The Project Gutenberg eBook of Fráter György (2. rész) by Mór Jókai

A szultán visszatért Sztambulba, pusztulást, inséget hagyva maga után mindazon a vidéken, a melyen táborával végigvonult.

Pesten és Budán háromezer jancsárt és besliát hagyott a török nagyvezér, Kászon vajda és Momyn vajda vezérlete alatt, a kik fölött parancsnokolt a szultán kegyencze, Gritti Alajos.

Ezek pedig olyan istentelenül viselték magukat a városban, hogy asszonynak, leánynak veszedelem nélkül nem lehetett kimenni az utczára fényes nappal. A templomokat és temetőket is megfertőztették.

Ezeknek a barátsága miatt olyan gonosz hire futamodott János királynak és a pártjának, hogy a pápa excommunikálta mind a királyt, mind a vele tartó magyarokat.

– Így mi nem öröködünk meg Magyarországon. Monda Fráter György a királynak, midőn egy este egyedül maradának.

– Gyűjts hadsereget a magyarok közül, hogy a magad erejével védhesd meg magadat s a törököket haza küldhesd.

– Ne várj te a nemességre, azzal már megpróbáltad a harczot Ónodnál, Tokajnál, Szinnánál. Fordulj a parasztokhoz, a kikkel bejöveteled napjaiban győztél. -2-

– A parasztnak meg zsold kell. A kincstár üres. Az arany, ezüstbányákat az ellenkirály bírja. Adót, füstpénzt senki sem fizet, mert senki sem jár utána. A sóbányák Athinay Deák Simonra vannak bízva, de az csak ad calendas græcas biztat a jövedelemmel. A harminczadok jövedelmét Gritti veszi által, de annak a kasszájában alig gyűl össze annyi, a mennyi az ő saját pompás udvartartására s a török had zsoldjára elég: annak is a nagy része hamis pénz.

A király rábizta Fráter Györgyre a kincstartóságot, teljes hatalmat adott neki a király nevében intézkedésre.

Fráter György azon kezdte, hogy lement Kolozsvárra, a hol már volt egy könyvnyomtató intézet s ott nyomatott sok százezer forintra menő papirosjegyeket: aranyra és ezüstre szólókat. Kétféle pénzjegyeket nyomatott. Külön a pápistáknak, külön a kálvinistáknak. Amazokét díszíté a kereszt, emezekét a kakas jelvénye, mind a kettőt Magyarország czímere. Az egyiken felül ez állt: «Dicsértessék a Jézus Krisztus», alul: «Minden lélek dicséri az Urat.» A másikon pedig felül: «Az erős Isten uraknak Ura!» alul pedig: «Erős várunk nekünk az Isten.»

A jegyek szóltak aranyakra és forintokra és ki volt rajtuk írva, hogy azok minden adófizetésnél elfogadandók s a harminczadoknál és sóhivataloknál kész aranynyal és ezüsttel beváltandók.

Olyan termés volt buzában és rozsban a Tisza és Temes közt, hogy nem győztek elég vermet ásni az áldásnak. A gerezd is ontotta a levét: hitelben is adták a bort. -3-

Lengyelországban pedig ugyanazon évben nagy volt a szárazság. Magas ára volt az életnek. Fráter György nagy társzekerekkel hordatta át Halicsba a magyar terményeket s ott készpénzt kapott értük: teljes értékű jó lengyel aranyat és tallérokat.

Rövid időn megtelt a király hadi pénztára. Zápolya azonnal megbízta Nádasdy Tamást és Czibak Imrét a hadtoborzással. Volt ember elég, a ki fegyvert fogjon, csak fizessék a zsoldját. Nádasdy a Dunán túl, Czibak Imre Erdélyben gyűjté a zászlóaljakat, maga János király Pesten, Budán alakitott magyarokból, ráczokból derék csapatokat. Nem nézték már le a királyt, mert tudott fizetni.

De annál nagyobb volt a morgolódása a két kincstárnoknak: Diák Simonnak és Gritti Alajosnak, mikor a kasszáikat tele látták keresztes és kakasos papirosokkal. A nép fizette már az adót nagy buzgósággal, csakhogy szabaduljon a czédulájától; vették a sót mázsával, a kiknek máskor fonttal mérték; rengeteg jövedelme lett a sóbányáknak. Csakhogy az mind papiros volt.

Azt ugyan Fráter György megint mind átvette készpénz gyanánt s aztán ismét bort, buzát, vágómarhát, posztót, sáfránt, füszerszámot vásárolt rajta: maga volt pék, korcsmáros, szatócs, olajkáros. S az üzlet pompásan sikerült. A király hadi pénztára mindig aranynyal, ezüsttel volt tele, a tavernicus, pisetarius, kamarás és bérlő ládája pedig töltekezett czédulákkal. Ezek aztán kénytelenek voltak az ország jövedelmével beszámolni, mert a papirospénzből nem csináltathattak kelyheket, tálakat, miként a hajdani boldog időkben. S ez volt a fődolog: hogy Fráter György rendszere mellett nem lehetett lopni! Az érczpénzt ő vette át a terményekért s azt a király fordította az ország czéljaira. Ők ketten nem loptak.

II. FEJEZET.
A HÉT VENDÉGFEJ.

A rákövetkező télen át a Budán maradt magyarok elég vígan farsangolának. Télen nincs hadjárat, a Duna is végig be van fagyva; gályákkal nem lehet járni. Az ember mit csinálhat ilyenkor okosabbat? Iszik, meg tánczol.

A mint kitavaszodott az idő, János király Fráter Györgygyel együtt leutazott Erdélybe, Kolozsvárra, a hol a barátnak sikerült a nemzeti rendeket, épen úgy, mint a székelyeket és szászokat János király pártjának megnyerni. Ezzel egy hatalmas mentsvárat szerzett meg a nemzeti ügynek. Erdély magában egy külön ország. Az alatt Bánffy János kormányzott Pest-Budán a király nevében.

Időközben a Ferdinánd-pártiak, felhasználva a király távollétét, egy merész kézcsapással megkisérték Budát elfoglalni, de biz ők Kászon vajda török ezredeitől véresen visszaveretének s egész Esztergomig üzetének.

A nyár derekán aztán nagyobb készülettel jöttek vissza. Ferdinánd király Roggendorf Vilmos tábornokát küldé le az ostromló sereggel Buda visszavivására. Voltak abban a seregben németek és csehek, spanyolok, Károly király segédhadai és a magyar németpárti urak ezredei: Török Bálint, Báthory András, Bánffy Boldizsár és a Thurzók vezetése alatt. Nagyszámú ostromágyúikat vitorlás gályák szállíták alá Ó-Budáig.

Ezekkel szemben állt János királynak a védelmére Momyn vajda és Kászon vajda török dandára; egy pár ezer ember, Petrovich rácz zsoldosai s Nádasdy és az Ártándyak mezei hadai. Mindössze három ezer harczos. Az utolsó napokban szaporítá a védő tábort a Sztambulból visszetérő Gritti négyszáz lovassal.

De a Ferdinánd-pártiak ostromló serege sem ment többre kilencz ezernél. -5-

Valódi komédiának látszik, hogy Magyarország két ellenkirálya ilyen hadseregeket állított egymással szembe.

János királynak senki sem volt igaz híve. Ezek az urak, papok, katonák mind csak a saját szerencséjüket vadászták.

János király, a mint megtudta Roggendorf közeledését, megparancsolá Czibaknak, a kit Erdély vajdájává nevezett ki, hogy jőjjön gyorsan Budára segélyére. Czibak el is jött, de csak a hajduit hozta magával, az erdélyi sereget otthagyta a Királyhágón túl, s midőn ezért a király megtámadta, azt felelé neki:

Egész Buda várában nem volt több nyolcz ágyúnál. De még az is sok volt, mert pattantyus nem akadt hozzá több, mint kettő. Az egyik egy Augustinus-barát volt: Fráter András, a másik egy László nevű ezermester. Azon kívül volt még egy német pattantyus is, de az szándékosan annyi puskaport tömött az ágyuba, hogy rögtön szétrepedt. El kellett csapni. Golyójuk meg épen nem volt. A király tizenkét dénárt fizetett a polgároknak minden behordott ágyúgolyóért, melyet a németek belövöldöznek; azokat lövöldözteté vissza. Az ellenpártiaknak pedig hatalmas ágyútelepeik voltak: egy nap száz lövést is tettek a várfalakra. Azonban tüzes golyókkal nem lövöldözének s így a házakban kárt nem tettek, különösen ügyeltek pedig arra, hogy a királyi vár tájékára ne tévedjenek a golyóik.

Annálfogva a polgárságnak nagy mulatságára szolgált az egész ostromjáték. A nemesség is részt vett abban, naponkint kirohanva lóháton a várkapun, a midőn a szemben levő német táborból szintén előnyargalának a magyar labancz urak a bandériumaikkal s ott aztán a mezőn előre-hátra nyargalásztak, mintha lovagjátékos kontratánczot járnának, a kardjaikat összecsapodták, de senkit meg nem vérezének, ellenben a János-párti kapitányok a Ferdinánd-pártiakkal egész diskurzust folytattak, -6- sőt egy ízben Török Bálint Ártándy Balázsnak egy szatyorban két csukát is ajándékozott, vigye fel Zápolyának, jó lesz tormával. Azoknak a halaknak a gyomrában pedig levelek voltak elrejtve a János-párti vezérekhez.

Fráter György ismerte jól az embereit, de úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Hadd mutassák ki még jobban a foguk fehérét.

Egy reggel azonban, a midőn a német táborból ismét előszáguldottak a magyar leventék, kötekedő szóval hivogatva vitézi ellenkezésre a várbeli magyarokat, a hirtelen felnyitott kapun Ártándy magyarjai helyett Gritti török szarácsijai rohantak ki rájuk. Abból aztán komoly verekedés támadt, mely nem maradt halottak nélkül.

És ezen gorombaság után a német tábor magyarjai helyett a spanyolok álltak az első csatába, mint a kiknek nagyobb gyönyörűséget okoz a törökökkel verekedni. Néha egész rótákban, de egyenkint is kiálltak a vitézek összemérkőzni. Egy izben egy spanyol lovag rugtatott ki a vár előtti mezőre, párviadalra hivogatva a várbelieket. Erre egy gyalogos janicsár jött ki a kis ajtón, egy szál karddal. A spanyol vitéz neki sarkantyúzta a paripáját s halálos döfést mért felé a hosszú spádéjával. A janicsár azonban félrecsapta a spádét a kardjával s oldalt ugorva, balkézzel megragadá a hidalgó selyem palástját, mely arany skófiummal volt kivarrva. A spanyol eleget gyakdosott feléje a spádéjával, de a janicsár folyvást rángatta a palástjánál fogva s e miatt sohsem bírta eltalálni. E közben folyvást forogtak egymás körül, mint Ezékiel próféta viziójában a szárnyaiknál összenőtt kerubimok, a kétféle néző közönség nagy mulattatására: a spanyol egyre szurkált, a török egyre ránczigált; utoljára is az okosabb engedett: tudniillik a selyem palást, az leszakadt a lánczáról s a török kezében maradt. Ekkor aztán a spanyol lovag megfordult s hazament palást nélkül, a török is megtért a várba a kezében maradt czifra palásttal.

E közben három szökevény érkezett fel Budára a Ferdinánd-párti táborból: egy magyar, egy spanyol és egy német. Ennek a neve volt Kristóf diák. Megszökésének az volt az oka, hogy koczkajáték közben a pajtásának, a ki a pénzét, palástját elnyerte, dühében levágta a kezét. Hogy az akasztófát kikerülje, átszökött az ellenséghez. Szabadszájú, fecsegő ficzkó volt.

Beszállásolták a várnagyhoz, a ki tudott németül s az jól megvendégelte a diákot, ott volt a vacsoránál Nagy Gergely és Miklós lovász, Keresi Ferencz étekfogó a káplánnal együtt. A király és Fráter György pedig egy oszlop mögé voltak elrejtőzve. A bor nagyhamar felnyitotta a diáknak a száját s a barátságos czimborák kérdezősködéseire híven elmesélte, hogy a német táborban azért halogatják az erősebb ostromot, mert arra várnak, hogy a János király melletti főurak beváltsák az igéretüket, miszerint a királyt élve elfogják s megkötözve adják át a Ferdinánd-pártiaknak; a hintót is készen tartják, négy fehér lóval, a melyen Bécsbe fogják szállitani a fogoly királyt.

– De bizony magam szemével olvastam a levelet, a mit Roggendorfhoz irtak; az uraknak neveire is emlékszem, a kik erre ajánlkoztak. Van köztük egy Czibak püspök meg két Ártándy testvér.

A király Fráter Györgygyel észrevétlenül hagyá el a várnagy szobáját s aztán megparancsolá a lakomán jelenvoltaknak, hogy semmit abból el ne mondjanak, a mit Kristóf diáktól hallottak. Ezt pedig felruháztatá diszesen s Gritti Alajos mellé adta íródiáknak. Szegény Kristófnak szomorú sorsa lett utóbb.

Maguknak az emlitett uraknak egy szemhunyorítással -8- sem adta tudtul, a mit róluk hallott, sem a király, sem Fráter György. De titokban úgy intézkedének, mint a kik világosan látnak előre is, hátra is.

Roggendorf végre komolyan hozzáfogott a várvíváshoz. Ágyui négy helyen törtek rést a falakon: az országpalotánál, a Szent Miklós kolostornál, a boldogságos szűz templománál, s a Gellérthegy felőli bástyán. Egyszerre indult meg az ostromló hadtömeg mind a négy rés ellen.

Az országpalota alatti rést a németek és csehek vivták, a kolostor előttit a spanyolok, a templom előttit a magyarok, a Gellérthegyre nézőt a naszádosok.

Ezek ellenében így osztá fel a király a várvédő csapatokat: a spanyol ellen állítá fel a ráczokat, a németek ellen a tótokat, s a magyarok ellen a törököket. A magyar csapatoknak, szégyenszemre, a legártalmatlanabb hely jutott: a Gellérthegyre néző bástya, a melynek magas párkányához csak lábtókon lehetett lejutni. Ezekhez legkevésbé lehetett bizni.

Az ostrom megindulása előtt a király meghagyta a várban levő papoknak, hogy összegyüjtve a koldusokat, rendezzenek nagy bucsujárást és létániát az ég segítségének megnyerése végett. Azok énekelve és imádkozva térdepelték körül a szent szobrot a piacz közepén. Maga a király is együtt énekelt és imádkozott velük.

A harczi lárma minden oldalról növekedett. E közben egy lovas vitéz jött nyargalvást a piaczra a királyhoz.

– Vizet uram! Vizre van szükségünk. Az ellenség felgyujtotta a kolostort. – (Látszott a fekete gomolygó füst a vár végén.)

A király és a szerzetesek rögtön siettek a kuthoz, mely a Dunáról kapta a vizét, s töltötték a dobosokat: a király maga adogatta fel a vedret. A rabokat kiereszték a börtönből, azok vontatták a lajtokat a tűzoltáshoz.

Leghevesebb küzdelem folyt ott, a hol a Török Bálint magyar hadai ostromoltak. Itt voltak Zápolyának legelszántabb -9- ellenségei. De szemben velük hasonló jó vitézek álltak: Gritti Alajos török besliái.

A beslia, mikor harczba indul, minden öltözetet levet magáról: nincs rajta semmi fegyverzet, egyedül a férfiizmok rettentő pompája egész meztelen dicsőségében kábítja el az ellenséget. Ördögi harczmód ez! Mind a két kezükben egy kard, vérző homlokukba szurva egy sastoll.

Gritti Alajos maga, lóháton ülve, buzdította a harczosait. A résen már gát emelkedett elesett magyar és török vitézekből. Az ostromlók erőt kezdtek venni: mind többen hágtak fel a résen, már a bástya lépcsőzetét is elfoglalták.

Ekkor Gritti a tarsolyába markolt s odaszórta tele kézzel a fényes aranyakat az ellenség közé.

Erre a besliák, mint az őrült démonok rohantak az ostromlókra. A vérszomjjal párosult az aranyszomj. Egy arany megér egy kardcsapást. A magyar ostromcsapat vissza lett vetve. Hét hadnagyuk, a ki elől harczolt, halva maradt, azoknak a levágott fejeit a diadalmas besliák kopjahegyre szurták, s odatűzték a kövek közé. Az ostrom három oldalon vissza lett verve. A tüzet is elolták.

Hanem a negyedik oldalon sikerült a roham. A hol épen a magyar csapatok álltak. Azok elnézték tétlenül, hogy a naszádosok hogyan másznak fel a lábtókon a bástyákra s rögtön hátat adtak, a mint kettő-három felkapott a párkányra.

– Uram, ha király vagy, ne térdepelj most, hanem állj sarkodra, kapd a fegyvert s öld az ellenséget!

– No ha ti nem tudtátok visszaverni, nemes vitézek, hát majd visszaverem én – és a koldusaim! Kiálta a -10- király elkeseredetten. A fájdalom egyszerre hőssé alakítá: kikapta az egyik futó kezéből a puskát. Példáját követték a szerzetesek és a koldusok. Ezek is elhajigálták bucsujáró görbe botjaikat, elszedték a katonák kezéből a puskát s futottak a király után: az István torony felé.

A torony párkányán már akkor négy naszádos állt, négy Ferdinánd-párti zászlóval.

A barátok és a koldusok aztán visszafoglalták a tornyot s leverték a naszádosokat a falakról. Ez a példa a budai magyar polgárságot is magával ragadta. Most már ők is kardra kaptak s vitézül megállták a helyet a bástyákon.

Az ostromló sereg bontotta a sátorait. A megszállás a balsiker után véget ért.

Annak a hét előkelő hadnagynak a fejét, a kik a magyar dandárt vezették az ostromnál: odaállíták sorba, egy-egy virágvederbe téve a lakoma asztalra. A király ismerte valamennyit személy szerint.

– No te Lőrincz! Jó barátom! Hát így jöttél a látogatásomra? Ellenségképen? Mennyi jót tettem én veled! Milyen nagyon szerettelek! Emlékezel még rá?

– Jarosláv pajtás! Nézzétek ezt a jó barátomat. Gróf volt Morvaországban, tiz vára volt. Még is az én váramat akarta elvenni.

– Ez is kedves pajtásom volt. Hányszor poharaztunk egymás barátságára. Hét vára volt otthon. És szép felesége. Kire maradnak az apró árvái? Igy jösz hozzám Gotfrid?

– Ez meg itt templomos lovag volt. Vig czimbora! Rá ismerek a szétálló füleiről. De sok tréfánk volt egymással néha napján. Ugyebár Tibáld?

És a király evett és ivott a mellett. Folyvást beszélgetve a rémséges vendégekhez, a levágott fejekhez.

És a magyar uraknak ott kellett sorban az asztalnál ülni látva maguk előtt a halott czimborák kőmerev arczát, üvegfényü szemeit a vádoló ajkakat…

Czibak Imrének híres evőtehetsége elmaradt ezen a lakomán. Egy falat nem ment le a torkán. Annál többet ivott.

Ellenben Gritti Alajos egész falánksággal látott a lakomához, török létére bort is eleget ivott. Azt mondá, hogy az efféle asztaldiszítéshez hozzá van már szokva, felséges urának, a szultánnak ünnepélyes lakomáiból.

Czibak Imrével szemkőzt ült Dóczy János kapitány. Ez is derekasan hozzá látott a gyömbéres tokányhoz, a mit lóhusból veres bor mártással főzetett a király szakácsa. Megszolgált érte. Ő vezette a paraszt zsoldosokat – onnan a szigetből – a czifra ruhás, de lágybélü spanyolok ellen: el is üzte ezeket a falról.

– Ej ha Dóczy kapitány uram. Bizony ugy hozzálátsz a sült konczhoz, hogy a kutyának sem hagysz belőle.

– Már hiszen te veled, Czibak Imre, evés dolgában nem mernék kikötni; mert te nyolcz tyuknak megfelelsz egy ülő helyedben; de azt az egyet ma is elvállalom, hogy mind azt az ellenséget csutkástul megeszem, a kit te a mai dicsőséges harczunkban levágtál.

Erre a megbántásra Czibak Imre olyan haragba jött, -12- hogy székéről felugorva egy hatalmas ökölcsapást adott a szemben ülő Dóczy fejére.

Dóczy is felugrott az ütésre s a handzsárját ragadta. Jó szerencse, hogy Fráter György és Frangepán, a két barát ott volt a közelben. Azok közbevetették magukat s csititák a két összekapott főurat, hogy hagyják ezt a vitát máskorra: ne sértsék vele a jelenlevő királyi felséget.

– Csak legyen hozzá elég kongó pénzed. Vágott vissza dölyfösen a vajda.

– Bizony pengővel fizetek meg érte. Csak te győzd számlálni! Hörgé a kapitány.

Gritti Alajos hideg vérrel ropogtatá az olasz mogyorókat, megkinálva vele János királyt.

S János király ugy tett, mintha jobban érdekelnék az olasz mogyorók, mint annak a két főurnak a czivakodása.

Gritti hét darab felroppantott mogyorót kinált oda a királynak, de volt a tányérján még több is.

III. FEJEZET.
AZ ORGYILOK.

Az árulás nem sikerült. Valamennyi magyar főur mind ellenese volt Zápolyának, még Petrovich Péter is, a kiről köztudomásu volt, hogy «féltestvére», Zápolya István természetes fia. Ezek mind eladták volna őt «huszonkilencz» ezüst pénzért. De még veszedelmesebb ellenségei voltak, a kik nem fujtak egy követ a magyarokkal: Gritti -13- Alajos és annak a barátja Laszkó Jeromos. Amaz egy törökbe ojtott olasz; emez sok fábul faragott lengyel: mindenféle hájjal megkent csalafinta mind a kettő; a ki csak addig tolta János király szekerét előre, a mig maga felkapaszkodott rajta. Most aztán, hogy a tetőre elértek: azon voltak, hogy őt félrelökjék s maguk osztozzanak meg Magyarország birtokán.

Egyedül Fráter György volt János királynak igazi hive. A fehérruhás barátnak nem volt semmi indulatja, egyedül a hazája sorsa fölötti agodalma. Ő nem szomjazott se világi vagyon, se dicsőség után. Ő nem szövetkezett az áruló országnagyokkal; hanem felhasználta egyiknek a haragját a másik ellen, hogy egyiket a másik által irtsa ki az utjából.

Maga a nép jó volt: az a ki báránybőr süvegben jár; de a kinek már nyusztkalpag, tarajos sisak, tiara, vagy barétum volt a fején, az mind olyan szent volt, a kinek maga felé hajlik a keze.

Roggendorf kudarczot vallott várostroma után a vérszemre kapott várvédők kirohanást intéztek a Rózsák hegyén levő német főhadiszállás ellen s olyan jó sikerrel, hogy Roggendorf a sátora hátrahagyásával menekült a Dunán álló naszádaihoz.

A német fővezér sátorában a többi hadi zsákmány között megtalálták azt a szerencsekereket is, melyet az akkori hadvezérek használtak a hadviselésük alkalmával.

Ez ugyan is egy forgatható kerék volt, melynek talpaira és küllőire különféle signumok, mondások és számok valának feljegyezve: a fergetyü által megindított kerék megállapodása s annak az egy helyben álló figurák és mondások konstellácziója szerint azután világosan ki lehetett találni a hadvezéreknek, hogy mi módon intézzék az ütközet rendjét. A mi igen szép tudomány volt.

Az elfogott németek bizonysága szerint kitudódott, hogy a bécsi csillagvizsgálók bölcs praktikája ezen szerencsekerék segítségével kifundálta, miszerint Roggendorfnak a -14- «rozsomák» havában és a «Mars» órájában kell ostromot intézni Budavára ellen s akkor minden bizonynyal győzedelmeskedni fog. – De bizonyára az egyszer nagyon csalatkoztak a csillagvizsgálók.

János király aztán hazaküldé Bécsbe Ferdinánd királyhoz azt az elzsákmányolt horoscopot, azzal az izenettel, hogy csak használja azt a király bölcsen ezután is, s annak a megkérdezésével csinálják jövőben is a hadvezérei a csataterveiket.

A Ferdinánd-párti sereg, a török naszádoktól üldöztetve, visszavonult Esztergomig.

A primás, Várday Pál, a kibékítő szerepét játszotta a két ellenkirály között.

Ferdinánd király ugyanabban az állapotban volt, a miben Zápolya. Senki sem volt hive: csak az önérdek tartott mellette mindenkit, s a kinek a saját kivánsága nem teljesült, az rögtön áruló lett ellene. – János királynak még legalább volt egy Fráter Györgye.

Egy izben erre a szóra fakadt Ferdinánd király: «Sokat adnék érte, ha énnekem egy olyan hivem volna, mint ez a barát! Fráter György egymaga annyit ér, mint tizezer harczos!»

Mind a kettő rá volt fanyalodva az egyezkedésre. A fegyvernek nem volt éle a kezükben: nem volt «Brandja» a puskájuknak.

Zápolya Laszkó Jeromost küldé Ferdinándhoz alkudozásra; Ferdinánd pedig Hobardanáczot János királyhoz: a két hajdani ellenlábas követet Szolimán udvaránál.

Hobardanácz már a szultán előtt is megmutatta, hogy két balkezü ember: csak rontani tud. Budára a primás levelével érkezett meg, s a király elé kivánt vezettetni.

Zápolya elfogadta a követet. Hajdanában az is egyik kapitánya volt, mig el nem pártolt Ferdinándhoz: vitéz, vakmerő katona. -15-

Hobardanácz azzal a feltett szándékkal jött János királyhoz, hogy őt megöli.

Midőn a követet a király elé vezették, egyedül maradtak: a király, a követ és a barát.

A barátra szüksége volt a királynak, hogy a primás levelét tolmácsolja előtte, minthogy az latinul volt irva, a miben a király nem volt eléggé járatos.

A mint együtt olvasták a levelet: egy szemközt álló tükörből meglátta Fráter György, hogy a követ, dolmánya alul kirántva egy két élü tőrt, azzal a király felé rohan.

A barát hirtelen eléje veté magát az orgyilkosnak s felfogta annak a tőrdöfését. A fehér csuha alatt pánczél volt: az orgyilok lesiklott az aczélról.

A király kiáltására azután berohantak az ajtonállók s megragadták és megkötözték a vakmerőt.

– Mért akartál engemet megölni? kérdé tőle Zápolya. Urad, királyod bizta ezt rád?

– Saját szivem bizta ezt rám. Felelt reá Hobardanácz. A te vezéred a fekete czár legyilkolta az én apámat, testvéreimet. És én megesküdtem, hogy te rajtad állok értük boszut.

– Hagyjátok élve. Van egy igaz híve János királynak, Pekry Lőrincz, a ki mind e napig Bécsujhely börtönében szenved: ajánljunk cserét Ferdinánd királynak. Adja ki nekünk Pekryt, s mi visszaadjuk ő neki Hobardanáczot.

Akkor aztán Hobardanáczot zsákba kötötték s a Szent-Gellért ormáról aláguriták a Dunába.

IV. FEJEZET.
GRITTI.

A visszavert budai ostrom után mély elcsüggedés lepte meg Zápolya kedélyét. Bezárkózott a szobájába s csak zárt ajtókon keresztül beszélt mindenkivel, a kinek valami előadni valója volt nála. Kivételt csak két emberre nézve tett: az étekfogójára, a ki az ebédjét felhordta, s a kinek a szeme láttára kellett minden ételt sorba kóstolni elébb, nehogy meg legyen mérgezve. Reggel megnyitá az ajtaját az udvari káplánja előtt, hogy misét mondasson magának vele.

Elszörnyedt, mikor Szerémit meglátta. Alig volt azon emberi ábrázat: – az arcza teleragasztva flastromokkal. A káplán elmondá a siralmas történetet. Vitézségét akarta bebizonyítani az ostrom alatt, a németek által töretett rést egy hordóval kellett volna bedugaszolni. A káplán vállalkozott rá, hogy azt a hordót, kötélre kötve, belefogja illeszteni a falon támadt lyukba: s a mint így a levegőben függve ügyeskedék, a német pattyantyusok olyan helyesen lőttek egy golyót feléje, hogy az épen a hordót törte széllyel: a káplán lezuhant s mind összetörte az ábrázatját, most annak a nyomorultja.

– Mondtam, hogy ne járj ott, a hová nem küldenek. Ilyen betapasztott szájjal most nem misézhetsz: küldd ide nekem Fráter Györgyöt.

A barát ott volt a király előszobájában s bebocsáttatva hozzá, elvégzé a kápolnában a misét. Az ájtatosság után a király behivta őt a hálószobájába.

A király nyoszolyája melletti asztalon volt az angyali korona és a hozzátartozó jelvények. -17-

– Nézd! monda a király, megfogva a barát kezét. Ezeket őrzöm. Éjjel-nappal őrzöm a koronámat. Már kétszer elüték a kezemről. Nehogy még harmadszor is ellopják.

– Egész életemen át ezt kergettem, erről álmodtam. Most meg van. Hát mi nyereségem belőle? Nem tudok miatta aludni.

– Uram, Te neked lázad van. Megcsömörlöttél. Hivass kenő asszonyt s dömöczköltesd ki a hátadból a csömört.

– Igen. Megcsömörlöttem; de nem az ételtől, hanem az emberektől. A lelkemben van az a mi bánt: onnan azt ki nem vajákolja semmi asszony.

– Tudsz valamit a félelem ellen? Meg tudod azt tenni, hogy ne féltsem ezt a koronát? Hogy kimerjek menni a szobámból, mikor azt tudom, hogy nincs a fejemen? Vagy untalan a fejemen hordjam, mint a kártyakirályok? Akárkit nevezek ki koronaőrnek: az mind átszökik az ellenkirályhoz s eladja egy várért, egy dominiumért a koronámat.

– Hát ezen a félelmeden igen könnyen segíthetünk. Nekem van egy kincstáram, a hol mind azt az aranyat halmozva tartom, a mit az ország szükségeire összegyüjték. Ez a kincstár itt van a királyi vár pinczéjében. Egy nagy boros hordó, a többiek sorában. Ennek kettős feneke van. Az ászok felőli részén az akona csapja. Ezen bor jön ki: a fal felé fordított feneke egész sima; a felnyitásának a titkát egyedül én birom. E tulsó rekesztékben vannak a kincseim. Azok között elfér a korona is. Ott senkinek sem kell azt őrizni. Ott megőrzi a jó veres bor.

A királynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy elnevette rá magát. – Volt már a korona annál szentetlenebb helyen is. A barát előszobájából egy csigalépcső egyenesen a boros pinczébe vezetett le. -18-

A király és a barát a koronát és jelvényeket a számukra készült érczszekrénybe rakva, maguk vitték le a pinczébe, a nélkül, hogy az udvari cselédség észrevette volna.

A pincze gondja Fráter Györgyre volt bizva. A borkezelés az ő szakmája volt. Már a budai pálosoknál is ő rá volt bizva a kulcsári hivatal. S a mióta az egész magyarországi borkereskedést magához ragadta: igen rendes dolog volt őt a pinczekezeléssel elfoglalva látni.

Miután a királynak megmutatta a furfangot, melynek segélyével a kettős fenekü hordó hátulját fel lehet nyitni: bevilágított a gyertyával annak az üregébe. Az ötven akósnak egy harmada külön volt rekesztve, s e rekesztékben voltak láthatók az egymás mellé helyezett zacskók, melyeknek átlátszó szövetén keresztül csillámlott az arany.

– Ime uram. Itt vannak az országnak a kincsei; a melyekről a kincstárnokaidnak nincsen tudomása. Ha eljön az ideje, hogy az országodat a magad erejével megvédelmezzed, akkor ezeket itt találod. A koronád nagyon jó fundamentumon fog itt pihenni: egy tele kincstáron. És most jer: igyál egy pohár bort, országod boldog napjainak áldomására.

A királynak egyszerre melege lett, a mint azt a tömérdek kincset maga előtt látta. Milyen jó hideglelésüző az arany!

A pinczében voltak alacsony asztalok, székek, apró kelyhek, kancsók, borlopó kobakok. A barát megtöltötte a kancsót ugyanabból a borból (egri bikavér volt), a mely a kincseket őrzé. Ketten leültek egy olyan asztalhoz, egy szál viaszgyertya világa mellett s borozgatva tanakodának. Senki sem hallgathatta ki, mit beszélnek.

– Szomoru az én lelkem mindhalálig. Mondá a király. Nemde nem azt mondám-e neked, hogy megcsömörlöttem az emberektől. Király vagyok, s nincs egy szolgám, a kiben megbizhassam. A ki erős és bátor, az irigyem és áruló ellenem; a ki igaz hivem, az lágylelkü, gyáva. -19- Czibak, Athinay, Nádasdy, az Ártándyak, Bánfy vitéz emberek: és lásd, ők elárultak volna huszonkilencz ezüst pénzért, kevesebbért, mint Iskariot a mesterét. Verbőczy, Frangepán becsületes, hű emberek; de a mint a veszedelmet megorrontották, mind a kettőnek egyszerre nagy mehetnékje volt Lengyelországba, hogy majd ők onnan segítséget hoznak. Az egész ostrom alatt vissza sem tértek. Ma hallottam őket az ajtómon kopogtatni. Azt se feleltem nekik, hogy «ott kinn tágasabb!» A ki pedig megszadadított: ez a Gritti, ez a legveszedelmesebb ember: ez roszszabb az ellenségnél, roszszabb az árulónál, ez egy versenytárs. Ugy viseli magát már is, mintha ő volna az úr Budavárában. Pártfogóm, a török szultán, ugy játszik velem, mint a szelidített oroszlánjával, a kit zsámolyul használ: mert ki vannak tördelve a fogai s levagdalva a körmei. Maga a saját népem kigunyol. Az ajtón keresztül hallom, hogy kérdezgetik egymástul az apródok, a csatlósok: «ébren van-e már Katalin király?» Asszonynak csufolnak! A miért nem tudok többé kegyetlen lenni: a mióta Dózsa György halálra kinzásáért vaksággal vert meg az Isten. Nincs egy emberem az egész országban, a kire rá bizhatnám az ügyemet!

– Igaz! Te valódi hivem vagy: s hűségedhez erős lélek, erős kéz is járul. Rád nem is gondoltam. Hisz te olyan vagy nekem, mintha saját jobbik felem volnál. De te csak egy ember vagy.

Erre a merész fenhéjázó szóra nagyon szemébe nézett a barátnak a király. De az kiállta a szembenézést.

– Te mondád! Szólt Zápolya. Ez erős szó volt. Tehát adj tanácsot. Mit tegyek, hogy mindazok, a kik ellenségeim, egyszerre hiveimmé legyenek?

– Vásárold meg őket. Minden ember ember. Minden ember megvehető; csak el kell találni az árát. Még a szultán is megvehető, nem is drágán, csak egy kis orczapiruláson. -20- A nagyvezér már drágább. – A fondorkodó főurakat főurakat mind lekenyerezheted, csak azt tudd meg, hogy mi tölti be a titkos ohajtásaikat. Én mind valamennyinek tudom az árát, a miért megvehető.

– S ha mind kielégítettem őket ma, egy év mulva nem fognak még többet követelni?

– Bizonyosan fognak. De te ne állj velük többet szóba. Hanem válaszsz ki egyet közülök, a kit a többi fölé emelj: azt hadd itt kormányzónak Budán; magad jöjj velem Erdélybe, járj vadászni, mulasd magad. Az az egy majd aztán el fog bánni a többivel s a többi mind annak az egynek a kigyófején fogja fujni a követ.

– Látod, hogy rájöttél magadtul, mi az ára a szultán kegyenczének? Ez le fogja gyürni mindazokat, a kik te ellened áskálódnak.

– De ki fogja aztán Grittit legyürni, ha egyszer az hatalomra kap? Kérdé a király, felfordítva a kupáját, annak a jeléül, hogy nem iszik többet.

A barát ellenben csendesen szürcsölte a borát s meggondoltan felelt a királynak.

– Minden féregnek van ellenkező férge. Gritti is magával hordja az árnyékát s keresztül fog botlani benne, mikor nem is sejti.

– Jól van. Tehát vegyük rendre, kinek mit osztogassunk? Gritti lesz Magyarország kormányzója.

– Még a vajdamente is elfér a vállán a püspöki casula mellett. Igy majd ki lesz elégítve ha két széken ülhet.

– De csak titokban. A mi pénzt én gyüjtök, annak az eredetéről nem tud senki semmit. Én az adókat nem szedem be. Legyen ez az ő tiszte.

– Az legyen a sóbányák bérlője. A két Artándy kapja meg a harminczadokat. Frangepán üljön be a kalocsai érseki székbe.

Ilyenformán az egész uri rendet sorba vették, Bánffyt meghagyták nádornak. Somlyói Báthory Istvánt erdélyi viczevajdának, Petrovicsot temesi grófnak és vajdának. Verbőczy maradt kanczellárnak. Egy kancsó bor elfogyása alatt rendben volt minden közigazgatás, igazságszolgáltatás, pénzügy, hadügy, szépen letárgyalva.

János király szépen megköszönte Fráter Györgynek a bölcs tanácsadását, s aztán rábizta, hogy már most csak intézze el az egész dolgot az illető urakkal. Ő maga, nem nyomván többé a lelkét a korona őrizgetése, rögtön felkerekedett a peczéreivel és sólymáraival s elment a velenczei tóra kócsagot vadászni.

A szultán kegyencze fényesebb udvart tartott Budán, mint maga a király: kapuját a testőrökön kivül két kerekes ágyu őrizte, mely mellett égő kanóczczal ácsorgott két nagysüvegü komparadzsi.

A ki Grittivel beszélni akart, azt elébb az ajtónállók megmotozták, hogy nincs-e nála rejtett fegyver. A renegát kegyetlen volt és félénk. Dolmánya alatt finom pánczélinget -22- viselt s oldalán mérgezett hegyü tőrt hordott, a minek a markolatát folyvást kezében tartá, a mig az előtte állóval beszélt; s egy széles asztal állt közöttük. Nem is volt magában soha. Egy alacsony széken ült mellette Memhet bég, a tolmács.

Gritti, a hajdani velenczei dogefiu, ha akart, tudott latinul, s ezen az idiomán beszélhetett volna közvetlenül is Fráter Györgygyel; de szokása szerint csak a török nyelvet használta társalgásul. Ha értette is a kérdést, megvárta, mig a tolmács törökül mondja azt el.

Fráter György azon kezdé, hogy a király elhatározását tudatá Grittivel, országkormányzói kineveztetése dolgában.

– Ezt vártam a királytól. Mondá hidegen. Tudattad már az országtanácsosokkal?

– Tehát várj még két napig. Kevés a katonám arra, hogy rögtön válaszoljak. Elébb behivatom a lovasaimat a falvakból.

– No hát értesz. – A hol pedig kormányzó van, ott alkormányzónak is kell lenni, a ki helyette intézkedik, a mig ő az országtól távol van.

Fráter György elmondta sorba, a mit a királylyal megállapítottak. Gritti minden névnél boszusan dörmögött közbe s önkénytelenül kiszaladt a száján egy-egy olasz mondás: «Kecskére bizni a kertet!» – «ugyanazok a kutyák más nyakörvvel.»

Mikor vége volt a lajstromnak, azt kérdezé, minden tolmács nélkül, diákul:

Arról bizony megfeledkezének, a király is, meg a barát -23- is, hogy Grittinek van két fia is, a kik őt minden jártában kisérik, s az egyik közülük már olyan nagy, hogy beszéltet magáról; már tizennyolcz esztendős; nagy hire van Pest városában a tivornyáiról, melyeken a város ifju hölgyeit gavallér módra mulattatni szokta. Ezt már megilleti valami tekintélyes állás Magyarországon.

Azt, hogy van-e valami sejtelme a keresztyén vallásról? nem kérdezték: a dézsmát be tudja hajtani. Egyéb tudomány nem kell hozzá.

Most aztán itt volt az alkalom, hogy Fráter György elővegye egész szinjátszói tehetségét. Fel tudta fogni, hogy ha ő most az igazi arczát mutatja meg, a renegátot egyszerre gyanakodóvá fogja tenni. Alázatosan összehuzta magát, két kezét keblére téve.

– Óh uram! Én magamra nem gondolok. Engemet az én királyom alacsony szolgai állapotból emelt fel magához s én nekem ez is érdemeim felett való jutalom. Hogy mernék én az én jóltevőmtől annál nagyobb kegyelmet kérni, mint hogy állandóul az ő árnyékában lehessek. Hanem te hozzád volna egy alázatos folyamodásom. Midőn Magyarországnak s a szerémi szigetnek kormányzója fogsz lenni, emlékezzél meg felőlem, s az én nevem után az én testvérhugomról, kit a törökök kizavartak az én atyáim ősi várából. Adasd neki vissza a kastélyát, és egyéb földi birtokait, s ajándékozd meg némi barmokkal, hogy a gazdaságát folytathassa. Én magam, szerzetesi fogadalmam szerint semmi világi birtokra nem áhítozom; de a szegény véremet kivánnám megsegíteni.

– Ez meglesz, mondá Gritti. De engem te Fráter -24- György ezzel az alázatos pofával rá nem szedsz. Én jobban ismerlek téged mint gondolod. Én láttalak már téged kevélynek! Emlékezzél csak vissza Buda ostromára, mikor a királyt kiránczigáltad a koldusok közül, s vitted magaddal harczolni. Akkor láttam az igazi arczodat. Te büszke lélek vagy.

Fráter György átlátta, hogy ez az alakoskodás nem sikerül. Elővett egy másikat.

– Hát az vagyok! szólt büszkén felegyenesedve. Nem tagadom, hogy vannak magasra törő vágyaim. Azt hittem, hogy a midőn a király Czibak Imrét megteszi erdélyi vajdának, akkor majd az utána megürült nagyváradi püspöki székbe engemet helyez be. Csalatkozám. Azt is meghagyta Czibaknak.

– No hát én majd rajta leszek, hogy az a váradi püspöki szék minél elébb megürüljön.

Dóczyban már talált egyet: azt a királyi asztalnál kapott arczulcsapás tette hű czimborájává. – A nagyravágyásában megsértett pap nagyon jól fog illeni hozzá. Fráter György mester volt a szinjátszásban. Kortársai (különösen az ellenségei) mind az irják róla, hogy ez az ember mindenféle szerepet tud játszani és ugy, hogy azt mindenki igazba veszi.

Most aztán nem kellett többé tolmács Grittinek, hogy Fráter Györgygyel beszélgetést folytasson. Beszélt ő latinul is. Már ugy, a hogy akkori időkben szoktak: időt, nemet, ejtegetést, igehajtást, egyest és többest nem ismerve s keverve olaszszal.

– Én a kormányzói hivatalt elvállalom; de ezt a nyilatkozatomat ne tudasd az urakkal addig, a mig a katonáimmal és a fiaimmal együtt hajón nem leszek. Első furiájukban gonoszul bánhatnának velem. Ismerem a természetöket. Én elébb leevezek Nándorfehérvárra s -25- onnan sietek teveháton Sztambulba, a nagyvezérrel és a szultánnal tudatni a dolgot. Az ő megerősítésük nélkül Magyarországon nem kormányoz senki. Majd ha visszatérek, akkor hatalmam is lesz rangomat megőrizni minden tekintetben. Te ird meg a kinevezési diplomát, ugy, hogy a pergamen két részre legyen osztva: az egyiken a latin szöveg, a másikon a török. A török fordítást Memhet bég fogja beleirni. Mind a két szöveget irja alá a király: az egyiken «Johannes Rex», a másikon «Jankó Král» névvel. De a saját pecsétjén kivül még az ország pecsétjének is rajta kell lenni. Kinél áll ez a pecsétnyomó?

– Meg van nálam a párja az ország pecsétnyomójának, szólt mosolyogva a barát.

Fráter Györgyről Szerémy is azt jegyezte föl, hogy nem restellte használatba venni azt a tudományt, a mit Sforza Bona királynétól tanult, s még magának Solimánnak a titkos pecsétnyomóját is utánoztatta, a melylyel a szultán, János királyhoz küldött leveleit szokta hitelesíteni. Ez mind az akkori idők diplomácziai furfangjaihoz tartozott. Grittinek tetszett az ilyen czimbora.

– Ugy tapasztalom, hogy nincs szükségetek tolmácsra többé, megértitek egymást nálam nélkül. Én megyek az abdesztánt végezni.

– Majd jőjj fel hozzám Memhet bég, az irásért; monda neki Fráter György. Ott lakom a királyi várban.

– Az az, hogy te jösz fel én hozzám az irásoddal György barát, veté oda, félre sem tekintve, a tolmács. Ott lakom a Rózsák hegyén a tuskóházban. -26-

Fráter György elhallgatta a mit gondolt: «jobban ismerem én Memhet béget, mint te! Ez a te árnyékod, a kiben egyszer keresztül fogsz bukni s nyakadat szeged.»

Azzal ő is bucsut vett Grittitől s sietett a várpalotába, a kinevezési okmányt latin szövegben megirni.

A mint elkészült vele, az összegyöngyölt pergament a csuhája belső zsebébe rejtve, kezébe fogta a pálczáját, egy egyszerü vadkörtehajtást s elindult a Rózsák hegyére a bég tuskóhajlékát felkeresni.

Memhet bég nem talált egész Budavárában s annak hostádjaiban sehol magához méltó lakhelyet. Azok mind meg voltak már fertőztetve a gyaurok lehelletétől. Hanem a «Rózsák hegyén» volt egy tuskóhajlék, melyet a törökök tákoltak össze vastag faragatlan faderekakból, mikor az ozmán felmentő sereg heteken át farkasszemet nézett a Gellérthegyen levő németek ostromló táborával. – Az ostrom után ez üresen maradt: a tolmács elfoglalta magának. Ott hált az esteli mosakodástól, a reggeli ájtatosságig. Maga szolgálta ki magát, pedig a Dunáról kellett hordania a vizet.

A tuskókalyibának kertelése is volt, hegyes sánczkarókból, s azon egy nehéz tölgyfaajtó.

A hegy alatt lapultak meg hosszu sorban a külváros utolsó házikói, többnyire szőlőmivesek, kapások hajlékai, egy vizmosás árka képezte az ösvényt fel a hegytetőig.

Már messziről lehetett hallani az áhitatos üvöltést a tuskóhajlék udvaráról: «Lá illa, il Allah: Mohammed razul Allah!»

Mikor Fráter György felkerült a kalyiba elé, annak a palánkja már tele volt pajkos sihederekkel, a kik a sánczkarókra kapaszkodva, csufondáros tréfákat üztek azzal az egy szál törökkel odabenn. Az izlámhivő pedig se lát, se -27- hall olyankor, a mikor ájtatoskodik. Nem törődik vele nézik-e, hallgatják-e az idegenek? Nevetnek rajta? a nyelvöket öltögetik rá? Az neki mind közönyös dolog. Ő csak a paradicsomot látja maga előtt, s annak a gyönyöreit érzi előre.

– Eltakarodtok innen, léhütők! Kiálta Fráter György a pákosz suhanczokra, s a pálczájával jó sort vert a hátaikra. Mit háborgatjátok az imádkozót?

Maga pedig megállt a kerítés ajtajában s megvárta, mig Memhet bég végig énekelte a szúrát. Egy a földre leterített tevebőr szőnyegen végzé az ájtatosságát a török, hol térden állva s karjait az égfelé terjesztve, hol arczraborulva s összeszorított ujjait az ajkaihoz értetve s aztán csókot hintve nyugatfelé, a hol a próféta sirja van.

Mikor ennek vége volt, akkor belépett Fráter György a palánk ajtaján; hanem elébb lehuzta lábairól a faczipőket s betakarta a fejét a csuklyával. A fedetlen fő és a fedett láb tiszteletlenség jele a török előtt.

– Az izlámhivők nem imádkoznak soha, monda Memhet bég. Mi csak hitet vallunk, Istent magasztaljuk, hálákat adunk. De sohasem könyörgünk semmiért. Allah tudja azt jól, hogy kinek mire van szüksége, mert Allah mindenttudó, meg is adja azt, a mit megérdemeltünk; mert Allah jósága véghetetlen. Ha a világon nem adja meg – ő nála van a bölcsesség, – megadja a paradicsomban. Azért a muzulmánnak tiltva van a könyörgés. Mert megsérti az Isten jóságát, bölcsességét és hatalmát, a ki őt tanitani akarja, hogy mit cselekedjék s azt véli, hogy ember könyörgése megfordítja az Isten akaratát. A mi öröktöl fogva meg van irva, az örökké megváltozhatatlan. -28-

– Ez az elismerés, téged mint keresztyén papot jobban ékesit a drágaköveknél; mert saját magad ellen vallasz. Hisz a keresztyéneknél a pap a közbenjáró az Isten és a halandó emberek között. S ezért azok a papnak adót fizetnek. A ti papjaitok fényesek, kövérek és tudósok, az izlám papjai rongyosok, tetvesek és ostobák. De Isten magasztalásában kifogyhatatlanok. Ezekért a féregmarta papokért lettem én mohamedánná! Azokért az aranyos papokért hagytam én el a keresztyén vallást.

– Rajtam ím nem látsz semmi aranyosat, szólt a barát egyszerű fehér csuhájára mutatva.

– De alatta pánczélinget viselsz s a pánczéling alatt arany láncz van, a király képével. Azt hiszed te Fráter György, hogy engemet is olyan könnyen elámíthatsz, mint ezt a felfuvalkodott olaszt, azzal a mesével, hogy neheztelsz a királyodra, a mért nem ültetett még egy püspöki székbe. Hiszen te több vagy minden püspöknél és vajdánál. Te vagy a királynak a tanácsadója. Te, ha akarod, fürödhetsz az aranyban, ha akarod biboros hintóban járhatsz. De te többet akarsz annál. Ismerlek én jól.

– Kölcsönbe esik. Én is épen oly jól ismerlek téged Memhet bég és pedig még a tarnovi találkozás óta. Te Grittinek nem szolgája vagy, hanem felvigyázója, a szultán megbizottja. Te Memhet bég nap-nap után, minden éjjel egy kengyelfutót bocsátasz el lepecsételt levéllel Sztambulba, a ki azt egyenesen a szultánhoz viszi, a nagyvezér tudta nélkül. És azt is tudom, hogy te neked mindenkor szabad bejárásod van a szultánhoz. Egy kis kerek rézlap van az övedbe dugva, annak az előmutatására minden ajtó megnyilik előtted, még a boldogság aranykapuja is. Tehát tegyük le az álorczáinkat s mutassuk meg egymásnak az igazi ábrázatunkat.

– Tehát mondd meg, hogy mi az én igazi ábrázatom; majd én aztán elmondom a tiedet.

– A hitetlenség. Azok miatt szenvedünk lélekkárhozatot, a kik csúfot űznek a vallásból és tagadják az Istent: akár Jehova, akár Allah néven.

– Lelkemből beszélsz. Én hétszer elolvastam az alkoránt, kilenczszer a bibliát. De ki tartja azokat a lelkében? Ha két ember összevész, nem egymást káromolja, hanem az Istent. A nép maga buzgó minálunk, tinálatok már az sem istenfélő. A rút átkozódások üldöztek el hazám földéről engem. A törökök kegyesebbek. A török paraszttól nem hallod, hogy a prófétát szidná, mint a hogy szidja a messiást a magyar, a tót, az oláh. Hanem aztán a mi felül van: a basák, a bégek: azok között nagy a hitetlenség. Mikor magukra maradnak, bort isznak és elmulasztják a mosakodást, a szuraéneklést, csúfot űznek Mahomet parancsolataiból.

– Hát szabad volt egy muzulmánnak keresztyén püspökké kineveztetni a fiát?

Eddig csak nyugodtan ült a keresztbevetett lábain a tolmács, de erre a szóra felugrott helyéből, az egész arcza meg volt dicsőülve a fanatismus lángjától.

– A «morhud» vermében fog érte megégni! A hetedik, a legalsóbb pokolba fog vettetni, a ki azt a csufságot elkövette úgy a prófétán, mint a messiáson.

Fráter György kebléhez ölelé Memhet béget, az viszonozta az ölelést s azzal mind a ketten megcsókolták egymásnak az arczát. -30-

– Már most ismerjük egymásnak az igazi képét, mondá Fráter György. Végezzük a hivatalos dolgunkat.

A tolmács meggyujtotta a függő mécsest; egy tuskó volt az asztal, a melyen irni szokott, elővette az irószereit.

– Arra most nincs időnk, sietős a dolog. Én megosztom veled az étkemet, a mit magammal hoztam.

– Nem tudod, hogy muzulmánnak nem szabad ételt izlelni, a mit keresztyén sütött?

Ezzel kivett a csuhája zsebéből a barát egy marék susinkát s a tuskóra tette. Így hiják a magyarok azt a körte és almaszeletekből álló csemegét, a mi a napfényen aszalódott meg.

S a száraz körtét ropogtatva, elkészíték együtt a tuskóhajlékban azt a nagy fontosságu okmányt, a mely korszakot képezett Magyarország történetében: a Gritti-korszakot.

– Holnap? kérdé elbámulva a tolmács. Úgy tudom, hogy János király elment vadászni s egy hétig vissza sem jő. A míg utána küldöd a kengyelfutódat s az megint visszakerül, három nap beletelik.

– Három napot pedig veszedelem volna várni, mert az alatt minden veréb csiripelni fog róla. Sohsem kerestetem én ezzel az irással János királyt a velenczei mocsarak közt. Add ide azt a nádat.

S azzal Fráter György szép nyugodtan aláirta mind a «Johannes rex»-et, mind a «Jankó Král»-t az okmánynak.

– Ha csak ennyi teher nyomná az én lelkemet! – Egyébiránt majd meggyónom úrnapján az elkövetett bűnt, de nem a király káplánjának, hanem a királynak magának.

Egészen János király beleegyezésével történt az, hogy Fráter György helyettesíté a névaláirását. A király nagyon szerette a kényelmet s fejedelmi luxust űzött vele, hogy ő maga nem csak hogy a fejét nem töri azon, miféle okiratokat bocsásson ki, de még a névaláirását is elvégzi helyette más. Ő maga a kócsagvadászat után átrándult a közeli Bakonyerdőbe szarvasvadászatra s azalatt a barát megirta a nevében az összehivó királyi leveleket az országtanácsosokhoz, alá is irta, le is pecsételte s szétküldözte utánuk «ibi, ubi». A király azalatt sok dámvadat összelőtt.

A főméltóságok fel is jöttek Budára, két-három napi késéssel, a mi már ősi szabadság a magyaroknál.

Erre a haladékra szükség is volt, hogy az alatt Gritti a fiaival, Dóczyval, meg a hozzászegődött többi magyar főurakkal hajóháton jó egérutat nyerhessen Belgrád felé.

A mint aztán a tanácsurak mind felgyülekezének a királyi várba, ott Fráter György fogadta őket, eléjük téve a király megbizó levelét, melyben őt hatalmazza fel királyi elhatározásainak közlésére. Nyilt titok volt már, hogy a barát a királynak legbizalmasabb embere.

Ott volt Verbőczy, Bánffy nádor, Frangepán, a két Ártándy, Petrovics, Athinay Diák Simon, Nádasdy Tamás, Laszkó Jeromos. Csak Czibak Imre hiányzott, azt nem találta sehol a levél.

Fráter György sorba elmondá a királylyal megállapított kinevezéseket. Minden egyes tételnél helyeslő köhintés volt a jó hatás kifejezése. Kiki megkapta azt, a mi -32- után szive vágyott. A vége felé jött a sor a távollevő Czibakra. «Erdélyi vajda!»

Ezt is elismerő susurratió követte. Egyik úr azt suttogta a másik fülébe: «előlépett, hogy üres helyet hagyjon maga után».

Mindenki azt várta, hogy erre Fráter György azt fogja mondani: «ez pedig az én szolgálataim jutalmát képezi».

– Én megtartom azt a czimet, a mit ti adtatok nekem, méltóságos urak, maradok «Fráter György».

Hiszen czímezhette volna magát apátúrnak is, sőt a király belső tanácsosának, hivathatta volna magát régi jó nemesi nevén: Utyessenovich Martinuzzi Györgynek, de ő neki tetszett azt a gúnynevet elfogadni, a mivel a háta mögött csúfolták: Fráter György.

– Azonban még egy új hivatalt is alkotott a király, mondá a barát, a melynek az ország szükségét érezi, egy kormányzói állást.

– Hát ugyanaz a hivatal lesz, a mi volt Hunyady János, I. Ulászló király és V. László idejében.

Mindenki bizonyosra vette, hogy Fráter György azt fogja mondani: «az én vagyok magam».

No lesz arra nagy gúnykiáltás! «Hátrább az agarakkal, barát!» Mindenki készítette magát a nagy kaczagáshoz.

Hanem aztán lett a szándékolt kaczagás helyett általános -33- felhördülés, mikor a barát kimondta a kormányzó nevét.

– Grittit! A török renegátot! A dózse fattyát! A gyűrűkereskedőt! kiabáltak össze-vissza.

– György apátur! Nagyon kérlek, ne űzz tréfát belőlünk: országtanácsosokból. Ez a móka nem illik se a te reverendádhoz, se mi hozzánk.

– Uraim. Világosan és kereken beszélek hozzátok. Hogy kicsoda Gritti, kívül és belül? a fölött én veletek nem ortályoskodom. Csak azt mondom, hogy ő a szultán megbizottja. Mikor a szultán Mohács alatt szövetséget kötött János királylyal, már akkor a király ott a padisah sátorában megfogadta, hogy az ország kormányzatát Grittire fogja bízni. Ismételte, midőn a Rákoson újból találkozott a szultánnal. Ez volt az ára a koronának. Ez volt a föltétele annak, hogy mi most a budai várlakban tanácskozhatunk. – Hát mit akartok? – A ki az ördöggel kezet szorít, ne restelje, hogy kormos lesz a tenyere.

– De már azt, neadj Isten, hogy én nekem, Magyarország nádorának, parancsoljon egy török pribék! kiálta Bánffy, haragosan dobva oda az asztalra a tollas buzogányát.

– Meg hogy én nekem, az ország korlátnokának, szabjon törvényt egy tudatlan idegen! szörnyűködék Verbőczy, a kiben elfulladt a szó a nagy indulattól.

– Hát ebre bízták a hájat! kiálta Nádasdy. Én egy tolvaj alatt legyek kincstárnok? Még Petrovics Péter, a király rokona is ilyen szókra förmedt: «gyermek-e a király, hogy ilyen bolondságokat cselekszik?»

– Mit? Hogy én egy pogány töröknek, egy hitehagyottnak a kormánya alatt viseljem az érseki tisztséget?

Fráter György úgy tett, mint a ki oltani siet a tüzet, -34- csakhogy (talán nem is véletlenül) víz helyett olajat talált rá önteni.

– Én azt hiszem, urak, hogy Gritti magától is be fogja látni, hogy a midőn Magyarország kormányzói hivatalát elfoglalja, ugyanakkor a keresztyén hitre vissza kell térnie. Ezt annyival bizonyosabbra veszem, mert Grittinek saját kivánata az, hogy az első szülött fiát, atyjának kedvenczét, egri püspökké nevezze ki a király.

Hajh, hogy ugráltak fel az urak a székeikről! hogy ütötték ökleikkel az asztalt.

– Azt a nyáladék kölyket! Azt az országos kurafit! Egri püspöknek! Hahaha! Borinni, menyecskézni, káromkodni! De nem pontifikálni! Az ebszülte fattya!

– Ha ez megtörténhetik, én rögtön kálvinista leszek! fogadkozék Nádasdy.

– S én feltűzöm a tornyaimra a kettős görög keresztet! lihegé Frangepán.

– Csillapuljatok le urak! beszéljünk nyugodtan, mondá Fráter György. Üljetek le helyeitekre.

– Nem! Én nem akarok nyugodtan tanakodni! A kiben egy csepp magyar vér van, az nem enged ilyen gúnyt az arczához vágatni! Ha tetszett a királynak ilyen farsangi bolondságot kikoholni, lássa, hogy mi lesz belőle? Én magamhoz veszem a hajduimat, s konczokra aprítom az egész Gritti familiát. Tessék aztán Katalin királynak összeszedni a darabjaikat, s csináljon belőlük gubernátort, vagy püspököt.

S már ekkor a kezében villogott a kivont kard. A többi urak is a kardjaikhoz kapkodtak: általános volt a felgerjedés a tanácsban.

– Tisztelet, becsület a nemes haragnak! csitítá az urakat a barát. Azonban dugjátok vissza a kardjaitokat a hüvelybe. Gritti még tegnap elutazott a fiaival együtt Sztambulba, a szultántól utasításokat venni; azt most -35- össze nem apríthatjátok. Beletelik fél esztendő, míg visszajön, azalatt csakugyan ráérünk higgadtan tanakodni a felől, hogy mitevők legyünk? Kár nekünk most e miatt felkeverni az epénket.

Az a szó, hogy Gritti elutazott az országból: egyszerre végett vetett a fellobbanó haragnak.

– Az egészen mi rajtunk – ti rajtatok – függ, hogy vissza ne térjen, mondá Fráter György. De már most arra kérlek benneteket, hogy miután nincs a kezetek ügyében az, a ki ellen tüzeskedtek, hallgassatok ki engem egész nyugodtan. Én azt épen nem tanácslom tinektek, hogy a török szultán megbizottját gorombasággal illessétek. Szegény Lajos király példája, nemzetünknek nagy veszedelme Mohács alatt eléggé megtaníthatott bennünket arra, hogy a török szultán az ő képének viselőjeért rettenetes boszút tud állani. Ellenben, ha megtartjuk a vele kötött szövetséget, a hogy illik, akkor a török szultán nagylelkűségét meg lehet találni, a vezértanácsosainak a hajlandóságát pedig meg lehet vásárolni. Én is azt kivánom, hogy Gritti ne térjen többé vissza Magyarországra.

Ezzel a nyilatkozatával úgy a hogy lecsillapítá a felháborodott indulatokat a barát.

– Olyan szót hallottam köztetek, hogy «gyermek-e a király?» A király nem gyermek, hanem a nemzet az. A ki nem bir a maga lábán járni, hanem ölben hordatja magát. Azt mondja az irás: «semmit sem utálok úgy, mint a kevély koldust». Mi egyebet sem teszünk, mint koldulunk, egyik része a nemzetnek a németnél koldul, a a másik a töröknél. Mind a kettő minket gázol a lába alá. Hasonló a sorsunk a kutyáéhoz, a kinek az asztal alá dobálják a konczokat; de ha az abroszra meri feltenni a fejét, az orrára ütnek. Mit koldul örökké a magyar nemzet? -36- Nem vagyunk-e mi még most is erős, derék nép? Csak volna, a ki lelket öntsön belénk. Pattagó szóval el nem verjük az ellenséget. Ha mi magunk a tíz körmünkre állnánk s kivívnánk a hódoltság alul magunkat, a mivel Bécs leigázott, nem szorulnánk a török segítségre. S ugyan mi kellene hozzá! Csak épen az a buzgóság, a mit itt találtam, midőn Lengyelországból küldetve Zápolya által, keresztül jártam az országot. Nem állíttattatok-e akkor fegyveres dandárokat elő, ti Ártándiak, te Athinay Simon és a Drugethek? Nem vertük-e széjjel azokkal a németek hadait? Hát a mit egyszer tudtunk, ne tehetnők meg újra? Mindegyikünk magára vállalhat egy vidéket a melyben ismerős s ott fegyveres erőt gyűjthet: Nádasdy a Dunántúl, Frangepán a Szerémségben, Petrovics a Bánságban és Bácskában, Czibak az Alföldön, Athinay, Ártándy a Felvidéken, Laczkó a Szepességben. Én magam Erdélyt vállalom, a székelyekkel együtt. Magam jótállok hat-nyolczezer emberről. Ha a többiek is így buzgólkodnak: fél esztendő alatt lesz ötvenezer harczos a király zászlói alatt s akkor aztán egy kézcsapással visszaszerezzük Kassát Serédytől, Trencsént Kacziánitól, Esztergomot Váradytól, Palotát Mórétól, Szigetvárt Török Bálinttól s urai leszünk az országnak. Akkor aztán azt mondhatjuk a török szultánnak: «csókoljuk a kezedet az eddigi szép segítségért, de már most nem kérünk többet a besliákból és jancsárokból s köszöntetjük Gritti uramat odahaza».

Ez a beszéd nagyon tetszett a főuraknak. Mind fellelkesülve fogadkoztak rá, hogy elvállalják a feladatot.

– Ez mind jó volna urak, csakhogy a mai világban már a régi hadi praktikával nem lehet boldogulni. Én jártam Bécsben, ismerem Ferdinánd hadi képességét. Ő neki, a Török Bálint-féle portyázó dandárokon kívül derék rendes zsoldos ezredei is vannak, tábori ágyui, betanult jó pattantyusokkal. Nekünk ezekkel hasonló sereget kellene szembe állítanunk, a nagy szám, a vitézség nem győz; -37- hanem a jó hadi rend és fegyverzet. Ahhoz pedig először is pénz kell.

– Magam is rendes zsoldban tartott seregre gondoltam, szólt Fráter György. Jól felfegyverzett, ágyúkkal ellátott csapatokra. A hozzá való pénzért sem kell a szomszédba mennünk. Kitelik magunktól. Én a magam részéről felajánlok ötvenezer aranyat, melyet fél év alatt a hadi pénztárba leteszek.

– Honnan veszed te ezt az ötvenezer aranyat Fráter György? kérdé szelid lenézéssel Verbőczy.

– Az az én tudományom. Ti is vegyétek elő a magatok tudományát s hozzátok össze a másik ötvenezeret.

A pénzkérdés pedig mindig olyan thema volt a magyaroknál, a mi jelt adott az asztalbontásra. Ez az olaj tengerre. Mind azt mondták «jó lesz! meg lesz!» de elkezdték az óráikat nézegetni. Valamennyinek volt valami sürgős mehetnékje. In theoria mindnyájan elfogadták a barát terveit, s aztán azt határozták, hogy holnap fognak határozni.

Azzal fogta a székéhez támasztott pálczáját s otthagyta az úri társaságot.

Szavának állt. Még aznap elutazott Erdélybe. A királynak megizente, hogy ott vár reá Kolozsvárott. Az is utána költözött. Zápolya ugyan őrizte a lábait attól, hogy Buda várába belépjenek, s a sok felfortyant tanácsúr mind az ő nyakába rohanjon, pogány zsinatot csinálni Gritti miatt. Erdélyben bizton érezhette magát, oda nem terjedt ki Gritti kormányzósága.

Erdély is tele volt Zápolya ismerőseivel, azok között voltak jók is, rosszak is. De a jók igazán jók voltak, jó vitézek, jó barátok. A papokkal sem volt annyi baja, mint Magyarországon. Statileo püspök türhető kedélyű úr volt, -38- a magyar urak között pedig nagyon el volt már terjedve a protestantismus, templomaik is voltak már.

Fráter György pedig komolyan hozzálátott a hadszervezéshez és az aranycsináláshoz.

Akárhogy nevettek rajta a budai urak, hogy Fráter György feltalálta a «leo ruber»-t, melylyel alchymia útján aranyat lehet csinálni; – hát persze, hogy feltalálta.

Ócska pandekták nyomán rájött, hogy a régi rómaiak idejében gazdag aranybányamívelés volt Dácziában s addig kutatott, fürkészett és turzott, míg szerencsésen rátalált a verespataki aranytermő hegyre.

«Deo adjuvante inveni vobis aureum montem Transilvaniam… Nunc estiam illa «banya» aurea producit bonum aurum, attamen prius Rex Joannes inceperat fodere, et Deus sibi commiserat sibi invenire.» (Isten segítségével találtam nektek aranyhegyet Erdélybe… Most is terem az az aranybánya jó aranyat; azonban János király kezdte el ásatni és Isten megengedte neki, hogy magának megtalálja.)

Verespatakon mindjárt olyan gazdag telérre találtak, hogy tíz, tizenkét fontos termésarany nem volt ritkaság. Az ekként nyert aranyat azután Fráter György pénzül kiverette a saját titkos pénzverőgépein, melyeket nagyenyedi házában egy mély pinczében tartott elrejtve. Azt a ravaszságot is követte, hogy nem magyar, hanem lengyel aranyakat veretett. Nagy gondjának kellett rá lenni, hogy semmit az urak ebből meg ne tudjanak; mert különben a vajdák azt a bányát is lefoglalták volna: s abból sem látott volna a király egy aranyat sem. A becsületes embernek úgy kellett lopni a pénzt a király számára – a tolvajok háta mögött.

Ezenközben egy rendkívüli véletlen eset is a kezére játszott Fráter Györgynek, a mi eképen történt.

Emlékezünk rá, hogy Budavár ostroma alatt egy Kristóf nevű német fiatal ember szökött át a magyarokhoz a -39- német táborból, a ki elárulta a János király elleni áruló cselszövényét a magyar főuraknak. Akkor ezt az ifjut a király jól megjutalmazá, s aztán Gritti Alajos szolgálatába fogadta s Sztambulba utazván, oda is elvitte magával. Ez a Kristóf diák, a milyen könnyű szívvel átállt magyarnak, ép olyan hirtelenséggel kitért töröknek is; lett belőle muzulmán. Meg is kapta a jutalmát. A nagyvezér kinevezte őt teszkeredzsinek, s a szultán fényesen felruházta.

Gritti Alajos, Sztambulban időzése hatodik hónapjában ezt a meghitt emberét bízta meg azzal, hogy Törökországból titokteljes leveleket hozzon be Magyarországba. Azok között volt egy János királyhoz is.

A fiatal pribék, a kit a török nevén Zülfikár bégnek hivtak, ügyességénél fogva gyorsan megtanult ráczul s annálfogva igen könnyen utazott mindenütt; mivelhogy mind Törökországban, mind Magyarországon nem volt már falu, a hol ráczul ne értettek volna.

Midőn azonban Szegedre megérkezék, ott megtudta, hogy János király Erdélyben van. Ő is azonnal útját fordítá s ellovagolt a Maros mentén Erdélybe, s ott megszállt Nagy-Enyed városában. És úgy esett, hogy a mely gazdához éjjeli szállásra betért, az épen szász volt. A török vendég tiszteletére még több szász atyafi odasereglett, kiki hozott magával egy czinkancsóban bort, mivelhogy a szászoknál az a dicséretes szokás uralkodott, hogy minden vendég a maga borát issza; a házi gazda elég ha a gyertyát adja ingyen a lakomához.

A szászok, a magok nyelvén beszélve, sajnálták, hogy a vidám török ifjuval nem diskurálhatnak; de még inkább, hogy azt, török vallása tiltván, egy ital borral meg nem kinálhatják.

Az ifjunak pedig ott állt a háta mögött a Belzebub, a ki beletaszította a verembe. Nem tudta lakaton tartani a száját, csak kikottyantá, hogy tud bíz ő a szászok nyelvén, s bortól sem iszonyodik.

Erre aztán még jobban megszerették, sorba kinálták a -40- kancsóikkal, mind addig, míg a legénynek a bor egészen feloldotta a nyelvét s bolond fővel mind elmondá, hogy ő kicsoda, micsoda? hogy elébb Ferdinánd király katonája volt, azután Jánosé lett, most a szultáné.

A pribék, kótyagos fővel mindent elbeszélt az atyafiak előtt s nagyokat nevetett hozzá. Neki tréfa volt az egész élet. Egyik táborból a másikba átszökni csak afféle diákkaland, mint mikor az ember a kocsmáros elől a bor árával elillan; hitet, nemzetet változtatni nem ment nála nagyobb számításba, mint maskarát játszani: Tyll Eulenspiegel volt a mintaképe, a kit utol akart érni.

A szász atyafiak azonban nagyon kevés fogékonysággal birnak a tréfa iránt.

A házi gazda becsületes czéhbeli mészáros volt. Egyszer csak közbemordult.

– Gott sei bei uns! Te pernahajder pribék, te fukszsventzer! Hiszen te rosszabb vagy a veresingeseknél. Hát elárultad a királyodat? Megtagadtad a nemzetségedet? Eladtad a Jézusodat? No hát «ne» üssön beléd a mennykő, a hogy megérdemlenéd. Nem kivánom, hogy beléd üssön, mert jó keresztyén ember vagyok.

S azzal a jó keresztyén ember úgy vágta a fejéhez a pribéknek a nehéz czinkancsót, hogy az menten lefordult a székről, s egyszerre félrenyaklott a feje.

Az atyafiak aztán felszedték a földről a czimborát, s próbálták helyreállítani a fejét; biz az csak félredült megint.

Elég volt annak az az egy ütés, a melylyel a mészáros mester megkimélte a magas mennykövet attól a fáradságtól, hogy a hitehagyotton az itéletet végrehajtsa.

– No ez tiszta munka volt sógor uram! mondták a hüledező vendégek a házi gazdának. Ez nem eszik több piláfot a szultán bográcsából!

Azt csinálták vele, hogy szekérre tették, szalmával betakarták, -41- kivitték a város végire, ott volt egy elhagyott ó kut, abba bele dobták.

De mi történjék a levelekkel, a miket a kengyelfutó magával hozott? s melyek egy táskában voltak elzárva. Azok a királynak szólnak és más főuraknak, a többek között Fráter Györgynek. Ha azokra a török szultán választ nem kap, nyomoztatni fogja a küldönczét, hogy hová lett? Kisül, hogy Enyeden veszett el. Akkor nagy baj éri nemcsak a várost, de az egész királyföldet. A szultán rájuk ereszti a krimi tatárokat s végig pusztíttatja az egész tartományt.

– Megálljatok csak, mondá a mészáros, a ki a bajt szerezte, fordítok én ezen a veszedelmen. Most épen itt tartózkodik közöttünk az a fehér barát, a kiről azt mondják, hogy János királynak a mindenese. Házat is vett a városban, a minek a kapuja egész nap zárva van. Senki sem tudja, mit mívelnek ott benn, csak azt hallják a szomszédok, hogy éjjel-nappal zuhog valami a föld alatt. A barát minden vasárnap lejön a templomba és misét mond, azután pedig gyóntat. A pápista templomban most nincs pap, a mióta valamennyien az új hitre térünk. Hát én jövő Úrnapján felmegyek a templomba s elviszem magammal azt a táskát. Azután meggyónok a barátnak. Megvallom neki, hogy egy pribéket, keresztyéni felindulásomban véletlenül agyoncsaptam, a leveleket pedig átadom neki. A papnak esküje tartja, hogy a gyónás titkát megőrizze és tovább ne adja. E szerint én, egy heti bőjtölés és kétszáz miatyánk elmondása mellett megkapom az absolutiót, a mire különben, mint lutheranusnak, nincs is különös szükségem; de hát ha megvan, nem árt. A levelek pedig eljutnak a maguk helyére, hová a szultán által küldve voltak. S a szászok békében maradnak.

S a mészárosnak az okoskodása egészen helyes volt. -42- A gyónás révén megkapta Fráter György a Gritti által küldött leveleket. Az ő dolga volt azután, hogy azokat rendeltetésük helyére elküldözze.

Három levél volt a táskában. Az egyik szólt ő neki magának, a másik János királynak, a harmadik Laszkó Jeromosnak. Gritti czímeres pecsétjével volt lezárva mind a három.

Abban rövideden értesíté Gritti, hogy a szultán helybenhagyta kormányzóvá kineveztetését, s mihelyt a szükségeseket megkapja, azonnal sietni fog Budára. Pénzt tartson készen, mert sokra lesz szükség.

A János királyhoz szóló levelet minden aggság nélkül bontá fel a barát. Erre rég fel volt szabadítva.

S ugyan jó, hogy az ő kezébe került ez a levél, nem János királyéba! Azt tudatta Gritti a királylyal, hogy Sztambulban nagy események készülnek. A szultán oly dologra határozta el magát, mely az egész világot meg fogja rendíteni. Ebben a munkában János királynak is nevezetes osztályrész fog jutni. Azért igyekezzék Budán az országtanácsot előre elkészíteni rendkívüli cselekedésekre és hazafias áldozatokra. Sok katonát gyűjtsön. Nem sokára ő is meg fog érkezni.

Ha a király ezt a levelet elolvassa, bizonyos, hogy nem megy vissza Buda várába, hanem ott marad Erdélyben. Azt az örömnapot, a melyen Gritti Alajos be fogja magát mutatni Budán az országnagyoknak, mint a szultán által megerősített kormányzót, János király szivesen átengedte a kalendáriumi «szökő napok» közé.

A harmadik levél szólt Laszkó Jeromosnak. Ez három pecséttel volt lezárva.

De hátha a hét gelsei ördög ült volna azokon a pecséteken, nem nyitotta volna-e fel a levelet Fráter György?

Tudta jól, hogy főbenjáró bűn a másnak szóló levelet -43- feltörni; de a ki politikát csinál, annak nem irtak törvényt a Sion hegyén.

Hogy ez a két uraság már Laszkónak legelső sztambuli útja alkalmával messzeható terveket koholt ki egymással.

«János király csak kitömött báb, a kit a népnek felmutatnak, s nevében cselekesznek. Mikor betelik az ideje, akkor félredobják».

«Gritti egyenesen Magyarország koronájára vágyik, s Laszkónak a nádorispánságot igéri».

«A szultán még ez idén rengeteg nagy táborral fogja megtámadni Ferdinánd királyt, elfoglalja tőle egész Magyarországot, s ostrommal beveszi Bécset».

«Ezzel egyidőben Zápolya Jánosnak Esztergom várát kell megostromolni s a primástól elfoglalni».

«Fráter Györgynek oda kell igérni az érsekprimási széket, hogy a királyt ösztönözze».

«Az ostrom hevében a kézrekerült primást a dühöngő katonák kivégzik. Helyébe rögtön behelyezi a király Fráter Györgyöt».

«Ennek az egész tervnek a keresztűl vitelére meg van nyerve maga a nagyvezér, Ibrahim. Meg van nyerve szép asszony által, a kit viszont Gritti fia tart meghódítva. Az a szép asszony a szultán leánya, Ibrahim kedvencz neje».

«A szultán azt cselekszi, a mit Ibrahim mond neki. Szolimán csak egy játékbáb a nagyvezér kezében, a minőt a persa szemfényvesztők dróton rángatnak».

E levél olvasása után Fráter György a felhőkön ült s onnan nézett le a földre.

Emlékezett rá, hogy még az ellentáborból is figyelmeztették János királyt Laszkó megbizhatlanságára. Maga a Ferdinánd-párti Thurzó Elek azt irta a királynak: «csodálkozunk rajta, hogy tudtad ezt az embert olyan nagy méltóságra emelni? – a ki ugyan jó ivó, kurafi, részeges, kártyás, csélcsap!»

Valamikor lehet még ebből a levélből sok mindenféle: – fegyver, – paizs, – halálitélet, – megszabadulás.

Ennek a levélnek a feltörését bizony nem gyónta meg Fráter György senkinek: – jó cselekedet számba vette.

Mégis derék ember, okos ember volt az a szász atyafi, a ki a pribéket agyoncsapta!

Tehát ez a sors vár jó Magyarországra! Egy Gritti-dinasztia. Alapítója egy korcsszülött, a velenczei dózse törvénytelen sarja, egy hitehagyott kalandor, törökké lett renegát; de töröknek is hitetlen: a szultánnak és a nagyvezérnek kegyencze, a kihez feleségül adták a szultánnak valamelyik bajrámünnepi háremhölgyét. Az lett anyja két fiúnak, a kik méltó ivadékai nemzőiknek, az egyik tizennyolcz, a másik tizenkilencz esztendős, romlott minden csepp vérük, istentelenség minden gondolatjuk! verekedők, méregkeverők, nőcsábítók, iszákosok, a kik előtt nincs semmi szent, se földön, se égben. Rablott templomi kelyhekből isznak az ördög tiszteletére s apácza-kolostorokat fertőztetnek meg dobzódó tivornyáikkal. S ezekre fog szállni Magyarország koronája.

Ha ezt megtörténhetőnek hitte volna Fráter György, kétségbe kellett volna esnie az isteni gondviselés fölött.

De hát van egy régi közmondás: «jobb az Isten száz papnál.» Még ez mind nincs elvégeztetve.

Most már azon volt a barát, hogy János királyt visszaédesgesse Budára. Aranyosvidéki székelyekből válogatott ki a számára udvari ajtónállókat, a kik mind óriások, herkulesek: -45- s a nagy testben hűséges lélek lakik. Tizenkét ilyen székely legény meg tudja védeni a királyt minden orgyilkostól, ha sereggel jönnének is.

A királynak elébb ott kellett lenni Budán, mint Gritti Sztambulból visszaérkezik.

Fráter György a kivert aranyakat is magával vitte, jó őrizet alatt. Egy átalagban elfért az egész: sok arany kis helyet foglal el.

Mikor Budára megérkezének, sok hintóval, szekérrel és vezeték lovakkal, melyek mint a király kiséretéhez tartozók, a királyi palota istállóiban lettek elhelyezve: csak jön ám hirtelenében Fráter Györgyhöz a lovászmester jelenteni, hogy nincs se egy szál széna, se egy szem zab az egész istállóban és félszerben.

Nyomban utána jön az udvari szakács, lamentálva, hogy üres minden éléstár, s a konyhában nincs egy hasáb fa, a melylyel tüzet rakjanak. Egyidejüleg a pinczemester is szörnyűködött, hogy a hordók mind üresek: nincs bor! A királynak nem lehet Budavárában ebédet főzni! Épen, mint dicső emlékezetű Dobzse László és II. Lajos király idejében.

Még mindig Szente uram viselte ezt a hivatalt, még inkább megviselte ez a hivatal őtet. Nyolczvan éven túl volt már a derék ember, egy foga sem volt már, ha megszólalt, az sirás volt inkább, mint beszéd. (Szerémy, a ki minden alkalmatos magyar nevet latinra fordított: «Tranquillus»-nak nevezi a jó urat.)

– Jaj szent atyám! pogány gazdaság folyt itten, a mióta a király elment Budáról. Elhordtak innen mindent, a mi csak megmozdítható volt. Nyilván azt hitték az urak, hogy a király sohasem tér vissza Erdélyből. Egyik nap a nádorispán rontott rám, másik nap a kincstárnok, aztán meg a főkapitány; a Vojvodics (Laszkó) épen beplántálta magát a királyi várba, olyan lakzit csaptak itt az Ártandyakkal, meg a Diák Simonnal, mindent felzabáltak, -46- torkukra eresztettek: énekeltettek, virgináltattak, a hegedüs diákkal verseket mondattak, leányokat sikongattattak, hogy az csupa lélekkárhozat volt. Addig odább sem mentek, a míg az utolsó ejtel borban tartott. Ha én felszólaltam, kilöktek, leszidtak. Magam sem láttam már két hét óta színét sem a főtt ételnek, csak úgy lóg a lábam a csizmaszárban.

Fráter György felment a királyhoz jelentést tenni a talált állapotokról. Ezt már mégis megsokalta a király s első indulatában rögtön egy új hivatalt teremtett: Budavár főtiszttartóságát, s erre kinevezte Fráter Györgyöt, a mit a barát el is fogadott.

Volt tehát már egy nyilvánságosan bevallott hivatala, a mit nem kellett titokban tartania. Meg is felelt annak erélyesen. Rövid időn úgy el volt látva a királyi vár élelmi szerekkel, az istálló szénával, abrakkal, a pincze jó borokkal, mintha nagy megszállás elé készülnének. Az urakat nem érte semmi szemrehányás a furcsa gazdálkodásért. Nagyobb dolgokat is el kellett tűrni a királynak a híveitől.

A mint a konyha és a pincze rendben volt a királyi várban, rögtön meg is jelenének az ország tanácsosai a királynál. Együtt voltak valamennyien a minapi tanácskozás részesei.

A lakoma után, midőn a király délutáni álomra visszavonult, áthívta Fráter György az urakat a saját szobájába.

– Hát, urak, én elvégeztem, a mit magamra vállaltam. Erdélyben készen áll hatezer zsoldos katonám, a derék Kun Gothárd vezetése alatt, a hadi költségekre pedig elhoztam magammal az igért summát. Itt van ötvenezer arany. Abban a kis hordóban ott az ágyam mellett. A ki nem hiszi, hogy arany van benne, próbálja felemelni.

A ki csak megpróbálta, egy sem birt vele, az a kis hordó többet nyomott három mázsánál. -47-

– Hát már most mondjátok el ti is, hogy hát ti mit fundáltatok ki ez idő alatt?

De bolond ez a barát, a ki azt hiszi, hogy a mit az ember szörnyen felfogad, azt szépen meg is teszi.

Ki sem tették azóta a lábukat Budavárából. Se pénzt, se katonát nem szerzett senki.

– De majd mingyárt a hátunkon lesz, szólt Fráter György. Hát még nincs hiretek róla, hogy két-három nap multán itt lesz Gritti Budán?

– No hát csak hozza ide a borotvált fejét, hetvenkedék a harminczadbérlő. Majd megtudja, hogy mire jó a gerezdes buzogány.

– Hát egy szóval, ti urak semmi egyébben sem serénykedtetek, minthogy János király pinczéjéből kiittátok a borokat? – No hát váljon egészségetekre. Most megint tele a pincze. Én vagyok a tiszttartó. Szivesen látlak benneteket lakomára.

Pedig azok most már szerettek volna rátérni a komoly tárgyra. Faggatták, hogy mit tud? Mi hir érkezett Sztambulból? Mit hoz Gritti? De Fráter György nem volt okos beszédre birható.

– Nem tudok semmit. Én barát vagyok. Én csak imádkozni tudok. Annyit tudok, a mennyit a királytól hallottam, hogy Gritti jön.

(Pedig a király nem tudott arról semmit. Dehogy mondá ezt meg neki Fráter György.)

– Igen csodálkozom rajta, hogy engem sem értesített senki Gritti jövetele felől.

– Olyan jó barátságban vagy te Grittivel? kérdé ártatlan képpel Fráter György. -48-

Laszkó akkor vette észre magát, hogy rossz szot szalajtott ki a száján, s elkezdett ötölni-hatolni.

– Nem Grittivel egyenesen, hanem a tolmácsával, Memhet béggel, az még Lengyelországból ismerősöm.

Fráter György megvakargatta a szőrös fülét, a miről nevezetes volt s mosolyogva nézett Laszkóra, a mitől az egész fülig vörös lett. Ha tudta volna, hogy Gritti levele ott fülel a barát csuhája zsebében!

Fráter György az ország tanácsurainak elejtett szavaiból, czélzásaiból azt vette ki, hogy ők az egész Grittit nem veszik valami komolyan, azt hiszik, hogy ugyanazt a tréfát produkálhatják majd vele, a mit Lajos király idejében, a rákosi és hatvani országgyűléseken rendeztek, a hol a nádort, országbirót megugratták s a kertek alatt menekülni kényszeríték, meg a mikor Szerencsés Imrét az ablakon át való bucsúvételre ösztönözték. Mit nekik ez az olasz kalandor? – Csak úgy fitymálva beszéltek róla.

Rövid időn János király megérkezte után Gritti Alajos is elkövetkezett Buda alá.

Tizenkét gályával jött fel a Dunán, melyeket bivalyok vontattak víz ellenében. Mind annyinak az árboczán az ozmán félhold és csillag diszítette lobogó.

De Gritti nem úgy tett, a hogy a magyar főurak számítának reá, nem ment fel a várba, rendes palotájába, hanem odalenn tábort üttetett s sátor alatt maradt. Kétszáz janicsárt és besliát hozott magával kiséretül.

Még ez nem olyan nagy haderő, hogy a várban lakó főurak hajdui és huszárjai meg ne birkózzanak vele.

Azonban Gritti, a megérkezése utáni reggelen, dob és trombitaszó mellett kihirdetteté, hogy minden embernek, a ki az ő zászlói alá rendes zsoldba akar állni, előre megfizeti a hópénzt: három forintot a gyalogosoknak, négyet a lovasoknak. -49-

Rendkivüli hatást idézett elő e hirdetéssel. Özönlött a sátoraihoz a sok kiéheztetett, elzüllött nép, a kifosztott, kizsarolt földönfutók. Ezerével álltak a zászlói alá. A káplárok görnyedő termettel hurczolták a zsákba rakott piasztereket a katonáik számára. Csak úgy dült a pénz! S a pénz komoly dolog!

És Gritti rögtön hozzáfogott a zsoldos katonák felfegyverzéséhez, puskát, kardot, kopját hozott eleget a burdzsellákon s a zászlóaljakba osztott csapatokat ott gyakoroltatta a tágas Vérmezőn, a király és a magyar főurak szemeláttára.

Egyszer aztán a király megsokalta a dolgot: leizent a sátorban tanyázó Grittihez, hogy jőjjön fel hozzá a várba egy szóra.

Gritti azonnal engedelmeskedék a király parancsolatának s visszaizent, hogy még ma déli harangszóra megteszi a látogatását a királynál.

Ő maga pánczélingbe öltözve, sisakosan, lóháton: előtte, utána kétszáz janicsár, puskával, karddal; közben két kerekes-ágyú, melyet komparadzsik követtek égő kanóczczal a kezükben.

A jó Szerémy, ezt a felvonulást látva, ijedten mondá az országtanácsba összehivott uraknak: «vigyázzatok, mert bizony ott hagyjátok a fejeteket a királylyal együtt ennek a pogánynak a kezében».

Gritti Alajos, a két fiától, Dóczytól, Batthyányitól és a többi hozzászegődött magyar főuraktól környezve, azonkívül testőrtiszteitől kisérve, ment fel a király elé.

Már az első megszólalásnál meglepé Gritti a jelenlevőket az által, hogy minden tolmács nélkül, magyar nyelven beszélt a királyhoz. – Azon idő alatt, hogy távol járt, minden könyv segítsége nélkül, csupán a kisérő magyar -50- főuraktól megtanulta a magyar nyelvet. Ezzel bizonyítá, hogy komoly szándéka megöröködni ebben a hazában.

Megadta a királynak a teljes tisztességet, két tenyerét mellén összetéve, török szokás szerint, háromszor meghajtá a fejét egész térdig, azután büszkén kiegyenesedék s az övébe dugott függőpecsétes levelet átnyujtá Zápolyának.

– Üdvözöllek trónusodon, felséges király, I-ső János! Isten tartson meg, s növelje meg az árnyékodat. Ime, kezedbe teszem a fölséges Szolimán szultán, a mi kegyurunk, athnáméját, melyben az általad történt kineveztetésemet, Magyarország kormányzójává, megerősíti.

Az elégedetlen főurak mind a királyra néztek, tőle várták, hogy mit fog erre válaszolni.

Zápolya zavarban volt. Fráter György tudatá ugyan vele, hogy a kinevezési dekrétumot az ő nevében aláírta s átadta Grittinek, ez az ő hallgatag beleegyezésével történt. De mégis a király tekintélyét fenn kellett tartania.

– Én a felséges szultán athnáméját hódolattal fogadom; de mégis azt kívánom tudni s ezért idéztelek ide, hogyan van az, hogy a midőn én, a koronás király, Budán vagyok, te nem jösz fel a várba hozzám, megérkezésedet bejelenteni, hanem hadakat toborzasz, pénzt, fegyvert osztogatsz s gyakorlatokat tartasz a vár alatt? Akarom tudni, hogy király vagyok-e én Magyarországon, vagy nem?

– Bizonyára te vagy a király, felelt nyugodtan Gritti, és én térdet, fejet hajtok előtted. Ámde én nem tudtam, hogy te jelen vagy budai váradban.

– Hiszen fel van a vár tornyára húzva a czímeres zászlóm, s a király takarodóját fúvják a trombitások reggel, este a bástyákon.

– Én nem a zászlókból és a trombitásokból tudom meg a király hollétét, hanem az őt körülvevő hadseregből. Hát hol van a hadsereged?

– Itt látom körülötted az ország főkapitányait mind egy gyülekezetben; de hol vannak a dandáraik? a bandériumaik? a csatáik? Egyetlen zászlóaljat sem látok, se gyalog, se lóháton. Hol vannak?

– Hát már most én kérdezem tőled, János király, mire használtad fel királyi hatalmadat azóta, hogy én megírtam neked sürgős levélben a szultán elhatározását?

Gritti Alajos Laszkó Jeromosra nézett; az némajátékkal mutatta, hogy ő sem kapta meg a levelét; Fráter György pedig áhitatosan fölnézett az ég felé, mind a két kezét csuhája alá dugva.

Most már aztán haraggal tört ki Gritti: «De hát gyilkosokkal van-e tele ez az ország? Hogy a szultán kengyelfutóját elemésztik, a királyhoz írt levelet elfogdossák?»

Olyan jól tudott haragudni, mint egy megsértett becsületes ember, a kinek igaza van. A jelenlevő urak csakugyan meg voltak szeppenve; csak Fráter György nézett féloldalt igazi szerzetesi fitymálással a hatalmaskodóra.

– Én megírtam a királynak jó eleve, hogy Szolimán szultán ő felsége újabb hadjáratra indul Ferdinánd ellen. Háromszázezer főnyi tábort huzott össze, négyszáz ágyúval. Most már nem titok többé, mert a padisah előhada immár Nándorfehérvár alatt táboroz.

– A szultán ezúttal teljesen össze fogja zúzni Ferdinándot, a pártfogójával, Károly császárral együtt, s Magyarországot -52- egészen felszabadítja a németek uralma alól.

– Legyetek nyugodtak, magyar főurak. Ezúttal nem Buda felé hozza a táborát a szultán. Az én könyörgésemre megkiméli a nagyúr a táborjárás iszonyuságaitól Magyarország belsejét. Összes hadaival Horvátországon és Stirián keresztül fog Bécs ellen felnyomulni s a döntő ütközetet Bécs alatt vívja meg. Ez volt az, a mit én a leveleimben közöltem a királylyal és ti veletek. Hogy ti is tegyetek magatokért valamit, ne várjatok mindent a dajka kezéből, mint a pólyába kötött csecsszopó gyerek. Ha nem tartjátok az országra nézve kivánatosnak, hogy török martalóczhadak hódítsák be a németek által megszállt tartományt, foglaljátok vissza ti magatok a tulajdon erőtökkel. Ez volt, a mire leveleimben felszólítám a királyt és tanácsosait. Hogy addig, a míg a fölséges szultán a cseh király és a spanyol király armadáival diadalmasan megharczol, az alatt János király dandárai ostromolják meg a magyarországi várakat, melyekben Ferdinánd vezérei parancsolnak; különösen János király Esztergomot siessen elfoglalni a hűtelen primástól, mert addig a hadihajókkal nem hatolhatunk fel Bécs alá.

– Már most tudni fogja felséged az okát, miért sietek én most nyakra-főre hadsereget toborzani? Idejövök abban a hitben, hogy egy kész hadsereget találok Buda alatt, s az sincs, a ki halberdót kiáltson elém. Azon csodálkozom, hogy egy éjszaka Móré László Palotáról ide nem ront, Budavárába s az urakat, királyostul együtt mind el nem -53- fogja. Mesének vettem, mikor ezt a szándékát hallottam a rablóvezérnek; de most már lehetőnek tartom.

De már ez még is sok volt János királynak! Hogy őtet Budavárában elfogja Móré László, ez az éjszakai támadásairól, rabló portyázásairól hirhedett martalócz kapitány! Méregbe jött.

– No hát majd kiforgatom én Móré László uramat Palota várából s kötéllel a nyakán hozatom Budavárába. Manapság megindítjuk a hadsereggyűjtést s a legelső dandárral Laszkó Jeremos fog Palota vára ellen megindulni és földig rontatja az egész rongy kastélyt, élve nem hágy senkit a tolvajok közül.

Ez az első kitörése a nemes dicsvágynak valami lelkesedést idézett elő a főuraknál. Mindnyájan fogadkoztak, hogy sietnek hadakat gyűjteni.

– Méltóságos főrend! Én nem avatkozom az ország igazgatásába. A törvényt ti szolgáltassátok, az országgyülésen ti tanácskozzatok, a vármegyéken ti parancsoljatok. Én csak az ország hadügyeiben viszem a kormányzói tisztet, a hová kemény kéz kell a vezetéshez.

– És azután az ország pénzügyeire nézve tartom fenn a kormányzói felügyeletet, mert azok is nagyon kivánják a rendet.

A főnemesek között egyedül Nádasdy Tamás tartotta meg előkelő büszkeségét Grittivel szemben. Nem is szemben, mert folyvást hátat fordított neki.

Grittinek besugták azt a hozzászító magyar főurak, miszerint Nádasdy azzal a szándékkal van ellene, hogy majd -54- egyszer összevész vele s akkor lovagias párbajra kényszerítve az olaszt, bizony le fogja őt kaszabolni s ekkép egész tisztességes úton szabadítja meg tőle az országot. A szultán sem haragudhatik meg érte, ha a kegyenczét és meghatalmazottját vitézi párharczban ölték meg.

– Kár pedig úgy hátat forgatni Nádasdy Tamás uramnak, mondá Gritti, egyenesen belekötve a főúrba. Mert ha akarom, tudom ám én kegyelmedet arra kényszeríteni, hogy a szemem közé nézzen.

– Állok szolgálatjára az urnak, szólt Nádasdy, szemközt fordulva, s kardmarkolatára téve kezét.

– Oh ezt nem karddal végezzük el. Mi olaszok nem nyúlunk mindjárt a spádéhoz. Külömben sem szokás, hogy egy kormányzó az alattvalóival verekedjék. Nekem van más fegyver a kezemben.

– Még annál is kellemetlenebb. Bizonyítékaim vannak rá, hogy kegyelmed Ferdinánd királylyal levelezésben áll.

– Azokért a bizonyítványokért ugyan kár volt a pénzét vesztegetni nagyságodnak. Családi ügyben fordultam a cseh királyhoz.

– De igen kényes családi ügyben. Kegyelmed szerelmes? No az egész rendén van. Az urak nem is tudják még, hogy a kincstárnok úr házasodik. Felhasználja a portyázásokat, hogy gyöngéd kalandokat keressen. Nekem minden járásáról biztos értesítéseim vannak. Szigetvárat nem tudta bevenni; hanem be tudta venni a szép Kanizsay Borbálának a szivét. Ez a legujabb conspiratiója.

– Én nem beszélek gúnyosan. Ez félig szívbeli ügy, félig országos ügy, a mennyiben Nádasdy uram épen a menyasszonya érdekében fordult már jó ideje, még a Roggendorf ostroma előtt Ferdinánd királyhoz. -55-

– Semmi sincs. Még abban, hogy egy János-párti zászlós úr egy Ferdinánd-párti grófkisasszonyba szerelmes, nem keresünk fölségsértést.

– Csak azért, hogy bebizonyítsam kegyelmed iránt való jó akaratomat. No hát itéljétek meg urak, mi lehetne egy vőlegényre nézve elviselhetetlenebb csapás, mint az, hogy ha az a minden szépséggel megáldott hajadon, a kit menyasszonyának nevez – egy szép napon – megszünne leány lenni és fiuvá változnék?

– Ahá! mondá János király, az én Nádasdym abban mesterkedik, hogy a szép Kanizsay Borbálát Ferdinánd király által fiusíttassa, hogy így aztán törvényes örökösévé lehessen atyja nagy birtokainak, a mik most még Ferdinánd hatalmában vannak? No ez ellen semmi kifogásom. Ferdinánd ám csináljon a Boriskából fiut, kegyelmed pedig asszonyt. A lakodalmán majd együtt tánczolunk. S hogy alkalmat adjak a derék Nádasdynak szívbeli ügyét előmozdítani, megbízom egy kellemetes követséggel – Bécsbe. – Én egy szép nagy remekművű ezüst paizst készítteték ajándékul Ferdinánd számára. Ezt vigye el neki, szives izenetem mellett. Azért küldöm neki ezt a paizst, hogy legyen mivel betakargatnia magát, majd mikor meg fogom támadni. Egy füst alatt aztán a menyasszonyát is fiusíthatja.

A király előhozatá a szép vert munkájú ötvösremeket s megbámultatá azt az urakkal. Erdélyi ötvös készíté azt.

– S már most Nádasdy uram, mehet ezzel a megbizatással hivatalosan Bécsbe, mondá a király. S ott elvégezheti a menyasszonya ügyét.

– Kár lesz Bécsbe fáradni a kincstartó úrnak, akár a -56- király, akár a menyasszony dolgában. A király dolgában azért, mert ezért Szolimán szultán könnyen megneheztelhet. A menyasszonya dolgában pedig azért, mert az ő ügyét már én egészen megfordítottam.

– No nem olyanformán, mintha a menyasszonyát elraboltattam volna, sőt inkább nagyon is meghagytam a leánynak, hanem a fiuvá lételét akadályoztam meg. Köztudomású dolog, hogy néhai Kanizsay László grófnak volt egy elsőszülött fia, a kit a dajkája, asszonya iránti boszuból elsikkasztott. Ez az eltünt gyermek most, férfikorában, előkerült. Az én szárnyaim alatt van, igen jeles ifju. Velem volt Sztambulban, a hol a szultán megkedvelte s kinevezte őt teszkeredzsijének. Német nevelést kapott. Dajkája Bécsbe vitte, ott rejtette el.

– Majd meglátja kegyelmed, hogy nem mesebeszéd. Kezemben vannak az irott bizonyítékok, melyek az ifju Kanizsay Kristóf eredetét igazolják. A minap, hogy Ferdinánd követe, Jurisich Sztambulban járt, be is mutattam neki ezt a nemes ifjut, ugyszintén a születését, eredetét bizonyító irásokat is.

(– Kitelik tőle, hogy Kristóf diákkal összeczimborázva, hamis okiratokat készíttetett Gritti.)

Nádasdy arcza lángolt a dühtől. Nem tekintve a király jelenlétét, haragosan távozott el a teremből. Gritti utána kiáltá gúnyosan: «nemsokára bemutatom kegyelmednek szeretetreméltó süvét!»

Tehát megindult a fátum. A kornak leghatalmasabb emberi alakjában személyesítve. Ez volt Szolimán szultán. Egy olyan hatalmas hadsereg közepett, a minőhöz hasonló alatt Attilla óta nem reszketett Európa földje. Minden -57- emberi számítás szerint el volt döntve a világrész sorsa. Háromszázezer főre menő, diadalmas hadjáratban kitanult, a hadászat minden eszközeivel ellátott, fanatizmustól lángoló, a halált gyönyörnek tekintő hadsereggel szemben, az egymással való harczban kifáradt keresztyén fejedelmek, hadsereg nélkül, pénz nélkül, lelkesedés nélkül, egyetlen kiváló hadvezérrel nem rendelkezve; még csak egy közös zászlóval sem birva, mely körül egyesüljenek! Ki volt már mondva az itélet.

És ekkor támadt egy ember, csak egy ember! A ki belemarkolt a fátumnak az üstökébe, «parancsolhatsz az isteneknek! parancsolhatsz Jupiternek, az egész olympusi istentanácsnak, de nem parancsolsz a magyarok Istenének!» S egy merész vonással keresztül húzta a fátum itéletét. Tett olyan dolgot, a mi lehetetlen, a mi elhihetetlen, a mi absurdum! A mit ha százszor elolvasunk, végig ruminálunk, nem tudunk megérteni, felfogni, egész képtelen nagyságában végigtekinteni. Egyetlen magyar ember hétszáz paraszttal megállítja Szolimán győzhetetlen hadseregét diadalútjában s megzápítja az egész hadjáratát. Ez a mesebeli csodahős volt Jurisich Miklós.

Végre valahára egy fénypont a rettenetes sötétség közepett. Egy maroknyi parasztnép arkangyalokhoz hasonló honszerelme, melyért meg kell bocsátania Istennek az egész magyar nemzet minden bűneit, hogy ne juttassa ez országot Sodoma és Gomorrha sorsára!

Milyen jól esik az ember szivének, mikor Kőszeg ostromát és védelmét lelki szemei előtt végignézi! Az maga a legszebb hősköltemény. Úgy, a hogy megtörtént. Költőnek nem szabad egy vonást hozzáadni. Csak azt mondhatja az olvasónak: «Keresd fel a történelemben Kőszeg ostromát s olvasd el végig! Föléledsz benne.»

Huszonöt napig tartotta fenn ez a kis város, ez a hadnagy, ez a hétszáz paraszt Szolimán szultán és Ibrahim rettentő táborát, minden ágyuik erre okádták a tüzeiket, a janicsárok szine-virága ennek az árkait temette be -58- hulláival. Fele elhullott a hős parasztoknak, maga a vezérök is két sebet kapott. A tizenkettedik ostromnál már a janicsárok a piacz közepéről futottak vissza, ordítva, hogy nem emberek, hogy túlvilági szellemek harczolnak ellenük, s utoljára is Ibrahim könyörgésre fogta a dolgot, hogy csak egy éjszakára engedje Jurisich a török zászlót kitűzni a várfalakra, akkor a szultán békén meghagyja a várában.

S ez a huszonöt nap elég volt Ferdinánd királynak és Károly császárnak, hogy egy hatalmas hadsereget összpontosítsanak Bécs alatt. Spanyol, olasz, magyar, cseh, német, morva, kilenczvenezernyi gyalog és harminczezernyi lovas tömegben volt egyesítve, oly hatalmas sereg, minél erősebbet a keresztyén világ nem látott régóta. Ha egy derék vezére van, diadalmasan ütközhetik meg az ozman hadsereggel, mely már akkor a szultán és Ibrahim vezérlete alatt alig volt számra erősebb. A sok rendetlen török-tatár had szerteszét portyázott Styriában.

A szultán Kőszeg alól előbbre vonult egész táborával, Bécs felé igyekezve.

Ekkor azonban a két tábor közé odaállt egy harmadik harczoló fél. A «csuma». Így nevezi a népajk. Rém, a ki az arczát nem mutatja, csak a keze nyomását érezteti. A lélekzete öl. Ott jár a nagy hadseregek nyomában; ülőszéke a tetemhalmok, miket a csatatéreken emelnek, ágya a mocsár. Mikor előjön a kaszájával, csak úgy dül előtte a «rend».

Egy napon azt jelenté Ibrahim a szultánnak, hogy a török hadsereget tizedeli a csuma. A ki este borzongást érez a tagjaiban, éjfélre tűzlángban van, reggelre hideg halott.

A szultán maga meg akart győződni a való felől. Előjött a sátorából, paripájára ült s vezérei kiséretében körüljárta az egész tábort. Nagy volt a halandóság a katonák között. Akármerre lovagolt a szultán, mindenütt sírásó, halotthordó -59- rabszolgákat látott; a sátorokból keserves kinordítás hangzott eléje. Néhol roppant nagy vermeket ástak, a mikbe tömegestül hányták a hullákat, oltatlan meszet döntve föléjük. A halott rabokat csak a tóba dobálták. Éjszaka roppant máglyákat gyújtottak meg, s azok körül álltak a katonák dideregve. Az a kék köd, mely lassan elterül a tó felől jövet, az a csumának a palástja. Jaj annak, a kit betakar!

Mikor hajnalhasadásra visszatért a szultán a sátorába, azt látta, hogy a sátora előtti őrök ott ülnek gubbadva, fejeiket térdeikre hajtva.

Belépett a sátora pitvarába. Ott ült két testőr a tevebőr szőnyegen. Azok is meg voltak halva.

Majd a kedvencz háremhölgye fülkéjéhez sietett. A hű eunuch ott feküdt, görcsöktől összehuzódott tagokkal, eléktelenült arczvonásokkal a függöny előtt. Azon is keresztül gázolt a rettenetes csuma.

Felrántá a kárpitot s ott látta a nyugágyon kedvencz tündérét, diadaljárata megédesítőjét, a szép Semsz-Unnahárt, márványfehéren, halottan.

– El innen! ordítá a szultán, kirohanva a sátorából, el ez átkozott országból! S azzal paripájára kapott s megadta a jelt a visszavonulásra. Az egész török tábor oly gyorsan kerekedett fel, hogy még a szultánnak a sátorát is ott hagyták, s az előhad ágyuit, a melyeknek a lovait elvitték a futó janicsárok, a komparadcsik a Fertő mocsaraiba ásták el. Vége volt a hadjáratnak.

János király ez alatt Esztergomot vívta. Volt valami tízezer embere hozzá: fele magyar, fele török. A száraz földről a király vezette az ostromot, a Dunáról Gritti. Hatalmas török hajóhad állt a rendelkezésére, mely öreg ágyúkkal törette a bástyákat.

Várday primás jó eleve elmenekült a várból. Őt Fráter -60- György értesíté Gritti pogány szándékáról s ezzel mindjárt meghiusította a renegát tervét, a mit a primás meggyilkoltatására épített.

Esztergomot tarták a Ferdinánd-pártiak Magyarország második fővárosának s a legjobb német és spanyol ezredeiket helyezték el benne védőseregül. Azok harczoltak is emberül.

A két Gritti fiu, Péter és Antal (az egri püspök) ez alatt abban tüntette ki a vitézségét, hogy a portyázó török csapatokkal bekalandozta a szomszédos vármegyéket s a legszebb leányokat, fiatal menyecskéket elragadozta. Valamennyit összehordták egy pompásan felszőnyegezett török gályába, mely a Duna közepén horgonyozott. Egész hárem, egész rabnő-bazár volt ottan már, melyet eunuchok őriztek. A két ifju vitéz testvérileg osztozott e paradicsomban. A sok ártatlan szűznek keserves sírása áthangzott nappal-éjjel a parton táborozó magyarokhoz szépen.

A király boszankodott ez istentelenség miatt; de nem tehetett semmit, a hajókon Gritti parancsolt.

Derék naszádos flottilla volt a törököké. Vízi ütközetet is folytatott a Ferdinánd-párti ágyus hajókkal s azokat a Piszke melletti hajósharczban tönkre verte s egész Komáromig űzte.

Mikor aztán jött a rémhír, hogy Szolimán szultán visszafordult s olyan gyors futásban igyekezik a Dráva felé, hogy Kaczianer nem birja utolérni: az Esztergomot vívó seregnél nagy lett a riadal. A szultán, Ibrahimmal együtt siettében elfelejté a szerteszét helyezett kisebb hadtestek vezéreit értesíteni gyors visszavonulása felől: azok ám lássák, merre meneküljenek?

Egy egész lovas hadtest, tizenötezer főre becsülhető, Veli basa vezénylete alatt arra volt kiküldve, hogy Stiriát, Karantánt, Felső-Ausztriát beszáguldozza, duljon és pusztítson. Ezek ellen a Ferdinánd-pártiak Török Bálint és Bakics szabad csapatjait küldék, a kiknek összevéve nem volt több háromezer lovasuknál, azzal a feladattal, -61- hogy a míg Kaczianer szemben fog rájuk támadni, vágják el a törökök visszavonulási útját.

Mikor a magyar és rácz szabad csapatok a Fertőhöz értek, a tó tulsó oldaláról átvezető halászok értesíték őket a nagy török hadseregnek hirtelen történt visszavonulásáról. Török Bálint rögtön éjjel útnak indult s hajnalra odakerült az elhagyott táborhelyre.

A török szultán biboros, aranyos sátora ott állt a lovak patkóitól feketére gázolt sík mező közepett, a tépett zászlót rongyokban lebegtette a kupoláján a szél.

A törökök annyira megrémültek a ragálytól, hogy senki sem mert a sátorhoz hozzá nyulni, hogy azt szétbontsa. Ott hagyták veszni. A magyarok aztán megosztoztak a selymen, bársonyon, a miből a szultáni sátor tákolva volt.

Az is nagyon kedvükre esett, hogy a pákászok rávezették őket a törököktől elásott ágyúkra, azokat kiszabadíták, lovakat fogtak eléjük, lőpor, golyó szintén előkerült: most már pattantyussággal is el voltak látva.

Ekkor ismét menekülő parasztok hírül hozzák a két kapitánynak, hogy jön Ausztria felől egy nagy török tábor errefelé.

Ugyanazon az úton, a melyen bevonultak Ausztriába, vissza nem jöhettek, midőn hírét vették a szultán visszavonulásának, mert útjokban minden falvat, eleséget elpusztítottak, kénytelenek voltak magyar földre térni.

Bakics András jó vitéz volt, azt mondá Török Bálintnak: «eléjük megyek én s majd kitudom, hogy milyen számmal vannak». A rácz vezér szokva volt az ilyen merész kalandokhoz, török ruhát öltött, nyeregszerszámot, kengyelt változtatott s egyedül egymagában beszáguldozott a török sereg közé, ott mindent kikémlelt s estére visszatért Török Bálinthoz.

– Veli basa egész martalócz dandára jön erre felé; tizenöt nagy lófarkas zászlót számláltam meg, iszonyú erővel vannak. Nem állhatunk velük csatát. -62-

– Csak hadd legyenek ők baromsokasággal, mi ellenben rendezett csapatokban vagyunk, ők összekeveredve, ha megütjük őket, Istené lesz a dicsőség, szétzavarjuk őket.

Erre a magyar és rácz kezet adott, hogy megvívják egymáshoz ragaszkodva az egyenetlen harczot.

S a vakmerő hadi fortély fényesen sikerült. A bozótban elrejtőzött magyar és rácz csapatok elébb engedték a martalócz sereget jól előre haladni, addig jelt nem adtak, mikor aztán már a török had dereka vonult el előttük, akkor egyszerre kisütötték ellenük a zsákmányul elfoglalt ágyúkat s azzal rájuk rohantak nagy «Szűz Mária» rivallással.

A török martalóczhad szétbomlott tömegben vonult előre, hasonlatos a vándorpatkányokhoz: a magyar és a rácz úgy dúlt benne, mint az oroszlán a tulkok csordájában. A török lovas elől-hátul meg volt terhelve zsákmánynyal, a mit idegen országból elharácsolt, az is gátolta a harczolásban. Fővezérük, Veli basa, mindjárt a csata elején elesett Török Bálint kardcsapása alatt; a mint ennek a dárdára tűzött fejét megpillanták a szarácsiak, elveszett a szívükböl az erő, leugráltak a lovaikról, gyalog menekültek az erdőnek. Ott meg a menekült parasztok fogadták őket fejszével, kaszával. Egy faluban három asszony nyolcz törököt vert agyon dorongokkal. A Veli basa dulár hadából egy szakasz sem menekült meg épen. Csak úgy ötével, tízével érkezének meg Budára az erdőkön keresztül, gyalog, fegyvertelen.

Gritti elébb megtudta azt, s már ki is adta a parancsot a naszádosainak, hogy fel kell szedni a vasmacskákat és aláevezni a Dunán Buda felé.

Hanem a két ifjú levente ekkor is kinn portyázott, szép szűzeket vadászni, a Mátyus földén.

Mikor aztán a futó siserahadtól megtudták a nagy veszedelmet, mely a török hadat érte, (a vert had rendesen -63- tízszeresnek hireszteli a megverőjét), akkor a két ifjúnak is az inába szállt a bátorsága: ugyancsak igyekeztek visszafelé czafolni a táti szárnya alá. – Az pedig már akkor evezett Buda felé: meghagyva a fiai hajóján kormányzó eunuchnak, hogy ha előkerülnek a drágák, szedje fel őket és vigye utána Budára.

Fráter György azonban, a midőn látá, hogy az az egy czifra gálya ott marad a Duna közepén, midőn a többiek éjnek idején aláfelé eveznek, hirtelen dereglyére szállt egy csapat hajduval s odaevezett a gályához. Ott semmi ellentállás nem fogadta. Az őriző eunuch felnyitá előtte az ajtókat. A barát előhívta a hajóterembe elzárt leányokat s mondá nekik, hogy szabadon bocsáttatnak s mehetnek haza busuló családjaikhoz. Volt nagy öröm és hálálkodás! A leányok vígan énekelve szálltak a dereglyébe, mely őket, többször fordulva, kiszállítá a partra, a hol szekerek vártak reájuk, a melyek rögtön hazájukba vitték.

Csak egy fiatal menyecske nem akart kimenni a hajóból; azt mondá, hogy ő jobb szereti azt a törököt, a ki elrabolta, mint az otthon hagyott urát; ő csak a rablójánál marad.

– Hejh! Te beste lélek! Kiáltá elszörnyedve Fráter György, hát te akarsz példát tenni a magyar asszonyok becsületében?

S fogá a körtefa pálczáját s istenesen végigvert amaz asszonyi állaton, a kit az ördög megszállott, mindaddig, a míg az ördögöt ki nem verte belőle. Akkor végre ezt is a dereglyébe lökte.

Mikor aztán a két Gritti-fiú nagy loholva megérkezék Esztergom alá s átviteté magát a horgonyon álló hajóhoz, csak az árván maradt háremőrt találta ottan: a paradicsom üres volt.

Az eunuch elmondá, hogy biz’ a szép hurikat kiszabadítá valamennyit az a fehér barát: a szőrös fülü.

– Hát a szép Katicza, a ki engem úgy megszeretett? kérdé Péter, az ifjabb fiú. -64-

– Az váltig maradt volna, de a barát jól rávert pálczával, erővel elhajtotta.

Erre a levente keservesen sírva fakadt, a mi bizony nem illett egy deli-béghez.

– Megállj barát! Kiáltá dühösen Antal, a nagyobb fiú. Ezért a véredet iszom meg!

Szolimán és Ibrahim egész Sztambulig meg sem pihent. A Grittiek is velük futottak. János király után senki sem kérdezősködött. Ő is Erdélybe huzódott, a hadai maradékát ott hagyva Budán, a hűséges vezérei alatt.

Egyedüli sikert Laszkó Jeromos vívott ki, a ki két hónapi ostrom után elfoglalá Palota várát a rablólovag Moré Lászlótól. Magát Moré Lászlót ugyan futni hagyta, váltságul a kincseiért, a melyeket a hires dulár összerabolt. Azokon aztán a győztesek megosztoztak. A király és az ország kincstára nem kapott belőlük semmit.

Ferdinánd király egyedül maradt a csatatéren. Volt százhúszezer katonája, vitéz, rendezett hadcsapatokban. Elég nagy haderő, hogy azzal Magyarországot elfoglalja Jánostól, a ki maga is félt már a kardja markolatától. – A tenyerén volt Ferdinándnak egész Magyarország, csak a markát kellett összeszorítania.

Ez a kisasszony, a ki a történetirásra van hivatva, nem ismeri se a mathesist, se a logikát.

Ha egy regényíró, egy poéta merne kifundálni olyan képtelen mesét, a minőt Clio kigondolt, olyan vesszőt futtatnának vele! Ilyen csekélységen fordult meg a világtörténet!

Török Bálint, Bakics Antal, miután Veli basa dulárhadát pocsékká verték, természetesen összeszedék a török-tatár had által a csatatéren hagyott zsákmányt; a mivel azok, Ausztriát bekalandozva, kastélyokat, templomokat kirabolva, megtölték az általvetőiket.

Erre a szüretre azonban megérkezék Kacziáner a maga -65- hadaival, mely németekből, csehekből, olaszokból és spanyolokból volt összeállítva, s azt mondta, hogy az a zsákmány őtet illeti meg, mert a törökök azt a németektől rabolták el. – S ebben Kacziánernek igaza volt.

Erre Török Bálint azt felelte, hogy mikor már a zsákmány a törökök kezében volt, akkor az a törököké volt. Annak van tehát joga hozzá, a ki fegyveres kézzel elvette tőlük. S ebben megint Töröknek volt igaza.

De a midőn Kacziáner ezzel szemben a «lex Bajovariorumra» hivatkozott, melynek erősségénél fogva az ütközet megnyerése mindig a fővezérnek az érdeme, és nem az alvezéré, az pedig bizonyos, hogy Veli basa dulárhadát ő maga, az öreg, kergette ki Ausztriából, annálfogva a diadal, a zsákmánynyal együtt, őtet illeti meg, – hát ebben megint a lex Bajovariorumnak volt igaza.

Úgy, de ezzel szemben Török Bálint egy másik törvényre, még sokkal régibbre appellált: a vadásztörvényre, melynek alapján hajtásba került dúvad, medve, farkas, mint vadászzsákmány, nem azt a lövészt illeti meg, a ki az első sebet ejtette a vadon, hanem a melyik az utolsó lövéssel földreterítette; – már akkor megint Török Bálintnak volt igaza.

Míg aztán fővezér, alvezér eként ungorkodék a principiális kérdés felett: Kacziáner olaszai és spanyoljai átvitték azt a praktikus térre s hozzá láttak, hogy ők maguk induljanak el rabolni, ott, a hol zsákmányt kapnak, a németektől. Úgy, hogy utoljára Ferdinánd királynak a német és cseh ezredeit arra kellett fordítani, hogy a fosztogató idegen segédcsapatokat kiveresse velük az országból. Végesvégül a sok idegen és hazai harczosnép úgy összeveszett egymás között, hogy a bécsiek Te Deum laudamust tartottak, a mikor a nagy ármadia végkép otthagyta őket s kiki hazament a maga országába.

És így a két rengeteg nagy ellenséges tábor, a török és osztrák szétbomlott, elpusztult, a nélkül, hogy egymást bár csak látta volna. -66-

Folytatását lelte ez a nagyszerű háború-parodia a rákövetkezett békekomédiában.

Mind a két ellenkirály átlátta, hogy fegyverrel nem tudják egymást legyőzni. Hátha szép szóval lehetne.

János király részéről maga az országkormányzó, Gritti csúszott-mászott Szolimán trónjához, Ferdinánd részéről pedig a két teljhatalmú követ, Wese és Nogarola. Elhozták a szultánnak Esztergom vára kulcsait selyem vánkoson. Könyörögtek, hogy fogadja a szultán fiául Ferdinánd királyt, hagyja meg az elfoglalt országrész birtokában, engedje lábaihoz rakni az ajándék-adót. A szultán azonképen fiául fogadta az ellenkirályt is s engedte (a kezeit nem véve elő a palástja alól) a követek által a térdeit csókoltatni.

A trón mennyezete mögött csak úgy fogta az oldalát nevettében Ibrahim és Gritti. Ők rendezték ezt a komédiát a saját tervükre s nagyokat nevettek Ferdinánd király, János király rovására, a kik, mint két durczás fiú, ketté repesztették a szép Magyarország mappáját s a kezükbe szakadt résznek szomorúan örültek. De a kit legnagyobban kinevetett a két cselszövő, az maga Szolimán szultán volt. Ezzel a kibékítési színjátékkal most már egész Magyarország Ibrahim és Gritti hatalmába lett adva; csak az alkalomra vártak, hogy a birtokot egész brutális őszinteséggel átvegyék.

Háborúról azután szó sem volt többé – nagyban; – hanem kicsinyben szépen megmaradt az a két ellenkirály várurai között, mint nemes mulatság.

Hát az országnagyok ugyan mit míveltek ez alatt jó Budavárában? János király nagy vadászatokon járt, a barát aranyat ásatott, borral, buzával kereskedett, a többi vígan gazdálkodhatott.

Hushagyó kedden azzal végezték a farsangot a budai főurak, hogy felnyittatták a Gritti palotáját Budán (egykor a Fuggereké volt) s abban rendeztek egy a római saturnáliákra -67- emlékeztető tivornyát; a melyben fő-fő mester volt Athinay Diák Simon. Ő válogatta ki a lakomára meghivandó szép menyecskéket Pest-Budáról, a kiknek a férjeiket a vacsoránál leitatták s aztán kedvük szerint mulathattak a szépségekkel. Végre mindannyit gazdagon megajándékozták.

Az ilyen dinom-dánom azonban tudvalevőleg sok pénzbe kerül s Diák Simonnak a ládája feneke is kongott már: a sóbányák jövedelme mind elfogyott rendén. Odament hát Nádasdy Tamáshoz pénzt kérni. A kincstartó felnyitogatta előtte az ország ládáit: nem volt azokban egyéb, mint afféle rosszpénzek, a miket senki sem akart már ajándékban is elfogadni.

– Azt Bogadi Diák János őrzi, a kit Gritti nevezett ki harminczados tárnokmesternek. – Ártándyt elcsapta a hivatalból, a kit a király nevezett ki azzá.

Bogadi János Diák épen a Gritti palotájában lakott. Athinay Diák Simon, maga mellé véve társul Dalkay Pozaka Pál czimboráját, rajta hajtott a harminczadoson s követelte tőle, hogy adja át neki vagy a kincstárnoknak a harminczadokból begyűlt pénzt.

Diák János kereken megtagadta azt a kivánságot, kijelentve, hogy ő neki csak Gritti Lajos, a kormányzó parancsol; ha az megjön, annak fogja átadni a summát.

– Dejsz’ azt hiába várod már; monda neki Diák Simon; megölette azt a török szultán, a fölötti boszújában, hogy a hadjáratot elvesztette; le is húzatta a bőrét, kitömette szalmával, úgy húzatta fel karó hegyébe az Athméidán piaczon.

– Hazugság ez! monda Diák János. Épen ma kaptam a kormányzó levelét, hogy három nap mulva megérkezik Budára. Én kegyelmeteknek nem tartozom számadással, engem a kormányzó nevezett ki harminczados tárnoknak. Annak fogom a pénzt átadni. -68-

Ekkor az urak erőszakkal megragadták Diák Jánost, megkötözték, bedugták egy sötét kamrába. Aztán a kulcsokat megtalálva, felnyitották a vasládát s a mi pénzt aranyban ott találtak, több, mint kétezer márkát, elvitték magukkal. Diák János feleségét ott hagyták egy szál öltözetben.

Ők maguk is elhitték a kósza hír meséjét, hogy a szultán megnyúzatta s kitömette Grittit.

Palotája szobáit felnyitva találta, a tivornya minden undok nyomaival. «Ki garázdálkodott itten?» A kulcsár megmondá: «Diák Simon, meg az urak». – Kereste Diák Jánost; azt megtalálta a rázárt kamrában, csaknem éhen halva. Megtudta tőle, hogy mi történt itt a távolléte alatt.

Erre Gritti, kétszáz janicsárt maga mellé véve, maga ellovagolt Zsámbékra, a hol Diák Simon kastélya állt; berontott hozzá; nem is vonta vallatóra; csak megkötöztette, a szekrényét felnyittatva, abban megtalálta a harminczadtárnoktól elhozott erszényeket, az ország pecsétjével volt ellátva valamennyi: csak egy volt felbontva s félig kiürítve.

Azzal Gritti Alajos, minden törvényszék nélkül, kiviteté Athinay Diák Simont a kastélya elé s ott saját házának a kapubálványára felakasztatta.

Hallatlan eset volt ez! Hogy magyar főnemeseket felakaszszanak! Birói itélet nélkül! Appelláta nélkül. A király kegyelméhez sem engedték folyamodni! És még akasztással kivégezni. Holott ez a pórok büntetése, a nemes embert megillető díszszel szokták pallos által kivégeztetni!

Bánffy nádor és Verbőczy cancellár e miatt erélyesen fel is szólaltak a kormányzó előtt s tiltakoztak az ország törvényeinek flagrans megsértése ellen. -69-

– Jól van! Mondá Gritti; tehát ezentúl az ország törvényei szerint fogok nyakaztatni.

Diák Simonnál, az elharácsolt közpénzeken kívűl még egy csomó levelet is találtak, melyekből világosan kiderült, hogy Athinay, a két Ártándy és Nádasdy Tamás régóta összeesküvést forralnak a Ferdinánd-párti urakkal s csakugyan való az, a mit Kristóf diák elhistorizált, miszerint maguk a János király fő-fő tanácsosai aljánlkoztak, hogy Budavárát, a foglyul ejtett királylyal együtt, kiszolgáltatják a németeknek.

Nádasdynak jó angyala volt a szerelme. Ő ugyanezen napokban egész titokban lóra kapott, s ellátogatott a menyasszonyához, Kanizsai Boriskához, Csákvárra, ott érte utol a rémhír, hogy Gritti a vérbiróság elé állíttatá a két Ártándyt, nagy hamar elitélteté s le is ütteté a fejeiket a «csatornakut» melletti téren. Nádasdy nem is ment aztán többet vissza Budára; hanem egyenesen felszaladt Pozsonyba, magával vivén a hegedüsét is, Tinódy Sebestyén diákot, ki e gyász esetnek szemmel látott tanuja volt: ő is vitte meg annak a hirét a patronusa után. Nádasdy ezzel nyiltan átpártolt Ferdinánd királyhoz.

János királyt elrémíték e négyes kivégzés hirei, melyeket Fráter György által tudott meg, mikor a hátszegi bölényvadászatról hazakerült.

– Ezt nem vehetem a lelkemre, a mit a kormányzó elkövet, monda a barátnak. Négy főnemest kivégeztet az én tudtom nélkül! S az ötödiket átkergeti Ferdinándhoz.

– Tudtam én azt régen. De ők hajdan jó barátjaim voltak. Ők fogadtak hadsereggel, midőn Lengyelországból visszatértem; ők harczoltak, győztek az én nevemben. A pataki diadal az Ártándyaké volt, meg Athinay Simoné. S most porba hull a fejük én miattam!

– Elvégre valakinek rendet kell csinálni az országban. -70- Te, uram, királyom nem tudsz, nem akarsz 1); Gritti tud és akar. Nekem is a szivemet szorítja, hogy ilyen két derék magyar főúrnak, mint az Ártándyak, meg kellett halni; Athinayt nem sajnálom. Az Ártándyakat nagyon szerettem, de jobban szeretem fölségedet és a hazámat. Athinayt és Pozakát közönséges rablásért végezték ki. Ezekből nem lett prédikácziós halott. A két Ártándyt a törvényszék itélte el. Aktáikat leteszem fölséged elé. Csak azt a négy levelet olvassa el belőlük, a melyeket Ártándy Pál írt Athinaynak.

– Milyen ocsmány árulás! Hadsereget gyűjtött alattomban a Tisza mögött, hogy engemet elfogjon, mikor Erdélyből visszatérek, s aztán kiszolgáltasson Ferdinándnak! – Milyen kedves komám volt. Két fiát én tartottam a keresztvízre! – Most azok árvákká, földönfutókká lettek.

A király igazán nem tudta, hogy magát sirassa-e, vagy az áldozatul esetteket. – Ismét más tárgyra ugrott át az esze.

– De hát, mondsza csak, hogy lehetett Ártándy Pált fogságra ejteni, ha ő egész hadcsapattal vette magát körül a Tisza mögött, a hova csak réven keresztül lehet jutni?

– Nagy praktikával. A kormányzó Laszkó Jeromost bizta meg Ártándy Pál megfogdosásával, a ki ezt igyen hajtá végre. Csak négy szekérrel utazott le a Tiszához s csak tizenkét hajdut vitt magával. Három szekeret a hajdukkal együtt elrejtett a nádasban, maga egy szekérrel lehajtott a Tiszához, csupán egy puskafeltekerője kiséretében s ott elkezdett kacsákra vadászni. A durrogatásra odajött a tulsó parton sátorozó Ártándy, s a mint egymásra ismertek, átkiabáltak egymáshoz a vizen keresztül. -71- «Mit csinálsz itt czimbora?» Kérdé Ártándy. «Kacsázok, gyere át, van jó borom, egri vörös, nagyot igyunk». Ártándy látva, hogy Laszkó csak másodmagával van, nem tartott semmitől; ő is maga mellé vett egy csatlóst s azzal átevezett a jó pajtáshoz, s aztán együtt vadászgattak. Egyszer aztán leültek falatozni. «Ugyan bizony jó volna egy kis borsos halászlé!» Mondá Laszkó. «Eredj szolgám a szekérhez, hozd ide a pendelyhálót». Az alatt a két úr tűzet rakott, felakasztotta a bográcsot a szolgafára, a melybe Ártándy beleaprította a horoggal fogott kecsegéket. «Ejh, lassan megy ez így!» Mondá Laszkó, midőn a a hajdu a hálóval megérkezett. «Majd mingyárt csinálok én egy jó fogást ezzel a hálóval: tudom, hogy fogok vele egy nagy csukát!» S azzal neki kerekítve a pendelyhálót, olyan ügyesen hajítá azt a tűz mellett guggoló Ártándy fejére, hogy az egészen belekeveredett a háló szövevényébe. Erre a lesben álló hajduk előrohantak a nádasból, Laszkó kiáltására. Ártándy eleget kiabált a tulsó parton levő katonáinak, hogy jőjjenek segítségére; de míg azok átusztattak a vízen, Laszkó a négylovas szekerével, a melyre Ártándy Pált feldobták, nagy egérútat vett. Üldözték Egerig, sarkában nyomulva; de ott nyomát veszték s egész éjjel futtatva, reggelre felhozta Budára Laszkó Ártándy Pált s rögtön bedugták a Haragos tornyába.

– Vezér hiján ki szétugrott, ki pedig Czibakhoz ment; boszut esküdni Gritti fejére vezérük halála miatt.

– Rosz aspektusok ezek! Szólt a király csüggeteg kedélylyel. A csillagokban van a hiba. Megjövendőlte ezt nekem a káplán, mikor a mult nyáron a hosszú farkú csillag megjelent az égen, a milyent ember nem látott még az én emlékezetemre. – Én azt álmodtam a múlt éjjel, hogy kibékültem Ferdinánddal – és azután, hogy fölébredtem is, sokat gondolkoztam rajta. Mi a te tanácsod?

– Fölséges uram! Ez az én papi köntösöm megmondja az én tanácsomat. Nekem hitemben áll a békesség -72- az emberek között. Tégy próbát vele. Csak arra kérlek, hogy Laszkóra ne bizd a Bécsbe járást, a hogy már egyszer tevéd; mert annak sokféle húr van a hegedüjén; s ha Gritti megtudja a te békülési szándékodat az ellenkirálylyal, bizony rád uszítja a török nagy vezért, mert az ő buzájuk nem virágzik a béke napja alatt.

János király megbizta vele Fráter Györgyöt, hogy fundálja ki a föltételeket, melyek alatt Ferdinánddal megköthetné a békét. Bele fáradt már teste-lelke az uralkodásba, a melyben a király nem más, mint egy koronás rabszolga, a kinek a szultán minden csivasz cselédje parancsol, az ő parancsolatjait pedig úgy fogadják, hogy a levelét leköpik, széttépik, csizmával tapossák.

Fráter Györgynek ez a békekisérlet is beleillett a messzelátó tervébe. Először időt nyert vele és alkalmat a kábító zürzavarban valami rendet csinálhatni; – azután pedig tudta jól, hogy nem lesz annak a békekisérletnek semmi befejezése. A két király szivesen elfogadná a kibékülést: de az apró emberek, a kik körülveszik őket, azok meghiusítják azt.

Rossz vigasztalás ugyan: de mégis elégtétel, hogy azok a magyar főurak, a kik Ferdinánd királyt támogatták, még a János-pártiaknál is önzőbbek voltak, s a német tanácsosok még tultettek rajtuk. Egyik fél sem szégyenlheti magát a másik előtt; maga előtt mind a kettő.

Jánosnak legalább volt «egy» hive, a ki egy magas czélért ragaszkodott hozzá; de Ferdinándnál mindenki csak azt kérdezte, hogy «mit adsz?» s mentül jobban tömte őket, annál éhesebbek voltak.

Ferdinánd a koronát követelte vissza Jánostól; János viszont cserébe követelte a maga ősi birtokait, várait, uradalmait, melyeket atyjától örökölt. Ez a legigazságosabb, a legbecsületesebb föltétel volt. -73-

Ámde azok a várak, uradalmak mind ki voltak már osztva Ferdinánd által a hozzánőtt magyar főuraknak: a Thurzóknak, Báthoryaknak, Serédyeknek, Bebekeknek s inkább ég föld összeszakadjon, mint hogy azt ők visszaadják. Azt mondták, adja oda Ferdinánd Jánosnak inkább az özvegy királyné birtokait, az pedig testvére volt a királynak. Senki sem akarta kiadni a maga prédáját a kezéből.

Itt van Török Bálint! Az is sok birtokot kapott már Ferdinándtól. Azok mind a Dunán túl feküdtek. Ezeket lehetne cserébe adni Zápolyának a szepesiekért.

Török Bálint ugyan hatalmas, derék vitéz, sok szolgálatot tett Ferdinándnak; de a hadizsákmány ki nem adásáért a német vezérek előtt ingratissima persona, különösen Kacziáner dühöng ellene, s szitja a haragot az udvari körökben.

Gritti, összeszedve minden pénzt, a mit az ország különböző ládáiban talált, (ezt nevezte ő kormányzásnak,) a fiaival együtt ismét visszament Sztambulba. Az itt maradt uraknak megigérte, hogy küld maga helyett még rosszabbat.

Ezt az időt felhasználta Aszszán basa, a belgrádi alvezér, hogy egy erős hadsereggel betörjön Horvátországba.

Ferdinánd leküldé ellene Kacziánert, derék haddal, a kinek előhadát Török Bálint vezette.

A mint a derék magyar vezér a Muraközben tábort ütve, farkas-szemet nézne Aszszán basával, odavetődik hozzá Tinódy Lantos Sebestyén, a kinek énekes verseit mindenha kedvelte a magyar főur.

Pártfogója Nádasdy Tamás asztalánál hallotta a vendégeskedő főuraktól, midőn a bor feloldotta a nyelveket, azt a tréfás kabalát, a miben a pozsonyi és bécsi urak -74- megegyeztek. Hogy János királyt kielégítsék, de még is a felső vidéki főuraktól semmit el ne vegyenek, hát (a hogy a népmesében van) feláldozzák maguk közül azt, a kinek a neve legrutabbul hangzik: jó Török Bálintot. Annak a birtokait ajánlják fel Zápolyának.

És hogy ezért Török Bálint meg ne haragudjék, arról is nagyon szépen gondoskodtak. Úgy tesznek vele, mint Dávid király Uriással. Kacziáner parancsot ad Török Bálintnak, hogy kezdje meg az ütközetet Aszszán basa ellen. Mikor aztán a harcz javában folyik, akkor Kacziáner takarodót fuvat; de Török Bálintot elfelejti értesíteni a visszavonulásról. Azt azután a törökök mindenestől lekaszabolják.

A poéták mindig becsületesek! Lantos Sebestyén nem birta ezt a cselvetést elnyögni; ott hagyta a borozó társaságot s késő éjjel neki vágott az útnak, gyalog felkereste Török Bálintot s elmondta neki, a mit megtudott.

Török Bálint e miatt szertelen haragra gerjedt, hogy így jutalmazzák meg azt a sok diadalmas harczot, a mit ő Ferdinánd javára megvivott: most az ő vérével és vagyonával akarják kifizetni János királyt. A barátai esküsznek össze ellene.

A midőn Kacziáner fővezértől megkapta a parancsot, hogy kezdje meg az előhaddal az ütközetet Aszszán basa ellen, Török Bálint a helyett egy oldalsétával kihuzta a maga dandárát az ellenség és Kacziáner hadserege közül. Ekkor aztán a belgrádi basa a német hadsereget egész készületlenül lepte meg s a nem várt ütközetben úgy szétverte, hogy maga Kóczány vezér is alig menekült meg belőle, kevesed magával. Otthon Bécsben aztán Ferdinánd király, mint árulót, börtönre vetteté.

A halálosan megsértett Török Bálint pedig derék csapatjaival együtt egyenesen felment Budára s felajánlá a szolgálatát János királynak. -75-

Ime a békealkudozásnak az lett az eredménye, hogy Ferdinánd király elvesztette a számbavehető hadseregét, János király pedig kapott egy derék, begyakorlott dandárt s ahhoz egy kitünő hadvezért, eddig legerősebb ellenségét, a kinek hűsége a legbiztosabb fundamentumon nyugszik, az elhagyott párt elleni engesztelhetlen gyülöleten.

(A korszak jellemzésére azt is jegyezzük fel, hogy ezen viszontagságos idők alatt országgyülések is tartattak Magyarországon: még pedig Babocsán, Bélaváron, Zákányon és Kenesén. Mindezek ma is létező helységek. A kinek jó szeme van, megtalálhatja őket a térképen. Ezekre az országgyülésekre mind a Ferdinánd-párti, mind a János-párti urak felgyülekeztek, a mennyi épen a faluban elfért; indítványaik között, melyek határozatra soha sem emelkedtek, legderekasabb az, hogy nekik sem Ferdinánd, sem János nem kell királynak, mert ők inkább a töröknek magának adják oda az országot.)

Gritti ismét visszatért Sztambulból, de ezuttal nem Belgrád felől jött be; hanem Erdély felől. Hozott magával a kétszáz rendes jancsár testőrön kívül még kétezer török és görög lovast és puskást.

Hatalmasodó szándékát már a Dunán átkelésnél elárulta, a hol a szilisztriai kormányzó bojárt, Illést, azért, mert nem rendelt elég hajót az átszállításra, a parton felakasztatá.

Memhet bég előre tudatá Fráter Györgygyel Gritti szándokait, hogy királylyá akarja magát tenni Magyarországon, Zápolyát elfogatja s lánczraverve Sztambulba küldi, Dóczy Jánost kinevezi nádornak, Batthányi Orbánt temesi bánnak Petrovics helyett, Laszkó Jeromost erdélyi vajdának.

Fráter György nem szólt a királynak erről semmit; hanem -76- a saját zsoldos csapatjait Kun Gothárd vezetése alatt összegyüjté Erdélyben.

Gritti Brassó felől jött be, a hol a határon a nagyobbik fia, Antal fogadta egy magyar lovas ezreddel s a pártjához tartozó magyar főurakkal. Brassóban mind a János, mind a Ferdinánd-párt vezérei jöttek eléje üdvözlésére; amaz volt Kún Gothárd, emez Majláth István Fogaras kapitánya.

Grittinek elmondta azt már Dóczy János, hogy minő szép czimekkel szokta őt Czibak emlegetni. Szabadszájú ember volt a vajda, a ki mindenkit megsértett a szavaival s e miatt volt legtöbb ellensége. – Dóczy azonfölül nem tudta neki elfelejteni a királyi asztalnál kapott arczulcsapást. – Most itt volt az ideje a visszafizetésnek.

A jó ürügy megvolt rá. Czibak Imre, a kinek szintén soha sem volt elég, a mivel birt, addig zsarolta János királyt, hogy adományozza neki Vajda-Hunyadot, míg Zápolya beleegyezett. Ugyde annak a várnak Ferdinánd volt a névszerinti ura, Czibak tehát ostrommal foglalta azt el. Ezért a kormányzó maga elé idézte őt a béke megszegése miatt, melyet a szultán Ferdinánddal kötött.

Czibak Imre, a mennyire egész ember volt test dolgában, annyira fél-ember volt lelki állapotban. Fél öklével leütött egy tulkot, s egy szapu buzát egy maga feltöltött a garadra; sőt nem volt az a kovács üllő, a mit a kardjával ketté ne vágott volna; hanem erős elhatározásra nem volt elég lelki adománya.

Gritti távollétében egyre kente a markát, hogy majd így meg amúgy kifordítja ő a bőrét a renegát olasz fattyunak; gyüjtött is maga körül elég jó dandárt, a melylyel a bitorlót bizony összecsépelhette volna; de mikor kenyértörésre került a dolog, akkor elhagyta a lelki ereje. A testi erejében még bizott. Biztosra vette, hogy ha ő az egyik kezébe fogja a tollas buzogányát, a másikba damaskusi -77- szablyáját, nincs az a török tábor, a kin ő keresztül ne vágja magát.

Mégis előreküldé Grittihez az udvari káplánját, Péter pátert, holmi arany, ezüst ékszerekkel, többek között egy szinaranyból készült s drága kövekkel kirakott serleggel, mely még azonfölül aranypénzzel volt megtöltve, hogy engesztelje ki a kormányzó haragját; majd maga is el fog következni.

Dóczy János azonban elszedte az ajándékokat s megvesztegeté a papot; adott neki egy zacskó rézpénzt, hogy csak térjen vissza s mondja Czibaknak, hogy szivesen látja a kormányzó, jőjjön bátran.

A saját káplánjától elámítva, nem is hozott magával Czibak valami nagy kisérő csapatot; csak huszonöt lovast, azokat is Felmér helységéhez érve, elhelyezé kvártélyra a házakban; ő maga pedig künn a mezőn ütteté fel a sátorát s abban aludt éjszakára.

Nagy testű, vérmes ember lévén, soha sem aludt szobában, félt a gutaütéstől; hanem télen-nyáron sátor alatt huzta ki az éjszakát, farkasordító hidegben is. Ekkor pedig épen nagy kánikula volt.

Gritti azonban megértve, hogy Czibak közeledik, rendeletet adott Dóczy Jánosnak, az pedig Batthányi Orbánnak, hogy menjenek eléje s fogják el útközben.

Süketes éjszakán érkezének meg a magyar főurakkal küldött janicsárok s mindjárt rátaláltak Czibak sátorára, mely egy vadkörtefa alatt volt felhúzva.

Erre a szóra felébredt Czibak Imre, s kitekintett a sátora nyilásán. Az egyik kezében volt a kardja, a másikban a buzogánya. Mikor meglátta a kétszáz janicsárt, azt mondá: «Hát csak ennyien vagytok?»

Arra a janicsárok, Dóczy jelszavára, megrohanták a vajdát, fegyveres kézzel. De Czibak jobb és balkezével -78- osztogatva emberölő csapásait, nagyhamar egész sánczot emelt maga körül holttestekből. A hányszor odacsapott, annyiszor nyikorgott a Mohamed paradicsomának kapuja sarka.

Végre azt találták ki, hogy elvagdalták a sátorának a feszítő köteleit s erre a ponyvák a fejére hullván, ott elnyomták a tehetetlenné lett vitéz embert a ráröffent janicsárok s kivégezték számos tőrdöféssel. Végre egy lovas hadnagy, Ghyczy István levágta a fejét. A testét bevitték Szebenbe s ott eltemették.

Harmadnapra éjjel egy nagy meteorkő esett alá nagy robajjal azon a helyen, a hol a vajdát megölték, a nép nagy eseményeket jövendölt a csillaghullás csodájából s azok nagyhamar be is következének.

Gritti Alajos (vagy a hogy a törökök hitták «Ogli bég») ez alatt vigan mulatozék Brassó alatt. A városon kívül ütteté fel a sátorát a fegyveres hadai közepett. Oda hivta meg a lakmározásra a magyar urakat. A kormányzó egész keleties pompával utazott. Teveháton szállították utána a drága szőnyegeket, arany, ezüst edényeket, bőrkereveteket, akár csak a szultán utazásánál. Bajadéreket és abelérákat is hozott magával, a kik tánczaikkal, tagficzamításaikkal mulattaták a lakomázó társaságot. Épen szüret ideje volt, s az alkorán a törököknek is megengedi, hogy must korában a kiforratlan bort megigyák; annálfogva gazdák és vendégek torkig lakhattak a jóból. Kun Gothard és Majláth István is ott voltak a lakomán.

A kormányzónak ilyen nagy parádéval történt megérkezésére minden világrészből odaszaladának az idegen nemzetbeli «fukarok».

«Fukar» volt az elnevezése a hajdankorban annak a vállalkozónak, a ki nagyban vásárolt, kereskedett, a királyi javadalmakat kibérelte, az uraknak és fejedelmeknek pénzt adott kölcsön s aztán ő látta, hogy kivel fizetteti vissza? – négyszeresen, ötszörösen.

Háromféle fukar is serénykedett a szolgálataival Gritti -79- körül: egy zsidó, egy görög, meg egy örmény. Üres kézzel egyik sem jött.

Az örmény az erdélyi sóbányák bérletét akarta elnyerni; a görög abban sántikált, hogy a nemrég Erdélyben feltalált aranybányát és pénzverést elkaparítsa; a zsidó pedig szabadalmat követelt az összes gabona, bor, gyapju és bőr kivitelre.

Mind a hárman tolmács által beszéltek Grittivel. Memhet bég mondta el törökül az ajánlataikat, úgy hogy a jelenlevő magyar urak nem értettek azokból semmit. Memhet bég azonban mind azt a legelső találkozásnál elmondta Fráter Györgynek, innen nem tudta meg Szerémy.

Csoda dolgokat igértek Grittinek. A zsidó fukar azt fogadta, hogy Grittinek az egész udvartartását egy maga ellátja, ha a kereskedelmi monopoliumot megkaphatja s azonfelül tizezer aranyat fizet évenkint. A görög arra vállalkozott, hogy Budavár utczáit veres réz tetővel födi be; az örmény pedig valamennyi budai héviz fürdő pompás átalakítására igérkezett; a melyekhez a várból egyenes tornácz vezetne, gyantáros födéllel.

Gritti azt felelte nekik, hogy a külső kereskedést, meg a verespataki aranybányát még most a «barát» tartja a kezében.

– Lehet azon segíteni, mondá ravasz hunyorgatással a görög fukar. A barát szereti a fügét. Majd küldünk neki olyant, a milyennel a nyemeczek a Szibinyáni Jankó fiát, a Mátyus Krált elküldték a paradicsomba.

A miroboláns igéreteknél még jobban beszéltek a hozott ajándékok. Mindegyik fukar odarakta Gritti elé az asztalra a táskájából a «foglalót». Arany dobozkákban ritka szép drágaköveket. Ez volt Grittinek a gyöngesége: a gyémánt, rubint, smaragd, zafir, meg a csodálatos macskaszem s a nemes opál. A magyar urak bámultak ennyi felhalmozott kincs láttára, a mi Gritti előtt összegyült. Valjon mi lesz ennek az ára? -80-

Utoljára tartogatták a fukarok a legnevezetesebb ajándékaikat: mikor a fekete kávét hozták. A mokkanedv már akkor kedvencz itala volt a török uraságoknak. Azt Arábia termé.

Ekkor a zsidó fukar erszényéből egy ökölnyi világossárga kristálytömeget vett elő.

Ezt izleld meg, kegyelmes uram. Ez a kristálylyá vált méz. Az új világból hozták, a mit a portugállok fedeztek fel. Ez a kővé vált méz ottan a nádban terem, azért nádméznek hivják. Ez még a török császár asztalán sem volt, te izleled meg először.

S hogy bebizonyítsa, miszerint nem valami gáliczkő az, a mit kinál, a késével letört belőle egy darabot s azt a fogai alatt megropogtatá. Arra a többi urak is bátorságot vevének a csodálatos ehető kristálynak a megkóstolására s mindnyájan azt mondták, hogy ez valóban édesebb a lépes méznél s igaza van a fukarnak, hogy ez a kávéban felolvasztva, azt mennyei itallá nemesíti. (Még ma is nádméznek hiják Erdélyben a czukrot.)

Azonban az örmény fukar sem maradt hátra. Ő pedig egy arany dobozkát felnyitva, abban tíz szem – kukoriczát tett a kormányzó elé.

– Ezt nézd meg, kegyelmes uram. Ez az uj világból való búza, a melynek a szára olyan magasra nő, hogy a lovas katona nem látszik ki a vetésből, egy szem után ezer terem. Ezzel az egész országodat beültedheted. Még most senkinek sincs, én hozattam az első magot. Ez annyit fog érni a te kezedben, mint Faraónak a hét kövér tehene.

Végre a harmadik fukar állt elő: a görög. A mit az egy bőrzacskóból előmarkolt, az nem volt egyéb, mint holmi száraz levél, apróra összevagdalva, a mi olyan, mintha szemét volna. Hanem aztán mikor azt egy eleven parázszsal töltött medenczére hinté, olyan fölséges zamatú -81- füstöt terjesztett, hogy annak az illatától a paradicsomban képzelte magát az ember.

– Ezt is az újvilágból hozták. Nikótfüvének nevezik. A ki ennek a füstjét beszívja, elfelejti minden búját-baját: ha álmatlanság bántja, elalszik és szépet álmodik tőle, ha rettegés éri, bátor szivet kap tőle. Ez elüzi a pestist, a patécsot, a hideglelést. Ha ezzel füstöltek volna Szolimán szultán sátorában, nem halt volna meg a kedvencz kadinája. Én egész gályával fogok neked ilyent szállítani.

A kinek legelőször dohányfüsttel tömjéneztek, az nem csoda, ha kis Istennek érezte magát. Magyar és török urak mind tele tüdővel szitták be a füstillatot. Ez a fukar fölülmulta valamennyit a kedveskedésben.

Ő előre vágtatott a szebeni erdőből, hogy a Czibak meggyilkoltatásában részes voltát eltagadhassa, s vigan megebédelt Gritti sátorában, mint a ki semmiben sem tudós. Olyan jó etyepetyéje volt, hogy csak egy étekfogást is el nem hagyott menni, hogy ne evett volna belőle.

A lakomának vége is volt már, a midőn Batthyányi Orbán megérkezett a lovas csapatjával a táborba.

A mint a lováról leszállt, egyenesen Gritti sátorához sietett. A pánczélja fölött egy hosszú meggyszin köpönyeg volt rajta.

A midőn Gritti a kiküldött kapitányt egyedül látta belépni a sátorába: bámulva és haraggal förmedt reá:

– Ugyan hozom! mondá Orbán úr, s azzal köpönyege alól elővéve a nagy bőrtarisznyát, belenyult s kivette belőle Czibak Imre levágott fejét az üstökénél fogva. – A kormányzó előtt állt egy nagy ezüst tál, tele mogyoróval: abba letette a vajda fejét: «itt van neked Czibak Imre!»

Kun Gothárd és Majláth uramék elszörnyedve ugrottak fel az asztaltól, a mint jó barátjuk, vajdájuk levágott fejét meglátták. Hogy a hős vezér, a kinek megjöttére vártak, így -82- jelenik meg közöttük! Az ünnepelt alak, a kinél az erdélyi nép senkit sem szeretett jobban, a kire úgy emlékezett, mint többszörös megszabadítójára: egyszer a fekete czártól, másszor a rablóvezér Balikától mentette meg a szorongatott lakosságot, s a zsákmányt visszaosztotta a károsultaknak. És nem vétett semmit! Még vádolva sem volt semmiféle bűnnel. Együtt mulattak, szüreteltek, tréfáltak még e napokban: s ma itt van előttük, egy levágott fő, mely sámsoni törzsét elvesztette, s néz reájuk azokkal a kővé vált szemekkel.

Dóczy azonban szokva volt már az ilyen asztaldíszhez János király lakomáiból. Részeg is volt. Nem tudta eltitkolni az örömét.

– Heh! Te nagy szószátyár! Ide kerültél hát! Köszönheted ennek a te rossz nyelvednek! Most rágalmazz már! Most mondjad a csúfságokat a szemembe!

De Gritti józan volt; mert ő a törökök láttára nem ivott bort, s észrevevé a két főúr arczán a nagy felindulást. Ő is elkeseredést színlelt, sírva fakadt, «miként Julius Cæsar Pompejus feje fölött».

– Nem ezt akartam én! zokogá. Nem akartam én őt megöletni. Azt parancsoltam, hogy élve hozzák elém. Ki mondta, hogy öljétek meg a vajdát?

Batthyányi Orbán egyenes lelkű ember volt, urát adta a cselekedetének: rámutatott Dóczyra.

– Nekem az alkormányzó uram parancsolta, hogy vágjuk le a vajdát a sátorában.

Erre Dóczy a részeg ember vakmerőségével kiálta fel: «az nem igaz! Én ott sem voltam a vajda sátoránál».

Orbán úrnak megtagadta nyelve a szolgálatot. Megnémult. Nehéz is arra kadencziát találni, mikor egy fő-fő uraság, az előljáró mester még azt is eltagadja, hogy jelen volt a gyilkos vérengzésnél, a mit ő maga intézett.

– Hadd őket menni! szólt dévánkodva Dóczy. Csak rókát vadászni mennek. Szokás az Erdélyben, hogy a vendégek háromszor is felkelnek az asztaltól. Majd ha megkönnyebbülnek a terheiktől, megint visszajönnek.

De a két főúr bizony nem került többet vissza Gritti sátorába. Azok rögtön lovaikra kaptak s addig meg sem álltak, a míg Brassó kapuján belül nem voltak.

– «Halált halálért!» felelt rá Kun Gothárd. Innen el nem viszi az irháját többet ez a taliánba ójtott török!

Brassóban épen vásár volt, a piacz tele székelyekkel. Kun Gothárd rögtön körülhordatta a tivatulussal a véres kardot, fegyverbe szólítva a népséget.

– Nagy ellenség ütött közénk. Gonosz uraság. Gritti a talián neve, Ogli bég a török neve. Mint a vipera a madárfészekbe, úgy lopózott közénk, hogy megegyen bennünket. Megölette a vajdánkat orozva, a mi jó atyánkat, Czibak Imrét. Boszura fel székely! czinemintye oláh! falakra szász!

S a kiáltó szónak roppant hatása lett. Patóczy Miklós, a megölt Czibak unokaöcscse, maga kapta kezébe a véres kardot, s beszáguldozta vele a Székelyföldet. Kun Gothárd, Majláth gyorsan fegyverbe öltözteték a hadaikat.

S a székely, ha verekedni hívják, nem tart elébb tanácsot a lábával: «édes lábam! akarsz-e menni, vagy nem akarsz?» hanem azt mondja, hogy «elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind!»

Gritti nagyhamar azon vette észre, hogy a tábora minden oldalról körül van fogva fegyveres népekkel. Növelte a veszedelmét az, hogy egy éjszaka egész magyar lovassága, kapitányával, Batthyányi Orbánnal együtt otthagyta a táborát s átment a felkelőkhöz. Majláthék megbocsáták -84- neki az elkövetett gyilkosságot, ő csak eszköz volt abban; de az intéző kéz ellen fordult a haragjuk.

Gritti előbb erővel akart utat törni magának, de mindenütt visszaverték. Majd a moldvai vajdának, Péternek üzent, hogy jöjjön segítségére; de még az oláhok is ellene fordultak. Gyűlölte azt minden nemzet. Utoljára Dóczy tanácsára bevette magát a bástyákkal körülvett Medgyes városába. Oda azonban a jó szászok csak oly módon bocsáták be, hogy elébb az asszonyt, gyereket kiküldték a havasokba; a férfiak pedig bevették magukat az erős kőfallal kerített templomudvarba, melynek kaszamatái, szász mód szerint, egyúttal az egész város népe szalonna- és lisztraktárául szolgálnak. Így aztán Gritti kívül is, belül is ellenség közé volt szorítva.

Ebben a nagy veszedelmében elküldé Memhet béget Budára, szájába rágott izenetekkel, János királyhoz és Laszkó Jeromoshoz.

A tolmács szerencsésen megérkezett s mindenekelőtt Fráter Györgyhöz köszönte be.

János király Gritti elől vándorolt vissza Buda várába. Ott ugyan nem fogadta senki. Fő-fő zászlós urait kivégezték, elugratták: csak Laszkó Jeromos volt helyben. Azt pedig hiába hivatta magához: azt vetette a főúr, hogy nagy beteg, nem állhat a lábára. Tartott a számadástól. Csupán Fráter György volt a király mellett.

De Memhet béggel egyidőben Paksy Ferencz is megérkezett Majláthék táborából, a ki viszont kérte János királyt, hogy ne siessen Gritti felszabadítására, majd igazságot tesznek azzal maguk az erdélyiek.

– Mit tegyek hát? Mennék Gritti felszabadítására, ha volna katonám. De hol venném? Ők maguk mindent kivettek a kezemből. Ha pedig veszni hagyom, a szultán én rám haragszik meg. Talán Török Bálintot lehetne a mezei hadaival Erdélybe küldeni? -85-

– Csak hagyd te Grittit a maga sorsára, királyom, mondá Fráter György. Ime, hogy világosan lássad, mi vár reád, ha ez a Bég Ogli megöröködik ebben az országban, olvasd el ezt a levelét, a melyet Laszkó Jeromoshoz írt Sztambulból a renegát.

Azzal átadta a királynak azt a levelet, melyet Kristóf diáktól vettek el Nagy-Enyeden.

– S én ezt a kigyót melengettem a palástom alatt! Gyöngyökben fürösztöttem, aranynyal szárítgattam: még is engem mart meg.

Az elővigyázó főnemest azonban nem lehetett olyan könnyű szerrel megfogdosni. Annak a palotájából egy földalatti lépcső vezetett le a Dunáig s ott állt a hajója, a melyen elmenekülhetett.

Fráter György azt mondá Memhet bégnek, hogy keresse fel Laszkót, de csak annyit mondjon neki, hogy itt van már Gritti, nagy erővel, nap-nap mulva itt terem Budavárában.

A mint ezt a jó hírt meghallotta Laszkó, egyszerre meggyógyult a hideglelésből, kiállt a derekából a zsába, felkelt, felöltözött, előhozatta a lovát, hogy ő most megy a királyhoz. Nem félt már Zápolya haragjától.

Mikor aztán a királyi palota elé megérkezett, a kapuban a vicevárnagy fogadta, az ifjú Amadé István.

– Nincs már neked semmi beszéded a királylyal. Itt vár rád egy pár szép kösöntyű a két kezedre, lánczczal együtt.

S ott rögtön békót vetettek a főúr kezére s vitték a Haragos István tornyába s bezárták a főnemesek börtönébe.

Volt ottan egy tölgyfaasztal, a melynek a táblájába mindazok belefaragták a neveiket, a kik valaha e szomorú helyet meglakták. A legutolsó név Ártándy Pálé volt. Még -86- Laszkó neve is elfért alatta. Épen olyan tréfás módon került ő is e tölgyfaasztal mellé, mint a hogy ő ide szerezte Ártándyt.

Fráter György aztán megnyugtatá a királyt, hogy majd megírja ő a válaszokat mind a két részre.

– Bánjatok a kormányzóval érdeme szerint. Ki mit vetett, azt arassa. Én fogom a király kezét.

Grittinek pedig azt irta: «a királynak katonája semmi! pénze kevés, baja sok. Mi csak imádkozni tudunk kegyelmedért».

Negyvenezer harczos gyűlt már össze Medgyes bástyái alatt. Majláthék ágyúkat is szereztek s elkezdték a falakat lövetni.

János királyt csak még sem hagyta a gyönge szíve megnyugodni a barát intézkedéseiben.

– Látod, mondá a barátnak, Gritti milyen híven megvédelmezett engem, mikor Roggendorf szorongatott Buda ostromában: itt harczolt végettem a falakon. Csúnya hálátlanság volna tőlem, ha most veszni hagynám.

Zápolya összeszedett egy dandárt Török Bálint csapatjaiból, s megindult vele Erdély felé. Igazán jó fiú volt! Kenyérre lehetett kenni.

Nagyváradig csak elhatolt, ott azonban eléje jön Kun Gothárd, megértve a király szándékát, sietett útját állni.

– Király uram, be ne jöjj Erdélybe Grittit fölmenteni, mert téged is úgy elverünk, mint a Deákné vásznát. Úgy is zeng a nevedtől egész Erdély, de nem a dicséretedtől. Te ültetted az ország fejére ezt a vérszopó fenevadat! Ha még egyet lépsz, egész Erdély mind Ferdinánd pártjára áll. -87-

Erre mégis meggondolta a dolgot János király s elővette a barát eszét a saját magáé helyett, a ki felvilágosította felőle, hogy a hadviselés, meg a keresztyéni virtusok gyakorlása két külömböző dolog.

Grittinek gonoszul ment a dolga Medgyes városában. Élelmi szere, puskapora fogytán volt, a magyarok kívülről, a szászok belül a templom bástyából szorongatták; azt gondolta ki, hogy a janicsárjaival ásatott egy hosszú, földalatti utat, akként irányozva, hogy annak a kijárása oda lyukadjon ki, a hol a moldvai csapatok állnak.

Az oláhok azonban, a kikben bizott, szintén ellene fordultak, s a két fiát, a kik az alaguton át menekültek, elfogták, Péter vajda elé vitték, a ki mind a kettőt «gonosz halállal» végezteté ki.

Ez alatt pedig a magyarok az ágyúk által tört résen behatoltak a városba, szétverve Gritti csapatjait s a templomba szorult szászokkal is kezet fogának.

Gritti Alajos vesztét látván, nagy pompával akarta a magyarok szemét elkápráztatni. A városház tanácstermében felállíttatá azt az aranyos trónust, a mit magával hozott s abba bele ült, biboros ruháját magára öltve, s gyöngyös süvegét fejére téve. Mellette áltak Dóczy János alkormányzó, a jancsár aga és a fukarok. Így fogadta a győzteseket, mint egy potentát. És midőn Majláth István és Kun Gothárd, Batthyányi Orbán urammal együtt kivont karddal berohanának a terembe, úgy fogadta őket, mintha még mindig ő volna a házi gazda s ezek még az ő vendégei.

– Urak! Engem pedig semminemüképen meg ne öljetek. Ha valami panaszotok van ellenem, állítsatok törvényszék elé. Vannak az országnak pristáldusai, itéljenek ők fölöttem.

– Itélt te fölötted már a Jézus Krisztus, azt mondván: «a milyen mértékkel ti mértetek másoknak, olyan mértékkel mérjenek ti nektek!» Vestra dominatio illustrissima -88- nem volt se gyerek, se bortul részeg, hogy meg ne gondolhatta volna a dolgát, a midőn a mi atyánkfiát, Czibak Imrét, egy ilyen nagy urat: a Krisztus katonáját megölette.

– Orbán úrral már elvégeztük a dolgot. Ő meggyónt, penitentiát tartott: a csikszeredai szűz Máriának hat ezüst gyertyatartót ajándékozott, most már absolválva van. De a ki a parancsot adta neki, azt terheli a bűn.

– No hát menjen el mindenitek a maga Istenéhez s ott igazolja magát. E földön nincs kegyelem.

Azzal Majláth ráolvasá a fejükre a halálitéletet, s elébb Dóczyt, azután Grittit lenyakaztatá, székeikben ülve. («Sicut unum canem», jegyzé fel Szerémy.)

A Gritti mellett talált hadakra pedig azt a végzést hozták az igazságtevő urak, hogy azokat egyesével bocsátják ki a város hátulsó kis ajtaján, s a ki közülök ki tudja mondani azt a szót, hogy «Uram Szent János», tisztán, az magyar, elmehet veretlenül; a ki pedig hibázva mondja, török, görög, vagy zsidó, az farmatringgal üttetik, a míg csak végig nem szalad a kettős katonai soron.

Így fejeződött be ez a nagyon szomorú epizód a magyar nemzet történetében: a Grittiek korszaka, a nemzeti közérzületnek egy hatalmas fellobanásával.

János királynak nem volt benne része, hanem Fráter György keze igazgatta ezt így, messziről, előre számítva.

Grittinél rengeteg kincseket találtak a győztesek, miknek -89- értékét háromszázötvenezer aranyra becsülték. János királynak is küldtek belőle egy elefántcsont dobozt, tele rakva legritkább drágakövekkel, a miben nagy gyönyörűségét lelte.

De még nagyobb gyönyörűsége telt Fráter Györgynek azokban a levelekben, melyeket Gritti levéltárából Mehmet bég a számára elhozott, azok közt volt Ibrahim nagyvezérnek egy levele, mely egyenesen a szultán ellen szőtt összeesküvést világosítá fel. – Ez a levél egy országot ért a barát kezében.

V. FEJEZET.
JUNISZ BÉG.

A nagyváradi hévviz partján ült Fráter György, egy levágott fatörzsből készült ülőkén, melynek kérgéből még kihajtottak a csivatag sarjak. Plutarch volt a kezében; de többet nézte a víz színén pompázó nimfeák fehérzöld rózsáit, mint a tarka betűket. Pedig nem is a nimfeákat látta maga előtt. Hanem azokat a letünt alakokat, a kik mellőle elmultak.

Visszagondolt azokra a fényes alakokra, a kik egykor a Zápolya-várban az ifjú Jánost körülvették, mely várnak ő a kandallóit fűtötte. Látta azoknak a lenéző, kinevető, gúnyoló arczaikat. Hogy kaczagtak az ő komoly tudatlanságán! – Mind azon törekedtek, hogy Jánost a királyi székbe emeljék, ottan maguk körül vegyék, – és azután onnan ledobják. – Hová lettek? – Tomiczky püspök? Az Ártándyak? Athinay? Homonnay? Czibak Imre? Dobó Ferencz? Nádasdy Tamás? Pekry Lőrincz? Frangepán Kristóf? – És aztán Zápolya ellenségei, a kiknek a neveit emlékében megtartá, a főpapok, a zászlós urak? az öreg király szép ifjú nejével, játszi leányával, meg az idétlen szülött kis király? és a hatalmas brandenburgi herczeg? -90- a Fuggerek? Szerencsés Imre? Tomory, előbb a hős, aztán főpap, végül fővezér? Végtére a Gritti-fajzat egész czimboraságával? Mind, mind elmultak mellőle! – ő maga maradt itt egyedül, mint a hogy megmarad örökké az az eszme, mely lelkében napot gyújtott: «a régi magyar nemzetnek egy új magyar nemzettel kicserélése». Az történt, a mit kivánt, a mit előre kigondolt, a miben munkás volt, a régi mind elmult, egyik felfalta a másikat. – A hajdani nagy emberekből nincs már senki! – De honnan támadjanak az újak? Ez a nehezebb kérdés.

Mikor a vizi rózsa elvégzi a virágzását, lehúzódik a víz alá, s aztán új bimbó jön fel helyette, mely kelyhét kitárja. Ilyen lesz a magyar nemzet? A míg meleg víz van a forrásban, a nimféa ki nem vész soha a tóból: hát a míg meleg vér van a magyar szívben, kiveszhet-e a nagy emberek faja a nemzetből?

Fráter György képzeletében az elvonuló kisértet-tábor közepett meg kellett jelenni Zápolya János alakjának is, mint a többi fántomok vezérének. Ez is olyan kisértet volt, mint a többi. Az a délczeg, hős Zápolya János, a ki a koronát merte követelni, a ki az országot vaskézzel megmenté a lázadók seregétől, a ki magát érdemessé tette a koronára, ez a fényes alak is csak álomhozta fántom volt már, addig volt királyi lélek, a míg királylyá nem lett. Élő testben nem az.

S mintha a képzelet teremtő erővel bírna, egyszer csak ott állt előtte János király. Csak akkor vette őt észre, mikor elzárta az alakjával a kilátását a fényes lótuszokra.

Fráter György hódolatteljesen felállt az ülőkéből s a királyt kinálta meg az üléssel.

– Csak maradj te ülve, szólt Zápolya, majd én állok előtted. – S ezzel visszakényszeríté az élő zsellyébe a barátot. Ma én vagyok az instans, én jövök hozzád kegyosztásért.

– Ime, látod, a sors milyen gyorsan bánik el az emberekkel, -91- mondá a király. Egy csapással két magas polcz megürült. Az egyik az erdélyi vajda széke: ezt én Majláth Istvánnak szántam, a ki Grittivel szemben oly erős lelket mutatott.

– Nagyon is erős ember, a ki valóban jó lesz a vajdai székben, ha te még erősebb fogsz lenni a királyi székben; de az bizonyos, hogy oroszlánt fogtál a szekered elé.

– A másik üres hely, mely Czibak Imre után uratlan maradt, a nagyváradi püspöki szék, ennek a betöltésére én azt az egyetlen embert szántam, a ki nem maga jár a főfő méltóságok után, de a kit a királynak kell kérni, hogy azt fogadja el: «Martinuzzi Utyessenovich Györgyöt».

– Fölséges uram. Midőn Zsigmond király czenstochovai főapáturrá felavatott, azt kérdezém tőle: «van-e szüksége ennek az én fehér csuhámnak erre a te arany lánczodra?» – Mire a király nekem azt felelé: «igen is van szüksége ennek az én arany lánczomnak erre a te fehér csuhádra.» Zsigmond királynak ezzel a mondásával felelek meg neked: Elfogadom e nagy felmagasztaltatást a te kezedből; de csak azon föltétel alatt, hogy nem én viselem a nagyváradi püspökség fényes dalmatikáját, hanem a püspökség viseli ezt az én fehér csuhámat.

– Nagy szót mondtál ki vele, királyom. A nagy háboruskodások alatt megfeledkezett mindenki a vallásos rendről az országban. Megfogyatkozott a hit és buzgalom mindenütt, még pedig a lelkek pásztorainál: a papoknál. «Ha a só megsótalanodik, mivel izesítsük azt meg?» így kérdi a szentirás. A mi népünk egy emberöltő időn át nem látott már püspököt más alakban, mint lovon ülve, dandárt vezetve, vagy asztalnál ülve és dorbézolva. Istenben boldogult Czibak Imre derék hadvezér volt, ismeretes volt a hősi harczairól, ép oly ismeretes a jó konyhájáról, derék pinczéjéről; de az soha egy misét nem mondott a szép Szent-László templomában, annak a kezében bibliát nem -92- látott senki, se prédikáczióját nem hallá. S a milyen volt a vezér, olyanok a hadnagyai; a pap nem tanítója már a népnek, csak dézsmabeszedője, siet gyorsan lemorzsolni a létániáját, a mit a vénasszonyokon kívül nem hallgat már senki s csak a stoláért mutatja meg a szentséget. A szerzetesi rendek pedig épen fészkei az erkölcstelenségnek, guny és szidalom tárgyai a nép előtt. Ezért terjed az új vallás a nép között megdöbbentő gyorsasággal. Ha te én nekem Szent-Péter kardját a kezembe adod, én nem a Malchusok fülét fogom vele levágni; hanem a Judásokét.

– Hogy csak egy példát mondjak. Ime itt van a nagyváradi dioecesis legnagyobb hitközsége Debreczen. Derék tiszta magyar nép. Szorgalmas, élelmes, vagyonos lakosság. Buzgó katholikusok, a kik templomaikat maguk erejéből tartják fenn. De van egy kolostor a városukban, melynek szerzetesei olyan életet folytatnak, hogy a példájukkal vagy megmételyezik az egész nép erkölcseit, vagy átkergetik azt az új hitre. Hisz az nem kolostor már, hanem karavánszerály, a melyben főurak, gazdag korhelyek istentelen luperkáliákat rendeznek – és a barátok assistentiája mellett.

– No no! «Ne legyetek fölöttébb igazságosak!» Azt is mondja a szent irás. Krisztus szava volt, a mit a házasságtörő asszony védelmére mondott: «A ki jobb nálánál közületek, az dobjon követ a fejére.»

– No hát én jobb vagyok! mondá felemelt fővel a barát. S fogok követ dobni e Belzázár lakomájába, nem kérdezve, hogy kit találok vele?

Tudta azt Fráter György nagyon jól. Zápolya nagyon szeretett Debreczenben időzni. Az a derék zárda igen kellemetes hely volt reá nézve. A mit este vétkezett, reggel az áhitatossággal kiegyenlíté, kéznél volt mind a kettő.

– Uram király! mondá Fráter György. Te nem fogsz többet a debreczeni kolostorban megszállni.

– De hogy én magamnak parancsoljak, kell valakinek lenni, a kinek engedelmeskedjem.

– Királyné? sohajtá fel szomorúan. Álomkép az. Mikor te veled legelőször találkoztam, milyen ifjak voltunk. Szőr sem volt az arczunkon, akkor elkezdtem már e fántóm után futni. Egy királyné! Most már naponta ősz hajszálakat tépetek ki a fürteimből, újra jőnek. S az álomkép még mindig fut előlem.

– Már közelít hozzád. Eljegyzett menyasszonyod Krakkóban te rád vár. Milyen szép gyermek volt, mikor gyűrűdet átadtam neki! Azóta deli hajadonná fejlődött. A király és királyné te neked igérte. Csak a násznagyaidat kell érte küldened, adva adják.

– Eddig nem szóltam felőle, mondá a barát; mert eddig nem voltál igazi király Magyarországon. De most már elmultak mellőled mind azok, a kik trónodat alááskálták. Az árulókat, a dölyfösöket, az ármánykodókat föld takarja már! Csak hiveid maradtak s nyilt ellenségeid. S hiveid élén ellenségeiddel megküzdeni királyi munka! Most már hozhatsz királynét magadnak! – -94- Elküldheted a nászkiséretedet a menyasszonyodért, a szépségben, jóságban angyalhoz hasonló Izabelláért.

Itt valami olyan emlék támadt fel a barát lelkében, mely neki is elfacsarta a szivét. – Elhallgatott.

A Szent-László templomában vecsernyére szóltak a harangok. A király hintaja hat lóval előjárt. Zápolya maga mellé ültetve a barátot, hajtatott Nagy-Váradra a püspöki palotához. És most már ő volt Fráter György vendége ugyanabban a házban.

Fráter György, mint új püspök, igen jól értett volna a házigazdai tiszthez, készíttetett a püspöki szakácscsal, a ki még Czibak alatt tanulta ki a mesterségét, igen jó vacsorát. Csak az volt a hibája az új püspöknek, hogy rosszul értett a tálaltatáshoz. János királynál az volt a bevett szokás, hogy «elébb az estebéd, azután az országos dolgok». Fráter György pedig megfordítva tálaltatott, elébb az országos ügyeket kellett elintézni, azután került a sor a pokuláczióra; a mi valóban ellene van a diététikának.

Valának pedig több uri vendégek, azok között Majláth István, az új vajda és Kun Gotthárd, főkapitány, azután Keresy Ferencz, hadnagy a király testőrségében, meg Tóth Péter dulló; a kik ketten most érkezének fontos kiküldetésből.

– Tökéletesen a felséged utasítása szerint. Kétszázad magammal megérkezém Szeghre, a hol a hazaárulásért kivégezett Dóczy János alkormányzó kastélya vagyon. Azonnal lefoglaltam a perduellis minden kincseit. Három társzekér telt meg a ládákba rakott ezüsttel; tizenkét ökör alig birt egy szekeret elvontatni. Szerencsésen eljutottam a kincsekkel Budára. -95-

– Derék dolog! Helyeslé a király. Ez az én utasításom szerint történt. Abból az ezüstből rögtön dénárokat fogunk veretni.

– Kár lesz beolvasztatni a remek ötvösműveket, mondá Fráter György, a fukaroktól így több pénzt lehet értük nyerni.

– Azonkívül az alkormányzó özvegyét és két kis porontyát is magammal vivém Budára.

– Szegény asszonyka, bizony szánalomra érdemes. Még egészen élte legszebb virágában van s igen módos, takaros menyecske.

– Mikor a nyomorult asszony olyan nagyon sirt. Az ember szive megesik rajta. Vigasztalni csak kellett. Isten a birám. Én biz elvettem feleségül.

– No már ez gyönge dolog volt, Keresy. Ezt nem az én utasításom szerint tetted.

– És már most instálom fölségedet, hogy miután a hazaáruló kincseit hűségesen lefoglaltam és megmentettem, az özvegyét pedig feleségül vettem, a lefoglalt ezüstféléket kegyeskedjék felséged a szegény ártatlan özvegy és árvák részére nekem átengedni.

A király mérgesen csapta a süvegét az asztalhoz. A többi urak pedig nevettek. Hisz ez rendes dolog. Más ember elvitte volna a kincseket s az özvegyet, árvákat ott hagyta volna a királynak.

– Hát kegyelmed Fóth Péter uram, mit végezett Nagy-Bányán? Megkapta a pénzverőt?

– Igenis megkaptam Dobó Ferencz uramat; de nem Nagy-Bányán, hanem Ruszka-Bányán; a hová az erdélyi rebellió hirére elmenekült, szép jó egészségben. -96-

– Hát azt Dobó Ferencz uram arra a hirre, hogy Erdélyben rebellió van, okosságból két huszárkalpagba bekötve, elásatta az erdőn. Minek utána pedig felvilágosítottam róla, hogy nincs már rebellió; és hogy a kormányzó úr ő nagyméltóságát lenyakazták s annálfogva az mindenbe beleegyezik, hát csak vegye elő a föld alul azokat a jeles kalpagokat. Azonnal el is jött velem s az egyik kalpagot szerencsésen megtaláltuk és kiemeltük; de a másikra bizonyára semmi keresés mellett sem találtunk rá.

– No már ez gyönge dolog! És hát az egyik megtalált csákó tele aranynyal, hol van? Itt van?

– Épen azért czáfoltam vissza nagy gyorsasággal felségedhez, hogy bizonyosat vigyek neki, miután nem tudtam a kérdésére megfelelni, hogy kinek a kezéhez küldje a kivert aranypénzt? Mivelhogy Nádasdy Tamás kincstárnok uram méltóztatott átnyergelni, Ártándy alkincstárnok uramat pedig kormányzó úr ő nagyméltósága kegyeskedett egy fejjel megrövidíttetni, annálfogva az országban nem lévén kincstartó, Dobó Ferencz uram ő kegyelme nem tudja, hogy kinek a kezéhez küldje a pénzt, s addig ott tartja lészen.

– No, már ez erősen gyönge dolog! Hiszen tudhatná kegyelmed, ha esze volna, hogy a két főkincstartó, alkincstartó mellett volt egy valóságos kincstartóm, a ki igazán megtartotta a pénzt s a kit ezennel nyilvánságosan kinevezek országos főkincstartóvá, méltóságos és főtisztelendő Martinuzzi Utyessenovich György nagyváradi püspök uram! Holnap rögtön vágtasson vissza kegyelmed Ruszka-Bányára s hozza ide Dobó uramat az aranyokkal együtt Nagyváradra. -97-

– Dejszen rég átszökött az már Moldovába mind a két huszárkalpaggal együtt.

– Ne epeszsze ezen dolgokkal magát fölséged, engesztelé őt Fráter György. Ha már nyiltan az én vállamra kegyeskedik felséged ezt a terhet róni, én az egész szisztémán fogok változtatni. Pénzőrzés nem nagyságos uraknak való, a kontrolléria nem komám uram, bátyám uram hivatala.

– Jól mondád, szent atyám. Most ha a rablót biró elé állítom, akkor a birónál ragad a rablott jószág. Ott van a legnagyobb példa ni! Az országos rablót, Móré Lászlót, én megostromoltatom a várában Laszkóval. A várat beveszik, a kincset megtartja magának Laszkó. Mikor aztán Laszkót árulásban találom, birák elé állíttatom, elitélik, akkor meg a Laszkó palotáját rabolják ki olyan tisztára, hogy még csak egy emlékezetül megtartandó köpőládát sem hagyának meg benne.

– Ne nevessetek, urak! monda a király elszomorodva. Bizony inkább sirhatnám, mikor erre gondolok. Szegény Laszkó Jeromos! Milyen jó barátok voltunk hajdanában! Akkor is megcsalt, tudom jól, megirta nekem Thurzó Elek, de legalább víg czimbora volt, értett a mulatáshoz. Sajnálom a fátumát. De nem tehettem róla. Alá kellett irnom az itéletet. Neked adtam át Utyessenovich, hogy hagyd ott Amádénál. De addig ne vágják le a fejét, a míg én Budán vagyok. Csak másnap, «rorate» előtt. Ugy-e bár, kedves püspököm, megteszed az én kedvemért, hogy a legelső úrnapján a püspökké felavattatásod után, tartasz a szegény Laszkó Jeromos lelki üdveért egy fényes rekviemet. Te gyóntattad meg, mikor a halálitéletét közölted vele. Te adtad meg neki az absolutiót. Megteszed ezt az én lelkem könnyebbségére? -98-

Fráter György az egész uri társaság nagy megütközésére azt felelé erre a királynak:

– Nem! felséges uram. Én László Jeromosért nem tarthatok rekviemet, se csendeset, se fényeset.

– Te megtagadod ezt a régi jó barátodtól? Mi okod lehet az ilyen atroczitásra?

– Két okom van rá. Az egyiket «még most» nem mondhatom el; a másikat pedig «soha sem»; mert az gyónás titka.

– Megtagadod királyod kérését? Én téged ma emeltelek fel a püspöki székbe.

– Kemény szivű ember! Így csak egy pap tud gyülölni; a ki még a halottnak sem bocsát meg.

Szerencsére jött az étekfogómester, jelenteni, hogy az estebéd fel van tálalva s ez a kellemes nunczium helyrezökkenté a már-már dülőre hajló tanácskozási szekeret.

De az urak, a királylyal együtt még a vacsora felett is azon évődtek, hogy vajjon mi oka lehet a barátnak efféle austeritásra?

Fráter Györgynek pedig mind a két oka nagyon alapos volt, s igazságot adott neki, a midőn megtagadá a királytól a rekviem megtartását.

Az egyik oka az volt, hogy Laszkó Jeromos még élt és a feje sem fájt, élő emberért pedig nem szokás halottas misét czelebrálni. Fráter György a Laszkó halálos itéletét átvette ugyan; közölte is azt a fogolylyal, s aztán meggyóntatá szépen, fel is adta neki az utolsó szentségeket; hanem aztán eldugta a halálitéletet a csuhája zsebébe s nem adta azt át Amadénak az ekzekuczió végett, jól ismerve Zápolyát, hogy az majd megbánja, hogy kivégeztette hajdani jó barátját, s örök lelkifurdalást fog szenvedni miatta.

Ezt «még most» nem mondhatta meg a királynak; mert ha «ma» buslakodik is a király a végrehajtottnak hitt halálitéletén, «holnap», mikor kezébe kerülnek Laszkó -99- Jeromos levelei, melyeket Grittihez irt, s olvasni fogja – hagyján az árulást – de azt, hogy őt Laszkó folyvást «Katalin vajdának» (még vajdának) csufolja; hát akkor igazán lenyakaztatja a gunyolódót, ha még életben tudja. Fráter György pedig nem akarta, hogy lengyel vér folyjon magyar pallos alatt.

A második ok pedig, a melyért nem tarthatott requiemet Laszkó felett a barát, a meggyónt titok volt. Laszkó, a bécsi udvarnál időzve, áttért a lutheránus hitre. Ez is elég impedimentum!

Gyönyörű világitást vet ama kor embereinek alakjára, hogy egy főur meggyónja egy pápista papnak, hogy ő lutheránussá lett, ezért, mint kapitalis bűnért, absolutiót kér a pápista paptól, s aztán csak megmarad az új hitében továbbra is.

A jó vacsora némileg kiengesztelte a királyt az új püspök iránt, a jó sors pedig gondoskodott felőle, hogy a Sphinx találós meséjének megoldását siettesse.

Másnap délelőtt nehéz munkája volt János királynak. A Grittinél talált mindenféle leveleket kellett elolvasnia. Csak most látta be egész fenékig azt az örvényt, a melyen áthatolt, igazán az Alsziráth borotvahidján. Különösen fel volt gerjedve Laszkó ellen, azokért a gunyos mókákért, a melyekkel róla megemlékezett.

– Csak le ne nyakaztattam volna azt az embert! mondá Fráter Györgynek. Nem érdemelte ezt a becsületes halált. Karóba huzatnám most a csélcsapot. Jól mondád tegnap este! Nem rekviemet! Máglyát érdemel az ilyen gonosztevő! Exorcismust!

Délben, midőn az ebédre csöngetének a püspöki palotában, s a király és a főméltóságok már serényen fölgyülekezének a refektoriumba, nagy lárma támadt az utczán, trombitaszóval vegyest. Uri vendégek érkezének Lengyelországból, három superlátos szekérrel, lengyel szokás szerint nagy uti kisérettel; valának százötven lovasok és azonkívül hat trombitások, a kik elől lovagoltak és fujták -100- a kürtjeiket. Egy czifra ruhás herold pedig tartá a zászlót, mely az érkező fő-fő vendég czimerét viselte.

A király mindjárt ráismert a czimerről, mert azon egy pelikán volt, a ki a fiait saját vérével táplálja: «Ez Tarnovszky János!»

Valóban ez a főnemes ült az első szekéren, nyusztprémes subában, a másik szekéren pedig szintén egy főnemes ült, a kinek farkasbőr subája volt; a harmadikon ült egy rókamálos.

A király egész a tornáczig eléje ment a vendég uraknak, mivelhogy ez a Tarnovszky volt az ő házi gazdája, a ki őt Magyarországból kiveretése után Tarnow várában szivesen fogadta, s sok időn keresztül egész udvarával együtt vendégszerető módon ellátta.

János király és Tarnovszky, a mint egymást meglátták, kiterjeszték a karjaikat s háromszor összeölelkezének s csókolózának, s egymást hangosan üdvözölték. Tarnovszky serényen beszélt magyarul, csak egy kicsit sárosi kiejtéssel: «Kedves barátocskám! drága királyocskám! Jancsikám druszám!» mondá a királynak. «De régen kivántam, hogy lássalak!»

Azután Fráter György ötlött a szemébe. Annak is hangos parolát csapott a markába. «Szervusz papocskám, Fráter Gyurka!»

A másik úr is megmondta a nevét: de azt úgy elmorzsolta a fogai között, hogy az az amabilis confusióban elenyészett. A harmadik Talló Máténak vallotta magát.

A király aztán karöltve vitte befelé magával az étkező terembe legkedvesebb vendégét: «Épen a hora regiára érkeztél. Most akartunk asztalhoz ülni.»

– Királyocskám! Barátocskám! Egy szó, mint száz! Nekem szent fogadásom tartja, hogy addig se nem eszem, se nem iszom a te asztalodnál, a míg nekem királyi szavadat nem adod, hogy a mi szegény barátunknak, annak a Laszkó Jeromosnak kegyelmet fogsz adni.

– Egyenesen azért jöttem ide hozzád Lengyelországból, hogy meghallottam szegény czimboránk casusát. Ej, ej! már hogyan történhetett az?

– Ej, ej! Hátha csak rágalmazták? Nagy embernek sok az ellensége. Nem kell mindent elhinni. Bizonyosan csak tréfált. Bizonyosan csak ráakarta szedni azt a Grittit. Hiszen tudod: «cum lupis ulula». Ha farkassal beszélsz, akkor ugatnod kell. Tüzbe teszem a kezemet érte, hogy ártatlan.

– De hisz épen ma olvastam a levelét, a miben arra ajánlkozik, hogy engem éjszaka elfogat, lánczra veret, így küld el Sztambulba.

– Hahaha! kaczagott Tarnovszky, hiszen világos, hogy tréfált! Már ilyen bolondot hogy irhatna valaki sério?

– No, hát azt föl sem venném; de hogy kigunyolt, azt meg nem bocsátom! A levelében folyvást «Katalin vajdá»-nak nevez. Ez fölségárulás!

– Nonono királyocskám! Minek ez a harag? Hiszen ha valaki a hátad mögött szid, az csak azt bizonyítja, hogy nagyon tisztel; mert ha nagyon nem tisztelne, akkor szembe szidna. Hát micsoda? Minden nagy embernek van gúnyneve, a hogy a familiarisok egymás között emlegetik. Zsigmond királyt nem úgy hija-e minden ember, hogy «sztara baba»? Az előtted való királyt nem «Dobzse Laczkó»-nak mondták? Itt a püspököd; Utyessenovich Martinuzzi György: hát nem úgy hiják, hogy «csontfülü»? -102- Még sem haragszik érte. Hát engem ezek a Kohanyicskák nem úgy titulálnak, mikor nem hallom, hogy «Przsepiorka»?

– No és hát édes királyocskám, azzal akarod bebizonyítani férfi voltodat, hogy engesztelhetetlen boszut állsz egy gúnynévért, mint egy asszony? Hát persze, hogy «Katalinnak» csufolnak; mert nem házasodtál meg. Végy feleséget. Majd ha fiad lesz, nem fognak Katalinnak hini. Leszek násznagyod! Nye Boj sza! No ide a kezed! Grácziát adsz a szegény Laszkó Jeromosnak. Nézd, ez itt az öcscse: a Laszkó Kazimir.

Erre a kisérő lengyel úr (a róka prémes), odaveté magát a király lábaihoz, s hangosan zokogva ölelte át a térdeit.

– Édes barátim. Sajnállak benneteket. A szegény Jeromos pajtást is sajnálom: jó czimbora volt. De hát nem én itéltem halálra; hanem az országtanács. Az itéletet régen végrehajtották rajta. Szent-Mihály napján vették fejét: azt én neki visszaadnám szivesen, ha tehetném.

Erre aztán a király előtt térdeplő Laszkó Kazimir elkezdett felugrani, tánczolni, kaczagni, s a tenyereivel a térdét ütögetni: úgy hogy a király azt hitte, hogy ez most egyszerre félnederes lett.

– Sed non faciet sculptile! regiestas vestra; hiszen most jövünk Budáról, negyednapja; ott beszéltünk a mi Jeromos pajtásunkkal a Haragos István tornyában, a hová be van zárva. Dehogy van annak a feje levágva. Inkább úgy meghizott a tömlöczben, mint egy makk-túz. A derék várnagy Amadé azt ott marczifánkkal tartja.

– Felséges uram! A fejem rajta! Én biz a zsebembe sülyesztém a halálitéletet, s nem adtam át Amadénak. Tudtam, hogy időjártával meg fogod bánni. -103-

– Igy van jól, kedves barátom. Bár minden király mellett ilyen derék tanácsosok volnának, mint ez a fehér barát, a ki kámzsájába dugja a halálitéletet.

Erre aztán a király is engesztelődve nyujtá a kezét Fráter Györgynek. Látszott az arczán, hogy örül a lelke rajta, hogy ez igy történt. Még ugyan volt a haragjának egy pár rakétája, a melyeket nem hagyott kárbaveszni, s elpattogtatott.

– No hát! Fiat piscis! Gráczia a csélcsapnak! Non parlamus super eo plus! Nem érdemes rá, hogy miatta elhüljön a jó tyukleves. Asztalhoz urak! – Hanem azt kikötöm, hogy azt a haszontalan embert elém ne hozzátok; mert sem én nem akarom őt látni, se ő ne lásson engem többet!

A lengyel urak nagyon beszédessé lettek, Tarnovszky elmondá, hogy két püspökkel, meg a kanczellárral találkoztak az utban. Frangepán, Brodarics és Verbőczy szintén ide igyekeznek a királyhoz; de mivel nehéz bőrős hintókon járnak, a püspökladányi utban megrekedtek: jó szerencse, ha holnapután idevergődnek. Hozzá tevé: «azok bizonyára a harmadik püspök felszentelésére igyekeznek Nagy-Váradra. Nagy püspöki lakomában lesz részünk!»

Fráter György felvilágosítá a palatinust, hogy püspökszentelésről addig nem lehet szó, míg a pápa a királyi kinevezést meg nem erősíti. «Én külömben sem várom be a nagy méltóságokat; mert holnap a dioecesisemben canonica visitatióra indulok; egyébiránt a szakácsot és pinczemestert itt hagyom s a püspöki lakoma addig tartson, a míg a vendégeink kedve tart.»

– Ez már a kedvemrevaló püspök! Mondá a palatinus. Maga nem iszik a borából, hanem a vendégeinél hagyja a pinczekulcsot.

Tudta azt jól Fráter György, hogy miért sietnek Váradra -104- a méltóságos urak. Ezek valódi hivei János királynak. De a mellett szeretnék őt mindenáron kibékíteni Ferdinánd királylyal. Hadd kisértsék meg. Ne mondják, hogy a «barát» akadályozta meg a békekötést. Fráter Györgynek jól fizetett biztosai voltak mindenütt: Bécsben, Sztambulban, Krakkóban, Toledóban. Futár állomásai voltak berendezve az utakon. Mindenről értesülve volt, a mi az udvaroknál készülőben van. Ez volt az egyik titka a hatalmának.

De meg azért sem akart a főurakkal még most találkozni, mert tudta jól, hogy ezek a főnemesi családokból támadt országnagyok, őt, mint feltolakodottat le fogják nézni. Tudta jól, hogy neki minden nagy ember irigye: irigylik tőle azt, hogy ő valósággal a királynak «alter ego»-ja: sőt több! «melior ego»-ja. Nem csak «második én»-je, hanem «jobbik én»-je. A hajdani kályhafütő! A koldusdiák!

A részrehajlatlan franczia életiró azt jegyzi fel Fráter Györgyről, hogy első gondja volt megismerni és rendezni a dioecesisét, a nép érdekében a szükséges könnyítéseket megszerezni e szerencsétlen korszakban. Megvizsgálta a klérus magaviseletét és tudományát, felköltötte az egyháziakban és világiakban azt az igaz buzgóságot, melytől saját maga lelkesült a valódi evangeliumi erkölcs iránt; de még jobban hatott a példaadásával, mint beszédeivel; minden kötelességét pontosan teljesítve, püspöksége munkáit azzal a buzgalommal, kegyességgel és felvigyázással teljesíté, melyért nem tagadhatták meg tőle a nagy magasztalást még a legkegyetlenebb ellenségei sem.2) -105-

Ékesszólása csodákat művelt mindenütt. Ez a nép olyan régen nem hallott már igazi papot szónokolni a templomban. Az elzüllött nyáj újra összesereglett az «egy akolban» a mint az igazi pásztor megérkezett. Férfiak, asszonyok siettek meggyónni: a gyermekeiket seregestül hozták eléje a bérmálásra.

Mikor Nagy-Bányán a templomban prédikált, s beszélt a népnek Istenről, királyról, hazáról, az erényekről, melyek a hazát megtartják, s a mennyországot megszerzik, az isteni tisztelet után odajött hozzá egy hevér, iszákkal az oldalán. Ez az ember töredelmesen bevallá Fráter Györgynek, hogy ő lopta el a Dobó Ferencz uram által elásott huszárkalpagok egyikét, tele aranynyal: s az egész kincset átadta a gyóntatónak. A püspök megadta neki az absolutiot: azonkivül egy marok aranyat az átadott kincsből; s aztán mint országos kincstartó, kinevezte ezt az embert felügyelőnek az aranybányában.

Olyan pénz, a mely már el volt veszve, s megkerültéről nem fog beszélni senki.

Fráter Györgynek az az ihlete támadt, hogy ezzel az Istenküldte pénzzel lehetne valami jót eszközölni.

Senkitől nem kisérve, gyorsfogattal átment Lengyelországba. Éjjel-nappal, pihenés nélkül, felsietett Krakkóba. Zsigmond királyhoz ment. A király nagy örömmel fogadta s üdvözlé őt új egyháznagyi méltóságában.

Fráter György elmondá a királynak, miszerint idejövetelének az a czélja, hogy Zápolyának családi kincstárát, melyet negyvenezer aranyért zálogban itt hagyott, visszaváltsa. Most már szüksége lesz e pompára a királynak; mert királynét fog hozni a házhoz. Ime itt küldi a váltság dijat, forró köszönettel. -106-

Zsigmond király lovagias jellem volt; azt mondá, hogy Zápolya kincseit azonnal visszaadatja: a negyvenezer arany, melyet Zápolyának adott, annak sajátja volt; a szász fejedelem eltévedt küldeménye: csak vigye el a püspök a kincseket, a pénzzel együtt János királynak. A mi pedig a házasságot illeti: Zsigmond király azonnal nászutra ereszti a leányát, mihelyt Zápolya Jánost, Ferdinánd király és Károly császár elismerik királynak. Ez az egy föltétel.

Azt is megengedé a püspöknek, hogy a királyi jegyessel beszélhessen: a ki viruló hajadonná nőtt fel, a mióta utolszor látta.

Ennek a tündéri alaknak ő volt a fátuma. Fátuma volt, mielőtt megszületett volna s az maradt mindvégig.

Izabella (vagy a hogy Szerémy és Bechet nevezik: Elisabeth) szives üdvözletét küldé vőlegényének, a kit most is «János bácsi»-jának nevezett.

Zsigmond király aztán saját jelentétében nyittatá fel az ajtókat Tarnow várában, melyek Zápolya itt hagyott kincseinek rejtekét őrzék s a palatinus távollétében, maga adta át Fráter Györgynek; ki nagyobb biztosság kedveért a sok drágaságot azokba az üres hordókba rejteté el, melyek az ő számlájára utaztak vissza Magyarországba, miután a lengyeleknél kifogyott belőlük a bor. Hordókat, melyek Lengyelországból jönnek Magyarországba, nem bántanak a rablók: tudják, hogy azok üresek.

Ilyenmódon szépen elhozta magával a Zápolya-kincstárt Fráter György Nagyváradig. Utközben prédikált magyarul, lengyelül, gyóntatott, bérmált, misézett; úgy, hogy lassacskán két hetet eltöltött.

Egy kis szándékosság is volt ez időhalasztásban: arra gondolt, hogy ez alatt a lengyel uraságok jól kimulatták magukat s ezóta bucsut vettek a királytól, a ki nem gyakorolhatta ismeretes bőkezüségét ez alkalommal: a kincses -107- ládák kulcsai a kincstartónál lévén. Legfeljebb szép lovakat ajándékozhatott a szeretett barátjainak.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetése, mikor a hordókat szállító társzekerekkel együtt megérkezett Nagyváradra a püspöki palota elé s annak a nyított ablakaiból harsogó kürtzenét hallott riadozni.

A mint Fráter György fölfelé mendegélt, szemben találkozott a pinczemesterrel, a ki után egy pár pintérlegény üres vedreket czipelt.

– Nem tudom én kegyelmes uram, hogy hol végződik itt a vacsora s hol kezdődik az ebéd? mert ennek két hét óta nincs szünete. A vendég urak megittak ez alatt százhat gönczi hordó érmellékit.

– Nem is sok: miután egy gönczi hordóban csak harmadfél akó van. Váljék egészségükre.

Fráter György mindig attól féltette Zápolyát, hogy egyszer megüti a guta a sok boritaltól.

Mikor belépett az étkezőbe, épen a «végtelen pohár» járta, a «widerkom» kézről-kézre vándorolt, a karzaton a trombitás zenekar fujta egyre a «tri sztó bdow tancz» nótáját; az urak danoltak volna, de már mindnek rekedt volt a hangja.

Fráter György azzal a különös adománynyal birt, hogy egy tekintettel egy egész társaságot szemügyre tudott venni. Azt látta, hogy a három lengyel főnemesen kívül még a két erdélyi vajda is ott ül az asztalnál, három karszék üres: azokat bizonyosan a két püspök és a korlátnok hagyta el; a király az asztalfőn, tőle harmadiknak pedig ott ül Laszkó Jeromos. -108-

Tehát e néhány nap alatt nemcsak szabadon bocsátá az áruló czimborát a király, de még asztalához is ültette s egy pohárból ivott vele.

A mint azonban Laszkó megpillantá a belépő fehér csuhást, egyszerre azt szinlelé, hogy elázott a bortól, félrenyaklott a feje s hátradült a székében. Jó okai lehettek rá, hogy a gyóntatójának a szeme közé ne nézzen. A hajduk felkapták s kivitték a teremből.

– Hozott Isten! kiálta a király az érkező püspök elé. Épen a Szent János poharára érkeztél. Igyál te is velünk egyet!

– Köszönöm: monda Fráter György. Nem ihatom reggel bort, mert misét kell mondanom.

– – Hát már reggel van? kiálta fel Tarnovszky. A bizony, besüt az ablakon a nap! De már akkor csakugyan utra keljünk urak!

Azzal nagynehezen felkeltek egymás után az asztaltól, eldörmögték az asztaláldást, keresztet vetettek magukra, s mindegyik kereste a maga hajduját, a ki a süvegét, kaczagányját őrzi.

– Ugyan jó, hogy megjöttél már! Monda a király a püspöknek. Nehezen vártalak!

– Ugyan szükség volt. Magaddal vitted a kincses ládák kulcsait: nem férhettem hozzájuk. Ajándék nélkül pedig nem ereszthetek el utra ilyen illustris vendégeket.

Fráter György nagyot fohászkodott. Rossz fortély volt olyan sokáig elmaradni. A király addig marasztotta a vendégeit, a míg a kincstár kulcsai a kincstartóval együtt haza nem kerültek.

Most azután ki kellett nyitogatni a kincstár vasajtaját, s a vasszekrények mesterséges závárait, hogy a király ajándékokat osztogathasson bucsuzó vendégeinek. Tarnovszkynak kiválasztott a király egy nagy arany lánczot, drágakövekkel kirakva, ezt saját kezével köríté a vállaira. A láncz ezer arany márkát nyomott. Azonkívül neki ajándékozta -109- Gritti igazgyöngyös süvegét. Aztán még egy szinaranyból készült buzogányt. Tallónak pedig ajándékozott egy gyöngyökkel kirakott nyerget, takaróstul, szerszámostul, a hozzávaló arabs ménnel együtt. Negyvenezer aranyra lehetett becsülni az ajándékait.

És Fráter Györgynek némán kellett nézni ezt az oktalan pazarlást. Mise előtt nem szabad a papnak indulatoskodni. Nem is nézhette tovább, sietett a templomba misézni.

Mire visszatért, már akkorra a lengyel vendégurak elkocsikázának, fegyveres kiséretükkel és trombitásaikkal együtt. A király pedig lefeküdt, s úgy elaludt, hogy ha három éjszaka összeragadt volna, azt is végig aluszsza lészen. Az erdélyi vajdák is elutaztak, épen úgy a két püspök és a korlátnok, a nélkül, hogy bevárták volna a püspököt, a kinek a házánál szállva voltak, s legalább egy «Deo gratias»-t mondtak volna a két heti vendéglátásért.

Azonnal felbontatta a magával hozott hordókat s azokból kiszedetve a Zápolya-család kincseit, felhordatta mind a kincstárba. Jó, hogy ezek ma reggel itt nem voltak!

A király csak másnap reggel kászolódott fel a nagyszerü mámorából. Akkor kedvetlen, fanyar volt: nem volt szája ize, s azon panaszkodott, hogy minden hajaszála fáj. Fráter Györgyöt mégis maga elé bocsátá, mikor a kubikuláriusától meghallá, hogy a püspök háromszor is ott volt már.

– Tudom, tudom jól, mit akarsz mondani! vágott eléje a király, mikor Fráter György belépett a szobájába. Leczkét akarsz nekem tartani a tegnap elkövetett nagy prédálásért: hogy olyan sok kincset elajándékoztam Tarnovszkyéknak; hát csak essünk át rajta! – S nagyot ásitott.

S azután, hogy Fráter György nem kezdett hozzá a leczkézéshez, a király magától kezdé az önigazolást.

– Látod, György, ezzel én tartoztam Tarnovszkynak: -110- azért az uri vendéglátásért, a miben ő engem és kiséretemet részesített lengyelországi számüzetésemben. De még más okom is volt rá. Én, mint kérő akarok fellépni Zsigmond király előtt: Tarnovszky megigérte, hogy násznagyom lesz, s a királyt és királynét szándékomról értesíti s kedvező választ vesz tőlük. Azt is tudod, hogy én Zsigmond királynak negyvenezer aranynyal tartozom, melyekért ott vannak zár alatt eltéve zálogképen Tarnow várában összes családi kincseim. Szerfelett illetlen volna az, ha egy leánykérő úgy járulna a leendő ipa elé, hogy annak még nagy pénzzel adósa s zálogban van nála a családi kincse. Tarnovszky barátom tehát, ismerve az állapotomat, felajánlá önkényt, hogy ő lefizeti helyettem a lengyel királynak a tartozásomat, s a zálog alól felszabadult kincseimből megtart magának annyit, a mennyi megér negyvenezer aranyat, a többit pedig ide küldi nekem rövid idő alatt. No, úgy-e ez szép barátság Tarnovszkytól?

Erre a szóra egyszerre nagyra nyiltak fel János király szemei. Felugrott a karszékéből.

– Itt vannak a kincstárban. Jöjj át, és győződjél meg saját szemeiddel.

A király egyszerre virgoncz lett, mint egy gyermek, s aztán a püspökkel átmenvén a kincstárba, a mint azokat a régi, jól ismert drága remekműveket, miket atyja, anyja, Ujlaky Lőrincz nagybátyja gyüjtöttek, maga előtt látta, úgy repesett, mint egy gyermek a karácsonyfa előtt, odarohant hozzájuk, kezébe vette egyenkint, megemelte, az ablak felé fordította, hogy jobban lássa: nevetett, sirt: «ez az apám kedvencz órája volt! Ez az anyám gyöngyfüzére». Némelyiket meg is csókolá. Nem birt velük betelni. Utoljára azoknak visszaszerzőjét ölelte meg s hálásan megcsókolta az orczáját. -111-

– Az Isten adta. Templomban kaptam egyházi szolgálatért; de nem volt rá szükség. A király felszabadítá a zálogodat s nem fogadta el a váltságot. Azt mondá, saját pénzed volt az, a mit kölcsön képében vettél át tőle.

– Hahaha! Milyet fog bámulni az én Tarnovszkym, ha meglátja az üres kincstárt!

– De nem fog-e ezért megneheztelni? Nem rontja-e majd el a házasságomat Izabellánál?

– A felől is légy megnyugodva, én beszéltem a királylyal és a királynéval és a menyasszonyoddal is.

S aztán leirta egész költői ihlettel a tündérszép hajadont, arczát, termetét, egész megjelenését, szemeinek tüzét, ajkainak mosolyát, szavának csengését. Mint az «énekek énekében» szól a költő-király az ideális aráról. – A király el volt ragadtatva.

– Azt, a mit első kérő szavamra mondott. Leányát hozzád adja feleségül; rád fog várni. De egyetlen föltétele az, hogy Károly császár és Ferdinánd király ismerjenek el tégedet az általad birt országrész királyának.

– Az meglesz, szólt a király. Nem tartok titkot előtted. Mindenbe beavatlak. A két püspök, meg a korlátnok azért járt itten, hogy megállapítsa velem a békeföltételeket, -112- melyek alatt a császárral és a királylyal kiegyezhetem. Majd megmutatom neked.

– Már ismerem őket. A császár és király elismerik Zápolya Jánost fél Magyarország és Erdély királyának a míg él, ellenben Zápolya János holta után az általa birt rész is Ferdinándra fog szállni. – Zápolya János rögtön átadja a szent koronát Ferdinándnak, ellenben Ferdinánd visszaadja Zápolyának a tőle, mint szepesi gróftól elfoglalt várait és uradalmait. Károly császár spanyol hadaival megszállja Budát és Temesvárt.

– Honnan tudtad ezt meg? Hiszen csak tegnap állapítottuk meg ezt a békeszerződést Frangepánnal, Verbőczyvel és Brodaricscsal s azok rögtön elutaztak, a nélkül, hogy velük találkoztál volna.

– Krakkóban tudtam ezt meg. – Zsigmond királynak több bizodalma volt hozzám, mint János királynak. – Ő közölte velem e békepontokat, melyeket neki is megküldtek – Bécsből.

– A midőn már a követeid elmentek Bécsbe, s az én tanácsom nem változtat a dolgon. Hát csak menjenek Brodarics és Verbőczy Bécsbe, Frangepán Nápolyba a császár után. – Szép utazásuk lesz. – Tehát már most mondjuk azt, hogy «fitymássánt». Nekem is van viszont egy tudomásom, a mit nem közlök veled addig, a míg magától ki nem fakad. Addig ringattasd magad boldog álmaidban.

Ez a titok az volt (Krakkóban tudta meg Martinuzzi), hogy a bécsi kormányférfiak az alatt, a míg a két ellenkirály egymással a békekötés felett alkuszik (mind a kettő sokalja az árt,) – tehát az alatt ők követet futtatnak Szolimánhoz, a ki Bagdadban táboroz s a szultán haragját szittatják fel János király ellen, a derék Grittinek, a Ferdinánd -113- által olyan nagyrabecsült Grittinek meggyilkoltatása miatt. Űzze el Szolimán a lázadó Zápolyát az országból, vagy a mi még jobb, fogassa el, zárassa a Jedikulába; vagy a mi legjobb, vágassa le a fejét. S ez az alattomos cselszövény sikerrel biztat, a bécsi követ megvesztegette Ibrahim nagyvezért s a szultán német tolmácsát Junisz béget, hogy Szolimánt János király ellen ingereljék. Ez volna aztán a legegyszerűbb és a legolcsóbb megoldása a – békekötésnek. A Ferdinánd-párti uraknál is megmaradnának a Zápolya birtokai.

És ezzel a hatalmas ármánynyal szemben nincs egyéb védő eszköze Fráter Györgynek, mint egyetlen alacsony embernek a fanatizmusa. Az ő fegyvere Memhet bégnél van, a szultán magyar tolmácsánál; de ez biztos.

Fráter György nem akarta ennek a titoknak a közlésével János királyt idő előtt elrémíteni.

A király most egyelőre egészen boldoggá volt téve hazakerült kincseinek szemléletével.

Mielőtt Fráter György elhagyta volna a királyt, még egy kérdést intézett hozzá.

– Ugyan, felséges uram, mondd meg, hogy hát Laszkó Jeromosnak mit ajándékoztál búcsú fejében?

– Lehetetlen, hogy a kibékített árulót minden ajándék nélkül bocsátottad volna el szined elől.

– Fölséges uram! Szólt indulattal lihegve. Debreczen városa az én dioecesisemhez tartozik.

– Hát mit alterálja a te püspöki hatalmadat az, hogy ki a földesura Debreczennek? -114-

Fráter György nem mondhatta meg az okot a királynak. Azt ő a gyónás szentsége alatt tudta meg Laszkótól.

– Fölséges uram. Inkább aranyoztattad volna meg Laszkó Jeromost tetőtül-talpig, mint hogy Debreczen földesurává tetted. A következéseit majd tapasztalni fogod e nagylelkűségnek.

Laszkó Jeromos nyolcz szekér kiséretében érkezék meg Debreczenbe. Mindegyik szekérben ült három markos hajdu. Szokás szerint a jukundus barátok kolostorába szállásolá el magát. Onnan izent fel a városházára, hogy jöjjön fel hozzá a biró, nyolcz tanácsbelivel együtt.

Egyuttal elküldé a birónak János király függő pecsétes levelét, melyben az ő kineveztetése Debreczen új földesurává foglaltatik.

Debreczen város, mely magát büszkén «respublicának» nevezte, mindenkor nagy privilegiumokkal birt s a földesuri viszonyt csak annyiban ismerte, hogy a király által kinevezett főuraknak, urszolgálat-váltság fejében valami évdijat fizetett.

A biró neve volt Sike Péter, Krakkóban iskolázott baccalaureatus ember, János király udvari káplánjának unokatestvére; azonkívül a legöregebb senátor Hölgye László, a főnotárius Szűcs Tamás, a kiknek a neveik följegyezve vannak, a nyolcz között, a kik Laszkó meghivására a kolostorba felmentek. Még egy név említtetik, Szécsi György uramé, ki szintén hivatalos volt, de a ki igaz debreczeni észszel ekképen okoskodék:

– Ez a Laszkó Jeromos egy sokfából faragott ember, a ki ma itt, holnap amott. Ennek se hite, se becsülete; mert különben a király nem csukatta volna be a Haragos tornyába. Mézet hord a szájában, mérget a szivében. Kilencz szekérrel jött be a városunkba. Mindegyiken három fegyveres legény. Kilencz főfő czivist hivat maga elé. Ennek valami algoritmusa van!

Azzal ő maga felkapott a szekerére s elkivágtatott a -115- hortobágyi pusztára a maga gulyásaihoz, a kik között egészen biztosan érezé magát. A többi nyolcz azonban felment a kolostorba, a barátok biztatására.

Laszkó Jeromos csupa lépes méz volt a tanácsbeliek előtt, elmondá nekik, hogy ő nem olyan földesur lesz, mint az eddigiek voltak. Ő nem kiván tőlük semmi váltságot, vagy adófizetést, beéri a dicsőséggel. Ennek nagyon megörülének az előljárók s háládatosságból megajándékozák a nagylelkű földesurat egy szép felnyergelt paripával, meg egy aranyos ezüst bokálylyal.

Ekkor aztán arra kérte őket Laszkó, hogy tegyék meg vele azt a tisztességet, kisérjék el a tiszai révig. Arra is ráálltak szivesen, s a hány, annyi szekérre ülve, elkisérték Laszkót a tokaji átjáróig. Ide érkezve aztán már nem kérte, de parancsolta nekik Laszkó, hogy már most egész Kézsmárkig kisérjék el. Ezt már nem szivesen, de mert kényszerítve voltak rá, szintén csak megtették.

Mikor aztán Kézsmárkra megérkezének, akkor maga elé állíttatá őket Laszkó s azt kérdezé tőlük:

– No hát tudjátok meg, hogy én Ferdinánd király hive vagyok és lutheránus vagyok! annálfogva a ti királyotoknak, vallásotoknak és ti nektek ellenségetek vagyok. Ti pedig az én foglyaim vagytok s addig szabadon haza bocsáttatni nem fogtok, a míg fejenkint ezer aranyat a kezembe le nem fizettek.

E kegyetlen itélet nagyon megrémíté a derék polgárokat; de minden könyörgés hasztalan volt: állt a szentenczia, hogy addig árestomban a helyük, a míg nem fizetnek.

Egy közülök: Hölgye László, annyira szivére vette a dolgot, hogy ágynak esett, s heted napra buvában meghalt. Ennek a váltsága is a többi hét rovására marad. -116-

Debreczen városa azután megküldé a harácsolt nyolczezer aranyat Kézsmárkra Laszkónak, a ki azzal mindjárt tovább állt Bécsbe. A tuszul letartóztatott tanácsbeliek aztán hazakerültek Debreczenbe.

János király még jól lehordta őket, hogy miért voltak olyan ügyetlenek s elkergeté valamennyit. Máskor legyen eszük.

A debreczeni polgárok aztán hazamentek s akként fogadták meg a király utasítását, hogy «legyen eszük», hogy szépen felmenének a többször dicsért szerzetesekhez, a kiknek a biztatására jutottak ilyen veszedelembe: – egy rossz szót sem szóltak nekik, csak felpakolták őket egy szekérre (egy olyan debreczeni szekéren sok barát elfér), aztán kifuvarozták őket a város kerítésén kívül, ott leszállították a szekérről s jó utazást kivánva nekik «mind a vizig szárazon», becsukták mögöttük a kaput.

Azután pedig irának egy levelet Martinuzzi Utyessenovich György püspökhöz, efféle tartalommal:

«Minekutána a város nagy veszedelme egyenesen a barátoknak a tolvaj hazaárulóval szőtt csélcsapsága miatt történt, s mivelhogy király ő felsége odautasítá a debreczenieket, hogy ezentul legyen eszük, tehát ezennel kicsukják a kapun az esztelenség okozóit, a barátokat. A kolostort pedig, hogy üresen ne maradjon, átadják az új vallás hiveinek, a kik abba már be is helyezének egy Melanchton tudománya szerint prédikáló lelkipásztort: tiszteletes Bálint Áron uramat. S minekutána az új vallás követőinek semmi külső pompa nem kivánatos, a kolostor arany és ezüst edényeit, monstrantiáit, thuribulumait, melyek a város tulajdonai, a város archivumába emlékül megőriztetés végett deponálják, a szentszobrokat azonban nehogy azokat holmi éretlen durva nép megcsúfolja, szekérre rakva, elküldik a püspök urnak, mély tisztelettel.» -117-

A levél átadásával és a szent szobrokat szállító szekér vezetésével megbizták az éjjeli őrt, a ki külömben félkegyelmű vala s hivatalát éjjel viselvén, nappal aludván, emberekkel soha nem érintkezék.

Mikor Fráter György elolvasta azt a debreczeni levelet, az első indulatja az elégtétel érzete volt. Úgy kell azoknak a barátoknak! Rég megérdemlették, hogy a debreczeniek kikergessék őket a városból. Hanem azután a hitbuzgóság megfeddé ez elsietett indulatért. Rémeset volt az, hogy egy kolostorból Melanchton tanai számára alakítsanak át imaházat és épen az Alföld hatalmas nagy városában.

Az elfogadóteremben már oda voltak szépen egymás mellé állítva a szép aranyos, bibor karmazsin, zöld és ultramarin köntösű templomi szobrok, a kiket a debreczeniek ide küldtek. Csak alig lehetett külömbséget tenni a faragott szobrok, meg egy eleven alak között, a ki szintén aranyos, biboros és zöld kaftányban salaváriban állt egy szegletben, arcza épen oly mozdulatlan, mint a faragott képeké, két keze egy irástekercset tartott.

A király rettentő haragra lobbant, a mint a debreczeni levelet elolvasta, kirohant a szobájából. Még magasabb fokra hágott haragjának heve, mikor az audiencziás terembe lépve, meglátta azt a sok profanált szobrot a fal mellett.

– Hát keed a király? kérdé a bamba ficzkó. – Hát hol hatta keed a koronáját?

Ekkor előlépett a szegletből az a czifraruhás idegen alak s aztán mondá tompa ércztelen hangon:

– Ne keresd te a mások fejét, hanem védelmezd a saját fejedet. – Én vagyok Junisz bég, a ki te neked parancsolatot hozok az én uramtól és a te uradtól, a felséges Szolimán szultántól.

– De a «nagyur» aláirását ismered és a pecsétjét is ismered szólt a török követ; s nem törne el a kezed, ha azt az arczodhoz emelnéd.

A király arcza holthalvány lett. Fráter György attól tartott, hogy még képes lesz Zápolya a mindenféle instans nép szeme láttára megcsókolni a szultán névaláirását. Kivette azt a kezéből s ő válaszolt a király helyett.

– Junisz bég. Te a fölséges szultán követe vagy. Téged megillet az a tisztesség, hogy a király magánszobájában fogadjon; nem itt a könyörgő pórnép társaságában. A követek megbizó leveleit a király oldalán álló országtanácsos szokta átvenni. Most én vagyok az. Én át fogom olvasni az athnámét s közölni fogom a királylyal a tartalmát. Ő felsége majd tudatni fogja veled, hogy mikor jöjj a szine elé? Addig foglald el a követek számára rendeltetett szobát, az ajtónálló oda fog vezetni.

Azzal meghajtá magát a király előtt. Zápolya elérté azt, s visszavonult az elfogadási teremből, véget vetve a kinos helyzetnek.

Junisz bég felfuvalkodott gőggel mondá a püspöknek a király eltávozta után:

– A te királyod az a királyok között, a mi a koldusbiró a birák között.

– Én is azt mondám, hogy miért nem teszi fel a koronáját? kiálta a szavába a debreczeni bakter. Igy nem tudhatja az ember, hogy ő király. -119-

– Én meg a debreczeni biró követe vagyok! A kinek van kétszáz ökre, meg száz tehene. Nem tudom, a szultánnak vannak-e olyan nagy ökrei, mint Sike Péter uramnak?

Fráter György karon fogta a béget, s arab nyelven szólt hozzá: «jöjj innen a csürhe nép közül, beszéljünk egymással háborítatlanul».

S azzal átvezeté a béget a másik szobába. Ott is emberek voltak. Végre, mintha nem találna másutt csöndes helyet, fölnyitotta előtte a kincstár ajtaját. Oda vitte be magával a béget.

– Te tudsz arabusul? kérdé a követ. Akkor megértheted, hogy mi van az athnáméba irva.

– Már megértettem. A «nagyúr» megparancsolja neked, mint teljhatalommal felruházott biztosának, hogy indíts vizsgálatot a szultán által megerősített kormányzó, Gritti Alajos megölettetése dolgában, s a kit e bűnben legfeljül találsz, mint annak főfő okozóját, annak a fejét vidd el Sztambulba.

– Hát nézz itt széjjel magad körül. János király nem koldusok királya. Mondd meg magyarán, mennyi pénz kell?

– Rosszul tudsz arabusul. – Majd én jobban tudok magyarul. Engem te és a te királyod semmiféle kincsekkel meg nem vesztegethet, mert én olyan igazságos biró vagyok, miként a másvilágon a «Monkár» és «Nakir» angyalok, a kik a lélek mellett állnak jobbról és balról, s itéletet tartanak, hogy a paradicsomban, vagy a pokolban lesz-e helye? Nekem nem kellenek a kincseitek, hanem a bűnösnek a feje.

– Tisztellek érte. Tehát te igazságos biró vagy. E szerint -120- meg fogod itélni, hogy az volt-e a bűnös, a ki Grittit megölette; vagy Gritti volt a bünös, a ki megöletett?

– E felől nincs kérdés. Ogli bég a nagyúr kegyencze volt. Az ő fermánjával jött be az országba s ha annyi bűne lett volna is, mint a hajaszála, azért egy hajaszálát nem volt szabad meggörbíteni.

– Értelek. Ez magyarul van. Tehát az itélet ki van mondva, mielőtt a védelem meg lett volna hallgatva. Te engesztelhetetlen vagy és megvesztegethetlen. Ezt is értem: magyarul is értem, arabusul is értem. De legjobban értem németül, már most nem szükség a királynál tovább alkalmatlankodnod, a ki külömben is nem tudós semmiben. Ogli béget Erdélyben fejezték le. Az ügy az erdélyi vajdákra tartozik. Nekik vannak főkapitányaik, királybiráik, dullóik, a kik szónak állnak. Bizonyosan igazat fognak neked mondani.

– De én nem válogatok sem a főkapitányok, sem a királybirák fejeiben, még a vajdákéban sem, én a legmagasabb fejek után járok. Tudd meg, hogy az Atmeidan-piaczra nyiló erkélyen már ki van téve az arany tál, a melyre csak királyok és hoszpodárok fejeit szokták a nép látványául helyezni és a főpapokét.

– És a nagyvezérekét! tevé hozzá Fráter György. No, hát csak indulj a dolgodra és járd végig az utadat. Bizonyára rá fogsz találni arra az egy emberre, a ki a saját fejét fölteszi a hazája szabadságára. De a királynak a feje szent és sérthetetlen. Azt nem fogod a kezeddel elérni, Junisz bég. Itt az athnaméd. Nem tartozik a királyra. Magyarországon az itélet a biró dolga: a királyé csak a kegyelmezési jog. Isten vezéreljen!

Maga pedig átment a királyhoz, s megnyugtatá. Csak -121- hadd járjon a vizsgálat után Junisz bég, majd az alatt lesz mód a szultán haragját megfordítani.

Gothárd úr egy kevés rossz hírt hozott. Erdélyben zavarognak a szászok. Nagy-Szeben kitűzte Ferdinánd király zászlóit s nyiltan rebellállt János király ellen. De nyomban ott termett a vajda Majláth István a hadaival s ostrom alá vette a várost: majd ránczba fogja szedni a lázadókat.

Aztán Junisz bégre került a discursus sora, és annak a küldetésére. János király nem titkolhatá el az aggodalmát, hogy ez az egész az ő személye ellen szőtt ármány, a mit Bécsből intéznek.

– Sohase aggódjék miatta fölséged, szólt Kún Gothárd. Hiszen ezer ember tudja, mindenki azt fogja vallani, hogy én, Kún Gothárd hordattam meg a véres kardot a székelyek és szászok között; én fogtam ostrom alá a renegátot Medgyesben, én fogtam el, a trónusából kihúzva, én diktáltam a bakónak, hogy üsse le a fejét. Piacz közepén történt. Itt áll Kún Gothárd, s nem bujik el a borzlyukba, ha keresik. Engem nem utasított erre sem a király, sem tanácsosai: magam lelkétől tettem. És ha bűn volt a szultán előtt, hogy a rablót, a gyilkost lefejezték: töltse ki én rajtam a boszúját. Kún Gothárd feje nem drága, ha a királyáért, a hazájáért kell odaadni.

Ez a nemes áldozatkészség egészen feléleszté a királyt. Megölelte az ifjú nemest, legjobb hivének nevezte. – Az is volt ő bizonyára.

Rövid idő mulva hire jött, hogy Ferdinánd király Bánffy Boldizsárt egy dandárral útnak indította Erdély felé az ostromolt Nagy-Szeben felszabadítására. Boldizsár úr a helyett jobbnak látta Szathmár városát felprédálni és elhamvasztani.

– Szépen haladnak ezek a mi békealkudozásaink! mondá iróniásan a királynak Fráter György. – Azonban -122- a mellett komolyan hozzá látott a visszatorláshoz. Itt volt Török Bálint harczkész dandárral.

Ez a vitéz hadvezér azonban nyiltan bevallá, hogy ő Bánffy Boldizsárnak ifjúkortól kezdve hűséget esküdött fegyvertársa; nem jó lesz őt küldeni a jó barátja ellen, nem jól fogna verekedni.

No, hát ha Török Bálint válogatós volt az ellenségben, nem volt az Kún Gothárd. Ez az ifjú hős, a ki már Gritti hadával szemben bebizonyítá hadvezéri tehetségét, átvette a vezetését a király dandárának s rajta ütve Szathmár-Németinél a labancz seregre, úgy szétverte, hogy hírmondó is alig maradt belőle.

Az ifju hős vezér nagyon is jól harczolt: maga vezette a rohamot. E közben oly nehéz sebeket kapott, hogy a vett diadal után harmad napra meghalt.

A király egyszerre kapta meg a győzelmes csatának és Kún Gothárd elestének hirét.

Keservesen sóhajta fel: «bár inkább verték volna meg Gothárdot, csak maga maradt volna élve».

Így elveszté csendes álmainak vánkosát feje alól. Eddig azzal a megnyugvással hunyta le estenkint álomra szemeit, hogy hiszen itt van Kún Gothárd, a ki a fejével áll jót a királyért. S most ezt a drága fejet ott hagyja a csatatéren!

Junisz bég ez alatt keresztül-kasul járta Erdélyt. Annak az örve alatt, hogy ő a szultán teljhatalmu biztosa, a kinek küldetése a Gritti megöletésének okozóját kinyomozni, mindenfelé elhiresztelé, hogy a szultán haragja engesztelhetetlen Zápolya iránt, boszuját vagy a királyon fogja kitölteni, vagy Erdélyországon, ha ez János királynak fogja pártját. Ennek a rémhiresztelésnek az lett a következménye, hogy a mely főnemesi várban csak megfordult Junisz bég, annak a tornyából azonnal behúzták a Zápolya-czímeres zászlót s kitűzték helyébe az oroszlános lobogót, magyarok, székelyek ugyancsak versenyeztek a szászokkal, -123- hogy melyik tud szebb hódoló levelet irni Thurzóhoz Pozsonyba. Gyönge szivű emberek szokása kiugrálni a szekérből, melyet a lovak elragadtak, a helyett, hogy a gyeplübe markolnának.

Egy pár hét alatt egész Erdély elveszett János királyra nézve. Sem a vajdák, sem a főkapitányok nem voltak a pártján többé. Halálra volt már itélve szegény király. Ez mindig így járta! A harmadik kakasszóig megtagadja a veszélybe jutott mestert a tanítvány, s Junisz bég ugyancsak telekukorította Erdélyt.

Mikor visszakerült a török biztos Nagyváradra, alig lehetett ráismerni, úgy ki volt hizlalva, de még jobban felcziczomázva aranylánczokkal, ékes boglárokkal, minden ujján drágaköves gyűrűk, az övében két zsebóra is ketyegett. Tele rakták a főurak és birák becses ajándékokkal, a hol csak vizsgálatot tartott, hogy bőrüket mentsék.

Zápolyát még ott találta Nagyváradon a bég. Egyenesen ő hozzá ment be; a püspököt elmellőzte.

A bég lenéző arczkifejezéséből kitalálhatta a király, hogy mi vásárfiát hoz számára erdélyi útjából.

– Voltam Erdélyországban, minden vizsgálatot megejtettem. Ezeknek folytán annak a biztos tudására jutottam, hogy a kormányzó, Ogli bég megöletésére Budáról jött az erdélyiekhez az utasítás, a király legbensőbb tanácsosától, a fehér baráttól, Fráter Györgytől.

– Én nem tudok róla semmit, hebegé, megfeledkezve királyi méltóságáról, még a férfiui büszkeségről is.

– Szeretem, hogy mosod kezeidet ettől a vértettől. Mert bizonyára, ha azt mondanád, hogy te voltál, a ki erre a parancsolatra utasítottad a barátot, akkor a padisah tégedet sújtana a büntetéssel.

– A kincstárnok igazolni fogja cselekedetét. Állítsák őt törvényszék elé.

– Ne kivánd magadnak ezt a törvényszéket. Egyszer -124- már megmutatta a padisah, hogy milyen törvényszéket tud tartani azok fölött, a kik az ő képének viselőjét, a követet meggyalázzák. Megmutatta Mohácsnál, hogy milyen itéletet tud tartani? Te akkor nagy eszesen elmaradtál az itélet napjáról. Remélem, hogy most is megtartottad azt a jó eszedet, s ha akkor veszni hagytad azt az egyik barátot, Tomoryt, ezért a másikért sem égeted meg a kezedet. Gondold meg, hogy mit cselekedjél. Ez az ember csak egy ember. Ha ennek a fejét leütteted, én azt szépen viaszkba mártva, elviszem Sztambulba, a szultán kiállíttatja a Demir kapu elé arany tányérra a nép látványául: «így bünhődik, a ki a padisah küldöttét megsérté!» s ezzel a harag lecsendesül, a szultán arcza ismét feléd fordul. Ha azonban ezt sajnálod megtenni, akkor a szultán azonnal rábocsátja az országodra a moldvai és oláh vajdákat, a Ghirai khámot és Begler bégeket s tűzzel-vassal pusztítja el a tartományaidat, nyomorult hadaidat levágja, váradat ledönti s tégedet magadat lánczra verve hurczoltat el Sztambulba s ott fejeztet le az Athmeidán-piaczon. Tehát gondold meg, hogy kinek a fejével fizess meg? A barátéval-e, vagy a magadéval? Egy embert áldozz-e fel, vagy egy országot?

A király kétségbe volt esve. Azon idő alatt, hogy Junisz bég a vizsgálatot tartotta Erdélyben, sok gyönge dologra rászánta magát Zápolya. Követeket küldött Ferdinándhoz, hogy védelmezze őt meg Szolimán haragja ellen. Hogy Ferdinánd védelmezze meg Jánost Szolimán ellen! Milyen nagy nevetést támaszthatott ezzel Bécsben!

De azt még is előre gondolhatá, hogy ha rá engedi magát arra a gyávaságra biratni, hogy leghívebb tanácsosát, Fráter Györgyöt (egy püspököt, felszentelt papot!) kivégeztessen, igazságtalanul, egy országos rabló, egy renegát halálának kiengeszteléseül, hát akkor megérdemli, hogy valamennyi híve mind itthagyja, s az utolsó jobbágy is bezárja előle az ajtaját. -125-

– Én addig a kápolnába megyek, imádkozom Istenhez, hogy adjon kedvező kimenetelt a ti értekezésteknek.

– Jól van! Eredj imádkozni. – Majd meglátom, milyen csodákat tud tenni a keresztyének Jehovája.

A király a kápolnába vezető ajtón kiment. Egyedül az oltár előtt tudott még oltalmat keresni. Midőn nincsen, ki segítsen, jövel Jézus! jövel Szent László hős király, védszentünk, segíts te Beata Virgo, patrona Hungariæ!

A püspök ott várt az elfogadási teremben, megtudva Junisz bég idejöttét, s nyomban a király eltávozta után belépett a szobába.

Az arany kaskétás, ékszerektől ragyogó muzulmánnal szemben nemcsak az ő egyszerű, fehér papi talárja képezett merev ellentétet, de még inkább az a merev aszkétai arcz, mely semmi indulatot el nem árul.

– Légy üdvöz, kezdé a szót a barát. Megérkeztél erdélyi utadból szerencsésen. Örülök rajta.

– Kevésbé fogsz örülni, ha elmondom, hogy mit hoztam magammal. Bizonyosságot Ogli bég megöletésének okozójáról.

– Azt könnyen megszerezhetted. Mindenki tudja, hogy Kún Gothárd kapitány fogta el és az is végezteté ki Gritti Alajost.

– Szivem barát! Ilyen olcsón meg nem szabadulsz a Morhut verméből. Jó is volna az egész vétket egy embernek a sarujába dugnod, a ki már nincs ezen a világon. Nem Kún Gothárd a vétkes, hanem a ki ezt neki parancsolta. Te voltál az.

– A te saját leveleddel, melyet Paksi által küldtél a vajdának, Majláthnak. -126-

– Annak a tartalmát te nem tudhatod, mert Majláth István nemes lovag, a ki árulást nem követhet el.

– Nem is árulásképpen tudatta velem, hanem egyszer borozás közben mondta el mámoros fővel; leveled így szólt: «bánjatok el a renegáttal érdeme szerint, én fogom a király kezét».

– Tehát te, igazhitű muzulmán létedre, bort ittál, hogy titkokat kicsalj egy nemes lovagból?

– A király akarata ellen, a ki elég gyönge szivű lett volna az áruló Grittinek dandárával segítségére menni. Én tartóztattam vissza.

Erre a török biztos kihúzta az erszényét s kiválasztva belőle egy kis rézpénzt, azt odadobta az asztalra.

– Akkor azt mondom én teneked, Fráter György, hogy látod-e ezt az oszporát? Ez a legkisebb rézpénz a török birodalomban. Én ezért az oszporáért megveszem a te fejedet.

Fráter György felvette az asztalról a «kis pénzt», beletette a kis zsebbeli breviariumába s azt visszatette ismét a zsebébe.

– Köszönöm, Junisz bég. Megtartom az oszporádat. S majd meglátod, hogy milyen drágán fogod te ezt tőlem visszaváltani.

– A váltságot már megmondtam. A szultán haragszik. Ibrahim nagyvezér boszut követel. A kormányzó megöletőjének lakolni kell. Ha te vállalod el a bűnt, a te fejed hull a porba; ha a királyra hárítod, az övé. -127-

– Szivem barát! Itt nincs alkudozás. Te okos ember vagy, pap vagy, jó hazafi vagy, János királynak nagy híve vagy. Megitélheted, hogy az egész országodra vészt, pusztulást, királyodra futást, trónról leesést idézz-e elő azért, hogy ezt a te borotvált fejedet megtartsd? Kire támaszkodol? Ha kihirdetem a szultán itéletét, saját katonáid fognak megölni. Vess számot magaddal és térj a lelkedbe. Önfeláldozásod hőstett lesz, a mivel hazádat mented meg. Én sok ilyen esetet láttam már, a minő a tied. Derék, nagy emberekét! Te is az vagy. Nem tagadom. Látod, az ilyen esetekre, nálunk ozmanoknál minden magasban ülő nagy ember el van készülve. Basák, helytartók mindig ott viselik a mutató ujjukon a pecsétnyomó gyűrűjökben a gyorsan ölő mérget, mely az itélet végrehajtása elől megszabadítja őket. Látom, a te ujjadon is ott van a talizmán-gyűrű. Ismerem a formájáról. Ilyen az. Meg akarom mutatni, hogy milyen nagy tisztelettel vagyok irántad. Megengedem neked, hogy bemehess ezen az ajtón, mely a kápolnába vezet, s imádkozhass. A királyod is ott van. Bemégy, mint élő ember s kijösz, mint holt ember. A többit elvégzi egy kés. Te azt már nem érzed. Eredj a kápolnába.

– Tehát Ibrahim basa, a nagyvezér, olyan nagyon kivánja az én fejem levágatását?

– A királyét jobb szeretné; de a tieddel is megelégszik. – Ibrahim nagyvezér követeli ezt – s Ibrahim karja hosszú.

– No hát az én karom még hosszabb! Levágattam én már Ibrahim nagyvezérnek a fejét!

– Megőrültél, te barát? Az iblisz szállt beléd? Vagy hashiszt ettél, attól beszélsz félre?

– Ott áll biz az, a Demir kapu előtt, arany tálra fektetve. Ha nagyon sietsz, még ott találod, tizenkét napig lesz közlátványra kitéve. -128-

– Az én intézkedésem következtében történt. Én adtam át Memhet bégnek, a szultán magyar tolmácsának Ibrahim basa leveleit, melyeket a kivégzett Grittinél találtak, s melyekből kitudódott, hogy Ibrahim és Gritti egy húron pendültek, összeesküvést koholtak a szultán ellen. Ibrahim magát akarta magyar királylyá, Grittit Erdély fejedelmévé emelni; sőt egy levélben még azzal is fenyegetőzött, hogy ha Szolimán ennek útjába áll, Szelim szultán sorsára fog jutni.

– Memhet bég gyűlölte Ibrahim basát istentelen magaviseletéért, hitetlen voltáért, átadta a szultánnak a nagyvezér leveleit. A vége halál lett.

– Hát majd talán ennek a levélnek inkább hinni fogsz, melyet az éjjel kaptam gyorsfutár által Sztambulból. Meghallgathatod, nem titok.

«Én, Memhet bég, Csendereli, a padisah szolgája – irám ezen levelet te neked Fráter György Utyessenovich, a király szolgájának, Dzsemadi-el-avvel hónap huszonkettedik napján, csillagfeljövetele után, Abdesztán mosakodás előtti órában, a tsiragán palotában».

«A hogy kivántad, én rögtön megérkezésem után átadtam a szeraszkiér leveleit a padisahnak. (A kinek dicsőségét hirdesse ég, föld és minden élők, a kik ezekben laknak!) A midőn a nagy úr elolvasá a leveleket, a két kezével a szakállába markolt és azt megrázta erősen, a mi haragjának és elkeseredésének jele. Azonnal elküldé a csausz-agát Ibrahim basáért. Midőn a szeraszkiér belépett, a nagy úr azt parancsolá neki, hogy álljon meg az ajtóban. Két bosztandzsi (mivelhogy a padisah kerti kiöszkjében -129- volt) keresztbe tett kardokkal állt mögötte. Akkor a nagyúr felmutatá Ibrahimnak a legutolsó levelét, melyben az ő urát Szelim szultán sorsával fenyegeti, e szavakkal: «te irtad ezt a levelet?» Erre a nagyvezér, mint a kit villám ütött meg, arczczal a földre borult, e szavakat kiáltva: Allahnál a kegyelem! Jash Allah!»

«Ekkor a szultán parancsára a csauszok megragadták Ibrahimot, s legelőször is az ujján levő pecsétnyomó gyürüjét huzták le, melyben halálos méreg vagyon, azután levetkőztették mezítlenre, s adtak rá világossárga selyem köntöst, mely a halálnak színe, a kezeire pedig elefántbőr keztyüket huztak, hogy magában kárt ne tehessen.»

«Ez alatt a szultán előhivatta Lufti basát, az anatoliai béget, a ki Ibrahim basának esküdt ellensége.

«Lufti basa, a nagy úr parancsára azonnal összehivatá a diván tanácsot, a szultán ült elől. Ibrahim basát törvény elé állíták. Nem tagadhatá el bünös voltát. A diván tanács, személy szerint megszólalva, kimondá fejére a halált, fényes érdemeire való tekintetből, selyemzsinór helyett kard által.»

– Most foglak el a hazugságon! A padisah is halált mondott-e Ibrahim fejére?

«A padisah azt mondá, midőn a nagyvezér halálitéletét eléje tették aláirás végett, hogy engedjenek neki egy napot a meggondolásra, hogy megölesse-e leányának férjét, legkedvesebb hadvezérét? még ha az ő saját élete ellen esküdött is össze.

«Ennek a napnak az estéjén nagy sikoltozás támadt a szultán kiöszkje előtt, egy kétségbeesett hölgy, szétszórt -130- hajakkal, keresztül tört a bosztandzsikon egész a szultán belső szobájáig. Ez volt a szultán kedvencz leánya, a kinek az atyja azt a hizelgő nevet adta «Gül-güz»: «rózsás szűz.»

«A hölgy megragadá a szultán köntösét mind a két kezével és azt mondá, «te nem öletheted meg az én férjemet Ibrahimot! Emlékezzél rá, a midőn engemet feleségül adtál a nagyvezérhez, menyegzőm napján, én azt könyörögtem tőled, hogy férjemet soha meg ne ölesd, a mi a sorsa minden nagyvezérnek. Bármit vétsen is ellened, bármilyen nagy csatát veszítsen, bármivel vádolják ellenségei, férjemet soha halálnak ne add! És akkor te, Szolimán szultán, megesküdtél nekem, Gülgüz leányodnak, megesküdtél apád sirjára, hogy a míg élsz, Ibrahimot meg nem öleted. Emlékezel-e esküdre szultán?» Erre a padisah azt mondá a leányának: «Bizonyára emlékezem rá, menj haza békével, a mig én életben vagyok, férjedet, Ibrahimot meg nem ölik.» Az asszony megvigasztalva távozott el.»

Junisz bég most már hinni kezdett. Szeme szája felnyilva leste, mi lesz a vége ennek a regének?

«A kedvencz leány eltávozásával ismét összehivatá a szultán a divántanácsot, Lufti basát, a kit szeraszkiérré nevezett ki és a Sheik-ul-Izlámot, eléjük terjesztve, hogy őt erős esküvése tartja kötve, miszerint kedvencz leánya férjét, Ibrahimot, a míg él, halálnak ne adja. Ekkor a Sheik-ul-Izlám előhivatta a főmuftit Abul-Nahnumánzádét, a ki az egész alkoránt könyvnélkül tudja. S a főmufti, megértve a nehéz dolgot, kikereste az alkoránból a 122-ik szúrát, melyben ez olvastatik: «a ki aluszik, az nem él.» Ezen szent mondásra hivatkozva kimondá a divántanács, hogy e szerint Szolimán szultán kivégeztetheti Ibrahimot az alatt, a míg maga alszik, mert akkor nincsen életben. S a szultán ebben megnyugodott. -131-

«A padisah ekkor arra kérte a divántanácsot, hogy Ibrahimot az ő saját görbe késével végezzék ki, melyet mindig öve mellé dugva visel,3) melynek markolatja drága piros kláris, zafirkő pecsétnyomóval a végén. Damaszk aczél pengéjén arany betükkel a halottbucsuztató mondás: «Dámeh Allah, hu teála remaéti.»

Junisz bég görcsrángatta reszketéssel támaszkodott a falhoz, érthetetlen, szótagolatlan ordítást hallatva.

«És a midőn a muezzim az éjféli szúrát éneklé, a minarében a szultán alvásának ideje alatt, levágta a khankiár Ibrahim basának a fejét a szultán saját görbe késével és elvitte azt a Demir kapuhoz s kitette a királyok és nagyvezérek számára rendeltetett arany tálra. Én is bele mártottam az ujjamat a vérébe, s irám neked ezen levelet azon véres ujjal. És most megyek az Abdesztán mosakodást végezni.»

Junisz bég meg volt dermedve a rémülettől, majd görcsös zokogásban tört ki.

– Oh barát, te rettenetes vagy! Ne szólj meg érte, ha uramat, barátomat megsiratom.

– Pedig ez még a kisebbik okod a sirásra, Junisz bég. Magad mondád, hogy megszokott dolog ez te előtted. Nagy emberek feje, arany tálon felmutatva. A ki szolga, urat is talál egy helyett másikat. Hát csak bizd te a sirást az asszonyokra. Nálunk magyaroknál az olyan férfinak, a ki sirva fakad, asszonynevet adnak. Beszéljünk a te saját ügyedről.

– Arról bizony. A kivégzett Grittinél megtalált irások között te neked is volt egy leveled. S erre a levélre is én -132- tettem rá a kezemet. Ebben az irásban te ajánlkozol Grittinek a titkos szándékait a szultánnál előmozdítani, ha ő viszont a te czéljaidnak megfelel. Elismered, hogy te a római király sztambuli követének lekötötted a szavadat, hogy János királyt megrontsad s ezért te néked a német követ ezer arany évdíjat igért.

– A mit a leveledben igértél, hogy a bécsi kormánynak jó szolgálatokat fogsz tenni, azt itt jártod-keltedben ugyan be is váltád. Egész Erdélyt eltérítetted a János király iránti hűségből s áthajtottad a római király zászlója alá. Mit gondolsz, Junisz bég, ha ez a te leveled a padisah kezébe kerül, és az nekem, ha élek, egy szavamra, ha hirtelen halok, a hallgatásomra megtörténik, mi vár te rád akkor a tsiragán palotában?

– Te csak egyszer ölsz meg, ha visszatérek Sztambulba, száz halál vár reám. Azzal a pénzzel fizetsz nekem, a melylyel én fizettem te neked. Ez az igazság a földön.

– Nem Junisz bég! A keresztyének Istene nem boszuálló. Az én vallásom azt tanítja, hogy «a ki engem kővel hajít meg, azt én kenyérrel hajítsam vissza.» És ismét azt tanítja, hogy «nagyobb öröm van az égben egy megtért bünösön, hogy sem mint száz igazakon, a kik soha sem vétkeztenek.» Én téged nem akarlak elveszíteni, hanem meg akarlak nyerni. A bécsi követ te neked ezer aranyat igért azért, hogy János király ügyét megrontsad: én nem igérek neked, hanem adok ezer aranyat azért, hogy a mit elrontottál, javítsd helyre.

S azzal kitett a csuhája zsebéből egy piros selyem erszényt, melynek hálószövetén átcsillogott az arany pénz. -133-

Junisz bég odaomlott térdre a barát elé, s annak a fehér csuhája szegélyét s a mezítelen lábait csókolta.

Mikor ezt a jelenést látta: a czifra, aranybogláros török béget az egyszerű szerzetes lábainál heverve, a király háromszor keresztet vetett magára:

– Kelj föl testvér. Isten fölvilágosította a te lelkedet, hogy megismerjed az igazságot. Ime mondjad meg a királynak, hogy őt tisztának és minden büntől ártatlannak találtad.

Junisz bég hátrafordult s a király előtt mellén összetett karokkal meghajtá magát.

– Uram, a te igazságod a napfénynél világosabb. A te hű tanácsosod meggyőzte arról az én lelkemet. Hájraddin sah óta nem volt igazságosabb fejedelem náladnál.

– És most vissza fogsz térni Erdélybe, derék Junisz bég, monda Fráter György. És ujra eljárod azokat a várakat, kastélyokat és városokat, a melyeket előbb meglátogattál, hogy az igazságot kitanuljad; és elmondod mind a vajdáknak, mind a királybiráknak, a kapitányoknak és tanácsbiráknak, hogy a felséges padisah igazságot szolgáltatott, a midőn Gritti Alajosnak pártfogóját, Ibrahim nagyvezért lefejezteté, Bég Ogli nevét pedig a bitófára szegeztette s azt a török krónikákból kitörülteté! És hogy János királyt a fölséges szultán palástjával betakarja, és minden trónja előtt térdeplő szolgafejedelmeknél nagyobbra becsüli, s ellenségeit vaskézzel fogja lesujtani.

– És aztán midőn Sztambulba visszatérsz, s a padisah fölséges szine előtt megállsz: azon kezded, hogy nincs a -134- széles föld népei között, a kiket a nagyúr árnyéka betakar, hivebb testvére a töröknek a magyarnál.

– És most távozzál békével. Az ég angyalai őrizzék a te lábaidat a megbotlástól, a te elmédet a megfeledkezéstől.

Junisz bég a térdéig hajtotta a fejét, az elbucsuzásnál három izben a királynak kezet csókolt, Fráter Györgyöt pedig megölelé s megcsókolta a szakállát.

– Üdvözlöm Lufti basát, az új szeraszkiért. Ugyanazon barátságot fogom vele éreztetni, a melyet Ibrahim basával éreztettem.

– Hja bizony barát-barátom, a szeretet drága virág, a mit öntözni kell; – ingyen terem a gyülölet, a mi dudva.

A szultán követének eltávozta után János hirály áhítattal sóhajta fel:

– Szent László tehát még most is tesz csodákat az ő magyar nemzete oltalmára.

Valóban tesz. Még több csodát is tett. Azt, hogy egy hónap mulva valamennyi erdélyi főúr, a kinek már kengyelben volt a lába, hogy lovagol Bécs felé, szépen megfordítá a lovát s odajött Nagyváradra János királynak a hódolatát bemutatni, s Fráter Györgyöt lelkesen üdvözölni. És Nagyszeben város, melynek bástyáit két hónapig sikertelen vivta Majláth István vajda: odaküldé a biráit önkényt János királyhoz, a kik városuk kulcsait piros bársony vánkoson hozták eléje. -135-

Aztán a bécsi urak is felhagytak egyszerre azzal a nagy nevetéssel s küldték nagy sietve a lundeni érseket Nagyváradra a békekötés föltételeivel. Magyar urak, Bebekek, Perényiek, a pécsi püspök, Zápolya pártjára keltek. Egy nagy hadjárat meg volt nyerve s csak egy ember esett el benne: a nagyvezér, Ibrahim.

VI. FEJEZET.
JÓ TÖRÖK BÁLINT.

János király nagyon jól emlékezett rá, hogy Junisz bégnek a megjelenése épen abban a kegyes szándékában rekeszté vala meg, hogy a debreczeni refraktáriusokat a barátelüzésért s a schizmatikusok számára elkobzott kolostor sacrilegiuma miatt méltón megfenyítse. Hogy ebből a nagy veszedelemből ily csodálatos módon megszabadult, első kötelességének tartá a debreczenieken példát szolgáltatni, hogy abból azután az egész Alföld tanulhasson.

Egy kicsit Fráter Györgynek a truczczára is tette. Ez az ember olyan fennyen hordja az orrát, mintha neki lett volna benne része, hogy ez a nagy veszedelem elfordult a király fejéről. A helyett, hogy a dioecesise dolgai után látna, minduntalan a magas diplomácziába ártja magát; a békepontozatokat s a bécsi követek eljárását kritizálja. Holott neki állott volna kötelességében az eliminált barátokat visszahelyezni az elvett kolostorukba. Hanem hát Fráter György neheztel ezekre a jámbor barátokra, a miért ezek olyan vendégszeretők voltak. Hogy a király is ő hozzájuk szokott szállni. (Ne szóljunk «Kardosné» asszonyról.) A királytól irigyelte ezt az ártatlan kedvtöltését. Pedig hát azok igen derék hűséges barátok voltak. Azok bezzeg nem hirdették ki a kathedrából -136- VI. Kelemen pápa bulláját, melyben Zápolya Jánost excommunicálja, a miért Szolimánnal szövetkezett, mint a hogy kihirdette az apátplébános Debreczenben a nagy templomban.

Azért nem is szólt semmit az egész debreczeni dologról Fráter Györgynek, hanem a mint megtudá, hogy Laszkó Jeromos átnyergelt a Ferdinánd-pártiakhoz: visszavonta a donatiot, s megtette új hivét Enyingi Török Bálintot Debreczen földesurává. Ezt azután, kellő instrukcziókkal ellátva, megfelelő fegyveres erővel elküldé Debreczenbe. «Majd ránczba szedi jó Török Bálint civis uraiméket.»

A derék hadvezér, régibb csatatéri szokása szerint, saját szeme és füle észlelete után igyekezett megismerni az ellenséget. S ezen a nyomon járva, mindjárt a megérkezése után első dolga az volt, hogy az új hit követőinek a gyülekezetét felkeresse.

Épen nagypéntek napja volt, a midőn Debreczenben széttekinte. Ez a kálvinistáknál nagy ünnep volt mindig, míg a pápisták, bevett szokás szerint, az nap meszelik a házak elejét.

Török Bálint tehát elment a kolostorból alakított kálvinista templomba, a hol igen nagy tisztelettel fogadták. Kurátorok, presbyterek eléje jöttek, bevezették s az első padba beültették. Azután zsoltárt énekeltek; maguk a hivek, hármoniás zengedezéssel, s annak a zsoltárnak igazán szép volt a tartalma is, a dallama is, úgy hogy jó Török Bálint egyszer csak azon vette észre, hogy a zsolozsma őt magát is elragadja s az utolját együtt énekli a gyülekezettel:

Azután felhágott a kathedrába a prédikátor, Bálint Áron uram. Igazi magyaros, nyusztprémes mentében, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hosszú haja görbe fésűvel hátrasimítva. Kezében egy kapcsos biblia. Először is -137- elmondá a miatyánkot, a mit állva hallgatott végig az egész közönség. Azt Török Bálint is utána mondá. Mikor aztán az ima végén következett az, hogy «mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség!» akkor felszólalt: «no ezt már ti tettétek hozzá! Hanem ebben nincsen semmi istentelenség.»

Tiszteletes Bálint Áron uram aztán felnyitá a kapcsos bibliát s kikeresé belőle a textust, mely szólt e képen:

«Adjátok meg az Istennek, a mi az Istené, és a császárnak a mi a császáré.»

Az erre alapított prédikáczió természetesen arról szólt, hogy Debreczen városa fizesse meg hűségesen, a mivel az ő koronás királyának tartozik; mert ezzel a saját hazájának adózik, s vegye szivére a megváltó ama szavait, a midőn követői a keresztre feszítés ünnepén bőjtöléssel és vezekléssel tanusítják az ő buzgóságukat.

– Hisz ez nagyon okos beszéd: mondá Török Bálint, a kiséretében levő hadnagyokhoz fordulva. Azután felkiáltott a lelkészhez: «kend derék, becsületes pap! Csak végezze kend a miséjét a maga módja szerint.»

A prédikáczió bevégeztével egy vékonyabb könyvet vett elő a lelkész a mente zsebéből s azt felnyitva, felolvasá belőle a hiszekegyet.

A közönség mind felállt; a min Török Bálint nagyon csodálkozott, hogy ilyenkor nem térdepelnek.

A prédikátor csengő, érthető szóval mondá, a közönség utána rebegte a hitvallást.

«Hiszek egy Istenben. Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.»

«És a Jézus Krisztusban, ő egyszülött Fiában, mi Urunkban. Ki fogantaték Szent Lélektől, született Szűz Máriától…»

– Hát ti is valljátok a Szűz Máriát! kiálta fel Török Bálint csodatelve. -138-

… «szenvede Pontius Pilátusnak alatta. Megfeszítették és meghala. Szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe, üle a Mindenható Atya Istennek jobbjára: onnan lészen eljövendő itélni eleveneket és holtakat.»

… «Hiszek Szent Lélekben, hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat…»

… «büneinknek bocsánatját, testünknek feltámadását, és az örök életet. Amen.»

– Hisz ez az utolsó jottáig az a hiszekegy, a mi az enyém, s az egész katholikus világé! Hát akkor mért üldözlek én benneteket?

Az is nagyon megnyerte a tetszését Török Bálintnak, hogy az ájtatoskodás után a népség a legszebb rendben oszlott szélyel. Legelőbb bocsáták ki a kis leánygyermekeket, azután a fiucskákat, akkor következének az asszonyok az ő leányaikkal, majd a délczeg ifju legények, utoljára maradtak a tisztes öreg férfiak, és senki a templom küszöbén ki nem lépett a nélkül, hogy a perzselybe egy darab pénzt ne bocsátott volna.

Török Bálint hátramaradt, hogy a lelkészekkel és a kurátorokkal beszéljen.

– Hallják kegyelmetek. Én katona ember vagyok. -139- Lelki dolgokhoz nem értek. Kis káté, nagy káté az én kezemben nem forgott. Eddig a kegyelmetek rituáléjában semmi megbotránkozni valót nem találék. Azonban én senkinek nem hiszek, mint a saját fülemnek és szememnek. Itt jön harmadnapra a feltámadás ünnepe, majd akkor a magam templomában fogom végig hallgatni a misét s a szerint fogok itéletet tartani, a hogy a külömbséget megtalálom.

– «Erős várunk nekünk az Isten!» monda rá Bálint lelkész; és azonkívül semmi egyebet nem szólt.

Husvét vasárnapján aztán Török Bálint jó korán felkelt: felölté az ünneplő köntösét s csak várta, hogy majd beharangoznak. Azonban a harangok csak nem szóltak, pedig már haza kellett kerülniök Rómából.

Mikor aztán a templomba menetel órája eljött, csak fölkerekedék a hadnagyaival és a legényfiaival együtt, s elballagott a két tornyu templomig. Nagy csodálkozva tapasztalá, hogy senki sem tart vele az utczán a lakosságból. A templom kettős ajtaja be volt zárva; a hozzávezető lépcsők közül kinőtt a fű, s még csak egy koldus sem ült a lépcsőkön, husvét vasárnapján. Csak az öreg sekrestyés gunnyasztott a sekrestyeajtóban egymagában.

– Mi dolog ez? kérdezé Török Bálint az egyházfitól. Hát kivesztek a hivek Debreczenből? Vagy talán nincs pap többé a városban, a ki az Isten igéjét hirdesse?

– Nem vesztek biz azok ki, kegyelmes uram, mondá az egyházfi. Pap is van, veres öves, arany keresztes. Hanem a mióta az apátur kihirdette a pápa ő szentsége bulláját, János király excommunikáltatásáról: azóta a mi templomunk be van zárva.

A sekrestyés elvezette az új patronust a parochiához, a mi szép téglából rakott épület volt: a hogy a levedlett vakolat elárulta, a mi ott hevert eltakarítatlanul a fal tövében, még pedig régecskén, mert már az árva csalán is felverte. -140-

– Hogy hagyhatják ilyen árván a plébánuslakot? kérdé az egyházfitól a földesúr.

– Nem az én dolgom, instálom alásan, szabadkozék a templomszolga. Én csak az udvaron, a kertben pepecselek.

Nála volt a paróchia utczaajtajának a kulcsa is: ő nyitotta fel az ajtót Török Bálint előtt. Ez is feltünt a vitéz úrnak.

– Hát aztán mikor ki akar jönni a főtisztelendő úr a házból, hogy nyitja ki az ajtót?

Török Bálint belépett az ajtón; több embert nem bocsátott be a templomszolga: bezárta maguk után az ajtót. Aztán egy oszlopos tornáczon vezette végig a főurat, a melyből egy derékban kettéváló ajtó vezetett a konyhába: annak a felső része nyitva volt.

– Most tessék egy cseppet patzientálni magát a spektábilisnek, a míg bejelentem a reverendissiménél.

Török Bálint megjegyzé, hogy a pestesen nem ég tüz. Husvét vasárnapján nem készülnek főzéshez a plébániában! Se szakácsné, se macska a konyhában.

Kevés vártatva kijött az egyházfi s jelenté, hogy «dignetur besétálni illustrissimének, reverendissime elfogadja».

S felnyitotta előtte a szobaajtót, a mi lepedővel volt letakarva a legyek ellen.

A szobának remetei egyszerüségű butorozata volt. Egy triptica, egy házi oltár volt az egész disze.

Másformának képzelte Török Bálint a debreczeni plébánost. Domború, jól táplált termetű, piros ábrázatú plébánosokkal szokott ő találkozni eddigelé mindenütt, a helyett látott festetlen fenyőfa asztal mellett, kartalan szalmaszéken ülve egy szikár, csontváz alakot: kopott, paszomántnélküli fekete talárban, a derekán levő vörös -141- öv is szinét hagyta, mintha már a viselőjével együtt huzamosb időt töltött volna a kriptában. Az arcza sovány volt, aszú, sápadt, redőtlen, szemöldökcsontjai kiülők, sűrű fekete szemöldökökkel; de beesett szemeiben életerő lobogott: nagy sima homlokán csak egy redő volt, hosszában a két szemöld között; egyenes orra, vékony, összeszorított ajkai, előre nyuló kétfelé osztott álla az akaraterő és a zelozitás kifejezését egyesiték ez arczon.

Nem állt föl a belépő előtt. Egy nagy könyv volt az asztalán, azon tartotta a kezét, és abba nézett.

Akkor oda lépett hozzá Török Bálint, megfogta a kezét és megcsókolta azt. A plébános fogta a selyem öve csücskéjét s letörülte vele a csók nedves nyomát a kezéről. Azzal keresztet vetett magára, halkan mormogva: «minden jó lélek dicséri az Urat» s csak azután fordult a főur felé.

– Reverendissime páter. Én vagyok Enyingi Török Bálint, Debreczen város új földes ura. Főtisztelendőséged üdvözlésére jöttem.

– De már megbocsásson, szent atyám. Én magam jelen voltam János királynak a koronázásán, Székesfehérvárott, a holott az esztergomi primás az angyali koronát a fejére tette, én vittem előtte az ország almáját.

– Én pedig ott voltam, a hol ezt a koronát a fejéről levették, a hol a szent chrysmát a homlokáról ledörzsölték! Én hirdettem ki az anathemát, melylyel VI. Kelemen pápa ő szentsége Zápolya Jánost excommunikálta, a -142- miért, hogy az kezet csókolt az Antichristusnak Mohács vérmezején, s szövetséget kötött a kereszténység ősellenségével, a török szultánnal. Itt a debreczeni nagytemplomban olvastam fel a szent atya bulláját, a «perhorrescunt animæ» bullát. S azóta Zápolya János nem király.

– Hát én nem bánom: tartsa főtisztelendőséged Zápolya Jánost királynak, vagy ne tartsa, de én valósággal Török Bálint vagyok, Debreczen földes ura, s engem Kelemen pápa nem excommunikált.

– Téged is excommunikált! Mint valamennyi hiveit Zápolyának, a kik ő hozzá ragaszkodnak. És te sem vagy már Enyingi Török Bálint. Az voltál, a míg becsületes keresztény voltál, a míg a keresztény királyt szolgáltad, a míg a hitetleneket paskoltad: addig minden kathedrában imádkoztak érted; de a mióta megrontottad a hitedet, nem vagy többé Török Bálint; hanem Valentinus Turcus de eadem: valóságos török, muzulmán, istentagadó, pokol szolgája, ördögök adeptusa, Belzebub czimborája. Téged is sújt az anathema ex consequentia.

– De szent atyám! Hiszen tisztelendőségedet Czibak Imre püspök tette meg apáturnak, a kit szintén János király nevezett ki püspöknek, még pedig azután, hogy az excommunicatio érte.

– De Czibak Imre nem is volt soha hive Zápolyának, mindig cserben hagyta. Tokajnál is elhagyta, Budán is elárulta. Szivében mindig a keresztény király hive volt. Ezt neked, ha Török Bálint vagy, nagyon jól kell tudnod. Azért én elfogadhattam Czibak suprematiáját in ecclesiasticis. De nem fogadom el Fráter Györgyét: a mostani magamondja püspökét. Menjen ő Zápolyának a kályháját füteni. Ki erősítette meg a püspökségében? A sztambuli főmufti? Még én hozzám pásztorlevelet mer irni, a Jézus nevében! Mért nem ir Mahomed próféta nevében? Pogány vagy, királyoddal, püspököddel együtt! Apage satanas!

– Hát hagyján! Legyek én pogány; de a debreczeni -143- közönség igaz hivő katholikus keresztény: ennek a népnek tartozik vele tisztelendőséged, hogy a Megváltó feltámadásának napján a templomot megnyittassa előtte s az isteni tisztelet malasztjában részesítse.

– Ne taníts te engemet a kánonokra, publikánus! Ez nem excommunicatio medicinalis, hanem excommunicatio mortalis,4) a mi Zápolya János fejére lesujtatott. Ez feloldja a jobbágyot az ura iránti engedelmesség alól, eltiltja a fiut az apa iránti tisztelettől, s ha egy város közönsége tovább is megtartja a hűséget az excommunikált fejedelem iránt, maga is anathéma alá esik. És mindaddig, a mig Debreczen városa tornyaiból le nem dobatja a Zápolya-czimeres zászlókat, nem fognak a harangok megszólalni a toronyban, nem fog a templom ajtaja megnyilni, nem lesz se ünnep, se bucsújárás. Kereszteletlen maradnak az újszülöttek, temetetlen a halottak, összekötetlen a mátkapárok. És a szentképek megfosztatnak csodatevő erejüktől. Ez így tart mind azóta, hogy én az anathémát kihirdettem. Én markomba zárva tartom a mennyei malasztot. Ez a kemény nyaku nép azzal tromfol vissza, hogy megtagadja tőlem a dézsmát, a párbért, a világi javakat, a temporaliákat. Én évek óta úgy élek itt, mint Illés próféta a pusztában: – még ugyabban! Mert nekem a holló sem hord kenyeret. Abból táplálkozom, a mit a kertem és az udvarom terem. Ide nézz! És lásd meg, hogy mi a husvéti lakomája a debreczeni apátplébánosnak!

Azzal kihúzta az asztala fiókját s kivett belőle egy cserép tányért. Abban volt három tojás és egy fekete retek.

– Ez a debreczeni apáturnak mindennapi eledele, s az ő kalendáriumában nincsen ünnep! Nincs páska! A míg a nép meg nem töri kemény szivét s a keresztény király hűségére nem tér.

Török Bálint meg volt rendülve. Ez a pap, a ki a kánon -144- és hitelvek iránti hűségért önmagát is ily kástélyozásnak veti alá, ez a pap egy hatalom!

– Engedje meg, szent atyám, hogy közbenjárója lehessek az egyház és a közönség kibékülésének.

– Hasztalan fárasztod vele magadat! Ha eddig megálltam szigoruan az én törvényem mellett, ezután könnyebben megállok. Eddig tudtak magukon segíteni a filiszteusok. Itt voltak nekik a veresbarátok. Méltó satellesei a derék János királynak! Belzázár az ő Bál papjaival! Azokat meg lehetett világi javakkal vesztegetni. Azok tartottak ünnepet, kereszteltek, temettek, eskettek: a pápai anathema ellenére. Utol is érte őket az ég boszuja. Ime, a saját czimboráik kihordták őket a városból. Most azután husvét ünnepén nincs templom, nincs harangszó Debreczenben. Ez az Isten itélete fölöttetek. És én összeszorítva tartom a kezemet és ki nem nyitom azt áldásra mind addig, a míg titeket, pogányokat ki nem vernek e város falain kívül. Ez volt az utolsó szóm. Most távozz innen. Itt az én templomom: az én oltárom. Egyedül fogok misét tartani az oltár előtt a szobámban, s itt se farizeusnak, se filiszteusnak nincsen helye.

Az a sovány csontalak úgy magaslott fel az erős hadverő vitézzel szemben, hogy ez verve érezte magát.

A pap csengetett az egyházfinak s meghagyta neki, hogy hozza elő a misemondó öltönyét. Azzal hosszú, száraz kezét eltiltó mutató ujjával Török Bálint felé kinyujtva, kemény hangon mondá:

– Procul este profani! A mai prédikáczió textusa: «Jézus pedig fogá a kötelet és kikorbácsolta vele a templomból a kufárokat!» Fugias cacodæmon!

Török Bálint büszke, makacs lelkű ember volt. Sohasem türte el a megbántást, bizonyítja ezt gyakori elpártolása hol az egyik, hol a másik királytól. Püspökökkel is vivott ő már harczot. Nem türte el azt a megszégyenítést. Sietett ki a parochiából. -145-

A piaczon már több polgár gyülekezett össze, azok között volt nemzetes Sike uram is, a városbiró.

– Kegyelmességed számára egy levél érkezett kengyelfutóval Nagyváradról. Mondá a biró Török Bálint elé járulva, levett süveggel.

A főur megismeré a pecséten a püspökség czimerét. Felbontá a levelet s elolvasá. Fráter György irta, így szólt az irás:

«Kegyelmes főkapitány úr! – Ámbátor ő felsége velem nem közlé kegyelmességed kineveztetését Debreczen város földes urává, mi pedig engemet, mint főkincstartót, a kire a donatiók tartoznak megilletett volna: mégis tudtomra esvén ez a dolog, sietek kegyelmességednek a szükséges informátiókat citocitissime utána küldeni. Miután kegyelmességednek a refractáriusok és schismaticusok ügyének elintézése köttetett szivére a király által, szükségesnek tartom kegyelmességeddel e veszedelemnek a kutforrását megismertetni. Hogy Debreczenben a hitszakadás termőföldre talált, annak az eredete ott keresendő, hogy VII. Kelemen pápa anathemája a Czibak püspök által installált apátplébánus által kihirdettetvén, excommunicatio óta a főtemplom zárva tartaték s minden egyházi szertartás felfüggesztetett. A debreczeni apátplébánus pedig egy erőslelkü anachoreta, a kit se világi javadalmakkal, se fenyegetésekkel meglágyítani nem lehet. De lehet igen is helyes okokkal és felvilágosításokkal. Jelenleg új pápa ül a római szent széken, III-ik Pál, a ki János király iránt sok jó akaratot tanusít. Követünk Frangepán Ferencz, kalocsai érsek, Károly császár után járva Nápolyba, egyuttal utasított, hogy a Vatikánban eszközölje ki az elődje által kibocsátott excommunikáló bullának visszavonatását. Frangepán már útban van hazafelé s mint előresiető kengyelfutóm által értesültem, magával hozza a kivánt absolutiót és tökéletes amnestiát. – Azért ime szájába rágom kegyelmességednek, hogy -146- mely okokat hozzon fel a debreczeni apátplébánus előtt, hogy őt a schisma terjedésének véget vető egyházi tilalom megszüntetésére s a templomnak a nagy ünnepek alatti megnyitására rábirja. – Legelőször is tudassa vele kegyelmességed, hogy III. Pál pápa mind Frangepán érseket, mind a többi János király által kinevezett püspököket, azok között alázatos személyemet is egyházi méltóságaikban megerősítette s János király fejéről az anathemát visszavette. – Jól tudom, hogy erre az anachoreta azt fogja felelni, hogy János király azért még is a hitetlenek szövetségese s a kereszténység ellenségeinek barátja: erre felelje kegyelmed neki azt, hogy sokkal inkább ellensége a római pápának Károly császár, mint Szolimán szultán; mert csak nem rég ostromolták meg Károly császár hadai Rómát, a pápát is futni kényszeríték s a Vatikánt és a Szent-Péter templomát kirabolták, és így gonoszabbul cselekedtek a törököknél. Minden esetben pedig erőltesse meg kegyelmed vasból levő derekát meghajlásra az apátplébánus előtt s a mit előtte mond, mondja fiui alázattal és proselytai áhítattal; mert a hitbuzgóság, még ha túlságba vetemedik is tiszteletreméltó s kétszeresen az a mostani hitetlen korban.

A ki egyébiránt maradok kegyelmességednek, pásztori áldásom mellett stb. stb…»

A dölyfös főurat ez a levél épen ellenkező indulatba sodorta, mint a milyenre az indítva volt. Most már nem csak az apáturra volt dühös; de még jobban a püspökre.

– Ez a barát! Ez a mezítlábos, faczipős monachus! Még én utánam instructiókat küldöz, hogy azokhoz tartsam magamat! Még aprehendál érte, hogy a király nem kérdezte meg elébb ő tőle, valjon kegyeskedik-e beleegyezni, hogy én Debreczen földes ura legyek! Szájamba rágja, hogy mit mondjak, mint a szeksta gyereknek az egzamenti gratulacziót. S most én menjek vissza szép alázatosan a plébánushoz, a ki csaknem kivert a szobából, azzal a szóval, hogy kérem alássan, elfelejtettem -147- valamit megmondani s akkor beszéljek neki Frangepánról, III. Pál pápáról, Károly császárról egy czifra mesét, a minek se fülét, se farkát nem birom. – Eb ura fakó! – Ha ti pap urak gubanczra fojtottátok a texturát: majd leszek én Nagy Sándor, a ki azt kettévágom! S azzal odaadta az apródjának a püspök levelét, hogy takarítsa el.

– Igenis, nálunk áll a kulcsok mássa, hogy tűzi veszedelem idején, a kitől az Isten őrizzen bennünket, a harangokat félreverhessük.

– No hát nyittassa fel kend a templomot és huzassa meg a harangokat. Három verset huzasson, a hogy ünnepnap szokás!

Azután Török Bálint a fiát, Jánost elküldé a kolostorhoz, egy csoport alabárdos kiséretében azzal a peremptorius parancsolattal, hogy Bálint uraimék az isteni tiszteletet addig meg ne kezdjék, a míg ő engedelmet nem ád rá.

A harangszó egyszerre felzavarta az egész várost. Évek óta nélkülözött drága hang volt ez. Évek óta nem hivta a harang az élőket, nem siratta el a halottakat, nem törte meg a villámokat, a hogy a körirata szólt: «vivos voco, mortuos plango, fulgura frango». Minden utczából özönlött a nép a nagy piaczra. Csak a férfiak: az asszonyt, gyermeket otthon hagyták. A «debreczeni szem» előre lát! Zürzavart sejtettek a harangozás mögött. A néptömeg egészen ellepte a roppant nagy fahidat, mely Debreczen piaczát végtül-végig beboltozva tartá. A templomba azonban még nem mehetének be, mert annak az ajtaja zárva volt.

Mikor aztán a harmadik verset is elzúgták a harangok, Török Bálint előhozatta a templomi zászlókat, a főpapi baldachint, a csengetyűket és a nyeles lámpásokat s azokat processióval odaviteté a parochia elé.

E közben odaérkezék hozzá Bálint Áron tiszteletes -148- uram, kezében a bibliával, s bátor lélekkel megállva a földes úr előtt, számon kérte tőle, mi okból parancsolá meg, hogy az ő hivei az ünnepi ájtatosságot meg ne kezdjék?

– Majd megtudják kendtek! volt rá a rövid válasz. Most álljanak félre, maradjanak oldalvást veszteg!

Akkor odament a parochia elé levett sisakkal, s féltérdét meghajtva az apátur ablaka előtt, ujja hegyével bekopogtatott az ablakán: a nép mind letérdelt körülötte.

– Reverendissime páter! Szólt be az ablakon a főur. Egész Debreczen városa hiveinek nevében, kérlek téged, alázatosan supplicálva: öltsd fel a te casuládat, tedd fel a te infuládat, vedd kezedbe a pásztorbotot és jőjj fel a mi templomunkba, Krisztus urunk dicsőségét hirdetni, a hivek lelkét malaszttal eltölteni.

Akkor a főur fölállt a térdéről, leverte róla a port, feltette a fejére a sisakját, felhúzta a harczi keztyüjét s ezzel a vaskeztyüs ököllel zörgeté meg a főpap ablakát, harsány hangon hiáltva:

– A király nevében! Én! Enyingi Török Bálint! Magyarország főkapitánya, János király teljes hatalmú biztosa! mondom és meghagyom te neked, az Egyház szolgájának s a király alattvalójának, hogy jőjj elő és teljesítsd a te pásztori kötelességedet a szentegyház ceremoniái szerint! Nec secus facturus!

Erre a felhivásra kitárult az ablak s megjelent abban az apátur, teljes ornátusban, fején az infulával. Kezében tartá a pápai anathemát, s újból felolvasta azt, csengő, messzehangzó szóval; átokverő kezeit kiterjesztve a sokaság fölé.

Ekkor Török Bálint odafordult Bálint Áron lelkészhez s megfogva annak a jobb kezét, így kiálta:

– A király nevében! Én, Enyingi Török Bálint, átadom te neked és a Melanchton hitvallást követő hiveknek ezt a két tornyú templomot. Hirdesd benne te az Ur igéjét. És legyen mátul fogva ez a templom a te ekklezsiádnak a szentegyháza.

És az egész összegyült nép tódult utána. Úgy hogy még a zászlókat őriző strázsának sem maradt künn senki: azokat oda támogatták a templom falához.

Csak a férfiak voltak ottan. Azokkal telt meg a templom. S mikor ez a négyezer férfi rá zendítette a zsoltárt abban a viszhangos nagy templomban, teljes szívből és tüdőből: ez a rémzengés magát a főurat is magával sodorta.

Gyönyörüek a katholikusok zsolozsmái, azok az áhitat keltő lágy olasz melódiák, a Beata Virgóról, az Agnus Deiről, a dicsőült szentekről, angyali hangok harmoniájával vegyülve, közbe a csengetyűk szólnak, oböék, hegedük zengedeznek! De a kálvinista zsoltár dallama egy riadó, egy harczi ének, Clemens Marot franczia rithmusaira, a mely ostromolva tör fel az égbe, a boszuálló erős Jehovához kiáltva! Mikor négyezer férfi hangoztatja egy szivvel és szájjal:

A zsoltárt ülve énekelték a népek: a hogy szokták a kálvinista imaházakban. Az utolsó vers is elfogyván azonban, egyszer csak a kántor rázendíté az orgonaszót odafenn a pompás aranyozott chorusban, s a «veni sancte -150- Spiritus» melodiáját kezdte el játszani, s fenn a karban megszólalt a diákok éneke, összehangzó harmoniával.

Az első hangjaira e zsolozsmának az egész gyülekezet felállt, s úgy hallgatá az éneket.

A halleluját az egész nép dörgő szózata visszhangozá, hogy a boltozat zenget bele.

Azután felment Bálint Áron a kathedrába és beszélt Jézusról, a szeretet vallásáról, a Megváltó szenvedéseiről, kínhaláláról, feltámadásáról, isteni felmagasztaltatásáról. Bölcsen összeköté az Isten fiának feltámadásáról szóló hitágazatot a magyar nemzet feltámadásában vetett hittel: lelkére kötvén a gyülekezetnek, hogy a világ minden népei között bizonyára legnagyobb ösztöne lehet a magyarnak abban, hogy Krisztus halála és feltámadása igaz voltában saját nemzetének kínhalála s dicső feltámadása példáját lássa és kövesse.

Az egész férfi sereg sirt. Hát hogy ne sirna a szegény magyar, mikor hazája megostoroztatásáról, eltemettetéséről, feltámadásáról beszélnek előtte? Talán még a mai kor férfiai is sirnának azon!

Maga Török Bálint is sűrűen zokogott, még a fiát is biztatta: «ne szégyeld fiam! Jézus vére hull a férfi szeméből! Jézus vért sirt mi érettünk».

S mikor a prédikáczió után az Úr vacsorájára került a -151- sor, Török Bálint az első volt, a fiával együtt, a ki odajárult az úr asztalához s elfogadá kettős alakban a szent sakramentumot. Kenyér és bor, melyet a lelkész osztott: «Vegyétek, egyétek, ez az én testem».

Másnap, húsvét hétfőjén ismét megszólaltak a harangok, megnyiltak a templomajtók: most már a nők és gyermekek is feljövének, hozták magukkal a zsoltáros könyvet, rozmaringszálat téve bele. Délután ismétlődött mind a két napon az ájtatoság.

A harmadik napon, húsvét keddjén, megint megülték az ünnepet. Ezuttal az Úr vacsoráját Török Bálint uram által ajándékozott aranykelyhekből és ezüst tálakról szolgáltatták. Isteni tisztelet után pedig Bálint Áron uram kathekizálást tartott, a hivek közöl kiszemeltektől kikérdezve, mit tartottak meg emlékezetükben a meghallgatott prédikácziókból?

Délután pedig a város tanácsa nagy emmaust tartott a nép számára: ökröket süttettek, bort folyattak a mezőn s szabadon bocsáták az igreczeseknek a virginálást, de a tánczolást tilalom alá veték, mint a melyet Melanchton elmélkedései a bünök bölcsőjének neveznek.

A negyedik nap pedig szerdai nap lévén, úgymint munka napja: a biró uram meghagyásából felgyülekezének a nagy piaczra az ácsok, kőmüvesek és talyigások s hozzá látának a munkához.

Elébb leszedték a zsindelyt és léczeket a parochia tetejéről, azután a gerendákat: meg volt parancsolva mindeniknek, hogy egy szót a száján ki ne bocsásson. Nagy némaság közt felszedték a padozatot, a szarufákat és szelemenfákat, azután téglát tégla után a falból; s valamennyit áthordták az átellenben levő Kiss Péter uram telkére, ki azt önkényt felajánlá lelkészi laknak a prédikátor számára. S eként szépen csendesen eltakarították az egész házat a szigoru főpap feje fölül, a nélkül, hogy őt magát egy illetlen szóval megbántották volna. (Debreczen krónikáiban ismételve megtaláljuk ezt a szokást: -152- a házat elhordani valakinek a feje fölül, a kit különben egy szóval sem akarnak megbántani.)

Jó Török Bálint pedig megköté a szerződést birák uraimékkal, a melylyel minden részről meg valának elégedve.

Akkor aztán levelet irt a királynak, tudatva vele, hogy Debreczenben a nagy vallási villongásnak bölcsen és okosan véget vetett; az előljáróságot a király iránti hódolatra megtérítette. Debreczen város ötszáz tulkot küld ajándékba a királynak a hadai élelmezésére, s kétszáz huszárt állít ki teljesen felszerelve a saját költségén, a kiket nehány nap múlva maga fog a király elé fölvezetni a főkapitány.

Ennek a levélnek az elvitelét pedig rábizták a legjobb postára, – kire is bizták volna másra, mint a már minden utakban járatos bakterre, a ki már egyszer vitt fel izenetet János királyhoz. A küldöncz ezuttal annál is könnyebben ráismert a királyra, mert az ez alkalommal, szép igazgyöngyökkel kivarrott süveget viselt a fején, míg a körüle levő urak levett süveggel álltak, kivéve a püspököt, a kinek volt egy bársony kapuczium a tarkóján.

– Ez aztán az én emberem! Ilyen az én Török Bálintom! Tudtam én azt! «Veni, vidi, vici!»

– Órrol az öreg: súgá a király Verbőczynek. Nem szereti, hogy Török Bálint valamit helyesen csinált, s hogy azt az ő tudta nélkül sütöttük nyélbe.

– No hát, Okos Ferkó! Mondsza csak, mit csinált Török Bálint főkapitány Debreczen városában? -153-

– Hát biz ő kelme azt csinálta, hogy kálomistává tette az egész várost és maga is kálomistává lett.

Hah! Mekkora kaczagás támadt erre a bolondériára! A király a vékonyait fogta a két tenyerével nevettében.

Ilyen bolondot csak az a félkotyó képes kigondolni a felfordult eszével. «Bolond lyukból bolond szél!»

Csak Fráter György nem nevetett, ő már tudta, hogy mi történt vala Debreczenben.

A király adatott egy darab aranyat a bohó postásnak, a mit az a markában megköpködött, ráolvasva: «apád, anyád idejőjjön», ezzel «jó etyepetyét» kivánva a királynak, elkotródott.

Nyomban másnap megérkezék Török Bálint, magával hozván a kétszáz debreczeni huszárt, a kiket a király ablakai előtt felállított.

János király nagy gyönyörűségét találta az igazi ősmagyar vitézekben, a kik úgy oda voltak nőve a lovaikhoz, mint megannyi Centaurusok. Majd a felhajtott gulyát is megtekinté: azok is mind czímeres ökrök voltak. Nagyon meg volt elégedve Debreczennel.

Délben aztán a püspöki asztalnál ülve, ebéd vége felé, (okos ember nem beszél, a míg jól nem lakott) a király kivánatára előhozakodék jó Török Bálint a Debreczenben viselt dolgairól.

Ott voltak az asztalnál Verbőczy István főkanczellár, Frangepán kalocsai érsek, Brodarics veszprémi püspök, Verancsics egri püspök, Eszéky pécsi püspök, Fráter György és több világi urak. Azonkívül Wese, lundeni érsek, Ferdinánd követe, ez azonban nem tudván magyarul, nem értette Török Bálint előadását.

Annak pedig igen külömböző hatása volt. Ott, a hol az anachoreta papról, s a király elleni anathemáról volt szó: a király jött nagy haragba; a hol a püspökök iránti tisztelet felmondásáról beszélt Török Bálint, ezek gerjedtek fel: mindenki korholta a lázadó apáturat s egyházi disciplinát, deficientiába helyezést emlegetett. Midőn azonban -154- a vége következett, a nagy katasztrófa, akkor csak elhültek valamennyien. Török Bálint pedig kérkedő hánykódással mondá el a nagyszabásu intézkedéseit, s mikor végre oda jutott, hogy az apáturnak a feje fölül elhordták a házat, akkor már a kaczagástól alig tudott beszélni. – De már akkor csak maga kaczagott.

Az egész asztaltársaság Fráter Györgyre nézett; különösen a király látszott a püspök szájából várni a szót.

Fráter György pedig nagy hidegvérrel szólt oda halkan Verbőczynek, úgy, hogy a király is hallhatta:

– Ő Felsége most azt szeretné, hogy ha én haragudnám ő helyette. De engem már ez nem lep meg, én már tegnapelőtt tudtam az egész debreczeni dolgot. Az én perspektivám messze ellát.

– Hát ha Debreczenig ellátott a perspektivád, mondá a király, nem tudtál közbelépni?

– Nem! Mert az én perspektivám messzebb is ellát Debreczennél: egész a «smalkaldi szövetségig».

Erre a szóra egyszerre lehült mind a királynak, mind a püspököknek a haragja.

Török Bálint látva, hogy ő az ura a helyzetnek, tovább fejtette a præpotenskedését, s a püspök asztalánál, annyi főpap jelenlétében, elkezdé magasztalni a kálvinista zsoltárokat, hogy azok milyen szépek. Sőt felhivatá a magával hozott debreczeni kántáló diákokat, kik harmoniás kántusban énekelték a mulatozó conviváknak a templomi énekeiket.

Majd behivatta a Debreczenben szegődött hegedüsét, Tinódy Lantos Sebestyén diákot s azzal énekelteté a históriás énekeket Zsigmond királynak és császárnak az ő cselekedeteiről, különösen Tar Lőrincznek pokolban járásáról. A poéta lant pengése mellett énekelt. -155-

– Énekbe hallottam, vagy volt, vagy nem volt, Tar Lőrincz, hogy pokolban járt volt. Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt. Négy szeginél négy tüzes ember állt volt.

– Szózatot ott Tar Lőrincznek adának: Az nyoszolját tartják Zsigmond királynak. Érsek, püspök két paraszt urak voltanak. Az négy ember hamis urak voltanak.

– Érsek hamis dézmáért kárhozott. Kanczellárius levél váltságért kárhozott. A két nemes úr dulásért kárhozott. Hamis vám szörzésért egyik kárhozott.

– Nagy sok csodát Tar Lőrincz látott volt. Egy tüzes kádferedőt ott látott volt. Zsigmond császár, hogy benne feredett volt. Mária király leányával ott forgódik volt.6)

– Ezt Császárnak Tar Lőrincz megmondja. Ezt felelé: leszen arról nagy gondja. Mint ő ágyát pokolbul kiiktassa, És hogy menyországra igazgathassa.

Az ilyen nótákért már egyszer Lantos Sebestyén diákot kikergette a házából Fráter György. Ellensége is volt azóta a poéta mindvégig. És most püspök korában türnie kellett ezt a profán virginálást a saját rezidencziájában. A Lantosnak jó Török Bálint volt a patronusa.

Ez a szó: a «smalkaldiak» kötve tartá kezét és nyelvét a magyar főpapnak: kényszeríté hidegre tenni a haragját.

És még azonfölül Török Bálint egyetlen hadvezére volt Zápolya Jánosnak ez idő szerint, a kiben ész és tapasztalat van nagyobb hadmivelet vezetésére. Sokat el kellett tőle tűrni. Tehát csak hadd énekelje a debreczeni kántus a zsoltárt, Tinódy Sebestyén a Cancionalét.

Igy történhetett meg, hogy a legkatholikusabb király s a legerélyesebb püspök és miniszter szemeláttára, úgyszólván a szárnyaik védelme alatt megalakulhatott a magyar Alföldön a «kálvinista Róma». Hanem e naptól fogva Enyingi Török Bálintnak a neve oda lett fölirva -156- Fráter Györgynek abba a lajstromába, a melyben minden név veres plajbászszal van keresztül húzva.

VII. FEJEZET.
PÉTER VAJDA.

Ilyen messzelátó perspektivája valóban csupán Fráter Györgynek volt, a többiek mind nem láttak tovább annál a tájhatárnál, a melynek a szélén saját önző vágyaiknak délibábja játszott. Némelyiknek a vallás is eszébe jutott, de az is csak a kardinális kalap miatt, a haza senkinek sem. A király maga is csak a régi álomképét üldözte, királyleányt hozni haza nászban. De az eljegyzettet csak úgy kaphatta meg, ha a császár és a római király elébb elismerik Magyarország királyának.

Ezért volt olyan engedésre kész a békealkudozásoknál, a miket követei folytattak Bécsben és Nápolyban. Kész volt odaadni koronát, palástot, papucsot, kardot Ferdinándnak, csak adja meg neki a királyi titulust, s hagyja békén megülni a lakodalmát ős Buda várában. Akkor aztán kész átengedni még életében Buda várát, Temesvárt a császárnak, szállja meg azonnal, még János király életében német és spanyol hadakkal, halála után pedig legyen a János királyt uraló országrész is minden népével együtt, nemes, polgár, pap és paraszt mindenestül örökösen Ferdinándé. Hogy erre valami országgyűlésnek a helybenhagyását is kikérték volna, arra a gondolatra ugyan nem vetemedtek. Ősi szabadság? Alkotmány fenntartása? Eszükbe sem jutott. A Ferdinánd-pártiak legalább megtartották a tisztességet. Pozsonyban diétát ültek, a maguk királyától az ősi szokások tiszteletben tartását követelték. Megadták a módját.

Hanem annál inkább igyekeztek János király követei megszerezni egyet is, mást is, a mi «utile és dulce» (hasznos -157- és édes) uradalmakat, várakat, fejedelmi évdíjat, még az özvegy királynéról is le akarták húzni a jegyköntösét, kiváltképen nagy óhajtásuk volt a bányavárosok és aranybányák után. Ha Ferdinánd átadja Jánosnak az aranyat, ezüstöt meg a pénzverő műhelyt, akkor aztán csináljon az országgal, a mit akar!

Ferdinánd már ilyen szóra fakadt: «én azt kivánom Jánostól, a mi az övé, ő meg azt kivánja tőlem, a mi az enyém!»

Végre Károly császár dönté el az alkudozást azzal a szóval, hogy meg kell hát adni Zápolyának mindent, a mit csak szeme-szája megkivánt s még azon fölül egy portugál királyleányt feleségül, ráadásba.

Volt aztán nagy öröm és dáridó Nagy-Váradon, mikor a császár követe, Wese lundeni érsek közeledett a mindkét részről ratifikált békekötéssel Nagy-Várad felé! Statiléó, erdélyi püspök félnapi járóra eléje kocsizott s Török Bálint ötszáz főnyi lovas bandériummal fogadta a béke hirnökét. A német érseket aztán úgy jóltartották a diszlakomán, hogy rögtön kilelte a hideg s két hétig nyomta az ágyat s itta az iszonyú sok ipecacuanhát s addig nem is tért magához, a míg minden doktort, mediczinát ki nem dobott az ajtón. Betegsége napjaiban szorgalmasan látogatta Fráter György, a kinek az érsek nagy fogvaczogás és didergés között mondogatá el apródonkint a magával hozott békeokirat pontozatait. A király és a főtanácsosok titkolták előtte. Féltek, hogy valami okosabbat talál mondani, a mivel az ő okosságukat fenakasztja.

A mint aztán az érsek fellábbadozott, az országtanács ülésében felolvasták a békekötés szövegét. Mindenki helyeselte. Fráter György szavazata hagyatott utoljára. Rettegve nézett mindenki az arczára. Borzasztó egy ilyen ember a tanácsban, a kinek több esze van, mint a mennyi kivánatos.

Fölöttébb örvendezett a püspök, hogy a békekötés a két király között ilyen közmegegyezéssel létrehozatott, felmagasztalta -158- a két fejedelem erényeit, elismeréssel adózott a közbenjáró tanácsosoknak, végül csak arra kérte a főurakat, hogy ezt a békeszerződést tartsák addig titokban, a míg Károly császár és Ferdinánd király derék seregei megérkeznek Buda és Temesvár alá, mert ha elébb kitalálják ezt az egyezkedést hirdetni, Szolimán szultán hamarább ott terem e két fővárosban a maga seregével s elkergeti mind a két királyt, s csinál Magyarországból török szandzsákságot.

Erre a szóra minden arczról eltünt az öröm ragyogása. Erre az egyre senkisem gondolt. Szolimán szultánról meg is feledkeztek.

– Méltóságos urak, a béke nem olyan olcsó, mint mi óhajtanók. Bizonyára igaz, hogy «si vis pacem, para bellum». Ha a két király meg akar osztozni Magyarországon, ha a császár el akarja foglalni az ország fővárosait, elébb a szultánnal kell leszámolniok, a kinek mind a két király hűséget fogadott s egymással versenyezve keresi pártfogását. Én nem mondok ellent annak, hogy mondjuk fel mind a ketten ezt a megalázó hűséget a szultánnak, s szabadítsuk ki Magyarországot a török pártfogás rabigája alól, de akkor nyuljunk az erszényhez és a fegyverhez. Vitéz alattvalója mind a két királynak bizony nagy számmal van, csak fegyver, jó ellátás és vezérség legyen. De a míg ez készen nem áll, addig ezt a békekötést trombitaszó mellett kihirdetni annyi volna, mint az alvó mándrucznak a szakállát megczibálni. Uram János király, tőlem, együgyű szolgádtól eddig sem kérdezted, hogy mit cselekedjél? ezután se kérdezd. De azt tudjad, hogy a midőn erre a békekötésre a pecsétet rá akarod ütni, elébb a kardodat kell kihuznod, mert annak a markolatán levő zafirkőbe van vésve a pecsétnyomó czímered.

Erre a szavára Fráter Györgynek Wese érsek felelt meg azzal a biztatással, hogy bizonyára Károly császár és Ferdinánd király teljesen el van szánva e békekötést Szolimán szultánnal szemben is fentartani s hadaikat -159- János királyéval egyesíteni fogják a közös ellenség visszaverésére.

Ez a szó lángragyujtá János király álmatag lelkét. Egy pillanatra fölébredt a régi hadvezető Zápolya, a büszke hazafi. A főurak, egyházi fejedelmek mind egy szívvel-lélekkel fogadkoztak, hogy ki fogják állítani a szükséges haderőt. János király fölhatalmazá Fráter Györgyöt, hogy vessen ki adót, szerezzen pénzt a hadiköltségre, Majláthot, hogy gyűjtsön hadat Erdélyben, Török Bálintot, hogy öltöztesse fegyverbe a hajduságot, Petrovich Pétert, hogy fogadja zsoldba a rácz hadakat, ő maga családja minden kincsét kész föláldozni hazája szabadságáért, s ha kell vére hullását sem bánja.

S ez a föllobbanó láng nem is szalmatűz volt. Azon hónapok alatt, a miket Wese érsek Nagyváradon töltött, tízezernyi dandárok gyülekeztek össze János király zászlói alá, Erdélyben, az Alföldön, a temesi bánságban, a Kárpátok vidékén, derék hadvezérek alatt, mint a Bebekek, Perényiek és maga Török Bálint, kinek egész öröme telt bele, hogy ismét a régi, sokszor meggázolt ellenségre húzhatja ki kardját.

Ez időköz alatt Nagyvárad nem csak Magyarországnak volt központja, királyi székhelye, de valóban egy sarkalatos forgója az európai politikának.

S valóban, ha Európa uralkodói egymás között békét tudtak volna kötni, azokkal a vitéz hadseregekkel, melyek egymás ellen áldatlan háborút viseltek, véget vethettek volna a török uralomnak a keresztyén Európában. Ferdinánd királynak derék serege volt, de az mind el volt foglalva a német hitszakadárok elleni harczokkal. Öt protestáns fejedelemség, azok közt a szász, porosz és würtembergi és tizenkét német város kötött ligát a reformáczió védelmére a hitbuzgó Ferdinánd ellen. Ez volt a «smalkaldi szövetség». Attól függött a török elleni nagyszerű hadjárat sikere, hogy a smalkaldi liga abba hagyja a harczot, s maga is egy hadsereggel segíti meg János királyt. -160- A csehek, lengyelek szintén megigérték a segédcsapatok küldését. Velencze hajóhadával ajánlkozott a törököt megtámadni, III. Pál pápa lelkesítő szavakkal buzdítá a fejedelmeket az egymás közötti békére s hadaiknak egyesítésére, sőt maga is zsoldos ezredeket fogadott s azokat hajóra szállítva a dalmata partokra küldé. Magyarországon is mindenki, nemes és paraszt, egyformán felbuzdult a török elleni hadjáratra. János király feltámadt harczi kedve még a moldvai hoszpodárra is elragadt. Péter vajda, a ki már Gritti veszedelme alkalmával is kimutatta a foga fehérét, Fráter György felhivására húszezer főnyi oláh harczossal igérkezett a magyarokhoz csatlakozni, a közös török rabigának összetörésére.

Minő dicső hivatás volt ekkor Zápolya lelkére bizva! Élére állani a keresztyén Európának s a czivilizácziót, a szabadságot, a keresztyén erkölcsöt a jövő századok számára megmenteni. Hogy ő maga is át volt hatva e hivatás ihletétől, bizonyítja az a szava, melyet a lundeni érsekhez intézett.

«Ha a fejedelmek teljesítik azt, a mit igértek, ezt a mi békekötésünket Konstantinápolyban fogom kihirdetni!»

Azonban a jó szándékot gyorsan kellett volna követni a tettnek. A smalkaldi liga követelte a protestantismus hitelveinek elismerését saját országaira nézve. Ez volt a legnehezebb kő, melyen a nagy mozgalom fennakadt. Ezért nem lehetett Fráter Györgynek Magyarországon ugyanekkor egy protestáns-üldözést megindítani. Azzal a smalkaldi ligát egyszerre maga ellen zúdította volna. Ezért tűrte el nagy békében János király Nagyváradon időzve a szomszéd Debreczennek teljes reformaczióját. Igazságszeretetét, nagylelkűségét és hitbuzgóságát azzal bizonyítá be, hogy Celestin apátot, a kit a debreczeniek ecclesián kívül «sub Jove» hagytak, daczára a király iránti ellenséges magaviseletének, kinevezé székesfehérvári apáturrá, a mit az, a pápa által rehabilitált király kezéből el is fogadott. Egy esztendő mulva aztán Székesfehérvár egész -161- lakossága lutheránussá lett. A királykoronázó város! A szentek, a királyok sirját őrző város! Hét templomával, gyönyörű, ereklyékkel teljes székesegyházával, mely szent Péter és Pálnak volt felavatva, lutheránus várossá lesz! Ha már a Béthel is elszakad a Siontól!

És János királynak ezt is csendesen el kellett tűrni. Fogva volt a keze a smalkaldiak barátságos kézszorításától.

Az idő azonban csak telt az ide-oda izengetésekkel. A magyar urak és Wese érsek egyre szorongatták János királyt, hogy hirdesse már ki a békekötést, Fráter György pedig folyvást azt követelte, hogy elébb állítsák ki a szövetséges fejedelmek az igért hadilletményeket. Addig nem fujjuk meg a trombitát, a míg a katonák a nyeregben nem ülnek. Végre az urak erővel a kezébe nyomták Zápolyának a pennát, hogy irja alá a békeokmányt, Ferdinánd már aláirta.

Ekkor aztán Fráter György a végső eszközhöz folyamodott. Kiragadta a király kezéből a tollat.

– Ne ird alá, királyom! Szálljon az én lelkemre a felelet terhe, hogy a békekötést megakadályoztam. Ez nem békeszerződés, a mit eléd tesznek, hanem tőrvetés, a miben elejtenek. Emlékezzél Gritti esetére vissza, még nem olyan rég mult. Egy hitetlen renegátot, egy gyilkos zsarnokot a fellázadt nép megtorol, elitél, kivégez, megszabadítja vele az országot egy plágától. S mit tesznek ekkor a bécsi és pozsonyi urak, németek és magyarok? Követeket futtatnak Sztambulba, Bagdádba a török szultánhoz, bevádolnak téged, a keresztény királyt, pártját fogják a renegátnak, a töröknek, a gyilkosnak, hogy a szultán haragja által téged megsemmisítsenek. Ezuttal az Isten különös csodatétele megszabadított téged és az országot attól a szégyentől, hogy a koronás királyt lánczraverve hurczolják el Sztambulba, s gyalázatos halállal végezzék ki! Újból, másodszor is oda teszed a fejedet a bakó tőkéjére, az angyali koronával együtt, hogy mind a kettőt egyszerre rugja fel a hóhér. Hisz a mint te ezt a békeszerződést kihirdetéd, -162- melyben országod fővárosait és koronádat odaajánlod a császárnak és a római királynak, a szultán nem várja be, hogy azt meg is tegyed, hanem elárasztja rengeteg hadaival ezt a boldogtalan országot, téged pedig a te szövetségeseid, mint Dávid hadnagyai Uriást, magadra hagynak, hogy martaléka légy a feldühített hatalmasnak. Vészt, pusztulást, vérfürdőt akarsz hozni az országra. Nem hallod, hogy kaczagnak rajtad az ellenségeid, míg én, a ki egyedül szeretlek a világon, én…

Nem tudta tovább mondani szóval, erőt vett rajta a zokogás, odarogyott a király lábaihoz, s térdeit ölelve, kezeit csókolva sírt, mint egy gyermek, a nagy méltóságos urak szeme láttára.

A király meg volt hatva, és még inkább megrémülve. Felállt a tanácskozó asztal mellől.

– Tehát beszélj te az urakkal a nevemben, én nekem hagyjanak békét. Én most elmegyek vadászni, a míg visszatérek, süssenek ki az urak valamit. Nekem már zúg a fejem a sok hercze-hurczában.

Akkor aztán Fráter György letörlé a könyeit s nyugodt orczával ült vissza a helyére s szembe lévén a lundeni érsekkel, elkezdett a tervben levő hadjáratról tanakodni vele, s e közben annyi sarcasmussal, oly satyrai éllel bonczolta szét annak minden okoskodását, hogy a magyar urakat is mind ellene fordítá. Az érsek tapasztalá, hogy Fráter György jobban tudja azt, hogy mi történik Bécsben, Velenczében, Rómában, mint ő. Még arról is van tudomása, hogy az egész hadsereg, melyet Károly császár és Ferdinánd király kiállított, hétezer kimustrált labanczból és háromezer szabad martalócz spanyolból áll, hozzá méltó generális, Laszkó Jeromos vezetése alatt. Ez törököt megverni nagyon kevés, magyart kifosztani nagyon sok.

Az érsek e tanácskozás után azt irja Fráter Györgyről nagy elkeseredésében: «Ez az ember az egyik perczben -163- sirni tud, a másik perczben gúnyosan kaczagni. Valóságos daemon!»

Mindennap megujítá az ostromot Fráter György ellen és az mindennap talált valami új gondolatot, a mivel az érseket zavarba hozza. Már azt is tudta, hogy Károly császár újból háborúba keveredett a franczia királylyal, s e szerint haderejét a török ellen nem fordíthatja. Utoljára az érsek azzal a furfanggal élt, hogy azt mondá Fráter Györgynek, miszerint ő sürgős levelet kapott Ferdinánd királytól, melyben őt magához hivatja, annál fogva nem várhat tovább, ma, vagy holnap kivánja a békekötés aláirását.

– Oh, ha ilyen sürgetős dolga van eminencziádnak, akkor csak méltóztassék még ma utra kelni. Miattunk hátramaradást ne szenvedjen a római császárság. János király még sokáig fog vadászni. Ismerem a szokását.

Wese látta, hogy a saját kelepczéjében fogta meg magát, s rögtön utrakelt bucsúvétel nélkül.

De ugyan zengett is egész Németország Fráter György dicséretétől, hogy soha a föld nem szült ennél ravaszabb, álnokabb világcsalót, a ki még a németet is, még a diplomatát is, még a pap társát is megtudja csalni.

Megérte hát valahára egy magyar ember azt a dicsőséget, hogy a hol keserves rászedésről van szó, ott nem ő az, a ki lamentál, hanem őtet szidják.

A magyar urak is szidták. Kinek-kinek porba esett a pecsenyéje a békekötés megzápulta miatt. Frangepán is kapkodhatott már a levegőbe az elrepült bibornoki kalap után.

János király csak tizenkét nap mulva tért vissza a mármarosi medvevadászatból. Derék medvebőröket hozott haza.

Azonban éktelen haragra gerjedt, a midőn meghallotta Verbőczytől, hogy Wese, re infacta, elutazott. Rögtön hivatta Fráter Györgyöt, s heves szemrehányásokat tett neki a miatt, hogy az alatt, a míg a király vadászni jár, a békeapostolt elriasztja az udvarból. -164-

– Meghajlok fölséged akarata előtt. Abban az esetben azonban kegyeskedjék fölséged elhatározni, hogy hadseregének élére állva, mely oldalon támadja meg a török szultán hadait? – Az alatt, a míg fölséged távol volt, némi változások történtek a világban, a miknek közeledtéről én már régebben értesülve voltam sztambuli ügyvivőm révén. A szultán megtudta a franczia király követe és a bécsi ügyvivők által, hogy ellene egy nagy európai hadjárat készül. Szolimán nem várta be a támadást, ő maga beküldé a bosznya hadsereget Ferdinánd király tartományába! Klisszát ostrom alá vette. Ferdinándnak pedig annyi serege sincsen, hogy ezt a várat meg tudja menteni. Velencze nem jön. A császár készül a francziákra, a kik ujból hadat izentek neki. Egyedül a pápa zsoldosai védik még Klisszát. Ő szentségén kívül egy fejedelem sem tartotta meg a fogadását.

– Ez kis baj. És nem is a mi bajunk. De van egy nagyobb, s az már a mienk. Maga Szolimán szultán, megtudva, hogy Péter vajda is benne van az ő ellene szőtt ligában, nagy hadsereg élén átkelt a Dunán Szilisztriánál, a moldva hadsereget porrá törte. Péter vajda elfutott s ide menekült hozzánk Erdélybe, Csicsó várába. A szultán megállt Erdély határán s Jászvásárból kiküldé Junisz béget felségedhez (holnap itt lesz) azzal a kérdéssel, hogy ki ellen gyüjté össze Erdélyben a magyar király a fegyveres hadakat? Felséged tetszésére van bizva a válasz. Felséged kihirdetheti a császárral és Ferdinánddal kötött szövetséget, s akkor az erdélyi hadsereg élére állva, azonnal megtámadhatja a határon álló Szolimánt. Még most legyőzheti, mert a szultánnak nincs több százötvenezer katonájánál.

A király arczát eltorzítá a nagy rémületnél beálló ideges vonaglás. Lerogyott egy karszékbe. -165-

– Előre megmondám fölségednek, hogy ez lesz a békealkudozásoknak a vége. Vagy a bécsiek, vagy a versaillesiak elárulják Szolimánnak a mi hadi tervünket. A mikor aztán Szolimán megelőzi a támadást s ránk rohan, akkor mindenki elugrik mellőlünk s engedik a magyart egy második Mohácsba rohanni vakmerőn, egyedül!

– Jó szerencse, hogy a veszedelem nem a mi fejünket érte legelől. A szegény kis Péter vajdának kellett megadni a példát. De most rajtunk a sor.

– Szabadíts meg! Kezedbe adom királyi hatalmamat. Mentsd meg az országot! – Tégy helyettem, a mit legjobbnak gondolsz.

– Elfoglaltam a németektől Kassát, s körülzárattam Péter vajdát Csicsó várában, a míg te medvére vadásztál, s ha most jön Junisz bég kérdezni, ki ellen gyüjténk hadsereget? azt feleljük: a németek és oláhok ellen, a kik bennünket fenyegettek.

– Mit cselekedtél? Várostromokat indítál meg deczemberi hóban, fagyban! Vérontást kezdél fegyvernyugvás idején!

– Nyugtasd meg a lelkedet, fölséges úr. Egy csepp vér sem lett kiontva. Kassát elfoglalta Csécsy kapitányunk, a midőn a Ferdinánd-párti parancsnok, Serédy Gáspár uram átszánkázott Gönczre, a felesége nevenapját megülni. A magyar helyőrség kinyitá a város kapuit a mi csapataink előtt maga jószántából, s most mi vagyunk az urak a várban, s birjuk Felső-Magyarország kapuját. Ez a tromf kellett a németeknek a cserbenhagyásért. -166-

– Az is csak a tessék-lássék végett van elrendelve, nehogy a törökök vegyék ostrom alá a hozzánk menekült Péter vajdát, mert ha azok kaphatják meg, sok szép titkot kisajtolhatnak belőle, a minek a seprüje a mi torkunkra forr. Igy azonban a mi Batthányi Orbánunk szépen odaplántálta magát a Csicsó vár kapuja elé s nagy gondja van rá, hogy valakit oda be ne eresszen. Pro forma egy-egy taraczkot el is süttet a falak ellen, de kárt nem tesz bennük. Majd aztán, ha Szolimán haragja elpárolog, a török sereg a tél elől hazatakarodik, akkor kieresztjük Csicsó várból Péter vajdát s itt eldugjuk. Otthon nincs rá nagy szükség, a szultán Istvánt, Péter öcscsét tette meg helyébe hoszpodárnak.

Ekkor aztán megnyugodott benne a király, hogy valóban helyes dolgot cselekedék a barát, a midőn ilyen merész fordulattal kerülte meg a nagy veszedelmet.

– A nagyúr haragja olyan, mint a háborgó tenger, mely az erős hajókat a sziklához paskolja. Azt kérdezteti tőled, János király, ki ellen gyüjtéd a sok ezernyi hadakat Magyarországon és Erdélyben? Avagy nem a te urad és császárod ellen-e?

– Bizonyára nem ő ellene, hanem a németek és oláhok ellen, a kik megtámadásunkra szövetkeztek.

– Nekem Erdélyben az urak azt mondták, hogy a török ellen hivtátok fegyverbe a népséget.

– Az természetes. Ha a német és oláh ellen fegyverkezünk, akkor azt hireszteljük, hogy a török ellen kardoskodunk.

– Ejh te barát! te olyan vagy, mint a kigyó, ha elől fognak meg, hátul csuszol ki, ha hátul fognak, elől csuszol ki a markunkból.

– A megtörtént dolgok beszélnek. A mint arról értesülénk, -167- hogy a felséges szultán Ferdinánd hadait megtámadta Dalmácziában s ostrom alá vette Klissza várát, mi rögtön haddal támadtuk meg Ferdinánd legerősebb várát, Kassát, s erős harczok után, nagy vérontással, ostrommal bevettük azt, s ez által elvontuk Ferdinánd haderejét Klissza felmentésétől. Vidd magaddal e fényes diadalnak a hirét a felséges szultánnak.

– Tüstént viszem. Csak még egy másik kérdésre is ilyen jó feleletet tudj adni. Hát Erdélyben mi oknál fogva gyüjtöttétek össze a nemest, székelyt, szászt táborszámra?

– Arra is az igazság feleljen meg. Nyilvánvaló volt előttünk Péter vajda nagy készülődése, a kinek egyéb szándéka nem volt, mint Erdélyt megrohanni. Hadseregünk egyenesen ő ellene volt felállítva, s a mint ő, hadserege maradványaival Erdélybe áttört, azonnal szembeszálltunk vele, hadaival együtt berekesztők Csicsó várába, s nem tekintve a csikorgó téli időt, folyvást töretjük ágyuinkkal a falait, s bár ő kétségbeesetten védelmezi is sánczait, mi nem irgalmazunk neki, de falai alá fogjuk őt temetni!

– Úgy hiszem, minden kérdésedre tökéletesen megfeleltem. Monda Fráter György a tolmácsnak.

– Nem tökéletesen. A szultán haragszik, a nagyvezér neheztel, a basák elégedetlenek, én is az vagyok. «Szót» várok tőled. A mit eddig mondtál, az mind csak a szó-fia volt! Öreg szót várok tőled, igazi szót, érthető szót!

– Azzal is birunk. Ő felsége János király már elrendelé, hogy a mint megérkezel, a riskásás tálad alá legyen letéve az ezer arany, a mit kegydijul igért neked.

– Azonkívül ő felsége meghagyá nekem, hogy azonnal, a mint az utak járhatók lesznek, indítsam el ő felségéhez, a szultánhoz az ő követét a hódolatul felajánlott százötvenezer aranynyal, mely Gyulafehérvárott van letéve. -168-

– Ez már szép «szó» volt! Ez épen elég lesz a nagyvezérek és a basák felgerjedt haragját lecsillapítani. De hát még mit tudsz? Találd ki! Azt gondolod a szultán semmiért tette meg az utat Sztambultól Jászvásárig? s még csak a fiainak való vásárfiát se vigyen haza?

– A pénz csak polyva a nagyúr előtt, a mit a baromfiainak elszór. – Imhol, te barát, olyan serény eszű vagy, mikor valamit el akarsz kapni, s olyan lomha elméd van, a mikor adásról vagyon szó! Hát én nekem kell téged helyes erkölcsre tanítanom? – Tudjad, hogy midőn a felséges padisah Ferdinánd király tartományát megtámadtatá, a bécsi követ rögtön ottan termett Sztambulban, s a szultán kegyelmét megnyerni serénykedett. Nogarolának hivják az istentelent. Hozott magával a fölséges szultán számára ajándékul egy pompás arany vedret, mely kivülről is mesterségesen van kiformálva. De midőn a tetejét felnyitják, akkor egy gyönyörűséges óramű támad elő benne, mely a nap járásán kivül a holdfertályokat és a hónapokat is mutatja. A padisah szive ugrált örömében, mikor ezt a remeket meglátta. Nem tudott tőle megválni. Oda vitette a legbelső szobájába, a hol a kadinája lakik. Azt tolmácsoltatta velem Nogarolának: «még is csak Nándor király (így hivja a németet) az én legkedvesebb fiam!» Most már tudod, hogy micsoda «szót» várok tőled, barát?

– Végére tartottam, mondá Fráter György. Én is tartogatok János király nevében egy ritka szép ajándékot a nagyúr számára. A minap, hogy Uj-Bálványos várát elkezdém építtetni, a hajdani Sarmisegethusa helyén, egy földalatti boltozatban feltalálták a hevéreim Decebal, utolsó dák király sirját, a kit Traján, római császár elpusztított. Ott meglelék a dák király arany pánczélját és sisakját. Nehéz barbárkori munka mind a kettő. Ezt az ősi, megbecsülhetetlen kincset szántam én Szolimán szultánnak, -169- a mi régiségénél fogva bizonynyal többet fog érni a mai kor minden czifra ötvösműveinél.

Ezt a nagybecsű ősleletet még Zápolyának sem mutatta meg eddig Fráter György, pedig itt volt az már a kincstárban. A király nagyon sajnálta, hogy ezt felajánlá a püspök Szolimánnak. Inkább vett volna neki még kétszerte drágább órát Németországban, a mely órát is üt, kukorít és csilingel. De már az ajánlatot nem lehetett visszavonni.

– No te barát, ezzel kiverted a sakktábláról a németek «ugróit». Erre azt fogja mondani a padisah, hogy «János király még is csak a legjobbnál is jobb fiam én nekem». – Mert tudjátok meg azt, hogy a felséges padisah csak «egy» szót tud németül és egy szót magyarul. Ha a némettel van megelégedve, akkor azt mondja neki, hogy «dobre!», ha pedig a magyarral van megelégedve, akkor azt mondja, hogy «dobró!»

S e fölött nincs mért fejet csóválni. Mert a mikor Szolimán elé egy németet vittek, az bizonyosan cseh volt, ha pedig egy magyart vittek, az horvát volt, vagy legjobb esetben – lengyel. S így ő felsége bizton hihette, hogy «dobre» németül jelenti azt, hogy «jól van!» – «dobró» pedig magyarul. – Az a fő dolog, hogy azt mondja, hogy «dobró».

Junisz bég azzal a szóval vett búcsút Fráter Györgytől: «még visszatérek!» – Szives házi gazdájának nem nagy örömére.

Szavának is állt Junisz bég, mert új esztendő napjára ismét visszakerült Nagyváradra. Ezuttal a szultán és a nagyvezérek üdvözletét hozta a királynak. Nagyon meg van elégedve a padisah János fiának a dolgával, a miért az Ferdinánd fiával ölre kapott. Már most csak dulakodjanak -170- vitézül. Ha a magyarok és a németek egymást ölik, akkor nem kénytelen a szultán ölni mind a kettőt. Junisz béget azonban azzal a megbizással küldé vissza János királyhoz a szultán, hogy tudja meg, van-e hát elég katonája? Nem kell-e neki «segítség»?

Fráter György megfelelt a kérdésre, igen is van elég hatalmas hadserege a királynak. Debreczen alatt áll húszezer ember, ugyanannyi Erdélyben Majláth vajda alatt, nem kevesebb Temesváron és Lippán Petrovicscsal, azonkívül a felvidéken Bebek és Perényi seregei, összesen nyolczvanezer harczos, a kikben lángol a harczvágy, csak az idő kiengedését várják, hogy táborba szálljanak a németek ellen. Lehet, hogy hamarább is, ha Ferdinánd fővezére, Fels Lénárd megkezdi a támadást.

Megkináltatott e nagy hivatallal Török Bálint, de ő azt vetette, hogy neki esküdt barátja és fegyvertársa Fels Lénárd, annál fogva ő az ellen nem harczolhatna egész lelke szerint. S az ilyen gyöngéd érzelmek tiszteletreméltók a katonáknál. Minthogy pedig a többi főkapitányok is húzódoztak e nagy megtiszteltetéstől, utoljára elvállalta a fővezérséget Fráter György.

– «Circumdederunt»-tal fog végződni az a háború, a hol püspök viszi a fővezérséget.

Először is a maga hadseregét igen jól élelmezte, azután pedig kimélte minden gyors menetektől. Mire Debreczentől a Tiszáig felvonultak, akkorra kitavaszodott.

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen hosszú az út a Hortobágytól a Tiszáig, mondá Junisz bég, a ki mindenütt a nyakán volt Fráter Györgynek, mint a rossz lelkiismeret.

Tokaj alatt szintén összetalálkozott a két ellenséges -171- hadtest. A németek is magyarok voltak. S mivel hogy mind a két szemben álló ellenség értette egymás nyelvét, nagy patvarkodás lett ebből, iszonyú lárma, fenyegetőzés és szitkozódás, mely már csaknem tettlegességekre fajult. Elvégre a német-magyarok átlátták, hogy nagy kisebbségben vannak, s kegyetlen haraggal félre vonulának.

– Hallod-e Fráter György! Nem háború ez, hanem országgyülés! mondá Junisz bég.

Tokajt aztán egy hajrá kiáltással bevették János király katonái. – Derék szomjuságuk lehetett!

Az ostrom után végig lovagolt Junisz bég, Fráter György kiséretében a városon. A piaczon szerteszét hevertek a temetetlen vitézek.

A tokaji diadal után komolyan hozzálátott Fráter György a hadvezetéshez. Kiosztá a parancsot Bebeknek, Perényinek, hogy a míg ő szemben fogja megtámadni Fels Lénárdot, az alatt ők oldalt és hátul üssenek rá, Majláth pedig az erdélyi sereggel erősítse a derék hadat.

A két főnemes vezér méltóságán alul valónak tartá, a baráttól parancsot elfogadni s külön a maga szakállára támadta meg Fels Lénárdot, az aztán külön megverte mind a kettőt, utoljára Fráter Györgyöt, a kinek Majláth nemcsak hogy segítségére nem jött, sőt az első ágyúszóra úgy megindult hátrafelé, hogy még a barát hadai sem érték utol, pedig azok is elég jól szaladtak. A Kőrösig meg sem álltak, annak a hidját is leégették maguk mögött.

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen rövid az út Tokajtól Nagyváradig, mondá Junisz bég, a ki maga is félpapucsban menekült el a nagy hajczihőből.

Olyan háború volt ez, a melyik egyik félnek sem kellett. A saját pártját nem szerette, az ellenfelét nem gyülölte senki. -172-

Ez alatt azonban a szultán visszavonult a hadseregével Moldvából s Adrinápolyig meg sem állt.

A mint ezt megtudta Fráter György, azonnal sietett a Csicsóvárban ostromolt Péter vajdát értesíteni, hogy nem szükséges már a várvédelemmel fárasztani magát, bátran kapitulálhat a királynak. A mit az meg is cselekedett. Elhozták azután a vajdát Nagyváradra, a hol a püspöki palotában rangjához illő szállást kapott.

Nagy öröm közt dicsekedék el e diadallal János király Junisz bégnek, hogy ime Csicsó vára, a hatalmas, törhetlen erősség ostrommal bevétetett, a vitéz Péter vajda fogságba esett.

Junisz bég sunyi hizelkedéssel gratulált e diadalhoz János királynak, s a mellett a kaftányja belső zsebéből előhuzott egy pecsétes levelet, melyet régóta rejtegetett már, a levél pecsétjén megismerte a király Szolimán nevének lenyomatát. Ez volt annak a titkos pecsétje, mely alatt János királylyal levelezett volt.

Szolimán azt parancsolá, hogy a mint a király foglyul ejti Péter vajdát, azonnal szolgáltassa ki Junisz bégnek, hogy a lázadó fejedelmet az ő haragos ura elé vezesse Sztambulba, a ki maga fog fölötte itéletet tartani.

– Én tudom, mi van a levélben, mondá gúnyos alázattal a tolmács, s Péter vajda lánczának a végét tartom a kezemben.

– A láncz végét tartom, hogy kinek a nyakán van a láncz örve, azt nem tudom.

Zápolyának nagy kedve lett volna az oldalán levő kurta buzogányát lekapni s az orczátlan követet két oldalt eldöngetni vele.

Egy hadifoglyot kiszolgáltatni más ellenségnek, egy elfogott lázadót kiadni az ő zsarnokának, egy kapituláczióra lefegyverzettet, hit ellenére, vérpadra vitetni! ez magában is olyan tett, a mi ellen a magyarnak minden csepp vére tiltakozik. De hozzájárult még az a rémület, hogy ha Péter vajda Szolimánnak ki lesz szolgáltatva, az mindent kivall János királyra! Hogy ez biztatta őt fel a szultán elleni fegyverkezésre, hogy valóban részese volt a török hatalom ellen kötött ligának, s ezzel Szolimán teljes haragját János király fejére zúdítja.

Megtagadni a kiszolgáltatást? Ez ismét a szultán kegyének elvesztése lenne. A parancs határozottan szólt. A souverain uralkodó követeli lázadó vazallját.

Ki kell szolgáltatni Péter vajdát a szultánnak; de elébb egy lassan ölő mérget kell neki beadni, mely őt útközben elpusztítja.

– Ej, ej, kanczellárius uram. Nem te irtad meg a Corpus Juris Hungaricit? Nem a te Tripartitumodban van Szent-István király decretuma, mely a méregkeverést istentelen bűnnek nevezi s a méregkeverőt a megölt rokonainak boszuállásra kiadatni rendeli?

– Hja! püspököm, van még ennél egy régibb törvény, mely így szól: «Salus reipublicæ suprema lex esto». (A köztársaság jóvolta a legfőbb törvény.)

Úgy lett a terv megállapítva, hogy majd a nagy búcsú lakománál Péter vajda elé egy arany serleget tesznek, melynek a belseje azzal a finom méreggel van zománczozva, mely csak napok múlva érezteti pusztító hatását. – Szörnyeteg gondolat!

Ha ez megtörténhetett volna, egy tenger le nem mosná ezt a szégyenfoltot e nemzet történetéből! -174-

A főurak annyi tekintettel még is voltak a király iránt, hogy őt ebbe a rút tervbe nem avatták bele. Elvégezték sub camera charitatis. A pohárnok erre a napra megbetegszik, s egy helyettes inas fogja a mérgezett kelyhet a megfelelő helyre illeszteni. – Ha még Junisz bégnek is lehetne juttatni belőle! – Hanem a török nagyon óvatos. – Régibb erdélyi útjában ugyan együtt dőzsölt a magyar urakkal; de épen azért, mivel akkor ezt a bűnét Mohamed próféta oly erősen megbűntette, soha többet a gyaurok főztéből nem eszik; hanem mindennap ő maga vágja le a birkát, melynek husából saját utazó katlanában készíti el a piláfot és senkinek ahhoz még közel lépni sem szabad. Vizet pedig csak velenczei pohárból iszik s azt maga meríti a kútból.

A királyi asztalnál ez alkalommal az volt a rend, hogy az asztalfőn két első ülés volt: egyik a király, másik a hoszpodár számára, ki szintén uralkodó fejedelem volt. A vajda mellett jobbról volt Fráter György helye.

A régi magyar étkezési rend szerint, egész a harmadik étekfogásig nem szolgáltattak fel italokat, csak a lében főtt ételek után hozták a pohártöltögetők az idei új bort, s akkor kezdődött el az ivás.

Mikor épen az első serlegtöltés sora jött, hozott egy apród Fráter Györgynek egy sürgős levelet. A püspök engedelmet kért a királytól, hogy azt feltörvén, ott az asztalnál elolvashassa.

A levél olvasása közben folyton növekedő felháborodás látszott az arczán, hol az irásba, hol a vajdára nézett s midőn Péter vajda éppen a serleg után nyúlt, hogy azt János király egészségére ürítse, hirtelen megragadta a vajda kezét s rémülettől reszkető hangon kiálta.

S azzal felkapva a billikomot, kiönté abból a bort a -175- háta mögé. Rémség volt azt látni, mikor a márvány padlón szétlocscsanó bor, a benne levő gyilkos méregtől, elkezdett sisteregni s gőzt bocsátott magából. (Ezt külömben a márványra, mint mészkőre öntve, minden savanyúság megteszi.)

A vajda hanyatt esett a székében a réműlettől; de még az urak is megdermedtek az ijedségtől: azt látva, hogy Fráter György az ő tervüket elárulta! A király felháborodva ugrott fel helyéből s haragos tekintetét végig villantva az asztaltársaságon, kiálta fel:

– Légy nyugodt, felséges úr, mondá a püspök. Nem a te hiveid cselekedték. Hallgasd meg, mit mond ez a levél, melyet jó pillanatban adott kezembe az ég. Bécsi megbizottam irja: «Vigyázzatok és őrködjetek a vajda felett, az itteni urak meg vannak rémülve, hogy a szultán a vajdát Sztambulba küldetni kivánja. Attól tartanak, hogy a vajda ki fogja beszélni, hogy velük szövetkezett Erdély elszakítására. Lassan ölő méreggel akarják őt elnémítani, a mit a király asztalán levő kelyhébe zománczoltak.»

– Engem akartak a bécsiek megöletni! Kiálta rekedt hangon. Azért, hogy ellenük ne valljak! No megálljatok németek: ezt keservesen fizetem nektek vissza!

Verbőczyék kezdtek könyebbülten fellélegzeni. Sejtették már, hogy mit főzött ki ez a barát?

– Köszönöm. Csak igyál te magad belőle király. Én több bort arany pohárból nem iszom.

Voltak az asztalon szép köszörült üvegből velenczei karafinák vizzel tele, s hozzá kristály poharak (a tisztesség végett). Egy ilyen palaczkból tele töltött egy poharat tiszta vizzel a vajda és azt emelte föl áldomásra.

– A milyen igaz az, hogy én mai napon legkedvesebb barátomat, a bort, megutáltam, s leggyűlöltebb ellenségemet, -176- a vizet, megszerettem, olyan igazán fogadom neked János király, hogy e pillanattól fogva te veled fogok tenni minden jót és Ferdinánd ellen minden rosszat.

S azzal körömpróbáig üríté ki a vizes poharat. A mi nagy eset a magyarok között; de még az oláhok között is! Ha egy oláh azt fogadja, hogy ezentúl vizet fog inni, akkor annak a haragját ki nem engeszteli semmi!

– Hivasd ide, király, Junisz béget azonnal, mondá Péter vajda. Mentül előbb, annál jobb. Hadd vigyen a szultán elé. Nem rettegek már az ellenségeimtől, a mióta a barátaimtól rémledezek.

– Azonnal indulunk Sztambulba! Mondá Péter vajda a követnek. Óhajtok az én uram szine elé jutni s majd elmondom neki, hogy kik az ő igazi ellenségei? Neked pedig, János király, köszönöm az eddigi oltalmat.

Junisz bég hátramaradt hálálkodni. Csupa áldás, csupa magasztalás volt minden szava. Hanem midőn Fráter Györgytől bucsút vett, azt mondá neki:

– No, te barát, ha én valamikor hegedüs leszek, te tőled kérem el kölcsön a hegedűdet, mert az ugyan mind a két oldalán fel vagyon húrozva.

Péter vajda és Junisz bég eltávozásával ismét helyre kezdett térni a társaság ebédelési kedve, mely erősen megzavartatott. A király azonban felkelt az asztaltól s kiment az erkélyre, még egy Istenhozzádot kiáltani a vajda után, kit hat lovas hintó vitt magával, a török küldöttel együtt, egy osztag huszártól kisérve.

A míg a király nem volt az asztalnál, odaszólt Fráter Györgynek Verbőczy kanczellár.

– Bizony, püspök uram, ez is méregkeverés volt, a -177- mit te most elkövettél; csak hogy te még finomabb és gyilkolóbb mérget tudsz keverni mint mi.

(Ha méreg volt, úgy bizonyára nagyon jó méreg lehetett; mert a sikere az lett, hogy Szolimán szultán Péter vajdát az első kihallgatás után ismét kegyébe fogadta s a hoszpodári székébe visszahelyezte; Ferdinánd király ellenében pedig mind végig ellenséges indulatot tartott fenn, míg János királyt ezentúl békében hagyta s mindenfajta ellenségeitől megvédelmezte.)

A király egészen ott felejtette magát az erkélyen; ugy, hogy a testőrhadnagyot kellett utána küldeni, hogy behivja: az urak óhajtják, hogy foglalja el a helyét az asztalnál, addig nem kezdhetnek az áldomáshoz.

– «Eheu, jam satis est!» Megtelt a keserű pohár! kiálta oly indulatos hangon, a minőt régen nem hallottak már tőle. Úgy jöjjön még egyszer a szinem elé Junisz bég, vagy akárki más szultán ebe, hogy én bele fojtatom a püspöktóba! S akkor aztán kirántom a kardomat, s azt kiáltom, hogy a ki magyar, a ki becsületes ember, jőjjön utánam s vágja ki a kardjával a magyarságát, a becsületét. Én ennyi gyalázattal nem hagyom a koronát bemocskoltatni többé! Nem kérek többé tanácsot senkitől, csak a saját szivemtől. Kibékülök a keresztény ellenfeleimmel, ha a fejemet kivánják is a koronával együtt; de csuf bábja a hitetlennek nem leszek többé. Inkább haljak meg, mint egy oroszlán, semhogy éljek tovább, mint egy lánczra kötött kutya!

– Most vagy az igazi Zápolya János, én édes királyom! Ilyennek láttalak, így ismertelek meg, mikor legelőször -178- találkoztam veled. A mikor azt mondtam: te léssz méltó e nemzet vezetésére! Fölébredtél! De soká aludtál! Most mutattad meg a te igazi alakodat. Bizony mondom, lelkünkből beszéltél! S a mikor ideje lesz a vérontásnak, ott fogsz találni mindnyájunkat az oldalad mellett, s mögöttünk fogod találni az egész nemzetet.

S erre az urak mind fölugráltak az asztal mellől, s lelkesülten csördíték össze billikomaikat, szikrázó haraggal kiáltva: «éljen János király!»

Az elhangzott és leöntött áldomás után a király Fráter György vállára tette a kezét.

– Milyen jó sors, hogy te épen most kaptad azt a bécsi levelet, melyben a vajda megmérgezésének szándékát ismertetik veled. Ez a Ferdinánd király…

– Ki ne mondd rá a «pereat»-ot! Ebben a levélben szó sincs semmi mérgezésről, nem innen lettem én annak tudója: nem is Ferdinánd király machinacziója volt az. Ellenben igen örvendetes hireket tudtam meg e levélből. Értsétek meg urak, mi történt Bécsben?

Fráter György felolvasá a bécsi ügyvivője levelét, melyben arról értesíti, hogy Károly császár és Ferdinánd király elhatározták a János király ellen folytatott háboruskodás megszüntetését. A lundeni érsek útban van már az új békepontozatokkal. Azokban János király elismertetik egész Magyarország királyának s meghagyatik az általa birt országrész birtokában, a koronát sem kérik tőle; csupán halála után szálljon a királyság Ferdinándra; az ország alkotmánya biztosíttatik. Nem kivánják Buda és Temesvár megszállását német seregekkel, s vissza adják az elkobzott birtokokat, olyan békekötést ajánlanak, a minőt Fráter György diktált. – És akkor aztán Károly császár és Ferdinánd király közös erővel, békét kötve francziákkal és protestáns fejedelmekkel, egyesítik haderejüket János királyéval, Magyarországnak és a Szerémségnek a hitetlenek elleni megvédelmezésére.

Az volt aztán az üdvrivallás, a mi ezt a tudósítást -179- követte! A billikomok behorpadtak az összekoczintástól; tele torokkal kiáltá mindenki: «éljen Magyarország!»

S ez a kiáltás kihangzott a tornáczra, a tornáczról az utczára, az utczáról az egész városba. Mind, egész Nagyvárad kiáltá egy szivvel és szájjal: Éljen Magyarország!

A király pedig az illendőség törvényét követve, még egyszer megtölteté a serlegét s fölemelkedve karszékéből, az urakat is fölállásra invitálta s előre bocsátván, hogy «háromszor iszik a magyar», poharát emelte fölséges szövetségeseire: Károly császárra és Ferdinánd királyra, mely áldomást a főurak csendes «vivát»-tal viszonzának, ámbár lelkükben bizony nagyon örültek ennek az örvendetes fordulatnak.

– Hanem már most arra felelj meg nekem, édes Fráter Györgyöm, hogyan tudtál te az alatt, a míg ezen szivvidámító hireket olvastad ebből a levélből, olyan rémüldöző, haragos arczot csinálni hozzá? És hogyan tudtad ugyanakkor, a midőn Ferdinánd király ilyen barátságos békejobbot nyujt felénk, a jó Péter vajdát a hamis mérgezési hirrel Ferdinánd király ellen felbőszíteni? s a szultán haragját Ferdinánd ellen lobbantani?

– Hát ez útbaigazítás volt Péter vajdának, hogy mivel védelmezze magát a szultán előtt. Szolimánt pedig jobban meg nem haragíthatja a vajda, akármit mondjon is Ferdinánd királyra, mint ha ez a kettőtök között megkötendő békeszerződés ki lesz hirdetve. Egyébiránt, ha sajnáljátok urak, hogy Péter vajdát ilyen útba tereltem, fussatok utána; még nem mehetett messze, hivassátok vissza s világosítsátok fel róla, hogy csak tréfa volt az egész. -180-

– Nem! Nem! Nem! Csak hadd menjen Allah hirével! Ez volt az egyhangú vélemény az asztalnál.

– Nem csak háromszor iszik a magyar: négy az igazi szám. Ittunk a királyért, Zápolya Jánosért; kinek fejét mai nap a korona és a férfibüszkeség nimbusza köríti. A király koronát, a férfi asszonyt érdemel. A kinek szive van, ne szánja a kivánságát, kiáltsa lelke szerint: éljen a mi leendő királynénk «Lengyel Izabella».

Már erre a szóra nem is lelkesedés, hanem tombolás volt, a mi kitört. Az urak kirugták a székeiket maguk alul, odarohantak a királyhoz, össze-vissza gratulálták: mindenkinek kinyilt a szive, s azt mondta a szája. Ez hiányzott Magyarországnak! Egy asszony! egy szeretett királyné!

A trombitások és török siposok a terem karzatán rázendíték a palotás nótát, a riadót, az andalgót: egymás után a «háromszáz özvegy asszony tánczát», a pohár csörgött, a sarkantyú pengett, az egész királyi udvar tánczra kerekedett; dobogott a palló, reszketett az ablak, ujjongott minden ember, kiabálva «vivát Izabella regina!» Még a jó Verbőczy István is, elfeledve az in-zsábáját tánczra kerekedett, s megragadva Fráter Györgyöt, azzal járta el a Kállai-kettőst. – Mikor besötétült, fáklyatánczot jártak. Míg a világ világ lesz, nem lát ilyen örömdáridót Nagyvárad!

VIII. FEJEZET.
IZABELLA.

Lett belőle fiatal vőlegény, ifjú férj. A legszebb királyleánynak a férje.

Sugár, amazoni alak, eszményi szép arczczal, melynek minden vonása igérte a boldogságot s követelte az örömeket, kék szemeiben az olaszszal vegyült lengyel vérmérsék lángja égett, arczszine azzal a tündéri halványsággal birt, melyet a rögtöni indulat hajnalpirosra fest, a buslakodás még hidegebb szinnel von be. Ajkai rendesen duzzogásra álltak; de ha oka volt rá, nevetni is tudtak, s akkor igézővé tették.

Három főurat küldött János király, mátkáját elhozni, Krakkóba. Fráter György szemelte ki őket. Az egyik volt Brodarics, váczi püspök, a másik Verbőczy, kanczellár, a harmadik Perényi Péter, Felső-Magyarország főkapitánya.

Ez utóbbi főur nem régiben tért vissza János király zászlói alá. Láttuk őt már, mint János király koronaőrét, ki a koronával együtt átpártolt Ferdinánd királyhoz. A visszapártolásra ismét igen tisztességes rugói voltak.

Az egyik az volt, hogy egyszer a vitéz hadvezért a törökök elfogták, s csak azon feltétel alatt bocsáták szabadon, ha szavát adja, hogy ellenük többet nem harczol, s ez igérete biztosításául magukkal vitték Péter úr fiát, azt ott nevelték Sztambulban a szultán udvaránál. Péter úr jó apa volt és becsületes hazafi. Sokszor kérte a törököktől a fiát; de azok azt kivánták tőle, hogy adja át nekik váltságdijjul a birtokában levő magyar végvárakat, a mire a derék nemes azt felelte, hogy a fiáért a hazáját meg nem rontja. Majd Ferdinánd által akarta kikönyörögtetni a szultántól a fiát, el is ment Sztambulba Ferdinánd követe, Laszkó Jeromos ez izenettel, a kinek ott egykor sok szerencséje volt. De annak már ottan jól elkészítette a feje alját Fráter György. A régi patronusok, Ibrahim és Gritti helyén, ott volt Lufti basa és Memhet bég, Zápolya baráti, azok orrát, fülét akarták levágatni -182- Laszkónak, örült bizony, hogy a saját fejét is épségben hazahozhatta. – Fráter György ellenben biztatta Perényit, hogy a fiát kialkuszsza a szultán kezéből.

A másik oka Perényi Péternek a Zápolyához átpártolásra pedig az volt, hogy ez a hatalmas főur maga is áttért a Kálvin és Czwingli hitvallására. (Különös jellemvonása a kornak, hogy a tulbuzgó Ferdinánd udvaránál levő magyar főurak hozták be magukkal a reformácziót, mint a Thurzók, Perényiek, Török Bálintok: sőt magát a király testvérét, az özvegy Anna királynét is azzal gyanusítják, hogy titokban Luther vallását követte.)

Perényi Péter tehát, ezen vallásos érzületnél fogva is Zápolyához szított, a kinek a debreczeni zwingliánusok és a székesfehérvári lutheránusok iránt tanusított kegyes elnézése azt a jó hirt szerzé, hogy ő alatta a reformaczió hiveinek üldöztetése nem lészen. Elég világosan nyilatkozik erről Perényi levele Ferdinánd királyhoz.

De még egy harmadik ok is volt, mely Perényi Pétert Zápolya hűségére visszavezérelte.

Többször feljegyeztük már, hogy az akkori magyaroknak az a nem dicsérendő szokásuk volt, hogy mindenkit gunynevekkel ruháztak fel (a mit még ma sem hagytak el).

Ha Zápolyát «Katalin vajdának» hivták még a hivei is, úgy Ferdinándnak is kijutott. Őt pedig «Pelbárt»-nak nevezték a körülötte levő főurak is. Nem azért, mintha Ferdinánd király tudományos munkálatokban hasonlatos lett volna a nagyhirü tudós temesvári magyar püspökhöz, hanem azért, hogy épen olyan nagy görbe kampós orra volt, mint annak. Ferdinánd király pedig véghetetlenül haragudott ezért a gúnyolódásért s Pekry Lőrinczet ezért záratta el örök börtönbe. Már pedig ennek a rossz tréfának a szerzője senki sem volt más, mint Perényi Péter. Annál fogva a Pekry Lőrincz példája őt végképen elvadította János király táborába.

Mind ezeket az apró adatokat össze kellett gyűjteni annak a megértetésére, hogy miért bizta meg János király -183- épen Perényi Pétert azzal, hogy legyen vőfénye a menyasszonyának Krakkóból Buda váráig kiséretében.

Egyébiránt Perényi Péter életkorára nézve egyenlő volt Zápolya Jánossal és Fráter Györgygyel.

Hanem a férfi életkorát nem az regulázza, hogy mennyit visel a vállán, hanem hogy mennyit bír el?

De volt is «mit» kisérni. Egész szekértábor szállította Izabella udvari személyzetét, s azoknak a parádés czókmókját. A királyleány nyolczlovas piros hintón utazott, a főudvarmesternője, a délczeg, amazoni termetü «Mineróna» herczegnő, hatlovas zöld hintón; a többi udvari frajok bőrfödeles lengyel kocsikon, se szeri, se száma nem volt a társzekereknek, melyeknek ponyvája alul mindenféle tarka-barka szerzet bujkált elő a budai várudvaron. Volt ott kukta, szakács, frizér, czimbalmos, hárfaverő, bohócz, majomtánczoltató, még hat kutyapeczér is, a kik ugyanennyi pár czorkára fűzött sinkoránt vezetének, aztán solymár, kürtös, apród, csatlós, hajdu, kengyelfutó, törpe, lyüki és még a gyöngébb fajtából apácza, lantverőnő, vajákos asszony, kuruzsló, kártyavetőnő, hajfonó leány, himző, varró-cselédek, egy szóval minden, a mi egy jól nevelt királyi menyasszony háztartásához megkivántatik.

Egyszerre megelevenült tőlük a budai királyi várlak, melyet Fráter György hirtelenében lakhatóvá alakított. (Csunyául el volt hanyagolva a török gazdálkodás alatt.) A finnyás mazurok ugyan nagyon fintorgatták az orrukat, hogy nem találtak annyi kényelmet, mint otthon Krakkóban, hanem aztán kiadta a pompát a Zápolya kincsek sokasága, a mihez foghatót megint a lengyel udvarnál nem láttak. -184-

A király a lépcső alján fogadta a menyasszonyát, ki igéző szemérmetes bűbájjal nyujtá eléje félkeztyüs kezét. A boldog vőlegény gyönyörrel értette ajkaihoz a rózsás ujjak hegyét, szerelmes üdvözletét rebegve menyasszonyához. Ellenben, a midőn Fráter Györgyöt meglátta Izabella a király oldalán, annak a nyakába borult, s azt egy egészséges csókkal üdvözölte, a királynak mondván:

(– Átkozott barátja! dörmögé János király Perényihez, hamarább kap csókot a királynémtól, mint magam, a férj.)

Még a megérkezés napján megtartatott az esküvő, azonnal, a mint Izabella pompás menyasszonyi köntösébe felöltözött. A szertartást a Szent-György templomában végzék, a hová a menyasszonyt négy nemes apród által emelt gyaloghintón vitték. Az esketést Fráter György maga czelebrálta, a kinek ez a kitüntetés jutalmul adatott, ámbár rangra és idősbségre Frangepán és Brodarics elébbvalók voltak.

Elérte hát azt Fráter György, a mi után egész életét törte, hogy a második sakramentumot is átadhatá annak a nőnek, a kit már a keresztelő medenczénél kiválasztott, nem magának: az országának, hogy királynét csinál belőle. Betelt a legmerészebb terve!… Huszonegy esztendeig következetesen épített rajta… A lehetetlenségeket valósággá tette… Nagy embereket, ivadékokat összetört, összezúzott, hogy a poraikkal az útját kiegyengesse… Királyt teremtett, vőlegényt nevelt a számára… Küzdött a fátummal, és leküzdte azt… És ime most kinyujtja reá áldó kezét, – «a mű be van fejezve.»

… Az esküvőt nagy lakoma követte, mely benyult az éjszakába. A nagy trónteremben a magyar és lengyel igreczesek felváltva hangicsáltak szebbnél-szebb nótákat, a fiatalság tánczra kerekedett, járta a palotás, a mazur, a minét, meg a radovacska. A királyné mindannyiban részt vett és nagy tűzzel járta. A magyar és lengyel ifju leventék egymással versenyezve vitték tánczba. Minden tánczhoz -185- más öltözetet váltott a királyné. A táncz-szünetek alatt a bohóczok, olasz jonglőrök játszottak komédiát.

De a király is helyt állt magáért, tánczolni nem szeretett, ellenben reggelig győzte az áldomásviszonzást a lakomázó asztalnál.

Csak hajnalhasadtakor hagyták abba a vigalmat, a királyné a mazurkázást, a király a bratinázást, s akkor mentek, kiki a maga szobájába, nyugodni.

Fráter György egy szegletbe vonulva nézte a mulatságot éjfélig. Akkor elhagyta a vidámság termeit. Csak egyedül ő neki jutott eszébe, hogy ez a lakodalmi nap épen húshagyó keddre esett. A hogy Szerémy följegyezé. Farsang utolsó napja! Törvény szerint csak éjfélig tart a vigasság órája, azzal vége a Carnispriviumnak, kezdődik a hamvazó szerda… Haza ment a püspöki palotájába, leveté a fényes főpapi köntösöket, felölté a fehér csuhát, a faczipőt, s botját kezébe véve, kiment a «német temető» kis ajtaján a várból. És aztán felkereste hajdani tanyáját, a pálosok kolostorát. Lába alatt ropogott a hó. A várban ropogott a táncz. A szép kolostornak csak a romjai álltak még. A török dulárok felégették azt, s azóta senkinek sem volt rá gondja, hogy ujra betetőzze. Hanem a régi carcerek megmaradtak. Azoknak egyikében ütötte fel tanyáját egy öreg remete, a kiről az egész tájat «remetevölgynek» nevezték el. Ezt kereste fel Fráter György a hires királyi lakodalom éjszakáján.

Talán épen abban a földalatti oduban térdepelt a remete lábainál, gyónását végezve, a melyben egykor lángoló hallucinatióit végig álmodta, Dózsa György fantazmagoriáját.

Nagy tehernek kellett nyomni a lelkét, hogy csikorgó téli éjszakán, friss hóban, mezitláb elzarándokoljon bűnét meggyónni, absolutiót keresni… egy erdei remeténél.

Másnap délre virradván az idő, megtartatott a lakadalom után szokásos «kárlátó», «tyúkverő», melynek végeztével az egész királyi udvar felkerekedék Székesfehérvár felé. Ez úton már János király egy hintóban utazott Izabellával, hites feleségével, jó bundákba beburkolva.

Másnap ment végbe a koronázási ünnepély Péter-Pál templomában, mely egészen megtelt a király nemesi kiséretével. A polgárság közül senki sem lábatlankodott, külömben is hátul lett volna a helyük.

Itt is Fráter György volt, a ki a koronázási szertartást végrehajtá, az angyali koronával érintve Izabella hófehér vállát. Ez volt a harmadik sakramentom, melyben Fráter György választottját részesíté. A koronázási körmenet tartása elmaradt, mert egész nap szakadt a hó.

A koronázási ünnepélyt is követé a fejedelmi lakoma, de az igrecznek hely nem adatott, lévén ez a nap szent nap, épen nagy bőjt kezdete.

Estenden figyelmezteté is az udvari apácza a királynét, hogy a táncznak ezúttal békesség adassék, s kiki menjen szépen a vecsernye után nyugodni az Úrban.

És eként elérte János király, hogy a boldog együttlétet élvezheté a királynéjával a székesfehérvári királyi palotában, a hol három nap és három éjjel senki sem háborgatá a boldog házastársakat, az étekfogók kivételével.

Őt ezen három nap alatt többszörösen meglátogatá a bűbájos Mineróna kisasszony, a királyné főudvarhölgye.

Ismeretes a legendákból Szent-Antalnak a megkisértetése a pusztában, a csábító nőalakot öltött Azraël daemon által.

Hasonló kisértetnek volt kitéve Fráter György, hasonló eredménynyel. Hanem, a mi a legenda iróknak nem jutott eszébe, a midőn Szent-Antal visszaborzadását a daemoni csáb ellenében igazolták, az kijutott Fráter Györgynek. -187-

Mert mi férfiak, természetünknél fogva is (ez már el van ismerve), az erényességre hajlandók vagyunk, de főleg, a midőn a szép asszony jelmezébe öltözött gonosz lélek elénk teszi a «kontót», hogy ennyi kell köntösre, ennyi butorra, kocsira, szinházra, fürdőre, ékszerre: summa summarum, «kétszázezer arany!» ez sok embert egyszerre anachoretává tesz. Eliszonyodunk a bűntől, mikor megtudjuk, hogy milyen drága!

Mineróna kisasszony három napig czirógatta a barátot, lelkére kötözve, hogy mennyi minden uj pompa szükséges a budai vár helyreállítására, hogy az egy lengyel királyleány által lakható legyen (rá ment volna az egész adó, a mi a szultánnak fizetendő vala), hogy a harmadik napon Fráter György úgy elszökött a királyi udvarból, hogy még csak a czimét sem hagyta hátra, hogy hol keressék?

– De hát mit fösvénykedik úgy a barát, panaszkodék Mineróna kisasszony a királynénak, hiszen János királynak vannak arany és ezüst bányái, sóbányái, nagy uradalmai, s nagy számu alattvalói, a kik mind adót fizetnek? S most már katonát sem kell neki tartani, mivel hogy a békét mindenfelé megkötötte.

A királyné udvarhölgyei és udvaronczai aztán megállapodtak abban, hogy ez a barát egy valóságos vámpyrja a királynak, a ki annak a vérét szívja, s erről majd adott alkalommal fel fogják a fölséget világosítani.

A koronázás utáni harmadnap reggelén a királyi pár arra ébredt, hogy a palota ablakai alatt igen szép reggeli zenehang és ének volt hallható, kinn a piaczon.

A királynénak ez rendkivül tetszett, a király azonban szertelenül felháborodott rajta. Hivatta Szerémy Györgyöt, a káplánját s azt mondá:

– Tudd ki, hogy ki merészel s hogy merészel nagybőjtben virginálni az utczán? -188-

IX. FEJEZET.
MIRE JÓ A LUTHERÁNUS VALLÁS?

Szerémy György káplán le sem ment, hanem stante pede megfelelt a királynak.

– A fehérváriak azért muzsikálnak a mai napon, mivelhogy ők lutheránusok és nem viseltetnek semmi hajlandósággal sem a nagybőjt, sem a kisbőjt megtartásához.

Még épen a királyné hálószobájának ablaka alatt mernek virginálni, kornyikálni az Istentől elrugaszkodott eretnekek! Fel kell hivatni a birákat, előljárókat a király szine elé azonnal, majd ő maga fog beszélni a fejükkel.

Szerémy megvitte a parancsot a korlátoknak s Verbőczy (maga is nagy inkvizitor és lutheránusüldöző lévén) sietett azt foganatosítani.

Nagybőjt első vasárnapján! reggeli mise előtt! világi nótákat énekelni a király ablaka alatt!

Izabella királyné addig könyörgött a királynak, hogy ő milyen nagyon szeretne egy ilyen kegyetlen inkvizicziót látni, míg az beleegyezett, hogy legyen hát ott mellette, de semmiképen ne próbáljon a bűnösök mellett könyörögni. A királyné ellenkezőleg azt fogadta, hogy még szigorúbb lesz magánál a királynál is.

A megrendelt órára (a király elébb a szent misét végzé a házi kápolnában Szerémyvel és azután kollácziózott a magyar és lengyel urakkal) beállítának a felidézett előljárók.

– Ti pártütő eretnekek! Azért idéztettelek benneteket királyi szinem elé, hogy feleljetek meg nekem, fejvesztés terhe alatt, erre a két kérdésemre: először is, mi kifogástok -189- vagyon ti néktek a szent katholikus vallás ellen? Másodszor, mi jót találtok a lutheránus vallásban? Ha ki nem elégítő feleletet adnátok, majd következik a «nyujtó» és a «vizital»!

A királyné nagyon meg volt elégedve királyi férjének e hatalmas fellépése által, odatette a karját a király vállára s úgy nézte angyali kegyetlenséggel, hogy mint fognak most mingyárt halálfélelembe esni a pogányok.

Biró uram, a többiek által könyökkel előre tolatva, jobbra is, balra is sandított, aztán felnézett a padlásra, végre csak megszólalt:

– Fölséges király uram, királyné asszonyom, nincs mi nekünk akkorka kifogásunk sem a katholikus vallás ellen, mint a körmöm feketéje. Dicső vallás! melyben idvezültek apáink s mi is szivesen idvezülnénk, mert e szerint bizonyos a paradicsom, mig a lutheránus vallás szerint, Isten tudja, hogy lesz, mint lesz? Tökéletes a pápista vallás az alfátul az omegáig, csak pap ne volna benne!

A király nagyon akart haragos képet mutatni. Perényi Péter magyarázta francziául a királynénak, hogy mit mondott a biró.

– Őrült beszéd! monda János király. Pap nélkül nincs ritus, nincs ceremonia. Örök időktől fogva volt papotok, s meg voltatok vele.

– De ilyen tökéletes még nem volt, mint a milyent most küldött fölséged a fejünkre. Nem vagyunk mi méltók, hogy ennek a nyomdokaiba lépkedjünk, mert ennek csak az angyalok és a martyrok képesek kiállani a réguláját hiba nélkül.

– Ha csak azt tette volna! De interdictum alá vetette az asszonyainkat. Törvényt hozott ránk, hogy addig nem szabad férjnek a feleségéhez nyájas szóval közelíteni, a míg elébb meg nem gyónt a papnál. Már most, ha czéhmester komám uram hazavergődött a vásárból késő este, -190- szomjasan, kifáradva, megázva, azzal a szóval: «kincsem, rózsám, adj frissen egy pohár bort, meg egy csókot», az asszony azt mondta rá: «hol a gyóntatóczédula?»

A királyné, Perényi tolmácsolása után, arcza elé húzta a fátyolát s azt suttogá: «c’est effroyable!»

Török Bálint valamit sugott az udvari káplán fülébe, mire az nagyon vonogatta a vállait s a fejét félreszegte. A király is közel volt hozzá, hogy királyi méltóságát elveszitse.

– Hja fölséges uram, ember az ember, husból és vérből vagyunk. Mit szólna hozzá fölséged…

– Az egészen más! Rólam ne varrjatok himet! Bolondok! A mi vizen Nagy Kristóf keresztűl gázolt, abba Faraó népestül belefulladt.

Még javában leczkéztette a király a hittagadókat, a midőn megnyilt az ajtó, s mint Deus ex machina, belépett a terembe Czelesztin atya.

A szigoru aszketa egy nagy pecsétes pergament szorított a kebléhez mind a két kezével, úgy járult a királyi pár elé.

– Jól van jól, szent atyám, tudom, miért méltóztatott jönni, a gyóntató czédula? Igen is. Az udvari káplánom az én gyóntatóm, tisztelendő Szerémy György uram, megmondhatja…

Szerémy György azonban, nehogy hamis tanubizonyságot kelljen tennie, hirtelen kiosont az ajtón.

– Nem azért jöttem ide, fölséges uram, monda nyugodtan az apátur. Tudom jól, hogy az esketési szertartást megelőzi a gyónás és az absolutió. Hanem azért jöttem, hogy fölségedet egy törvény megtartására figyelmeztessem, melyet fölséged megszegett. -191-

– Én szegtem meg törvényt? Hiszen három nap óta kinn sem voltam a rezidencziából s jónál egyebet nem cselekedtem.

– De ez már a negyedik nap. Fölségednek tudnia kellene azt, hogy Gergely pápának van egy rendelete, mely megtiltja a királyoknak az olyan székvárosokban való mulatást három napon és három éjszakán túl, a mely városokban szentek és királyok vannak eltemetve. Ezt a brévét, különös pásztorlevél mellett, alkalmazá Alberik érsek Magyarország királytemető városára, Székes-Fehérvárra. Felséged már a negyedik napot üli itten.

– Ez azt teszi, hogy már most én kerekedjem fel asszonyostul, udvarostul s hagyjam el a várost?

– De édes szent atyám. Lássa főtisztelendőséged, a királyné nagyon megszerette ezt a várost, olyan jól érzi magát ebben a palotában. A budai királyi várlakban mindent ujra kell bútorozni, a török rútul elpusztított mindent. Itt pedig a legjobb kényelemben vagyunk. Nagy tél van. Iszonyú hófuvások betömték az utakat. Gyönge asszonynéppel most utra kelni istenkísértés volna.

Az apátur négyfelé nyitogatta a pergamenlevelet s odamutatott az aranyos kezdő betűkre, a megfakult aláirásra.

– Nem érti fölséged? Azt a magasztos gondolatot, hogy a hol egy Szent-István és vele együtt annyi dicsőült királyok aluszszák örök álmukat, azt a szent helyet ne háborgassa senki világi mulatozással. Ünnepélyekre három nap elég: a többi már csak hivalkodás. – Nem jut-e eszébe fölségednek, hogy itt temetteté el a szerencsétlen II. Lajos királyt, s most annak a sirja fölött tartja menyegzőjét? Nem gondol-e rá fölséged, hogy maga is -192- ide fog jutni egykor, a többi királyok sorába, s akkor az utána következő király itt fog tombolni a sarcophagja fölött!

– Én nem a királyokat szolgálom, hanem az Istent. A törvényt felmutattam. A király megszegheti. – A mit mondanom kellett, megmondtam. Lelkemet kimentém…

Azzal, több szót nem vesztegetve, megfordult s üdvözlés nélkül elhagyta a termet.

– Lássa fölséged, ilyen pap ez a pap, monda a városbiró. Midőn a királylyal is így bánik, hát akkor mivelünk, szegény kékbeli emberekkel hogyan végez! Azért, hogy megfeleljek fölséged kérdéseire, azt mondom, hogy tökéletes vallás a katholikus vallás, csak azok a papok ne keveredtek volna bele, a kik fölségedet innen, a saját rezidencziájából, ilyen hóförmeteg idején ki akarják üzni. Mi ellenben, szegény lutheránusok, a kik nem tartjuk se Gergely pápát, se Alberik érseket magunkénak, szivesen látjuk fölségedet a mi városunkban, akár egy álló esztendeig s mi felőlünk énekelhet, muzsikálhat, tánczolhat az egész násznép; mert mi a bőjtöt nem tartjuk: Urunk Jézus szavait követvén, melyek szerint «nem az viszi az embert kárhozatra, a mi a száján bemegy; hanem a mi a száján kijön.» Legyen fölségtek a mi városunk vendége, mig kitavaszodik. A mint az idő megnyilik: szép erdőink vannak, tele dámvaddal, szarvassal, tudjuk, hogy királyné ő felsége mennyire kedveli a vadászatot: nagy örömét fogja itt találni. Maradjanak itt közöttünk: nem lesz semmi botránykozás.

Hanem azért bizony csak ott maradt János király a szép fehérvári palotában egész udvarostól egy álló hónapig, vagy még tovább, nem törődve pápai brévékkel s királyi dekretumokkal.

Kútforrásunk megjegyzi, hogy abból a királyra nem jó, hanem rossz származott, hogy a törvényt kinevette.

De a székesfehérváriakra nézve is szomoru vége lett ennek a történetnek, a hogy majd meglátandjuk, s akkor majd tisztelettel fogunk adózni pater Celestinnek, a kiről kisül a végén, hogy igen derék férfiu volt: pap létére igazi férfi ez elasszonyosodott nemzedék közt.

X. FEJEZET.
A FATALIS LENCSE.

Nem lévén többé a magyaroknak semmi bajuk külső ellenséggel, sőt a két király közt létrejött békekötésnél fogva még a magyar váruraknak is megtiltatván nagyobbszabásu rablókalandokat rendezni, ennélfogva semmi sürgetősebb feladatuk nem lehetett, mint az egyetlen embert megbuktatni, a ki az országukat rendben tartja. Megindult a hajsza minden oldalról Fráter György ellen.

Irigyei voltak kicsinyek és nagyok. Azok haragudtak rá legjobban, a kik hálával tartoztak neki. A hála férges gyümölcs.

Egész bünlajstrom volt, a mit összegyüjtöttek ellene s azt mind a király elé vitték.

Hogy a buzát, bort, vágómarhát itt benn összevásárolja, külföldön eladja s ez által azoknak az árát kétszeresre fölverte már a barát. (Akkor ez halálos bün volt egy miniszternél: most próbálná meg!) Minden főispán azon végzi panaszlevelét a királyhoz: «uram, éhen halunk! Drágaságot csinál az országban ez a barát!»

Másik büne az volt, hogy jobbágyokat telepített ki Tisza-járta -194- mocsárvidékekről egészségesebb tájakra: holott az ország törvénye tiltja a jobbágyoknak a költözködést.

Harmadszor: katonákat gyüjt, fegyverben gyakorol, ágyukat öntet; holott nincs háboru.

Várat is épit, sok ezer emberre valót, Erdélyben, Uj-Bálványos név alatt. Bizonyosan magát akarja királylyá emelni.

És a mi legnyomatékosabb vád: hogy egész kincstárnoksága idejében még soha számot nem adott az ország jövedelmeiről és kiadásairól.

De különösen fütötték alája a poklot a budai várban. A királyné udvari környezetének ki nem szakadt a szájából a zokszó a barát kegyetlenkedései fölött. Zsugori, kamuti! A pénzt számlálva adja. Soha sem eleget. Mineróna kisasszony mindennap tudott valami új panaszt előhozni.

A királyné különösen ingerült volt a barát ellen: hogy őt a megszokott mulatságaitól megfosztja. Se karuszelre, se polikinelló-szinházra nem ád pénzt; a királyi butorokat is itthoni mesteremberekkel gyártatja, olcsóárban; nem hozatja Velenczéből. A királyné minden reggel sirt, mérgelődött, már enni sem akart: undorodott az itteni ételektől; a minőt pedig ő kivánt volna, abból nem adtak neki. Hogy még ez is mind a barát machinácziója, az kiderült a következő esetből.

– Hát hová lett a lencse? Hisz a kunságiaknak, a kik adó helyett élelmiszereket küldenek a királyi udvarba, kötelességük lencsét is küldeni.

Ez aztán visszaemlékezett rá, hogy az idén is küldtek fel a nagykunok hatvan kupa lencsét, de azt Fráter György rögtön eladatta a piaczon, azzal az okossággal, -195- hogy a lencse zsizsikes lesz, mind elrepül tavaszig. Ő tette annak az árát is zsebre.

Rögtön levelet iratott Fekete Diákkal a barátnak, melyben az ellene emelt panaszok felsoroltatának s megparancsoltatott neki, hogy azonnal siessen fel Budára, sulyos vétkeiért számot adni.

A király hideg szigorral fogadta. Követelte tőle az elmaradt számadásokat, melyeket Verbőczy kanczellár dolga megvizsgálni; szemére lobbantá egyéb nagy kihágásait és törvényellenes cselekedeteit. Mikor végre a királyné themájára került a sor, akkor Zápolya, mint minden igaz férj, egész haragba jött s végül ilyen dorgáló szókra fakadt: «én tégedet, alacsony szolgai állapotból a legfőbb méltóságokra emeltelek, s te rut hálátlansággal fizetsz érte? Az én feleségemtől a testén levő ruhát, a mindennapi eledelét is sajnálod. «Esmég czipót hámozz György!» azt mondom.7)

Fráter György csendesen hallgatta végig a királyi dorgálást. Még az arczán sem mutatott semmi keserüséget.

– Megengeded, hogy kegyes szavaidra válaszoljak fölséges uram. Legelőször is, a mi a számadásokat illeti, én azokat régen átadtam volna, ha lett volna kinek. Most, midőn megjelölte fölséged a competens auctoritást, rögtön felhoztam az actákat és rubrikákat magammal; ha kegyeskedik fölséged kitekinteni az ablakon, meglátja, hogy ott áll három társzekér Verbőczy palotája előtt, a melyekről épen felhordják a csatlósok a könyveket és irásokat a kanczellárhoz. -196-

A király az ablakhoz ment s saját szemeivel győződött meg az igazságról. Bizony három társzekér volt ott, tele aktákkal.

– No ennek bolondul meg fog örülni kanczellár uram! No de ő kivánta! Habeat sibi!

– A mi a törvényellenes tettekkel vádoltatást illeti, arra majd meg fogok felelni az országgyülés előtt, melyet egyedül competens forumnak ismerek el: a hogy ebben fölséged maga is nagy részt vett a Rákoson és Hatvannál.

A király a fejét csóválta: kénytelen volt igazat adni a barátnak. (Országgyülés! Szép szó ez: csakhogy ahhoz kellene egy «közös» nádor, a ki összehivja.)

– A mi pedig a fölséges királyasszony panaszait illeti, folytatá Fráter György: azokból én arra a biztos és örvendetes meggyőződésre jutottam, miszerint fölséges királynénk Istentől megáldott állapotba jutott.

A királyt úgy meglepte ez a szó, hogy hátrahökkent: öröm volt az, mely megijeszté.

– Papi hivatásom hozza magával, hogy ezeket tudjam. Hozzám gyakran jöttek asszonyok, gyónás, panasztétel, lelki orvoslás végett, meggyónták bűnöket, a miket soha sem követtek el, magukra vallottak gonosz indulatokat, a mik távol voltak a szivüktől; vagy panaszt tettek a férjeik ellen, hogy kegyetlenek, szivtelenek, éhen akarják őket megölni: olyan ételeket adnak nekik, a miket a gyomruk be nem vesz, s nem teremtik elő azokat, a miket megkivánnak.

– Vagy pedig ördögtől megszállottaknak vallották magukat, a kik reggeltől délig sírnak, kétségbeesnek; déltől estig pedig kaczagnak, danolnak, tánczolnak; mint a kiket a gonosz lélek gyötör.

– A tapasztalt lelkiatya aztán ilyenkor penitenczia helyett okos dietetikai utasításokkal látja el a hozzá folyamodó asszonyt; nem a rosz lélek szállta azt meg, hanem az isteni teremtő erő csodájának tüneményei azok, a miket tapasztal.

– György! Ha ez való, a mit mondasz, aranyba foglaltatlak érte! mondá a király s már-már közel volt hozzá, hogy a nyakába boruljon a vádlottnak.

– Ne foglaltass te engem semmibe királyom, mert én a milyen bőrbe vagyok kötve, azzal meg vagyok elégedve; hanem vigyázz a királynéd testi-lelki mivoltára inkább. Mindenekelőtt hivass egy tudós asszonyt, hogy tanácskozzék vele. Aztán óvd a nagy indulatoktól, a hidegviz ivástól, a feszes öltözetektől; ne engedd lovagolni, tánczolni. Vigyázz rá, hogy meg ne ijedjen: rosz hireket előtte el ne mondjanak. Magad pedig őt szentnek tekintsd, a kihez csak imádkozva szabad közelíteni.

– Aztán eltávolíts mellőle minden bohóczot, törpét, majmot, s egyéb arczfintorgatót, hogy el ne bámulja magát rajtuk.

A király gyönyörtől csiklandva kaczagott. Megértette, mire való ez intés.

– A mellett pedig minden indulatváltozatait tartsd természetes dolognak; ha reggel sir, átkozódik, halni készül: az épen olyan természetes tünemény, mintha délután dévajkodik, csintalankodik. Rá kell hagyni. Ha nem szeret valami ételt, vágja tálastul az étekfogó hátához. S a mit megkiván, azt hozni kell sebesen, ha mindgyárt kakastej volna is. A mi pedig a lencsét illeti: hoztam hat zsákkal, a legjobbat a mi a Bárczaságon terem: már a szakácsnak át is adtam.

– Akkor ma a királynéval együtt fogsz ebédelni, meghivlak -198- a lencsés torra, a mi a közmondás szerint «a barátban vérré válik».

S ezzel a nyájas tréfával azt hitte a király, hogy elvégezte Fráter Györgygyel a dolgát.

– Igaz, hogy azt is felhozták előttem; de én azt nem tartom érdemesnek tovább üzni-füzni.

– Annyival inkább, mert fölséged maga rendelte el, hogy azt a várat, melyet Majláth vajda kezdett el építtetni, én foglaljam el.

– Okom volt rá, a mely azóta megerősödött. A míg te itt Buda várában a házas élet örömei közt megistenülsz, az alatt a te vajdáid Erdélyben azon vannak, hogy belőled közönséges embert csináljanak. Egész Erdélyt feltámasztották ellened. Ime olvasd el Bethlen Farkasnak a levelét, melyben értésemre adja, hogy Majláth István a szultánhoz küldé a követét, nagy ajándékokkal; felajánlva neki, hogy az ő pártfogása alatt kész elszakítani Erdélyt Magyarországtól, s mint Moldvát, Oláhországot a török vazalltartományává tenni, rendes adófizetés mellett.

– Lehetetlen az! Nem hiszek ennek a levélnek. Majláth az én keresztfiam. Én emeltem őt fel a vajdai székbe.

– Mégis ellened fordult, s csak a szultán jó akaratán mult, hogy ezt a szép országot, melyben aranybányáid, sóaknáid s legjobb adófizető népeid vannak, el nem veszítetted. A szultán azt kérdé Majláth követétől: «él-e még János király? No ha él, akkor ő a ti királyotok s neki tartoztok engedelmeskedni.» Ekkor aztán Majláth Ferdinándhoz fordult s most azzal alkuszik; most már többre, mint Erdélyre: egész Magyarországra, a te elüzetésedre. -199-

– Van még őrültebb is, mely ezt majd hihetővé teszi. Majláth összeesküvése nem áll magában. Ez csak egy lánczszeme annak a nagy ligának, mely Magyarországon túl Ferdinánd tartományaira is kiterjed. A népnek egyik király sem kell már, se János, se Ferdinánd. Csehek, morvák, sziléziták gyüjtik a parazsat Ferdinánd trónja alatt. Magyarok, szászok, székelyek a tied alatt. Nem kell nekik trón: respublikát akarnak, a milyen Helvécziában van. S a királyokkal együtt menetnek a papok; nem kell se püspök, se barát, se diaconus: beérik prédikátorokkal. Nagyon tetszik ez a tudomány! Nem adni dézsmát, nem tartani katonát, nem fizetni adót. A respublika megváltja magát évi adófizetéssel a töröktől, kitelik abból, a mit eddig a királyoknak fizetett, s a papi birtokok jövedelméből kikerül az ország adminisztrácziója. Az egész republikánus mozgalomnak a vezére a liegnitzi herczeg. Majláth csak annak az egyik szövetségese. S a néppel együtt tartanak a főurak. A republikánus és protestáns összeesküvésben részt vesz Thurzó, Ferdinánd király helytartója és Hofmann a bécsi kanczellár; itt Budán Török Bálint, a czwingliánusok és Perényi Péter, a lutheránusok feje.

– Nem! Csak tettre akarlak ébreszteni. Még most egy vaskeztyüs ököllel el lehet fojtani az egész tüzet; de ha lángra hagyod lobbanni a füstöt, akkor aztán jöhetsz velem együtt czipót hámozni!

– Csak Istenben és magadban. Ha erős tudsz lenni, akkor az ellenségeid lesznek gyöngék; ha gyöngeséget árulsz el, akkor ők lesznek erősek. Ha bátor vagy, az ingadozók melléd állnak, ha félénk vagy, elpártolnak mellőled. A liga terve ez: Ferdinándot rábirni, hogy spanyol ezredeit indítsa Erdély felé Majláth lázadását támogatni. A míg azok távol vannak, Ferdinánd tartományaiban kitör -200- a lázadás; cseh huszsziták, német protestánsok rendezett dandárokban gyülnek a zászlók alá s egy füst alatt elüzik a királyokat és papokat mind a négy országból, s akkor egy választás alá kerülő elnök alatt egyesitik valamennyit egy respublikává.

Zápolya nem birta felfogni ezt a nagyszerü rémeszmét, mely őt és a többi hozzá hasonlókat eltaposással fenyegette, egyre csak Majláth István fölött kesergett, hogy az lehetetlen, hogy az ő kedves keresztfia ilyen istentelenségen törhesse a fejét!

– Ezért szálltam én meg Uj-Bálványos várát biztos katonasággal, egyetlen hűséges hadvezérünk, Batthyányi Orbán vezetése alatt, hogy a mint a vajdák egyet mozdulnak, a fejükre csaphassak s mi előtt azoknak idejük volna a hegyi szoros utakat elállni, ott teremhessek Erdélyben a derék haddal.

– Hogy csakugyan való-e az, hogy Majláth a szultánhoz küldött követet, ellenem árulkodva.

– Ő már többször járt a magas portán, ismeri a basákat, a szultán előtt is volt. Nagyon alkalmatos lesz. De arra kérem fölségedet, hogy ezt tartsa titokban: mert az összeesküvők hálója meszsze kiterjed, s a fonálvégei itt futnak öszsze Buda várában.

… Ebéd idejére feljött a királyi palotába Fráter György, miután látogatást tett Verbőczynél a számadások végett. -201-

A királyné már akkor tudta a nagy titkot. A tudós asszonynyal való értekezés egész bizonyosságot szerzett. A barát diagnosisa helyes volt.

A királyné arcza sápadt volt és átlátszó. Méltóságos szomoruság volt egész tekintetében. Felséges hivatásának érzete átszellemülőt megnyugvást zománczolt e szomorúság fölé. Kezét nyujtá a barátnak, s meghagyta azt csókolni.

Fráter György átadta a királynénak a számára hozott ajándékot. Ez volt a Dominica in albis napján szentelt viaszból készített «Agnus Dei», alatta aranybetűkkel V-ik Orbán pápának e verse: «Prægnans servatur, simul et partus liberatur».

A mint e szent ereklyét meglátta, elérté a királyné annak jelentését és akkor egyszerre lángvörösre gyulladt ki az arcza. És aztán ilyen piros is maradt az egész ebéd alatt.

Mineróna kisasszonynak pedig egy kristály födélzetű órát ajándékozott Fráter György, melynek átlátszó fedelén át lehetett szemlélni a mesterséges kerékművezetet. A királyné is örült kedvencze örömének.

Az asztal fölött azután Fráter György vidám adomákat mondott a királynénak, Mátyás királyról és mulatságos meséket, a mikkel egészen derült kedvre hozta Izabellát. Jó étvággyal evett, mint már régóta nem. S minden jól izlett neki.

Bizony hozták, felékesítve hozzá való diszszel, hagyma karikákkal, malaczfülekkel és farkokkal.

– No végre valahára hát kapok lencsét! triumfált a királyné s az egész tálat maga elé vette. Jó, hogy a tudós asszony levetteté vele a vállfűzőjét. Most aztán kedvére duskálkodhatik a vágyva vágyott drága eledelből.

Egy késhegygyel belekóstolt. Összehúzta szemét, száját, megrázta a fejecskéjét. «Beh!» -202-

– Bizony csak barátnak való eledel ez! S azzal odatolta a tálat Fráter György elé. A min aztán a király hahotával nevetett, az udvarhölgyek a legyezőik mögé rejték az arczukat, úgy vihogtak, csak Fráter György mondá egész nyugodtan, hogy az ilyesmi rendben levő és megszokott dolog.

XI. FEJEZET.
A SZULTÁN PECSÉTJE.

A János király által Sztambulba küldött követ is egyike volt azoknak a magyaroknak, a kik eredetükre nézve horvátok. A neve is Horváth volt. Fráter Györgynek hű embere volt.

– Itt hagyom nálad a testamentomomat, uram. Engem a király Sztambulba küld, Majláthék dolga felől tudakozódni. Hogy én onnan ez élő testben nem térek vissza, annyi szent. A király Török Bálinttal is közölte Majláth összeesküvését s a szerint kétszerkettő négy, hogy Majláth is megfogja tudni az én sztambuli utamat. Visszatérőben engem bizonyosan elemésztenek az úton. Gondoskodjál az árváimról.

– Ne félj, atyámfia, monda neki a barát. Csak te indulj az útnak rögtön; de Szegedre érve, vess egy vargabetűt, – kerülj fel Nagyváradra: – ott várj be engem. Én aztán majd megjelentem neked azt az utat, a melyen visszajöhetsz Sztambulból, hogy még a talpadat sem ütöd meg.

Még azután néhány napig Budán maradt Fráter György, s az alatt gyönyörködött a királyné szeretetreméltó rigolyáiban, ki majd olyan mérges volt, hogy a légycsapóval kiporolta a baráton a reverendát, majd meg olyan dévaj, hogy kényszeríté azt vele palotást tánczolni, -203- majd olyan ájtatos volt, hogy óra hosszant gyónt a fülébe – lehetetlen dolgokat. Ehhez a gyönyörüséghez járult a derék Verbőczy kétségbeesésének látása, a ki a számadások labyrintusában nem tudott hová lenni; de legnagyobb öröme telt János királynak felébredő harczi kedvében, a ki most már naponkint hadcsapatokat egzeczéroztatott a Rákoson s egész animóval hozzálátott a hadrendezéshez.

Nagy vendégszeretettel fogadta, kiszedette a kocsijából a kerekeket, hogy el ne mehessen, s traktálta reggeltől estig. Ha üres ideje maradt, leültette sakkozni s egész délutánokat eljátszott vele.

Egyszer aztán Horváth megsokallta a jó tartást: «uram, vegyük már elő azt a mappát s mutasd meg rajta az utat, a melyen visszatérhetek Sztambulból a nélkül, hogy az agyonüttetést szerencséltetném».

– Te bizony. A szultánnal is beszéltél, a kitől ismételve hallottad e szót: «dobró! dobró!» Lufti nagyvezérrel együtt ebédeltél; s az kérdezősködött «Jánus král»-ról. A királynéról nem: mert a törököknél nem szokás asszonyokról beszélni. – De valahogy Ajász basával, a másik nagyvezérrel együtt ne találj vacsorálni, mert az már «Pilátusnál van vacsorán» hirtelen meghalálozván. A szultántól aztán kaptál egy lepecsételt levelet János király számára; azt ime fogjad, tedd a tarsolyodba. Még mulass itt egy hetet, hogy az útra megkivántató időhaladék kiteljen: Budán pedig, ha kérdezik tőled, hogyan tudtál visszakerülni észrevétlenül Magyarországba? adj felvilágosítást, hogy Belgrádtól csónakon eveztél fel a Tiszán, s aztán a Kőrösön egész Nagy-Váradig.

Hát bizony a barátnak minden ravaszság ellenében -204- volt fortélya. A franczia példabeszéddel tartott: «a un rénard – un rénard et demi.» (Egy róka ellenében másfél rókát.)

Az ellenségei minden utat elálltak a határon, hogy a Sztambulból visszatérő követet elfogják s megöljék, és ez által János királyt az erdélyi összeesküvők elleni fegyveres föllépéstől visszatartsák. Fráter György túljárt az eszükön.

Ki sem bocsátá tizennégy napig a palotájából a követet, s az alatt egy oláh diákkal, a kinek szép talik irása volt, ilyen tartalmú levelet iratott a szultán nevében János királyhoz:

«Szerelmetes barátom és testvérem. Csodálkozom rajtad, hogy nem tudsz a pásztorságod alatt levő nyájakra vigyázni. Nem tudod a farkasok honnan akarnak rád rohanni és téged felfalni. Megmondom neked, hogy mit ajánlott nekem Majláth vajda, hogy Erdélyországból adni fog. Tudniillik évenkint háromszáz suhancz gyereket, és tizezer márka aranyat. Azért tehát, a mint ezt a levelet látod, azonnal rohanj be Erdélybe egész hadi készülettel, és korigáld meg őket. A mit ha megtettél, ki fogod mutatni, hogy tied a királyság.» Aláirva: Solimán padisah, török betükkel.

De az aláirásnál még inkább hitelessé tette a levelet a szultán pecsétje.

Szolimán és János király között titkos egyetértés volt arra nézve, hogy ha egymásnak levelet küldenek, azt kívül is, belül is pecséttel látják el, oly módon, hogy a szultán levele kívül Zápolya pecsétnyomó gyürüjével záratik le; mely a szultán birtokában van, belül pedig a név alá a szultán titkos pecsétje nyomatik, az ujján viselt gyürü czímerével. Megfordítva a királynál.

Mind a két titkos pecsétnyomónak a párját megtudta szerezni Fráter György, a király pitvarnoka Bozza Benke által, kimetszetve azokat Budai Balázs aranymives praktikájával. -205-

Ezzel a fortélylyal készíté el a költött levelet, a minek a szövegét hű Memhet bég leveléből vette. Ezek valósággal a szultán szavai voltak, a tartalom igaz volt; csak az irás meg a pecsét volt hamis.

Az ilyen fortély hozzá tartozott ama korszak diplomátiai apparátusához. (Vajjon csak «ama» korszakéhoz tartozott?)

Ezzel a levéllel tért vissza Budára Horváth György. Martinuzzi védelme alatt járt, a ki őt kétszáz huszárral kisérteté.

A titkos pecsétek kétségtelen hitelességre vallottak, ez a levél a szultántól jött.

A király félretette a kesergést s rögtön kiadta a rendeletet, hogy Petrovich temesi bán és Fráter György dandárai foglalják el az erdélyi szoros utakat. A hadsereg zöme pedig, mely Buda alatt volt összegyüjtve, ágyukkal együtt, gyors iramban induljon Erdély felé. A fővezérséggel a király Török Bálintot ruházta fel.

Török Bálint azt mondta, hogy ő neki Majláth István régi esküdt fegyvertársa, annálfogva ő az ellen nem hadakozhat.

– De már, édes barátom Bálint! Kétszer csak megjárta ez a tréfa, hogy te nem hadakozhatsz az én ellenségemmel, mert az neked esküdt fegyvertársad; de már harmadszor ismételve kezd unalmas lenni ez a móka, hogy az ország főkapitánya válogat az ellenségben!

A király becsületbiróságot hivott össze; az döntse el, hogy lehet-e Török Bálintnak fegyvertársi esküje ellenére Majláth István ellen hadat vezetni.

A becsületbiróság, melyben volt két püspök: Martinuzzi és Eszéki, meg egy tábornok, Batthyányi Orbán, azt az itéletet mondta ki, hogy Török Bálint minden scrupulus -206- nélkül vezetheti a király seregét a fegyvertársa, Majláth István ellen. Erre aztán Török Bálint elvállalta a fővezérséget.

Az egész erdélyi lázadás fegyveres elnyomása azonban egy csepp vérbe sem került, a mi akként lesz érthetővé, hogy a mint az erdélyi nemes urak neszét vették, hogy az összeesküvés kipattant, egyszerre szélnek ereszték a hadaikat s jöttek nyargalvást hódolni a király elé; a székelyek épen seregestül csatlakoztak Fráter György dandárához; a szászok pedig nagy hirtelen más zászlót tüztek a kopjanyélre s követeket küldének a királyhoz, azzal a bölcs mentséggel, hogy nem akartak ők a király ellen fellázadni, hanem csak a barátra haragusznak, a ki ellen százezer ökörnek a kiontott vére kiált, melyeket hadi adó örve alatt tőlük elekzekvált. A király börtönbe csukatta a követeket s azután országgyülést hirdetett Tordára, feleletre vonva a két vajdát, Majláthot és Balassát. Ezek azonban érezve ludas voltukat, nem jelentek meg az országgyülés előtt, hanem bezárkózának Fogaras várába. Az országgyülés aztán, kiderülvén a perduellio, mind a két vajdát halálra itélte; de csak úgy, mint a nürnbergi törvény tartja, ha megfoghatják őket.

Ekkor aztán Török Bálint a királyi sereggel ostrom alá vette a két pártütő vajdát Fogaras várában. Jó szerencse, hogy Fogaras vára olyan messze esett Török Bálint ágyutelepeitől, hogy egymásnak se emberében, se marhájában kárt nem tehetének.

XII. FEJEZET.
ÜNNEP ÉS GYÁSZ.

Félesztendeig eltartott ez a kedélyes várostrom. Tréfára vette azt minden ember: maga a király is. A feleségére most nem volt gondja, egyik szász városból a másikba járhatott -207- mulatni. Az egyetlen erős kezű embert, Fráter Györgyöt valami különös tréfára fogták. Azt már a verebek is csiripelték, hogy a szultán levele a királyhoz apokrif volt. Azért jó sikere volt; mert ennek közvetkeztében lett elnyomva az erdélyi lázadás; tehát János királynak nem lehetett ellene panasza. De ezt a szultán is megtudhatta, s ez a milyen nagy úr, bizonyosan haragszik érte, hogy az ő nevében egy barát levelet irogat, s a gyürüs czimerpecsétjét is rányomja. – Sürgetős volt az évi adó és ajándékok elvitele Sztambulba. Ötvenezer arany márka, tiz arany serleg, száz ezüst billikom. – A főurak Fráter Györgyöt küldeték ki János király által, hogy vigye el e kincseket Sztambulba. Előre nevettek rajta, hogy fogja a szultán rögtön a Jedikulába csukatni a barátot. – Fráter György azonban csak nem kezdett hozzá az utazáshoz.

E közben az történt János királylyal, hogy szélhüdés érte. Csak a féloldalát legyinté; de ez által az egész arcza eltorzult: a szája félre húzódott. Doktorokat hivatott és kuruzsló asszonyokat. Az utóbbiaknak a tanácsát követte.

Fráter György irigyei őt vádolják, hogy megmérgezte a királyt. Szerémy azt mondja, hogy Perényi Péter küldött egy olasz doktort Fráter Györgyhöz, a ki gyógyszer helyett mérget adott a királynak; Tinódy pedig azt énekli, hogy Fráter György megmérgezett cseresnyékkel rontá meg a királyt. Oktondi mesék!

A királynak erőteljes életszervezete volt. Rendes életmód, hideg vizkura javára lett volna, s ha valakinek érdekében állt János királyt életben tartani, úgy az Fráter György volt.

Ez első intése után a «sötét angyalnak», a király nem is bocsátá el többé Fráter Györgyöt maga mellől. A sztambuli uttal, az ajándék szállítással Verbőczy kanczellárt s Eszéky püspököt bizta meg, azok el is indulának.

E közben a budai királyi vár istállóiban éjjel nappal nyergelve valának a paripák. A király száz arany jutalmat igért annak a csatlósnak, a ki meghozza a jó hirt. -208- Lóhalálában vágtatott a hirmondó a királyhoz e szóval: «a királyné szerencsésen fiat szült!» A nyomában érkező hirnök már azt is meghozta, hogy a királyfit megkeresztelték, az első szent király nevére, Istvánnak és nagyatyja nevére Zsigmondnak.8)

A királyt egyszerre csoda módon helyreállítá ez az örömhír. Karjából, lábából elmult a béna zsibbadás, az arcza újra visszakapta rendes formáját, talpra állt: egész emberré lett.

Erre az örömhirre nagy áldomásnak kellett következni. Az ostromló hadsereg bort kapott, az ágyuk háromszoros üdlövéseket dörögtek. A király maga lóra ült, mintha semmi baja sem lett volna, s tanyáról-tanyára ellovagolt a vigadozó hadcsapatokhoz. Megtekintette az ünnepi hadijátékokat, párviadalokat, azután pedig a vezérekkel és főurakkal együtt lakomához ült s fogadta a felköszöntéseket. – Ekkor aztán halálos gutaütést kapott. A lakoma-asztalnál rogyott össze.

Hát ez is szép halál! Az újszülött fiu fölötti örömben agyoninni magát.

A király érezé, hogy halála közel van, a mint az asztalnál összeroskadt. Az ágyához hivatta az ország nagyjait.

– Ne hagyjátok el a feleségemet, a fiamat. Koronázzátok meg. Tegyétek királylyá én utánam. Ez volt az első szava hozzájuk.

Egészen eszméleténél volt. Papot, iródiákot hivatott, végrendeletét megiratá s a szultánnak azt izené, hogy még haldokolva is az ő iránta való hűségre gondol.

– Te pedig Utyessenovics György, a kit én alacsony sorsból legfőbb méltóságokra emeltelek, s mellőzve sok nagy nemzetségű, hatalmas, hires férfiakat, csaknem testvéremmé -209- fogadtalak, légy nőmnek és kedves fiamnak gyámja, gondviselője.

Azután Petrovichot és Török Bálintot szólítá fel, hogy fiának gyámságát Fráter Györgygyel oszszák meg.

Még valamit beszélt ifjú nejéről; de a szava elakadt, tagjai megzsibbadtak s még kilencz napig élt azután, mint félhalott; szótlanul: csak a szemei beszéltek még a főurakhoz. Végre azok is elhallgattak.

A holt király teteme fölött aztán Fráter György tartott egy lelkesült beszédet a főurakhoz, összetartásra, hazaszeretetre buzdítva őket. Beszédének megrázó hatása volt. Versenytársai mind kezeiket nyujták, fogadva, hogy hivek maradnak az elhunyt király özvegyéhez, csecsemő fiához.

Sok napig eltitkolták János király halálát. Holttestét viaszk közé burkolák s vaskoporsóba helyezék el. És mindennap összegyülének nála, mintha még élne s vele együtt tanácskozának az ország jövendője felől.

A király halálát főkép azért kellett eltitkolni, hogy a Fogaras várban ostromolt vajdákat kiegyezésre lehessen birni. Az ostromra nem lehetett többé gondolni; mert Budára kellett sietni az egész országtanácsnak. Majláthot tehát felszabadíták az ostrom alól, lovagi szavát véve, hogy lázadást nem kezd többé Magyarország kormánya ellen.

Erdély többi váraiba aztán elhelyezve a biztos hadcsapatokat, a királyi holttesttel és az ország kincseivel megkezdték a szomorú utazást Erdély szélétől Buda váráig. Nagy hire futamodott különösen a társzekerekre halmozott kincseknek, a miket Zápolya minden utjában magával hordott, mint szokták a barbárkori királyok.

Fráter György és Török Bálint kisérték fegyveres haddal a gyászvonatot, s ugyan jó volt a fegyverről gondoskodni. Útközben oláh és rácz búcsújárók kezdtek csatlakozni hozzájuk. Egyszer aztán, a mély völgybe érve, eldobálták a bucsujárók a templomi zászlókat, s elővették a fejszét, handzsárt, megrohanták a kincses szekereket. -210- Azonban Török Bálint lovasai szétkergették a rabló hadat. Olyan gyorsan utaztak, hogy mire Fels Lénárd, Ferdinánd vezére utjokat akarta állni, már akkor el is temették Zápolyát Székesfehérvárott a királyok kriptájába, s Budavárát megszállották.

XIII. FEJEZET.
FIATAL ANYA.

Egy huszonkét éves királyné és egy két hónapos csecsemő maradt Magyarország trónján.

A királyné maga is gyermek volt még: szép és okos; de mégis csak gyönge asszony. A legtúlcsapongóbb költői képzelet nem találhat ki ennél viszásabb helyzetet, mint a minőt a sors szeszélye előteremtett: egy szétbomlott ország sorsát egy fiatal nő kezébe letenni, a ki még alig két éve, hogy leánya lett a nemzetnek; a ki senkivel nem rokon népei közt: még a nyelvüket sem érti, a ki még az élet örömeit sem ismeri, nem hogy a rémeit ismerné; a kinek még azt az időt sem engedték nyugodtan eltölteni, a mit egy gyermekágyas asszonynak az egészsége végett ágyban fekve kell átpihenni; felköltötték, hogy öltse fel a gyászruhát, vegye karjára a gyermekét, vigye ki azt magával a Rákosra: mutassa fel ott az egybegyült rendeknek s fogadja azoknak a riadó «vivát» kiáltását, a kik gyermekét királynak választák s őt magát ez ország regensnőjévé tették.

Verancsics püspök így ir a királynéról: «Fiatalsága, a gyász által emelt szépsége, ékes beszéde és nyájassága által mindenkit annyira elbájolt, hogy «az erények és kegyelmek tárházának» neveztetnék.»

A rákosi országgyülés Fráter Györgyöt, Török Bálintot és Petrovics Pétert a kis király gondnokaivá, s a királyné országtanácsosaivá nevezte ki, Fráter Györgynél hagyva -211- meg a kincstárnokságot, Török Bálintnál az ország hadainak főkapitányságát, Petrovicsnál a temesi bánságot.

Fráter György egy országkormányzói főméltóságot is tervezett s ezt Perényinek szánta. Hogy a többi főurakat meg ne sértse, a szabácsi szandzsákot kérte fel, hogy kinálja meg ezzel Perényit, a kivel benső barátságban volt; Bali basa szabadítá ki Perényit keserves török rabságából.

De Perényi már akkor nagy fordulást tett. Mikor meghallá János király halálának hirét, meghuzatta a harangokat, Te Deumot rendezett, ökröt süttetett, bort osztott a népnek: mintha valami nagy diadal volna. A Bali basa levelét pedig elküldé Ferdinándnak. (Ez később nagyon torkára forrott szegénynek!) Ferdinánd örömmel fogadta a visszatérő elpártolt főurat s őt bizta meg a főkanczellársággal s a Ferdinándpárti magyar hadak főkapitányságával.

Másnap a rákosi országgyülés után összegyüjték a budai polgárságot a Szentgyörgytéren s felesketék a királyné és a kis király hűségére. János király ugyanezen évben adá ki azon rendeletét, mely a budavári polgárokat egyenkint és egyetemesen magyar nemesi rangra emeli.

Izabellának meg kellett érni azt, hogy az a Perényi, a ki őt, mint János király násznagya, Krakkóból idehozta, a ki az egész uton, és még azután is, rajongó cavalièr servantja volt, most ostromló hadsereget hoz ellene. Ágyukkal folytatja a courtoisieját.

Hát Majláth mit csinált? Az még hagyján, hogy a mint Fogarasból kiszabadult, rögtön feltámasztotta az elpihent lázadást Erdélyben s magát kikiáltatta Erdély fejedelmének: de menthetetlen az az árulkodása, a mit egy védtelen nő, és egy csecsemő ellenében elkövetett. Sztambulba küldött követe által azt a hirt terjeszteté el, hogy Izabella gyermeke nem valódi szülötte a királyi párnak. Az csak aféle «zabi gyerek», a kit az utfélen szedtek fel s most kiadják királyfinak.

A szultán ennek a hiresztelésnek a kiderítésére nem -212- sajnálta felküldeni Budára Rusztán béget, a csauszagát, hogy saját szemeivel győződjék meg az igazságról.

Fráter György megértve Rusztán bég küldetését, odavezette őt az ifju özvegy királyné elé.

Izabella, fekete bársony gyászruhájában, trónusán ülve, fogadta a török követet. Ölében tartá kis fiát, István Zsigmondot, a ki már hat hónapos ember volt s négy hónapos király.

Rusztán bég üdvözlő szavaira a királyné válaszolt, s az alatt, míg a tolmács ide és oda átfordítá a beszédeket, a kis király rákezdte a követelő sirást.

És ekkor a bájos királyi özvegy, nem gondolva az országnagyok jelenlétével, kikapcsolá keblén a ruháját s szemérmes anyai gondossággal megkinálá a gyermekét az élet kutforrásával.

Ennél a bűbájos jelenetnél Rusztán bég, a milyen hosszu volt, úgy vágta magát arczra, a királyné lábaihoz, s a kis gyermek meztelen lábacskáit összecsókolva, fogadá a prófétára, hogy pártfogója fog lenni teljes életében.

A szoptató királyné diadalmaskodott a diplomaták minden ravasz fondorkodásai felett. A szultán arany süvegecskét, arany almát és arany buzogányt küldött a csecsemő királynak s biztosítá nagyuri oltalma felől.

A bécsiek nem voltak ilyen érzelgősek. Rögtön megindítának egy erős hadat Fels Lénárd és Perényi vezetése alatt az özvegy királyné és a csecsemője ellen. Elfoglalták könnyű szerrel Visegrádot, Váczot, Pestet, Székesfehérvár önkényt kapitulált Perényinek (Nostras volt!) és megszállták Buda várát.

Török Bálintnak Perényi Péter régi esküdt fegyvertársa volt. Azzal csak nem verekedhetett.

Ámde voltak a bécsi hadseregben németek is. S ezek szorgalmasan portyáztak szerteszélylyel a Budavidéki falvakban zsákmány után. -213-

Török Bálint huszárjai aztán megtették azt a barátságot, hogy a midőn Fels Lénárd labanczai prédával megrakottan jöttek visszafelé a táborba, lesből kirohantak rájuk, jól elpáholták őket, s a vett zsákmányt elvették tőlük.

Ez pedig a Perényi alatt levő magyar vitézeknek nagy gyönyörűségére szolgált. Még ők kiabálták jobban a Török Bálint huszárjainak: «üsd! nem apád!»

Ezen aztán a Fels Lénárd labanczai, meg a Perényi magyarjai olyan szépen összevesztek egymás között, hogy a szép római fürdők völgyében valóságos csata fejlődött ki a Ferdinándpárti magyar és német ezredek között. A két fővezér, Fels és Perényi személyesen siettek a veszedelmes czivakodás lecsillapítására; de biz az ő katonáik nem hajtottak a vezéreik szavára. Fels Lénárd kapott egy kopjadöfést a tomporába, Perényit pedig úgy üték nyakszirten egy nagy kővel, hogy felbukott. Utoljára a Dunán álló hajóhadról kellett előhozni a spanyol muskétásokat és dalmata naszádosokat, a kik egypárszor közé durrantván a puskáikkal a német-magyar viaskodó hadnak, azokat szépen kibékiték egymással.

A budai várban nagyot nevettek ezen, hogy az ellenség hogy öldökli magamagát, háromrészre válva, s Izabella királyné is ezen tréfás bevezetés után, kezdett gusztust kapni a háboruhoz.

Ferdinánd király azonban gyorsan futtatá Andronicus Tranquillust, hajdan Gritti titkárát Sztambulba: «repülj! rohanj! Itt az ideje a nagy urnak bejelenteni, hogy Magyarországon nincs már több király, csak Ferdinánd.»

– Mit nekem a nagyváradi békekötés? felelé Laszkónak. A te urad és János király tudtom nélkül szerződtek. Magyarország és a korona nem Jánosé, hanem az enyim: ő csak az én hűbéresem volt. Ha nem tetszik a magyaroknak, -214- hogy általam megerősített királyuk legyen, akkor majd adok nekik basát helytartónak, csinálok az országukból szandzsákságot, mint Boszniából s Budából lesz török város, Szent Zsigmond templomából ozmán mecset, a saját törvényeik helyett megkapják a Khalilt. A te királyodnak pedig mondd meg, hogy a midőn ő Buda várát hadsereggel megtámadta, az én országomat támadta meg, s ezért én őt meg fogom fenyíteni, csak azt várom, hogy a télvíz ideje elmuljon.

S midőn még egyszer visszatért Laszkó, nagy ajándékokkal, színe elé sem bocsátá a szultán; hanem bezáratta a Jedikulába. E nevezetes alakja a történelemnek ott is végezte be nyughatatlan életét. Ugyanekkor a szultán maga elé hivatta Izabella követeit, Verbőczyt és Eszékyt s a divántanács előtt biztosítá őket, hogy János király fiát teljes erejével meg fogja tartani a magyar trónon, s küldött neki zöld erszénybe kötött megerősítő okmányt, aranynyal átszőtt ruhát, arany paizst és kardot.

Ennek a helyzetnek a tökéletes felfogása képezi a megoldását Fráter György rejtélyes politikájának. Ezt nem ismerték se Ferdinánd tanácsadói, se a magyar főurak, se az európai fejedelmek; még Zsigmond lengyel király sem, ki két követet is küldött leányához, Kvarkovszkyt és Gorkát, a kik Izabellát rábeszéljék, hogy mondjon le fia nevében a koronáról, adja át Ferdinándnak Buda várát, s kárpótlásul fogadja el Ferdinánd ajánlatát, a szepesi herczegséget, özvegyi tartást, nagy pénzbeli évdíjat, s fia részére (a bölcsőben) Ferdinándnak egy leányát (a pólyában) feleségül. E kecsegtető ajánlatokat Bécs legdaliásabb lovagja, Salm Frigyes, adta elé behizelgő szóval az ifju özvegynek. S Izabella bizony hajlandó lett volna kezet adni rá. Egy fiatal asszonynak többet ér egy vidám farsang egy szomoru háborunál. De Fráter György szüntelen az oldala mellett állt, s visszautasítá a deli lovagot.

– Mondd meg az uradnak, hogy a királyné nem vesztette -215- el az eszét, hogy a nyomorult szepesi herczegségért elcserélje a magyar királyságot.

A közös táborbeli magyar és német harczosok összeverekedése után Fels Lénárd beérte azzal, hogy körül zárta Buda várát, azt hitte, majd éhséggel kényszeríti feladásra.

Egy délután a Ferdinánd-párti táborból Bánffy Boldizsár, magyar kapitány, egy portyázó csapattal a fehérvári kapuig hatolt, a hol a bástyafokon álló Török Bálint ráismert. «Adjon Isten, fogadj Isten» szót váltottak egymással.

A fővezér kinyittatá a kaput s bebocsátá a hajdani jó czimborát a várba kiséretestül.

Odabenn azután nagy disznótort készíttetett a számukra. Odakerült Fráter György is, s karon fogva a kedélyes ellenséget, körül hordozá őt a bástyákon, megmutogatta neki hűségesen az új védműveket, melyeket olasz fortifikátor készített; az öreg ágyukat, a golyó-piramidokat, a spanyol lovasokat és lábhorgokat, a boltozatos lőportárakat, tele robbanó szerrel; azután körülhordta a rengeteg nagy bástyapinczékben, a melyek szinig voltak rakva lisztes zsákokkal, másokban szalonna garmadákban, zsiradék vendelyben, füstölthus és kolbász füzérszámra, kétszersült kenyerek, tarhonya és perecz hombárokban, hagyma halomszámra s óriási hordókban a betaposott káposzta. Hát még azután a boros pinczék, egész hosszú sorával a száz akós hordóknak. Azokat sorba kóstolták. Azonkívül voltak a só és füszer raktárakban. A bástyák mentében a tulokistállók és disznóólak, tele barommal. Majd a vízművet is megmutatta neki, melyen taposó malommal hajtják fel a vizet a Dunából földalatti uton. El vannak itt látva egész esztendőre, még azon is -216- túl. S a várbeli katonaság előtt nagy a rend, felvigyázat; maga a polgárság mind fegyverbe öltözött s a kapuját strázsálja.

Bánffy Boldizsár tele lett bámulattal, még jobban tele budai veres borral, s mikor késő este, a vidám dáridó után csapatostul nagy dalszóval visszakerült a maga táborába, vége-hossza nem volt a csodának, a mit a várban járt vitézek a táborbelieknek elmeséltek a nagy készületről odafenn. Másnap már az egész tábor zajongott, kiabált, hogy nem ők éheztetik ki a várbelieket, hanem azok őket. Fels Lénárd elkergette a táborból Bánffyt egész csapatjával együtt. De már későn volt; az egész seregét megrontotta a hir, hogy Budavár bevehetetlen. A labanczok kurta ruhájukban fáztak; nyakukba hullott az őszi eső, tele voltak az ispitályok, úgy, hogy Fels tábornok kénytelen volt az ostromzárt abbahagyni, s egész seregével téli szállásokra oszolni. Fráter György ezuttal visszaverte az ostromot nem tüzokádó, csak borstörő mozsarakkal, palaczkdugókkal és hurkatöltőkkel.

Fels Lénárd csupán Pestet hagyta megszállva cseh és spanyol ezredekkel, s a Ferdinándhoz pártolt királynaszádosokkal, meg a magyar huszárokkal.

XIV. FEJEZET.
BUDA OSTROMA.

A magyaroknak tehát ez esztendőben a fővárosuk egyik felében is, a másikban is más-más királyuk volt. Buda István Zsigmondé volt, Pest Ferdinándé.

Pest abban az időben (La petit ville, a hogy Bechet nevezi) városnak nem számított, de erősség számba ment. Félkör alakban fogta körül egy lőréses bástyafal, melynek kapui fölött hatalmas tornyok emelkedtek; ilyen volt a hatvani kapu, azzal szemben a török temető, a mostani -217- nemzeti szinház helyén; a körbástya két végpontját pedig terjedelmes bástyaköröndök zárták be a Duna parton. Ezeknek egyikében még e század elején a vándor magyar szinészek tarták előadásaikat. A városban elfért négy ezer harczos. S azonkívül volt hozzáragasztva a külön kőfallal elzárt zsidóváros, mely szintén védelmezhető állapotban volt tartva. Az akkori pesti zsidók harczias indulatu népek voltak s falaikat a végső körömszakadtáig védelmezték. Jól tudták, hogy akármilyen ellenség foglalja el a várost, az okvetlenül ő rajtuk tölti ki a boszuját.

Török Bálint megkisérté Fels Lénárd elvonulta után Pestet visszafoglalni. Segítségére jöttek a boszniai, belgrádi és szilisztriai basák a seregeikkel. Váczot hamar el is foglalták; de a mint Pest város sánczait meglátták, azt mondták, hogy ők lóháton falra nem tudnak mászni, a mi gyalogságot pedig magukkal hoztak, azt a pesti várparancsnok a derék spanyol Fotiszkusz lovag véres fejekkel utasítá vissza. A mire aztán a török basák azt mondták, hogy ez gorombaság! Ők nem azért jöttek ide, hogy a fejeiket beveressék s megfordultak, vissza mentek. Ekkor aztán a pesti magyar huszárok, Nyáry Ferencz és Horváth Bertalan kapitányaik alatt utánuk eredének s az utóhadaikat lekaszabolták.

– Igy nem jutunk dülőre! Mondá Fráter György Török Bálintnak. A határszéli törökhad mind martalócz, gyülevész. Meg kell próbálnunk, hogy van-e még Magyarországon fegyverfogható ember, a ki jó pénzért fegyverbe öltözik?

Arról már régen letett, hogy a hazájáért, lelkesedésből fegyvert fogjon a magyar! Ott vannak azok már mind a mohácsi mezőn eltemetve. Kik így éreztek vala!

Török Bálint tehát a lovas dandárával neki indult Tolnának, Somogynak, sereget gyűjteni. Kapott rá pénzt Fráter Györgytől eleget. Össze is hozott valami két ezer embert.

Fráter György pedig ez alatt szintén felgyűjtötte a hűséges -218- bihari, hajdusági vitézeit, a kik soha, a míg a világ éjjelből és nappalból áll, más zászló, mint a magyar alatt nem harczoltak. Azokkal rakta meg Budavárát.

A hadi készülődések alatt készséggel ráállott a lengyel követek tanácsára, hogy küldjön a királyné követet Bécsbe Ferdinándhoz, békeajánlattal. A csak nemrég áttért Bebek Imrét bizták meg e feladattal.

Bebek Imre túl ment az utasításon, melyet a királyné adott neki; úgy látszik, hogy azt is előadta Ferdinánd király előtt, a mit Mineróna kisasszony bizott rá. Hogy a királyné kész volna minden órában átadni Buda várát és a koronát Ferdinándnak, de a barát nem engedi. A barát zsarnoki önkénynyel kényszeríti a királynét az ellenállásra. Szigoruan bánik vele. Háztartását szükre fogta, udvari személyzetéből mindazokat elbocsátá, a kiket fölöslegeseknek tartott; a pénzt csak a katonáknak osztja. A királyné gyakran sír miatta.

– Hát mi a királynénak ez a barát? mondák a bécsi állambölcsek. Ha nem tetszik neki, vettesse fogságra, üttesse le a fejét, s azzal vége lesz az egész nehéz állapotnak.

Ezt a jó tanácsot bevette Bebek Imre, s igéretet tett Bécsben, hogy rövid időn végre is fogja hajtani.

Mikor aztán Bebek Imre Budára visszatért, az összes országtanács beleegyezett, hogy a barátot elemészszék. Másnapra a királyné termében tanácsot hirdettek, melyre hivatalos volt Verbőczy és Petrovich is, Fráter György legnagyobb irigyei. Azokkal is megértették a beavatottak, hogy már csak legjobb lesz így. A barátot félretenni az utból s aztán Ferdinánddal megegyezni. Kinek-kinek előkelő hivatalokat ád az új király, pénz is jut elég. A tanácsban, ha a barát beleegyez a békekötésbe, úgy neki is kijár a jutalom, de ha ellenkezni fog, Bebek Imre egy csengetésére berohannak az ajtónállók, megkötözik s mindjárt a palota küszöbén levágják a fejét.

Nagy lett azután a meglepetésük a főuraknak, mikor Fráter György az országtanácsba megérkezett.

A szokásos fehér barátcsuhája helyett zöld bársony kantus volt rajta, és a fölött kékzománczu pikkelypánczél, oldalára kötve hatalmas kétélü pallosa. Egy pillanatra nyitva hagyta maga után az ajtót, láthatták a főurak, hogy a külső terem a barát pánczélos katonáival van tele.

Fráter György elfoglalá az ülését az első helyen ülő királyné mellett. Tuloldalon ült Petrovich, átellenben a lengyel követek.

A királyné, megnyitván a tanácsülést, felszólítá Bebek Imrét, hogy adja elő, miket végzett Bécsben Ferdinánd királylyal.

A tanácskozás latin nyelven folyt, azon a magyarral, lengyellel, horváttal kevert, semmi grammatikai szabályt nem ismerő diákságon, melyet Szerémy naplójában megörökített, s melyen ez a három nemzet megértette egymást: ez volt a hajdani volapük. Kivételt csak Fráter György és Verbőczy képeztek, a kik a klasszikus római nyelvet használták.

Mindent helyeselt. A békekötést, Buda és a korona átadását. De végül egyet kérdezett Bebektől.

– Hát a felől mit izent Ferdinánd király, hogy ha mi átadjuk neki Buda várát, akkor Szolimán szultán nem fogja-e őt a miatt nagy hadsereggel megtámadni?

– No hát én hallottam. Most érkezett vissza Drinápolyból Bozsa Bende követünk, hirül hozva, hogy Szolimán megindult százezernyi derék haddal Magyarországra: azzal a czéllal, hogy ha Budát más király kezében találja, mint a kit ő helyezett be, Budából török fővárost, Magyarországból török szandzsákságot fog csinálni. Urak, országtanácsosok, szólaljatok fel; tudtok-e ez ellen valami segítséget? -220-

– Ujból kérdezlek benneteket, kinek van elég erős szive magára vállalni az ország sorsát s kezébe venni a kardot azzal a szándékkal, hogy Ferdinánd király zászlói alatt meg fog mérkőzni Szolimán szultán derék seregével?

– Ti engem azzal vádoltok ország-világ előtt, elvádoltatok a szentséges római pápa előtt is, hogy én akadályozom meg Magyarországnak egy keresztény király alatti egyesülését. Én megirtam ő szentségének is, a hogy ti előttetek is elmondom: hogy semmit jobban nem óhajtok, mint hogy hazámnak ily egyesülése valaha lehetővé legyen. De elébb segítsenek nekünk ebben a keresztény hatalmasságok. Mert ha ők nem segítenek, Magyarország a török birodalom rabtartományává lesz. Most még van egy gyenge pókfonál, mely e balsorstól visszatartja: egy csecsemő királynak a nemzet választásából eredő joga; a kit a szultán királynak megerősített. Ha ezt a fonalat elszakitjuk, hazánk elveszett. Tartsa föl a kezét, a ki elég merész azt állitani, hogy ő megtudja akadályozni e végveszedelmet! Szóljon a királyné: akarja-e eltépni ezt a vékony pókfonalat, mely őt és gyermekét ez országhoz köti, hogy aztán hadd rohanjon ez ország a maga örvényébe, míg ő maga elmenekül belőle.

Fráter György e szónál tiszteletteljesen állt föl a helyéről s hódolattal hajtá meg magát a királyné előtt s azontul állva beszélt.

– Ha kegyelmed, püspök uram, a kardjára üt, akkor szóval nem lehet választ adni. Monda Bebek Imre.

– Kegyelmednek, főispán uram, majd később felelek. Várjon sorára. Elébb a lengyel követ urakkal kell tisztába jönnünk. Kegyelmetek, nemes uraim, hozták a tanácsot a királynénak Krakkóból, hogy mondjon le fia nevében -221- az országlásról s adja át Budát és a koronát a római királynak. Van-e kegyelmeteknek felhatalmazása ő felsége Zsigmond király által, megbizatása a palatinus és a lengyel országgyülés részéről, hogy ha a lemondás következtében a török császár Magyarországot hadijárattal támadja meg: Lengyelország egész hadi erejével segítségünkre fog sietni? Mert ha e felől bizonyossá tesznek bennünket, semmi tétovázás nem lesz többé: a vitéz lengyel nemzettel vállat vállnak vetve, szembe merünk szállni az ozman hatalommal.

– Ilyen meghatalmazás nekünk nem adatott, s ilyen segítséggel mi kegyelmeteket nem is biztathatjuk: miután maga Lengyelország is évi adófizetéssel váltja meg magát a törökök ellenségeskedése alól.

– Akkor e szóm és mondásom kegyelmetekhez. Ha minket Lengyelország haderejével támogatni nem szándékoznak: akkor ugyan röviditsék meg a látogatásukat Buda várában; ne avatkozzanak Magyarország ügyeibe, ne csélcsapjanak a királyi palotában, hanem ugyan igyekezzenek egy óra alatt innen kijutni: nehogy a hajduk meghajigálják kegyelmeteket.

A követ urak ezt nem mondatták maguknak kétszer. Sietve fölkelének s bucsuzatlan távozának.

– Főispán uram, az imént e szót ejté: ha a püspök kardjára üt, akkor szóval nem lehet neki felelni. Én itt most nem püspök vagyok, hanem a király gyámatyja. Kegyelmed főispán uram, a bécsi tanácsurak előtt elmondva azt, a mi igaz, hogy a királyné hajlandó a koronáról lemondásra: azt is előadta, hogy ennek egyedül ez az én ősz fejem áll utjában és aztán magára vállalta, hogy ezt az akadályt elfogja háritani. No hát ide hoztam ezt az ősz fejemet: megkaphatja kegyelmed. Gondolom, hogy nem orgyilkosok módjára vállalta el ennek megszerzését; hanem a hogy igaz nemes ember szokta az olyan -222- fejet leütni a helyéről, a mely neki nem tetszik. No hát ki azzal a karddal, s váltsa be kegyelmed, a mit Bécsben igért. Ne tudja most azt, hogy püspök vagyok: nincs rajtam se casula, se infula. Nemes ember vagyok, mint kegyelmed: gróf Utyessenovich György a nevem! Több töröknek gázoltam a fejére, mint a hánynak kegyelmed hátat adott. Itéljen az Isten közöttünk, melyikünk szereti a hazáját jobban?

De a királyné, egy hősnő bátorságával lépett közéjük, s felcsattanó szóval kiálta Bebekre.

– Parancsolom kegyelmednek, hogy bocsássa hüvelybe a kardját! És kegyelmed is gróf Utyessenovich György! Ez tanácsterem, nem ordália. Kegyelmed, követ úr, tulhaladt az utasításokon, a melyeket tőlem kapott. Soha és semmiképen nem kapta kegyelmed én tőlem azt a tanácsot, hogy fiamnak gyámja, Fráter György élete ellen alkudozzék! Maradt volna szigoruan az utasításaim mellett!

A tanács urak lehuzták a fejüket, tenyerükbe támaszták az arczukat. Bebek Imre nagy morogva dugta hüvelybe a kardját. Hol leült, hol felállt: a szerint, a mint a királynő trónja mögött álló Mineróna herczegnő szemjátéka biztatá. Végre Mineróna herczegnő félre fordítá a fejét s az arany hajtűjével kezdé el a fogát piszkálni. Ekkor aztán Bebek Imre durczásan leveté magát a székre s félkönyökére vágta a nyirott fejét. Neki nem egyenesen a királyné mondta azt, hogy a barátot el kell pusztitani; de Mineróna hozta izenetül.

Fráter György úgy tett, mint a ki ez arczjátékokból nem vesz észre semmit. Térdét meghajtva csókolt kezet a királynénak.

– Fölséges asszonyom. E királyi szavakban nagyobb elégtétel van nekem adva minden vérhullatásnál. Szolgáljon minden csepp vérem fölségednek és fiának javára. -223-

– És most, Bebek Imre főispán uram, tisztán és világosan megértve a dolgot, menjen vissza kegyelmed azonnal Bécsbe, s mondja meg a római királynak ő felségének: hogy Izabella királyné igen is kész lemondani a koronáról és Fráter György nem áll e lemondásnak utjában. Adja két kézzel a koronát, hajol két térddel hódolva Ferdinánd királynak; ámde jöjjön Ferdinánd a koronáért olyan hatalommal, mely az országot Szolimán ellen képes diadallal megvédeni.

Ebben a határozatban az egész országtanács megnyugodott. Mindenkinek könnyebb lett a keble a magas Tátra hegyével. Még maga Bebek is finta mosolyra fanyalodott arczczal járult Fráter György elé s magyarázni kezdé, hogy így volt, meg amugy volt: nem egészen úgy volt, a hogy ő hallá. (A csontfülű!)

Mikor a királyné elbocsátá az országtanácsot, egy intésével ott marasztá Fráter Györgyöt.

– Van kegyelmednek valami indulatja ellenem? Kérdezé a baráttól, engesztelő lágy hangon.

– Csak egy van, az örök hódolat. Én fölséged nevét attól a percztől fogva, a melyben a szent keresztséget feladtam, mindennap kétszer imáimba foglalám. Én fölségednek mindenkor könnyeket okoztam. Akkor is sírt, a mikor megkereszteltem. Sírt, mikor a király nevében eljegyzém, sírt, midőn az oltár előtt vele összekötöttem, sírt, mikor a koronát vállára tettem. Hogy ne sírna most, midőn e koronával együtt egy egész ország szerencsétlen sorsa nyomja vállát, s asszonyi voltából csak az özvegyi fátyolt hordja fején. De az elmult könnyek mind üdvére váltak, adja Isten, hogy a mostaniak s az ezutániak is arra váljanak. Mert jön még több könnyhullatás is. Jönnek rémes napok, melyek még a férfi szivet is megreszkettetik. Ha ezen balsors adta napok valamelyikén felségednek szivén erőt találna venni az az érzés, hogy jobban szeresse a siró -224- csecsemőt, mint a királyfit, s inkább akar boldog anya lenni, mint boldogtalan királyné:… akkor az én rideg érzéketlen kőszivem ne álljon utjában. Tudja meg fölséged, hogy a Szent János templomából a kriptán keresztül a régi német barátok temetőjébe lehet jutni. Én ezt a kis tért, melyet már a barátok is kertnek használtak, most még inkább kibővitettem, hozzá foglalva a bástyák közeit, s azokat is veteményes kertté, baromfi udvarrá alakíttattam át. Ha Budavárát az ellenség ostrom alá találja venni, fölséged, asszony cselédeivel együtt ebben a kis kertben mindennapi üdülő helyet talál. A bástyafalak és a templom azt három oldalról megvédik: csak keletnek van nyítva.

– Köszönöm e gyöngéd gondoskodást, monda a királyné, kezét nyujtva a barátnak.

– Többet akarok mondani. Ezen kertnek van egy kis ajtaja, mely a keleti vároldalra nyilik. Ennek az ajtónak a létezéséről csak a legrégebben itt lakó polgároknak van tudomása. Azt senki sem őrzi. Ha tehát egy keserü órában letalálná győzni a királynét az anya: ha fölséged nem birná tovább a küzdelmet a rámért iszonyatokkal: ime átadom felségednek ezt a kulcsot. Ez annak a kertajtónak a kulcsa. Fölséged észrevétlenül elhagyhatja ezt a várat, a mikor akarja. Nem őrzi nyomait a hétfejű sárkány, az átkozott barát. Itt hagyhat bennünket, viheti gyermekét magával, s a pókfonál szakadtával engedheti Magyarországot gördülni a lejtőn lefelé, míg össze nem törik.

A helyett átsietett a gyermeke szobájába s azt kiemelve a bölcsőből, odahozta Fráter György elé.

– Úgy-e? Együtt maradunk? Mondá a királyné, odatartva a kis királyt a barát elé. És a gyermek mind a két kezével belekapaszkodott annak a szürke szakállába: úgy tépte czibálta; alig akarta kiereszteni a két kicsiny ökléből. -225-

Azt a titkos ajtó kulcsát odadugta a gyermek pólyáiba. A királyné nem vette azt észre.

De észrevette Mineróna herczegnő. Odalépett a királynéhoz s kivette a kezéből a csecsemőt, s azután a pólyában megtalált kulcsot ügyesen a hosszú ruhaujjába pratálta.

Fráter György azonban eléje állt a gyermekkel együtt távozni akaró herczegnőnek.

– Mineróna herczegnő! Nekünk egymással nagy leszámolásunk lesz. Kegyelmednek én nálam sok van a rovásán. S a papok boszuállók. Én a herczegnőnek irgalmatlan megtorlással fogok megfizetni. Én Mineróna herczegnőnek férjet szerzek.

S bár hamarább férjhez adta volna ezt a cselszövő fehércselédet; sok veszedelemnek elejét vette volna.

Izabella ujabb békeajánlatára Ferdinánd azzal felelt, hogy egy tehetős nagy sereget utnak inditott Buda elfoglalására. Németek, csehek, morvák, spanyolok és magyarok adták ki a sereg számot, mely huszonötezerre ment. Száznál több tábori ágyut hoztak magukkal, s harminczhat nagy öblü faltőrő csatakigyót és tüzes golyókat szóró taraczkokat. Ugyan el voltak látva minden ostromszerrel.

Ezzel a nagy haderővel szemben a budaiaknak nem volt több fegyveres katonájuk kétezernégyszáznál. Török Bálint a maga dandárával kinnrekedt. Mire Baranyából előkerült volna, már akkor a budai hegyeket megszállta Perényi Péter és Serédy Gáspár, Révay a magyar huszársággal s ezek mind a hárman régi kedves fegyvertársak levén: ellenük Török Bálintnak nem illett hadakozni. -226-

E szerint egészen Fráter Györgyre maradt Budavár védelme. Neki kellett most bebizonyítani, hogy mit tud a várostromló pattantyus mesterséggel szemben kifundálni.

Az öreg Roggendorf volt újból az ellenfele: a kit már egyszer olyan nagy kudarczczal kergetett el Buda alól.

Ezuttal Roggendorf a Gellérthegyről kezdé el az ágyuztatást egyenesen a királyi palota ellen, mely azzal szembe esik.

Fráter György odaizent a generálisnak: «oh te bolondfejü vén ember! Hát megint eljöttél abba az árokba, a mibe már egyszer beleestél? Ugyan ne ijesztgesd a szegény asszonyokat a puffogatásoddal: eléggé meg vannak azok már rémülve a nélkül is. Ne töltesd meg olyan nagyon az ágyuidat; mert bizony még elvetél az emse.»

Ez alatt Fráter György nyilván azt értette, hogy elreped a tultöltött öreg ágyu: a mit ellenben a historikusok Jovius után szó szerint vettek s komolyan megróttak.

Ekkor aztán Roggendorf úgy megharagudott, hogy egy vasbuzogánynyal fenyegeté meg Fráter Györgyöt s menten lehozatva az ágyuit a Gellérthegyről, minden nehéz üteget a Kalvária-hegy aljában levő zsidó temetőben állíttatott fel s onnan löveté a várfalakat.

– Visszavonom az itéletemet; most már látom, hogy helyes eszü ember vagy: kikerested magadnak a legjobb neked való helyet: a temetőt.

Roggendorf azonban nem érté a tréfát. Ferdinánd király által meg volt neki hagyva, hogy minden véráldozattal siessen Budavárát ostrom utján bevenni, mielőtt Szolimán a Dunán átkel a török sereggel, hogy akkor egy bevégzett ügyet találjon maga előtt: Buda-Pestet erős haddal megszállva, Izabellát, István Zsigmondot, a szent koronát Ferdinánd hatalmában: az egész magyar nemzetet egy király alatt egyesülve. Ezért Buda elfoglalásának a legnagyobb politikai eredménye lett volna, mely Európa -227- minden keresztyén fejedelmét Ferdinánd védelmére kényszeríté lészen.

S az ostromágyuk roppant nagy rést törtek már a bástyafalon, épen a királyi várkert alatt. Mikor a cseresnyefák májusban virágozni kezdtek, akkor kezdé el Roggendorf a faltörést, s a cseresnyék érni kezdtek a királyi kertben, mikor a ledöntött falakon át rohamra indítá a legjobb ezredeit: jó korán hajnalban. A rés ostromára Pest vitéz parancsnoka, a hős spanyol Fotiszkusz lőn rendelve: a zsidó város felől ugyanakkor Perényinek kellett a naszádosokat lábtókon a sánczra feljuttatni.

A roham kezdetén Fráter György felölté a messze virító zöld kantusát, ragyogó pánczélját, felköté a hajdani fejvágó jó kardját. A két apródját pedig kiküldé a királyi kertbe: «menjetek fiaim cseresznyét szedni a királyné asztalára. Ha golyókat hallotok fütyülni a fületek körül, higyjétek azt, hogy sárga rigó, seregély fütyül az ágak közt.»

S ezzel a fegyveres had élére állva, sietett a résen felnyomuló hadoszlop elé.

Fotiszkusz a spanyol vitézek élén vakmerően nyomult fölfelé a tört résen: ámbár azt éjszaka Fráter György hirtelen emelt új fallal eltorlaszoltatá; de a spanyolok a falakra is felhágtak s a Szent-János templomáig hatolva, egy emeletes házat elfoglaltak. Ekkor jött elé Fráter György a hajduival. Azok aztán megmutatták, hogy mi lakik a magyarban, ha egyszer kihozzák a házából? A spanyolokat leölték, a kitüzött zászlójukat elvették, a segítségükre siető német ezredeket maguk a budai polgárok golyózáporral és kövekkel fogadták; még az asszonyok is köveket hajigáltak s forró szurkot öntögettek az ostromlók fejére. Elkeseredett, vérengző harcz után nyolczszáz halottat hagytak a vitatott résen az ostromlók s teljes kudarczczal vonultak vissza a pallizádjaik mögé.

S e viadallal egy időben a Pest felőli oldalon Perényi naszádosai, kik már az Ország-nemzetség házáig hatoltak -228- előre, Batthyányi Orbán által hanyatthomlok verettek le a falakról; maga a vezérük, Záray Jeromos halálos sebekkel tetézve, vitetett el katonái által.

A királyné az egész harcz alatt palotája földszinti pitvarában rejtőzött, félénk udvarhölgyei s még félénkebb udvaronczai által környezve. Egyik jobban jajveszékelt, mint a másik. Az ádáz rohamordítás, a haldoklók jajszava khorusban, a puskaropogás, ágyudörgés, a félrevert harangok kongása kereszt ültört az ablakon, s reszketésbe hozta az üvegfestményü szent képeket. Imádkozni kellett volna! De kihez? És miért? Allahhoz, vagy Jehovához? Ki a jó barát? Ki az ellenség?

A királyné kis gyermekét tartá ölében, ki anyja emlőin elaludt, gömbölyü szájában az utolsó csepp tejjel.

Egyszer aztán elcsendesült az ádáz kiabálás, fegyverzörej, puskaropogás: a tornyokban a harangok elkezdtek ünnepre kongani.

Azután másnemü zsongás támadt: asszonyi és gyermeki hangok elegy kiáltozása, mely közül komoly dobverés és tárogotósípók hangja tört keresztül. A győzelmes had közelített a Szent-György-tér felől a királyi vár felé.

A kiváncsiság hatalmasabb a félelemnél. A királyné és udvara felsietett az emeletre s onnan kandikált ki a függönyök mögül.

Izabella látta megtérni a harczból végzethősét. Nem volt az vén ember, egy nibelungi hős volt, füstlepte izzadt arcza olyan volt, mintha vasból volna öntve. Egyik kezében véres kardja, másikban az elfoglalt spanyol zászló, a kettős földtekével, s e büszke felirattal: «unus non sufficit» (Egy világ nem elég!)

Azt a diadaljelt meghajtá a királyné előtt: (Izabella kijött az erkélyre), s aztán odatüzte a nagy szökőkut csigamedenczéjébe. A hová hajdan feltüzdelé a diadaljeleket, a mikért az a másik királyné kiüzette a palotából. -229-

S midőn a királyné elé járult, már akkor nem volt az arcza füsttől fekete; nem volt rajta a pánczél, a zöld hadi mez: fehér barátcsuhája volt rajta, kezében egy kosarkát hozott, tele friss piros cseresznyével.

– Majd ebédnél. Most a templomba megyünk, hálát adni Istennek a mai diadalért.

A visszavert ostrom után hetek teltek el harcz nélkül; ugy látszott, mintha pihenést tartana mind a két ellenséges fél. Roggendorf sem ujítá meg az ostromot, Fráter György sem tétetett kirohanásokat. A harcz a föld alatt folyt.

– Én itt iszonyú rémségek között élek. Egyik nap elkezdenek a játékasztalon a koczkák maguktól tánczolni, máskor meg éjjel a kristály poharak csengve verődnek össze, majd ismét megáll minden falióra a várban. Egész éjjel hallom a nagy dobogást valahol a mélységben. A körülem levők azt rebesgetik, hogy az ellenség aknákat furat a vár alá s a királyi palotát levegőbe akarja vettetni.

– Úgy van, mondá Fráter György. A törekvés meg van nála. Legyen nyugodt felséged. Én viszont az erdélyi hevéreimmel ellentárnákat ásatok az ellenség tűzaknái alá s én fogom őket a levegőbe röpiteni.

Egy délelőtt aztán földrengető pukkanás riasztá fel a -230- királyi palota lakóit. Azt hitték a falak omlanak össze. Mind kirohantak az udvarra. Az ég elsötétült a sűrű füst és porfellegtől, melyet, mint a vulkánkitörés, világított meg a felrobbant lőpor égre lövellő lángja. S a pokoltüzben széttépett emberi tagok, egész emberi alakok repültek az ég felé. Gyehennai mulatság!

Fráter György szavának állt. Ő vetteté levegőbe Roggendorf tüzaknáit, munkásaival együtt.

Ekkor aztán Roggendorf azzal állt boszút, hogy éjjel tüzes golyókkal lövette magát a várost.

A királyné látta az erkélyéről, hogy repülnek föl az égre azok a tüzveres csillagok s hogy csapnak onnan alá. Több a királyi várba is leesett; de Fráter Györgynek gondja volt rá, hogy a hajdui a tüzes golyót rögtön lefüleljék nedves marhabőrökkel, mielőtt gyujthatna.

Azonban Verbőczy palotájának a tetejét mégis felgyujták a tüzgolyók. A padláson nagy halom irás volt: ez egyszerre meggyulladt. Oda hordatta fel a kanczellár Fráter György hét esztendei összes számadásait: három társzekér szállítmányát. Pompásan elégtek. Mikor a tüzforgatag egy-egy égő fasciculust felkavart a sziporkaözönbe, a jó Verbőczy könnyebbült szívvel monda: «de szép látvány egy ilyen tüz!» Ezzel az egész számadás szuperálva lett örökmindenkorra.

A királyné iszonyút szenvedett a rémnapok alatt. Környezetét hadi élethez nem szokott udvaronczok s kényes asszonycselédek képezték, a kiknek jajveszékelése még növelte szenvedéseit.

Az élelmi szerek is fogytán voltak. A várőrség már a lovakat emészté fel. A királyi istállók hintós lovaira is rákerült már a sor. A mi aprómarha volt, azt a királyné számára tarták fenn. Az utolsó tehenet is levágták már, mert a széna is elfogyott. Csupán két kecske maradt: ennek a teje szolgált a királyné asztalára a kávéhoz. Azok a bátor állatok felkeresték maguk az élelmüket az ostromlott vársánczokon. S a németekben volt annyi -231- becsület, hogy nem lőtték le a királyné kecskéit, mikor azok ott ágaskodtak a falakból kinőtt rekettye után.

S a királynénak módjában volt innen elfutni, a titkos ajtón keresztül. Nem tette.

E közben eljutott Szolimán szultán levele Fráter Györgyhöz, melyben tudatja vele, hogy immár átkelt a Dunán Nándorfehérvárnál: csak még rövid ideig tartsák magukat az ostromlottak, nemsokára ott lesz felszabadításukra.

A fegyveres hadat ez a hír egybe föllelkesíté; de annál jobban elijeszté a polgárságot, kivált a tanácsbelieket, a kik a töröktől még jobban féltek, mint a némettől.

Már a hosszú ostrom alatt akadtak egyes polgárok, kik a bástyafalakon kötélen leereszkedve, átjártak a Roggendorf magyar hadaihoz s azoknak a vezéreivel értekeztek. Emezek közül Révay Ferencz volt Ferdinánd király által megbizva, hogy a budai polgárságot átpártoltassa.

Maguk a birák, kivált a kisbiró, Palczán Ferencz, s a leggazdagabb polgárok, a két Bornemisza, részesek voltak az összeesküvésben; de a ki azt intézte, az a főjegyző volt: Bácsy Ferencz deák. Ő járt fel a királynéhoz a polgárság izeneteivel, s hozta vissza azokra a választ.

Mivelhogy Fráter György az egész budai polgárságot felesketé ünnepélyesen a királyné hűségére, annálfogva az eskűjöket híven megtartó polgároknak a királyné beleegyezése nélkül a várat feladni nem lehetett. Bácsy Ferencz deák ezt a kivánt választ is meghozta:

«Én immár nektek semmit sem tudok segíteni: hanem azon eszeskedjetek, hogy a némettel megegyenesedjetek, valamint lehet, jóban, hogy mind fejetek, marhátok, mind feleségtek, gyermektek, török rabságba ne essenek. Azért titkon a németekhez kiküldjetek.»

A budai tanács a zsidó kapun kibocsátá Bornemisza Gergelyt, utasításokkal és szépen megirt kapituláló levéllel -232- ellátva: melyben Buda városnak, a királynénak, az országnak a jogai meg voltak erősítve. Roggendorf azokat mind elfogadta, aláirta és megpecsételte.

Akkor Bornemisza Gergely még azt kivánta Roggendorftól, hogy az a csapat, melyet éjjel a kis ajtón beeresztettek a várba, csupa magyar vitéz legyen: hétszáz pánczélos, kopjás, puskás, háromszáz huszár, s azokat a magyar kapitányok vezessék, Révay, Perényi, Nyáry, Serédy uraimék: mert ha német vagy spanyol katonák jönnének, azok majd a budai polgárokkal kegyetlenül bánnának, a minapi visszavert ostrom miatt. Azért is ez legyen a jelszavuk, melyről az éjjeli sötétségben rájuk ismerendnek: «Uram Szent-György!» – a mire idegen népnek a nyelve rá nem fordul.

Roggendorf azt mondta rá, hogy «jó lesz.» S ezzel visszabocsátá Bornemiszát azon az úton, a melyen eljött.

Már akkor Mineróna herczegnő elküldte a titkos ajtó kulcsát Bácsy Deák által Palczán birónak.

Benn a várban az összeesküvésbe beavatott polgárság egész éjjel strázsán állt a Boldogasszony templom czimetériomában; a Petrovics Péter katonái pedig, a kiken ez éjjel az őrködés sora volt, a pellengér mellett, a tanácsház előtti téren tanyázának.

Úgy volt az összeesküvés, hogy a polgárőrség, a mint Révay magyar muskétásai a kapun bejönnek, egyszerre körülfogja Petrovics csapatját, hogy az lármát ne üthessen s aztán a betörő magyarok «Uram Szentgyörgy» jelkiáltással megrohanják az álomtól elnyomott hajduságot: foglyul ejtik Fráter Györgyöt és a vezéreket.

Ezt a jól kifundált tervet azonban egyenesen maga Roggendorf zápítá meg. Az agyafurt vén generális úgy okoskodott, hogy minek engedje ő Budavár elfoglalásának dicsőségét a magyaroknak, mikor ezt a németekre is áteresztheti. A helyett, hogy Révay Ferenczet küldte volna ki a belopózás keresztülvitelére, a magyar pánczélos és muskétás ezreddel, kiválasztott egy stájer ezredet, -233- melynek a saját fia volt a parancsnoka. Annak a kezébe adta Ferdinánd zászlóját. Atyai szivének becsületére válik, hogy nevének dicsőségét átakarta örökíteni a fiára; de hadvezéri bölcsességenek nagy kárt okozott vele.

Mert a mint a rövid juniusi éjszakán a betörő csapat szerencsésen keresztülhatolt a kis ajtón, s a templomon át Budaváros főutczájára, a strázsát álló polgárok kérdezték tőle a jelszót. Azt azonban senki sem tudta: csak mind azt kiabálták, hogy: «her! her! her!» Két érdemes polgár rájuk kiáltott: «Kik vagytok?» Arra egy német katona úgy szurta hasba az egyik kérdezőt, hogy felbukott. A másik aztán elkezdett torkaszakadtából ordítani: «németek jöttek a várba! Itt vannak a németek!» Arra ugyanaz a polgárság, mely fegyverben állt, hogy a belopózó magyaroknak segitsen a várat elfoglalni, rémülve szaladt szét, árulást kiabálva ütötték a lármadobot, félreverték a harangokat, lövöldöztek puskával, ágyuval: a helyőrség aztán előrohant a kaszamátákból; jött sietve maga Fráter György is a testőreivel: a német alabárdosokat minden oldalról megrohanták, ütni, vágni, kaszabolni kezdték. Azok menekültek volna szivesen: de alig találták meg az utat, melyen jöttek s a szűk ajtónál megtorlódva, halomra ölettek; maga az ifjú Roggendorf is csak egy merész ugrással a bástyafalról tudta megmenteni az életét, a királyi zászló hátrahagyásával.

Egy része az árulásban résztvett polgároknak a menekülő katonákkal együtt futott ki a várból: a kit megkaphattak közülök, azok felett még azon nap virradóra törvényt láttatott Fráter György. Valamennyit lefejezték. Az árulás főczinkosát, Bácsy Ferenczet pedig négybe vágták. Annak a derekán volt egy drága öv, melybe Mineróna herczegnő himezte sajátkezűleg arany fonállal ezen szavakat: «Fides et virtus.» Azt Fráter György visszaküldé a himzőjének – emlékül.

S e naptól fogva a királynénak és udvarának nem volt szabad a királyi palotát elhagyni. -234-

Most már látták az ostromlók, hogy Budavárát se rohammal, se tűzaknákkal, se árulással nem lehet bevenni. Még egy negyedik eszközhöz folyamodtak: a békés alkudozáshoz. Ferdinánd és a császár békekövetei felmentek a budai várba az elszakadt fonál összekötésére. Fráter György azoknak is azt mondá, hogy ő minden órában kész Budát, a koronát, az országot átadni Ferdinándnak; csak hozzon olyan haderőt magával, a mely Magyarországot a török ellen megvédeni képes. Ilyen erőt igértek a német fejedelmek a regensburgi gyülésen Ferdinándnak; de nem siettek a megadásával. S ezen elhaladt a békeegyezmény.

A törökök pedig siettek. A meghiusult árulás után tizednapra Buda alatt volt Mohamed basa, a harmadik vezér, Török Bálint kiséretében. A budai helyőrség már akkor az utolsó lovak husát fogyasztotta. Török Bálint keresztül tört az ostromzáron s egy falka tulkot hajtott fel a várba. Ezzel megszünt az éhség a védő seregnél.

Roggendorf a török felmentő hadak megérkeztére az ostromló sereget mind a Gellérthegy vidékén vonta össze, a honnan Pesttel a hidon át biztos volt a közlekedés. A harcz rögtön megkezdődött a két sereg között: egyelőre a Dunán, a hol egész hajós ütközetek vivattak a magyar és török naszádosok között, különösen a Duna közepén levő «Ónos» sziget birtokáért. A sánczokat is megtámadták a törökök; de azoktól a németek által visszaverettek, ámbár egy izben Török Bálint egész a gellérthegyi templomig felhatolt.

Török Bálint izenetet adott a közben régi jó barátjának, Perényi Péternek, hogy veszedelmes dolog ez az ő mostani vitézkedésük. Még most csak Mohamed basa serege s Török Bálint dandára áll velük szemben; de közeledik már maga Szolimán szultán a derék sereggel, s ha azt is bevárják, úgy itt vesznek seregestűl, mint a hajtásba került szarvasok. Perényi eleget nógatta a fővezért, -235- hogy hagyjon fel a megszállással s vonuljon a budai oldalon Visegrád felé, a pesti dandárt is átvonva magához; de a generális mind csak azt hajtotta makacsan, hogy neki a bécsi főhaditanácstól az az utasítása van, hogy erősen tartsa magát.

Egyszer aztán a bécsi főhaditanács is megorrontotta a nagy veszedelmet s kiadta a rendeletet Roggendorfnak, hogy vonuljon vissza az ostromló sereggel. Mindenek felett az ágyukat igyekezzék épségben elhozni magával.

Csak hogy már ekkor a visegrádi út el volt zárva előle. Csak Pest felé volt még lehető, nagy harcz nélkül, a visszavonulás. Rendes eszű hadvezér ezt úgy intézte volna, hogy miután egy széles folyamon kell átkelni a seregnek, legelőször is a gyalogságát szállítsa át, azután a nehéz lovasságot, utoljára az ágyukat, a tüzérséggel, a huszárság védelme alatt. – Roggendorf megfordította a csatarendet: egészen fejtetőre állítva a harczvonalát.

Szent-István napjának éjszakáján: éjféli sötétség idején kezdődött meg a visszavonulás. Legelől bocsátották a hidra a magyar lovasságot. Azok után az ágyú ütegeket. De ez annyi lármával, dübörgéssel ment, hogy mind a budai várban, mind a török táborban észrevették a retirádát; s csak azt várták meg, a míg a német és spanyol nehéz lovasság is átdörömböl a hidon. Akkor egyszerre minden oldalról megrohanták az ágyúk nélkül, lovasság nélkül hátramaradt német gyalogságot a Lagymányoson, mely sok ideig kétségbeesetten védta magát sánczai mögött. A mint azonban Fráter György is előrohant a fehérvári kapun a hajduival, a német hadsereg veszedelme meg volt pecsételve. Maga Roggendorf állt a baráttal szemben, hősi módon védve a sánczait; de nemsokára nehéz sebekben hanyatlott le a lováról; csatlósai a sátrába hurczolták: «Az én uram tönkre tette becsületemet, testemet, életemet!» panaszkodék a sebesült vezér; kit aztán a hivei a hosszú zajgásból nagy küzdelem között a naszádokig vittek, s ott egy csónakba téve, megszabadíták. -236-

A vezér eleste után minden rend felbomlott a német gyalogságban. Zagyva tömegben rohantak a hid és a naszádok felé. Ekkor Fráter György felgyujtatá az ellenséges tábor felhalmozott széna és szalma kazalait a Dunaparton a «Mátyás király csüreiben.» Az égre csapó lángok egyszerre pokoli napot gyujtottak az éjszakában. Az egész Duna lángban látszott úszni s e vésztűz fényében megujúlt a harcz, a partról átszármazva a naszádokra. A hajókon, dereglyéken folytatták az ádáz küzdelmet: görög tűzzel, szurok koszorukkal gyujtogatták fel a gályákat; a Gellért oldalán a csűr sziporkáitól lángra kaptak a német tábor sátrai, s azoknak a lobogványa is nevelte az éjszaka alvilági fényét; lángveres volt az egész égboltozat.

XV. FEJEZET.
A SZABADÍTÓ SZULTÁN.

Roggendorf serege tönkre verve menekült Komáromig. Elvesztett halottakban és foglyokban tizenhatezer embert és valamennyi ágyuját; Pest is odaveszett minden erősségeivel. Maga Roggendorf is meghalt nehány nap mulva, sebeiben, bánatában, szégyenében.

Szolimán szultán a Dunán vonult fölfelé, biborral bevont, aranyos födélzetű gályában. Magával hozta a két fiát is: a tizennégy éves Szelimet s a két évvel ifjabb Bajazidot – és a háremhölgyeit. Egy másik, kék posztóval bevont, ezüsttel czifrázott gályán jött utána Rusztán basa, (Lufti bukása óta nagyvezér) s a szultán veje. Az is magával hozta a nejét, Mirmah szultánát.

Rusztán basa mellékneve volt az «igaz szivű.» Igazi nemes ember a nemzete között. Szavát megtartó, hűséget -237- ismerő, nagylelkű török. Ezt is elhalmozta mindenki gazdag ajándékokkal; de ő soha azokból semmit meg nem tartott: arany edényt, ékszert, pénzes zsákot mind a szultán kincstárának adott át. Ezért a szultán e kincshalmaz fölé e szavakat vésette: «itt látjátok Rusztán becsületét!»

Mind családostúl jöttek. Nem volt ez nekik hadjárat, csak kéjkirándulás. Egy mulatságos ünnepség az asszonyok és gyermekek számára.

Harminczhat evezős hajtá folyam ellenében a gályákat. Tizenkét rézágyú volt mindegyiken.

A hadsereg maga előre járt a jobb part mentén; rengeteg lovasságával, társzekereivel, tevéivel.

Mikor Mohács alá megérkezék a szultán flottája, a pilóták egyszerre nagy üvöltést kezdének s midőn Szolimán kérdezé, hogy micsoda lárma az? a csausz aga odamutatott a Duna tükrére.

A Buda alatti csatában megöltek hullái usztak csendesen lefelé a Dunán. Azok voltak a legelső hirmondói a diadalmas ütközetnek. Csupa hajas fej: egy sem borotvált tarkó! Mind a keresztyének halottai.

A szultán felhozatta a födélzetre a zöld imaszőnyegét, s arcza borult, hálálkodással: «Allah nagy és hatalmas!»

Egész nap eltelt, a míg ezeknek a szomorú hirhozóknak a serege a gályái mellett csendesen elvonult. Az evezőknek nem lehetett dolgozni miattuk.

Hat nap mulva megérkezett Buda alá Szolimán, s Ó-Buda környékén fölütteté a sátorát.

Mohamed basa és Török Bálint eléje sietének, jelentve, hogy a hadjárat be van végezve. A német sereg semmivé lett.

– Kár! Monda a nagyur. Hát most már a gyermekek semmit se lássanak belőle?

De hogy mégis az ifjú herczegek meg ne fosztassanak -238- a mulatság javától, sorrendbe állíttatá a foglyul ejtett nyolczszáz német gyalogost. Kezükbe adatta a dárdáikat, paizsaikat, s aztán rájuk rohantatá a török lovasságot, s ott a fiucskák szemeláttára kaszaboltatá le őket. Hadd szokjanak hozzá a csemeték!

– Erős vitéz voltál. Sok derék katonámat megöldösted. De most hivem vagy. Ne félj tőlem. Palástommal betakarlak. Életedet megtartom. Mind holtig gondom lesz rád. Másnak sem engedlek bántani. Urrá teszlek, midőn szolgámmá teszlek.

– Aranyszavak ezek, fölséges császár! Monda Török Bálint. Méltók volnának, hogy pergamenre irva, arany betükkel megörökíttessenek.

A szultán megparancsolá a krónikásának, hogy ezen szavait arany betükbe foglalva irja le, s az ő nevének jegyével ellátva, adja át Török Bálintnak; ki ezzel a levéllel visszatérve Budára, nagy dicsekedve mutogatá azt fel Verbőczynek és Verancsicsnak. Emelte e levél értékét a szultán által ajándékozott drágaköves aranyláncz, melyet maga a szultán akasztott Török Bálint nyakába. Megért ezer aranyat.

A szultán ezután még közelebb jött, s a logodi mezőn ütteté fel pompás sátorát. Onnan küldte fel a csausz-agát (azt a bizonyost, a ki már a kis király lábait csókolta) Buda várába. Gazdag ajándékokat hozott az aga: drága khinai selyemszöveteket a királyné számára; egy vég fekete bársonyt Fráter Györgynek, (azért, hogy János királyt méltó pompával gyászolhassa) a többi uraknak is pompás kaftányokat.

A magyar vitéz urakat magasztalja a nagy úr a vitéz ellenállásért, melyet a német megszálló sereg ellen kifejtettek. Ő maga jönne fel Buda várába, ha az alkorán nem tiltaná a legszigorubban egy igazhivő férfinak egy idegen asszony házába való belépést. Izabella királyné -239- Szolimán szultánra nézve idegen asszony. Óhajtja azonban a nagy úr védenczét, pártfogoltját, János király gyermekét maga előtt látni. Azért felkéri a magyar urakat, hogy az ifjú királyt vigyék le hozzá s valamennyien jőjjenek a kiséretében.

Nagy lőn a megzavarodás a magyar úrak közt erre az izenetre. De még nagyobb a királyné keserüsége. Kiadni a kezéből szivtől szakadt egyetlen gyermekét! Elküldeni azt a pogányok császárja kezébe!

Fráter György megnyugtatá a királynét. A szultán nemes érzésü férfi, a ki szavát megtartja.

Nagy nehezen a királyné abbahagyta a zokogást s beleegyezett gyermeke elvitelébe.

Fráter György azt ajánlá, hogy a királyi díszhintóban történjék az elszállítás, melyhez még megtartottak két hámos lovat. A kis királyt vigye az ölében a dajka és kisérje a királyné két legidősebb udvarhölgye, a kiket már nem fenyeget közvetlen veszély a török táborban megjelenésnél. Az egyik talán Mineróna herczegnő.

Hah! Minő mérgezett nyilat lőtt ezzel a szóval Fráter György Mineróna keblébe! Mindent megbocsáthat neki az amazon: csak azt nem, hogy őt «veszélyben nem forgó életkorú hölgynek» nevezte!

Mikor a lovára felült, azt mondá a fiának, Jánosnak és a hűséges katonáinak.

– Bizony soha sem láttok ti engem többet. – De kaphatnám csak egyszer Szolimán szultánt a sátorán kivül: bizony mondom, hogy ő nem látná meg többet Sztambul városát!

Legderekasabb volt Szerémy György véleménye, melyet Fráter Györgynek tanácsképen adott:

«Legjobb volna Szolimánt meghini vendégségre Buda várába; aztán a logodi kapúval szemben, a hol be kell neki jönni: a Szent-János kápolna kapujában felállíttatni négy ágyút, megtöltve szeges zsákokkal. Mikor -240- végre belép a kapún, akkor kisüttetni az ágyúkat s elsepertetni szultánt, basákat egyszerre mindenestül.»

Annálfogva a magyar főurak, valamennyien, a kik csak Buda várában valának, közrefogták az aranyos hintót, mely a kis királyt és dajkáját, meg a két «érett korú» udvarhölgyet szállítá, s Török Bálint kivételével, a ki lovon ült, (a többiek már mind felebédelték a lovaikat) gyalog lekisérék a «kis urukat» Szolimán táborába.

A fogadtatás, török szokás szerint, nagyszerű volt. A szultán, kit Fráter György, Verbőczy, Verancsics és Török Bálint már szinről-szinre ismerének, leereszkedő fenséggel fogadá a főurakat, s aztán elrendelé, hogy azokat a basák megvendégeljék.

Azután maga elé hozatá az egy éves királyt, kivette azt a dajka kezéből, s megcsókolá az orczáját. A két fiát, ki mellette állt kétoldalt, szintén odaszólítá, hogy csókolják meg a kis királyt és fogadják testvérökül. Azzal visszaadta a csecsemőt a dajkának, megajándékozva e hölgyet száz aranyas erszénynyel s lelkére kötve, hogy csak jól táplálja a felséges urat.

Azzal a dajkát a gyermekkel és a két udvarhölgyet átvezették Rusztán basa neje, Mirmah szultána sátorába, a ki őket fényes vendégséggel fogadta.

A vendégség folyta alatt élénk beszélgetés nyilt meg Mirmah szultána s a királynő hölgyei közt, melynél a szultána egyik olaszul jól értő rabnője szolgált tolmácsul.

Mineróna kisasszony megragadta az alkalmat, hogy kiöntse szivének egész keserüségét a nagyvezér felesége előtt.

Elmondta, minő kegyetlen, szivtelen ember az a barát! Mennyi keserűséget okozott a királynénak! Éheztette, zsugorogtatta. Akarata ellen fogva tartotta. Istentagadó ember ördögökkel czimborál. Soha jobbat nem tehetne -241- szultán ő felsége, mintha ezt a gyülölt embert rögtön lánczraveretné és akár lenyakaztatná.

A másik udvarhölgy még segített tódítani a panaszt, s a hol azok abban hagyták, kitöltötte a hézagot a dajka. Ez tudott még csak panaszkodni Fráter Györgyre. Még a bérét sem kapta meg tőle pontosan.

Mirmah szultána előtt az udvarhölgyei halálosan elrágalmazták Fráter Györgyöt, s nagyon a szivére kötötték, hogy a férjénél minden befolyását elővegye, hogy a barát egy darabban vissza ne kerüljön. A többi urakért sem kár!

Mikor aztán a nagyvezér, Rusztán basa a szultántól hazakerült a neje sátorába, a bűbájos Mirmah szultána odaült az ölébe, s elkezdte neki mesélni, hogy a királyné udvarhölgyei miket beszéltek előtte. – Hogy az a Fráter György, a fehér barát, egy földfeletti tökéletességű ember. Jóltevője mindenkinek, a ki reá bizza a dolgát. Olyan főpap, a ki nemcsak a saját Istenét imádja, de még az ellenségeiért is imádkozik. A királyné könyörög érette, hogy semmi bántása ne legyen; de minél előbb visszaküldjék hozzá a többi magyar urakkal együtt, a kik az ő hű tanácsadói.

Miért tette azt Mirmah szultána, hogy egészen ellenkezőre fordítva adta át a férjének a budai udvarhölgyek ungorkodásait? Csupán a veleszületett jóságból eredt-e ez? hogy soha a férjétől mást, mint kegyelmet, üldözöttek megvédelmezését nem kérte? vagy pedig a török nőknél kifejlett ravaszság, a kik a maguk fajtájának a szenvedélyes beszédéből ki tudják találni, hogy a mondott szavak mögött minő ellenkező értelem keresendő? annyi bizonyos, hogy Mirmah szultána könyörgése Rusztán basához nagy fordulatot adott Magyarország történetének.

Másnap Szolimán szultán a sátorában divántanácsot tartott, melyre a török vezéreken kívül a magyar főurak is meghivattak.

A tanácskozás, az arab nemzetiségű Rusztán basa kedvéért, -242- arab nyelven folyt, tolmács volt közöttük Mehemet bég, Fráter György régi hive.

Fráter György maga jól értett arabul, de ezt titokban tartá. Ugy tett az idegen nyelven folytatott vita alatt, mint a ki abból semmit sem ért, s elővéve az olvasóját, végzé az ájtatos imádkozásait.

Arról folyt a vita, hogy mi történjék most már Buda várával, Magyarországgal? A királynéval és gyermekével s a magyar tanácsurakkal?

A beglerbég azt tanácsolá a szultánnak, hogy a királynét és a fiát el kell vitetni Sztambulba, ott bezáratni holtig a Jedikulába; Magyarországnak a nevét letörülni a mappáról, ezeket a főurakat pedig, a kik még a magyar nemzetet vezetik, egyszerűen lefejeztetni. Azzal be lesz fejezve mindenkorra a munka.

Szembeszállt azonban a beglerbéggel Rusztán. Délczeg hősi alak volt: lelkesült beszédű. Eléterjeszté a szultánnak, hogy a nagyúr szavát adta, fogadását köté le, hogy Magyarország igazait megfogja védelmezni, a magyar nemzet választott királyát trónjában megerősíti, az ide hivott magyar főuraknak menedék levelet adott, Szolimán dicső nevét hitszegéssel be nem mocskolhatja!

– Ő felsége, a nagyur, igen is fogadását köté le Jánus Králnak. De csak annak. Mi mindnyájan nem ismerünk más hűséget, mint a mit Jánus Králnak fogadtunk. De hát hol van most Jánus Král? A magyaroknak most «Istifán» a királyuk. Már pedig sem Szolimán szultán, sem az ő vezérei Istifán királynak semmiféle hűséget nem fogadának.

– «János!» felelt rá Fráter György; a jelenlevők nagy bámulatára. (Mind addig Istvánnak hitták.)

S azzal arab nyelven kimondá, hogy a mire János királynak megesküdött, azt János királynak megfogja tartani.

Ekkor a bég Fráter György felé fordult s arab nyelven egy kérdést intézett hozzá, melyet Mehemet bég magyarul tolmácsolt.

– Hej, te barát! te barát! Bizony kutyahájjal van megkenve a te két tenyered.

Az urak a hintóval és a hölgyekkel késő éjjel érkezének meg a várba, fáklya kiséret mellett.

Ugyan nagy meglepetés várt rájuk. A várkapuban a hajduk helyett janicsárok álltak az őrhelyen, a piacz közepén volt felállítva két sátor, mely körül török szarácsik strázsáltak: serpenyőkben égő szurok fényénél.

Turkovics Miklós főbiró a hintó elé jött s elmondá hirtelen az uraknak, mi történt az alatt a várban, a míg az országnagyok a szultán hódolatára jártak. – Az anatoliai helytartó, Szolimán basa barátságosan felkérte a városbirót, nyittatná fel a kaput, hogy nehányad magával megtekinthesse hires Budavárnak ékességeit. – A nehány kisérőt mind több-több követte, tizével, huszával jöttek látogatóba a jancsárok; de vissza nem ment csak kettő-három. Mikor aztán már voltak valami három ezeren a törökök benn a várban, akkor egyszerre sorakoztak az -244- utczákon, elállták a kapukat, elfoglalták az ágyukat s ezenben Szolimán basa trombita szó mellett kihirdeté, hogy minden fegyverviselő férfi, a ki a várban van, hordja oda a Szentgyörgy térre a fegyverét, kardot puskát halomra rakjanak, maguk pedig a kapukon kitakarodjanak; mert mától fogva Buda török város: a neve «Dzsigerdilen». A szultán az úr!

A jancsár aga felállt a Szentgyörgy szobor talapzatára s onnan kiáltá el háromszor: «Allah! Allah! Allah hói!» a mit az egész jancsárság utána üvöltött.

És a szegény magukra hagyott harczosok, a kik annyi véres ostromban visszavertek vitéz spanyolokat, kemény németeket, harczias cseheket, most nem lévén senki fölöttük, a ki őket vezesse, lerakták a fegyvert egy csoport nyomorult janicsár előtt s azzal elszéledeztek. A várban nem maradt más, csak fegyvertelen polgár, paraszt és zsidó.

Ilyen tréfás csellel foglalta el Budavárát Szolimán szultán. S még köszönetet kell neki érte mondani, hogy komédiát játszott el ott, a hol bizony tragédiát is játszhatott volna: hiszen erőszakkal is elfoglalhatta volna a várat. Nem ágyuztatta ki, kimuzsikáltatta belőle a magyarokat. Jószivű, tréfás úr volt!

A királyné kétségbeesés közt várta a viszszaérkezőket. A törökök a királyi várat is el akarták foglalni; de Izabellának volt bátorsága szembeszállni a jancsár agával s kitiltani őt a palotából: «ez a szultán palotája!» S a vitézek visszavonultak az asszonyi tekintély elől. Midőn aztán gyermekét ismét keblére szoríthatá, visszatért a nyugalom a királyné keblébe. Mineróna, meg az udvarhölgy és a dajka annyi érdekes mendemondát tudtak elfecsegni, hogy a felett elfelejtette a nagy veszedelmét. Mirmah szultána dobozokban küldött édes csemegéket, dulcsászát, szultánkenyeret, fügét, mazsolát a királynénak, a miben a török háremhölgyek duskálkodnak, az udvarhölgyek által s megtanította őket sorbethet készíteni, a mi szintén nagyon -245- izlett a királynénak. A szultántól ajándékba kapott keleti szövetek is sok gyönyörködésre adának alkalmat. A kis király is igen eleven volt, a kapott arany csörgetyűvel játszott. Az egész udvarnak nagy mulatsága telt benne, hogy már most a szultán óhajtására István helyett Jánosnak kell a kis királyt szólítani.

Kevésbbé találta tréfásnak ezt az állapotot a derék vitéz Podmaniczky János. Neki nem kell a török bérmálás. Hirtelen levágta az urias szakállát, darócz ruhát öltött, puttonyt vett a hátára, úgy osont le reggel a várból s jól eltette magát a várpalotai kastélyába.

Rusztán basa eléjük adá mind a tegnapi napon történteket, mind a divántanács határozatát.

A nagy úr birtokába vette Buda várát s annak parancsnokául kinevezte Szolimán basát, vezéri méltóságban, a ki egyuttal szandzsákja lesz a Duna és Tisza között eső Magyarországnak.

– Fölséges szultán, Magyarország sorsa fölött csak a magyar országgyülés határozhat, nem a török divántanács. Minket kormányzói állásunkban az országgyülés erősített meg, s mi fölségedet, mint pártfogónkat fogadtuk el.

– Jól mondád, barát! Mint pártfogó jöttem hozzátok s nem is nézlek, mint leigázott rabot, de mint hű szövetségest. Én Buda várát nem magamnak foglalom el, hanem János királynak. Ha felnő, emberré lesz, bizony visszabocsátom a kezére s e felől kezetekbe adom athnámémat. Addig azonban Buda várát s a dunai tartományt nem lehet egy gyönge asszony s egy gyermek kezére bizni, a kitől azokat könnyen elvehetik. Eleget -246- tapasztaltál ebben. Ha az én kezem lesz rajtuk, majd nem olyan könnyen kapkodnak utánuk. Addig is átadom a te királynédnak és fiának az egész Tiszán túl fekvő Magyarországot, és a temesi bánságot, Lippa várával, mint leendő lakóhelyével. S azonfelül Erdélyországot, minden váraival és bányáival együtt. Azokat birja békével.

– Nem hihetem rólad, felséges úr, ki az igazság védelmezője vagy, hogy gúnyt akarnál üzni egy sorsüldözte, magas lelkü királyné gyászával. Pedig valóságos gúnynak látszik, a midőn a divántanács azt határozta el, hogy a János királyhoz hűséges vármegyék tőle elvétessenek, s azokért cserébe adassék neki Erdélyország, melyet azonnal, a mint János király meghalt s mi Buda oltalmára siettünk, egyszerre eltérített a hűségről Majláth István, a ki azóta magát Erdélyország fejedelmének megválasztatta, a várakat elfoglalta, s a kitől most minekünk előbb vissza kellene foglalnunk Erdélyt, holott a te basáid utolsó fegyveres dandárunkat is lefegyverezték, szétbocsátották, s még magunktól is elszedték a kardjainkat, s most itt állunk előtted puszta kézzel: gyalogsorban s kezünkön-lábunkon érezzük már a békó szoritását.

A szultán mosolygott s szakállát végig simítva, inte Rusztán basának, ki megértve az intést, kiment a sátorból s rövid időn visszatért másodmagával.

Akár csak egy kisértő lélek jelent volna meg előttük, mikor ezt az alakot meglátták. – Ez volt Majláth István.

A félelmes Majláth István! Az erdélyi fejedelem, a kivel János király, Török Bálint, Fráter György egyesűlt erővel sem tudtak birni.

János király kedves keresztfia, a délczeg, deli hős, meggörnyedve állt ott; haja, szakálla féloldalt megőszült, tekintetében félelem, lemondás kifejezése látszott. -247-

– Kié Erdélyország? kérdezé az eléje állított Majláthtól a szultán.

– A tied, fölséges úr: és a kinek te ajándékozod. Rebegé vékony fisztula hangon – a hajdan dörgő szavú férfi.

– Tehát tudd meg, hogy én azt ez órában Izabella királynénak és az ő fiának, János királynak ajándékoztam.

A csausz aga odatartá Majláth István elé a kigöngyölített athnámét, mely kék és arany betükkel volt megirva. A hatalmas vajda meghajtá a térdét az irat előtt s megcsókolá azon a szultán aláirását.

– Most látod, hogy nem férges dió az, a mit a királyodnak ajándékoztam. Vidd fel hozzá ez athnámét, add hirül pártfogásomat és oltalmamat minden ellenségei ellen. Ezentúl én állok a balsorsa előtt. Költözzék el minden udvarával és kincseivel, fegyveres kiséret mellett azonnal Lippára. Te magad és Petrovich, mint a király gyámjai mellette maradtok s az országát kormányozzátok. Verbőczy István itt marad Budán, s mint az ország legfőbb birája fog igazságot osztani a magyarok között: naponkint ötszáz oszpora fizetés mellett.

Fráter György meghajtá a fejét. Egy rövid percz alatt arra is gondolt, a mi évek múlva eljövendő, és a mellett a legközelebbi órára is.

– A királynénak nincsenek hámos lovai azokon kívül, a melyek a királyt ide hozták: a többit az ostrom alatt elfogyasztottuk.

– Hámos lovat nem adhatok, monda a szultán, kegyesen elnevetve magát, azt a táborban nem hordunk: paripát kaptok, a mennyi kell, s a kocsik elé jármos ökröket. A kardjaitokat majd utánatok küldi Szolimán basa, ha jó messzire jártok.

Török Bálint is menni készült a társaival; de Rusztán basa megfogá a kezét.

– Mit kiván én tőlem a felséges úr? kérdezé Török Bálint, bátran a szultán elé lépve.

– Beszélgetni akarok még veled. Sok kérdezni valóm van. Te igen nevezetes ember vagy, a ki nekem sok tanulságosat beszélhet. Te velem fogsz jönni Sztambulba.

– Ez annyit tesz, hogy fogoly vagyok? Hát ez a török hűség? Hát illik egy Szolimán szultánnak a szavát megszegni? Te engem mézes-mázos szavakkal csalogattál magadhoz, aranybetükkel irott menedéklevelet adtál, ebben bizva jöttem vissza hozzád; mert bizony ha a hű szolgáim, feleségem, fiam rimánkodására hallgattam volna, ide a lábamat be nem tettem volna, s most látom, hogy farkas verembe estem! Hát ennyit ér a szultán irása?

Szerencsére a jámbor Memhet bég e goromba kifakadásokat nem tolmácsolta török nyelven, csak annyit magyarázott meg a szultánnak, hogy Török Bálint a menedéklevelére appellál: az arany betüsre.

– Hát mi van abban a te aranybetűs leveledben? szólt a nagy úr. Az, hogy én te neked pártodat fogom. Hát jobban nem foghatom pártodat, mint hogy magammal viszlek. Hogy senki által bántani nem engedlek. Nem is engedlek, olyan jó gondviselés alatt tartalak. Hogy holtod napjáig gondoskodni fogok rólad. Hiszen gondoskodom. Lesz ételed, italod, öltözeted, lakásod, szép kerted, tele olajfákkal. Hát mi kell még egyéb? Ilyen szójátékot csinált az adott szavából a török szultán: a ki hasonló szójátékkal a saját vejét, kedvencz leánya férjét is, esküje daczára, halálnak tudta adni.

Török Bálint erre dühbe jött. Össze akarta tépni a szultán menedéklevelét, de a Rusztán és Olimán basák megkapták a kezét s kituszkolták a sátorból; Olimán a fülébe sugta: «Qui habet tempus, habet vitam!» Míg végre lecsendesedett. -249- Akkor aztán elvezették egy kisebb sátorba, melynek nyilását két beslia őrzé, oda bebocsáták.

A volt vajda a földre terített bőrszőnyegen ült és kávét főzött magának.

Mikor Török Bálintot a sátorába bebukni látta, nagyot kaczagott rajta. Nem volt már az a bamba képe, a mit a szultán sátorában produkált, a hangja sem fisztulázott: a régi bariton volt.

– Hahó! Czimborám! Hát te is ide kerültél? No legalább ketten majd játszhatunk együtt sakkot a napok végéig, s most már igazán fegyvertestvérek maradunk, egymáshoz lánczolva.

– Elmondom rendén. Csak ülj le ide mellém a tevebőrre, szedd magad alá a lábaidat, a hogy én. A töröknél nincs szék. Ehhez hozzá kell szoknod. Aztán tölts kávét a csészédbe, ez a mi borunk, reggeltől estig.

Török Bálint úgy tett, a hogy a czimborája mondá, akkor aztán a sátorkarónak vetve a hátukat, kedélyesen elbeszélgetének.

– Hát a mióta utoljára láttuk egymást, kezdé Majláth, – tudod a nagy ágyuzás után, a mit Katalin király indított Fogaras alatt, a fölötti örömében, hogy a felesége egy fiucskával megajándékozá. (Bolond beszéd! Hogy ajándékozhat nekem a feleségem valamit, a mi az enyém? Ha pedig nem az enyém, akkor köszönöm az ily ajándékot.) S rá azonnal megsimította a guta a nagy paszitánál! Hát akkor én megegyeztem veled, hogy abba hagyom az ellenségeskedést a Zápolya pártjával. Hát én meg is tartottam a szavamat. Tehetek én róla, hogy a Zápolya hivei mind átpártoltak hozzám? Tehetek én róla, hogy magyar, székely, szász és oláh mind egyszerre azt kivánta, hogy én legyek Erdély fejedelme? Én csak azt tettem – a mit az ország rendei kivántak. Ha ez a szerencsétlen Roggendorf -250- hagyta volna Budát budának, s jött volna, a hogy én tervezém, seregestül Erdélybe, most Ferdinánd volna ott a király: én a fejedelem. De hát Szolimánnak gyorsabb esze volt. Hirtelen beküldé ellenem Musztafa basát és Péter moldvai vajdát ötvenezer emberrel Erdélybe. – Én a jó hűséges ezredeimmel ismét bevettem magamat Fogaras várába, s minden ostromot visszavertem emberül.

– Ekkor ezt a ravaszságot gondolta ki a török. Összehivatta az erdélyi rendeket, mind a három nemzetet, s az országgyűlésnek eléterjeszté a szultán akaratát. Engemet meghágy Erdély vajdájának, csupán azt kivánja, hogy Ferdinánd király helyett János Zsigmondnak ismerjem el a fensőbbségét. Azontul szelid hat ezer forintokat kiván hűbérül a szultán, melyért minden pártfogásával biztosítja Erdélyt, a kit azután soha semmi ellenség nem fog háborgatni többé.

– Irásba is adta; de még annál többet is tett a basa. Nekem menedéklevelet küldött Fogaras várba, hogy jöjjek le hozzá a kiegyezésre.

– Még annál is többet. Négy tuszt küldött fel a várba, a kik kezesül szolgáljanak értem, hogy semmi bántódásom nem lesz. – Az a négy tusz a török sereg legelőkelőbb bégjeiből lett kiválogatva. Ilyen biztosítás mellett én a hadnagyaimmal együtt leszálltam Fogaras várból a basa táborába, a hol a legnagyobb tisztességgel lettem fogadva. Musztafa sátorában mindent apróra megrostáltunk, s a szerződést aláirtuk, megpecsételtük kölcsönösen. – Ekkor a moldvai vajda, az a bizonyos Péter! nagy ölelkezések között meghiv a saját sátorába barátságos lakomára. Én azt elfogadtam, s a hadnagyaimmal együtt vigan hozzá láttunk a borozáshoz. A poharazás közben előhozakodik -251- vele a vajda, hogy milyen karakán dáridóban vett ő részt egyszer Nagy-Váradon, a midőn a király asztalánál meg akarták mérgezni egy arany pohárral a Ferdinánd-pártiak. – Én az asztalra ütöttem az öklömmel mérgesen: «az nem igaz! Az én pártom nem volt méregkeverő soha!» Erre Péter vajda még nagyobbat ütött az öklével az asztalra: «De bizony igaz! Ha akkor a jámbor Fráter György meg nem kapja a kezemet, ki nem önti a bort a földre, – a bor egybe füstöt vetett a pallón, – hát holt ember vagyok!» – «Akkor ez a barát gonosz praktikája volt!» Kiálték én. – «De pedig a barátot ne sértegesd; mert az igazlelkű ember!» – «Mit? Igazlelkű? Pokol szövétneke! Gyehenna fajzatja!» – E közben úgy összevesztünk a baráton, hogy immár nem az asztalt, hanem egymásnak a fejét ütögettük ököllel, kancsóval. Az én hadnagyaim s a vajda bojárjai mind belekeveredtek a verekedésbe: a sátor oldalát is kidöntöttük s egymáson hemperegtünk. Ekkor loholt oda nagy sietve a szomszéd táborból Musztafa basa a jancsárokkal. Azok meg hirtelen szétválasztottak bennünket egymás keze közül. Csupa karmolás volt mindegyikünknek a képe. A basa előadatta a versengés okát, a mi fölött hajba kaptunk? – Azt megértve, keményen lehordta Péter vajdát, hogy minek sértette meg a vendégjogot? Azután magára vállalta, hogy mint egyedül illető biró, a szultán elé fogja bocsátani ezt az egész keveredést. A padisah most Belgrád felé jön. Az csak egy bakugrás Fogarashoz: ott igazságot fogunk találni. Én kaptam a szinlelt pártfogáson, Musztafára biztam a lelkemet, s most itt vagyok, a hol te vagy: a szultán örökös oltalma alatt; van holtig való ételem, italom, czifra öltözetem; de a mellett rab vagyok.10)

– Azokról kisült, hogy mind a négyen basa ruhába öltöztetett komisz tevehajtsárok voltak. -252-

Bizony együtt maradt holtig a szultáni pártfogás czifra rabságában a két magyar főúr. Rövid ideig egy harmadik is került közéjük: Laszkó Jeromos, a kit mint Ferdinánd követét tartóztatott le a szultán.

A nagyeszű és sámsoni nagyerejű ember a török rabságban annyira összeroskadt, hogy a midőn Majláthtal, Török Bálinttal összekerült, már csak két mankón tudott járni s ő, a ki tiz nyelven szónokolt folyékonyan, most már csak egyen tudott beszélni: csak lengyelül, azt is akadozva, a többit egy szélhüdéstől elfelejté.

A szultán megtudva foglyának nyomorék voltát, odavitette őt maga elé s nagylelküen megadta neki a szabadságát.

– De fölséges uram, ha megetted a husomat, csak edd meg már most a csontomat is.

Fráter György Verbőczyvel, Petrovichcsal és a csausz agával visszatért Budavárába.

A csausz aga adta át a királynénak az athnámét, melyet Fráter György titkára, Pesty András latin fordításban olvasott fel a királyné előtt.

Verbőczy sírt keservesen, Petrovich fujt dühében, Fráter György hideg vért mutatott. Izabella keserűen mondott köszönetet a szultánnak az iránta és fia iránt való gondoskodásért, a főuraknak pedig azt mondá:

– Én ezt tinektek gyarló asszony létemre előre megmondám; már most ti, férfiak levén, lakjatok abban, a mit ti magatok kerestetek.

Ezzel Fráter György ismét visszatért a szultán táborába, a hol még többen voltak visszatartva a főurak közül, azoknak a szabadonbocsátását kikérni. -253-

A szultánnal azonban három napig nem lehetett beszélni. Nagy ájtatosságra készült.

Szolimán basa, a budai helytartó e három nap alatt a budavári «Boldogságos szűz» német templomát átalakíttatá török mecsetté. A harangokat leszedette a toronyból, az oltárt, szent szobrokat kihordatta a templomból, a szent képeket, a remek frescokat levakartatta a falakról s aztán az egészet bemeszeltette világoskékre, a párkányzatokra arany betűkkel mázoltatva alkoráni mondatokat.

Mikor ez készen volt, akkor a szultán fellovagolt a várba a két fiával együtt s leszállva az új mecset előtt, leveté a saruit s mezítláb ment be az új mecsetbe s ott végzé az ájtatosságát teljes két óráig. Mikor visszatért, épen a déli szurát éneklé a müezzim a mecset tornyában.

A többi templomokban a harangozás meg volt tiltva. Reggel, délben, estve csak az egy szó hangzott a toronyból: «La illah il Allah, Mohammed razul Allah!»

Történt vala ez «Keresztelő János fejvételének» ünnepén, tizenöt évvel a mohácsi néptemető ütközet után, ugyanazon napnak keserves évfordulóján.

Másnap délelőtt megjelent a nisandzsi-basi a királyné előtt. Még egy czifra irással tele pingált levelet hozott a számára. Ez volt a király kinevezési athnáméja.

«Esküszöm neked, János király, Alláhra, az én hitemre, az én nyeldeklő gégémre, az én kardom pengéjére, az én mindennapi kenyeremre, hogy a mint felnősz bajuszos, szakállas embernek, azonnal visszaadom neked Buda várát és a Dunától a Tiszáig terülő tartományt. Addig is légy az én árnyékomban bizodalommal.»

A királyné nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát (ilyen az asszony!) s gúnyosan mondá a magyar uraknak:

– E szerint most már semmi egyébre ne legyen gondunk, mint hogy a király mentül hamarább felnőjön s bajuszt, -254- szakállt erszszen; s a Mindenható addig a szultán nyeldeklő gégéjét épségben megtartsa. Most pedig induljunk útnak. Az ökrök itt vannak.

Fráter György a királyné és az ország kincseit társzekerekre rakatá. A szultán ötven ökröt küldött előfogatúl: azokat a szekerek és hintók elé fogták s felülének. Csak a királyné hintóját vontatták lovak.

Izabella, mielőtt királyi várát elhagyná, egy fali tükörre felkarczolá gyűrűje gyémántjával ez emlékezetes mondatot: «sic fata volunt» (Igy akarja a sors.)

Budáról, Pestet kikerülve, kompokon szállíták át a királyi udvart a tulsó partra. Ott várt reá egy aga háromszáz lovas szpáhival, a kik kiséretül voltak rendelve. A magyaroknak fegyverük sem volt.

Az ökörvontatta hintókkal bizony nagy lassan lehetett előre hatolni. Az éjszakát a mezőn felütött sátorokban tölték el az urak és hölgyek. Távol a sátoroktól tanyáztak őrtüzek mellett a szpáhik. A farkasok üvöltöttek szerte a nádasokban.

S még egy rém járt velük egy uton mindenütt. A keleti pestis. Ezt a kisérő szpáhik hozták magukkal. A hol ezek éjjel tanyáztak, ott reggel temetőt hagytak maguk után. Mikor Tisza-Varsányba megérkeztek, már akkor csak fele volt meg a szpáhinak. – S e rettenetes mirigy a királyné kiséretét is meglepte. Varsányon az öltöztető frajját temetteté el és a felolvasó mesterét; s valahány városba megérkezett, mindenütt hagyott hátra egy siremléket, valamelyik kedves cselédje fölött.

Végre utólérték a királyi udvart a bivalyos szekerek, melyek a magyar urak és hajduk fegyvereit szállíták. Akkor azután, a mint kardot érzett az oldalán Fráter György, megköszönte szépen a szpáhi agának az eddigi kiséretet; már most visszamehet a csapatjával Budára.

De az aga azt felelé, hogy ő neki parancsolatja addig kisérni a királyt, és az anyját, a míg a várába meg nem érkezik. -255-

Fráter György aztán úgy mesterkedett, hogy a mint Tisza-Varsányban az udvari had, a nagy koplalás után, a vendégszerető nép asztalánál jól kiette magát, a hintók elé fogott ökröket kicserélé jófutó alföldi lovakkal; s egy éjjel, a midőn a szpáhik a mezőn elfeküdtek, úgy elvágtatott előlük, hogy reggelre kelve a szpáhik nyomát sem látták a királyi udvarnak: a tengert mutató délibáb nem mondá meg nekik, merre mentek?

Igy azután, Gyulán, Kun-Szent-Mártonon temetést, rekviemet tartva, eljutott tizednapra a királyné a számára rezidencziának kirendelt Lippa városába. Az egy hatalmas sánczokkal védett város volt a közepén egy még erősebb fellegvárral: abban volt a királyi palota; vastag kőfalú boltozatos épület, jégverem hidegségű nagy termekkel, a királyné szobájában szalmából fonott ágyak, festetlen szekrények; az ablakok üveg helyett hólyaggal behuzva.

Megint küldött szép remekművű órát a szultánnak követei által s szépen megköszönve neki, hogy a hadseregét Budánál tönkre verte; azon reménykedett, hogy ő neki békét fog hagyni. A jó barátságért ajánl a szultánnak negyvenezer arany évenkénti adót.

– Köszöntetem a királytokat! örülök, hogy olyan jó indulattal van irántam. Én sem vagyok ő iránta rosszabbal. Nem is akarok az idén nála látogatást tenni Bécsben. Ellenben a czifra órát vigyétek vissza; mert más ajándékot várok tőle, a mit megkapván, atyai pártfogásomat fejére borítom. Ezen ajándékok Visegrád, Tata és Esztergom várai. Ezeket kérem szépen a királyotoktól.

A követek hüledezének e kivánság hallatára s azt mondák, hogy ilyen ajándékok megadására nincsen semmi igazság a tarsolyukban.

– No hát menjetek vissza Bécsbe és hozzátok el; de -256- siessetek vele; mert ha késlekedtek, addig el találom foglalni mind a három várat.

S ezzel Szolimán szultán visszatért Sztambulba; Budán hagyva druszáját Szolimán basát helytartónak, Verbőczy Istvánt ország birájának.

A jó öreg Verbőczy bizony nem sokáig biráskodott Buda várában. Az is keserves hivatal volt. A Budán és Pest városában őrségül hagyott janicsárok, besliák, delik csunya, rakonczátlan nemzetségek voltak: a kik miatt örökös volt a lakosság panasza.

A derék főbiró serény volt a panaszok megorvoslásában, s ha valakinek a marhájában kárt tevének a török katonák, törvényt látott fölöttük s az itéletét Szolimán basa hiven végre hajtá. Hanem ha a törökök valamely keresztyénnek a feleségével, leányával gonoszul forgolódának, ebben a basa csak nevetni valót talált: hisz nem tettek neki kárt! A töröknél nincs tizparancsolat. Az asszony nem megy lélekszámba; sőt még marhának sem számít.

Igy történt egy izben, hogy a janicsárok és szpáhik egy pestvidéki kastélyból elraboltak egy fiatal uri asszonyt; a kit, minthogy rendkívüli szépség volt, a szultán háremébe küldeni szándékoztak. Mikor az elrabolt nőt, a nyeregbe vetve, hurczolta magával a város utczáin végig a szpáhi; szembe jött rá Márkus Deák, az országos biró tollfogója. A magyar nő rimánkodva kiáltá neki, hogy szóljon mellette az országos birónak, szabaditsa meg attól a veszedelemtől, hogy őt elküldözzék a szultán háremébe. Szabadulásáért mind átadja egész birtokát az országos birónak.

A jó Márkus Deák rögtön futott fel Verbőczyhez, elmondani a mit látott és hallott.

Az országos biró azonnal előhozatta a nyerges lovát, s a déákja kiséretében ellovagolt a jancsárok kaszárnyájáig.

A mint a kaszárnya előtt ácsorgó jancsárok meglátták Verbőczyt a lován ügetve közelíteni, elkezdék a kiabálást: -257-

– Ihol jön az a gyaur, a ki minket megszokott botoztatni, ha valamit lopunk! Nosza most megfogdossuk s levágjuk a fejét!

Márkus Deák azonban tudott törökül s nagyon megrettenvén, megrántá a principálisa mentéjét.

– Kegyelmes uram, ne menjünk mi oda, mert ha mi azt a nemes asszonyt ki akarjuk szabadítani, bizony a magunk feje szakad oda!

– Jobb lett volna nekem az ostrom alatt meghalnom, mint ezt a nyomorúságot megérnem.

Azzal megfordult, ott hagyta a jancsárokat és az úrhölgyet s visszatért a várba Szolimán basához.

A basa ott tartotta magánál ebéden s könnyű vérrel vette Verbőczy panaszát az elrabolt nemes úrhölgy miatt.

Ebéd után nagyon elbusultan tért vissza a házába Verbőczy s elkezdett valami levelet irni a szultánhoz. De a közben elővette valami fájdalmas bágyadtság.

– Nem fiam. Papot inkább. De az nincs Buda várában. Mig Zsámbékról idejő, addig én meghalok.

Az ifjú látta a jelekből, hogy atyját a pestis lepte meg. Erre a hirre szétszaladt a palotából az egész cselédség.

Csak az egy legényfia a kanczellárnak maradt az atyja mellett mind halálig. Az is tevé a koporsóba s eltemetteté minden harangszó és papi beszentelés nélkül, a mi meg volt tiltva a török városban.

– Megállj, hitetlen pogány! mondá Verbőczy Imre. Keservesen megfizetek neked az apám haláláért, de még inkább a temetéseért.

Jó Verbőczy Imre nem sokat kapott örökségbe az atyja szörnyű nagy tudományából, de annál többet birt a jó karjában a fegyverforgatás mesterségéből. Bizony hekatombával rótta le később az apja gyászolását. -258-

XVI. FEJEZET.
A FEKETE HERCZEG.

Mikor már a királyné udvarhölgyei eléggé kilamentálták magukat az új rezidenczia nyomoruságos állapota fölött, megérkezék Fráter György, a ki a kincses társzekereket kisérve, nem tarthatott lépést a királyék hintóival. Örvendetes vigasztalást hozott a királynénak.

– Nem itt lesz a fölséges asszonyom lakása, ez csak a katonák számára való. Túl a Maroson van Sólymos vára. Abban lakott rendesen boldogult János királyunk, mikor Lippáról intézte a hadjáratát.

S azonnal dereglyékre szállíttatá az egész udvari czókmokot s felvitte őket a Lippával átellenben fekvő Sólymos várába, mely Zápolya által igazi fejedelmi kényelemmel volt berendezve. A koronát és a kincseket is ideszállították. Solymos vár erkélyéről aztán egészen szépnek tünik fel Lippa nagy tornyos templomaival, erős bástyáival s a Boszborda hegytetőn emelkedő hatalmas fellegvárával, mely a török időkben «Koazta Bea» nevet viselt. A piacz közepén fakadt fel egy gazdag vizű forrás.

A királynét elhelyezve a sólymosi várkastélyban s ellátva minden élelemmel, maga Fráter György visszasietett Lippára, az ottani várparancsnokkal, Varkócs Tamással tanakodni. Ez volt az első ember, a kitől megkérdezhette, hogy mi minden történt egy év alatt széles e hazában, a míg ő Buda várában be volt zárva?

… Tehát ismét Lippán volt! A hol ez előtt tizenkét esztendővel. Ismét ott volt, a hol akkor – Magyarország visszafoglalásának a kezdőbetüjénél. Magyarország ismét romba volt dülve, a nemzet tetszhalálba sülyedve: mindenki kétségbeesett a haza sorsa felett, csak Fráter György nem. Ha tizenkét év előtt volt bátorsága hozzáfogni ahhoz -259- az óriási munkához, a mi egy eltemetett nemzetnek a feltámasztása, hogy ne lett volna most?

Akkor ő semmi sem volt, mint «iste monachus Georgius.» Előtte, mellette, körülötte pedig egy sereg önző, saját hasznát vadászó, egymás ellen torzsalkodó, szolgálni rest, parancsolni tudatlan, elhatározásaiban ingadozó, elpártolásra mindig kész főur, püspök, kapitányok, püspökségre áhitozó főurak, generálisságot követelő püspökök, csatatérkerülő kapitányok: népzsaroló mindegyik. – Most azok már mind elmúltak: ő maga maradt egyedül. Cselekedhetett a saját tanácsa szerint. Török Bálint fogságba vitelével ő maradt a «királyi gyám» czimén az ország kormányzója. Itt volt még Petrovich is; de az nem vetett számot. Mint Zápolya természetes testvére, a királyi családhoz tartozott s dohogott is néha, mikor a ráczai között volt, hogy neki kellett volna János után a trónra következni; de azon csak nevettek. A derék temesi gróf ostoba volt, gazdag és fösvény és mindenekfelett tohonya rest. Ezzel nem is közölte a dolgát soha Fráter György.

Előtte állt a nagy «semmi» és abból neki nemzetet, országot kellett teremteni. Egy új ivadékot kellett más erkölcsökben fölnevelni: a régi lejárta magát. Ehhez kellett tíz esztendei békés munkálkodás. Sem pénz, sem hadsereg, sem rend az országban, és ő tisztán látta maga előtt egy egész évtizednek a munkatervét.

Egy vezéreszméje volt: azt a részét az országnak, mely az ő kormányzatára volt bizva, elvonni a harczokból; folyvást fegyverben gyakorolni, de soha ütközetbe nem vinni; hanem a két hadakozó felet, a németet és a törököt egyre hitegetni a szövetségével, az alatt gyüjteni haderőt és kincseket az ország számára; hogy a mikor egyszer a sors kedvező alkalmat ád, az elveszettet önerejével visszafoglalhassa.

Egy nagy veszedelem állt előtte. Az erdélyi rendek nem akarták János Zsigmondot, a gyermeket, királynak elfogadni, ők önálló fejedelemséget akartak alkotni saját -260- vajdájuk alatt. Fráter György legelső dolga volt Kolozsvárra sietni, a hol az egybegyült rendek előtt egy hatalmas beszédet tartott, melyben leirta az ország veszedelmét, felmagasztalva az erdélyiek hazafiuságát, lelkükre köté nagy hivatásukat Magyarország ujjáalkotásában, beszélt nekik Izabella királyné fejedelmi erényeiről, testi szépségéről, lelki erejéről, a magyarok iránt való igaz hűségéről s ezzel a beszédével úgy megnyerte az erdélyiek szivét, hogy egy szivvel és lélekkel hűséget esküdtek Izabella királynénak és János Zsigmond királynak; de azzal a kikötéssel, hogy Fráter György legyen a vajdájuk.

Petrovichnak megint volt min morogni: «ez a barát már meg az erdélyi vajdaságot is magához kaparintotta.» Fráter György nem nevezte magát vajdának, csak országos birónak. Azonban az erdélyi aranybányák, sóaknák megnyiltak előtte, ép úgy az iparos szász városok kapui s a székelyek szivei: mind a három kifogyhatlan kincseknek tárháza.

A királynénak is nagy öröme telt, mikor az erdélyi főurak egész hosszú kocsisorral, csengős ötös fogatokon robogtak fel Sólymos várába, hogy őt meginvitálják kincses Kolozsvárra. Nagy készséggel hagyta magát elragadtatni általuk. De még jobban elragadták azok a gyönyörű tájak, melyek a Maros mentén egymást váltogatják: a szép rendezett városok, (miket még a török nem látogatott meg), a derék főuri kastélyok, a pompás népviseletek, a jól mivelt földek, a jámbor, jószivű népek. Mikor pedig Kolozsvárra megérkezett, egészen más világban találta magát, mint az eddigi volt. – Erdélyben volt igazi délczeg magyar fiatalság, a mit Budán alig látott; itt volt életkedv, vidám mulatság, lovagjátékok; az egy egész külön világrész volt: a magyar földglóbusz; itt voltak művészek, tudósok, énekesek; voltak nyomtatott könyvek és emberek, a kik könyvekből beszélnek, itt ismét megtalálta Izabella Boccacio regéit, a miket anyja, Sforza -261- Bona udvaránál megkedvelt. Ezek az urak tánczolni is tudtak. A mellett, hogy verekedni is jól tudtak.

Izabella meg volt elégedve a cserével, és nem panaszkodott. Fráter György pedig dolgozott a tervein. Erdélyből visszahódítani Magyarországot: egy magyar király alatt.

Ferdinánd király, a török szultán visszataszító válasza után komolyan hozzáfogott egy ujabb hadjárathoz Magyarországnak a török rabiga alól felszabadítására. Összehivta a magyar országgyűlést s a hű vármegyékkel megszavaztatá a hadilletéket, a mit azok ki is állítottak. Perényi fővezérsége alatt tizenötezer főnyi lovas sereg gyült össze. A német fejedelmek is nagy segélysereget küldtek Magyarországra. Károly császár spanyol ezredeket küldött, Medicis herczeg és Sforza Pallavicini olasz csapatokat hoztak, s a pápa is háromezer olasz muskétással járult e hadviseléshez, a kiket a hős Vitelli vezetett. Komáromnál nyolczvanezer főnyi derék sereg állt együtt, ellátva kétszáz ágyuval s támogatva egy hatalmas hajóhaddal.

Ha ennek a jól rendezett hadseregnek maga Ferdinánd király áll az élére, s határozott haditerv mellett nyomul előre, bizony meg nem állt volna Nándorfehérvárig, s Szolimán szultánnak letörhetett volna a félholdjának a szarva.

Hanem hát Ferdinánd királynak nem voltak hadibabérok utáni vágyai. Ő maga Bécsben maradt.

A győzhetlen armádia vezéreül pedig kinevezte a brandenburgi határgrófot, Joákimot; a kit «fekete herczegnek» csufoltak, azért, hogy egy testőrezredet tartott, melynek fekete pánczélja volt, fekete sisakja, fekete tollal, s ő maga is ennek az egyenruháját viselte, mikor az ezredet egzeczéroztatta. Olyan mesterségesen szalutálni a dárdával s olyan szép kanyarulatokat tenni dobszóra a világon egy ezred sem tudott, mint Joákim fekete légiója. -262-

S hogy még tökéletesebb legyen a hadviselés, Joákim őrgróf mellé odarendelt Ferdinánd király egy haditanácsot, mely állt tizenkét német generálisból.

S mikor aztán ez a hatalmas sereg mind együtt volt Komárom körül, akkor a haditanács összeült kiczirkalmazni, hogy mitevők legyenek? E fölött eltanakodtak egy álló hónapig.

A jó Perényi és a vitéz olasz Vitelli váltig unszolták a fekete herczeget, hogy mozduljon már, vigye őket Budavára alá: ott most nincs több háromezer töröknél, annak is fele nyavalyás. Maga a vezér Szolimán basa is meghalt dögben, a bástyák még a tavalyi ostrom óta romokban hevernek, most egy rohammal el lehet foglalni az erősséget, a haditanácsosok nem hallgattak rájuk.

Nagyon furfangos tervet komponáltak a bécsi állambölcsek. Legelébb is Szolimán szultánhoz küldtek követet, a kinek az volt a feladata, hogy Szolimánt biztosítsa Ferdinánd jó akaratáról, békés szándékáról s ajánljon neki most már százezer aranyat évi adó fejében. Mintha egy nyolczvan ezer főnyi tábor gyülekezését Komárom körül titokban lehetett volna tartani! Másfelől pedig Izabellához küldtek Erdélybe magyar urakat, a kik a királynénak fölajánlják a szepesi herczegséget, fejedelmi jövedelmet Erdély átengedéséért. S a királyné hajlott ez ajánlatra, kész volt fiastul együtt elvezettetni magát Erdélyből. Akkor aztán Erdély hadainak kellett volna megkezdeni a támadást Szolimán ellen, a szultán főhaderejét maga ellen vonva, a mikor végtére Joákim őrgrófnak könnyű munkája lett lészen az ármádiájával előre nyomulni.

Csak hogy mind a két helyen gazda nélkül csinálták a számadást. A szultán nem értette a tréfát, hanem nagy sietve küldé Bali bég budai vezér segítségére Ulomán basát, a boszniai helytartót egy dandárral, a ki aztán az alatt, a míg Joákim haditanácsa a mappát böködte az ujjával, a rongált várfalakat helyreállíttatá, ágyukkal megrakta -263- s készen várta a támadást. Buda és Pest között egy hatalmas vaslánczot huzatott keresztül, s ezzel elzárta a német hajóshadnak a város alá vonulását, s a hajóhíd elfoglalását.

A másik oldalon is kárba veszett az igyekezet. Fráter György neszét vette a királynéval folytatott cselszövénynek s sietett azt széttépni, megtiltva a királynénak mindenféle egyezkedést Ferdinánddal az ő tudta nélkül; Erdélyt nem engedte a készülő háboruba bele sodortatni, készületlen hadaival bizonyos áldozatúl.

Végre megállapodásra jutottak a hadi tanácsosok. Kisütötték, hogy nem Budavárát kell a hatalmas armádiának megtámadni; mert az kemény falat, abba még a foga is beletörhet valakinek, mint a szegény Roggendorfnak; hanem Pest városát kell megostromolni. Ha azt elfoglalja a hatalmas hadsereg, a török úgy megijed, hogy esze nélkül szalad haza: a Bosporusig meg sem áll.

Nagy lassan alászállának a pesti sikságra. A magyarok és olaszok a város falaihoz közel ütöttek tábort a «királyi kert» tájékán, a német birodalmi sereg jó távol az ágyuktól a Rákos mezején.

Hét napot itt is eltarisznyáztak apró csatározásokkal. Egy izben az olaszok, magyarok és Zrinyi Miklós horvátjai egy kirohanó török csapatot emberül összevágának. Ekkor végre elhatározá magát a fekete herczeg, hogy hozzányul az «ultima ratio regum»-hoz: az ágyukhoz, s elkezdé hatvan ágyuból lövetni az ócska pesti bástyákat. Azok nagyhamar össze omlottak, s ha akkor rögtön a résre rohannak az ostromlók, egy hajrá alatt beveszik a várost. – De a fekete herczeg azt mondá, hogy «elég volt az mára»; elébb a haditanácsot kell összehívni: az határozza meg, minő rendben, milyen echelonban történjék meg a csapatok rohamra vezetése? Ezt is Roggendorftul tanulták! Ez eltartott másnap délig. Ez alatt Jusszuf basa, Pest védője, új árkot ásatott a leomlott fal mögött, azt meghordatta rözsekötegekkel, szurokkal, lőporos zsákokkal, -264- az ágyuit pedig mind a tört réssel szemben egy magas kőrakáson állítá fel.

A bölcs hadi tanács rendelkezése szerint legelső sorban kellett a rohamra indulni a pápai olasz gyalogoknak, azok mögött voltak felállítva a magyar lovasok.

A fekete herczeg nem akart kimaradni a nap dicsőségéből. Elővezetteté a fekete pánczélos légióját.

– No ördöngős ficzkók! Menjetek ti is háborút látni! Meglátom, hány török fejet hoztok haza?

Azok aztán kikerestek egy szép száraz helyet, a hol nem ázik fel a lábuk a tocsogóban. S ott tökéletes sorfalat képezve, felállának. A dárdáik hegye oly egyforma sort képezett, mintha posztónyiró ollóval nyirták volna egyenletesre. Három strucztoll volt a sisakja mellett mindegyiknek. A zászlótartójuk egy óriás volt.

A jeladó ágyulövésre megkezdték a rohamot a pápai csapatok, a kik könnyű szerrel verték el a résről a törököket. Midőn azonban az éjjel ásott árok fölé jutának, akkor Jusszuf basa meggyujtatá a lőporos zsákokat, azok felrobbantak s lángba boriták az egész sánczárkot. Ámde a derék olasz vitézek azért még is bátran előrenyomultak s egész a főtorlaszig hatoltak. Itt azután a Jusszuf basa ágyui fogadták őket emberirtó kartácstűzzel.

A magyar lovasság, látva ezt a veszedelmét az olaszoknak, nem nézhette azt tovább tétlenül, leugrált a lovairól s kivont karddal rohant Vitelli harczosai segélyére. Azonban a törökök is a legjobb csapataikat állíták velük szemközt s a harcz elkeseredetten folyt a városban, eldöntetlenül. Száz somogyi gulyás legény (bubulci), fokossal a kezében, egész a város piaczáig tört előre, legázolva a szemben talált janicsárokat, onnan kiabáltak: «jertek utánunk! nyitva a város!» De biz azokat magukra hagyták s ott levágatának.

Perényi maga oda nyargalt a fekete légió ezredeséhez, hogy trombitáltasson már, rugtassa neki a katonáit az -265- ostromnak, most az ideje közé vágni a töröknek; de a katonai akadémiában nevelkedett főtiszt azt a választ adta, hogy ő neki nincs a haditanácstól utasítása adva az ostromban tettleges részt venni.

Perényi vágtatott a fővezérhez, hogy hivja hát össze a hadi tanácsot, s adja ki a rendeletet a fekete légiónak, hogy siessen a magyaroknak és olaszoknak segítségére az ostromnál.

Ez alatt azonban az emberséges Jusszuf basa megszánta a szegény fekete pánczélosokat, hogy ott a verőfényen úgy izzadnak hiába, s a hatvani kapú köröndjéről nekik szegeztetett tizenkét szakállast s azokból egyszerre kilövette rájuk a lánczos golyóbisokat, úgy hogy huszonnégy fekete pánczélos rögtön túlvilágra szenderült.

No, nem kellett a dicső fekete légiónak utasítás a fő haditanácstól, de úgy eliramodának, hogy Jusszuf basa ágyui többé utól nem érték őket. Elől szaladt az óriás a nagy standartéval.

«Huszonnégy fekete pánczélost kilőni a sorból! A kik bele sem ártották magukat az ostromba! – Ártatlan nézők valának! – Még a dobost is agyonlőtték! A ki igazán nem bántott senkit. – És még a Kunczot, a fligelmant, a ki félkézzel megcsinálta mind a hat parádét a dárdával! Ez istentelenség! Ilyen pogányhaddal keresztény vitézeknek harczolni nem illik!»

A haditanács azonnal összeült, s most már sietve és nem temporizálva, elhatározá, hogy a hadjárat be van fejezve.

Az ostromnál a magyarok és olaszok hétszáz embert vesztve, visszaverettek, s a győzhetlen ármádia, a nyolczvanezer vitéz ezt nézte, vállra vetett dárdával.

Éjjel kezdték meg a visszavonulást. Elől Joákim herczeg a fekete légióval (huszonnégy ember hiányzott belőle!) utána az ágyuk. Azok után jött a birodalmi lovasság. Hátul hagyták a gyalogságot. (Épen, mint Roggendorf! Ugyanaz az az okos taktika.)

Igaz, hogy leghátul volt hagyva a magyar lovasság Perényi alatt s a főhaditanácsnál – a papiroson – ez szerepelt fedezetül.

Ámde jól ismerjük a dörgést. Mikor a magyar katonának azt mondják, hogy a hadjárat be van fejezve, az rögtön elpárolog.

A mint a bölcs haditanács kiadta a rendeletet, hogy most már fussunk, a magyar lovasság úgy szétiramodott Tolnába, Baranyába, hogy Perényi mellett nem maradt más, mint a zászlótartók, a kiknek nem volt sarkantyu a saruján.

Ekkor aztán Jusszuf basa kirontott a városból, négyezer lovas spáhival s ez a kicsiny dandár olyan dúlást követett el a visszavonuló birodalmi gyalogságban, hogy ha segítségükre nem jön a vitéz olasz Vitelli, a ki ezredeit zárt sorokban állítá a török elé, az egész hatalmas ármádia nyomorultul szétveretik.

«Ugyan te derék olasz, mit ontod az olasz vért? Téged nem bántunk mi! Állj félre előlünk!»

De a pápa vezére és csapatja hiven megtartá a kötelességét s önfeláldozással védte a dicstelenül futó nagy hadsereget.11)

Maga Ferdinánd azt irta e hadjáratról a bátyjának, Károly császárnak: «A kárról, a veszélyről nem is szólok, a vezérek agyában volt a hiba. Nagyobb gyalázat még soha sem érte a német birodalmat.»

A milyen sötét folt ez a kudarcz a történelemben, olyan fényes igazolása ez Fráter György hazaszerető elméjének. -267- Hogy ő nem vette ki belőle a neki és Erdélynek szánt osztályrészt.

(A jó Szerémy György mind előre megjósolá ezt a veszedelmet, mivelhogy a német birodalmi seregek vezérfejedelmei mind lutheránusok voltak s azok közül Szász Móricz magát Melanchton Fülöpöt is magával hozta s azzal prédikáltatott a sátorában).12)

A sok mihaszna fejedelmi vezér, a mamlasz haditanács mind nem akarta azt keresztfiául fogadni: utoljára ráfogták a magyar vezérre, Perényi Péterre, hogy ő árulta el a birodalmi sereget a törököknek.

Mit árult volna el? Azt, hogy nyolczvanezer derék vitéz kész elszaladni négyezer török szpáhi elől?

Ráfogták, hogy éjjel beszökött Memhet béghez a várba s azzal fujta a követ a németek ellen. A mint Esztergom alá értek, hirtelen megrohanták a sátorában, vasra verték, idegenekből alakított törvényszék elé állították, mesemondásba illő negyven vádat olvastak a fejére s elitélték életfogytig tartó fogságra.

Azt a Perényit, a ki legtöbb sikert vivott ki Ferdinándnak s legnehezebb csapásokat mért János királyra; a ki Izabellát Buda várában ostromolta, a ki a Ferdinándpárti magyar hadsereg bálványa volt!

Az volt a bűne, hogy nagy volt a gazdagsága s sokan voltak, a kik meg akartak rajta osztozni.

Ez a vérlázitó erőszak, igaztalanság egészen összedönté Ferdinánd kártyavárát Magyarországon.

A leghivebb főurak otthagyták: maga Thurzó Imre is -268- letette az ország pecsétjét s haraggal vált meg a bécsi udvartól.

És az egész világ azt beszélte, hogy még itt is Fráter Györgynek a keze dolgozott.

Ismét egy nagy név lett veressel keresztülhuzva azon a hosszu lajstromon, melyre az utját álló hires emberek voltak feljegyezve. Versenytárs, ellenség mind elfogyott már.

XVII. FEJEZET.
SZÉKESFEHÉRVÁR VESZEDELME.

A szerencsétlenség nem marad vén leánynak: mindig akad párja. A német ármádia dicstelen elvonulása után következett Szolimán betörése. Most már büntetni jött. A Ferdinánd pártján levő országrészt jött behóditani.

Az erős Siklós vára, melyben Perényi Mihály deákja volt a várnagy, egy szóra megnyitá a szultán előtt kapuit. Ez volt a boszu a fogságra vetett főuráért. Pécs városa alá érve, az «öt egyház» városának küldöttsége fele uton eléje jött, felajánlva hódolatát, s mikor a szultán azt kérdezte tőlük, hogy kit kivánnak főispánul? azt felelték: «nem kell nekünk magyar úr főispánnak, hanem Kászon basa!» Ezért az illendőségtudásért marék aranyat adott nekik s ott hagyta Kászon basát.

Innen tovább haladt a szultán seregével: a hódolni siető jobbágyságtól kalauzolva. A parasztok szája tele volt panaszszal a földes uraik ellen. Ugyan örültek rajta, hogy a török elkergette a nemes uraikat. No csak várjatok, majd ti rátok is eljön a hét péntek egy héten! A nemesség otthagyta a hegytetőkön épült várkastélyait s főispánjainak, Verbőczy Imrének és Kápolnay Ferencznek vezetése alatt, két zászlóaljal Székesfehérvárba menekült. -269-

Ez a királyi temetkező város akkoriban hatalmas erősség volt: körül átgázolhatlan ingoványoktól védve, a homlokrészen pedig erős bástyatornyokkal ellátva.

Szolimán elébb Budára vonult be, onnan Esztergom alá szállt s annak a falait kezdte el töretni háromszázhetvenöt ágyuval. Spanyolok voltak a várnagyok, Lascano és Salamanca: kilenczed napra feladták a várat. Tatát első felhivásra átadta Taxis Ferdinánd. Legvitézebbül védte Valpó várát a derék Arkay Mihály, a ki hat hétig állt ellent az ostromnak: a mi alatt háromezer golyót lőttek a várába.

Ekkor azután egész haderejével Székesfehérvár ellen fordult a szultán. Ő maga személyesen intézte az ostromot, bár az első tekintetre fel tudta becsülni az akadályokat.

«Ha hegytetőn volna ez a vár, majd hamar elfoglalnám; de lapályon épült várat megvivni nagy sor!» Ezt mondá a szultán.

Még is egy merész próbát tett. Azon az egy uton, mely járható, egy hosszu hadoszlopot tolt előre: ráczokból, bolgárokból, tatárokból volt összeállítva az ostromló had; azokat hátulról a janicsárok kergették előre buzogányokkal.

De a vártornyokat vitéz hajduk védték, onnan Borsodból, a kik nem fáradtak ki az öldöklésben, s a hogy ember hátán ember nyomult fel az ostromlábtókon a falakra, úgy verték le azokat folyvást, pőröllyel szekerczével. A szultánnak háromezer halottja maradt a sánczárkok között, s a kik felhatoltak a falakra s a városba betörtek, azokat az utczákon vagdalták össze, s azoknak a hulláit aztán a nagy öblű mozsarakba tették s úgy lövöldözték vissza a szultán táborába.

Szolimán elszörnyedt e csodavitézségen s rögtön abba hagyá az ostromot s oly gyorsan vonult el Fehérvár alól, hogy az futásnak is beillett. A magyarok annak is vették s Verbőczy Imre, Kápolnay Ferencz kapitányaik alatt -270- kirohantak a távozó törökökre s egész Siófokig vágták őket kegyetlenűl. Itt azonban a szultán rendbe állítá a hadait, s két oldalt «mint a sárkány a szárnyaival» körül fogá a magyar lovasságot. Kápolnay elesett a besliák nyilaitól, Verbőczy Imre keresztül vágta magát a szpáhikon: de már nem tudott Székesfehérvárra visszatérni; el volt vágva az utja: a Vértesbe menekült.

Derék vitéz volt! A hány török lovas futtában utolérte, annak mind egy csapással leütötte a fejét.

Ekkor aztán Szolimán szultán ujra visszatért Fehérvár alá; melyet most már csak a hajduk és a talián, meg a német csapatok védelmeztek. Maga a polgárság nem vett részt a várvédésben. Ők semlegesek maradtak. Hanem a helyett, hogy puskát fogtak volna: illetlen taglejtésekkel boszanták a falakról a törököket, a mikre a szultán azt mondta, hogy «szemtelenség!»

Ekkor aztán Szolimán előparancsolta a környékből a parasztságot, s neki állította őket a Vértes erdőnek, kivágatta velük a szálfákat. Kétezer jármos ökör hurczolta azokat a város alá. Ezekből rakatott egy széles hidat a mocsáron keresztül odáig, a hol a városnak csak igen alacsony falai voltak, s ezen a hidon keresztül indítá rohamra a csapatait. De a vitéz hajduk az alacsony falakról is visszaverték az ostromlókat. Tíz nap folyton megujították a rohamot: ekkor a magyarok kifáradtak s azt mondák a németeknek: «álljatok már egy nap ti a falakra, mi hadd együnk, igyunk és alugyunk egyet.» És aztán úgy tevének. Jól ettek, ittak: aztán lepihentek.

Ekkor újból jött a bástyák ellen a török had a hidon át. A németek és taliánok nem birták a rohamot fenntartani s hátat adtak. Az álmukból felriadó hajduk hirtelen fegyvert ragadva, szembe rohantak az utczákba tóduló törökökkel, jó hadnagyuk Varkocs György (a Tamás öcscse) vezetése alatt s ugyan nagy vérontást követtek el: úgy, hogy mind a két harczoló fél kifáradt a verekedésben.

A hadnagygyal együtt ott járt, a harczolókat buzdítva, -271- a kemény szivű pap, Celesztin apát, a feszülettel kezében, s lelkesíté a derék vitézeket a pogányok ellen. Most bizonyítá be, hogy mit képes tenni hite és vallása mellett, a kinek az igazán a szivén fekszik.

Mig a hajduk jó bivalybőr pánczélokkal övezék fel a derekaikat, az apátur vértezet helyett azt a szentelt pergament borítá a mellére, melyet Kelemen pápa bullája ékesített: az a János királyt excommunikáló bulla. Ez volt az ő pánczélja.

A városi polgárok pedig, a mint azt látták, hogy az ellenség betört a bástyákba, gyorsan bemenekülének a belső várba s feltekerték a felvonó hidat.

A derék vitéz hajduk aztán, mikor már látták, hogy a török had baromsokasága már-már erőt vesz a németeken és taliánokon, és ők minden oldalról közre vannak szorítva, felkiabáltak a belső vár kaputornyát őriző polgárokhoz, hogy bocsássák le a felvonó hidat; ők is hadd meneküljenek a belső várba.

Sőt csufondárosan előhurczolák a templomból kitett szent szobrokat, a fából kifaragott, és ékesen megaranyozott Szent Péter és Pál szobrait, azoknak a nyakára kötelet kötöttek s eként egy gerendára függesztve, előtolták a torony ablakán, lekiabálva a kinn rekedt vitézekre.

«No hát, ti bálványimádok! Itt vannak a szenteitek, a kikhez imádkozni szoktatok. Most énekeljetek már hozzájuk; segits Szent Pál, segíts Szent Péter! Most tegyenek értetek csudákat, ha adatott nekik!»13)

E kegyetlen szavakra páter Celestin, a torony felé fordulva, megátkozá a csufolódokat, s aztán megáldotta a körülötte letérdepelt maroknyi vitéz magyar népet s akkor -272- mindannyian, kardjaikat ragadva, ezzel a kiáltással «Jézus Krisztus: Szüz Mária» a törökökre rohanának. Páter Celesztin volt az első, a ki dárdaütésektől átverve, összeroskadt: a hősök pedig harczoltak az utolsó csepp vérük kihullásáig, és egy is közülök meg nem adta magát; hanem azon volt, hogy drágán adja el az életét. Szolimán szultánnak huszonnégyezer halottjába került az esztergomi és fehérvári diadal.

A belsővárba szorult polgárok aztán jobbnak találták egyesség utján feladni a várat a szultánnak. Az egyességlevélben kikötötték, hogy a szultán olyan pártolásban részesítse őket, «a hogy ő felsége szokta.»

És annyi hires városnak és erős várnak a meghódítását elnézték csendesen Ferdinánd király, Károly császár és a német fejedelmek. Nagy sokára összegyüjtének egy hadsereget Pozsonynál; de mikor már Ferdinánd király meg akart indulni a serege élén Szolimán ellen, akkor a nagy úr, dolgát elvégezvén, visszatért Nándorfehérvárra, s erre a németek azt mondták, hogy oda csak nem szaladhatnak utána, s hagyták az ország második és harmadik fővárosát, Esztergomot és Székesfehérvárt török kézen. Száz évig ott maradtak!

A fehérváriakkal pedig nagyon ocsmányul kezdének bánni a befészkelt törökök. Minden asszonyt és leányt magukénak tekintének. Ez pedig a polgároknak semmiképen sem tetszett. Felmentek panaszra Dülbendár basához, hivatkozva a szultán aranybetüs kegylevelére, a melyben biztosítva van nekik minden pártfogás, a hogy ő felsége a szultán szokta.

S hogy ebben a polgárok nem akartak megnyugodni, sőt nagyon lármáztak, a basa megfogatott közülök egyet -273- s levágatta a fejét; másnap levágatta kettőét, harmadnap háromét és így tovább. Nyolczadnapon a polgárok rimánkodtak, hogy meg vannak már elégedve: ne folytassa tovább a megnyugtatást.

– Dehogy vagytok ti még megnyugtatva, monda Dülbendár basa, s még folytatta tovább a fejlevágatást, egész tizenhétig.

Akkor aztán a polgárok szépen visszavitték Szent-Péter és Szent-Pál szobrait a templomba s elhelyezték az oltár fölé: a Lajos nevü prófétájukat szélnek eresztették s visszatértek a római katholikus hitre.

– Most vagytok már megnyugtatva. Monda nekik Dülbendár basa. Igy járnak azok, a kik a szenteiket megcsufolják.

Mivelhogy Dülbendár áttért renegát volt, a ki lelkében hive maradt a keresztyén vallásnak, s eképen visszatéríté a fehérváriakat, a miért megérdemli, hogy a neve a hittéritők közé feljegyeztessék.

De nemcsak ezzel bizonyítá be a török basa a szent dolgok és emberek iránti titkos buzgóságát, hanem még inkább a következő rendelete által.

A csatában megölt Celesztin apátnak a casulája alatt megtalálták Kelemen pápa bulláját: elvivék a basának. Dülbendár abból a bullából megértve, hogy Zápolya János a pápa által excommunikáltatott: rögtön felhozatta a királyok sirboltjából Zápolya sarcophagját s kiteteté a czimeterium udvarára: «annak nincs helye a szent királyok között!» Aztán levelet irt Fráter Györgynek, hogy János király koporsóját vitesse el a királyok közül, s temettesse el máshová.

Eképen ama keményszivü pap még holta után is megtudta üldözni a halott királyt, s végrehajtá rajta az excommunicatiót még alvó porában is. -274-

XVIII. FEJEZET.
AZ ÚJ ELLENSÉGEK.

Fráter Györgynek a szivét ez az eset rendíté meg legjobban. Ha volt még a lelkében egy szikrája a török iránti szeretetnek, azt is kioltá ez a kegyetlen csufság. Kidobni János király holttestét a királyok sirboltjából.

Ilyen tőrökkel a szivében kellett neki tovább folytatni a hódolat játékát.

Mind a két fél követelte tőle, hogy jőjjön a segítségére. Azt felelte nekik, hogy nincs hadserege. A szultánnak pedig engesztelésül küldött katona helyett nyolczszáz szekér eleséget, a mit még szivesebben fogadtak.

Hogy mit tett ezután Fráter György? Annak a jellemzésére a franczia életiró szavait idézzük:

«A kormányzó gondoskodása mellett a királyné oly fényes és mivelt (polie) udvart talált maga körül Erdélyben, mint Budán, s miután nagy hajlandósága volt a fényüzésre és mulatozásra, ennek a kielégítésére mindent elkövetett, úgy hogy a királyné évek során át boldog és nyugodt uralkodás édességét izlelheté. A kormányzó (Fráter György) ezalatt minden gondját a népek boldogítására forditá: virágzásra hozta a vallást, az igazságszolgáltatást, a művészeteket, mesterségeket és a bőséget. Mindig azt tartotta szem előtt, hogy abban az állapotban és akaratban tartsa fenn a nemzetet, hogy egy napon a gyámfia, a király hatalmát nemcsak a szép részében a királyságnak: de egész Magyarországon is helyreállíthassák. S a míg e hazafiui dicsvágyat ébren tartá a nemzetben, nem feledkezett meg annak a kényelméről és biztosságáról. A saját jövedelmét is feláldozva, emeltetett középületeket, haszonra és mívelődésre, építtetett erősségeket Erdély védtelen -275- pontjain s Nagyvárad környékén azokat megrakta jól begyakorolt zsoldos hadakkal, a kik fölé derék, hű kapitányokat helyezett; az urak közül pártfogolta azokat, a kiknek eszük és érdemük volt, s különösen kegyelte a székelyeket, a kik a legharcziasabb és legkifáradhatlanabb népek, mindig készek a felhivásra hadirendbe állni.»

A magyar kortársak azonban más véleményen voltak. Nekik Fráter György kormányzása kiállhatlan zsarnokság volt. Mindenki irigykedett rá s ezek az alattomos torzsalkodók, meg a cselszövényben felnőtt olasz udvarhölgyek, az élvhajhászó lengyel udvaronczok úgy felingerelték Fráter György ellen a királynét, hogy Izabella elhatározta megszabadítani magát e nehéz ember zsarnoksága alól, a ki őt mulatságaiban, fényüzésében akadályozza. A királyné már a saját jegypénzét költé: azt a bizonyos tizezer aranyat.

A Zápolya-kincsek mind Petrovics kezébe vándoroltak zálogba. A jó nagybácsi adogatott a királynénak azokra pénzt, szaraczénus uzsora mellett.

A királyné azon kezdte Fráter György ellen a támadást, hogy felszólitá, adjon számot, hová tette az ország jövedelmeit egész kincstárnokságának az ideje alatt.

Fráter György erre röviden válaszolt. János király haláláig a számadások Verbőczy Istvánnak lettek átadva megvizsgálásra. Azok ott elégtek a kanczellár padlásán Buda ostromában. Az azóta felszaporodott számadásokat majd befogja mutatni János királynak, mihelyt az olvasni megtanul. (Már hét esztendős volt.)

És Fráter Györgynek igaza volt. Abban az időben nem volt szabad nyilvánosságra hozni sem a jövedelmeit, sem a kiadásait az országnak. A közjövedelmek legnagyobb része mind olyan volt, hogy ha felfedezik a forrását, rögtön bedugul. Még nagyobb veszedelem támadt volna belőle, ha a kiadásokat dobra ütik: a titkos ajándékozások -276- a török nagyvezéreknek, tolmácsoknak, magának a szultánnak; a titkos ügynökök fizetése Bécsben, Rómában, Toledoban, Jászvásárban; az új erősségek emelése, a hadak felfegyverzése, különösen a nagyváradi ágyuöntő mühely, mihelyt közhir szárnyára kap, egyszerre rázudítja Erdélyre a török haragját. Ezt vétek volt kérdezni, s bűn lett volna rá felelni.

Ekkor a királyné összehivta az erdélyi országgyülést, hogy az lásson törvényt a barát feje fölött.

Fráter Györgynek vesztett ügye volt az országgyülés előtt. A főurakat bántotta az, hogy fölöttük egy barát uralkodik; a szász követek keseregtek ellene a rajtuk behajtott adó miatt. Batthyányi Orbán haragudott rá, hogy nem ő rá bizta az ország főkapitányságát s nyilt ellensége lett. Török János, a Bálint fia el volt keseredve ellene atyjának török rabságban elhunyta miatt, a kiről azt hirlelték, hogy Fráter György okozta az elfogatását. Majláth Istvánnak a hivei mind ellene esküdtek, mert azt hitték, hogy ő tartja vissza a vezérüket a Jedikulában; de legnagyobb ellensége volt a királyné, a ki a zordon, rideg erkölcsü papi gyámban világi örömeinek megcsorbítóját látta. Török János készült az országgyülésen a királyné ügyét védelmezni, s Fráter Györgynek ugyan el volt készítve az útja a vérpadhoz, ha ezen az országgyülésen megjelenik.

Izabella fejedelmi haraggal fogadta a barátot. Szemére hányta, hogy dicsőült férje, János király, minő alacsony sorsból emelte őt fel a legmagasabb méltóságra! Eszébe hozta a haldokló szavait, melyekkel nejét és gyermekét a barát oltalmába ajánlja; s ő most háládatlanul, szivtelenül eltüri, hogy királynéja és királyi gyermeke szükséget -277- szenvedjen: maga kincseket gyüjt halomra, s a királyi asztalra csak morzsákat juttat.

Fráter György engedé a feje fölött lezugni a királyi harag menyköveit s a rájuk következett záport egyaránt.

Akkor aztán elővette az ékesenszólását s világos képet rajzolt az ország állapotairól a királyné elé; de legékesebb beszéd volt az, a midőn előszólítá apródjait s azok egy vasszekrényt czipelének be, melynek kulcsait átadá Fráter György Izabellának.

– Ime lássa felséged, hogyan sáfárkodtam az ország vagyonával, felséges asszonyom és királyi gyámfiam javára.

A királyné által felnyitott vasszekrényben tizezer darab lizimakhus arany volt felhalmozva.

Hát ez már okos beszéd! Az ilyen czáfolattól rögtön felszáradtak a királyi könyek. Izabella kezét nyujtá Fráter Györgynek, sőt az arczát is megcsókolta. Végre nevetni kezdett s azt mondá, hogy előre tudta ő, milyen jó ember a barát, s most már fel lévén világosítva, átlátja, hogy mindent az ország javára cselekedett.

Itt rendbe hozván a dolgát, Fráter György Mineróna úrhölgy felé fordult, a ki nagyon duzzogni látszott.

– Kegyelmednek pedig, bájos szép amazon, szintén meghoztam azt, a mit igértem: egy délczeg vőlegényt, az előkelő Zborniczky Miklós herczeget, a ki ime általam küldi kegyelmednek a jegygyürüjét – és a jegypénzt, két ezer darab oroszlános tallérokban.

Erre aztán Mineróna úrhölgy is zokogásra fogta a dolgot; de ügyelt rá, hogy a könnyei kárt ne tegyenek az arcza hajnalszinében.

Eként mind a két asszony meg lévén nyerve, Fráter György ismét ura volt a helyzetnek.

A két, jókedvre derített hölgy kétfelül karonfogva a kedves zsarnokot, átvezeté őt a királyi gyámfiának a szobájába, hogy annak is bemutassa hódolatát. -278-

A gyámi feladat aként volt felosztva a két tutor között, hogy Fráter György vezette az ország ügyeit, jó Petrovich Péter pedig a királyi gyermek nevelését.

Mikor a gyermek-király szobájába benyitottak, épen ebben a foglalatosságban találták a gyámot és növendéket.

Petrovich négykézláb mászott a földön, János Zsigmond pedig a hátán ült, mint egy lovon s pattogatta a korbácsát fölötte, kiabálva: «deh te ráró!»

– Uram, Petrovich Péter; temesi gróf uram. Ez már mégsem kegyelmedhez méltó pozitura.

– Megigazítom magamat. Nem kegyelmednek illetlen, hanem a királynak, hogy ilyen lovat választ magának. Majd adok én a királynak egy szép kis tatár lovat, a min hetykén lovagolhat.

Erre a gyermek-király rögtön leugrott a nagybátya hátáról s odafutott Fráter Györgyhöz.

– Az a kis ló itt van már az udvaron felnyergelve. Hanem annak az ám a szokása, hogy az olyan gyereket ledobja a hátáról, a ki nem tudja elmondani az Úr imáját: a miatyánkot.

– Én pedig nem tudom. Péter bácsi azt mondja, hogy az embernek kipotyog a foga az imádkozástól. Aztán minek nekem az a «miatyánk»? Az én atyám király volt. A «mindennapi kenyerünkért» sem könyörgök én, mert én kenyeret nem eszem: csak hust, meg tortát.

– Uram, temesi gróf uram, ez nem jó nevelés! Nem így bizták kegyelmedre a királyt.

– Ne tanítgass engem, te barát móresre! Én királynak nevelem az öcsémet, nem papnak!

Azzal tele pofával fujtatva eltávozott a szobából, engedelmet sem kérve a királynétól.

A barát aztán ölébe vette a kis királyt s elkezdett neki szép meséket mondani: mig az annyira megszelídült, hogy össze hagyta tenni a kezeit, s elmondta Fráter György után a miatyánkot végig. Másodszor aztán már elmondta magától. Olyan tűz-esze volt – a gyermeknek!

Az egybegyült rendek várták ezalatt nagy gyürkőzéssel Fráter Györgyöt az országgyülésen.

Nagy lehetett az elbámulásuk, a midőn érkezni látták a biborszínü hintót a nyolcz fehér lóval: a hintóban a királynét a hátulsó ülésben, mellette a kormányzót, Fráter Györgyöt, vezéri öltözetben, kardosan, szemben az első ülésen Mineróna herczegnőt; a hintó mellett pedig a miniatur paripán lovagolva a kis királyt, a szultántól kapott arany buzogánynyal a kezében.

Az országgyülés termébe Fráter György vezeté fel a királyt és királynét kézen fogva. Az esztrádon három baldakinos szék volt felállítva: a középsőbe ült János Zsigmond, ő volt a főszemély, jobbról a királyné, balról Fráter György. – Petrovich már nem fért el. Neki oda alant Mineróna herczegnő mellé kellett ülni; a ki egyre azzal boszantotta, hogy milyen derék ember ez a barát!

A felriadó üdvkiáltás után a királyné szólalt fel: előadva szép latin nyelven, hogy a «főbiró» már ő neki teljes számadást terjesztett elő kincstárnoki hivataláról. Ez előterjesztés világ elé nem hozható, mert akkor az ellenségeink is megtudhatják; a rendek nyugodjanak meg abban, hogy a királyné az ország és a király jóvoltára történteknek találta a főbiró által tett kiadásokat.

Hát ha ilyen hatalmas szószólója akadt Fráter Györgynek, mint Izabella királyné, akkor ki szólhatott volna ellene? A rendek egy lélekkel kiáltának a királyné szavaira helyeslést; s Fráter György legmérgesebb ellenfele, -280- Batthyányi Orbán (lelkében igaz hazafi) állt fel azzal az indítványnyal, hogy ha a királyné ily bizalommal ragaszkodik Martinuzzihoz, akkor kiáltsák őt ki a rendek Erdély kormányzójának. Ez meg is történt, s e naptól fogva Fráter György alkotmányosan megválasztott kormányzója, valódi fejedelme volt Erdélyországnak.

Azzal nagy mérgesen ott hagyta az országgyülést, kocsijába vetette magát s dúlfúlva vágtatott haza Temesvárra.

Az országgyülés e pillanat hatása alatt egészen megfordult. Irmagja sem maradt annak a pártnak, mely Fráter György ellen szövetkezett, s mely még egy nap előtt eltipró többséget számított.

Bizonysága ennek a csodaváltozásnak az, hogy ugyanazon országyülés, mely az eddigi adók miatt a fejét akarta kérni Fráter Györgynek, a kormányzó bölcs beszéde után új adót szavazott meg, a hogy Tinódi Lantos Sebestyén diák énekli:

«Egy pénz héával egy forintot szörzének, Hogy török császárnak adót szörzenének, Mert mindenkor ez törvénye Magyaroknak. Forintot héával az adóban szednének!»

Hej, de okos törvényök volt a régi magyaroknak! Minden adóforintból egy pénzt visszatartani magnak!

Nemsokára e nevezetes országyülés után megtartották Mineróna herczegasszony lakodalmát, a jeles Zborniczky Miklós lengyel főurral, a mely alkalommal az ország is hozzájárult az udvarhölgy kelengyéjéhez (Tinódi szerint): «Mineróna asszony elházasításában, Zborniczky Miklóssal törvényházasságban. Ott szép ajándékot az ország mutata. Szegény köznemes nép kit váltiglan bána».

A menyegzői tánczvigalomban a királyné kezdé meg a tánczot: együtt lejtvén el a szép palotást a kormányzóval. A barátról az irigyei is elismerték, hogy még «dali tánczot -281- járni» is jobban tud, mint valamennyi fiatal leventék.

Mineróna nagyon meg volt elégedve, úgy a kelengyével, mint a vőlegénynyel, ki őt magával viendő volt haza, Lengyelországba.

A vánkostáncz végzi a lakodalmat, mely abból áll, hogy egy selyemvánkost, zeneszó mellett vándorolni küldenek, férfi viszi hölgyhöz, hölgy viszi férfihoz; arra letérdepel: hölgy megváltja magát egy csókkal, férfi egy aranynyal; kiki azt választja magának, a ki neki tetszik. Ebből a tánczból a királyné sem vonta ki magát s bizony ő kapta a legtöbb – aranyat váltságban. De a ki a legtöbb aranyat fizette, az bizonyára Fráter György volt. Azért, hogy ősz szakálla volt. Mikor végre Mineróna vitte a selyemvánkost Fráter Györgyhöz, s letérdelt a vánkosra, az egész udvar gonoszkás mosolylyal nézte ezt a példát. Mindenki tudta jól, hogy minő halálos ellensége Mineróna a barátnak, azt is tudta, hogy a remete azért boronálta össze ezt a házasságot, hogy a viperamérgü udvarhölgyet eltávolítsa a királyné mellől. Azért is a világ truczczára olyan hangos csókot adtak egymásnak, hogy azt meg lehetett hallani az egész teremben.

A csókváltságban Fráter György egy, a rendes aranypénznél nagyobb aranyat adott Minerónának. Az egy KOZON arany volt, melynek egyik lapjára a figura alá három X volt verve.

– Ez a XXX jelenti a «harmincz ezüstpénzt». – Ez a Judáscsók dija. Ne legyen igaza kegyelmednek. Én nyilvános ellensége voltam. De itt marad utánam egy roszszabb ellensége, mint én. Nem visel asszonyruhát, de azért még sem férfi. Ott van a Judás!

A vőlegény azonban megelégelte a vánkostánczot, s élt azzal a jogával, hogy a táncznak véget vessen, a trombitásokkal -282- a menyasszonykisérő nótát zendíttetve rá takarodóul.

XIX. FEJEZET.
«VITÉZ TÖRÖK JÁNOSRÓL EMLÉKEZEM.»

Ez országgyüléstől fogva, Fráter György tudott élni a maga méltóságával. Elhagyta a remetei egyszerüséget, váradi székhelyén s új Bálványos várában egészen kormányzóhoz méltó udvart tartott, a hol a fejedelmek követeit fogadhatá. Bécsben, úgy mint Augsburgban, Toledóban úgy, mint Versaillesben, Velenczében, Rómában tudták azt jól, hogy Magyarország ügyeit Nagy-Váradról intézik. A szultán is elismerte a barátot kormányzónak. Az ő követei forgottak minden külföldi hatalmasságnál.

Azok pedig folyvást harczban álltak egymással, s ezekben a harczokban számítottak a magyarok fegyvereire is. Viszontag ők is bejöttek egyszer-egyszer Magyarországra a török ellen harczolni s itt sok vért elvesztegettek, úgy hogy akkoriban Magyarországot a «németek czimeteriomának» nevezték.

Ferdinánd király a magyar ezredeket felhasználta a protestáns német fejedelmek elleni hadjárataiban, a helyett, hogy a török ellen fordította volna a vitézségüket. A szász fejedelmet, Frigyes Jánost, Wittenbergánál magyar ezredek győzték le, s egy magyar huszár: Luka Józsa megsebesíté és elfogta, sőt, mint Pethő Gergely krónikásunk feljegyzé: Szentgyörgyi Miklós gróf, egy jeles hadviselő vitéz, fogta volt meg a gallus királyt, Ferenczet, a Ticinum város alatt. Mire volt ez jó a magyaroknak?

Ebben a minden politikai és vallásos izgalmak általános khaószában kellett Fráter Györgynek keresni az utat a maga nemzete számára. Az igazságosan itélő történetbuvár előtt Fráter György nem csak korának, de nemzete történetének legnagyobb diplomatájaként fejlődik elő. -283-

Azt mondják, hogy mindenkit megcsalt: hát őt nem akarta mindenki megcsalni? Ez a diplomaczia. Csakhogy ő jól értesítteté magát Európa minden hatalmasságainak szándékairól s nem hagyta magát véletlenek által meglepetni: azt pedig, hogy ő mit tervez? senki sem találta ki. Még sejteni sem tudták, hogy ő váraiban egy egész hatalmas hadsereget tartogat, a mivel minden órában ott csaphat le, a honnan a veszély közelít.

Legtöbb vesződsége volt magával a királynéval. Annak Gyalu várát rendezte be fejedelmi székhelyül; hanem ott a királyné unta magát. Bécsből szüntelen küldöztek le hozzá magyar főurakat, a kik megujították az alkudozásokat Erdély és fél Magyarország átengedése végett. Most már a szepesi herczegség helyett az oppelni herczegséget kinálták János Zsigmond királynak; Izabellának gazdag évdijat.

Fráter György helyeselte az alkut; de elébb azt követelte, hogy Ferdinánd hagyjon fel a német fejedelmek elleni áldatlan háboruval, s hozza ki seregeit Magyarország védelmére: különben az egész országot elfoglalja Szolimán. Valamennyi magyar főúr, a ki Ferdinánd pártján volt, ugyanazt követelte, a mit Fráter György.

Izabella azonban türelmetlen volt: minden módon menekülni akart Erdélytől, a magyar koronától, a magyar fájdalmaktól.

Egyszer már el akart szökni fiastul Erdélyből, Petrovich és Patóczy biztatására. Fráter György azonban, a ki a királyné minden lépését őriztette, gyorsan parancsot küldött az erdélyi városoknak, hogy a királynét be ne bocsássák, s a derék szászok a kormányzó parancsát fogadták meg, leeresztették a sorompókat a királyné hintója előtt, s annak egész udvarával vissza kellett térni Gyalu várába. Volt aztán hét országra szóló panasz: hogy a gonosz barát fogolyképen bánik a királynéval s még a várából sem engedi kimenni.

És Fráter Györgynek erre igen erős oka volt. Ferdinánd -284- király, midőn végre egy hatalmas, csataképes hadsereget hozott össze, midőn minden magyar készen állt a török rabiga ellen feltámadni, akkor egy olyan nagyszerü meglepetést szerzett a magyaroknak, a mi túltett még a «fekete herczeg» lángeszü retirádáján is. Ferdinánd király a legnagyobb hadi készülődés közepett egyszerre csak békét kötött a török szultánnal hét esztendőre, a legmegalázóbb föltételek mellett. A magyarok le voltak verve egész a fekete földig!

Egész Európa följajdult erre a békekötésre; a pápa, a császár szemrehányó leveleket irtak Ferdinándnak, de ő azt felelte, hogy már lekötötte a szavát. S keresztyén fejedelemnek a szavát meg kell tartani.

És Izabella akkor akarta átadni az országot Ferdinándnak! A midőn a legjobb hivei is elpártoltak a királytól. A hűséges főurak ott hagyták Bécset és Pozsonyt, mind Erdélybe siettek, s Fráter Györgygyel conventiculumot tartva, olyan határozatot hoztak, hogy János Zsigmondot megkoronázzák királynak s Erdélyt és Magyarországot a szultán fenhatósága alá bocsátják. Ezt a határozatot tiz magyarországi főúr irta alá és egy asszony: a fogságban tartott Perényi Péter neje; egy élő férj özvegye: – így küldték el a szultánnak.

Ha ekkor János Zsigmondot megkoronázzák, Ferdinánd elveszti egész Magyarországot. Ezért kellett Fráter Györgynek erőszakkal visszatartani Erdélyben Izabellát és a fiát. A miért kegyetlen zsarnok lett a neve. Azt tette, a mit a helyzet parancsolt. Nem ő rontotta el a Ferdinánddal való egyezkedést, hanem Ferdinánd szerencsétlen békekötése a törökkel.

No, de jól adta a sors, hogy nincsen olyan rossz a világon, a minél még rosszabb is ne jöhessen: így aztán a kisebb rosszból jó lesz.

Szolimán szultán a tiz főúr ajánlatára azt a választ adta, hogy kész beleegyezni János Zsigmond megkoronáztatásába; ha a magyarok átengedik neki Temesvárt, -285- Becse és Becskerek várait, – melyeket ezennel követel is tőlük; ha nem adják: elveszi.

Ez annyit jelentett, hogy adják át még a temesi bánságot is török szandzsákságnak.

Erre a pokolbeli követelésre aztán nem maradt más kijárásuk a magyaroknak, mint az áttérés a Ferdinánd hűségére, mindenestül.

Fráter György lemondott a török pártfogásról; széttépte nagy terveit: egy nemzeti király alatt felvirágzó Magyarországról. A hajótöröttnek a part felé kell menekülni, akárki országa van ott. Most már ő mondta, hogy át kell adni Ferdinándnak a Zápolyák országát. Így legalább megnyeri a békét az ország. Ferdinándnak hét évre van békekötése Szolimánnal. Ha a magyar Alföld, a Bánság és Erdély Ferdinánd birtokába száll át, akkor ennek az országrésznek is biztosítva lesz a békessége hét esztendőre. S ez a hét év is élet!

Mindenki ezt akarta már. A török kényúri követelés után nem maradt más választás.

Ferdinánd király végre valahára elérte azt a vágyát, hogy senki sem ellenezte a nagyváradi kötés végrehajtását: maga Fráter György minden föltételbe beleegyezett; a királyné mehet már a fiával az opuliai herczegségbe, a hová nem rég szökve akart menni.

A mint Petrovich megtudta, hogy Fráter György beleegyezett a Ferdinánddal való kiegyezésbe, s Ferdinánd őt megerősíti Erdély helytartója állásában, egyszerre támadt benne az ostoba emberek nagyravágyása: a legveszedelmesebb indulat, mert ez nem nézi hogy mit gyujt fel a tüzzel, a mit lángra szított.

Legelőször is a királyné szivében gyujtott fel egy nemtelen haragot. Ő, a ki mindig futni akart Ferdinándhoz; a ki kulcsolt kezekkel rimánkodott neki, hogy kisértesse ki innen, most egyszerre az ellenkezőre fordult, egy olasz -286- udvaronczát (Salvazzit) futtatá Szolimánhoz: elárulva a szultánnak, hogy Fráter György megalkudott Ferdinánd királylyal, Erdély és a korona átadása végett, hogy őt és fiát megakarja fosztani trónjától, országától: kéri a szultánt, küldjön seregeket az oltalmára, s törje össze az ő zsarnokát, Fráter Györgyöt!

Izabella királyné hitta fel Szolimán szultánt, hogy Fráter Györgyöt pusztítsa el a világról!

Egyetlen igaz barátját, a legnagyobb magyar hazafit, gyermekkora óta jóltevőjét, kiadta az ő maga, az országa, a keresztyénvilág ellenségének!

Nem jöhetett ez a szivéből. Nem támadhatott ez az ő lelkében. A nagy hájfejű Petrovich, meg az a sok ármánykodó olasz, lengyel udvaroncz tette ezt az ő nevében.

Magyarok is járultak hozzá. Batthyány Orbán haragosa volt a barátnak, Losonczy Pál gyűlölte, mint papot.

Aztán volt a királyné udvaránál két fiatal levente, Török János és Patóczy Ferencz, a kik mind ketten halálosan szerelmesek voltak a királynéba.

Nem volt ez világi szerelem, hanem az a mesevilágbeli rajongás a sárkányölő lovag részéről az üldözött hölgy iránt. Gyönyörűségnek tarták érette meghalni. S azon versenyeztek egymással, hogy melyik fogja kettőjük közül hamarább ontani a vérét szive bálványáért.

Török János, mint fiatal suhancz, atyjának Török Bálintnak török rabságba hurczoltatása után, felmene Bécsbe, s ott Ferdinánd király udvarában vállalt szolgálatot. Lovaglásban, de különösen tőrrel való vivásban mindenek fölött kitűntette magát. A magas udvar gyakran gyönyörködött az achillesi alkatú ifjúban, mikor az a lovagjátékokon egyedűl két ellenlovaggal szemben elfogadá a tornát. Az egyikkel vivott görbe karddal, balkézzel, a másik ellen hosszú háromélű egyenes tőrrel a jobbjában, a lovát csak a térdeivel irányozta.

Mikor aztán Ferdinánd leküldözé a követeit Izabellához -287- alkudozni, a jó Nádasdy Tamás kiséretében egyszer Török János is lejött, s akkor esett bele abba a tündéri szerelembe a királyné iránt, ott is maradt annak a szolgálatában.

Majd megismerkedve a korra nézve egyivásu Patóczy Ferenczczel, midőn ifjak módjára sziveiket egymásnak kitárták, megtudták, hogy mind a ketten a királynéba szerelmesek.

Ettől fogva aztán örök fegyverhűséget esküdtek egymásnak s felfogadták, hogy vérüket, életüket Izabellának fogják szentelni.

Tehát ezek is szaporíták a királyné vakon követő hiveinek táborát. Török Jánosnak volt százhatvan huszárja, mind aképen gyakorolva, hogy egyszerre karddal és tőrrel vivjon, és hatvan muskétása, a ki egyúttal karddal vívó hajdú is volt.

A török szultán első hallásra nem akarta hinni, hogy Fráter György az ő hatalma ellen szarvakat merjen emelni, előbb csauszokat külde a baráthoz, annak az örve alatt, hogy szerezzenek tőle szelindek (molosszusz) kutyákat és nyulhajtó agarakat. Ezek nem tudtak a barátból kivenni semmi okosat. Ellenben a szultán tolmácsa Mahmud, a kit Bécsbe küldött, azzal a bizonyos hirrel tért vissza, hogy bizony átadta Fráter György Ferdinánd királynak Erdélyt, fél Magyarországot: hozzá is nyulna a király, ha forró nem volna a gesztenye.

Ekkor aztán Szolimán szultán, a maga haragjának teljességében, visszaküldé Mahmud béget Ferdinándhoz és Izabella királynéhoz, mind a két vazalljának megparancsolva, hogy a rebellis barátot, azt a Fráter Györgyöt, a hol kapják, megfogdossák, lánczra verjék, úgy küldjék Sztambulba; ha élve el nem foghatják, a levágott fejét utaztassák a szultánhoz.

És egyúttal, parancsolatja nyomatékául elrendelé a szultán, hogy a királyné nagybátyja, Petrovich támadja meg a rácz hadaival Nagy-Váradon Fráter Györgyöt; -288- Péter vajda törjön be Moldvából a Székelyföldre, István vajda török-oláh dandárral rontson be a Királyföldre; végre a budai beglerbég: Kászon basa, az egész török hadsereggel nyomuljon Szegeden, Aradon, Déván keresztül Erdélybe. Négy felől indítá meg a nagy úr, a királyok királya! a fegyveres támadást, a szegény fehér barát ellen, a kinek ötödik ellenségül ott volt maga a királyné, Petrovichcsal és vakbuzgó magyar testőrvitézeivel.

Karddal rontottak rá, karddal felelt vissza! S egy rövid hónap alatt szétverte mind a négy támadó ellenséget, hogy sebeit nyalva futott valamennyi vissza a hazájába, s megtrágyázta a magyar földet a hulláival!

A mint Fráter György meghallá, hogy a királyné visszautasítja a Ferdinánddal kötött egyességet, s az országot fegyverfogásra hivja fel Fráter György kormányzó ellen, minden haladék nélkül megindítá új Bálványos várban gyüjtött hadait Erdélybe: a két Mártonffyt, a kik Marosvásárhelyen hadakat gyüjtöttek ellene, megfogatta s lenyakaztatá. A hadserege saját zászlói alá esküdött; melyeken az Utyessenovich czimer a pálosok rendczimerével volt egyesítve: az egyszarvú veres mezőben és a kenyeret hozó Illésholló kék alapon. A királynénak még ekkor nem volt több, mint kétezer katonája, azokkal nagy sietve Gyulafehérvárba vonult vissza. Fráter György a nyomában. Harminczezer főnyi rendes serege volt, ellátva ágyúkkal. Ott körülzárta a várban a királynét és hivei seregét. Aztán várta, hogy mely oldalról fogják hát megtámadni?

A királyné udvarában nagy lett erre az ijedség. Senki sem számított arra, hogy Fráter György a fegyverre fegyverrel fog felelni. A saját honfiai a királynénak nem igen tartoztak a vitéz hadverő lengyelekhez; azok Tinódy jellemzésekint «hamar megröttenének, kiknek csak bujaság -289- és táncz kell kedveknek. Esznek, isznak leányok körül csellyegnek, Királyné asszonynak könyörgeni kezdének: Igen jók nem vagyunk mű táborban lakni, Kérjük, felségedet, ne akarj kiküldeni Münket a táborba, ott kin nyomorogni. Jobbak vagyunk itt ben felségednek szolgálni.»

Eként aztán Izabella a vele tartó őrseregnek a vezetését rábizta Török Jánosra és Patóczy Ferenczre.

Fráter György Ekemezőn ütött tábort derék seregével. Gyulafehérvárt csak körülzárta és nem ostromoltatá. A királynét kimélte. Folyton izengetett be hozzá a várba, de a királyné minden békeföltételt visszautasított.

A Cunctator rendszerrel még azt is elérte Fráter György, hogy a királyné által behivott pártfogók mindenütt dulással, a fegyvertelen nép öldöklésével nyomultak előre: ez által azoknak a magyar és szász uraknak, a kik a török, oláh, rácz segítséget olyan nagyon áhították, kegyetlen leczkét szolgáltattak.

Egy kora hajnalban arra ébred Fráter György, hogy ugyancsak erősen ágyuznak Gyulafehérvár táján. Rögtön lóra ült s odavágtatott a táborból.

Az történt, hogy a székelyek, megunva a várakozást, minden vezéri parancsszó nélkül neki fordíták az ostromágyukat a várfalaknak, s elkezdék azokat rombolni, mire Fráter György odaérkezék, már akkorra nagy rést lövének a bástyán.

Fráter György haraggal kiálta a pattantyusokra: «Ki parancsolta nektek az ágyuzást?»

– Magam la! pattogott vissza egy kurta zekés atyafi: még nem is «lófő», csak afféle «pixidárius». Én mondám, mindnyájan megállták és teszszük, a hogy illik. Mü nem jövénk ide azért, hogy mogyorót törjünk a fogunkkal a te királynéd számára. A mi országunkat kétfelől is háborgassa az ellenség: gyerekünk, asszonyunk fut a homoród-almási barlangba, mü meg itt süssük a makkot? Azért, ha te barát létániát mondani jöttél ide, hát akkor -290- «Dominus vobiscum», de mü már ott vagyunk, hogy «Secula seculorum Amen!» s úgy széttörjük ezt a rongy várat itten, királynéddal, királyoddal együtt, hogy még a pora sem marad: azután megyünk haza ellenséget verni.

Fráter György megtiltá a további ágyuzást, a székelyek táborában pedig tartott egy hathatós beszédet, a melylyel megnyugtatta őket. Ő maga fog még ma felmenni a királynéhoz az ostromolt várba, lelkére fog beszélni, hogy távolítsa el a sok behivott ellenséget az országból; ha aztán a királyné nem hajlik a szóra: azonnal az ellenségre fogja vezetni a hadait s kiveri azt az országból.

Fráter György azonnal követet küldött fel a királynéhoz; személyes beszélgetést kérve tőle: az alatt egyikét a királyné főkapitányainak kivánva ide küldetni tuszul.

Ketten voltak: Török János és Patóczy Ferencz, mind a ketten délczeg fiatal vitézek, mind a kettőnek egy volt a szerelme. Olyan szerelem, mely czélját soha el nem éri.

Mikor Fráter György izenetét meghozá a várba a követ, azt mondá Török János Patóczynak:

– No czimborám, most itt az óra, a melyben bebizonyíthatjuk a mi bálványunknak, mennyire imádjuk. Kezünkre adta az Isten az ő gonosz tyrannusát: ide jön a barát! Kettőnk közül az egyiket leküldi a királyné a táborba tusznak, a másik itt marad. A többit tudod már. A ki kettőnk közül itt marad a királynéval, ugyan keresztül rontja a háromélű tőrét a barátnak a lelkén; a másik, a ki kezesül ment érte, bizonyos kínhalált szenved. A kit a királyné választ.

A királyné Patóczyt választotta tuszul Fráter Györgyért: azt küldte le az ekemezői táborba. Török János maradt mellette. -291-

Abban a szobában, a hol a királyné fogadta Fráter Györgyöt, volt egy rejtett fülke, melyet Hunyady János arczképe takart el, odarejtőzék el vitéz Török János.

Fráter György a maga egyszerű fehér barátcsuhájában jött fel. A királyné violaszin gyászban fogadta: atyját Zsigmond királyt gyászolta, ki ez évben költözött el ez árnyékvilágból.

Mikor a barát a királynéval szemben lett, csak leborult térdre a lábaihoz, s megragadva a királyné kezét, elkezde neki szemrehányást tenni, de a szava csupa zokogás volt.

– Óh én édes leányom! én drága királyném! Mit cselekedtél az én szép országommal? Azért, hogy «engemet» összetöress, behivtad a magyarnak minden kegyetlen ellenségét, négy oldalon gyujtottad fel a kies szép hazát.

– Te nem tudsz felőle? Hát ki adta a kardot és üszköt Cserepovics kezébe, hogy a rácz hadakkal pusztítsa végig a magyar Alföldet? vegye ostrom alá Csanádot, Hunyad várát? Ki irt levelet Péter vajdának, hogy rontson be a moldvaiakkal, s a krimi tatárral a Székelyföldre? Ki nyitotta meg az ország kapuját István vajda előtt, hogy oláh és tatár hadakkal áraszsza el a Királyföldet? Ki küldött követet a budai beglerbéghez, Kászon basához, hogy jőjjön az egész török hadsereggel egyenest Erdélybe? Talán nem is tudod, hogy útjában végigpusztította a Maros vidékét, s már itt ül az előhada Déva várában s tanítja a megkínzott szüzeknek a te nevedet átkozni.

– Csak engemet akartál összetörve látni. No, hát töress össze; itt vagyok a kezedben. Ide hoztam neked ajándékba ezt az én ősz fejemet. Ne emlékezzél rá, milyen -292- szeretettel, mekkora hűséggel szolgáltalak mindig. Vágasd le a fejem, s aztán próbáld meg az én véremmel, meg a te könnyeiddel eloltani azt a szörnyü lángot, a mivel az országaidat elborítottad!

– Tudom, királyném, hogy te nem sejtetted, minő rémségeket költesz fel szavaddal. Ha lett volna melletted egy ember, a kinek helyén van a szive és az esze, bizony nem tetted volna ezt. De a kikkel körül van véve fölséged, azoknak vagy esze, vagy szive meg van rontva. Íme itt van az a Török János, felséged hadainak főkapitánya, a kinek az atyját, a dicső emlékű Török Bálintot a hitetlen ozmán zsarnok lánczokban hurczolta magával. Isten úgy legyen a birám a másvilágon, a milyen igaz, hogy én mindent elkövettem a megszabadítására: meseváltságdijat ajánlék érette. Most veszem a hirét, hogy az én dicső barátomat megváltotta már a jóságos Isten, s török rablánczából felvitte magához.

A királyné rémkedve tartá a kezeit Fráter György ajkai elé, mintha visszaakarná tiltani a beszédét.

A rámában az a festett kép, a hős Hunyady képe hogyan reszket: hangot ad, mintha zokogna! Fráter György tovább beszélt.

– Én e gyászhirre tábori misét tarték a megdicsőült nagy hazafi rekviemére, míg a fia, a huszonötéves levente, kardját köszörüli itt fenn, hogy atyjának gyilkosaival, a pogány törökökkel vérszövetséget kötve, végig pusztítsa a saját hazáját! Hát ez nem a te munkád királyné asszonyom?

Ennél a szónál megmozdult a nagy arczkép rámástól, sarkán elfordulva, s a rejtett fülkéből előlépett ifju Török János. Férfiui harag lángolt az arczán, gyermeki -293- köny ragyogott a szemében. Három élü tőre volt a kezében.

– Ezt nem mondtad nekem, királyné asszonyom! Oh hogy imádtalak, mint egy oltárképet! Hűséget esküdtem neked életre-halálra. De ha tudtam volna, hogy te a törökkel kötél szövetséget, hogy a hitetleneket hivtad az országba, inkább levágtam volna azt az esküre felemelt három ujjamat. És most legyek elkárhozva, legyek a Szentháromság által megbüntetve, de még is megtöröm az én hűségemet te hozzád királyné, s kardomat, szivemet adom a te ellenségednek, a te zsarnokodnak, a ki engem apám gyilkosaira enged rohannom! Fráter György! Vigy magaddal. Kétszáz vitéz harczos jön utánam. Az egy kivánságom, hogy én ronthassak legelől kegyetlen bosszut állni apám hóhérain!

A királyné abban a perczben, a midőn Török János előlépett a rejtekéből, egyszerre odaveté magát Fráter György keblére, mintha a saját testével akarná őt megvédelmezni. És a midőn az ifjú levente nemes kifakadását végig hallgatta, arczán a rémület átváltozott megdicsőüléssé. Átfonta két karjával az ősz ember nyakát, csókolta az arczát, könyörögve szólt hozzá.

– Hát nem te hivtad be a törököt az országba? szólt Török János a királynéhoz.

– Átkozott legyen az az óra, melyben azt tettem. «Mea culpa! mea maxima culpa!»

– Akkor álld meg ezt a kardot, mely a te bűnödnek a zsoldját lefogja fizetni.

– Királyné asszonyom. Te parancsoltad, hogy mentsem meg az országot. Megmentem. Török János, ifjú vitéz: tied legyen az első diadal. -294-

Az ágyuk még azon órában újból eldördültek, de ez örömjel volt. A királyné és a kormányzó közötti kibékülés hirmondója. Izabella magyar csapatjai álltak Fráter György seregének az élére, kardjaik hegyét a török felé fordítva.

Négy oldalról támadták meg Fráter Györgyöt a szultán vazallusai, a gyönge királyné kérésére, az erős nagyúr parancsolatjára; Fráter György egyszerre csapott le mind a négy ellenségnek a fejére. Még nem is egyiket a másik után, de egy időben verte vissza valamennyit.

Petrovich rácz hada Cserepovics vezetése alatt tízezred magával vivta Csanád várát, melynek sánczait Fráter György hadnagya, Perusich Lázár védte nagy vitézül. Ide Varkocs Tamást küldé Fráter György a nagyváradi dandárral a vár fölmentésére. A vitéz kapitány nem sokat haditanácsozott, hanem a mint kora hajnalban megpillantá az ellenség táborát, rohamra trombitáltatott s megütötte az álmából riadó ráczságot. Erre Perusich hadnagy is kirohant Csanádból a védő sereggel, s úgy elpaskolták kétfelől Cserepovich hadát, hogy az minden ágyuját, zászlóját ott felejtve, futott haza felé, útközben fele elveszett a diadalmas üldözők fegyvere élétől.

A másik betörő sereg Mihály vajdáé volt, ki tizenkétezer oláhval, tatárral jött be a vöröstoronyi szoroson a Királyföldre. Ez ellen Kendy János kapitányát küldé Fráter György négyezer harczossal. Az ojtózi szoroson betört moldvai vajda, István ellen pedig elbocsátá a székely hadait. Még maradt egy akkora hadserege, hogy ő maga, személyes vezénylete alatt szembeszállhatott a budai beglerbég, Kászon basa derék seregével, mely ágyuk és lovasok nagy ereje mellett jött Magyarország felől, s előhadával már elfoglalva tartá Déva várát, Erdély délnyugati kapuját. Fráter Györgynek is volt elég öreg ágyuja, hogy ezt a várat ostrommal visszavegye. De hát elég volt erre a diadalra vitéz Török János, a kit a barát, ő nagy kivánságára, a maga csapatjával előre bocsátott. -295-

A mint az ifju vitéz meghallá, hogy Kászon basa előhada megszállta Dévát: a válogatott szpáhi lovassága benn van a városban, Feru aga, Ali csausz, Gyurbát vajda vezetése alatt, egy zászlóalj szarácsi kinn a mezőn táborozik:

«Erre Török János szólla ilyeket: Régen kértem a felséges Úr Istent, Hogy adjon éltemben oly jó szerencsét, Törökökkel adjon nekem ily ügyet. Bátorsággal Török Bálint fogságát, Én megtorolhassam szörnyü halálát, Nem nézhetöm jószágom pusztulását, Bizony megkésértöm a basa hadát.»

A Lantos éneke elmondja aztán az egész hőstettet a leghivebb közvetlenséggel.

Éjfél után indítja Török János a kis csapatját Déva alá. «Nagy vígan az úr trombitát fuvata, Lovagját, gyalogját elkiindítá. Száztizenhárom lovagot számlála, Hatvanhét gyaloggal éjjel indula.»

S trombitaszó mellett rohanta meg a várost: három vitéze fejszékkel berontá a kaput, a többiek a palánkon hágtak keresztül. Ez a maroknyi vitéz had a legnagyobb tivornya közepett lepte meg a városban a törököket, kik ott a házakban istentelenkedtek az elragadozott fiatal hölgyekkel. Keserü halállal fizetének meg a tiltott édességért: az utczákon, a házakban ölték őket szerte. Egy része a felriadt török hadnak futott a fellegvár felé; de annak a kapuját már elállta Török János, ki egyszerre ért oda az igyekező Gyurbát vajdával: «Jelös fővitéz embör mondják hogy volt, Öltözeti neki mert szép gazdag volt, Az Feru agának agatársa volt, Egy szablyával viadalnak állott volt. Egy ő maga Török János már vala; Hegyes tőrrel derékban úgy találá, Sorompóhoz a törököt nyársalá.»

A rövid harcz alatt a törökök «kétszer negyvennégy holttestet ott hagyának» azokon kívül, a kik foglyul esének; -296- míg a magyarok közűl csak «négy vitézök halálát szánák.»

Igy állt boszút vitéz Török János szívszerette jó édes apjának szomorú fogságban történt haláláért.

«Csuda-szép nyereséggel ők járának. Török János küldte az kincstartónak. Egy törököt, egy zászlót az barátnak. – Megköszöné, mint szerelmes fiának.»

A kik ez öldöklésből megmenekülhetének, a város palánkjain átugrálva, azok a törökök rémmesékkel riaszták fel a mezőn táborozó szarácsi zászlóaljat. Arra az is megfutamodék s szaladt valamennyi lóhalálában vissza a beglerbég táborába.

Vitéz Török Jánosnak azonban még több volt az ész a fejében, mint a vitézség a két kardhordó karjában. Bölcsen átlátta ő, hogy nagy bolondság volna neki a maga csipetnyi hadával a törököt üldözni, Kászon basa derék hadának a torkába futni. – Fordítá a dolgát: megértve, hogy Kendy Ferencz kapitány az oláhországi betörő sereggel van szemben, rögtön ő is arra felé indúlt, valamennyi trombitát és dobot a törökök elhagytak, mind magával czepelvén, úgy, hogy csaknem minden katonájára jutott egy trombita vagy dob.

A vöröstoronyi szorosban történt ütközet részleteit a franczia iró, Bechet jegyezte fel. Kendy (Quendi) négyezer emberével tizenhatezer főnyi ellenséggel állott szemben. Azt a ravasz taktikát követte, hogy a seregét megosztá: a nagyobb részét a szorosban felállítá, a kisebbet pedig egy magas hegyről jártatá alá, zászlókkal, dobszóval az ellenség láttára: a hegyről leszálló ezredek azonban az erdőbe jutva, megint áttértek a hegy tulsó oldalára s ugyanazon az úton megint levonultak: úgy hogy a vajda azt hitte, hogy arról az oldalról egy egész ármádia közelít ellene; s ő is akként állítá fel a hadai zömét. Mikor aztán a vajda serege a képzelt ellenséggel fordult arczvonalban, akkor Kendy János az egész dandárát összevonva, lelkesen rohant rá a felgombolyított ellenségre. -297- Ugyanekkor megszóllaltak a dobok és trombiták a betörő had háta mögött, melyek egy új ármádia megjelenését hirdeték; pedig csak dobok és trombiták voltak. Török János kis csapatja jött onnan felül. – De ezzel oly zavarba hozta a betörő hadat, hogy az lelkét vesztve, hátat adott Kendy Jánosnak, s bár négyen voltak egy ellen, ötezer ember veszteséggel hagyták ott a csatatért, lovaikat, ágyuikat, zászlóikat, s a ki elfuthatott, hazáig meg sem állt.

Kászon basa, a budai beglerbég maga ott táborozott huszonötezernyi hadával a Marosvölgyén, arra várva, hogy elébb a másik három oldalon betörő hadoszlopok fogják oldalt és hátba a barátot: akkor aztán ő csap le a fejére Allah segítségével.

«Nyakunkon a barát! Annyi a serege, mint a mezőn a sáska. Elfoglalta rohammal Nagy-Lakot, Egrest, Oroszlámost, Petrovich várait! Száz ágyu van vele!»

A futóhad megtízszerezi a verő ellenséget s ágyuszónak hallja a mordálydurranást.

Ez még jól ki sem jajgatta magát, midőn jön vágtatva, nagy ordítással Déva felől a megriasztott előhad, a nagy mészárlásból megmenekült Kéván vajdával, ki maga sebekkel volt elborítva, feje, keze bekötözve.

«Hátunkban a barát! Elfoglalta Déva várát! Angyali alakok harczolnak mellette, a kik az égből repülnek alá! Nincs előttük bezárt erősség! Nincs előttük emberi vitézség! Még a pánczél sem védelmez meg ellenük: azt is keresztül rontják.»

S még azon éjjel felverték Kászon basát az álmából a verestoronyi ütközetből elmenekült tatár lovasok.

– Végünk van! Itt jön a barát! Úgy nőnek ki a földből a magyar katonák, mint a gomba az erdőn. Oda van a vajda hadserege! -298-

Kászon basa ijedtében «Jézus Máriát» kiáltott. Elfeledte renegát voltát: a régi szent nevek jutottak a nyelvére.

– Ez a barát ördög; mert különben egyszerre három helyen nem adhatna ütközetet. Ördög ellen pedig ember nem harczolhat. Allahnál a segítség! Így volt megírva a Kizmet könyvében.

S nehogy ő maga is két tűz közé szoruljon: nagy hirtelen felszedette a sátrait, s a nélkül, hogy Fráter György derék hadát látta volna, vert hadképen futott haza Buda váráig. Varkocs Tamás ütötte a hátát egész a Tiszáig.

Fráter György aztán ekkor a negyedik betörő sereg, Illés moldvai vajda ellen fordult, ki István öcscse vereségét megboszulni jött második haddal a székelyekre; – de az meg sem várta a találkozást; hirtelen visszavonult a havasokon a maga országába. – És Fráter György soha sem üldözött futó ellenséget.

E négyszeres diadal után azonnal levelet írt a szultánnak, melyben előadta tetteinek okait: magát szépen kimenté, ellenségeit eláztatta, s annyira vitte a szultánt, hogy az visszaküldé Mahmud tolmácsát Erdélybe Izabellához és Petrovichhoz, ezzel az izenettel:

«Szót fogadjatok ezután a barátnak: mert ha még fellázadtok ellene, én megyek benneteket engedelmességre tanítani s azt nem köszöni meg az ország».

XX. FEJEZET.
SIC FATA VOLUNT…

Ugyanakkor, a midőn a török szultánhoz írt levelében azt bizonyítá Fráter György, hogy mind az, a mit eddig tett, a nagyúr iránti hódolatból történik, egy a pfalzi fejedelemhez irt levelében «a Krisztus kínszenvedéseire kéri Károly császárt, küldjön fegyveres segélyt Magyarországba a keresztény vallás megmentésére».

Tíz év óta sikerült már neki ezzel a kettős arczczal játszani, a nélkül, hogy a maszkját egyszer is elejtette volna. (Még most sem tudjuk igazán, melyik volt a maszk?)

Mikor a törökkel beszélt, annak azt bizonyozá, hogy ő csak a nemzetét szereti jobban, mint a hitét: inkább akarja Mahomed árnyékában nemzetét magyarnak megtartani, mint a kereszténység fényében németté átváltozni.

Mikor pedig Ferdinándhoz írt, annak arra esküdözött, hogy ő a vallásához ragaszkodik inkább, mint a nemzetéhez, s kedvesebb előtte az oltár, mint a nemzeti czimer hármas halma.

Lángesze és tapasztalatai megtanították rá, hogy ez a kicsiny ország, mintegy természetadta erősség, hivatva van arra, hogy egész Magyarország újjáteremtője legyen. Földje gazdag, szirtje gazdag; de leggazdagabb a népeinek lelkülete. Hazaszerető szivek, kardhoz és munkaszerszámhoz egyformán szokott kezek. Tanult, mívelt nemes urak, szolgaságot nem ismerő székelyek és szászok.

Ez a pálos barát, a korszellemet háromszáz évvel megelőzve, -300- irá e napokban Ferdinánd királynak, hogy hívja össze a magyar országgyülést és szabadítsa fel a jobbágy népet. (1550! – 1848!)

«A török szabadságot igér a parasztnak s ez által a ráczokat részben megnyerte magának; mert az elnyomott ember örömest ád hitelt ilyes igéretnek, habár még nagyobb rabságba sülyed. S mi vagyunk ennek okai, mert a pórt annyira elnyomtuk, hogy nején és gyermekén kivül édes mindenétől megfosztatott».

Ezt a magasztos elvet Erdélyben erőre lehetett emelni; ott székely és szász nem szolgált urnak: de Nagy-Magyarországon perhorreskálta azt nem csak a nagy király, de még jobban a kis királyok.

A király körül csellyengő nemes urak új összeesküvést forraltak ellene, s mikor már Fráter György annyira vitte a megkezdett tervét, hogy Izabella királyné és Ferdinánd király teljesen megegyeztek: amaz a korona és országátadásában, emez a fejedelmi kárpótlásban, s az ország alkotmányos jogainak fentartásában, sőt Ferdinánd eljegyzé János Zsigmondnak vele egy idős leányát Johannát, (egyetlen eset, hogy egy Habsburg fejedelmi ivadék egy magyar nemes fiával cseréljen jegygyürüt!) a midőn már Ferdinánd király és Károly császár beküldék hadaikat Castaldo spanyol és Pallavicini olasz vezéreik alatt, a kikhez csatlakozott Báthory és Nádasdy magyar serege s ezek már Debreczen alatt táboroztak: akkor egyszerre összesugtak az elégedetlen magyar nemes urak, s az enyedi országgyülésen kikiáltották Fráter Györgyöt a haza ellenségének s Balassa Menyhárttal az élükön, kitűzték a királyné zászlóit, megtagadva a szerződés elfogadását. Balassa fegyverhez nyúlt. A ki pedig nem is volt erdélyi főnemes; hanem egyike azoknak a magyarországi -301- váruraknak, a kiket a mult években Salm Frigyes, rabló kalandjaik miatt sziklafészkeikből kiforgatott: egy kalandhős, a kinek a zürzavarban csak nyernivalója lehetett.

Fráter György rögtön ott termett a hadaival s jöttének hirére szétfutott az országgyülés: a királyné Gyulafehérvárról fiával együtt Szászsebesre menekült, ott hagyva a várban egész kincstárát, a koronával együtt.

Fráter György most már félretett minden kiméletet: ostromágyuival összetörette Gyulafehérvár falait s az elfoglalt várból a királyné kincseit és a koronát magához véve, személyesen vitte el azokat Szászsebesre, átadva csorbítatlanul mindent a királynénak.

Ismét előkerültek a régi jelenetek; a szemrehányások, a könyhullatások, a bocsánatkérések s a kölcsönös kiengesztelődés.

Petrovich nem volt ott. Ő a puskaporfüst elől elhuzódott Temesvárra, onnan írt dühítő leveleket a szultánnak.

A királyné ráállt a Fráter György által eléje terjesztett egyességre. Lemondott a koronáról: elfogadta a fia számára az oppelni és ratibori herczegségeket.

E szerződéssel ment Fráter György Ferdinánd biztosai, Nádasdy és Castaldo elé.

Fejedelmi pompával tartá felvonulását, nyolcz fehér ló által vontatott hintóban, kétszáz hajdu és négyszáz huszár által kisérve.

Midőn Castaldo táborába érkezett, kiszállt a hintóból, nyerges lovára kapott fel, úgy vágtatott a biztosok elé. Castaldo és Nádasdy ölelkezéssel fogadták a barátot, ki a szerződést velük is aláiratá Ferdinánd király nevében.

Ekkor aztán a nyolczlovas hintót Izabelláért és a fiáért küldte el Fráter György. Úgy utazott együtt a királyi udvar a fegyveres haddal Kolozsvár felé. Fráter György és Nádasdy Tamás két felől a hintó mellett lovagoltak.

Utközben megállítá a menetet Fráter György s könnyes szemekkel adott számot a királynénak mind arról, a mit teljes életében tett a Zápolya családért. Most is az ő javát -302- akarja s lesz még idő, a mikor neki ezért Izabella köszönetet fog mondani. Legyen hát a királyné vidám és jókedvű!

A királyné is sírt, s csak annyit válaszolt, hogy hinni akar Martinuzzi szavainak: Isten adjon neki erőt szándékaihoz.

Kolozsváron már egybegyültek az ország rendei, midőn Izabella megérkezett, s kinyilatkoztatták, hogy elfogadják az egyezményt. Az országházból a főegyházba vonultak, a hol az egyezség megtartására letették az esküt, elébb Ferdinánd biztosai, azután Izabella, saját és fia nevében, végül Utyessenovich Martinuzzi György, Erdélynek ezentul is kormányzója. A koronát és a szent jelvényeket azonnal átadták.

Ez országos cselekvény után Kolost-Monostorba ment át az udvar és az országos rend, a hol a gyermek János Zsigmond király eljegyzése az oltár előtt egész szertartással ment végbe. – Ilyen szomoru vőlegényt még nem láttak soha. – Igaz, hogy a menyasszonyt az öreg Nádasdy képviselte.

Két hét volt adva a királynénak, hogy Erdélyből elutazására elkészüljön.

De hátra volt még két ember, a kivel számolni kellett. Az egyik volt a szultán követe, Hali csausz, a másik Petrovich.

A török azért volt itt, hogy sürgesse János Zsigmond megkoronáztatását. Fráter György szép szóval (és még szebb csomó aranynyal) megnyugtatá a törököt, hogy most még épen maga a koronázás nem mehetett végbe, mert János még nagyon gyermek: a korona férfi fejre való; de majd eljön az ideje. Ezuttal csak a lakodalmát ülik (ahoz már elég idős) s nem sokára az anyjával együtt csak azért távozik el Erdélyből, hogy a saját magyarországi fővárosában Kassán megtartsa a menyegzőjét királyi menyasszonyával. -303-

És Hali csausz híven elhitte a barátnak ezt a mesét, s ezzel tért vissza Stambulba. – S még a szultán is elhitte.

De nehezebb ember volt Petrovich. Ő a Bánság vajdája volt: valamennyi várnak ura s vele nem lehetett meséket elhitetni. Végre maga Izabella kérte őt fel, hogy adja meg magát. Ekkor aztán átadta Temesvárt jó Losonczy Istvánnak, Ferdinánd kapitányának a többi várakkal, Becsével, Becskerekkel, Lippával, Karánsebessel együtt s nem fogadta el a munkácsvári cserét: azt mondta, hogy ő a királynéval együtt megy bujdosásba. Esze kevés volt, de szive nagy volt a derék főúrnak.

Fráter György Szentkirályig kisérte a királynét és fiát. Itt érzékeny búcsut vett tőlük, mind a kettőt megcsókolva, s mindegyiknek egy erszényt ajándékozott ezer aranynyal.

Maga ott maradt az út közepén, midőn a királyné kocsijai tovább vonultak fel a hegytetőnek.

Mikor az utolsó szekér is eltünt a hegyorom mögött, a por is elszállt utána, akkor érezte Fráter György, hogy milyen üres lett a világ körülötte. Nincs többé itt az az asszony, a ki sír, fenyegetőzik, szid, haragszik, gonoszkodik; aztán megint kiengesztelődik, bocsánatot kér, hizeleg, jó lesz. Nincs többé senkije!

A távozó királyné pedig, midőn Zilahon túl, Erdély határán túl pihenőt tartott, hogy még egyszer visszatekintsen az elhagyott kicsiny, de boldog országra, elővette a szivét a nagy fájdalom. Egy hársfa kérgébe felvéste a nevét és jelmondatát: «Sic fata volunt!»

XXI. FEJEZET.
A PÁLOS BARÁT.

Mikor Fráter György visszatért a királyné kiséretéből Kolozsvárra, leveté a lovagruháját, tokjába tette a kardját, fölölté a fehér csuhát. Ugy fogadá a tisztelkedésre érkező királyi személynököket, Nádasdyt és Castaldot.

– Uraim, az én munkám be van fejezve, mondá nekik. Magyarország és Erdély egy király alatt, egy országgá egyesült. Most én nekem semmi dolgom többé e világban. Eleget fáradtam, küzdöttem, sokat ellenségekkel, jó barátokkal még többet, öreg ember vagyok, megtört lélek vagyok. Nincs már egyéb óhajtásom, mint egyedül maradni az én Istenemmel. Én megyek a sajóládi pálos klastromomba vissza s ott végzem, a hol elkezdtem.

– Azt kegyelmed nem teheti, mondá Castaldo. Ő felsége kegyelmedet Erdély vajdájává és Magyarország kincstárnokává nevezte ki. Ő felsége kegyelmednek a czimeit még szaporitani is fogja, Magyarország primásának biborszéke vákál, oda kegyelmedet fogja ő felsége beültetni. S a hogy bizton tudom, ő szentsége, Pál pápa már elküldé kegyelmed számára a kardinálisi kalapot.

(Tehát erdélyi vajda, primás és kardinális! Az egykori kandallófütő fiu!)

– Engem a fényes czimek nem csábitanak. Soha sem pompáztam velük. Voltam, vagyok és leszek «Fráter György».

A spanyol gyanakodó természetü volt. Ebből a szavából Fráter Györgynek azt következtette, hogy ő ezeket a magas polczokat mind alacsonyolja, még fenköltebbre vágyik, a fejedelemségre.

– Tudod, Fráter György, hogy én mindig ellenesed voltam, soha sem szerettelek. Azért, mert sok eszed volt. Most is, ha jó barátod volnék, azt mondanám, «ugyan jól sugalta a spiritus familiarisod, hogy itt hagyd most ezt a theatrum mundit s hazamenj Sajó-Ládra, csendesen nézni, hogyan nőnek a kertedben a káposztafejek? a midőn az országos zürzavar sürüje kezdődik; mert itt bizony arra a fejre, a ki itt vezetni akar, semmi gyönyörüség nem vár. Azt mondanám, ha jó barátod volnék, hagyd itt ezt az eszeveszett népet, hadd falja fel maga-magát, engedd a királyoknak és herczegeknek, hadd ökleljék egymást a koronáikkal, s ez a sok vaksi főnemes hadd menjen a falnak a fejével, te magad pedig mosolyogva nézzed a nevetni való tragédiát, halálveszedelmet a szőlőlugasod alól! De mivel ellenesed vagyok, roszszadat akarom, azért azt kivánom neked, hogy maradj itt, azon a főhelyen, melyet elfoglaltál. Ezekkel az átkozott ördögökkel, a kik ez országot kivül-belül marják, egyedül te tudsz megküzdeni, a náluknál nagyobb ördög, a csalfáknak az eszén te jársz keresztül, a náluknál csalfább. Te boszorkánymester vagy, ki az egyik tenyeredben aranyat tudsz termeszteni, a másikban fegyveres sereget. Te varázsló vagy, a ki pokolbeli büvészettel megtudod vakitani az ellenségeidet. Ezért oda is jutsz, a Tar Lőrincz tüzes nyoszolyája szélére. Ezért kivánom, hogy itten maradj. És azt se hidd, hogy háladatosok leszünk hozzád, se én, se a királyom, se a nemzetem! Szidni, átkozni fogunk, ellened incselkedünk, s mikor lehet elejtünk. Keserüséggel van szinig az a pohár, a mi a számodra meg van töltve, Fráter György! Ez az a bizonyos pohár, a melynek elmulásáért esedezett a nagy názáreti király a Gecsemáne kertben. Ő nem futott el tőle, te elfuthatsz, itt a tövis koszoru vár!

– Itt maradok! kiálta fel Fráter György! (A bibornoki kalap nem csábitá el, hanem mikor a töviskoszoruról szóltak, az itt marasztá.)

E siker után Castaldo magára hagyta a két magyar főurat. Meg volt felőle győződve, hogy az ő kecsegtetése a bibornoki kalappal birta rá Martinuzzit a kormányzói állás megtartására.

– Erre ugyan, ha azt tekinteném, hogy ellenségek vagyunk, nem tartoznám felelni, de miután van egy közös jó barátunk, Magyarország, s azt egyformán szeretjük, elmondom előtted a szándékomat. Legelőször is haladéktalanul megküldöm a török szultánnak Erdély évi adóját, ötvenezer aranyat.

– Nem ért ehez az országbiró! A szultán nem tudja meg, hogy Izabella királyné és Ferdinánd király között ilyen szerződés köttetett.

– Már meg is tudta. Azt hiszed, a szultán csak a csauszok fülén keresztül hall? Nem láttad azt a franczia marquist, a ki az egész ünnepségek alatt folyton közöttünk járt?

– Az rögtön megirta a királyának, hogy mi történt itt? Izabella leköszönt, János király elhagyta az országot, Ferdinánd hadai bejöttek Erdélybe. Ezt a tudósítást lóhalálában küldé el a franczia király Sztambulba. Ezóta az a szultán kezében van.

– De az én követem nyomban a sarkára hágott a franczia követnek, az én tudósításommal, melyben hiven elmondom a szultánnak mindazt, a mi nálunk történt. Lakodalom volt itt, nem trónváltozás. János király eljegyzését tartók a templomban Ferdinánd király leányával. Castaldo és Nádasdy nem hadvezérek voltak, hanem násznagyok, a mit hadseregnek nézett a marquis, az nászkiséret, -307- nálunk ez így szokás, ha vége lesz a «tyukverőnek», a nászvendégek hazamennek. Izabella János fiával kiment Erdélyből, de itt maradt Magyarországon, Kassa fővárosában, mely az ő birtoka, ott fog János király egybekelni a menyasszonyával.

– Hát ezt mind el fogja hinni neked a szultán, kivált, ha az adót is megküldöd neki; de hogy tudsz himet varrni arról, hogy Petrovich átadta Ferdinánd királynak valósággal a temesi bánságot? Hogy Ferdinánd ezredei el is foglalták már Temesvárt, Lippát, saját kapitányai alatt s minden bánsági erőd felcserélte Ferdinánd zászlóival Zápolya zászlóit?

– Csodálom, hogy olyan dolgot kérdezhetsz tőlem, a mire már magad megfeleltél. Azt mondád Petrovich adta át a bánságot, Temesvárt Ferdinándnak. Akkor ez Petrovich dolga.

– De ő ezt Izabella parancsára tette s Izabellát te kényszerítéd a szerződés elfogadására.

– Ez remek csélcsapás! Hát te most a szegény jó buta Petrovich hátán mászol ki a hinárból, a ki kézzel-lábbal ellenkezett a kiegyezés ellen, s most ő viselje a te bünödet?

– Hiszen nem bün, hanem erény volt a kiegyezés. Én az enyémet ruházom át a jó öregre, a kinek ugyis mindegy már, akár szereti a szultán, akár haragszik rá.

– Hanem ennek a csufságnak 14) lesz majd egy komoly oldala. A szultán elhisz neked mindent az utolsó szóig. Petrovich volt az ő elárulója. Téged megtart a kegyében. Erdélyt háborítatlanul hagyja, kivált miután megmutattad neki, hogy a támadását négy oldalon vissza tudod verni, s -308- még jobban is odaverhettél volna, ha akarád, hanem e helyett a Bánságot fogja megtámadni teljes erejével. Hát akkor, ha Ferdinánd királyt Temesváron és a Bánságban támadja meg Szolimán szultán, mit fog akkor tenni az erdélyi vajda?

– Erre is felelek neked, nem az országbirónak, a ki nekem ellenségem, hanem Nádasdy Tamásnak, a ki igaz magyar hazámfia. Tehát ha azt látom, hogy Ferdinánd király az ő vezéreivel, te veled, Báthory Endrével, Castaldóval olyan haderőt állít a török ellenébe, mely képes azt Temesvárnál feltartóztatni, akkor bizony mondom neked, hogy én innen Erdélyből egy olyan ármádiával rohanok ki, a minőt még magyar nem vezetett s a törököt közrefogva, letöröm a szarvát. Ha azonban ti csak holmi dibdbáb csapatokkal álltok ki a török elé, s csak azért, hogy futástokkal megmutassátok neki az utat, ha Ferdinánd király, Károly császár, meg a vitéz magyar főurak nem tudnak több sereget összehozni Magyarország védelmére ennél a mostani «násznépnél», akkor én itthon maradok, lábhoz teszem a puskát, s ha csak jajgatni tudtok, még én is titeket ütlek, hogy még jobban jajgassatok.

– Egy ördögtől. Egy csélcsapótól. Már most tudod jól, hogy miben járok? S majd ha hallani fogod, hogy a törökkel barátkozom, itéld meg a most hallottak szerint, mi a szó? mi a szándék? mi a cselekedet? Ez alatt a fehér csuha alatt pánczéling van. Ha magyarok és németek összefogva, komolyan verekesznek a törökkel, a barát leveti a csuhát s együtt verekszik velük, de ha a magyarok csak káromkodni tudnak, akkor a barát összehuzza a csuháját és imádkozik. Én Erdély kormányzását elvállaltam. Erdélyt megtartom, oktalanul föl nem áldozom. Ez a kulcsa mindannak, a mit mondok és cselekszem. -309-

XXII. FEJEZET.
ULOMÁN BASA.

Ugy történt, a hogy Nádasdy előre látta. Szolimán szultán egész kedélyes humorral fogta fel a helyzetet. Elhitt Fráter Györgynek mindent. A barát az ő hive, annak tehát békét hágy. Ő lássa, mit fundál Erdélyben. Az áruló Petrovich, a ki átadta a Bánságot Ferdinándnak, azt kell megbüntetni. Segény Petrovich nem hitte volna, hogy ennyit fogják emlegetni a nevét.

Kászon basa kudarczát is megbocsátá a szultán a győzteseknek. Ha Török János százhetvenhárom vitéze elkergeté a beglerbég huszonötezer harczosát, az Török Jánosnak dicsőségére válik. (Atyja fia!) Ezért a beglerbéget illeti meg a büntetés. Azt lenyakaztatá a szultán s helyébe budai basának Alit küldé, az ennuchot. Ez legalább egy dologban nem volt férfi, de a többiben ugyancsak az volt.

Az uj beglerbéget pedig, Szokolovics Mehemet basát (egy rácz pap renegát fiát) beküldé a Bánságba, nyolczvanezer főnyi haddal, ötven ágyuval a tartományt meghódítani.

A rácz eredetü nagyvezér mindenütt nemzetebeli őrséget talált a várakban s azok egymásután nyiták meg előtte a várkapukat egy barátságos felhivásra. Báthory Endre, Ferdinánd vezére, a kinek a Bánságot védelmezni kellett volna, látva a huszszoros ellenséges hadat, egyszerre olyan köszvényt kapott a lábaiba, hogy nem tudott lóra ülni, a miből azonban olyan jól kigyógyította a török vezér, hogy a Marosig tudott szaladni, ott találkozott Ferdinánd másik vezérével, Sforza Pallavicinival. Akkor volt együtt a kettőjüknek hatezer fegyveresük. Ugyanannyi lehetett Castaldónak is, Nádasdy huszárjait is odaszámitva.

Szokolovics már október elején Lippáig hatolt, a nélkül, hogy egy puskát kisütöttek volna ellene. Itt is tárt karokkal -310- fogadta a lakosság, s kényszeríté a magyar őrséget a várból kivonulni. A beglerbég Lippán ötezer szpahit és kétszáz janicsárt hagyott, Ulomán basa vezénylete alatt, a kinek első dolga volt a belső várban kutat ásatni. Ezt ma is «basa kutjának» nevezik.

Hatvanezer harczosa volt sátor alatt a kenyérmezei sikon. Azokat jó fegyelemben tartá s bőven élelmezte. Castaldónak adott harminczezer forintot a katonái zsoldjára.

Ezalatt folyvást jöttek-mentek nála a török csauszok, arab nyelven irott levelekkel, a mi nagy szemet szurt Castaldónál.

E táborozás alatt történt az, hogy Fráter György belső iródeákja, Pesti Gábor, éjnek idején megszökött az urától, felkereste Castaldo sátorát, s sürü könyhullatások között mondá el neki, hogy őrizze a fejét a baráttól, mert ez a pokollal czimboráló ember csak azon törekszik, hogy Castaldo seregét a törökök kezére játszsza, elmondta a spanyolnak mindazon levelek tartalmát, melyeket a barát az ő tollába diktált a török szultánhoz és vezérekhez.

Ezt a felfedezést közölte Castaldo a királylyal, a ki országnagyjainak tanácsára azt az utasítást küldé a vezérnek, hogy inkább előzze meg ő a barátot s tegye el láb alól.

Ez alatt Szokolovics Mehemet basa Temesvár alá vonult derék seregével s hozzáfogott annak az ostromához.

Itt azután derék harcz fejlődött a várvédők és ostromlók között. Losonczy István naponkint kitört az ellenségre, s meghiusítá a támadásait.

– No most uraim, itt az ideje az indulásnak, mondá Fráter György. Most már harczolnak a magyarok.

És sikerült neki egy követet bejuttatni Temesvárba Losonczyhoz, azzal az izenettel, hogy tartsa erősen magát, jön a felmentő sereg.

Azonban egyuttal a beglerbéghez is sietett egy követe Fráter Györgynek, olyanforma izenettel, hogy most már -311- vége a csufságnak, jön a komoly dolog, jó lesz hazavakarodni.

Szokolovics Mehemet ezt nem is mondatta magának kétszer, hanem a mint Fráter György és Castaldo hadai a Marosvölgyén előtörtek, rögtön felszedette sátorait, s abbahagyva az ostromot, visszavonult Becse váráig.

Fráter György tehát ismét elérte a czélját vérontó ütközet nélkül. Temesvárt felszabadítá egy levél irásával.

A kettős játékot még mindig folytathatá. Nem vette észre, hogy minő halálos mérgekkel játszik.

Most végre eljött az idő, hogy el kellett vetnie valamelyik álarczát s az igazi képével jelenni meg a világ előtt. A vezérek haditanácsa elhatározá, hogy miután Szokolovics Mehemet nagyvezér Temesvár alól elfutott s még tovább is futni készül, Lippa várát fogják ostrom alá venni és visszafoglalni.

Itt aztán meg kellett vallani Fráter Györgynek, hogy ki hűségét tartja? Szolimánét-e vagy Ferdinándét?

Castaldo elkezdte a város falait lövetni s három napi ágyuzás után hatalmas rést töretett az alsó klastrom alatti bástyán.

A vezérek elhatározták, hogy Szent-Imre napján, délután két órakor rohamra viszik a csapatjaikat.

Egy fiatal spanyol vitéz, dicsvágyó kedvében nem várhatá meg a rendelt órát, hanem sokkal elébb nekiindula hetedmagával a törésnek s azon beugorva, vakmerő harczot kezdett a törökkel. Azokat ott ugyan darabokra vágták, de a nagy sivalkodásra felzendült a tábor, urak és legénység az ebéd mellől felugrálának s lovaikra kapva, vágtattak a vivott falakhoz. A gyalogság lajtorjákat támasztott a bástyák oldalához, azokon nyomult fölfelé.

– No vitéz ellenséges hazámfia, mondá ekkor Fráter György Nádasdy Tamásnak. Lássuk, hogy melyikünk tüzi ki hamarább a falpárkányra a maga zászlóját?

Azzal mind a ketten leugrának a lovaikról, kezükbe -312- ragadták a saját nemzetségük czimeres zászlóit s úgy vezették a csapatjaikat a vivott bástyák felé.

Csodaharczot látott a világ e helyütt. A két öreg ember oly hős módon harczolt, oly halálmegvető bátorsággal vitte fokről-fokra elő a zászlóját s védte azt kardjával egész tömeg janicsár ellen! Talán az egyiknek az adott meseerőt a karjába, hogy e napon hitte megalapítani nagyra hivatott családja dicsőségét; a másiknak meg az, hogy itt vélte becsülettel bevégezhetni a terhes életet. De sem golyó, sem kard nem fogta egyiket sem. Zászlóikat oda tüzhették egymás mellé a megvivott falra. Az ostromló sereg minden oldalon a városba hatolt. Ulomán basa népének egy részével a belső várba menekült, a kinnrekedt szpáhik a Maros felé nyiló kapun kitörének, de ott épen szembe találkoztak vitéz Török Jánossal, ki most már ezredet vezényelt. A szpáhikkal dühös harczot kezdett, ő maga azoknak a főemberét hegyes tőrével leszurá, s a nagy viadalban maga is hét sebet kapott, de a szpáhikat mind a Marosba szoríták, s a ki a tulpartra átvergődött, azt a spanyolok ölték meg. A lippai diadalnap háromezerötszáz halott és fogoly török árával lett megfizetve.

«Ezt hogy hazudod el a török szultánnak, meg hogy magad vitted elől a hágcsón a zászlódat?» mondá Nádasdy az ostromból visszatérő Fráter Györgynek, kivel Castaldo sátorában a győzelmes ostrom után összetalálkozék. Fráter Györgynek az arcza fekete volt a lőporfüsttől, és foltos a vértől, de ragyogó az erős indulattól. Ez volt hát az igazi arcza?

– Menjen csak kegyelmed, mossa le az ábrázatját szaporán a dicsőség kormától: mert olyan izenetem van kegyelmedhez, a melynél az arcza teljes ragyogását óhajtanám látni.

Mikor aztán Fráter György ismét odakerült Castaldo sátorához, harczban összetépett ruháit felváltva és arczát tisztára mosva: ott találta azelőtt összegyűlve mind a -313- vezéreket, kapitányokat, és a tábori káplányokat és pópákat, azok mögött a tamburokat és trombitásokat, mintha nagy tábori misére készülnének.

És akkor előhozatá a sátorból Castaldo a nagy vastokokba zárt függőpecsétes irásokat. Az egyik volt Ferdinánd király decretuma, melyben Martinuzzi Utyessenovich Györgyöt, legjobb hivét kinevezi esztergomi prímásnak. A másik pedig III. Pál pápa levele volt, melyben a püspököt, a keresztyénség védelmében tett nagy és hősi szolgálataiért a kardináli biborral ruházza fel.

Az okiratok felolvasása után dob- és trombitaszó hangzott fel háromszor, mit a hadirendben felállított ezredek vivát kiáltása követett: közbe dörögtek az elfoglalt bástyákon az ágyuk, hirdetve urbi et orbi a nagy örömhírt.

S e nagy dicsőség, felmagasztalás közepett a barátnak az arczán egy vonás derülése, egy szinváltozás árnyalata sem mutatá az örömöt. Hideg maradt, mozdulatlan, mint egy szoborkép.

Miután kútja volt, vizben szükséget nem szenvedett, eleségül ott volt a sok paripa. A fellegvár bástyái erősek voltak, daczoltak az ostrommal.

Ulomán azt felelte rá, hogy csak tisztességes elvonulás mellett, fegyverrel a kézben, lobogó zászlókkal adja át a várat.

Az erdélyi hadsereg haza kivánkozott. Székelyek, szászok, oláhok mind nem voltak rendes zsoldba vett katonák, hanem felkelő seregek, a kik egy hadjáratra vállalkoztak, de téli táborozás elől ugyan haza tértek.

Fráter György azt ajánlá a társvezéreknek, hogy el kell fogadni Ulomán basa ajánlatát. Hadd menjen Allah hírével -314- a maga hazájába. Elég nagy diadal lesz, ha Ferdinánd seregei egy ötezer töröktől védett erős várat ostrommal elfoglaltak. Az első töröktől visszafoglalt vár e hosszú hadjáratban.

Találkoztunk vele a fekete herczeggel megvivott harczoknál, a mikben annyi diadalt aratott. Azóta is hires harczai voltak a Zrinyiekkel. De legtöbbet nyomott mellette az eredete.

A hogy franczia kútforrásunk értesít: Ulomán basa a persa Szófi hugának a férje volt, a ki a sógora iránti haragból átszökött annak ellenségéhez, Szolimánhoz. (Uloman le persan.) Asszony volt a kérdésben. Szolimán udvaránál nagy kedvezésben részesültek a renegátok. De semmi keresztyén pribék nem állt előtte olyan nagy becsben, mint a persa hittagadó, a ki elhagyja a siita vallást s áttér a szunnita hitre. Ezért állt nagy értékben Ulomán Szolimán előtt. S ezt Fráter György jól tudta.

Azt képzelte, hogy ha ő Ulomán basát ép bőrrel haza menekülni segíti, az hálából ismét kiegyenlíti az ő tartozását a török szultánnál.

Fráter György addig ijeszgette Castaldot a beglerbég és budai Ali basa közeledésével, saját serege szétbomlásával, míg az beleegyezett a török basa által felajánlott kapituláczióba. Elmehet Ulomán egész seregével, fegyverestül, podgyászostul: csak az ágyuit hagyja hátra.

Fráter György még egy szekérsor élelemről is gondoskodott a török had számára s kiséretül oda adta melléjük Cserepovics rácz kapitányt a szerezsánjaival. Azok éjjel, fáklya és lámpafény mellett vágtak neki az utnak.

Eddig ez mind jó lett volna. Azonban a magyar táborban akadt két kapitány, a ki összebeszélt, hogy az elvonuló török sereget útközben megtámadja, levágja és prédát tesz benne. Alávaló terv volt: nem méltó se magyarhoz, se -315- keresztyénhez. Kapitulált ellenséget a váron kivül megrohanni, leöldösni.

De meglakoltak érte a kapitányok. Az egyik volt Horváth Ferencz, a másik Balassa Menyhért (Tinódynál Balási) ugyanaz a rabló várur, a ki Izabella dolgában fellázadt s aztán nagy sietve Ferdinándhoz visszapártolt. A megtámadott Ulomán bég harczosai fegyverre kaptak s a martalóczokat szégyennel visszaverték, Balassa Menyhértnek a czombját keresztül lőtték. Azok nagy gyalázkodással visszakullogtak a magyar táborba.

S ezt mind Fráter György rovására irták. Ő segített Ulomán basának megmenekülni: ő miatta fáj Balassa Menyhért átlőtt lábszára!

E közben Szokolovics Mehemednek egy levelét elfogták, mely Fráter Györgyhöz volt intézve. Ebben ez volt irva:

«A szultán, mihelyt az uraságod által küldött adót kezéhez vette, rámparancsolt, hogy Erdélyt háboritatlan hagyjam. Ezért hagytam fel Temesvár vívásával. Uraságod pedig, farizeusok és haramiák társaságában, szablyákkal, rudakkal és fáklyákkal Lippa ostromába fogott. E miatt Ali budai basa seregével ide jött hozzám. De én őt a szultán parancsa mellett visszaküldöttem, mert, mint Cicero mondja, adott szavunkat az ellenség irányában is illik megtartanunk. Uraságod, máskép cselekszik, mint levelében beszél. Jó lesz a dolog végét meggondolni, s a császár hatalmára gondolni!»

Ezzel még gyanusabbá lett Fráter György Ferdinánd vezérei előtt. Bőszült volt ellene az egész magyar-német had. De kivált az olaszok.

«Nincs olyan ész, mely ennek az embernek a természetét fel tudná fogni. Ugyanabban a pillanatban sir és nevet. Egyszer igér, másszor tagad. Ugy beszél mint egy szent, s úgy cselekszik, mint egy ördög. – Ez az ember inkább török, mint keresztény, inkább Lucifer, mint János. Fogásai és ármányai a beglerbéggel különfélék. Követei, -316- levelei, szünet szüntelen mennek a törökhöz, s onnan vissza hozzá a csauszok. Azt mondja, mind ez jó czélra történik. Mikor a szavaiért legjobban felindulok ellene, a tetteit helyeselnem kell. Kitalálja a gondolataimat. Kérem az Istent, világositson fel, mit tegyek ezzel az emberrel?»

Martinuzzi a lippai napok után minden dolgát megirta Ferdinánd királynak és Károly császárnak: világosan, őszintén. Elküldte nekik a beglerbég leveleit is. Mind a két uralkodó meggyőződött ez irataiból, hogy Fráter György helyesen cselekszik. Válaszoltak is rá. Ferdinánd a vajda kitünő ügyességét és hűségét magasztalá, Károly császár azt irá néki: «Bátorságod és lelki nagyságod által egymagad állasz ez idő szerint az egyház férfiai között, a ki karral és tanácscsal oltalmazod a hitetlenek dühe ellen a kereszténységet.»

XXIII. FEJEZET.
HETVEN NAPIG TEMETETLEN.

Eljött a deczember. Az erdélyi hadsereg hazaoszlott. Castaldo és Sforza Pallavicini hadaikat téli szállásaikra küldék Erdélyben. Fráter György a saját testőrezredét is szabadságra küldé: a hadviselés télen pihent.

Deczember 12-ikén, András napján, érkezett meg Fráter György alvinczi kástélyába, tábori fáradalmait kipihenni.

A krónikás feljegyzi e napról, hogy azon szokatlan természet csodái voltak; zivatar volt, villámlott, mennydörgött, sűrű zápor esett, délután fényes szivárvány ragyogott az égen, mely után kemény északi szél támadván, egyszerre átcsapott az időjárás csikorgó hidegbe. Lucza napjára jéggé fagyott minden folyó.

Castaldo és Pallavicini néhány nap múlva Fráter György -317- vendégei voltak a kastélyban, s vacsoránál együtt mulattak vele.

Fráter György annyira gyanútalan volt, hogy még a rendes testőreit is előre küldé Gyulafehérvárra: nem tartott maga mellett mást, mint Vas Ferencz apródját, és Ferrári Márk olasz titkárját.

Szent Özséb napján, Lucza után harmadnapra, korán reggel kopogtatott a kardinál ajtaján a titkárja, Ferrari Márk.

Fráter György épen a hóráit végezé, az imazsámolyról kelt föl. Pongyola ruhája, egy drága prémes kaftán volt rajta. Kinyitá a titkárjának az ajtót.

Ferrari egy levelet adott át a kardinálnak, a mit az felbontott s elkezdett olvasni. A titkár ruhaujjából markába csúsztatá a gyilkot.

Ámde az ajtóban állt Pallavicini, az visszalökte s az ajtót behúzta előtte.

– Mi ez? Kiálta föl Fráter György, visszafordulva. A gyilkos még egyszer a nyakába szúrt.

De a hatalmas erős férfi egy ökölcsapással leteríté a nyomorultat s kicsavarta kezéből a gyilkot. Ekkor berohant a mellékszobában rejtőző többi orgyilkos, köztük Pallavicini s karddöfésekkel, pisztolylövésekkel leteríték a kardinált, a ki «Jézus Mária»! kiáltással rogyott össze, s kiadta lelkét.

A kiáltására elősiető apródját Vas Ferenczet is hét sebbel átszúrva leteríték s halottképen otthagyták az ura mellett.

Azután levágták a kardinálnak azt a fülét, melyről híres volt, hogy születése óta szőrös, s hőstettük tanujeléül elküldék Ferdinándnak.

A sebeiből felocsudó apród a gyilkosok eltávozta után felvánszorgott s a faluba menekült: ott ápolták a jobbágyok rejtegetve, mig magához tért.

A nagy ember pedig ott feküdt a tornácz márványán hetven napig temetetlen. Senki sem kérdezősködött utána. Csak a midőn a felépült apródja hírt vitt a gyulafehérvári barátoknak ura haláláról, azok mentek érte s eltemették a kolostorukban. Sírkövén ez epitaphiummal: «omnibus moriendum est». (Mindenkinek meg kell halni.)

A franczia közmondás igy szól: «C’est plus, qu’un crime; c’est une faute!» (Ez több, mint bűn, ez hiba!)

A bűnért fölmentést adott a pápa a gyilkosoknak, de a hibát megboszulta a nemezis. Fráter Györgyöt elveszítve elveszté Ferdinánd Erdélyt.

Lábjegyzetek.

1) A király káplánja drasticus kifejezéssel veti ezt Zápolya szemére: «sub miti pastore lupus vellera cacat.»

2) … Ses premièrs soins furent de connoitre et régler son Diocese, il entra d’abord dans les interèts de son peuple, pour leur procurer les soulagements necessaires, dans le temps si malheureux. Il examina la conduite et la doctrine du Clergé, il inspira aux Corps Reguliers est seculiers, ce zèle, dons l’en même ètais animé… de la morale de l’Evangile,… mais son exemple fis ancore plus d’impression, que ses paroles; exact à tous ses devoirs, il remplit les fonctions del’Episcopat avec un zèle, une vigilance, qui lui ont attiré de grands éloges, même de la part de ses plus cruels ennemis. A. Bechet, chanoine.

3) Ezek a részletek mind Bechet művében vannak följegyezve.

4) Gyógyító kiakolbólitás; halálos kiakolbólitás.

5) Egyesekre és az összesre átok vettessék.

6) Még egy közbeeső strófa is van: «Sok párta nélkül való leányokrul» de azt a pártával valók kedvéért elugorjuk.

J. M.

7) Tinódy Sebestyén Diák Cancioneléjában.

8) Bechetnél «Etienne» = István.

9) Bechet így adja elő a dolgot.

«Le sultan fit scavir a la Reine: qu’il se dèdaré protecteur du Roy son fils, pour lesquel il vouloit avoir la même amitiè, qu’il avoit en pour le Roy Jean son père, et que pour le mieux marquer, il vouloit, qu’il quittât le nom de Étienne; et prit celui de Jean.»

10) Igy adja elő az eseményt Bechet.

J. M.

11) Bechet adata.

J. M.

12) «Gens contumacia, gens rebella, gens superba, gens absque licencia Christi pastore. Et nil prævalebunt adversus Turcarum. Non observabant sanctorum adiuvamina, sed potius absque ordine comedebant carnes in die jejunii». Nagy bőjt napon hust ettek, az lett a veszedelmük.

J. M.

13) Szerémi naplója.

J. M.

14) «Tréfa» helyett használták e szót.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FRÁTER GYÖRGY: TÖRTÉNELMI REGÉNY (2. RÉSZ) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Fráter György: Történelmi regény (2. rész)

FRÁTER GYÖRGY

I. FEJEZET.
AZ ELSŐ BANKÓ.

II. FEJEZET.
A HÉT VENDÉGFEJ.

III. FEJEZET.
AZ ORGYILOK.

IV. FEJEZET.
GRITTI.

V. FEJEZET.
JUNISZ BÉG.

VI. FEJEZET.
JÓ TÖRÖK BÁLINT.

VII. FEJEZET.
PÉTER VAJDA.

VIII. FEJEZET.
IZABELLA.

IX. FEJEZET.
MIRE JÓ A LUTHERÁNUS VALLÁS?

X. FEJEZET.
A FATALIS LENCSE.

XI. FEJEZET.
A SZULTÁN PECSÉTJE.

XII. FEJEZET.
ÜNNEP ÉS GYÁSZ.

XIII. FEJEZET.
FIATAL ANYA.

XIV. FEJEZET.
BUDA OSTROMA.

XV. FEJEZET.
A SZABADÍTÓ SZULTÁN.

XVI. FEJEZET.
A FEKETE HERCZEG.

XVII. FEJEZET.
SZÉKESFEHÉRVÁR VESZEDELME.

XVIII. FEJEZET.
AZ ÚJ ELLENSÉGEK.

XIX. FEJEZET.
«VITÉZ TÖRÖK JÁNOSRÓL EMLÉKEZEM.»

XX. FEJEZET.
SIC FATA VOLUNT…

XXI. FEJEZET.
A PÁLOS BARÁT.

XXII. FEJEZET.
ULOMÁN BASA.

XXIII. FEJEZET.
HETVEN NAPIG TEMETETLEN.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

22	király ís	király is
63	tviteté magát	átviteté magát
80	valamí	valami
108	nyltogatni	nyitogatni
138	halottaíból	halottaiból
238	azt a bizonyost	(azt a bizonyost
279	parípán	paripán
309	huszárjaít	huszárjait
311	sátoraít	sátorait

The Project Gutenberg eBook of Fráter György: Történelmi regény (2. rész)

FRÁTER GYÖRGY

I. FEJEZET. AZ ELSŐ BANKÓ.

II. FEJEZET. A HÉT VENDÉGFEJ.

III. FEJEZET. AZ ORGYILOK.

IV. FEJEZET. GRITTI.

V. FEJEZET. JUNISZ BÉG.

VI. FEJEZET. JÓ TÖRÖK BÁLINT.

VII. FEJEZET. PÉTER VAJDA.

VIII. FEJEZET. IZABELLA.

IX. FEJEZET. MIRE JÓ A LUTHERÁNUS VALLÁS?

X. FEJEZET. A FATALIS LENCSE.

XI. FEJEZET. A SZULTÁN PECSÉTJE.

XII. FEJEZET. ÜNNEP ÉS GYÁSZ.

XIII. FEJEZET. FIATAL ANYA.

XIV. FEJEZET. BUDA OSTROMA.

XV. FEJEZET. A SZABADÍTÓ SZULTÁN.

XVI. FEJEZET. A FEKETE HERCZEG.

XVII. FEJEZET. SZÉKESFEHÉRVÁR VESZEDELME.

XVIII. FEJEZET. AZ ÚJ ELLENSÉGEK.

XIX. FEJEZET. «VITÉZ TÖRÖK JÁNOSRÓL EMLÉKEZEM.»

XX. FEJEZET. SIC FATA VOLUNT…

XXI. FEJEZET. A PÁLOS BARÁT.

XXII. FEJEZET. ULOMÁN BASA.

XXIII. FEJEZET. HETVEN NAPIG TEMETETLEN.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

I. FEJEZET.
AZ ELSŐ BANKÓ.

II. FEJEZET.
A HÉT VENDÉGFEJ.

III. FEJEZET.
AZ ORGYILOK.

IV. FEJEZET.
GRITTI.

V. FEJEZET.
JUNISZ BÉG.

VI. FEJEZET.
JÓ TÖRÖK BÁLINT.

VII. FEJEZET.
PÉTER VAJDA.

VIII. FEJEZET.
IZABELLA.

IX. FEJEZET.
MIRE JÓ A LUTHERÁNUS VALLÁS?

X. FEJEZET.
A FATALIS LENCSE.

XI. FEJEZET.
A SZULTÁN PECSÉTJE.

XII. FEJEZET.
ÜNNEP ÉS GYÁSZ.

XIII. FEJEZET.
FIATAL ANYA.

XIV. FEJEZET.
BUDA OSTROMA.

XV. FEJEZET.
A SZABADÍTÓ SZULTÁN.

XVI. FEJEZET.
A FEKETE HERCZEG.

XVII. FEJEZET.
SZÉKESFEHÉRVÁR VESZEDELME.

XVIII. FEJEZET.
AZ ÚJ ELLENSÉGEK.

XIX. FEJEZET.
«VITÉZ TÖRÖK JÁNOSRÓL EMLÉKEZEM.»

XX. FEJEZET.
SIC FATA VOLUNT…

XXI. FEJEZET.
A PÁLOS BARÁT.

XXII. FEJEZET.
ULOMÁN BASA.

XXIII. FEJEZET.
HETVEN NAPIG TEMETETLEN.