The Project Gutenberg eBook of Egy barátságos ház története by Károly Lovik

A fővárosnak a liget felé eső részében, apró és nagy, büszke és szerény, pöffeszkedő és csöndes villák között egy emeletes, csinos, lassan feketedő kőkockákból épült, barátságos ház állt, amelyet üde kert zöld lombjai öveztek. Nyaranta erre ballagva, az ember a fák közt szines ernyőjü sátrakat, fehérruhás kisasszonyokat, hangos szóval futkosó ölebeket s a terraszon rendszerint vendégekre terített asztalt látott: mindez kellemes benyomást tett s azt mutatta, hogy a ház lakói nemcsak jómódu, de jókedvü emberek is. Télen a kert rózsafái szalmába voltak csavarva, a kavicsos utakról kora reggel elsöpörték a leveleket s a tar fák közt jobban előtérbe lépő házon a kéménytől a pincéig minden csinra és tisztaságra vallott. Ha téli estén erre járt valaki, egy percre önkénytelenül megállott a rácsos kapunál, mert a házból zongorahangok hallatszottak -4- s a fehér ablakok mögött táncoló párok suhantak el. A puha hóval borított tető fölött füst karikázott, a fák krétaszín ágai keretbe foglalták az épület egyszerü rajzát, a lámpák fénye végigrezgett az utak hósáncain, s az ember nem állhatta meg, hogy így ne szóljon:

Egy esőre hajló késő szeptemberi délelőttön konfortáblis állott meg a mondott ház előtt s a rozoga kocsiból, amely messziről jelezte az úgynevezett vasuti fuvart, egy hosszukabátos, rosszul beretvált arcu fiatal ember szállott ki.

– Azért mégis sok – dörmögött a hosszukabátos. – Abszolute véve sok, egy korona is elég volna. Azért természetesen kifizetem – tette hozzá.

Rövidlátó szemével mélyen belenézett apró tárcájába és kikotorta a nyolcvan krajcárt, aztán kiemelte a kocsiból podgyászát és sétabotját. Megkereste a nyaraló ajtajának csengetyüjét és hosszan nyomta meg a gombot. -5-

– Ez, kérem – köszönt a kertész és újra elzárta a titkos jelre nyiló gombot.

A hosszukabátos körülnézett, helyesebben körülszaglált, mert igen rossz szeme volt s aztán elővette a névjegyét.

– Jelentse be Szakállt. Vagyis, ez fölösleges; a név rajta van a kártyán. Vigye csak be a névjegyet. Igenis. Mondott valamit?

A kertész végigvezette a vendéget az ákácok közt, föl a csukott terraszra s azon keresztül egy világos, nagy szobába, amely rác-vásznu butorokkal, pipákkal, kerti ollókkal, rózsavágó késekkel, bekötött folyóiratokkal volt telerakva, míg a falakon képek lógtak, így egy kertészeti ujság karácsonyi melléklete, egy aloe, meg egy hatalmas indigó szines metszete, néhány régi fénykép, amelyen magyarruhás diákok állanak karöltve és egy szép, ódon olajfestmény, amely mocsaras tájat ábrázolt. A kályhában lobogott a tűz. -6-

A vendégnek pár pillanatig várnia kellett, azalatt végignézte a képeket s megfogott egy-két pipát, megállapítván, hogy rossz szaguak. A kertészeti dolgok, melyek a házigazda hajlandóságát elárulva, garmadában feküdtek az egyik ablakfülkében, nem érdekelték, ellenben az olajfestmény egyik szélét kissé följebb tolta, mert ugy vélte, hogy a kép nem lóg egyenesen.

– Apa kiment vadászni, de mindjárt visszajön. Tessék helyet foglalni. Nem emlékszik már reám?

– Ah, igen, igen. Hortense. Most már emlékszem; a szemem ugyanis nem a legjobb, nem ösmertem meg mindjárt.

– Gyerekkorunkban sokat játszottunk együtt – mosolygott Hortense. – Emlékszik, hányszor jártuk meg a bükköst? -7-

– Igen, igen. A doktor úr nagy barátja a virágneveknek. Ibolya. Ő is jól van?

– Kétlem, kisasszony, kétlem. Kissé száraz ember vagyok. Tisztában vagyok magammal.

A leány bizalmasan nevetett. Nyilt gyermek-arca ugy illett a barátságos, világos szobába, mint egy csomó ibolya a napsütötte, aranyzöld pagony közepébe.

– Nálunk nem szabad száraznak lennie, majd gondoskodunk róla, hogy más legyen – mondta a ház rokonérzését, barátságát mintegy felajánlva.

– Igen, igen. Az nehezen fog menni. Már megszoktam, hogy ilyen legyek – felelte a vendég, torkát köszörülve.

– Oh persze… Nemsokára itt lesz a farsang s akkor önnek velünk kell majd bálozni, Szakáll úr. -8-

A fiatalember arca még sárgább lett s komoly határozott vonások szaladtak végig rajta.

– Beszélgetőket is mindig talál nálunk. Nem mindnyájan táncolnak. Többen fordulnak meg nálunk…

– Akkor hát beáll a pipások klubjába, amelynek papa az elnöke. Este eljönnek Kelemen, meg Szombati és Sárosi s egy szót sem szólnak, csak leülnek abba a sarokba és egész este pipáznak, egyre csak pipáznak. Mindegyiknek megvan a maga öblös pipája – akarja őket látni?

– Tanulni akarok, kisasszony, tanulni. Az élet nem áll csupán táncból, beszélgetésből és pipából. Vannak más kérdések is, kétségtelenül vannak.

Hortense elhallgatott s kissé szégyenkezve nézett a vendégre. Szakáll komolyan, határozottan -9- tekintett rá vissza s ez a pillantás tiszteletet keltett a kisasszonyban. A tanulni szó szárazon, hidegen, mint a kigyó a viruló lomb között szaladt végig a barátságos, puha szobán.

– Tanulni – mondta lassan a leány. – Tanulni nehéz dolog… És ön bizonyára már sokat tanult és sokat tud – tette hozzá, a komoly pápaszemet látva maga előtt, amelyen át két sárga szem vibrált.

– Igenis, tanulni, kisasszony. Az élet rövid, a tudás sok s aki nem lát hozzá idején, az ostobán hal meg.

Hortense elhallgatott: ő nem szeretett tanulni, nem is tudott semmit; bizonyos, hogy ostobán fogja szemét lehunyni.

A társalgás megakadt, a lánynak nem volt mit mondania, mert tudomány-szomjas emberekkel eddig az életben nem igen találkozott, a vendég pedig nem erőltette meg az eszét, a podgyászán jártak a gondolatai: vajjon a könyvei mind együtt vannak-e? Szakáll eddig egy vidéki városban volt jogász s elvégezvén ott három évet, a negyedikre a fővárosba jött. Szüleit régi barátság fűzte Farkasékhoz s mikor szóba került, hogy a fiatal Szakáll Pestre menjen, apja az ügyvédhez fordult, nem tudna-e valami jóravaló családot ajánlani, ahol a -10- fiu lakást és ellátást kaphatna. Farkas ekkor nevetett, a kezét dörzsölte és így szólt:

– Lakást? Ellátást? Pesten? Hát hol kapna másutt, mint nálunk? Csak nem engedem meg, hogy a komám fia idegen házba menjen? Az volna szép!

– Hát ingyen kivánom? – kérdezte az ügyvéd mosolyogva. – Kapok karácsonykor egy szép selmeci pipát, vagy, ami még jobb lesz, hat tő belga rózsafát, amilyenekre már régóta vágyom s azzal rendben van a dolog. Megegyeztünk, szót se többet!

Az öreg Szakáll, aki jó üzletember volt, ugy vélte, hogy tulajdonképp tényleg ez a leghelyesebb megoldás és így az ifju jogász a mondott szeptemberi délelőttön dr. Farkasékhoz került.

– Kiváncsi a kertre? – kérdezte egy kis szünet után Hortense, aki még mindig meg volt hökkenve Szakáll tudományszomjuságától.

– Nem értek a virágokhoz, – felelt a jogász – sajnos, nem vagyok medikus.

– Igaz, igaz, hisz ön jogász… Kelemen is jogász, az a Kelemen, akiről előbb említést tettem. -11-

– Azonban Kelemen nem oly nagy barátja a tudományoknak, ő inkább pipázik, és… lustálkodik.

– Ez hiba. Gyülölöm a lusta embereket. A testnek dolgozni kell. Den Corpus muss man schinden. Okos ember nem fogja engedni, hogy a test urrá legyen fölötte.

Hortense ismét lelkifurdalásokat érezett. Lusta kis lány volt egész életében, szeretett délig az ágyban maradni, s ha már fölkelt, odaállt az ablak mellé és kinézett a kertbe, anélkül, hogy valamire gondolt volna, anélkül, hogy vágyat érzett volna a cselekvésre. Eddig nem hitte, hogy ebben valami rossz legyen, szülei – az örökké mosolygó apa és a fiatalos vérü anya – nem törődtek vele, hogyan üti agyon a napját, az ösmerőseik sem faggatták: hány órakor kel föl és mennyit munkálkodik a háztartásban? De most e határozott, fagyos szavak megmutatták, hogy helytelenül cselekedett. Amikor Szakáll száraz, hideg hangon mondta: „Gyülölöm a lusta embereket“ s felvillanó, gyülölködő sárga szeme is igazolta, hogy nem frázist pörget – a leány elröstelte magát s megijedt tőle, hogy hátha a fiatalember meg találja kérdezni, hány órakor -12- szokott fölkelni? Csodálkozva nézett a vendégre, aki ifju kora dacára már ilyen erélyes, okos és szorgalmas, s alakja önkénytelenül megnőtt a szemében.

A ház előtt kocsi állt meg. A közben megindult esőben egy vadászruhás alak iparkodott a terrasz felé és gyorsan belépett a szobába.

– Apa! – kiáltott föl Hortense, megörvendve, hogy a kínos kérdést elkerülheti. – Apa, apa, mit hoztál?

A vadászruhás csupa viz és sár volt, csizmáján szalmaszálak lógtak, friss vetések nyoma látszott, kalapján busan lengett a fácán-toll. Bár bőrig volt ázva, nem vesztette el jókedvét s büszkén rázott meg egy vékonypénzü nyulat.

– Ennyi az egész? – kérdezte a leány. – Ugyan érdemes volt megázni! Szegény apa!

Farkas nevetett és megcsókolta a leányt, aztán kezet szorított a fiatal emberrel.

– Szakáll, nemde? Ugyebár? Azonnal megösmertelek, bár tiz év óta nem láttalak. Nincs rossz fejem, mi?

Ez nem volt tréfa nála. Csodálatos memoriája volt, de csak bizonyos dolgok, többnyire sajnos olyanok iránt, amikből a gyakorlati életben édeskevés haszna volt. Igy, ha évtizedek mulva járt is -13- egy helyen, erdőben, mezőn, megismerte az egyes fákat, tudta hol ágaznak el az utak, merre van a patak? Régen látott színdarabokból, régen olvasott versekből évek mulva is tudott idézni; ha egy dallamot hallott, soha se felejtette el. A praktikus dolgok iránt azonban nem volt meg ez a fogékonysága, akárhány fontosabb tárgyalásáról teljesen megfeledkezett, ha ide vagy oda, valamelyik feléhez indult s utközben egy ismerőssel találkozott, kipárolgott a fejéből, hogy tulajdonképpen más dolga is volna s élénk beszélgetés közben kisérte el barátját Ó-Budára vagy az Elevátorhoz, ahogy éppen jött.

Dr. Farkas azzal mentegette e fogyatkozását, hogy tulajdonképpen nincs igazi kedve hivatása iránt s benne művészlélek veszett el. Tényleg csinosan zongorázott, hegedült, elég jó verseket is írt, s minden szép iránt érdeklődött, lett légyen az fenséges hegylánc vagy tegnap kikelt kikirics. De művészszenvedélye soha nem vitte tulzásba s távol állt tőle, hogy magát pályatévesztett embernek gondolja; szépen bele tudott nyugodni abba is, hogy művész helyett ügyvéd lett, s csak a pontosság ellen remonstrált. Mint a házban mindenki, ő is (kivévén ha vadászni ment) későn kelt, lassan barátkozott meg a munkálkodás gondolatával s hamar -14- belefáradt. De azért el nem kedvetlenedett soha, a legpiszkosabb ügyvédi teendőket is derült arccal végezte s mindig dörzsölgette a kezét, mint akinek valami jó üzlete sikerült.

– Na lássuk csak Samukám, – szólt reggelente irodájába lépve, a bojtárjához – mi is vár ma ránk? Biztosítási végrehajtás, hehehe, ezt már elaludtuk volna. Nem baj, a végrehajtott nem haragszik meg érte. Tárgyalás Zengőivel? Eh, ma nincs olyan napom, hogy bevegyem azt az uzsorást. Foglalás Feketénél? Ez a maga dolga. Hopp… jegyeket venni az Operába. Ezt nem szabad elfelejteni, mert Ibolya és Hortense kikaparják a szememet.

És azonnal magára kapta kabátját és sietett be a városba, a jegyirodába, gondoskodni az estéli szórakozásról, s egész nap ragyogott az arca, dobogott a szíve, hogy Fideliot vagy Faustot élvezheti.

Mint látható, dr. Farkas nem volt a legpedánsabb fiskális és nem igen sokat törődött a klienturájával. Ennek az idők folyamán nyoma is látszott, mert az apai örökség lassan fogyni kezdett s az ügyvédi hig keresmény nem birta el a nagy háztartást. Ám ez sem keserítette el Farkast, tovább mosolygott, tovább hegedült s tovább élte a maga derült, kedves világát, amelynek kőből alakult hasonmása -15- volt a mindenkinek nyitott, mindig mosolygó barátságos ház.

– No hát, megmutattad már a fiatal úr szobáját? – kérdezte Farkas Hortensétől.

– Még nem – mosolygott a leány, aki megszokta, hogy apjával mindig derülten beszéljen.

– Akkor föl az Olimpusra! – vezényelt a vidám vadász. – Mert a tetőn fogsz lakni, öcsém, ahogy diákhoz illik, fülemilék és fakoronák között. Ha kinyitod az ablakot, az égbolt benevet a mosdótáladba. Lássuk, hogyan tetszik a vendég úrnak?

Fölmentek a csiga-lépcsőn s egy tágas, világos szobába jutottak, amely vadász-disszel volt ékesítve: kitömött madarakkal, rókákkal, borzokkal, agancsokkal. Az ablak előtt széles íróasztal állott, mellette két öreg karosszék, aztán egy nagy könyvszekrény; minden igen barátságos és tiszta.

Szakáll a fülkébe övezett ablakhoz lépett és kinézett rajta, aztán visszalépett.

– Bocsánat egy kérdésért… Nem lesz itt huzat? Az ablakok kissé szabadon fekszenek.

– Biz’ az lehet. Majd kitapasztjuk. Egyébként van itt egy másik vendégszoba is, amelyik jobban tetszik, az rendelkezésedre áll. Nézzük meg a másikat. -16-

– Kelemen családunk egyik barátja s az este nálunk volt. Éjfélig sakkoztunk, akkor még megittunk egy teát, közbe rákezdett az eső és a szél, ugy hogy itt marasztaltuk. Hálából mindezért még az igazak álmát alussza. De megállj csak, hétalvó!

Előkeresett egy sétabotot, lassan kilopózott a szobából, maga után intette Szakállt és Hortenset s a folyosón át a másik vendégszobához ment lábujjhegyen. Az ajtó előtt megállt, magasra emelte föl a botot s olyat huzott az ajtóra, hogy az csaknem kettérepedt.

Szakáll kiváncsian várta a fejleményeket, hogy a szoba lakója ezek után azt hiszi, hogy földrengés van s hanyatt-homlok ugrik ki az ajtón.

De nem így történt. A szobából egy nyugodt hang felelt a kellemetlen adjon isten-re.

– Nagyszerü fiu ez a Kelemen – mondta büszkén, mintha Kelemen épp most nyerte volna meg az actiumi csatát. – Össze kell barátkoznotok! -17- Igazi fiatalember: kedves és szemtelen, mint egy veréb.

– Cigarettát és reggelit kérek, Hortense – szólalt meg ujra a hang a szobából.

– Tessék! – kacagott az ügyvéd. – Tessék! Hát nem mondom! Még föl se nyitotta a szemét és máris enni, inni kér! Nem kapsz semmit – kiáltotta be a kulcslyukon. – Itt az ebéd ideje! Tessék fölkelni!

Intett a társaságnak, hogy lopózzanak le lábujjhegyen, hadd beszéljen tovább Kelemen, abban a hitben, hogy ők még az ajtó előtt állanak.

– Azt hiszem, – szólt az ügyvéd visszatérve az uri-szobába – hogy Kelemen ez idő szerinti helyisége megfelelőbb lesz. Ámbár a másik szobán se nehéz segíteni. Ha bemegyek a városba, veszek gyapotot s úgy körülbástyázom az ablaktáblákat, hogy azokon ugyan lehellet se fér be.

– Én nem vagyok neked ügyvéd úr. Szólíts csak Zoltánnak, mint a többiek. Nem vagyok még olyan öreg. De nem ezt akartam mondani, hm, megállj csak. Igen, bent a városban láttam egy boltot, ahol kitünő gyapot-szalagokat lehet kapni, -18- egy méter nyolcvan krajcár. Ezzel beszegem az összes ablakokat. Élvezet lesz megcsinálni; ráadásul a két üveg közé mohát teszünk.

Az arca csillogott, mindig öröme telt benne, ha efféle munkát végezhetett. Kertészkedése is már hajlandóságot árult el a kézi mesterséghez, ha pedig órát, lakatot kellett reperálni vagy a villamos csengőkkel, vizvezetékkel volt baj, boldogan szedett elő vésőt, kalapácsot s addig fúrt-faragott, míg a fogyatékosságot ki nem igazította. Minden efféle munkához értett, volt lombfürésze és esztergályozó-padja, ólmozó lámpája, lombikja és ezer különböző szöge, csavarja; mikor pedig neje valamelyik karácsonyra egy láda angol acélszerszámmal lepte meg, boldogabb volt, mintha földbirtokot örökölt volna. Ha házi munkája akadt, minden egyebet félretett s addig nem nyugodott, míg meg nem reperálta a titkos lakatokat, vagy az aneroidot vagy a feketekávé-főzőt. Üres óráiban új gépezeteket eszelt ki: így volt egy spiritusz-kazánnal összekötött pipatisztogatója, amelyet maga állított össze s amely villámgyorsan huzta végig a ludtollat a pipaszárakon; egy fali órát ébresztő-szerkezettel látott el, amelynek csak az volt a baja, hogy gyakran ok nélkül is megszólalt; és fölfedezett egy villamos gyufát, amely abból állt, hogy a villámos palack -19- szikrái meggyujtottak egy hosszu darab drótra erősített taplót. Félóráig tartott, míg az ember ilyen módon tűzhöz jutott, mert előbb a palackot meg kellett tölteni, de a háziúr kedvéért mindenki ezt a pattantyut használta dohányzáshoz.

Alig ültek pár percig az úri-szobában s Farkas még be sem fejezte magyarázatait, hogy és mint lőtte le a zuglói réteken a konyhába szolgáltatott nyulat, mikor nyilt az ajtó és belépett Kelemen.

– Jó reggelt! Jó reggelt! – nevetett rá gúnyosan az ügyvéd. – Aki korán kel, aranyat lel!

Kelemen rosszkedvüen üdvözölte a társaságot és feszesen mutatkozott be Szakállnak.

– A találmányod meg van őrülve, – dörmögte a jogász. – Ma éjjel a kakuk-óra ötször berregett, pedig föl se huztam.

Az ügyvéd komolyan akart fiatal barátjára nézni, de aztán kitört belőle a nevetés. Ő állította be este úgy az órát, hogy az minden órában csöngessen a hét-alvó fülébe s most boldog volt, hogy a találmánnyal egybekötött tréfa ilyen jól sikerült.

– Kitünő tréfa, – mondta Kelemen, – kitünő… Meg fogom gondolni, míg még egyszer felülök neked. És micsoda átkozott szerkezet! Hozzávágtam -20- a papucsot, Klopstock összes műveit, végül a gyertyatartót, de csak egyre berregett, berregett, mintha fizetnék. Zoltán bátyám, benned egy pokolgép-gyáros veszett el.

Szakállnak eszébe jutott, hogy azt a szobát jelölték ki számára, hogy az ő álmait is szét fogja dúlni a megőrült kakuk-óra s ettől a gondolattól megborsózott a háta.

– Nem; legkevésbbé sem. Hogy, hogy nem, félálomban az esteli utolsó sakk-játszmával kezdtem foglalkozni s hosszu tanulmány után végre rájöttem, hol csináltam a hibát. Mikor a királynéval kimozdultam, fedezet nélkül hagytam a királyt s ez volt a vég kezdete.

– Óh, persze, – ellenkezett Farkas. – A királynéd akkor már be volt ékelve a futóim közé.

– Ez bizonyos, – felelt őszintén a gavallér. – Nagyon éhes vagyok. -21-

Hortense kinézett az ablakon. A ház előtt éppen akkor állt meg egy bérkocsi.

– Már itt is vannak, Kelemen, – nevetett, mert ő is éhes volt. – Azonnal leülhetünk az ebédhez!

II.

Szakáll Péter tehát beköltözött a barátságos házba, ahol a téli napok nyájasan sorakoztak egymáshoz. Farkas mindjárt másnap neki látott volt az ablakok megcsinálásának s bár egy ügyben Nagykátára kellett volna mennie, inkább honnmaradt s a képviselettel Samut, a bojtárt bízta meg. Az ügyvéd egész nap tett-vett, furt-faragott és dolgozott a szobában meg a háztetőn, végre azonban oly szakértelemmel csinálta meg az ablakfülkét, hogy azon tényleg „egy lehelet se tudott befurakodni“. A szoba tehát kellemes volt s a liget csöndje fölötte alkalmassá tette a tanulásra.

Szakállnak az új környezet kezdetben merően idegen volt s később sem tudott beleszokni az ott uralkodó hangba s világfölfogásba. A házban mindenki barátságos, könnyen gondolkodó, nyiltszívü volt s akárki lépte is át a küszöböt, Farkas úgy fogadta, -24- mint régi, jó barátját. Bizalmával az idők folyamán sokszor visszaéltek, de ez nem változtatta meg jellemét: nagy gyerek maradt, aki irtózott minden formától, vaskalaptól, pár szó után bárkinek föltárta lelkét és ha százszor is csalódott, százszor újra tudott lelkesedni. A komoly, sötét kérdések nem vonzották, ellenkezőleg, futva menekült előlük s mi sem töltötte el olyan szomorusággal, mint a gond érzése vagy látása. Kissé felületes, de jó ember volt, tetőtől talpig, a világgal, családjával és önmagával szemben, szerette, ha körülte mindenki jól érezte magát és legfőbb jutalomnak egy hálás tekintetet, egy meleg kézszorítást tartott. Bálványozásig imádta feleségét, gyermekeit; jóbarátaiért mindenre képes lett volna, anélkül, hogy ez áldozatok igazi súlyát, jelentőségét érezte volna. Mint a virág illatot ád mindenkinek, aki mellette elmegy, gazembernek, becsületesnek egyaránt, úgy ő is mindenkire melegséget és barátságot iparkodott hinteni, könnyelműen, vidáman, mint a vadrózsa, amely nem sejti, hogy az ősz beköszöntésével senki se fog vele törődni.

Szakállnak más nézetei voltak az életről. Szűkszavu és szűkszívü családból származott, amelynek hallgatag jeligéje évszázadok óta az volt: lassan, de biztosan előrenyomulni. Ő az embereket, fiatal kora -25- ellenére, hidegen itélte meg, látta tülekedésüket s mégis nagy tudatlanságukat, és értékelni tudta azt az óriási kincset, amely a tudomány könyveibe van lerakva. Uzsorás módra gyüjtötte az ész gyümölcseit, mohón, pillanatra se ernyedve el, a szükséges mértéken felül. És mint a zsugori nem a világnak, hanem a maga sajátos szenvedélyének gyüjti a kincseket, ő is elzárta lelkét az emberek elől, a szellem kincseit nem mutogatta, és ahelyett, hogy a mívelődés eszközeivel jellemét, modorát csiszolta volna meg, a sok szellemi erőből raktárt csinált, amelynek fegyverei komoran sorakoztak egymás mellé. Szakáll lelki szeme előtt ki volt jelölve a pálya, amelyen előrehaladni kívánt. Állami hivatalnoknak készült, aki a rang-lajtorján lehetőleg magasra kússzon föl s ezzel egy újabb fokkal segítse fölfelé a lassan előrenyomuló Szakáll-családot. A nagyapa még paraszt volt, a fia már kereskedő, az unoka hivatalnok, az utána következők még magasabbra juthatnak. Nem festett maga elé fellengős célokat, tisztában volt azzal, hogy nem lángelme, hanem csak szorgalmas hangya, de amit e kereteken belül el lehet érni, arról tudta, hogy az övé lesz. Ez a hideg pálya tetszett neki, mert a karakteréből fejlődött, mert legapróbb részletében is okos volt s kizárt minden kalandos vonást. A tudat, -26- hogy különb a többi embernél, aki céltalanul, a jövő ismerete nélkül vág neki az életnek, büszkeséggel és megelégedéssel töltötte el.

Mint vidéki jogászkodása alatt, úgy Szakáll Budapesten is szorgalmas volt. Egész nap a könyveit bujta, de amellett maradt ideje, hogy az egyetemre járjon és szigorlatokat is hallgasson. Élete már most is olyan pontos volt, mint a legkitünőbb bürokratáé. Korán kelt és hóna alatt könyvvel sétált egyet, aztán megreggelizett, leült tanulni, majd bement az egyetemre. Délben hazasietett, egyszerüen megebédelt, bement a szobájába és vacsoráig el sem hagyta a könyveit.

Farkas tisztelte ezt a buzgóságot, de meg nem értette. Az ügyvéd, mint minden művészhajlandóságu lélek, nem volt barátja a tételes, a formákba öntött tudománynak és színe előtte csak annak volt, ami szép, amit a természet vagy a képzelőtehetség tesz azzá. Ilyen volt idősebb korában, hát még milyenebb, amíg jogász volt: mindig vidám, mindig könnyelmü, mindig eltelve a szép iránti mámorral, lett légyen az virág, műremek vagy asszony. De könnyed gondolkodása és tettei dacára tisztán érezte, hogy nem vétkezett semmit, sem a világ, sem önmaga iránt. Más embernek ilyen karakter mellett talán nem tetszett volna Szakáll, ám ezt az érzést -27- Farkas nem ismerte, ő mindenkivel szemben, természetéből kifolyólag szolgálatkész, barátságos volt, akár hasonló indulattal találkozott, akár nem. Jó barátságban lévén Szakáll szüleivel, a rokonérzést rögtön, indokolás nélkül kiterjesztette a fiúra is és beérte annyival, hogy megpróbálta néha, nem lehetne-e szép szerivel a pápaszemes jogászt vidámabbá és fesztelenebbé tenni.

A Farkas-házban társaság gyakran fordult meg s nem múlt nap, hogy egy-két vendégük ne lett volna. E jóbarátok sajátságosan illeszkedtek, szinte belejegecesedtek a család körébe. Itt volt például Kelemen, egy kis fiók-Farkas, aki rövid ismeretségük dacára máris erősen kezdett hasonlítani a fiskálishoz, akinek gondtalan, könnyelmü kedélye önkénytelenül reátapadt a legtöbb vele érintkező emberre. Kelemen szintén azon az őszön került Farkasékhoz, mikor Szakáll a házba költözött. Az apa a liget felé közlekedő omnibuszon találkozott össze egyszer-kétszer a diákkal; ilyenkor eldiskuráltak s csakhamar kölcsönös rokonszenvet éreztek egymás iránt. Pár ilyen kocsizás után Farkas házába vezette Kelement s már a harmadik látogatás oly bizalmassá tette viszonyukat, hogy az új vendég gyakran az éjszakát is a barátságos házban töltötte. Kelemen -28- tudvalevőleg jogász volt és fiatalember, a szó teljes értelmében: fogékony lelkü, kíváncsi természetü, aki csak adta a tapasztaltat, valójában azonban mit sem tudott, nem is sejtett az életből. Miután jogász volt, úgy illett, hogy jártas légyen a könnyü társalgásban, az ivó-szobában, a kártya és dohány körül s lovagias hajlandóságokra is szüksége volt. Kelemen úgy tett, mintha mind e kérdésekkel már sokat foglalkozott volna s modora, világfölfogása fásultnak tetszett, mint sok más ifjúé hasonló korban. Alapjában azonban Kelemen naiv és romlatlan lélek volt, aki tele tüdővel szivta magába a Farkas-ház sajátos levegőjét. Az ügyvéd is érezte, hogy voltaképpen szűzi hó borítja az ifju szívét s jól esett neki, hogy a jogász őt vallotta mintaképének. Kelemen pár heti ismeretség után épp úgy beszélt az emberekről, a világról, mint Farkas; szerette őket, ahogy a lélek emberének szeretnie kell az életet, ezt a legfőbb alkotást; némi hajlandósága volt a szép iránt, sőt megpróbálta a művészettel is, anélkül azonban, hogy e téren a jóakaratnál többre vitte volna. De mert Farkas eljárt az operába és ott gyakran székéről is fölkelve tapsolt egyes művészeknek, ő is követte a dalművek csarnokába s hasonló módon lelkesedett a szép iránt. Egyszer fölutaztak Bécsbe, sőt a nyár végével elmentek Velencébe -29- is és csodálták a képeket, elsősorban azokat, amelyekből lélek sugárzott ki. Majd hazatérve, fegyverrel vállukon bejárták a rengeteget, a sziklás hegyoldalakat, az enyhe völgyeket és mindenütt találtak valamit, ami kárpótolta őket a fáradtságért. Kettejök karaktere így lassan egyre hasonlatosabb lett, azzal a különbséggel, hogy Kelemen a nagyvilággal szemben zárkózottabbnak, hidegebbnek mutatta magát, de azért titokban épp oly vak bizalommal fogadta az élet megnyilvánulásait, mint az ügyvéd.

Kelement mindjárt első napon, hogy a barátságos házba lépett, meleg rokonérzés, majd pedig szerelem fogta el Hortense iránt. Hortense volt úgyszólván az első leány, akivel a tulajdonképpeni életben találkozott s lelkét ez a természetes, friss női kép rögtön megfogta: ez valószinüleg épp úgy megesett volna vele, ha bármilyen más csinos fiatal lány előzi meg a Farkas-kisasszonyt. Kelemen abban a korban volt, amikor a szív a leghevesebben s a legkövetkezetlenebbül szeret, s azért már az a tudat is mámorossá tudta tenni, ha elnézte a fiatal leány karcsu alakját, nyilt vonásait, ha egy fedél alatt lehetett vele: – úgy érezte, hogy ez elég boldogság egy életre. S míg a lelke tele volt forrongó indulatokkal és a szíve előtt egy új, csodás fényü -30- és titkos világ nyilt meg, addig külsejével nem árulta el, mi lappang benne s adta a könnyüvérü, gondtalan jogászt, aki öblös pipákat szív és vidáman pörgeti napjait. Hortense csak sejtette, hogy Kelemen meleg tekintete elkíséri minden lépését, de érzése szóba nem került. Kedvelte a fiút, akinek egyszerü gondolkodása, barátságos világfölfogása megegyezett az övével, szívesen is látta, hogy házukba jár, hogy a városba elkíséri, hogy szórakoztatni próbálja, egyébként azonban más érzelem nem fejlődött ki benne, s az a lelki kapocs, amely az ifjúhoz füzte, két hónap múlva se lett erősebb, mint az első napon.

A téli estéken az úri szobában nap-nap után megalakult a pipázók klubja, az ügyvéd elnöklete alatt s míg az urak nagy tajtékszörnyetegekből ontották a hájas füstöt, a két leány himezett és zongorázott, Farkasné pedig regényeket olvasott. Az ügyvédné, bár nem volt már fiatal, még mindig szép asszony-számba ment. A kor nem múlt el nyomtalanul fölötte, de egyben megnemesítette, megfinomította vonásait és bizonyos előkelőséggel ruházta föl. Érezte ő is, hogy még szép, hogy a férfiak az utcán megfordulnak utána s hogy az ő szíve se hült ki egészen.

A Farkas életfilozófiájából az asszonyra is ráragadt -31- egy és más, azonban a férje kellő lelki alapja nem volt meg nála s így belső élete elütött az uráétól. Az asszonynak tetszett, hogy szabadon cselekedhet, gondtalanul élhet és könnyedén, csaknem könnyüvérüen gondolkodhatik, hogy a kötelességek súlya nem nehezedik reá és az élet komoly árnyai számüzvék a barátságos házból. Az ő életük függetlenebb volt akármelyik ismerősükénél, nem kellett garasoskodnia, nem kellett magát ósdi családi szabályok és kötelezettségek sáncai közé szorítani és ami vágya volt, azt el is tudta érni. Az élete nyugodt és friss volt, mindig vidám és mindig fiatal. Nemes arca csak akkor borult el, ha arra gondolt, hogy voltaképpen mégis csak küszöbön az ősz s egyszer le kell számolni az ifjúsággal. A szép asszonynak ezek voltak a legrosszabb napjai. Nem tanulta meg soha, hogy az életben komor vonások, hervadó virágok is vannak s velök a harcot fölvenni nem volt sem kedve, sem ereje. Ha érezte, hogy öregedik s nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, elszomorodott, de nem szállt szembe a sorssal, nem is próbált vigaszt találni, hanem elcsüggedett s kétségbeesett, hogy nemsokára tél lepi el a nyár meleg rózsáit. Ezeken a napokon ideges volt, visszahuzódott a szobájába és senkit se kívánt látni. Elgondolkozott életén és sivárnak látta, -32- mint egy óriás halom hervadt virágot. Az életből, úgy gondolta, tulajdonképp semmi emléke nem maradt volt meg, az apró kényelmekből, szórakozásokból, utazások özönéből nem emelkedett ki egy olyan mozzanat, amely hosszabb életü lett volna, s bevilágítana az alkony sűrüsödő árnyai közé. Házassága Farkassal, vele való élete, családi világa s a barátságos ház húszéves története egyszerüen egymás mellé sorakozó képek voltak, csöndesek, izgalom nélküliek, símák, sohasem bántóak, de, úgy vélte, sohasem lelkesítők. Szerette-e annak idején Farkast, – már maga se tudta. Viszonyuk zajtalan és örökkön egyforma volt: az ügyvéd reggel, délben, este megcsókolta a kezét, megkérdezte, hová akar menni: színházba, a szigetre vagy a Svábhegyre s halomba hordta neki a kék, sárga és zöldborítéku regényeket. Meghasonlás, nézeteltérés köztük nem igen volt, Farkas gyorsan rendelte magát alá felesége akaratának és az udvariasságról soha meg nem felejtkezett. Az asszonynak úgy tetszett, hogy talán jobb lett volna, ha férje néha szigorúbb lenne és nem teljesítené vakon minden akaratát, máskor meg azon a nézeten volt, hogy az ura nem is szerette soha és csak azért vette el, mert a legtöbb ember meg szokott házasodni. Az eddig befutott élet mint egy nagy, egyforma, jeltelen sikság terült el mögötte s -33- ha elgondolta, hogy még egy ilyen nagy darab sikság van előtte s azután vége a létnek, megborzongott… Az ügyvédnének, amint korban előbbre és előbbre haladt, gyakoribb találkozása volt e gondolatokkal. De e komorabb színek nem uralták kizárólag életét s évente alig néhány napját tették rosszkedvüvé. Szerencsére nem volt sokáig búsuló természet, mint egy csúf hernyót a még viruló rózsatőről, simította le magáról a gondokat, kiszökött az alkonyból s vígan járt továbbra is színházba, társaságba, a napfényre.

Farkas doktor másik leánya: Ibolya részben az ügyvéd, részben az anyja lelki tulajdonságát örökölte. Volt benne hajlandóság a szép iránt, de ez az érzelem olykor lányos hiuságban keresett kielégítést; imádta az életet, az embereket, de nemcsak szeretni tudott, hanem gyűlölni is; kedvelte a napfényt, a szineket, de néha túlságig ábrándozott és nem törődött az élet rideg szabályaival. Bálványozásig rajongott anyjáért, aki mint a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb lény állott előtte. Ez is mutatta, hogy nőies jellem volt, puha, változó, néha szikla-szilárd, néha pedig gyáván megalkuvó, mintha élete rezgő hangulatok mozaikjából volna összerakva. Mint nővére és anyja, ő is szép volt, karcsu és rendkívül értelmes arcu, néha melegen -34- hangulatos, mint egy nyári éjszaka, amelyet ezer és ezer illat fűszerez, másszor a bércek fölött trónoló fehér sziklaorom hideg nyugalmára és szépségére emlékeztetve. Farkas talán melegebben szerette Hortenset, de jobban csodálta Ibolyát, akinek sajátos jellemvonásai a titokzatosság erejével hatottak rá, jóllehet természetes magyarázatuk az volt, hogy a leány lelkében, mint a legtöbb lányos jellemben, nem jegecesedett ki határozott akarat, hanem válogatás nélkül szivta magába s adta vissza az élet különböző hangulatait. Maga Ibolya nem sejtette, hogy a világ előtt milyen képben él. Ő azt hitte magáról és joggal, hogy őszinte, mert mindig olyannak mutatta magát, amilyen tényleg volt, de az emberek rejtélynek vélték sajátságos impresszionizmusát és, mert nem volt tulajdonképpeni karakter, egy sokoldalu és sokféleképp csiszolt jellemet kerestek benne.

Aki a barátságos házba vetődött, azt ez a három női kép és az egyenes, becsületes férfi vonzották, vagy legalább is érdekelték. Azt kellett hinni, hogy ezek más emberek, mint a többiek s az a tény, hogy az életük függetlenebb, formáktól mentebb volt, mint egyebütt, ezt a nézetet még jobban megerősítette. Akár Hortense-zel, akár az ügyvédnével, akár Ibolyával beszélt az ember, a lélek sajátos, -35- friss benyomást érzett és önkénytelenül megtelt hangulattal. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb boldogsága, ha valaki ezt méltányolni s előtte kifejteni tudta, és abban a meggyőződésben élt, hogy az ő háza nemcsak a legbarátságosabb, de a legtisztább és legegyenesebb épület is a fővárosban.

III.

Farkas egyszer ebéd után – már tél járta – ravaszkodva mosolygott a leányaira.

– Ma estére meglepetést hozok, – mondta kezét dörzsölgetve, – egy kellemes meglepetést, amiért olyan kedvesen emlékeztetek meg a nevem napjáról. Eleintén arra gondoltam, hogy egy-egy kalapot veszek nektek, de aztán más jutott az eszembe és… De nem beszélek tovább.

– Most már úgy se meglepetés, apa, – hízelgett Farkasnak, – mert tudjuk, hogy készülnünk kell valamire, mondja hát el mindjárt.

– Ki van zárva, – ellenkezett az ügyvéd nevetve. – Ösmertek, amit mondtam, azt megmondtam. Majd estére… Csönd, ha mondom!

– Lássa, ez nem szép. Én is előre elárultam, hogy egy pár papucsot himezek a nevenapjára. -38-

A fiskális kimenekült a leánya karjai közül és komolyan sétált föl s alá a szobában. Fején pompázott az új házisapka, egy piros fez, hosszu selyembojttal, míg lábain a Hortense ajándékai voltak: két sötétkék papucs, két vérvörös szív beléje hímezve.

– Nem lehet, – mondta határozottan, de azért látszott rajta, hogy oldalát furja a titok. Félt, hogy mégis elmondja s ezért az ablakhoz lépett és másról kezdett beszélni.

– Nézzétek, milyen szépen havazik, – szólt a fehér szinekbe burkolózó kertre mutatva. – Estig olyan sáncok emelkednek, hogy nem lehet az utcára menni!

Tényleg sürü fehér felhők kavarogtak az ablakok előtt s az össze-vissza rezgő hópihékben úgy tetszett, mintha a fák, a kerités, a kökény-bokrok lassan körülforognák a házat.

– Lássa, – mondta hizelegve, – ha olyan nagy lesz a hó, talán meg se tud érkezni a meglepetés.

– Oh, ő nem olyan ember, hogy megijedjen, -39- – szólt az ügyvéd s ijedten ütött a szájára… Tessék, most elárulta magát!

– Megvan! megvan! – ujjongott a két leány. – Most már csak mondja el egészen!

Az ügyvéd megvakarta a fejét, de azért mégis boldog volt, hogy túladhat a titkán, amely már nagyon kikivánkozott belőle.

– Hát, – szólt, – ha már úgyis tudjátok, hát elárulom, hogy estére vendéget hozok. Egy nagyon kellemes, jóravaló fiatalembert, akit a minap ösmertem meg Baráthnál. (Baráth kuriai bíró régi barátja volt Farkasnak, akivel minden két hétben tarokkban mérték össze erejöket.) Ritkán találkoztam rokonszenvesebb emberrel, – nos, Kelemen sem az utolsó: ő körülbelül ugyanaz, mint ez az ifju barátunk. Művelt, okos, bátor, kedves és táncolni tud, gyerekek, azt öröm nézni, hogy’ táncol! A lábai, az arca, a szeme ilyenkor úgy beszél, mint a legkiválóbb szónoké s az embernek kedve kerekedik melléje ugrani s eljárni vele a Kállai-kettőst.

– Maga mindig fiatal marad, – mosolygott az asszony s egy regényt keresett ki a polcról.

– És ez a helyes! Azt akarom, hogy nemcsak én, de mindenki körülöttem fiatal és vidám maradjon. De a tárgyra! Hát… meghívtam ezt a mi új barátunkat, aki ma este fogja tiszteletét tenni. -40-

– Nem is olyan csunya név, – vélte Hortense. – Bükkös… Az egy szép erdő, nemde?

– Igenis. Eleintén kissé furcsa, hogy egy fiatalember a rengeteget viselje névnek, de aztán megszokja az ember. Hiszen hívhatnák Galagonyának vagy Macskának is, ez sem változtatna rajta. Tehát Bükkös Pál ma este meg fog jelenni s reménylem, hölgyeim, szíves fogadtatásra talál.

– Igenis, apa, – nevetett a két leány s előre elképzelte magának a furcsa nevü embert. Az egyik szőkének látta, a másik barnának, az egyik magasnak és komolynak, a másik zömöknek és vidámnak.

– Tehát mehetek? – kérdezte a fiskális, miután mindent kivallott. – Meg vagytok elégedve?

– Mehet, mehet, – kacagott Hortense gúnyolódva. – A lőpor a vendégszobában várja.

– Tessék, már ezt is tudják, – csóválta meg fejét az ügyvéd, haragot színlelve. – Nem lehet előttetek semmit se titokban tartani!

Tüzijátékot akart estére rendezni s mázsaszámra vásárolta össze a salétromot meg a papirhüvelyeket, de elfeledvén lezárni a vendégszobát, a két leány hamar rábukkant erre a titokra is. -41-

– Ez volt az utolsó nektek szánt meglepetés, – dörmögött Farkas és fölballagott a lőpor-raktárba.

Ott volt Kelemen, Szakáll, Szombati, a pipások királya, Samarjai, a mindig söröző és Sárosi, egy szerény, csöndes fiatalember, aki mindenkihez alkalmazkodni tudott és mindenki iránt figyelmes volt, jóllehet, nem egyszer őt választották ki az élcek céltáblájának. Samut, a bojtárt is meghivták s a gyerekképü zsidó fiu, most, kölcsönkért fekete kabátjában mozdulatlanul, mereven, mint egy cégtáblának kifestett pléhember állt a sarokban és nagy szemével tiszteletteljesen nézte a lányokat meg az ügyvédnét. Ez a kis bojtár sajátos ember volt, akiben különös érzések laktak. Ime:

Samu boldog volt, hogy Farkast, ezt a szerinte pompás embert szolgálhatta s kutya nem lehetett hivebb az ügyvédhez, mint a kis máramarosi jogász, aki az életét adta volna oda a principálisáért. De ezenkívül még más érzelem is füzte a házhoz. A bojtár titkos rajongással imádta Hortensét, Ibolyát és Laura asszonyt. Mikor az irodai órák után csöndesen ballagott haza a városligeti fasoron át, a szíve, úgy érezte, tele volt szenvedéllyel, egy rettentő, érthetetlen szerelemmel, amelynek egyszerre három -42- tárgya volt! Oh, micsoda fenséges lény volt előtte mindhárom: Hortense is, Ibolya is, Laura is. Egyszer az egyik tetszett neki jobban: a nemes arcélü asszony, aztán úgy vélte, hogy mégis az idősebbik ügyvéd-kisasszony az, akiért az életét úgy dobná oda, mint egy rongyos keztyűt, majd Hortense gyermek-arca hevítette föl a szívét s végül is nem tudott választani, csak szerette mind a hármat és szédült a szíve lüktetésétől. Mindezt nem árulta el senkinek, sőt még az is nagy küzdelmébe került, míg önmagának be merte vallani, mert ilyen sajátos szerelemre a világon, tudomása szerint, még nem volt példa. Jó ideig tartott ez a furcsa lelkiállapota, mikor végre elhatározta, hogy legalább önmagának kiönti titkát s naplót kezdett vezetni. Az irodai órák hosszu munkája után még a lakásán is gyertyát gyujtott, tollat szedett elő és megírta lelke csodálatos varázsképeit. A könyvet hét lakat alatt őrizte s mikor bejegyzéseit végezte, még a külső ajtót is magára zárta.

Samu arra gondolni se mert, hogy valaha akár Hortense-zal, akár Ibolyával érzéseit közölje, neki elég boldogság volt, hogy egyáltalán megadatott a mód, hogy az ügyvédné és leányai körében lehessen; annyira maga fölött állóknak képzelte őket, hogy még csak gondolatban is remegve, megihletődve -43- imádta őket. Most is ott állt hát a sarokban – gondosan vigyázva, nehogy a kölcsönkért szalónkabáttal nekitámaszkodjék valaminek – és nézte a bájos karcsu alakokat és a szíve megtelt egy titkos érzés minden titkos hangulatával.

Hét óra tájt konfortáblis állt meg a ház előtt s egy nagy köpönyeges fiatalember hámozódott ki belőle.

– Itt van! itt van! – kiáltotta az ügyvéd, aki az ablakból leste a vendégeket. – Kelemen, a zongorához és tusst, tusst!

A jogász odaugrott a hangszerhez és dalra készen várta a jövevényt. A leányok mosolyogtak, Farkas pedig kipödörte a bajuszát.

Az ajtó megnyilt s a Próféta indulójának hangjai mellett egy magas, karcsu fiatalember lépett be. A javarészt ismeretlen környezet, az idegen ház, a furcsa tuss akárkit meglepett volna, de Bükkösben a természetesség oly erősen volt kifejlődve, hogy nem lepődött meg, hanem csak elmosolyodott s könnyü léptekkel haladt a háziasszony felé.

Valóban csinos fiu volt, a fiatal Szigfrid üde erejével, isten-adta tetszetősségével, arcán az őszinteség félreismerhetetlen, szinte dacos vonásaival. És tényleg nyilt ember is volt, aki szilajon váltakozó érzéseiből nem csinált titkot s lelke hullámzásainak -44- nem épített akadályt. Szíve fogékony és érzékeny volt minden iránt, a szépért lelkesedni tudott, a csúfat megvetette, a derék embereket fölmagasztalta, a ravaszokat gyülölte. De mint a legtöbb nyiltlelkü ember, könnyen volt befolyásolható s azért ma ez tetszett neki, holnap az, ahogy éppen a helyzet eléje festette; így megesett az, hogy amit most helytelennek vélt, azt másnap jónak ismerte el: ám a jóhiszemüség sohasem hiányzott cselekedeteiből. Ez igazolta minden lépését s volt benne annyi lovagiasság is, hogy hibáit belátni tudta.

A bemutatkozások és üdvözlések után Bükkös Ibolya mellé telepedett s beszélgetni kezdett a leánnyal. Szabadon, fesztelenül beszélt és bár alig pár perce ismerte az új környezetet, véleményt kockáztatott meg a jelenlévőkről. Szombati nem tetszett neki, mert dohányszagu volt és mindent megszaglászott, Sárosin érezte, hogy jó fiu és szolgálatkész, viszont Szakállal nem tudott megbékülni.

– Látja, ez furcsa, – szólt a leányhoz, – de ezt a fiatalembert mindjárt az első perctől fogva gyülölöm. És hogy gyülölöm! egy kanál vízbe szeretném fojtani, mintha kirabolt, megcsalt volna. Miért? Ki tudná megmondani, de ahogy a szerelem egy perc alatt fogan meg, úgy a gyülölet is az első pillanat műve. Milyen tudákos, milyen komor és -45- milyen ravasz. Az arcára van írva: „A zsebemben vagytok valamennyien“, valamint ez: „Nagyon óvatos vagyok“, s ez annyival inkább lerí róla, mert titkolni iparkodik. Az embernek kedve volna neki megmondani, hogy nem vagyunk a zsebében és kár óvatosnak lennie, mert egyszer őt is utoléri a végzet.

Ibolya ránézett a fiatalemberre és kissé meglepve állapította meg magában, hogy ugyanazok a nézetei, mint Bükkösnek. Ő is első pillanattól fogva gyülölte Szakállt, akinek egy igaz gondolatát nem tudta megismerni s aki mindig mintha rejtegetett volna valamit az oldalzsebében.

– Ki az a fiatalember ott az ablakban? – kérdezte most Bükkös Samura nézve.

– Az az édesatyánk segéde. Nagyon jó fiu, – tette hozzá gyorsan Ibolya, félve, hogy most a szegény kis jogászra kerül a sor.

– Azt meghiszem; – lássa ezt tudnám szeretni: alázatos, okos és csupa lélek, a két nagy fekete szeme csillog, mintha az egész világot magába akarná szivni. Fogadok, hogy szerelmes magába!

– Pedig úgy van; ez a fiu nagy érzésekre képes s hallgatagon, az önfeláldozás legkisebb látszata nélkül tudná életét odavetni. Minden nyomorék, -46- minden beteg ember ilyen, érzi, hogy az élete, a testi, lelki fogyatkozása nyavalya s nem érdemli meg, hogy az ember sokat teketóriázzon vele. Csak a szépek, egészségesek és erősek büszkék s becsülik meg a kincseiket.

Samu nem hallotta, hogy Bükkös és Ibolya mit beszélnek, de érezte, hogy róla van szó: sápadt lett, mint a fal és összeharapta az ajakát.

– Azt nem is tagadom, de megváltozni nem tudok. Én nem az aggyal mérlegelem az eseményeket, de a szemmel s a szívvel. Meglátok valamit s már lángolok érte, összeakadok valami mással és harag fog el láttára. Mért így és mért nem úgy? Eh! ki törődik vele? Nem okoskodom sokat, hanem úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak s amit szépnek sejtek, azt szépnek vallom, amit csunyának látok, azt csunyának is mondom. Tudom és érzem, hogy emiatt sok keserüségem lesz az életben, de nem bánom, úgy élek, ahogy a sors elém írta, s úgy gondolkodom, ahogy a lelkem hangulata sugallja.

– De igen. Gyakran egész hamis nyomra jutok s amiért ma lángolok, azt holnap elejtem. Hamar -47- tetszik meg valami s gyorsan felejtem el; az új, a még nem látott mindig érdekel, a régiekre ráunok. Képzelőtehetségemet szükséges, hogy valami untalan izgassa és friss fogalmakkal népesítse be. Ez nem tökéletes jellem, beismerem, de erősen emberi vonás, ha mindjárt néha csunya és háládatlan. Már az iskolában is szüntelen cserélgettem barátaimat, játékaimat s történeti hőseimet. A tanáraim ezért hébe-korba meg is intettek, de magam nem sokat törődtem vele, tágra nyitott szemmel haladtam tovább az élet utain, s ahány régi, elviselt fogalmat, képet elhajítottam magamtól, annyi újat, szebbet alkottam lelkemben. Sokszor igaztalan, dőre voltam ilyen módon, de egy mentségemre szolgál: mindig csak a valóban szépet tudtam megkedvelni, barátaim közt gazember nem volt s olyan fogalom, meggyőződés sem, amely ne lett volna méltó a bizalmamra. És a világban annyi sok szép dolog van! – tette hozzá lelkesedve. – Annyi szín, annyi érzelem tolul elénk, hogy alig vagyunk képesek mind magunkba szívni. A könyvek, az erdők, a mezők, az emberek telidesteli rejtett szépségekkel, amelyek elkápráztatják a lelket és megdobogtatják a szívet. Ki tudna egynél megállani és kikeresni a szépet egy alakban? Mind, mind meg kell ismerni s azután itéletet mondani, melyik is volt tulajdonképp a legkülönb? -48- Oh, szép az élet, ha nem fogjuk magunkat rabigába és nem csukjuk el szemünket és agyunkat akkor, midőn a csodák birodalmába lépünk.

Ibolya némán, idegesen, nyugtalanul hallgatta ezt a vallomást. A tulajdon lelkének élénkebben kiszínezett képe ragyogott föl előtte, az ő jelleme, amely épp olyan következetlen, ingadozó és puha volt, mint a fiatalemberé. Ő is könnyen tudott lelkesedni s ma sziklaerős, holnap végtelenül gyönge volt; ő is a hangulatok színes üvegén át itélte meg az embereket és ő is pálcát volt képes ma törni afölött, amit tegnap még kedvelt. Mindez eddig csak mint sejtés uralkodott lelkében, de most, Bükkös szavainak hatása alatt, perc alatt kiváltódott belőle, s mintegy vasból kikovácsolva jelent meg előtte, az igazság, az őszinteség fényétől megvilágítva. Amit nem mert megvallani önmagának, azt Bükkös nyiltan, szabadon hirdette és oly bátran mondotta el, mintha a legtökéletesebb, a leghelyesebb elvet állapítaná meg. Egy pillanat alatt vonzalmat érzett e sajátos ember iránt s míg az tovább beszélt és tüzzel szemében magyarázta sajátos világfölfogását, amely alapjában könnyelmü és kétes értékü, de minden izében emberi volt, a leány rá-rávetette tekintetét és a szíve melegséggel telt el.

– Halandó akarok lenni minden ízemben, – -49- folytatta Bükkös, – vétkes, de mégis becsületes földi lélek, aki mesterkéltség nélkül élem éltemet, ahogy az Istentől kaptam. Inkább koldus maradok, de nem kívánok szabályokat, inkább gyülöljön az emberiség, de ne parancsolja, hogy meghajoljam szürkesége előtt. A nap ne cifra üvegtáblán át ragyogjon le reám, a patak vize maradjon gyöngyöző, a bércek levegője érintetlen, tartsa meg minden őszinte formáját és mi is, halandók, maradjunk olyanok, mint a milyeneknek Isten teremtett, könnyüvérüek, de őszinték, igazak, akkor élünk valódi életet s nem kell szégyenkeznünk önmagunk előtt.

Elhallgatott és mosolyogva nézett maga elé, aztán Ibolyára, aki lassan elfordította róla tekintetét.

– Gyerünk, gyerünk! – csillogott föl Bükkös szeme. Alapjában olyan romlatlan volt, hogy még a tüzijátékot is tudta élvezni és leplezetlen kíváncsisággal sietett az egyik ablakfülkébe. Ibolya elnézte az ifjú arcán sugárzó gyermekes örömet és megborzongott.

A havas kertben Farkas már fél órája tett-vett, óriási napokat, kék papirhüvelyek tömegét, mozsarakat, görögtüzes dobozokat helyezett el és végül izgatottan adta meg a jelet az ünnepség megkezdésére. -50- Valamennyien az ablakhoz sereglettek, még Szakáll is, és várták az eseményeket. Az első attrakció egy hatalmas mozsárlövés volt, amely megreszkettette az egész házat, aztán egy tucat rakéta kék és zöld betüket írt a sötétszürke égboltra. Majd a rózsafák közt egy nap kezdett eszeveszetten forogni, utána vérvörös fény terült el a havon, amely lángolt, szikrázott és vakító keretbe foglalta a fák ócska törzseit. Farkas nagy mester volt az effélében s bár egy rakéta a kalapjának szaladt s kicsi hijja, hogy a bajszát le nem égette, a tüzijáték általában kitünően sikerült és a nézőtér zajosan éljenezte meg a mestert. Az ügyvéd ekkor előrelépett és mélyen meghajtotta magát, mialatt a kerítésen tűzfényben gyultak ki e szavak: „Éljenek kedves vendégeink!“

A tetszés nyilvánítása megismétlődött, mikor a háziúr csatakosan, kormosan lépett a szobába és újból meghajtotta magát.

Bükkös visszasimította homlokába hullt hosszu haját és fölszólítás nélkül odaült a zongorához. A sok hó s a téli világ ragyogó képe zsongott a lelkében és egy Tschaikovsky románcban olvadt föl. Mindenki érezte, hogy ez a dallam magyarázza meg legjobban a fehér országot, a fagy néma világát és a szenvedély beléjevilágító piros tüzét. A -51- fiatalember jól zongorázott s az utolsó ütemig átérezte azt, amit játszott. Az ő lelkében a legkisebb zenedarab is élt, rezgett, csillogott, lázongott, emelkedett, esett, s a hangulatok, káprázatok egész sorát elevenítette meg. A zongora vakon engedelmeskedett neki, vele sírt, vele örült s mintha szárnyat kaptak volna, a húrok repesve, csapdosva, bátran követték gondolatmenetét.

A társaság némán hallgatta s az ügyvédné meglepve nézett az új vendégre, aki pár perc alatt mindenki tetszését meg tudta nyerni. Csak egy ember volt, aki szárazon, hidegen állt a sarokban és a pápaszemét tisztogatta: Szakáll. Ő nem kedvelte a zenét, amelynek fénye sem meg nem világította, sem föl nem melegítette lelkét. A szorgalmas jogász mellett Hortense állott.

– Mennyi erő és megértés vész itt kárba, – szólt a fiatalember. – Mire pazarolja ez a Bükkös az agyát: hogy megelevenítsen egy dalt, amely pillanat alatt újra összeesik és a semmiségbe vész, ahonnan senki se mentheti meg. Ha ezt az energiát és magyarázó művészetet a tudásba fektetné, talán a világnak s magának is hasznot hozhatna. Igy mire megy vele? Holnap már senkise emlékszik erre a dalra, talán ő maga sem, és elpocsékolta az időt és az erőt. -52-

Hortense elszégyelte magát és titokban letörölte a szeme szögletébe szökkent könnycseppet. Szakáll szavai hirtelen kijózanították s visszahozták az ábrándok országából, amelybe valamennyi hallgató akaratlan eltévedt. Röstelte, hogy milyen dőreségeken járt az esze: hóból épült, magas ezüst trónuson látta magát és körülte az acélkemény, sötétszürke jégből égő-piros rózsák nőttek s kusztak föl királyi székéig… Milyen gyermekes gondolat! A trónus pillanat alatt összeroskadt s a hómezők eltüntek; a sarokban komolyan állt előtte Szakáll és a pápaszemét igazgatta.

– Igaza van, – szólt Hortense rosszkedvüen, – a zene csak elkápráztatja az embert.

– A művészet meg tud nyilatkozni másban is. Ma már az utolsó vargának is ötletre, tehetségre van szüksége, hogy boldogulni tudjon, az asztalostól is művészetet kívánunk meg, a szücstől, a szabótól is. Aki nem tud újat alakítani, aki nem tud mesterségébe belevilágítani, az elmarad s a világ napirendre tér fölötte. Aki a tudományokhoz indul, annak éppen annyi erőre és megértésre van szüksége, sőt még többre, mint Bükkösnek. A haladás csarnokában is csak az ismeri ki magát, aki a tudás fáklyájával jár, enélkül a könyvek holt betük, az intézmények hideg pillérek. De aki így, fölszerelve bocsájtkozik -53- a tudomány mélységeibe, az szép kincsekre fog találni s a valódi élet útait rakhatja ki velök.

– Mi ez a fiatalember? – kérdezte Szakáll, – és mi lesz belőle? Művésznek kevés, mert hiányzik a tulajdonképpeni talentuma és a szorgalomadta tudása. Polgárembernek nem válik be, mert nem tud megbékülni a természetes élet egyszerü, könyörtelen törvényeivel és üzleties sorsával. Féltehetség lesz tehát, dilettáns, magát pályatévesztettnek képzelő exisztencia, aki azt hiszi, hogy senki meg nem érti, nem értékeli, s a világ irigysége miatt nem tud érvényesülni. Pedig az ok ott rejlik benne, mint a mag a cseresznyében, a célok és eszközök föl nem ismerésében, a kellő akarat és szorgalom hiányában, a műkedvelői hajlamok túlbecsülésében.

Hortense némán hallgatta mindezt. Szakáll szavai már hosszabb idő óta befolyással voltak reá és ifju lelkének fordulatot tudtak adni. Ő a fiatalemberben a komoly élet, a szorgalom, a tudás megtestesülését látta, egy kötelességtudó, hideg férfit, aki teljes fölszereléssel, akarattal, kitartással indul a nagy csatába. A leány mindennek épp az ellenkezője -54- volt: tudatlan, könnyen gondolkodó, erélytelen, a komoly kérdések előtt meghátráló. Nagy célok és föladatok nem lebegtek előtte, a jövőbe nem nézett s a múlt tanulság nélkül csapódott össze mögötte. Sejtette, hogy ez nincs így jól, az életen nem lehet ilyen vonásokkal fölruházva keresztülhatolni és szükség van komolyabb célokra, mint olyanokra: hogyan öltözködjünk a jégre s milyen kalapot csináltassunk. Épp ezért csodálta ezt a fiatalembert, aki mindig a kötelességét teljesítette, hajnalban kelt és késő éjjel feküdt le és semmi szórakozás által el nem kápráztatta magát. Milyen más volt, mint ő, az anyja, vagy akár az édesapja! Soha semmiben nem vétett, nem feledkezett meg magáról és egyre kovácsolta, tökéletesbítette azt a fegyverzetet, amellyel az életbe fog indulni. Kelemen is, Szombati is, még Samu is mások voltak, fölületesebbek, gondtalanabbak; ők ma így, holnap úgy cselekedtek, könnyen beleestek ebbe is, abba a hibába is, és jövendő sorsukkal, úgylátszott, semmiképpen sincsenek tisztában. De ez a fiatalember tudta, hogy mit akar, látta, hogy az utak merre vezetnek és bizonyára meg is fogja találni végpontjukat. Úgy érezte, hogy ez az igazi, a komoly ember és rokonszenve még jobban fokozódott iránta, mert a ház lakói s vendégei részben nem hajlottak meg Szakáll -55- jelleme előtt, részben pedig gyűlölték szívósságáért s szüntelen iparkodásáért.

Bükkös zajos taps közt fejezte be zongorajátékát s aztán Kelemennek adta át a teret. A másik jogász is csinosan tudott a hangszerrel bánni, jóllehet korántse volt meg az a készsége és temperamentuma, mint Bükkösnek. Ő is eljátszott egy-két dalt és tekintetével titokban a Hortense arcát kereste: neki akarta megszólaltatni a hurokat, de a leány, aki érezte a fiatalember tekintetét, némán nézett maga elé és kitért a hódolat s a kérdés előtt. Szakáll az elébb lebirálta a zenét s most egyszerre Hortensenak is úgy rémlett, hogy a dal csak érzelmek káprázata, céltalanul virító rózsa, csalóka ábrándkép, amely az álmok bohó világába vezet. És mentől több érzéssel iparkodott játszani Kelemen, a leány arca annál hidegebb, tartózkodóbb lett és végül komolyan, elhatározottan ékelődött a sarokpálma levelei közé.

IV.

Míg künt a duzzadó vetések közt enyhe fuvallatu, kóbor szellő bolyongott s a föld fűszeres friss szaga terjedt, a város csak azzal jelezte a kikeletet, hogy a házak tetején fekvő hó olvadni kezdett s a járdákról a házmesterek fagyos esővizet sepertek el. Néha-néha megzördült egy gázlámpa üvege is, mutatva, hogy szél jár az utcákon s itt-ott fölbukkantak az ibolyát árusító öreg asszonyok, de egyébként még téli volt a kép, az emberek prémes kabátokban jártak, a konfortáblisok állomása előtt még dülöngő hó-emberek ácsorogtak és a szenes kocsik lassan döcögtek végig a tereken. Még a rendőrök se változtak át tavaszi alakokká: nagy köpönyegekben ácsorogtak az utcasarkokon s a gesztenyés kofák is szilárdan védték birodalmukat. Mindössze egy kávéháznál -58- kísérelte meg a tüzi-legény, hogy az oleandereket kirakja az utcára, de a gazda azonnal közbelépett.

Kelemen ama kevesek közé tartozott, akik a városban a füstszag és csatak dacára a tavasz jöttél érezték. Ő már szögre akasztotta a nagykabátját s könnyü felöltőben csavargott, sőt még azt se gombolta be, hanem boldogan türte, hogy a kikelet meleg szellője átjárja testét. Már régen várta a tavaszt s első hírnökei láttára valósággal láz fogta el. Fiatalember volt, akit a sors kedéllyel és érzéssel ajándékozott meg s így lelkén a tavaszi sejtelmek teljes erejükkel, hol szilaj indulattal, hol zsongó ábrándokkal futottak végig. A tavasz nála esemény volt, a reménység és a boldogság korszaka, egy csodálatos, isteni ajándék, amely kétszeresen becses, mert csak kevesen tudják megérteni és élvezni. Ő e választottak közé tartozott: a szeme, a tüdeje, a lelke érezte azt a hatalmas lehelletet, mely mindent fölfrissített, új életre keltett és a tél bágyadt színhatásai után a világot egy új hangulat százárnyalatu művészetével színezte, edzette meg. A sajátságos világítás, az új szinek egyenesen a lelkébe világítottak, hatoltak, úgy érezte, mintha ünnepnap volna, a templomokban harangok zúgnának és a levegőben az áhitat hírnöke szálldogálna. Tudta, hogy mindez -59- csak káprázat, de egy szép és nemes álom, azért föntartás nélkül engedte át magát hatásának, amely megmozdította a szívét s annak minden hangulatát.

Ebéd után a nap még jobban kisütött, az égbolton bárányfelhők csillogtak s a Farkas-család sétára indult a liget felé, ahol már egy-két léggömbárus is szerencsét próbált, sőt a tavon csónakáztak is, jóllehet a jég alighogy elolvadt. Farkas úgy vélte, hogy ezt a szép délutánt ki kell használni s azért mindjárt ebéd után nekiláttak, hogy a friss levegőre kerüljenek. A lányok előszedték világos tavaszi kabátaikat, Laura asszony pedig ibolyavirágos kalapot tett a fejére.

– Maga mért nem készülődik? – fordult Hortense Szakáll felé, aki a sarok-ablakból nézte a hóvizes kertet.

– Nekem dolgom van, holnap kollokválok, Hortense. Akárhogy is sajnálom, itthon kell maradnom.

– Oh, hiszen eleget tud már, – ellenkezett durcásan a leány. – Jőjjön velünk…

Szakáll elgondolkodott egy pillanatig, aztán kiindult a kalapját megkeresni. Az ajtóig eljutott, de itt eszébe jutott valami, visszafordult s így szólt:

– Nem, sajnos, nem lehetséges… Még egy -60- fontos kérdést kell megtanulnom. Nagyon sajnálom, Hortense, de nem lehet, nem tudok másképp elkészülni, minthogy a mai délutánt a könyveim közt töltöm. Igazán sajnálom, – tette hozzá elhatározottan.

– Jó útat kívánok, – szólt Szakáll nyugodtan és fölballagott az emeletre, ahol már várták a könyvek és jegyzetek.

A kirándulók elindultak és a sarkon jobbra fordulva a tó felé tartottak. A tavasz itt még gyöngécske volt: a hattyúk gyanakodva álltak a part szélén, odább egy mázoló föstötte be zöld színüre a padokat. A korcsolyázó-épület még föl volt szerelve villamos lámpákkal és a partra tolt szánkókkal.

Farkas és az asszony elől haladtak, utánuk Kelemen és Hortense, végül Bükkös és Ibolya. Bükköst a tavasz nem ihlette meg olyan gyöngédséggel, mint Kelement, hanem valósággal fölvillanyozta és fanatizálta. Tele tüdővel szívta magába a friss légáramlatot s úgy érezte, hogy új emberré vált, új érzésekkel, új erővel. A szavak szinte ritmikusan szaladtak -61- ajkáról és szónokká tették; úgy sejtette, hogy most valami rendkívüli dologra volna képes. Ez a hangulat évek óta minden tavasszal elfogta; a bárányfelhős égbolt ilyenkor diadalívnek tetszett, amelyen keresztül a dicsőség mezeire fog eljutni. Lelke, agya tele volt képekkel, akarattal, tervekkel s úgy vélte, hogy minden, amire gondol, könnyen elérhető e földön minden tehetséges embernek. Annyi ötlet cikkázott ilyenkor fején át, hogy szinte nem volt képes valamennyiöket prózára füzni s csak engedte, hogy átszáguldjanak és megtermékenyítsék lelkét, de egyiket se zárta kalitba. Az az öröm, hogy szíve mindenre hangot ád, nagyobb volt, mint a vágy, hogy ez álmokat a való életbe átvigye: ez már sablón volt, amely nem egyezett meg jelleme alapvonásaival. Megelégedett vele, hogy önmagának alkosson, fössön képeket, írjon regényeket, zenésítsen meg érzéseket, a fizikai kivitel elkedvetlenítette, terveit meg is tompította. Ha tavasszal úgy érezte, hogy a rügyező fák közt diadalmasan tudná elénekelni a természet eddig meg nem írt románcát, amikor hazament és zongorához ült, a szinek, a dallamok elszálltak lelkéből s munkája nem tudta kielégíteni. Eh! majd holnap! gondolta magában ellökve a száraz tollat. Fázott a gépies munkától, a szellem hivatalnoki teendőitől és csak szívta magába -62- a szineket, de nem adta vissza a világnak. És azalatt elmúlt a tavasz, jött a nyár, a rideg ősz s a sok szép kikeleti terv elmállott, elpusztult, megkopott. Ilyenkor csüggedés fogta el, érezte, hogy csak féltehetség, amelynek nincs meg az alkotáshoz való ereje, szorgalma, ügyessége s jövőjére gondolva borus sejtelmek fogták el… De ha új tavasz köszöntött be, szíve új reményekkel telt meg, a nap ismét a lelke közepébe világított s a bárányfelhős husvéti égbolt diadalivnek tetszett, amely a dicsőség mezői felé vezetett. Pillanat alatt elfeledett mindent, a tört reményeket, a meddő kísérleteket s hitte, megesküdött volna rá, hogy övé az élet, a jövő, a mámor és a diadal.

Bár érezte, hogy ez az évenkint ismétlődő káprázat nem vall tökéletes jellemre, nyíltszívüen elmondott mindent Ibolyának, úgy ahogy volt, ahogy a lelkén átviharzott kétségbeeséssel, örömmel, vereséggel, föltámadással együtt. A leány idegesen hallgatta a fiatalember beszédét, amely rapszódikus ugrásokkal sietett egyik tárgyról a másikra, ahogy a tavasszal visszatért fecske boldog és következetlen örömmel száguld egyik helyről a másikra, ahová az elmúlt nyár emlékei elvezetik. Bükkös e derült napon újra csak megrészegedett a levegőtől, szépnek vallotta a piszkos tavat, a sárga levelekkel borított -63- szigetet, a Stefánia-út platánjait s mikor a kis fenyvest megpillantotta, amely örökzöld fényével csöndesen, szerényen mosolygott reá, csaknem könny szaladt a szemébe.

– Beh szép mindez, – szólt nevetve. – Be szép az élet! Milyen rideg a sír éjszakája! Van-e szebb költemény a tavasznál? Van-e zordabb az elmulásnál? Csakhogy véget ért a tél, ez a nagyképü ócska, fehér semmiség, ez a tehetetlen fenség, ez a színtelen, szagtalan virág, amely nem termékenyedik és nem termékenyít! Isten veled te papiros-Herkules, Isten veled olcsó színhatás!

És míg Bükkös pálcát tört a tél fölött, amely nem tudta tettre hangolni s megbénította erejét, Ibolyának eszébe jutott az a rajongás, amellyel Bükkös annak idején a havas világ, a hangulatos csönd felé fordult, mikor a kert fehér keretbe ékelődött s a barátságos ház, mintha cukorból volna kifaragva, ragyogott a tar fák között… Bükkös akkor – alig pár napja – Tschaikovskyt és Grieget zongorázta s egy ködös álomvilág birodalmában járt, míg most egyszerre megtagadta ez országot, s viharos érzésekkel köszöntötte a kikeletet. Milyen szilajság és következetlenség!… És mintha a környezet is hozzá akart volna simulni az új fölfogáshoz, egy villa nyitott ablakából zongora-hangok -64- hallatszottak ki, valaki a Gounod féktelenül csapongó, illatterhes tavaszi dalát játszotta.

– Hallgassa csak! – szólt Bükkös megfogva Ibolya karját. – A tavaszi dal!

Megálltak és magukba szívták a hangokat, amelyek ifjúságot, szerelmet, napsugarat, boldog könnyelműséget hirdettek, míg a zongoraszó véget nem ért. Egy pillanatig némán bámultak egymásra, aztán Bükkös a leány szemébe nézett. Ibolya arcán könnycsepp szaladt végig. Érezte, hogy ő is megfeledkezett már a télről, a fehér képekről, s eldobva magától a jeges világot, repeső szívvel fordul a tavasz felé s érezte, hogy éppen olyan következetlen, annyira a hangulatoknak alárendelt lény, mint az ifju, s az a tudat, hogy egy erényeiben, hibáiban vele annyira egyenlő lélekre talált, mint már annyiszor, megindította, csaknem elszomorította. Tovább akart menni, de Bükkös újra megérintette karját, maradásra késztette és elragadtatással, kipirulva nézett a leányra, az arcán végigfutó könnycseppre és úgy vélte, hogy egy nagy, szép, puha virág áll előtte, amely minden ízében visszasugározza a tavasz minden képét: a gyors ébredést, a szilaj erőt és a néma, bánatos megadást, a szenvedélyes viharokat és a szomoru naplementéket, a feltörő reményeket és a tudatot, hogy mindez csak rövid ideig -65- tart és minden szellőjével, illatával, harmatával napok múlva újra eltünik… Nem tudta, nem gondolkodott fölötte, hogy szerette-e, ismerte-e eddig ezt a lányt, de most valami rájaparancsolta, hogy szép, mindenek fölött álló és belevilágít a szíve kellő közepébe, mint egy napsütötte réten álló, ibolyaszínvirágos tavaszi gyümölcsfa.

– Szeretlek, – mondotta fejét meghajtva Ibolya előtt és meg volt róla győződve, hogy amit mond, az mélységes igazság és meg kellene halnia, ha el nem mondhatja.

– Tudom, hogy szeretsz, – mondotta a fiatalember most már határozottan, büszkén. – És tudod, hogy én is szeretlek!

Ibolya aggódva fordította sápadt arcát Bükkös felé. Az már nem beszélt: a lassan letünő nap sugaraiba nézett és fejét magasra emelte, mintha föl akarná venni a harcot az egész világgal. A leány megborzongott, mikor a tetőtől talpig aranyba burkolt férfira pillantott, aki átszellemült arcvonásokkal, csillogó szemmel haladt előre.

Csöndben mentek tova a kopasz fák között s lassan utólérték szüleiket. Az ügyvéd boldogan szivarozva sétált a szép asszony oldalán, aki kíváncsian -66- nézegette az itt-ott felbukkanó fiakkereket, amelyek tavaszra éhes fővárosiakat szállítottak a Stefánia-útra. Hortense némán haladt Kelemen mellett, aki érezte, hogy kikívánkozik belőle valami, de amint a leány panaszos, fáradt arcára nézett, szólásra kész ajka ismét lezáródott. Amit Hortense iránt az első pillanattól fogva érzett, azt mind el akarta mondani ezen a verőfényes napon, de egy benső érzés azt súgta neki, hogy helytelenül cselekednék s a leány mozdulatlan tekintetét látva, ez a sejtelme még jobban megerősödött. A szíve tiltakozott a lemondás ellen, de az agy nem hagyta magát leigázni s mentől többet kémlelte az ifju Hortense arcát, annál jobban komorodott el s végül, bár egy szót sem váltottak róla, tisztán érezte, hogy dőreséget tervezett s az út, amelyen megindulni készül, csak a kietlen végtelenbe, a reménytelenség mesgyéi felé vezet.

A nap már letünt a sovány gesztenyefák mögött s újra fagyos szellő kerekedett, amely hazakergette a léggömb-kereskedőket és nyitott fiakkereket.

– Uzsonnázzunk meg idekint, – ajánlotta Farkas, egy nyári kávéházra mutatva, amelynek csukott kioszk-épületében egy-két pincér ácsorgott. – Nincs ellenére, Laura?

– Ha a lányoknak is kedvük van, – bólintott -67- a szép asszony, aki felé éppen akkor köszönt egy hazafelé hajtató miniszter.

Befordultak a rácsos kapun s végigmentek a frissen mázolt asztalok közt a svájci ízlésü ház felé. A nagy ablaktáblák mögött csak néhány vendég olvasott ujságot.

Mikor az ajtóhoz értek, Ibolya hirtelen odafordult Bükköshöz és halkan, de izgatottan megszólalt:

A fiatalember ránézett és megdöbbent a leány ijedt, zavaros tekintetétől, amely mintha messziről, egy bánatteli világból szállott volna hozzá.

Bükkösnek új világ volt az Ibolya sajátos lelke, amely tele volt érzéssel, örömmel, bánattal, indulattal, büszkeséggel és nagy megalázkodással. A leány maga is érezte, hogy az ellentmondó vonások kuszálttá teszik azt a képet, amely róla a világ tudatában s így Bükkös lelkében is él, de nem tudott ellene tenni. Benső világa szüntelen s indokolatlan változásokat mutatott. Néha rideg volt a fiatalemberhez, fagyos, mint a gyopár; úgy rémlett, mintha lelkük közt nem volna semmi rokonság, máskor aztán szinte áradozóvá lett a boldogságtól, szerelmesen simult a vállához, és asszonyos melegséggel simogatta hajfürteit, csókolta meg szerelmese ajakát. Gyakran órákig szótalanul haladt oldalán s arcán szomoru sejtések felhői borongtak, a következő napon pedig csacska volt, mint egy rigó a tavasz derekán és barátját még csak válaszolni se engedte. -70-

– Ugyebár, hogy csak engem szeretsz, egyedül engem és mindig csak engem? – áradozott mosolyogva. – Ugyebár, hogy én vagyok az első nő, akit ismersz s akiért oda tudnád dobni az életedet? Ugyebár, hogy soha nem fogsz elhagyni s ha meghalok, a sírba is elkövetsz? Ugyebár, hogy én vagyok neked minden az életben: az öröm, a bánat, a diadal, a szenvedés, a megüdvözülés, az elkárhozás? Ugyebár, hogy föl tudnád magadat áldozni érettem és elhagynál hírt, dicsőséget, embereket, csakhogy mellettem lehess és hajamat simogassad?

És még mielőtt a férfi válaszolni tudott volna, már tovább száguldott és a saját lelkét tárta eléje:

– Soha még így embert nem szerettek, mint én téged, soha nő hűebb, odaadóbb, alázatosabb nem lehet, mint én! Legyek a királynőd, legyek a rabszolgád? Parancsoljak, vagy könyörögjek? Mindegy, mindig csak egyforma hű és engedelmes maradok és vakon, kétségbeesve, örömtől égve szaladok utánad!

Más napokon ismét nem volt közlékeny: aggódva kémlelt a jövőbe, félt a világtól, az élettől, a küzdelmektől s borzadva gondolt rá, hogy egykoron bizonyára el kell szakadniok. Ilyenkor magába zárkózott, elborult és sápadtan haladt Bükkös oldalán -71- és azt vélte, hogy jobb eleve mindenről lemondani.

– Bús lesz a mi regényünk vége, érzem, – mondta halkan és fázósan burkolózott kendőjébe. – Talán jobb is volna, ha elszakadnánk és soha nem látnók többet egymást… Ennek rossz vége lesz, Pál, szomoru és rossz vége, tudom…

– Ha most elválnánk, – folytatta Ibolya, – talán még el tudnálak felejteni, de egy év múlva már belehalnék. Pedig csak teher leszek neked az életben: tiéd a dicsőség, te reád jövő vár, neked nyitva minden út, én pedig félek az élettől, a diadaltól, mert érzem, hogy elrabolna tőlem. Mivel kárpótolhatlak, mit nyújthatok neked? Semmit, csak gondot és szomoruságot, törékeny vagyok, ingatag, következetlen és ügyefogyott… mit is szerethetsz rajtam?

– Tudom, – mondta a félhomályban, – hogy én vezetlek a világ útain át, én adom meg neked a színt, a hangulatot, a kedvet az alkotásra, az életre, én vezetlek föl a diadal hegyére és nélkülem nem lennél senki, semmi, mert ami tartalom benned van, azt én fogom megcsiszolni és vakítóvá tenni! -72- Meg kell, hogy becsülj, mint az éltető levegőt, a napsugarat, amely nélkül csak koldus, kontár maradsz és idő előtt fogsz elzülleni.

Bükköst mind e képek, amelyek a tulajdon lelkét tükrözték vissza, megindították és a hangulatok özönével árasztották el. Egy új női világot látott maga előtt kibontakozni; egy csodálatos, titkos országot, amelynek levegőjét tele tüdővel, föllángolva és elérzékenyedve szívta magába. Azok a leányok és asszonyok, akikkel eddig érintkezett, mások, hazugok, okosak, következetesek voltak, ez a nő teli volt mértéktelen őszinteséggel, büszkeséggel, puhasággal, szilajsággal, bánattal: – az ember megrázkódott, ha a bensejébe pillantott. Lelke olyan volt, mint a mesék erdei tava, amelyben, karácsony éjjelén, villámgyorsan váltakozó, színes képekben az egész világ életét meg lehet látni, – pillanatig sem volt egyforma: minden hangulat más-más képet adott neki, minden óra reá rajzolta emlékét, minden szó megrezzentette felületét, gyakorta lelke ok nélkül is elkezdett szineket játszani, fodrozódni s végül széles, színes habokban hánykolódott medrében.

Bükkös rajongással követte e sajátos lélek minden megnyilatkozását s kíváncsian gyönyörködött változásaiban. Reggeltől estig képes lett volna Ibolya mellett lenni és furcsa beszédét, szökellő mondatait -73- hallgatni, majd meg némaságát elnézni; alig várta, hogy vele találkozhassék s mikor éjjel, nehezen véve búcsút, elhagyta a barátságos házat, elkomorodott és úgy érezte, hogy egy örökkévalóság, amíg újra oda visszajuthat. Minden, amit Ibolya mondott, cselekedett, szép és érdekes volt előtte. Tetszett neki, ha zsarnokoskodott vele, tetszett, ha rabszolgája volt, aki áhitattal tekintett föl reá; szerette a hallgatagságát, amikor a leány arca egyszerre elborult s mindenkit, aki a közelében volt, bánatossá tett; szerette a csapongó vidámságát, amely a kalitjából kiszabadult madár boldog repdesésére emlékeztetett; rajongott a leányos félelmeért, amellyel olykor szívdobogva s csak hosszu kérés után nyujtotta csókra fehér homlokát és rajongott a puha, nőies vonásaiért, amikor egy pillanat mámorában szinte elolvadt a karjai között és fátyolozott tekintettel mélyedt el a szemébe. A káprázatok még akkor se engedték nyugodni, ha távol volt tőle, sőt akkor lepték el igazán. Az utcán járva, minden nőben Ibolyát kereste, minden versben, dallamban az ő alakja kelt életre, minden gondolatban rája talált vonatkozást. Egy ízben haza akart utazni a szülei meglátogatására, de csak fele útjáig jutott el, akkor úgy érezte, hogy nem tud két hétig ellenni Ibolya nélkül és gondolkodás nélkül ugrott át a főváros -74- felé induló gyorsvonatra. Utóbb azonban haragudott magára a gyöngesége miatt, de változtatni a dolgon már nem lehetett és estére ismét a barátságos házban volt, átballagott a kerten és az egyik ablakban ott látta Ibolyát, amint kinéz a szomoru fákra és a hideg táblára szorítja homlokát. Akkor lelkét nagy melegség öntötte el s szilajon, lélekzetvesztve rohant föl a lépcsőkön.

Ezek voltak a láz napjai, mikor vakon rohant Ibolya után és meg tudott volna érte verekedni az egész világgal, de mint a leánynak, úgy neki is voltak percei, amikor elkomorodott és magába szállt. Ez a nagy hangulat-ár, amely elöntötte egész valóját, minden más gondolatot kiirtott belőle, minden egyéb iránt lassan eltompulttá tette, mint ami Ibolyával állott összefüggésben. Gondolatai menetébe untalan beléje szökkent a karcsu leány alakja és királynői mozdulattal parancsolt el minden egyebet: tanulmányokat, következtetéseket, eszméket. Nem volt képes, hogy csak egy óráig is íróasztalánál üljön, rögtön Ibolyára terelődtek gondolatai s megakasztották munkásságát. És ő türte ezt a lelki zsarnokságot, boldogan, ragyogó szemmel tűrte, hogy a leány hangulata elöntse egész valóját s minden egyebet kicsinynek, haszontalannak, üresnek látott mellette. -75-

Igy teltek szerelmük napjai szédítő napsugárban, könnyü lepketáncban, amely mindig virágokat, mézet, színt font körültük.

Bükkös ez idő alatt minden akaratát, gondolatát alárendelte Ibolyának, aki önfeledten engedte át magát élete első nagy érzéseinek.

Viszonyukban az első változás egy csunya tavaszi napon következett be, mikor egész délelőtt szakadt az ólmos eső és a kertben füstként gomolygott a pára. Bükkösre az idő mindig hatással volt s a nagy csatak és nyirkos köd láttára rosszkedvüen telepedett le a dohányzó-szobába.

– Magát valami bántja, – mondotta újra, – és nem akarja velem közölni. Nem vagyok érdemes a bizalmára? – tette hozzá hűvösebben, mert az ő kedélyére is hatott a borus, rideg nap.

Bükkös fölkelt. Életében először érezte, hogy rab, nem ura a saját gondolatainak, amelyeket azelőtt tetszése szerint forgathatott, cserélgethetett, elkergethetett, -76- míg most kitálalni volt őket kénytelen, akár kedvére volt, akár sem.

– Ne bántson, – szólt idegesen Ibolyára. – Semmit se gondolok, semmit se mondok el, rosszkedvü vagyok, ennyi az egész, pont.

A leány összehuzódott, mint a virág kelyhe, ha az est, a jeges fuvallat idejét érezi közeledni. Nem válaszolt semmit, a kézimunkájával volt elfoglalva és tekintetét nyugodtan, közömbösen függesztette a tűre meg a pamutra.

E naptól fogva a fiatalember másnak látta a leányt, az a tudat, hogy immár nem korlátlanul szabad, egyre gyakrabban az útjába állott s egy új fogalmat vitt bele lelki életébe: a felelősségét.

Az alkonyat, a némaság óráiban sokszor eléje íródott a nagy kérdőjel, hová fog vezetni mindez és hová lesz akarata, sok terve, tudása, ambiciója? Nem tudott válaszolni, csak hallgatott és valami -77- távoli lelkiismereti mardosást érzett. Ilyenkor nem tudott honnmaradni, vette a kalapját és elbolyongott ki a szántóföldekre, a rétekre, hogy gondolkodjék, de egyszerre csak azon vette magát észre, hogy visszakanyarodott a városba és ott állt a barátságos ház kapuja előtt.

– Ez a lassu pusztulás, – sóhajtotta magában, de azért nem volt ereje, hogy be ne menjen az orgonavirágos kertbe, ahol Ibolya már tétován, csillogó szemmel várta.

Az ügyvéd és a felesége Hortense-zal bementek a városba, más vendég, mint Pál nem volt künn. Lassan alkonyodott, ahogy tavasszal szokás: a föld fölött már árnyak lebegtek, az utcasarki lámpák kigyultak, de az égbolt még kékesen ragyogott és nem akart beleolvadni az estébe. Mindenféle köznapi dolgokról beszéltek, a társalgás azonban csak lassan haladt előre. Bükköst elkomorította a bánatosan puha kép, Ibolya pedig olykor-olykor aggódva nézett reá, mert érezte, hogy a fiatalember lelke vivódik magával. Beszéltek a színházakról, a napi eseményekről, de a gondolataik távol jártak e tárgytól s a félhomályban egymást keresték.

Már sötét volt, mikor Szakállnak egy társa jött -78- el és könyveket kért barátjától. A két fiatalember ekkor fölment az emeletre, Bükkös és Ibolya pedig egyedül maradtak a nagy uriszobában.

– Nem, ne bántsa, jobb így… Még láthatjuk az égboltot… Olyan szép este van.

– Semmi, Ibolya… Ne okozzunk újabb félreértést… Higyje meg, hogy semmi…

– Maga küzd valamivel, az arcára van írva. Miért tagadja le előttem, aki minden bánatában és örömében osztozom? Kívánom, hogy mondja el, ami a szivét nyomja.

Ibolya a karosszék támlájára ült és megsimogatta Pál homlokát: az forró volt, szinte lánggal égett.

– Azon gondolkodom, töprengek, – szólalt meg végre az ifju, – hogy… De minek mondjam -79- el? Te ezt úgy sem érted… De talán sejted… Talán érzed… Nos hát… Egy rettenetes álom azt súgja nekem, hogy nem vagyok senkisem, nem leszek senkisem, hogy fél-ember maradok egész életemben.

– Hogy jut ilyesmi az eszedbe, Pál? Ne zaklasd magad ok nélkül rémlátásokkal.

– Nem, nem; hiába próbálom ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből, újra és újra visszatérnek, újabb, félelmetes erővel! Ha jön a tavasz, mindig úgy érzem, hogy ez az én tavaszom lesz, a megújhodás, a munka tavasza, amikor nekilátok az élet megépítésének, kicsiszolásának… s aztán újra és újra összehullok, nem alkotok semmit, nem tanulok semmit és csak rovom az utcákat cél, értelem nélkül. Vasakarattal ülök le az asztalhoz, a komoly könyvekhez, vagy a művészet szabályaihoz és… percek múlva már érezem, hogy…

– És csak mindig a te alakodat látom magam előtt s ez mindenem az életben, ez tölti be egész valómat.

– Vagy talán csak kifogást keresek, – folytatta tovább Bükkös. – Talán úgysem vinném semmire, ha téged nem is ismernélek és nem tünne elém folyton karcsu alakod, arany hajad… Annyi sok féltehetség szaladgál az utcán, a korcsmákban, az iskolákban, mindegyikben van egy kevés mag és mégis kikelni belőlük nem tud semmi… Ez rettentő, ez utálatos, mint a kétéltü hüllő élete, sem itt, sem ott boldogulni nem lehet: ha a tudományhoz fordul az ember, fülében cseng a dicsőség csábító dala, ha a lángész pályáit keresi, nincs meg benne az erő, a tehetség.

A leány letörölte könnyeit, fölkelt és halkan, de határozottan így szólt:

– Nem, nem, – mondta lemondással, – ezen nem lehet segíteni. Ez a lassu pusztulás, a lassu, de biztos halál.

Az ablakhoz ment és kinézett a sötét kertbe, amelyben csöndesen mozogtak a koromfekete gesztenyék. Aztán egyszerre visszafordult, szenvedélyesen magához szorította Ibolyát és elkezdte magasztalni a szépségét, a jóságát, a lelkét, megköszönte neki mindazokat a kellemes napokat, amelyeket -81- vele eltöltött, amelyek a lelkébe íródtak és kikivánkoztak a szűk és sivár földi keretből.

Majd újra elhallgatott, leült a karosszékbe és maga elé bámult, tétován, csaknem ostobán.

– Ez a pusztulás, – mondta Ibolya halkan. – Én is érzem, tudom, első perctől fogva, hogy egymásra akadtunk.

VI.

A napok csöndesen teltek a barátságos házban, amely körül már zsendülni kezdtek a gesztenyefák és ákácok.

Május volt, mikor egy nap búcsu-estére gyűltek össze a szokott vendégek. Kardos Samu, Farkas bojtárja befejezte jogi tanulmányait s ment vissza vidékre, a szülővárosába, hogy ott ügyvédi irodát nyisson. A kis bojtárból valóságos, hites ügyvéd lett, akármilyen furcsának is tetszett. Ezt az alkalmat a principális nem mulaszthatta el s bár fájt neki, hogy a szorgalmas és szolgálatkész segédet elveszítette, méltóan akarta elbúcsúztatni attól a háztól, amelyet az négy év óta kutyahűséggel szolgált. A szegény fiút, aki csupasz képével, rossz cipőivel, kabátjával, félszeg modorával éppen nem árulta el a leendő jogtanácsost, a figyelem mód nélkül meghatotta. Hiszen tudta, hogy dr. Farkas jó embere, azonban arra, -84- hogy külön ünnepség rendeztessék részére, amelyen mintegy az ő tiszteletére vendégek is összegyülnek, nem volt elkészülve. Nem is tudta, mivel érdemelte ki, hogy egy ilyen úri család ennyire megemlékezzék róla? Jelentéktelenségét ő érezte a legjobban és eddig nem is volt senki, aki ebben való hitét megingatta volna. Ám ha már szívesek voltak iránta, ő is figyelmes akart lenni, virágot vett a hölgyeknek s két nap óta jól megcirkalmozott búcsúzó-beszédet magolt, amely azonban sehogy sem akart a fejébe menni, mert a dikció közepén az emlékek felsorolásánál a jó fiu mindig elérzékenyedett s nem tudott tovább jutni.

Farkas, aki mindenkinek szíve szerint tudott gondolkodni, a búcsu emlékére egy vadonatúj fekete kabátot vett Samunak. Titokban vitte neki a lakására az ajándékot, kezet fogott segédjével s arra kérte, ne értse félre s ne utasítsa vissza a kis megemlékezést. S ezzel átnyujtott egy csomagot, amelyből egy selyemhajtókás, ünnepélyes Ferenc József-kabát bujt elő.

Egy fekete kabát! A saját fekete kabátja! Jelképe a komolyságnak, az ünnepélyességnek, a hivatásnak! Olyan kabát, amilyen a főispánnak, a királyi -85- ügyésznek, a képviselőnek van, akikkel tehát egyenrangu, legalább is viselet dolgában! És ez a dicsőség most már nem muló természetü, reggelre a rokkot nem kell visszaküldeni Spitz Rafaelnek, hanem megtarthatja, felhúzhatja, amikor akarja és főleg – nekitámaszkodhatik annak, aminek akar! Különösen ez töltötte el lelkét önérzettel, sőt büszkeséggel. Lelkében még visszazsongott az a sok aggodalom, amelyet a Spitz Rafael hosszu ködmöneiben kerítéseknél, rossz ülésü omnibuszokban kiállott, örökké félve, hogy megakad valami drótban s amikor egyszer egy szögben tényleg lyukat szakított a gérokkján, egész éjjel foltozni kellett a posztót, nehogy a sólyomszemü ruhakölcsönző észrevegyen valamit… De most már nem kell félnie, megvan a saját fekete kabátja és azt tehet vele, ami az eszébe jut, senkinek se tartozik felelősséggel!

Annyira elérzékenyedett, hogy majdnem kezet csókolt Farkasnak. Egy elérhetetlennek látszó álma teljesült s ez könnyet csalt a szemébe.

– Jó, jó, – dörmögte a fiskális, búcsút véve, mert ő is megindult egy kissé, – a fő, hogy az estéről meg ne feledkezzen! Viszontlátásra Samukám… azaz ügyvéd úr!… Kolléga úr! – tette hozzá, ragyogva az örömtől, hogy másnak örömet szerezhet. -86-

Samu az első volt, aki délután a barátságos házba beállított. Az új kabát pompásan illett rája, egy ráncot nem vetett, akár csak oda lett volna öntve, a fiu szinte megnőtt, megkomolyodott benne. A leányok mosolyogva fogták körül az új gavallért és össze-vissza kérdezték tőle:

A jó fiu csak állt köztük, bárgyún, tágra nyilt szemmel és nem tudott szólani. A szíve tele volt örömmel, hogy végre elvégezhette tanulmányait s a diploma a zsebében van, de, ha eszébe jutott, hogy a barátságos háztól most már meg kell válnia, elkomorodott. A szíve fájt, elgondolva, hogy többé nem mehet Farkas helyett a Csepelszigetre, Horányba, Szentendrére foglalni, hogy nem csókolhat kezet az ügyvédnének, akinek karja oly illatos volt, mint az orgona-virág, hogy nem nézheti titkos elragadtatással Hortenset és Ibolyát, akiknek képe ott ragyogott állandóan a lelke közepében. Vajjon hogyan fogja elbírni mindezt, hogyan nélkülözheti tintafoltos íróasztalát, amelynek minden zúgából -87- titkos szerelmének képei mosolyogtak rája, hogyan lesz el a kis kert nélkül, amelynek minden virágos bokra, rózsafája csak azért volt, hogy a leányok és az asszony szépségét emelje, hogyan mond le a lassan feketedő, rézcsatornás, barátságos házról, amely életében először a tiszta örömet, a megnyugvást, a boldogságot, és a reménységet jelentette? És amíg a leányok közt állott s azok vígan csacsogtak körülötte becsületes szemében egy nagy könnycsepp jelent meg és lassan gurult végig az arcán és az új Ferenc József-kabátján.

A leányok egy pillanatig elhallgattak, megérezték, hogy tilos helyre tévedtek és a vidámságuk a lelkébe vág ennek a szegény fiúnak, akinek ez a könnycsepp volt az egyetlen vallomása ama hosszu idő alatt, amelyet házukban töltött. Soha komolyan nem vették, soha a bensejére kiváncsiak nem voltak, de e percben valami azt súgta a két leánynak, hogy félreismerték és lekicsinyelték Samut, könnyelműen szaladtak el a lelke fölött, amelyből most feléjök röppent egy titkolt sóhaj. Csönd támadt, ahogy elhallgat a gyermek, amelyik vesszőjével kimélet nélkül, vígan kacagva csapdossa az erdő lombjait, mikor egyszerre szemben találja magát egy szentképpel, amely komolyan, fájdalmasan néz le reá a tölgyfa oldaláról. -88-

– Mit szóltok a pompás kabáthoz, – mondta, gyorsan kitérve egy esetleges nyilvános hálálkodásnak, – amelyet a kolléga úr vett magának? Ez aztán valami? hm? A tiszti főügyésznek se lehet különb, de talán még a miniszternek sem!

A leányok kaptak a fordulaton, megcsodálták és kidicsérték az új kabátot s ezzel másra terelték át a beszédet. Samu is érezte, hogy nem szabad nagyképűnek és savanyúnak lennie, s azért jókedvűnek iparkodott mutatkozni. Ő mindig és gyorsan tudta alárendelni akaratát másnak. Elhagyta hát a búsulást és büszkén forgott, sétált föl-alá az új rokkjában, aztán mosolyra erőltetve ajkát, válaszolt a kérdésekre. Meg kellett igérnie, hogy minden héten legalább egy levelet ír az ügyvédnek s karácsonyra, ha törik-szakad, fölkeresi őket Pesten. Farkasék is hasonló fogadalmat tettek s tervbe vették, hogy még a nyár folyamán felrándulnak Ungba, ahol Kardos ügyvédi irodát nyit. Samu majd a vasútnál várja őket, körülkocsikáztatja a városon, bemutatja annak nevezetességeit s végül megvendégeli őket a saját házában!

A hangulat lassan vígabbra fordult, különösen, hogy a többi vendég is beérkezett. Kelemen egy nagy okmány-tárcával lepte meg Samut, akinek azonnal -89- hóna alá kellett venni a széles portékát, meglátni, hogyan illenek össze. A próba jól sikerült: a fiu alakja e komoly fiskálisi tényező révén megnőtt és megtekintélyesedett. Bükkös egy kötet Heine-verssel ajándékozta meg barátját, akit csak azért nem szeretett valami nagyon, mert mindig egyforma utakon járt és egy élő előjegyzési naptárhoz hasonlított, ahová minden óra rendeltetése előre volt bejegyezve. A versek, úgy vélte, majd kissé üdébbé és könnyelműbbé teszik. Még Szakáll is gratulált: de ő már irigyen, neki fájt, hogy más is tanul, iparkodik s megelőzi, hacsak két lépéssel is az életben. Az ügyvéd annál melegebb kivánságokkal bocsájtotta útnak, sőt még a kedvenc pipáját is reá erőszakolta.

– Vidéki ügyvéd nem lehet el pipa nélkül, amice, – mondotta, – ez tekintélyt ád, bizalmat kelt és a szunyogok ellen is megvéd!

– A vacsora! – szólt be a szép asszony a dohányzóba s azzal a jókedvü társaság áttódult a tágas ebédlőbe.

Pompás búcsúlakoma várt Samura, akinek minden tiltakozása dacára a főhelyet kellett elfoglalnia. Ami még soha nem történt meg vele, az ma bekövetkezett: még bort is kellett innia, hogy a ház tagjaival és a tiszteletére összegyülekezett vendégekkel koccinthasson. Később beszédek is kerekedtek, -90- az ügyvéd, Kelemen, Bükkös egymásután keltek föl és köszöntőket mondottak az új Justinianusra. Majd őt kivánta a társaság hallani. Mit tehetett, fölállott s belekezdett nevezetes beszédébe, amely ott rejtőzött a fekete kabátja szárnyaiban. Nagy figyelemmel hallgatták, a közepéig el is jutott, de itt elfogta az érzékenység s a búcsúzást félbe kellett szakítania, mert különben menten elpityeredik.

– Éljen! éljen! – harsogták Farkas és Bükkös, látva, hogy mindjárt baj lesz s ezzel a beszéd point nélkül be is végződött. Senkisem haragudott érte, a fiúk körülsereglették az ifju ügyvédet és koccintottak vele, ő pedig elkeseredésében fenékig ürítette ki a díszserleget. Ez nagy adag volt, pillanatra szédülni kezdett tőle, de aztán csakhamar magához tért, jókedve kerekedett és ok nélkül mindenen kacagott. A nevetése furcsa hangokból állott: mintha vascsöveket kopogtattak volna meg, amelyek tompán, szaggatottan feleltek s ez annyira mulattatta a nagy társaságot, hogy egyre azon voltak, hogy Samu kacagjon. És Samu készségesen engedelmeskedett, kacagott, nem szégyelte magát, örült, hogy mulattathatja a hölgyeket és urakat és csöppet sem sértődött meg, mikor a többiek sorra próbálták sajátos nevetését utánozni.

– Nem jó, nem jó! – kiáltott ilyenkor. – Igy -91- csak én tudok kacagni… ha! ha! ha! Igy van jól!

Vacsora után kiszállították az asztalokat, félretolták a székeket és táncolni kezdtek. Samunak is táncolni kellett, bár sejtelme se volt a mulatásnak erről a neméről. De nem akarta a tréfát elrontani, azért vígan ugrált jobbra-balra, mint a bakkecske, közbe nagyokat botlott s egyszerre – zsupsz! – elcsúszott, elvágódott és a zongora alá gurúlt. Nagy nevetés közt húzták ki, ő is kacagott, mikor egyszerre tekintete kabátjára esett és észrevette, hogy a karja végighasadt!

Első pillanatra rémület vett rajta erőt, szeme előtt fölvillant a szigoru Spitz Rafael alakja, de a következő percben már kiegyenesedett, büszkén nézett körül és így szólt:

És szívét a tulajdonjog gőgös érzése először hevítette, lelke előtt a vagyon ereje ekkor villant fel első ízben: egy kettéhasadt Ferenc József-kabát ujjainak alakjában!

Hajnal felé a társaság útra kelt. Samu kezet -92- csókolt a kisasszonyoknak, mély köszönetet mondott az ügyvédnek s végül Laura asszony elé járult.

– Isten megáldja! – nevetett rá a még mindig szép asszony és aztán egyet gondolva, megcsókolta a zsidó fiu homlokát.

Samuval forgolódni kezdett a világ. Soha őt még asszony, az anyján kívül meg nem csókolta: a homloka égett, a szíve ki akart ugrani helyéből, azt hitte, hogy fölemelkedik az égbe, de csak ezt tudta mondani:

Még a hűvös kertben is ezt hajtogatta, még az utcán is és bár sötét volt körülötte, azt hitte, hogy napfényes mezőn jár.

– Köszönöm, köszönöm – motyogta, míg a többiek egymást lökdösve, elfojtottan kacagtak.

Kelemen, Bükkös és a többiek elkísérték az Andrássy-útig, ott elváltak tőle és nyugodalmas jóéjszakát kívántak neki.

De Samu nem feküdt le. Szeméből kiszállt az álom, a vére lüktetett a szokatlan mulatságtól. Úgy gondolta, hogy még jó lesz egy kicsit a friss levegőn maradni.

Egy ideig ott állt a széles út szögletén, elnézte a sarki rendőr mozdulatlan alakját, aztán a kis mellékúton -93- kopott házáig baktatott, majd visszafordult, ahonnan jött és lassan, nagyokat botolva visszament a barátságos ház elé, hogy még egyszer titokban, némán búcsút vegyen tőle.

Rideg és néma volt minden, nyirkos tavaszi éjszaka fogta körül a fákat, a szél egyet-egyet lökött a zöldülő lombokon. A barátságos házban egyik lámpa a másik után aludt el, a cselédszoba lakói is már nyugovóra tértek. Az égbolt peremén keskeny, alig látható szürke sáv tünt föl.

Szemben a rácsoskapuval, a túlsó oldalon kis pad állott. A fiatalember arra ült le, kalapját maga mellé tette és meredt szemét a sötét házra szögezte. Csak bámult, bámult maga elé, visszaidézte azt a sok lepörgött napot, amelyet e falak közt eltöltött és egyszerre azon vette észre magát, hogy szemeiből megindulnak a könnyek és patakként áztatják az arcát. Nem tett ellenök semmit, átengedte magát az érzéseinek – hiszen most már ember volt, a maga ura, aki megengedheti, hogy érzései legyenek.

Egy óráig ült így némán, az árnyék által eltakarva; – a házban már sehol egy gyertya sem égett. Samu feje kábult volt, a szeme káprázott. Néha-néha pillái le is csukódtak, de aztán a szél megzörgette a fákat, ez a zaj fölébresztette. Ilyenkor szeretettel nézett az előtte elterülő sötétségre és elmosolyodott. -94- Egyszerre aztán erősebb neszre riadt föl: a barátságos ház kertajtaja kinyilt s valaki kilépett rajta.

Samu meghökkent: nem volt bátor természet s azért első pillanatban igen megijedt. Istenem, ha most valaki leütné, soha senkise tudná meg, hogy ki volt a tettes… Csöndesen odalapult a padhoz és elővette a tollkését, hogy legalább némi védelme legyen. Vacogó fogakkal vetett kémlő tekintetet a kisurranó alakra, amely gyors léptekkel fordult balra.

Férfi volt; amennyire a sűrü homályban látni lehetett: magas és izmos. A padon ülőnek pillanatra úgy rémlett, hogy Bükkös volt.

Semmi válasz. Újra csönd lett. A rejtélyes alaknak már a lépései sem hallatszottak. Kardos lassan magához tért és eszébe jutott, hogy Bükkös vele együtt ment el a nyaralóból, épp úgy, mint a többi vendég, ő tehát nem lehetett az éjjeli sétáló, hacsak, -95- miután a sarkon egymástól elbúcsúztak, vissza nem fordult. De miért tért volna vissza?

– Talán a kertész volt, – gondolta el magában a bojtár. – Vagy talán, meglehet, csak álmodtam… Sokat is ittam a nehéz borból, – tette hozzá aztán és újra rámeresztette tekintetét a barátságos házra, amely csöndesen, békésen, becsületesen nyugodott az öreg platánok karjai között.

VII.

A szép tavaszi reggeleket Szakáll arra használta volt föl, hogy a kertben föl- és alájárva tanuljon.

Ő volt az első, aki a házban fölkelt s munkához látott. Százszor és százszor sétálta körül reggeliig a kert kavicsos utait, a jogi tételeket raktározva be mindig fogékony fejébe. Foglalatoskodását nem zavarta senkisem, a barátságos ház lakói, az igazat megvallva, nem is nagyon törődtek vele, hogy Szakáll már hajnalban könyvvel kezében jár-kel, nem is irigyelték érte, de valami nagyon meg se csodálták. Csak egy lélek volt, akiben ez az örök szorgalom és állandó munkálkodás tiszteletet ébresztett s hónapok óta egyre nagyobb rokonszenvet keltett: a kis Hortense.

Miután messze állott attól, amit tudásnak és komolyságnak neveznek, lelke kétszeresen nagyra -98- becsülte, sőt csodálta a fiatalembert, aki merőben más volt, mint bárki a házban. Apja mindig arra tanította Hortenset, hogy nyilt szívvel közeledjen mindenkihez; így cselekedett Szakállal is. Föntartás nélkül bámulta szorgalmát, kitartását, akaraterejét és ezzel együtt okos, hideg szemét, gondolkodó homlokát, amelyet másnak, szebbnek, tartalmasabbnak látott, mint a ház többi lakója. Szakállt senkise szerette igazában az épületben s ez még közelebb hozta alakját Hortense szívéhez. A kis leány üldözött embert, az elhagyottat látta benne, s úgy gondolta, hogy neki kell kipótolnia azt a gyöngeséget, amellyel a többiek a fiatal jogásznak adósak maradtak. Már az első perctől kezdve, hogy Szakáll elmagyarázta neki a tudás, az iparkodás köznapi tételeit, hideg, de következetes pályáját, rokonszenvvel fordult ez új eszmekört jelentő ember felé s ez a ragaszkodás az idők folyamán egyre nőtt, mert Szakáll nemcsak beszélt, hanem cselekedett is; vastürelemmel és kitartással építette élete egyenes falait s egyre magasabban járt a fogalmak és tételek birodalmában.

Ha Szakáll nem volt a társaságban, a többiek rendszerint gunyolódni szoktak volt fölötte és céltáblául vették tudás-szomját, amelyet akarnokságnak minősítettek. Hortensenek sokszor fájtak e támadások, -99- de nem felelt rájuk semmit, csak két érzés fejlődött ki benne révükön: az egyik a csöndes harag azok ellen, akik szerinte méltatlanul bántották a szegény iparkodó jogászt, a másik, ezzel kapcsolatban, a szeretet, amely titokban, lassan, de egyre színesebben fejlődött ki lelkében Szakáll iránt. Ezt az érzését – amely erősen hasonlított az intézeti lányok rajongására az első professzor iránt, – senki sem sejtette, s ő maga is alig akarta, merte tudomásul venni, még kevésbbé mások előtt megnyilatkoztatni. Ha Szakáll beszélt, alig tudott ránézni, még a legegyszerübb dolgokat is félszegen mondotta el s gyakran ok nélkül zavarba jött. Csak akkor volt nyugodt, ha vacsora vagy ebéd után az úri szobába mentek át, ott leültek, a leányok kézimunkát vettek elő, az asszony olvasott, a fiatalember pedig egy másik sarokban a könyveket bújta s ő néha reávethette tekintetét s elnézhette komoly homlokát, izgatottan csillogó szemét, amely mohón, a kincskereső szívósságával, falta a betüket. Ilyenkor úgy érezte, hogy csak ő tudja méltányolni ezt a lenézett, kigunyolt, okos fiút s ez még egyszer, rövid idő alatt, felül fog emelkedni valamennyiükön s akkor boldogok lehetnek, ha szóba áll velök.

Szakáll a maga részéről keveset foglalkozott a leánnyal, csak annyit, mint a többiekkel s nem alkotott -100- magának képet, tulajdonképpen Hortensenek mi a róla való véleménye? Élete keretébe a leány nem tartozott szorosan s így csak annyit beszélt vele, amennyi éppen szükséges volt. És Hortense sem iparkodott előre lépni, szerényen megvonult a háttérben s csak a lelke melegsége vette állandóan körül a fiatalembert. Látva, hogy Szakáll milyen korán kelő, a leány meghozta a legnehezebb áldozatok egyikét, s hogy mintegy megmutassa az ifjúnak, hogy ő komolyabb és szorgalmasabb, értékesebb a többinél, ő is már hajnalban talpon volt. Nagyon nehezére esett ez az elhatározás, mert azelőtt, ha lehetett, délig is aludt, de azért vitézül kiállta és kakasszóra kiugrott az ágyból.

Szakáll egy nap éppen a fák közt bolyongott és az egyházjogot böngészte, mikor egy női alak jelent meg a terrasz lépcsőin. A jogász eleintén oda sem ügyelt, azt hitte, valamelyik tévedésből korábban fölkelt cseléd jár arra, de azután megpillantva, hogy a hölgynek napernyő van a kezében és virágos kalap a fején, érdeklődve ment közelébb.

– Ah! Hortense! – szólt egyszerre meglepve, mert alig akart rövidlátó szemének hinni. – Ilyen korán már talpon?

– Igen, – felelt egy csöppet elvörösödve a leány, – elhatároztam, hogy nem mulasztom el a -101- szép tavaszi reggeleket. Kár lenne ezt az időt átaludni.

– A reggelek bizony szépek, – felelte Szakáll, aki, jóllehet, már hajnalban mindennap künn járt, soha még egy napfölkeltét, erdő-ébredést meg nem figyelt. – Ilyenkor van a legnagyobb csönd és ilyenkor legvilágosabb a fej!

– Az emberek nem is tudják, mit mulasztanak az alvással. Ezeket a reggeli órákat ráadásnak kapjuk a sorstól, már mint azok, akik meg tudjuk előzni halandó társainkat.

– Igen, – felelte Hortense, aztán egy kis csönd után a kezét nyujtotta. – A viszontlátásra.

A leány karcsu alakja, rózsaszínü napernyője eltünt a kapu mellett. Szakáll egy pillanatig utána nézett, aztán tovább olvasta az egyházjogot.

A leány kisétált a fasoron át a vasutig, kíváncsian nézte el, a reggeli gyorsvonatok hogyan robognak ki és be a parányi őrház mellett, aztán visszafordult -102- és hazatért. A fiatalember még ott sétált a platánok között.

– Szép volt? – kérdezte Szakáll, aki éppen egy definiciót mormolt maga elé.

– Igen helyes, – bólintott a fiatalember és tovább sétált, ujjain számolgatva el a Graczián előtti gyüjteményeket.

A leány egy pillanatig habozott, aztán fölment a terraszra. A szokatlan séta jó étvágyat keltett benne s már nagyon szeretett volna reggelizni, de látva, hogy Szakáll még csüggedetlenül sétál tovább a fák közt, elszégyelte magát. A jogász még korábban kelt s a sétához tanult is, mégsem éhes – mennyivel több akaraterő és önmegtartóztatás lakik ez ifjúban! És Hortense némán türte az éhséget, bár kincset adott volna egy darab kenyérért, s csak akkor látott a reggelihez, mikor a jogász betéve tudta a Graczián előtti gyüjteményeket, ami pedig nem csekély dolog, miután maga Walter már harminchét ilyet sorol föl.

Következő napon Hortense újra hajnalban kelt föl, ismét sétára indult s újra nemes önmérsékléssel türte az éhséget. Harmadik, negyedik nap szintén megmaradt ez állásponton, ötödik nap azonban, -103- amint felöltözködött és a kertbe akart indulni, rákezdett az eső. Már az éjszaka fülledt volt a levegő és most a cifra rézcsatornák patakokban öntötték a vizet.

– Ma nincs séta, – szólt Hortensenek, mikor az szomoru arccal toppant be a verandára. – Kár volt korán fölébredni.

– Már megszoktam a jókor való kelést, – füllentett a kis leány, pedig nem úgy volt: mindennap teljes lelki erejére volt szüksége, hogy az álmokat leküzdje. – Nevetek magamon, ha elgondolom, hogy azelőtt néha délig is aludtam.

A fiatalember ránézett és nem felelt. Most vette először jobban szemügyre a barátságos házban való tartózkodása alatt Hortenset s úgy vélte, hogy nemcsak kedves, de szorgalmas kis lány is. Hizelgett neki a tudat, hogy nyilván ő járt elől a jó példával, s azért egy pillanatra megfeledkezett a tanulmányokról és tekintetét a leány karcsu termetére függesztette.

– Ezt mind, – hagyta helyben Szakáll. – De ez csak egy tantárgy s talán épp a legkönnyebb. A többi még terjedelmesebb és sokkal nehezebb.

– Az „Egyházjogtan Kézikönyve“, – olvasta el Hortense a címet. – „Különös tekintettel a magyar állam egyházi viszonyaira…“ Ez tényleg nagyon nehéz lehet, – tette hozzá megszeppenve a minden oldalról feléjevillanó latin nevektől és idézetektől. – Szabad egy kicsit néznem?

– Csak tessék, kisasszony, – felelte a fiatalember pápaszemét megtörölgetve.

– A honor azon megtiszteltetésben áll, melyben az egyház a kegyurat, mint különös jótevőjét részesíti; ezen tiszteletbeli jogok között azonban csakis a honor processionis sarkal a közönséges egyházjogon, a többiek a patricularis jog és szokásnak folyományai és aszerint itélendők meg, számíttatnak pedig oda 1. jus vagy honor listrae…

Nem értett belőle egy szót sem: még azt se tudta, mi az a kegyúr, nemhogy azt, mi a honor processionis és a honor listrae… És ez csak pár sor volt a könyvből, hát még az egész munkát betéve tudni és a latin idézeteket megtanulni! Nagy tisztelettel nézett föl Szakállra. -105-

– Körülbelül mind, – bólintott a jogász, mintha azt mondaná, hogy tudja, hány almafa van a kertben. – Próbálja fölnyitni a könyvet valahol és kérdezzen ki.

Hortense nem akarta elhinni, az elolvasott pár sor oly titokzatosan, oly érthetetlenül csengett fülében, hogy elképzelhetetlennek látszott, amit a fiatalember mond. Fölnyitotta egy helyen a könyvet.

– A metropoliták külön nemei és e hatalom természete egyáltalán, – olvasta el a fejezet címét.

– A metropolitai hatóság folyománya a pápai főnökségnek, melynek némely jogai különféle fokozatban egyes oly egyházakra szálltak át, melyeknek püspökei többi püspök-társaik között külön egységi gyúpontot képezvén, lassanként azok fölé kezdtek emelkedni…

A leány szédülve nézett a fiatalemberre… Milyen más, mennyivel különb ember ez a többinél, akik folyton csak zongoráznak, beszélgetnek, pipáznak és semmi egyébbel nem gondolnak!

– Most megyek sétálni, – szólt Hortense, még mindig megilletődve és búcsúra nyújtotta kezét.

– Viszontlátásra, Hortense, – mondotta nyugodtan. – Remélem, máskor is kihallgat?

Ezután, amikor elindult hazulról s ha visszatért, a leány pár percre megállt a kertben s kikérdezte Szakállt. Hortense mindig elcsodálkozott ennyi tudás és szorgalom láttára. Össze-vissza kérdezte a fiatalembert, a könyv elejéről, végéről, de Szakállt nem lehetett megfogni, amit egyszer a fejébe raktározott, azt a safe deposit-nél szívósabban őrizte s nem volt az a hatalom, amely tőle elrabolta volna.

– Szívesen, – felelt Hortense kifeszítve ernyőjét. – Kimehetünk a Rákosig.

Elindultak végig a virágos köröndön, ki a jegenyefasoron -107- át a vasuti töltésnek, ahol a fővárosi élet már befejeződött s csak veteményes kertek és apró nyaralók következtek. Ember csak kevés járt erre, azonban a kertekben ingujjas napszámosok dolgoztak, kalapáltak, javítgattak, a kerítéseket mázolták. A vasuti sorompónál pár percig várakozniok kellett, most száguldott át a délről jövő gyorsvonat.

– Még nem is jártam erre, – szólt Szakáll, szorgosan véve szemügyre mindent. – Érdekes, milyen közel van ide a város és mégis milyen más, mennyivel természetesebb erre minden. Még virágokat is lehet látni.

– Ezeknek a telkeknek rövid idő alatt nagy értékük lesz. A főváros közvetlen közelében fekszenek, meghatározott útvonal mellett; biztos, hogy a város erre fog terjeszkedni. Ha az embernek pénze volna, szépen kereshetne mellette. -108-

– Mert máshova nincs útja. A víz mellett, mint évszázados tapasztalat mutatja, egy város se akar elhuzódni. Ez olyan atavisztikus félelem, mint a hogy a ló még ma is menekülni próbál, ha valami zaj vagy ismeretlen tárgy megriasztja; mint az őserdőben, ahol a futással kikerülte a párducot vagy a kigyót; hm. Az emberek azt hiszik, hogy a víz elöntheti őket, ma, a legtökéletesebb vízművi védekezések idejében… A bika még ma is rátámad a piros színre, mert évezredek előtt az erdőben ez a szín a tigrist jelentette neki. Nos. Mi sem tudjuk magunkat egészen emancipálni az őskori érzések és félelmek alól és ezért a városok a folyókkal ellenkező irányban terjeszkednek, vagyis errefelé, ahol most járunk. Pest a Dunapart mellett ma is még csak annyi területet foglal el, mint száz év előtt.

– A maga figyelme mindenre kiterjed, Péter, – szólt a fiatal leány. – Én azt hiszem, magából egyszer nagyon híres ember lesz.

– Oh, hol vagyok én attól? Én csak a kötelességemet akarom teljesíteni. Azért, hogy tanulok, még nincs jogom várni, hogy kiváltságos sors jut osztályrészemül. Mások is iparkodnak és tökéletesitik magukat, ha ezek mind híres emberekké válnának, -109- szűk lenne Magyarország a nagy emberek számára.

– Nem, higyje el, maga más, maga különb, mint a többi ember: okosabb, erélyesebb, egyenesebb… és bizonyosan boldogulni is fog.

– Az sokszor nem az emlékezőtehetségtől függ, – felelt a kis leány elhatározással. – Sok ember büszkévé lesz, gőgössé és nem akarja, hogy eszébe jussanak azok, akikre nincs szüksége, akik kicsinyek, akik… akik…

Lassan kiértek a Rákoshoz. Itt már faluvá vedlett a főváros: a homokbuckákba csak egy-egy kunyhó, ócska csárda ékelődött, a patak medre fölött ütött-kopott híd húzódott el. A part mellett egypár szomoru fűz álldogált és csöndesen nézte, hogyan szaladnak el a habok a lecsüngő ágak közt. Egy helyen vízáradásos terület volt, abban száz és száz béka kuruttyolt. -110-

– Nézze a nefelejtseket, – mutatott Hortense egy fák közé zárt helyre, – csupa kékség végig a part!

– Csakugyan, – hagyta helyben a fiatalember. – Úgylátszik, nem kellenek senkinek.

Hortense leszaladt a víz mellé és teleszedte a napernyőjét mosolygó nefelejtsekkel, aztán kettőt-hármat összekötött egy fűszállal és Szakáll gomblyukába tűzte.

– Legalább nem sétált hiába, – mondta, és ami még levél, elmorzsolódott virág a kezében maradt, azt a vízbe dobta és gyerekes örömmel nézte, hogy úszik lefelé.

Ezek a séták később gyakrabban megismétlődtek. A ligetet és annak minden zúgát Hortense jól ösmerte, s mintegy csöndes megállapodásként sorra mutatta be barátjának. Egyszer kisétáltak a zöld lombok közé ékelt lövöldébe, ahonnét vasárnaponkint nagy puskadurrogás hallatszott, aztán a kavicsbányákhoz, amelyeknek apró köveit hosszu, fekete vonatok cipelték be a városba, majd a Páskál-malmot csodálták meg, ezt a várszerü ócska szerkezetet, -111- amely boldog nembánomsággal élte világát, mintha alig puskalövésnyire tőle nem gőzmalmok hengerei, küllői alkotnák meg a lisztet, – más napokon kivonultak a vasúti töltésre, s onnét nézték, hogyan gyakorlatoznak a katonák, sőt egyszer Palotáig is elmerészkedtek és útközben kóbor oláhokkal találkoztak, akik tiszteletükre megtáncoltatták a medvéjüket.

Szakáll lassanként megszokta, hogy a délelőttjét Hortense-zal töltse el s szinte megkívánta társaságát. A fiatalembernek tetszett az a tisztelet, mellyel a leány reá és akaraterejére fölnézett; az első kapocs, amely benne kifejlődött, mint sok más, hasonló esetben: a hiúságé volt. Később a megszokás fejlesztette benne e viszonyt, s hozzájárult az a mindenkit megérintő tudat, ha van valakink, aki életünk iránt érdeklődik és sorsunkat a szívén viseli. Mikor reggel lement a kertbe, a leány már várt reá, ha este a dohányzóban ült és éjfélig, gyakran azon túl is, a könyveket bújta, Hortense hűségesen kitartott mellette és bár a kisleány szeme majd leragadt és alig beszéltek egymással tíz szót, mégis addig ébren maradt, míg Szakáll be nem fejezte tanulmányait. A fiatalember nem hozott hasonló áldozatokat, ő inkább csak engedte, hogy szeressék, hogy gondját viseljék s megelégedett vele, hogy ez kellemes érzést -112- ébreszt benne. Önző természet volt, aki mindent a maga és a célszerűség szempontjából fogott föl és világért túl nem lépte volna e határokat. Hortense volt az első élő lény, akivel, hogy úgy mondjuk, fényüzésből beszélt, aki bizonyos szórakozást jelentett neki, aki nem volt számára kenyér és víz, levegő, vagy az élet fönntartásához szükséges más cikk, hanem szines virág, amelyet csak azért teszünk az íróasztalunkra, mert üde és illatos: egyéb hasznunk nem lehet belőle, minthogy a szép és a kellemes hangulatát ébreszti bennünk. Ez az új tényező egy ideig föl tudta kelteni érdeklődését és lekötötte a gondolatait. Annyi sok száraz betü után jól esett egy kis életet, egy csöpp színt látnia, éreznie, hogy tudásán kívül is lakik benne valami, ami értékessé, színessé, kellemessé teszi az életét.

Anélkül, hogy mélyebbreható gondolatokkal foglalkozott volna, átengedte magát ennek a jóleső hangulatnak és megfürdött abban a melegben, melyet a leány szeretete feléje sugárzott. Ezek a kellemes percek nem kivántak lelki áldozatot, sem meg nem rázkódtatták, sem örvénnyel nem fenyegették; kár lett volna vakon elmenni mellettük.

Hortense gyakran maga is érezte, hogy Szakáll lelkében nem tud maradandó emléket állítani s ez elszomorította. Ilyenkor csöndesen félrevonult, de nem -113- lázadt föl a sors ellen, úgy érezte, hogy ennek így kell lennie: némely ember osztályrésze a szenvedés, s mentől jobban tiltakozik ellene, annyival inkább rabjává válik. A bánat országába Szakáll nem követte el, s az egész házban csak egy ember volt, aki meg tudta érteni, hogy szenved: ez Kelemen volt. Ő látta, hogy a kis leány szíve gyakran vergődik kétségek között, remeg s ez mindig elszomorította. A szerelem, amely első perctől fogva lelkében a leány iránt fölébredt, nem veszett ki belőle s ezt a megismétlődő bánatos képek, a szenvedés rajzai még csak fokozták.

Egy napon Kelemen a kert egyik padján találta Hortenset, aki a lombok közt, mozdulatlanul, lehunyt szempillákkal ült. A leánynak ez volt a kedves helye, ahol elrejtve, meg nem zavarva engedhette át magát csöndes szerelmes gondolatainak, amelyeknek még fájdalma is édes volt. A fiatalember odalépett melléje és halkan reászólt:

A leány megrezzent és rávetette ijedt tekintetét, majd ideges pir szaladt végig még az imént sápadt ábrázatán. Érezte, hogy Kelemen a szívébe látott s ez keserüséggel és haraggal töltötte el, mert lelke érzéseit a saját szentélyének tartotta, ahová idegennek nem volt joga belépni. -114-

– Hortense, – szólt tétován, – én érzem, látom, hogy ön… szenved. Az arcára van írva, minden mozdulata elárulja. Az ön lelke…

– Ne bántsa az én lelkemet, – szólt hidegen. – Én sem bántom a másét.

– Ne magyarázzon félre, – folytatta a fiatalember szégyenkezve, – nem akarok kíméletlen lenni, nem akarok a belső életébe avatkozni, én, én együtt érzek önnel és…

– Ha velem érez, – szólt megbánva ridegségét, – akkor ne bántson… és maradjon jóbarátom. Isten vele, – tette hozzá csöndesen.

A szegény fiu megalázva, összetörve ott állt még egy percig, nem tudott mit mondani. Hortense lassan fölment a házba és leült az ablak mellé, ahová a közeledő nyár minden pompája: szinek, illatok, hangulatok verődtek be.

Kelemen nem tudta, mit csináljon, a szíve sajgott és a fejében kalapácsok dolgoztak, amelyek -115- összetörték önérzetét és apró, nevetséges, ügyefogyott embert alkottak belőle, aki fölött egy szárnylegyintéssel tért napirendre a sors. Ott állott a maga tehetetlenségében, lealázottságában, végtelen szegénységében, amely senkit nem érdekelt e földtekén. Az a láng, amelyről azt hitte, hogy életét meg fogja világítani és föl fogja melegíteni, eltünt, kihunyt s ami reá várt, az a rideg, fanyar éjszaka volt, telve némasággal és ürességgel. És mindez égzengés, földindulás nélkül intéződött el, mint a legapróbb macskakölyök pusztulása, mint egy magától értetődő hétköznapi dolog, amely egy hangyának az útját sem változtatja meg.

Ott állt, tétován, még egy félóráig a vidám sárgarigók, a buján illatozó virágok közt és olyan kábult volt, hogy csak nagysokára találta meg a kalapját és a sétabotját.

Senkise tudott választ adni, Kelemen eltünt, elveszett és többé a barátságos házba nem vetődött el.

VIII.

Egy napon Szakáll kisétált Hortense-zal a rákosi rétekre. Napnyugta volt, szép, langyos befejezése egy csöndes nyári napnak, amely még a kopott kavicsbányákat és a vakondturásos legelőket is föl tudta frissíteni és kiszínezni. El voltak fáradva a hosszu gyaloglástól és leültek egy ákác alá, amelynek lassan mozgó lombjai közt a nap sajátságos árnyéktáncot járt. Némán ültek egymás mellett, aztán a leány egyszerre megszólalt.

– Péter, – mondta mintegy megfeledkezve mindenről s nem tudva ellentállni a benne küzdő érzéseknek, – ne hajítson el magától, ne tiporjon el egy szegény kis leányt.

Megijedt, amint e szavakat kimondta, az elsóhajtott mondat akarata ellenére tódult ajakára.

– Nem, nem, bocsássa meg, – dadogta Hortense rémülten, – nem azt akartam mondani… Ne értsen félre… Milyen együgyü is vagyok!

Nem bírta tovább, egyszerre sírni kezdett, hangosan, fájdalmasan, mint a beteg gyermek.

Szakáll tétován állt előtte, érezte, hogy mondania kell valamit, ez a mélységes fájdalom megrémítette hideg lelkét.

– Ne mondjon semmit, – könyörgött könnyeit fölszárítva, – ne hallgasson reám, felejtse el, amit mondtam… oly gyermekes vagyok.

– Nem, nem, – ellenkezett a kis leány, – én tudok, értek mindent… és én nem is vagyok rá érdemes, hogy valaki szeressen… Ne beszéljük erről.

Egész úton nem szóltak egy szót sem. A leány sietett, az arca sápadt volt. Szakáll idegesen követte, de nem tudta, mit mondjon. Mikor már közel jártak a kerthez, a fiatalember még egyszer megpróbálta, hogy beszéljen. -119-

Másnap reggel a fiatalember hiába várta rendes társát. Elmúlt hat óra, hét és nyolc, de Hortense nem jelentkezett. A reggelinél is csak egy percre találkoztak, aztán a leány ismét visszavonult anyja szobájába és délig nem mutatkozott. Szakáll megpróbálta, hogy tanulással üzze el a gondolatokat. De ma a munka nem ment. Míg azelőtt a tételek a csik gyorsaságával szöktek fejébe, ma csak a szeme látta a betüket, az agya nehezen értette meg őket. Már késő este volt s alig valamit tudott végezni.

Szakáll azt várta, hogy a következő napig megváltozik a helyzet s reggel már ötkor lent sétált a fák között. De Hortense most se jött le s így az ifjúnak nem maradt más hátra, mint a könyvekhez fordulni. Vasakarattal látott neki a törvényeknek, de a betük összeszaladtak előtte és a feje zúgott.

– Bolondság, – dörmögte és a kút alá állott és hideg vizet huzott a fejére, abban a reményben, hogy ez föl fogja frissíteni agyát.

Hiába volt ez is, a feje zavarodott maradt és undorodott a tanulástól. Bement a városba, szokása ellenére egy kávéházba is beült, hogy a nyüzsgő sokaság, -120- a tarka képek eltereljék gondolatait, de mikor délután visszatért a barátságos házba, első tekintete megint csak a terraszra esett: nincs-e ott a leány? Nem volt ott és Szakáll kedvetlenül vetette magát az egyik karosszékbe.

Vacsora után az ügyvédné zongorázott és Farkas hegedült hozzá, míg Hortense az egyik ablakfülkében ült. Szakáll odament hozzá, és melléje telepedett.

– Miért kerül, Hortense? Vétettem maga ellen? – szólt zavartan, most érezve először, hogy elfogódott.

A leány ki akart térni a válasz elől, de a fiatalember szeme reászegeződött.

– Én nem kerülöm, – felelt végre Hortense elvörösödve, – és ön nem vétett semmit.

Másnap tényleg már korán reggel ott ült a terraszon és napernyővel kezében várta a fiatalembert. -121-

– Igen, úgy mint azelőtt… Kár volna a mi barátságunkat megszakítani, hiszen már összeszoktunk, Hortense. Nem tudom belátni, mi rossz van benne, ha két fiatal lelket baráti kötelék fűz össze?

Elindultak s csak tizenegy óra felé tértek vissza. Egész úton kizárólag köznapi apróságokról beszélgettek és mind a ketten kerülték a minapi tárgyat. Délután Hortense bement a városba, ahol különféle vásárolni valója volt.

– Elkísérem, – szólt Szakáll s együtt járták végig a boltokat. Az egyik rövidáru-kereskedésben a segéd nagyságos asszonynak szólította a leányt, aki elsápadt s alig tudta kifizetni a portékáért számított nyolcvankét krajcárt. A hosszú úton visszafelé Hortense nem mert ránézni Szakállra, aki csöndesen mosolygott magában.

Ezután gyakran megesett, hogy a fiatalember délutánjait a leány kíséretében töltötte el, s vacsora után is megtörtént, hogy fölhasználták a szép időt, kiültek a kertbe s a holdat meg a csillagokat nézték és az elkésett bérkocsik robogását hallgatták.

Az egyetemi év vége beköszöntött s a fiatalember kollokválni ment be a főiskolára. -122-

A professzor, aki nem volt éppen a legjobb kedvében és különben is félelmetes szigoruságáról volt híres, sehogy sem elégedett meg a fiatalember tudásával és mint mondani szokás: nem fogadta el kollokviumát.

Ez a dolog a bomba gyorsaságával és erejével csapott le Szakállra. Egész életében szorgalmas diák volt, akit a tanárok mintaképnek emlegettek, meg volt eddig minden kvalifikációja, hogy sub auspiciis regis végezze el tanulmányait s a miniszter küldötte huzza az ujjára a gyémántgyűrüt… És most egyszerre nem volt kielégítő a kollokviuma s ezzel meg volt jelölve az útja a hanyag, a léha diákokhoz, akiket egész életében gyülölt, mint az istenadta művész a kontárokat.

Nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, megdöbbenve, elkábulva sietett a teremből a távozó tanár után.

– Én értem, – felelt gúnyosan a megszólított. – Ön nem készült el. Ez nem olyan ritka eset, humillimus.

Otthagyta a faképnél és Szakáll kétségbeesve nézte, hogy tünik el professzora alakja a folyosó kanyarulatánál. -123-

Nagysokára tudta csak magát összeszedni és leforrázva, lehajtott fővel hagyta el az egyetemet.

Teljesen érezte hibája súlyát s a friss levegőre érve, azt is kénytelen volt beismerni, hogy a tanárnak igaza volt: öt kérdést is kapott és csak egyikre tudott úgy ahogy felelni, a többiekre kusza választ adott, sőt volt olyan kérdés, amelyre adós maradt a magyarázattal: rettenetes!

Szeme előtt egyszerre feltünt Farkas Hortense képe s a következő percben már harag öntötte el egész valóját. Igen, ez a leány volt az, aki miatt lassan, szinte észrevétlenül lelépett a tanulás mesgyéjéről, aki a könyvei lapjai közé ékelte magát, s elhódította tőle a tudást, a szorgalmat, aki miatt a legkényesebb pontján, az önérzetén, a büszkeségén, a vasakaratán kapott érzékeny csapást. Ő, Szakáll Péter, akinek lelkében már mázsaszámra álltak a szellemi kincsek, egyszerre fittyet hányt nekik, elpártolt tőlük s most a legjobb úton van, hogy el is pazarolja valamennyit! Ő, aki azt hitte, hogy iparkodása nem ismer gátat, hogy összegyüjt minden összegyüjthetőt, hogy a hangya szorgalmával építi meg jövendőjét – ő pár hét alatt messze esett mindettől és rálépett arra az útra, amely az utált, a lenézett proletáriátus felé vezet. -124-

Az arca kigyúlt a lealázottságtól, a szégyentől, s gondolatai tovább szövődtek: látta magát, mint nyomoruságos adóhivatalnokot vagy írnokot az Isten háta mögött, egy hervadó asszony oldalán, mert a köztük levő korkülönbség alig volt két esztendő, látta a nyomoruságot, mert Farkas dr. pusztuló vagyoni viszonya nem volt előtte titok, és látta, hogyan foszlik szerte-széjjel egész élete, hogyan válik sárrá a kincsgyüjteménye és dől össze egy hidegen, biztosan, szépen fölépített pálya, amely Isten tudja, a mai léha világban, ahol oly kevés a képzett ember, hová vezetett volna!

Megrázkódott és végigsimított homlokán, mintha gonosz álmot akarna elüzni.

Nem, nem, ennek nem szabad, nem lehet megtörténnie, amire kicsi gyerekkora óta lázasan, fáradtságot nem ismerve készült, nem szabad elpusztúlnia, ilyen olcsón magát egy Szakáll nem adja.

Arcán harag és elszántság látszott, egy dada, aki apró gyerekeket vezetett sétálni, megpillantva sötét ábrázatát, gyorsan az út tulsó oldalára sietett… De ő észre se vette, tovább ment, dörgő léptekkel, kipirult arccal s szította magában az elhatározást, hogy véget vet e veszedelmes állapotnak, hogy visszatér -125- régi tervéhez, életéhez, acélos akarattal építi tovább pályáját s akármennyire is próbálja a sors, nem fogja őt leigázni tudni.

Félóra múlva már kijegecesedett benne a hideg, könyörtelen akarat, mely gyerekkora óta hűséges társa volt s hajnalban az ágyból kizavarta, a könyvekhez láncolta, a szorgalmát ellenőrizte, a lelkét bilincsekbe verte.

– El fogok költözni az ügyvédtől, – állapította meg magában, – el fogok költözni, haza fogok menni és helyrehozom az elmulasztottakat. Nincs semmi kedvem, hogy úgy éljek és úgy végezzek, mint Kelemen, Sárosi és Bükkös urak! Erősebb leszek a vasnál és érzem, hogy győzni fogok!

Gyalog ment ki a ligetbe. A hosszu séta alatt lecsillapodott, mikor hazaért, már csak nagy fáradtságot és elkedvetlenedést érezett.

– Valami baja van? – kérdezte, észrevéve, hogy viharfelhők torlódtak össze.

– Én látom, hogy valami kellemetlenség érte… mért akarja előttem eltitkolni? -126-

– Semmi se történt, – felelte, – éppenséggel semmi… Nem kell aggódnia miattam.

– Ön mindent kissé tuloz… Megnyugtathatom, hogy semmi rendkívüli nem esett meg velem, az ilyen csekélységek szóra sem érdemesek, higyje el.

A leány ránézett, aztán elhallgatott és némán foglalt helyet a karosszékben.

Bükkös Pál a zongorához ült és néhány akkordot játszott a Beethoven hegedühangversenyéből.

IX.

Beköszöntött a nyár: a természetnek a forró, szines napsugár dacára káprázatnélküli, komoly korszaka. A munka meghozta gyümölcsét: a földeken aranysárga, nehéz kalászok reszkettek, itt-ott már a cséplőgépek dolgoztak, ezer és ezer verejtékező munkásember fáradott az élet aratása és berakása körül. A tavaszi sejtelmek és hangulatok elmultak, amerre a szem látott, minden az élet, a valóság volt, a termetes szénaboglyák, a lábukon álló rozstáblák, a gazdag keresztek, az érő gyümölcsfák. Aki a szabadban járt most, nem foglalkozott ábrándokkal, mint a kikelet napjaiban, nem kalandozott a bárányfelhők között, nem kísérte könnyü szívvel a lepkék vidám utait, hanem komoly tekintettel vizsgálta, mennyi törekvés és erő halmozódik össze a kenyér megalkotása körül; hogy fizet a kétségeskedő reménnyel elültetett mag és mennyi nyugalom, -128- az alkotás mily biztos öntudata ömlik el a földeken. Komoly és mégis egyszerü volt ez a kép, a valóság színeivel megfestve, a lét gyökérszálaival fonódva össze, az erőt, az életet, a munkát és annak sikerét jelentve.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták Bükkös Pált, amint egy nyári nap délutánján kivetődött a ligettől puskalövésnyire fekvő szántóföldekre.

Délután künt volt az ügyvédnél és ebéd után leült a két leánynak zongorázni. Hortense azóta, hogy Szakáll megmagyarázta neki a zene fölösleges voltát, nem érzett nagy hajlandóságot a muzsikához és hacsak lehetett, elkerülte a zongorát. Viszont Bükkös meg akarta győzni a leányt nézete helytelenségéről és azért végigjátszotta neki mindazokat a darabokat, amelyeknek csöndes melankóliája hatással szokott lenni a fiatal kedélyekre.

– Ez nem lehet, – mondta mosolyogva, – mindenkinek van egy kedves dallama, vagy akkordja, ahogy jobban szereti az egyik színt a másiknál, -129- az egyik virágot a másiknál. Maga most nem mondja a valóságot, Hortense!

– Lássa, hogy félre akart vezetni? – mondta diadalmasan. – Az arca elárulja… Nem tud maga hazudni, kis Hortense. És ime, milyen vörös lett, milyen vörös!

Hortesne ki akart szaladni a szobából, de a fiatalember utána sietett és megfogta az ajtónál.

Egy percre közel ért egymáshoz az arcuk és Bükkös érezte a leány hajának selyem érintését. Meglepve nézett rá és tágra nyitotta szemét, mint amikor valaki először látja a természet eddig ismeretlen kincsét.

– Engedjen el, – ismételte Hortense és kivonta a fiatalember kezéből karcsu ujjait.

Bükkös nem ellenkezett s szabadon bocsátotta rabját, aki gyorsan kisiklott az ajtón. Az ifju meglepve nézett utána.

– Nem szükség, hogy annyira érdeklődjön Hortense zenei hajlandóságai iránt, – mondta idegesen.

Bükkös összeharapta ajakát. A fagyos hang, a gőgös mozdulat kellemetlenül érintették, mintha napsugaras vidéken járva hirtelen egy barlang hideg lehellete csapta volna meg.

A leányt bántotta a lenéző hanghordozás, amellyel Bükkös a szavakat mondotta.

– Akkor féltékenynek kell lennie a napsugárra, a zöld fákra, a tarka virágokra, az egész világra, mert abban is gyönyörködöm.

Nem szóltak semmit, később Bükkös odaült a zongorához és elkalandozott billentyüin. De mialatt játszott, egyre érezte az Ibolyával lejátszódott jelenet kellemetlen mellékízét, amely eléje írta, hogy többé nem szabad, többé nem a lelke korlátlan ura és nyárspolgári szabályok bilincseibe van verve. -131- Abbahagyta a zongorázást és a kalapja után nyúlt, a levegő füllesztő volt a szobában.

– Kimegyek egy csöppet sétálni, – szólt Ibolyához és be sem várva feleletét, eltünt a kertbe vezető lépcsőkön.

Künn derekán állott a nyár, a fiatalember átérezte a munka apoteózisát s a szíve elkomorodott, mert látta a maga kicsiségét és gyöngeségét. Körülte minden erős, következetes, diadalmas volt, az utolsó buzakalász is az élet sikeréről, a kiküzdött diadalról beszélt, csak ő volt még mindig ott, ahol pályája kezdetén s lelke ahelyett, hogy színesedett volna, lassan megkopott és elhervadt.

A délutáni jelenet csak véletlen kifejezése volt annak, ami a Bükkös lelkében már hetek óta zsongott és napvilágra kívánkozott. Eleinte titokban, de aztán ismételten és gyakrabban találkozott azzal a gondolattal, amely most még határozottabban rajzolódott meg előtte, hogy a leány már nem érdekli úgy, mint annak előtte, hogy betelt vele és a viruló orgonavirágból hervadt szagu haraszt lett.

Ibolyával való viszonya elérte volt tetőpontját, kielégítette minden várakozását, vágyát s nem tudott új szinekkel szolgálni. Minden ízében ismerte ezt a sajátságos lényt, a lelke ott állt előtte, mint egy preparátum a górcső alatt, nem volt semmi -132- titka, amelynek nyitját ne tudta volna, nem volt semmi színe, amelyet alkotó elemeire ne lett volna képes bontani. A leány karaktere már rég nem volt rejtélyes előtte, tisztában volt vele, hogy egy gyönge női lélekkel áll szemben, amelynek szüntelen hullámzása tulajdonképpen épp oly egyszerü s folyton megismétlődő tény, mint ahogy a nyárspolgár nap-nap után ugyanabban az órában kel föl, ugyanabban az órában ebédel meg s ugyanabban az órában tér nyugovóra. Azok a szüntelen változó érzések, amelyek a leány lelkéből fakadtak, már nem tudták vonzani, betéve ismerte apályukat és dagályukat s annak szabályait, és tudta, hogy mindez csak káprázat, túlérzékenység. Az elmélyedés óráiban egyre gyakrabban vette tudomásul, hogy csak egy érdekes, de nem rendkívüli lélekkel van dolga, amely elpazarolta apró kincseit – csillogó, de javarészt értéktelen csecsebecséket – és most szegényen, kifosztva áll előtte.

Néha elszégyelte magát, mikor e gondolatok mesgyéjére tévedt és szidta magát a hálátlanságért.

– Milyen nyomorult is vagyok! – sóhajtotta ekkor őszinte szívből és megfogadta, hogy továbbra is hű és meleg érzéssel fog viseltetni Ibolya iránt, akinek élete talán legtisztább napjait köszönhette.

Pár hétig ura is maradt akaratának, gyöngéd -133- volt a leány iránt, meg akarta neki mutatni, hogy szereti, megbecsüli, a tenyerén hordozza, de mindez csak rövid ideig tartott, ismét a kimerültség és rosszkedv vett erőt rajta s kénytelen volt belátni, hogy a leány már nem tudja érdekelni, mint annakelőtte s a lelke új élet, új szín után vágyakozott.

– Tartalmat az életemnek! – könyörgött a sorshoz és epedve nézett körül a világban, a földeken, réteken, várva, honnét emelkedik föl az a tényező, amely megváltsa kétségeitől.

Álmatlan éjszakákon már azt is elhatározta magában, hogy véget vet ennek a hazugságnak, bevallja aljasságát, leleplezi belsejét és aztán kivert kutyaként kalandozik el a világba, de utóbb, találkozva Ibolyával, nem volt lelke, hogy bevallja, ami szívében forrong és tovább fűzte a hamis képek rajzolását. Ilyenkor megint csak oda lyukadt ki, hogy tűrni fog, hogy megadja magát a sorsnak, nem gondol semmire, férfiasan viseli a következményeket, ha le is roskad súlyuk alatt. És úgy cselekedett, ahogy elgondolta: tetette a vidámságot, tisztelte Ibolyát, mondva csinált szeretettel simogatta meg selymes haját. De mikor esténkint elhagyta a barátságos házat, a lelke, amely nem tudott szín és illat nélkül létezni, amely egész életében csak előre rohant, mindig változatosat, szépet, érdekeset keresett, föllázadt -134- és a kétségbeesés árnyképeivel öntötte el benső világát… Megborzadt arra a tudatra, hogy így kell élnie: tartalom, hangulat, akarat nélkül és véresre harapta ajkát. Ilyenkor izgatottan fogadta meg, hogy mégis mindent elmond Ibolyának és megszabadul e hamis regénytől, amely lidércként feküdt a mellén. Most érezte csak, hogy sohasem szerette a leányt igazán, hogy csak a sajátossága, a különös lelki élete vonzotta, hogy a kíváncsiság ejtette tőrbe, és mikor ki volt elégítve a hiúsága, többé nem talált kapcsot, amely őket egymáshoz füzze.

Mind e gondolatok, amelyek fölött eddig sikerült napirendre térnie, most újra fölelevenedtek előtte, amikor végigjárta a szántóföldeket, ahol minden szorgalomról, hitről, munkáról, nyugalomról beszélt neki. Gyülölni szerette volna ezt a csöndet, ezt a teremtői fenséget, amely hidegen nézett le tehetetlenségére és mégis irigyelte, egész nagyságában átérezte és százszor meg százszor szembeállította a maga törpeségével. Mennyi békesség, mennyi tökéletesség, mennyi dicsőség! És az ő lelkében mennyi gyöngeség, kishitüség, elernyedés! Ajakösszeszorítva végezte el az összehasonlítást és mint már annyiszor, ismét elhatározta magában, hogy most már véglegesen rendezi a dolgait, visszatér, s elmondja Ibolyának mindazt, ami hetek óta a lelkében viharzik. -135-

Mikor visszafordult a város felé s már az utolsó veteményes-kertnél járt, ahol ingujjas bolgárok ásóval, késsel, hengerrel préselték ki a földből a lelket, messziről egy kék napernyős hölgy közeledett feléje, nyomában két szerteszéjjel futkosó ölebbel.

Bükkös kíváncsian nézett a távolból közeledő alak felé, – erre hölgyek nem igen jártak, – mikor az egyik kutya széles jókedvvel száguldott feléje s csaknem a vállára ugrott.

Cigány volt, az ügyvédné kis patkányfogója, amely dacára annak, hogy nem volt zenebarát és Bükkös zongorázása közben síri hangon üvöltött, mégis ragaszkodott a ház vendégéhez.

A két öleb Farkasnét kísérte, – a fiatalembernek egyszerre villámként futott az agyán keresztül, hogy az anyának fog mindent elmondani, ez lesz a leghelyesebb s úgy vélte: a legkíméletesebb mód és alkalom is.

Az ügyvédnének rossz napja volt, a feje egész délelőtt zúgott s azért a szabadba ment, hogy kisétálja kellemetlen gondolatait.

Az éjjel álmában önmagát látta volt, mint hófehér, fagyos matrónát – s ez a kép nem akart eltávozni mellőle. Az öregségtől mindig félt, s azért az álom hatása alatt a tükör elé ült, hogy meggyőződjék róla, küszöbön áll-e már a néma vendég? Tényleg ott állt. Amikor a csillogó üveglapba tekintett, Farkasné a hajában itt-ott ezüstszálakat fedezett föl s ez még jobban elkedvetlenítette. Egy év óta már szükség volt rája, hogy ollóval távolítsa el a szomorú hírnököket, de azok újra visszatértek és makacsul jelentették a téli felhők érkezését.

Délben az asszony odaállt az ura elé, a vállára tette a kezét és így szólt:

Farkas nevetett, de aztán meglátva felesége sápadt arcát, komolyabb lett és aggódva nézett az asszonyra.

– Ne nevessen ki, ha bolondságot mondok… Őszintén feleljen: öregszem én?

Az ügyvéd elmosolyodott, azt hitte, hogy valami kellemetlenségre kell előkészülnie s most, ime, a kozmetikára tértek át. Megsimogatta az asszony haját és mosolyogva így szólt:

– Hogy öregszem-e csakugyan, azt kérdeztem? Erre kértem őszinte válaszát s ön kitér előle.

– Egyszer mindnyájan megöregszünk, – mondta könnyedén. – Semmi se tart örökké… nem bizony.

Tréfa volt, de az asszonyt érzékeny ponton találta, az arca elkomorodott és a szíve megtelt keserüséggel. Az ura kitérő válasza tulajdonképp igenlő felelet volt, hangosabb és szigorubb, mintha tizenkét esküdt kiáltotta volna feléje. -139-

Nem szólt többet, délben nem evett, délután visszavonult szobájába és a múltban már itt-ott ismételten fölbukkant gondolataival foglalkozott: hogy nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, hogy az életből semmi emléke sem maradt s a léte egy nagy, jeltelen, egyforma sikság, amelyen hervadt leveleket kerget a híves őszi szél. Nem lázadt föl a keserü valóság ellen, a sors nem tanította meg, hogy akarata és ellentállóképessége legyen, elszomorodva vette tudomásul, és úgy érezte, hogy tulajdonképpen elhibázta volt az egész életét. Hogyan kellett volna megcsinálnia, – maga se tudta, csak annyi volt bizonyos, hogy nem így, nem ily olcsón, nem ily színtelenül, hanem másképp, más szinektől övezve, más érzésekkel ötvözve, más gondolatokkal zománcozva. A lelke azt sugta neki: „az életet soha nem ismerted igazán“, a szíve azt tolmácsolta: „soha nem bocsátkoztál bele mélységeim tanulmányozásába“ s egész benseje tiltakozott ama langyos, köznapi megitélés ellen, amelyben egy hosszu élten át volt része… És hogy elmúlt az ifjúság, hogy elszaladtak a napok vacsorafőzés, gyerekápolás, regényolvasás közt! Ime. Este van és nem volt nappal.

Délután az asszony előhivta két kis kutyáját s kiment velük sétálni a liget felé. Kint több ember -140- járt, amint óhajtotta volna s azért tovább haladt a kültelkek felé s lassan a szántóföldek közé tévedt, ahol Bükkösre akadt. Mikor meglátta a fiatalembert, első percben bosszankodott, mert jobban szeretett volna magára maradni gondolataival, hiszen ez az ember is eszébe jutatta azt a házat, amelynek csöndes, füllesztő barátságosságától egy-két órára meg akart szabadulni. De kitérni, visszafordulni nem lehetett s azért kedveszegetten fogott kezet Bükkössel s együtt mentek tovább, kifelé.

A társalgás eleinte erőltetett volt, az asszonynak nem volt sok hajlandósága, hogy csevegésekbe bocsájtkozzék, Bükkös pedig azon jártatta az eszét, hogyan terelje a maga tárgyára a beszéd fonalát. Pár szót mondtak el közömbös dolgokról, értéktelen apróságokról, aztán az asszony megkérdezte a fiatalembertől, hogyan vetődött erre a járatlan útra?

Bükkös megrezzent. Ez a kérdés éppen vágott. Végre tehát itt az alkalom, hogy mindent elmondjon és összetörje az arany játékszert. Ránézett Farkasnéra, aki fáradtan jártatta tekintetét a földeken.

– A gondolataimat rendezgettem, – mondta a fiatalember, újra és újra küzködve magával, vajjon tényleg feldöntse-e a kártyavárat? – és úgy éreztem, erre legjobb hely a szabad természet, amely a maga egyszerüségével, józanságával a legokosabb -141- választ adja. Hiszen itt nincs hazugság, társadalmi kényszer és főleg nincs relativ szempont, hanem megy minden a maga istenadta utain. A legbölcsebb ember sem tud olyan találó megoldással szolgálni, mint egy hűvös patak, vagy egy árnyas völgy.

Érezte, hogy amit elmond, félszegen, ostobán hangzik s ez haraggal töltötte el. Ő, aki mindig közvetlen és természetes volt, most egyszerre alakoskodni és kertelgetni volt kénytelen, ő, aki nem félt soha a világ itéleteitől, ime, hazugságokban keresett menedéket. Való természete, ez a dacos, színes és mégis hideg jellem, tiltakozott a megalázás ellen, az arca kipirult. Egyszerre izgatott lett, a szeme előtt vörös színben táncolt minden, megundorodott a gyávaságától.

– Nem mondom helyesen, – folytatta nyugtalanul, – el akarom csavarni a valóságot, langyos megoldásban próbálok kiegyezni, holott az igazság egészen más, sokkal bántóbb, durvább, kellemetlenebb, de legalább őszinte! Mért járok hát a helytelen uton? Mért köntörfalazok, mért ámítom magamat és a világot? Ez gyávaság és esetlenség, elodázás, de nem megfejtés!

Az asszony meglepve nézett reá. A fiatalember hangosan, szinte dühvel beszélt, mintha túl akarná harsogni a lelkében zsongó, ellentmondó, opportunus -142- érzéseket, amelyek le akarták csillapítani. Farkasné nem értette a hirtelen hangváltozást, de Bükkös égő arca és szilajon szökellő tekintete sejttették, hogy komoly esemény van készülőben.

– Senki nem kényszeríti reá, – szólt végre az ügyvédné, – hogy hazudjon vagy kitérjen. Előttem mindig őszintén beszélhetett s remélem, hogy a jövőben is úgy teszi.

– Őszintén, igen őszintén! – kapott a szón a fiatalember. – Oh, hogy szomjazom egy kis őszinteségre! Milyen boldog vagyok, hogy egyszer kibeszélhetem magamat, úgy, ahogy érzem! úgy, ahogy kell!

Megragadta az asszony kezét és hálás csókkal illette. Az ügyvédné csodálkozva vonta ki ujjait az ifju kezéből, amely forró volt, mint a zsarátnok.

– De ne itéljen el, – folytatta Bükkös izgatottan, – ne szakítson félbe, ne akarjon eltántorítani, ne próbáljon megvigasztalni. Ezt meg kell igérnie!

– Akkor hát figyeljen reám… Egy veszni készülő, szerencsétlen, jó és gonosz embert lát maga előtt. Jót abban az értelemben, hogy képes volnék egy szép eszméért, akármilyen csekély legyen az, -143- vonakodás nélkül meghalni, gonosz vagyok, mert önző a szívem és csak a saját érdekét nézi, úgy ahogy azt az Isten minden élő lénybe, a legkisebb virágba, a legapróbb állatba beleoltotta. Bűn ez? Emberi fölfogás szerint igen s azért bűnös, aljas, nyomorult vagyok. Egy könnyelmü jellem, mondja a világ s néha úgy érzem, hogy igazuk van, néha azonban ki szeretném kiáltani, hogy mindenek fölé a saját lelkünk, a saját meggyőződésünk, a saját boldogságunk, a saját belső világunk való! De akárhogy van is, így vagy úgy, ebbe az életbe belenyugodni nem tudok, ez a…

Ránézett Farkasnéra, aztán hirtelen félbeszakította magát és így szólt:

– Szerettem az ön leányát, Ibolyát, és ő is engem. Igen, ezt tudnia kell. Az ő érzelmei nem is változtak, de én bennem kiégett a láng, elveszett egy hiu ábránd. Eh! nyomorult vagyok, nyomorult! – fejezte be nyugtalanul a mondatot.

Az asszony most nézte meg először életében közelebbről Bükköst: vajjon ki az, aki az ő leánya szívét -144- lebilincselni tudta? A fiatalember eddig csak mint árnyék suhant el előtte, mint a többi vendég, aki mind oly egyforma volt, egyforma virágokat, cukorkákat hozott és együgyü bókokat mondott. De ebben csalódott, ez más volt, másnak kellett lennie, hogy a tartózkodó, ingatag kis leány érzelmeit lekösse, ez fölébe emelkedett a többi kedves nullának, akik csak mosolyogni, szivarozni, és adomázni tudtak. Ibolya nem volt közlékeny természet, s nem az a lélek, akit egykönnyen meg lehetett hódítani. A leány a legtöbb embert csöndesen elkerülte, modorukkal, hangjukkal nem tudott rokonszenvezni, sok embert szigorúan is itélt meg, egy különös mértékkel, amely a rendkívülit, a tisztultat, a nemesebbet kereste, de nem találta meg. És ez a fiu meg tudott felelni vágyainak?

Bükkös érezte, hogy az asszony vizsgálat alá veti, s az arca kigyult, így még férfiasabb, őszintébb, közvetlenebb volt. Szigfridi szépségét a környezet is kiemelte: a hunyó nap ráöntötte piros varázsát és a nyugodt, békés táj hálás háttér volt az ifju izgatott mozdulataihoz, türelmetlen szavaihoz.

– Ibolya szereti önt – ismételte az asszony. – És én nem tudtam ebből semmit, nos és olyan rövid idő alatt ennyire jutottak?

– Igen, – felelt Bükkös lázasan. – Elmondjak -145- mindent, ecseteljem, hogy csak a sajátságos, nyugtalan lelke érdekelt, hogy nem volt bennem erő leküzdeni az érzést, hogy megismerjem ezt a csillogó játékszert s végül, nos, hogy egy nap kiábrándulva állapítottam meg, milyen nyomorultul gondolkodom? Engedje ezt el ma nekem, eleget szenvedtem miatta.

– De valami mélyebb vonzalom mégis csak fejlődött ki önök közt? – kérdezte halkan. – És valami okának mégis csak kellett lenni, hogy a dolog megszakadjon?

– Nem tudom, nem emlékszem már. Az egész oly gyors volt, mint egy nyári vihar, mint egy mámoros perc, amelynek kezdetére és végére ki tudna emlékezni? Hogy vonzott-e valami komolyabb érzés hozzá? Igen, bizonyosan… Hiszen tartalmat kerestem az életemhez!

Eszébe jutottak délelőtti gondolatai, egész élete, amely símán, egyszerüen, tartalom nélkül siklott el mellette s nem tudott maradandó emléket hátrahagyni.

– Hogy lehetne élni tartalom nélkül? – mondotta szemét tágra nyitva. – Enélkül csak tengődünk, csak nyomorgunk, mint az állatok és nincs semmi értelme, hogy létezzünk. A földön mindennek van célja s ez adja tartalmát, az Isten e tekintetben igen gépiesen rendezte be a világot.

– És mégis mennyien vannak, akik tartalom nélkül fejezik be életüket, – mondta hűvösen Farkasné.

– Az nem lehet! Nem. Kell valami, ami reményekkel kecsegtesse lelkünket és színekkel a szemünket.

A fiatalember ránézett. Az ügyvédné szép vonásai, mint egy kámea illeszkedtek bele a narancsszín háttérbe.

Farkasné arcán pír szaladt végig. Tiltakozni akart, de aztán nem válaszolt semmit és lassan kivonta ujjait a fiatalember kezéből.

– Ön is keresi az életben a tartalmat, – folytatta Bükkös. – Tudom jól, hogy tartózkodása csak palástolása annak a vágynak, hogy valaha életében egyszer olyan boldog lehessen, mint a fülemile szent Iván éjszakáján, hogy éljen, lásson és perzselődjön. Én tudom, hogy titkot rejteget a világ elől, hogy a lelke elégedetlen, türelmetlen, hogy ki akar röppenni fojtóan barátságos környezetéből, hogy egyszer az igazi örömet és az igazi szenvedést élvezze, az igazi emelkedést, az igazi esést, az igazi meleget s az igazi jeges lehelletet: az életet, amely végigviharzik és végignapsugározik rajtunk s a lélekből kiváltja, kiküzdi mindazt, amit az Isten ojtott beléje! Mi az ön élete? – hosszu, békés pusztaság, egy szép, csöndes gépezet, amelyet mindennap ugyanaz a szintelen erő hajtott, mindennap ugyanaz a környezet övezett s ugyanaz a barátságos rózsaszínü fény világított meg. A születése, a férjhezmenetele, a halála tulajdonképp szakasztott ugyanazok az események, s ami köztük esik sok-sok apró pontocska, amely úgy hasonlít egymáshoz, mint a tojás a tojáshoz. És ez az élet? Igen, ez a helyes élet, mert következetes, okos, törvényszerü, – -148- az ember belepusztulhatna mindjárt az első évfordulójába, fölösleges magát továbbra megerőltetnie!

Az ügyvédné csodálkozva nézett Bükkösre. Igy még nem hallotta beszélni, sem őt, sem mást, ily merészen létébe bele nem világítottak, így el nem mondották azt, ami a szívén rágódott. A fiatalember alakja lassan megnőtt előtte.

– Látom, érzem – felelte a férfi – és tapasztalom nap-nap után mindenütt, mindenkinél, mert nem ön az egyetlen, aki meghunyászkodik s nem mer igazi életet élni. Százan és százan vannak körötte hasonló gondolatokkal elfoglalva, de megadják magukat, beletörődnek az igába. Én is így gondolkodtam, de nem bírtam tovább, megfojtott a tudat, hogy hazug vagyok s azért eldobtam magamtól, mint egy kigyót, amely végigsikolva testemen, már a szívembe készült harapni.

Farkasné elhallgatott. Milyen igaznak tetszett mindaz, amit Bükkös mondott. Igen, ez az ő élete, tartalom, szín nélküli csöndes pusztaság, amelynek nincs vihara és nincs forró napsugara, nincs igazi csöndje és nincs mennydörgése: egy barátságos, szintelen megalkuvás, amely nem ismer célokat, -149- hangulatokat, elemeket, amely langyos és fakó, alkalmazkodó és gerincnélküli.

– Ön sajátságos ember, Bükkös… Látszik, hogy ismeri az életet és okosabban fogja fel, mint én.

A fülében ott csengett a fiatalember minden szava és most csodálkozott magán, hogy eddig nem vette észre az ifjút, aki annyira okos, közvetlen és őszinte volt, hogy szinte megdöbbentette a hallgatót.

– Igazat beszéltem? – kérdezte a fiatalember és érezte, hogy a válasz nem lehet tagadó.

– Mi haszna belőle, ha nem mondok ellent? Nos. De ha úgy is volna minden, ahogy ecsetelte… bele kell nyugodni.

Szavai, mint egy nemes régi óra szomoru hangja csendültek végig a pusztaságon. Arcán a bánat tükröződött s megfinomította vonásait: ahogy ott állt a kihunyó napsugárban, minha a lemondás és szomorúság szobra lett volna. Bükkös meglepetve nézett reá, a régi asszony helyett egy más, egy új alak állt előtte, az arcról lepattant évtizedek nyájas hazugsága, eltünt a sima, hideg álarc s az igaz, a szívet megrezzentő szomorúságnak adott helyet, amely -150- azt hirdette: „Este van“. Már nem volt benne leányos báj, nem volt a fiatalság daca vagy keserü megalázkodása, csak a beteg sóvárgása az egészség, az élet után, amelynél nincsen főbb kincs a nagyvilágon. Még egyszer élni, még egyszer megfiatalodni, ez a vágy csillogott ki fáradt tekintetéből s hirdette, hogy mindaz, amit a fiatalember elmondott, fanyar igazság volt.

Bükkösben a diadal érzése támadt fel: ez az átváltozás az ő műve volt, az ő nézeteinek győzelme! Megtérített, visszaadott valakit az életnek, aki elveszett attól, megihletett, fölfrissített egy lelket, amely szavai hatása alatt megfiatalodott és a boldogság után sóvárgott. Most ránézett Farkasnéra. Mennyivel szebb, közvetlenebb így ez a néma asszony, aki mindig csak sárgafedelü regényeket olvasott, halkan járt a barátságos házban és fentartás nélkül nyugodott bele az őszbe, a télbe, az olcsó elmulásba. Ki hitte volna, hogy ilyen erős karakter, hogy képes volt csöndben, feltünés nélkül leküzdeni azt a fájó problémát, amely Bükköst, a férfit, már az első alkalommal kétségbeejtette. Sok erő, elhatározás lakhatik e lélekben, – gondolta el az ifjú, – hogy nem lázadt föl, nem tört-zúzott, ime, egy ismeretlen kincs, amelyről a világ nem sejtett semmit s amelyet ő mentett meg a pusztulástól. -151-

– Sírja ki magát, – mondta határozottan, – sírja ki magát őszintén, szívből, igen, és meg fog könnyebbülni.

Farkasné ránézett és tiltakozni próbált, de ugyane percben már könnycsepp jelent meg szempilláján s azután az asszony görcsösen kezdett el zokogni.

Ott álltak pár percig s a nőből kikivánkozott mindaz a fájdalom, amely évek óta összegyülemlett s némán szorította össze torkát. Oly jól esett sírnia, lelepleznie magát; hirdetni azt, amit éveken át megalázkodóan titkolt el, hogy élni szeret; oly boldog volt, hogy szabadjára engedhette érzéseit s van valaki, aki igazat ád néki.

– Bizonyára volt valaki, akit szeretett, vagy akitől el kellett szakadnia… nemde?

– Nem, nem, soha, esküszöm önnek, soha. És ön az első, az egyetlen, aki bele tudott pillantani -152- lelkembe… Hogy is történhetett, magam se tudom… ne ítéljen meg érte.

Megint elhallgattak, egy sváb kocsija kocogott arra, a gazda kiváncsian nézte a könnyező asszonyt és a sudár fiatalembert.

Visszaindultak a városba, sokáig nem beszéltek egy szót sem. Igy jutottak a rétekről a ligetbe s az Andrássy-út sarkáig, ahol már égtek a gázlámpák.

– Ne mondja ezt el senkinek, – fordult Farkasné kérőleg a diák felé, mikor már egész közel voltak a házhoz.

Az asszony visszanyerte nyugodtságát, a szemén is alig látszott, hogy sírt.

Bükkös nem válaszolt semmit, csak a kezét nyujtotta az ügyvédnének, aki könnyen szorította azt meg.

A rendes társaság ült együtt, éhesen, türelmetlenül. A fiatalember mosolyogva telepedett le közéjük, az asszony a konyha után nézett s aztán helyet foglalt az asztalfőn. Az izgatottság nem hagyott arcán nyomot, olyan volt, mint mindig, csöndesen, de azért udvariasan érdeklődve beszélgetett, elmosolyodott -153- a férje furcsa tréfáin, szemét sorra fordította a vendégek felé, hogy el van-e látva mindegyikük, maga is evett, koccintott és vacsora után nyugodtan telepedett le a regénye mellé. Senki változást nem vett rajta észre, csak Bükkös tudta, hogy ez a hideg, nyugodt asszony hazudik, hogy szíve kivágyakozik ebből a körből, hogy mialatt mosolyog és a hajtűjével vágja föl a könyvet, a bensejében lángok lobognak és indulatok alázkodnak meg, amelyeket csak ő ismer és ért meg. A fiatalember lelke büszke érzéstől hullámzott. Az övé volt, az övé, érezte ez a lélek, ő fürkészte ki, ő térítette meg, ő vette le róla az álarcot, és hosszu hetek óta a Bükkösnek ez volt az első napja, hogy a szeme felcsillant és a barátságos házból emelt fővel, önérzetes, dacos öntudattal távozott.

XI.

Az egyetemi év véget ért s a jogászok hazautaztak, a barátságos háznak esténként csak egy vendége volt: Bükkös, aki még nem érezett hajlandóságot, hogy falura menjen. Az első, aki eltávozott, Szakáll volt. Szinte szökve tünt el a házból, nem mondta meg senkinek, mikor utazik, éjjel összecsomagolta a holmiját, reggel hirtelen búcsút vett és már a konfortáblison is ült félelmetessé dagadt könyvgyüjteményével.

Hortense csak elsápadt és alig tudott szólni, a szíve úgy dobogott, mikor Szakáll egy napon minden bevezetés nélkül búcsút vett tőle. Meg se kérdhette a fiatalembertől, kap-e hírt róla, mikor tér vissza. Szakáll a podgyásza iránt, úgy tetszett, jobban érdeklődött, mint a barátságos ház lakói iránt. Pár perc és a konfortáblis már el is tűnt a fasorban -156- s a szegény kis leány megdöbbenve, elnémulva nézett a rozoga kocsi után.

Mikor hazaért a kis tót faluba, amelynek minden szöglete, embere, fája épp oly hideg, száraz és következetes volt, mint jómaga, nagy megkönnyebbülést érezett s úgy vélte, veszedelemtől szabadult meg. Most, hogy megmenekült s kissé megnyugodott, látta csak, milyen baj fenyegette, mily könnyü az embernek az életben elvágódni. A főváros könnyelmű levegője őt is megérintette volt, egy percre a fejébe is szállt a mámor s úgy vélte, csak férfias elhatározása tudta a végzetes hibától távol tartani. Milyen frigy is lett volna az: a leány egy tanulatlan libácska, majdnem egykoru vele, az ügyvéd tudvalevőleg rég a tönk szélén áll. Hálát adott az Istennek, hogy elkerülte ezt a barátságos külsejü veszedelmet és a könyvei közé bújt, helyrehozni a rosszul sikerült kollokviumot.

Hortense ezalatt csak várta, várta a levelet, a hírt barátjáról, de hasztalan. Hiába ült ki délelőttönkint az utca előtti padra és leste a kocsikat, melyik hozza meg Szakállt, úgy mint azon az esős szeptemberi napon, mikor az apja éppen vadászni volt és Kelemen ott aludt volt náluk. Ahány bérkocsi a liget felé ment, mindegyikbe belenézett, de -157- az egyikben orvos, a másikban ügyvéd, a harmadikban kereskedő ült, – Szakállt egyik sem hozta. Hortense nem tudta magának megmagyarázni, mi történt? Egész nap töprengett, mért nem kap hírt? Mért nem ír Szakáll? Talán a szülei ellenzik tervét s lebeszélték volna? Oh, az nem lehet, az ifjúnak vasakarata volt. Vagy megbántotta talán? De hiszen mindig gyöngéd és figyelmes volt iránta, még az elutazás előtti napon is egy csokor rózsa illatozott a diák asztalán: ő maga vágta minden hajnalban és dobta be szobája ablakán.

Végre aztán eltökélte magát, hogy levelet ír Szakállnak és megkérdezi tőle, mit vétett neki? Elrontott tíz levélpapirost, míg végre úgy fogalmazta meg az írást, ahogy jónak gondolta, egyszerüen, ostobán, szomorúan.

De válasz most sem jött… Még egy kisérletet tett és sürgönyözött neki, valami jelentéktelenségről, arról, hogy hová küldjék neki a nyaralóban felejtett holmijait, hogy így feltünés nélkül módot adjon rá a fiatalembernek, hogy válaszoljon. De a sürgönyre nem érkezett felelet.

E naptól fogva a leány összecsuklott, elnémult és egész éjjeleken át álmatlanul hánykolódott ágyában. Tompa fájdalom szorította össze torkát, a védtelenek, a szegények hallgatag bánata, amelynek forró -158- könnycseppjei a lélekre hullnak és tüzes esőként perzselnek. Kisértetként járt a házban, tágra nyílt szemmel nézett maga elé és gyakran nem hallotta, ha beszélnek hozzá. A szenvedés nyomai külsején is meglátszottak, fogyni kezdett, meg is csunyult, idő előtt hervadásnak indult. A megaláztatás nem fájt neki, de a csalódás a szívébe nyilalt, némán, hidegen, mint az orgyilok. Nagy bánata dacára panaszkodni nem hallotta senki, magába fojtotta szomorúságát s még az imában se keresett vigaszt, mert amióta szíve összetört, a hitben való bizalma is megingott.

Farkas egy nap azon kapta rajta leányát, amint az az ablaknál állt és kimeredt szemmel bámult maga elé, egy láthatatlan tárgyra. A sápadt arc, a kifejezéstelen szeme megijesztette az ügyvédet. Ez nem volt a régi Hortense, ez egy sápadt, kóbor rém volt, amelynek tekintetéből az őrület villant elő.

A kis leány lassan megfordult, rája nézett apjára és aztán csöndesen sírni kezdett.

– Édes kis Hortense-om, – zárta a karjaiba -159- az apa gyermekét, – mi bajod van? mi történt veled? beszélj! hiszen ez rettenetes!

Hortense sokáig nem szólt semmit, engedte, hogy az apja a karján vigye, mint egy beteg gyermeket s lehunyta fáradt szempilláit. Olyan volt, mint egy szép halott, aki fölött már napirendre tért a könyörtelen élet.

Farkas nem kérdezett most már tovább, tudta mi a leánya baja s az ő szívét is keserűség öntötte el.

– Te szeretsz valakit, – szólt halkan, – és szenvedsz, oh, szegény kis Hortense-om, az arcodra van írva minden.

– Kis Hortense, szegény kis Hortense, – mondta, mintha csecsemőhöz beszélne, – az édesapád van itt melletted… a te szerencsétlen öreg édesapád… aki szeret és kétségbe van esve… Neki megmondhatsz mindent… Ugyebár szereted azt a fiút?

A leány kinyitotta szemét, aztán egyszerre urrá lett rajta a gyengeség, szédülni kezdett és ájultan hanyatlott vissza apja vállára.

Farkas, aki még nem látott igazán szenvedő lelket, mód nélkül megijedt és kétségbe volt esve. Gond nélküli, nyugodt életében ez volt az első szomoru -160- pofon és teljesen megtörte, szinte gyermekes félelemmel töltötte el. Nagyon szerette a családját és különösen Hortenset, aki épp olyan nyílt és jószívü, őszinte volt, mint ő. Az életét adta volna oda, ha letörülheti sápadt arcáról a fájdalmat és újra mosolyogni láthatná a szegény áldozatot.

Mikor Hortense elaludt, az ügyvéd elgondolkodott azon, hogy mit tegyen. Mindig egyenes ember volt s most is úgy cselekedett, még az este leült asztalához és hosszu levelet írt Szakállnak, amelyben arra kérte, hogy mielőbb jőjjön fel a fővárosba.

De a fiatalember nem jött Budapestre. Levélben válaszolt, kimérten, okosan; felsorolta mindazokat az érveket, amelyek az ily frigy ellen szólnak, megjegyezve, hogy a leány érdekét viselte szívén, mikor nem akarta esetleg egy szegény, cifranyomoruságu hivatalnokhoz láncolni. Neki is küzdelmébe került lemondani, írta, de megtette, mert nem akart senkit oktalanságba vinni. Köztük egyébként sem történt semmi, fejezte be sorait – amint látta, hogy a dolog talán komolyabb lehetne, férfiasan félre állott és felejteni próbált.

– Nyomorult! – kiáltott föl az ügyvéd, amikor elolvasta a levelet és életében először érzett gyűlöletet, izzó, vad haragot, amely megremegtette a szívét. -161-

Nem volt más orvosság, mint a legkeserűbb: a felejtés. Farkas, aki a lelkét az élet legapróbb foglalatoskodásaihoz is odacsatolta, aki együtt érzett még az állatokkal, a virágokkal is, kétszeresen tudta, milyen nehéz ennek a rideg szónak eleget tenni. De meg kellett lennie! Nekifogott hát, hogy megkönnyítse a felejtést s úgy ápolta Hortenset, mint a beteg virágot.

Az ügyvéd órákig, napokig ült el a Hortense ágya mellett és beszélt neki mindenféléről, hogy elkergesse a leány szomoru gondolatait; amit tudott tréfát, élcet, mind fölsorolta neki, énekelt hozzá, erőltetve nevetett és csak mikor kiment a szobából, a szeme akkor telt meg könnyel. Rettenetes munka volt, Farkas érezte céltalanságát, de azért nem csüggedett, mosolygott, fecsegett, táncolt a leánya előtt, közbe pedig a szíve majd megszakadt.

Mint a szenvedő gyereket, ő is ajándékokkal próbálta Hortenset vígasztalni: virágokkal, csecsebecsékkel, ékszerekkel, amelyeket a lány fáradt mosollyal fogadott el. Egyszer az ügyvédnek eszébe jutott, hogy kisleány korában Hortense mindig vágyott egy kis ponni-fogat után, de az anyja félt, hogy a lovak el találják ragadni a gyerekeket s azért az ajándékból nem lett semmi. Alig hogy ez az emlék végigfutott agyán, az ügyvéd máris kapta -162- a botját, kalapját, besietett a városba és addig nem nyugodott, míg nem talált két tarka lovacskát és egy piroskerekü kis kocsit.

– Reggel nagy örömöd lesz – szólt estére hazatérve Hortensenek. – Egy régi vágyad fog teljesedni, de csak úgy, ha most szépen elalszol.

A szegény kis leányt ez a pár szó rettenetesen felizgatta, egész éjjel nem aludt, azt képzelte, hogy hajnalra megérkezik az, akit repesve várt, aki a legnagyobb örömet okozhatná neki.

Reggelre a lovacskák megjöttek, a kocsi oda állt az ablak alá, egy kis inas peckesen ült a bakon.

Az apa kíváncsian várta a hatást, vajjon földeríti-e az arcát? De Hortense csalódásában szomorúan csuklott össze és nem szólt semmit se. Azt a fájdalmat, amely az ő szívében lakott, a világ összes tarka lovacskái sem tudták volna feledtetni.

Farkasnak a néma szenvedés láttára könnybe borúlt a szeme. Nem bírta tovább, fáradtan vetette magát egy karosszékbe és ajkáról önkénytelenül keserü szavak röppentek el.

Csak egy pillanatra feledkezett meg magáról, a következő percben fölugrott, végigsimította homlokát és mosolygott, de már elárulta magát. Hortense elsápadt: a szívébe nyilaltak e szavak, amelyekhez hasonló keserveset sohasem hallott az apja ajkáról. Soha nem látta másnak az ügyvédet, mint jókedvünek, derült hangulatunak, szinte lehetetlennek tetszett, hogy ez az ember szenvedni is tudjon. Pedig hogy tudott! Míg pillanatig a karosszékben feküdt, a szeme körül fekete barázdák szaladtak szét, az arca viaszksárga lett, megöregedett, a keze remegett.

Hortense fölébredt fásultságából és szívét komor részvét töltötte el a szegény öreg ember iránt, aki ő miatta szenvedett golgotai fájdalmat. Nagyon szerette az apját s ez az érzés most se veszett ki belőle, amikor már minden fölött napirendre tért. A tört romok fölött még ott élt a gyermeki ragaszkodás, amely azt súgta neki, hogy ez a mindig vidám, éneklő, táncoló ember egy megtört aggastyán, egy szomoru roncs, amely a vihar egy erősebb érintésére összedől. És mindez miatta van. A leányban pillanat alatt kialakult az akarat, törékeny lelke utolsó megnyilvánulása, hogy ezt engednie nem szabad s ha mindjárt a saját élete árán is. Végtelen ragaszkodás és bűnbánat töltötte el szívét s elhatározta, hogy -164- nem hagyja elpusztulni ezt a szegény, becsületes embert.

És ettől fogva Hortense emberfölötti iparkodással legyőzni próbálta fájdalmát, nem mutatta többé szomorúságát, mosolygott az ügyvéd tréfáin, maga is tovább fűzte őket és hogy örömet szerezzen az apjának, egész nap a lovacskáit hajtotta. Rettenetes akarat kellett hozzá, néha csaknem elszédült tőle, de nem adta meg magát és csüggedetlenül játszotta a világ előtt a komédiát.

Farkas sokkal egyszerűbb ember volt, semhogy észrevette volna ezt a heroizmust s elhitte, hogy a leánya állapota jobbra fordult. Az orvosok is ezen a nézeten voltak, Hortense nyugodtsága megtévesztette őket s a nyár vége felé azt is megengedték, hogy pár hétre elutazhassanak. Bebarangolták fél Olaszországot, csónakáztak, utaztak, képeket néztek, aztán a leányt megszállotta a honvágy, azt mondta, hogy már egészséges és visszakívánkozott. Az ügyvéd örömmel engedelmeskedett. Visszatértek tehát és Farkas hálát adott az Istennek, hogy lassan jobbra fordul minden.

Igy múltak a napok s a nyár színei lassan megfakultak. Még nem volt október, de hirtelen hideg, ködös, esős napok köszöntöttek be, az ősz hatalmát jelentve. -165-

Egy éjjel történt, hogy nagy szél kerekedett s irtózatos pusztítást végzett a kert fái, virágai között.

Recsegett, ropogott a ház, pár ablak is összetört és Farkas felriadva álmából, gyorsan körüljárta az épületet elzárni a fatáblákat, amelyek nagy szárnyakként csapkodtak az éjszakában. Útjában benézett a Hortense szobájába is, nem zúzódott be ott is egy üvegtábla?

Amint az ügyvéd belépett a kis szobába, megrémülve állt meg a küszöbön.

Az ablakok tárva-nyitva voltak, a szél vadul csapkodta őket, az esővíz becsurgott a párkányról.

Az egyik karosszékben egy szál ingben ült Hortense és kimeredt szemmel, kétségbeesetten nézett maga elé… A hideg fuvallat a haját össze-vissza kúszálta, egypár besodort levél feküdt körülötte, de ő nem törődött semmivel s csak hallgatagon bámult a földre.

– Hortense! – kiáltott föl az ügyvéd megrettenve. – Mit mívelsz, szerencsétlen gyermek?!

Az apja igazat mondott, meg akart halni, de -166- nem volt bátorsága mérget inni vagy a Dunának menni, azért úgy gondolta, hogy inkább halálra fázik s úgy pusztúl el lassan, anélkül, hogy valaki sejthetné, milyen módon szökött át a másvilágra.

Farkas odaugrott az ablaktáblákhoz, s elzárta őket, aztán az ágyba fektette a leányt és dörzsölni kezdte jéghideg tagjait. De Hortense nem szólt semmit, behunyta szemét és mozdulatlanul feküdt. Neki már oly mindegy volt minden, az élet, a halál, nem tudott volna választani köztük, melyik a rettentőbb?

Az ügyvéd sírt, mint a gyermek. Amilyen szerény volt örömében, olyan csöndes, ügyefogyott volt a bánatában: nem jajgatott, sem a kemény férfit nem adta, sem az Istent segítségül nem szólította, csak válla közé húzta a fejét és meg-megrángatódzott. Cselédeket nem akart hívni, a feleségére se akart ráijeszteni, azért maga ápolta leányát, maga főzött neki teát, könyörgött, hogy igya meg és aztán még a kabátját is rájaborította, hogy melegebbje legyen. Úgy állt ott ingujjban az ágy mellett és reszketve várta, hogy Hortense újra fölnyissa a szemét.

A leány nagy ideig mozdulatlanul feküdt, aztán hosszu, szörnyü csönd után végre fölemelte szempilláit. -167-

– Olyan jó vagy hozzám – szólt lassan apjához – és én olyan rossz, hálátlan te hozzád.

– Dehogy vagy az, kis gyermekem, nem vagy az… Te a legjobb, a leghűbb lény vagy a földön, – mondta, nehezen találva szavakat.

– Ne haragudj rám, – folytatta Hortense csendesen. – Igérd meg, hogy nem haragszol.

– Bűn azért, – mondta aztán – mert fájdalmat okozunk azoknak, akiket itt hagyunk a földön… Bűn, mert az élet és a halál az Isten joga… bűn, mert élni kötelesség…

– Az életet végig kell élni, gyermekem, – folytatta egyszerűen, a maga fölfogása szerint magyarázva a dolgokat – az örömöt és a bánatot egyforma szívvel kell fogadni… Csalódások mindenkit -168- érnek s ha az első hajótörés a kétségbeeséshez vezetne, az emberiség rég kiveszett volna… Látod, én sem élek magamért, értetek, anyátokért dolgozom, s boldog vagyok, ha titeket megelégedettnek láthatlak… Ez az életcélom s ha ti egyszer itt hagytok, akkor befejeztem a földi pályafutást.

Az ügyvéd egy pillanatig gondolkodott, aztán elfordította fejét és úgy beszélt, hogy leánya ne vegye észre, hogy hazudik.

– Én is csalódtam fiatal koromban… igen… és azt hittem, hogy nem élem túl. De mégis, ime, itt vagyok és nem haltam bele.

– Vígasztalást kell keresned gyermekem és minden jóra fordul még. Az ember azt hiszi, hogy csak egy lélekhez van láncolva az élete, pedig vannak -169- még mások is, akik érdemesek a rokonszenvünkre.

– Ha volna valaki, aki mindig melletted lenne, megbecsülne, szeretne, akkor a te szívedre is nyugalom szállana.

– Tudom, hogy sokan tesznek így és meggyógyulnak. Eleintén boldogtalanok, sírnak, kétségbeesnek, de aztán összeszoknak és megbékülnek az élettel. Nemde, ezt gondoltad?

– Nos, – mondta a padmalyra nézve – nos… Talán igazad is van… Miért ne lehetne úgy? Az életnek nem az a célja, hogy végigszomorkodjuk és… a lelkünket se szabad túlnagyra becsülnünk. Nem szabad oly erősen szinezni és képzelődni, igen. Maga ez élet nagyon egyszerű és csöndes ám, gyermekem.

– Nem, nem, a világért sem! – ellenkezett az apa. – Isten őrizz, hogy beleavatkozzam valakinek a lelki világába… De most aludj már, gyermekem. Késő van.

Hortense fölriadt erre a szomoru, egyszerü dallamra, amely visszavezette a gyermekkor csöndes országába, amikor még nem ösmerte a szomorúságot, a szerelmet, a kétségbeesést és egyszerre a torka vadul szorúlt össze. Keservesen kezdett sírni, kiegyenesedett és az ajkáról rémülten tört ki a fájdalom, amely megreszkettette egész testét.

– Apa, jó apa, – kiáltott fuldokolva – olyan nagyon, olyan nagyon nyomorult vagyok!

XII.

Ama nyári nap óta, amikor Farkasné és Bükkös künt sétáltak a fővárosmenti földeken és az ügyvédnéből kikívánkozott mind az a képzelt keserűség és valódi életvágy, amelyet évek hosszu során át gondosan el tudott rejteni a világ elől, a fiatalember egyre növekvő érdeklődéssel nézte az asszonyt. Ez a rejtelmes nyugodtság, ez a bánatos szinezetü csöndes hazugság, amellyel az ügyvédné meg tudta téveszteni embertársait, az ifjúban vágyat keltett, tövéről-hegyire megismerni e különös asszony belsejét, lelki életét, s azt a maga életfelfogásának alakjával benépesíteni. Amint Bükkös esténként ott ült a terraszon, az ügyvédné pedig nyugodtan olvasta regényét és arca nem árult el semmit abból, amit a lelke érzett, a fiatalembert szinte megborzongatta a titkos tudat, hogy mindez csak ámítás, évek hosszu során át következetesen végigjátszott -172- szerep és a barátságos házban mindenki félreismeri ezt a szenvedély nélküli, közömbös külsőt, amelyet nem érdekel különösebben semmi, amely engedelmes bábként fogad szót gazdájának, pedig bensejében színes érzések, elfojtott hangulatok, szenvedélyek tarka képei lappanganak, várva a pillanatot, mikor szabadulhatnak föl rabságukból. A kárpit mögött megértést kívánó szív dobog, egy más, egy nem sejtett élet folyik, egy más agy és más hit lakik. Ez a rejtett ország, ez az eltakart világ delejesen vonzotta Bükköst, egyrészt a titokzatosságáért, másrészt mert új, eddig előtte ismeretlen terület volt számára, amelyet, úgy érezte, meg kell látnia.

Bükkös órákig el tudta nézni az asszonyt és gyönyörködött a női hazugság e finom szobrában, ahogy meg tudjuk bámulni a mérges, de szép mezei virágot. Az ügyvédné hallgatagon tűrte e tekintetet, de nem viszonozta: nyugodtan járt a maga útján, olvasta a regényeit, szívta a cigarettáit, morzsolgatta a napjait, anélkül, hogy egy mozdulattal elárulta volna, hogy emlékezik arra a nyári estére, mikor szinte önkéntelenül megnyilatkozott a fiatalember előtt. Mintha nem változott volna semmi, úgy viselkedett, éppen olyan közömbös tárgyakról beszélt Bükkössel, mint azelőtt, nem játszotta a -173- csöndes vértanút és sem nem kerülte, sem nem kereste a férfi társaságát – és mentől ügyesebben, egyszerűbben tért napirendre ama délután fölött, a fiatalembert annyival inkább érdekelte, annyival inkább magához láncolta.

Egy este történt, hogy vacsora után Bükkös pár percre egyedül maradt az asszonnyal. Az ügyvéd fent volt a betegen fekvő Hortense-nél, Ibolya pedig átment a szomszédban lakó barátnőjéhez valami himzésmintáért. Amikor négyszemközt voltak, a fiatalember így szólt Laura asszonyhoz:

– Csodálatos ez az ön arca, amely semmit el nem árul, az ön szeme, amely egy leigázott, holt lelket mutat, üres. Csodálatos minden mozdulata, minden szava, amely nem sejteti, hogy lelkében egy ismeretlen, egy titokzatos élet folyik.

Az ügyvédné megrezzenve tette le a könyvet. Eleintén ki akart térni a felelet elől s azt akarta válaszolni, hogy amire Bükkös céloz, az emlékezetes nyári délután, csak pillanatnyi lelki gyöngeség volt, ahogy azt a legtöbb asszony ilyen esetben mondani szokta, – de aztán meggondolta magát és így szólt:

– Igen, mindez hazugság és higyje meg, nap-nap után nagy elhatározásomba kerül, míg keresztül birom vinni. Hazudni – tette hozzá elgondolkodva -174- – mindig csak hazudni, ugy látszik ez marad végig az életem. Ostobaság!

– Az ön hazugsága nem az, amelyet a szótár annak határoz meg. Az ön hazugsága tiszta, mint a költő munkálkodása, amely végső elemzésben szintén valótlanságok kieszelése, mint a festő vagy a zeneszerző ábrándozása, egy nem létező világ földiszítése, egy dőre gondolat megfinomitása, nemes megötvözése. Mindnyájan, akiknek lelkünk van, hazudni vagyunk kénytelenek az ostoba világ előtt, – fegyelmezve, okosan mutatkozunk be, noha néha a földön szeretnénk fetrengeni a bánattól, a hust tépnők le magunkról és értelmetlen szavakat dadogva, járnánk a földön. De nem lehet, nem szabad, hazudni kell és nincs más vigasz, mint eltitkolni belsőnket a tömeg elől, és a magunk rejtett világába menni, ahova nem tud követni senki.

– Ez a maga hazugsága szép, emberien szép és igaz. Ez a helyes szó: igaz, mert nincs benne mesterkéltség, nincs póz, mint a legtöbb lemondó asszony apácai tiszteletet, csodálást kivánó színjátszásában. És nincs meg benne azok üres fennhéjázása sem, akik így gondolkodnak: „Feledni, élni, -175- kacagni!“ – alapjában pedig mindig csak a régi mesén rágódnak és boldogok, ha a világot derült arcukkal félrevezetni tudják. Ám ön másképp hazudik, alakoskodás, előkészület, a világra való tekintet nélkül, kizárólag magának, kizárólag szükségből, sem nem tobzódva a fájdalom végtelen keserüségében, sem nem hallatva az őrület kacaját, hanem megadva magát a sorsnak, nemesen, egyszerüen, mint az igazán érzők. Ilyen szépen, finoman törődni bele a bánatba én még nem láttam, így lélek rám még nem hatott és… be kell vallanom, hogy ez a káprázat körülfon, egyre jobban magához vonz és elfeledteti velem a külső világot.

Ez a sajátos, rapszódikus vallomás, amely az őszinteség erejével hatott, megfogta, és meg is szédítette. Csak pár szót mondott volt Bükkös, de abban olyannak ábrázolta az asszony előtt lelkét, ahogy még senki. Igen, gondolta az ügyvédné, ilyen egyszerü, nemes az ő belső világa, ilyen cifraság nélküli, néma obeliszkekkel van tele rakva szíve s talán éppen azért nem tudta megbecsülni senkisem. Hány ember ment el mellette az életben a nélkül, hogy észrevette volna, mi játszódik le ebben a csöndes birodalomban? Az ösmerősök, -176- barátok, rokonok sohasem sejtették, mi lakik benne, mit küzdött le, milyen üres volt az élete, nem akadt senki, aki a lelkét kereste és megfejteni vagy legalább megérteni képes lett volna. A világ azt hitte: egy boldog nyárspolgárasszonnyal áll szemben, akinek nincsenek vágyai, reményei, aki nyugodt, ha a gyermekei nem köhögnek, ha az ura pontosan megkapja az ebédjét, pedig benne, érezte, forrt a vágy élni, boldognak lenni, perzselődni, szeretni, s ha kell, meghalni. És senkisem törődött a boldogtalanságával, senkit nem tudott érdekelni a lelke, senki nem sejtette, hogy el kell pusztulnia a barátságos ház fojtó levegőjében és így ment ez már évek, évtizedek, úgy rémlett évtizedek óta.

– És… amit most mondott – kérdezte nyugtalanul – a lelkéből fakadt, hisz benne, vagy csak elmondta, mint egy hirtelen hangulatot, amelyhez semmise fűzi?

Csönd támadt, aztán az asszony kezébe vette regényét és tovább olvasott, Bükkös pedig a lépcsőkhöz ment és egy ideig kinézett az éjszakába. A leány -177- visszaérkezése egyszerre kizökkentette hangulatából és a rideg valóságba lökte vissza. Elkedvetlenedett és gépiesen gyujtott szivarra.

Ibolya a nők ösztönével megérezte, hogy távolléte alatt kettőjök közt történt valami. Már többször feltünt neki, hogy Bükkös sajátságos tekintettel nézi anyját, de az utóbbi érzés nélküli, okos arca mindig megnyugtatta a leányt. Ám most az ügyvédné is mintha kivetkezett volna szoborszerü nyugalmából és Ibolyának úgy rémlett, hogy az anyja tekintetében valami rejtett sugárnak a visszfénye ragyog. És Bükkös is oly kedveszegetten, elborultan áll a párkány mellett, mint ama napon, mikor egyszer tréfálkozva foglalkozott Hortense-zal és Ibolya szemrehányásokkal illette volt érte. A leány kénytelen volt magának bevallani, hogy ez az ifju, aki most arcán a fáradtság, a lemondás kifejezésével állt az éjszakában, már nem az, aki ismeretségük első napjaiban volt, amikor diadalmas lelke ott csillogott a szemében, az ajka rajongva beszélt az életről, a szerelemről, a sikerekről, aki becézve hordta a karján s nem volt képes tőle csak egy napra is elszakadni. Ibolyának önkénytelenül eszébe jutott, mikor egyszer Bükkös azzal vett búcsút tőle, hogy pár hétre hazautazik s aztán este mégis csak megjelent a barátságos házban és sírva csókolta meg a -178- kezét. Ej! Hol vannak ezek az idők? A mostani Bükkös hallgatag, kedveszegett s minden mozdulatán látszik, hogy bántja valami. A terveiről, a jövendőjéről nem beszél, ha a zongorához ül, csak köznapi, kopott hangokat tud belőle kicsalni s mikor este búcsút vesz a leánytól, néha úgy rémlik, hogy egy kő esett vón le a szívéről. Nem, nem, már nincs úgy, mint annak idején, közéjök lopózott egy árnyék, amely elidegeníti a férfi gondolatait és jeges lehelettel övezi csókjukat.

Ibolya egyszerre azon vette észre magát, hogy könnyei előtt elhomályosodik a hímzés. Fölkelt és lement a kertbe sétálni. Ez régebben megállapodás volt közte és Bükkös között, aki ilyenkor követni szokta volt az alvó lombok közé, ahol föl- és alájárva zavartalanul beszélgethettek. De most a fiatalember nem ment utána, mozdulatlanul állt a párkány szélén és a nagy nyári csillagokat nézte.

A leány egy ideig lent bolyongott a fák között, de megnyugodni nem tudott. Ahányszor a terrasz elé ért s ott látta állani Bükköst, aki az éjszaka egy láthatatlan árnyára függesztette tekintetét és talán meg se hallotta volna, ha rája szólanak, a szíve megtelt keserűséggel és fájdalommal.

Mikor később Bükkös búcsút vett az asszonytól, az ügyvédné ujjai melegen fonódtak a fiatalember -179- keze köré, de szép, kifejezésteljes szeme nem árult el semmit. Az arca ugyanaz az okos, közömbös szoborarc volt, mint mindig, de a keze tüzelt, beszélt, és a fiatalembert ismét megborzongatta a női hazugság e megnyilatkozása. Úgy rémlett előtte, hogy ők ketten egy új, az emberek előtt elrejtett világban járnak, amelyről nem tud senki, amelynek titkos csarnokai színekkel, nemes árnyakkal, gondolatokkal vannak tele. És a szíve földobogott a kiváncsiságtól, a vágytól, megismerni az új országot, ez új lelket, amelyet ő adott vissza az életnek, amelyről érezte, hogy az övé, egyedül az övé.

Ibolya elkisérte a kertajtóig Bükköst, akinek gondolatai még ott kalandoztak a másik országban.

– Önt bántja valami, – szólt a leány akadozva és a fiatalember tekintetét keresve, – ön napok óta már nem a régi, nem. Úgy érzem, hogy valami történt köztünk, valami…

Kereste a megfelelő szót, de nem találta, azért félben hagyta a mondatot és várta, remélte, hogy a fiatalember megnyugtatja. De Bükkös nem válaszolt, csak hallotta, amit hozzá beszélnek, de meg nem értette, a lelke még ott időzött a barátságos ház tornácán s ujjai érezték az asszony meleg kezének érintését. -180-

A leány egyszerre megragadta a fiatalember kezét és szinte hangosan felkiáltott.

Bükkös fölriadt. Körülnézett, mint akit legédesebb álmából a komor valóságra ébresztettek föl s az arca elborult.

– Ibolya, – mondta kedvetlenül, – minek ilyen jelenetet fölidézni? Eh! Hogyan jut ilyesmi egyáltalában az eszébe?

– Minek fölidézni? – kérdezte fuldokolva. – Nincs jogom rá? Te mondjad: van-e jogom rá?!

– Joga mindenesetre van rá. Erről nem kell vitatkozni. De van-e alapja, hogy izgassa magát?

– Van! – kiáltotta a leány. – Van és százszor van! – Érzem, látom nap-nap után, hogy elhidegülsz irántam, hogy nem vagy a régi, hogy már nem érdekellek… hogy… oh! nem tudom mindazt a keserüséget elmondani, ami most bennem tombol!

Bükkös hagyta kibeszélni, aztán meggyőződés nélkül, gépiesen így szólt:

– Ez mind tévedés, Ibolya, ezek csak a te rémlátásaid. -181- Éppen ilyen joggal én is tehetnék neked szemrehányást. Én is panaszkodhatnék, én is…

Unta és kellemetlennek találta a jelenetet. Egy percben már az villant meg a fejében, hogy őszintén elmond mindent, kitárja lelkét, végét veti a játéknak, de aztán alkalmatlannak vélte az időt, a helyet és fáradtnak is érezte rá magát, hogy ilyen dolgot sebtiben elintézzen. A gondolatai is kuszák voltak, nem tudta volna magát úgy kifejezni, ahogy szerette volna. „Majd máskor“, állapította meg magában s aztán gyorsan befejezte a mondatot:

– Én is tehetnék így, amivel csak azt akarom mondani, hogy semmi okod sincs a kétségbeesésre vagy akár csak a neheztelésre is.

– Nos, jóéjszakát, – mondotta végre a fiatalember, – ne képzelődjél, Ibolya, – helyes? Isten megáldjon.

Az ajtó kinyílt s a fiatalember alakja eltünt a fasorban. A leány még sokáig állt némán, tágra nyílt szemmel az éjszakában és várt, várt valamire, maga se tudta mire. Talán arra, hogy a fiatalember visszajön, a karjaiba zárja és eloszlatja sötét gondolatait, talán arra, hogy mindez csak álom, amely a hajnal jöttével elszáll és minden újra úgy lesz, ahogyan -182- volt. De hiába várt az éjszakában, Bükkös már messze járt, s a sötét éj nem volt káprázat, hanem hüvös valóság. Erőmegfeszítésébe került, míg végre el tudott jutni a kertajtótól és fölvánszorgott a házba.

Az asszony már nem volt a terraszon, bement a nappali szobába és zongorázott. Mikor Ibolya belépett, hirtelen abbahagyta a játékot és tekintetét a leányára vetette.

– Különös vagy ma este, – szólt az asszony és fölkelt a zongorától. Egy pillanatig gondolkodott, mintha mondani akart volna valamit, aztán előkereste a regényét és a szobája felé indult. -183-

E naptól fogva az anya és a leány között feszült viszony kezdődött. Ibolya hacsak lehetett, kerülte anyja társaságát, az ügyvédné pedig nem iparkodott, hogy javítson a helyzeten. A védekezés, érezte, beösmerés lett volna, erre pedig, úgy vélte, nincs semmi szüksége, a leányának igazán nem tartozik beszámolással. Igy hát csak akkor érintkeztek, amikor kellett, röviden, szárazon, mintha két idegen állott volna egymással szemben. Ez a viszony leginkább Bükköst érintette, mert alig volt alkalma, hogy az asszonnyal egyedül lehessen. Ibolya ezután pillanatra se távozott az ifjú mellől s ha ebédnél, vacsoránál a fiatalember szóba állott Farkasnéval, már arcán érezte a leány fürkésző tekintetét, amely bele próbált hatni a lelkébe. Azelőtt Ibolya gyakrabban, gyanutlanul hagyta őket magukra, a házi dolgai után nézett, a nővéréhez ment föl egy-egy negyed órára, de amióta gyanút fogott, makacson ellenőrizte volt őket.

Bükkös nem tehetett semmit ez állapot ellen. A helyzet világos volt: ha elmondja Ibolyának mindazt, ami a lelkében lappangott, egy kínos és érzékeny jelenet fog következni, kétségbeeséssel, zokogással, -184- talán nagyobb zajjal is, a leány tudni fogja – hiszen látszik rajta, hogy már is sejti – ki idegenítette el tőle Bükkös szívét s akkor vége mindennek, a fiatalember nem lépheti át többé a ház küszöbét s még a többiek családi békéjét is földulta. Mert Ibolya nem volt az a leány, aki magába fojtotta volna a bánatot, mint Hortense és befelé szenvedett volna; az ő katasztrófája megrázkódtatta volna a házat, úgy, hogy az alapjában rendül meg. Nem, ezt nem volt szabad fölidézni, ezzel magán kívül három embert: a leányt, az anyját meg az apját zúzná össze. Nem maradt hát más hátra, mint hazudni. Bele kellett törődnie a megváltozhatatlanba, be kellett érnie, hogy csak társaságban lássa az ügyvédnét és Ibolyával szemben adnia a régi jóbarátot, aki nem változott meg, aki oly figyelmes, gyöngéd és hűséges, mint ösmeretségük első hónapjában.

A fiatalember azután, lassan, úgy érezte, hogy ez lehetetlen föladat. Ő, aki sóvárgott a szabadságért, az őszinteségért, most rabigában senyvedett és reggeltől estig ámította a világot. Valahányszor kezet fogott a leánnyal, az arcán a szégyen pírja, szívében a harag futott végig s mikor hazudni volt kénytelen, néha beleremegett az egész teste. Százszor és százszor állt közel hozzá, hogy kimondja azt, ami a nyelvén van, hogy letépje -185- magáról a hamis köntöst, de aztán tekintete az asszonyra tévedt és ez visszaadta önuralmát. Akármilyen nehezére esett is, tovább hazudott, de a hányszor meghajtotta a fejét, annyiszor megvonaglott a szíve, a gyülölség annyi csöppjét szívta föl magába. Néha maga is elrémült, ha arra gondolt, mennyire eltorzult lelkében az Ibolya képe. Lehetséges, hogy ez a leány volt az, akiről azt hitte, hogy az élet utain diadalmasan fogja elkisérni, hogy bajtársa, lelkének osztályosa, nemtője lesz, hogy fel fogja frissíteni, megedzeni és a siker hegyére segíti föl? Mintha évtizedek multak volna el azóta, hogy egymásra akadtak, szédítő ür tátong köztük, tele párával, amely még az alakjaik körvonalait is elmosta. És mentől tovább voltak egymáshoz bilincselve, ez az érzés, ez a harag annyival erősebb lett a férfi szívében s végül már ellenséget rajzolt az Ibolya egykori puha, finom alakjából, hideg, kegyetlen ellenfelet, aki nemcsak a testét, de a lelkét is izekre tépi.

Az ügyvédné látta ezt a küzdelmet, amely Bükkösben folyt s érezte keserves voltát. A férfi fetrengett, véresre harapta az ajkát, szenvedett, de azért tűrte a sorsot s csak néha szakadt föl a melléből egy nehéz sóhaj. Attól a pillanattól fogva, hogy Farkasné a lelkét föltárta a fiatalember előtt, -186- az asszonyt a fiatalemberhez egyre több és több kötelék fűzte, amelyek csak erősödtek a nehézségek által, amelyek őket egymástól elválasztották. Mindazt az elfojtott, utat kereső és utat nem talált szerelmet, amely Farkasné lelkében husz év alatt lappangott, az asszony mind reáborította a fiatalemberre, benne látta meg azt a férfit, akire hosszu éveken át hasztalanul várt, aki benépesíti életét, virágzó fákkal ülteti be a jeltelen, havas síkságot. Az élet képe egyszerre megváltozott előtte, – míg azelőtt a léte szürke és közömbös volt, most örömökkel, reményekkel kápráztatott, míg annakelőtte elvegyült a tömegben, most úgy érezte, kibontja a szárnyait és magasan fog repülni a köznapi lelkek óceánja fölött. A hazugság neki nem fájt, mint a fiatalembernek, őt a leánya tekintete nem bántotta, asszony volt, aki a szerelemben minden eszközt jogosnak talált, akár az önvédelemét.

Heteken át csöndben, eltakarva, a víz leple alatt burjánzó növények gyors fejlődésével szövődött ez a viszony. Egymásé volt a lelkük, mikor még csak alig pár szót váltottak egymással, az egymásé a testük, amikor még csak búcsuzásnál érintették meg az ujjaikat, lázas álomban forrt össze az életük, a sorsuk, a jövendőjük, s akik körülöttük -187- voltak, nem vettek észre semmit; a szeretkezésük ott folyt le láthatatlanul: a képzeletben, a levegőben, csak olykor világítva meg halványan szemük egy rejtett tekintetétől. Az asszony már régen nem volt az uráé, pedig Bükkössel egy csókot se váltottak, a férj becsülete széjjel volt tépve, pedig még egy mosollyal, egy szóval el nem árulta magát a világ előtt. És haladtak, tovább, egyre gyorsabban, egyre tovább, egyre mélyebbre, feltartóztathatlanul; a barátságos ház tiszta légkörében szüntelen egymást kergették a gondolataik, a csókjaik, a vallomásaik, a büneik, megfertőzve a levegőt, elfojtva a fényt, de meg nem sértve a társadalom szabályait.

Az asszony könnyü léptekkel haladt a hazugságok mesgyéjén, de a férfi nem bírta ki. Egy napon, amikor egy pillanatra maguk maradtak az erkélyen, Bükkös kimerülten rogyott egy karosszékbe és így szólt:

– Nem birom tovább! Elég volt! Megfojt ez a hazugság, érzem, megfojt az undor!

Az arca olyan sápadt volt, az ajka úgy reszketett, hogy az ügyvédné megijedt.

– Szegény, te szegény, – suttogta és aggódva nézett körül nem látja-e valaki, aztán végigsimította kezét a fiatalember forró homlokán. Bükkös -188- megrázkódott az érintésre és nem törődve vele, hogy megláthatják, megragadta az asszony kezét.

– Kell, hogy egyszer elmondjam önnek mindazt, ami bennem él, ami kikivánkozik… kell, hogy… Ez az állapot elviselhetetlen!

Az asszony gyorsan kivonta ujjait a fiatalember kezéből és a párkányhoz lépett. A küszöbön Ibolya jelent meg. Fürkésző pillantását az anyjára vetette, de ennek nyugodt arca nem árult el semmit, aztán Bükkösre nézett, de az lehunyta szempilláit és mozdulatlanul, arcán végtelen kimerültséggel ült a karosszékben. A leány nem vett észre semmit, leült a pamlagra és himzésébe fogott.

– Kell, hogy ez másképp legyen! – állapította meg magában, mint már annyiszor, és elhatározta, hogy más módot keres az asszonnyal való találkozásra. Itt a házban soha nem lehetnek egy percig se magukra, a beszélgetésre tehát más helyet kell választani. Igen, igen, ezt a lelke parancsolja! Első percben megrezzent e gondolatra, amely a döntő, a megmásíthatatlan pontot jelentette a regényben, de már a következő pillanatban szinte magától értetődőnek látszott előtte a dolog. Bükkös -189- úgy vélte, hogy szeretni a legszentebb emberi jog, amellyel szemben nincs törvény, nincs tekintély, nincs felsőbbség. Ez a hite hasonló helyzetekben mindig megnyugtatta és föloldozta a lelkiismeretét.

Másnap a fiatalember levelet csempészett az ügyvédné kezébe s a levélben félig könyörögve, félig parancsolva hívta találkára. És délután, külön-külön kimentek a Margitszigetre.

Kint már egy lélek se járt, az utak tele voltak sárga levelekkel és lehullott vadgesztenyékkel; a Duna felől ködkürtök búgása hallatszott. Itt mondta meg az ifju először, hogy milyen forrón, őrülten, vakmerően szereti az asszonyt, mennyire beleékelődött az a lelkébe, milyen ólomsullyal nehezedik bensejére Ibolyának az emléke. Ami a szívében volt, mind kikivánkozott, hol elragadtatással, hol keserűséggel, hol szilajan, hol elfogódva beszélt, felajánlotta a lelkét, a vérét, az életét, lerajzolta azt a szörnyü nyomoruságot, amely a szívén végigviharzott s gazdag szinekkel ecsetelte a képet, amely bensejében az asszonyról élt. Farkasné pedig csak hallgatta, mosolyogva, boldogan, mintha most venne mindenről tudomást s a lelkében egy új élet új képe reszketett. Igen, ez az az ország, amelyről Bükkös egyszer már beszélt neki, az a világ, ahol az ember örül és sír, emelkedik és -190- esik, szenved és perzselődik, ahol igaz, hazugság nélküli emberi életet él, amely végignapsugározik és végigviharzik rajtunk. Eddig az agy kormányozta lépéseit, most úgy érezte, a sziven van a sor és nincs az a hatalom a földön, amely megtiltsa neki, hogy ne szívja az éltető, a mindenkinek megadott napsugarat és a friss levegőt.

Pár órát töltöttek a kopár szigeten, aztán hajóra ültek és lementek a hídig. Itt az asszony elbúcsuzott, Bükkös is a maga útjára ment, este azonban ujra kint volt a barátságos házban. Most már könnyebben esett a hazugság, a lelkében ott ragyogott a délután emléke s a holnap reménysége. Míg azelőtt mindig nyomott hangulatban volt, most a gondolatai könnyen szárnyalnak, sőt mikor Ibolya kémlelő arcára nézett, a fiatalember szinte nevetni tudott volna. Szegény libácska, milyen kínosan ellenőrizte az arcukat, minden mozdulatukat, mily kevéssé sejtette a valóságot! Csak azért is – Bükkös egy szót nem beszélt egész este az ügyvédnével, a tekintetük pillanatra sem találkozott, mint két idegen ültek a szobában, közömbös arccal, tökéletes hazugsággal.

Ezentul az asszony majdnem minden másodnap szerit ejtette, hogy a fiatalemberrel találkozzon, hol itt, hol ott, ahol emberek nem igen jártak, -191- a budai hegyekben, a Dunapart külső területein, a főváros ama részeiben, ahol még csak palánkos telkek vannak. Néha felültek az Eskü-téren a hajóra és lementek Ujpestig vagy Promontorig és vissza; ismerőssel keresve se találkozhattak volna, a gőzhajón csak néhány gyümölcsös kofa volt. Ha pedig az idő jó volt, a fiatalember Budán kocsit vett s azzal kirándultak a kovácsi vagy budakeszi erdőbe a levelek hullását nézni. Ezt a napragyogta képet, amely némán emlékeztette a saját életére, az asszony nagyon szerette. Ilyenkor odaállt egy nagy hárs alá és arcán csöndes mosollyal bámulta a lombok haláltáncát, engedte, hogy egy-egy levél galambként a vállára, a kezére szálljon, hogy a szellő az arcába csapja a nedves ágakat. Mikor aztán felültek a kocsira és kettesben lassu ügetésben haladtak a vám felé, ahol elválni szoktak, az asszony a fiatalember vállára támasztotta a fejét és úgy érezte, hogy nem törődik senkivel, semmivel s mindaz, amit tesz, természetes; így kell lennie.

– Az ember legyen boldog és aztán haljon meg – mondta gyakran és őszintén hitte, hogy igazat mond, hogy a mámoros csók után a sír, az öröm után a végtelen csöndnek kell következnie s hogy ez, egyedül ez az ember legszebb, legnemesebb sorsa.

XIII.

Egy nap régen nem látott vendég érkezett a házba, Kardos Samu, a kis bojtárból lett vidéki fiskális. Már régen készült erre a napra, de titokban tartotta az ügyvéd előtt, akit váratlan megjelenésével akart meglepni.

Amióta Samu vidéken volt, tulajdonképp csak tovább élte azt az életet, amelynek osztályosa a barátságos házban volt. A különbség csupán az volt, hogy míg azelőtt tényleg ott járt, dolgozott az ügyvéd házában, most csak szellemileg volt jelen, szellemileg böngészte az aktákat, hallgatta Farkas egyszerü tréfáit, bámulta a leányokat és foglalt helyet a pipázóban, ott az ablak mellett, ahol nem volt senkinek az útjában. A kis vidéki város nem létezett számára, embereivel, felfogásával, egyéb dolgaival nem törődött, ő szépnek, jónak csak a barátságos házat ösmerte, csak annak lakóit becsülte, -194- csak annak levegője után áhitozott. Ha szabad ideje volt, leült a kopott pamlagra és elábrándozott.

– Most ülnek ebédhez… Most mennek színházba… Most térnek nyugovóra… Most béke honol a platánok fölött.

Sőt legfontosabb dolgai között is eszébe jutott a barátságos ház, tintafoltos íróasztala körül látta Hortense és Ibolya alakjait s hallotta Farkas hangját, amint búcsúzáskor így szólott:

– Itt a kabát, húzza föl, viselje jó egészséggel, Kardos úr… Kolléga úr!

Oh, a Ferenc József-kabát! Élete első nevezetes momentuma, amely még a szigorlatokat is háttérbe szorította s megmutatta, hogy immár ember, férfi, társadalmi tényező! Milyen régen is volt az, hogy a kabátot az emlékezetes búcsúvacsorára fölvette, pedig alig pár hónap múlt el azóta. De az idő Ungmegyében lomhán száll tova, a barátságos házban töltött évek pillanat alatt elröpültek, itt falun ólomsúly lóg a percek szárnyán. Ha néha arra gondolt, hogy az életet itt kell eltöltenie, hogy a barátságos házban már csak nagy elvétve fordulhat meg, hogy a család elveszett számára, a lelke elborult. Lehetséges ez? Tényleg a multé volna mindig jókedvü principálisa, a mindig csöndes és finom -195- asszony és a két karcsu leány, akik közt nem tudott választani? Nem, az nem lehet, ez csak múló álom, átmeneti állapot, el fog jönni az idő, mikor újra visszakerül a fővárosba, újra kijár a jegenyefákkal övezett nyaralóba és újra oda áll a sarokba, a kertre nyíló ablakhoz és elnézi a három szép női fejet, akiknél szebbet a sors nem teremthet.

E gondolatok nyomán határozta el, hogy amint szerét ejtheti, legalább pár napra felszökik a fővárosba s meglátogatja régi ismerőseit. A dolog nem ment könnyen, hol ez, hol az jött közbe, végre azonban mégis sikerült a terv, s egy hosszú éjszakai utazás után, Samu gyorsan kiugrott a budapesti perronra és egyenesen a barátságos házhoz vágtatott. Mikor a ligetbeli ösmert fákat, a korhadó platánokat, a pusztuló ákácokat látta, a szíve megtelt a viszontlátás örömével s mikor egy fordulónál fölbukkant a barátságos ház apró tornya, a jó fiú egyszerre elfogódott és megindult szemmel nézte régi ismerőseit: a sima vasrácsot, a mögötte tolakodó orgonabokrokat, a kavicsos útakat, még a kapuval szemben álló fapadot is, ahol egyszer fél éjszakán át üldögélt és a sötétségbe burkolózó épületet bámulta.

Visszafojtott lélekzettel sietett végig az útakon s egyenesen befutott az ügyvéd szobája felé. Már -196- egész úton maga előtt látta, amint Farkas örvendezve fölugrik íróasztala mellől, álmélkodva csapja össze a kezét, aztán, mint régen, jókedvében, ha Samu valamit nagyon ügyesen csinált, barackot nyom a fejére és így szól:

Az iroda ajtaja (rajta a komoly táblával: Órák 8–12, 3–6.) megnyilt előtte s a következő percben Samu ott állt Farkas előtt.

Az ügyvéd ugyan ott volt, de nem ugrott föl, nem mondta azt „kutya-macska!“, hanem csöndesen nyujtotta kezét s ajkáról fáradtan hangzottak a szavak.

Kardos meglepetve nézett Farkasra. Első percben alig ösmerte meg az ügyvédet, egykori principálisa fél év alatt tíz esztendőt öregedett, nemcsak külsőleg, de lélekben, kedélyben is. Ez nem volt a régi, jókedvü fiskális, aki mindig tréfákon törte az eszét, mindig vígan dörzsölte a kezét, ha jó, ha rossz idő volt, akiről a megelégedett élet boldogsága sugárzott – rom lett belőle, roskadó aggastyán, aki fáradt és lehangolt volt.

– Samukám, – szólt csöndesen, – sok szomorúság ért az utolsó időkben. Ne is kérdje, hogy mi, üljön le és beszéljen másról. Nos, beszéljen az új helyéről… vagy akármiről.

– Hortense sokat szenvedett, – szólt szomorúan, – szegény, jó kis leányom, nagyon sokat szenvedett.

– A sors nagyon megpróbált, Samukám. El is voltam kényeztetve tőle, soha nem ért semmi szomorúság, de ezt a fájdalmat nem érdemeltem meg. Nagyon szeretem a családomat s azért kétszeresen fáj, ha őket csapás éri.

– Ne hagyja el magát mindjárt, ügyvéd úr, – -198- szólt, érezve, hogy bátorítania kell öreg barátját. – Talán csak az apa túlzó szemével nézi a dolgot, talán nincs is ok a kétségbeesésre.

– Nem tulzok, édes fiam, ez így van. Minek titkoljam maga előtt, akit mindig a családomhoz tartozónak gondoltam. Másutt is megtörténik ez, másnak is bele kell nyugodnia.

– Hortense szeretett valakit, egy… eh, kimondom, egy gazembert! Igen, egy gazembert, Samu. Hallotta valaha a szájamról ezt a förtelmes szót, hogy gazember?

– Nos, itt tartunk. Én kimondom ezt a szót. És elhiszi, hogy ha én mondom valakire, hogy gazember, akkor az csakugyan az, a legnagyobb, a legaljasabb módon?

Csönd volt. Samu kérdezni akart valamit, de nem merte. Már az ajkán volt a szó, aztán újra magába fojtotta, egyszerre azonban kikívánkozott belőle a küzködő gondolat és a fiatalember így szólt:

– Igen, igen, Szakáll! – kiáltotta most már -199- kipirult arccal Samu. – Ebben reá ismerek a jezsuitára, az önzőre, a hideg akarnokra. Mindig gyülöltem ezt az embert, éreztem, hogy veszedelmet hord magában, hogy minden szava, mozdulata hazugság, hogy csak egy istene van s ez a saját boldogulása, nyomorult pályafutása, amelynek minden egyebet alárendel.

– De nem hagyjuk! – ellenkezett a kis fiskális. – Az ilyen embereket lehetetlenné kell tenni, ki kell irtani, mint a dúvadat! Az ilyen himpellért nem szabad becsületes emberek légkörébe bocsátani, nem szabad gazságaikban még elő is mozdítani. Oh, én csak egy semmi, egy apró macska vagyok, de az arcába fogok ugrani és kikaparom a két szemét!

Az öreg ügyvéd fáradtan hallgatta a kifakadást, aztán megfogta Samu karját.

– Jőjjön velem föl Hortensehoz, örülni fog, hogy viszontláthatja. Ne izgassa magát, Samukám, maga jó, derék ember: nem szabad ilyennek lenni a mai világban!

Fölmentek az emeletre, a Hortense szobájába. A kis leány ott ült az ablakban és kinézett az őszi tájra. Mikor megpillantotta az egykori ügyvédbojtárt, szép szemében fény gyulladt ki. -200-

– Samu! – szólt mosolyt erőltetve ajkára. – Nem felejtkezett még meg rólunk?

A kis fiskális csak nézte a leányt és nem tudott felelni. Hortense is, mint az apja, amióta Samu nem látta, megváltozott, megtört, meg is öregedett, de azért a vendégnek úgy rémlett, hogy most még szebb, mint valaha, mert közvetlenebb, egyszerübb, mert beteg és szenvedő. A leány arca sápadt volt, de a két szeme csodálatos, mély tűzzel világított, s vonásait a fájdalom megnemesítette, átszellemültté tette. Samu megrezzent, fiatalkori dőre álmaiban, évekkel ezelőtt ilyennek látta Hortenset, az ő szemében a leány sohase volt víg, sohase ábrándozó, csak végtelenül szomoru, mint az erdei szent képek. És amint a leány ez új, e megálmodott alakban eléje lépett és tekintetét rávetette, a fiatalember egyszerre úgy érezte, hogy Hortense volt az, aki neki a barátságos házat felejthetetlenné tette, aki lelkét a sötét jegenyékhez fűzte, aki az elmult éveket szinekkel, lélekkel fölruházta. Most már választani tudott a három női fej közül, a Hortenseé állt legközelebb a szívéhez s az is fog ott maradni örökkön örökké!

Elbeszélgettek félórát a régi időkről, a szép tüzijátékokról, a nagy táncolásokról, a kirándulásokról, a pipázók klubjáról, a búcsúvacsoráról, amikor Samu olyan furcsán nevetett, tánc közben elbotlott -201- és a zongora alá gurult. Mind e dolgok, érezték, immáron a múlté voltak, senki őket visszahozni nem tudja s ez megnagyította, megszépítette emléküket. A legapróbb semmiség is kikivánkozott a feledés homályából, a szomoru őszi napsugárban pár percre új életre kelt és lassan, mint a hulló levél, kavargott a szemük előtt. Mindenki újra elvonult a sorban, Sárosi is, Benedek is, Kelemen is. Szegény Kelemen! ő vidékre vetődött, irnokul egy járásbírósághoz. Samu egyszer találkozott vele s megkérdezte tőle, hogy lehet az, hogy olyan tehetséges ember, mint ő, nem végezte el a tanulmányait. De Kelemen nem búsult a helyzetén.

– A tehetség csak arra való, hogy másokat boldogítson, – szólt nyugodtan, – hogy az ember családja, felesége, gyermekei belőle megélhessenek. Én magam állok, nekem annyi is elég, ha van hová a fejemet lehajtanom. Minek többet tudni? Mentől többet érünk el, vágyaink annál nagyobbak. Nekem pedig nem szabad vágyaimnak lenni az életben.

Kardosnak meg kellett igérnie, hogy amíg a fővárosban lesz, mindennap kijár a barátságos házba. A kis ügyvéd ezt meg is cselekedte s mentől többet jött ki a jegenyefás nyaralóba, a szíve annál -202- nehezebb és nehezebb lett. Ami a diákban csak álom volt, az a férfiban szenvedéllyé lett, erős öntudattá, hogy szereti ezt a szenvedő, szegény gyermeket, hogy övé a lelke, minden gondolata és nem tud megélni nélküle. S amilyen mértékben emelkedett előtte Hortense alakja, úgy halványult az Ibolya és az ügyvédné képe. Ahányszor Samu a közelükben volt, úgy érezte, hogy egy rejtélyes árnyék áll köztük, egy névtelen érzés, amely elidegeníti egymástól a gondolataikat, hazuggá teszi a nyelvüket és külön-külön utakra tereli lelküket. Az asszonynak is, Ibolyának a szemeiben is sajátságos, rejtett fény égett, egy idegen ország hirnöke, egy más gondolatvilág képe, amely jelezte, hogy csak a testük van itt, a szellemük másutt, messze innét kalandoz s talán sohase is tér vissza.

Samu csak pár napra akart a fővárosba jönni, de aztán szerit ejtette, hogy szabadságát meghosszabbítsa. A délelőttjeit céltalan csavargással töltötte el, délután pedig kiment a barátságos házba és ott is vacsorált. Milyen más vacsorák voltak ezek, mint a régiek, amikor a szobákban a jókedv és a zene hangjai röpködtek s az ebédlőben nem egyszer táncra perdült az egész társaság! Most szinte sietve fogyasztották el az estebédet, Farkas, akinek azelőtt pompás étvágya volt, alig evett s a dohányzásról is -203- letett, az asszony hallgatagon húzódott meg nagy karosszékében és a regényét lapozta, míg Ibolya szemében fürkésző tekintettel telepedett le a kályha mellé és Bükköst nézte. Ólmos hangulat lebegett a ház fölött, nehéz felhő, amelynek jelenlétét valamennyien érezték, amelyről tudták, hogy egyszer le fog rájuk csapni.

Samu és Hortense vacsora után a nappaliba ültek és ott beszélgettek el, mert a leány nem bírta kiállani az édesanyja cigarettáinak erős füstjét. Hortense, aki az utóbbi időkben zárkózott természetü lett, és anyjával meg Ibolyával alig érintkezett, az egykori ügyvédsegéddel szívesen beszélgetett el az élet apró-cseprő dolgairól. Míg az anyjánál és a nővérénél látta, hogy azok az életé, annak bánatával és örömével együtt, Samuban az övéhez hasonló szerencsétlen, szegény lelket pillantott meg. Ez a jó fiu egész életében csak dolgozott, fáradott, mint az állat, mégis senki a világon meg nem becsülte, meg nem szerette igazán. Mennyi gúnyt, lenézést kellett zsebretennie, mennyi megaláztatáson ment át az életében anélkül, hogy egyszer is panaszra nyílt volna szája, mennyi ember sietett el oldala mellett, anélkül, hogy valaha kiváncsi lett volna a bensejére. Samu volt ő, Samuka, egy csöndes zéró, amelyet senki komolyan nem vett, senki meg nem ütött, de -204- meg sem cirogatott, senki nem gyűlölt, senki nem szeretett. Élete a kutyákra emlékeztetett, amelyektől engedelmességet, kötelességtudást, munkabírást, mint egészen természetes dolgokat kivánunk meg, senkit nem érdekel e lelki motivumok, mint és miért fejlődnek ki.

Két heti Budapesten való tartózkodás után Samuban végleg megérlelődött a gondolat, amely erősen, gyorsan fejlődött ki, hogy életét a Hortenseéhez fűzi s őszinte ember lévén, elment Farkashoz és elmondott neki mindent úgy, ahogy érezte. Az ügyvéd nem tudott feleletet adni s közölte Hortensenek a dolgot. A leány első pillanatra elsápadt és halkan ezt mondta:

De Farkasnak a terv nem volt ellenére. Hiszen ő volt az, aki már régebben ilyen megoldásra gondolt s aki viszont legjobban ösmerte a Samu jóravalóságát, becsületességét, gyöngédségét, amely az idők folyamán megnövesztette előtte a kis zsidó bojtár alakját. Ez a csöndes, komoly ember bizonyára meg fogja tudni becsülni Hortenset, állandó szeretettel veszi körül törékeny alakját s talán beheggeszti azt a sebet, amely még mindig nyitva állott a leány szíve közepén. Samu kezében biztosnak látta Hortense sorsát arra az időre, mikor ő, az apa, már nem -205- lesz a földön, aki eddig megvigasztalta és a sorssal némileg megbékéltette szerencsétlen gyermekét. Az ügyvéd tehát elővette rábeszélő képességét és elmondotta gondolatait Hortensenek. Szavaiban annyi reménység, annyi bizalom csillant meg, hogy a leány nem akarta megbántani apját, megmásította előbbi kijelentését és elhatározta, hogy megpróbálja, hátha talán mégis meg tudna barátkozni az eszmével. Hiszen Samu olyan jó fiu volt, szolgálatkész, előzékeny, a tűzbe ment volna érte, minden habozás, minden póz nélkül az életét áldozta volna föl egy tekintetéért. Nagy lelki igényei sincsenek, nem kivánna a feleségétől perzselő szerelmet, önfeláldozást, csak barátságot és tiszteletet, amely jelleménél fogva úgyis megillette. Samu soha a lelke rejtett mélységeinek osztályosa nem kívánt volna lenni, ő megelégedett volna egy jó szóval, egy elismerő kézszorítással.

Samut tehát nem utasították el. Hortense elgondolkodott a helyzeten. Amióta lelke a nagy katasztrófán keresztülment, a leány az életet más szemmel nézte, mint azelőtt. Régen értéket tulajdonított a létnek, a benső vonásoknak, a jövőnek, most mindez megtörpült, megcsunyult, elszegényedett a szemében. Önzetlenség, hűség, szerelem, egykor diadalmas jelvények, szinüket vesztett fogalmakká lettek, mint csatavesztés után a ragyogó zászló; ma már nem hitt -206- jelentőségükben és erejükben. Belső élete csupa komor és, úgy gondolta, értéktelen rom volt, amelyek nem érdemlik meg, hogy szüntelen közöttük járjon, és a csalódás fájdalma kiirtott belőle minden reménységet, minden akaratot. Miután apja ragaszkodott az életéhez, a leány engedelmeskedett Farkas szavának, élt, tengődött, cél és hit nélkül, üresen, dermedten, érzékek nélkül. Szeme előtt minden egyforma színü volt: a reggel, az este, a szó, a jelen, a jövő s e borus fátyol mögül nem volt érzés, amely előre tudott volna hatolni. Látta apján, hogy az hisz benne: ha férjhez megy, akkor mindez megváltozik, egy új élet fog beköszönteni, azért nem volt rá szíve, hogy az öreg ember reménységét széjjelhúzza.

Neki már úgyis minden mindegy volt, mért bántsa hát meg azt, aki egész életét neki szentelte és vak szeretettel csüngött rajta?

És amint a napok múltak, Hortense lassan egyre jobban beletörődött a helyzetbe, panaszkodás, töprengés nélkül, a kétségbeesett emberek sima némaságával. A szíve, az agya nem tiltakozott, azoknak szavuk már régen nem volt, csak egy vágy élt még benne, hogy háláját mutassa meg az iránt, akinek életét elkomorította, az apja iránt. Csöndesen, fokonkint megadta hát magát a sorsnak, lemondott -207- a szív jogairól, s egy nap szinte önkéntelenül a kezét nyujtotta Samunak és menyasszonya lett.

Szomoru mátkaság volt, csöndes, hangtalan, szintelen, mintha nem a boldogság, az élet, hanem a halál országába lépett volna. Ott ült a jegyese mellett szótlanul, szép fehér arca kristálytisztán, jéghidegen csillogott, a tekintete pedig a távolba mélyedt. De a vőlegényt nem bántotta ez a szomoru kép. Ő érezte magában az erőt, hogy idővel, hosszu esztendők munkája révén vissza tudja adni a lelket az életnek, rózsaszínűvé teszi a sápadt arcot és hitet varázsol a fáradt homlok köré. Hiszen egész életét Hortensenak fogja feláldozni, az ő boldogságáért, megelégedéseért, nyugalmáért fog küzdeni és úgy érezte, az akarat és a komoly törekvés diadalhoz fogják juttatni.

De előbb még egy dolgot el kellett intézni és az Szakáll volt. E fölött Samu nem akart napirendre térni, ezt az embert gyűlölte, megvetette s ez az érzés kikivánkozott belőle, akármennyire is fojtogatta magába. Ahányszor ránézett Hortensere, mögötte mindig ott látta Szakáll árnyékát, ezt a rideg, önző vázat, amely hogy olcsó céljait elérje, szó nélkül keresztül tudott volna gázolni az egész világon. Nem, nem lehet, – állapította meg magában, – hogy ez az ember állandóan ott lebegjen köztük és hideg tekintettel -208- szemlélje munkája szomoru eredményét, kell, hogy akadjon valaki, aki legalább egyszer az életben eléje lépjen és a szemébe vágja a nyomorultságát. És ki lehetne ez más, mint ő? Igen, ez az ő lapjára tartozik s ő tudni is fogja kötelességét.

Egy nap Samu leült és levelet írt Szakállnak, amelyben lerajzolta ellenfele jellemét, alávalóságát, hideg bitangságát s aztán így végezte:

Meg volt róla győződve, hogy ebből párbaj lesz, azért szorgalmasan bejárt egy vívómesterhez paukolni, vad elkeseredéssel gyakorolta a legnehezebb vágásokat és el volt rá tökélve, – bár különben nem nagy hős volt, – hogyha őt már fejbe is verik, de azért ő is kiadja a jussát az ellenfelének.

De nem került rá a sor. Szakáll nem ment bele az ilyen elintézésbe, hanem bepörölte Samut, akit annak rendje és módja szerint háromszáz korona fő- és kétszáz korona mellékbüntetésre ítéltek el. Kardos lefizette a bírságot s azután minden idejét és figyelmét Hortensenek szentelte, reggeltől estig ott volt a leány mellett, elhalmozta azt gyöngédségével, figyelmével és várta, hogy a kristálytiszta arc mikor kezd már pirosodni és az elkalandozó tekintet mikor tér vissza távoli útjáról? -209-

De Hortense arca nem változott, tekintete egyre ott járt a láthatatlan réteken, felhőkön és homloka körül a szenvedés fénye csöndesen, eltörölhetetlenül ragyogott. Az embernek megesett a szíve, ha rája pillantott és Farkas néha nagyot sóhajtott és halkan kilopózott a szobából, ki a friss levegőre, mert azt érezte, hogy a tető össze akar dőlni a feje fölött.

Amilyen csöndes és egyszerü volt a Hortense pusztulása, Ibolya annyival erősebben ragaszkodott a benső élete, a szíve jogaihoz. Ő nem volt az a törékeny lelkü nő, mint Hortense, ő nem nyugodott bele a megváltozhatatlanba, nem adta meg magát a végzetnek, az ő szíve tiltakozott a megsemmisülés ellen és akarata szilárdan szembe szállt a sors törvényével.

Bár a lelke nem volt erős jellemű és alá volt vetve hangulatoknak, amelyek kiszíneztek előtte minden tárgyat, minden benső vonást, viszont egy dologban nem ismert megalkuvást, és ez a szerelem volt, amelynek jogaiból nem engedett, amelyhez görcsösen, a kölyköt védő tigrisanya erejével ragaszkodott, amelyért meghalni, de ölni is képes lett volna. Régente, míg boldog volt, ez a szerelem játszi, könnyü volt, gazdag szinekben hullámzott, fényt sugárzott maga körül, boldogtalanságában -210- pedig komoran, ridegen, mint az éjszak bérce emelkedett a világ fölé.

Ibolyának feltünt, hogy édesanyja régebbi szokásával ellentétben gyakran jár be a városba s csak dél felé jön haza, holott azelőtt egész délelőtt ki se mozdult a házból. És ezzel párhuzamosan Bükkös se jött ki ebéd előtt, többnyire csak estefelé vetődött hozzájuk s akkor is ha szerit tehette, még vacsora előtt távozott. A leány sejteni kezdte a két dologban az összefüggést s miután már régebben gyanuba vette anyját, egy nap elhatározta, hogy lesbe áll. Amikor Farkasné elment, Ibolya gyorsan magára kapta kabátját, elfátyolozta arcát és az anyja után sietett.

Az ügyvédné gondtalanul ment be a városba, végig az Andrássy-úton, soha még csak vissza se pillantva. Egy-egy boltnál megállt, megnézte a kirakatot, aztán tovább sietett a nyüzsgő emberáradatban, amelyet a késő őszi meleg nap az utcára csalt. Ibolya mindenütt Farkasné nyomában járt, szívdobogás, lelkiismereti furdalás nélkül, érezte, hogy amit tesz, arra joga van, mint az életére. Nem gondolkodott, nem tépelődött, csak ment, ment az asszony után, akinek orgonavirágos kalapja ott világított ötven lépéssel előtte.

Egy virágkereskedésnél Farkasné megállott és -211- bement. Csak egy pillanatig volt az üzletben, aztán kijött és átment a másik oldalra. Amint keresztben áthaladt előtte az úton, Ibolya tisztán láthatta az anyja arcát, amelyen könnyü mosoly játszott… Az Andrássy-út végére érve, az ügyvédné befordult jobbra egy csöndesebb utcába, ahol posztóraktárak és gabonakereskedők irodái vannak. A régi házak előtt fuvarosszekerek állottak, félig megrakodva vászonzsákokkal és ládákkal, hordókkal, odébb egy csomó bőrkötényes munkás várakozott.

Ibolya torka egyszerre vadul összeszorúlt. Tudta, hogy abban az utcában lakik Bükkös és az előbb még nyugodt, öntudatos szíve egyszerre hevesen kezdett el dobogni. Ha az anyja be találna fordulni abba a házba, ha… Szeme előtt összefolyt a világ, a testét láz járta át, alig tudott tovább menni. Egy percre meg is kellett állania, de aztán végigsimított a homlokán és lihegve, mint az üzött vad, haladt tovább és a szemét mohón szegezte rá anyja kék ruhájára.

Most közeledik ahhoz a házhoz… most már csak húsz lépésre van tőle… most mintha vissza akarna fordulni… Nem, nem, megy tovább, könnyen, elhatározottan… De még van rá remény, talán tovább halad a kapunál, talán csak véletlenül vitte erre az útja, mint annyi sok más embert, -212- hiszen mindez őrület, egy gonosz álom, amely rögtön véget ér.

Ibolya megtántorodott, meg kellett fogóznia a falba, hogy el ne bukjon. Tehát igaz! Tehát vége mindennek, a tulajdon anyja rabolta el tőle a jegyesét! Amit sejtett, az könyörtelen, becstelen valóság, amely végtelen undorral töltötte el a lelkét. Nem tudott sírni, nem esett kétségbe, csak azt érezte, hogy rettentő piszokban, utálatos sártengerben jár és a szenny egyre magasabb és magasabb lesz, már a derekáig ér, már a nyakát lepi el, már a szájáig hatol…

A sötét lépcsőházon át egy nagy udvarba ért, amely tele volt fölhalmozott árúkkal, csomagokkal, ponyvákkal, amelyek körül néhány munkás foglalatoskodott. Ibolya odament az egyikhez és remegve kérdezte meg, hol lakik Bükkös? A napszámos nem tudta, hanem a házmesterhez utasította. Megint tovább kellett tehát mennie egy sötét folyosón végig a szomszéd udvarba, ahol egy nedves zúgban a házmester lakott.

A leány izgatottan kopogtatott be, de a házmester -213- nem volt ott, egy kis fiu, aki a küszöbön játszott, azt mondta, hogy az apja az adóhivatalba ment, csak ebédre jön vissza.

A ház tele volt folyosókkal, fülkékkel, udvarokkal, amelyekre hosszu sor ablak nézett le. De sehol senki, csak messziről hangzott valami léha énekszó. Ibolya elindult a hang nyomán és a mosókonyhába ért, ahol fojtó gőzben egy tót cselédleány dolgozott.

– Hol lakik Bükkös úr? – kérdezte a leánytól és be sem várva feleletét, odaadta neki azt a pár hatost, amely a tárcájában volt. A leány megköszönte a pénzt, de választ adni nem tudott, a házban nagyon sokan laktak, albérlő, diák is volt egy csomó, még talán a házmester se tudja a nevüket…

Ibolya sápadt arccal állt ott, aztán lassan megfordult és elment, ki ebből a rettenetes házból, amelynek falai mintha megingottak volna körülötte. Kábult fejjel indúlt útnak, azt se tudta merre jár, mi történik körülte, csak ment, ment s arra eszmélt föl, mikor elérte az apja nyaralóját és a vas-kertajtó csikorogva nyilt meg előtte. Akkor elvánszorgott a nappali szobáig, ott lerogyott egy székbe és lehunyta a szemét. Nem tudott gondolkodni, nem tudott -214- visszaemlékezni, csak szörnyü zúgást hallott, amely a tenger hullámaihoz hasonlóan harsogott körülötte. Minden összefolyt ebben a vad zúgásban, az izgalmas délelőtt, a sárga ház, az anyja, a saját lelke, a boldogsága, egész élete.

Hosszu ideig ült így mozdulatlanul, lázas fővel, egyszerre aztán fölriadt.

Az ajtó megnyílt és előtte állott anyja, úgy mint rendesen, közömbös, nyugodt arccal, övében a rózsával, amelyet a virágkereskedésben vett. Mikor meglátta Ibolyát, Farkasné így szólt:

– Valami bajod van? – de már át is akart menni a szomszéd szobába, hogy letegye a kalapját.

Ibolya összeszedte erejét, fölkelt és az anyja elé állt. Egy ideig tágra nyílt szemmel nézett a szülője arcába, aztán így szólt:

– Azt, hogy megraboltál, hogy kifosztottál, hogy elpusztítottál, – fakadt ki egyszerre lángoló haraggal Ibolya és az arca egészen eltorzult, remegő ajkán vércsöpp jelent meg, – azt, hogy rosszabb -215- vagy a legutolsó utcai leánynál, azt, hogy céda vagy, igen, céda, céda!

Az asszony megdöbbenve állott és szavakat keresett, de nem talált mást, mint azt, hogy:

De a leánnyal nem lehetett bírni, az elkeseredés, a harag kitört belőle, olyan szavakat használt, amilyenek soha életében ajkán nem voltak, arcára szilaj düh rajzolódott, feje Meduza-fővé lett, amely megrémítette és a földhöz szegezte az embert. S így kiabált, átkozódott, tombolt kétségbeesett fájdalmában, míg egyszerre ellankadt és kimerülten esett a pamlagra.

Az asszony ezalatt magához tért és végigsimította homlokát, mintha le akarná törülni azokat a szavakat, amelyeket Ibolya hajított feléje. Egy pillanat alatt tisztában volt a helyzettel, hogy itt mindennek vége, hogy számára ez a ház megszünt, hogy az élet egy szakasza lezárult. És amint ezt megállapította magában, a lelkében egy hang azonnal megszólalt, hogy ennek így kellett lennie, hogy ez előrelátható volt, hogy a boldogságnak ez volt az ára. A bűnét pillanatra se látta, nem szégyelte, erősen élt -216- benne most is a tudat, hogy neki joga volt és van szeretni, hogy csak a szíve parancsának engedelmeskedett s ez fölmenti minden vád alól. Tehát vége – el fog menni ebből a fojtott levegőjü házból és új életet fog kezdeni, talán szegényet, nyomorúságosat, de legalább boldogat. Ennek egyszer úgyis el kellett következnie, most tehát megtörtént, ezentúl többé nem kell hazudnia, nem kell törődnie senkivel, s a maga életét élheti a maga szíve parancsa szerint! Isten veled hát, barátságos ház!

Az asszony dacosan emelte föl a fejét és átment a másik szobába, ujra fölvette a kék kabátját, a virágos kalapját és a harmadik szobán keresztül kiment a kertbe. Egy pillanat mulva már az utcán látszott karcsu alakja.

– Mi történt, édes lányom? – ismételte még egyszer Farkas. – Mit beszéltél az előbb… oly rettenetes volt! Szólj hát! – tette hozzá vadul.

– Hagyd az anyámat elmenni – szólt most már nyugodtan – ő nem méltó hozzád… Ő -217- megcsalt valamennyiünket, engem úgy, mint téged. Én láttam, én tudom… Oh! ez rettenetes! – csuklott el egyszerre a hangja.

Farkas kábultan állott a pamlag mellett. Az előbbi szörnyü jelenetből, a leánya megdöbbentő szavaiból egyszerre kialakult előtte a szomoru valóság, a sötét katasztrófa a maga ijesztő nagyságában, félelmetes erejével. A villám könyörtelenül sujtott le a szegény törpefenyőre, a leggyöngébbre, a legszerényebbre, aki soha senkinek nem vétett, senkinek útjában nem állott s mégis jobban bünhődött a legnagyobb vétkezőnél. A felesége megcsalta – ez a szörnyü kép megrázkódtatta, összetörte és roncsként dobta félre Farkast az élet útjából. Kimerülten hullott össze és ahelyett, hogy kést ragadott és utána futott volna az asszonynak, hogy megölje, mint egy kutyát, az ügyvéd elcsüggedve érezte át nyomoruságát, tehetetlenségét, megadta magát a végzetnek és kétségbeesve nézett maga elé. Hogy is tudna ő ölni, zúzni, rombolni, hogy tudná ledönteni azt a bálványt, amelyet maga emelt, hogyan tudná véresen megbosszulni magát, mikor még most is érzi, mindezek dacára érzi, hogy szereti azt a bűnös asszonyt?… Szomoruan csüggesztette le fejét és nem szólt semmit, könny se jött a szemébe, csak a homloka mutatta azt a mély -218- fájdalmat, azt a szörnyü megaláztatást, amely a szívén végig vonaglott.

Igy állott szótlanul egymás mellett az apa és a leány, belemerülve a végtelen semmiségbe, amelybe életük útja egy napon terelődött bele. Órák teltek el a nélkül, hogy egyikéjük szólt volna, a leány kimeredt szemmel nézett maga elé, az ügyvéd pedig a kezére támasztotta a fejét és néha nyögve fölsóhajtott. És azalatt az asszony már messze járt a barátságos háztól, egy más légkörben, egy más világban, a honnét nincsen többé visszatérés a békés jegenyék közé. Elment, eltünt, ott hagyta azt a hazug köntöst, amelyet húsz éven át viselt magán, elröpült, mint a költöző madár, amely a hónak, a fagynak, a pusztulásnak engedi át fészkét, ha érzi az ősz jöttét, és nincs az a hatalom, amely neki az otthon szentségét megmagyarázni tudná.

Délután kijött Samu. Mikor megpillantotta megtört barátját és a kétségbeesetten ülő leányt, ijedten ragadta meg az ügyvéd karját.

– Mi történt, azt kérded? – szólt lassan és egy láthatatlan tárgyra függesztette szemét – az történt, hogy az ember ne legyen… ne legyen -219- derék, becsületes és jó ember. Nem, nem, édes, jó barátom, ne legyen az, mert minden jó embernek el kell pusztulnia.

Csönd volt, aztán az ügyvéd fölsóhajtott és a pamlagon Ibolya halkan, vékony hangon, mint a gyermek elkezdett sírni.

Egy nagyobb társaság könnyü nyári ruhában tenniszezni indult és a ház előtt ment el. Mikor a kertajtóhoz értek, egy úr megállította a többieket, rámutatott az ólmos ablakokra, az aprótornyos épületre, amely finoman, könnyed rajzzal illeszkedett bele a fakuló lombok közé és így szólt:

A többiek is megállottak. Egy percre mosolyogva nézték el a ház körül őrködő jegenyéket, a merész ívü falakat, a piros tetőt, a csillogó rézcsatornákat és senki sem vette észre, hogy a barátságos ház e pillanatban hirtelen megroppant, összedült, romhalmazzá lett és hogy nincs a világnak az az építőmestere, aki még egyszer fölépíteni tudná!

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY BARÁTSÁGOS HÁZ TÖRTÉNETE: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Egy barátságos ház története: Regény

Megjegyzések:

EGY BARÁTSÁGOS HÁZ
TÖRTÉNETE

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE