak. Lóri letört két virágot, és az egyiket Adriának adta, a másikat a keblébe tűzte.

És megcsókolta a virágot olyan szeretettel, mint ahogy az anya csókolja a gyermekét.

– Szeretem, – felelte, – hát hogyne szeretném! Különösen az írisz kedves nekem! Ez a finom kék patyolat az Isten szövő kezének remeke. És nekem olyan, mintha minden virág élne, gondolkodna, mint mink, és szeretne bennünket. De azt gondolom, fájdalmat nem érez a virág.

Rám nézett, hogy én is így vélekedek-e? Aztán hogy én bólintottam, folytatta:

– És azt gondolom, hogy az élete csupa boldogság. -35- Mihelyt kifeslik a bimbóból gyönyörüséggel tartja az arcát a meleg napsugárnak, gyönyörüséggel fürdik éjjel a harmatban, és mikor a hársfák árnyékot teritenek reá, az is boldogság neki. Te hogyan gondolod, Lóri?

– Te csak a régi képzelődő maradsz. A virág virág, semmi egyéb. A természet játéka épp úgy mint a sár. Az bizony se nem érez, se nem gondolkodik.

– Csalódol Lóri! A virág az Isten művészete; épp úgy mint a holdfény, a szivárvány és az emberi arc. A művészet arra való, hogy nemesítse az embert. Amikor virágot csodálunk, a lelkünk fölemelkedik. Elképzelheted-e, hogy a leggonoszabb ember gyilkos gondolatot tud forgatni az agyában, ha egy csomó gyöngyvirágot szemlél?

Gyermekes volt a magaviselete, de oly kedves, hogy úgy gyönyörködtem benne, mint ő a virágban.

Itt úgylátszik, mintha magamat cáfolnám, az előbb emlitett józanságomat. Dehát kérem, ha józan -36- vagyok is, a só nekem is só-ízü, a cukor nekem is édes, és az akácvirág nekem is jószagu.

Egy tiszta-vizü patakocskához érkeztünk. Lóri csak neki iramodott és átugrott rajta. Adria habozva állt meg. Oldalt egy kiálló követ nézett a víz közepén. Odakerült. Kedvesen fogta fel két ujjal a fehér batisztszoknyát, és formás sárga cipőjét a kőre nyujtotta. Megtapogatta előbb, hogy nem billen-e félre? Csak azután lépett reá.

Ahogy tovább sétálunk, látom, hogy a kerti úton mintha egy fekete zsinór heverne keresztben. Hangyanép. A lányok is meglátták. Adria visszatartón emelte föl a két kezét:

Oly őszinte lelkesedéssel mondta ezt a szót: ember, hogy lehetetlen volt benne meg nem érezni a legnagyobb dicséretet.

Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint a mi férfiak, de századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit ki nem tudnak fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk zengése, a szemük, az arcuk mozgékonysága. -37-

– Szép gondolkodást? Az irgalmat az állatok iránt? Nem tanított engem arra senki.

– Nem. Atyámmal én mindig harcolok az állatokért. Ő is eltapossa a hernyót, ha nem látom. A hangyát is. Azt véli, hogy minden bogár ellensége az embernek. Pedig ugye nem igaz? Az a sok kis élet nem tudja mi az ember? A minap, hogy nálunk is így táboroztak a hangyák, szőnyeget vittem ki a kertbe és nagyító üveget. A hangyák ilyen vékony vonalban haladtak át a mi kertünk útján is. Föléjük hajoltam. Nem zavarodtak meg, tehát nem láttak. Talán felhőnek véltek. De bizonyosan nem tudták, hogy én is élő élet vagyok. Pedig okosak! Milyen okosak! Tudja mit csináltak?

– Nem. Költözködtek. A gyermekeiket szállították. Megfogták egyenkint derékon, és úgy vitték őket. Száz meg száz hangya-gyermeket! Bizonyosan elromlott a régi lakásuk, és ujba költöztek át.

– Igazán védi a hernyókat? Én örülök, ha egy-kettő megmenekül. Mert télen mind összeszedjük a hernyófészkeket és elégetjük. Azokat nincs miért sajnálni. Tojások. Nem éreznek. De mikor már kibujnak s örülnek a napfénynek, boldogan összebujnak és eszegetik a gyönge levelet. Akkor már sajnálom őket, ha bántják. Mert akkor már az a kis hernyó él.

– És olyan érdekes, mikor a hideg reggeleken összebujnak! Finom fehér fátyolsátorukban úgy összebujnak. Jó testvérek. A fátyolon néha apró harmatszemek csillognak, mint a gyémántpor…

– No én nem vagyok velök békességben. Ha meglátok egyet, rögtön poharat borítok rája és kivetem a kertből. Azok gonosz állatok! Az emberek közt is vannak gonoszak. Az állatok között is. Hanem télen mégis irgalmazok nekik. Akkor üres üvegekbe gyüjtöm őket és szállást kapnak az ablakomban tavaszig. Maga megöli őket?

– Nem, – feleltem határozottan. De mondja, kedves Adria, ugye az édesatyjától tanulta ezt?

– Atyám a pókot is eltapossa, ha nem látom. Mindenki eltapossa őket. Még nem ismertem olyan embert, aki könyörülne rajtok.

– Nem. Ahhoz ért legkevesebbet. Ő csak a régi könyveket olvassa. Én is szeretem a régi könyveket, különösen a szentek legendáit. Este vacsora után mindig olvasunk a szentek életéből. Mindig azt a szentet, akinek a napja van. Én olvasok hangosan. A férfiszenteket néha gyorsan olvasom, de a nő-szenteket mindig lassan. Mert lássa azokat jobban érzem. Micsoda más gondolkodásu nők voltak azok! Fehér lelkek…

– Ezt nem is tudtam, hogy a mi vallásunkon kívül más vallásbeliek is tisztelik a szenteket. A tiszteletes úr bizonyára csak különösségképpen olvassa.

Erre mind a két leány nevető arccal fordult felém. Aztán Adria arca piros lángba borult, elkomolyodott, szinte szenvedővé vált. De elpirosodott még a füle is.

A szeme egy pillanatra rám szegeződött, mintha valamit akarna mondani, majd Lórira pillantott:

Gyorsan kezet szoritott Lórival; nekem csak könnyedén bólintott, azzal átlebegett a gyepen s eltünt a fenyőfák között.

– Hogy maga azt mondta: „más vallásbeliek“, „nagytiszteletü úr.“ Merthiszen ők is római katolikusok. De mért hogy így elszaladt?

A kert hátulján néhányszor megvillant a fehér ruha. A leány futva haladt kifelé. A futása könnyü volt, mint az őzé. Aztán eltünt. Csak a hosszu fenyőfagalyak inogtak, ahol közöttük elhaladt.

Mily könnyen kártyázik a sorssal némely ember! – gondoltam. – Ő csak játszik, játszik, tüzes butasággal, s a gyermek sohajtja meg a kárát.

A házasság kérdését nem fontam tovább. Gondoltam elteszem ezt az ügyet abba a fiókomba, amelyikre ez a mesebeli szó van írva: Holnap.

Uzsonnára marasztottak volna, de nem maradtam. Mikor a kocsim előgördült, akkor láttam, hogy a csokor ott maradt az ülésben. Vesszőkosárba tette az anyám, s vizes palackba, hogy el ne hervadjon. Azért felejtettem a kocsin, mert én hajtottam a lovakat.

Már késő volt átadnom. Megint csak a bakra ültem és a kezembe vettem a gyeplőt:

Ahogy a falu utolsó házát elhagytam, arra a szegény leányra gondoltam: az elpirosodására, szégyenkező rám-tekintésére.

Adria kisasszonynak. Nagyon örülnék ha elfogadná tőlem ezt a csokrot. Nem kötelezi semmire, csupán tiszteletemnek a jele.

– Károly, – szólottam hátra a kocsisnak. Bontsd ki azt a kosarat! Egy ház előtt majd megállok. Ott kiveszed a virágot belőle és ezzel a cédulával együtt beviszed. Az itatós papirosba, ami mellette van, töröld meg a bokréta szárát, hogy vizes ne legyen! -41-

A parokiát könnyü volt megismernem. A legúribb ház a templom közelében. Öreg akácfák sátoroznak előtte, és a kapun belől is falombok tekintenek ki az utcára.

A kocsis bevitte a csokrot. Csupa fehér zsándárkrózsa. Néhány perc mulva visszatért eggy névjegygyel. A névjegyen csupán ez az egy név: Adria, és csupán ez az egy ceruzával irott szó: Köszönöm.

Pillantást vetettem az ablak csipke kárpitjára, de nem láttam, hogy ott állna, hát csak csettentettem a lovaknak, s röpültünk a falusi porfellegben haza.

Csak a mi határunk útján kezdtem arra gondolni, hogy mit mondjak az anyámnak?

Ej, a hazugságot nem szeretem! Gyáváknak és rókáknak való! Megmondom inkább, hogy kivánat nélkül nem eszek almát se.

– A leányt nem kértem meg, – mondottam az anyámnak. Alig félórát időztem vele, és máris ellenkezés támadt köztünk. Mi lesz, ha elveszem? És azt mondják, hogy ezt a leányt apácák nevelték? Hamarabb hiszem, hogy katona-iskolába járt.

– Egy kanál viz a tengerből, szintén csekélység, – feleltem, – de az az egy kanál viz elárulja, hogy az egész tenger keserü. Jobb ha ma válok el tőle, mintsemhogy akkor, mikor már a házassági szentség sziámi ikreket csinált belőlünk.

– Igérem, hogy egy éven belől asszony lesz a háznál! Mától kezdve magam járok-kelek a környéken, és ha itt nem találok alkalmas feleséget, elnézek a fürdőkre is, sőt még a bálokba is elmegyek.

Az anyám ebben megnyugodott. Én meg arra gondoltam, bárcsak országos leánykiállitást is csinálnának egyszer, hogy ne kellene annyit bajlódnom az asszonykereséssel.

Az első napokban persze csak otthon ültem. Egy vaskos amerikai pszihologia érkezett. Azzal töltöttem éjet és napot. Minek siessek, – gondoltam, – egy év alatt sok lánynyal fogok találkozni, s választok közülök. Olyat választok, akinek a nyelve sohase mondja: Nem akarom!

De különös volt nekem, hogy minduntalan eszembe ötlött az a fehérruhás, kékszemü lány, és a fülembe csendült a hangja: „Végre egy ember!“ Még álmomban is!

Dehát mért gondolok reá? Hogy annyira foglalkozik az állatokkal? Bizonyára azért. Más nők értetlenül járnak a természet világában. Csak a szinek hatnak rájok: a virág, a tájszinek, a fák formái, vizek csillogása, – szóval ami a szem-idegeket izgatja. De az értelmüket nem érintik meg a természet jelenségei.

Hogy az a leány érdeklődéssel tudja nézni a hernyót, hogy nem tapossa el a lába elé kerülő férget, – ez tetszett nekem. Láttam, hogy fogalma van arról, mi az életnek az értéke. Az a kis bogár épp oly joggal szívja a levegőt, mint mink; bennünket nem támad -43- meg gyilkos szándékkal; éli a maga életét csendesen, békén.

Szerettem volna közelebbről látni a lelkét. Dehiszen megtehetem én azt úgy is, hogy a házasság kérdését kívül hagyom az ajtón! Mért ne próbáljam meg, hogy egy-két kedves órát töltsek vele?

Az öreg pap a régi könyvek iránt érdeklődik. Van az én padlásomon halommal. Küldeni fogok neki. Aztán vagy meglátogat, vagy nekem lehet meglátogatnom. És akkor megnézem, hogyan foltozgatja a csigák házát az a kedves leány?

Kiválasztottam öt különféle ócska könyvet és melléje irtam néhány sort, hogy magam is foglalkozom a régiek lelkével és örömmel hallom, hogy más is. Itt küldöm stb. A nevét nem tudtam, dehát minek is? Főtisztelendő Plébánia-hivatal, – megtalálják.

Meg is találták. Öreges vastag betükben köszönte meg a pap a könyveket. Őt csak a Pázmán-korabeli tollharcok érdeklik. Ha van olyan a gyüjteményben, szívesen ád cserébe olyat, ami engem érdekel. A levél alatt ott volt a neve: Bentzefalvy János.

A padláson még aznap felforgattam a könyveket, s találtam is egynéhány olyat, amelyben a szeretet vallásának pásztorai egymásnak a fejéhez vagdalják a bibliát.

Nem vittem el mind, csak két testes pergamenkötésüt. Délután öt órakor beléptem a parókia ajtaján.

Zöldbokros kis udvar. Csupa olasz-jázmin. Széles téglafolyosó. A folyosón egy öreg púpos pap sétál. A -44- reverendája fakó. A kezében csaknem földig érő tajtékcsibuk. A szemén nagy kerek ókula.

Tekintete az arcomról a könyvekre fordult. Alig hallgatja a nevemet, elveszi a könyvet, és gyors ujjakkal lapoz belé:

– Ezt ismerem, – mondja mély mellhangon, mintha pincéből jönne a hangja. – Az igazság győzedelme és egyéb apró Pázmán-korabeli tiszavirág.

– Bornemissza Péter: Fejtegetés… Tyhű! Ez már érdekesebb! De tessék beljebb…

Abban a pillanatban megnyillik a folyosó egyik üveges ajtaja, – bizonyára konyha, – s megjelenik a küszöbön kíváncsi kikukkanással egy kékruhás leány: Adria. Szinte megrettenve bámul reám. Némán köszönök neki. Elpirulva bólint.

Csak annyit láttam még, hogy fehér melles kötény volt rajta és a kezében fakanál. A következő pillanatban beléptem egy könyvekkel körülfalazott szobába.

Csak akkor gondoltam arra, hogy micsoda ügyetlenséget követtem el: hangosan kellett volna köszönnöm, és nevén szólítanom. Azt kellett volna mondanom: Jónapot, kis Adria! Mit dolgozik? – De a jó gondolatok néha elkésnek, és különösen a szíves gondolatok. A hűtő készülék…

Node, amit én elmulasztottam, azt helyre pótolta -45- ő. Alig ültem le az ódon könyves szobában, Adria benyitott, és örömtől pirosló arccal nyujtotta a kezét:

A pap arcán a ráncok vonaglottak, ami nála mosolygást jelentett. A fél szemöldökét fölemelte a homloka közepéig s rám nézett:

– Aha! Aki nem tapossa el a hernyót! A lányom nagyon örült, hogy találkozott egy magához hasonló hernyótenyésztővel. És gazda ön?

Az öreg pap hümmögött. Szivart kapart elő egy fiókból, és maga is megtömte vékony görcsös ujjaival a pipáját.

Adria széket igazitott az asztalhoz, és félretette a ráhalmozódott könyveket. Eközben rámpillantott kétszer is, és mosolygó májusi kék ég sugárzott a szeméből. Mintha egy megérkezett testvér volnék!

Következett egy unalmas negyedóra. Bentzefalvy uram, hogy magunkra maradtunk, elmagyarázta, hogy micsoda érdekes kor volt az a Pázmán kora, és hogy azóta hova sülyedtünk.

– Hova süjjjettünkk! – szólt tüzesen az öreg a csibukot kiáltó jel gyanánt rázogatva a levegőben.

– Bátorkodom ellenkezőleg vélekedni, – feleltem nyugodtan, – én bizony szívesebben élek a mai korban, amikor nem szamarazzák az embert azért, amit hisz. A hit épp olyan belső ügy, mint az emésztés.

Mingyárt meg is bántam, amit mondtam, mert az -46- öregúr szeme úgy kikerekedett, mint a cintányér. Bizonyára mázsás gorombaságot vágott volna a fejemhez, de szerencsémre ismét megjelent a leány. Ezúttal a szomszéd szobában jelent meg, amelynek az ajtaja tárva volt. Fehér asztalkendőt vetett az asztalra:

– Velünk fog uzsonnázni, doktor! – mondotta felénk hajolva, terítés közben, kedvesen. Atyámnak oly nagy örömet szerzett a könyvekkel, hogy elfogadhatja!

Bentzefalvy uram keblében ezalatt elhiggadt a boszúság. Csupán annyit mondott rosszaló arccal, hogy fiatal ember vagyok; a lelkeknek azt a küzdelmes korát nem ítélhetem meg, ha annyira bele nem hatolok, mint ő.

– Hogy milyen irányban? Hát… én főleg a régi költészet iránt érdeklődöm.

– Hm… Az is valami. A költészet testvére a vallásnak, persze a nemes költészet. No majd keresek valamit viszonzásul.

– Mennyire meglepett… De most velünk fog -47- uzsonnázni. Az uzsonnát mindig magam készítem. Atyám kedvére nem tudja a kávét elkészíteni más.

– És hát uzsonnát nekem ne terítsen, kedves Adria. Én nem szoktam. Azért maguk csak költsék el, mintha itt se volnék. Ha azt látom, hogy miattam rendbontás történik, akkor azonnal elbúcsúzok.

A leány azonban nem hallgatott reám. Egy terebélyes fatálcán beszállított egy lábos tejet, meg egy ibrik kávét.

– Azért hoztam be így, – mondotta, – hogy lássa, mennyi tej van itt. Ebből akár még két vendég is meguzsonnázhatik.

Valóban csodálatos jó kávét adott, aminőt soha életemben nem ettem. Pedig mink is tartunk egy-két bivalyt csupán a kávé kedvéért, és én a kávét Budapestről a legjobb kereskedőtől hozatom.

– Valami különös jó az íze ennek a kávénak. Mondja meg kis Adria, hogyan keveri?

– Maga azt véli, hogy ez valami különös kávé? hogy egyenesen Arábiából hozatjuk? Közönséges brassai kávé ez. De látom, nem hisz nekem, hát megmondom a titkomat: Jó sűrű tejet szerzek a kávéhoz és egy icinke-picinke vaniliamorzsát vetek belé. Attól a vaniliától van az a különös zamatja.

Az öreg nem elegyedett a beszélgetésünkbe. Elmélyedt -48- arccal hörpölte a kávét. Aztán mikor az utolsó kortyot is benyelte, egy régi magyar Ovidiusz fordításról kezdett beszélni, hogy azt keresi a könyvei között.

– Remek magyarsággal van az megírva, – mondotta. A fordító valamikor gyalui eretnek pap volt, de úgy átfordította Ovidiuszt, hogy a könyv címe ez lehetne: Ovidiusz sarkantyus csizmában.

– A tanárok, tudósok semmit se tudnak erről, pedig nagyobb költő volt az a predikátor Gyöngyösinél is!

– Jó, jó, – dörmögte az öreg, – hát csak mutasd meg Adria a hernyóidat meg a pókhálóidat.

Hát a kert bizony nem volt valami pompás, csak afféle egyholdas falusi kert. Fele veteményes, fele elvénült gyümölcsös. De nem is a kert érdekelt engem, hanem a leány.

Sétálva mentünk végig a széles egyenes kerti úton, amely a kertet ketté választotta. Adria boldog arccal sétált mellettem.

Dehát mért boldog? Mért örült az én látogatásomnak? Hiszen Lóri bizonyosan elmondta neki, hogy az anyám nálok járt, és hogy csak a formaságok vannak hátra. Azt is tudja, hogy én jócsaládból való vagyonos ember vagyok, aki nem a plébánosok szakácsnéinál keresek feleséget. Hát mért örült? mért tündöklött -49- a szeme? Mért játszott az arcán a pirosság a fehérséggel?

Sétálva mentünk a kerti úton. Adria mutogatta a veteményeit, barackfáit, szilvafáit. Nem volt ott semmi különös, amit már másutt nem láttam volna, de azért mindenre ránéztem, amire mutatott.

Mindössze az lepett meg, hogy majdnem minden fán volt valami fészek. Adria mindegyikről tudta, hogy micsoda madáré, és hogy egyikben másikban mennyi a fióka?

A fészkes fák derekán valami vörhenyes színü gubancot láttam. Közelebbről nézem, hát bádognyiradék.

Ahogy a fészeknél megálltunk, az anyák csipogva-csettegve röpködtek körülöttünk. Csaknem a fejünket verték.

Ezen se volt csodálni való. Tapasztalásból tudom, hogy a madarak féltik a fészköket. A gáborján meg is üti az embert a szárnyával, ha a fészkéhez közeledik.

– No ne félj, kis Frici! Nem bántjuk a kicsinyeidet! Jó bácsi ez, nem ellenség! Csillapodj no! Ejnye, de megijedtetek! Gyere no ide, gyere!

– Menjen csak odább. Huzódjon be oda a lugosba. Majd meglátja, hogyan szeretnek ezek engem!

Az út végén öreg szőlőlugas zöldült. Oda huzódtam be. Ahogy megfordulok, látom, hogy pintyek, cinkék, verebek, mindenféle madarak úgy rajzanak Adria körül, mintha királyasszonyuk volna. Kerengenek, repesnek -50- a feje fölött. Rászállanak a vállára, kezére, és csicseregve-csevegve esznek a tenyeréből.

– No, ugye, hogy nincs mit félnetek! Nesze neked is Fáni! Nesze neked is Jancsi! Ahol én vagyok, ott nem bánt titeket senki! No Sárika! Gyere no! Vedd el a számból ezt a morzsát!

– Mondja kis Adria, – szóltam aztán, mikor a madártársaságot szétkergette, – hogyan tudta őket ennyire megszelidíteni?

– Úgy, hogy mindig gondoskodtam róluk. Télen enniök adtam. Árva fiókákat megvettem a parasztgyermekektől és fölneveltem, aztán elbocsátottam. Megszoktak. Egyik madár látta a másiktól, hogy én nem vagyok ellenségök, és hozzám bátorodtak az idegen madarak is. Nincs ebben semmi különös.

Egy veréb a közelünkbe szállt egy szőlőkaróra, és ránk kandikálva csipogott:

– Nini, a Kati, – mondja nevetve Adria, – elkésett az uzsonnától és most reklamálja. Gyere no kis bohó.

A veréb nyugtalanul billegette a farkát. Adria egy lépést feléje közeledett. Akkor a veréb a tenyerére röppent. Felcsipegette a morzsákat.

Adria aztán a verebet gyöngéden a két kezébe fogta és megcsókolta a fejét. Aztán: huss! feldobta a levegőbe. -51-

– Ez is az én nevelt lányom, – mondotta utána pillantva. Ezt csupaszka korától fogva neveltem föl szegényt.

Azon az éjszakán folyton Adriával álmodtam. Láttam őt kék ruhában, fehér felhők között, s madarak röpködték körül.

De végképpen nem tudtam elfagyasztani a leányt. Arra gondoltam, hogy ime ő felneveli a csupasz verebeket, a társadalom pedig ellöki a csupasz emberi szülötteket is, ha az apa nincs ott a fészeknél. Mi közöm nekem valamely leány születésének az előzményeivel? Hány vólgebórene leánynak pontos-rendes a születési bizonyitványa, de nem rendes az erkölcse, gondolkodása! Elvégre nem a papirost veszi az ember feleségül!

Mégis az anyámnak nem mertem szólani. Éreztem, hogy ha feltárnám a szándékomat, elfintorodna az arca, és az fájna nekem.

Ebből persze ön azt gondolja, hogy az én józanságomat mégiscsak meghódította a párkereső ösztön. Nem. Nekem nem azért fájt volna az anyám arcfintora, hanem azért, hogy a gondolkodásának alacsonyságát láttam volna benne. Mégis a gyümölcs nem vetheti meg azt az ágat, amelyiken termett…

Egy fiatal tanitócska lakik a falumban. Én hozattam az uj népiskolába, amelyet az anyám alapitott.

A tanitócska beállitott Illés napján, a nevemnapjára, köszöntőt mondani. Kis alázatos fekete csacsi. Szalonkabátban és szalmakalapban jár. Ott talált a reggelinél -52- a kertünkben. Aznap az anyám is velem reggelizett. Az anyám megszólitotta:

– Gondolnék, – felelte vonagló nyakkal mosolyogva, mintha csiklandoznák, – de nincs ismeretségem. Két leányt is dicsérnek. Az egyik az ispán úr leánykája; a másik valami papnak a nevelt leánya, Adriának hívják. Azt mondják igen nekem való, jólelkü leány…

Énvelem megfordult az udvar, a ház, de még az ég is! Az arcomat sápadni éreztem. A tanitónk arca egyszerre oly utálatossá vált előttem, hogy szerettem volna ráköpni!

Percekig tartott, míg annyira össze birtam szedni a nyugalmamat, hogy megszólalhattam:

– Az ispánunk leánya valóban jó választás lenne. Ha azt veszi el, én is adok a házasságához egy szép svájci tehenet.

A tanitócska hálás szemmel köszönte meg. Az anyám is igért egyet-mást. Láttam rajta, hogy az ispán lányával meg fog elégedni. És az arca nem volt már annyira utálatos.

Mindazonáltal dübörgött bennem a nyugtalanság. Délután ujabb könyveket válogattam a padláson és vittem az öregnek.

Adriát a folyosón találtam. Egy odahelyezett sárga asztalkán valami nagy uj könyvbe irt és egy másik nagy ó könyv állt feltámasztva előtte. Tisztázott. Anyakönyvet.

Ahogy beléptem, oly örömmel nézett reám, oly nyilt örömmel… hogy meg is kérdeztem. Alig hogy leültem, megkérdeztem: -53-

– Igazán magam se tudom… De ön oly jó ember… És nekem olyan… mintha rokonok volnánk…

– Hogyne, hiszen mindennap eljön misére. Nyáron én minisztrálok. Ne nevessen ki, nem öltözöm minisztráns ruhába. De minden gyerek libapásztor, hát atyámnak kell a segitségem. És mise után Lóri bejön néha hozzánk, beszélgetünk. Néha meg délután én látogatok el.

– Azt, hogy maga el fogja venni, csak éppen a szokott formaságok vannak hátra. Maga e napokban nyilatkozni fog.

Bennem megrezdült valami. Tehát ez a leány tudja, hogy én már körülbelül vőlegény is vagyok. Nem remél tőlem semmit.

– Ne mondja azt komolyan Adria! Nincs olyan leány a világon akinek ne volnának álmai.

– Körszakállas ifju? vagy felpödört bajuszu hadnagy? Nem. Az én álmaimban nem sétálnak hadnagyok. Ha nem csúfol ki, megmondom magának, hogy nekem különös álmaim vannak. Soha nem hallottam mástól afféléket. És én oly boldogan ébredek!…

– Nem tudnám. Csak egyes képek maradnak meg az eszemben. Elfelejtem. Én többnyire bibliai álmokat álmodok. Az éjjel is Jézust láttam, amint egy fa alatt állott és prédikált. Én ott ültem előtte és bámultam. Fehér ruhás magasas szőke ember. A lába alatt tavaszi zöld pázsit. És különösen a fa volt csodálatos. Kajszi barackfa volt, de eleven levendula-szín kékvirágu. És a nap a fára sütött… -55-

Elmondtam reggel az atyámnak. Ő is gyönyörködött benne. Biztatott, hogy irjam meg a Magyar Államnak, hátha valamelyik festő kedvet kap rá s vászonra festi? De én nem irtam meg. Bizony még kinevetnének a kékvirágu barackfámmal! Egyszer meg Szalomét láttam táncolni. Gyönyörü piros-barna leány volt, kis karcsu termetü és villogós feketeszemü. A haja olyan fekete volt, mint a fénylő szurok. A ruhája sárgás-fehér selyem és a vállán hosszu fátyol. A lábán tüzes-piros selyemcipő. És táncolt egy nagy teremben, amely tele volt római néppel. Hosszu asztalnál ültek, aranykancsók és ezüsttálak, asztali csokrok között. És Szalome táncolt. Csupa gyönyörüség volt, és csupa forgás! A fátyola körben lengedezett. Mikor elvégezte a táncot, mindenki tapsolt. Én is. A leány lihegve fordult az én karomba, és én megcsókoltam. Ezt már nem mondtam el az atyámnak.

De hogyan beszélte el ezt a két álmot! Micsoda pompás szinek és vonalak játszottak az arcán! És a szeme! micsoda ábrándos elmerüléssel nézett a levegőbe: mintha ujra látná az álmát.

Szerettem volna azt mondani neki: Te kedves jó lélek, te énhozzám való volnál! De lehetetlen volt, lehetetlen! Az az átkozott papiros…

– Atyám a cigányokhoz ment. Hallotta, hogy beteg az egyik: egy vén vályogvető. Rábeszéli, hogy esküdjön össze a feleségével. A cigányok furcsa nép: a házasság szentségét többnyire együtt veszik fel az utolsó kenettel. Szegény ördögök!

Erre hosszu szünet következett. Én a szék karjára -56- könyökölve ültem és néztem, néztem azt a patyolat-tisztaságu üde arcot, azt a tiszta tükrü kék szemet…

A hallgatásom és nézésem bizonyára feltünt neki, mert csodálkozón pillantott reám, de meleg volt a pillantása. Aztán fölkelt:

– Köszönöm, – feleltem fölocsudva. Köszönöm, kis Adria. Van nálam is. Később talán rágyujtok. De nem zavarom a munkájában?

Rápillantottam a papirosra. Az irása csupa álló vonal volt. Hasonlitott a nyomtatáshoz.

– Egyszer láttam Ediznnek a fonográf feltalálójának az irását. Azt utánzom.

Az öregúr visszatért. A bűbájos beszélgetésnek vége szakadt. Betértünk a szobába. Az öregúr azon kezdte, hogy a minap én leszóltam a Pázmán korabeli eszmeharcot. Hosszu magyarázatot kellett hallgatnom. Láttam, hogy az öreg az én egypár szavamon napokig kotlott, és most beadja nekem a gondolatait.

Az ablakra néztem. Nyári zivatarfelhők gomolyogtak az égen. Esni fog. Adria nem volt velünk a szobában. A kertbe nem mehetünk ki.

A folyosón Adriát két ünnepi ruhás parasztasszonynyal találtam. Láttam, hogy azokat tartóztatta, azért nem jött be. -57-

Hogy volt mondva ez a kérdés! Milyen hangon és milyen nézéssel! A szó az volt hogy mért sietek? de az értelme az volt: Mikor látlak ismét?

A falu végén egy paraszt-asszonyt láttam, amint a felső szoknyáját a fejére boritva sietett hazafelé. Lekiáltottam hozzá a kocsiról:

Azt hiszem semmi csodálni való nincs azon, hogy érdeklődés ébredt bennem a mise iránt, amelyen Adria ministrál. Hogyan mozog? Hogyan térdel? Hogyan felelget a papnak? Meg fogom nézni, annélkül, hogy ő tudna róla.

Lóri jelenléte kényelmetlen lesz, de egypár hideg udvarias szó, és otthagyom.

Megnéztem az órámat, hogy percig pontosan tudjam, mennyi idő alatt futják meg a lovaim az útat?

Mindez, – tisztázódott előttem, – agybeli izgalom volt. A leány szokatlan szines gondolkodása idézte elő. De épp ez vonzott hozzá. Az én leveletlen kopár fám bámulja a leveleset, virágosat. A különbségek vonzzák egymást.

Reggel mégis rösteltem, hogy a leány poézisa annyira megzavart. Aki mindent megtud magyarázni, -58- annak a poézis berke nem virit. Visszarendeltem a lovakat.

De aznap nem tudtam a könyveimmel foglalkozni. Ha olvastam, csak a szemem olvasott. Négyszer ötször is visszatértem egy-egy mondatra, megint csak elbolygott a figyelmem másfelé.

De nagy bolond vagyok én! – mondottam végre is. Az ember megnézi a képtárat, drámát, hangversenyt; mért ne nézzek meg egy falusi különösséget is? Hiszen ha azon kapnám magamat, hogy beleszédültem egy lehetetlen állapotba, akármikor le tudom zárni a zsilipet.

Az időt jól kimértem: a falu első házaihoz érkeztem, mikor megkondultak a harangok.

A kocsimat megállitottam a falu boltja előtt, és gyalog mentem tovább, hogy ha lehet, a két leánynyal való találkozást elkerüljem.

Mikorra a templomhoz érkeztem, már búgott az orgona, s a pap az alsó lépcsőn állva morzsolta a leányával a mise-kezdetet.

De micsoda bájos látvány volt az! A leány sarkig érő fehér flanel-talárban, (aminő a görög szobrokon látható) térdelt az alsó lépcsőn. A pap állott és fölfelé nézett. És váltakozva mondották a zsoltárt:

Az oltár csupa virág volt: gloksziniák, árum szanktumok, liliomok, fehér burbon-rózsák és széleslevelü -59- begóniák a gyertyatartók között. Az oltár körül csupa sötét-zöld magas babérfák és túják. A napfény aranyfátyolként rezg a növényeken. Kétségtelen, hogy Adria rendezte igy.

És a kedves leány ott térdel. Fehér nyaka nemes ivben hajlik meg, mint a hattyué. A haja is mint a Veszta-szüzeké, simán födi a fejét; csupán a válla körül van fel-befürtözve. Semmi disz, semmi ékesség rajta! csak egy fehér lágyansimuló selyemkötél a derekán.

Néhány öregasszony seppegett mellettem a padokban. Lórit nem láttam. Már az evangéliumot olvasta a pap, mikor megjelent. Strucctollas szalmakalap volt a fején. Meghökkenve nézett rám. Én hidegen bólintottam köszöntést neki.

Adria a szent foglalatosságból egyszer se pillantott föl. Két fehér keze folyton össze volt téve, a szeme folyton le volt sütve. Álmodó arccal járt kelt a pap körül. Mikor térdet hajtott, a térde a földet érintette. Igazán olyan volt, mintha egy angyal minisztrált volna a templomban!

Ha bennem csak annyi költői érzés is volna amennyi a juhászom kutyájában, – gondoltam, – én most ezt a fehér leányt átkapnám mikor kilép és a kocsimba ragadnám; s ki a világba! – enyém vagy álmok gyermeke!

Aztán meg arra gondoltam, hogy a mi kis házikápolnánk micsoda rideg hely ehhez képest! Pedig van ekkora. De évenkint csak háromszor van benne mise, és akkor is egy görhes pap miséz, meg egy nagycsizmás bamba parasztfiu lődörög körülötte. -60-

A gondolataimban mindössze Lóri zavart. A tekintetének megvillanása kellemetlen volt nekem. Bizonyára azt gondolta, hogy őérte vagyok ott.

Szerettem volna szótlanul elmenni, de mégse tehettem. Megvártam hát a mise végét. Gondoltam, talán akkor Adria is rám pillant. De nem: a karjára vette a nagy könyvet és a szemét folyton lesütve tért vissza a pap előtt lépegetve a sekrestyébe.

– Az éjjel azt álmodtam, hogy ennek a falunak a szentje megjelent nekem és így szólt hozzám: „Fiam, ha nagy szerencsétlenséget akarsz a fejedről elháritani, esküdj meg az én oltáromnál, hogy a szerzetesek három fogadalma közül legalább is egyet megtartasz!“ Az álom anyira megrenditett, hogy nem birtam tovább aludni. Megnéztem a lekszikonban mik a szerzetesi fogadalmak? Hát vagyontalanság, engedelmesség és nőtlenség. Ezek közül kellett választanom.

Alig értem azonban haza, nyugtalanitani kezdett az a kérdés, hogy vajjon miként ujságolja el Lóri a a találkozásunkat? Mert Lórit kétségtelenül felizgatta a beszédem, s a nőknél minden izgalom kotyogásban nyilvánul. Szinte láttam hogyan rohan valami szobalány vagy parasztfiu egy levelecskével, amelyben csak ennyi van: Gyer azonnal! Nagy ujságot mondok! S lehet, hogy egy vödör ténta nem feketitett volna be annyira, mint ahogy az a hegyes nyelvü leány!

Délután hát szépen a hónom alá vettem a gyalui predikátor sarkantyus Ovidiuszát és kocsira ültem. Csak a kocsin nézegettem bele:

Ezt a nyolc sort megtanultam belőle, hogy a papnak elrecitáljam, s más ó-könyvek kinálására buzditsam.

Ezuttal korábban mentem: délután két órakor. És -62- el is találtam az időt: az öreg pap aludt. Adria vasalt a folyosón; holmi apró fodrokat vasalt.

Milyen boldog arccal fogadott! Azt hittem a nyakamba röppen. De mikor kézfogásnyira jutottam hozzá, csak annyiba maradt.

Egy alázatos képü anyóka tünt elő. Átvette a vasalót. Mink ketten kiültünk az udvar hüvösére az olasz jázminok alá.

Ezuttal a leány kékbabos fehér kartonba volt öltözve, s a lábán sárga félcipő. A ruhája olyannyira divatos volt, hogy nem állhattam szó nélkül:

– Maga Adriácska olyan divatos ruhákban jár. Mondja: mi értelme van ennek falun?

– Magam se tudom, – felelte, s mosolyogva emelte meg a vállát. A divat egy fajtája a művészetnek. Érdekel engem. De csak a forma. Láthatja, hogy a matéria olcsó. Aztán néha vendégek vannak Lóriéknál, és én nem akarok szégyenkezni.

– Mért? Csak nem idegenkedik a férfiaktól? Vagy mi nem vagyunk olyan érdekesek mint a nők? -63-

– Megmondom igazán, ahogy van. A férfiak mindig olyat beszélnek, hogy azt mondja: Milyen kis lába van, kis keze van, micsoda kék szeme van és más efféléket. És én ilyenkor azt érzem, hogy milyen ostobának gondolnak ezek engem!

– Most pedig én is affélét mondok, kedves Adria, de nem azért, mintha én is ostobának nézném. Tegnap reggel egy csodásszép görög ruhában láttam magát. Tudja, hogy ott voltam a misén?

– Tegnap úgy elment… Ma pedig én nem beszélhettem vele. Délelőtt ideát volt az esperes. Siettem haza a miséről, hogy tizórait állitsak össze. Holnap bizonyosan beszélek vele. De mért kérdi?

Csodálkozva nézett reám, mintha magyarázatot várna. Én másra tereltem a beszédet:

– Én. Szeretem a virágot az oltár körül. A virágtalan templom olyan rideg hely… A bibliában benne van, hogy Jézus is gyönyörködött a virágokban.

– Hát mikor azt mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat… Salamon minden dicsőségében nem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül“. Oly szép a virágos -64- oltár! Ha Isten úgy akarja, hogy tovább éljek atyámnál, én már elgondoltam, hogy az egyik szobámban oltárt fogok állitani. Olyan lesz, mint a templomunkban. Ereklyém is van. Egy szentnek a csontocskája. Még anyámról maradt.

– Eltalálta. Misézni fogok minden reggel. De csak magamban. Azt a fehér talárt öltöm magamra, és fehér sarut csináltatok erre a célra. Az oltár lépcsőjére katángszinkék plüs szőnyeget teritek. És mikor besüt a reggeli nap az ablakon, misézni fogok csendes egymagamban. Atyám azt mondja, nem vétek az, csak éppen az ostya az én kezemben nem fog átváltozni. De az mindegy.

Kinyujtotta a kezét, és leszakitott egy félig kinyilt szálat. Leszedte a töviseit és nekem nyujtotta:

Ahogy nyujtotta a rózsát, én két kézzel nyultam érte. A két tenyerembe fogtam be a kezét, mint ő a minap a verebet, és az ajkamhoz emeltem.

– Bocsásson meg, – mondottam, – ez csak hála-csók volt azért a jóságért, hogy a madarak árváit nevelgeti.

Itt bárki azt gondolhatná, hogy engem a józanság -65- faképnél hagyott, és csakúgy terigetem a szárnyat, mint más közönséges pulyka. De ez nem igaz. Én csakolyan józan voltam akkor is, mint most. Csak éppen hogy meglepett, (mert szokatlan volt) annak a leánynak a mindenre kiáradozó képzelődése.

Itt ismét azt lehetne mondani, hogy ha én józan vagyok, mért itélek a születésben különbségeket?

Hát én nem is itélek. A teremtés mühelyéből egyforma vérrel kerül ki az ember, csak kint osztályozzák aztán a papiroson. Mért nyomják némelyikre a gyalázat bélyegét? nem tudom. Az ó-korban volt értelme. Akkor a rabszolgákat rossz fajtáju embereknek itélték, és a családok úgy ügyeltek a faji kiválasztásra, mint ahogy ma a lovakat tenyésztjük. Mondom nem tudom mért maradt fenn a bélyegzés? Magamnak én elvenném Adriát, de hogyan vegyem el az anyámnak?

Eltökéltem nem is tudom hányadszor, hogy nem megyek többé a papházba. De különös valami, hogy az ember nemcsak ételre éhezik és nemcsak italra szomjazik. A szem is tud éhezni és szomjazni.

Egynapon megintcsak előkerestem a szeretet apostolainak néhány civakodását, és befogattam.

Aztán aprónkint odahordtam a padlás minden régi könyvét, s ugyanannyi rózsaszállal tértem vissza.

Az öreg papot nem érdekelte, hogy én Adriával mit beszélgetek. Volt úgy, hogy ki se mehettünk a kertbe, csak a folyosón ültünk. Az öreg odabent maradt. -66- Vagy megbizott a lányában, vagy nem értett a leánypásztorsághoz.

Valahányszor eljöttem a leánytól, mindig aggodalom támadt bennem, hogy tovább haladtam, mint kellett volna. Elvégre is én abba tudom hagyni a barátságunkat, de nem ébrednek-e a leányban olyan érzelmek, amelyek oktalan reményekkel füzik hozzám?

Egy délután mig az öregúr a fekete-kávé álmát aludta, azt kérdeztem Adriától: hogyan van beosztva a lakásuk?

– Csak négy szobánk van. Három egymás mellett, és egy külön. Az a káplán-szoba volna, de atyámnak eddig sohse kellett káplán. Hát az az én szobám már két éve ott a sarokban.

Benyitott. Én előre bocsátottam. Az ajtót tárva hagytam, úgy léptem utána.

Rózsa-illatos kis leányszoba. Csupa csipke és fehérség. Oldalt egy keskeny rézágy, mellette fehér márvány asztalka. A másik sarokban kis ébenfa-iróasztal, rajta egy csokor virág. A két ablak között ódon divatu kredenz, s fölötte persze tükör. A falon egy sárgára avult tengeri térkép, – (hogy a manóba kerül ide tengeri térkép!) – mellette Munkácsi Jézusa a Pilátusi képből.

Oldalt egy üvegszekrényt pillantottam meg: csupa fehér-kötésü könyv állt benne. Nézem, hogy mifélék, hát holmi szent nők életrajzai, imádságos könyvek, botanikák, versek, olasz és német regények, utleirások, szakácskönyv, Petőfi, Brém.

Micsoda más könyvtár mint az enyém! Nálam fekete -67- bőrbe kötött filozofiák: Pitagorásztól Volterig, és Voltertől Hartmanig. A legutolsó kötet Hekkel, az istentelen. Adria könyvtárában három kötet breviárium. Önkénytelenül is az éjjeli asztalra pillantottam. A negyedik kötet ott hevert.

Ahogy felnyitom a breviáriumot, látom, beleirva a nevét: Bentzefalvy Adria. Hm. Az öreg is Bentzefalvy, ő is Bentzefalvy?

Fiatal házaspár. A férfin tengerészruha. A nő menyasszonyruhában, fejét a tengerész vállára hajtva.

És akkor elbeszélte, hogy ő egy tengerész kapitánynak a leánya. A kapitány a házasságának tizedik hónapjában hajóra tette a feleségét és Palermóba akarta elvinni. Az volt a szándéka, hogy ott iratja be a születendő gyermekét az anyakönyvbe. Ha fiu lesz, nem kell katonáskodnia.

– Útközben aztán két szerencsétlenség történt, – folytatta Adria. Az egyik az volt, hogy én korábban megszülettem mint ahogy vártak… A hajón születtem és egy matróz ácsolt bölcsőt. A másik szerencsétlenség az volt, hogy a bóra harmadnapra a tengeren -68- ért bennünket és a hajót összetörte. Apám anyám odaveszett. Az én bölcsőmet ellenben fölemelte a viz és Katániában kifogtak.

– Lássa, – fejezte be könnyes szemmel, – ilyen világotjárt ember vagyok én!

– Dehát édes Adria! – szóltam szinte kiáltva, – mért nem mondta el ezt előbb?

És nem tudom micsoda gyöngéd jelenet következett volna, de abban a pillanatban egy zöld árnyék és egy cseresznye szinü háromszög jelent meg a küszöbön. Lóri ott állt zöld ruhában és piros napernyővel. Oly hirtelen jelent meg, mintha csak rugóból pattant volna oda.

Haragtól meredt szemmel nézett ránk. Sötétzöld muszlin ruhája szinte halottivá tette az arca sápadtságát.

– Tudod, – szólalt meg szinte fuldokolva, – tudod, hogy nekem ez az úr senkim! De meg kell mondanom neked, hogy a magaviseleted… nem korrekt… hogy enyhén fejezzem ki magamat…

– Tudtad, hogy ez az úr nekem kvázi vőlegényem volt. Hála Istennek elmult ez a rossz ötlete… De mégis vőlegényem volt, és te odajöttél… odatolakodtál… -69-

– Ne folytassa kisasszony, különben attól tartok, hogy illendőségre kell önt figyelmeztetnem.

– Egy olyan leány merészel-e engem korrigálni, akinek annyira hiányos a nevelése, hogy a szobájába bevezet egy fiatal embert!

Adria megtántorodott, mintha tőrdöfés érte volna. Én erre közéjök álltam.

– Ne tovább kisasszony! – mondottam. – Ön vagy nem tudja mit beszél, vagy pedig ha tudja, nem méltó arra, hogy itt álljon! Mert ha egy leány a kérésemre a szobáját megmutatja, mi férfiak tisztelni való ártatlanságot látunk benne, de ha egy másik leány ily határozottan veti azt a szemére, az azt is tudja, hogy ha vétség ez, mért vétség?! s az a leány legkevésbbé jogosult arra, hogy másnak nevelési hiányokat vessen a szemére!

Megértett, és a sápadtsága szinte kékes fehérré változott. Egy lépést hátrált és a kezét a kilincsre téve folytatta:

– Önnel semmi ügyem! Csupán azt jöttem megmondani… ennek a hölgynek… hogy aki azért -70- jár hozzám, hogy magához csábitsa a férfi vendégeinket, az nem olyan karakterü nő, akivel én csak ismeretségben is lehetek!

No ez kellemetlen jelenet volt. Adria halványan bámult utána. A szemében két könycsepp jelent meg.

– Micsoda vad indiánus leány ez! S mennyire dühös, hogy nem vettem feleségül! Noiszen jól jártam volna vele!

– Kiket csábitottam én el? – szólt reám bámulva Adria. Én nem csábitottam el senkiket! Minálunk sohse járt senki!

Mi volt természetesebb, mint az, hogy elővettem a zsebkendőmet és felszárítottam a könnyeit. Ekközben persze magamhoz is öleltem.

– Ne sirjon kis Adria. Méltatlan volt a bántalom. Nem jó lélek az a leány! Vesse meg, mint ahogy én megvetem!

– Istenem, – rebegte, – tudom, hogy sok a hibája, dehát melyikünk hibátlan? És falun úgy összetartoznak az emberek, mint a köpüben a méhek. És eddig nem különböztünk meg soha. Nekem nem volt haragosom soha, senki…

Még aznap este elmondtam az anyámnak hogy mi történt, hogy történt. Az anyám meglátogatta őket. Ők is meglátogattak bennünket. Azontúl minden hétfőn hintót küldtünk értök, és nálunk töltötték a napot. Adria boldog volt, én is elégedett voltam. Anyám volt a legboldogabb.

Egy hétfői napon ide sétáltunk ki a Dunához. -71- Kocsin jöttünk. Jó két óra ide. Az öregek lent maradtak az erdőben. Az inasom a gyepre uzsonnát teritett. Mi ketten addig felsétáltunk erre a kősziklára, és megálltunk ugyanott, ahonnan az éjjel a vizbe ugrottam.

– Micsoda szépségek! – szólt elámulva Adria. – Ide egy régi divatu mohos kis várat kellene épiteni, és abban lakni, holtig itt élni ebben a mennyei csöndességben!

S hogy előbbre lépett, átkaroltam őt, nehogy leessen. És ahogy átkaroltam, ő hozzámsimult és a gyönyörüségtől ittasan rebegte:

Mily szent pillanat volt! Az élet fekete könyvében, a fekete betűk között négy öt piros rózsa kép van, amit az emlékezet elérzékenyülten szemlél olykoron. S az én józanságom még azt is elmázolta. Tudja mire gondoltam abban a szent pillanatban? Arra gondoltam, hogy ime micsoda oktalan állatként engedelmeskedik az ember annak a törvénynek, amely épp úgy vonzza egymáshoz az ég madarait, mint a pillangót, bogarat, földi gilisztákat!

Az után a jelenet után kértem meg Adriát és ott az Isten szabad ege alatt volt az eljegyzésünk.

Már mindent berendeztünk. Még a kápolnát is átalakittattam úgy ahogy ő beszélte egyszer. Pálmákat és araukáriát rakattam az oltár köré, és világos kék plüsszőnyeget teritettem a lépcsőre. Sarut is csináltattam neki titkon, sarkatlant, fehér keztyübőrből, aranycsattosat. -72- Minden reggel misézünk. Én fogok neki ministrálni. És az anyám imádkozik. Különös, hogy az anyámnak is tetszett ez a gondolat.

Mondom, minden megvolt. Tegnapelőtt azonban megszólalt bennem a lelkiismeretnek zord hangja:

– Ember! Te eddig csak arra gondoltál, hogy Adria milyen jó lesz neked. De hát arra gondoltál-e, hogy te milyen leszel Adriának?

Micsoda lelketlenség az éntőlem, hogy azt a galamblelkü leányt kiragadom az ábrándjaiból, és magamhoz láncolom a házassági szerződés felbonthatatlan láncával, mint a gályarabot szokták! És ő egy napon arra fog ébredni, hogy nem egy boldog életet élő férfinak a felesége, hanem egy rideg-józan fagyos lelkü emberé! Egy békáé!

Az a leány tavaszi napsugár! Én nyirkos pince vagyok. Az a leány csupa költészet, csupa ábránd és álom! Én kopár szikla vagyok, amelyen még egy füszál se tud kizöldülni. Az én lelkemben nincs virág. Az én szivemben nincs zene! Az én egemen nincsen csillag! Hiszen gyilkosságnál is kegyetlenebb bün az, amit elkövetni készülök! Csalásnál is undokabb csalás, hogy én a boldogság koszoruját illesztem a fejére, és esküvő után levelenkint tépem le onnan egy rút életen át.

Én nem vagyok bele szerelmes! Csak azért láttam oly szépnek, jónak, kedvesnek, mert úgy került elém, mint mikor a kietlen sivatagon egy virágzó csipkerózsát talál a zarándok. Minek kiásni onnan azt a -73- bokrot? Micsoda fekete szerencsétlenségbe vonszolom én azt a leányt! Hogy néz az rám, ha megismer engem?

Az én szeretetem nem szeretet! Az én életem nem élet! Az eggyetlen jó amit életemben tehetek az, hogy kibontom őt a kötelezettségből, hogy hozzám ne jöjjön feleségül.

Dehát ha visszaküldöm a gyürüjét, hogyan élek tovább? Hogyan tudom elviselni azt, hogy ő máshoz menjen férjhez, mi értéke van az életemnek? Hiszen ha annyi válogatás után egy ily ritka kincset találok, és még azt se szabad feleségül vennem, akkor az én életem annyit sem ér, mint az a szalmacsutak, amelyet a szolgálóm súrolás után elvet!

Tehát végezek. Ez lesz a legjobb megoldás! Kezdetben pisztolyra gondoltam, aztán erre a sziklára. Itt ahol oly boldogan néztünk alá, innen kell nekem a halálba indulnom.

Ezt a levelet boritékba zártam és az iróasztalomra tettem. Ráirtam: Bentzefalvy Adria kisasszonynak. Reggel üljön a Károly lóra és vigye át. Szerencsémre -74- szórakozottságból levontam a szobám kulcsát, és így a levél még most is ott hever.

Dehát ime elmondtam önnek a bajomat. Ön idős ember és értelmes. Itélje meg, érdemes-e nekem élnem?

– Valóban, – felelte a mérnök vállat vonva, – ilyen gondolkodással legjobb a vizbe ugrani.

– Mert ön a legképzelődőbb ember akivel életemben beszéltem! Ön elképzeli, hogy a józanság átka nyomja, s a legnagyobb bolondságokat követi el! Ön nem józan uram!

– Én nem vagyok józan? Uram ha ön azt megbizonyitaná, hogy én csak egy percre is bolond tudok lenni!!! Hogy én nem vagyok szüntelen józan!!!

– Szivesen. Ha valaki józanon megy a halálba, cselekszi azt egy jól átnyugodott éj után, reggel mikor már jól megfrüstökölt, de nem éjfélkor, mikor az ember agya fáradt, s a megfontoló képessége a leggyengébb.

A fiatal ember meglepődve ült fel s kerekre nyilt szemmel bámult a mérnökre.

– Persze, hogy mondok. Soha még egészséges ember nem követett el a reggeli órákban reggelizés után öngyilkosságot, hanem vagy este vagy éjjel, vagy álmatlan éjszaka után a korareggeli órákban, szóval mikor az itélő képessége a leggyengébb volt. Mert az élet értéke oly nagy, hogy azt józanon nem dobja el senki. -75-

– Valóban! – mondotta a fejét rázva, – nem voltam józan! Nem vol-tam jó-zan!! Tehát mégis lehet, hogy én ne lehessek józan! Hiszen akkor még én boldog is lehetek!

És a karját keresztbe fonva állt meg a mérnök előtt. A szeme csupa örömtüz volt:

– Hogyne lehetne, – felelte elmosolyodva a mérnök. Csak fogadja meg a tanácsomat.

– Először is mondja meg igazán, hogy ön az orvosi tanulmányokat nem valami kitünően végezte.

– Ez lehet az oka, hogy ön orvos létére nem tudja magán konstatálni a neuraszténiát.

– Dehogynem, – mondotta búsan maga elé nézve. Régen tudom én azt, hogy ideges vagyok. De ez családi betegség. Az anyám is ideges. Városba vittek már hat éves koromban, s alig két éve vagyok ujra levegőn.

– No és ehhez hozzájárult, hogy csupa filozófiai könyvekkel mérgezte az elméjét. A filozófia szép tudomány, de csak kiskanállal jó enni. Önnek most nem filozófia való, hanem hidegvíz-kúra, jó hathetes.

– Fog. De vajjon nem eszi-e meg a turós rétest, -76- csak azért, mert tudja, hogy búza és tehéntej? Vajjon nem issza-e meg a teát, holott tudja, hogy ilyen meg amolyan növény? Ha az egészsége visszatér, gyönyörködni fog a napnyugtában is, a zenében is. És a medicsi Vénuszra nem mondja, hogy mésztartalmu kő, hanem azt mondja, hogy művészet.

Az erdő mély csendjében ember-hangok hangzottak fel tulnan: zavaros kiáltások, kutyaugatás, kürthang. Aztán egy erős recsegő parasztkiáltás:

– Erre hozd a csáklyát! – hangzott egy parasztkiáltás, mintha tülökből recsegne.

Ugyanakkor egy fehérruhás női alak jelent meg csónakon a Dunán. A haja ki volt bomolva. Sirt, jajgatott. A kezét tördelte:

– Erre keressék! Talán a víz kivetette! Talán még megmenthetjük! Siessenek! Siessenek!

– Adria! – kiáltotta remegő hangon. – Vigyázz, aranyom! Vigyázz, ki ne ess a csónakból!

A zöld sfinksz.

Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem csak kétszer: mikor elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz a rabra, mikor elitéli, meg mikor kiereszti.

Én legalább nem gondolom, hogy ez a sok kajla ember mind egyenkint külön vigyázatra érdemes. Meg van ez a világ szerkesztve úgy, hogy az ember magamagát elkormányozhatja benne. Arra való az esze. Nem is volna az élet érdekes, ha vezetéket éreznénk a nyakunkon, s minden baj elől elrángatnának. Így jó, hogy a magunk akaratán járunk, s vállaljuk, hogy megküzdünk minden bajjal, amit a véletlen elibénk gördít.

Ez intézi a sorsunkat, mint hajó sorsát a szél. Olykor szirtre vet, olykor virágok közé. Olykor sírva átkozzuk, olykor nevetve áldjuk. De mindenkor vele foglalkozunk. -78-

Az én életem útján is van egy nagy kanyarodó, amit a véletlennek köszönhetek.

Én ugyanis festőnek készültem. Az apám is festő volt. S íme imprezárió vagyok. Immár több harminc esztendejénél, hogy kerengem a Földgolyót. Hol zongora-művészt kísérek, hol gordonkást, hol hegedűst, hol másmifélét. De sokszor elcsodálkozva pillantok vissza erre a kacskaringós pályára: hogyan lódított bele a véletlenség!?

Tán huszonöt éves voltam, mikor egyszer az jutott eszembe, hogy a Bakonyba megyek festeni.

A világ minden természeti szépsége meg van már festve, csak a Bakonyból nem látni még képet sehol, semmiféle képtárban.

Egy őszi napon messze behatoltam az erdőbe. Festeni való részeket kerestem, de annyit találtam, hogy nem tudtam választani. Végre is arra gondoltam, hogy beszállok valamelyik faluba, és onnan fogok kijárogatni.

Hát alkonyat felé találtam is egy falut. De abban se templom, se iskola, sem úri ház. Csak két hosszu ház-sor két patakocska partján, s köröskörül erdő.

– Hát lakik egy úr, – mondják végül s el is mosolyodva, – de annál nem lehessen meghálni.

Egy bíró forma bikanyaku ember méltóságos pillantással szólt a pípa mellől:

– Tessen hozzám jönni, – felelte méltóságos-szívesen. – Van nekem szobám, akár a püspök is meghálhat benne.

Hogy nem volt miről beszélgetnem Vadászi Mátéval, ott folytattam, ahol elhagytuk:

– Hát aztán miféle úr az? akiről azt mondja kend, hogy szegényebb a parasztnál.

– Nem. Nem főz annak senki. Vasárnaponkint -80- vesz egy kenyeret negyven krajcáron; azt is úgy viszik be hozzá.

– Hát csinál: muzsikálgat. Reggeltől estig cincogtatja. Néha éjfélig is. Ámbátor Püspökné azt mondja, hogy számol is. Teli számolja a háza falát. Rettentő okos ember volna az, uram, ha meg nem hibásodott volna az esze.

A bolond nem érdekelt tovább. Gondoltam valami repülőgépes falusi ispán. Arról tudakozódtam inkább, hogy kapok-e valami vacsorát?

– Megfizetem, – mondottam, – jól megfizetem, mert ebédet sem igen láttam.

Ebben a pillanatban valami halk búgás csapott a fülembe, olyan volt mint valami remegő orgonahang. De templom se közel se távol, csak alacsony egyforma parasztházak.

A hang egy percig halk omladozással ereszkedett lefelé, aztán felkanyarodott és mintha körlépcsőn futna, gyorsan emelkedett.

Ekkor már megismertem, hogy valami hegedüféle hangszer szól. De sohase hallottam én olyan simán zengő hegedüt, sem olyan fülemüle torkába illő hangzatokat.

Vedlett kis parasztház volt az. Két ablakocskája -81- az utcára. A ház előtt korhadt kutkáva. A hamvas régi palánkon belől barackfa, szilfa, cser és tamaricska sűrűn.

S a hang kanyargott mint a galambraj, végtelennek tetsző magasságba szállt, s egyszerre átváltozott apró üvegcsengőkké.

A csengetyühangok percekig emelgették a hajam szálait, aztán lassankint visszaváltakoztak: egyszerre sok hang zúdult meg: vékony, vastag, harsogó, búgó… Hangvihar hegedükön!

A viharzás átolvadt valami mélyen folyó melódiába, valami földalatti hangon bőgedező érzelmes dalba; de a dallamot csakhamar egy másik hang kezdte kisérni, egy vékony édes fityerékelés, mintha a hegedü egy embernek és egy madárnak a kettős énekét utánozná.

Nem tudtam volna elmozdulni arról a helyről reggelig se, de a zenész hirtelen középen abbahagyta. Megunta vagy elfáradt. -82-

Hallgatva indultam meg a parasztember után. A fejem zenei visszhangokkal volt tele.

– Nekem ezt az urat látnom kell! – szólaltam meg aztán, mikor már vagy tíz házat meghaladtunk.

– Bizony ritkán. Esztendőbe kétszer háromszor. Mikor a póstára megy a szomszéd faluba, vagy mikor adót fizet.

– Nem ahhoz. Csak éppen szombatonkint jár hozzá Püspökné. Kenyeret visz neki. De azt is csak a kapuba veszi el tűle.

– Nem. Ámbátor hazudok, mert tavaszonkint egyszer husvét után még is beereszti Püspöknét. Az szokott nála meszelni.

– Aszongya, hogy nincs a szobájában semmi, csak egy szék meg egy asztal. Hálni a kemence padkájában -83- hál egy ócska bundán. Maga takarit, maga mos magára; télen maga vágja a fát; maga fűt. Meg igaz: sok könyv is van nála.

A házhoz értünk, csaknem a faluvégre. Vadászi beszállásolt egy borszagu útcai szobába, s a feleségét vacsora készítésre nódította.

Mi volt a vacsora? és hogy mit beszélgettünk? azt már elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy a fejem Dió Dénessel meg a muzsikájával volt tele.

A Dió Dénes név kétségtelenül álnév, s bizonyosan Diogenes valójában. Ez a rejtőző hegedüművészet? – ez nem lehet őrült embernek a művészete!

Dehát ki ez az ember? Miért rejtőzik a világ elől? Őrült-e valóban? vagy lapuló gonosztevő?

Nyugtalanul aludtam. Ezer hogyan? bukkant föl és merült vissza az agyamban. Mert én ugyan el nem megyek annélkül, hogy ne lássam, ne halljam!

És e tépelődésemben folytonosan zúgott zengett a fülemben az a sok egymásba olvadó hang és az a különös vékonyságu csilingelés.

Reggelre kelve aztán kiráztam a fülemből a muzsikát. Hiszen szépnek csak szép, dehát nem tölthetem azzal az életemet, hogy egy kapu előtt álldogáljak!

Át akartam menni a szomszédos faluba, hogy ott keressek alkalmas szállást, és hogy még aznap megfessek egy képet, de az ég borult volt, vihar készülődött. Hát csak otthon piszkoltam a vásznat.

A felhők azonban lassacskán megfehéredtek, s délfelé úgylátszott, kitisztul az ég. Akkor már megint -84- a zenészre gondoltam. Vajjon hegedül-e? Még egyszer meghallgatom!

Hát dünnyögött benn valami zene, de bizonyosan a belső szobájában muzsikált az ember. Nem lehetett jól hallani.

Ahogy ott fülelek, megáll a szemem a kerítésen áthajló lombokon. Micsoda festői az a hamvas barna kopott palánk! s fölötte azok a sárguló barackfa-lombok! rózsaszin tamaricska, vérszinü cser s közben elevenzöld lúcfenyő lombok! Ha ezt a részt hozzáfestem ahoz az avas tetejü szomszédházhoz… A korhadt kútat is oldalvást…

S örömmel láttam, hogy az avas nádtetőt smaragdzöld moha-foltok tarkítják.

A muzsika ekközben kiemelkedett a halk dongásból és andalogva haladt egyre feljebb-feljebb. Egy-egy vékonyka hang hol előtte hol mögötte futkosott a dallamnak. Aztán egyszerre átváltozott kedves csicsergéssé, és úgy kísérte a dallamot a magasban, mint a mezőn sétáló embert a pacsirta.

No ez megint valami új volt! De hogyan lehet egy hegedün annyiféle hangot egyszerre zengetni!?

A fülemet a palánk-hasadékhoz tartva hallgattam a hangoknak azt a bűvös finomságát. A falu, a föld elveszett körülöttem. A lelkemet mintha szárnyak emelték volna fölfelé!

Aztán egyszerre lefelé ereszkedett a zene, és sülyedt -85- sülyedt; ideiglen megállt egy ponton, és három négy hang ölelkezett, forgott egymás körül.

Végre is eszembe jutott, hogy festő vagyok. De itt fogok festeni, itt. Az ablaka alá ülök. A festőt még a lovak is kiváncsian nézik. Kicsalom a csigát a házából!

Csakhamar nagy gyerekcsoport gyülekezett körém. Kiváncsi asszonyok is megálltak és néztek. Még a verebek is néztek a faágról.

Csak a zenész nem mutatkozott. Hegedülését se hallottam. Az ablakának a kárpitja se mozdult.

– Talán éppen azért nem muzsikált, hogy sokan voltak ottan, – vélte az ember.

– Vagyhogy aludt, – vélekedett az asszony. Mert ilyenkor mikor holdvilág süt, hegedüvel verraszt. Vasárnaponkint néha annyian hallgatják… De csak lopakodva lehet odamenni. Mert mihánt valaki megszólal, abbahagyja.

Tehát hold-kóros, – gondoltam sajnálkozva. Lehet hogy az éjjel is fenn volt, s amig én festettem, aludt.

Vadászi leakasztotta a kalendáriumot. Megnyálazta az ujját, s beleforgatott.

Vacsora után kisideig beszélgettünk. Közben kiküldtem a Vadászi fiát, hogy hallgassa meg: szól-e már a zene?

Hát szivarra gyujtottam, és a hold kelő világánál elsétáltam a Dénes úr háza felé.

A falu csendes volt. Ebek sem ugattak. (Az ebadó sok helyen megszüntette a kutyatartást.)

Az égen szakadozott felhők között fénylett a hold. Az est nyáriasan enyhe. Az ablakok már sötétek. Csak egy legény ballag át az úton, – bizonyosan találkára indult.

Lábujjhegyen lopakodtam feléje. Kezemet a fülemhez tartottam, hogy semmit se veszítsek el a hangokból.

A fák feketék holdfénynél, s az utcán mintha tejtócsák volnának. A hegedü úgy tetszik az udvaron szól.

Hát hallottam már sok hegedü-ördögöt, magam is játszom annyira, hogy tudom mit lehet hegedün zeneileg előteremteni, de amit azon az estén hallottam, az nem is hegedülés volt; hanem valami zenei láz-örjöngés. Mintha maga a hegedü őrült volna meg, s azt mondaná:

– Mennyi hang van bennem! Mennyi hang, amit gyarló emberi kéz elő nem zendít soha!

Dehát négy húron, négy újjal hogy lehet ennyiféle hangot előteremteni!? Hiszen a zongorában sincs mélyebb mélység és magasabb magasság: pedig annak -87- nem négy a húrja, hanem nyolcvannégy; s a legalsó húr már nem is hang, csak tompa korgás, a legfelső húr meg csak vékony csörgéske.

Még a szivar is elaludt a számban, annyira odaragadt a figyelmem a zenére; s mikor a hangok elmultak, csak az órám mondta meg, hogy éjfél az idő.

Bódultan ballagtam vissza a szállásomra. Az úton ujból azon tépelődtem: miféle ember lehet ez? Mért él a világ e zugában? Mért visel álnevet? És ha nem őrült, mért nem viszi a világ elé a művészetét? Hiszen Paganini ehez képest köznapi cirkuszi hegedüs lehetett!

És akkor az a gondolatom támadt hogy elküldöm neki a háza képét. Vajjon mit felel rá? Hátha küld egy köszönő sort, amelyből valamit megtudhatok…

A zene annyira felizgatott, hogy sokáig nem tudtam elaludni. Különösen az a rész zümmögött a fülemben, mikor a játék a békák zengését utánozva kisérte a zsoltárszerü dallamot. Mintha valami mocsárvizen álló szent énekelne a csendes éjben a nád között!

Reggel aztán magam faragtam keretet kérges nyírfából, s a képet azon nyirkosan elküldtem a zenésznek.

„Csekély viszonzásul azon mennyei gyönyörüségért, amelyet tegnap este Ön szerzett nekem csodásszépségü zenéjével.“

Aszalt-alma képü kis boglyas öreg parasztasszony tassogott be a kapun papucsban és fehér kötényesen. Pislogva nézett rám. Bizonyosan azt gondolta, hogy festeni akarom.

– Hát nézze lelkem: ezt a képet vinné el hozzá. Ihol három hatos a fáradságáért. De vigyázzon, hogy csak itt fogja a rámánál, mert a festék még nem száradt meg. Neki is mondja meg, hogy vigyázattal akassza a falára. Aztán csak annyit mondjon, hogy: Tiszteli az a festő úr, akinek a neve ebben a levélben van. Azt is mondja meg neki, hogy szeretném meglátogatni.

– Nem hiszem, hogy lehet. Próbált mán ahoz bejutni a pap is, meg más vidéki urak, tavaly egy iciklis úr is, de Dénes úr nem eresztette be őket.

– Nem szólt az. Csak éppen annyit kérdezett, hogy aszongya, kinél lakik az a képföstő úr?

Az ügy elintézettnek látszott. Én megköszöntem a zenét, ő nem köszönte meg a képet. Mégse lehet rendes-eszü ember!

Hogy éjjel nem aludtam elégségesen, az volt a szándékom, hogy még ebéd előtt szundítok egyet, s délután tovább utazom. Azonban alig nyujtóztam el a lócán, benyit Vadászné:

– Az úr van itt, Dénes úr, – mondja ijedten, – azt kérdezteti, hogy bejöhet-e?

Egy hosszú-szakállu komoly ember állt az ajtó előtt. Fekete redengot volt rajta, s a fején vedlett cilinder kalap. Ötvenéves forma tekintetes ember, de sovány arcu, mint a napon szárított vargánya. Ahogy megemelte a kalapját, kopasznak láttam.

– Isten hozta, kedves uram! – kiáltottam lelkemből, – örülök, hogy kezet szoríthatok a világ legnagyobb hegedü-művészével!

– No-no, – mondotta elmosolyodva. – Nekem kell önt magasztalnom. Azért is jöttem, hogy köszönetemet fejezzem ki azért az értékes szép képért, amelylyel szives volt meglepni.

Csendesen beszélt. A hangja tompa volt, mint a fakolomp. A szeme hideg, valami különösen fagyos, mintha jéghártya volna a szemén. A kezét kopott fekete -90- keztyü burkolta. Ezüstös végü régi divatu sétapálca volt a kezében.

– De uram, szót se érdemel! – feleltem az örömtől szinte röpdösve. – Tessék leülni! Szivarral vagy cigarettával szolgáljak?

– Hát valami kis borral, vagy pálinkával… Vadászné! Hozzon be egy üveg bort!

A szavaiból láttam, hogy nem ázsiai ember. Ahogy belépett, ahogy leült, ahogy a kinálásaimat visszautasította, látni való volt, hogy a társadalom felső osztályában forgott. De hogyan került ide? s mért lakik ezek között a parasztok között? Csakugyan őrült-e? Az őrültek közt vannak ilyen okosnak tetsző emberek.

– Uram, – mondottam szivarra gyujtva, – én már sok hegedü-művészt hallottam, de amit ön tegnap produkált, olyat még álmodni se lehet. Engedje meg azt a kérdést: mért nem járja ön a világot ezzel a hallatlan művészettel?

Nyugodtan beszélt. S ódon szabásu redengotjában oly méltósággal ült előttem, mintha legalább is a Bakony tulajdonosa volna.

– Bocsánat, – feleltem, – nem tudtam. Micsoda néven méltóztatott tündökölni? -91-

– Dehát mikor tanulni méltóztatott… Önnek kétségtelenül nagy mestere volt!

– Mindössze gyermekkoromban taníttatott az apám egy cigány muzsikussal. De az alig egy hétig tartott. Nem volt kedvem tovább.

– Nem tudom, hogyan gondolja. A hegedü olyan hangszer, hogy csak maga tanulhatja meg, aki akarja. Csak jó hallás kell, meg szeretet, – egyéb semmi.

– Dejszen kérem, millió hegedüs van a világon, jóhallásu meg zenét szerető, de az a millió egybeöntve se tud annyit, amennyit ön.

– Ha nem tudnak annyit, mint én, nem szeretik úgy a zenét, mint én. Nekem a zene az életem. Dehiszen ön még nem is hallott engem játszani. Az a tegnapi zene semmi. Látogasson meg, ha gyönyörködik a zenémben. Én ugyan még sohse hegedültem senkinek, de önnek megteszem.

– Amikor tetszik. Talán legjobb lenne este, mikor a holdvilág felkel. Ha önnek nem alkalmatlan.

Habozva nézett a kalapjára, mintha valamit akarna még mondani, de aztán csak kezet nyujtott:

No ez mégis bolond. Köpönyeget ilyen időben? S éjszakára tűzi a látogatás óráját… De mindegy: elmegyek.

Ugyanazon pillanatban kinyilott a kiskapu. Látszott, hogy Dénes úr az udvaron várt, és a lépéseim neszére már a kapuhoz sietett.

Az udvar közepén malomkő-asztalka állott. Gyufával világított rá és a gyökérből font székre, amelylyel megkinált. Aztán a gyufát elvetette.

Engem az lepett meg, hogy pipa volt nála. A dohányfüst mingyárt a belépésemkor megcsapott. S valami pézsmával rokon illatu füst volt az. Mintha összeaprított havanna-szivart szítt volna.

– Gyönyörü udvar, – mondottam, – csupa falomb és bokor. Bizonyára van kert is hozzá. -93-

– Van, – felelte, – van egy kis kertem. De csak hitványka, mint a parasztoké.

– Dejszen, látom én, – mondottam, – van itt melegágy is. Bizonyosan szereti ön a virágokat. Magam is virágkedvelő vagyok. Télen különösen szeretem, ha van valami zöld az ablakomban.

– Az ön képe igazán művészi kép. Télen különösen fogok benne gyönyörködni. Nincs is más kép a szobámban. Hiányzott nekem, hogy legyen valami… Nekem ugyan nem kell már semmi a világon, de mégis mikor hónapokig bent kell ülni a barlangban, olyan rideg a puszta fal…

– Festek én önnek még, festek szivesen. Nem pénzért, ne tessék félreérteni.

– És küldök önnek réznyomatu képeket. Annyit, hogy beboríthatja vele a lakását. Száz képet küldök önnek, mihelyt haza megyek. Van nekem ládaszámra. S énnálam ugyis csak lom.

– De kérem nem fogadom el. Köszönöm a gondolatát, azzal is hálára kötelez, de nekem bogaram, hogy ajándékot nem fogadok el. Ezt az egyet elfogadtam, mert az én fáim képe, s én úgy szeretem a fáimat, mintha a gyermekeim volnának. Mind én ültettem.

– Köszönöm, – feleltem, – de engedje meg, hogy a magam szivarját szívjam, amit megszoktam. -94-

Nem akartam megfosztani a szivarjától, mert hiszen micsoda lelkiismeretlenség volna olyan embernek a szivarját elfogadni, akinek nincsen ágya!

– Hát próbáljuk össze. Ön megpróbálja az én szivaromat, én az önét.

– De én nem szivarozok, – szabadkozott az ember, – én csak pipázok. Rossz szokás talán, de nekem jobban esik.

Hát olvadós édességü illatos szivar volt az. Szivtam már forintos szivarokat is, de olyannyira alábbvalók voltak az övénél, mint ahogy a tokaji bornál alábbvaló a csömöri.

S elálmélkodva eregettem a füstöt: honnan kerül az ilyen koldushoz havanna-szivar?

Megizleltem a bort. Az is valami különös édes izü volt. Nem régi, de csodásan zamatos, illatos. -95-

– Szagos szőlőkből való, – felelte érezhetőn örvendezve, hogy a bora izlik. – Csupa szagos szőlőt termelek, és csak novemberben szedem le. Azért édes.

Ujból befordult a házba. Kihozta a hegedüjét és felhangolta. Azt gondoltam, mingyárt neki is fog a játéknak, de ő megint visszafektette a tokjába a hegedüt és leült az asztalhoz.

– Mielőtt játszanám, – szólott, – el kell mondanom önnek, hogy hogyan tanultam hegedülni. Mert nem szeretném, hogy többet várjon, mint amit tudok.

– Uram, – feleltem, – ne szerénykedjen, mert én már háromszor hallottam önt játszani. És hallottam más művészektől Paganini összes zeneműveit, de maga Paganini is csak kontár lehetett önhöz képest.

– Éppen azért kell elmondanom, – felelte nyugodtan, – mert én Paganininak egyetlen egy művét sem ismerem. Ön nem fog tőlem hallani egyetlenegy olyan hegedüi zeneművet se, amit más művészek játszanak, mégpedig azon egyszerü okból, mert én kótát nem ismerek.

– Én még harmincöt éves koromban nem tudtam hegedülni. Mindössze annyit tudtam, amennyit az a falusi cigány tanított, egy hét alatt. Azaz hogy azt is elfelejtettem, csak éppen a négy húr összehangolása maradt meg az eszemben. Az is csak azért, mert a cigány egy nóta alapján tanította: Sári, sári, sárivári alma. A Sá a második húr, a ri a harmadik húr. Aztán ehhez a kettőhöz kell igazítani a legfelsőt, meg a legalsót, -96- mindaddig, míg csak valamennyi húron ki nem zendül a Sári.

Akkoriban nem volt kedvem a zenéhez, nem értettem mi az? És különösen azért úntam meg, mert a cigánynyal egy üres csűrben tanultunk, s a cigány szüntelenül bagózott, és minden öt percben friccentett egyet a foga közül.

Az én szegény apám, jókora birtokot hagyott reám. De én kártyás voltam, és a birtok lassacskán elfogyott. Talán épp úgy ment el birtokrészenkint, mint ahogy az öregapám, apám szerezgette.

Volt úgy hogy nyertem is, sőt úgy is volt, hogy egyszer visszanyertem az összes elveszett pénzemet. De a kártya ördöge a nyakamon ült, s annak az ördögnek ez az egyetlen szava: Többet!

Közben megházasodtam. Áldott jó nőt vettem feleségül, s addig nem is kártyáztam, amíg az élt. De a jó nők többnyire rövid-életüek. (Tessék inni, ha izlik.)

Azután még veszettebbül kártyáztam. Akkor már nem is azért kártyáztam, hogy nyerjek, hanem azért, hogy a bánat ne gyötörjön.

Egy szerencsétlen éjszakán elfogyott a pénzem. Ittas is voltam, és csupa szomszédi földbirtokossal kártyáztam.

Mert az volt a gondolatom, hogy ilyeténképp visszanyerem az elvesztett holdakat.

Reggel volt már. A kártyát állva játszottuk el. Egy emelés, és az öt hold is elmúlott.

– No, – mondottam, – most már végeztünk. De a kártyaadósságra van huszonnégy órai idő. Engedjétek meg, hogy azt az időt alvással töltsem a megszokott ágyamban.

Képzelje el uram, micsoda ébredés az, mikor az ember a két kezébe fogja a kezét és hüledező lélekkel kérdezgeti:

És a szoba faláról a birtok-szerző ősök arcképe néz az emberre… (Tessék inni, ha izlik.)

Gyermekem szerencsére nem volt. Arra gondoltam, hogy új életet kezdek. Ott kezdem, ahol más: irnokságon, szolgaságon. Élni fogok takarékosan, becsületesen. S megesküdtem magamban, szent erős esküvel, hogy soha többé kártyát nem veszek a kezembe.

Betegen ültem az asztalhoz, hogy egy csésze teát igyak. A szakácsasszonyom sírva tálalta fel. Már tudták a cselédeim is.

Ahogy ott teázok, eszembe villan, hogy: nini még maradt nekem valamim! Holdakban kártyáztunk, tehát az állataim megvannak. A remekszép lovaim, ökreim, -98- teheneim, birkanyájam, kondám… Aztán a házam berendezése, olajfestmények, bútorok, könyvtár… A magtár sem üres. A pincémben somlai bor hordószámra…

Szinte rángatott a gondolat, hogy ime, ezekkel visszanyerhetem a veszteséget. De legyürtem a csábító kigyót: Soha többé nem veszek kártyát a kezembe!

Farsang idején történt ez. Eladtam hát a belső gazdaságomat is, és elutaztam a Riviérára.

Az volt a gondolatom, hogy kipihenem az izgalmakat, aztán visszatérek, s földecskét bérlek valahol; élni fogok takarékosan, becsületes munkával, mint más ember.

Nizzában egy ismerősömmel találkoztam. Kedves jóbarátom volt. Madarynak hitták. Orvosságként hatott az én lelki gyötrelmeimre, hogy ott találtam.

De az én barátom Monte-Karlóba indult. Hivott, hogy kisérjem el, hiszen ott épp oly enyhe a levegő… Vonakodtam. Attól tartottam, hogy a sergő ujra elcsábít. De aztán azt gondoltam: éppen ez lesz a próbája az akaratom erejének.

Hát elmentem vele. De megkértem, hogy ne nógasson játékra, mert én esküvel fogadtam, hogy nem játszom többé.

– Kár pedig, – mondotta. Én egy olyan játéktervvel jöttem, amelylyel biztosan lehet nyerni.

– Hát minek hoztál annyit, ha biztos a nyerés? Hiszen akkor eggy arany is elég. -99-

– Nem úgy van, – felelte. Pénz kell, mint ahogy a gazdának kell a vetőmag.

Aki vörösre vagy feketére tesz, dupláját kapja a pénzének. Ha valamelyik szín már ötször egymásután vesztett, szinte bizonyos, hogy csakhamar a másik szín következik. Tehát akkor kell kezdeni, s duplázni és triplázni a tételeket. Ha valaki százezer forinttal ül le, óriás vagyont zsebelhet!

Ez a tervezet elszédített. Ha a nálam levő húsz ezer forintot is játékba viszem, harminc ezer forinttal kezdhetjük. A hatodszor veszteglő szint csak eggy aranynyal nyomtatjuk meg. Ha elvész az, akkor már tíz aranyat teszünk. Ha az is elvész, száz arany a tétünk és így tovább.

Hát nyeregettünk is szépen. A tervezetnek csak az az egy hibája volt, hogy a zérusra nem gondolt. Néha ugyanis sem a vörös, sem a fekete nem nyer, hanem a zérus, vagyis a bank.

Ne szörnyülködjön el, nem akartam aznap végezni. Csak arra való gondolatból vettem, hogy előre meglegyen…

Madary barátom már akkor nem volt velem. Hazautazott friss pénzért. Én is megbíztam, hogy valami harmadfélezer forintnyi követelésemet hozza el Szabó Danitól, aki a birtokomat elnyerte, s a belső gazdaságomat is hozzávette.

Elhatároztuk, hogy óvatosabban folytatjuk a játékot. -100- Csak a hetedik nyomon kezdjük és akkor se tízszerezzük, legfeljebb háromszorozzuk.

Ön kétségtelenül visszát lát e magamviseletében. Hogy egy hónappal előbb ugyanily helyzetben becsületes hősi életküzdelemre gyürkőzök, akkor meg pisztolyt veszek. De nincs ebben ellenmondás. Amíg földesúr voltam, ha kártyáztam is, sokat jártam a levegőn, edzettek voltak az idegeim. Monte-Karlóban azonban az a háromheti folytonos izgalom elgyengítette az idegeimet. Az öngyilkosságnak mindig testi gyöngeség az oka. A jóidegzetü ember megküzd a balsorssal, a fáradt idegzetü elrogyik.

Várnom kellett, míg Madary megérkezik a pénzzel. (De tessék inni! Vagy nem izlik a borom?)

Hát azon az estén, mikor a pisztolyt vettem, ott sétáltam a parkban. Kedvetlen voltam. Gondolataim hasonlítottak a zajló Dunához. Csupa zavarodottság. A jövőnek egy-egy gondolata rút jégtáblaként hánykódott át a lelkemen.

A parkban járó sokaság a szinház felé sodort. Arra eszmélkedtem, hogy a pénztárnál vagyok. Valóban jó lesz valami kis szórakozás! Jegyet váltottam.

Csak odabent láttam, hogy hangverseny van. A szinpadon egy beretvált arcu oroszlán állott, és hegedüt illesztett az álla alá.

Hát megzendül a hegedü. Hallok hangokat, minőket sohse hallottam; hangfutamokat, amiktől káprázik -101- a fülem; mély zengéseket, amiktől remeg a padló is; magas zengéseket, amiktől kővé válik a fülemüle is.

Nem játszott az semmiféle dallamot, vagy talán én nem értettem ki a muzsikálásából, csak egyik szép hang a másik után olvadozott ki a hurjaiból.

Teremtő Istenem, – gondoltam, – mily boldog ember ez! Ha én így tudnék hegedülni, soha egyebet nem tennék a világon, csak hegedülnék.

S mivelhogy a felizgult ember beszélni kénytelen, megmondtam a szomszédomnak is.

– Valóban szépen hegedül, – felelte az. De mindenki hegedülhet így, aki akar.

– Uram, – feleltem megütközve, – engedje meg, hogy bemutatkozzam önnek, mert attól tartok hogy gorombaságot mondok.

A német, – egy nyúlhomloku szürke úr, – szintén megmondta a nevét, valami szín-neve volt, – már nem tudom, Schvarz, vagy Grau, vagy Grün, – és bizonygott velem, hogy mindenki megtanulhat úgy muzsikálni, aki akar.

– Egyébiránt, – mondotta, – együtt vacsorázok a művészszel, szerencséltessen bennünket, és kérdezze meg őt magát. Nekem is ő mondta.

Vacsoránál aztán Grau elmondta a művésznek, hogy mennyire lelkesedtem a játékán, s hogy csaknem összevesztünk.

– Valóban gyakorlat dolga, – mondotta ásítva. -102- Nekem csak ártott az, hogy iskolába jártam. Mit tudnak a professzorok? Ha a professzorok annyit tudnának, mint én, nem volnának professzorok.

– Uram, – mondottam, – nekem ezelőtt egynappal kétszázezer frank volt a zsebemben. De ha akkor hallom önt, azt mondtam volna, minden pénzemet odaadom önnek, ha megtanít engem arra, hogy ily csodahangokat zendítsek ki a hegedün. Hisz ön a világ legboldogabb embere!

– Mert örökös gyönyörüség fakad az ujja alatt. Mit kivánhat többet e földi világban?

– Megtanítom önt ingyen is, ha a zenét ennyire szereti. Megtanítom itt mingyárt a vacsoránál.

– Nem én uram. Csak annyit tudok, hogy a vonót keresztben kell huzgálni a hegedün, meg hogy a négy húrt hogyan kell összehangolni, ha valamelyik leereszkedik.

– Ha végigpróbálgatja a húrokat, mindazokat a hangokat felfedezi, amiket tőlem hallott. Azután mikor azt gondolja, hogy több hang nincs már a hegedün, akkor felfedezi, hogy a vonó nyomása, és az ujj remegése minden egyes hangot százféle-képpen változtat. Akkor megint azt véli, hogy már mindent megtalált, s ime egynapon fölfedezi, hogy az ujjnak a csúsztatása -103- különféleképpen köti össze a hangokat. Nem tudom aztán, hogy a kettős hangok világát felfedezi-e?

– Meg fogja találni. És sok mindent meg fog találni, amiről nem is álmodik. Csak azt az eggyet jegyezze meg a beszédemből, hogy Amerika nagy világrész, de a hegedü még nagyobb. Akiben megvan Kolumbus Kristófnak minden tengert átküzdő akarata, eljuthat oda, ahova én, sőt még tovább is.

Madary néhány nap múltával, visszaérkezett. Ujból volt nála tízezer forint; nekem azonban nem hozott egy garast se.

Elképedtem ezen az izeneten. Igaz, hogy nem adott irást a tartozásáról, de tanum van rá kettő. És én olyan becsületes embernek ismertem, hogy mindenkor rá mertem volna bízni a pénzemet olvasatlanul.

– Tudtam, hogy megjösz. Látod, te olyan vagy, mint a gyermek: nem gondolsz a holnapra. Én azt a harmadfélezer forintot nem tagadom el; de nem is engedem, hogy elnyeljék a montekarlói zöld asztalok.

– Mi jogon gyámkodol rajtam?! Mi közöd abban, hogy hova teszem a pénzemet?!

– A vagyonomat elnyerted, most még azt a kis hátralékot is a markodban akarod szorongatni! -104-

– A vagyonodat elnyertem, de kockára tettem érte ugyanannyit; azért a lelkiismeretem nem vádol. Ha én el nem nyertem volna, elnyerte volna más. De éppen azért, nehogy más is azt mondja, amit te, biztosítani akarom azt a pénzt, hogy ne vesszen el.

Nem vagyok indulatos ember, de szinte toporzékoltam dühömben. Ő azonban nyugodtan felelte:

– Hiába minden dörgésed. Előre felhuztam az esernyőt. De hogy megbizonyítsam, mennyire okosabb az én gondolkodásom, ime, igérem neked, hogy ha Madary nyereséggel tér vissza, nemcsak a tartozásomat fizetem meg, hanem még a magam pénzéből is ajándékozok neked tíz ezer forintot, hogy játsz a szerencsével. Itt van: írásba erősítem.

Ez a beszéd valamennyire lehűtött. Szabó Dani valóban írásba foglalta, hogy tíz ezer forintot ád, ha Madary nyereséggel tér haza. Az írást két tanu láttamozta, s a biró tette el.

Türelmetlenül vártam Madarynak a sikerét. Hát tíz nap mulva haza is érkezett. A bank adta neki az úti-költséget.

Akkor aztán épp olyan megrendülést éreztem, mint mikor a vagyonomat elkártyáztam.

– Hát, azt mondja, válassz Béla herceg a korona és kard között! A korona az, hogy nálam maradsz és élsz, ahogy akarsz, csak éppen pénzt nem adok a kezedbe. Ámbátor pénzt is adok, ha segítesz gazdálkodni. Adok neked becsületes tiszti fizetést. A másik ajánlatom az, hogy azt a harmadfél ezer forintot beteszem valami biztosító társaságba, s az neked minden évben -105- fizet valami kis járadékot, 6–7 percentet holtodig. Aludj rá egyet-kettőt.

A szolgaság gondolata rettenetes annak, aki sohase szolgált. És az is bizonyos, hogy nekem átkom a pénz.

Tépelődésemben eszembe jutott egy öreg kerülőnk, Gönczöl Estván bácsi, aki kilencvennyolc évet élt, és mindig vidám volt, pedig sohasem evett egyebet, csak kenyeret; mégis amikor meghalt, valami háromszáz forintot hagyott az unokáinak.

Ha én oly kevésből meg tudnék élni, mint az a kerülő, nem kellene a hátamon hordoznom soha senkit; és ha csak tizedjére is úgy tudnék hegedülni, mint az a német, mily boldogan élhetném le az életemet!

– Hát Danikám, – mondottam másnap, – azt határoztam, hogy az életjáradékot fogadom el. Keresek valami falut, ahol nem ismer senki, és oda vonúlok.

– Helyes, – mondotta Dani. Ha a butoraidból kívánsz valamit, elviheted. A családi képek is a tiéid.

– Semmit sem kérek, – feleltem, – csak egynéhány könyvet az apám könyvtárából, meg egy rossz hegedü van a padláson…

Néhány nap mulva ide telepedtem ebbe a faluba. Ezt a házat, kertet vettem háromszáz forinton, de oly föltétellel, hogy holtom után visszaszáll az eladó családjára. Kétezer kétszáz forintot meg betettünk a biztosító intézetbe. Az fizet évenként száz tizennégy forintot, ameddig élek. A tőke ott marad. Ne sajnálkozzék rajtam: -106- nekem az a pénz csak eleinte volt szűkös, most már sok is.

De hogy a hegedüről beszéljek már, eleinte sehogysem akart az szólni, pedig régi jó hegedü. Még az öregapám apjáé volt. Olaszországban vette, mikor ott katonáskodott.

Bizony napok és hetek teltek el, míg annyira vittem, hogy egyik-másik nótát kutyavonítás módjára eltudtam játszani. De hogy semmi egyéb dolgom nem volt, gyakran a kezembe vettem.

Igy aztán csakhamar éreztem, hogy egyre tisztábban zeng elő a hang. De mindig azt gondoltam, hogy továbbra nem jutok.

Talán két hónap is elmult, mikor arra eszelkedek, hogy nini, eddig csak unalomból cincogtam és mégis haladok; hátha neki dülök, és húrról-húrra végigkeresem a hangokat?

Kótát nem ismerek, hát csináltam magamnak. A négy húr négy vonal; a hangok rajta pontok vagy vonások. Elámultam, hogy mennyi hang van a hegedün!

De hosszas lenne ezt elmondani. Elég annyi, hogy érdeklődéssel fogtam a hegedü felfedezésébe, és nem volt olyan nap, hogy valami újat ne találtam volna.

Kalifornia felfedezői így találták meg az első aranyrögöket, és nem lehetett az örömük nagyobb az enyémnél.

De a legnagyobb aranyrög mégis az volt, mikor megállapítottam, hogy a hegedüjátéknak főtitka egyetlen egy mondatba foglalható. S ez a mondat így szól: Minden hangot idealizálj! -107-

Nem aprózom tovább. A hegedü kezdetben rakoncátlan csikó, lassankint azonban engedelmes paripáva szelidül.

Az életemet valóban megvigasztalta. Barátom, fiam, feleségem, mindenem ez a hegedü.

De mi lett volna énbelőlem, ha nem harmincötéves koromban kezdem, ha a kártya helyett hegedüt fogtam volna az én fiatal kezembe!

– Már hogyne! Hiszen ma sincs olyan nap, hogy valami ujat ne találnék. Hány hegedüs van például, aki nem tudja azt, hogy a vonó épp oly rejtelmes valami, mint maga a hegedü! A vonónyomás ugyanúgy formálja a hangot, mint a pecsétnyomó a pecsétviaszt.

… Kiverte a hamut a pipájából és letette a pipát az asztalra. Aztán a hegedüjét vette elő a tokból. És játszott.

Mit mondjak arról a zenéről, amit azon az éjszakán hallottam? Amit az az ember cselekedett négy húron négy újjal, mesék világába illő.

– Uram, – mondottam neki, mikor elvégezte, – önnek ki kell innen lépnie és meg kell hódítania a világot! -108- Igy még nem hegedült ember, mióta ember van és hegedü ezen a földtekén!

– Emberiség? Mi nekem az emberiség? Az én világom ez a házikó, meg ez a kertecske. Amióta ebben élek, jól élek. Amig kint éltem, abban a sokadalomban, amit világnak vagy emberiségnek neveznek, mindig nyugtalan voltam.

– Az élet csupa nyugtalanság. Az emberek érintkezése mi egyéb, ha nem kölcsönös nyugtalanítás? A házasság mi egyéb? A vagyongyüjtés, rangszerzés, mi egyéb? Én már nyugodtan akarok élni.

– Az ön felfogása helyes, – feleltem kíméletesen, – de bocsásson meg: remete-felfogás. Ön azonban nem csupán remete, hanem művész is. A művészt pedig azért teremti az Isten, hogy nemesítse vele az emberiséget. A művész a cukor az élet kávéjában. A művész a lámpás az emberiség állati homályában. A művész az ég ajándéka, mint a napsugár. A művész a lelkek napsugara. Nagyidőnkint bocsáttatik el egy-egy; századonkint csak négy-öt, s az is különféle művészetbeli. Nem tudom istenhivő ember-e ön?

– Akkor kérem éreznie kell, hogy a művészete nem a maga kincse, hanem az emberiségé. S ha ön ezt a kincset elrejti, olyan bünt követ el, mint aki lop! -109-

Kemény szó volt, magam is megrezzentem tőle. De szinte kilövődött a lelkemből.

Már akkor hajnalodott. Az arcát láthattam. Színtelen, szinte beteg arc. A szavaimra gondolkodón nézett maga elé.

– Engem is nógat néha egy belső hang, – szólalt meg végre csendes elmélázással. Néha, mikor valami új szépség ömlik ki a zenémből, azt gondolom: Milyen kár, hogy ezt senkise hallotta! De ez csak egy percig tart. Mihelyt embert látok, lehülök. Engem sok szerencsétlenség ért… Úgy vagyok, mint az a hajós, aki mindig zátonyra jutott, valahányszor a tengerre ment.

– Uram, – mondottam türelmetlenül. Ön szegény ember, s ha nem is panaszkodik, bizonyára sokszor sóhajtozik. Ön érzi a szavam igazságát, de azt gondolja, az ilyesmi pénzbe kerül. Hát nézze: nekem van valamelyes pénzem. Adok önnek ezer forintot a kezdésre.

– Gondolja meg, – folytattam csökönyösen, – hogy a művészet a kölesnél is jobban fizet. Minden nagy hegedü-művész milliókat szerzett.

– Gondoljon arra, hogy csak egy-két hónap alatt is visszahegedülné az ősi birtokát!

– Értem, – feleltem. Én önnek idegen vagyok, és ön úri ember. Mondok mást, amit úri ember mindenkor elfogadhat. Lépjünk üzleti összeköttetésbe. Én -110- önnek nem adok egy krajcárt se, de kibérelem a művészetét. A művészi tudás épp olyan birtok, mint a föld. A parasztok bérlik néha a földet felibe. Én is így bérlem az ön művészetét. Imprezáriója leszek. Előre járok minden városba. Gondoskodom teremről, plakátról, hirlapi hirdetésekről, jegyről, és szállásról. Önnek nem kell elfogadnia tőlem semmi pénzt. Én fizetem a vasúti költséget, a szállást, terem-bért, mindent, és ezért a fele jövedelmet kívánom.

Az orrát dörzsölte. Pislogott. Láttam rajta, hogy az ajánlatom az elevenére talált.

– Hajnalodik, – mondottam az égre pillantva. Haza megyek aludni. Feküdjön le ön is. Holnap elhozom az ajánlatomat írásban.

Nekem különös volt, hogy megint estére citalt. De nem sokat tünődtem ezen. Gondolataim minden motólája azon dolgozott, hogy Dénes urat kiemelem az ismeretlenségből, mint ahogy Isten kiemeli a napot a sötétségből. Lángolj nap! Világíts! Melegíts! Ember, káprázz tőle és áldd!

Jót aludtam erre a gondolatra, s mikor felébredtem, akkor is örültem neki. Még üzletnek is jó. Az én vagyonkám megszázszorozódik! Vele is jót cselekszem! A világ is hálás lehet érte!

Még délelőtt átmentem a szomszéd faluba és telegrammot eresztettem onnan a Pesti takarékpénztárba, hogy azonnal bocsássák útnak a pénzemet. Valami ezer és egynéhány forint volt a vagyonkám.

Még le se nyugodott a nap, a pénz a zsebemben ropogott: tíz százas és apró pénz. -111-

– Bolondok ám maguk, barátom! – feleltem nevetve. A világ legnagyobb elméje lakik itt maguk között, s maguk úgy néznek reá, mint tinó a toronyórára.

Igy leszóltam szegényt. Pedig az ő vélekedésök volt a helyes. Bolond volt szegény Diódy, bolond!

Ezuttal a szobájába vezetett. Alacsony parasztszoba volt az, földes és dohányszagu. Az asztalán gyertya égett. Egy tányér piros őszi barack várt. A tányér mellett egy palack bor.

Az arca nyugodt volt és szíves. Pipázott, mint tegnap. A ruhája kopott atilla.

Kopár falak. Csakugyan nincs bútora. Egy szögletben faágakból összeszegezett kis könyvtartó. Ott állnak a pipái is, valami hat cseréppipa. A szoba falának közepén az én képem lóg. A földön gyékény. Egyéb semmi.

– Hát uram, – mondottam a barackot szopogatva, – remélem holnap indulunk.

– Átgondoltam apróra, hogy miként lenne az? -112- Hát először is innen elindulnánk, s ön a legközelebbi városban venne egy frakkot nekem.

– Azután élnék az ön költségén talán két hétig is, amíg az előkészületek folynak.

– Pardon: ön a maga költségén él! Az a pénz, amit előzetes költségül kinálok, az ön pénze. Nem adott-e el ön földbirtokos korában gyapjut előre egy évvel?

– Hát jó. Aztán következik a fellépés. Ki tudja, hogy a világ elfogad-e művésznek?

– Mert az emberi fülek kótával szabályozott fülek. Az olyan szakács, aki nem tanult főzni, csak a maga kitalálásából, lehet hogy jól főz a maga nyelvére, az is lehet, hogy az ilyen kóbor festőnek is, aki ma jókedvvel ebédel egy grófi asztalnál, holnapután megint egy juhász kondérjából… Mi lesz ha a publikum lelkesedés helyett nevetésre fakad?

– Aztán lássa minek vegyek nyugtalanságot magamra, mikor itt nyugodt lehetek? Minek keressek pénzt, mikor nekem elég az, amit kapok? Az a gondolata, hogy visszahegedülhetem az ősi birtokot, egy percre megrendített. Dehát minek nekem az az ősi birtok? Gyermekeim nincsenek. Ma már ötvenéves vagyok.

– Uram, – mondottam, – ez a leghidegebb önzés, amit önnél tapasztalok! Hát csak magára gondol? Arra nem gondol, hogy milliók lelkét emelheti föl a művészetével a porból? Nem gondol arra, hogy a sors -113- ime a dicsőség aranykelyhét nyujtja önnek, s oly édes itallal, aminőt soha nem izlelt! És mondjuk, hogy nem kell önnek a pénz! Mennyi nyomoruság van a világon! Nem fordulhat-e ön a szegények felé, nem akar-e áldást hinteni két kézzel közéjök, mint valami égből leszállt angyal?

A boszankodás oly ékes-szólóvá tett, hogy magam is álmélkodtam a lelkemből özönlő gondolatokon.

– Az az egy igaz, – mondotta elgondolkozva, – hogy a nyomorultakon segíteni nemes feladat. Sokszor van úgy, hogy koldus imádkozik az ajtóm előtt és én szeretnék neki adni bőven, bőven…

– Mi a dicsőség? A sokaság véleménye egyvalakiről, és egyvalaki véleménye a sokaság véleményéről. Füst!

– A dicsőség csak vélemény. A vélemény csak gondolat. Nincs annak értéke.

– Lássa, – mondotta a hegedüt pengetve, – ez a tizenöt sovány év, amit itt töltöttem, ez az én életem leggazdagabb része. Azonkivül hogy megtanultam hegedülni, két nyelvet is megtanultam. Megtanultam az arámi nyelvet és a görögöt.

– A bibliát fordítani. Lefordítottam a bibliát arra a nyelvre, amelyen Jézus beszélt. Hogy úgy halljam a szavait, ahogy ő mondhatta. Aztán kitaláltam egy magától müködő öntöző-gépet is. Az én kertemben soha nincs szárazság. Mily haszontalanul éltem harmincöt éves koromig! Mily tudatlan voltam! Az életem nem ért annyit, mint a földi gilisztáé, amely legalább a földet porhanyítja.

– Nemzeti bün. A magyar ember elméje olyan, mint az üres malom: nem őrlet gabonát, csak a víz jár által rajta, a víz. A személyeskedő politika, meg a kártya.

– Mennyi elme-erő hever parlagon minálunk! Annyi jó észszel a világ legműveltebb nemzete lehetnénk. Ha kevesen vagyunk is, tündökölhetnénk! A gyémánt is kicsi.

– Ezt hallgassa meg, – mondotta, – négyes hangu ének. Képzelek egy nőt meg egy vastag-hangu férfit, azán meg két együtt éneklő közepes énekest. Operában hallottam egyszer effélét.

Megzendítette a hegedüt, és a két középső húron valami páros dalt játszott. A dalba csakhamar beleszólt egy vékonyka aranyfonál, egy női hang, s utánna egy bársonyos mély hang, mintha amannak felelne.

A négy ujj a négy húron, egymástól szinte függetlenül csúszott ide-oda. A két középső hang folytonosan együtt vitte a melódiát; a nő édes finomsággal csicsergett bele, a férfi mámoros forrósággal.

– Uram, – mondottam felizgulva, mikor letette a hegedüt, – nézze: itt a pénzem, amit telegrafice rendeltem magamhoz. Ha ön el nem jön velem ki a világba, itt a szeme előtt égetem el az összes pénzemet!

A százas lobbot vetett: kékes láng csapott föl belőle. Rosszbüzü füst kigyózott a kezemben maradt darabból.

Sápadt volt. A homloka megnedvesedett. Ahogy letette a hegedüt, láttam hogy a keze remeg.

– Istenem, micsoda kár! – rebegte. Kérem, tegye el a pénzét… Látom, hogy bízik bennem… De mégis… Tegye el a pénzt! Tegye el!…

– Nem én! Itt égetem el eggyenkint, hogy lássa jelképezve, miként éget ön el mindennap evvel a falusi vesztegléssel ötször ennyit! Ez kishitüség, uram! Vagy mondjuk ki: gyávaság!

– Kérem, nem gyávaság, – mentegetődzött a homlokát szorongatva. De én oly szerencsétlen voltam az életben… az emberek között… Ha visszatérek… A szerencsétlenségeimbe térjek-e vissza?

– Képzelődés! – feleltem, – fekete képzelődés! Ön nem veszthet semmit! Irást adok önnek arról, hogy ha a kisérletünk nem sikerül, ön semmivel se fog nekem -116- tartozni! Visszatérhet ide, ahonnan kiindult és folytathatja ezt a remete-életet! De meg kell próbálnunk!

– Nem jót érzek, nem jót! – mondogatta. Kérem, hagyjuk holnapra! Ön fiatal ember, heves ember: az ilyesmit meg kell gondolni! Tessék szivar! Tegnap izlett.

Megnéztem a szivart a gyertya lángjánál. Semmiféle ismert szivarhoz nem hasonlított.

Aztán ismét fölvette a hegedüt és más dalokat játszott, de valamennyi dala olyan volt, hogy nem hasonlított semmiféle ismert melódiához. Mintha Bellinit, Béthóvent és Sopeent összeöntötte volna valaki egymuzsikába.

Csak elbámultam, micsoda kóták voltak azok. Négy vonalon összevissza-kanyargó kigyók, cikk-cakkos villámok, tojások, téglák, nyilak, csillagok, fürészvonalak, sárkányfarkak.

Semmit nem értettem azokból a jelekből, csak a címüket tudtam elolvasni. De azok is furcsák voltak: -117- A szerelmes leány sóhajtásának utazása a fenyves erdőn által. Őszi levélhullásban katona-búcsúzás. Juhászdal a patak mellett. Tündérek menyekzője. Dávid király a holdban. A jég-tó zenéje. Kánai menyekző. Cserebogarak keringése májusi estén.

– Följegyeztem, – mondotta, – hogy el ne felejtsem. A tudományos kótákat nem ismerem, de azok se lehetnek mások, csak a zene betüi. Muszáj-e nekem olyan betüt írnom, mint amilyet a latinok írtak? Nem csinálhatok-e magamnak akár százféle ábécét is? Az a fő, hogy a zenei gondolat eljátszható legyen. Az én kótáimon megvan jegyezve a legkisebb mozzanat is.

– És ön költő is, zeneköltő! nemcsak a mások lelkének visszhangozója!

– Tudj’ az Isten, – felelte a szakállát simogatva. Nekem mindez inkább kivülről jön. Ha ránézek az égre, s látom a futó felhőket, én azt zenével tudom kisérni. Ha látom a méheket rajzani, zenei gondolatok ébrednek bennem. A harangszó, a patak-csörgedezés, a nászmenet vagy temetés látása végtelen zenei folyamatokat áraszt a hegedümből. Ámbátor talán minden muzsikus így van.

– Ezt hallgassa meg. A címe: Dávid király a holdban. Két-részü. Az első nyári hold-zene. Azt hallotta már, de a télit nem. Azt csak télen játszom.

– Ezt játszom el inkább: Piros hajnal az erdőn. Ez nem annyira zene, mint inkább gyermek-játék.

És ekkor a hegedü mintha átváltozott volna madárhangokká! Ahogy a falevél susog, ahogy a madarak egyenkint ébrednek, egyik káricál, a másik füttyent, a harmadik cseveg, csicsereg, flótáz. Közben szarvasbőgés, avarcsörgés, vadászdal…

Bolond valami volt, de láttam belőle, hogy ennek az embernek csakugyan engedelmes rabja a hegedü!

Azonban a gyertya tövig fogyott, s Dénes úr aggódva pillantott olykor reá. Fogtam hát a kalapomat.

– Mégegyet aludjunk reá, – felelte kérlelőn. Hiszen önnek kell legjobban meggondolnia!

– Jó. Ha önt csak az a kérdés nyugtalanítja, hogy én meggondoltam-e, szivesen megmutatom, hogy holnap is ugyanaz lesz a gondolatom.

Másnap délben egy megsárgult névjegyet kaptam tőle. Csak két szó volt rá írva:

Nagy munkában találtam: az asztala tele volt sárga -119- dohánylevelekkel. Szivart csinált. Már egy halommal készen állt előtte.

– Önnek csinálom, – mondotta, – mivelhogy annyira izlik. Most már fölösleges eltitkolnom, hogy ez a dohány az én termesztményem.

Ekkor értettem meg, hogy mért nézett rám olyan bizalmatlanul, mikor a szivarról kérdezősködtem; és hogy mért nem bocsátott be esztendőn át senkit az udvarába.

Dohányt termesztett. A nagy, négyszögletes melegágyak is arravalók voltak. A dohánynak maga készített korhadék földet, maga kapálta. Télen aztán a kórókat elégette a kemencéjében. Husvétkor Püspökné nem láthatott ottan a dohányból semmit.

– A szükség rávitt, – beszélte Dénes úr. Éveken át próbálgattam, milyen földet szeret legjobban a dohány? Azt is kitaláltam, hogyha későn ültetem és kánikulában beárnyékolom, és napon melegült vízzel öntözgetem, annyira átfinomul, hogy a havannával vetekedik.

Megmutatta a tyúkjait is. Volt neki vagy tíz. Valóban Robinzon-életet élt az az ember!

Még egynapi türelmet kért, hogy a dohányát eltakarítsa a kertből. Segítettem neki. A búbosban minden kórót elégettünk.

Másnap odaajándékozta a tyúkjait Püspöknének. A háza kulcsát meg bepecsételte és átadta a község birójának.

– Hogy én magyar ember létemre ott hegedüljek mint valami muzsikus cigány!… Még valamelyik barátom megismer, aztán rám rikolt, hogy az ő nótáját!

Hosszan gondolkodott. Végre is azt határozta, hogy ott lép fel, ahonnan elindult: Monte-Karlóban.

Ez a gondolat kedves volt neki. Hogy ott, ahol elvesztette a vagyona utólját, ott kezdi ujból a vagyongyüjtést; és hogy ugyanazon a pódiumon, amelyről a művészet első lángja szállott reá.

Mingyárt a megérkezésünk napján összehívtam egy kis társaságot, hogy alapot vessünk a hírnek. Diódy a Diego nevet vette föl: Dionis Diego. Azt lehetett olasznak is érteni, spanyolnak is. Hiába példázódtam neki Liszt Ferenccel, a maga nevét sehogyse engedte plakátra vinni.

Már akkor alakilag nagyot változott. A rőfös szakál eltünt. A bajuszát kisodorta. Katonás termetén divatos fekete ruha. A frakk is illett reá. A megjelenése, mozgása valóban spanyol-grandi volt.

A meghivottak közül megjelent a kaszinó igazgatója, két hirlapiró, a zenekari karmester. A karmesterrel egy hivatlan úr is érkezett még, egy kecskeszakállu szőke fiatal ember.

– Kóta nélkül játszik, – feleltem. S nem is gondoltunk arra, hogy valaki kísérje. De ha jónak látják, szivesen fogadjuk.

Diegó barátom elfogultság nélkül, sőt szinte kedvetlenül vette elő a hegedüt. S játszott nekik összevissza, részeket a műveiből. De a legszebbeket nem játszotta.

A hallgatók mindazonáltal ámulva nézték és szerencsét kívántak nekünk. A zongora-művész is; noha kijelentette, hogy ezt a játékot nem lehet zongorán kisérni.

Másnap a helyi lapban hosszu cikk jelent meg Dionis Diegó braziliai művész úrról, aki először van Európában. -122-

A cikk kiemeli, hogy a művész csupa amerikai melódiákat játszik, és hogy a játéka is merőben különbözik az európai hegedüsökétől.

– Ezt ne tegye többé, – mondotta aztán csendesen. Nekem a dicséret nem érték.

Düránnak panaszkodtam aztán, hogy a szövetségesemnek semmi érzéke nincs az üzlet iránt.

– A reklám a fő, – mondotta. Lehet valaki akármilyen zseni, ha a reklám nem világítja meg, homályban marad.

Négy estére hirdettünk előadást. Diegóval egy helybeli énekes hölgy is szerepelt. Csekély pénzünkbe került. A hölgy énekét Dürán kisérte.

Az érdeklődés az első estén nem volt éppen nagy. Üres székek bőven ásítoztak a teremben. De szerencsére csak hátul, az olcsó rendben.

Attól tartottam, hogy Diegó barátomnak szokatlan lesz a sok idegen szem. Fölösleges volt az aggodalmam. Diegó nyugodtan játszott, noha merőben más dallamokat, mint amiket szokott. Minden muzsikájában volt eddig valami magyaros, ezúttal mintha a hegedüje is frakkba öltözött volna.

Mindazonáltal figyelemmel hallgatták. Egy-egy -123- játéka az oktáv-kettősökkel a hangok ezüst patakját zúdította végig a termen, s időnkint halk morajlást idézett elő. Minden művész ismeri azt a meleg morajlást, amely annak a jele, hogy magával ragadta a magasba a lelkeket. A lelkek emelkedésének szárnysuhogása az. Az a művész, aki azt hallja, bizonyos lehet abban, hogy a halhatatlanság csillaga előtündöklött a feje fölött.

Zúgott a taps a végén. Mindenki tapsolt. A szívem majd kiugrott a bordám közül.

– Győztünk Diegó, győztünk! – kiáltottam felrohanva a színpadra. Ez az első tetszés-zaj egy dicső pályafutásnak a biztos előjele!

– Kérem, – mondottam, – ez veszedelmes. Jó lesz tán elővenni a kótákat. Az bizonyosabb.

– Már hogy lenne ugyanaz. Most arra fogok gondolni, hogyan játszott a másik művész? Azt sokszor -124- próbáltam emlékezetből utánozni. Olyankor eszembe jut mindig az is, hogy milyen borult kedvvel hallgattam. Az az emlékezés is melódiává alakul.

Aggódva tértem vissza a nézők közé. A hölgy elvijjogta a dalát, aztán újra Diegó következett.

Valóban mást játszott. Szemet és fület kápráztató futamokat, amik oly gyorsan iramlottak egymásután, mintha két hegedün két művész játszana valami őrült kergetősdit.

Aztán megszólalt az alsó húron egy bánatos magyar melódia, amelynek a lélekzet-vételeit az előbbi futamok folytatása töltötte be.

– Ilyen technikája nincs ezidőszerint senkinek se! – hallottam mindenfelől.

– A közönség a hetedik égben van! – mondottam. De mi lesz a harmadik szakasz?

– Nem tudom, – felelte. Valami kell, hogy inspiráljon. Egye meg a moly ezt a piros termet, nincs benne semmi változatosság.

– Tudok biz én, tudok részeket mindegyikből. Csakhogy azokat eljátszani itt nem lehet.

– Nem lehet. Az a kert kell azokhoz, meg azok a fák, az az ég, az a csöndesség.

– Úgy beszél, ahogy érti. Más az, ha magamnak játszom, más az, ha pénzért.

– Magam se tudom. Talán ránézek majd valamelyik dámára, és eljátszom, amit abban a pillanatban gondolok.

Csengettek. Nekem a lábam is remegett kétségbeesésemben. Mi lesz, ha az a dáma éppen a hegedülés közepén fölkerekedik és elmegy!?

– Nem tudná eljátszani azt a négyes hangu valamit, amelyikben a férfi meg a nő váltakozva énekel.

Falakat rengető tapsvihar volt az előadás vége. A közönség véleménye egyértelmüleg az volt, hogy merőben új hegedüse van a világnak!

Melyik dicsérte jobban? nem biráltam akkor. Csak örültem, bomlottul örültem. Nem is a lábamon jártam, hanem szárnyakon.

– Aranynapok várnak ránk Diódy uram! – mondottam lángolva. A közönség ítélete példátlanul lelkes!

– És ön közömbösen fogadja ezt a nagy jelentőségü tetszést? Hiszen egy csokoládé-gyáros jobban -126- örül, ha a csokoládéjáról jó megjegyzést hall, mint ahogy ön örül ennek a világra-szóló tetszésnek!

– Nem úgy értem. Önnek belsőleg kell örülnie. Ünnepi kivilágítást kell éreznie a lelkében!

– Nem, – mondotta komoly csökönyösen. Az utazásunk került kétszáznegyven frankba. A fekete ruhám százhatvan frankba. Marad a frakk-ruha, fehérnemü, láda és hotelköltség. Holnap azt is megtérítem. Nem tudok nyugodtan aludni, ha adósság lóg a fejem fölött.

Azon az estén már épp úgy vacsorázott, mint más, noha mérsékelten. Sőt egy pohár bort is ivott.

A hirlapok másnap dícséretekkel áradoztak. Kettőnek fizetem, de csak kettőnek; persze az ő tudtán kívül. Azonban, hogy ingyen is szólt róla a dícséret, kedvező jel volt. Énnekem még a cilinderem is örömsugarakat árasztott.

Azon éjjel én elutaztam Genfbe, hogy az ottani föllépésre készittessek plakátokat és reklámokat. S egyúttal néhány reklámsort küldöttem postautalványon a Figarónak. Dürant kértem meg, hogy tegye postára. A francia elolvasta a szelvényt és nevetett:

Hát mentem Genfbe. Termet béreltem. A művész arcképét kirakatokba osztottam.

A vasuton nem csekély meglepődésemre kedvezőtlen hireket olvastam a művészemről.

A második játék még tetszett. A lap azt írta, hogy a közönség a hátralévő napokra elkapkodta a jegyeket. De már a harmadik játékról nem írt a lap kedvezően.

„A művész úgylátszik nem nagy programmal indult a világba, – írta a kritika, – bármily csodálva hallgatjuk is, az ismétlések arra vallanak, hogy a művésznek csupán négy-öt számra terjed a művészete. Tekintve azt, hogy a közönség estéről-estére ugyanaz, illő lett volna erről értesíteni.“

Kedvetlenül szálltam le a vonatról. Az első szavam a művészem tudakolása volt. Azt mondták, hogy a kaszinóban van.

Ott áll a játszók mögött a rulet-asztalnál. De nem játszott, csak nézte. Nézte komolyan, hidegen.

– Mennyi pénz! Barátom mennyi pénz! – mondotta zsebére ütve. Csaknem hatezer frank a bevételünk! Az összes jegyek elkeltek! Jöjjön, osztozzunk.

– Azt írják, hogy ön csak négy-ötféle zeneművet játszik, hogy nem tud többet.

Arcán megvető mozdulat futott át. Szétolvasta a bankókat, s hozzászámlálta az én csomómhoz a tartozását is. Aztán visszatért a sergőhöz.

– Semmi különös. Csak egypár zenész jött át a szomszéd városokból. Azok fumigálták talán a hirlapírók előtt a Diegó úr művészetét.

– Tehát ön azt véli, hogy a lapokat ellenséges fúvások fordítják ellenünk?

– Bizonyos. A holnapi játékra Párisból is jönnek. Az első jelentések képzelheti mennyire felizgatták a hegedü-művészeket.

Diódyt ugyanott találtam, ahol hagytam. Egy játékosnak a háta mögött állt és annak beszélt: -129-

A játékos előtt nagy csomó bankó hevert. Ezresekbe játszott. Idegesen mordult Diódyra:

– De kérem, – mondottam, – ez nagyon fontos! Hagyja kérem egy pillanatra az asztalt, hiszen úgyse játszik.

Mintha nem is hallotta volna a szavamat. A tekintete remegő érdeklődéssel kisérte a szerencse-golyó lassulását, s hogy a golyó vörösön állt meg, diadalmasan nézett reám:

– Mikor valakit szemmel-láthatólag üldöz a szerencse, csak az ellenkező színt kell rakni. Itt kezdődik az én szisztémám!

Láttam, hogy nem lehet vele beszélni. Visszatértem Düránhoz, hogy vele tanácskozzak: mi módon lökhetjük ki azt a sárga kutyát, aki ellenünk ugat?

Évek multán tudtam meg, hogy a sárga kutya maga Dürán volt. De akkor még csak nem is sejtettem.

A ravasz kópé a legjobb barátomnak mutatkozott. A kérdésemre, még csak a szeme pillája se rezzent meg.

– Bajos valami, – felelte. Ha egyszer a közönség elfordul, hiába minden cselekvés. Mindössze azt az egyet tehetjük meg, hogy a legközelebbi estén új részeket illesztünk a programba. Szivesen vállalkozom arra, hogy egy-két számot én is betöltsek.

Az ajánlatát jónak éreztem. Még azon az estén fogtunk egy olasz baritonistát is. És intézkedtem, hogy reggelre új plakátok jelenjenek meg.

Mikor visszatértem a szállóba, tizenegy felé járt az idő. Ahogy a szobám kulcsát leakasztják, látom, hogy a Diódy kulcsa még ott lóg.

Eszembe jutott, hogy a kaszinóban hagytam. Teremtő Isten! Az az ember ott bizonyosan játékba merült. Hogyan fog holnap hegedülni? Hiszen a játék láza betegítőbb a maláriánál!

Rohantam a kaszinóba. Diódy a játékosok mögött állott és a noteszába jegyzett.

– Dehogy is, – felelte mosolyogva. Csak nézem, hogy amire tennék kijön-e?

Délben Diódy nem jelent meg az asztalnál. Csak akkor gondoltam arra, hogy az első fellépése óta mintha megváltozott volna az az ember. Hidegebb, hallgatóbb. Semmit sem kérdez. Röviden felelget. Ez az ember haragszik rám valamiért!

Végig gondoltam együtt-müködésünk minden mozzanatát. Mivel bántottam meg? Nem tudtam eltalálni.

No megkérdezem tőle, mihelyt találkozunk. Nincs olyan gyürődés, amit ki ne lehetne vasalni!

Ott volt, de a trántekarán asztalnál, ahol az emberek nagyban játszanak. -132-

Délután megérkeztek a párisi lapok. A Figaróban a nevünket pillantom meg. És olvasom a következőket:

„Nizzában és Monte-Karlon egy amerikai uj hegedü-művész hangversenyez, Diegó Dionis úr. A közönség érdeklődéssel hallgatja, noha a játéka nem mozog magasabban, mint egy jó zeneiskolai növendéké. Az igaz, hogy azt a csekélységet amit tud, oly bravuros vonó-kezeléssel tálalja fel, hogy a laikus közönséget megbűvöli vele. Azonban az értő zenészek szerint nincs nagyobb jelentősége, mint annak idején a zongora-művészetben volt Thalbergnek.“

– Thalberg? Az egy jeles zongoraművész volt, aki nem tudott semmit. Mért kérdi?

– Azt nehéz megmagyarázni. A nők rajongtak érte, de a zenészek mingyárt látták, hogy tartalmatlan ember.

– Hogy fölvett valami dallamot, és azt más -133- közbealkalmazott dallamokkal kisérte. Uj valami volt a zongorázás terén, tehát hatott. Mihelyt azonban látták, hogy ez az összes tudománya, csakhamar elvesztette a jelentőségét. Orfeumi művészet volt.

Ettől a magyarázattól szinte megfáztam. A Figarót mindenütt olvassák. Bárhol megjelenünk, a jelszó ki van adva: A hegedü Thalbergje. A velőtlen szajkók mindenütt ezt fogják ismételni.

Olyanforma érzelmekkel vártam az estét, mint amilyennel a gazda megy jégverés után a vetésének a megtekintésére.

Düránt megkértem, hogy ne szóljon Diegó úrnak egy szót se a Figaróról. Az igaz, hogy nem is volt rá alkalom: Diegó még hét órakor is ott ült a játékasztalnál.

Ott állt a játékosok mögött. Az arca ki volt pirulva. A kártyát éppen keverték. Intett, hogy lássam.

– Itt is nyertem volna, – susogta a jegyzeteit mutatva. Szerencsém lett volna ma is. Eddig tizezer és négyszáz frank…

– Uram, – mondottam, – egy óra mulva kezdődik a hangverseny. Ön nem ebédelt még, és át is kell öltözködnie.

– Ugyan kérem, – szólt rám ingerülten, – távozzék innen. Valahányszor ön megjelenik, mindig ellenem fordul a szerencse!

Belelapozott a jegyzőkönyvébe, amely épp oly érthetetlen jelekkel volt tele, mint a kótái. Kereste a következhető kártya-fordulatokat.

De én is csökönyös ember vagyok, s elvégre az én játékom nem itt folyik. Ha ez az ember éhesen idegesen rohan innen a hangverseny terembe, nem fog tudni hegedülni.

– Uram, – feleltem komolyan, – a másik teremben a tisztességünk van kockán.

Haragos szemmel meredt reám, aztán zsebre vágta a noteszát. Megindult a ruhatár felé.

– Ne boszankodjon rám, – mentegetődztem, – de lássa itt vetjük meg a hirnevünk alapját. Ellenségünk már is van. Ha ön fáradtan lép föl, megcsappan a dicsőségünk.

– De én egyáltalán nem értem önt, minek érdeklődik a játék iránt, ha nem játszik?

– Nagy rejtelem ez kérem, – felelte könnyü sohajtással. A szerencsét nőnek ábrázolják, de inkább egy zöld sfinksz lehetne a képe. Aki annak a titkát meg tudná oldani, nagyobb ember lenne Napoleonnál is.

Betértünk az étterembe. Ott valami hideg húst rendelt és egy pohár vörös bort melléje.

– Talán nem is olvasta? Az van a Figaróban, hogy ön iskolai gyakorlatokat játszik, hogy ön egy hegedü-Thalberg. A közönség kézről-kézre adja az ujságot. Ez nem jó kérem. Kérem ha a közönséget így szuggerálják…

Diódy nem felelt semmit. Nyugodtan evett, ivott. Még csak azt se kérdezte, hogy hol az a Figaró?

Magához intette a pincért és fizetett. Én csak hüledezve néztem rá: Annyira ostoba-e ez az ember, hogy nem tudja, mit használhat és mit árthat a hirlap kiáltása?

Valóban sok olyan ember jár a föld szinén aki ügyesen viseli a Midász király sapkáját. De őróla éppen nem hittem volna.

– Ne legyen olyan kocsonya-szivü kedves fiatal barátom. A hirlapok sokszor bearanyoznak sok ludat és gúnárt. És rákiáltják hogy aranytollu fácán! De mit használ az? A közönséget nem lehet megcsalni.

Egy Párisból érkezett hegedüs, aki a harmadik estén ismerkedett meg vele, érdeklődéssel nézte a hegedüt:

A francia belenézett az s alaku nyiláson, aztán belefujt és megint belenézett.

– Stradiváriusz, – felelte, – valódi Stradiváriusz! Megér huszezer frankot testvérek között is.

Ráhagytam. Még örültem is neki. Ez csak uj valami lesz ennek a finnyás közönségnek!

A baritonista hamar végzett. Bőgött mint a bivaly. A közönség tapsaira földig hajlongott. Aztán fogta a cilinderét és elment. Nem érdekelte a hangverseny többi része.

Diódy következett. Szorongó mellel figyeltem, hogyan fogadják! Hát bizony gyönge taps fogadta, feltünően gyöngébb, mint amilyen az első volt.

A hegedü megzendült. A Cserebogár-dalt kezdte mély hangon, szélesen, mintha bársony torokból ömlene -137- a hang. Engem egyszerre a felhők fölé emelt vele. A szememet könny nedvesítette meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a dal zenei kincs!

Aztán áttért más régi dalokra. Repült a daru magasan. Fábián Pesta is kiállott tizenkét zsandárnak. Gyászolt Máté-Szalka, és szépen legelt a báróné gulyája. Cifrák nélkül, mély zengedezéssel folytak a dallamok a gé-húrból. A hegedüjének tüdeje volt. Lélegzett. És ez a meleg lélegzet érzett minden dalában.

Vártam, hogy át fog csapni víg dalokra. De neki az a bolond természete volt, hogy csak az első percekben játszott másoknak, aztán elfelejtette a világot. Akkor is egymás hátán tolult eléje a sok szép régi magyar dal, és ő alig végezte az egyiket, már a másik volt a vonóján.

Eljátszott talán harminc dalt is, s végül hirtelen egy rántással befejezte.

A közönség is úgylátszik érezte, hogy nem kapott teljes befejezést. A taps csak akkor kezdett csattogni, mikor már a művész megfordult, és nem volt hosszantartó taps, sőt nagyon is hamar elhallgató.

– Valami baj van? – kérdeztem Diódyt aggódva, mikor a művész-szobába belépett.

– Ez nem jó, – mondottam. Mit cselekedjünk? A publikumot hazaküldeni nem lehet.

Én aggódva gondoltam a hátralevő két részre. Ha -138- már az elsőt így fogadja a publikum, hogyan fogadja a többit?

– Talán valami vidámabbat játszana, – mondottam. Hiszen ez olyan volt, mint valami rekviem!

– Kedves barátom, – szólalt meg aztán érdesen, – az ilyen megjegyzésektől tartózkodjék.

A teremből behallatszott Dürán úr zongora brummogása. Kifüleltem. A közönség nyugodtan hallgatott.

– Bocsánatot kérek, – folytattam, – de a közönség kedvére is kell játszani. Elvégre értem én, ha nem mondja is, hogy a művész nem iparos, dehiszen önnek annyira nagy a gyakorlata, mint a szinésznek, aki bármely pillanatban tud sírni vagy nevetni. Én csak azt mondom, hogy ön az imént sirt, próbáljon most nevetni.

Mogorva arccal szívta a szivarját. Kétségtelen, hogy bántotta a közönség hidegsége.

S ültünk egymás mellett szótlanul, mint az egymásra únt házastársak szoktak.

Én azon tünődtem, hogy mi lelte ezt az embert? Hiszen otthon, mikor a falaknak játszott, több kedvvel játszott.

Dürán úr végakkordokat dörgetett. Taps csörgött utána hosszan melegen. A homlokát törülgetve lépett be, és sugárzott a boldogságtól.

Öt percnyi szünet következett. A zsebórámon néztem. Aztán intettem Diódynak.

A hegedüjén a Tolnai lakodalmas zenéje hangzott fel. Az alsó húrokon remekül kontrázott hozzá.

A megjegyzésére megszeppentem. Farkas Miska akkoriban járta Európát. Más cigányok is ki-kirándultak külföldre. Ha ennek a franciának nem tetszik, tetszik-e a többinek?

Az aggodalmam azonban ismét gyönyörködésbe olvadt által. Nem hallottam még Diódytól népdalokat. Ahogy az ő hegedüjén ment Balogh Fáni a kútra, s nem talált a gyalog útra, az egy aranynyá változott dal volt nekem! Szerettem volna kirohanni a pódiumra, s odakiáltani a közönségnek: Ugy-e hogy nagy művész!

De egyre tüzesebb dalok következtek: verbungosok, csárdások, szoknya-csavarintó dalforgók. Nincs az a cigányprimás, aki rögtön a lábához nem tette volna a hegedüt.

– Érdekes, – mondotta, – nagyon érdekes. De én hallottam már ilyet. Bizonyára jól cselekszik Diegó úr, ha olyasmit játszik ami új.

Abban a pillanatban kezdett véget cifrázni Diódy. -140- Épp úgy cifrázott, mint a cigányok. Aztán két rántás. S a zene elhallgat.

Valaki összeüti kétszer a tenyerét. Semmi visszhang. Csend. Mintha a közönséget elnyelte volna a föld.

Lélekzetem is eláll a figyelésben, hogy talán csak késett a taps… De semmi… fagyos semmi…

Bennem még tán a szivdobogás is elakadt. Figyeltem, vártam, hogy talán valaki elkezdi a tapsot; talán valaki rászól a közönségre:

Attól tartottam, hogy a közönség közé ellenséges muzsikusok vegyülnek, és arra izgatják, hogy hagyja el a termet.

A kivülről hangzó taps jelzi, hogy Dürán a pódiumra érkezett. Csakhamar hallom is plink-plank… Béthóven valamelyik szonátája.

Szinte betegen rogytam le egy székre. Vártam, hogy Diódy megszólal. Jólesett volna abban a percben, ha egyet káromkodik.

– Ez kell a közönségnek, – fakadtam ki végre, – széna! szalma! békavérü szonáta!

– A közönség, ime itt a közönség! – folytattam keserü szájjal, – ime ilyen a közönség! Egy rongy hirlapi megjegyzés megváltoztatja az agyavelejét. Mivel a hirlap azt mondta, hogy ön értéktelen, nem mer tapsolni még akkor se, ha a szive fölmelegszik.

– Lássa, – folytattam, – ime itt az igazságos közönség amelyre ön hivatkozott!

– No hálistennek, csakhogy egyszer már egy a véleményünk! Nem kellett volna magyar dalokat játszania. A cigányoktól hallják az ilyesmit. A versenytermek publikuma tortát vár, s ön debreceni kolbászt tálal eléjök.

A bukás most már kétségtelen, – gondoltam. Diódy nem léphet többé ki. Mivel töltsük be a hiányzó számot? Nincs más hátra, csak az, hogy a művészt betegnek jelentsük, s helyette ismét a kisasszony énekeljen.

Kimentem a kisasszonyért, s megkértem hogy készüljön egy dallal többre, mint amennyi a programra volt irva. Aztán visszatértem a terem forróságától és a gyalázatunktól kábultan. A homlokomat két kézbe szorítottan töprengtem, hogy a genfi hangversenyünket megtartsuk-e? vagy más városba menjünk? -142-

– Kedves Diegó úr, – mondotta vigasztalóan, – a közönség ma kissé kedvetlen. De oda se neki! Én is jártam már így. Rossini megbukott a Szevillai borbélyával. Wagner Lohengrinjét Milanóban megfütyülték. Ne ijedjen meg. Más városban új közönség, új lelkesedés.

– De hogyan lehet az, – szólaltam meg, – hogy az első estén viharos tapsokkal fogadnak, a negyediken meg ilyen cudar közömbösen. Hiszen hallotta ön, mit produkált Diegó úr! Ha ez az est Pesten van, hát szétdől a hangversenyterem. De itt… Varjaknak retorika!

– Hja a közönség áprilisi természetü. Egyik órában meleg, a másik órában dermesztő. És önök egy nagy hibát is követtek el.

– A programon most már negyedik este mindig ez van: Diegó Dionis úr játéka. Mi az a játéka? Semmit mondó szó. A közönség szereti a fantáziáját kalauzzal vezettetni. Nézze meg a leghitványabb kóták is micsoda cimekkel jelennek meg: Havasi kürt. A szűz imája. Szerenád. Nászéji zene. Lizet valcer. A kis regruta. O bella Napoli! Vegye ön le a cimcédulákat a mustáros csészéről, sárnak fogják nézni.

– Azt gondolom, az ön véleménye is az, hogy a program utolsó számát megváltoztassuk. -143-

– Hogyne, – felelte fagyosan. – A programmon ki van nyomtatva, hogy én következem.

– A közönség fizet. A közönség jogosult úgy viselkedni, ahogy akar. Fizettek; elfogadtam; játszom. Menjen ki kérem és jelentse a publikumnak, hogy a következő játék címe: Szent Dávid a holdban.

Remegő lábbal léptem a pódiumra és még remegőbb ajakkal hirdettem ki a címet:

Nem remegett. Olyan nyugodtan tette le szivarját, mint a vívó teremben a félmeztelenre vetkezett viaskodók szokták. Szeretnek az emberek olykor szinészkedni.

Fölfogta a hegedüt és kilépett a pódiumra. Könnyedén meghajolt. Hátulról is láttam, hogy az arca sápadt. Engem ájulás környékezett.

A terem elcsöndesült. Taps nem hangzott. Ez rossz jel volt. Csodáltam Diódyt, hogy a történtek után még hegedülésre vállakozott, ez már nem is bátorság volt, hanem vakmerőség. Ha én az ő bőrében vagyok, szégyelletemben megszököm.

Keresztbe tette a vonót a hegedün s egy különös -144- hang zendült meg a teremben. Nem is egy hang, hanem kettő, három, vagy talán száz is egyszerre. Ha valaki behunyt szemmel ült volna a teremben, azt vélte volna, hogy távoli monoton bogárzengés, aminő nyári estéken hangzik a mezőn.

Mimódon zengette azt a hangot? soha meg nem birtam volna érteni. Dürán magyarázta később vélekedésképpen, hogy három csaknem egyforma közép á hangot zengetett. A három között levő negyedhangnyi különbség utánozta a természet zenéjét. De mondom, ez csak vélekedés volt.

Aztán új hangok olvadtak elő: selyemszál finomságu zöngelmek, amelyek mintha esti szellő szárnyán emelkednének fel és bocsátkoznának ismét alá… Szinte észrevétlenül változott halk hárfajátékba a zene… de az is mintha messze a magasból hangzanék… Himnus-szerü zsoltári valami…

A művész félig behunyt szemmel játszott, mintha csak simogatva érintgetné a vonójával a húrokat, s mintha nem is a hegedü zengene, hanem a hangok a levegőből gyülnének oda…

A közönségre fordul a nézésem: csupa meredt szem, csupa nyitott ajk, kövült arcok, kriptai csöndesség.

És szól a tündérzsoltár: lágyan hullámzik a hang, de nem hegedü-hang az, ókori regék eol-hárfa hangja… Most mintha a bűvös hangok közé nádsusogás vegyülne, mint mikor végigsóhajt az őszi szél a nádason és berzengeti a leveleket…, aztán a mélyből rejtelmes halk hangok bugyognak fel… meg elhalva omladoznak vissza… hosszan… altatón…

Azt gondoltam befejezi ezzel, de egyszerre hallom, -145- halk vékony üveghangok siramlanak elő… szédítő magaslatokba kerengő tündéri páros hangok, amelyek már a lehetetlenség határaiba emelkednek… Kisérteties hangok… Mintha jégcsapokon vonná végig a vonóját…

A lélekzet eláll a mellekben. A gyönyörűség szinte hátborzongató hidegség immár. A nők ájulás-szerüen hunyják be a szemüket…

A művész hegedüjén haldokló halksággal múlik el a zene… A vonót és hegedüt lassan lebocsátja. Könnyedén meghajol és megfordul, ellép alvajáró arccal.

Másodpercek kellenek, míg a közönség föleszmél. Akkor egyszerre a tapsnak és bravózásnak olyan orkánja tör ki a teremben, aminőt életemben nem hallottam. Az emberek tombolnak; a nők a keztyűjöket ledobva, kigyulladt arccal, könnyes szemmel kiabálnak, tapsolnak:

Diódy már bent van a művész-szobában. Hallgatva áll. Arca komor és nyugodt. A hegedüt leteszi az asztalra.

– Hát menjen ki! – üvöltök rá a boldogságtól szinte őrjöngve. Ezt meg kell ismételnie!

A teremben tomboltak, ordítottak, tapsoltak, székekkel -146- dörömböztek, viharos türelmetlenséggel követelték az ismétlést.

– Nem tartozom többel, – morogta Diódy. Amiért megfizettek, eljátszottam.

A hegedüt a kezében lógatva tért vissza a pódiumra. Ott megállt és végignézett a bravózó, őrjöngő közönségen. Aztán megfogta a hegedüt a nyakánál és úgy csapta a zongorának a sarkához, hogy ezer darabra recscsent széjjel.

Másnap délelőtt kerestem. A rulet-asztalnál ült. Egy halom pénz volt előtte. Játszott.

– Egyszer veszt az ember, másszor nyer. Az a fő, hogy megérezze, mikor ül mellette a szerencse.

A mutter.

Mutternak mondja a nép azt a négyszögletes forma kis vasat, amelylyel az eke srófjának kiálló végét rászorítják az ekére, nehogy a sróf kiessen.

Egy alföldi városban laktam akkor, s az orvos azt ajánlotta, hogy naponkint legalább is négy órát vadászszak; vigyek magammal egy jól sült grehem-kenyeret, s költsem el morzsánkint, – akkor aztán az egészségem visszatér.

Az orvos tanácsából csak a négy-órai járkálást fogadtam el. Megindultam kora reggelenkint, s kiballagtam a városból hol keletnek, hol nyugatnak. Két óra hosszat kifele mentem, két óra hosszat befele. Közben pihengettem is, ha szép volt az idő.

Az egyik napon kissé később indultam el, mint szoktam. Gondoltam, pihenés nélkül térek vissza. Mikor a két óra letelt, meg is fordultam, mint a silbak.

Az országút néptelen volt. Jobbra, balra érésre sárguló gabona-földek. Az út mellett pipacs és szarkaláb. -150- Az útféli akácfák bágyadt lombokkal állták a nap hevét.

A város végén, indultamkor egy kis öreg paraszttal találkoztam. A kőhídon ült, s a botjára könyökölve bámult a város felé. Köszönt is. Abból láttam, hogy vagy tanyai ember, vagy falusi. A városi paraszt nem köszön az úrnak.

Visszatértemkor ugyanazon a helyen találtam az embert. Akkor már én köszöntem neki:

– A fiamat, – felelte a kis öreg, dongó-légy búgásához hasonlító hangon, – a fiamat várom.

Másnap megin ott-találom az öreget. Ugyanazon a helyen űlt, ugyanúgy támasztotta az állát a botjára, ugyanúgy bámult a város felé.

– Magam se tudom. Csak azt tudom, hogy bent van, és hogy erre kell neki haza-jönnie.

Az ügy különösnek látszott. Egy pillantás az öreg tarisznyájára: a tarisznya lapos.

– Dehát akkor éhes lehet kend. Nézze, itt ez a -151- kenyér. Talán nem olyan jó, mint amilyet maga szokott enni, de ha éhes, ez is elcsúszik.

Én akközben melléje telepedtem, és jámbor irigységgel néztem az étvágyát.

No ez kényes kérdés volt. Jobb lett volna nem érintenem. Dehát nem tudtam, hogy fájós helyre tapintok vele.

Az öreg csöndesen evett. Tüskés szakálu kis aszott ember volt. Vén kis szőrös-hernyó. Minden kicsi volt rajta. Az orra csak mogyorónyi; a szeme varju-szem; a nyaka vékony. Még a szűre is inkább gyermeki szűr, mint emberi. Lehet, hogy még kamasz-korában került reá. Csak a csizmája volt nagy, meg a botja.

– Van-e több gyermeke is? – kérdeztem idő multán, de csak azért, hogy valamit beszéljek.

– Mer a nyolcadik a lányomé, – mondotta pislogva, – hát az is az enyém. Akié a kutya, azé a kölyke is. Uram bocsá… De azér nincs különbség. Még jobban kapaszkodik az ölembe, mint az enyimek.

Hosszu hallgatás következett. Az öreg elfogyasztotta a kenyérnek a felét. Másik felét eltette a tarisznyájába.

Pántlikás szivart adtam neki, nagyot. Láttam is az arcán, hogy boldoggá tettem. Áhitattal gyujtotta meg s ügyetlenül fogta. Aztán hogy szivarozgatott, megindult a szava, és beszélt bizalmasan, olykor el-elhallgatva egy mondat után, aztán megint folytatva, mintha magában beszélne:

– Mert tetszik tudni úgy vót az, hogy a lányomat szolgálni küldtük. Otthon nem akart, restelte, hát elment Budapestre.

Akadt is ottan fájin helye. Mingyár az első vasárnap megírta, hogy hétköznap is pecsenyével él. Vizet se kell hordania, mert a kút vize csövön szolgál be a konyhába. Lámpás meg olyan van, hogy csak meg kell csavarni itt vagy ott egy gombot, oszt rögvest kivillan a láng. Sok mindenféle csudát összeírt.

A harmadik hónapba olyan levelet küldött, hogy a póstás tíz grajcár ráfizetést kért. Mer aszongya nehéz -153- a levél, nem elégséges rá egy billog. Ha nem fizetünk aszongya, visszamegy a levél.

– No mondok, hát csak küldje is vissza, hagy ragaszszon rá a Barcsa még egy billogot.

Hát egy bádog-kép volt a levélbe. Pogyográfnya. Ki vót ábrázolva rajta a lányom takarosan, ahogy ott áll egy virág-kosár mellett egy vékony-lábu fiatal úrral.

Olvassa a fiam a levelet, hát az van benne, hogy megösmerkedett egy borbélylegénynyel; oszt hogy a borbély-legény engödelmet kért, hogy vasárnap délután elkisérhesse a városi ligetbe. Selyöm embör. A Garibáldi szinházba is vótak együtt. A borbély-legény fizette a kőltségöt.

– Úgylátszik a lányunk mögtalálta Pestön a szöröncséjét. Borbélyné ténsasszony lösz a lányunkbul.

A képet mindenki megnézte a falunkba, még a bíróné is. A fiam hordozta ide-oda. Büszkélkedett vele, hogy milyen úri legény lesz a sógora.

A Barcsa csakugyan osztán csakhamar azt írta, hogy a borbély-legény jószándékkal van erányába, csak azt várja, hogy kivül kerüljön a katona-soron.

Nem ír egy hónapig, kettőig. Telik-múlik az idő. De még félesztendő is elmúlik.

Mondok a fiamnak: Irjál mán neki, hogy él-e, vagy hal? vagy hogy férjhez is ment már?

Hát el is ment a fiam szombaton a zsidóho papirosért, -154- az ispán urho meg tentáért. Oszt egész vasárnap egyebet se tett, csak a levelet karmolta.

Megírta, hogy aszongya: Hallod-e, talán már mög is felejtköztél rólunk? Vagy hogy beteg vólnál? (Isten őrizzen!) De még ha beteg vagy is, annyira nem fogyatkozhatott meg az erőd, hogy a pennát fel ne bírnád, vagy hogy másvalakivel nem irathatnál. Azt is gondoljuk, hogy talán férjhez mentél, oszt most már nem is pillantasz magad mögé. Pedighát te tudhatod legjobban, hogy paraszt aratja a kenyeret az úrnak is. Édösanyánk szöme napestig rúlad könyvezik, te meg annyit se írsz, hogy „bakfitty.“

No így odaaprított neki. De sűrűbben eresztötte, mint ahogy elmondtam, csakhogy mán nem tudom úgy elmondani. A pap se pergyikál nyomósabban.

Hát erre osztán felelt is a lányom. Azt írta, hogy aszongya: Verje mög az Isten azt a borbély-legényt!

– De aszongya az anyjuk csak olvasd. Mégis csak a mi lányunk, akármi történt is vele.

– Mer a borbély-legény olyan csúfságba ejtött engöm, hogy még a szógálatot is oda köllött hagynom. Azér is nem írtam, mert a toll mindig kihullott a kezembűl, valahányszor a nagy szégyönt megírni tróbáltam. De ha mán fartatnak, mögírom…

No éngöm is elöntött a keserűség. Ne lássam többet azt a lányt, mondok, ne is halljak rúla!

A levélnek az utólján osztán av vót, hogy a borbély ide költözött ebbe a városba.

– Lassúdj, csöndesödj, hátha még ögyenösre igazíthatjuk a görbét! Mert lám azt írta a Barcsa, hogy nem házasodhatik a borbély ameddig kívül nem kerűl a katona-soron. Hát-hogyha később jóra fordítja amit vétett?

Az annyukom is ebbe reménykedett. Hogy aszongya, más fiatalok is vótak már a világon, akik szüret előtt szedtek. Beszéljetek vele inkább símán. Tapintsátok ki a szándékát. Meglássátok, hogy… szóbul ért az embör.

Igy csillapított-csöndesített bennünket naphosszat. Végtére is mondok, jól beszél az asszony: maga bírája nem löhet senkise. Ha a borbély jószándékú ember, csak elvadítanánk magunktól; hapedig nem jószándékú, ott a törvény, arravaló, hogy a hamisságot megrégulázza.

Hát a következő vasárnapon bejöttünk ide a városba. A borbély-műhely be vót mán zárva, de a szállását megmondták. Oda is elmentünk. -156-

A borbély-legény éppeg akkor fordúlt ki a kapun. Rögvest megösmertük a kép szörint.

– Én a Barcsának a bátyja vagyok, – mondja tovább a fiam, – ez meg itt az apánk.

De a fiam se vót röst: utána pattant; oszt mérgibe-haragjába beszakította a fejit.

Hát lám milyen a törvény: a fiamat letartották, bezárták. A borbélynak meg nem lett semmi bántódása.

– Hát biz ez szomorú história, – mondottam. De látja azt tartja a törvény, hogy nem lehet minden szoknya mellé rendőrt állítani.

– Szó se vót arrúl. Mer a borbély mihent kiszállt -157- a kórházbúl, fölszedte a sátor-fáját; csak elmúlt innen ebbűl a városbúl. Most aztán otthon a lány is, a gyerek is. Fejünkre kélt a nagy szégyen. Oszt még ráadásul a fiamnak a pénzét is elszödték.

– Két forint ötvennégy grajcár vót nála, – a heti bére, – mikor betömlöcölték. Hogy bent vótam itéletkor, akkor mondta, hogy elzsebölték tűle.

– A jegyző urunk is azt mondta. Hát azért is jöttem elébe, hogyha maguknál felejtenék, visszafordítom. Mer a pénz, tetszik tudni, könnyen ide-odaragad…

Az út távolában egy kis szűrös alak tűnt elő. Egy tizenkilenc éves forma legényke. Az arca színtelen. A hóna alatt kopott nádpálca.

Közeledett, és csodálkozva nézett. Bizonyosan azon tűnődött, hogy kivel szivarozik az apja ott a hídon?

Az öreg belenyúlt a tarisznyába és elővonta a grehem-kenyeret. Átnyujtotta a fiának:

– Éppen most beszéli az öreg, – szólaltam meg, – hogy micsoda ügyed-bajod volt, öcsém. Dehát most már ezen túl vagyunk. Még csak az kell, hogy a borbély lakóhelyét megtudjátok. Köröztetni kell. Csak mondják meg a jegyzőnek. A törvény meg fog itélni legalább is háromszáz forintot.

A fasor árnyékán haladtunk. Az út néptelen volt. A fák harmattól üdülten terjesztették fölénk a lombjokat.

– Iszen csak kerüljön mégegyszer a szemem elé, mégegyszer beszakítom a fejét!

– Válláig se érek, mégis ő maradt alól. Ezt a pálcát meg mihent haza-érünk, a szentölt gyertya mellé akasztom. Mer hat hónapot űltem én ezér.

Melyik a kettő közül?

Az ötvösnél egy régi ezüst-éremre csináltattam fület. Ajándéknak szántam. Egy orvos-mester barátom a nyáron említette, hogy szeretne a zsebórája kallantyujára valami olyan pénz-féle fityegőt, amilyen senkinek sincsen.

Hát egy olyan ezüst-érmet találtam véletlenül egy piaci régiségkereskedőnél Firenzében. Szép kis érem volt, noha a hátulja megkopott már. De azon ugyis csak a magyarázó irás állott valamikor. Annyira lekopott, hogy csak sömörszerü foltnak látszott rajta a címer is. De annál szebb volt az eleje: derékig ábrázolt Krisztus alak, amint jobbjával az égre mutat, balkezével pedig égő mécset emel.

A boltban egy másik várakozó is ült. Egy feketeruhás agg hölgy. A muffjából ürgényi kis pincsi-kutya csehegett reám.

Megcsodáltam a kutyát, aztán a gazdáját, az agg nőt. Vénasszonynak csak olyan reves anyóka volt az, mint más. Sőt tán éktelenebb is. Orra és álla a vénségtől -160- annyira előrenyúlott, hogy asszonynyá vált papagáj volt inkább, mintsem ember. Sokat láttam már olyanféle anyókát, s bizony nem is tünt volna a szemembe, de valami szembeötlő szomorúság ült elfonnyadt sárga orcáján. Pedig a ruhája arra vallott, hogy jómódu, noha díszítetlen fekete selyemruhát viselt, és semmi arany nem csillogott rajta. Ha nem állt volna a bolt előtt hintó, s rajta livrés inas, akkor is láttam volna, hogy paloták lakója.

De mi bánata lehet a gazdagnak, aki soha életében nem imádkozta elszoruló szivvel a miatyánknak azt a mondatát, amelyben kenyeret kérünk!? akinek ez a földi élet csupáncsak séta-utazás! akinek a tenyerén soha nem volt hólyag! akinek hűs a nyár, meleg a tél; akinek dolgozik a bányász és a selyembogár. Mi bánata lehet annak?

Azt gondolnám gyász. De akkor a fátyola gyászi fátyol volna, s a ruhája fénytelen fekete.

S mégis az arca olyan volt mint a gyászolóké. Szeme környékén a bú kékes árnyéka. Tekintete maga elé semmibe bámuló.

A boltban nem volt más, csak egy unatkozó legény, egy fiatal borbélyfigura, akinek szintelen arcán görcsöket vont olykor az elfojtott ásítás.

– Mondja meg kérem a gazdának, – selypegte a bolti legényhez fordulva, – hogy holnap reggelre okvetetlenül elkészüljön, mert elutazom.

Tekintetem akaratlanul is a ládikára fordult. Araszos magasságu köszörült üveglapokból volt összeállítva. -161- A lapokat vékonyka ezüst-keret foglalta össze. A fenék ibolyakék bársony. Rajta névjegy alaku ezüstlap. Az ezüstlapon B. M. betü és két évszám: 1824–1847. Legfölül kereszt.

S meg is kérdeztem a legényt. De az se tudta. Mindössze annyit tudott mondani, – egy ujabb ásítást szorítva az állkapcsába, – hogy a hölgy két hete rendelte, ibolyaszín bársony helyett fekete selymet óhajt belé. Ők olyan ládát sohase csináltak.

Hazaérkezett az ötvös is. Azt is kérdeztem, hogy mire szolgál a ládika? Az se tudta. Amikor rendelték, kérdezte ugyan, de a hölgy nem felelt a kérdésére.

Ott tűnődtünk aztán a gazdával, hogy mégis mire való lehet? Még azt gondoltuk leginkább, hogy valami gótai hamunak való. De Gótában 1847-ben még nem is álmodtak hamvasztásról. Másutt se.

Végre is abban egyeztünk meg, hogy az üvegláda valami elhunyt leánynak az arcképeit és egyéb róla megmaradt emléktárgyait fogja tartani.

Ekközben elkészült az én Krisztus-érmem. Hogy a műhelyben ezüsttel is megfuttatták, olyan volt, mintha ma pottyant volna ki a pénz-sajtóból.

Arra gondoltam, hogy elviszem a doktornak magam. S elmentem az orvosi muzeumba, ahol a délutáni órákban pihenni vagy dolgozni szokott. Széles diványa -162- van ott, s nem juthat oda be más, csak egy-két bizalmasa, vagy akit maga rendelt oda.

Ott is találtam abban a rettenetes teremben, amelyben a fali képek nyúzott embereket ábrázolnak; a bútorok meg csupa üvegszekrények. Mik vannak abban? el se mondom. Elég, ha arról írok, hogy imitt-amott a szekrényekben és sarkokban csontvázak állanak. Már amelyik áll. Mert vannak olyanok, amelyek futó mozdulattal dőlnek előre, vagy különféle táncfigurákat mutatnak az élőknek. Egy-egy sor koponya vigyorog a szekrények tetején is, meg a vázak lábánál. Mintha mulatnának azon, hogy a belépő megrémül.

A doktor egy terebélyes asztalnál ült egy boglya könyv között. Előtte is koponyák és egyéb csontok hevertek. Nagy kopasz feje szinte beleillett abba a környezetbe.

Ekkor látom, hogy az egyik ablakfülkében két orvos növendék ül és mikroszkoppal foglalkozik. Mögöttük egy ijedt képü szolga áll.

– Ez a tulok sváb összezavarta a vérpreparációt, és most nem tudom melyik a főhercegé.

– Menjenek most már haza, – szólt az orvos engem megpillantva. Majd ha megint folyik a fenséges vér, nyujtsanak be kérvényt az udvari hivatalhoz.

– Micsoda gyerekes fiatalság – magyarázta az orvos a vállát vonogatva. Egy főherceg járt a minap nálunk és eleredt az orra vére; abból felfogtak a növendékek egy cseppet, hogy mikroszkópon összehasonlítják más ember vérével. Már három napja játszanak vele. A másik vér a söprögető paraszt szolgánké. Az egyik növendék azt véli, hogy az alsórendü ember vérében több a heminkristály. Tudod mi az? Nem tudod. Minek is az neked? Elég annyit tudnod, hogy az emberi vérnek egyik elemét meg lehet kristályosítani. A nagyítóban mindenféle ferde téglát látsz, meg csillagokat. Hát az a heminkristály. A fiúk sok pancscsal és fáradsággal elkészítik a vért s elhelyezik a mikroszkóp alá. Ma aztán az én buzgó sváb szolgám leporolta a mikroszkópot. A papiros szelet leesett az üveglemezről. Most nem tudják melyik a főherceg vére, melyik a szolgáé?

Ezt mondva az asztalhoz vezetett, s leültetett. Az asztala tele volt könyvvel és emberi csontokkal. A koponyák közül azonban föltünően kifehérlett kettő.

– Utánzatok ugye? – kérdeztem rájok mutatva. Mert hibátlan fogu koponyák voltak. Iskolai múzeumok számára gyártanak már olyanokat is papirospépből és celluloidból.

– Néha lehet, néha nem. Ez a két koponya különben -164- azért ilyen fehér, mert meszes gödörben hevert. A mész preparálta őket.

Képzeld el, hogy van valahol a Maros mentén két szerelmes, két gazdag, fiatal, előkelő. Grófleány és gróflegény. A leány szép mint a milói Vénusz, és okos, kedves, művelt. A legény jezsuita klastromban nevelt szentéletü ifju. S azonkivül világlátott is, tudományos is. Elméjének kiválóságát megítélheted abból, hogy húsz éves korában lefordította Hégelnek egy kötetét magyarra.

Hát az a két fiatal megismerkedik, összeszeretkezik. Annyira imádják egymást, hogy az ismeretségök kezdetétől három éven át mindennap leveleznek. Az útjokat nem keresztezi semmi. Tehát eljegyezkednek, a lakodalomra is kitűzik az időt. A lakodalmat a leány kastélyában akarják ellakni. A vőlegény ott hál. A vendégség egy része is ott van már este. Reggelre azonban a vőlegény eltünik.

Képzelheted, micsoda bomlás volt ott! A menyasszony sirt és ájuldozott. A lányok hüledeztek. A férfiak a markukba mosolyogtak. A mamák szétvitték a pletykát az ország minden tája felé.

Persze mindenki azt gondolta, hogy a vőlegény a menyasszonytól szökött meg, de a menyasszony nem hitte azt egy pillanatra se. Napokig, hetekig kerestette, kereste maga is.

Megtudta, hogy utoljára egy kerülő beszélt vele. A kerülő azt jelentette, hogy egy szép vadkant látott a hegyoldalban. Aztán megtudták, hogy egy puska -165- hiányzik a kastélyból. A fiatal gróf bizonyára arra gondolt, hogy a vadkant hamarosan lelövi az ünnep örömére, és visszatér. Átkutatták az erdőt százszorosan. Falevél se maradt fordítatlan a földön. Hasztalan: se puskája, se ruhája, még csak egy gombja se találódott meg soha.

Elképzelheted, hogy a menyasszony mennyire gyászolta. Nem is ment férjhez. Megöregedett, nagyon is korán megőszült, megvénült. Ma már olyan vénség, hogy az orra összeér az állával.

Ötvenhat esztendő elmúltával beállít egy ismeretlen pap a gróf-asszonyhoz és egy tallér nagyságu medájont nyujt át neki:

Akkor a pap elmondta, hogy tíz évvel előbb egy öreg rab a munkácsi várban gyónt neki, s a gyónásban megbízta azzal, hagy ha meghal, keresse meg, ki volt az az úr, aki 1847-ben eltünt valamelyik úri családból. Annak a családnak adja át azt a medajont.

– Miklós urat az az ember megölte. Rájogosított arra, hogy azt is elmondjam. A rab, – akkor még fiatal gonosztevő, – az erdőben bujdosott. És az erdőszélen egy vadkörtefán készült azon este meghálni. A holdfénynél látta, hogy egy fiatal úr puskásan siet be az erdőbe. Arra gondolt, hogy annak a ruhájában és puskájával, pénzével átjuthat vadászalakban Romániába. -166- Rávetette hát magát a fáról, és a fiatalembert megfojtotta.

Az öreg hölgy egyik ájulásból a másikba dőlt. De mihelyt felocsúdott, sirva kérdezte tovább:

– A gyilkosság helyétől nem messze van egy domb. Azt mondja, ott egy gödröt talált, abba vonszolta az áldozatát.

– Ezt a gróf nyakáról szakította le. Az aranyláncot eladta. A képet egy határkő mellé csusztatta be. Megbizott azzal, hogy keressem meg és adjam át a családnak. Egyebet nem téríthet meg. Könnyü volt kinyomoznom az eltüntnek a nevét. Azt is megtudtam, hogy az elhunyt méltóságodnak a vőlegénye volt. De a családjából már nem él senki. A medajonnal hát vártam. Tegnap értesültem arról, hogy az agg bűnös meghalt. Azonnal vonatra ültem, hogy méltóságodat a gyónási megbízásból értesítsem.

A grófhölgy meg aznap útra kelt. Drága érckoporsót vitt innen magával, hogy abba takarja a megölt vőlegény tetemeit. A saját családi sirboltjába akarta eltemettetni.

A község bírája elrendelte az ásatást a dombtetőn. Pünkösd előtt való napon mentek ki. A szolgabíró is ott volt, a helybeli pap is.

A grófhölgy könnyes szemmel szedte fel, és gyüjtötte -167- össze egy nagy fekete kendőbe. Senkinek másnak nem engedett hozzájok nyulni.

Néma csendben folyt tovább az ásás. A hatósági emberek a kalapjokat levéve nézték.

A következő ásónyomokra csigolyák, lábszárak, karcsontok fordultak elő…

Csak az volt a különös, hogy több volt a csont, mint amennyi egy embernek szokott lenni.

– Ovatosan, ovatosan! – rebegte a hölgy. Inkább csak kézzel szedjék a földet!

A földben már akkor szürke és krétaporos rétegek látszottak. Azok között még több csont hevert.

– Bizony méltóságos grófnő nem akartam előbb szólni, de most már meg kell mondanom, hogy ez a domb itt akasztóhely volt valamikor. Az a gyilkos azért talált itt gödröt, mert az akasztófák alá gödröt szoktak ásni, hogy a tetem beleessen. A gödörbe már előre néhány kosár meszet szoktak vetni. Kétségtelen, hogy az akasztott ember már benne volt, mikor a gyilkos idevonszolta az áldozatát, és ő mind a kettőjüket behányta földdel.

– Meg kell tudni ki volt a felakasztott, – mondja -168- végre a szolgabíró. Akkor aztán valamelyik orvos megválasztja, hogy melyik az akasztott emberé?

Mingyárt nekifognak a levéltár felhányásának. Keresik pincében, padláson. Végre egy hét mulva rátalálnak.

Hát az akasztott ember egy Piros Tóni nevü huszonnégy éves rablógyilkos volt. Az iratok elmondták, hogy paraszt származásu, de mészárosságot tanult. A bűne az volt, hogy nőket, gyermekeket is megfojtott csupán a rajtok levő fülbevalóért, gyürüért.

A községi orvos mingyárt vizsgálat alá fogja a koponyákat, de sehogyse boldogul. Arcképet kér.

Csakhogy az nincs. Ami volt a grófról, három olajfestmény, az elégett a szabadságháborúban egy kastélyégéskor; fénykép nem maradt róla, mert hisz akkor még kezdetleges találmány volt a fényképezés, s nálunk alig híréből ismerték. A mészáros haramiának meg éppenséggel nem maradt képe.

Az orvos azt ajánlotta, hogy vigyék el a koponyát külföldre. A Gall Ferenc koponyászati tudományának még sok hive találkozik. Azok biztosan megállapítják.

És a két koponya vándor-útra indult. Bejárta Németországot, Franciaországot, Svájcot, Olaszországot.

A tudósok elkérdezték, hogy a gróf mi táplálékkal élt? micsoda vizen nőtt fel? micsoda betegségeken ment át? és így tovább.

– A két koponya nagyon egykorú. Mind a kettő vegyesen táplálkozó embernek a koponyája. Nem lehet megválasztani.

– Uram, – mondotta az agg hölgy. A világ minden tudósa tudatlan, ha ezt a két koponyát meg nem tudja különböztetni. Az egyik egy szent emberé volt, értse meg: egy szent emberé, egy felsőrendü léleké, egy angyalé. A másik egy gazemberé volt, egy gyilkosé, egy hóhér kezére jutott emberi fenevadé. Az egyik bölcs volt; a másik írást nem ismerő, buta. És az én Miklósom főrendü nemes volt, a másik pedig állat. Hát hogy ezt meg ne lehessen különböztetni!… Hiszen csak gondolja el, hogy egy Deák Ferenc és egy bihari oláh között nagyobb az értelmi különbség, mint az ürge és elefánt értelme között. Hát hogy egy ürge fejét ne lehessen megválasztani az elefántétól! – hiszen ez együgyü beszéd!

Persze én is az arcképet tudakoltam először, noha sokat nem bíztam abban se. Hát arckép nincs, de a hölgy azt mondja, hogy minden vonására emlékszik, csak be kell hunynia a szemét.

– Hát kezdjük a homloknál. Méltóztassék elmondani apróra, hogy micsoda mélyedések és domborodások voltak a vőlegény homlokán. Mekkora terjedelmüek voltak azok?

De hiába hunyogatta ő a szemét, csak arra emlékezett, hogy a vőlegény jobboldalt elválasztott hajat viselt és hogy szép pici fekete bajusza volt; továbbá, hogy mindig mosolygott és hunyorgott, mikor beszélt és hogy a szavajárása ez volt: Csodálatos!

– Méltóságos grófnő, – feleltem sajnálkozva, – mindezek a tulajdonságok olyanok, mint a víz tükrén a kék szín. Ha eltünik a víz, marad a sár, meg a kő.

Ezt ő is megértette. De nagyon kért, letérdelve -170- kért, hogy szedjem össze minden tudományomat, és vessek véget a gyötrelmeinek.

Hát barátom itt a két koponya: különböztesd meg. Különbség van valamelyes a kettő között, de ki tudná megmondani, hogy a leporlott bőr, hús, haj, és egyéb külsőségek milyenek voltak?

– Mindenki azt mondja neki, de ő szegény éppen attól irtózik, hogy a vőlegénye egy haramiával fog együtt porladozni.

… E pillanatban belép az orvos szolgája, és jelenti, hogy a grófhölgy várakozik.

Az orvos fölugrott és bekisért egy feketeruhás agg hölgyet, az én ötvösbolti ismerősömet.

Ugyanazon fekete ruhában volt, csak éppen a pincsijét hagyta el, bizonyosan a hintóban.

Az agg hölgy remegő kézzel vette át. Könnyben áradozó szemmel nézett reá, s megcsókolta a koponya homlokát.

– Tehát bizonyos? – kérdezte érzéstől fulladozó hangon. Teljességgel bizonyos? Miről ismerte meg? Tudtam, hogy meg lehet különböztetni! De az orvosok oly vakok! Tehát hogyan találta meg a különbséget?

– Azt majd írásban fogom kifejteni, méltóságos grófnő. Az kérem tudományos kifejtés tárgya. Lehet, hogy az orvosi egyesületben is felolvasom. Mert ez érdekes valami…

– Megbizonyítom méltóságos grófnő kétségbevonhatatlanul. S addig is becsületszavammal biztosítom.

– Hálás leszek, örökre hálás szolgája leszek önnek, – rebegte a nő.

– Semmit. A hölgy hazamegy. Boldog szomorúsággal siratgatja a halottját. Eszébe se jut az én tudományos fejtegetésem.

– Nem hiszem. Ha mégis megtörténne, ha időmúltával eszébe jutna, hogy az írást kérje, húzom, halasztom. Azt irom, hogy a jegyzeteimet szétszórta a szolgám. Sok a dolgom stb. De azt hiszem, el fogja felejteni, mert nem kételkedik többé.

– Hogy bántaná? Nekem a gyógyítás a kötelességem. Főzettel gyógyítok-e vagy kenőcscsel? pilulával-e vagy hazugsággal? abban a világnak semmi köze. A fő az, hogy a beteg meggyógyuljon.

Elgondolkozva távoztam tőle. Mi hát az ember: ha a csontja nem ő; ha a húsa por; ha a főherceg vére azonegy piros nedv a szobaseprőével.

Erdei történet.

A falu negyvennyolcas volt; a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart lenni. Az erdésze volt az egyik kortese. A falu egyrésze nem hajolt.

– Megálljatok kutyák! – mondotta öklöt rázva az erdész, – jöttök majd ti is céduláért!

A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem szedhet az erdőn gallyat.

Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokon még keményebben fagyott. Kályha mellé húzódott még a kutya is.

Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő minden vagyona. (A falu nagyrésze három-négyholdas szőlősgazda.) Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s haza hordta a hátán a fiával, a tizenötéves Imrével. -174-

Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, onnan is hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ád cédulát a nyakasoknak.

– Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt, – felelte az ember. – Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot is. Azon aztán veszünk tüzelőfát bőven.

Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre keményedett.

Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest, egynéhány szál forgácsnál. Végre is azt mondta a fiának:

– Még karácsonkor se legyen meleg szobánk? Eredj ki, édes fiam, az erdőre. Ilyenkor úgy se jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, szaladj.

A család becsületes volt, dehát az erdei gally úgyis értéktelen a grófnak.

A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló bogáncson prémként fehérlett a zuzmara. A földeken túl aztán látszott már az erdő. Az is zuzmarás, – fehér erdő.

Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is fázott. A derekát is érdeklette a hideg.

S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia a bekecset, ki kellett volna bontania -175- a kötelet, s hidegben nem szívesen bontakozik az ember.

Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka meg-megborzongott. Szemét a hideg könnyezésre csípte.

Ösztövér barna gyerek volt különben, kis állu és hosszu orru; korához képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott vásári báránybőr-süveg. A kezét a bekecse zsebébe sülyesztve roptatott a hóban.

Az erdő elején nincsen hullott gally. Beljebb kell hatolni. Ha éppen találkozik is a kerülővel, azt mondja, hogy madarászni jött. Erre a kerülő azt kérdi, hogy: hol a lépes vessző? Felelni fogja: Azt gondoltam, hogy ilyen hidegben kézzel is lehet.

Mégis aggodalommal lépegetett beljebb. A hó halkan roppogott a lába alatt. Megállt olykor és körülnézett a mozdulatlan, havas erdőben.

A fák alatt már itt-ott mutatkozott egy-egy kis töredék, de csak vékonyka gallyak. Beljebb! Beljebb! Szedni fog olyan egy háti terhet, hogy három napra is meleg lesz tőle a szoba!

S képzeletében látta a kis rozsdás bádogkályhát, hogyan pirosodik majd az oldala, míg benne ropogva, pattogva ég a tűz. Meleg lesz a szobában, áldott bőségü meleg! Körülülik a kályhát. Az apja odatelepedik a kályha elé, s időnkint egy-egy borsónyi parazsat illeszt a pipájára. -176-

Talán félórát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt ötlött a szemébe.

Mégis leselkedve nézett reá: vajjon kicsoda? Ha a pecsovicsok közül való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor-fiu is rakodott az erdőn?

Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig ovakodva közelített feléje.

A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett s hallgatódzott. Körül is pislantott.

Buray Éva vele járt iskolába. Hamar-növésü szőke leány. Az iskolában éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, valahányszor felelnie kellett. Szégyelte, hogy a kicsinyek közt ő a legnagyobb. Talán a szeme is azért volt mindig olyan szemérmes. De most már hogy elhagyták az iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát se húzta a válla közé.

A leány megrettent, hogy a hó-ropogását meghallotta. Ijedten nézett Imrére.

Valami nagy barátságban nem voltak, – csak mint az iskolások között szokott lenni, akik nem egymás -177- közelében ülnek, nem is egyfelé laknak. De ellenségesek se voltak. Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak. Imrének is. A tentát maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából, meg gubacsból. Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte. „Szépen kérd, akkor adok!“ Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét, mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány haragudott. Imre se mert neki szólni.

Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült tököt vitt a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor ott: négy fiu és ő.

Éva a padra tette a tököt, – omlósra sült tojás sárgája színü csemegét, – s vékony szeletet vágott belőle. Fölvett egy szeletet az ujjával, piros nyelvét kissé kinyujtotta, s úgy tette rá a szeletet, mint nyalánk úri lányok az ananászt.

Óra-közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel szólott:

Éva ránézett. A fiu arcát gyönge pír színezte át. Ő is elpirosodott kissé a kedves szóra. Aztán fogta az üvegét és bővecskén töltött.

Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva folyton kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi ceruzáját, Imre lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S ha a pör a tanító elé föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett tanuskodott. Viszont Éva meg-megosztotta az almáját, aszalt szilváját Imrével. Egyszer Imre a tentával színig telt üvegkéjébe dugót szorított, s a tenta a szeme közé fröcskendezett. Valamennyien röhögték. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett és a kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a zsebkendőjét nyálazgatta meg és úgy tisztította le a tenta-szennyet róla.

Akkor az iskolások sugdosódni kezdtek. Egy fiu gúnyosan ki is kiáltotta, amit sugdostak:

A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem szóltak egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik az iskola egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán.

Aztán a vasárnapi iskola is lemult róluk. Nem találkoztak, csak olykor az utcán vagy a templomban.

– Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönne, hozzálapulok a fához. Azér is vettem fel az anyám kendőjét.

Éva előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt és összébb szorította a kötelet.

– Megvárhatlak, – felelte a leány. – Úgy is meg akartam várni, míg besötétedik.

Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol galyvég állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt különben nem volt akkora hó, mint a tisztásokon.

Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott -180- elől a fiu, utána a leány. Futott mind a kettő kétrét görnyedten a teher alatt.

A fiu egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s hallgatódzott. A leány is.

Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a nagy lepsifülü vadászkutya!!!

A leány futott elől, csakúgy lobogott a szoknyája. A fiu utána. A leány eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiu is eldobta.

S futottak lelkendezve az ó-erdő felé, amelyben tilos volt a járás meg a gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni.

Talán félórát is futottak. A leány jobban bírta, vagyhogy az ijedség hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak lekapták a fiu fejéről a sapkát. A fiu érezte, de rémületében nem gondolt vele. A leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett volna, ha el nem kapja. Sárga haja fürtökben röpködött utána.

A fiu is megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte hallhatóan dobogott.

Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiu is hozzátámaszkodott a fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett.

Aztán a leány hátra simította a haját, és felkötötte -181- a kendőjét; átkeresztezte a mellén és csomóba kötötte hátul.

– Lett volna nemulass! – felelte a fiu. Még talán be is zártak volna bennünket.

– Iszen csak kerüljön elém valahol az a kutya! Még ma agyonsujtom egy kővel!

A korai téli est homályzott már a fák közt. Az ég valamennyire kitisztult. A nyugati felhők szélét haragos piros fény szegélyezte.

Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S aggodalmas arccal hallgattak.

De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: Cserfa alatt ülünk. Vagy azt mondta volna: Holnap szombat lesz.

Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a szava mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el volt nyilva a szeme. S nagy világoskék szeme volt a leánynak, ártatlan és bánatos. És a napnyugvás felé volt fordulva.

A fiu szavára mégis elmosolyodott. Örült a szónak. Asszonyok sokszor modták már, hogy szép a szeme, de fiu még soha.

– Neked is szép a szemed, – mondotta. Én sokszor néztem a szemedet, mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer haragudtunk is.

– A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra nézek, hát egy öreg szarvas… Az erdő királya… Volt akkora mint… Szép két ágas-bogas szarva volt. Akkora mint a két karom, de még nagyobb is. -183-

– Aztán ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a szarvát, és riccs-reccs eliramodott a fák közt.

Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor éjjel nyári zápor fut át a falun.

Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. Sűrű havazásként hullott a zuzmara a fejükre.

A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti sötétség is homályosabbá vált. A szél ropogva rázta a fákat, s fagyosan suhant a nyakuk közé. A havat is fujta ide-oda, mintha láthatatlan szellemek söpörnék az erdőt.

Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten behúzták a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél oldalt kapdosta Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. Minduntalan havat csapott az arcukba.

S kis gyűrött piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, -184- hogy bekötheti-e vele a fejét? De kicsi volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe.

A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a fákat kikerüljék. Az ó-erdőből csak ki bírtak irányozódni, de a cseplesz sűrűjében minduntalan fákba ütköztek. A szemüket behunyva kellett menniök. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak. Imre maga elé tartotta a kezét; Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az arcára. A szoknyája is recsegve hasadozott. A lábuk botladozott.

– Emerre kell tartanunk, – rebegte, – hidd el, Imre, hogy erre. A szél terelt el bennünket az irányból.

S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek rémlett a tájék. Erdőben a fák oly egyformák! kivált, ha sötét is van.

De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat fordítottak a szélnek, aztán újra tovább láboltak a hóban.

Talán egy órát is mentek már. Arra nem is gondoltak többé, hogy a sapkát meg a fájokat megtalálják.

Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert szélroham érte őket. A mélyben elsuhogott a fejök felett.

Vékony fák helyett öregek közé jutottak. Fekete óriásokként álltak a fák a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal integettek volna…

Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A leány leült és szepegett.

– Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön a hold is.

– Engem meg a süvegemért vernek meg. Dehát majd megmondjuk, hogy… Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél tört eleget. Még az is meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is…

Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. Kifelé iparkodtak az ó-erdőből. De merre van „kifelé?“

Már nem fáztak annyira. Sőt meleget éreztek kezükben, lábukban. Imrének a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna.

Egy erős fuvat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak elvánszorogni egy öreg fáig, amelynek erős alsó ágai óriás fekete kígyókként nyultak bele a homályba. -186-

– Most már mindegy, – mondotta vigasztalón a fiu, – meg kell várnunk a holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk.

Szorosan összebujtak. A leány megoldta hátul a kendőjét, s rátakarta a fiu fejére is.

Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejöket összetartották, hogy ne fázzanak.

– Csak volna gyufám, – mondotta a fiu, – tüzet raknék itt a faoldalában.

A fiu egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett kezével alig bírta összemarkolni, s a szájába tenni.

– No nem lesz ez mindig így, – szólalt meg idő multán a fiu, – én ugyan nem töltök több telet itthon.

– De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyü az élet. Az ő bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él.

– Hát ujságot árul az utcán. Ahány ujságot elad, annyi fillér az övé. Száz ujságot is elad egy nap, de néha kétszázat is.

– Megesküdött szentucscséval, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még több ujságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka van, meg jó lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz az élet, Éva! Mindennap zsemlyét eszek! Majd meglátod, ha karácsonyonkint hazajövök… Rám se ösmersz.

Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A fiu behúzta a nyakát.

– Egy kékbársony pántlikát szeretnék, keskenyet, amilyen a jegyző úr lányának van. Azt mondják, nem drága…

Aztán ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit Éva: elviszlek magammal. El én. Elveszlek feleségül.

– El. Te is árulsz ujságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk enni minden reggel. -188-

– Nem? Hát nem emlékszel?… Igaz, hogy régen volt… Mikor iskolába jártunk…

A leány még szorosabban simult a fiuhoz. A sötétségben szinte fénylett a szeme. Arcát a fiu arcához szoritotta. A nyakát félkarral átölelte.

A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. A két gyermek fázása elmult. Valami kellemes zsibbadtság állta el a testüket.

– Te, Imre, – mondta lágy hangon a leány, – osztán hogyan fogunk esküdni?

– Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám lesz… Uras. Olyan mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy piac, ahol olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan az, mint a vadonatúj.

– Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy… Elviszem a bádogiskátulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az pénzzel.

– Istenem… Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? Selyemruha volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem kívánom tőled… Mert az drága.

– Drága? Akinek pénze van, annak semmise drága. Veszek én neked, Éva, selyemcipőt is, meg selyemkeztyűt -189- is. Úgy jársz, mint a legfajinabb úriasszonyok. Aztán tartunk otthon mindenféle madarat. A rigómat is elviszem, meg a csízemet. Cinegét is fogok egypárt addig. Lesz egy szép úri szobánk, csupa köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes, mint falun van. Oszt esténkint összeülünk a kályha mellett. Danolunk. Ott szénnel fűtenek, azt mondja a Jani.

Megcsókolta a fiu arcát kétszer. A fiu egy perc múlva visszacsókolta. S kisideig hallgattak.

– Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg kályhánk. Sütünk rajta almát.

– A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, Szent Imrét, meg egy csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, mikor búcsún voltam keresztapáméknál.

– Ne végy selyemruhát… mégis drága. Pedig milyen szép! Csak egyszer szeretnék fehér selyembe -190- lenni, csak egyszer… Nekem még bőrcipőm se volt soha.

– Haj de álmos vagyok, – szólt a fiu, a szemepilláját emelgetve. – Keljünk fel tán, és… Azt mondják, nem jó elaludni…

De azért ülve maradtak. Időnkint egyik is, másik is rebegett valamit. De már csak a maga gondolatát mondta mindegyik.

– A királyhoz is bemegyek, – rebegte a fiu. – Látni fogom a koronát… a fején…

És akkor megmozdította a kezét, mintha köteléket érezne rajta. Bágyadtan rebegte:

A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz símultan, fejöket összehajtottan.

Sokágu koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hó-por. Az orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és legelgetett.

Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő fehér zuzmarával.

A dugóhuzó.

Nyári regg egy vidéki városban. Egy terebélyes épület előtt sok gatyás ember és tarka szoknya; kocsik és szénázó lovak. Egy szürke-kalapos urat is pillantok meg a sokaságban. A fehér-szalagos völgyes kalapot tíz éve ismerem.

– Dehogyis, – feleli Bálint, kövér kezével legyintve, – törvényház ez.

A felhőkre pillantott, mert boruldozott az ég. Sötét felhők gomolyogtak a város felett; morgott is már.

Bementem vele a tárgyalásra. Ő egyelőre a tanuk -194- szobájába tért. Én beültem egy üres padba, mingyárt az elsőbe. Azt a falusiak nem merték megszállani.

Egy legényt vezettek be a szuronyos őrök, egy vastag-derekú fiatal paraszt legényt. Gyolcsingben, gatyában. Olyat se láttam még vádlottak padján.

Belépésekor meghullámzott a falusi sokaság s valami nyöszörgő jajgatás hangzott az egyik padból. Egy öreg asszony jajgatott a kezét csapkodva:

– Jahahaaaj, kegyelmezzenek, irgalmazzanak a fiamnak… nagyságos főbíró uraim…

Míg a bűniratokat olvasták, szétpillantottam a besereglett falusi népen. Mind egyfaragásu komoly barna ember; üstökös hajuak és szögletes orruak. A nők soványak, naptól pörköltek, de selyemkendő virít sárgán, pirosan, kéken a fejükön. A leányok is fakók, s még cifrább ruhásak; a hajukat régiesen a fejükre ragasztva viselik, és emmiatt formátlanok. Csak a szemök csillog okosan.

Az arcán meg a szemén a fogság bágyasztó levegője meglátszott. A haja neki is üstökös-borzas, mint a többi falusi embernek.

– Az a vád reád, hogy megölted Nagy Máté kocsist. Bünösnek érzed-e magadat?

– Megmondom igazán. Némelyik órába hibáztatom a haragomat,… másik órába… azt gondolom…, ha megint úgy kerülnék vele szembe, megintsak al lenne a vége, hogy engem vasra vernének.

– Úgy történt instálom, hogy… Kisasszony napján búcsú vót nálunk. Aztán… ő is odajött az ivóba. Oszt mondok neki:

– Hát mondok, kend nem idevalósi ember, csak átszegődött az urasághó kocsisnak, hát kend nem tudhassa hogy mi nálunk a törvény? Mert mondok minden házba más a szokás, minden faluba más a törvény.

– Mondok hát kicsoda kend? Azér hogy öspörös kocsissa vót? Láttam én mán nagyobb kokast is az urak szemetdombján.

Csak igy kezdődött ilyen csöndesen. De ő akkor mán fujt, morgott. Oszt aszongya, hogy aszongya:

– Ne mondja énnekem senki hogy dugóhúzó! Mert én katonaviselt ember vagyok. -196-

– Hát… tetszik tudni, én szoktam szolgálni a kertbe, mikor az uraságunkho vendég jön. Olyankor rámadják az esüst-pitykés ruhát, oszt aznap belső szolga vagyok. -197-

Az első tanu egy jámborképü szálas legény volt, szintén béres; Menyhártnak barátja.

Az elnök figyelmeztette, hogy igazat mondjon, mert lehet hogy meg kell esküdnie a szavára.

– Ugy mondom ahogy igaz, – kezdte a legény. Menyhárt már akkor kezdett a kocsisra görbén nézni, mikor a kocsis az urho került. Ugy mondom ahogy igaz. Mer hogy a kocsis magányos ember vót, ott adtak neki enni az uraság konyháján. Ugy is vót a szegődsége. Oszt hogy az Örzse megtetszett a kocsisnak, hát azon forgott az esze, hogy jó lenne űneki. Még nekem is megemlítette, hogy aszongya: Ügyes kis sarkon forgó jány ez az Örzse. Az Isten is nekem teremtette; mit gondolsz? – Mondok: Menyhárt is éppen így beszél. – Aszongya: Nem teszi őt a lány énelejbém.

– Ugy mondom ahogy igaz, – felelte egyet nyelve a legény. Egyszer hogy a kertben ástam, kihallatszott a konyhaablakon, hogy a tekintetes asszony is hozzá-biztatja a leányt: – Nem is lenne rossz, aszongya, ha a kocsisho hozzámennél, mer aszongya neked is jobb, ha nem kerülsz ki a faluba, szolgálhatsz tovább nálunk. De a tekintetes asszony semmitse tudott Menyhártról.

– Csak arról beszéljen barátom, hogy ebben az ügyben mit tud? hogyan vesztek össze? hogyan ölte meg ez a legény a kocsist?

– Hát úgymondom ahogy igaz: az Örzse miatt -198- vót az összeveszés. Mer a Menyhárt aszongya hogy: – Hogy a dühös kígyó járja meg ezt a kocsist, mióta ez idejött, még az éccakai álmomat is megrontotta. Ugy mondom ahogy igaz.

– Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy aszongya: Meglássátok még törvény kezire kerülök emmiatt a dömhes miatt. Ugy mondom…

A tanu aztán sok elnöki rendre-rándítás között elmondta, hogy a kocsmában Menyhárt csak csöndesen mulatott. A kocsis később érkezett. Csak annyit látott, hogy Menyhárt leült vele szemben az asztalhoz. Aztán ő táncolni ment. Mikorra ismét rájok fordult a figyelme, már akkor veszekedtek. A kocsis pofon ütötte Menyhártot. -199-

A védő ügyvéd ezt ismét feliratta. Az elnök magához szólította a vádlottat:

Következett egy őszes zömök ember, az uraság béresgazdája. Az is azon kezdte, hogy a kocsis volt az oka mindennek. Mert ha az oda nem szegődik, Menyhárt se került volna bele a szorosba. Dehát az Isten úgy akarta…

– Jó gyerek ez uram, – felelte az öreg a kalapja szegélyét simogatva, – ámbátor ha megboszantják, hamar szembepöndörödik. De attul nem került volna ilyen bajba.

– Maga ott ült az asztalnál mikor az a szóváltás történt. Mondja el miképpen történt?

– Nem tudom én azt már tekintetes uram. Csak azt tudom, hogy csöndes beszélgetéssel kezdődött. Ámbátor hamar élire fordult. Mer aszongya a Menyhárt: Minden háznál más a szokás, minden faluba más a törvény. Kend nem idevalósi, hát nem tudhassa. A kocsis mingyár felgördült reá, hogy aszongya:

– Értsük meg egymást, aszongya, minálunk az -200- a törvény, hogy ha valamelyik leány le van foglalva, hát le van foglalva; – ez a becsület!

Akkor én éppen elfordultam, mert követem a bagót piszkáltam ki a pipámból. Mikorra a pipámat a számba vettem, mán akkor egymáson fenteregtek. Még a boromat is kidöntötték.

– Védekezett biz a. Mondom, hogy a boromat is kidöntötték. Mert tetszik tudni, ahogy Menyhárt előrántotta a csizmaszárból a disznóölő kést, hát a kocsis felkapott egy széket, oszt avval ütötte le a boromat.

– Azt mondta, hogy csak akkor nézett fel mikor már egymáson hemperegtek. Most meg elmondja, hogy a kocsis széket ragadott.

A védő ügyvéd azt kérdezte, hogy Menyhárt mennyit ivott a szóváltás előtt?

– Azt nem tudom könyörgöm, mer én korábban mentem oda, nem néztem. -201-

Az esső megeredt. Nagy cseppek koppantak a terem ablakaihoz. Bent fülledt volt a levegő.

Következett a korcsmáros, Spitzer nevü Bulanzsé szakállu ötvenéves ember. Fakó fekete redengot volt rajta, és a lábán sárga cipő. Sápadtan és remegő szakállal beszélt. A vállát közben a füléig vonogatta. Ő persze nem látott semmit, nem hallott semmit. Csak a lármára ment oda. Ő nem tehet arról, hogy ilyen szerencsétlenség történt. Búcsúkor mindig van verekedés. Őt azért felelősségre nem vonták soha. Ő nem csendőr. Neki polgári kötelessége a bormérés. A legény különben másfél liter bort rendelt, de az nem azt jelenti, hogy annyit ivott, mert a falubeli parasztok egymásnak töltenek. Ihatott kétszer annyit is.

Ő mingyárt azon kezdte, hogy a nép gondolkodását ajánlotta a törvényszék figyelmébe.

– Ez a Menyhárt derék dolgos ügyes fiu. Én ugyan nem tudtam arról semmit, hogy a cselédem iránt érdeklődik, mert ha tudom, nem engedem, hogy a kocsis vizet zavarjon. Igazán nem hibáztatom őt tisztelt törvényszék, mert…

Az elnök figyelmeztette Bálint urat, hogy tanunak szólították be, nempedig védőügyvédnek.

– A tárgyalásnak egy fontos pontját óhajtanám -202- megvilágítani, de persze azt igennel és nemmel elmondani nem tudom.

– Hogy olyan sokáig várattak, bejöttem a tanuk szobájából a tárgyaló terembe és hallottam, hogy a dugóhúzó kifejezést a tisztelt törvényszék üres oknak tekinti. A mesebeli farkas szavának a bárányhoz. Minthogy ez sulylyal esik az igazság fontjába, ezt óhajtom megvilágítani, ha szabad.

– Ez a legény néha az asztalnál szolgál, mikor vendég van a házamnál. A mult nyáron is, egyszer hogy vendégem volt, a kertben kártyáztunk, és ez a fiu sört hozott fel a pincéből. Egyszer ahogy oldalt pillantok, látom, hogy az orgonabokor mögött Menyhárt egy sörös üvegből kortyogat. Emberi valami. Mégis rászóltam, hogy mondok: Mit csinálsz Menyhárt! Erre ő ijedtében így felelt: A dugót húzom a fogammal! Hogy ezt megnevettük, a cselédség is mulatott rajta. Ismerni kell uraim a népet. Inkább kiáll egy fejbeütést, mintsem hogy gúnyoló szót halljon.

A védőügyvéd ezt is beiratta a jegyzőkönyvbe. Bálint úr diadalmas arccal ült le mellém.

A teremben mozgolódás támadt. A városi hölgyek kiváncsian nyujtogatták a nyakukat a vérontás okozója felé.

Egy soványka húsz éves forma leány jelent meg a terem hátulján, és hatolt a megnyíló soron előre. Öltözete olyan volt mint a többi falusi leányé: fehér ingváll, zöld selyem mellkendő, rózsaszínü virágos szoknya; a kezében csipkés kendő. De mingyárt az első -203- pillantásra szembeötlő volt, hogy a haját nem ragasztja a fejéhez. Szép hamvas barna haja volt. Olyan volt a fején, mint egy kis szénaboglya.

Máskülönben nem volt valami szépség: apró ábrándos szemek, kerek fehér arc és gömbölyü orrocska. Csak a szemöldöke volt erős-vonásu fekete.

A szemét lesütve állt meg a bíró előtt, látni lehetett rajta, hogy remeg.

A lány bólintott. A szeme pilláján könycsepp jelent meg. A zsebkendőjét a szeméhez emelte.

– Szó se volt róla. Ő csak a szakácsasszonynak példálódzott, meg a tekintetes asszonynak, hogy engem elvenne.

– Én nem. Csak ők noszogattak, hogy menjek hozzá. Ha vén is, antul okosabb, meg hogy nem részeges. És másefféléket beszéltek. Nem tudták, hogy én már eligérkeztem. Én nem mertem szólani.

– Nem akartam a tekintetes asszonynak a kedve ellen szólni. Meg attól is tartottam, hogy Menyhártot nem engedik belső szolgálatra.

– Úgy hogy aszongya: a kocsis többet néz rám mint a tálba. Szólogat is olykor, de én csak nevetem.

– Azt mondta, hogy aszongya: Mán nincs maradásom a kocsis mián. Untalan azt fujják a fülembe, hogy menjek hozzá. A tekintetes asszony különösen.

– Lehet hogy sirt is, nem láttam a sötétbe. Ő belül vót a konyhán, én kivül a kertbe.

– Nem gondoltam én semmit. Csak káromkodtam, (Isten bocsá…) Mert tetszik tudni, keserű falat vót a nekem!

– Hát azt mondta-e káromkodás közben, hogy: Majd elbánok én a kocsissal!

A leány volt az utolsó tanu. Mingyárt utána az ügyész vádlása következett.

Az ügyész előre megfontoltnak látta az emberölést. Minden szava göröngyként esett a vádlott fejére. Fekete festékkel szinezte elénk a közerkölcsök elfajulását. Citált a rómaiakból és angolokból. Rámutogatott a bűnnel terhelt legényre, mintha a rómaiak és angolok egyenesen őrá szabták volna a mondásaikat. Végül csomót kötött a beszéd végére azzal a követeléssel, hogy Dobos Menyhért emberi fenevadat a törvény vaskézzel tegye ártalmatlanná.

A falu csendben és rámeredező szemekkel hallgatta a kemény beszédet. A vádlott sápadozott.

Bálint is morgott mellettem. De következett a védő, – az említett szemüveges éber fiatal ember. Az arra figyelmeztette a törvényszéket, hogy emberi szívvel itélje meg ezt az ügyet. A vádlott fiatal, lobbanékony; a kocsis a legnagyobb kincsétől akarta megfosztani. Gondolják meg, hogy a parasztféle embernek micsoda nagy kérdés a jó élettárs. Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az asszony nem lukszus, nem is szoknyás cimbora, hanem az élet terhének hüséges megosztója. Igavonó-társ. A paraszt már gyermekkorában kiválasztja a többi közül; és úgy áll rajt a szeme, gondolata, érzése, mint a legnagyobb kincsén. Az ilyen kiválasztott leányt más nem is meri megközelíteni. S ime odapottyan egy más faluból való kocsis. Az egyszerre szemet vet reá. A legény figyelmeztetni akarja szépen okosan. Ő sejti miről van szó: durván ráförmed. Maga idézi fel a veszélyt. -207-

Igy fejtette ki a védő, hogy ami történt, nem annyira bűn volt, mint inkább szerencsétlenség. Ő is citált a rómaiakból és az angolokból. De neki a rómaiak és az angolok merőben mást mondtak Menyhártra vonatkozólag.

– Nem bírka az ember, kivált aki magyar! Szerencsétlenség volt! Beljebb csúszott a kés, mint ahogy akarta.

A törvényszék azután hosszan tanácskozott odabenn. A legény beteg arccal ült a vádlottak padján. Örzse földre néző bús szemmel állt a közelében.

Végre a bírák megjelentek, és a nagy csendben felolvasták az itéletet: öt évi fegyház.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.