The Project Gutenberg eBook of 1913: Történelmi szinmű három felvonásban

This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

Title: 1913: Történelmi szinmű három felvonásban

Author: Lajos Biró

Release date: May 13, 2021 [eBook #65332]

Language: Hungarian

Credits: Albert László from page images generously made available by the HathiTrust Digital Library

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 1913: TÖRTÉNELMI SZINMŰ HÁROM FELVONÁSBAN ***

1913

BIRÓ LAJOS

KÖNYVEI:

Singer és Wolfner kiadásai

Budapest, VI. ker., Andrássy-út 16. sz.


Biró Lajos

1913

Történelmi szinmű három felvonásban.

 

 

Budapest 1914

Singer és Wolfner kiadása

VI., Andrássy-út 16.


Az előadás joga dr. Marton Sándornál (Budapest, IV., Bécsi-utca 1.) szerezhető meg.

*

Minden jog, a fordítás joga is fenntartva.

*

Színpadokkal szemben kézirat.

 

Copyright 1913 by dr. Marton Sándor Budapest

 

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.


-5-

SZEREPLŐK:


-6-


-7-

ELSŐ FELVONÁS.

Nagyúri kastély terrasza. Jobbra (nézőtől) maga a kastély. Balra és hátul a park. A terraszon kertiszékgruppok, kis asztalok stb. -8-
-9-

ELSŐ JELENET.

A régiségkereskedő, Radován, Beatrixszel, azután Beatrix nélkül.

(A kastély felől halkan katonazene hallatszik.)

A régiségkereskedő (jön jobbról; az ebédtől; átsiet a terraszon, lenéz a parkba, nyugtalanul átmegy a terrasz tulsó oldalára, aggódva keresgél, végre észreveszi azt, akit keresett és türelmetlenül leszól): Jöjjön már, kérem. Alig tudtam az ebédtől elszökni.

Radován (aggasztóan rút ember, negyven éves, nem ősz csak őszülő; de egészen megtörött. Nehezen vonszolja magát; minden percben mintha össze akarna roskadni. A hangja kongó és tompa): Jövök már.

A régiségkereskedő: Hol az ördögbe járt?

Radován (feljön a terraszra): Elhíttak… Vigyázzon: itt jön a lány. -10-

A régiségkereskedő: Melyik? (Lenéz.) Ah…

Beatrix (jön fel a lépcsőn).

A régiségkereskedő (túlzott édességgel): Ah, bárónő is fölkelt már az asztaltól?

Beatrix (fönn a terraszon; mosolyogva): Igen, nem akartam, hogy apát elhíjják… Éppen a harmadik tósztját mondta.

A régiségkereskedő (egy mentegetőző mozdulattal): Én is kijöttem… ez a terrasz olyan hívogató… az ebédnek mindjárt vége lesz.

Beatrix: Igen, megyek is, és megmondom, hogy a feketekávét itt szolgálják föl. (Radovánhoz:) Ön sem jön már vissza?

Radován: Nem. Én is maradok… (Szünet. – Elkényszeredetten:) A bárónő, láttam, találkozott a gyerekekkel és megsimogatta őket.

Beatrix: Igen, mert úgy megsajnáltam őket.

Radován: Miért?

Beatrix: Mert olyan rútak. Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni… nekem valósággal fájt, mikor rájuk néztem… gyerekeknek olyan szépeknek kellene lenniök, mint az angyaloknak, nem? (Szünet.) Hogy kerültek ide ezek a gyerekek? (Szünet.) Nem tudja, kinek a gyerekei voltak ezek? -11-

Radován (sápadtan): De igen. Az én gyerekeim voltak.

Beatrix (megdöbbenve): Oh… kérem… bocsásson meg… Higyje el… Biztosítom róla…

Radován (halkan): Hogy szépnek találta őket.

Beatrix (őszintén): Én nem akarok önnek hazudni… hanem hiszen ön mondta nekem, hogy nincs családja. Miért mondta?

Radován (nagyon halkan): Mert az anyjuk elhagyott. (Szünet.)

Beatrix (hallgat, azután nagyon becsületesen): Higyje el, hogy nem volt szándékomban önnek fájdalmat okozni… és bocsásson meg érte. (Kezet nyújt.)

Radován (alázattal fogadja a kézszorítást): Tudom, hogy a bárónő senkinek nem akar fájdalmat okozni.

Beatrix (igent int és elmegy jobbra).

Radován (utána néz és folytatja az előbbi mondatot): De nekem mégis fájdalmat okoztok mindnyájan!… (Ökölbe szorított kézzel, halk, nagy dühvel:) Ha én már egyszer titeket látnálak úgy, hogy összegörnyedtek és nyögtök a fájdalomtól.

A régiségkereskedő: Ugyan kérem, ne álmodozzék… Jöjjön gyorsan és mondja, hogy mi van.

Radován (fanyar fájdalommal): Mi lenne? -12-

A régiségkereskedő: Beszélt-e már Törővel?… Hajlandó-e Törő nekünk eladni a találmányát? Hajlandó-e eljönni, vagy elszökni innen? Vagy ismeri-e végre ön a találmány titkát? A dolog nagyon sürgős! És alig van rá mód, hogy én holnapnál tovább itt maradjak.

Radován (nyugodtan): Itt maradnak a többiek…

A régiségkereskedő (meglepetve néz rá).

Radován: Előttem ne titkolózzék; hiszen én mindent tudok… És engem ne sürgessen, mert senkinek a világon nem olyan sürgős ez a dolog, mint nekem.

A régiségkereskedő: Miért?

Radován: Mert nekem minden perc egy örökkévalóság; és mert az én perceim mégis sietnek.

A régiségkereskedő (megütközve): Mi baja magának?

Radován (fájdalomtól eltorzult arccal): Én… nagyon beteg vagyok. (Szünet.)

A régiségkereskedő (türelmetlenül): Szóval? Hogy állunk?… Ismeri ön a találmányt?

Radován: Nem. Az még mindig a Törő titka.

A régiségkereskedő: Hát hajlandó Törő nekünk eladni? Innen elszökni?

Radován: Még nem. De remélem, hogy nemsokára igen… Még ma… Egy-két óra múlva. -13-

A régiségkereskedő: Miért?

Radován: Az altábornagy most vár táviratot Bécsből. A hadügyminisztérium kimondja a végső szót: mennyiért hajlandók megvenni a találmányt.

A régiségkereskedő: És?

Radován: És a távirat azt hiszem, már meg is jött. A lány azért hagyta ott az ebédet.

A régiségkereskedő: És?

Radován: És mert az altábornagyot én is informáltam, föltételezem, hogy csak a felét, csak a negyedét adják annak, amit Törő kért. És mert Törőt is informáltam, mert hetek óta rakom a taplót a fülébe, és mert amugy is vak és gőgös… (Szünet.) Föltételezem, hogy még ma szökik.

A régiségkereskedő (türelmetlenül): Hiszen ha csak végezhetnénk. Mi mindennel elkészültünk… És átkozottul sürgős a dolog.

Radován (röviden): Nekem a legsürgősebb… És most váljunk el, mert fölösleges, hogy bennünket együtt lássanak. Én visszamegyek az ebédlőbe.

A régiségkereskedő: Én akkor le a kertbe. (Elmennek.) -14-

MÁSODIK JELENET.

Almásy, Kovács, Paula, majd A régiségkereskedő.

(Amint a régiségkereskedő hátul lement a parkba, a terrasz egy ideig üresen marad, azután a baloldali lépcsőn föllopózik Almásy, mögötte Kovács és hat szuronyos katona. Magyar bakák.)

Almásy (huszárfőhadnagy; vezérkari jelvény, középtermetű, barna, nyugodt, izmos, inas. Óvatosan a terrasz hátsó részéhez siet): Ő volt az. Nézze Kovács… az, aki ott befordul az alléba… Látja?

Kovács (gyalogos szakaszvezető; tartalékos; tehát nem a fiatal katonatipus): Látom, főhadnagy úr.

Almásy: Hát ezt kell nyakon csípni, Kovács.

Kovács (indulni akar): Elébe kerülünk a nagykapu felől.

Almásy (csettint a kezével): Halt!… Megálljunk csak. (Gondolkozik:) Ez akkor szimatot kaphat és megugrik… Itt várunk, míg visszajön. Ha szerencsénk van, előbb itt lesz, mint az ebédelők odabentről… (A katonákhoz:) Le a lépcsőn… bújjatok be ott az orgonabokorba. Ha intek, föl ide mind… Maga is húzódjék vissza Kovács… (idegesen:) A mindenségét… meg ne ugorjon ez a róka előlünk… De nem lehet -15- mást csinálni, várni kell… (Idegesen és türelmetlenül járkál; benéz jobb felé, fölvillan az arca, odamegy a jobboldali ajtóhoz és suttogva beszól:) Petrovna Paula!… Paula!… Jőjjön csak; most megmutatom, amit igértem.

Paula (huszonhároméves, orosz diáklány; rövidre nyírott haj; az orosz diáklány ismert tipusa… Csodálkozva): Hát maga mit csinál itt?

Almásy: Türelmetlenkedem. Félek tőle, hogy nem sikerül elfognom egy érdemes honfitársát.

Paula: A régiségkereskedőt?

Almásy: Azt.

Paula: Ugy-e mondtam, hogy honfitársam?

Almásy: Igaza volt… mint mindig. De addig is, míg sikerül elfognom, bemutatom magának, amint igértem, Kovács Pál tartalékos szakaszvezetőt, a budapesti famunkások szakszervezetének egyik vezető emberét… (A leányt is bemutatja, komolyan, de érezvén a helyzet humorát:) Karanov Paula, vegyész, politikai menekült, a szociálista-párt volt pártvezetőségi tagja, a legutóbbi forradalom egyik vezetője.

Paula (komolyan kezet nyujt Kovácsnak): Jó napot elvtárs.

Kovács: Jó napot elvtársnő.

(Kezet szorítanak.) -16-

Paula (komolyan vizsgálja): A főhadnagy úr nekem azt mondta, hogy ön jó katona, elvtárs.

Kovács: Én az vagyok, elvtársnő.

Paula: És ha holnap megkezdődnék a háború, ön nem dezertálna.

Kovács: Nem én, elvtársnő.

Paula: És a többi magyar elvtárs se?

Kovács: Egyetlenegy se, elvtársnő.

Paula (hitetlenül): És ön forradalmi szociáldemokrata?

Kovács: Az.

Paula: Nem valami (megvetően:) nemzeti… vagy keresztényszociálista szervezet tagja?

Kovács: Hó… De nem ám…

Paula: Nemzetközi…?

Kovács: Az bizony. Osztályharci alapon. A kommunista manifesztum alapján. A termelési eszközök kisajátításának a programjával.

Paula (hitetlenül csóválja a fejét): Hihetetlen. – És ön szivesen harcol?

Kovács: Szivesen? Azt nem. De bizony én is harcolok, ha meg kell lennie. Bár lenne már meg.

Paula (meglepetve): Ön kivánja a háborut.

Kovács: Nem. De… mindig mondom a főhadnagy úrnak is… az teszi a mi helyzetünket, behivott -17- tartalékosokét, itt keservessé, hogy mi itt várunk és a családunk otthon koplal. Ha csak ez másképp volna már.

Almásy (beszélgetés közben állandóan figyeli a parkot): Majd másképpen lesz ez is. Csak türelem kell. (Humorral:) Hiszen tudja Kovács…

Kovács (Paulához, mosolyogva): A főhadnagy úr azt állítja, hogy a szociálizmus eddig helyesen tette, ha hadseregellenes volt, de most itt az ideje, hogy militaristává alakuljon át.

Almásy (a parkba néz, bólintva folytatja): Mert a szociálizmus lassan meghódítja az államot és mert így neki kell gondoskodnia az állam fennmaradásáról.

Paula (szelid kicsinyléssel): És hogy a militarizmus, amely eddig antiszociálista volt, ezentul szociálista lesz.

Almásy (bólint): Ugy van. – Mert a néphadsereg csak akkor ér valamit, ha valóban a nép hadserege.

Paula (felülről lefelé): Igen, ismerem, ez a Törő elmélete.

Almásy (kinéz): Amelyet Törő cserben hagyott, hogy kiránduljon a részeg gőg anarchista mezejére. De amelynek az igazságát én óráról-órára bizonyosabbnak látok.

Paula (pedánsan): Ez, kérem, romantikus polgári -18- álmodozás, amely nem ismeri az osztályharc egész elméletét és amely örökké kiegyenlítésről álmodozik, holott…

Almásy (a parkba néz): Vigyázni!… Bocsánat! hallgasson Paula kérem… Itt jön az emberünk. – Kovács, ha intek, hetedmagával ide. – Paula kérem, vonuljon maga is… Vagy, hm… maradjon itt.

A régiségkereskedő (nyugodtan jön föl a lépcsőn, meglátja Almásyt, mosolyogva): Ah, jó napot főhadnagy úr, jó napot kivánok…

Almásy (nyugodtan megvárja, amíg odaér hozzá, elfogadja a kezét, a másik kezével int a katonáknak és a balkezét rögtön rá is teszi a régiségkereskedő vállára): Jó napot… én önt ezennel letartóztatom.

A régiségkereskedő (előbb neki akar rohanni Almásynak, át akar gázolni minden gáton, egy másodpercig úgy van, hogy a revolvere után kap, egy másodpercig összehúzódik, mint az ugrásra készülő vadállat, azután észreveszi a szuronyos katonákat, akik körülveszik és elkezd nevetni): Ha… ha… ha… ha… Nagyon jó. Ez kitünő. Ha… ha… ha…

Almásy (nyugodtan): Siessen kérem a nevetéssel, mert a katonáim rögtön elkisérik… Kovács!… A revolvert kivenni a zsebéből.

Kovács (hozzálát). -19-

A régiségkereskedő (túlzott fenséggel): Kérem én tiltakozom minden erőszak ellen, én tisztességes kereskedő vagyok, én hivatkozom ő excellenciájára, Westerland altábornagyra. (Egyre hangosabban kiabál.)

Almásy: Csend! Ha kiabál, betömetem a száját és meg is bilincseltetem… Kovács!… megmotozni.

A régiségkereskedő (megpróbálkozik méltatlankodással): Kérem, én…

Almásy (nyugodtan): Ön… ön nem Baumann József, nem régiségkereskedő; és én azt hittem, hogy az önök vezérkarának a tisztjei is olyan elegánsan tudnak belenyugodni abba, ami elkerülhetetlen, mint a mi vezérkarunk tisztjei.

A régiségkereskedő (átalakul, kiegyenesedik; álkedélyessége eltünik; hideg gőggel engedi át magát az erőszaknak).

Kovács (átnyujtja Almásynak a kiszedett holmit): Tessék a pisztoly. Itt a tárca.

Almásy (átveszi): Jó… A folytatása majd a hadbiró úrnál… Kovács a foglyot lekiséri a…

A régiségkereskedő (nyugtalanul néz körül, nem jön-e valaki. Nyugtalankodva, lesben állva): Csak egy percet kérek még, csak azt szeretném, ha…

Almásy (udvariasan félbeszakítja): Sajnálom, semmit sem lehet. Ön senkivel sem beszélhet és tovább itt -20- nem maradhat… Kovács, a foglyot átadja az őrnagy-hadbiró úrnak. Az úton az első gyanus mozdulatára lelövi. Két ember megy előtte, kettő szorosan mögötte. Az úton nincs megállás egy másodpercre sem.

Kovács (katonásan ismétli): A foglyot az őrnagyhadbiró úrnak. Első gyanus mozdulatra lelőni. Két ember előtte, kettő mögötte. Megállás nincs.

Almásy: Úgy van… Előre… indulj.

Kovács (tiszteleg, közrefogja a katonáival a foglyot és a baloldali lépcsőn lemegy vele).

Almásy (elgondolkozva néz a távozók után. Azután belenéz a régiségkereskedő tömött nagy tárcájába és figyelmesen nézegeti a benne levő kis papirdarabokat): Hm… hiszen ez nagyon érdekes lesz… (Még mindig a tárcára hajolva:) Nagyon köszönöm magának, kedves kis Paula, hogy fölhivta a figyelmemet erre a derék, bécsi régiségkereskedőre.

Paula (nyugodtan bólint): A második szaván megéreztem, hogy honfitársam. (Elgondolkozva:) Ez az érzékenységem talán azért olyan fájdalmas élességü, mert minden gondolatom a hazámé.

Almásy (gyöngéden bólint. Összehajtja a tárcát): És most mondja meg, meg volt-e elégedve az én tartalékos szakaszvezetőmmel.

Paula (komolyan): Meg. -21-

Almásy: No ugy-e, hogy igazam volt: ugy-e, hogy ez a hadsereg olyan, hogy le lehet vele győzni a maga hazáját.

Paula (idegesen): Ne mondja kérem, hogy a hazámat.

Almásy: Megint igaza van: nem a hazáját, hanem a hazáját is elnyomó zsarnokságot.

Paula (elgondolkozva bólint): Igen… lehet… A nép itt derék, okos és érett, a népben megvannak a fejlett demokráciák jó tulajdonságai; (kissé száraz, előadó hangon:) de a többi osztályok aggasztó romlást tüneteket mutatnak: az emberek tunyák, henyék, elbizottak, gőgösek, szinte alkalmatlanoknak látszanak az állam fenntartására; nincsenek meg bennük az államot fenntartó tulajdonságok, nincs bennük önzetlenség, nincs bennük szolidaritás… nézze, mennyit ettek és mennyit ittak odabent; és katonákat rendeltek ki, hogy zenét is kapjanak a zsiros és füszeres ételek mellé.

Almásy (előbb félig mosolyogva, félig komolyan hallgatta a pedáns kis előadást, azután benéz a kastélyba és ijedten közbeszól): Várjon, kedves kis Paula, majd máskor… most mindjárt itt lesznek a többiek… és én még meg akarom magát kérdezni: mi van a kapitánnyal? -22-

Paula: Theodorival?

Almásy: Igen.

Paula: Mi volna vele? Ostoba… Imád…

Almásy: Nagyszerű. És maga?

Paula: Utálom.

Almásy: Az nagyon jól van… csakhogy… kedves, drága, kis Paula: ne mutassa neki. (Őszinte szorongással:) Ha csak annyira tudna vele jutni, ha csak azt megtenné, ha csak azt a… hogy mondjam?… ha maga a mi jó ügyünk érdekében egyelőre azt az igéretet ki tudná belőle venni, hogy ő… hm… hogy ő magát… pénzzel dúsan ellátja… ha… ha… ha…

Paula (nyugodtan): Ha a szeretője leszek.

Almásy (megkönnyebbülten): Igen.

Paula: Az nagyon könnyű lesz.

Almásy: Azt hiszi?

Paula: Majdnem bizonyos vagyok benne… A férfiak általában hitványul szerelmesek tudnak lenni; de soha én embert nem láttam, aki ilyen nyomorékja lett volna a szerelmi vágyódásának.

Almásy (őszintén): Hát akkor, drága és kedves barátnőm, ha egyedül marad vele… de lehetőleg még ma délután… vegye ki belőle. Pontosan azt: mennyi pénzt költ magára, hogyha… hogyha…

Paula: Hogyha a szeretője leszek. -23-

Almásy (mosolyogva): Igen… Megteszi?

Paula: Meg.

Almásy: Köszönöm.

Paula: Megteszem, bár alig akadt még elém férfi, akit ilyen hevesen utáltam volna, mint ezt a Theodori kapitányt. Milyen ember ez! Szép, kedves, mosolygó: utálom! Ha én ilyen szép férfi volnék, összevagdalnám karddal az arcomat, mint a dervisek Husszein ünnepén. Vagy himlőt oltanék magamba. Hogy legalább ragyás legyek, ha már ilyen szép vagyok.

HARMADIK JELENET.

Voltak, Westerland altábornagy, Beatrix, Törő, Theodori, Radován, több lakáj, közöttük a főlakáj, aki símán siklik ide-oda, mindenütt jelen van és gyorsan eltünik, végül vendégek: hölgyek és férfiak, a vidék előkelősége.

Az altábornagy (a nők elől menekül; szeretetreméltóan védekezik): Nem, nem, hölgyeim, lehetetlen.

Egy fiatal hölgy: Kegyelmes uram: csak azt legalább, hogy nagyhatalommal lesz-e háborunk?

Az altábornagy: De ha mondom, hogy én semmit sem tudok. -24-

A nők: De igen. De igen. De igen.

Egy idősebb hölgy: Hát csak azt, kegyelmes uram, bizonyos-e már a háború?

A fiatal hölgy: Hiszen ha bizonyos, akkor egy nagyhatalommal egészen bizonyosan dolgunk lesz.

Az idősebb hölgy: Dehogy lesz…

A fiatalabb hölgy: Kegyelmes uram: nekem a vőlegényem van behíva…

Az altábornagy: De hölgyeim, ha mondom…

A nők: De igen, de tudja.

Az altábornagy: Ha mondom, hogy nem tudom, hát irgalmazzanak már. Nem tudom.

Törő: Hát tisztelt hölgyeim, irgalmazzanak szegény házigazdánknak. Higyjék el: elhihetik neki, hogy nem tudja.

Az altábornagy (kissé sértődötten): Miért ne tudnám?

Törő: Mert ebben a pillanatban talán még ő felsége a király sem tudja. (Általános fölzúdulás: Óh!… Hohó!… Hogy lehet ilyet mondani.)

Az altábornagy: No hát ez már mégis…

Törő: De hiszen ez világos… és nagyobb tiszteletnek a jelét a király iránt nem adhatja senki, mint az, aki azt mondja: maga ő felsége sem tudja, lesz-e háború. -25-

Az altábornagy: Ezt meg is kell magyarázni.

Törő: Nagyon szívesen… (Leül. A feketekávét szervirozzák körülötte.) A háborút nem mi akarjuk, helyesebben mi nem akarjuk: sem az ország, sem a király. Mi védelmi állásban vagyunk. Most éppen úgy, mint öt évvel ezelőtt, öt évvel ezelőtt úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Az a nagyhatalom, amellyel szemben állunk, öt évről öt évre úgy tesz, mintha nekünk akarna rontani. Nem támad, de idegessé tesz, megijeszt, kifáraszt, izgalomban tart… Mert a maga népének az izgalmával nem törődik, öt évről öt évre megismétli ezt a játékot, amelyről mi sohasem tudhatjuk, mikor válik véres mérkőzéssé. Mikor válik tehát azzá? Majd akkor és nem előbb, ha ez a nagyhatalom elérkezettnek látja rá az időt. Most van-e ez az idő, az csak hónapokig tartó izgalom után derül ki; egyelőre nem tudhatja tehát ő excellenciája, sőt nem tudhatja ő felsége a király sem.

Az altábornagy (dörmögve): No így… így már más…

Törő: Ami egyébként nem is olyan örvendetes állapot.

Az altábornagy: Mi nem örvendetes állapot?

Törő: Az, hogy egy nagy birodalom öt évről öt évre engedi magát megrémíttetni, költekezésre és védekezésre -26- szoríttatni, beteg embernek kikiáltatni, hogy végül szégyenkezve dugja hüvelybe ismét hiába kihúzott kardját és szégyenkezve élvezze a létet a legközelebbi ijesztgetésig.

Az altábornagy (mogorván): Preventiv háború?

Radován (halkan): Az a nagyhatalom, amely velünk szemben áll, a legbelső ösztönét követi, amikor fenyegetőzik és mi a legbelső ösztönünket követjük, amikor védekezünk.

Törő: Vagyis: az a nagyhatalom a terjeszkedő hatalmas és fiatal ország, mi pedig betegek vagyunk és megértünk a pusztulásra.

Radován: Mi, azt hiszem betegek vagyunk… megértünk a föloszlásra.

Az altábornagy (hevesen akar válaszolni).

Törő (közbevág): Ez az, ami nem igaz. Ez a babona az, ami bennünket gyengévé tesz. Ki hitette el velünk, hogy most rajtunk a sor?… Nem rajtunk a sor, hanem ő rajta a sor.

Fölkiáltások: Ah! Rajta! Miért? Hogyan?

Törő: Csak azt legyen bátorságunk kimondani, hogy mi a népeknek szabadságot viszünk, és az egész félelmes hatalom összeroskad, mint a hamú. Csak egyszer merjük azt mondani, hogy a mi demokratikus impériumunk föl akarja osztani ezt a velünk szemben -27- álló birodalmat, mert Keleten a független államoknak egy hosszú sorával akarja Európát elválasztani a fölszabadított népétől: Finnországgal, Lengyelországgal, Ruténországgal, és hol van az a félelmes erő, amely öt évről öt évre meg merte tenni azt, hogy az élet és a halál játékára rákényszerítsen bennünket. Csak egyszer merje a mi birodalmunk megüzenni az elnyomott népeknek… mindnek… hogy velük van, – és megküldte a halálos üzenetet annak a hatalomnak, amely bennünket merészel halállal fenyegetni. (Mosolyogva és nyugodtan beszélt.) Nagyon egyszerű a dolog: az ő fölosztását kell európai programmá tenni. Ez az egész.

Felkiáltások: Bravó! Éljen!

Paula: Nagyon jó, csakhogy akkor sok mindennek át kell itt is alakulnia.

Törő: Majd átalakul.

Paula: Én nem is tudtam, hogy ön ilyen jó osztrák-magyar hazafi.

Törő (nyugodtan): Osztrák-magyar hazafiasság nincs és én azonkivül sem osztrák, de még magyar hazafi sem vagyok.

Paula: Igen hallottam, ön szociálista volt.

Törő: De már nem vagyok. Nem hiszem, hogy akármilyen embertömeggel igazi közösségem volna. -28-

Paula: Akkor miért mondta el mindezt?

Törő: Mulattatott.

Paula (végignézi; nyugodtan): Ön énnekem munkaadóm. De ez nem gátolhat meg annak a kimondásában, hogy ön igen erkölcstelen ember.

Törő: Ön énnekem alkalmazottam, de ez nem gátolhat meg annak a kimondásában, hogy önnek nyilván tökéletesen igaza van.

Paula: Ezekről a dolgokról Magyarországon, úgy látszik, lehet elméskedni és tréfás hangon beszélni. Nekem azonban annyit meg kell mondanom, hogy én az olyanfajtáju emberekben, mint ön, az emberiségnek a leggonoszabb ellenségeit látom.

Törő (még mindig mosolyogva): Annyit nekem is meg kell mondanom, hogy most már látom, miért nem akadt munkaadó, akinél ön egy hónapnál tovább dolgozott volna… Az én erkölcsi züllöttségemen azonban egészen hiába háborodik föl: én az ön kémiai tudását béreltem ki, nem pedig az ön politikai meggyőződését… nekem tehát ön hiába erőlködik, én önt nem fogom kidobni.

Paula: Csakhogy én nem vagyok hajlandó…

Beatrix (közbevág): De kedves Paula, ne haragudjék: hiszen amit Törő mond, azt ő sem veszi komolyan. -29-

Paula: Engem éppen az háborít föl, hogy semmit sem vesz komolyan. (Halkabban:) Én láttam, amint katonalovak a testvéreim véres holttestére léptek… és láttam, hogy barátaimat a börtönbe vitték; és láttam, hogy ezer meg ezer ember hiába halt meg a szenvedő milliók megváltásáért; én nem tudom türelemmel nézni, hogy vannak emberek, akik mindig készen vannak minden árulásra.

Beatrix: De ne higyje, hogy ő áruló tudna lenni.

Paula (hallgat, azután csöndesen): Az ön honfitársai között… akár osztrákok, akár magyarok… tulságosan sokan vannak, akik semmiféle erkölcsi törvényt nem ismernek.

Beatrix: De miért lennének azért árulókká?

Paula (vállat von): Aki azt teszi, ami jól esik neki, az árulóvá lesz.

Beatrix: De nekik nem esik jól az árulás.

Paula: Nem…?

Beatrix: Nem. Semmiféle törvényt nem ismernek, de az árulás nem esik jól nekik.

Almásy (észrevétlenül odalépett az altábornagy mögé): Kegyelmes uram…

Az altábornagy (meglepetve): Szervusz fiu… te már itthon vagy?

Almásy: Szabad egy háromperces audienciát? -30-

Az altábornagy (elvonul vele balra előre): Na mi ujság?

Almásy (nagy lélegzetet vesz): Antal bátyám, kérlek, hallgasd meg nyugodtan, amit mondani akarok: – én ezt a te Baumann álnevü régiségkereskedődet letartóztattam és átadtam az őrnagynak, aki most hallgatja ki.

Az altábornagy: No hallod… én kikérem magamnak…

Almásy: Ez az ember nekem gyanus volt. A gyanumat igazolta az, hogy folyton ott őgyelgett, ahol nem kellett volna…

Az altábornagy: Római régiségeket keresett. Az én engedelmemmel.

Almásy: A Diocletián és Traján nyomait, ami tavaly épült péterhegyi várunkban.

Az altábornagy: Semmiesetre sem volt rossz szándéka…

Almásy: Abban sem, hogy titokban átjárt a Dunán a szerb partra és a román partra, ahol egy kis házat kibérelt?

Az altábornagy: Mi a csudának bérelt volna ez egy kis házat a román parton?

Almásy: Azt nem tudom. Annál rosszabb. Hadiállapotban -31- vagyunk és nem engedhető meg, hogy egy idegen és ismeretlen ember…

Az altábornagy: Nem idegen és nem ismeretlen. A legkitünőbb ajánlásai vannak.

Almásy: Nem engedhető meg…

Az altábornagy: Az nem engedhető meg, hogy te az én megkérdezésem nélkül intézkedjél és hogy ostobaságokat csinálj. Értetted?

Almásy: Értettem… Itt az elfogott Baumann régiségkereskedő tárcája.

Az altábornagy (megnézi a tárcában levő papirokat): Óh!… Óhohó!… Ejnye a keserves mindenségét…

Almásy: Ezt a rajzot katona készítette… Ez a Baumann nem bécsi ember és nem régiségkereskedő, hanem vezérkari tiszt.

Az altábornagy: Ejnye… a keserves hétoltári…

Almásy (gyorsan): Kérlek, hallgass most egy másodpercre.

A főlakáj (odajött, elvette a kávéscsészéket, átadta egy lakájnak).

Az altábornagy: Mi az? Miért mondtad, hogy hallgassak?

Almásy: Mert nem akartam, hogy a főlakájod hallja, amit mondasz. -32-

Az altábornagy: Miért ne hallhatta volna, hogy alaposan kikáromkodom magamat?

Almásy: Mert énnekem ez a főlakáj gyanus.

Az altábornagy: Hát… édes fiam!… Amiben igazad volt, abban igazad volt, de ha a kémkeresésbe belerészegedtél, ne kivánd, hogy én komolyan vegyem, amit részegségedben beszélsz. Az én cselédeim kitünő cselédek és semmi egyebek. A főlakájom tökéletes lakáj és semmi más. És én őket el nem kergetem azért, mert a hulló csillagban is kémet látsz… Most pedig ide hívom Theodorit és…

Almásy (gyorsan): Kérlek, ne hídd ide.

Az altábornagy: Miért?

Almásy (kissé kínosan): Nagyon kérlek… nagyon kérlek rá… hidd el, hogy helyesen cselekszünk… ne szólj Theodorinak egyelőre erről az elfogatásról.

Az altábornagy (elképedve): Miért? (Gúnyosan:) Talán Theodori is gyanus neked?

Almásy (kínosan habozik, azután határozottan): Igenis, Theodori is gyanus nekem.

Az altábornagy (mérgesen nevet): Óriási. Te meg vagy őrülve. Te komolyan meg vagy őrülve.

Almásy: A hadsereg érdekében… és az ország érdekében…

Az altábornagy: Te maniákus vagy… Te megőrültél… -33- Én nem vagyok neked gyanus…? Én nem vagyok kém és áruló?

Almásy: Én könyörögve kérlek…

Az altábornagy (bosszusan): Eh!… (Hangosan:) Theodori!

Almásy (gyorsan): Kérlek, ne szólj neki.

Az altábornagy: Nem szólok neki arról, hogy mivel gyanusítottad. És azt köszönd meg nekem.

Theodori (Paula mellett ült és vele beszélgetett, most fölkel és derülten jön az altábornagy felé): Parancs, kegyelmes uram.

Az altábornagy (megvárja, míg odajön, azután megmutatja neki a tárcából kivett rajzot): Nézze csak ezt Theodori.

Almásy (úgyszólván lesben állva figyel Theodorira).

Theodori (megnézi a rajzot, azután megnézi a tárcát, azután teljes nyugalommal, derülten ránéz az altábornagyra és Almásyra): Ezt a rajzot katonatiszt készítette, – és ez a tárca az állítólagos régiségkereskedő tulajdona. Akit excellenciád elfogatott, mert nem régiségkereskedő, hanem kém.

Az altábornagy (elámulva): Theodori, – nagyszerű! – Honnan tudja?

Theodori: Igy történt? -34-

Az altábornagy: Igy.

Theodori: Nagyon helyesen.

Az altábornagy: De honnan tudta?

Theodori: A tárcát megismertem; és a következtetés könnyü lett volna akkor is, ha ez a régiségkereskedő nekem nem lett volna amúgy is gyanús és ha nem készültem volna rá, hogy excellenciádnak javaslatot tegyek az elfogatására. Csak arra vártam, hogy innen elmenjen, mert nem akartam, hogy az elfogatás excellenciád kastélyában történjék.

Az altábornagy (egy kis szemrehányó éllel Almásy felé): Az talán jobb is lett volna úgy. No, így se nagy baj. De nagyszerü Theodori, hogy ezt is tudta. Semmivel sem lehet meglepni. Hm… és ennek a fickónak a holmiját majd átvizsgáljuk. Theodori ezt ugy-e, elvégzi és…

Almásy (gyorsan): Az őrnagy hadbiró úr nemsokára ideérkezik.

Az altábornagy: Jó; azzal együtt. Nagyszerü Theodori, hogy ezt is tudta. Nézze csak: Almásy azt mondja, hogy vannak itt még mások is, akiket szemmel kellene tartani. De hát ez képtelenség.

Theodori: Nem képtelenség, kegyelmes uram.

Az altábornagy: Micsoda? Maga is gyanakszik valakire? -35-

Theodori: Gyanakodni? Azt nem mondhatom. De a helyzetünk olyan, hogy minden kézre vigyáznunk kell, amely a hadi titkaink körül babrálhat. És itt van egy szépen formált kéz, amely minden figyelmet megérdemel.

Az altábornagy: Micsoda kéz?

Theodori (halkan): A Törő asszisztenséé… a lelkes és kedves idegen kisasszonyé.

Almásy (magánkívül): Azért én a becsületemmel és a fejemmel kezeskedem… (Hirtelen legyűri a dühét. Teljes nyugalommal.) Pardon, – nem kezeskedem érte… Senkiért sem kezeskedem.

Theodori: Hiba is volna.

Az altábornagy: Igen. Mondja csak Theodori…

Theodori: Ez a lelkes kisasszony mindenekelőtt idegen. Másodszor nekem úgy tetszik, hogy erkölcsi tekintetben nem nagyon megbizható.

Almásy (alig birja a dühét megfékezni).

Az altábornagy: Úgy van, úgy van, – engem már többször fölháborított, amit mondott.

Theodori: Végül pedig vegyész, szakértő, éppen a Törő asszisztense, – és nekünk most a legféltettebb kincsünk a Törő találmánya, amely még nincs is egészen a kezünkben. -36-

Az altábornagy: Nagyon helyes. (Aggódva.) De hát mit csináljunk akkor, hogy kézre kerítsük?

Theodori: Ha szabad előterjesztést tennem: egyelőre semmit. Ha elérkezik az ideje, én majd jelentkezem. (A derültsége mosolygássá lesz, meghajlik, halkan:) Hiszen excellenciád észrevette talán, hogy nem töltöm hiába az időt és hogy a legjobb úton vagyok.

Az altábornagy (elragadtatva): Nagyszerü, Theodori. Maga páratlan! Nagyszerü. (Jókedvében nevet; megveregeti a kapitány vállát és félkarral megöleli.)

Almásy (fuldokolva nyelte a mérgét; korrekt hangon): A legsürgősebb teendő mindenesetre az volna, kegyelmes uram, hogy a Törő találmányát végre megszerezzük.

Az altábornagy: Igen, igen… Persze, persze… A hadügyminisztériumból megjött a távirat.

Almásy: Megadják, amit Törő kér?

Az altábornagy: Nem.

Almásy (kétségbeesve): Kegyelmes uram, akkor könyörgök, ne is tárgyaljon excellenciád Törővel, mert eredményt nem ér el, őt ellenben elvadítja… és – ezzel számolni kell, akármi is a véleményünk az egyéniségéről – (keresi a szót:) oktalan elhatározásokra ingerli. -37-

Az altábornagy (Theodorihoz): Hát hallott még ilyet valaha?

Theodori (derülten, nyugodtan): Nem vagyok a főhadnagy úr véleményén. Itt sok millióról van szó, az ország pénzéről, úgy, hogy az alkudozás és a takarékosság nem csupán jog, hanem kötelesség is; – kockázatot pedig, amellyel az alkudozás járna, egyáltalában nem látok.

Almásy (magánkívül): Ha Törő nem kapja a találmányáért azt az árat, amelyet megszabott, akkor elmegy oda, ahol ezt az árat megadják neki.

Theodori (nyugodtan): Én jobb véleménnyel vagyok a Törő hazafiasságáról.

Az altábornagy: Én is. Úgy van… És: köszönöm, elég volt. Mégis csak hallatlan, csak kimondani is: ha itt nem kap elég pénzt, akkor megy máshová… A találmánya nem is ér többet.

Almásy: Minden pénzt megér.

Az altábornagy: Nem igaz.

Almásy: De hiszen mi próbáltuk ki.

Az altábornagy: Hát én pedig nagyon jó helyről ismerem a hibáit… Kitől? Hát a saját emberétől, a másik asszisztensétől, Radovántól.

Almásy: Könyörgök: ne tárgyalj még vele.

Az altábornagy: Fogok: mihelyt a vendégeim elmentek. -38- Elég volt. Köszönöm. Abtreten. (Theodorinak barátságosan int és visszamegy a vendégei közé.)

Almásy (elvegyül a társaságba).

Theodori (rövid séta után visszaül Paula mellé).

(Lent megszólal a zene.)

Az altábornagy (a nőkhöz, akikre nyilvánvalóan nagyon hat a zene): Hölgyeim, a zenekar most tüzes csárdásokat fog játszani. A park nagyon alkalmas rá, nincs kedvük egy kicsit táncolni?

Egy fiatal hölgy (kacér fájdalommal): Ah, holnap, ki tudja, kezdődik a háború; és mi táncra kényszerítsük itt ma azokat, akik holnap talán a halálba mennek?

Az altábornagy (a karját nyújtja; lovagiasan): Eh, katona sorsa: ma a bálterem parkettjén kell megállani a helyét, holnap a csatatéren… (Lemegy a lépcsőn.)

(Vidám zajgás közben lemennek a többiek is.)

NEGYEDIK JELENET.

Paula, Theodori.

Theodori: Maga nem megy le a tánchoz és a zenéhez?

Paula: Nem megyek… Én gyűlölöm a tömeges táncokat és utálom a tömegeknek szervirozott zenét. -39-

Theodori: Pedig maga arra szánta az életét, hogy nagy és piszkos tömegeket szolgáljon.

Paula: Arra.

Theodori: Akkor szeretnie kell a tömegeket. Akkor… (közelebb húzódik hozzá) minden szeretete a tömegeké és… a szeretetéből nem jut senki másnak ugy-e…

Paula (nem veszi tudomásul a közeledést; elnéz a messzeségbe): Igen, de most szomorú vagyok és…

Theodori: És?

Paula: És ilyenkor mindig az jut eszembe: érdemes-e az embernek föláldoznia az életét? Nem mennek-e előre a dolgok én nélkülem is? És nem volna-e okosabb az életet okosan élni? Egyedül lenni? Vidámnak lenni? Boldognak lenni?

Theodori (egyre közelebb húzódik hozzá): Látja, drága kis lány, ez az igazság és ez a bölcseség: csak az én életem az enyém és az ember élje le szépségben az életét.

Paula: Ah, szépségben… Ha az ember el tudná zárni az életét mindentől, ami rút és ami beléje tolakszik…

Theodori (egészen közel hozzá): Kicsi lány: jöjjön velem és bízza rám az életét. Én gyöngéden bele fogom a kezembe és vigyázok rá… Keresek magának -40- egy illatos, selymes és puha fészket… A rózsaszínű éjjeli lámpa a maga puha nyakára veti a fényét… (Még közelebb hozzá.) Vagy felöltöztetem magát (megfogja a kezét) rövidhajú kis lányom… fekete selyemtrikóba… Fekete selyemruhás kis apródom leszel és a nyakamra teszed a lábadat… kis apródom. (Megöleli.)

Paula (elbágyadtan engedi magát; azután megrázkódik és kibontakozik): Ah, mindez szép volna; de hiszen mindez lehetetlen.

Theodori (részegen): Miért volna lehetetlen?

Paula: Mind a ketten szegények vagyunk.

Theodori: Én nem vagyok szegény.

Paula: Egy szegény diákleány és egy szegény katona. Hagyjuk az álmadozást.

Theodori (megöleli): Ide figyelj: én nem vagyok szegény. Én elárasztalak pénzzel; puha nagy bőségben élsz, ha az enyém leszel. Eljössz velem innen?

Paula (kibontakozik): Ah, Theodori, látja, én nem vagyok olyan, mint más nők: – talán szemérmetlenség erről nyiltan beszélni…

Theodori: Nem szemérmetlenség. Okosság.

Paula (szégyenkezve): Talán szemérmetlenség, de én… én olyan bágyadt bölcseséggel nézem a világot, hogy megmondom: én nem tudok már nekivágni a bizonytalanságnak, -41- a küzködésnek és a szükölködésnek. (Szemérmesen:) Tudom, rosszul tettem, hogy ilyen nyiltan beszéltem.

Theodori: Jól tetted, okos kis leányom, rövidfürtös kis apródom… Hiszen én láttam rajtad, hogy ezt akarod mondani és ide akarsz eljutni… Óh, rövidfürtös okos kis fejem: ugy-e egy hét óta gondolkozol azon, hogyan mondd ezt meg nekem?

Paula (lesütött szemmel): Igen.

Theodori: Hát ne félj: innen elmégy Bécsbe; ott berendezek neked egy lakást; és amikor elmégy, már akkor a kezedbe adok… mennyit… tízezer… húszezer… ötvenezer koronát. Elég lesz?… Egy fél évre?

Paula: Istenem, igaz ez?

Theodori: Nem hiszed, kis diáklányom? Úgy fogsz élni, mint egy hercegnő.

Paula: Nem tudom elhinni.

Theodori: Majd elhiszed, ha látod, hogy szórom az édes öledbe a pénzt. (Megöleli.)

Paula: Vigyázzon, jön valaki. -42-

ÖTÖDIK JELENET.

Voltak, Almásy; majd Theodori nélkül.

Almásy: Kapitány úr, jelentem alássan, ő excellenciájához.

Theodori: Megyek. Mi ujság?

Almásy: Az őrnagy-hadbíró úr van itt.

Theodori: Jó. Ön itt marad?

Almásy: Itt kell várnom ő excellenciájára.

Theodori (barátságosan üdvözli mindkettőjüket és elmegy).

Almásy (kiséri, utána néz, azután feszült várakozással visszafordul).

Paula (igent int).

Almásy: Mi az? Vallott?

Paula: Igen.

Almásy: Mit?

Paula: Ha elmegyek vele Bécsbe egy (utánozza) illatos, selymes, puha fészekbe, akkor ad tíz… húsz… ötvenezer koronát.

Almásy: Ezt mondta?

Paula: Ezt.

Almásy (ökölbe szorított kézzel): Oh! Akkor… -43- (Csüggedten:) De hiszen ez még mindig nem elég. Igy ez még mindig nem elég. (Szinte az öklébe harap türelmetlenségében.)

HATODIK JELENET.

Voltak, majd az altábornagy és Törő.

(Az altábornagy hangja hallatszik.)

Almásy: Hát majd meglátjuk. Ezt is: köszönöm kis Paula.

(Az altábornagy hangja lent: Szervusz uraim.)

Almásy: Most menjen innen drága kis Paula… Nagyon köszönöm… Viszontlátásra.

Paula (elmegy).

Az altábornagy: Hol van Törő? Küldd ide.

Almásy: Már szóltam neki.

Az altábornagy: Te menj a többiekhez és ha készen vagytok, szólj nekem.

Almásy: Igen… (Habozik:) Antal bátyám, engedd meg, hogy még egyszer könyörögve kérjelek: ne beszélj még Törővel.

Az altábornagy: No hát ez már mégis… Kikérem magamnak. Elég volt. Hátra arc. Indulj. -44-

Almásy (habozik, de).

Törő (fölsétál hátulról a terraszra).

Almásy (erre sarkon fordul és elmegy).

Az altábornagy (dühös; katonásan): Tessék helyet foglalni.

Törő (felsőbbséges és mosolygó; leül).

Az altábornagy (pattogva): Tudtára adom önnek, hogy a hadügyminisztérium várva-várt táviratát ma délután megkaptam.

Törő (nagyon nyugodtan): Ugy?… Na?… És?

Az altábornagy (bosszantja a Törő felsőbbsége): A hadügyminisztérium az ön találmányát öt millió koronáért átveszi.

Törő (föláll; vár; gőgösen): Nem veszi át.

Az altábornagy: De átveszi. Én föl vagyok hatalmazva…

Törő: Nem veszi át.

Az altábornagy: Miért ne venné át?

Törő: Mert én nem adom.

Az altábornagy (lobog benne a düh, hangsulyozva): Nem adja?! (Nyugodtságot erőszakol magára:) És miért nem adja?

Törő: Én excellenciádnak megmondtam, hogy húsz millió az ára. – Annyi az ára. -45-

Az altábornagy (pattogva): Ez rengeteg pénz.

Törő: Én úgyis ajándékot adok az országnak, a hadseregnek, a hadügyminisztériumnak, a királynak… mindnyájuknak itt.

Az altábornagy (pattogva): Rengeteg pénz. Az ország pénze és nekünk nemcsak jogunk, hanem kötelességünk az alkudozás.

Törő: De ne velem alkudjanak. Mit kolduskodnak én velem…

Az altábornagy (pattogva): Nincs személyre tekintet. A monarchiával szemben mindenki egyforma.

Törő: Mindenki? Én is, aki győzhetetlenné teszem azt, aki mellé odaállok? Velem kolduskodnak, aki az életet és a halált tartom a kezemben? (Teljes indulattal, úgy hogy az altábornagy szinte megszeppen tőle:) Mit tudja ön: nem azért várakozik-e az a hadsereg, a mely velünk szemben áll hetek óta, mert még nem tudja, hogy én ki mellé állok? Mit tudja ön, nem jelenti-e a békét, ha én önöknek adom a találmányomat és nem jelenti-e a háborut és a vereséget, ha másnak adom?

Az altábornagy (megzavarodva): Akkor ingyen kell ideadnia. Köszönettel fogadnia, akármit kap érte. Akkor annál inkább a hazafiasság parancsára kell hallgatnia. -46-

Törő: Eh!… Én mondtam már, hogy én nem tartozom senkihez.

(Szünet.)

Az altábornagy: Ön katonatiszt volt.

Törő: És nem egészen önként távoztam. Az adósságaim miatt el kellett mennem és belekerültem egy olyan nyomoruságba, hogy a száraz kenyérhéjakat szedtem volna föl az utcán, ha nem szégyeltem volna. Velem hát így hiába beszélnek… Összegezem azt, ami mondanivalóm még van: az én Hungaritom félelmesebb minden eddig volt robbanószernél; minden fegyver értékét megtizszerezi, az ágyúét megötvenszerezi, azt, akinek a tulajdonában van, győzhetetlenné teszi… Az ára húsz millió… Adok újabb huszonnégy órát, az alatt még nyilatkozhatnak önök: akarják-e, vagy nem.

Az altábornagy: A hadügyminisztériumnak utolsó szava volt az, hogy a találmányt öt millióért átveszi.

Törő: Akkor az én utolsó szavam az, hogy a hadügyminisztérium ostoba és hogy az öt milliójára fütyülök.

Az altábornagy (ki akar fakadni): Ejnye a keserves… (Legyüri a mérgét:) És mit szándékozik ön cselekedni? -47-

Törő: A vendégszeretet itt megköszönöm és megyek oda, ahol okosabb hadügyminiszterek vannak.

Az altábornagy: Megy, hogy eladja másnak?

Törő (komolyan): Megyek, hogy eladjam másnak.

Az altábornagy (nevetni kezd).

Törő: Mit nevet?

Az altábornagy (nevetve, recsegő hangon): Hát azt hiszi maga, hogy mi magát innen elengedjük?

Törő (fenyegetően): Mi?

Az altábornagy (recsegve): Hát csak nem hiszi?… Háborús időben?… Hogy engedjük… menjen az ellenséghez?

Törő (villámló szemmel, ökölbe szorított kézzel néz vele farkasszemet. Az Almásy érkezése elhallgattatja készülő dühkitörését).

HETEDIK JELENET.

Voltak, Almásy; majd Törő egyedül és Radovánnal.

Almásy: Kegyelmes uram, jelentem alássan: az iratok átkutatásával készen vagyunk, az őrnagy-hadbiró úr kéreti excellenciádat.

Az altábornagy: Megyek. (Törővel le akarja zárni -48- a beszélgetést.) Na! Na! Hát itt kell maradni békességben. Maradni. Meggondolni a dolgot. Elfogadni, amit ajánlottunk. Na! Majd estére azután megbeszéljük a dolgot. Na.

Törő (hideg gőggel, elfojtott dühvel hallgat).

Az altábornagy: No, isten velünk. Na, – nichts für Ungut! – Szervusz, szervusz. (Indul.)

Almásy (aggódva nézte Törőt, halkan): Szabad nekem, kegyelmes uram, néhány szót váltani Törővel?

Az altábornagy: Most nem. Most hagyd. Hadd rágódjék egy kicsit. (Elmegy.)

Almásy (kelletlenül vele megy).

Törő (egyedül maradt; fogcsikorgatva néz utánuk és ökölbeszorított kézzel néz körül. A dühe egyre nő; egyszerre elszánja magát és rögtön hangosan kiált): Radován!

Radován (rögtön megjelenik a kastély felől. A főlakáj nyitotta ki előtte az ajtót. Mind a ketten hallgatóztak): Tessék.

Törő: Radován, én innen rögtön el akarok menni.

Radován (lesben állva): Nehéz lesz. Ezek majd erőszakkal is vissza akarnak tartani bennünket.

Törő: Hát akkor meg kell csalni őket. Csináljon valamit, – bánom is én, – én nem maradok itt.

Radován: Ha ön csakugyan nem fél tőlük… -49-

Törő: Én? Kinevetem őket.

Radován: És ha ön csakugyan tárgyalni akar azokkal, akik a találmányát meg akarják venni…

Törő (egy másodpercnyi habozás után): Tárgyalni akarok velük. Ha megadják azt az árat, amelyet kivánok, eladom nekik.

Radován: Ők nagyobb árat adnak, mint amennyit ön kíván. Ha tehát ön nem fél ezektől itt…

Törő: Nem félek, ha mondom.

Radován: Akkor egy félóra mulva indulhatunk, egy óra alatt a Dunához érünk és estére szerb parton vagyunk.

Törő (megütődve): Szerb parton? Oda nem megyek.

Radován: Hát román parton, ha úgy tetszik. (Szünet.) Az jó lesz?

Törő: Az jó lesz. (Szünet.) Át a Dunán. Ott szabad ember vagyok és szabadon alkuszom. Az jó lesz.

Radován: Egy félóra mulva, – egy negyed óra mulva itt leszek, – addig vigyázzon arra, amit tesz, – észre ne vegyék, hogy menni készülünk.

Törő (előbb nem akar a tettetésbe beleegyezni, azután fanyarul): Jó, majd vigyázok. (Elmerülten gondolkozik. Felkapja a fejét. Csenget.)

Radován (elmegy. Ismét a főlakáj nyitja ki az ajtót -50- előtte. Távozás közben visszafordul. Inkább a főlakájnak, mint Törőnek): El kell távolítani az altábornagyot és Almásyt.

Törő (vállat von).

A főlakáj (bezárja mögötte az ajtót).

Törő (mélyen elmerülten gondolkozik, azután felkapja a fejét. Csenget).

A főlakáj (rögtön belép).

Törő: Hol van a bárónő?

A főlakáj: Lent a parkban. Néhány vendég még csak most búcsúzik.

Törő: Köszönöm. (Hátul lemegy a parkba.)

A főlakáj (utána néz; utána akar menni).

NYOLCADIK JELENET.

A főlakáj, Theodori, Az altábornagy, Almásy.

Theodori (balról feljön a terraszra és át akar menni a kastélyba).

A főlakáj (észreveszi; visszafordul, feljön a lépcsőn a terraszra, körülnéz, nem lát senkit, halkan megszólal): Kapitány! -51-

Theodori (hátrafordul, megrettenve körülnéz, azután, mintha nem is a főlakájjal beszélgetne): Mit akar?

A főlakáj: Az altábornagyot egy félórára távolítsa el innen.

Theodori: Lehetetlen.

A főlakáj: Meg kell lennie.

Theodori: Nincs rá semmiféle mód.

A főlakáj (nyugodtan:) Keressen.

Theodori: Semmiféle ok nincs rá.

A főlakáj: Akkor csináljon okot… Itt jön… (Parancsolón.) Ön majd hazudik neki valamit.

Theodori: Igen, majd…

A főlakáj (kisurran a kastély felé).

Theodori (sóhajtva töröli meg a homlokát, azután hirtelen kihúzza magát és az érkező altábornagy felé fordul).

Az altábornagy (jön Almásyval:) Hát ez hallatlan Theodori, ez a gazfickó mindent tudott. Nagyon kell vigyáznunk.

Theodori: Igen, kegyelmes uram; és ezért arra is kérem excellenciádat, jőjjön le velem azonnal a barakkokhoz.

Az altábornagy: Dolgom van az irodában.

Theodori: Kérem excellenciádat, halassza ezt el és -52- jőjjön le rögtön a barakkokhoz, mert… mert… (kétségbeesve gondolkozik).

Az altábornagy: Miért Theodori?

Theodori (eszébe jutott, amit mondania kell:) Ugy-e excellenciád keményen bánt most Törővel?

Az altábornagy: Igen.

Theodori: Törő elbizakodott, gőgös és beszámíthatatlan,… az imént különböző parancsokat osztott ki… és nekünk pótolhatatlan veszteség volna, ha a barakkokban őrzött anyag elpusztulna.

Az altábornagy: Ez igaz. (Almásyra néz.)

Almásy: Az anyag Törő nélkül teljesen értéktelen. Nem az anyagra, hanem Törőre kellene vigyáznunk.

Theodori (nagyot lélegzik:) Törő, azt hiszem, maga is ott van már a barakkoknál,… jó ha meg tudjuk előzni… és bebizonyosodott, hogy sohasem lehetünk elég óvatosak. Én azt hiszem, a barakkokat mindenképpen sürgősen meg kellene védenünk.

Az altábornagy: Ez igaz. Ne sajnáljuk a fáradtságot. (Indul balra.) Én, ha kell, egy egész zászlóaljat kirendelek a barakkok őrzésére… (Kimegy.)

Theodori (vele megy).

Almásy (kelletlenül követi őket). -53-

KILENCEDIK JELENET.

Törő, Radován; majd Törő, Beatrix.

Radován (jön jobbról, Törőt keresi. Várakozik. Meglátja Törőt, aki a parkból jön): Jőjjön kérem.

Törő: Mi az?

Radován: Minden rendben van. Indulhatunk.

Törő: Én még nem megyek.

Radován: De minden perc elveszíthet bennünket. Az altábornagy minden percben visszafordulhat.

Törő: Mindegy. Én még nem megyek.

Radován: De mire vár? Hiszen ez őrültség.

Törő (lenéz a parkba): Most hagyjon itt engem. Egy félóra múlva jőjjön vissza.

Radován: Nem várhatunk egy félórát.

Törő: Eh, menjen most innét.

Radován (észreveszi a közeledő Beatrixet): Ah, ezért… Most esztelenséget akar csinálni.

Törő (nem törődik vele; néz Beatrix felé).

Radován: Őrültséget akar csinálni… Tönkretesz mindent egy őrültségért. Itt akar maradni? Fogságban akar maradni? -54-

Törő: Most takarodjék innen… És tíz perc múlva indulunk.

Radován (visszavonul:) Tizenegy percünk már nincs. Hát siessen.

Törő (legyint neki, hogy menjen el).

Radován (kihuzódik).

Beatrix (feljön a terraszra).

Törő (elébe megy; szinte komoran): Köszönöm, Beatrix, hogy idejött.

Beatrix (őszintén): Azt hiszem semmi oka sincs az ilyen őszinte köszönetre, mert én akárhová elmentem volna, ha azt mondja, hogy beszélni akar velem.

Törő (nehéz lélegzettel): Igen, beszélni akarok magával Beatrix.

(Szünet.)

Beatrix (vár, azután megkérdezi): És mi mondanivalója van nekem?

Törő (habozik, nehezen mondja meg, szinte komor elszántsággal): Az Beatrix, hogy én szeretem magát. (Hosszú szünet.) És mi mondani valója van erre magának?

Beatrix: Hiszen… hiszen maga azt régen tudja. (A kezét nyujtja neki.)

Törő (lassan, szinte komor áhítattal megfogja a -55- kezét, magához vonja és szinte keserű mámorral megöleli. Hosszú ölelés).

Beatrix (lesütött szemmel, de őszintén): Én szégyennek tartottam volna egy percig is titkolni, hogy szeretem.

Törő (sötéten, mámorosan): Én pedig, drága szerelmem, szégyennek tartottam volna a maga szerelméért úgy jelentkezni, mint ahogyan most mégis jelentkezem: könyörögve, koldus gyanánt, kudarc után és szegényen.

Beatrix: Maga gazdag. A leggazdagabb. És erős. A legerősebb. És mindent el fog érni, amit akar… És én úgy bízom magában, mint egy istenben.

Törő (mint valami drága illatot, úgy szívja be ezeket a szavakat): Akkor Beatrix én most szegényen, de a magamban való teljes hittel elmegyek innen és maga velem jön.

Beatrix (igent int).

Törő (boldogan): Igen? Velem jössz?

Beatrix: Igen. Hová?… Mikor?… Miért?

Törő (komoran, fanyarul): Hová? Még nem tudom. Mikor?… Most rögtön.

Beatrix (bámulva áll föl): Most rögtön?

Törő: Nem jössz? -56-

Beatrix: Nem.

Törő: Miért?

Beatrix: Mert ezt nem tudom… mert ezt nem értem… mert ez szökés, mert ez csalás. Én megyek akkor, ha tudom, miért kell mennem, ha oda mehetek az apámhoz és azt mondhatom neki: apám, én most elmegyek.

Törő: Beatrix… én velem most kell eljönnie, kérdés nélkül és habozás nélkül és azonnal.

Beatrix (megrázza a fejét): Igy én nem tudok.

Törő (fanyar fájdalommal; habozva, lehajtott fejjel): Akkor…

Radován (megjelenik jobbról).

Törő: Akkor isten vele, Beatrix.

Beatrix (halkan, értetlenül): Isten vele.

Törő (indul).

Beatrix (fölsikolt): Megálljon. Hát istenem… Hát miért kell? Hát mondja meg…

Törő (odalép hozzá, elszántan): Beatrix… nekem el kell szöknöm innen, mert itt nem vagyok szabad ember. Menekülnöm kell olyan helyre, ahol ura vagyok magamnak és ahol azt, ami az enyém, amit én teremtettem, a találmányomat, annak adom el, akinek akarom… És most már csak perceim vannak… Ezért. -57-

Beatrix (megdermedve): De hiszen az árulás.

Törő (türelmetlenül): Én nem tartozom senkihez…

Beatrix (ugyanazon a hangon):… ez árulás és bűn, és maga a fájdalomba és a veszedelembe megy. (Föláll, megsímogatja a homlokát, fölemeli a fejét.) Magával megyek.

Törő (örömmel): Rögtön jönnie kell, Beatrix. Most. Velem.

Beatrix: Megyek, most, magával.

Törő (vezeti őt; együtt kimennek).

Radován (velük megy).

(A kastélyba vezető ajtó bezárul mögöttük. Autó zaja hallatszik. A terrasz egy ideig üresen marad, azután balról Almásy jön, végigrohan a terraszon, be a kastélyba, onnan nemsokára visszajön Paulával, az altábornagy elé, aki lihegve jön balról.)

Almásy (az altábornagynak): Ők voltak azok. (Fogcsikorgatva:) Theodori azért csalt el bennünket, hogy ezek szökhessenek.

Az altábornagy: Szamárság… Telefonozz inkább a dunai őrségnek, hogy tartóztassa fel őket.

Almásy (legyint, mint aki ezen túl van): Megpróbáltam. A telefondrótok el vannak vágva. -58-

Az altábornagy: És utól nem érhetjük őket.

Almásy: De… Én megyek… (Indul. Tagolva:) Én utólérem őket. És Törő vagy visszajön, vagy megölöm. (Elrohan.)

(Függöny.)


-59-

MÁSODIK FELVONÁS.

Kert közepén álló ház emeleti szobája. Hátul bejárat. Jobbra és balra folyosóra nyíló ajtó. Hátul ablakok zárt ablaktáblákkal. -60-
-61-

ELSŐ JELENET.

A főlakáj, Radován, Törő, Beatrix.

(A kis társaság hosszu és izgatott futás után érkezik meg; a hátsó ajtón. – Az ajtó mögött lépcső van, ezen kellett fölrohanniok. – Az ajtó fölrántódik; elsőnek lép be a főlakáj, aki vezette a társaságot, azután Radován, majd Beatrix és végül Törő. – Törő szótlan és komor.)

A főlakáj: Ide jőjjenek… Gyorsan be az ajtón… A lépcsőház még nem ad védelmet a golyók ellen… (Törőhöz idegesen:) Siessen kérem, oda még betévedhet egy golyó.

Törő (lassan és komoran bejön).

A főlakáj (behuzza mögötte az ajtót): No most -62- aztán lövöldözhetnek, ha a román határőrség el nem rontja a mulatságukat.

Radován: Vagy, ha jobbnak nem látják egyszerüen átrándulni ide.

A főlakáj (felsőbbségesen): Legyen nyugodt… itt már román területen vagyunk.

Radován: A Dunán is román területen voltunk, mégis fütyültek körülöttünk a golyók.

A főlakáj (büszkén): De itt a mi követünk védelme alatt vagyunk.

Radován (nagyon fanyarul, mindig mély keserüséggel, szinte tompa dühvel beszél): Van az önök követének egy ezred bakája is, hogy megvédjen bennünket, ha azok mégis meggondolják a dolgot és átrándulnak ide?

A főlakáj (gőggel): Legyen nyugodt, nem rándulnak át. Mert az átrándulás, az azt jelenti, hogy a mi fővezérletünk rögtön kiadja a parancsot a háboru megkezdésére.

Radován (teljes, keserű, harapós dühvel): És ön azt hiszi, hogy a háborutól odaát félnek? – és nem az önök fővezérlete fél tőle?

A főlakáj (bámulva): Mi történt önnel? Most bennünket gyülöl? (Nézi.) Eh… ön mindenkit gyülöl… (Óvatosan kinyit egy ablaktáblát.) A lövöldözés különben -63- úgy látszik abbamaradt… Igen… Teljes csönd… Itt biztosságban vagyunk… (Kinyitogatja az ablaktáblákat.) Nem értem, hogyan üldözhettek bennünket… a telefonvezetékek el voltak vágva… Az üldözőink huszárok voltak; tornyirányban próbáltak az automobil elé vágni… Mindenesetre helyes volt, hogy nem hallgattunk az öreg paraszt könyörgésére és kilyukasztottuk a másik csónakot.

Radován: Ha a bárónőre hallgattunk volna, már fogságban volnánk. (Szünet.) Minek ijedős asszonyokat hozni az ilyen útra.

Beatrix (ijedten néz rá).

Törő (föl akar lobbanni, azután gőgösen hallgat).

A főlakáj (befejezte a rendezgetés munkáját): Igy… rendben van… (Megáll. Udvariasan, nem lakáj módra, hanem házigazda módjára:) És most talán lesz majd részem abban a szerencsében, hogy megismerkedhetem a bárónővel. (Törőre néz.)

Törő (komoran hallgat):

Beatrix (zavarodottan): De hiszen én önt már ismerem, Schmidt úr.

A főlakáj (udvariasan): A bárónő nem ismer… Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Golovin Miklós… kapitány. (A bemutatkozás szól Törőnek is.)

Beatrix (elfogódottan bólint). -64-

Törő (komoran meghajol).

Golovin (szeretetreméltóan): Engedjék meg, hogy átvegyem itt a házigazda szerepét… Remélem, sikerül elég kényelemmel ellátnom mindnyájukat… A bárónőnek teljes garderobera lesz szüksége, arról természetesen gondoskodunk… csak holnap reggelig kérem a szives elnézését.

Beatrix (elfogódottan): Nagyon szeretetreméltó.

Golovin (benyul a zsebébe és egy papirlapra rajzolt skiccet vesz elő): Engedjék meg, hogy megismertessem önöket a ház berendezésével is. (A skiccről olvassa:) Ez itt a társalgó; balra az ebédlő van; jobbra folyosó: hálószobák… egy, kettő, három… méltóztassék majd választani… A földszinten mi helyezkedünk el… (Törőhöz:) ott egyébként teljesen berendezett laboratórium is várja önt… A háznak villamos telepe van, itt tehát (keresi a villamos-lámpa csavarját) rögtön teljes világosságot teremthetünk. (Fölcsavarja a lámpát. Világosság.) Igy… Parancsolják talán most mindjárt a vacsorát is? (Hallgatás.) Nem? (Szünet.) Később?

Beatrix (habozva): Azt hiszem, kilenc óra tájban… most még nyolc óra sincs.

Golovin: Nagyon helyes. Lehetek más valamiben szolgálatukra? (Hosszu szünet.) Ha semmiben, akkor -65- (Törőhöz:) mi talán elintézhetnők a mi ügyünket. (Alig észrevehető, inkább csak az udvariasság kedvéért való mozdulat a válasz.) Igen? Akkor talán nem terheljük ezekkel a komoly dolgokkal a bárónőt, akinek nyilván kellemes is volna egyedül maradnia.

Törő (komoran): Nekem az a kivánságom, hogy a bárónő is legyen jelen a… tárgyalásnál.

Golovin: Amint parancsolják. Mi tehát megvesszük az ön találmányát nem húsz, hanem huszonöt millió koronáért, amely huszonöt millió korona a Credit Lyonnais bukaresti testvérintézeténél máris az ön rendelkezésére áll. Azonkívül ha ön formálisan az én kormányom szolgálatába lép, mi még tiz évig fizetünk önnek évenkint egy fél millió frankot, amely fél millió frank felvehető minden év julius elsején a Credit Lyonnais párisi főintézetében.

(Hallgatás.)

Törő (lesütött szemmel): Miért… miért… kívánják önök, hogy én az önök kormányának a szolgálatába lépjek?

Golovin: Hm… szeretnők hivatalossá tenni azt a ránk nézve valóban örvendetes összeköttetést.

Törő (felnéz): Hogy minden lehetősége megszünjék a hazatérésemnek?

Golovin (udvariasan): Ha parancsolja: igen. -66-

Törő (fanyarul): Ez még mindig nem akadálya annak, hogy én a találmányomat idővel egy más hatalomnak, – esetleg magának az osztrák-magyar monarchiának eladjam.

Golovin (habozik, azután nagyon udvariasan): Nem akadálya, – de mi tökéletesen megbizunk az ön becsületében.

Törő (szinte felszikrázik a haragja erre a bókra, azután erőt vesz magán és keserűen, gúnyosan legyint egyet).

Golovin: A döntő az, hogy megegyeztünk. (Hallgatás.) Tehát megegyeztünk. Ez a döntő. És minthogy ránk nézve nagyon kívánatos a dolog sürgős lebonyolítása, bátor vagyok önt megkérni rá, fáradjon le velem a földszintre, hogy a laboratóriumot önnek megmutathassam. (Szünet. Félig most már Radovánhoz is, aki eddig hallgatva állott.) Szabad kérnem talán erre… (A jobboldali folyosó felé mutat.)

Radován (indul).

Törő (rövid habozás után): Kérem az urakat, menjenek előre. Én szeretnék a… a menyasszonyommal pár szót váltani.

Golovin: Kérem. Parancsoljon. Majd erre kérem azután, hogy utánunk fáradjon. (Meghajol, kimegy Radovánnal. Utközben:) Ami önt illeti… (Elmentek.) -67-

MÁSODIK JELENET.

Törő, Beatrix.

(Egymástól messze megállnak és hosszan és hallgatva nézik egymást.)

Törő (szintelen, szinte rekedt hangon, szándékos közömbösséggel, száz más szót beleszorítva a torkába): Hm… (Rágja a szavakat, teljesen nyugodtan:) Beatrix, – a ruhája elrongyolódott.

Beatrix (elfogódva): Igen, – elszakadt. (Szünet. Közömbösen:) A mikor a csónakból kiugrottunk.

(Szünet.)

Törő (rekedten, gőgösen): Lihegve kellett futni. És elbotlott. Kétszer is.

Beatrix (zavarodottan simogatja végig magát): Ah, semmi…

Törő (reszkető, elbiggyesztett ajakkal): Lövöldöztek ránk. A vízbe csapkodtak a golyók. (Közelebb megy hozzá. Más hangon:) Félt?

Beatrix (egyszerüen): Igen. Dideregtem. Még most is didergek. (Összeborzong.)

Törő: Adja ide a kezét, Beatrix.

Beatrix (odaadja a kezét): Hiszen a maga keze is jéghideg. -68-

Törő (elereszti a kezét. Halkan és monotonul): Bocsásson meg nekem Beatrix… hogy elrongyolódott és bepiszkolódott a ruhája. És hogy lihegve és elbotolva szaladnia kellett.

Beatrix (a kezét nyújtja neki): Én magát szeretem és…

Törő (megcsókolja a kezét, nem ereszti el, gyorsan, őszintén): Nem bánta meg? Eljönne még egyszer?

Beatrix (nem válaszol, folytatja a mondatát): … és oda megyek, a hová maga hí.

Törő: Eljönne mégegyszer?… Erre feleljen.

Beatrix: Előbb feleljen maga: megtenné még egyszer?

Törő (elereszti a kezét, elfordul, az ajkába harap, visszafordul, megáll; gőgösen és fölemelt fejjel): Megtenném még egyszer. (Megfordul és kimegy.)

Beatrix (összekulcsolt kézzel sokáig mozdulatlanul néz utána).

HARMADIK JELENET.

Beatrix, Almásy.

Beatrix (föláll, sóhajtva körülnéz, megborzong az idegenségtől, az ablakhoz lép és kibámul a sötétségbe). -69-

(A baloldali ajtó villámgyorsan fölnyílik és rongyolt ruhában, porosan, gyorsan, de szinte zajtalanul beugrik rajta Almásy. Az ajtót halkan és gyorsan bezárja maga mögött és mozdulatlanul megáll.)

Beatrix (visszafordul, halkan fölsikolt, azután megismeri Almásyt és a szájára szorítja a kezét, hogy a sikoltását visszaszorítsa. Szünet): Ah, te vagy az?

Almásy: Én.

(Szünet.)

Beatrix: Te üldöztél bennünket?

Almásy: Én.

Beatrix: A golyóitok én körülöttem röpködtek… (Szünet.) Mit akarsz itt? (Szünet.) Minek jöttél ide?

Almásy: Én Törőt vagy visszatérítem, vagy megölöm.

Beatrix (hevesen:) Menj el innen…

Almásy (közelebb lép hozzá; halk fájdalommal): Bea, te engem elárultál.

Beatrix (hevesen akar válaszolni, de azután halkan és dacosan csak ennyit felel): Bocsáss meg, én téged nem szeretlek.

Almásy (fájdalmas ajkrándulással veszi tudomásul a választ): De ebben a hitvány árulásban vele tartani… vele elmenni… A milliók kedvéért vele lealacsonyodni… (Szünet.) Miért jöttél el vele? -70-

Beatrix (küzd az érzelmeivel; gőgösen): Mert én őt szeretem és én odamegyek, ahová ő hí engem.

Almásy (fájdalmas ajkbiggyesztéssel, fanyar fejbólintással veszi tudomásul a választ. A foga közt halkan): Asszony!

Beatrix: És én neked azt mondom: innen menekülj. És ilyen hangon vele ne beszélj, mert ő… mert ő… olyan, mint egy király; engem hagyj vele egyedül; és megölni őt ne próbáld… mert én őt visszatérítem… de ha te merészeled csak a kezedet is fölemelni ellene… (Teljes asszonyi dühvel akar vele szembe szállni, de hangokat hall a folyosó felől és félbeszakítja magát.) Jönnek… Menekülj innen… Rejtőzz el legalább.

Almásy (komoran): Hová?

Beatrix (a baloldali ajtót, nem a lépcsőházba, hanem az ebédlőbe nyílót fölnyitja): Ide… Próbáljuk meg, talán nem vesznek észre… (A jobboldali folyosó felé figyel.) Siess.

Almásy (bemegy az ajtón).

Beatrix (sápadtan várakozik). -71-

NEGYEDIK JELENET.

Beatrix, Golovin, Törő, Radován és két fegyveres ember.

Golovin: Bárónő!… ide bejött egy idegen ember.

Beatrix (habozva): Nem, idegen ember ide nem jött be.

Golovin: Nem?… (Lassan:) A bárónő bizonyos benne, hogy idegen ember ide be nem jött?

Beatrix: Én… (Dacosan:) Bizonyos vagyok benne…

Golovin (figyelmesen ránéz, azután egyenesen nekiindul az ebédlő ajtajának): Minthogy a bárónő bizonyos benne…

Beatrix (ideges mozdulatot tesz, mintha utána akarna kapni).

Golovin (odaért az ajtóhoz, kinyitja, benéz a szobába és folytatja a mondatot): Kénytelen vagyok a főhadnagy urat fölszólítani, jőjjön vissza ide miközénk.

Almásy (megjelenik az ajtóban, nyugodt; az a szándéka, hogy ha kell harcol és átvágja magát).

Golovin: Ime mégis…

Beatrix (kétségbeesve törte a fejét, mit tegyen. -72- Most lázasan, szinte kiáltva és egyúttal Törőnek könyörögve mondja): Nem… Mert hiszen ő nem idegen… Ő mi hozzánk tartozik, mert velünk tart.

Golovin (kételkedve hallgat, azután Törőhöz fordul): Nem gondolja uram, hogy a bárónő ismét téved?

Törő (habozik).

Beatrix (remegve néz Törőre, az egész lelke benne könyörög ebben a pár szóban): Ő hozzánk tartozik.

Golovin (Törőhöz, most már kurtán): Igaz ez?

Törő (hosszú kutató pillantást vet Beatrixre. Lenyelve az izgalmát, szaggatottan): Igaz… Ő hozzánk tartozik… Nekem… barátom… és én vártam, hogy utánam jön.

Golovin (gondolkozva): Ah, ez meglepő fordulat… (Szünet. Vizsgálja őket.) És ha én ezt nem hiszem?

Törő (habozik, azután gőgösen): Önnek kötelessége elhinni azt, amit én mondok.

Golovin: Úgy?… Hm!… Jó… (Erőt vesz az ágaskodó haragján.) Rendben van. Hozta isten… Annál jobb… (Nagy lélekzetet vesz.) Annál jobb, mert most már akkor annál több joggal (Törőhöz:) és annál teljesebb bizalommal kérhetem meg önt, jöjjön vissza velünk a laboratóriumba és ismertesse meg velünk az eljárását. Az én embereim készen vannak.

Törő: Ah… igen… igen… (Unottan:) A baj -73- az, hogy az ön embereinek előbb egy egész kis tanfolyamra van szükségük, mert különben kész veszedelem velük…

Golovin (szárazon): Megnyugtathatom… Az én embereim a mi arzenálunk legkitünőbb és legtapasztaltabb altisztjei.

Törő: Úgy?… Hm… De… hm… a laboratórium anyagfölszerelése hiányos és szükség lesz rá, hogy egyetmást előbb…

Golovin: Tévedés… Minden anyagunk éppen úgy megvan, mint az ön otthon hagyott barakkjaiban… (Radovánhoz:) Megvan minden anyagunk?… Igen, vagy nem?

Radován (vonogatja a vállát, epésen válaszol): Megvan.

Törő: Igen… de sötét este van és a világítás…

Golovin: Villamos ívlámpáink vannak.

Törő: És… (További kifogásokat keres, azután föllobbanó gőggel szakítja félbe magát:) Eh… fáradt vagyok.

Golovin (küzd az indulatával): Vagyis… vagyis… ön nem hajlandó… ön nem hajlandó a laboratóriumba lejönni és…

Törő (hideg gőggel): Ma nem. -74-

Golovin (forró, halk dühvel): És ha én önt kényszerítem?

Törő (szinte már derült gőggel): Ki?… Ön?… Engem?… (Szünet.) Ha azt hiszi, hogy módja van rá és ha azt hiszi, hogy okos dolog… próbálkozzék meg vele.

Golovin (fogcsikorgatva): Van énnekem egypár eszközöm, amely elolvasztja a gőgöt és a makacsságot.

Törő (gőgösen): Próbálkozzék meg velük. (Beatrixhez, könnyedén:) On l’a gratté et voilà le cosaque.

Golovin (egy másodpercre úgy látszik, fölrobban a dühe, azután erőt vesz magán): Én… (Az indulat akadozóvá teszi a beszédét.) Én katona vagyok és kijelentem önnek, hogy azt, amit én a hadseregem számára egyszer megszereztem, soha a kezemből többé ki nem bocsátom.

Törő: Én pedig kijelentem önnek, hogy én sem önnek, sem az ön hadseregének a hatalmában nem vagyok.

Golovin: Ön szerződött velünk.

Törő: Úgy van. Én szerződtem az ön kormányával; vele egyenlőrangú szerződő fél vagyok. Az ön kormánya fizet nekem huszonöt milliót és ezért én kezébe adom a győzelem eszközét. Amely nélkül a háborúját -75- nem meri megkezdeni… De ma nem… Azt mondtam, hogy ma nem… Tehát ma nem.

Golovin (hosszan gondolkozik): Jó… Tehát holnap… Rendben van, várunk holnapig… Addig is: a főhadnagy urat, aki önnek szövetségese, én… hm, sem el nem fogatom, sem főbe nem lövetem. (Int a két fegyveres embernek, akik rögtön kimennek.) A főhadnagy úr itt maradhat… De természetesen nem addig, amíg ő látja jónak, hanem addig, amíg én látom jónak. Ez, ugyebár, természetes?

Törő: Ez… hm… természetes.

Golovin: Nagyon örülök, hogy egy nézeten vagyunk… Akkor én egyelőre vissza is vonulhatok, csak egyre óhajtom mindnyájuk figyelmét fölhívni… A ház minden kijáratánál most már fegyveres őr áll… Ezek a fegyveres őrök parancsot kaptak rá, hogy mindenkit, aki a házat el akarja hagyni, akárki legyen is, azonnal, fölszólítás nélkül, lőjjenek le… A házat csak az én kíséretemben lehet elhagyni… Azt hiszem, helyes volt, hogy erre a körülményre fölhívtam a szíves figyelmüket.

Törő (hidegen): Igen… a figyelmeztetést köszönjük…

Golovin (katonásan összecsapja a bokáját, sarkon fordul és elmegy). -76-

ÖTÖDIK JELENET.

Törő, Almásy, Beatrix, előbb Radovánnal, aztán Radován nélkül.

(Amint az ajtó Golovin mögött bezárul, a társaság feszült és merev várakozásban marad egy másodpercig. De csak egy másodpercig. Azután Törő és Almásy rögtön szikrázó szemmel fordúlnak egymás felé. Beatrix pedig közbeveti magát. Mindez alig történik szavakkal, inkább mozdulatokkal.)

Törő (gőgösen): Én téged…

Almásy: És most…

Beatrix (közbeveti magát, hogy fölhivja a figyelmüket Radován jelenlétére): Kérlek, ne beszéljetek… Hallgassatok…

Törő (megértette a figyelmeztetést): Ah…

Almásy (összeszorítja az ajkát és hallgat).

Beatrix (idegesen, gyorsan kezd beszélni. Közömbösséget játszik): Az üzleti ügyeiteket ráértek megbeszélni később is… Most hagyjátok… Hadd üljünk le végre nyugodtan egy negyedórára… Istenem, de elfáradtam… Nemsokára remélem, vacsorázunk és én lefekhetem. -77-

Törő (szórakozottságot játszik): Ah, hiszen még csak negyed kilenc.

Beatrix: Úgy?… Milyen hőség van még mindig.

Almásy: Egészen kinyitom itt az ablakokat.

Beatrix: Igen. A Dunáról friss levegő jön.

Törő: Igen. Hm… (Megint valami közömbösséget akar mondani, de közben elfogy a türelme:) Kérem, Radován úr… (Föl akarja szólítani arra, hogy menjen ki.)

Radován (félbeszakítja. Nyilvánvaló, hogy eddig is tudta, miért beszéltek a jelenlétében az alkonyi szellőről. Fanyar rosszindulattal várta, mi lesz a dolog vége és most fájdalmas, bólogató vigyorgással vág bele a Törő szavába): Igen. Igen. Megyek már. (Lassan kimegy.)

Törő (utánafordulva, amikor Radován mögött még alig húzódott be az ajtó): Átkozott gazember.

Beatrix: Vigyázzon rá Pál… ne sértse meg. Nagyon veszedelmes ember.

Törő (gőgös dühvel): Úgy jár-kel itt, mint a testté vált rosszindulat.

Beatrix (megborzongva): Mint a halál, úgy jár itt.

Törő (legyint: nem kell vele törődni; azután Almásyhoz fordul): Én… téged… megmentettelek… -78-

Almásy (szeliden): Nem engem… magadat mentetted meg.

Törő (megütődve): Magamat?

Almásy: Magadat. Mert ha engem ezeknek kiadsz és ha ezek engem el akarnak fogni… nekem még két mozdulatra marad időm. Ez a két mozdulat pedig elég lett volna rá, hogy te most már halott légy… (Szünet.) Hogy ezt a két mozdulatot nem kellett megtennem, nagyon boldog vagyok.

Törő (a foga között): Én nem.

Almásy (meglepetve): Mit mondasz?

Törő: Semmit… (Legyint.) Ez nem is fontos… Én… téged… megmentettelek és ezért cserébe azt várom tőled, hogy itt maradsz, amíg itt kell maradni… elmégy, mihelyt elmehetsz… de közben az én ügyembe bele nem avatkozol, engem tanáccsal… rábeszéléssel… fenyegetéssel nem terhelsz.

Almásy (csöndesen, tagadóan rázza a fejét).

Törő: Ezt kivánom tőled… (Szünet.) Te erre nem vagy hajlandó?

Almásy: Hiszen te magad sem hitted, hogy én erre hajlandó leszek… (Hevesebben:) Hát miért jöttem volna én ide… és miért tettem volna ki magamat veszedelemnek és megaláztatásnak… és miért lettem volna hajlandó ölni is… ha nem azért, hogy… -79- hogy… hogy… (ellágyul; más hangon megindultan folytatja:) hogy téged könyörögve kérjelek: fordulj vissza.

Törő (fanyarul): Ezt… nem akarom hallani.

Almásy (közelebb lép hozzá): Mi valamikor barátok voltunk… én úgy éreztem: a testvéred vagyok… És most, hidd el, én megint mindent elfelejtettem. És mint a testvéred, összetett kézzel könyörgök… fordulj vissza.

Törő (küzd magával, az ajkát harapja): Én… nem… fordulhatok… már vissza.

Almásy: Miért? Mi tart vissza? Ez a hitvány fogság?

Törő (megvetően legyint): Ah…!

Almásy: Igazad van… ezeken átvágunk… Mi hát akkor? (Szünet.) Nézz bele a lelkedbe: semmi más, csak… csak a dölyföd, ez a szánalmas dölyf, amely olyan nyomorék módon kicsi a hüséggel szemben, a becsülettel szemben… A millió meg millió emberrel szemben, akiket… elárulnál.

Törő (nehezen emeli föl a fejét): Én nem tartozom hozzájuk…

Almásy (félbeszakítja): Ne mondd ezt… ez nem igaz. Hozzájuk tartozol… és ez az esztelen és gyilkos gőgnek a hangja… És azokhoz tartozol talán, -80- akiknek most a szövetségese akarsz lenni?… akiknek a kedvéért minket elárulsz?… akik itt szégyenletes fogságban tartanak és akik téged… mert ők becsületes katonái a hazájuknak… lenéznek és megvetnek.

Törő (föllobbanva): Nem igaz.

Almásy: Igaz… Az árulót mindenütt megfizetik és mindenütt megvetik.

Beatrix (önkénytelenül lázasan igent int).

Törő (háborog az indulata, azután ránéz Beatrixre, észreveszi a fejbólintását és az indulata hideg gőggé változik): Ha megvetnek… ostobák. Csőcselék!… és az én fejem föl fog érni a halhatatlanságba.

Almásy: És a tiszta homlok közepére oda lesz sütve a legaljasabb szégyenbélyeg, amellyel valaha hitvány fegyencet megbélyegeztek… (Szünet. Nem kap feleletet. Az indulattól lihegve ostromolja tovább Törőt:) Hiába adod nekik a legnagyobb ajándékot… áruló vagy… Hiába nősz akármilyen nagyra… alávalóságot követtél el… Hiába érsz bele a halhatatlanságba… becstelen voltál.

Törő (fölkapja a fejét): Elég!… Nem.

Almásy (összerezzen): Mit: nem?… Nem… akarsz… -81-

Törő: Először: nem akarlak tovább hallgatni… (Mértéktelen gőggel:) Mi vagyok én… és mi vagy te, hogy te tarts nekem előadásokat az én életem törvényeiről… Az én életem törvényét én szabom meg.

Almásy (alázatra kényszeríti magát): Igen… te szabod meg… És nekem… Almásy Györgynek… semmi jogom… sem erkölcsi… sem szellemi jogom nincs rá, hogy a te életed számára törvényeket írjak elő… Nincs… De én itt… de én velem… de én mögöttem ebben a percben tízmillió, meg tízmillió ember áll…

Törő (türelmetlenül szakítja félbe): Eh, én ezeket a tízmilliókat lenézem és megvetem… És a te tízmilliód meg tízmilliód nevében ma délután beszéltek velem. Ostobán és szemtelenül beszéltek velem. A te tízmilliód meg tízmilliód cselekedjék okosabban, vagy válassza meg jobban a választottait, ha az olyan embert, mint én, meg akarja tartani.

Almásy: És te azért, mert egy ügyetlen és elhamarkodott válasz a te hiúságodat…

Törő: Elég volt… Mert ostobák voltak, eljöttem… És most itt vagyok… És nem fordulok vissza.

Almásy (lihegve): Vagyis te… megbántott gőgből… és esztelen hiúságból… -82-

Törő (elhárító mozdulattal): Köszönöm. Itt vagyok. És itt maradok… Elég volt.

Almásy (magánkívül): De nekem nem volt elég. (A zsebébe nyúl.) Ha te elvesztetted az eszedet és eldobtad a becsületedet, akkor… énnékem arra… hogy egy árulást meggátoljak, nem drága az életed sem. (Előrántja a pisztolyát.)

Beatrix (aki eddig feszült figyelemmel hallgatta a beszélgetést, most halk sikoltással veti magát a pisztoly elé a Törő védelmére).

Almásy (remegve állítja meg a saját lendületét).

Törő: Köszönöm Beatrix… fölösleges. (Nyugodtan eltólja maga elől Beatrixet és nyugodtan néz szembe Almásyval.) Tessék… (Szinte szomorúan:) Miért nem lősz?

Almásy (nagy harcot ví magával, azután remegő kézzel ereszti le a pisztolyt): Nem… Most nem… Még nem… (A pisztolyt eltette.) De egyet megmondok neked… te is voltál katona… három évig velem együtt, nem kételkedhetel benne, hogy igaz… ha én itt a te árulásodat meggátolni nem tudnám… ha te minket… a zászlódat… a bajtársaidat… a testvéreidet, a hazádat elárulod, akkor magadat halálra itélted… Mert nem menekülhetsz a szennyes millióiddal olyan helyére a világnak, hogy én, vagy a -83- hadseregünknek egy másik tisztje föl ne keresne és egy halálos golyóval meg ne fizetne az árulásodért… És most menj és jelentsd…

Törő (halkan, gőgösen fölnevet).

Almásy (elámulva:) Mit nevetsz?

Törő (lenézően, kurtán): Ijesztgetni akarsz… Elég volt.

Almásy (fuldokolva áll és úgy tetszik, rá fog rohanni féktelen keserüségében).

Beatrix (ekkor elhatározza magát arra, amire a beszélgetés egész ideje alatt készült; hogy közbelép… Almásyhoz): Kérlek, György, én mostan téged arra kérlek… ne folytasd… Én szeretnék vele most végre egyedül maradni… Még egy percig sem voltam vele egyedül… (Szünet.) Te most… menj ki.

Almásy (komoran): Hová?

Beatrix: Menj le… Nézd meg a házat…

Almásy (komoran): Igen… Hiszen… hozzájuk… tartozom. (Lassan elmegy jobbra.) -84-

HATODIK JELENET.

Beatrix, Törő.

Törő (komoran és zárkózottan járkál).

Beatrix (lassan és óvatosan készülődik a mondani valóira. Óvatosan): Most egyedül vagyunk végre.

Törő (nem válaszol, nem is fordul feléje).

Beatrix: Ketten, – együtt, – nagy csendességben – hogy vágyódtam rá, – sírni tudtam volna már a türelmetlenségtől. (Szünet.) Maga… nem vágyódott azután, hogy egyedül maradjunk?

Törő (nem néz rá, komoran): De igen.

Beatrix: Most meghallgatott már mindenkit, – mindenki elmondta, amit gondol, – csak én nem. (Hiába vár választ. Odamegy hozzá. Nagyon gyöngéden:) Nem akarja meghallgatni azt, amit én gondolok?

Törő (ránéz; fanyarul, halkan): Almásy magának már majdnem a vőlegénye volt, amikor én magukhoz jöttem?

Beatrix (elképedve): Igen.

Törő: És én miattam szakított vele. (Szünet.) És most bennünket összehasonlít, – nem?

Beatrix: Én… magukat… már régen összehasonlítottam; -85- és maga mindenkinél jobban tudja, kinek a javára ütött ki ez az összehasonlítás.

Törő (nyugtalanul): Most… amikor Almásy kijött abból a szobából… ahová maga rejtette el… a maga sikoltása olyan rémült volt és a hangja olyan könyörgő, mint… mint… mint egy szerelmes lányé.

Beatrix (végre magához tér a meglepetéséből. Ragyogó arccal): Istenem, de boldog vagyok.

Törő: Miért?

Beatrix: Mert gyanakszik. Mert nyugtalankodik. Mert félt engem.

Törő (ingadozva): És maga… a mikor az előbb az Almásy pisztolya elé vetette magát… engem féltett-e, vagy őt?

Beatrix: Én… én… (Válasz helyett a Törő karjaiba veti magát. Megöleli.)

Törő (hosszú csók után): Engem féltettél? Szeretsz? Csak engem? Egyetlen gondolatod sincs más számára? Ne legyen. Nem szabad. Nincs?

Beatrix (a karjában van; megrázza a fejét).

Törő: Nincs? Engem így kell szeretni, – úgy, ahogyan embert még sohasem szerettek. Én nem a lehetőt kívánom, én a lehetetlent kívánom. Tudsz úgy szeretni? Fogsz úgy szeretni? (Szünet. A karjában tartja. Mosolyogva:) Ha nem, akkor menj. Akkor eleresztelek. -86- Akkor elküldelek. (A karjába szorítja.) Küldelek, látod.

Beatrix (mosolyogva fészkeli magát mélyebbre a karjába).

Törő: Maradsz? Akkor cserébe érte elviszlek (mámorosan)… istenem, hová! Majd meglátod, ki vagyok én. Én… én (mámorosan:) mindent jobban tudok, mint más. (Eszébe jut Almásy.) Ah látod, ő, – ő derék, – igen, – és hűséges. De mi az, deréknek és hűségesnek lenni! Derék és hűséges ember sok van. De én… én (összeszorított ököllel:) én csudákat fogok teremteni. Én a pénznek hatalmasabb ura leszek, mint akárki más. Én jobban tudok örülni, szeretni és nevetni, mint akárki más. (Magánkívül:) Én a világról, az életről, a mindenségről szebbeket gondolok, mint akárki más. Örülsz annak, hogy velem jössz?

Beatrix (magához térten, józanul, csendesen): Örülök.

Törő (türelmetlenül): Nem örülsz eléggé. (Szünet.) Én a világot ajándékozom neked.

Beatrix: Igen. De…

Törő: Mit: de?

Beatrix (halkan): De haza ugy-e nem mehetünk?

Törő (lehűtötten, elfordulva, fanyarul): Nem, – haza nem mehetünk. -87-

Beatrix: Soha.

Törő: Soha.

Beatrix: Kár.

Törő (hevesen): Ne sajnáld. Én…

Beatrix (a szavába vág): Te meghódítottad és nekem adod a világot. Csak Magyarországot veszítjük el, amely a te hazád és Ausztriát, amely az én hazám.

Törő: Mit sajnálod. Előtted van a százszinü világ, hegyek, tengerek és emberek, afrikai hajnalok és izlandi éjszakák és ezen a tarka földtekén, te egy szürke foltot siratsz. Érdemes?

Beatrix: Nem.

Törő: Ugy-e nem?

Beatrix (egészen nyugodtan): Én kimentem egyszer a mödlingi temetőbe az anyám sírjához. Meleg tavasz volt, és én ott a virágzó temetőben egyszerre csak meglepetve arra gondoltam, hogy az én anyám másnak nyilván éppen olyan közömbös és hideg emlék, mint a milyen közömbösen és hidegen én a mások anyját nézem. Miért tartják szentnek az anyákat, holott a más anyját mindenki gyarló asszonynak nézi? Miért?

Törő (komoran): Nem tudom.

Beatrix (nagyon nyugodtan): Csak azért, mert mindenkinek volt anyja és mert a maga anyja, aki másnak gyarló asszony, mindenkinek szent. (Szünet.) -88-

Törő (gőgösen): Azt akarod ezzel mondani…

Beatrix (félbeszakítja): Nem. Semmit sem akarok vele mondani. Csak éppen elmondtam, mert eszembe jutott… (Szünet.) A te anyád is fiatalon halt meg, ugy-e?

Törő (komoran): Igen.

Beatrix: Szép volt?

Törő: Nagyon szép.

Beatrix: És jó volt?

Törő: Nagyon jó.

Beatrix: Az én anyám a mödlingi temetőben van eltemetve… És a te anyád?

Törő (vonakodva): Egy… gömörmegyei… kis faluban.

Beatrix (lassan): Szép a temető?… Tavasszal… És van virág a sírján?… (Lassan:) És mondd: mikor voltál utoljára az anyád sírjánál?

Törő (kínlódva keresi a választ, végre egy heves mozdulattal és egy bosszús kiáltással lerázza magáról a megindulást): Nem!… Elég volt. Nem felelek… Ezeken az érzékenységeken én nem botolhatok meg. Mit érne az én erőm, ha ezt se tudnám lerázni magamról!… Nem akarom, hogy ezekről a dolgokról beszélj és nem akarom… nem akarom… hogy ezekre a dolgokra gondolj. -89-

Beatrix (csendesen megrázza fejét): Nem… Látod ezek olyan dolgok, amelyek annál gyakrabban jutnak az eszembe és annál gyakrabban jutnak neked eszedbe, minél keményebben eltiltod, hogy rájuk gondoljunk.

Törő (remegve): Hát ilyen nyomorult babonákkal nem tudok én megbirkózni?

Beatrix (nemet int).

Törő: De megtudok. (Összeszorított foggal:) Én… magamban… legázolom… Már a talpam alatt van… És a te szívedből kiszorítom… Ne gondolj rá… Boldog akarok lenni. És azt akarom, hogy boldog légy.

Beatrix (föláll, sóhajt, nyugodtan): Pedig látod: így mi boldogok sohasem lehetünk.

Törő (megdöbbenve): Mi?… Beatrix!

Beatrix: Soha… Mert van valami, ami velünk jön. És a világon végig üldöz bennünket.

Törő (megvetően): Mi?… Az ő (Almásyt jelzi) ostoba fenyegetése?… Az ostoba emberek ostoba megvetése?

Beatrix: Nem… Az itt belül van… Az emberekkel nem kell törődni, semmivel sem kell törődni, de itt belül van egy seb és akárhová megyünk, az sajog; itt bent van egy fájdalom, egy félelem, egy nyugtalanság, amely sehol sem pihen el; így ülünk nyugalomban -90- és csendességben, és a csendességben megszólal egy hang, amelytől megborzadunk és dideregni kezdünk… Én borzadok… és didergek… és jobban félek tőle, mint a golyóktól ma délután… és ez elől nincs hová menekülni, mert ez végigkerget a világon… (Hosszú szünet.) És az életed így mérgeződik meg; és így leszel ellensége az embereknek; és így lesznek ellenségeid az emberek; és így maradsz egyedül; korán és elfáradva így maradsz magadra.

Törő (görnyedezett ezek alatt a szavak alatt, de most rátalált arra a szóra, amelybe belefogózhatik. Fölrázza magát): Hát magam leszek. Végre… teljesen… tökéletesen egyedül… Mindig erre vágyódtam. Soha magamhoz közel senkit ereszteni nem akartam. Soha a szívemből senkinek egy darabot adni nem akartam… Hát végre magam leszek.

Beatrix (fölindultan, de halkan): A… szívedből… nekem… nem adtál… semmit?

Törő: Igen… Neked igen… De hiszen te… te velem maradsz.

Beatrix (fájdalmasan habozik, végre kimondja): Nem.

Törő (megdöbbenve): Mit? Te…

Beatrix (fájdalommal): Én nem maradok veled.

Törő: Te… Te… -91-

Beatrix: Én innen visszatérek. Veled, ha jössz. De egyedül is, ha te tovább mégy.

Törő (égő kínban keresi a szavakat): De… de hát… de hát akkor… miért jöttél… velem ide?

Beatrix: Mert szeretlek… Mert máskülönben abban a percben veszítettelek volna el, amikor megmondtad, hogy szeretsz… Mert abban a másodpercben, mint egy villámlásra, megláttam mindent: hogy te mégy bele egyedül a veszedelembe és a bánatba, és hogy nincs veled senki, és hogy nekem azért kell mindent kockára tennem és mindent eldobnom, hogy megmenthesselek… Eljöttem veled ide azért, hogy te velem oda visszatérj.

Törő (félig lehúnyt szemmel): És… ha… nem térek veled vissza?

Beatrix: Akkor… Akkor… én is… elhagylak… És egyedül maradsz.

Törő (behúnyja a szemét, a mellére esik a feje, a végső elbágyadással, nagyon halkan): Nem bírom… (Szinte megtántorodik, úgy ül le egy székbe; a fejét belehajtja a két kezébe.)

(Hosszú szünet.)

Beatrix (végre ijedten és gyöngéden megszólítja): Mi az? Pál!… (Meg akarja símogatni.)

Törő (elhárító mozdulatot tesz): Nem. -92-

Beatrix: Nézzen rám.

Törő (elhárító mozdulatot tesz. Föláll, tompán): Híjja be Almásyt.

Beatrix (habozik, de Törőnek egy újabb mozdulatára az ajtó felé indul; kimegy).

HETEDIK JELENET.

Beatrix, Törő, Almásy, később Radován.

Törő (egy másodpercig egyedül marad; elborult szemmel, bágyadtan, az élet teljes és keserű utálatával néz maga elé).

Beatrix (visszajön Almásyval).

Almásy (fölindult várakozással): Hivattál engem?

Törő (nem néz rá, mintha álomban beszélne): Én… elhatároztam… hogy hazamegyek.

Beatrix (megrezzen az örömtől).

Almásy (kitárja a karját, remegve): Barátom…

Törő (egy fáradt mozdulattal elhallgattatja őket. Fáradtan): Tudsz rá módot?

Almásy (alig tudja, hol kezdje a mondanivalóját): Itt… minden kijárat előtt fegyveres őr áll. De… én a huszároknak meghagytam, hogy mihelyt sötét van, -93- úsztassanak át a Dunán… azok most lent vannak tehát valamelyik parti erdőben. Két perc alatt ott lehetnénk…

Törő: Ha innen kijuthatnánk.

Almásy: Igen. Ha innen kijuthatnánk.

Törő (fanyarul): És hogyan jussunk ki innen?

Almásy (habozik).

Törő: Azt még nem tudod.

Almásy: Nem. Azt még nem tudom, de…

Törő (fanyarul közbevág): Akkor majd én megmondom. Ti maradhattok… majd eleresztenek benneteket… én pedig… majd átgázolok egy ilyen őrön.

Almásy (ijedten): Nem… Nem engedem.

Törő: Csak az egyik őrrel kell verekedni és a többi kijárat rögtön szabad. Nyilván odarohannak mind, ahonnan lövés hallatszik… ha én (jobbra mutat:) erre nekivágok, ti arra kényelmesen kisétálhattok.

Almásy (nagy szemmel hallgatta): Igen… De mert itt egy élet van, amely érték… én vágok neki erre, (jobbra mutat:) az őrnek és te sétálsz ki arra (balra mutat).

Törő (egy kissé, alig észrevehetően megütközve, fanyarul): Te… én értem… magadat föl akarod áldozni.

Almásy (egy másodpercnyi várakozás után): Igen. -94-

Törő (felülről lefelé Beatrixhez): Mit szól hozzá Beatrix?

Beatrix (a kezét tördeli): Istenem, én… Istenem…

Almásy: Vigyázni!… jön valaki.

(A jobboldali ajtó nyílik és óvatosan, a fejét a nyaka közé húzva, jön be rajta Radován. – Hirtelen hallgatás.)

Almásy: Hm… igen… hm…

Radován (fájdalmas, alázatos, torz vigyorgással): Én… én csak átmegyek itt a szobán… Már megyek is ki.

Almásy (nem tud felelni).

Törő (hidegen): Jó.

Radován (a szoba hátsó részén meggörnyedve vonul át, azután torz vigyorgással újra odafordul a többiekhez): Csak azt akarom megnézni, lehet-e onnan megszökni… Az ablakból leugrani. (Kimegy. A többiek dermedten állanak egy darabig.)

Beatrix (remegve): Ez mindent tud. És mint a halál, úgy jár-kel itt.

Törő: Pestises gazember!… Ha nem is tud mindent, legalább is sejt mindent.

Beatrix: Hogy jár itt. Mint a halál… Elárul bennünket. -95-

Almásy (összeszorított foggal): Nem árul el bennünket… Mert ha most visszajön… és ha bennünket csakugyan el akar árulni… én… az első mozdulatára… habozás nélkül… hátulról, orvul… le fogom lőni.

Törő (nyugodtan): Vigyázz… Jön.

Beatrix (nyugtalanul): Ne bántsd. Inkább beszélni kellene vele…

Almásy (megrázza fejét): Le kell lőni.

Radován (görnyedten jön ki… Amint a görnyedt hátát a többiek felé fordítva, lassan behúzza az ajtót; amint azután arccal fordul feléjük és megmutatja eltorzult fejét, amelyről nem lehet tudni, vigyorgás torzítja-e el, vagy valami szörnyü fájdalom, amint lassan és pókszerüen mozog, valóban van benne valami kisérteties): Visszajöttem… (Nagy szünetekkel beszél, tudja, hogy minden szavát feszült várakozás fogadja:) Megint itt vagyok… (Senki sem felel. Most tartja a leghosszabb szünetet, a fejével hevesen bólogat:) Maguk… szeretnének… egyedül maradni?

Törő (gőgösen): Ah…

Beatrix (udvariasan, izgatottan): Óh…

Radován (egyikről a másikra néz, hevesen bólogat): Maguk… maguk most innen szökni akarnak. -96-

Almásy (szikrázó szemmel lesben állva várt. Most, mint egy támadó vadállat mögéje ugrik).

Beatrix (azonban megelőzi… Visszafojthatatlan izgalmában rémülten sikolt egyet és egy mozdulattal föltartja Almásyt): Ne. Ne még.

Radován (hátrafordul. Mindent megért. Vigyorogva bólogat): Meg akart ölni… Megölni. (Hosszu szünet. A torz vonaglás eltünik az arcáról. Nagy lélegzetet vesz és tiszta, szomorú, mély hangon mondja:) Hiszen én úgyis meghalok.

(Feszült várakozás.)

Beatrix (helyre akarja hozni a hibáját; könyörögve): Radován úr, kérem, könyörgök…

Almásy (fenyegetőn): Ide figyeljen és értse meg jól…

Radován (elhallgattatja őket egy széles mozdulattal, a szeme becsukódik, a teste irtózatos fájdalomban összecsuklik, egy székre zuhan és följajdul): Én meghalok.

(Ijedt hallgatás.)

Beatrix: Mi baja van…?

Radován: Nem látják rajtam? A belemet ronggyá tépi… Süt mint az izzó vas… (Nyögve:) Hiszen nem tudok már járni se. És a pofámon rajta van a halál álarca… (Valamivel nyugodtabban): Még két hetem van. Vagy egy. -97-

(Hallgatás).

Beatrix: De… de talán téved…

Radován (ültében kiegyenesedik, nyugodtabban): Ah, most megenyhült… (Komoran:) Nem tévedek. Két hetem van, vagy egy… mást régen levert volna a lábáról… más már ordítva fetrengene az ágyban… Nekem nem lehetett ledőlni addig, míg magukat ide nem hoztam.

Törő: Míg bennünket…

Radován (a fájdalmával foglalkozik; nem néz oda; halkan:) Magukat én hoztam ide… (Törő szólni akar. Fölnéz rá.) Magában én támasztottam föl a gőgöt.

Törő (meghökkenve): Maga…

Radován: Én… Mindennap piszkáltam… Magát én tettem részeggé.

Törő (magánkívül): Maga…

Radován (nem is néz rá): Én. Mert ide akartam juttatni… Idejuttattam.

Törő (elkábultan áll, azután eltorzult arccal, szégyenkezve, gúnyosan elneveti magát és mélyen lehajtja a fejét).

Radován: Én… (Lehajtott fővel ül. Hosszasan gondolkozik.) Kellett… A gyerekek miatt… Akiket (nem néz föl, de Beatrix felé int) maga utált. És megsímogatott. -98-

Beatrix (reszketve): Kérem, bocsásson meg nékem.

Radován (fájdalmasan): Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni… Gyerekeknek olyan szépeknek kellene lenniök, mint az angyaloknak… (Szaggatottan:) Olyan rútak, hogy fáj rájuk nézni… És én meghalok… Sietni kellett… Olyan rútak… ki néz majd rájuk… Az anyjuk régen elhagyott… Mi lesz velük, ha én meghalok… (Szinte zokogva:) A gyerekeimmel, a gyerekeimmel… (Hosszu hallgatás.) Ezért hoztam magukat ide.

(Hosszu hallgatás… A többiek összenéznek. Nem tudnak szólni.)

Almásy (végre összeszedi magát. Óvatosan): Mert pénzt kapott érte.

Radován (lehajtott fejjel): Mert pénzt kaptam érte. Azért hoztam… ide… magukat… (Szünet. Föláll. Rájuk néz.) De most már megbántam… (Hosszú szünet.) Én meghalok, de az bitang dolog… Megbántam… (Szünet.) És most itt vagyok… Itt vagyok… hogy maguk vegyék meg az életemet.

(Meghökkent hallgatás.)

Törő: Amit… maga mond… az nem nagyon érthető.

Radován: Az az ostoba odalent kiadta azt a rendeletet, hogy ha az egyik őr lő, a többiek mind szaladjanak oda… Csak egy életbe kerül… csak le kell -99- magamat (jobbra int) itt lövetnem és maguk arra (balra int) az ebédlő ablakából kényelmesen megszökhetnek… (Szünet.) Hiszen erről beszéltek, mi?

(Almásy és Beatrix habozik a válasszal.)

Törő (egy mozdulattal elsöpri a habozást): Erről.

Radován: Erről… Csak egy életbe kerül. És az én életem nekem már mit ér!… Én döglődöm!… A maguké az életem, ha maguk a gyermekeimnek megfizetik.

Törő (kis habozás után): Pontosan meg kell mondania, Radován, hogy mit kíván.

Almásy: Megálljon Radován. Csak ezt: Theodori magukkal tartott?

Radován: Theodori sokkal nagyobb gazember, mint én.

Almásy: Ez elég. Most mondja –!

Radován (csekket vesz ki): Én… itt… attól odalent… ezt kaptam… Odaadom maguknak… Evvel csinálhatnak, amit akarnak… ha megfogadják, hogy a gyerekeim a maguk pénzéből ezt az összeget megkapják.

Törő (átveszi a csekket): A kétszeresét fogják megkapni.

Radován: Megfogadják?

Törő (igent int).

Almásy: A becsületemmel kezeskedem érte. -100-

Radován (téveteg szemmel néz egyikről a másikra): Maguknak van… Maguknak sok a pénzük… Pedig szépek és… és… minek annak a pénz, aki szép… (Beatrixra néz.) Maga fogadja meg… Esküdjék meg rá.

Beatrix (reszketve): Én megesküszöm… De borzasztó, hogy mi itt megvásároljuk az ön életét, pedig talán…

Radován (szinte rikácsolva): Nem… Nem… Ne mondja… Én elrothadok… (fájdalmasan halkan:) soha életemben nem lehettem becsületes… (izgatottan Beatrixhoz:) most ne beszélje le őket arról, hogy a rothadt életemet megvegyék.

Beatrix (rémülten): Nem. Én csak…

Radován: Nem… Hát megveszik?

(A felelet: néma igen.)

Radován: Megesküdtek rá!… (Néma igen.) Akkor… akkor én… (Megáll. Visszafordul az ebédlő felé.) Maguk aztán ott kényelmesen leugorhatnak… (Néma bólintás a válasz.) Én akkor… (Indul. Megáll. Beatrixre mutat.) Őt hagyják itt.

Almásy (halkan, gyorsan): Igen, Beatrix… öt perc múlva visszajövünk érted. Csak egyszer kint legyünk.

Radován: Akkor én… (fuldokolva az elfojtott izgalomtól:) most kimegyek… (Megáll. A homlokáról -101- törli a verejtéket.) Megyek… (Indul. Az ajtóig ér. Irtózatos halálfélelemmel küzd.) Nem, nem.

Almásy (melléje ugrik, halkan): Most ne legyen gyáva.

Radován (rettegve): Nem, nem… Félek.

Almásy (összeszorított foggal): Most menj már, gazfickó.

Radován (fölordít): Nem. Félek a haláltól.

Almásy (megragadja): Menj, vagy én lőlek le, mint egy ebet.

Radován (félőrülten viaskodik vele): Nem… Élni akarok.

Törő (odalép; eddig utálattal nézte a dolgot, most rászól Almásyra): Ereszd el.

Almásy (elereszti Radovánt).

Radován (visszarohan a szobába, odatámolyog az asztal mellé, lezuhan egy székbe, a fejét a kezébe hajtja).

Almásy (a foga között): Gyáva gazember!

Törő: Hagyd. Végre is… nem rugdalhatjuk ki.

Almásy: Megvettük a hitvány életét.

Törő: De ha nem adja… Most mit csináljunk?

Almásy (gondolkozva, komoran): Akkor… mégis egy jobb életet fogunk cserébe adni azért, hogy te visszatérhess. -102-

Törő (elgondolkozva néz rá; odalép hozzá; a karjára teszi a kezét; gyöngéden): Várj még… várj még…

Almásy (komoran): Várni veszedelmes… És minek?… Valakinek ki kell mennie.

Radován (ekkor ültében kiegyenesedik. Az arca egy rárohanó, nagy belső fájdalomtól eltorzul. Lihegve mered maga elé egy ideig. A többiek megdöbbenve néznek rá).

Radován (hirtelen fölugrik): Én megyek. (Elvakultan körülnéz, a fájdalomtól szinte nyögve várakozik, mintegy habozik még egy másodpercig, azután végső nagy elhatározással, szinte futva indul a jobboldali ajtó felé. Fölrántja az ajtót. Eltünik. Az ajtó nyitva maradt.)

(Bent feszült izgalom.)

Törő: Most nem fog visszafordulni.

Almásy (gyorsan az ajtó mellé ugrik): Vigyázz… Hallgatni… (Hallgatóznak.) Végigszaladt a folyosón. (Hallgatózik.) Lerohan a lépcsőn… Kinyitja az ajtót… Dulakodnak… Most… (A távolból lövés hallatszik. Megrémült hallgatás egy másodpercig. Törőhöz:) Most gyerünk.

Törő (nyugodtan): Még egy másodpercet! -103-

Almásy (gyorsan): Beatrix, ne félj. (Megszorítja a kezét.)

Beatrix (Törőhöz fordul).

Törő (azonban nem búcsúzik tőle, hanem nyugodtan mondja): Most!

(Mind a ketten átrohannak az ebédlőbe.)

NYOLCADIK JELENET.

Beatrix, később Golovin.

Beatrix (a szívére szorítja a kezét és gyötrő izgalomban hallgatózik. Egy másodpercig csend. Azután kettős zuhanás. Utána csend. Beatrix megkönnyebbül egy kissé. Azután lázas izgalommal siet a kinyitott ablakhoz és belemered a sötétségbe. A Golovin érkezésének a zaja riasztja föl).

Golovin (berohan jobbról. Meglátja Beatrixet és megdöbbenve keresi a többieket): Hol van a másik kettő? (A választ nem is várja meg, hanem berohan az ebédlőbe, de onnan rögtön ismét visszatér.)

Beatrix (dacosan várja).

Golovin: Hová ment a másik kettő?

Beatrix (hallgat).

Golovin: Feleljen… Hová… ment… a másik kettő? -104-

Beatrix (lassan): Felelhetném, hogy nem tudom. De én azt felelem, hogy nem mondom meg.

(Az ajtóban két fegyveres jelenik meg.)

Golovin (dühtől remegve): Levetkőztetlek és megvesszőztetlek. (Szünet.) Megmondod?

Beatrix (sápadtan): Nem.

Golovin (remegve): Átadlak nekik… Azt teszik veled, amit akarnak… Odahajítlak nekik… hé, úrilány, bárónő, az övék leszel… mert én odaadlak.

Beatrix (gőgösen): Kozák!

Golovin (sápadtan): Kötözzétek meg.

(A két fegyveres odasiet.)

Beatrix (hátrál előlük).

(Ebben a másodpercben fölharsan egy huszártrombita hangja, amely attakot fúj. A két fegyveres megáll. Golovinra néznek.)

Golovin (meghökkenve hallgatózik).

Beatrix (az ablakhoz rohan. Ujjongva): Ide, katonák! Ide huszárok!

(Kint egy kis csapat lábdobogása hallatszik. Palánkot törnek át. Puskatus döng az ajtón.)

Golovin (sápadtan áll. Azután elkáromkodja magát. A két emberének int és kirohan).

Beatrix (az ablaknál ujjongva): Törő! Törő!

(Függöny.)


-105-

HARMADIK FELVONÁS.

A Westerland-kastély. – Az altábornagy hivatali szobája. – Magas földszint. – Hátul ablak az országútra. – Balra előszoba. – Jobbra szobák. -106-
-107-

ELSŐ JELENET.

Az altábornagy, Almásy.

Az altábornagy (rosszkedvü; levert. Felállt az asztaltól, amelynél dolgozott. Táviratot tart a kezében, azt nézegeti. Indulna jobb felé).

Almásy (besiet balról. Rongyos és tépett. Felvágja az ajtót és félrelöki az előszobában időző ordonáncot, aki be akarja jelenteni): Nem kell. (A jobboldali ajtó felé rohan, az ajtó előtt mintegy hallgatózva megáll. Izgatottan:) Itt van Theodori?

Az altábornagy (örül, amikor meglátja; de nem katonás viselkedése azután fölbosszantja. Bosszusan, figyelmeztetően): No mi az? Mi lesz?

Almásy (megérti a figyelmeztetést, kihúzza magát, -108- elhadarja a katonai jelentkezést, feszesen, de halkan): Kegyelmes uram, – jelentem alássan, megérkeztem.

Az altábornagy (recsegve): Honnan? Hogyan? Mi történt?

Almásy (szeretne túllenni a dolgon): A románok harmadfél napig fogva tartottak, de ma reggel követünk közbenjárására szabadon bocsátottak mindnyájunkat.

Az altábornagy (megenyhül): Jó. No! No. (Közelebb lép hozzá.) Hát mondd csak…

Almásy (felszabadultan, villámgyorsan, izgatottan): Itt van Theodori?

Az altábornagy (folytatja): Hát Beatrix? Hol van? (Szorongva:) Mi történt vele?

Almásy (az ajtóhoz hajol): Itt van-e…

Az altábornagy (magánkívül): A lányom! Mi van a lányommal?

Almásy (idegesen): Eh, – bánom is én. Tudom is én. (Észreveszi, hogy így nem boldogul.) Megérkezett ő is. Semmi baja. Felment átöltözködni, mert rongyosan nem akar eléd kerülni. (Még ráadást is ad.) Teljes az épsége. Semmi hiánya.

Az altábornagy (megkönnyebbülve, de még mindig komoran tudomásul veszi a fölvilágosítást);

Almásy (makacsul): Itt van Theodori? -109-

Az altábornagy: Itt.

Almásy (megkönnyebbülten): Na!… Féltem tőle, hogy megugrik… Igaz, hogy demobilizálunk?

Az altábornagy (bosszantja a faggatás, de érzi, hogy felelnie kell): Igaz… (A táviratra mutat.) A hatvanhetesek egy fél óra múlva indulnak haza… Az ellenség az utolsó percben váratlanul visszavonult.

Almásy: Vissza, mert az utolsó percben váratlanul kisiklott a kezéből Törő. És a Törő találmánya, amelynek te… sokallottad az árát.

Az altábornagy (fenyegetően): Erről majd később beszélünk.

Almásy: Jó… Most úgyis fontosabb ez: Theodori áruló.

Az altábornagy (felelni akar, de nem tud; lehajtja a fejét és rágja az ajkát. Szünet).

Almásy: Elhiszed most már?

Az altábornagy (akadozva): Félek tőle.

Almásy: Én bizonyos vagyok benne.

Az altábornagy (minden szót nehezen hoz ki az ajkán): És… mire… támaszkodik ez a bizonyosság?… Mi… a bizonyítékod?

Almásy: Először: Radovánnak, a Törő agyonlőtt alkalmazottjának a vallomása. -110-

Az altábornagy (töprengve vár egy ideig): Azután?

Almásy: Kell még más is?… Ha kell: hol van Karanov Paula?

Az altábornagy (vállat von): A szobájában lesz… Készül elutazni… A Törő szökése után elfogattam.

Almásy: A Theodori tanácsára!

Az altábornagy: De Theodori azután megállapította, hogy ártatlan.

Almásy (gúnyosan): Megállapította!… Hát kérlek… (Kinyitja az előszoba ajtaját. Az ordonánc rögtön belép.) Eredj és hídd ide Karanov kisasszonyt… (Magyarázóan:) Az orosz kisasszonyt… A kegyelmes úr kéreti… (Az ordonánc ismételni akarja a parancsot.) Indulj. (Az ordonánc tiszteleg és elmegy.)

Almásy (nyugtalanul visszatér a jobboldali ajtóhoz): A Theodori szobája innen a harmadik?

Az altábornagy: Igen.

Almásy: Bizonyos, hogy bent van?

Az altábornagy (lassan kinyitja az íróasztal fiókját): Bizonyos… A holnapi parancsokat készíti el.

Almásy: Valószinüleg két példányban, – egyet azoknak, – most már nem kell ugyan nekik… de a szokás hatalma… (Szünet.) Az ablakon vasrács van ugy-e? -111-

Az altábornagy: Igen. (A fiókból revolvert vesz elő, lassan megtölti.)

Almásy: Más kijárat pedig nincs. Szóval… semmiképpen sem szökhetik el. (Észreveszi a revolvert. Elámulva:) Mi… Mi az?

Az altábornagy (komoran, konokul): Ez egy kilencvenötös mintáju katonai revolver.

Almásy: Mit csinálsz vele?

Az altábornagy (konokul): Megtöltöm.

Almásy (magánkivül, halkan): És… te… ezt a revolvert oda akarod neki adni?

Az altábornagy: Oda… És egy félóra hosszat egyedül hagyom vele.

Almásy (magánkivül): Én pedig ez ellen a leghatározottabban tiltakozom.

Az altábornagy (elég sokáig türt; fölrobban): Mit mersz te…! Hogy mersz te…! (Nem figyelmeztetés, hanem katonai kommandó:) Vigyázz!

Almásy (vigyázz-állásban): Én ez ellen a kegyelmi aktus ellen hivatalosan tiltakozom… (nyomatékosan:) a legfelsőbb szolgálat érdekében… Nekünk nem az a fontos, hogy egy hitvány ember valahogyan megbünhődjék, hanem az, hogy ez a hitvány ember rávalljon a büntársaira és hogy az árulás egész szövedékét a kezünkbe kapjuk. -112-

Az altábornagy (fájdalmas töprengésbe merül; a tiltakozás nagyon hatott rá; végre megrázza a fejét): Nem!… Amit vallana, majd megtudjuk nélküle… Ezt a kabátot hordta… az az egy joga mindig megmarad, hogy maga röpítsen golyót a fejébe.

Almásy (válaszolni akar, de a Paula érkezése félbeszakítja).

MÁSODIK JELENET.

Voltak, Paula.

Paula (hidegen, megsértetten lép be. Amikor Almásyt meglátja, kiragyog az arca): Jó napot, kedves Almásy; csakhogy épségben megérkezett. De féltettem. (Hirtelen más hangon, fanyarul:) Nem is mondhatom különben, hogy olyan nagyon féltettem volna.

Almásy (fogva tartja a kezét; nagyon melegen): Mondja, hogy igen… Miért tagadja le?

Paula: Mert maguk nem bírják el a nyiltságot és az őszinteséget. Maguknak lesütött szemü és halk nők kellenek. Azt a nőt, aki őszinte, itt börtönbe csukják.

Almásy: Haragszik ránk, Paula?

Paula: Igen. Nagyon. -113-

Almásy: Pedig nekünk, ha győzni akarunk, gyanakvóknak kell lennünk.

Paula: Igen, csakhogy maguk ott gyanakszanak, ahol nem kellene; ott pedig, ahol kellene, ott nem.

Almásy: Én is, Paula?

Paula: Maga… maga… nem… De ő excellenciája, aki engem becsukatott.

Almásy: Tudja kinek a tanácsára?

Paula (vonogatja a vállát; habozva): Tudom.

Almásy: A Theodoriéra.

Paula (fanyarul biccent).

Almásy (közelebb megy hozzá, könyörögve): Kedves Paula… mi van Theodorival?

Paula (habozik, a bosszusága még nem mult el, de hajlik a kérésre).

Almásy (látja a lelki harcát): Kérem… Könyörgök… Mi van vele?

Paula (elszánta rá magát, hogy megmondja. Bizonyos éllel az altábornagy ellen): Mi van vele? Az van vele, hogy áruló és azoknak a zsoldjában van.

Almásy (fölemeli a fejét, egy pillantást vet az altábornagyra): Hm… bizonyítékok?

Paula (alig hallgat rá): Az van vele, hogy (a táskájába nyúl:) ezt az útlevelet adta nekem… szökjem át Szerbiába. (Az útlevelet lecsapja az asztalra.) -114- Ezt a pénzt adta nekem, hogy legyek majd a szeretője. (Lecsapja az asztalra a pénzt.) És készült ő maga is szökni, mert csak holnapra várta haza magukat… Én őt megcsalhattam volna most már és a szerb határon otthagyhattam volna. De utálom a csalást. Utálom az árulót. És gyülölöm azokat, akiknek ő a szolgálatában állt… Itt van az útlevél. Itt van a pénz. És az ő szobájában megtalálják a többi pénzt. És megtalálják azt az útlevelet, amellyel ő akart megszökni… Eddig van. Isten megáldja magukat.

Almásy (feszült figyelemmel, lihegő elégtétellel hallgatta a kis kitörést; most meghökkenve): Hova megy?

Paula: Utazom… Valahová… Nem tudom még.

Almásy: Kérem ne. Várjon még.

Paula (megrázza a fejét): Minek?

Almásy: Mert… mert nekem még… mert én még… szeretnék… beszélni magával.

Paula (vonakodik).

Almásy: Hát jó. Csak egyet tegyen meg… nekem most… sürgős dolgom van… egy félóra mulva nézzen be ide… Csak tíz percre… Azután utazhat… Ezt megigéri?

Paula (vonakodva): Ezt meg.

Almásy: Jó, akkor most… Most menjen innen. -115-

Paula (megy).

Almásy (komolyra vált arccal fordul vissza az altábornagyhoz).

Az altábornagy (rendkívül izgatott. Szenved. Az arca vonaglik a felindulástól).

HARMADIK JELENET.

Az altábornagy, Almásy, később Theodori.

Az altábornagy (fájdalmas erőfeszítéssel összeszedi magát. Halkan): Hivd be Theodorit.

Almásy (halkan): Bocsánatot kérek… jobb volna, ha Theodori engem csak itt látna meg… (Szünet.) És jó volna már az első kihallgatást hadbíró jelenlétében megejteni.

Az altábornagy (habozik; búsan megrázza a fejét; odalép a jobboldali ajtóhoz és bekiált rajta a harmadik szobába): Theodori!

Theodori (kijön. Mosolygó és nyugodt, mint mindig… Amikor Almásyt meglátja, meghökken, de csak egy másodpercre. Azután megint derült és felsőbbséges): Parancs, kegyelmes uram.

Az altábornagy (küzd a fölindulásával, szeretne -116- rádördülni): Theodori…! (A lendülete elbágyad. Még egyszer összeszedi magát:) Theodori! (Nem bír egyenesen lecsapni rá azzal, hogy áruló. A másik módszert választja. Megfogta az útlevelet. Nyersen:) Mi ez, Theodori?

Theodori (első pillantásra tisztában van mindennel, de most figyelmesen megnézi az útlevelet): Ez… ah!… hiszen ez a kis idegen nő útlevele… Hogy került excellenciádhoz?… A ravasz kis bestia nekem újra gyanus lett, megpróbáltam lépre csalni… de most már, ha ez az útlevél itt van, nem tudom, sikerül-e.

Az altábornagy (fájdalommal és megvetéssel hallgatja. A pénzt sepri odább): És ez itt?

Theodori: Ez… (Derülten:) Az a pénz ez, amelyet én adtam neki?… Jónak láttam ezúttal, amint excellenciád megengedte, a rendelkezésünkre álló alapot erősen igénybe venni, mert ennek a Karanov kisasszonynak a lelepleztetését igen fontosnak tartom… Az ilyenfajta kémek a legveszedelmesebbek, először, mert nők és szépek, másodszor, mert a hősiességnek és a becsületességnek olyan álarcában járnak, amely a leggyanakvóbb embert megtévesztheti.

Az altábornagy (nem hiszi, amit mond. De a mód, ahogyan mondja, még mindig hat rá. Rá akar rohanni, -117- de a fájdalma erősebb): Theodori… hogy bíztam én magában… (Félig Almásyhoz, félig magának:) Én nekem megfoghatatlan… Ez az ember áruló.

Theodori (sértett méltósággal): Áruló?… Ki mondja rólam, hogy áruló vagyok?… (Szünet.)

Almásy (még ő is habozik, mert szörnyű dolog egy ilyen rangú katonának a vádat a szemébe vágni).

Theodori: Ah, ez a hazug kis nő talán… egérfogóban akartam megfogni; most cincog… Ha ő vádol engem, akkor…

Almásy (kipirultan odalép): Nem ő vádolja önt, hanem én… Vádolom árulással és kémkedéssel… Vádolom azzal, hogy hazaáruló és fizetett kém.

Theodori (fenyegetően): Almásy főhadnagy!…

Almásy (nyugodtabban, szinte egyhanguan): Vádolom önt azzal, hogy állandó összeköttetésben volt azzal az idegen hatalommal, amellyel szemben álltunk, hadititkokat adott el neki és pénzt kapott tőle… Vádolom önt azzal, hogy a Törő találmányáról ön tett jelentést az ő vezérkaruknak és hogy ön segítette azt az egész műveletet, amely a találmány megszerzésére irányult… Vádolom önt azzal, hogy ön csempészte ide a házba azt az idegen vezérkari tisztet, aki itt Schmidt főlakáj gyanánt szerepelt és vádolom önt azzal, hogy Radovánnal és az állítólagos Schmidttel -118- egyetértve, ön tette lehetővé a Törő szökését. Vádolom azzal, hogy innen szökni akart; hogy csak holnapig akart várni, mert azt hitte, mi csak holnap szabadulunk ki; hogy az állítólagos Schmidtnek levelet írt és a levélben azt kérte, eszközölje ki az ő követük, hogy bennünket még egy napig fogva tartsanak… És hogyha ön ezt tagadná… akkor… itt a levele… (A levelet kihúzza a zsebéből és odaadja az altábornagynak.)

Theodori (az Almásy csendes zápor módra özönlő beszéde alatt lassan elveszti a derült, feszes tartását. Lassan összeomlik).

Az altábornagy (átfutja a levelet. Mintha csak most jönne rá, mi történt, szinte fölordít): Theodori!… Canaille!

Theodori (menekülést keresve, de megüvegesedő szemmel néz körül. Odatámolyog egy székhez, leesik rá. A kezébe temeti az arcát): Istenem… Istenem…

Az altábornagy (fölszegi a fejét. Feszesen, mintegy rángatva a tagjait, mozog. Undorral kikerüli a széket, amelyen Theodori ül. Odamegy az íróasztalhoz. Elveszi a revolvert és hangos koppantással leteszi arra a kis asztalra, amelynél Theodori ül).

Theodori (fölnéz, üveges szemmel bámul rá a revolverre). -119-

Az altábornagy (undorral tartja magát távol tőle. Hidegen): Ön… most… visszamegy a szobájába… Az ajtaja elé őrt állítok… De egy félórája még van… Azalatt… azt teheti… amit… jónak lát…

Almásy (halkan tiltakozni készül).

Az altábornagy (egy heves mozdulattal elhallgattatja. Megfordul. Magával vonja Almásyt is úgy, hogy mind a ketten hátat fordítanak Theodorinak).

Theodori (ingadozva, hamuszínű arccal fölkel. Kinyul a revolver után, de a keze reszket. Megfogja a revolvert, de reszkető kezéből kiesik a fegyver és ő ijedten vonja vissza a kezét… Körülnéz; tévetegen keres menekülést. Megtörten csuklik össze; irtózatos harcot ví magával, végre megfogja a fegyvert és kitámolyog az ajtón).

Az altábornagy (utána fordul. Hosszan utána néz): Becstelen!… Hadd haljon meg… (Szinte máris hallgatózik.)

Almásy (halkan): Nagyon helytelennek tartom ezt a kegyelmi aktust… De az a reményem van, hogy gyáva és hogy nem él ezzel a kegyelemmel. Hanem választja a becstelen életet…

Az altábornagy: Nem igaz… (Az előszoba ajtaját kinyitja.) Ki van itt?

Válasz: Ordonánc a hatvanhetesektől. -120-

Az altábornagy: Gyere be.

Kovács (teljes fölszerelésben, torniszter, puska): Parancs.

Az altábornagy (kinyitja a jobboldali ajtót): Odamégy be az ajtó elé… Indulj.

Kovács (bemegy).

Az altábornagy: Ráfordítod a kulcsot. (Hallatszik a kulcs csörrenése.) Aki ki akar jönni, lelövöd. Akármit hallasz, nem mozdulsz. Ha én visszajövök, nekem jelentést teszel… (Behúzza az ajtót. Peckesen veszi a sapkáját. Int Almásynak:) Gyerünk. A hatvanhetesek parancsra várnak… (Visszanéz.) Mire visszajövünk, az ott halott lesz… (Almásy válaszolni akar.) Előre, indulj.

Almásy (indul).

(Az ajtóban találkoznak Törővel.)

Az altábornagy (rádördül): Itt van?… Nagyon jó. Itt vár rám… Ez a legjobb hely… Itt várni… Megértette?

Törő (nyugodtan): Meg.

Az altábornagy (kicsörtet).

Almásy (vele). -121-

NEGYEDIK JELENET.

Törő, majd Beatrix.

Törő (mosolyogva néz az altábornagy után. Derült, nagy boldog jókedv ragyog az arcán, amelyet néha zavar meg egy kis nyugtalanság. Az ablakhoz lép. Kinéz rajta. Visszafordul. Türelmetlenkedni kezd).

Beatrix (benéz az ajtón, mosolyog): Maga van itt?… Bejöhetek?

Törő: Maga itt a ház úrnője… Én csak vendég vagyok…

Beatrix (bejön): Nálunk a vendégnek több joga van, mint a gazdának.

Törő: De én úgyszólván fogoly vagyok itt… Az apja rámdördült, és annak, amit mondott, azt hiszem, az volt az értelme, hogy fogságra vet és meg akar büntetni.

Beatrix: Vallja be, hogy a büntetést megérdemelné… (Nagylelküen:) De én majd közbenjárok.

Törő (mosolyogva, túlzottan): Örök hálára kötelez…

(Szünet.)

Beatrix (jár-kel, úgyszólván kerülgeti Törőt. Várja, -122- hogy Törő szóljon, de minthogy Törő hallgat, megrázza a fejét és ő szólal meg): Tudja mit… én nem szeretem ezt a hangot… Mondja meg nekem mindenekelőtt becsületesen és komolyan: mit érez most?… Hogy van?… Elégedett, vagy elégedetlen?…

Törő (egy másodpercnyi habozás után): Megmondom… Boldog vagyok… Szeretném kinyitni a két karomat és megölelni vele a földet… Sohasem hittem volna, hogy ilyen jó az… az erkölcs; és… és a becsület; és… (a meghatottságát egészen elrejtve:) és hogy… Sohasem hittem volna, hogy én így szeretem a hazámat.

Beatrix (minden mondathoz boldogan igent int. Azután vár).

Törő (nem szól többet).

Beatrix: És… és… és nincs nekem semmi érdemem abban, hogy maga… most ilyen jól érzi magát?

Törő (kissé elsötétül az arca. Azután becsületesen): De igen. Magának köszönhetem… hogy… hogy… hogy egy jégkéreg lepattant a szívemről.

Beatrix (megint hevesen többször igent int. Azután megint vár. Hiába. Bosszúsan): No?… És?

Törő (zavarban): És?…

Beatrix (odalép hozzá): Ejnye… hát igazán nem akar engem most már feleségül venni? (Maga is mosolyog -123- a heves felelősségrevonáson. Általában nem veszi komolyan a dolgot.)

Törő (nagy zavarban. Nem tekint a szemébe): Nézze, Beatrix, én magának… őszintén nagyon hálás vagyok… Őszintén az egész életre… De azt hiszem… a szabadságát vissza kell adnom.

Beatrix (elkomolyodik): És miért?

Törő: Mert… azt hiszem… úgy vettem észre… maga… maga még mindig szereti Almásyt.

Beatrix: Ezért?

Törő (int).

Beatrix (röviden): Ez csacsiság… Sohasem is szerettem voltaképpen.

Törő: De…

Beatrix: Még valami van?

Törő: Igen.

Beatrix: Ki vele.

Törő (elszánja magát; komolyan): Nézze, Beatrix, én azt hiszem… én megmondtam magának… én csak akkor tudok nyugodt és boldog lenni, ha engem nagyon szeretnek. Mindenek fölött. Mindennél jobban.

Beatrix: És én?

Törő: Maga… engem ide visszatérített… Az elszántságával és a bátorságával… Ezért én egy életre hálás vagyok magának… De ugyanakkor… ugyanakkor… -124- maga azt mondta, hogy engem magamra hagyna; azt mondta, csak azért jött velem, hogy visszatérítsen; és ha nem jövök… elhagy engem.

Beatrix: Ezért?

Törő: Ezért.

Beatrix: Mert azt mondtam magának, hogy elhagynám?

Törő: Igen.

Beatrix (elnyomott mosolygással): Csakhogy az nem volt ám igaz…

Törő (álmélkodva): Mi?… Mi?…

Beatrix (lassan): Amikor azt mondtam, nem mondtam igazat…

Törő (levegő után kapkod).

Beatrix (nyugodtan): Hazudtam. (Közelebb megy hozzá.)

Törő (hátrál): Vagyis maga…

Beatrix: Vagyis én magát sehogy, soha, semmiért a világon el nem hagytam volna. De ha ezt akkor őszintén megmondom, maga marad a makacsságban, a bajban és az örök bánatban. Hogy megmentsem… kénytelen voltam hazudni.

Törő (levegő után kapkod): Maga tehát nemcsak azért jött velem, hogy… -125-

Beatrix: Én azért mentem magával, hogy mindig magával maradjak és hogy magától soha el ne váljak. (Feléje megy.)

Törő (boldog volna, feléje indul, de hirtelen megáll): De hátha…

Beatrix: Hátha?

Törő: Hátha… akkor mondott igazat és most nem mond igazat?

Beatrix (mosolyogva tagadja és indul feléje).

Törő (hátrál, kétségbeesve): Sohasem fogom megtudni, mikor hazudott.

Beatrix (energikusan feléje nyomul): Az nem is fontos. Az a fontos, hogy végre belássa, hogy engem kell feleségül vennie. Még pedig sietve.

Törő (mosolyogva meghökkenve néz rá).

Beatrix: Akarja tudni, miért?… (Törő igent int.) Azért, mert… látja… én rájöttem, hogy ma már csak a nőkben vannak meg a férfias tulajdonságok.

Törő (kételkedő arcot vág).

Beatrix: Az igaziak: a hűség, az állhatatosság, a kitartás, a következetesség, az őszinteség… ezek csak a nőkben vannak már meg.

Törő (szólni akar).

Beatrix (nem engedi): Almásy?… az kivétel… -126- Megállapítottuk tehát, hogy férfias tulajdonságok csak nőkben vannak. A férfiak hütelenek, állhatatlanok, következetlenek és mértéktelenül hiúk, különösen következetlen, állhatatlan és hiú a tehetséges férfi… Minél tehetségesebb, annál inkább… A maga következetlensége, állhatatlansága és hiusága tehát… (Alig talál rá szót:) már egyszerüen kimondhatatlan… Hogy ebből baj ne legyen, szüksége van arra, hogy a boldogsághoz és boldoguláshoz szükséges következetességet, állhatatosságot és puritán egyszerüséget, hogy úgy mondjam, rábízza a feleségére, az életének határozottan jobbik és szebbik felére… Kell, hogy valaki következetes, állhatatos és hiuságtól ment legyen maga helyett is… Kell, hogy valaki vigyázzon magára… Vagyis mi következik mindebből?… kell, hogy maga engem minél előbb boldogan, hálásan és szeretettel feleségül vegyen.

Törő (állandóan hátrált előtte; most végre nem bírja tovább; megáll; elneveti magát. Egy másodpercig nevetve néznek szembe egymással. Azután Törő megöleli… Hosszu ölelés). -127-

ÖTÖDIK JELENET.

Voltak, Almásy, Az altábornagy.

Almásy (berohan az előszoba felől. Amikor Beatrix és Törő ölelkezését meglátja, fölszisszenve megáll).

Beatrix (kibontakozik a Törő karjaiból).

Almásy (a foga között): Éppen itt kell?… Nem mehettetek máshová?

Beatrix (félreérti): Bocsáss meg… Neked is jobb lesz így.

Almásy (bosszusan): Nekem biztosan… A katona legyen aszkéta… Ne akarjon szerelmet és ne kösse le magát asszonyhoz.

Beatrix: De ugy-e… te azért nem vagy benne bizonyos, nem kötöd-e le magadat nemsokára egy okos… nálam okosabb, egy bátor… nálam bátrabb, egy kedves… nálam kedvesebb, egy szép… nálam szebb asszonyhoz?

Almásy (ránéz, hosszan, szótlanul néz rá; megzavarodik… Hevesen legyint, mert eszébe jutott, miért sietett előre): Ah istenem, mi itt hiábavalóságokat beszélünk… (Elsiet a jobboldali ajtóhoz és beszól): -128- Kovács… van valami jelenteni valója?… történt valami?

Kovács (csak a hangja hallatszik): Semmi, főhadnagy úr.

Almásy (megfordul és az előszoba felé siet. Az ajtóban találkozik az altábornaggyal).

Az altábornagy (komoran): No!…

Almásy: Semmi.

Az altábornagy (meghökkenve mered rá. Sokáig hallgat): Te… te lehetségesnek tartod, hogy ne lőjje főbe magát?

Almásy (vállat von, halkan): Egy negyedóra már letelt a félből.

Az altábornagy (a fejéhez kap, mint aki azt mondja: ez lehetetlen szörnyüség… azután magába mélyedve, hevesen járkálni kezd).

(Hosszu szünet. Senki sem akarja megzavarni.)

Beatrix (végre előlép a sarokból, ahová behúzódott Törővel együtt).

Az altábornagy (mintha álomból ébredne föl, ránéz. Úgy nézi, mintha nem ismerne rá. Szórakozottan): Te… igen… Itt vagy… Igen…

Beatrix (indul feléje, hogy megölelje): Apám!

Az altábornagy (most jut eszébe minden): Megállj. -129- Hát itt vagy?… Hogy mertél te innen megszökni az én tudtom nélkül?

Beatrix (nem veszi nagyon komolyan a mennydörgést): Igazad van apám… Én be is akartam neked jelenteni, hogy megszököm… De Törő úgy sürgetett, hogy abszolute nem maradt már időm rá.

Az altábornagy (a Törő említésére fölhorkan. Keresi Törőt): Ah maga… igen… Jőjjön csak ide… Álljon ide.

Törő (komolyan, csak egy belső mosolygással elébe áll).

Az altábornagy (nagyon komolyan): Maga… szégyelje magát azért, amit tett… Ha nem érezne szégyenkezést azért, hogy a hazája ellen akart bűnt elkövetni, érezzen égő szégyenkezést azért a bűnért, érezzen nagy megbánást azért a bűnért, amelyet maga ellen akart elkövetni… Érzi ezt a megbánást?

Törő (csöndesen, őszintén): Érzem.

Az altábornagy: Maga így még nagy szolgálatokat tehet a hadseregnek, a hazának, a királynak. (Nagy megindulással:) Az árulónak azonban becstelen élet és nyomorult halál a sorsa… Az áruló nyögve viaskodik a gyalázatával és a gyalázaté lesz az élete, ha még arra sincs bátorsága, ha még… arra… sincs bátorsága, hogy… legalább… meghaljon… Aki -130- iránta az irgalomnak még egy szikráját érzi, annak azért kell imádkoznia, hogy magát megölni legyen legalább bátorsága… (A meghatottsággal küzdve elhallgat… Hallgatózik, mintha azt várná, hogy most rögtön fölhangzik a dördülés… Hosszu csönd.)

Törő (nyugodtan, kissé megindultan): Én mindezt magam is érzem… Mentségem egy van: az, hogy visszafordultam… (Szünet.) Ezt Beatrixnak köszönhetem… Kérem excellenciádtól a Beatrix kezét.

Az altábornagy (a lánya felé fordul. Fájdalmas gondolatai még mindig erősebbek, de most tud ezzel az üggyel is foglalkozni).

Beatrix (odasiet hozzá).

Az altábornagy (megöleli; szemrehányóan): Te, te!… te is szégyeld magadat!… egy lány… három éjszakát tölt a házon kivül.

Beatrix (bűnbánóan): Kénytelen voltam vele, papa… előbb ő hítt, azután fogva tartottak.

Az altábornagy: Mit csináljak most veled?

Törő (halkan): Adja nekem…

Az altábornagy (ellódítja): Vigye… Úgy sem ér már semmit… (Beatrixnek:) Aztán vigyázz rá. (Törő felé int:) Ilyen dolog többet ne történjék.

Beatrix (mosolyogva): Soha.

Az altábornagy (elfordul tőlük… Újra Theodorira -131- gondol… Járkál. Izgatottan halkan Almásyhoz): A félóra eltelik és…! (Kétségbeesett mozdulatot tesz.)

Almásy (csak egy szkeptikus mozdulattal válaszol).

Az altábornagy (elfordul, járkál; később leül az íróasztalhoz; egyszer be is néz a jobboldali ajtón).

HATODIK JELENET.

Voltak, Paula.

Paula (az ajtóban): Szabad bejönni?

Beatrix: Sőt kell… Én nagyon vártam már.

Paula: Miért?

Beatrix: Hiszen megmondtam: sürgősen meg kell vele értetnie (Almásyra mutat.) hogy a katonának nem kell aszkétának lennie.

Paula (megrázza a fejét).

Beatrix: Maga nincs ezen a véleményen?

Paula: Nem vagyok… A katonának igenis aszkétának kell lennie… Mindenkinek, aki egy nagy ügy katonája lett, egyedül kell élnie, magányosságban, ridegségben, mindig készen rá, hogy a mások számára értéktelen életét a maga nagy ügyéért föláldozza. -132-

Beatrix: Istenem, de szomoru volna, ha így volna.

Paula: Igy van.

Beatrix: Ha minden ügy boldogtalanságot kivánna a maga katonáitól és ha nem engedné meg, hogy… addig is… például addig… amíg… amíg az áldozatra rákerül a sor… addig boldogok legyenek… Ha például két ember találkozik és… (Elhallgat… Szünet.) Igaz, György… mit akartál te Paulának mondani?

Almásy (kissé zavarodottan): Én… én… először is meg akartam kérdezni, igazán olyan szomoru-e…?

Paula: El vagyok keseredve.

Almásy: Miért?

Paula: Most már ugy-e bizonyos, hogy elmarad a háború?

Almásy: Bizonyos.

Paula: Kétségbeejtő.

Almásy: Az, hogy elmarad a háború?

Paula: Igen… Most megint várni kell. Esztendőkig… Tovább kell menni valahová… Közel a hazámhoz… Dolgozni, ahogyan tudunk… Vagyunk így százan, meg százan, akik várjuk, hogy az elnyomó hatalom a csatatéren az első sebeket megkapja és hogy akkor rögtön otthon legyünk: fölgyujtani -133- az eddig csöndben készülő forradalmat… Most megint reméltünk… A háború elmarad… Várni kell.

Beatrix (Törővel együtt kissé hátra húzódott. Figyelemmel nézik a beszélgetést).

Almásy: Nézze… kedves kis Paula… én magával mindenben… tökéletesen egyetértek. Nincs magának egyetlen érzése és egyetlen gondolata, amely nekem idegen volna… Éppen azért egy dolog van, amiben nem értek magával egyet.

Paula (kissé pedánsan): És pedig?

Almásy: Abban, hogy magának innen most el kell mennie.

Paula: Ah…! (Legyint.)

Almásy: Látja én értem azt a nyugtalanságot, amely magát tovább hajtja… De ezt a szubjektiv nemes lázat le kell csillapítani annak az objektiv, hideg megállapításnak, hogy a maga nemes indulatai elporlódnak a társadalom törvényszerüségein… Amikor az idő megérik… amikor a gazdasági élet kényszerüségei meghozzák… akkor a maga hazája is fölszabadul. Akárhol várja is be maga ezt az időt.

Paula (élénken): A történelmi materializmusnak ez a szofisztikus magyarázata henye fatalizmusba visz. A gazdasági fejlődés megteszi a magáét. De tegyük -134- meg mink is a magunkét és ne merüljünk bele léha szemlélődésbe.

(A pedáns beszélgetés egyre melegebb lesz. A két vitatkozó a legmelegebb szimpátiával húzódik közel egymáshoz.)

Almásy: Én azt nem is tanácsolnám magának. Én csak azon a véleményen vagyok, hogy a maga munkája, a maga lelkesedése, a maga lelkének a lángja itt éppen olyan termékeny volna, mintha elutaznék mondjuk Svájcba és csinálná a külföldön élő forradalmárok meddő propagandáját… (Egészen közel hozzá:) Sőt tovább megyek: itt maga nagyobb szolgálatokat tehet az ügynek, mint akárhol másutt.

Paula: Hogyan? Miért?

Almásy: Mert maga bátor, nemes és derék ember; minél több ilyen bátor, nemes és derék emberünk van nekünk, annál erősebb itt a munkás demokrácia… és aki itt a demokráciát erősíti, az a cári hatalmat, a kozák erőszakot gyengíti.

Paula: Én… azonban… azt hiszem… mégsem maradhatok itt.

Az altábornagy (nem bir a türelmetlenségével. Föláll); György… kérlek.

Almásy (megrettenve ugrik föl. Sietve, izgatottan fordul Paulához. Megfogja a kezét. Könyörögve): Maradjon -135- mégis itt… Mert én kérem rá. Nekem már nagyon hiányoznék… Mert jöhet egy kibékülés is… Maradjon… A többit majd meglátjuk… (Szünet.) Itt marad?…

Paula (halkan): Nem!… Nem tudom… Talán…

Almásy (boldogan fordul az altábornagyhoz).

Az altábornagy (gondolataiba merülve, nagyon izgatottan): Nem bírom!… (Theodorira gondol.) Még mindig nem!… Ez képtelenség… Már tíz perce sincs… Azután elfogatom… (Járkál.) Hivd el az őrt az ajtaja elől… Már ne is őrizze… Várj csak: az a hatvanhetesektől van itt… Elmehet… Menjen le… A hatvanhetesek indulhatnak.

Almásy (odamegy a jobboldali ajtóhoz): Kovács.

Kovács: Parancs, főhadnagy úr.

Almásy: Menjen le. Jelentse, hogy a kegyelmes úr itt fönt marad. Az ezred indulhat.

Kovács: A kegyelmes úr itt fönt marad. Az ezred indulhat.

Almásy (int): Igen… Megálljon, Kovács… Örül, hogy haza megy?

Kovács: Boldog vagyok, főhadnagy úr.

Almásy: És ha megint be kellene jönni?

Kovács: Akkor keményen verekednénk, főhadnagy úr. -136-

Almásy: No… menjen, Kovács. Isten áldja meg.

Kovács (tiszteleg és elmegy).

Beatrix (az ablaknál): Erre fognak elmenni. Nézzük őket innen… (Lenéz.) Mekkora nézőközönségük van odalent is… Mindjárt indulnak.

Törő: Még nem.

Beatrix: De igen. Az ezredes már lóra ült.

Törő: De indulás előtt?… Mi jön? Katona-lánynak ezt tudni kell.

Beatrix: Ah, igen… Az ima… Az ezredkürtös már készülődik.

Az altábornagy (egyre gyötrőbb izgalomban, valóságos kétségbeeséssel jár föl és le. Almásyt elvonja Paula mellől): Gyere… a szívemet marcangolja… mintha vasfogó szorítaná… hát lehet ez?… Egy katona!… ne nyúljon a fegyver után?

Almásy (alig észrevehető mozdulatot tesz. Hallgat).

Az altábornagy: Én nem tudom, nyugtalan vagyok… lelkifurdalásom van… talán én is bűnös vagyok. (Ránéz Almásyra.)

Almásy: Szabad válaszolnom?

Az altábornagy: Igen.

Almásy: Te is bűnös vagy. -137-

Az altábornagy (megdöbbenve, fölháborodva): Én!… Hogy mered?

Almásy: Te is bűnös vagy. Bűnt követtél el a bizalmaddal, bűnt követtél el azzal, hogy engedted megcsalni magadat, bűnös vagy abban, hogy nem voltál rideg, kérlelhetetlen és gyanakvó akkor, amikor ridegnek, kérlelhetetlennek és gyanakvónak kellett volna lenned, mert a hadseregről, a hazáról van szó. Abból a nemzedékből való vagy, amely csak félmeggyőződéssel volt katona. Nem voltál az egész lelkeddel katona; nem értetted meg, mit jelent katonának lenni… dilettáns katona voltál… és ezért magadra is büntetést kell szabnod.

Az altábornagy (nagy szemmel): Milyen büntetést?

Almásy: Azt, hogy át kell adnod a helyedet azoknak, akik megint az egész lelkükkel katonák.

Az altábornagy (nagy fájdalommal): Én… ezt a kabátot… levessem?… (Hosszú szünet. Megtörten:) Levetem.

Beatrix (az ablaknál): Vigyázzunk… jön az ima.

(Lent fölhangzik az ima síró és hatalmas kürtjele.)

(Bent csöndben hallgatják végig. Amikor az ima véget ért, még mindig csönd van… Rögtön utána egy dördülés hallatszik jobbról.) -138-

Az altábornagy (aki eddig görnyedten ült, talpra szökik).

Almásy (kisiet jobbfelé és pár másodperc múlva visszatér. Az altábornagyra néz, szótlanul és komolyan igent int a fejével).

Az altábornagy (megkönnyebbülten lélegzik föl, de gondolkozva néz maga elé és a szeme lassan könnyes lesz).

Törő (Almásyhoz): Mi történt?

Almásy (halkan): Theodori agyonlőtte magát.

(Hallgatás.)

Beatrix (odasiet az altábornagyhoz): Apám, mi baj?

Az altábornagy (a könnyeivel küzd): Mégis… katona volt.

Beatrix: És te sajnálod?

Az altábornagy: Sajnálom… hogy áruló lett, mert kár érte. Mi lesz velünk, ha ilyenek történnek?… Sajnálom, hogy árulóink vannak.

Törő: Nem kell sírni… Nekünk nem esik jól az árulás… Vagy visszafordulunk, vagy megbüntetjük magunkat… (Paulára:) De közülük a legderekabbak lesznek árulókká és az árulás adja meg a lelkük nyugalmát… (Könnyedén:) Mi, ha jól érezzük magunkat, nem sokat törődünk a hűséggel, de mikor baj -139- van, fölfedezzük magunkban a hűséget és a hazaszeretetet is. De aki nekik ellenségük, az örökre és változtathatatlanul az… Nem kell tőlük félnünk… Mi vagyunk az erősebbek.

Az altábornagy (sóhajtva): Bár úgy volna.

Almásy (az ablaknál): Indul az ezred…

Az altábornagy (az ablakhoz lép).

(Lent fölharsan az induló, amelyet a zenekar fuj. Az ezred ütemes dobogása. A tömeg ujjongó moraja. Az ablakból a férfiak kihajolnak, a nők zsebkendőt lengetnek az elvonuló ezred felé.)

(Függöny.)


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

30 altáborngy: No altábornagy: No
36 Almássy (fuldokolva Almásy (fuldokolva
63 abbamardt abbamaradt
86 Magánkívül:) (Magánkívül:)
103 Colovin: Feleljen. Golovin: Feleljen.