E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
https://books.google.com)

KOSZORÚ
A ROMÁN NÉPKÖLTÉSZET
VIRÁGAIBÓL.

FORDITOTTA:

MOLDOVÁN GERGELY.

KOLOZSVÁRT,

NYOM. A MAGYAR POLGÁR NYOMDÁJÁBAN. (K. PAPP MIKLÓS ÖRÖK.)

1884.

-2-

-3-

-4-

-5-

Kedves Ilona!

Ime, átnyujtom az igért koszorút; egy koszorút a román népköltészet virágaiból.

A ki gyönyörködni tud a szabad természet szépségeiben; a ki megbámulja a vadregényes táj mesterkéletlen alakzatait; a kit meglep a nyilt mezőn egy árvácska, egy harangvirág, egy nefelejts, vagy akár egy pipacs rikitó pirossága, az gyönyörködni fog azon vadvirágokban is, melyeket a román népköltészet annyira gazdag mezején összegyüjtöttem.

Nincs meg e virágokban a pikáns illat; a szinvegyülék meglepősége, melyet a kertészet ma már oly tökélyre vitt; maga a megjelenés, az alak is felette igénytelen; de mindazonáltal rá van nyomva mindenikre a természetes egyszerüség; mindenike bir egy szinnel, az egyik kék, a másik sárga, a harmadik vörös és olyannal, a mi -6- felette sajátságos, a minővel csak a szabad mező virágainál találkozhatunk.

A román népdal egyszerü, de annak minden gondolata igaz; minden érzése valódi, a sziv mélyéből eredő.

A nép költője nem hazudik és nem affectál érzelmeket. A mit érez, azt gondolatba foglalja; annak a gondolatnak kifejezése: a szó, egyszerü, de találó.

Azért, a mikor a nép leánya énekel, a palotában a kisasszony figyel és hallgat;… vele érez, vele gondolkodik s azon bámul, hogy az az egyszerü leány, kinek összes világa nem terjed tul a láthatáron, kinek minden igénye egy veres pántlikánál tovább nem éled, mint tudhat oly igazán szeretni, mint tudhat oly érzelmeknek adni hangot, a melyeket ő is érez a palotában; átveszi dalát és énekli aztán ő is, rágondolva ő is arra, a kit szeret.

A dal igazságában, valódi érzéseiben egyesül a nép embere az urral, a nép leánya a kisasszonnyal; a népdal az, mely összeforrasztja a sziveket, mely leszállit mindenkit oda azon grádicsra, melyen első sorban nem a rang, de maga az ember áll. -7-

Meglehet, hogy az általam nyujtott koszorú egyes virága nem lesz tetszetős; az egyes dalban a kifejezések nem találóak, fogyatékosak; a hibás azonban mindenesetre én vagyok, hogy nem tudtam megtalálni az igazi hangot; hogy a virágot az idegen talajba nem tudtam akként átültetni, hogy életerősségét, szinét és üdeségét el ne veszitse.

Kegyed Ilona, a ki annyi előszeretettel viseltetik a román nép iránt, midőn a fenséges szépségü Toplicza mezőin hallani fogja a román nép leányát énekelni, jusson eszébe, hogy annak a leánynak is van bánata; kérdezze ki szegényt és segitsen rajta!

Tudja meg azt is, hogy az a bánat mély, s nincs a világon senki, a kinek elpanaszolná; az ő bajával nem törődik senki! Azért dalol ő, azért füzi gondolatait dalba; nem embernek, de a természetnek panaszol; a Maros habjainak, a fenyő tüleveleinek, az elrepülő hollónak, a messze elszálló daru madárnak.

Érdeklődjék e nép dalaiban kifejezést nyert érzelmek iránt s érdeklődjék mind az, a ki szereti az embert. -8-

Ha megfigyelik dalát; ha szerelmében elősegitik; gyülöletében korlátozzák, bánatában részvétet mutatnak fájdalma iránt; ha könyeit letörlik s mosolyát duzzogó képpel meg nem rontják, azokat istene gyanánt imádja, a föld minden kincseiért el nem árulja, a halálig hű társuk lesz, mert ez az a nép, a mely jóban-roszban „tiene minte“; el nem felejti a roszat, de a jót sem soha, a mig él.

Ilona példát ad, mint kell szeretni e népet; mások követni fogják s én meg leszek örvendeztetve, hogy egy porszemmel a kölcsönös szeretetet s becsülést előmozditottam.

Tordán, 1883. szept. 20-án.

-9-