The Project Gutenberg eBook of Emberi miniatürök by Sándor Tonelli

„Az 1321-ik esztendőben halt meg Romagnának Ravenna városában a firenzei Dante Alighieri a da Polenta urak szolgálatában, velencei követségéből való visszatérte után s költőhöz és nagy bölcsészhez illő öltözetben nagy tisztességgel temették el Ravennában, a nagy templom bejárata előtt. Mint Firenze községnek számüzöttje halt meg körülbelül 56 éves korában. Ez a Dante tisztes és ős firenzei polgár volt a San Pietro-kapu negyedéből s nekünk szomszédunk. Firenzéből való számüzetése a francia királyi házból való Valois Károlynak az 1301-ik évben Firenzébe való jövetele okából történt. Az emlitett Dante városunk kiválóbb kormányzói közé s guelf létére is a fehér párthoz tartozott s minden más vétek nélkül az emlitett fehér párttal együtt üzték el és számkivetették Firenzéből. Tanulmányai folytatására Bolognába ment, később Párisba s a világ egyéb részeibe. Világi ember létére nagy tudós volt szinte minden tudományágban; a legnagyobb költő s bölcsész volt, tökéletes retorikus, ugy a szerkesztésben s verselésben, mint a -8- szószéken előkelő beszédü szónok, a rimelésben a legnagyobb, legtisztább s legszebb irállyal, melyet nyelvünk az ő koráig s azóta is fölmutathat. Ifju korában irta a Vita nuova cimü művét a szerelemről, később számüzetésében vagy 20 nagyobb kiváló szerelmi canzonét szerzett s a többi közt három jeles levelet irt; egyet ártatlanul való számüzetésén keseregve a firenzei kormányhoz intézett; a másikat a Bresciát megszálló Henrik császárhoz irta, szinte prófétai hangon intve őt idővesztegetése miatt; a harmadikat Kelemen pápa halála után való üresedés alkalmával az olasz biborosokhoz irta, hogy egyezzenek meg s válasszanak olasz pápát. Valamennyinek a nyelve latin, magasztos szerkesztésben, kiváló gondolatokkal s tekintélyekkel. A bölcs magyarázók nagyon dicsérték őket. Irta a Commediát, melyben diszes rimekben nagy s finom erkölcsi, természettudományi, csillagászati, bölcsészeti s hittudományi kérdésekkel, szép uj alakzatokkal, hasonlatokkal s költői fogásokkal 100 fejezetben, vagyis énekben megszerkesztette s tárgyalta a pokol, a tisztitóhely s a mennyország létét, s ezek állapotát oly fenségesen irta meg, amint csak lehet, amint emlitett könyvéből minden éles látásu ember láthatja. E Commediában talán kelleténél jobban örömét találja a bosszuban s költő módjára való kifakadásokban, ami valószinüleg számüzetésének következménye. Ő irta meg a Monarchiát is, melyben a pápai s császári méltóságot tárgyalta. Köznyelven magyarázatot kezdett irni 14 fentebb emlitett erkölcsi szonettjéhez, melyek azonban, hármat kivéve, közbejött halála miatt befejezetlenül maradtak; ez a meglévőből itélve magasztos, szép, finom s nagyszabásu munkának igérkezett mivel fenséges szerkezettel s szép bölcseleti és csillagászati elmélkedésekkel diszeskedve tünik elénk. Ugyszintén irt egy -9- De vulgari eloquentia cimü müvecskét, melyből 4 könyvet igért, de – talán időelőtti halála miatt – csak kettő maradt ránk, melyekben erőteljes és diszes latinsággal és szép okokkal vizsgálja az összes olasz tájnyelveket. Ez a Dante tudománya miatt kissé tulönérzetes, feszes és érzékenykedő lévén, rosszkedvü filozófus módjára nem igen tudott laikusokkal társalogni. Egyéb, nagy polgárhoz illő erényei, tudománya s derekassága – ugy hiszem, – méltóvá teszik az örök emlékezetre e krónikánkban, azonkivül, hogy irásban ránk hagyott nemes munkái igaz tanuságot tesznek róla s tiszteletreméltó hirnevet biztositanak neki városunkban“.

Az 1321. évnél ezeket a sorokat jegyezte fel krónikában Giovanni Villani, Firenze történetirója. Lapidáris rövidséggel összefoglalta Dante életének külső körülményeit, röviden jellemezte müveit és előre vetitette annak a dicsőségnek és tisztességnek a hirét, melyet Dante neve majdan szülővárosára jelenteni fog. Mióta Villani ezeket a tömör sorokat megirta, hat évszázad pergett le az idő homokóráján, a feledés pora lepett be intézményeket, eseményeket, embereket, a középkor eltávolodott tőlünk érzésben és gondolkodásban egyaránt, de a multaknak ködéből ma is nem halványodó dicsőségben, egyre növekvő ragyogásban, szinte az idők változásától függetlenül emelkedik ki minden idők egyik legnagyobb költőjének, gondolkodójának és látnokának az alakja.

Mint költő, Dante a nagyon kevés kiválasztottak közé tartozik, akik az örök emberit tudták alkotásukba belevinni. Bensőleg ez jellemzi őt s ma is érezhető hatásának ez a titka. Külsőleg azonban egyéniségével egyetemben müvészete a középkorban, a XIII. és XIV. század fordulójának évtizedeiben gyökerezik, mikor a keresztény tudománynak és -10- dogmának épülete betetőzést nyert s a külső életet megrengető viharok közepette egy uj világ vajudott a megszületéseért. Örök emberi volta mellett az Isteni szinjáték ennek a kornak a legsajátabb, legmonumentálisabb emléke. A középkor megértése nélkül Dantét sem lehet megérteni.

Abból a rettenetes politikai, kulturális és erkölcsi összeomlásból, mely a népvándorlást követő századokban romjaival, omladékaival boritotta el az egész római birodalmat, két hatalom gyanánt a pápaság és a német-római császárság emelkedett ki elsőnek. A hatodik század végétől kezdve a római egység gondolatának egyre erősbödő képviselője támadt a pápaságban. Az a babonás tisztelet, mely a népvándorlás naiv és barbár népeinek szemében még pusztulásának idején is övezte Rómát, századokon át egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje volt a pápaságnak és a jogcimet szolgáltatta későbbi világuralmi törekvéseihez. Mikor Nagy Károly személyében az első barbár fejedelem a fejére tette a császári koronát, a kortársak ugy vélték, hogy a caesarok római birodalma ujult fel s évszázadokon át ez a balhiedelem lett a sarkalatos pontja a középkor politikai világfelfogásának és tapogatozódásának. A két kard, pápaság és császárság, világuralmi törekvéseikben szükségképen szembekerültek egymással és évszázadokon át egyaránt egy lehetetlen elvnek, az egyetemes világuralom megvalósitásának kisérletében fecsérelték az idejüket.

Százados harcok után ebben a küzdelemben a pápaság kerekedett felül. Ha a pápáknak sokszor menekülniök is kellett az Alpesek hágóiról leszálló német császárok elől, a lelki hatalom, mely köt és feloldoz, erősebbnek bizonyult, mint a világi fegyverek. A naturálgazdaságon és feudális társadalmi renden alapuló német császárság képtelen volt, -11- hogy tartósan biztositsa magának Itália birtokát. A nagy fordulat különösen attól az időtől kezdve állt be, mikor a pápaságnak hatalmas szövetségese támadt a fellendült, nagy gazdagságra és erőre szert tett olasz városokban.

Az olasz városi életnek ez a kifejlődése, a népvándorlás utáni latin-germán kulturának első nagy fejlődési mozzanata, első lépés a barbárságból egy uj civilizáció felé. Természetes volt, hogy ennek a lépésnek Itáliában kellett megtörténni. Itáliában csak elhalványodtak, de sohasem haltak ki teljesen az antik hagyományok. Az idegenekkel való keveredésből származott népnyelv mellett a latin jobban fenn tudta magát tartani, mint a provinciákban. Itáliában a városok köveit nem nőtte ugy be a moha, mint egyebütt, városi élet mindig maradt s mikor a viszonyok kedvezőbbre fordultak, uj fellendülésnek indultak. A kereskedés, az ipar olyan gazdagságnak lett a kutforrása, melyeket az Alpeseken tul nem ismertek. A tengeri köztársaságok utján az olasz városok korán megismerkedtek Bizánc pompájával és az arab müvelődésnek kincseivel. A skolaszticizmus mellett már a XI. és XII. századtól kezdve arab közvetitéssel bevonult Itáliába a régi görögöknek, különösen Aristotelesnek a tudománya, orvostudományt és jogot tanitottak az olasz egyetemeken, mikor másutt csak egy-egy kolostorban akadtak szerzetesek, akik értették a betüvetés mesterségét. Itália hasonlithatatlan módon élére került a nyugati civilizációnak. Nem volt csoda, ha az anyagi gazdagságnak, műveltségnek a birtokában ezek az olaszok mélyen lenézték és barbároknak tekintették a germán császároknak kisérőit és ha esetleg elismerték is az egyetemes császárságnak a gondolatát, nem voltak hajlandók tűrni, hogy náluk műveltségben, kulturában alacsonyabb szinvonalon álló császári helytartók uralkodjanak -12- falaik között. A lombárd városok, majd Itália többi városai igy lettek lassan természetes szövetségesei a pápáknak.

A pápai vagy császári párthoz való tartozandóság évszázadokon át két nagy táborra, a guelfek és ghibellinek táborára szakitotta Németországot és Itáliát. Nagy általánosságban a pápa hivei voltak a guelfek, a császár hivei pedig a ghibellinek. A tényleges helyzet azonban korántsem volt olyan világos és áttetsző, aminőnek ma évszázadok multával a történelmi kézikönyvekben leegyszerüsitve látjuk. A két párt között örökösek voltak az eltolódások. Voltak guelf párti fejedelmek és ghibellin főpapok. Fieschi biboros személyében IV. Ince néven ghibellin főpapot még pápának is megválasztották. Ekkor mondotta II. Frigyes: „Elvesztettem egyik legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem lehet.“ Az olasz városok rendesen olyankor, mikor egy-egy nagy győzelmet arattak a császárságon s inkább a pápa kezdte önállóságukat fenyegetni, hajlottak el a ghibellinizmus felé. Családok, melyek évtizedeken át egyik vagy másik párthoz tartoztak, hirtelen pártállást változtattak. Firenzében, mikor hosszu küzdelem után a ghibellineket végérvényesen kiüzték a városból, a guelfek egymás között szakadtak fehérekre és feketékre s az előbbiek majdnem teljesen a kiüldözött ghibellinek hagyományait elevenitették fel. A harcba belejátszott és a pártok viszonyát egy-egy városon belül örökösen módositotta a hatalmat kezükben megtartani akaró előkelő családoknak s a céhekben megszervezkedett polgárságnak a küzdelme, Akárcsak a régi Görögországban, a nagy politikai pártállástól függetlenül, Itáliában is a városok, kisebb-nagyobb kényurak hatalmi kérdésekből kifolyólag, örök harcot folytattak egymás ellen. Alkalmi szövetségek jöttek létre, melyek épen olyan gyorsan fel is bomlottak. -13- Néha a pártállások, szövetkezések, barátságok és ellenségeskedések ugy összezavarodtak, hogy igaznak látszott a mese, hogy a sátán szabaditotta rá a Guelf és Ghibel nevü ördögöket az emberiségre.

A nagy állami és társadalmi szétszakadozottság mellett, amely a középkori Itáliát bizonyos mértékig a régi Görögországhoz tette hasonlatossá, a középkornak általánosan jellemző vonása volt világnézletének kizárólag vallásos jellege. A középkor embere életének célját nem a földön, hanem a tulvilágban látta. Majd a földöntuli boldogságnak csodás viziói jelentek meg előtte, majd félelem és rettegés közepette látta maga előtt megelevenedni a pokolnak borzalmait, melyeket az egyházatyák megdöbbentően eleven szinekben festettek le előtte. Minden évszázad végének közeledése uj rettegéssel töltötte el, mert vele együtt várta a világ végének és az utolsó itéletnek az eljövetelét is. Azok a jellemképző erők, a civilizációnak évszázadokon át lassan fejlődő kényszere, iskola, törvény, melyek a modern ember életét egyenletesebbé, de egyuttal szürkébbé is teszik, kevésbbé müködtek benne. Közelebb állott a barbárság állapotához, gondolkodása, érzése gyermekesebb volt, egész lénye pedig szenvedélyesebb. Majd rettentő szenvedélyek kitörései ejtették hatalmukba, majd a bűnbánat nyomasztó sulya alatt roskadozott. Ez magyarázza meg azokat a rettentő kilengéseket, melyek a középkort látszólag a legnagyobb ellentmondások korává teszik. A keresztesek, mikor elfoglalják Jeruzsálemet, halomra ölnek férfit, nőt és gyermeket egyaránt s utána alázatosan hajtják meg fejüket a helyeken, melyeket a szeretetet hirdető Krisztusnak az emléke szentelt meg. Ugyanaz a kor, amely az egyéniségről való lemondásnak legcsodásabb példáit mutatja s amelyben -14- Assisi Szent Ferencnek misztikus rózsái kivirágzottak, egyuttal a legrémesebb kegyetlenségek kora is. Az a VI. Henrik, aki a sziciliai bárókat megvakittatja, szurokba főzeti, izzó vasabroncsot süttet a homlokukra, élve elásatja, vagy megégetteti őket s velük rokonszenvező olasz feleségét kényszeriti, hogy szemtanuja legyen mindezeknek a borzalmaknak, nem kivétel, hanem tipus, amely száz meg száz változatban ismétlődik. Ez a világfelfogás, ezek az emberek és ezek a kegyetlenségek a kulcs Dante Isteni szinjátékának, különösen pedig a Pokol felfokozott borzalmainak és büntetéseinek a megértéséhez.

Ezzel azonban a magyarázat még korántsem teljes. Ugyanakkor, amikor a pápák császárokat és királyokat közösitettek ki az emberiségből s a dies irae, dies illa rettegő félelemmel töltött el mindenkit, a pápáknak akárhányszor menekülniök kellett Róma népe elől. Ugyanazt a VII. Gergelyt, aki előtt IV. Henrik Canossát megjárta, két esztendővel előbb egy római nemes a palotájában véresre verte. Az olaszok, akik a közelség folytán beláttak a kulisszák mögé és látták, hogyan készül a mennydörgés, akárhányszor nem respektálták a villámokat készitő embereket. A tulvilágtól való rettegés mellett a gazdagodás vágya is megkapta Olaszországot, különösen pedig a kereskedővárosokat. Már a keresztes háboruk idején, mikor Francia- és Németország lovagvilága magára öltötte a keresztet, az olasz tengeri köztársaságokban maonák, részvénytársaságok alakultak a hadjáratok üzleti kihasználására. A városokban a gazdagsággal együtt uj életkedv kezdett lábrakapni, mely ellen hiába prédikáltak Assisi Szent Ferenc rendjének szőrcsuhás tagjai. A pápaság legnagyobb politikai diadalainak idején kezdte elveszteni hatalmát a lelkek felett. -15-

A Dante korát közvetlenül megelőző századra esik ugyanis a Hohenstaufenek küzdelme, igazában az utolsó harc az egyetemes császárság gondolatának megvalósitásáért. Ebből a családból, amely Barbarossa Frigyestől a vérpadon elpusztult Konradinig gyors egymásutánban annyi ragyogó, müvészi hajlandóságu, romantikus és egyben tragikus alakot tud felmutatni, mint a történelemnek egyetlen más uralkodó családja sem, korát messze meghaladóan emelkedik ki II. Frigyes. Ez a II. Frigyes, akit Dante hitetlenségéért a Pokol hatodik körében örökké égő sirba temet, sziciliai udvarában a görög és arab tudományt és a provencei költészetet kultiválta. Félig barbár ősei csak fegyverrel harcoltak a pápaság ellen, ő egyetemeket alapitott és az egyházi mellett laikus tudományt akart nevelni. Köriratban magyarázta a fejedelmeknek a pápai tulhatalom veszedelmeit. Tua res agitur. A pisai domban prédikált és országában üldözte az eretnekeket, de odahaza arab bölcselőkkel szkeptikus módon vitatkozott a vallásról. A pápai átokkal sujtott királyt szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára. Az ő korától kezdve mind sürübben jelentkeznek Itáliában azok az erőszakos, szépet és müvészetet kedvelő, de magukat isteni és emberi törvényeken tultevő emberek, akik csak önmagukban és a tömegek közül való kiemelkedésben látják a céljukat, – a reneszánsz fejedelmeinek az előfutárai. Kezdődött az a kor, amely teljesen tultette magát a legitimitásnak isteni rendjén s csak a politikai tettet, az eredményt értékelte.

Dante szülővárosa, Firenze ennek a tulajdonképeni középkorból a reneszánsz felé átfejlődő Itáliának a mikrokozmosza. Polgárai először a környék kis kényurait verték le, azután a pápák pártján, falaik mögül császárokkal, IV. -16- Henrikkel és Barbarossa Frigyessel dacoltak. A város hatalmának megnövekedésével római republikánus hagyományokat igyekeztek feleleveniteni s 1200-tól kezdve két konzul vezette a város ügyeit. A selyem-, posztó-, szőrme-, papiripar, elefántcsontfaragás, ötvösipar és kereskedelem növekvő gazdagságoknak lett a forrása. A XIII. századtól kezdve a firenzei bankárok összeköttetésben állottak egész Európával. A firenzei aranyforint lett a legfontosabb kereskedelmi pénze Itáliának, a Levanténak és Közép Európa nagy részének. Róma, Velence, Genova, Milano és Pisa mellett ekkor kezdett Firenze Olaszország első városai közé emelkedni. A sötét, védelemre berendezett házak és vaskapus tornyok között paloták emelkedtek. A XIII. század végéről valók Giotto freskói s ekkor kezdett felépülni a Palazzo del Popolo, a dóm, a Santa Croce és a Santa Maria del Fiore temploma. Az utcák a guelfek és ghibellinek, a régi nemesség, megvagyonosodott polgárok és alsóbb osztályok, – grandi, popolo grasso és plebe minuta, – közötti harcok zajától visszhangoztak s a város története számüzetéseknek, vérpadra hurcolásoknak és megrenditő családi tragédiáknak a szüntelen sorozata. Dantenak bőségesen volt alkalma, hogy a pokol legfenekének jégbörtönét testvérek és vérrokonok gyilkosaival megnépesitse. 1267-ben a ghibellineket keserves harcok után kipusztitották a városból, de Firenze, amely magát az „egyház leghivebb szolgájának“ nevezte, nem pihent meg és nem lett jámborabb. A város átalakulóban volt a heroikusból a polgári és demokratikus társadalom, de egyuttal az egyszerüségből a gazdagság felé. Ugy mint Rómában, a gazdagsággal együtt Firenzében is élni kezdtek az emberek. Pazarlás, fényüzés kapott lábra és az életörömet még a legszörnyübb megpróbáltatások -17- sem tudták elfojtani. Ezt ostorozza Dante és ezt örökiti meg a frivol kacagás hangján Boccaccio.

II.

Nagy költők és gondolkodók méltatásánál, akik egész korok lelkét tükröztetik vissza, fontosabb a miliőnek megrajzolása, a levegőnek jellemzése, melyet magukba szivtak, mint életük aprólékos részleteinek a feljegyzése. Életükben nem az a fontos, hogy mit ettek és ittak, hanem csakis az, ami lelki fejlődésükre gyakorolt befolyást. E tekintetben a legszerencsésebb helyzetben vagyunk Dantenál. Élettörténetének csak nagyon kevés és szegényes adat alkotja a gerincét, de ami ez adatok között hiányzik, kitölti ő maga lelkének és lelki átalakulásainak szüntelen megrajzolásával. Mert Dante, aki teologiai éposz formájában a világirodalomnak legnagyobb látomását irta meg, alapjában véve lirikus egyéniség, aki mindent a saját lelkén keresztül szemlél és és örök időkre egyik legegyénibb költője a világnak.

Még születése napját se tudjuk pontosan. 1265-ben született, mint maga mondja az Ikrek jegyében, tehát május 18. és junius 17. között. Családja, az Alighieri-család, guelfpárti volt és a Péter-kapu közelében állott a házuk. Egyebet róluk alig tudunk, mert Dante, aki minden valamirevaló kortársát ugy őrizte meg az örökkévalóság számára, mint a borostyán a magába zárt rovarokat, a tulajdon családjáról, szüleiről, feleségéről, gyermekeiről seholsem beszél. Gyermekkorában szinte lüktetve érik egymást a tragikus események Itáliában. Egy éves volt, mikor Manfréd, II. Frigyes törvénytelen fia Beneventnél csatát, országot és életet vesztett Anjou Károllyal szemben, akit IV. Ince pápa -18- hivott Itáliába az olasz ghibellinek ellen. Kis gyermek volt még, mikor az utolsó Hohenstaufent, a tizenhat éves Konradint a tagliacozzoi vesztett csata után Nápolyban és Farinata degli Ubertinek, a firenzei ghibellin vezérnek a fiait, szülővárosa piacán lefejezték. Hallotta, hogy gyilkolta meg a viterboi templomban Guido di Monforte az angol király testvérét. Mint gyermek látta Anjou Károly bevonulását Firenzébe és már az ifjukor határán állott, mikor végigfutott Itálián a sziciliai vecsernyék hire. Néhány évvel később már maga is részt vett a toskanai guelf városok, Arezzo és Pisa elleni vállalkozásokban. Ekkor értesült róla, hogy Ugolino della Gherardescát, Pisa főkapitányát, aki signoriát akart alapitani, Ubaldin érsek csellel elfogatta s unokáival együtt éhen veszejtette. Ezt a történetet később a Pokolnak egyik legdrámaibb epizódjában örökitette meg. Ezek az ifjukori képek nyujtották a legbőségesebb anyagot az Isteni szinjáték későbbi irójának.

A miliőt igy ismerjük, de hogy Dante milyen életet élt ebben a miliőben, nagyon kevéssé tudjuk. Korán felébredt benne az első szerelem, amely állandóan visszatérő motivuma lett egész életének. A firenzei népnyelven kivül elsajátitotta a latint, a provencalt és a langue d’oilt, behatolt a természettudomány, dialektika és teologia rejtelmeibe. Megismerkedett a trubadur-költészettel, amely Provenceban született és II. Frigyes alatt Sziciliában is meghonosodott. Sarkalni kezdte a nagy trubadur-költők hire, dicsősége; maga is verselni kezdett s első szonettjeit, canzonéit bemutatkozó levelek kiséretében küldözgette el költőtársainak.

Mint minden fiatal embernek az életében, aki érzi magában a nagyrahivatottságot, de még nem tudja, hogy -19- hol kell ennek a hivatottságnak megnyilatkozni, nála is egymást érik a végletek. Fegyverek csattogása, költészet, sóvárgó szerelem egy hölgy után, aki nem lehet az övé és fiatalon otthagyja az élők világát, azután a visszahatás, Assisi Szent Ferenc csuhája és viharos évek Firenze arany ifjuságának a társaságában. Utána a megállapodottság évei. Szonettjeinek, canzonéinak gyüjteményei, melyekkel első és tiszta szerelmének adózik, a Vita nuova és a Canzoniere már nevet szereznek neki. Harminc éves korában megnősül, elveszi Gemma Donatit, a Donatiak előkelő családjából. Lefoglalja a közélet, tagja lesz a százak tanácsának, követségekben képviseli a firenzei köztársaságot és 1300-ban a megreformált alkotmány legnagyobb méltóságainak, a hat priornak a sorába emelkedik.

Itt kezdődik életének a tragikuma. A ghibellinizmus teljes bukása után az uj pápa, VIII. Bonifác elérkezettnek látta az időt, hogy francia segitséggel a pápaság világi hatalmát véglegesen megalapitsa. E törekvéssel szemben maguk a firenzei guelfek szakadtak kétfelé. Rövidesen a fehérek és feketék pártharcától zajlott a város s a fehérek, kikhez Dante is tartozott, elvül tüzték ki, quod de servitiis faciando domino Papae nihil fiat. Uj elnevezés alatt soraikban a legyőzött ghibellinek hagyományai keltek életre. A pápa, állitólag hogy békét teremtsen, Valois Károlyt Toscana békitője cimmel küldte Firenzébe. A békitő fegyverrel jött és a feketéket segitette uralomra. Az uj kormány a feketék soraiból alakult meg s 1302 január 17-én az uj podesta, Cante de Gabrielli d’Agobbio, épen mikor ő maga távol volt a várostól, három prior társával együtt hivatalok áruba bocsájtásáért, zsarolásért, vesztegetésért, lázadásért a pápa és a király ellen, számüzte Dantet. Az itéletet még kétszer -20- megujitották, sokkal erősebb formában; in contumaciam kimondták rá a megégetést s ettől fogva Dante többé nem látta viszont szükebb hazáját.

Csaknem husz évig bolyongott hontalanul, fejedelmek udvaraiban, ahol visszatérésre való alkalmakat várta, egyetemeken, Bolognában, Párisban, ahol csalódásai után a sapienza divina megnyugvását kereste. A hontalanságnak ezek az évei jelzik Dantenál a mélyebb lelki munka kezdetét. Ekkor kezdte irni a Convivio cimü befejezetlenül maradt bölcselő költeményt, melyben kora egész ismeretanyagát fel akarta dolgozni. Csak négy rész készült el belőle, a bevezetés, a tudományokról, a filozofiáról és a nemességről szóló fejezetek. Legmeglepőbb benne a nemességről szóló fejezet, amelyben a legmodernebb elveket hangoztatja. Nem a nemzetség teszi a nemest, hanem az egyes a nemzetséget és az igazi nemesség nem a születésben, leszármazásban, hanem az egyénben rejlik. Hogy minél többen megértsék, a nép nyelvén irta ezt a könyvét is.

A számüzött előtt rövid időre mégegyszer megcsillant a visszatérés reménye, mikor VII. Henrik, a luxemburgiak családjából, leszállt Olaszországba, hogy felujitsa a császárság igényeit. A teljesen ghibellinné vált Dante a császár elé sietett, szenvedélyes üzeneteket küldött Firenzébe s ő, aki valamikor városa szabadságát védte a pápa ellen, most követelte a császárnak való behódolást Egy hatalmas latin nyelvü politikai irattal, De monarchia, kelt a császárság ügyének a védelmére, amelyet Isten rendelt a világi ügyek intézésére. A pápa az ur a lelkiekben, a császár a világiakban, egyik sem sértheti a másiknak a jogát… VII. Henrik vállalkozása nem sikerült s Dante leveleire és könyvére számüzetésének ujabb dekretálása volt a válasz. -21- A lehetőség, hogy hazájába visszatérjen, egyre távolodott. Az embereket gyülölve és emberektől gyülölve, – amire Villani is céloz, – járta Olaszország udvarait. Mindjobban magába zárkózott s lelki magányában érlelődött benne legnagyobb alkotásának, az Isteni szinjátéknak a gondolata. Az történt vele, amit maga irt meg a Convivioban. A fáradt vándor, aki ismeretlen uton házat pillant meg, szállásának véli s mikor csalódik, a következő házban reménykedik. Igy bolyong az emberi lélek az életen át. Rohan a játék, női szerelem, kincsek és hatalom után s csak végül pihen meg az igazságban és megismerésben. Ettől fogva a külső élet eseményei már teljesen jelentőség nélküliek. A költőnek lelki fejlődése befejeződött. Várni valója már nem volt a földi világtól. Már csak adhatott abból, amit látott, átélt, megismert és látomás formájában elképzelt. Ez az utolsó nagy ajándék az Isteni szinjáték, a Divina Commedia. Éveken át dolgozott rajta s részletekben bocsájtotta nyilvánosságra. Alighogy befejezte, 1321. szeptember 13. és 14. közötti éjjelen Ravennában, Guido Novella da Polenta udvarában elhunyt.

Ezekbe a sovány életrajzi adatokba, Dante hányatott életének menetébe és egész költői munkásságába csillogó aranyszál gyanánt szövődik bele egy női alaknak, Beatricének mindenütt jelenvalósága. Az iránta érzett szerelem sugallta a Vita nuova szonettjeit és canzonéit, ő a sugárzó jelensége a Convivio középkorias bölcselő költeményének s ő jelenik meg mint tulvilági kalauz az Isteni szinjátékban. Nemcsak megihlető muzsája, hanem valóságos központi jelensége Dante egész költészetének, létének, gondolkodásának és érzésvilágának. Már a Vita nuova összeállitása alkalmával él benne a gondolat, hogy olyan emléket állitson -22- elhunyt ideáljának, amely soha nem halványodó fénnyel ragyog minden korokon keresztül. Che mai non fu detto d’ alcuna… aminőt még nőről nem mondtak soha. Hallatlanul merész fantáziával benne személyesit meg mindent, igazságot, üdvöt, malasztot, diadalmas egyházat s a primum mobile kristályos egében a sugárzó istenség szomszédságába helyezi őt.

Ennek a legmagasabb idealizálás jegyében megjelenő nőalaknak a megitélésénél csak ugy hemzsegnek a legeltérőbb magyarázatok. Az a misztikus köd, melybe Dante burkolja őt s az a kevés valószinü adat, melyet róla tudunk, mintha egyenesen lehetőséget akarna adni ezekre a gyakran természetellenes magyarázatokra. Azt mondja róla, hogy Firenzében pillantotta meg először kilenc éves korában. Kétszer kilenc éves volt, mikor viszontlátta őt, háromszor kilenc éves korában, a zsidó év kilencedik hónapjában vesztette el. Ez adatokban épen olyan misztikusan csoportositja a számokat, mint az Isteni szinjáték felépitésében, amely a tulvilág három országát énekli meg, mindegyiket harminchárom énekben és egy bevezető énekkel. A három a szentháromság száma, a kilenc a csodáé, a harminchárom Krisztus földi éveinek száma, a száz pedig a tökéletesség jegye. A kabbalisztikus számjátékoknak ez a megismétlődése Beatrice neve körül, az a szinte természetfeletti szerelem, amellyel iránta Dante viseltetik, személyének azonositása majd a legfőbb jóval, majd a teljes tökéletességgel, adott tápot annak a feltevésnek, hogy Beatricet tulajdonképen allegorikus alaknak kell tekinteni.

A költői lélek mühelyébe beletekinteni nem tudó száraz szobatudósok okoskodása ez, akik minden költőben, akit filologiai alapon fosztanak meg a költészet ragyogó szineitől, -23- rideg erkölcsi hőst akarnak látni. Ezek nem látják megengedhetőnek, hogy Dantenak, aki megnősült, négy gyermeknek volt az apja, élete végéig egy más földi nő legyen az ideálja. A másik párt viszont elhiszi, hogy Beatrice valóságos nő volt s azt vitatja, hogy Dante kizárólag őt szerette, elfordult a földi élettől, mikor kedvese meghalt s egy imbolygó, földöntuli árnyképet követett élete fogytáig. Mintha csak a legegyszerübb, legtermészetesebb megoldást nem akarnák elfogadni.

Ki is volt tulajdonképen Beatrice? Boccaccio, aki a XIV. század második felében a firenzei köztársaság megbizásából elsőnek tartott Dante-előadásokat, a legegyszerübb módon azt mondja, hogy Folco di Ricovero de Portinarinak, az Alighieriek szomszédjának volt a lánya. Később Simone de Bardinak lett a felesége és huszonnégy éves korában, mint több gyermek anyja halt meg. Bármily különösnek látszik is, hogy a nős Dante egy férjes nőt tegyen meg először szerelmi verskötetének, azután teologiai költeményének az ideáljául, én azt hiszem, hogy Boccaccio magyarázatát kell igaznak elfogadnunk. Hisz Boccaccio idejében még élhettek Dantenak kortársai, akik ellenőrizhették adatainak a valódiságát. El lehet hinnünk Boccaccionak még azt is, hogy Dante nemcsak megnősült Beatrice halála után, nemcsak bőségesen kivette részét a közéletből, hanem hébe-korba voltak még egyéb szerelmei is.

Még lélektanilag is, költőileg is meg lehet magyarázni a látszólagos ellentmondásokat, csak emberi mértékkel kell mérnünk Dante mindennapi életét. Oly közönséges dolog, hogy a gyerekifju szerelemre lobban a szomszédnak csinos lánya iránt, verseket irogat hozzá, sőt még örök hüséget is fogad neki. A sovárgó szerelemnek az évei ezek. Azután -24- a leány, mikor az első igazi férficsókot érzi az ajakán, elfordul a fiutól. Lassan ez is megfeledkezik róla. Ez történt Danteval is. Élte a firenzei nemes ifjak életét, résztvett a szomszéd városok elleni kisebb hadi vállalkozásokban, belevetette magát a politikába. Időről-időre a régi kép visszatért. Mikor az ideálja meghalt, valósággal emlék gyanánt összegyüjtötte a neki szóló verseket. Igy született meg a Vita nuova, a középkornak ez a bájos szerelmi verskötete. A skolasztikus okoskodások és magyarázatok, melyek az egyes szonetteket és canzonékat bevezetik és kisérik, nekünk idegenek ugyan s az egészből kiérezni véljük a trubadur költészet hatását, mely nem igazi érzéseket énekelt meg, hanem csak eszményitett és konvenciók szerint dolgozott. A Vita nuova azonban igy is az átlag fölött áll s vannak egyes költeményei, melyek Dantet a szerelmi lirában is a legnagyobbak mellé emelik.

A Vita nuova teljesen az ifju Dantenak a munkája. Azután az élet ismét feledést boritott a multra. Dante is megnősült, lefoglalta a közélet és magas méltóságokra emelkedett. Egyszerre bekövetkezett életének nagy tragédiája, a számüzetés. Ekkor ismét visszatért Beatrice alakja, de már teljesen átszellemülten, szimbolum formájában.

Nagy lelki megrázkódtatás után a ködbevesző valóság beleolvadt a határozott körvonalakat ölteni kezdő költészetbe. Megszületik az uj Beatrice, akit mi ismerünk. Tiszta allegoria ez a Beatrice nem lehet, mert bajos volna megérteni, hogy miként halhatott meg az egyházi tekintély, igazság, filozófia és minden egyéb, amit nevéhez kapcsolnak, pontosan 1290 junius 9-én. Viszont épen olyan tulzás volna életrajzi jelentőséget tulajdonitani a Vita nuova allegoriáinak és misztikus szám-játékainak. De hát hol is -25- volna a költészet, a költőnek szabad alakitó és teremtő joga, hacsak a rideg valót nyujtaná? A középkorban nem is volt szokatlan, az egész trubadur költészetnek az volt a jellemző vonása, hogy a költő élete fogytáig egy nőt választott költészetének csillagául s amit róla irt, ugyszólván függetlenitette a földi alaktól. Ez a Dante és Beatrice esete. Csak igy lehet Beatricet megérteni, aki a Vita nuovában még eleven, husból és vérből való alak, de az Isteni szinjátékban már csak fénylő sugár. Nagy lelki és érzésbeli megrázkódtatás az, mely ezt a lelki folyamatot előidézi s egyuttal a Vita nuova és a Canzoniere szonettjeitől a Pokol velőtrázó jajgatásáig és a Paradicsom fenségesen szárnyaló énekéig vezet.

III.

Az Isteni szinjáték óriási vándorlás a földről a pokol mélységein és a purgatórium hegyén keresztül a mennyországhoz. Nagyszerü tulvilági látomás, mely ezer meg ezer képben visszatükrözi a költőnek a viszonyát a földi és földöntuli világhoz. A tévelygésnek sötét erdejében elvesztvén az igaz utat, épen szemben a földi boldogságnak a ragyogó hegyével, három vadállat zárja el menekülésének utját. Ekkor megjelenik előtte Beatrice küldötte, Vergilius, az egyetlen pogány, akit a középkor igazán tisztelt, mert állitólag megjövendölte a Megváltónak az eljövetelét és kalauzul szegődik melléje. Vergilius, aki már az Aeneisben elbeszéli egy alvilági utját, végig kalauzolja Dantet a pokol tölcsérének borzalmain, amelynek egyre szükülő köreiben az isteni igazság örök büntetéssel torolja meg az emberek bünét és gonoszságát. A borzalmak egyre fokozódnak a föld középpontjáig, ahol minden bünök koronája, Lucifer székel. -26- Azután következik a fokozatos felszabadulás a rettentő képek alól, amint a tulvilág vándorai a föld tulsó felén, ahol megváltozik a fent és lent, kifelé kusznak a tölcsérhez, hogy eljussanak az égen ragyogó csillagokhoz.

A föld tulsó felén, a végtelen tenger közepette emelkedik a purgatórium hegye, csucsán a földi paradicsommal. A hegy megmászása közben Dantenak megpróbáltatásokat kell kiállania, a kapusangyal a hét főbün betüjét karcolja a homlokára, melyek egyenkint eltünnek, a bünhődő vallomását teszi meg a tulvilági boldogságban részes Beatrice előtt s igy a feledés és emlékezés vizén is áthaladva, mondja:

A paradicsom kapujában Vergilius elhagyja őt s Beatrice közbejöttével jut az isteni kegyelemnek teljes birtokába. Innen kezdve a vándorlás már a léleknek az utja a megigazulás lépcsőfokain, az égi szférákon át Istenhez, az értelemmel fel nem fogható örök fényhez, a szeretethez, mely

E vándorlásnak, mely a földi valóságok képeitől az eszményi megigazulásig vezet, Dante az elbeszélője és egyuttal végesvégig a szereplő hőse is. De ő maga egyuttal az egész emberiség. A vadállatok, melyek utját elállják, a földi világ kisértései és veszedelmei, Vergilius az emberi ész, utjok segitője a mennybéli kegyelem, Beatrice pedig a -27- tökéletességnek az igazságban, bölcseségben és a diadalmas egyházban jelentkező formája. Szimbolikus az is, hogy Dante az emberélet utjának a felén, hozzá pontosan a jubiláris 1300. év március 25-én, melyet a régiek az év első napjának tekintettek, kezdi földöntuli utját s az utazás a nagyhetet veszi igénybe. Szimbolikus a számoknak sürü játéka is, melyről már megemlékeztünk. Ilyen szimbolikus a Purgatóriumban „egy, kit ötszáztizenötnek irnak“, ami alatt a latin DVX, vezér, értendő.

Kötetet lehetne megtölteni ezekkel a példákkal s képletes kifejezésekkel, melyek a középkor izléséből és érzésvilágából fakadnak, mikor az emberek a szavakat nem fogalom-jelzőknek tekintették, hanem mélyebb, titkos értelmeket is tulajdonitottak nekik. Az egyes képeknek s együtt az egész költeménynek igy kettős az értelme, egyik a történeti, elbeszélő jellegü, mely Danténak az utját s a tulvilág lakóival való találkozásait beszéli el, a másik a szimbolikus értelem, amely a megigazulásnak az utját jelképezi. Ez a kettős jelleg, a valóság képei s az allegóriák szüntelenül egymásba fonódnak. A pokolban még a borzalmas realitások uralkodnak, de felfelé a purgatórium hegyén már egyre jobban előtérbe nyomulnak a szimbolumok, a mennyország pedig teljesen mint az egyház dicsőségének elvont képe jelentkezik. Alvilági utakat már Dante előtt is sokszor tettek meg költők, annyi előfutára van neki, hogy ezeknek az ismertetéséből egész kötet kitelik, de mindezeknél a tulvilág elvont általánositás, a büntetéseknek rémes szinekben való kifestése, individuális jelleg nélkül. Dantenak az a merész ujitása, hogy ismert személyiségekkel népesiti be a földöntuli birodalmakat s nem büntetéseket és jutalmakat emleget, hanem valóságos embereket büntet -28- és jutalmaz. Költeményét ez viszi döbbenetesen közel az emberi lélekhez.

Ahogy Dante a földet, a csillagrendszert és a tulvilágot elképzeli, teljesen az egyházatyák kozmogoniájának az alapján áll. A ptolemaeusi rendszer szerint elképzelt mindenségnek a középpontjában örök mozdithatatlanságban lebeg a föld. A felső félgömb az emberek világa, keleten a Gangesen tul kél a nap és nyugaton, az Ebron tul megy le ismét. A félgömb legmagasabb pontján fekszik a szent város, Jeruzsálem. A föld belsejében van a tölcséralaku pokol, melynek legfenekén, a nehézség és hideg középpontjában, az égtől legtávolabb, a helynek örök mozdulatlanságában honol a Sátán. A tulsó félgömbön emelkedik a purgatórium hegye. A mindenséget a kilenc szféráju ég zárja körül, melynek levegője annál nehezebb, minél közelebb esik a földhöz. Igy sorakoznak egymásután a Hold, Merkur, Venus, Nap, Mars, Jupiter, Saturnus és álló csillagok szférája s mindezek felett a kristályos ég, a primum mobile, a legtisztább égi igazság szinhelye. Ennek a rendszernek a föld és az ember a központi jelensége s kárhozatra jutott, vagy megdicsőült lények népesitik be a tulvilágot is.

Amint a mindenségről alkotott képzetében Dante teljesen a középkori kozmogoniát teszi magáévá, középkori az erkölcsi világfelfogása is. Az a rendszer, ahogy a bünöket a pokolban és a purgatóriumban sorakoztatja, nagyon messze áll a modern büntetőjogásznak a felfogásától. Büntetéseinek alapja a talio: ki mivel vétkezik, azzal bünhődik. A szerelem bünöseit szélvész űzi a levegőben, amint valamikor a szenvedély vihara hajtotta őket; a kapzsiak feje aranyakkal teli zsákba kötözve; a gyilkosok vérfolyamban fuldokolnak; a hideg, számitó bünösök örök jégbe vannak fagyasztva. -29- Ugyanez az elv, a bünökhöz hasonló büntetéssel való szenvedés az alapja a purgatóriumban való megtisztulásnak is.

Igy ennek a nagy teologiai költeménynek a keretében egyesiti Dante a középkori kereszténységnek egész tudását, filozófiáját és etikáját. Az ő idejében a keresztény dogma már eljutott a teljes kifejlődéséig. A dogmával együtt Szent Ágoston, Bonaventura, Aquinoi Tamás, Duns Scotus, Albertus Magnus, Assisi Szent Ferenc uj erkölcstant és uj filozófiát is adtak az emberiségnek. Az ő tudásuk, filozófiájuk, erkölcstanuk s az erre alapitott világnézlet szövődik át Dante költeményén. A reneszánsz hajnala előtt összefoglalja mindazt, amit szellemiekben hét század létrehozott.

De Danteban a középkor skolasztikusa és a tizenharmadik század politikusa összeolvadt már a reneszánsz előfutárával. Lelkében keresztény misztikus, de meglátásában, akárcsak a reneszánsz embereinél, sajátságosan találkoznak az antik világ emlékei a kereszténység hitvilágával. Nemcsak a pogánykor valóban élt nagyjaival találkozik a pokol tornácában, hanem a pogány mithológia alakjai, Cháron, Cerberus, Minotaurus is megjelennek előtte. Zeüsz káromlásának is örök a büntetése. A tulvilág kozmogoniája teljesen olyan, mint a középkori szerzetesek megrajzolták, de tartalmilag már más. Antik képek kapcsolódnak bele s akaratlanul is az uj, individuális jellegü társadalom az, mely visszatükröződik a tömérdek történeti személynek és kortársának markáns, majdnem arcképszerü megfestésében. Előtte csak tipusokat ismertek, ő személyeket lát meg és tulvilági seregszemlét tart fölöttük. Az ő emberei, amig nem tér át a teljes szimbolumokra, nem freskószerü illusztrációk, hanem husból és vérből való alakok és ha allegoria is az egész költeménynek az értelme, maga a megrajzolás olyannyira -30- nem allegoriaszerü, hogy poklának a rajzát sokáig valóságnak tartották. A hihetetlenül erős szinek, a plasztikus feldolgozás hozta magával, hogy az Isteni szinjáték, de különösen a pokol lett a képekben legtöbbször megörökitett költemények egyike.

Az egyének megrajzolásán és jellemzésén kivül van még egy vonás, mely a modernséget csillogtatja meg Dantenál: a természet meglátása. Az igazi középkor, mely siralom völgyének tekintette a földet, nem ismerte a természet szépségeit. Ezeknek meglátásához uj szemek, átélésükhöz uj érzések kellettek, melyek a végtelent és örökkévalót nemcsak lélekben igyekeznek felfogni, hanem alkotásaiban is. Dante az első az irodalomnak nagy természet-meglátói között s természeti képei méltán állithatók egy sorba markáns jellemzéseivel és erős körvonalu történeti képeivel.

Az Isteni szinjáték tárgya a végtelen, az örökkévalóság. De ennek a végtelennek a képét Dante a géniusznak ujitó merészségével nem a multba vagy a jövőbe vetiti, hanem jobbra és balra felhasitja a kárpitot és azokat mutatja be a végtelenbe beállitva, akiket a kortársak ismertek, szerettek és gyülöltek. A skolasztikus teszi igazán felérzékelhetővé, ami máskülönben csak vizió volna, a firenzei pártember pedig igy ad monumentális keretet azoknak az eseményeknek, amelyek máskülönben nem emelkednének tul a lokális jelentőségnek a határán.

A monumentalitás Dante meglátásának egyik jellemző vonása. A másik a tökéletes szimmetria és törvényszerüség még a viziójában is. Amit lát és átél, nem álomszerü és elmosódott, hanem szinte mérnökileg körvonalazott. Olyan matematikai pontossággal állapitja meg a pokol köreit, -31- hogy még a dimenziókat is ki lehet számitani nála. A látomások nagy költője, aki mindenben szimbolumot, jelképet lát, egyuttal a legnagyobb rendszerező. Semmi sem véletlen, hanem minden beletartozik egy isteni rendszerbe:

Rendszer és rend van nála mindenben, a dogmában, a hatalmak megoszlásában. Amint felállitja a földön a hatalmak egyensulyának rendszerét, a tulvilágon a pokol, purgatórium és paradicsom szabályos köreit, akként kiméletet nem ismerő törvényszerüséggel állapitja meg letünt nemzedékek embereinek morális helyét a földöntuli világban. Nála a törvény erősebb, mint a kegyelem s a dogma hatalmasabb, mint a részvét. Ez a Dante nem az angol prerafaelitáknak kékes ködben álmodó költője, hanem a sötét biró, aki a keresztény moralistáknak fanatikus hitével és biztonságával s a hontalannak komor haragjával mond itéletet guelfek és ghibellinek, pápák és császárok, barát és ellenség fölött. Egyaránt büntet és jutalmaz, amint teologiai és politikai megfontolása diktálja. Nem retten vissza, hogy az örök kárhozatot juttassa osztályrészül menedéket nyujtó jóltévője, Guido Novella da Polenta leányának és tulajdon tanitómesterének, ser Brunettonak. Judással csaknem egyforma büntetéssel sujtja Brutust és Cassiust, Caesar gyilkosait. Viszont ő, aki a pokol előcsarnokába zárja Homerost, Platot és Aristotelest, a szeretet -32- egébe emeli Marseille véreskezü püspökét, aki lemészárolta az albigenseket s a paradicsomban jelöli ki VII. Henrik császár helyét, akinek hite szerint az isteni renden alapuló világcsászárságot kellene megvalósitani. Nekünk ezek az itéletek nagyon is személyeseknek, gyülölettől, vagy előitélettől sugaltaknak tünhetnek fel, Dantenál azonban mindegyiknek megvan a szigoru erkölcsi és teologiai alapja.

Aki ily szigoruan dogmatikus a szellemiek és erkölcsiek terén, természetszerüleg szimmetrikus a költészetében. Dante a legszámitóbb költő, akit a világirodalom felmutathat. Három könyvben egyenként harminchárom ének, egy bevezető énekkel, a számuk összesen száz, csaknem egyenlő számu sorokkal. Mindhárom könyv ugyanazzal a szóval végződik: a csillagokhoz. Ennek a beosztásban jelentkező törvényszerüségnek épen ugy megvan az allegorikus jelentősége, mint a költemény egyes képeinek. Az egymásba kapcsolódó terzinák végtelen láncolata olyanná teszi a szerkezetet, hogy megbontani jóformán nem lehet. Csapongást, eltérést a felépités rendjétől egy pillanatra sem enged meg magának. De költői géniusza egyedülálló abban, hogy ez a legaprólékosabb részletekig vitt rendszerezés nem mereviti meg, a viziók elevensége nem szenved, a tudós nem nyomja el a költőt, hanem szárnyalást, fenséget ad neki. Valósággal Dante az épitőmester és szobrász a költők között. Ugy épül fel az Isteni szinjáték, mint egy óriási gótikus dom, melyben minden kőnek, ívnek teljesen ki van számitva a helye, sulya, hordképessége s ezen a rengeteg épitményen megannyi különböző, de az egésznek keretébe illő oromdisz, faragvány, ciráda gyanánt jelennek meg az alakok, korának és a multnak emberei, akik a tulvilág három birodalmát benépesitik. -33-

Dante pedig annál nagyobb, mert az anyagot, amiből és az eszközt, amivel ezt a fenséges épitményt létrehozta, a nyelvet maga teremtette. Volt népnyelv előtte is, az kétségtelen, de az a tájszólások meg nem állapodott, elmosódó nyelve volt. Ugyanaz a körülmény, amely Itáliát először emelte a barbárságból, bénitotta az olasz költői nyelvnek a kifejlődését. Itáliában a latin még akkor is megmaradt a müvelt osztályok nyelvének, mikor a többi román országokban már a nemzeti nyelvek váltották fel. Szinte azt lehet mondani, hogy még élőnek hitték, mikor már meghalt. A román dalos költészet elsőnek nem is Itáliában, hanem a provencei trubadurok körében virágzott ki. Ez volt a francia nyelv, a langue d’oc első nagy elterjedésének az időszaka. A provencei trubadurok nyelvén verseltek a spanyolok és olaszok is és mikor az első költők megszólaltak II. Frigyes sziciliai udvarában, nyelvük tele volt francia kifejezésekkel. A müvelt osztályok nyelve volt a latin, emez pedig az udvaroké. Az első jó lehetett a törvények és dogmák formulázására, büszke feliratok megszövegezésére, de hiányzott a hajlékonysága, lágysága, gazdagsága uj érzések kifejezésére. A másik viszont édeskés volt és idegen hangzásu. Dantenak uj nyelv kellett. Ez a nyelv volt a tudósok által lenézően emlegetett népnyelv, a volgare. Az ő alkotó keze alatt ebből a nyelvből, a firenzei tájszólásból megszületett a legmagasabb irodalmi szinvonalra emelt olasz nyelv, melynek a lágyság mellett van keménysége és érces csengése, gazdagság mellett tömörsége, melódia mellett harsogó szárnyalása, Dante teremtője és mestere ennek a nyelvnek. Nála lapidárisabb olasz nyelven azóta sem irtak még soha. Michelangelonak a testvére ő a szavak müvészetében. Ez teszi -34- utolérhetetlenné és egyben leforditását végtelenül nehézzé. A terzinák tizennégyezer sorában alig van egy is, amely ne teljes rimre végződnék. A nyelvnek és a formának tökéletes mestere ő, aki egy nagy költői alkotás keretében az első igazi olasz könyvvel és a nyelvvel is megajándékozta nemzetét. Ezért külön érték az olaszok szempontjából az Isteni szinjáték, akárcsak a németeknél Luther bibliája; ezért lett belőle a századok során fogalom, nem egy embernek a könyve, költeménye, hanem il libro, „a“ könyv.

IV.

A szkeptikus Voltaire irja, hogy Dante az olaszok nagy költője, akit istenitenek, de nem olvasnak. A mondás ugy hangzik, mintha volna valamelyes igazsága. Voltaire gondolhatta ezt igy, aki a maga idejében legolvasottabb irója volt Európának. És mi maradt meg Voltaireből? Nehány könyvének, drámájának a cime, szkeptikus és szatirikus voltának az emléke, barátsága Nagy Frigyessel, – jóformán egyéb semmi. Dante pedig ma is él, tulélve Voltairet, tulélve századokat.

Ha a kölcsönkönyvtárak statisztikája után itélnénk meg a könyvek értékét és jelentőségét, nagyon furcsa eredményekre jutnánk. Az igazi mértéket az évszázadok távlata szolgáltatja. A biblia nem nyomtatott betükben él, hanem a legendákban, történetekben, példabeszédekben, melyek közkincse lettek az egész emberiségnek. A legfenségesebb könyveknek is vannak lapjaik, melyek csak a maguk idejében érthetők és élvezhetők. Az örök emberi az, ami állandó értéküket adja meg.

Ha ezt keressük Dantéban, a nagyon kevés költő közé -35- tartozik, aki még ma is velünk, bennünk él. Egyetemes emberi jelentőségében legfeljebb Homeros, Shakespeare és Goethe még hozzá fogható. Világnézlete, skolasztikus bölcselete régen a multé, amit a valóság erejével ható viziójában megrajzolt, nem rémit bennünket, de koncepciója, mint legnagyobb költői alkotás, teljesen ismerős és alig van költő, kinek több képe, alakja állandóan élne képzeteinkben, mint neki. A három vadállat, mely az erdőben üldözi, Vergilius, a pokol kapuja, Paolo és Francesca, a pokolnak egyre szükülő és borzalmasságban növekvő körei, a tüzeső, a jajgató fák, a vérben főtt zsarnokok, az örök jégbe fagyott gyilkosok, Ugolino, a purgatórium lágyabb szinei, Beatrice felmagasztalása s a ragyogó égnek kilenc szférája, a primum mobile-ban székelő istenséggel, mind ismerősek még azok előtt is, akik talán Dantet sohasem olvasták.

Másik próbáját is lehet ejteni Dante máig élő voltának. Ismét Homeroson, Shakespearen és Goethen kivül nincsen egyetlen iró, akinek annyi mondása élne még ma is szálló ige formájában, mint neki, Olaszul lehet idézni őket, annyira ismerősek. Az első ének bevezető sora:

Épen olyan ismerős a tömörségében mindent megérzékeltető sor, mely elmondja, hogy Lancelot históriájától megejtve, Paolo és Francesca, hogy gyultak egymás iránt bünös szerelemre:

Ezek csak nagyon szórványos szemelvények, de ha -37- csak erre a kevés képre és idézetre gondolunk is, vajjon hány költő mondhatja el magáról, hogy hatszáz esztendő multával ennyi is marad meg belőle élőn, elevenen és üdén.

Dante a géniusznak biztonságával érezte és tudta, hogy nemcsak kortársai, hanem számtalan késői nemzedék számára ir. Számtalan idézettel lehet bizonyitani a szinte korlátlan önbizalmat s annak tudatosságát, hogy egyedülállót és örökéletüt alkotott. Erre vall már, amit a Vita nuova végén mond Beatricéről, hogy olyant ir róla, aminőt még nőről nem mondtak soha. Ugyanezt az érzést fejezi ki a büszke sor:

A számüzött tudja, hogy a pártok harcában egyedül áll, de ez a büszkesége:

A Pokol XV. énekében néhai tanitómesterével, ser Brunettoval jósoltatja meg magának majdani hirét, dicsőségét:

Természetes, hogy egy olyan nagyszabásu költői alkotásban, mint az Isteni szinjáték, az egyes részeknek nagyon különböző a vitalitásuk és nagyon különböző az értékelés módja is, ahogy az egymást követő nemzedékek Dantet megitélték. Kortársai sokoldaluságát, teologiai, földrajzi, csillagászati tudásának gazdagságát, az események széleskörü ismeretét, rendszerének tökéletes voltát és allegoriáinak mélységét csodálták nála leginkább. Erre utal a jellemzés is, melyet Villani adott Danteról halála évében. Ezeket fölébe helyezték müvészetének. Inkább a skolasztikus tudóst látták benne, aki summáját adta az akkor ismert tudásnak, mint költőt s a részletek kommentálása fontosabb lett, mint az egésznek átértése. Tekintélye azonban kétségtelen volt s hire beszárnyalta egész Italiát. Firenze, amely számüzte őt, alig egy-két évtizeddel halála után már tanszéket állitott Dante magyarázatának s Boccacciót szerződtette első tanárául. Az Isteni szinjáték mágikus könyv hirébe került és kétes esetekben, lapjait felütve, akár a Sybilla könyveit, vagy a bibliát, jóslásra használták.

Mégis a reneszánsz volt az, amely Dantet költői mivoltában helyezte igazán magas piedesztálra s a legnagyobb költőt és az olasz irodalmi nyelv megalapitóját tisztelte benne. A reformáció és ellenreformáció századaiban sülyedni látszott Dante megértése. A középkori misztikus idegen volt a racionalistáknak, a müvész a képrombolóknak, viszont a papság sem rajonghatott a keresztény gondolatnak egy olyan képviselőjéért, aki az összes megénekelt pápák közül csak egynek juttatott helyet a paradicsomban, de annál többnek osztotta ki a pokol válogatott gyötrelmeit. Az ellenreformációnak a katholicizmusa is, mely a tridentinum óta a jezsuita fegyelemnek a jegyében állott, más volt, mint a -39- középkornak misztikummal és viziókkal teli világa, vagy a reneszánsznak az antikot a modernnel vegyitő müvészi szelleme. Épen ugy nem érthették meg Dantet azok a korok, melyek az irodalomban a precieuseködést teremtették meg, az épitészetben pedig román bazilikák, karcsu kampanilék és gotikus dómok helyett barokk templomokat alkották.

Danteval is az történt, ami nagy szellemekkel történni szokott. Utólag mindenki magáénak akarja vallani. Voltak, akik látnok helyett hitvitázót kerestek benne és voltak protestáns magyarázói, akik a pápák elleni kifakadásai miatt heretikusnak, a reformáció pedáns előfutárának, sőt szocialistának igyekeztek feltüntetni. Pedig Danteban egyáltalán semmi sincs a szabadgondolkodóból. A pápákat, akiket büntet, azért bünteti, mert az egyház és az isteni rend ellenségeit látja bennük. Ha ellensége volt is a pápák világi uralmának és az erkölcsöket megrontó gazdagságnak, állandóan hivő fia maradt az egyháznak és hirdetője az egyház dicsőségének. A legkatolikusabb költő, aki valaha csak élt. Oly ragyogó szinekkel festi meg a diadalmas egyházat, mint senki előtte és utána soha.

Az utókor szokása az is, hogy szereti magának a saját elképzelése szerint megrajzolni hőseinek az alakját. Idealizálja őket s ezek az idealizálások idővel olyan törvényszerüekké válnak, hogy tőlük eltérni nem szabad. Krisztusról kép nem maradt fenn s a müvészet megteremtette a maga Krisztus-tipusát, a szőke fürtü, hullámos haju, álmodó tekintetü, karcsu alakot, kinek szeme a végtelent sugározza vissza. Az utókor ilyen Dante-tipust is teremtett magának: magas, szikár termet, hosszu talárban, markáns vonások, széles homlok, sovány arc, hajlott sasorr, hatalmas áll és átható mély, mélabus szemek. Igazi tragikus arc, a számüzött -40- költőnek az arca. Carlyle mondja, hogy ezt a képet, melyet a művészet teljesen elfogadott, szeretné is valódinak tartani. Pedig Boccaccio, aki mint gyermek látta még a korán megöregedett költőt, azt mondja róla, hogy az alakja kicsiny és jelentéktelen, tartása hajlott, arcát pedig sürü, sötét szakáll fedi. Mennyire más ez a mi tudatunkban élő Dante-képnél, melynek eredetijét a firenzei Bargello-kápolna szakáll- és bajusztalan ifjui képében kell keresnünk. De ez a kép is, mely legfeljebb a Vita nuova idejének fiatal Danteját ábrázolja, jóval a halála utáni esztendőkből származik. Ezt a képet fejlesztették később az élet utjának felét már megjárt Dante tipusává. Müvészi legendával állunk igy alkalmasint szemben, melynek alapja, hogy az emberi lélek azt akarja hinni és igaznak tartani, amit elképzelni szeret. Annál komikusabb, hogy ebből az idealizált képből egyes fajelméleti „tudósok“ messzemenő következtetéseket vontak le Dante egyéniségére és germán mivoltára.

De vajjon fontos-e egyáltalán a géniusznál, hogy milyen volt az a porhüvely, mely a léleknek csak mühelyéül szolgált. Hisz a testi mulandóságban közösek ők a trónokon ülő jelentéktelenségekkel és a szürke tömegből fel se bukkanó százezrekkel. Ami kiemeli őket, alkotó teremtő erejük, tudós, költő, vagy müvészi mivoltuk s az a csodálatos funkció, melyet közkeletüen léleknek nevezünk. Dante igazán az Isteni szinjátékban él, mellyel megajándékozta az utókort s az utókor az Isteni szinjátékhoz alkotta meg azt a Dante-képmást, melyet legmegfelelőbbnek tartott a költő számára.

A mi megitélésünkben Dante elsősorban költő s ami nála emberi, az áll hozzánk legközelebb. Politikai szenvedélye már már nem hevit bennünket, a világról alkotott -41- felfogása megdőlt, skolasztikus okoskodásai pedig hidegen hagynak. Örök ellenben az alkotó, teremtő művész, aki nemcsak saját kora, hanem minden idők számára dolgozik. A mi szemünkben az a Dante, aki megrázó képekben ecseteli a pokol borzalmait és szenvedéseit s itélkezve járja be az alvilágot, erősebb, mint a purgatóriumnak vezeklője és a paradicsom zengő himnuszainak az irója. A valóságos emberi szenvedélyek és szenvedések közelebb állanak hozzánk, mint a földöntuli boldogság viziói s a bölcseleti és teologiai fejtegetések. Kétségtelen az is, hogy a pokol konkrétebb, plasztikusabb is, mint az álomszerü purgatórium és a fényben, ragyogásban izzó paradicsom. Ezért maradt mindmáig a pokol legolvasottabb és a fantáziát állandóan legjobban foglalkoztató része az Isteni szinjátéknak.

Az első részben a legkevesebb az elméleti fejtegetés és teologiai okoskodás is, melyek a legmesszebb esnek tőlünk. Ez is az első rész legnagyobb népszerüségét indokolja. Az elvont részletek teszik ugyanis fárasztóvá, a tultömöttség és tisztán kortársai előtt érthető célzások pedig nehézzé Dante olvasását, bár korántsem oly nehézzé és fárasztóvá, mint egyes magyarázói akarva vagy akaratlanul el akarják hitetni. Ezek a magyarázók saját tudálékosságuk kicsinyitő lencséjén látják Dantet és nem látják benne a nagyot, aki olyan örök emléket állitott korának, aminő emlékei Egyiptomnak a piramisok, Hellásznak az Akropolisz, Indiának Ellora barlangtemploma, vagy a Tadzs Mahal palotája. Ezek is egészükben hatnak, még ha részleteikben talán nem felelnek is meg a mi modern célszerüségi, vagy kényelmi szempontjainknak.

Ha Dantere gondolok, egy szinben és illatban gazdag kép idéződik fel bennem. Nerviben, szemben a tengerrel, -42- láttam egy hosszu, omlatag falat, melyen a májusi napfény özönében millió és millió piros rózsa pompázik. A mult omladékát elboritják az élő virágok, melyek évről-évre nyilnak, talán századok óta. Ha válogatva tépünk egyet-kettőt belőlük, azoknak is van szinük és illatuk, de igazán élvezni az egészet csak egészében, az omladozó fallal, a napfénnyel, tengerrel együtt lehet. Igy vagyunk az Isteni szinjátékkal is: összetartozik benne minden, az is, ami a multé és elhervadt és az is, ami máig üde és ragyogó maradt. A legnagyobb költők egyike a bennünk ma is élő, örökké változó, multját felejtő és multjához visszatérő emberiség szellemi történetének egyik fejezetét, a középkort rögziti meg benne minden idők és minden nemzedékek számára.

II. FRIGYES.

Vannak, akik a középkorra vonatkozó itéletüket egyszerüen abban szokták összefoglalni, hogy sötét. Ezzel a szokványos, de felületes megállapitással éles ellentétben van a szines és változatos egyéniségeknek az a nagy tömege, amely a középkor századaiban élesen emelkedik ki az események hátteréből. Kezdetlegesebb volt a müveltség, primitivebbek voltak az emberek, erősebb volt a hit, hatalmasabb a babona, nagyobbak a szenvedélyek és kisebbek a társadalmat kiegyensulyozó erők. Ezért több a szertelenség, ezért hajlanak az emberek a végletek felé s ezért nehéz őket manapság megérteni. A mai ember előtt érthetetlenek a keresztes lovagok, akik kardélre hánynak aggastyánt, nőt és gyermeket s utána jámbor alázattal, térden csusznak végig azokon a helyeken, ahol a Megváltó szenvedett. Nem érti a pápákat és császárokat, akik évszázadokon át kegyetlen küzdelmet folytattak, anyagi és szellemi fegyverekkel egyaránt, egy lehetetlen gondolatnak, az egységes világuralomnak a megvalósitásáért. Nem érti, hogy lehetett egy kor, amely tobzódott a legrémesebb kegyetlenségekben s ugyanebből a korból virágoztak ki Assisi Szent Ferenc -44- rózsái. Nem érti a költőket, akik soha nem látott ideálokhoz intézték szonettjeiket, a filozófusokat, akik felállitották a tételt s ahhoz keresték a bizonyitékokat, az uralkodókat, akik idegen országokban keresték uralkodásuk célját és az embereket, akik mindezeket a dolgokat természeteseknek találták.

A középkori tragédiáknak hosszu sorozatából, melyek megtöltik nehány évszázad történetének a lapjait, a többieket messze tulhaladó módon emelkednek ki a Hohenstaufenek alakjai. Egy uralkodó család, mely nemcsak az udvaronc krónikások hizelgő irásai, hanem az emberi mérték szerint is egymásután termelte az átlagon felüli erős, nagyszabásu és szinekben gazdag egyéniségeket. Mindegyik más, de valamennyit közös vonások kapcsolják össze: van bennük valami a lovagvilág kalandos és költői szelleméből, mind az egyetemes keresztény monarchiának a gondolatát képviselik a keresztény világ másik nagy hatalmasságával, a pápával szemben, mindnyájuknak sorsa változatos és fordulatokban gazdag s mint emberek, csaknem mind szerencsétlenek. Ennek a családnak a sarja II. Frigyes, a középkornak az az uralkodója, aki valamennyi elődét és utódát meghaladó módon tudta lebilincselni saját korát és az utókort egyaránt.

Frigyes 1194 december 26-án született. Atyja a kegyetlen emlékezetü VI. Henrik volt, aki feleségével, Konstanciával örökölte a normann királyok sziciliai és nápolyi birtokait. A bárók zendüléseit, akik nem akarták uralmát elismerni, olyan eszközökkel verte le, amelyek még a középkorban is ritkitották a párjukat: megvakittatta, szurokba főzette, izzó vaskoronával ékesitette őket s velük rokonszenvező olasz feleségét kényszeritette, hogy nézője legyen mindezeknek -45- a borzalmaknak. Három éves korában Frigyes elvesztette az apját, négy éves korában pedig az anyját és III. Ince, a középkor egyik nagy pápája lett a gyámja, akinek politikája arra irányult, hogy meghiusitsa a német császári és sziciliai királyi koronának az egyesitését, minek terve örökségképen szállott a négy esztendős gyermekre. Az apátlan-anyátlan gyermek Sziciliában nevelődött, nagyon különös viszonyok közepette. Sokat tanult, sokkal többet, mint korának félig barbár uralkodói, de a nevelése nagyon vegyes volt és egyenetlen. A keresztény püspökök tanitásai mellett akiket a pápa rendelt mellé oktatókul, megismerkedett az arab bölcselők tudományával is. Keresztény világitásban ismerte meg az izlámot és mohamedán világitásban a kereszténységet. Szkeptikus lett egy olyan korban, amelynek a hit volt a legfőbb erőssége. Egyformán beszélt olaszul, németül, franciául, arabul, latinul és görögül. Kortársai már egész fiatalon a stupor mundi hizelgő elnevezéssel ajándékozták meg. A viszonyok korán megérlelték és megtanitották, hogy csak a saját erejében, akaratában és ügyességében bizhatik. Gyámja, a pápa, tizennégy esztendős korában naegykorusitotta és a következő évben össze házasitotta őt Aragoniai Konstanciával, Imre magyar királynak nála tizennégy esztendővel idősebb özvegyével. Tizenhat éves korában Frigyes már apa volt és teljesen érett ember módjára került bele a világtörténelmi események kellős közepébe.

Kevés uralkodó volt, aki nála fiatalabban és az övénél kedvezőtlenebb viszonyok között indult volna neki tulajdon országai meghóditásának. Sziciliai birtokait a féktelen bárók tépték darabokra, Németországra való jogigényét pedig tulajdon gyámja, a pápa ismerte el legkevésbbé és másik -46- császárt állitott a birodalom élére a welf IV. Ottó személyében. Ottó azonban szerencsétlenségére összekülönbözött protektorával, aki ekkor viszont az alig felserdült Frigyest akarta kijátszani ellene, igaz, a Sziciliáról való lemondás árán. A tizenhat esztendős Frigyes ekkor jelent meg a szinpadon. Minden támogatás nélkül, csak a Hohenstaufen névre támaszkodva jelent meg Németországban, hogy atyáinak örökét elfoglalja. A pápa csak áldását adta neki, de annak ellenében meg kellett fogadnia, hogy a császári korona elnyerése esetén lemond Sziciliáról, országából kipusztitja az eretnekeket és keresztes hadjáratot vezet a szentföldre. Csupa olyan kivánság, amelyet Frigyes, mikor kalandos vállalkozása sikerült és a német trónt megszerezte, egyáltalán nem szándékozott beváltani. Nem is volt baj addig, mig Ince után III. Honorius ült a pápai székben. Az uj pápa a tárgyalásokban sokkal ravaszabb Frigyesnek nemcsak a keresztes hadjárat szüntelen halogatását nézte el, hanem császárrá is koronázta és beleegyezett a sziciliai és német korona egyesitésébe. Az ifju Frigyes elérte célját, amit előtte egy német uralkodó sem érhetett el.

A változás hirtelen jött. 1127-ben meghalt Honorius és a nyolcvanöt esztendős IX. Gergely lett az utóda. A világtörténelem egyik legérdekesebb küzdelme kezdődött az aggastyán pápa és a fiatal, alig harminc esztendős császár között, melynek ellentmondásokkal teli eseményei mindennél jobban jellemzik a középkor világát. A pápa a tizenkét esztendőn át igérgetett, de be nem váltott keresztes hadjárat miatt átok alá helyezte Frigyest és nyilt levélben sorolta fel a világ előtt összes vétkeit és eretnekségeit. A kiátkozásra Frigyes az összes európai uralkodókhoz intézett körlevélben válaszolt, mely bizonyára az első ilyen dokumentum -47- volt a maga nemében. Tiltakozott a kuria tulhatalmi igényei ellen és vitatta a világi fejedelmek jogait. Tua res agitur, – a te ügyedről van szó, irta a császár uralkodótársainak és egy uj fegyvert, a politikai érvelést vitte bele a küzdelembe. Azután egyházi átokkal a fején elindult – a keresztes hadjáratra. A keresztes háboruja is elütött a sablontól. Ahol elődei véres harcokat vivtak, ő békés szerződéseket kötött. Kemal egyiptomi szultántól barátságos tárgyalás alapján kapta meg Jeruzsálemet, ahol fejére tette Bouillon Gottfried koronáját. Hazajövet ellenben a pápa ellen forditotta fegyvereit, aki szövetkezésre hivta fel ellene a lombárd városokat. És állt a kegyetlen harc esztendőkön keresztül. A hivő keresztények borzalmára Frigyes szaracén harcosokat fogadott zsoldjába és azokkal pusztitotta a pápának és a szövetséges városoknak a birtokait. Volt idő, mikor ugy látszott, hogy teljesen diadalmaskodik. Leverte a városokat és magát a pápát ostrom alá fogta Rómában. Természetes fia, Enzio, a zsinatra igyekvő angol és francia főpapokat elfogta és ezüst láncokon vitette őket Pisába. A kilencvenkilenc esztendős pápa az ostrom alatt álló Angyalvárban végezte életét. Utána az 1243-ban megválasztott Fieschi biboros lett IV. Ince néven, császárpárti családnak a sarjadéka és Frigyesnek személyes barátja. Mindenki azt hitte, hogy a császár diadala teljes. Csak a császár látott tisztán. Ismerte emberét, aki az Ince név felvételével is jelezte, hogy kinek a politikáját akarja követni. A választás hirére Frigyes állitólag komoran sóhajtott fel:

És igaza volt. Az uj Ince ellensége lett. Titokban elhagyta Olaszországot, ahol a császár volt az ur és a lyoni -48- zsinaton drámai jelenetek között mondotta ki Frigyesnek uralkodói méltóságától való megfosztását. A biborosok ekkor kapták veres fövegüket, annak jeléül, hogy az egyházért vérüket is készek ontani. A pápa Krisztus öt sebét tárta a zsinat elé: a görög szakadást, az eretnekséget, a szentföld elvesztését, a mongol veszedelmet és az istentagadó császárt. A biborosok leforditva a földre dobták égő fáklyáikat és kórusban mondották el a szokásos kiátkozást. A császár ismét uralkodótársaihoz intézett körlevélben felelt. Tiltakozott a pápának világi ügyekbe való beavatkozása ellen és felhivta a fejedelmeket, hogy szedjék el az egyháznak földi javait; ezzel állitsák helyre az egyház apostoli egyszerüségét és szaporitsák tulajdon hatalmukat. Apja lett a gondolatnak, amely azóta sokszor visszatért a nagy abszolut uralkodók és demokratikus köztársaságok politikájában.

Uralkodásának következő éveiben az öregedő, de nem csüggedő császárt sürün érték szerencsétlenségek. Németországban ellenkirályok emelkedtek; a levert lombárd városok uj erőre kaptak; fiát, Enziot a bolognaiak elfogták és életfogytig tartó börtönre vetették; a császári udvarban összeesküvések keletkeztek és magának Frigyesnek az élete több izben veszedelemben forgott. De a pápa sem érte el célját. Az egyházi átok nem fogott. Frigyes császár maradt; hivei Németországban tulsulyra vergődtek; Rómában a pápát felkelés fenyegette; Felső-Olaszországban a ghibellinek sorra győzedelmeskedtek. Mindkét fél kezdett kifáradni. IX. Lajos francia király közvetitette a békét, melynek feltétele lett volna, hogy Frigyes ujból hadjáratot vezessen a szentföldre. Ebben a bizonytalan állapotban 1250 december 13-án Apuliának Firenzuola nevü városkájában elragadta a halál. -49-

A monda szerint, amely szivesen fonta körül Frigyes alakját csillogó szálaival, halálával csak a csillagjósok jövendölése teljesedett, akik óvatosságra intették attól a várostól, amely a virágról, – fiore, – van elnevezve. Frigyes ezért kerülte mindenkor Firenzét s igy pusztult el átutazóban egy jelentéktelen délolaszországi városkában. Szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára. Nagy gyászpompával temették el az általa alapitott palermói dómban, sziciliai királyságának fővárosában.

Politikai pártállás szerint a történetirók II. Frigyest nagyon különbözőképen szokták megitélni. De abban mind egyetértenek, hogy korának legnagyobb alakjai közé tartozott. Ő, akinek eretnek voltáért még a monarchista Dante is megkülönböztetett helyet juttatott a pokolban, megkülönböztetett értékelést követel magának a históriában.

Azok a német császárok, akik előtte képviselték az univerzális monarchia eszméjét és ennek megvalósitásáért harcba keveredtek a pápákkal és a lombárd városokkal, az olaszok szemében barbárok voltak. Hódoltak nekik, ha egyebet nem tehettek, de a félsziget kincseire éhes csordát láttak bennük és az őket kisérő hadseregekben. Nemcsak kulturailag, hanem politikailag is az olaszok, beleértve a pápai udvart, a tengeri köztársaságokat, a guelf és ghibellin városokat egyaránt, sokkal fölötte állottak a németeknek és mindig meg tudták hiusitani elért sikereiket. Nem csoda, ha évszázados meddő harcok után Itáliából falsches Welschland, az álnok ország lett a németek szemében, melynek csábitóan szép ege alatt egymásután pusztulnak el a császároknak az Alpesek hágóiról leszálló hadseregei.

Frigyesnek más volt az esete. Származására német volt, viselte a római császári cimet, de más volt a müveltsége, -50- más volt a világfelfogása és politikája és mások voltak az eszközei. Ő is harcban állott a pápákkal, mint IV. Henrik, vagy nagyatyja, Barbarossa Frigyes. De mekkora különbség választja el őt IV. Henriktől, aki megjárta Canossát, vagy Barbarossától, aki a pápa kengyelét tartotta! A középkornak talán egyik legdrámaibb jelenete, mikor VII. Gergely megtöri az ostyát és felét azzal a szóval nyujtja át Henriknek, hogy az Isten nyomban halállal sujtsa azt, akinek nem tiszta a lelkiismerete és – Henrik nem meri a szent jelvényt ajkához érinteni. Mennyire más az a II. Frigyes, aki az egyházi átok idején arab bölcselőkkel vitázik a hit igazságairól és vádoló körleveleket intéz az európai udvarokhoz. A levelek hatása helyenkint különböző lehetett, – az angol és francia királyok örültek a viszálynak, – de mindenfelé olvasták és bizonyára megvitatták őket. Más külsőségek is mutatják, hogy Frigyes mennyire más, mint elődei. Azok északról délnek indulva akarják Itáliát meghóditani. Ő igazán Olaszországban és annak is a déli szigetén, Sziciliában van otthon. Környezete is egészen más, mint a régi császároké. Németek mellett olaszok, franciával átitatott normannok, arabok, zsidók. Marcona harcosok mellet bölcselők, jogtudósok, természetvizsgálók, költők és irók. Kancellárja Pier delle Vigne volt, Aristoteles első olasz forditója. A palermoi udvarban az arab tudósok könyveit ismerték és olvasták. Frigyes alapitotta a nápolyi egyetemet és gazdagitotta a világhirü salernoi orvosi fakultást. Könyvet irt a solymászatról, amely őt az állati szokások éles megfigyelőjének mutatja. Szerette a müvészetet és költészetet. Udvarában a harcok közepette provencei mintára költői iskola keletkezett s a Dante előtti korszak olasz irodalmát főleg ez az iskola képviseli. Maga Frigyes és természetes -51- fiai, Enzio és Manfréd is verseltek olasz nyelven. Az olasz nyelv, amelyet azelőtt egész Itáliában elrontott latinnak tekintettek, az ő udvarában emelkedett tájszólásból a lingua cortigiana magaslatára. A germán császárok sarja délen igy lett egy uj nemzeti nyelvnek és irodalomnak egyik megalapitója és istápolója.

Frigyesnek az életmódja pazar volt és fényüző. A németek, akik akkoriban még alig ismerték az igazi gazdagságot és pompát, bámultak, valahányszor a császár országukban megjelent. „Ezüst kürtös ethiopiai négerek, mór táncosok, szemfényvesztők, tevék, oroszlánok, párducok, fehér medvék és elefántok,“ mindenekfelett pedig csodaszép keleti asszonyok voltak a császárt kisérő menetben. Még ragyogóbb volt az udvara palermoi otthonában s ennek az udvarnak az az ember volt a középpontja, akiről azt irja az egykoru krónikás, hogy jelentéktelen alaku, vörös, kopasz és rövidlátó. Ha rabszolga volna, nem adnának érte kétszáz drachmát. De császár volt és tudott császár lenni. Testi fogyatkozásait fölényes szellemi tehetség pótolta.

A légkör, melyben nevelkedett és élt, Frigyest szkeptikussá tette. Egész sereg mondása maradt fenn, mely hitetlenségét árulja el és a maga idejében bizonyára borzalommal töltötte el a jámbor lelkeket. Az Isten világi kardjának hordozójától bizonyára különösen hangozhatott a mondás, hogy Jézus Krisztus, ha Sziciliát ismerte volna, hihetőleg nem a kopár Judeát választotta volna tevékenységének szinteréül. Furcsa az a mondása is, amelyet egy barátra alkalmazott, aki a pápai átkot prédikálta ellene:

– Hagyjátok ezt az embert, mártir szeretne lenni, de általam nem éri el a célját.

De Frigyes minden szkepszise mellett sem volt közönyös. -52- Ellenkezőleg: érvelt, vitatkozott és kereste az igazságot. Csak utjai és módjai voltak szokatlanok. Szabadgondolkodó volt egy korban, amely nem ismerte a szabad gondolatot.

Lelki momentumokat nagyon nehéz rárakni a mérleg serpenyőjére, de amennyire cselekedeteiből meg lehet itélni, Frigyesnek mindenben az volt a törekvése, hogy kiegyenlitse azt az előnyt, amely az évszázados harcban a pápaság javára mutatkozott. A pápaság tulsulyban levő szellemi hatalma ellenében laikus tudományt, müveltséget és müvészetet akart teremteni. Ezt szolgálta a salernoi és nápolyi egyetem, ezért szervezte meg legelsőrangu emberekkel kancelláriáját, ezért szervezett hivatásos tisztviselőkkel polgári közigazgatást és vitte bele a nemzeti nyelvet ugy Németországban, mint Sziciliában a törvénykezésbe és közigazgatásba. De még a célok is csak látszólag azonosak nála és elődeinél. Azok még vakon hittek a két kard eszméjében, melyet a pápaság és császárság formájában Isten rendelt a világra. Pápa és császár fejei az egyházi és világi hierarchiának, mely piramis gyanánt emelkedik fel és csucsosodik ki Isten földi helytartójának személyében. Az elődök csak személyeket láttak, akik egy felsőbb hatalom rendelése szerint állottak függési viszonyban egymáshoz. Frigyes az első uralkodó, akinél megjelenik az állami gondolat.

Nem csoda, ha ez a rendkivüli ember szokatlanul nagy hatást gyakorolt kortársaira és az utókorra egyaránt. Még leginkább ellenséges birálói sem vonják kétségbe, hogy nem közönséges emberi tulajdonságok rendkivüli tehetséggel és akaraterővel párosulva találkoztak benne. Nincs középkori uralkodó, aki oly sokféle minőségben jelent volna meg a világ előtt, mint ő és akit oly sokféle szempont szerint -53- lehetne megitélni. Harcos volt és költő. Törvényhozó volt és müvész. Legyőzője volt a városoknak, de előmozditója a városi kulturának. Tudományokban előtte járt kortársainak, de hitt a csillagjósokban. Prédikált a pisai dómban, de cinikus élceket faragott az egymással vetélkedő vallásokról. Szkeptikus volt, de országaiban üldözte az eretnekeket. Barátkozott a muzulmánokkal és harcban állt a pápákkal. Olyan hangon beszélt az egyház romlottságáról, mint még előtte uralkodó soha, a pápák pedig hirdették, hogy nagyobb érdem Frigyest leverni, mint a szentföldet a hitetlenektől elragadni. Epikureus volt, de világnézletet képviselt s a reneszánsznak volt az előfutára. Korát azzal a megdöbbentő tapasztalattal gazdagitotta, hogy az egyházi átok alatt világi uralkodónak nem kell feltétlenül összeomlani. Mégis tragikus hős volt, mert mindig a legmagasabb ponton, közvetlenül a siker előtt omlottak össze reményei. Tragikus hős volt, akit neve és atyáinak öröksége belekényszeritett egy alapjában véve meddő és eredménytelen küzdelembe. Tragédiáját még fokozta családjának hirtelen és teljes pusztulása. Tizennyolc esztendővel a halála után unokája, az utolsó Hohenstaufen, Nápolyban a vérpadon végezte életét.

Egyéniségét, gondolkozását vérmérsékletét és kulturáját illetőleg Frigyes inkább olasz volt, mint német. Sziciliát jobban is szerette Németországnál. Mégis ő volt az utolsó középkori német császár, aki az egyetemes császári gondolatot teljes ragyogásában képviselte. De ő volt egyuttal az első uralkodó, aki modern államot akart teremteni. Ez a kettős szerep adja meg a jelentőségét a históriában. Ezért maradt meg az emléke erősebben, mint a többi kortársaié. A palermoi kripta már régen bezárult fölötte, -54- mikor alakja még mindig foglalkoztatta az utódok fantáziáját. Sziciliában századokon át élt a gran Federigo emléke, akinek ideje alatt a szigetország virágkorát élte. Dante poklának tizedik körében égő sirba temette az eretnek császárt, Németországban ellenben sokáig egyáltalán nem hitték halálát és várták a visszatérését. Mikor nem jött meg, a mondák hőse lett belőle, a legendás császár, aki nem halt meg, csak alszik a Kyffhäuser sziklája alatt, hogy majdan ujra megjelenjék a régi császárok pompájának teljességében.

MARINO FALIERI.

A káprázatos doge-palota sok százezer látogatója között alig van egy is, akinek emlékezetében nem maradt volna meg egy név, Marino Falieri dogénak a neve, akit a köztársaság elleni árulásért nyilvánosan lefejeztek. A történelem páratlan eseteinek egyike: egy államfő, aki összeesküvést sző a saját országa ellen s akit rendes birói tárgyalás után kivégeznek. A palota udvarának lépcsőjén ma is mutogatják azt a helyet, ahol a kivégzés történt, ma is mutogatják a doge állitólagos börtönét, egy ablaktalan, sötét kis helyiséget, amelyben kinyujtózni is alig lehet és a dogék arcképeinek sorozatában ma is megvan az a fekete folt, amelynek helyére Falieri képének kellett volna kerülni, ha nem vétett volna sulyosan hazája ellen.

Velence történetének ez a nagy tragédiája már csaknem hatszáz esztendeje játszódott le s a tragédiának sok részletét titokzatosság boritja. A hosszu századok alatt a valóság a legendának ezer meg ezer szálával fonódott össze és a krónikások, akik csak később irták meg a kivégzett államfő históriáját, már maguk is nagyrészt elbeszélésekből és szájhagyományokból meritettek. Legenda és -56- valóság már náluk is összeolvadt és mi, akik elsősorban rájuk vagyunk utalva, az igazságot nagyrészt csak következtetések utján közelithetjük meg.

A rettenetes véget ért doge Dandolo Andrea halálával, 1354 végén lépett Velence trónjára. A trón kifejezés helyes, mert bár Velence köztársaság volt, első tisztviselője a külső hatalomnak annyi jelvényével volt felruházva és személyét akkora pompa vette körül, hogy abban az igazi koronás főkkel is méltán vetekedhetett. Uralkodói cimei voltak, méltóságát nem meghatározott számu esztendőkre, hanem életfogytiglan viselte, koronaszerü föveget is tettek a fejére, csak gondosan ügyeltek arra, hogy – hatalma ne legyen. Ez időben, a XIV. század derekán, Velence alkotmányának fejlődése nagyjában már befejeződött és az igazi hatalmat, amely azelőtt az egész nép és a doge kezében volt, a nagy tanácsban képviselt arisztokrata családok, Velence patriciusai ragadták magukhoz. A nagy tanács, a világnak ez a legfényesebb köztársasági parlamentje, eredetileg választott testület volt, amelybe egyformán bekerülhetett nobili, polgár és közember, ha a többiek bizalma személyében összpontosult. A nemességnek inkább csak vagyonon, tekintélyen alapuló előjoga volt, hogy elsősorban az ő kebeléből választották a tanács tagjait. A XII. és XIII. század során azonban a patriciusi családok, meglehetősen heves küzdelmek után, a többi csoportokat egymásután kiszoritották és egy 1298-ban meghozott törvény, amely serrata di Maggior Consiglio (a nagy tanács bezárása) néven ismeretes, a gyakorlatban kizárólag kétszáz patriciusi családra korlátozta a nagy tanács tagsági jogát. Kivül maradtak az alkotmányon még az ujabb keletü nemesi és a gyakran óriási vagyonnal rendelkező plutokrata családok -57- is, amelyek az uralkodó frakcióval még nem olvadtak össze teljesen. Ezek később per grazia voltak a nagy tanácsba felvehetők, ha legalább negyvenezer aranyat fizettek hadviselési célokra az állam kasszájába. A politikai hatalomnak ilyeténképen kevesekre való korlátozása után 1315-ben megkezdődött annak az anyakönyvnek a vezetése, amely később aranykönyv néven magában foglalta mindazoknak a névsorát, akik jogosultak voltak a nagy tanácsban való megjelenésre és társtulajdonosai voltak Velence állami szuverénitásának.

A köztársaság arisztokratikus jellegü átalakulásával párhuzamosan haladt a doge hatalmának korlátozása is. Eredetileg a doge méltósága örökletes volt az egyes családokban, a doge társuralkodót vehetett maga mellé, aki rendesen utóda is lett, vezére volt a hadseregnek és főparancsnoka a flottának, döntött a béke és háboru kérdésében és a külfölddel szemben formailag és tényleg egyaránt képviselte Velencét. Később általánossá lett a választás; először közfelkiáltással, amelyben az egész nép résztvett; azután a választás szavazás utján történt, már szükebb körök részvételével; a további fejlődés folyamán a választás az egyes kerületek és a Velencéhez tartozó községek tribunjaira és szénioraira ruházódott át, végül ezt a funkciót is a nagy tanács ragadta magához. Választás alkalmával a doge az ugynevezett kapitulációkban mindig uj meg uj korlátozásoknak volt kénytelen eredetileg széleskörü hatalmát alávetni és a külső pompa mellett is, amely szüntelenül növekedett, jogkörét mindinkább meg kellett osztani tanácsosaival, a különböző biróságok és hatóságok fejeivel. Végezetül a legnagyobb pompával képviselte a serenissima signoriát, de igazi hatalma, hacsak nem tartozott a nagyon -58- kiváló kevesek közé, akik minden körülmények között érvényt tudnak szerezni személyüknek, teljesen megszünt. Tanácsosai nélkül egy lépést sem tehetett, külföldi követet egyedül nem fogadhatott, tisztviselőt ki nem nevezhetett, sőt a nagy tanács engedelme nélkül nem is nősülhetett. Az arisztokratikus köztársasági alkotmány a legnagyobb körültekintéssel gondoskodott arról, hogy a hatalom soha egyes emberek, sőt egyes csoportok kezébe se kerülhessen. A nobilik, akik a népet lassankint teljesen kizárták az alkotmányból, rettegtek tőle, hogy ők is azoknak az olasz városi köztársaságoknak a sorsára jussanak, amelyek egy-egy szerencsés hadvezér, vagy kalandor ügyessége folytán abszolut fejedelemségekké alakultak át.

A doge választásánál teljesen ezek a szempontok uralkodtak. Velencében, az arisztokratikus alkotmány idejében nem ugy választották a dogét, mint másutt a köztársaság elnökét vagy a város podestáját, ahol egyszerüen a többségre szert tett pártnak a jelöltje került az első tisztviselőnek diszes székébe. A dogeválasztás szertartásos, nehéz és körülményes eljárás volt, amelynek minden részlete raffinált ügyességgel volt kidolgozva és elsősorban arra irányult, hogy még pártok se képződhessenek, amelyek esetleg kisérletet tehetnének a többiek leigázására. A pápaválasztó konklávé nem mulja felül a doge választását óvatosságában és a legkisebb részletekre kiterjedő, pontosan körülirt szabályaiban.

A választás a nagy tanácsnak harminc évnél idősebb igazolt tagjait illette meg, de ezek jogukat csak közvetve, sőt sokszorosan közvetve gyakorolhatták. Egy nagyon modern politikai kifejezéssel élve ők is legfeljebb csak ősválasztóknak voltak tekinthetők. Ha a nagy nap elérkezett, a nagy -59- tanács üléstermében összegyültek az ősválasztók. A testület legfiatalabb tagja átment a Szent Márkus bazilikájába. A templomból kijövet kézen fogta az első gyermeket, aki a téren elébe akadt és magával vitte az ülésterembe. Megérkezése után megkezdődött a nehéz választási eljárás. Először annyi golyót dobtak egy bársony sapkába, ahány patricius volt a teremben, – a golyók között harminc aranyból, a többi, ezüstből. Azután lassan elkezdték olvasni a jelenlevők névsorát és a gyermek minden névnél kihuzott egy golyót. Aki ezüst golyót kapott, kiment a teremből, akinek arany golyó jutott, visszamaradt. Ezek a gyermek közremüködésével ismét sorsot huztak és számuk igy kilencre redukálódott. Az igy kisorsolt kilenc patricius egy kis bizottsági terembe vonult, amelynek ajtajait lezárták; egyikük sem hagyhatta el a termet addig, mig fejenkint legalább hét szavazattal nem jelöltek ki negyven személyt a nagy tanács tagjai közül, akikre a további eljárás hárult. Ez a negyven ismét kisorsolt a saját kebeléből tizenkettőt, akik viszont legalább kilenc szavazattal huszonötöt választottak a nagy tanács tagjai közül. A huszonöt sorsolás utján ismét leolvadt kilencre s e kilencnek mindegyike megnevezett ötöt, összesen tehát negyvenötöt. Ez a negyvenöt ismét sorsot huzott és számát ezen az uton tizenegyre redukálta. A tizenegy közül az első nyolc fejenkint négy, a többi három pedig fejenkint három, összesen tehát negyvenegy patriciust jelölt ki valóságos dogeválasztónak. De ez a negyvenegy is csak akkor választhatott tényleg, ha a nagy tanács a kijelölést nyilt ülésben approbálta.

A kilencszeres választás és sorsolás megejtése után a negyvenegy választó misét hallgatott és a szentlélek segitségét kérte munkájához, azután a nagy tanács előtt -60- esküt tett, hogy arra adja szavazatát, akit legjobb meggyőződése szerint legérdemesebbnek tart a nagy méltóságra. Utána bezárkóztak egy terembe és irott szavazócédulákkal megejtették a választást. A szavazócédulákat felolvasták és minden névnél vitát lehetett inditani, hogy a név viselője alkalmas-e arra, hogy Velence legnagyobb méltóságának viselője legyen. Doge csak az lehetett, akire folyton megismételt szavazások után legalább huszonöt szavazat esett. Ha ez megtörtént, megnyiltak a terem ajtajai, küldöttség ment az uj dogeért, akit a Márkus templomba vezettek s ott a népnek bemutattak:

Az alkotmány megváltozásához képest később ez a hagyományos formula, amely a népfelségnek volt az elismerése, elmaradt és a bejelentés két szóra szoritkozott:

A dogeválasztókat az eskün kivül, hogy a legérdemesebbre adják szavazatukat, még egy fogadalom kötötte: ha olyasvalakit emelnének trónra, aki az időben nem tartózkodik Velencében, nevét nem árulják el addig, mig velencei területre nem lép, nehogy idegen földön valami merénylet történjék ellene, vagy valamelyik ellenséges hatalom foglyul ejtse az uj államfőt. Semmiesetre sem volt fölösleges óvatosság a középkor zavaros viszonyainak közepette.

Ez történt Marino Falieri esetében. Az uj doge, akit ezen a körülményes módon megválasztottak, mint Velence követe Avignonban tartózkodott, IV. Ince pápa udvarában. Titkos megbizatással Stefanello titkár ment érte. Megérkezéséig Velencében az államtanács vitte az ügyeket. Mindenki -61- feszült érdeklődéssel várta az uj dogét, akinek személyét egyelőre titokzatosság boritotta. Csak mikor Veronát elhagyta, került a neve nyilvánosságra. Tizenkét nobili ment elébe, hogy üdvözölje és Chioggiában várta a Bucintoro, Velence legpompásabb gályája, amelyről a dogék a tenger királynőjét szokták eljegyezni az Adria vizével.

Falieri, aki 1354-ben 66 esztendős korában került a dogei méltóságba, Velence egyik legrégibb, bár nem leggazdagabb családjából származott. Ősei már a tribunok között szerepeltek, akik valaha a dogékat választották. Ő maga már fiatalon nagyon előkelő állásokat töltött be, több izben tagja volt a tizek tanácsának s mint ilyen egy másik társával együtt 12.000 arany hitelt kapott, hogy a Tiepolo-Quirini összeesküvés elmenekült vezetőit eltegye láb alól. Azután Negroponte kapitánya, majd egymásután Lesina, Brazza, Chioggia, Treviso és Padova podestája lett. 1344-ben Velence követe volt VI. Kelemen pápánál, 1350-ben Genuában, 1351-ben és 1353-ban Zenggben Nagy Lajos királynál; ugyanezen évben Prágában IV. Károly császárnál, megválasztásakor pedig IV. Ince pápánál képviselte hazáját. Ezek az adatok mutatják, hogy Velence legavatottabb diplomatái közé tartozhatott, akinek nagy élettapasztalattal és nagy emberismerettel kellett rendelkeznie. Sorra azokat a követi állásokat töltötte be, melyek a korabeli velencei politika szempontjából a legfontosabbak voltak. Kétszer nősült, második felesége, aki közvetve nagy szerepet játszott szomoru sorsában, Gradenigo Lodovica volt, aki 40 éves kora mellett is még mindig szépségnek számitott. A későbbi krónikások a dogét erős, határozott embernek rajzolják, aki mindig tudatosan tört céljai felé. Temperamentuma nem egyszer elragadta, igy 1339-ben trevisoi podesta korában, -62- a püspököt, aki egy körmenetnél nagyon megvárakoztatta, nyilvánosan arcul ütötte. Népszerüsége nagy lehetett; erre enged következtetni az a körülmény, hogy választása – ami ritka kivétel volt Velencében, – egyhangulag történt.

Az ünnepélyes bevonulásnak október 5-én kellett megtörténni. Talán meg is történt minden akadály nélkül és Falieri épen ugy elfoglalta trónját a bazilikában és a palotában, mint elődei s csak a legenda volt az, amely megérkezését szerencsétlen előjelekkel szinezte ki. Hirtelen olyan sürü köd ereszkedett a tengerre, – október 5-én Velencében! – hogy semmit sem lehetett látni s a Bucintoro nem a Riva della Paglián kötött ki, ahol a dogét várták, hanem a Piazzetta két oszlopa között, ahol a gonosztevőket szokták kivégezni. Partra léptekor megbotlott: bukással jutott Velence kövére.

Velence válságos napokat élt Falieri kormányzásának kezdetén. Javában folyt a genuai háboru és Nagy Lajos is hadra készült, hogy visszavegye Dalmáciát. November 4-én a genuai flotta Doria Paganino admirális vezetése alatt meglepte a velencei gályákat Portolongo kikötőjében és teljes győzelmet aratott rajtuk. A velencei hajóhad megsemmisült és 5000 ember került fogságba. Velence hatalma nem tört ugyan meg, az arzenál lázas sietséggel épitette az uj hajókat és már 1355 elején a velencei gályák ismét harcoltak a Levante vizein, – de a fenyegető magyar háboru tanácsossá tette a Genuával való egyezkedést. A signoria Milano utján nagy váltságdijat ajánlott fel a foglyokért és hajlandónak nyilatkozott a béketárgyalásokra, amit IV. Károly császár is, aki épen Olaszországba jött, hogy a pápával magát megkoronáztassa, melegen támogatott. De a tárgyalások befejezését Falieri már nem érte meg, mert belekerült -63- abba az összeesküvésbe, amely bukása és halála révén legerősebben foglalkoztatta kortársainak és az utókornak képzeletét.

A krónikások az összeesküvés eredetét személyi okokra vezetik vissza. A doge fényes ünnepélyt adott palotájában, amelyen a velencei nemesség legnagyobb része hölgyeivel együtt megjelent. Feleségének, a dogaressának kiséretét a város legelőkelőbb asszonyai és leányai alkották. Egy fiatal nobili, Steno Michele, a negyvenek tanácsának elnöke, aki később maga is doge lett, ez alkalommal tulságos szabadságot engedett meg magának az egyik hölggyel, egyes krónikások szerint magával a dogaressával szemben, miért a doge őt az ünnepélyről kiutasitotta. Steno a nagy tanács termén keresztül távozott és távozásakor a dogét becsmérlő szavakat irt a trónszék karfájára:

„Marin Falier dalla belle mujer lu la mantien e altri la galde… Marino Falieri magának tartja a szép asszonyt és mások élvezik.“

A doge a tanácstól elégtételt követelt a sértésért, de a birák az előkelő Stenot csak enyhén itélték el, egyesek szerint egy hónapi börtönre, mások szerint hat hónapi börtönre és két évi számüzetésre. A doge elégedetlen volt az itélettel, amely véleménye szerint nem védte meg eléggé méltóságát és elhatározta, hogy elégtételt vesz a büszke patriciusokon. Igy fogamzott meg benne a gondolat, hogy összeesküvést szervez, leöleti a nemesség fejeit, megdönti a köztársasági államformát és egyeduralmat alapit Velencében.

Akármennyire hirtelen haragu és indulatos természetü lehetett is Faliero, alig lehet elképzelni, hogy ő, a tapasztalt diplomata, aki egy életet töltött az állam szolgálatában, -64- egyedül ebből a személyi sértésből kifolyólag ragadtatta volna magát a vészes elhatározásra. Ugy látszik, ezt érezték a krónikások is, mert némi változással mindegyik azt irja, hogy ördögi sugallat, vagy az ördög által inspirált nagyravágyás müködött közre cselekedetében. Másként nem tudják megmagyarázni, hogy az állam feje épen a legnagyobb veszély idején idézzen fel polgárháborut és szervezzen összeesküvést kizárólag egyéni céljainak megvalósitására.

Mások az inditó okot másként, még egyszerübben irják meg. Részleteket nem közölnek, csak azt irják, hogy több fiatal nemes megsértette a dogét; egyik szerint becsmérlő szavakat firkáltak a palota falaira. Egyetlenegy, Caroldo irja azt, hogy a valódi okot nem lehet tudni, de az a hir van elterjedve, hogy a doge terveibe Padova urai és a magyar király is be voltak avatva. Másutt nincs nyoma, hogy Lajos király tudott volna Faliero készülő összeesküvéséről, bár épen ebben az időben a magyar politikának nagyon erős békés és háborus összeköttetései voltak Olaszországgal, különösen Nápollyal és Velencével.

Miközben igy a doge haraggal és bosszuvággyal volt eltelve a gőgös patriciusok iránt, akik nem adták meg neki a kivánt elégtételt, állitólag egy másik esemény történt, amely megerősitette őt szándékában és a külső lökést adta meg az összeesküvéshez. Barbaro Marco patricius, akinek egy hajója volt épülőben az arzenálban, kiment, hogy az épitést megsürgesse s ez alkalommal szóváltásba keveredett Ghiazza Stefano admirálissal. A hevessé vált vita azzal végződött, hogy Barbaro az admirális arcába vágott és köves gyürüjével sulyosan megsebezte. Ghiazza a dogéhez ment panaszra és a saját esetén kivül általában elmondotta, hogy a nobilik milyen fennhéjázó módon viselizgatni -65- kednek az egyszerü tisztviselőkkel szemben. Néhány napja például az egyik Dandolo megverte az egyik épitésvezetőt, Isarello Bertuccit. Valamit kell tenni, különben a közemberek teljesen ki lesznek szolgáltatva a hatalmasok önkényének. A doge élénk érdeklődéssel és részvéttel hallgatta végig Ghiazza előadását, de orvoslást nem helyezhetett kilátásba, mert az előkelőkből álló biróságok nem büntetik a saját kebelükből való bünösöket. Neki sem adtak elégtételt a Steno esetében. Ghiazza száján erre kiröppent a mondás, amely kezdete volt az összeesküvésnek:

– A vadállatokat meg szokták kötözni és ha nem lehet megkötözni, leölik őket!

A doge látta, hogy ráakadt az alkalmas emberre, aki őt terveiben támogathatja. Ghiazzának nagy tekintélye volt az arzenál munkásai és a Velence keleti részén, az Olivolon lakó tengerészek körében. Ezek segitségére számitottak a terv kivitelénél A tanácskozásokba bevonták Isarello Bertuccit, majd ennek apósát, Calendario Filippo kőfaragó és szobrászmestert, aki állitólag a doge-palota szobrainak egy részét készitette, az ő révén a kézmüves mesterségek fejeit és a doge unokaöccsét, Falieri Bertuccit is. Az összeesküvés igy mind szélesebb körökre terjedt ki. Vezetői abban állapodtak meg, hogy április 15-én félreverik a Márkus-templom harangjait, azt a rémhirt terjesztik el, hogy a genuai flotta a lido előtt áll s mikor mindenki szokás szerint a Márkus-térre rohant, megtámadják és leölik a nobilik vezetőit és Falierit Velence uralkodó hercegének kiáltják ki.

A krónikások még további részleteket is elmondanak. Április 15-ike közeledtével az összeesküvők elkezdték -66- a népet a patriciusok ellen. Mindenféle hirek terjedtek el, hogy ez vagy az a nobili kegyetlenkedett valamelyik közemberrel szemben, vagy hogy fiatal nemesek megbecstelenitették tisztes polgárok leányait. Esténkint, ha besötétedett, az összeesküvők köpenybe burkolózva, csoportosan bejárták a várost, arcátlanul viselkedtek az utcán járó asszonyokkal és leányokkal szemben és az ismertebb patricius ifjak nevén szólitgatták egymást, hogy a polgárok azt higyjék, hogy a nemes ifjak bántalmazzák asszonyaikat és leányaikat. Letartóztatások történtek, de az összeesküvés terve nem került nyilvánosságra. A már nagy arányokat öltött mozgalmat az utolsó pillanatig sikerült annyira titokban tartani, hogy még a tizek tanácsának éber figyelmét is elkerülte. A vezetők zászlókat is osztottak ki, hogy a kitüzött napon hiveik azok alatt csoportosuljanak és egyszerre zárt tömegekben lépjenek fel.

Április 14-ig minden teljesen titokban maradt. A középkori Velencében szokásban volt, hogy a plebejusok valamelyik patriciusnak a védősége alá helyezték magukat, hihetőleg azok háztartását, helyesebben udvartartását a szükségesekkel ellátták s ennek ellenében protektoraik támogatását élvezték üzleti vállalkozásaikban és a hatóságok előtti ügyeikben. Ez a viszony bizonyos mértékig a hűbériségnek a kereskedő és kapitalista városi köztársaságokra applikált formája lehetett. Szokásban volt az is, hogy a protektorok megjelentek a védőségük alá fogadott plebejusok családi ünnepélyein s ott mint tanuk, keresztapák stb. szerepeltek. Április 14-én este egy Beltrame vagy Vendrame nevü bergamoi származásu szőrmekereskedő, aki szintén be volt avatva az összeesküvésbe, de annak igazi fejét valószinüleg nem ismerte, felkereste a -67- protektorát, Leoni Nicolót, aki neki keresztapja volt s akinek egyebekben sokat köszönhetett és arra kérte, hogy másnap, bármi történik is, ne hagyja el a lakását, mert nagy veszély fenyegeti. Leoni faggatására, némi vonakodás után elmondotta, amit az összeesküvésről tudott. Leoni a hirrel egyenesen a dogéhez rohant és előadta neki, amit hallott. Falieri az egész dolgot tréfára forditotta s meg akarta nyugtatni, hogy ne üljön fel kósza mende-mondán alapuló rémhireknek.

Leoni a doge válaszában nem tudott megnyugodni. Értesitést küldött Cradenigo Giovanninak és Cornaro Marconak, akikkel együtt Beltramet ujra kihallgatták. Ezuttal Beltrame az összeesküvés több vezetőjét is megnevezte. A három patricius az esetet nyomban közölte a tizek tanácsával, amely más oldalról, egy Contarini utján is, akinek viszont egy Nigro nevü tengerész árulta el az összeesküvést, hirt kapott a fenyegető veszedelemről. A tizek tanácsa még az éjszaka folyamán megkezdte müködését; értesités ment a Velencéhez tartozó közeli városok podestáinak, akik fegyvereseket küldtek a városba; ezek és a szintén felfegyverkezett nemesek megszállották a Márkus-teret és a fontosabb utvonalakat; a vezetők közül letartóztatták Calendariot, Isarellot és egy da Corte Giovanni nevü tengerészt s azután megkezdték a vallatást. Rövid idő mulva minden nyilvánosságra került, a doge részessége is kiderült és valamennyi vezetőt elfogták. A tanács rögtön megkezdte az itélkezést is, Calendariot, Isarellot, da Cortet és még hét vezetőt már a kora hajnali órákban felakasztották a doge palotának két rózsaszinü oszlop által alkotott árkádja alatt, ahonnan aznap, zöld csütörtökön, a dogénak kellett volna az olasz városokban divatos bikavadászat népünnepélyét -68- végignézni. A többi részesek büntetése részint számüzetésre, részint hosszu börtönre szólt; százakat feljegyeztek az ugynevezett aranylapra, amely a politikailag gyanusak és állandó ellenőrzés alatt állók nevét tartalmazta. Calendario fiát és a doge unokaöccsét életfogytiglani börtönre itélték és kimondották, hogy mig az utóbbi életben van, a Falieri-család tagjai nem választhatók a tizek tanácsába.

Az összeesküvést, amely Velence arisztokráciáját a legnagyobb veszedelemmel fenyegette, igy a legutolsó pillanatban szerencsésen elfojtották és a részeseket rögtönitélő eljárással ártalmatlanná tették. Hátra volt azonban még a legelőkelőbb összeesküvőnek, a dogenak a személye. A legenda, amely szereti kiszinezni az ilyen tragikus történeteket és kedveli a kiélezett helyzeteket, azt mondja, hogy mindabból, ami az éjszaka folyamán történt, a doge nem tudott meg semmit. A palotát őrök szállották meg és megakadályozták, hogy bárki is bejusson hozzá. Igy csak reggel, mikor az ablakhoz lépett és meglátta, hogy az összeesküvés többi vezetői már függnek, a teret pedig fegyveres nemesek sokasága lepi el, jutott tudatára, hogy tervét felfedezték és ő is menthetetlenül veszve van. Neki, aki ismerte a velencei politikában uralkodó elveket, tudnia kellett, hogy nincs kegyelem számára.

Velence történetében egyedülálló eset volt, hogy az államfő került a köztársaság elleni összeesküvésért a vádlottak padjára. A tizek tanácsa, bármilyen hatalom volt is a kezében, egyedül nem tartotta magát elég tekintélyesnek, hogy a főbenjáró ügyben itéletet mondjon. Ezért kiegészitette magát a tanácsosokkal, az avvogadorok testületének vezetőivel és a nagy tanácsnak husz ad hoc választott tagjával. Ez a bizottság, amely később állandósult és zonta -69- (giunta) név alatt a legfontosabb államellenes büntények birósága lett, vezette a tárgyalást és a doge kihallgatását, amely 16-án estefelé ért véget. A szerencsétlen doge mindent bevallott, feltárta az összeesküvés minden részletét és állitólag maga kérte, hogy a legszigorubb itéletet hozzák meg személyére. Az itélkezésre jogosultak, öt tanácsos és a tizek tanácsának kilenc tagja, – egy Falierit rokonsága miatt az itélkezésből kizártak, – egyhangulag halálra szavaztak. A biróság az összeesküvők minden vagyonát elkobozta és csak a dogénak engedte meg, hogy kétezer velencei fontról szabadon végrendelkezzék; elhatározta azonkivül, hogy a dogén a halálos itéletet a palotának azon a márvány lépcsőjén hajtatja végre, amelyen fogadalmat tett az alkotmány megtartására, – szemben a később épült óriások lépcsőjével.

Április 17-én, pénteken este a halálra itélt dogét, méltóságának összes jelvényeivel fölékesitve a nagy tanács üléstermébe vezették és még egyszer trónjára ültették. Itt a tanácsosok, a tizek tanácsa, a nagy tanács összes tagjai, az avvogadorok és a köztársaság többi főtisztviselői jelenlétében felolvasták a halálos itéletet. Halotti csend honolt a teremben, amikor a nagy tanács legidősebb tagja, Mocenigo Giovanni, levette a doge fejéről a koronát és letépte róla a hatalom többi jelvényeit. Azután kerek sapkát tettek a fejére, mely köröskörül fekete szalaggal volt beszegve. Méltóságától igy megfosztva, lassu menetben a kivégzés helyére kisérték. A doge palota udvara szorongásig tele volt emberekkel. Falieri néhány szót intézett a tömeghez, hivatkozott rá, hogy szegényekkel és elnyomottakkal szemben sohasem volt igazságtalan. Szavait nem fejezhette be, térdre kényszeritették s a hóhér, akinek szokás szerint vörös -70- álarc fedte az arcát, bárddal leütötte a fejét. Holttestét huszonnégy órára közszemlére tették ki, – fejét meggyalázásul lábai közé helyezve, – s azután egy gondolán a San Giovanni e Paolo templomába szállitották, ahol a sekrestye mögött minden pompa nélkül, jeltelen kőkoporsóban eltemették. Háromszáz esztendővel később a templom renoválásánál előkerült egy koporsó, amelyben egy fejétől megfosztott törzs feküdt. A jelek arra utaltak, hogy Falieri földi maradványai kerültek elő. A megbocsátani nem tudó patriciusok ekkor csontjait is szétszóratták, hogy a köztársaság nagy árulójának még nyoma se maradjon.

… A doge halála után Velencében a tizek tanácsa valóságos rémuralommal állitotta helyre a nyugalmat. Egymást érték a kivégzések, számüzetések és vagyonelkobzások. Addig Velencében tilos volt a fegyverviselés, ezentul a nobiliknak megengedték, hogy fegyveresen járjanak és két fegyveres szolgával kisértessék magukat. Az összeesküvés árulóit a signoria fényesen megjutalmazta. Nigronak életfogytiglan évi száz aranyat szavaztak meg, hasonlóan megjutalmaztak másokat is, akiknek nevét a tizek tanácsának jegyzőkönyvéből ismerjük, anélkül, hogy szerepük az összeesküvés kideritése körül tisztázva volna. Beltrame, aki az első nyomra rámutatott, évi ezer aranyat kapott. Az áruló azonban jutalmával nem volt megelégedve, Falierinek palotáját követelte és azt kivánta, hogy ő és utódai vétessenek fel a nagy tanács tagjai közé. A tanács egyezkedni óhajtott vele, de Beltrame összes követeléseinek föltétlen teljesitéséhez ragaszkodott s mikor nem adták meg neki, amit kivánt, hálátlanságot emlegetett és a tanácsot nyilvánosan gyalázta. Erre elfogták és 1357 őszén Dalmáciába számüzték. Ott vagy a Falieri-összeesküvés részesei bosszuból, -71- vagy Velence bérencei, hogy kellemetlenkedéseitől megszabaduljanak, megölték. Állitólag azt tervezte, hogy Magyarországra szökik Nagy Lajos királyhoz, aki időközben tényleg meginditotta a háborut, amely Dalmácia visszahóditására vezetett.

A köztársaság utólag még kétszer foglalkozott a lefejezett doge esetével: elrendelte, hogy április 16-a örökös emléknap legyen s ezen a napon a köztársaság megmentésének emlékére körmenet tartassék, tizenkét évvel később pedig kimondotta, hogy a hely, ahova a dogék arcképeinek sorozatában Falierinek kellett volna kerülni, feketére festessék, ezzel a felirással: „Hic est locus Marini Faletri decapitati pro criminibus… Itt van Marino Falierinek a helye, akit vétkeiért lefejeztek.“

Nyilvánvaló, hogy a történetben, amelyet Velence régebbi krónikásai nyomán adtunk elő, sok a regényes elem, amely a valóságot eltakarja. A krónikások szerint az egész összeesküvés csak személyes bosszu müve volt s a doge ilyen rettenetes módon akarta magát megbosszulni a patriciusokon, akik nem adták meg neki a teljes elégtételt. De bármennyire részletesen irják is meg ezt a történetet, teljes hitelt adni nekik alig lehet: legalább is nem valószinü, hogy egy ilyen sértésért a doge alapjaiban akarta volna felforgatni az egész államot és még kevésbbé valószinü, hogy minden mélyebb ok nélkül olyan széleskörü mozgalmat lehetett volna szervezni, mint ebben az esetben tényleg történt.

Az igazi okot mindenesetre mélyebben kell keresni. Emlitettük, hogy épen a Falierit megelőző időkre esnek -72- Velence nagy alkotmányküzdelmei, amelyek folyamán az eredetileg demokratikus államszervezet teljesen arisztokratikus jellegü köztársasággá alakult át. Ez a küzdelem magától értetődőleg nem folyt le simán, tisztán a politikai harc fegyvereivel, hanem heves rázkódtatások közepette. A patriciusok erőszakkal nyomták el a demokratikus törekvéseket és csaknem évszázados harc után, nagy külső veszedelmek idején vitték keresztül 1298-ban a nagy tanács bezárását. A jogaitól megfosztott polgárság és nép erőszakra erőszakkal válaszolt. A nyilt fegyveres harc Velencében lehetetlen volt, de a köztársaság az összes olasz városi államokhoz hasonlóan termékeny talaja volt az összeesküvéseknek. Egyes gazdag polgárok, akiknek Bocco Mario volt a fejük, már 1299-ben összeesküvést szerveztek a patriciusok ellen. Árulás folytán a terv nyilvánosságra jutott és a meghatározott napon a nobilik az aránylag csekély számu összeesküvőket felfegyverkezve várták a doge palotában. A terv, hogy az arisztokrata köztársaságot meglepetésszerü támadással megdöntsék, meghiusult. Sokkal nagyobb arányu volt 1310-ben a Tiepolo–Quirini féle összeesküvés, amelynek elégedetlen patriciusok állottak az élén. Ez az összeesküvés nyilt kitörésig jutott és kis hijján sikert nem aratott. A Rialto környékén napokon át heves utcai harcok dultak s az összeesküvők, akiket fegyverrel nem lehetett leverni, csak szabad elvonulás feltétele mellett szüntették be a harcot. Vezérüket, Tiepolot, évek multával valószinüleg Velencének egy titkos ügynöke tette el láb alól.

A Tiepolo féle összeesküvés alkalmával lépett életbe először mint ideiglenes, majd 1333-tól kezdve mint végleges intézmény, a sokat emlegetett, rejtelmes tizek tanácsa, amely mint vizsgáló és rögtönitélő biróság az állam és az -73- alkotmány elleni vétségek esetében volt hivatva eljárni. Ez a biróság csakhamar Velence legfélelmetesebb testületévé nőtte ki magát, amely kérlelhetetlen szigorusággal, de egyuttal páratlan ügyességgel fojtott el már csirájában minden törekvést, amely a fennálló rendet akarta megváltoztatni. A sikertelen összeesküvések és ennek a nagyszerü preventiv intézménynek a létesitése után a patriciusok teljesen biztosaknak érezték magukat és mind merészebb tulkapásokra ragadtatták magukat nemcsak a politikában, de a társadalmi életben is a plebejusokkal szemben. Azok az elbeszélések, amelyek a Falieri összeesküvése körül képződtek, ha esetleg nem fedik is a formai igazságot, mindenesetre hiven jellemzik a nobilik viselkedését és a Velencében uralkodó állapotokat.

Ahol egy tulkapásokra hajlandó oligarchiának a kezében van a hatalom, amely az uralkodót is korlátok közé akarja szoritani, az államfőnek az érdeke rendesen azokkal közös, akik a politikai jogokból ki vannak rekesztve. Ebben kell a Falieri összeesküvésének az igazi okát keresni. A nagyravágyó doge valószinüleg felismerte a széles körökre kiterjedő elégedetlenséget és ennek az elégedetlenségnek a felhasználásával demokratikus alapokon nyugvó egyeduralmat akart alapitani. A nevek, amelyeket a krónikások elbeszéléseikben szerepeltetnek, igazak, mind előfordulnak a tizek tanácsának a jegyzőkönyvében is, de a motivumok, amelyek őket mozgatták, hihetőleg sokkal általánosabb természetüek lehettek. Petrarca, aki nem sokkal az összeesküvés után járt Velencében, biztosat nem tud ugyan mondani az összeesküvés eredetét illetőleg, de azt irja, hogy állami okai voltak. Jellemző az is, hogy az összeesküvés vezetői a dogén kivül majdnem mind vagyonos, de nem nemes -74- iparosok, kereskedők, hajóépitők, magának az összeesküvésnek kivitele pedig az arzenál körül lakó nagyszámu tengerészekre és hajóépitő munkásokra volt alapitva. Ez mutatja legjobban a mozgalomnak demokratikus jellegét és a régebbi alkotmányküzdelmekkel való szoros rokonságát, ami a regényes motivumokkal dolgozó későbbi krónikások előtt rejtve maradt. Hogy az összeesküvésnek közvetlen előzményei is voltak, arra utalnak a tizek tanácsának megmaradt jegyzőkönyvei, melyek szerint a városban gyakoriak voltak a nobilik elleni zavargások. Ilyen természetüek lehettek a krónikások által emlitett letartóztatások is. Elégedetlen elem bőségesen volt és ez csoportosult Falieri és társai köré.

Természetesen sokkal nehezebb világosságot deriteni a részletkérdésekre és különösen megállapitani, hogy mi igaz a doge ellen elkövetett sértésből és hogy maga a doge hogy került összeköttetésbe az elégedetlenekkel. Nem lehetetlen, – bár ez csak puszta föltevés, – hogy Falieri és a többi patriciusok között, mikor demokrata hajlandóságokat árult el, feszültség támadt és szántszándékkal nem adtak neki olyan elégtételt, amilyen a dogét megillette volna. Hogy valamilyen személyes sértés történhetett, valószinü, mert erről minden forrás emlitést tesz, bár Stenonak a szerepe meglehetősen kétes. Mindaz, amit róla mondanak, nagyon valószinütlenül hangzik. Nem nagyon hihető, hogy ő, akit 1400-ban 69 éves korában választották meg dogénak s igy 1355-ben alig volt huszonnégy esztendős, Velence legelőkelőbb birói testületének, a negyvenek tanácsának lett volna a feje. Egy régebbi törvény ugyanis magát a tagságot is a betöltött harmincadik életévhez kötötte s mi több, huszonöt éves kora előtt a nagy tanácsnak sem lehetett volna tagja, amely az előbbit delegálta. -75-

Sokkal egyszerübb azok elbeszélése, akik csak azt mondják, hogy fiatal nemesek a doge férji becsületét sértő mondásokat firkáltak a palota falaira. Esetleg ezek között lehetett Steno, bár nyoma az esetnek nincs, mert a negyvenek tanácsának, amely a nobilik ügyeiben itélkezni szokott, jegyzőkönyvei az 1355–1367. évekről hiányzanak. A sokkal fontosabb tizek tanácsának jegyzőkönyyei megvannak ugyan, ezekből ismerjük az itéleteket; de ezek sem elégitenek ki, mert épen a lefejezett dogenál csak két szó van beirva: non scribatur. Talán magasabb szempontok megtiltották, hogy a kivégzett államfő pörének és összeesküvése igazi okainak okmányszerü nyoma maradjon.

Marino Falieri személyét és összeesküvését igy sok tekintetben ma is titokzatosság boritja és a teljes igazság már aligha derülhet ki. Annyi kétségtelen, hogy tragikai hős volt, aki uj irányt akart adni az akkor már világhatalomnak számitó Velence sorsának, de törekvésében elbukott. Velence történetének nincsen részlete, amely nagyobb benyomást hagyott volna maga után. Tragikus sorsa reá terelte az egész világ érdeklődését és ez az érdeklődés, amely a bukott hősök iránt mindig megnyilatkozik, nem is fog megszünni soha.

A CONDOTTIERE.

Olaszországot járó magyarok csaknem kivétel nélkül mind ismerik Colleoni szobrát Velencében és Gattamelatáét Padovában. Az egyik Verrocchio, a másik Donatello alkotása, a reneszánsz olasz szobrászatának két remekmüve. A szobrok örök időkre fenntartották két embernek az emlékezetét, akik talán szükebb hazájukat kivéve már régen a feledés homályába merültek volna. Még igy is a szobrokban sokkal inkább a müvészetnek személyhez nem kötött örökbecsü alkotásait csodáljuk, semmint azoknak emlékezetét, akiknek tiszteletére őket emelték. A nevek, Colleoni és Gattamelata ismerősen csengenek fülünkben, de az emberek, akik a neveket viselték, jóformán idegenek előttünk. A büszke tartásról, a felszerelésről, a marsallbotról, a lóról tudjuk, hogy hadvezérek, Velence generálisai voltak, valamikor régen, a középkorban, vagy talán az ujkor elején, – ennyi az egész. Az évszázadok, amelyekben éltek, tetteik, amelyeket véghezvittek, már elmosódtak a multak homályában.

A köztudatnak rendesen igaza van az ilyen általánositásokban. Életrajzot adni akár az egyikről, akár a másikról, részletezni a középkori kis olasz államok szövetségeit, -77- ellenségeskedéseit, háboruit, nagyon nehéz. A maguk idejében nagy volt a nevük és hirük Olaszországban, de életpályájukhoz olyan események, amelyek döntők lettek volna az állam, vagy a nemzet életében, nem füződtek. Legjobb esetben tipusai voltak a reneszánsz korabeli olasz hadvezérnek, a condottierenek.

Ki volt a condottiere? Ha a kérdésre történelmi józansággal akarunk megfelelni, olyan hadvezér, aki saját számlájára zsoldos sereget szervezett és ezt a sereget a saját katonai tudásával együtt meghatározott időre bérbeadta a legtöbbet igérő államnak, fejedelemnek, köztársaságnak. A valóságnak ez a meghatározás megfelel, de a condottiere igazi képét, szerepét csak ugy lehet megrajzolni, ha ismerjük a reneszánsz Olaszországának politikai, társadalmi és kulturális állapotait, szóval, ha megvan az a miliő, amelybe a condottiere beilleszkedik.

A népvándorlás mindent összezuzó zivatara után az európai államok között a középkori Olaszország tett szert először magasfoku kulturára és nagy gazdagságra. Az antik világnak Olaszországban maradt meg a legtöbb emléke, Olaszország tartotta fenn legtovább a régi kulturális hagyományokat megőrző Bizánccal a kapcsolatot, Olaszországban székelt az egyetemes hagyományokat és az uj kulturirányt képviselő pápaság, az olaszok voltak a legközelebb a forrásokhoz, amelyekből az emberiség gondolatvilágának uj fejlődése fakadt. A félszigetet szerencsés földrajzi helyzete, a Földközi-tenger közepén, a kelet és nyugat kereskedelmének közvetitőjévé tette. A kelet kincseivel való kereskedelem, a keresztes háboruk, amelyekben Olaszország tulajdonképen részt sem vett, a Rómába való zarándoklások, amelyeket az olaszok természetes adózásnak tekintettek, -78- tömérdek kincset, gazdagságot hoztak az országba. Mikor még Európa többi országait a népvándorlás utáni századok sötétsége boritotta, Olaszországban már uj világosság ragyogott. Az olasz városok falai között paloták emelkedtek, a városok tereit, a paloták udvarait, a termek falait szobrászok és festők müvészi alkotásai ékesitették és a latin nyomása alól felszabadult uj költői nyelv ott jutott el először önálló, örökbecsü alkotásokig.

Ezzel a kulturális és gazdasági magaslattal azonban a félsziget politikai és morális fejlődése egyáltalán nem állott összhangban. Városi köztársaságainak neve bejárta ugyan az egész akkor ismert világot, de a középkor egész folyamán Olaszországban igazán erős, életképes állami alakulás nem jött létre. Ha nagyobb területek egységesitésére kisérletek történtek, azok kivülről jöttek és a nagy távolságok mellett nem lehettek tartósak. Magában az országban a politikai állandóság ismeretlen fogalomnak számitott. A kis városi köztársaságok, apró fejedelemségek egymást ették fel, minden legitim hatalom teljesen hiányzott s az országot állandó politikai földrengés tartotta rázkódtatásban. A császár és a pápa nevében majd egyik, majd másik párt tett szert az uralomra és azt rendesen rövid idő mulva történt elüzetéséig kegyetlen szigorusággal gyakorolta. De erős központi hatalom Olaszországban nem is képződhetett. A gazdagságban, jólétben bővelkedő olasz városok polgárai nem voltak kaphatók arra, hogy a tábori élet nyomoruságait elviseljék. A gazdagok palotáikat nem cserélték föl a puszta földön való hálással és a szegények is inkább lebzseltek a városok piacain, semhogy életüket tették volna ki veszedelemnek. Ez volt a középkori Olaszország legnagyobb gyengesége. Társadalmának átalakulása folytán mindenütt -79- hiányzott a fegyveres erő, az államok szilárdságának legfontosabb biztositéka. Ennek a kornak még a nagyobb olasz államai is, Milano, Genova, Velence, a pápaság és Nápoly sok tekintetben nem a saját erejüknek, hanem földrajzi helyzetüknek, diplomáciájuknak és szövetségeseiknek köszönhették fennmaradásukat és önállóságukat. A kisebb államok és fejedelemségek pedig ugyszólván napról-napra tengették életüket.

Ebben a gazdagsággal telitett, de folytonosan ingadozó és változó világban a középkornak azok a vallási és lovagi ideáljai, amelyek az Alpesek északi oldalán lakó népek gondolatvilágát teljesen áthatották, idegenek maradtak. Az olasz nemcsak azt nem tudta megérteni, hogy lehet lelkesedni elvont ideálokért, hogy lehet keresztes háborukat viselni, mikor az élet derüs oldalait sokkal jobban lehet élvezni odahaza, de nem tudta megérteni azt a hüségi szervezetet és magát a hüséget sem, amely az egész középkori lovagvilágot összekapcsolta. Akár a vezér, akár valamely más hatalom, akár a szerződő fél iránti hüség ismeretlen fogalom volt előtte és mert az északiakat barbároknak tekintette, ezek a fogalmak szemében jóformán csak a barbárság járulékai gyanánt szerepeltek. Az olasz és a germán vagy francia cselekedeteiben tökéletesen eltérő mentalitás nyilatkozott meg. Az északi gondolkozásnak a félelem és gáncs nélküli lovag, az olasznak a gazdag, müvészeteket pártoló, de ravasz és számitó városi nemes, kereskedő volt az ideálja. Az első előtt szent volt és szinte vallásos fogalommá emelkedett nevének és kardjának becsülete s a körülmények mérlegelése nélkül is rögtön kész volt harcolni annak védelmére, a másikat ilyen naiv momentumok nem vezérelték s ha konfliktusa támadt -80- valakivel, megvárta a reá nézve legkedvezőbb időpontot és konstellációt s akkor intézte el számadását. Akkor sem nyiltan a fegyverhez nyult, hanem azokhoz az eszközökhöz, amelyekben nagyobb volt a gyakorlata, a cselhez, ravaszsághoz, álnoksághoz és az ellenségeknek egymás ellen való kijátszásához. Hogy addig alakoskodni kellett, barátságot kellett szinlelni, nem okozott neki nehézséget, hiszen ebben látta felsőbb voltának bizonyitékát. Még morális kételyei sem voltak, mert meggyőződéssé szilárdult meg benne, hogy az ellenséggel szemben minden eszköz megengedett és minden szabad, ami a saját érdekeit szolgálja. Ezek a morális elvek, talán még erősebben, mint az egyes embereknél, meghonosodtak az olasz politikában is. Egész politikai erkölcstan alakult ki, amelyben a szerződés és az eskü a pillanatnyi szükség által diktált kisegitő eszközzé degradálódott. A sacro egoismo tantétele a reneszánsz korában sem volt ismeretlen és a középkori Olaszország történelme igazolta, hogy a kultura és a morál nem szükségképen együtt jelentkező fogalmak.

Ebben a világban született meg a középkori Olaszország katonai szervezete és alakult ki a condottiere tipusa. Abban a mértékben, ahogy a hatalmasok elhagyták váraikat és a városokba költözve kereskedők lettek, irodákat nyitottak, megszüntek harcosok lenni és a nemesség, mint hivatásos hadviselő osztály, Olaszországban befejezte pályafutását. A páncélok, fegyverek, remekmivü felszerelések megmaradtak ugyan, de csak mint disztárgyak s rendes körülmények között a termek falait ékesitették. Fegyveres erő azonban kellett, mert a fölhalmozott gazdagság mindenkire nagy vonzóerőt gyakorolt. Az olasz hatalmak tehát ahhoz az eszközhöz fordultak, amely leginkább a módjukban állott: -81- zsoldosokat fogadtak szolgálatukba. Kincsekben nem volt hiány s akik látták, hogy pénzen mindent meg lehet venni, pénzen szereztek maguknak hadsereget is.

Olaszország igy teljesen áttért a zsoldos hadseregek rendszerére. Önmagában ez nem volt különös, hiszen a zsoldos hadsereg másutt sem volt ismeretlen. Az Alpeseken tul azonban a zsoldos állása egészen más volt. Ott az uralkodó maga fogadta katonáit, akik hüséget esküdtek neki és követték minden vállalkozásában. Rendesen maga volt a vezérük s a zsoldosokon kivül hübéresei, nemesei, jobbágyai és más hozzátartozói is követték. Olaszországban másként történt. Ott eleinte főként idegenekből, később olaszokból is kisebb-nagyobb csapatok, helyesebben mondva bandák verődtek össze, amelyek szolgálataikat majd ennek, majd annak a hatalomnak adták el. Ha nem volt gazdájuk, jobb hijján egyenesen fosztogatásból éltek. A bandák megkülönböztetésül valami nevet, vagy ismertető jelvényt viseltek, Szent György szövetsége, a rózsa szövetsége, a fekete zászló csapata, fekete sereg stb. Vezérüket, aki nevükben a szerződéseket megkötötte, aki üzletvezetője volt a vállalkozásnak, a csapatok eleinte maguk választották. Minthogy a kereskedő köztársaságokban és a pápai államban mind kevesebben voltak az olyan előkelők, akik a hadi mesterséget értették, ezek a választott vezetők rendesen vezérei lettek annak a hadi vállalkozásnak is, amelyre a csapat nevében leszerződtek. A jellemző ezekben a szerződésekben az volt, hogy maga a katona tulajdonképen semmiféle viszonyba sem került azzal az állammal, amelynek ügyét vezetője elvállalta. Nem lett Velence, vagy Firenze katonája, hanem Szent György szövetségének, vagy a fekete zászló csapatának tagja maradt továbbra is, amely pillanatnyilag ennek vagy annak a hatalomnak -82- szolgálatában áll. A katona a középkori Olaszországban nem illeszkedett bele az államba, hanem minden állami renden kivül állott.

Az eredeti formán később bizonyos változás történt. A csapatvezetők közül egyesek ügyességük, szervező képességük, szerencsés vállalkozásaik révén kiváltak és névre tettek szert. A sulypont a csapatokról az egyes vezérekre tolódott át. Az ilyen vezérnek többé nem volt szüksége, hogy várja, mig katonái maguk fölé emelik, mert tudta, hogy hivó szavára zászlója alá gyülekszik a sereg. A háborut egyéni vállalkozásának tekintette s teljesen a maga nevében szerződött a városokkal és fejedelmekkel és saját, kész hadsereget állitotta azoknak szolgálatába. Az ilyen vezér volt a középkori olasz hadviselés legjellemzőbb alakja, a condottiere.

Hogy ki volt a condottiere, honnan jött és mi volt az eredete, azzal senki sem törődött. Voltak közöttük fejedelmi sarjak és olyanok, akik a legalsó sorból küzdötték fel magukat a vezéri állásra, voltak külföldiek és olaszok, voltak csodálatosan müvelt elmék, akik a reneszánsz kulturájának magaslatán állottak és olyanok, akik irni, olvasni sem tudtak. Egyben mind megegyeztek. Tipikus szerencsevadászai voltak a reneszánsz korának, akárcsak a tizenkilencedik és huszadik században az ipar rablólovagjai. Kardjukkal törtek maguknak utat mindenhova és azzal szerezték meg a hiányzó nemességet is. Volt olyan is közöttük, aki a legalsóbb sorból a koronáig eljutott. Ha elbuktak, senki sem törődött velük, ha sikerültek a vállalkozásaik, a szerencse igazolta mindazt, amit elkövettek. Mert bizony ők majd mind sok olyast követtek el, ami rászorult az igazolásra.

Hogy a condottiere egymásután öt-hat urat szolgált és -83- egymásután majd a pápa, majd Velence, majd pedig Milano szolgálatában állott, szinte természetesnek tünt fel, hiszen vele járt az időre kötött szerződéssel. A „példás hüségü“ Gattamelata, akiről azt mondja krónikása, hogy hüsége fogja fentartani az emlékezetét, legalább ötször változtatta a gazdáját. Medici Giovanni, akit közönségesen Giovanni delle Bande nere néven ismertek, szolgálta a pápát, vállalkozott a saját szakállára, de ugyanugy szolgálatában állott Ferenc francia királynak és V. Károly császárnak, akik Olaszország területén harcoltak a világ uralmáért. Egyesek, mint a Malatesták, akik egész condottiere generációkat adtak Itáliának, egyformán hiresek voltak nagy intelligenciájukról s álnokságukról és hütlenségükről. A condottiere előtt nemcsak az volt természetes, hogy szerződése lejártával változtassa urát, hanem hátat forditott neki akkor is, ha más többet kinált neki. Szivesen fogadott el ajándékot az ellenségtől is és kész volt ajándék fejében enyhébben vezetni az ellenséges vár ostromát és szabad elvonulást engedni az ellenséges hadseregnek. Ha alkalom kinálkozott rá, fegyverét a legnagyobb nyugalommal ura ellen is forditotta és beleült annak a fejedelemnek a székébe, vagy fejedelme lett annak a köztársaságnak, amely őt zsoldjába fogadta.

Az alacsony sorból származott Attendolo Sforza először Panicaglia pápai kapitányt szolgálta, azután négy más condottiere táborán át mint önálló vezető Firenze szolgálatába lépett, hadvezére volt a ferrarai őrgrófnak, ismét szolgálta Firenzét, majd Johanna nápolyi királynőt, aki zsoldján kivül kegyeivel is megajándékozta, utána az Anjoukat, akik Johannát trónjáról elkergették és végül a milanoi Viscontiakat. Az utolsó Visconti halála után Milano köztársaság -84- lett és Attendolo fia, Francesco, aki apjának seregét örökölte, Milano háboruját vitte Velence ellen. Azután azon a cimen, hogy Visconti herceg hozzá adta feleségül házasságon kivüli leányát, jogot formált Milano trónjára. Megostromolta a várost, amelynek ő volt a hadvezére, megszerezte a trónt és megalapitója lett a Sforza-dinasztiának. A lelkiismeretlenség és a szerencse egész halmaza két generációban összetömöritve. De a szerencse kedvezett és igazolta a Sforzákat. És még csak azt sem lehet mondani, hogy a Sforzák, mint uralkodók, érdemtelenebbek lettek volna a trónra a többieknél!

Carmagnola mint Velence főkapitánya lett ismeretessé és mint ilyen hóditotta el Bresciát és a Po völgyének nagy részét Milanotól. Állitólag mert nem méltányolták eléggé érdemeit, Visconti herceghez szegődött és visszafoglalta neki azt, amit előzőleg tőle elszedett. Jutalmul feleségül kapta a herceg egyik törvénytelen leányát, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy ismét vissza ne szegődjék Velencéhez, mikor Velence megigérte neki, hogy a Viscontiak elüzése után elismeri őt Milano urának. Ujból Velence tábornoka lett, de e minőségben ismét tárgyalásokat kezdett Milanoval és oly gyanusan viselte magát, hogy a köztársaság kénytelen volt őt eltétetni láb alól.

Akik a condoltierét felfogadták, természetesen védekezni igyekeztek az ilyen eshetőségekkel szemben. A szerződésbe rendesen belevették, hogy lejárta után bizonyos ideig a condottiere nem fordulhat ura ellen, járandóságának egy részét pedig erre az eshetőségre visszatartották. A viszony szinte emlékeztetett a mai kereskedelmi alkalmazottak szerződéseire és a kaució-rendszerére. Önmagukban azonban az ilyen kautélák nem voltak elegendők. -85- Hiszen a condottiere árulása, átpártolása fejében uj urától nagyon könnyen megkaphatta azt, amivel az előző hátralékban maradt. Velence épen ezért kapitányait kivétel nélkül kémekkel vétette körül és ünnepelt hadvezéreinek, akiket minden kitüntetéssel elhalmozott, minden lépését és cselekedetét ellenőriztette. Igy jutott Carmagnola árulásának is tudomására. Nyiltan fellépni ugyan, különösen az olyan condottiere ellen, akihez serege ragaszkodott, nem lehetett, de voltak más módok ártalmatlanná tételére. Carmagnolát Velence haditanács ürügye alatt csalta el katonái köréből s mindaddig, mig a doge-palotába nem tette a lábát, a legnagyobb tiszteletben részesitette. Ott fogságba vetették és kinzás után a Márkus téren „a szokott helyen és szokott módon“ lefejeztették. Borgia Cézár béketárgyalás ürügye alatt ebédre hivta meg pártütő vezéreit s mikor mindnyájan hatalmában voltak, sorra leölette őket. És nem kétséges, hogy bármelyik olasz hatalom nem késett volna hasonlóan láb alól eltenni vezérét, akinél valami gyanuoknak jutott a nyomára. Általánosan szokásban volt az is, hogy szerződése alkalmával a condottiere valamely kedves családtagját, feleségét, gyermekét, vagy kincseit adta zálogul gazdájának. Eskü, irott szerződés ugyanis a középkori Olaszországban kivételképen sem volt elegendő és morálisan condottiere teljesen beleillett korának miliőjébe. Mennyivel más volt a német, francia vagy spanyol lovagnak szinte a vallás által megszentelt hüsége hübérura irányában!

Müködésében a condottierét nagyon kevés kivétellel kizárólag egyéni szempontok vezették s a legtöbbnek szeme előtt az lebegett, hogy a zavaros viszonyok felhasználásával egyéni uralmat alapitson. Majd mindegyik condottiere -86- igyekezett legalább egy kis fejedelemséget teremteni magának. A Montefeltrék Urbinot, a Malatesták Riminit szerezték meg, Colleoni a Coglionesét alapitotta, a szerencsés Sforza Milano trónjára emelkedett, Carmagnola valószinüleg Velence szárazföldi birtokaiból akart országot kihasitani magának, Borgia Cézár, aki alapjában véve szintén nem volt egyéb, mint condottiere, már-már ott tartott, hogy egész Közép-Olaszországot egyesiti hatalma alatt. Az igy teremtett kis országok rendesen nagyon kérészéletüek voltak ugyan és a kalandor halálával nem tudták megőrizni önállóságukat, de életében nagy szerepet játszottak. Onnan indultak ki vállalkozásai, ott volt seregének gyülekező helye, hatalmának központja. Csak az ilyen mindenkitől független terület biztosithatott neki teljes cselekvési szabadságot. Akárhányszor a condottiere, ha más számlájára viselt háborut, nem adta ki kezéből az elfoglalt területeket, hanem magának tartotta meg őket. Szerződése csak az ellenség legyőzésére szólt, a zsoldon kivül a zsákmány és hóditás volt az ő jutalma. Pedig a zsold, amit különösen a gazdag köztársaságok fizettek nem volt csekély. Firenze és Velence a mai értékben nehéz milliárdokat fizettek vezéreiknek és külön jutalmakat adtak minden vár elfoglalásánál és minden ellenséges csapat legyőzésénél. Fontos jövedelmi forrás volt a zsákmányolás is és nem egy condottiere ilyen módokon rengeteg kincset gyüjtött össze várkastélyában. Mikor Velencében Colleoni gyönyörü szobrát felállitották, a csőcselék seprőt adott a kezébe és zsákot akasztott a nyakába. Nemcsak a hadi mesterséget értette ugyanis, de értette a kincsek beseprését is.

Jellemző a reneszánsz Olaszországára az a viszony is, amelyekben a condottiere Firenze és Velence bankáraival -87- állott. Ha nem volt háboru, testőrsége kivételével a condottiere elbocsájtotta hadseregét és az uj háborura akkora sereget szervezett, amekkora a viszonyokhoz képest szükségesnek mutatkozott, vagy amekkorát szerződése megkövetelt. Ilyenkor természetesen nagy összegekre volt szüksége, mert az államok rendesen csak a kész hadsereg lábraállitása után kezdték fizetni járandóságát. Az olyan condottiere, aki már nagy vagyont harácsolt össze, a magáéból előlegezett, aki szükében volt a pénznek, a bankárokhoz fordult. És Velence, Firenze bankárai, akárcsak a mai nagybankok, igen sok esetben tetemes kölcsönöket nyujtottak a háborura, tisztán személyi hitel formájában. A kölcsönt a condottiere személyének nyujtották, részben kamatra, részben – haszonrészesedésre. Az üzleten mindketten kerestek s a condottiere ebben az esetben csaknem mindig pontosan megfelelt kötelezettségeinek és hitelét nem kockáztatta a jövő vállalkozások szempontjából. Az államot akkor is könnyebben lehetett becsapni, mint a pénzembereket.

Ez a pénzügyi szempont volt az, ami a condottiere-hadviselés igazi jellegét később megadta. A vezérre minden ember, minden felszerelés készpénzt jelentett, az érdeke tehát az volt, hogy seregét minél jobban – kimélje. Minthogy nem tudta, hogy holnap nem áll-e annak szolgálatában, aki ellen ma háborut visel és minthogy az emberek, akik egymással szemben állottak, gyakran azelőtt együtt szolgáltak és komolyan harcolni nem is akartak, lassankint az egész hadviselés korrumpálódott és komoly szinezetét elvesztette. Macaulay egyik munkájában élesen világit rá ezekre az állapotokra:

„A természetes következmények nem maradtak el. A háboru, minthogy vezetése olyan emberekre volt bizva, -88- akik gazdájukat ragaszkodás nélkül védelmezték és az ellenséggel gyülölködés nélkül küzdöttek, akiket gyakran szorosabb kötelék füzött a hadsereghez, amely ellen harcoltak, mint az államhoz, amelynek szolgáltak, akiknek a küzdelem kinyujtása nyereséget és befejezése veszteséget jelentett, tökéletesen megváltozott. Mindenki annak a lehetőségnek a tudatával lépett a harcmezőre, hogy talán néhány nap mulva már attól a hatalomtól huz zsoldot, amellyel ma szemben áll és az ellenség oldalán mai bajtársai ellen fog küzdeni. A legerősebb érdekek és a legerősebb érzések találkoztak össze, hogy enyhitsék az ellenségeskedést azok között, akik rövid ideje még fegyvertársak voltak s holnap ismét azzá lehettek. A közös hivatás az együttérzésnek olyan kötelékét teremtette meg közöttük, hogy azt a hadviselő felek szolgálatában sem lehetett elfelejteni. Innen ered, hogy Olaszországnak hadi története két évszázadon keresztül olyan vállalkozásokból áll, melyek mindent felülmulnak, amit a történelem hosszadalmasságban és eldöntetlenségben felmutathat: menetelések és visszavonulások, zsákmányoló portyázások és blokádok, vértelen kapitulációk és ugyanolyan vértelen ütközetek. Nagy hadseregek harcolnak napfelkeltétől naplementéig. Óriási győzelem, ezer meg ezer fogoly és alig egy-két ember pusztul el. Szinte ugy tünik fel, hogy egy valóságos csata kevésbbé volt véres, mint egy közönséges polgári zendülés.“ Macchiavelli, aki nem győz eleget gunyolódni a condottiere-hadviselésnek ezen a módján, a zagonarai csatáról ezeket irja: „És ennél a vereségnél, amelynek hire bejárta egész Itáliát, nem halt meg más, mint Lodovico d’Obizzi két emberével, akik a lóról leestek és az iszapba fulladtak.“

És mégis, e viszonyok mellett is, a condottiere az -89- olasz államok teljes katonai tehetetlensége folytán csaknem kétszáz esztendőn keresztül rendkivül nagy, sőt döntő szerepet játszott Olaszország politikai történelmében. A pápák, dogék, hercegek, fejedelmek mellett mindenütt ott van a condottiere, akit nélkülözni nem lehet, aki nélkül semmi sem történhetik. A condottiere, mint egyén nagy szerepet játszott, de mint tipus hosszu évszázadokra tönkretette Olaszország katonai szervezetét és kiölte az olaszokból a katonai erényeket. Katonailag Olaszország az ujkor elején olyan tehetetlen volt, hogy mikor 1527-ben Frundsberg György néhány ezer tiroli és német landsknechttel nekiindult a félszigetnek, katonáit, akik igazi harcosok voltak, Rómáig nem lehetett feltartóztatni utjokban. Öklük nagyon is kemény volt a condottiere-iskolában nevelkedett olaszok számára. Olaszország labdája lett az ujkor hatalmasságainak és a condottiere, aki nem találta meg helyét a komoly hadviselésben, lekerült a történelem szinpadáról.

Emléke azonban megmaradt, bár nem ugy, mint a legtöbbje remélte. A condottiere, mint a reneszánsz gyermeke, az antik müveltségben nevelkedett, vagy legalább annak légkörében élt és szerette volna, ha őt is ugy itélik meg, mint azokat, akiknek életpályája szüntelenül előtte lebegett. Mindnyájan az antik világ hőseihez akartak hasonlók lenni. Legtöbbjük pártolta a művészetet és irodalmat, bár mindkettő sok esetben csak eszköz volt saját nevének és hirének megörökitésére. Volt közöttük, aki maga is költőnek számitott. Egy Malatesta alapitotta az első olasz akadémiát Riminiben. Sigismondoról az a hir járta, hogy bárkinél jobban ismeri a multat és a filozófia szabályait. Majdnem mindegyik számos művészt tartott zsoldjában. Colleoni végrendeletében alapitványt hagyott hátra, hogy abból halála -90- után neki a Szent Márk-téren szobrot emeljenek. Ekkora dicsőséget azonban a signoria sajnált hadvezérétől és a szobor szerényebb hellyel volt kénytelen megelégedni. A művészek természetesen, akiket a kalandor-vezérek zsoldjukban tartottak, nem voltak ilyen fukar természetüek és nem szerénykedtek a dicsérő hasonlatokkal. Hősi époszok iródtak, mint a Feltriada és a Sforziada, amelyek az Iliásszal és az Aeneisszel akartak versenyezni. A bombasztikus hasonlatok egymást multák felül. Gattameleta utját Bresciától a Garda tó partján az Etsch völgyéig kortársai Hannibálnak az Alpeseken való átkelésével hasonlitották össze, Colleoni malpagai várkastélyát udvari festője életéből vett freskókkal diszitette, melyek őt mint hadvezért, fejedelmet, lovagot, vadászt, házigazdát és családapát tüntetik fel, egyaránt messze kiemelkedve a többiek felett. A rettenetes Borgia Cézárban hizelgői az uj Julius Caesart ünnepelték. Sok selejtes az efféle művészi és költői alkotásokból természetesen nyomtalanul elmerült a feledés homályában, de megmaradt néhány örökbecsü alkotás, melyeknek önkénytelenül is a hiu condottierék voltak az előmozditói. Egészben véve a kulturát kedvelő, pompaszerető, ragyogni akaró, de morált nem ismerő kalandor zsoldosvezér egyik legérdekesebb alakja a reneszánsz korának.

Talán épen érdekessége tette, hogy később nem hiányoztak kisérletek a condottiere tipusának történelmi rehabilitálására. Voltak történetirók, akik a condottierék minden bünét, álnokságát a korra akarták átháritani, amelyben éltek és hőseiket bizonyos poétikus ragyogással akarták körülvenni. Fölmentést kértek számukra az utókortól, mert az erő, a személyi érvényesülés emberei voltak, akikre a hétköznapi morált nem lehet alkalmazni. Valamelyes igazság -91- van is benne, mert az egész reneszánsznak ilyen volt az erkölcsi felfogása és e felfogás alól a condottiere sem vonhatta ki magát. De épen ezért a condottiere, akár mint katona, akár mint egyén, csakis a reneszánsz korában volt lehetséges és a miliő megszünésével együtt neki is el kellett pusztulnia.

FRANÇOIS VILLON.

François Villonnal 1914 őszén kötöttem barátságot. A galiciai harctéren, Jaroslau fölött az oroszok összelőtték valamelyik Czartoryski hercegnek a kastélyát. Az üszkös romok közül két könyvet vittem el magamnak emlékül. Az egyik volt Cyrano de Bergerac szatirikus meséje a hold és nap államairól, a másik François Villon összegyüjtött költeményei. Derüs, de csipősen hideg novemberi napokon a lövészárokban olvastam a két könyvnek ódon franciasággal irott sorait. Azóta az emlékezetemben François Villon és Cyrano de Bergerac mindig egybeolvadnak a galiciai homokkal, a folyóparti nyárfákkal, a zizegő fenyőkkel, a puskák ropogásával és a felgyujtott majorságok esténkint fellobogó lángjával. Sajátságos módon az ágyudörgésnek semmi helye sincs ezekben a gondolattársulásokban.

Villon és Bergerac kalandos utakon kisértek végig a lezsajszki éjszakai harctól a czenstochovai fekete Máriáig és a szegedi könyvtárszobáig, ahol a megszállás ideje alatt meglepődve kerültek össze egy kései honfitársukkal, egy dominikánus tábori pappal, aki a békében irodalmat is tanitott valamelyik franciaországi szerzetesi iskolában. Villon -93- ma itt fekszik előttem. Gyürött lapjai kisimultak a könyvkötő keze alatt. Tépett sárga papirtáblája eltünt és a kegyeletes kék selyemkötés alatt semmi sem árulja el a tizenötödik század zivataros életü poétájának huszadik századbeli háborus kalandjait. A cimlap előtti oldalon beragasztva Juhász Gyulának a kezeirása, akinek ódon balladája összekapcsolja a galiciai visszaemlékezéseket a régi Páris hangulatával és a poéta-ősnek hányatott életével:

A tavalyi hó, amelyet Villonnak egy örökszép refrénje vitt bele a világirodalomba, régesrég elolvadt. Azok, akik Villont hallgatták a kis párisi csapszékekben, a diákok, akik vele üzték farsangi bolondságaikat, a bársonyos testü nők, akik ölelésre tárták ki karjukat, a büszke főpapok, akik megbotránkozva olvasták a tiszteletlen és gunyoros verseket, a szigoru birák, akik felállitották a pellengért és bitót, mind, mind elmentek, eltüntek nyomtalanul. De két végrendeletében és balladáiban él még a furcsa és hányatott életü poéta, akinek életrajzi adatait jóformán kimeritik az éhezések, megvesszőzések, bebörtönzések és fejére hozott halálos itéletek. A középkor és ujkor határán pengett a lantja, de hurjai ma is visszhangozva rezgik az élet vérpiros gyönyörüségeit és a sáppasztó halál fájdalmas melankoliáját. -94-

Tulajdonképen nehéz is megmondani, van-e középkor és van-e ujkor. Tisztán kényelmi szempontokból diktált elskatulyázása az embereknek, eseményeknek, ébredő és elhalt gondolatoknak az önkényesen csoportositott évszámok bilincseibe. A valóságban nincsenek élesen megvont időrendi határok. A tegnapi ujkor a holnap számára mult, de viszont van, ami a multnak távlata mellett is a jelenben meglevő, örökké élő marad. Csak az irodalomtörténet dobozgyárosai számára lehet probléma, hogy Villon hová tartozik inkább, az elmerülő középkorba-e, avagy a hajnalodó ujkorba. Csak ők nem veszik észre, hogy az, aki a legáltalánosabb érzéseket a legtöbbek számára érthető és a legtöbbek szivébe belemarkoló módon tudja kifejezni, az ide tartozik közénk, az élő emberek közé s a miénk, a soha el nem pusztuló, örök emberé.

Villonról méltatói azt szokták mondani, hogy a halál költője. Talán az egy Leopardit kivéve, nincsen lirikus, aki annyit foglalkoznék a halál gondolatával, mint ő. Java költeményeinek kerete a két Testamentom, ezekbe vannak beleszőve balladái, életének siralmas eseményei, elmélkedései a világ és tulvilág dolgairól, kicsapongó vidámsággal, élces gunyolódással, piacon árult szerelemmel és tiszta szeretettel teli gazdag rimjei és gondolatai. De nincs érzése, nincs gondolata, amelyen az elmulásnak fájdalmas sejtése ne rezegne keresztül. Elpusztulnak a vig cimborák,

elpusztulnak a szerelmek, Denize, Roze, Catherine de Vaucelles, a kövér Margot és a többiek, tetemmé változnak a gyöngéd női testek, elpusztulnak a gazdagok és nyomorultak, -95- jók és gonoszak s az Ur ad örök nyugodalmat nekik. Ki tudja megmondani, hogy hol van a büszke Nagy Károly és hová tünt el a tavalyi hó?

Azt a kort, amelyben Villon élt, szüntelenül foglalkoztatta a halál gondolata. A tizenötödik század elején még éltek az emberek emlékezetében a szörnyüséges fekete halálnak borzalmai, amely elragadta Európa lakosságának egyharmadát. A százéves háboru meg-megujulva söpört végig a francia földön. Villon születésének esztendejében lobogtak fel Rouenben Jeanne d’Arc máglyájának a lángjai. Mindenfelé olcsó volt az emberélet és gazdagon aratott a halál. Az ő kora volt a haláltánc kora. Savonarola előfutárai templomokban, szószékeken, tereken, utcasarkokon, irtózatos szinekkel, döbbenetes szavakkal, harsogó hangon rajzolták meg a halál borzalmait. A flagellánsok körmenetei a testet korbácsolva és lelket marcangolva vonultak városról-városra. A misztériumi játékok szemléltetve tárták a néző elé, hogy a kárhozatra itélt lelkeket miként ragadja el a halál csontos keze. Erről a halálról leszakadoztak a vigasztaló momentumok s nem a végső megnyugvás volt Isten békéjében, hanem iszonyatos rettegés az örök sötétségtől. Az emberek ugy féltek a haláltól, hogy nem mertek élni. Egész életük előkészület volt a pusztulásra, elmulásra.

A pisai Campo santonak van egy gigászi méretü falfestmény-sorozata, a Halál diadala. A sok kép között különösképen egy megkapó erejü. Vidám vadásztársaság, pompásan felszerszámozott, lobogó sörényü paripákon. Keringő sólymok és csaholó vadászkutyák. A társaság azonban, daliás lovagok és ragyogó hölgyek, megmerevedve áll meg az ut kanyarulatánál, ahol három nyitott koporsó ásit feléje. Három halott. Az egyiket bibor és hermelin -96- boritja, de arcán már kiütöttek az ijesztő hullafoltok. A másikon grófi korona, de testét már kigyók, patkányok, rovarok emésztik. A harmadik igazán „halott“. Disz, ruha, eleven hus lefoszlott róla, csak a puszta csontváz mered a megdöbbent nézőknek elébe.

Itáliában és Dél-Franciaországban utak mentén még ma is állanak kis középkori kápolnák, melyeknek külső freskói a Halál bálját ábrázolják. Elől a halál, amint kézen, fogva vezeti a pápát, császárt, királyt, fejedelmet, biborost érseket, püspököt, tudóst, kereskedőt, mesterembert, gazdagot, szegényt, lefelé a középkor társadalmi életének egész hierarchiáján. Valamennyi tánclépésben, hiszen bálba mennek, a legnagyobb bálba, amelynek meghivóját születésétől kezdve magánál hordja mindenki. De a táncolók arcáról leri a rémület, rettegés. A középkor naiv igazságszolgáltatása ez, amely az életnek egyenlőtlenségeit a halál előtti tökéletes egyenlőséggel egyenliti ki.

Az ilyen képek és gondolatok szinte ellenállhatatlan erővel foglalkoztatták majd két évszázadnak a fantáziáját. Csak a reneszánsz tanitotta meg az embereket az élet szépségeinek a megismerésére és oszlatta el az agyakat megülő komor felhőket. Villon nem az egyedüli, aki szüntelenül visszatér az elmulás gondolatára. Még a formában sem ő az egyedüli, aki a testamentomból csinál irodalmi müfajt, amelybe mindent belesző. De egy a nagyon kevesek közül, aki a rettegés motivumaiban megtalálja a szépet, a költészetet. És egyetlen kortársainak sokaságában, akinél a halál az élet antitézisévé tömörül, hogy vele szemben annál jobban kidomborodjanak az élet gyönyörüségei, szépségei. Amilyen joggal nevezik ezt a csapzott haju, beesett arcu, sokat éhező, sokat bünöző kobzost a -97- halál költőjének, ugyanolyan jogon lehetne egyuttal az élet költője is. Olyan himnuszt az életre keveset irtak, mint az akasztottak balladája, vagy a szép Heaulmière keservei, aki siratja az ifjuságot és életet, mely elröppent fölötte.

Villon életrajzának adatait nagy fáradsággal szedegették össze a tudós kutatók, akik nem vették észre, hogy a francia irodalomnak ez az első nagy lirikusa milyen tökéletes életrajzirója önmagának. Mulatságos vitákat rendeztek egyes sorai fölött és nem tudtak megegyezésre jutni, hogy mit jelentsen:

„születtem Párisban, Pontoise mellett“. A helymeghatározásnak e csufondáros formája előtt megdöbbenve állottak meg a tudósok, akik nem tudták, hogy „Szeged hires város, Tápéval határos“. Kommentárjaikban elitélték, vagy mentegették Villon duhajkodásait, szennyes életét, selyemfiu mivoltát, betöréseit, sőt gyilkosságait, aszerint, amint a józan nyárspolgár erkölcsi felháborodása volt bennük erősebb, vagy a pedagógiai szempont, hogy az irodalom legfőként kötelezően előirott iskolai studium és az irodalom nagyjait illedelmesen kifésülve kell az iskolai használat számára kipreparálni.

Aki igazat akar mondani Villonról, nem mondhat róla egyebet, minthogy züllött exisztencia volt, de igazi poéta és igazi lirikus, aki az élet mélységeiben és a fertőben is csodálatosan gazdag emberi és költői értékeket tudott kitermelni magából. Diák volt és fokozatokat nyert a párisi egyetemen, de elsodródott a kegyes pap nevelésétől és a skolasztikában bölcs tanárok oktatásától. Ami versein kivül megmaradt róla, egy gyilkosságnak, egy sikerült betörésnek, -98- – mai nyelven kasszafurásnak, – egy megvesszőzésnek, egy halálos itéletnek és egy több hónapig tartó börtönnek az emléke. Lehet, hogy tévedek, mert vannak, akik vitatkoznak róla, hogy nem is egyszer, hanem kétszer állott a bitófa árnyékában. Tudunk még egy vidéki kirándulásáról, ahol terepszemlét tartott és egy vállalkozást készitett elő; tudjuk, hogy sokat éhezett, sokat szenvedett, de mindig talált eleven és szép rimeket az élet szomoru motivumoira. Meung-sur-Loire börtönéből, ahonnét a trónjára lépett XI. Lajosnak kegyelmi ténye szabaditotta ki, hozta magával életének főmüvét, a nagy testamentomot s a kenyéren és vizen való koplalásnak kellemetlen emlékezetét. Ezt a börtönt tartotta a vele elkövetett igazságtalanságok legnagyobbikának, mert nem valami gaztettért, hanem egy csufondáros soráért kellett bünhődnie. Azt a sok vizet, amelyet akkor megivott, sohasem tudta megbocsájtani Thibault d’Assigny orleansi püspöknek.

De akármilyen is volt Villonnak az élete, költő volt, még pedig a kiemelkedők közül, akik uj utakat jeleznek. Ezért tudja őt jobban megérteni és tudja egy három strófás balladájában jellemzi a kései utód, a magyar poéta Juhász Gyula, mint a tudós szőrszálhasogatók egész serege. Ezeknek Villonja elsárgult papir, elavult nyelv, elskatulyázott irodalomtörténeti anyag, a Juhász Gyula Villonja pedig él, eleven, pengeti a lantját, vidám, jókedvü, halállal kacérkodó, haláltól rettegő, cinikus és melankolikus, gyülöli a vagyont és burzsoát, gunyolja a papokat de meghatva emlegeti az Ur örök békéjét, meghuzódik az utcasarki szerelem papnőinek lupanárjaiban, de örök szépségü sorokat ir a tiszta szerelemről és egy irni-olvasni nem tudó öreg asszonyról, akit valaha anyjának nevezett. Mindig őszinte és igaz. Költészete -99- ebben különbözik a trubadurok elkorcsosult holdvilágos költészetétől, amelyben jóllakott emberek sanyargó rimeket intéznek képzeletbeli, soha nem látott ideálokhoz, vagy elterebélyesedett öreg hölgyekhez.

Akárhol ütjük fel Villon kötetét, mindenütt megkap szineinek elevensége, frissesége. Csak azt énekelte meg, amit átérzett. A szerencsétlenség, a nyomor, a szenvedés nála nem a meginditásnak eszköze, hanem költői téma. Ezért tudott örök sorokat teremteni a világirodalom számára, melyek öt évszázad multán is szüntelenül visszatérnek és át- meg átrezegnek lelkünk hurjain. Valami csodálatos tömörség, plaszticitás van minden sorában. Amit leggyakrabban megénekelt, az élet mulandóságát és a szépség hervadását, előtte is, utána is sok százan, sőt ezeren vették tollukra. De alig van egy is, akinek annyi fájdalom rezegne felkiáltásaiban s akinek refrénjei ugy tudnák visszaadni a komplex érzések egész tömegét, mint az övéi. Melyik szép nőre ne lehetne ma is elmondani:

Tudattalan idézetek, utánérzések formájában Villonnak számtalan költői képe és mondása él a mi időnk költészetében is. Banális kifejezést használva, azt mondhatnók, hogy Villon századokkal megelőzte a korát és olyan érzéseknek adott hangot, amelyeket csak a tizenkilencedik század franciái vittek bele ujból az irodalomba. Az első a poéták sorában, aki az igazi emberi részvétet érzi a szegény -100- kicsi nők irányában, akiknek az elvirágzó szépség a mindenük. Azok is a társadalom kitagadottjai, vagy önkéntes számüzöttjei, mint ő. Velük együtt, rajtuk keresztül érzi a mulandóságot. De mikor maga előtt látja a kikerülhetetlen sorsot, ez a szerencsétlen, aki gyakran csak „az ablakon át látta a kenyeret“, aki éhezve irt verseket a gazdagok lakomáiról s a bitó alatt ismerkedett meg a halálfélelemmel, ragaszkodott az élethez, amely derüsen talán sohasem fordult feléje. Akarta az életet, amely „jobb daróc alatt is, mint a fényes sirboltban a rothadás“. Az elmuló fiatalság mohósága cseng ki soraiból:

Ezért nemcsak a halálnak a költője Villon, hanem az életé is. Az elmult kor hölgyeinek balladája, a tetemházak koponyái és a testamentom utolsó sorai, melyekben mindenkit meghiv a saját temetésére, a legmegrázóbb lirai költemények közé tartoznak, melyeket valaha leirtak. Aki ezeket a sorokat irta, annak lehettek komor képei, de az élet számára nem volt siralom völgye, hanem egy ragyogóan szép valami, aminek csak az elmulásában és pusztulásában van a fájdalom. Ez választja el Villont legerősebben az élettől rettegő kortársaitól és ez hozza őt hozzánk döbbenetesen közel. Csak a fanatikus élni akarás ecsetelhette Margot szerelmének gyönyörüségeit az ó-francia nyelvkincsnek olyan merész összeválogatásával, hogy azt a mi kifinomodott kulturköltészetünk már nem birná el.

Nem is kell beszélnünk arról, hogy egy ilyen poéta, aki nem üres általánosságokban, hanem mindig a legegyénibb módon énekel és megir mindent, ami vele és körülötte történik, mekkora kulturhistóriai értéket képvisel. -101- Villonnak egy-egy sora akárhányszor többet mond a középkori Páris életéről, mint nagy foliánsok száz meg száz oldalai. Merész ecsetje alatt megelevenednek a kis csapszékek, a zugutcák, a füstös oduk, az élet alsó rétegei, amelyeknek nincsen historikusuk. Egy darab husból és vérből való középkori Páris és mindig Páris, mert csak a város érdekli őt és az emberek, de sohasem az, ami kivül esik a zsufolt háztömegnek a körzetén. Ezért mondhatta joggal róla első méltatója, Clément Marot, Ferenc király félig szekretáriusa, félig inasa, hogy ő volt a legjobb párisi költő, aki valaha élt.

Ami költeményeiből megmaradt, – a nagyobbik rész ugyanis minden valószinüség szerint elveszett, – Ferenc király megbizásából Clément Marot, maga is költő, rendezte sajtó alá. Születése után száz esztendővel Villon, aki egész életében a társadalom mélységében hányódott, az udvarképesek sorába emelkedett. A lator, a zsivány, a gyilkos elveszett belőle és nem maradt meg más, mint a poéta, aki még ma is belezsong az emberek szivébe:

CYRANO DE BERGERAC.

A tizenhetedik század Franciaországának egyik legkülönösebb zsenije ez a nyughatatlan vérü poéta-filozófus, akit a magyar közönség leginkább csak Rostand darabjából ismer és annyit tud róla, hogy nagy volt az orra és garázdaságával kivált még azokban az időkben is, mikor nem sokat teketóriáztak az emberek, ha arról volt szó, hogy karddal menjenek neki egymásnak. De sokáig félreismerték Cyranot még a saját hazájában is. A francia szellem és francia tulajdonságok megszemélyesitőjének tekintették. Vitéz és önzetlen, kissé könnyelmü és könnyüvérü, ötletes és sziporkázó, de se több, se kevesebb. A legfőbb előtte a kard becsülete, melyen foltot türni nem szabad. Pedig Cyrano sokkal több ennél. Irónak nem volt közönséges, gondolkodónak pedig egyenesen a mélyenjárók közé tartozott. De akárcsak az orra eltorzitotta a fizikai megjelenését, életének külsőségei és körülményei eltorzitották belső egyéniségének képét és hosszu időkön át meghamisitották értékelésének a mértékét is.

Cyranot sokkal általánosabb szempontok szerint kell megitélni. Rendszertelen, egyenetlen, szeszélyes tehetség -103- volt, de telve eredetiséggel és gondolatokkal. A kihaló lovagi ideál egyesül benne az ujszerü merész képviselőjével. Rövid ideig élt, nagyon sokfelé forgácsolta szét a tehetségét, ezért nehéz róla egységes képet rajzolni. Akárcsak az időt, melyben élt, őt sem lehet egy szemszögletből nézni, mint a klasszicizmusnak határozott vonalu, de hideg alakjait.

Savinien Cyrano 1620-ban született Périgord valamelyik városkájában, alkalmasint Bergeracban. Erre utal az utóneve, melyet állandóan használt, bár a bergeraci anyakönyvekben nem fordul elő. Gascognei volt, felruházva mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek a délfranciát az északitól megkülönböztetik. Akárcsak nálunk a felvidékiek, Franciaországban a déliek képviselik az állhatatlanabb, hangadóbb, de mindenre jobban reagáló és végeredményben értékesebb elemet. A gascognei kurta nemes familiából került a fiatal Cyrano különböző iskolákon keresztül Párisba, hogy az egyetemen szerezze meg a különböző hasznos tudományok ismeretét.

A párisi egyetem hires volt a tizenhetedik században is, de belső tartalma már más volt, mint azokban az időkben, mikor a tudományok koronája, a teológia adta meg a hirnevét. Nagy eltolódások történtek a tudományok tekintetében, de még inkább abban, hogy mit tekintenek tudománynak. A teológia és a jogtudomány mellett ekkor kezdték a modern orvostudomány alapjait lerakni, a természet jelenségeit vizsgálni és ezeket a studiumokat nem valamely más cél szolgálatába állitva, hanem önmagukért müvelni. A fiatalság pedig, amely mindig szivesen kapható az uj dolgokra, készséggel hallgatta azoknak az előadásait, akik uj világokat tártak fel előtte.

A párisi egyetemen Cyrano sokakat hallgatott, de igazában -104- a hires jezsuitának, Pierre Gassendinek volt a tanitványa. Gassendi Descartesnak volt kortársa és ellenlábasa. Mint iró, nem szerzett magának akkora nevet, mint nagy ellenfele, de a maga korában alkalmasint nagyobb volt tanitásainak hatása. Jezsuita létére, Descartes spiritualizmusával ellentétben, a naturalizmusnak volt uttörője: tanitotta, hogy nem elvont spekulációval, hanem csakis empirikus, tapasztalati uton juthatunk el a dolgok lényegének megismeréséhez s nincs külön test és lélek, hanem az utóbbi csak az előbbinek a funkciója. Gassendi révén ismerkedett meg Cyrano Tommasso Campanellával, a hires olasz dominikánussal, aki a tudomány szabadságának hirdetéséért és egy utópisztikus köztársaság megtervezéséért megismerkedett az inkvizició börtöneivel. Campanella a harmincas évek végén érkezett Párisba, huszonhat esztendei börtönnek és kinoztatásának az emlékeivel. Kötelekkel gyötörték usque ad ossa és egy font hust vágtak ki alsótestéből. Hires könyve a Civitas Solis, nem maradt hatás nélkül Cyrano irodalmi müködésére.

Európaszerte ekkor kezdett érlelődni a világfelfogásnak az a forradalma, amely a reformációtól eltérőleg, nem bizonyos vallásos tételek átrendezgetésében, hanem magának az alapoknak kritikájában kereste a gondolkodó ész legmagasabb feladatát. A reformáció mindent a bibliára, mint alapvető igazságra akart visszavinni, az uj iskola, melynek követőit libertinusok-nak nevezték, fel merte vetni a kérdést, hogy a biblia egyes tételei nincsenek-e a tudomány megállapitásaival ellentétben.

A libertinusok merész és az akkori felfogás szerint részben istentelen, részben nevetséges tanokat vallottak. Kopernikus és Galilei tanitásai már régóta ismeretesek -105- voltak ugyan, de se a nagyközönség se az egyházak nem barátkoztak meg velük. 1616-ban mondotta ki a szentszék, hogy a föld forgása ellenkezik a szentirással és még a tizenhetedik század közepén is a német szinpadokon Kopernikust bohócnak ábrázolták. Pierre Borel francia irónak 1647-ből maradt egy kéziratos munkája, amely a következő cimet viseli: „Uj értekezés a világok többségének bebizozonyitásáról, hogy a csillagok lakott földek és hogy a föld is csillag; hogy a föld a nap körül forog, amely áll és más nagyon különös dolgokról.“

A libertinusok forradalmárok voltak és tiszteletlenek a megállapodott tekintélyekkel szemben. Hiveikből fiatal iróknak, magukat irónak képzelő duhaj legényeknek, diákoknak, komédiásoknak és egyéb kapa-kaszakerülőknek a társasága verődött össze a Pont Neuf környékén, melynek kis korcsmáiban születtek meg a későbbi kabarék ősei. Amit a tudósok vastag foliánsokban irtak meg, ezek a fiatalok apró elmésségekre váltották fel. Szerelmes szonettek mellett, szatirikus versekben gunyolták a pedánsokat, burkolt értelmü sorokban csipkedték meg a hatalmasokat, szójátékokat rögtönöztek, ötleteket termeltek, kothurnusban járó hősi költeményeket travesztáltak, közben pedig beleavatkoztak a politikai kavarodásokba és meg-megforgatták a kardjukat. Cyrano is ebben a fegyelmezetlen, félig irodalmi, félig bohém társaságban tünt fel legelőször Pédant joué cimü szatirikus darabjával, mely Grangier professzort, a latin nyelv tudományának királyi lektorát állitotta pellengérre. Ez a tizenkilenc esztendős korában irott darabja, melyből Molière is sokat meritett, hat esztendeig forgott közkézen kéziratban, mig a Hotel de Bourgogne szinpadán 1645-ben előadásra került. -106-

Nálunk Cyrano nevét főként a Rostand darabja tette ismeretessé. Históriájának feldolgozásában Rostand élt ugyan a költői szabadság jogaival, de majd mindennek, amit Cyranoról esemény gyanánt megirt, van történelmi alapja és belső igazsága. 1635-ben Cyrano beállott abba a gárda-századba, melyben vitézkedtek a gascognei legények és Castel-Jaloux volt a kapitány. Két esztendei katonáskodás alatt két izben veszedelmesen megsebesült: Mouzonnál golyó ment át rajta, Arrasnál pedig kardvágást kapott a torkára. Megint visszakerült Párisba, ahol megelőzte őt rettenthetetlen bátorságának hire. Ennek a bátorságának otthon is minduntalan tanujelét adta. Alkalma volt rá bőven. A Cinq-mars összeesküvés és a fronde idején a kard nagyon könnyen kirepült a hüvelyéből. L’honneur sali ne se lave qu’avec du sang. Százakra ment a Cyrano csatározásainak és párbajainak száma. Párbajainak okai között pedig nagyon gyakran szerepelt abnormis nagy orra, melyre irodalmi és egyéb ellenfelei szivesen tettek gunyos megjegyzéseket.

De ha igaz is Rostand jellemzése, nem teljes, mert csak egy oldalról mutatja be Cyranot. Ez a garázda legény, aki kardjával a nagyhasu Montfleuryt egy hónapra leparancsolta a Hotel de Bourgogne szinpadáról és egy barátjának védelmében szembeszállt a Conti ezred egész csapat tisztjével, gunyolódó verseivel pedig kikezdte a hatalmas Mazarint is, alapjában véve nagyon komolyan fogta fel az életet. Duhajsága csak külső máz volt. Eljárt a kis korcsmákba, mert ott tanyázott a publikuma, de nem ivott. Irt szerelmes verseket, de nem sok köze volt a nőkhöz. Foglalkozott ellenben az élet legmélyebb problémáival. Gassenditől sajátitotta el a természet megismerésének módszereit, Campanellától pedig a merész vallási, politikai és -107- metafizikai gondolatokat. Irásai között töredékben maradt ránk egy kisérlet a fizikai tudomány alapelveiről, melyben néhol egészen modern gondolatok csillámlanak meg. Alapjában véve nagyon komoly két főmüve, az Utazás a holdban és A nap országainak és birodalmainak komikus leirása is.

Cyrano idejében a mai értelemben vett ujságok nem voltak; mégis, ha a filológusok hagyományos szokása szerint el akarnók skatulyázni őt, publicistának kellene minősitenünk. Publicisták, akik a napi élet eseményeire reagálnak legerősebben és koruk zürzavaros törekvéseinek, eszméinek a kifejezői, bizonyára voltak mindenkoron, csak a mód változott meg, amelyen a nyilvánossággal érintkeztek. Franciaországban ekkor vált divatossá ennek a publicisztikai jellegü irodalomnak egy uj fajtája, a levél. Cyranonak is párbajai mellett a levelei szereztek első sorban hirnevet, melyek kéziratban nagy számmal forogtak közkézen, mielőtt első gyüjteményük nyomtatásban megjelent volna. A tartalmuk a lehető legváltozatosabb: leiró, gunyos, szatirikus, politikai, filozófiai stb. jellegüek. Sok bizonyára elkallódott belőlük. Ez a könnyelmü zseni nem sokat törődött velük s ha barátai nem unszolják, irásainak legnagyobb része aligha lát nyomdafestéket.

A levelek után 1654-ben egymásután jelent meg Cyranonak két szindarabja, a már évekkel azelőtt megirt és szinpadon is játszott Pédant joué és az Agrippina. Az előbbinek gondolatát Molière átvette a Scapin furfangjaiban, az utóbbiból pedig Corneille szóról-szóra egész verssorokat másolt le. Ilyen tapasztalatai Cyranonak bőségesen voltak korának többi iróival is, akik még nem értelmezték valami szigoruan az irodalmi tulajdont. Két levele is szól -108- a gondolattolvajok, pilleurs de pensées ellen. A két szindarabbal egy esztendőben jelent meg az Utazás a holdban is, amely kéziratban már szinte 1650 előtt készen volt.

Cyranonak ez a legfurcsább és legeredetibb könyve. Akár a Verne-regények, akár a társadalmi regények ősének lehet tekintenünk. Fantázia és társadalmi szatira egyaránt van benne bőségesen. A kiindulási tétele az, hogy a csillagok lakott égitestek; azért akar a legközelebbi csillagra, a holdba eljutni, hogy lakóival érintkezzék. Négy módot kisérel meg a holdba jutásra. Először harmattal telt fiolákat kapcsol magára; a harmatot a nap magához szivja, de ő kormánykészülékkel a közelebb eső holdba akar eljutni. Ez az ut zuhanással végződik – Kanadában. A második kisérlet, a levegőnél nehezebb repülőgép, szinte zuhanással ér véget. Harmadszor rakéták segitségével akarja magát elröpiteni odáig, ahol a hold vonzása kezdődik. Végül gázzal telt tartályok segitségével jut el a holdba. Primitiv és naiv formában ezek a levegő meghóditásainak máig is ismert módozatai. De még a szállóernyő is megvan Cyranonál, mellyel az esés veszedelmét csökkenti. Utjában a hold felé, észrevétlenül megfordul, mikor a hold vonzási körébe érkezik. A hold vonzása nem pontosan az ut felénél kezdődik, mert a hold kisebb test a földnél és „tevékenységi sugara rövidebb“.

De akár a holdba, akár a napba való utazás Cyranonál csak eszköz a cél elérésére, egy haladottabb és szebb társadalomnak a megrajzolására, amelyben sajátságosan találkoznak ezeknek az égitesteknek a benszülött lakói az elköltözött földi bölcsek szellemével. Különösen Campanella az, aki őt a nap országaiban kalauzolja és felvilágositást nyujt neki a mindenségről, melynek a föld nem legtökéletesebb -109- pontja, nem is közepe, hanem csak egy jelentéktelen kis porszeme. Leirásai néhol, ahol például a holdba varázsolt Éden kertjét irja meg, az igaz költői szépségek megnyilatkozásáig emelkednek. Még a zenét is segitségül hivja e földöntuli világ megrajzolásánál. Embereknek, folyóknak, hegyeknek egyaránt zenei nevük van s e nevek hangjegyekkel leirva szerepelnek a szövegben. Máskülönben pedig a hold és nap társadalmával összehasonlitva birálja az emberi társadalom furcsaságait. Még a saját abnormisan nagy orrát se felejti ki. A holdban a nagy észnek és tehetségnek jele a nagy orr s aki kicsiny orral születik, azt az orvosok veszik kezelésbe és orrát mesterségesen megnyujtják.

1654 volt a nyomtatásban megjelent könyvek szempontjából Cyranonak a legtermékenyebb esztendeje. Ezt talán annak kell tulajdonitani, hogy élete egy időre nyugodtabb révbe ért. Előző esztendőben elfogadta Arpajon herceg meghivását és olyan udvari költő-féle lett mellette, aminővel majd minden francia főur büszkélkedett. Arpajon herceggel még 1640-ben, katonáskodása idején ismerkedett meg és valószinüleg a herceg társaságában járt Német- és Lengyelországban is. A herceg pártfogása lehetővé tette könyveinek kiadását, melyek révén rövid időre Franciaország legismertebb, de egyuttal egyik oldalról legjobban ünnepelt, másik oldalról pedig ócsárolt és gyülölt irói közé emelkedett. Libertinus hire mellett egyenesen istentagadónak kiáltották ki, templomokban kiprédikálták, mert más égitestekről azt merte irni, hogy azokon is Isten képére teremtett lények laknak, szentséggyalázással vádolták meg az Agrippina előszava miatt és mikor állta mindezeket a támadásokat, bolondnak kezdték hiresztelni. -110-

Mikor mindez nem használt, merényletet követtek el ellene, amelybe hosszu betegeskedés után belepusztult. Halálának körülményeit Rostand idealizált előadásából ismerjük. Annyi igaz belőle, hogy kegyes nővérek vették őt körül. A lényeg azonban az, hogy a tizenhetedik század Franciaországának zavarosan kavargó világában, ahol megkezdődött a hagyomány és modern felfogás, a régi és uj világnézlet összeütközése, a libertinusokkal szemben állott az index szövetsége, amelynek tagjai Istennek tetsző munkát véltek cselekedni, amikor az istentelennek kikiáltott könyveket és irásokat minden módon és eszközzel eltüntették. Ha az irások eltüntetésén kivül sikerült még az atheistának kikiáltott irót is halálos ágyán megtériteni, teljes volt a diadaluk. Ezek vették körül a beteg Cyranot; odaadással ápolták, de kéziratos munkái közül többet, melyekről vagy maga, vagy barátai emlitést tesznek, a lelke üdvössége érdekében örökre megsemmisitettek. Halála után könyveit is buzgalommal pusztitották, ugy hogy eredeti Cyrano-példányok alig vannak a legnagyobb francia közkönyvtárakban is. Pedig amiért Cyranot istentelennek kiáltották ki a maga idejében, az ma már a csillagászatnak és a természettudománynak legközönségesebb, mindenki által elfogadott igazságai közé tartozik.

De mert irásai igy eltüntek, irói neve sokáig elfakult s az emberek emlékezetében nem mint komoly gondolkodó maradt meg, hanem mint kardforgató vitéz, akinek annyi köze van az irodalomhoz, hogy néha szonetteket és gunyos verseket is irogatott. Még Rostandnál is ez az elem tulnyomó, holott az igazi Cyrano, ha bohém módon élt is, filozófus volt és legfőbb büszkesége volt, hogy bon physicien.

1655 szeptemberében halt meg, sárga levelek hullásakor. Mindössze harmincöt esztendőt élt.

NAGY PÉTER VÉGRENDELETE.

A tudománynak is vannak legendái, de legtöbb legendája van a történelemnek, annak a tudománynak, amely a legkevésbbé megbizható adatokon, az emberek elbeszélésein és feljegyzésein alapszik. Regék merülnek fel, vagy tudatos elferditések kerülnek forgalomba, amelyek évtizedeken, évszázadokon át a valóság köntösében szerepelnek, foglalkoztatják a kortársak és utódok fantáziáját, mig a kérlelhetetlen kutatás rájuk nem süti a hamisság bélyegét és oda nem utalja őket, ahova tartoznak, a mesék birodalmába. Ez még a jobbik, mondhatjuk, szerencsésebb eset. Kétségtelen ugyanis, hogy számos olyan történelmi mende-monda is öröklődik nemzedékről nemzedékre, amelyeket valóságnak hiszünk és amelyeknek hamis volta nem fog kiderülni sohasem.

A sokáig kisértő és napjainkig általánosan hitt, de végül mégis kideritett történelmi mesék sorába tartozik Nagy Péter ugynevezett végrendelete. Hosszu időn át makacsul tartotta magát a hit, hogy az orosz cárok titkos archivumának legmélyén fekszik egy fontos állami okirat, amely Nagy Péternek, az orosz nagyhatalom megalapitójának kezétől származik. -112- Ez az irás, amelyet az ázsiai barbárból európaivá vedlett cár végrendeletül hagyott utódaira, azokat a módokat és eszközöket jelöli meg, amelyek segitségével Oroszország legyőzheti az európai nemzeteket és magának a világ uralmát biztosithatja.

A továbbiakban azt mondja a legenda, hogy Nagy Péter utódai vallásos tisztelettel követik családi hatalmuk megalapitójának ezt a politikai végrendeletét. Mindaz, ami az orosz politikában két évszázad óta történt, nem véletlen és nem esetlegesség, hanem ennek a végrendeletnek a következetes végrehajtásából ered és mindazok a csapások, bajok és veszedelmek, amelyek két évszázad alatt Európát a cári uralom részéről érték, erre a végrendeletre vezetendők vissza.

Mi van tulajdonképen Nagy Péter végrendeletében? Bevezetése szerint Oroszországot a gondviselés rendelte arra, hogy a jövőben egész Európa felett uralkodjék. Az európai nemzetek mind elaggottak, elérkezett az ideje, hogy egy uj és friss nép uralma alá hajtsa őket. Időről-időre kelet és észak népei elárasztják az elernyedt nyugatot, megtermékenyitik az elvénhedt civilizációt, ahogy Rómát is regenerálta a barbárok inváziója. Ugyanolyan törvényszerüség ez, mint a Nilus termékeny iszapjának lerakodása Egyiptom földjén. Oroszország, amely az ő trónraléptekor patak volt s melyet folyamnak hagyott vissza, utódai alatt tengerré válik és elárasztja egész Európát, ha az utódok is értik a módját, hogy sorsát megfelelően irányitsák. Ezért, mint Mózes a zsidóknak a tizparancsolatot, ő a végrendelet követését ajánlja utódainak figyelmébe.

Maga a tizennégy szakaszból álló sajátképeni politikai végrendelet elmondja, hogy Oroszországot állandóan hadrakész -113- állapotban kell tartani s a nyugati államoktól a hadviselés és béke müvészetét illetőleg mindent el kell sajátitani, de csak azért, hogy Oroszországnak hasznára forditsák. A szomszédos államokban egyenetlenségeket és zavarokat kell támasztani s azokat kihasználni. Ha másként nem, rokoni kapcsolatok teremtése révén kell beleszólást biztositani Európa belső ügyeibe. Ily módon Lengyelország, Svédország, valamint a Keleti és Fekete tenger partvidéke fokról-fokra leigázandók. Törekedni kell Konstantinápoly és India megszerzésére, mert aki ott uralkodik, ura a világnak. Ausztriával szinleg szövetséget kell fenntartani, de a császári hatalommal szemben szitani kell a német fejedelmek féltékenységét. Igy lehet elérni, hogy Ausztria is segitsen kiverni a törököt Európából és igy kell megakadályozni más oldalon meginditott háborukkal, hogy győzelmének gyümölcseit kihasználja. Oroszországnak mindenütt, Magyarországon, Törökországban és Lengyelországban a keleti keresztények protektora gyanánt kell szerepelni, hogy a döntés percében szövetségesekre találjon az idegen államok határain belül is. Ilyen előkészületek után a világ megosztását kell felajánlani Bécsnek és Versaillesnak, majd a kölcsönös féltékenység kijátszásával harcba kell keverni őket s mikor kölcsönösen meggyengitették egymást, a készen álló orosz hadakkal és hajóhaddal el kell árasztani Európát az atlanti partokig. A kicsinyek ekkor önmaguktól is behódolnak Oroszországnak. „Igy lehet és igy kell leigázni Európát“.

Mint e szükre fogott kivonatból is látható, az állitólagos végrendelet elég sikerült jellemzése Oroszország ujkori politikájának és a további következtetések is nem minden ügyesség nélkül vannak levonva. A jellemzés annyira sikeres, -114- hogy a gondolatmenet csaknem tökéletesen összevág azzal a pánszláv programmal, amelyet Akszakov, Danilevszkij és követőik Oroszország számára a mult század derekán felállitottak. Kétségtelen, hogy a végrendelet csakis olyan embertől származhatik, aki otthon volt a világpolitikában és ismerte annak titkos rugóit. Ugy eltalálja az orosz politikának elveit, hogy nem lehet csodálni, ha hosszu időn át tényleg hittek az irás valódiságában. Minthogy magán viselte a moszkovita politika jellemző vonásait és a tények nagyrészt megegyeztek rendelkezéseivel, jó ideig ez a rejtélyes irat ugy szerepelt, mint az orosz cárok hóditó politikájának alapvető dokumentuma. Évtizedeken keresztül komoly történetirók és politikusok mindig Nagy Péter végrendeletére utaltak, ha jellemezni akarták az orosz politika veszélyességét, vagy fel akarták tárni titkos céljait. Különösen erős és gyakori volt a végrendeletre való hivatkozás a krimi háboru idejében, de idézték gyakran a hetvenes években, az orosz-török háboru idején is.

Legujabban, a világháboru idején Sven Hedin emlitette fel a végrendelet dolgát egyik könyvében. A végrendelet, mint irott dokumentum, nincs meg, de hogy a benne lefektetett elvek élnek, azt az orosz iskolakönyvek is bizonyitják, amelyek Péter cár titkos gondolatáról beszélnek és ebből származtatják Oroszország történelmi misszióját.

Az orosz hivatalos körök és általában azok, akiknek betekintésük volt a peterhofi titkos levéltárba, mindig tagadták Nagy Péter végrendeletének valódiságát, de az ő tagadásukat a világ természetesen nem volt hajlandó döntő érvényünek elfogadni, hiszen ha lett volna is ilyen végrendelet, érdekük lett volna, hogy azt letagadják, mert ez a dokumentum a legerősebb fegyverek egyike volna az -115- orosz politika ellen. A végrendelet dolga ilyen szempontból egy izben magát II. Sándor cárt is nyilatkozatra késztette és egy kihallgatáson, amelyet az orosz–török háboru kitörése előtt adott Fitzherbert angol nagykövetnek, a végrendelet históriáját a legendák sorába utalta. Kijelentette azonban ez alkalommal a cár azt is, hogy Nagy Péternek és II. Katalinnak Konstantinápoly meghóditására irányuló terve is csak „illuzió és fantom“. A cár tehát megtagadta a nyilvánosság előtt nemcsak a végrendeletet, hanem a szellemét is. Hogy ebben a tagadásban mennyi volt az őszinteség, megmutatták az orosz–török háboruban és még inkább a világháboruban megnyilatkozott orosz hatalmi törekvések.

De ha a végrendelet maga nem igaz, a benne való hit honnan került a köztudatba, kinek lehetett az érdeke, hogy egy ilyen titkos államiratnak a hirét elterjessze és ki volt az, aki ezt a kétségtelenül nagyszabásu történelmi okmányhamisitást elkövette?

A nyomok, mint a történelmi kutatásnak sikerült megállapitani, Napoleonhoz vezetnek. Napoleonról nagyon jól tudjuk, hogy egyáltalán nem volt idegen tőle a közvéleménynek hamis okmányokkal, céltudatosan elhelyezett hirekkel és tendenciózus közleményekkel való befolyásolása. Az orosz hadjárat előtt kétségtelenül érdekében állt neki, hogy a cári politikát minél feketébb szinekben tüntesse fel és céljait Európa előtt kompromittálja. Ezeken az általános okokon kivül a részletkörülmények még inkább valószinüvé teszik, hogy Nagy Péter végrendeletének, ha nem is a gondolata, de legalább is első ismert fogalmazása tőle ered és létezését az ő sajtóirodája röpitette világgá.

Egy ilyen okmányról legelőször Louis Duten, Voltaire -116- kortársa tesz emlitést, abban a formában, hogy II. Katalin Nagy Péter aláirásával egy okmányt hamisitott a saját politikájának az igazolására. Többet Duten nem tud, adata feledésbe is merült és csak 1812-ben bukkant fel ismét, meglehetősen sajátságos körülmények között, közvetlenül a Napoleon oroszországi hadjáratát megelőző időpontban.

A végrendelet, helyesebben a végrendelet tartalma, ez évben merül fel először egy könyvben Párisban, amely a következő cimet viseli: „De la politique et des progrès de la puissance russe, depuis son origine jusqu’au commencement du XIX. siècle.“ A könyv szerzője nincs megnevezve, magát csak L. betüvel jelöli. Hogy ki ez az L., azt a „Histoire des cosaques“ cimü 1814-ben megjelent könyvnek az előszavából tudjuk meg, ahol a Lesur nevü szerző elmondja, hogy ő irta az orosz hatalom politikai fejlődéséről szóló röpiratot is. Az utóbbi könyv felvilágositást nyujt egyuttal Lesurnek Napoleon kormányához való viszonyáról is, amennyiben könyvéről megirja: „demandée par le gouvernement français“. Ezzel félig-meddig világot vet első könyvének eredetére is.

Nagyobb kombináló képesség nélkül is fel lehet ugyanis tételezni, hogy az előző, az orosz hadjárat előestéjén világos politikai tendenciával megirott röpirat is ugyanilyen megrendelésre készülhetett. Ennek van egy indirekt bizonyitéka is. Sir Robert Wilson, Anglia pétervári nagykövete, privát naplójában emliti, hogy a franciáknak Oroszországból való visszavonulása alkalmával ebből a könyvből meglehetősen sok példányt találtak Maret bassanoi hercegnek, Napoleon akkori külügyminiszterének elhagyott lakásán. Alig lehet tehát kétségesnek tekinteni, hogy az orosz politikáról irott könyvnek a szerzője csak eszköz volt Napoleon -117- kormányának szolgálatában és a röpirat Nagy Péternek benne foglalt világhóditó programmjával együtt megrendelésre készült egy határozott politikai cél szolgálatában.

Jellemző egyébként, hogy Lesur a végrendeletet nem közli eredeti szövegében, hanem csak résumét ad róla; azt nem mondja meg, honnan van tudomása a fontos okiratról, hanem csak ebben a formában emlékezik meg róla: „On assure, qu’il existe etc.“ „Azt állitják, hogy az orosz cárok magánlevéltárában I. Péter kezétől származó titkos emlékiratok vannak, amelyek kerülgetés nélkül fejtik ki ennek az uralkodónak a terveit, amelyeket utódainak figyelmébe ajánl s amelyeket ezek közül egyesek tényleg majdnem vallásos állhatatossággal követtek is.“

E bevezetés után Lesur résuméje kivonatosan, tizennégy pontban közli a fentebb ismertetett politikai tanitásokat. Figyelemreméltó, hogy ő még csak emlékiratokról beszél s ezekből csak később lett végrendelet. Később került nyilvánosságra a végrendelet „hiteles és teljes“ szövege is.

Ezt a „hiteles és teljes“ szöveget, mint azóta sokak, de különösen Berkholz rigai városi könyvtáros kutatásai megállapitották, Gaillardet francia romantikusnak köszönhetjük, aki 1836-ban kiadta a XV. és XVI. Lajos korában szerepelt misztikus Éon lovagnak az emlékiratait és ezekben közzétette Nagy Péter állitólagos végrendeletét is. Könyvének cime: „Mémoires du Chevalier d’Éon, publiés pour la première fois sur les papiers fournis par sa famille et par les matériaux authentiques déposés aux archives des affaires étrangères par Frédéric Gaillardet, auteur de la Tour de Nesle.“

A szerző és a könyv cime egyaránt érdekes. Gaillardet egyike volt az idősebb Dumas nagyszámu munkatársainak -118- és kétségtelenül Dumas regénygyárában sajátitotta el az irodalmi szenzációk iránti érzéket. Később önállóan is szerepelt és „La Tour de Nesle“ cimü hátborzongató darabját száznál többször adták a Porte Saint-Martin-szinházban. E darabja révén névre is tett szert és jellemző, hogy mikor komoly allürökkel dolgozó történelmi emlékiratok kiadására vállalkozott, szükségesnek látta a cimlapon megemliteni, hogy ő a Neslei torony szerzője. Emlékirataira különben azóta a történelmi tudomány kimutatta, hogy a valósághoz semmi közük és Gaillardet nem dolgozott sem az Éon család okmánytára, sem a külügyminiszterium levéltára alapján, hanem egyszerüen fantasztikus regényt irt, amelyet ezekre a forrásokra való hivatkozás révén akart a valószerüség látszatával felruházni. És ez, mint a következmények igazolták, jó időre sikerült is neki.

Az az Éon lovag, akinek állitólagos emlékirataiban Gaillardet Nagy Péter végrendeletét közreadja, egyike a francia történelem titokzatos alakjainak. Személyét sokáig homály födte és hosszu időn át nagy viták folytak, hogy tulajdonképen férfi-e vagy nő. 1728-tól 1810-ig élt; kortársainak adatai szerint arca teljesen bajusz- és szakáltalan volt, alakja pedig könnyed, nőies. XV. Lajos alatt diplomáciai szolgálatba lépett és különösen Oroszországban müködött, Erzsébet cárnő udvarában. Először Douglas nagykövetet kisérte Pétervárra mikor ennek az volt a feladata, hogy az 1743 óta Orosz- és Franciaország között teljesen megszakadt diplomáciai viszonyt helyreállitsa. Éon lovag Douglas utódának, l’Hopital márkinak ideje alatt is Pétervárott maradt s nagyrészt az ő ügyességének volt köszönhető, hogy Oroszország kivonta magát az angol befolyás alól és csatlakozott az Anglia és Poroszország ellen kötött versaillesi szerződéshez. -119- Szent Pétervárról Londonba került követségi titkárnak és később, mint követ is képviselte hazáját az angol udvarnál 1777-ig, mikor diplomáciai pályájának vége szakadt.

Ennyi kétségtelenül történelmi faktum. Valószinü az is, amit kortársai irnak róla, hogy 1755-ben, mikor Pétervárra került, felhasználva nőies megjelenését, több izben bizalmas küldetéseknél női ruhában is eljárt. Innen keletkezett az a nagyon elterjedt hit, hogy az a személy, aki Charles Geneviève Éon de Beaumont név alatt rejtőzik, tulajdonképen nem férfi, hanem nő. Magyarázatul azt hozták fel, hogy leány volta dacára családja kénytelen volt férfinek neveltetni, mert különben elesett volna egy nagy örökségtől, amely csak fiuknak volt fentartva; igazi neme pedig csak akkor derült ki, mikor a diplomáciai pályán jelentős sikereket ért el.

Egykoru angol feljegyzésekből tudjuk, hogy Londonban Eon lovag férfi vagy nő voltának kérdése 1768-ban nagy fogadásokra, sőt perekre is vezetett. A személye körüli homályt még titokzatosabbá tette, hogy 1777-ben, mikor visszatért Franciaországba, kormánya elrendelte, hogy állandóan női ruhát köteles viselni. A furcsa rendeletnek állitólag az volt az oka, hogy Éon lovag Londonban igen közeli viszonyban állott egy nagyon magas állásu hölgyhöz s a francia udvar az angol királyi család iránti szivességből deklarálta Éont nőnek, hogy a barátságnak kompromittáló élét elvegye. Ma az orvosoknak adataira támaszkodva, akik Éon lovagnak 1810-ben bekövetkezett halála után a boncolásnál résztvettek, általános a nézet, hogy férfi volt, anélkül, hogy ezzel a személye körüli misztikum teljesen el volna oszlatva.

Magától értetődőleg ennek a titokzatos alaknak a -120- története kész témának kinálkozott a regényirók és szinpadi szerzők számára, akik históriáját nem is egyszer feldolgozták. Legujabban, 1908-ban Henri Cain és Armand Silvestre, Rodolphe Berger zenéjével operettet is csináltak Éon lovag történetéből.

Körülbelül ilyen „történelmei eszközökkel“ dolgozhatott Gaillardet is. Felhasználva az Eon lovag személye körüli homályt, azt a mesét költötte róla emlékirataiban, hogy XV. Lajos rendeletére felolvasónőnek csempészték be Erzsébet cárnőhöz, hogy igy jusson különböző államtitkoknak a birtokába. E feladatoknak a lovag fényesen meg is felelt, amennyiben egyebeken kivül sikerült neki megszerezni az orosz cári levéltár legféltettebb kincsét, Nagy Péter végrendeletét.

„Egyidejüleg Erzsébet császárnőnek a versaillesi szerződéshez való hozzájárulási nyilatkozatával, Eon lovag egy másik értékes okmányt is hozott magával, melynek felfedezését rendkivül bizalmas összeköttetéseinek és az orosz császárok titkos levéltárában végzett ellenőrzés nélküli kutatásainak köszönhette. Ezt az okmányt, amelyről az egész világ beszélt és melynek létezéséről tudtak, anélkül, hogy valakinek birtokában lett és előmutathatta volna, Eon lovag egy Oroszországról szóló speciális jelentés kiséretében bizalmasan adta át 1757-ben Bernis abbénak, XV. Lajos akkori külügyminiszterének. Az okmány szószerinti másolata a Nagy Péter által leszármazóira és az orosz trónon következő utódaira hagyott végrendeletnek.“

Lesurrel szemben tehát, aki még „azt állitják, stb.“ formájában ir a Nagy Péter féle emlékiratokról s azoknak csak kivonatát közli, a regényiró Gaillardet abszolut hitelességre -121- tart számot és a francia külügyminiszterium levéltárára és az Éon család okmányaira való hivatkozással in extenso közli a végrendelet szövegét is.

Hogy Gaillardet adatai nem igazak s hogy az ő szövege egy szemernyivel sem hitelesebb a Lesur kivonatánál, azt nagyon könnyen meg lehet állapitani. Az ő „végrendelete“ ugyanugy tizennégy fejezetből áll, mint Lesur resuméje. Az egyes fejezetek sorrendje részben megvan ugyan változtatva, a szavakban is van némi változtatás, de a két irat egyébként teljesen azonos. Gaillardet, mikor „szerkesztett“, kétségtelenül a Lesur-féle szöveget tartotta maga előtt. Épen ezzel a megegyezéssel bizonyit azonban a legerősebben önmaga és a végrendelet hitelessége ellen. Ő a teljes szöveget adja és mégis alig valamivel bővebb, mint Lesur szövege; egyes fejezetei pedig rövidebbek is, mint a – kivonat. Végül ugy az ő szövegének, mint a Lesur féle kivonatos szövegnek hitelességét teljesen megdöntik azok a kétségtelen anakronizmusok és elirások, melyek mindkét szövegben előfordulnak. Ezek a szerkesztési hibák olyan természetüek, hogy minden más bizonyitéknál erősebben utalják a végrendeletet a legendák és történelmi hamisitások birodalmába.

Különösen két kifejezés fordul elő mindkét szövegben, amely semmiesetre sem származhatik Nagy Pétertől, hanem csakis a „szerkesztő“ tévedése lehet, aki munkájának hevében egy pillanatra kieshetett a végrendeletet iró cár szerepéből. Egyik helyütt az állitólagos Nagy Péter schizmatikus, vagy nem egyesült görögökről beszél, másik helyütt pedig ázsiai hordáknak nevezi a – saját hadseregét. E két kifejezés értékét illetőleg vitázni sem érdemes. Az orosz cár, aki magát az igazhitü egyház fejének tartja, ezt az egyházat -122- nem nevezheti schizmatikusnak és nem egyesültnek és épenigy nem illetheti „horda“ titulussal a saját hadseregét. Ez a nyugati ember kifejezése és a nyugali ember gondolkozása ismétlődik az okmány számos más kifejezésében is, amelyek egyenkint talán nem volnának döntő jelentőségüek, de összeségükben ismét csak arra utalnak, hogy az állitólagos végrendelet nem egyéb, mint a leghiresebb történelmi hamisitások egyike.

Lesur megrendelésre dolgozott, – az emlékiratok kivonatát hihetőleg hevenyészve maga Napoleon mondhatta neki tollba, – Gaillardet, Dumas iskolájának szenzációkban utazó tanitványa pedig megfelelő feltálalásban „eredeti“ végrendeletet csinált belőle. A Napoleon bukása körüli zavaros időkben Lesur könyve könnyen feledésbe merülhetett s ez a feledésbe merült könyv kapóra jött Gaillardetnak felhasználás szempontjából. A hibák kritikátlan lemásolása magyarázható azzal, hogy Gaillardet talán maga is gyorsan dolgozott, vagy pedig nem volt elegendő történelmi tudása és itélőképessége, hogy a kifejezésekben rejlő lehetetlenségeket észrevegye.

Hogy az emlékiratoknak Lesur által közölt kivonatos szövegét maga Napoleon diktálta, közvetlenül nem bizonyitható, de nagy a valószinüsége. A kérdés vizsgálói nem indokolatlanul mutattak rá, hogy Nagy Péter végrendeletének egész gondolatmenete mennyire megegyezik egyes fejtegetésekkel, amelyeket Napoleon saját emberei előtt tett s ezek feljegyeztek és még inkább, mennyire frappáns a hasonlatosság még a kifejezésekben, frázisokban is Napoleon szent-ilonai emlékiratainak Oroszországra vonatkozó része és a Lesur által közölt szöveg között.

A diktáló személye különben a történelem szempontjából -123- már meglehetősen közömbös. Eredet szempontjából elegendő annak megállapitása, hogy ez a sokszor bombasztikus, jövendölgető irat nem származhatik a nagyon is józan, fellengzős dolgoktól idegen és csak a pillanat realitásai iránt érzékkel biró Nagy Pétertől, hanem Napoleon közvetlen környezetében kell keresni a forrását.

Lesur, de még inkább Gaillardet könyve nyomán a végrendelet megkezdte vándorlását az irodalomban. Szószerinti vagy némileg módositott szövegben majd itt, majd ott bukkant föl, belevette magát a köztudatba és mint gyakran történni szokott, a mesének medre egyre szélesbedett és kimélyült.

Jellemző, hogy három évvel Gaillardet könyvének megjelenése után a lengyel Chodzko Leonard, aki francia nyelven könyvet irt hazájáról, amelyben Lengyelország romlásának kezdetét Nagy Pétertől számitja, már a végrendelet keletkezésének a körülményeit is ismeri. Még tovább megy egy Corréard nevü francia katonai iró, aki 1854-ben az orosz birodalom növekedésének térképét adta ki. Magyarázó szövegében azt is megirja, hogy Nagy Péter a végrendelet vázát 1710-ben készitette „végleges“ alakját azonban csak 1724-ben nyerte, Ostermann kancellár átdolgozásában. A legenda vándorlásának és fejlődésének érdekes példája.

Vagy talán ez már nem is véletlen és nem is legenda? A könyv megjelenésének időpontja, 1854, a krimi háboru előestéje, meglehetősen gyanus. Ekkor a francia kormánynak megint érdekében állott, hogy Oroszország ellen hangolja a közvéleményt. Az ekkor hirből, hallomásból már eléggé ismert végrendeletnek megfelelő tudományos aplombbal való közzététele és kommentálása épen ugy megfelelhetett -124- III. Napoleon céljainak, mint annak idején a legenda szárnyrabocsájtása nagybátyjának. A körülmények sajátságos összevágása és analogiája mellett nincs kizárva, hogy Corréard esetében is csak a mindkét francia császárság által nagyon kedvelt félhivatalos sugalmazással van dolgunk.

A végrendelet további sorsa, bevonulása a napi sajtóba és politikai célokra való felhasználása, különösen mióta hitelességének nimbuszát erősen megtépázták, végül pedig keletkezését és hiteles történetét is nyomról-nyomra kimutatták, már alig érdekes. Érdekessége ma már csak inkább tartalmi szempontból van. Annyi más dokumentum mellett fényesen igazolja ez az apokrif irás szellemi szerzőjének, Napoleonnak a jövőbe tekintő politikai éleslátását, akinek különösen a világháboru szolgáltatott teljes igazságot. A nagy császár felismerte az egyik oldalon Angliának a kontinenssel szemben követett politikai alaptörvényét, a másik oldalon pedig megjósolta a civilizált Európára Oroszország felől váró veszedelem elkövetkezését is.

A végrendelet legenda, de tartalma igaz és megvalósitására két századon át állandóan törekedett az orosz cárok és a panszlavista álmodozók politikája. A nagy összeomlás azután a végrendelet meséjét és tartalmi igazságát egyaránt végérvényesen eltemette.

NAPOLEON VÉGSŐ ÓRÁI.

1921 május 5-én mult száz esztendeje, hogy a nagy világfelforgató, aki Korzika szigetéről kiindulva, tüneményes pályafutás után Franciaország császári trónjára emelkedett és egy ideig Európa urának képzelhette magát, az Atlanti-oceánnak egy sziklaszigetén befejezte eseményekben és változatosságokban csodálatosan gazdag életét. Elment a százezrek után, akik a büszkén szárnyaló sasok alatt Franciaország nagyságáért, vagy az ő dicsőségéért hagyták ott az életüket Olaszország zöld mezőin, Egyiptom homokján, az Alpesek bércei között, Oroszország hósivatagjain és Waterloo lankás halmain. Regény volt az élete s a fizikai értelemben vett halál csak a pont volt a regény végén. Távol Európa földétől, az oceán végtelen vizének közepette, már életében elvont fogalommá vált, nevét szárnyára vette a legenda és mithikus ködbe burkolta az alakját.

Nincs talán a történelemnek alakja, aki Napoleonnál erősebben foglalkoztatta volna kortársainak és az utókornak fantáziáját s akiről többet irtak volna történelmi munkák, életrajzok, emlékiratok formájában, sőt még szépirodalmi munkákban is, mint róla. Könyvtárat lehetne megtölteni -126- a magyar nyelven megjelent Napoleon-irodalommal is. Sajátságos, de némiképen érthető módon azonban ez a magyarnyelvü Napoleon-literatura nagyon szegény abban, ami a számüzött császárnak szent-ilonai életére vonatkozik. Mintha Waterloonál nemcsak a történelemből lépett volna ki, hanem az életből is. Pedig ha Waterloonál végződött a történelem, utána kezdődött, ami legerősebben hatott az emberek képzeletére, a napoleoni legenda és a regény.

Az a Napoleon, aki Waterloonál elvesztette a csatát, már nem volt az olaszországi és egyiptomi hadjáratnak ifju és merész tábornoka és Franciaországnak tetterős, minden akadályt legázoló császára. Mikor a szerencse elfordult tőle, tétovázó és habozó lett. Noha voltak, akik tanácsolták, nem merte szétkergetni a párisi kamarákat, melyek nyiltan ellene fordultak, hanem alkudozott velük, hogy mint egyszerü tábornok szolgálhassa tovább Franciaországot és fiát, a római királyt, kinek javára másodszor is lemondott a császári koronáról. A legkülönbözőbb terveken tépelődve töltötte a napokat Malmaisonban s csak mikor Blücher poroszai rohanva közeledtek Páris felé, indult nyugatra, hogy Rocheforton át Amerikába vitorlázzék. A meneküléshez szükséges időt azonban már elvesztegette; a Fouché által értesitett angolok hadihajói cirkáltak a francia kikötők előtt. Más választása nem lévén, 1815 julius 15-én, majdnem egy hónappal a waterlooi csata után, a Bellerophon angol hadihajóra vétette fel magát. Előzőleg pathetikus hangu levelet irt az angol régenshercegnek, hogy számüzött Themistokles gyanánt legnagyobb ellenfeléhez fordul s angol földön, az angol törvények oltalma alatt akar megtelepedni.

Az ajánlat elkésett. A száz nap rettegéséből felocsudott -127- bécsi kongresszus már döntött a nagy békebontó sorsa fölött. Valósággal középkori istenitéletet mondott fölötte, a a béke és az emberi nem ellenségének nyilvánitotta s hogy örökre megszabaduljon tőle, számüzte az Atlanti-oceán magányos sziklaszigetére. Őrizetével a kongresszus Angliát bizta meg. Többé Európa földére nem tehette a lábát. Csak az angol partokat láthatta még Plymouth kikötőjében; ott átszállitották a Northumberland-ra, amely október 15-én érkezett meg Jamestownba, Szent Ilona szigetének egyetlen kikötőjébe.

Ettől kezdve nagyon szükre szorul a világ Napoleon körül. A szövetséges hatalmak csak nehány hivének engedték meg, hogy számkivetésbe elkisérjék. A férfiak öten voltak mindössze: Bertrand főudvarmester, Montholon államtanácsos, Las Cases gróf, Gourgaud tábornok szárnysegéd és O’Meara, a Bellerophon ir származásu orvosa, aki Napoleon kivánságára helyeztette át magát Szent Ilonára. Bertrandot és Montholont a számkivetésbe feleségeik és gyermekeik is elkisérték. Bertrandnénak Longwoodban még egy fia született, „az első és egyetlen francia, aki az angol miniszterek engedélye nélkül látogatta meg Napoleont“. Velük volt azonkivül Las Cases gróf tizenöt éves fia, akit Napoleon Gourgaud mellett iródeákjául használt és tiz szolga. Ezek a szent-ilonai drámának a főszereplői. A többiek, Sir Hudson Lowet kivéve, akit az angol kormány kormányzói minőségben Napoleon őrizetével bizott meg, csak epizódszerüen jelennek meg hosszabb vagy rövidebb időre a szinpadon.

De ez a kis társaság sem maradt mindvégig együtt. Alig egy év mulva Sir Hudson Lowe eltávolitotta Las Cases grófot és fiát, két esztendő mulva pedig O’Mearát. Mindkettőjüket -128- azzal gyanusitották, hogy összeköttetést akartak létrehozni Napoleon és a külvilág között. Rövid idővel O’Meara után távozott Gourgaud is. A fiatal tábornok, aki harmincnégy éves korában került a szigetre, minden rajongása mellett is, mellyel Napoleon iránt viseltetett, nem birta ki ugy az idegölő rabságot, mint a családos Bertrand, vagy Montholon. Abnormisan viselkedett, valóságos féltékenységi jeleneteket rögtönzött, ha azt hitte, hogy Napoleon valakit nála jobban kitüntet kegyeivel, meghasonlott a kis társaság többi tagjaival s végre el is hagyta a szigetet. Napoleon hajfürtjét vitte magával Mária Lujza számára, aki akkor már Neipperg gróffal élt együtt, cipője talpában pedig urának Sándor cárhoz cimzett levelét. Egyik sem jutott a rendeltetési helyére.

Megérkezése után két hónapig Napoleon The Briars majorságban lakott, Jamestown-tól fél mérföldnyire. Az ezen napokról szóló feljegyzések azt mutatják, hogy fogságának első idejét elég könnyen viselte el. Talán az idegek elernyedése az utolsó félesztendő állandó tulfeszültsége után. Jó viszonyban élt a háziakkal s a házigazda leányának, Betsy Balcombenak a naplója szerint valami poétikus barátságféle is szövődött a világhóditó császár és a magányos szigeten felnőtt angol leány között. A reménytelen rabság tudatára csak akkor ébredt Napoleon, mikor a számára kijelölt végleges lakóhelyre, Longwoodra költözött át.

Longwood a sziget fensikján fekszik. Azelőtt majorság volt s az egyes épületeket hirtelenében alakitották át Napoleon és kisérői számára. Kiválasztásánál döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy legnehezebben megközelithető helye a szigetnek. Köröskörül meredélyes szakadékok, melyek között egy alig husz láb széles sziklagerincen -129- lehet a fensikra feljutni. Ha ezt az utat elzárják, a szökésnek ugyszólván a lehetősége is ki van zárva. A fensik szélein állomásozó őrök, akik olyan távolságra vannak egymástól, hogy állandóan érintkezhetnek, messze belátják az oceánt s ha egy hajó tünik fel a láthatáron, rögtön ágyulövés jelzi a közeledését. A fogoly még ezen a körülzárt területen sem mozoghat szabadon. Ha hosszabb sétára indul, vagy ki akar lovagolni, csak az őrizetére rendelt angol tisztek egyikének kiséretében teheti. Börtönének igazi fala pedig a végtelen oceán. Minden törekvés, hogy innét kiszabaduljon, reménytelen és hiábavaló, sőt családja tagjain kivül a külvilággal sem érintkezhetik. Csakhamar be kellett ezt látni Napoleonnak is. Itt kezdődik a szent-ilonai tragédia.

Az örökös rabság tudatát tetézte még az is, hogy az 1816 áprilisában megérkezett Sir Hudson Lowe személyében olyan egyént biztak meg Napoleon őrizetével, akit multja, szük látóköre, ostobaságai méltán gyülöletessé tettek nemcsak Napoleon, hanem a Napoleon-kultuszban élőknek milliói előtt is. Ez a szerencsétlen ember, – mást ugyanis alig lehet mondani róla, – monomaniakusa lett a gondolatnak, hogy ő felel Napoleon személyéért és Európa békéjéért. Feladatát azzal vélte megoldani, hogy hajszálnyi pontossággal követte a brit kormány utasitásait és nem türt el semmit, ami Napoleonnal fogoly mivoltát feledtethette volna. Ebből keletkezett az az elkeseredett, gyakran kicsinyes eszközökkel vivott harc a fogoly és őre között, melyben az utókor itélete szerint az utóbbi maradt alul.

A kormány utasitása az volt, hogy Napoleont ugyanaz a tisztelet illeti meg, amely a brit hadsereg szolgálaton kivüli viszonyban levő tábornokainak kijár. Ezen az alapon Hudson Lowe állandóan hadilábon állt a Napoleon kiséretében levő -130- franciákkal, akik uruk számára a felség cimet követelték és visszautasitották, mikor például meghivót küldött Bonaparte tábornoknak egy ebédre, amelyet egy Indiába utazó elfelejtett nevü angol grófnőnek a tiszteletére rendezett. Az ilyen ebéden való részvétel ugyanis kijár egy szolgálaton kivüli viszonyban levő tábornoknak. Szinte képtelenül együgyü dolgokban, melyeknek emlitése is nevetséges, a kormányzó összeesküvést, szökési kisérletet, vagy államügyet látott és mindent rögtön jelentett is Londonba. Bertrand felesége egy izben Montchenunek, a francia komisszáriusnak, ültetésre való babfajtákat ajándékozott. A babok virága kék, fehér és piros volt. A kormányzó ebben tüntetést fedezett fel a bécsi kongresszus által megállapitott államrend ellen. Egy Poppleton nevü angol tisztet sürgősen elhelyeztetett a szigetről, mert Napoleontól egy tubákos dobozt fogadott el ajándékul. Longwoodnak állandó csapása volt a tömérdek patkány. Erről a nagyfontosságu ügyről azt jelentette feljebbvalójának, Bathurst gyarmatügyi államtitkárnak, hogy a tábornok szolgái tudatosan hagyják elszaporodni a patkányokat, hogy gazdájuknak alkalma legyen panaszkodni és jobb bánásmódot követelni. Mikor Napoleon néhány héten át szórakozásból nyulakra, galambokra és mellesleg megjegyezve, Bertrandné tyukjaira is lövöldözött, álmatlan éjszakái voltak, hogy mi történjék, ha foglya véletlenül egy embert talál megsebesiteni. Ebben az esetben milyen bánásmód jár ki neki? Szabad-e ellene gondatlanságból okozott testi sértésért, vagy emberölésért eljárást inditani? O’Meara távozása után Napoleon nagybátyja, Fesch biboros egy Antommarchi nevü korzikai származásu orvost küldött Szent Ilonára, aki nem tudta megnyerni Napoleon bizalmát. Ezért mikor a császár megbetegedett és orvosi kezelésre volt -131- szüksége, a kormányzóság orvosát, Arnott doktort rendelték ki melléje. Hudson Lowe nem tudott belenyugodni, hogy az orvos Napoleont császárnak nevezte. Hosszu fejtörés után abban állapodott meg önmagával, hogy a betegség tartamára leghelyesebb lesz a páciens cimnek a használata. A tapintatlanságok és tüszurások szüntelen ismétlődésétől eltekintve Sir Hudson Lowe személyileg is gyülöletes volt Napoleon előtt, mert az ellene vivott angol háboruk során nem a regurális katonaság soraiban harcolt, hanem egy korzikai felkelőkből álló csapatnak volt a parancsnoka. Éreztette is vele, hogy nem katonának, hanem bandavezérnek tekinti. Az első három hónap alatt mindössze hatszor beszélt vele, azután megszakitott minden összeköttetést. Sem őt, sem a kiküldött angol tiszteket nem fogadta. Néha napokig nem mozdult ki a házából. A kormányzó ilyenkor kétségbeesett; attól rettegett, hogy Napoleon esetleg már nincs is a szigeten; emberei a kerités mögül és a fürdőszoba ablakain át leselkedtek Napoleonra és kő esett le a szivükről, ha végre megpillantották.

Pedig komoly szökési kisérletről alig lehetett szó. Egy ideig hire járt, hogy kétezer francia emigráns gyült össze a braziliai Pernambucoban s ezek Latapie ezredessel az élükön ki akarják szabaditani Napoleont. Gyorsjárásu gőzösről, sőt tengeralattjáróról meséltek, amely Amerikába szállitja a szökevény császárt. Mindez természetesen csak a fantáziának volt a szüleménye. Ilyen vállalkozásra, ha lehetséges lett volna is, a szent-ilonai fogoly már nem volt alkalmas. Las Cases és Gourgaud próbálkoztak Európába való visszatérésük után, hogy egyes hatalmaknál hangulatot teremtsenek mellette, de eredménytelenül. Csak rémlátás volt, amit a kormányzó a szökésről elképzelt. -132-

Sir Hudson Loweról Európa közvéleménye már régen megalkotta az itéletét. Igaz, hogy végeredményben az angol kormány utasitásai szerint cselekedett, de a keresztülvitel az ő müve volt. Az egyértelmü itéletbe csak Anglia nem tudott sokáig belenyugodni. Egész irodalom keletkezett, amely nemzetközi jogi szempontból magyarázza a kicsinyeskedő rendszabályokat, védi a szent-ilonai fogságot és tisztára igyekszik mosni a kormányzót. Még Longwood klimáját is védik, azzal az indokolással, hogy az nagyon megfelelt a Korzikában született Napoleonnak. A hibás szerintük mindig Napoleon volt, aki parvenü gőgjével nem tudott lemondani az üres császári cimről és a vele járó külsőségekről. Csak az utolsó tizenöt esztendő folyamán, mióta az entente cordiale közel hozta Angliát és Franciaországot, kezdik az angol történetirók is a dolgokat tárgyilagosan megitélni. Az uj idők politikája nem kedvez Sir Hudson Lowenak. Angliában is erkölcsileg elitélt ember lett belőle.

De a kormányzó nem volt az egyedüli hivatalos személy, aki Napoleon őrizetére volt kirendelve. A bécsi kongresszus megállapodása értelmében Ausztria, Porosz-, Orosz-, és Franciaország fel voltak jogositva, hogy a kormányzó mellé komisszáriusokat küldjenek ki, kiknek feladatuk, hogy „Bonaparte állandó jelenlétéről meggyőződést szerezzenek“. Poroszország nem vette igénybe ezt a jogot, de Ausztria kiküldötte Stürmer bárót, Oroszország Balmain grófot, Franciaország pedig Montchenu grófot. Az utolsó alezredes volt Valence-ban, mikor Napoleon ugyanott mint hadnagy szolgált és sohasem tudta megbocsájtani, hogy a korzikai parvenü oly alaposan fölébe kerekedett. Ezek a komisszáriusok voltak Szent Ilonának az operett-alakjai. Napoleon tudomást sem vett róluk, ők maguk nem juthattak -133- el Longwoodba s csak közvetve hallottak a fogolyról valamit. Állandó civódásban voltak a kormányzóval s napirenden voltak a hatásköri összeütközések. Ők egyenjoguaknak vélték magukat, a kormányzó fölöslegeseknek tartotta őket. Hazaküldött jelentéseik örökbecsü darabjai az arisztokratikus diplomácia semmitmondó ostobaságainak.

Ezek voltak Szent Ilona szigetén a szereplők Napoleon körül. A főszereplő állandóan ő maga maradt, aki még fogságában is szüntelenül császárnak érezte és tudta magát. Kicsinyben ugyanaz a szertartás maradt meg amely Párisban vette őt körül. Asztalánál állandóan üresen állott egy szék a császárné számára. Gourgaudnak egyik fő sérelme az volt, hogy Bertrand főudvarmester állandóan a császár asztalánál étkezhetett, ő nem. „Alattvalói“ csak állva jelenhettek meg előtte s csak kifejezett engedelmével foglalhattak helyet. Egyebekben űzte a nagy politikát, ha nem is a maga, a bonapartista gondolat javára.

A Szent Ilonán töltött hatodfél esztendő alatt Napoleon tollba mondotta emlékiratait Talán ezek az emlékiratok, amelyeknek történeti értékét méltán nagyon erősen megtépázták, a legszebb bizonyitékai Napoleon céltudatos és mindenben csak a saját érdekét szolgáló egyéniségének. Az elsőtől az utolsó sorig az ő politikájának, cselekedeteinek az igazolását szolgálják. Nem az van bennük, ami történt és amit maga hitt, hanem amiről azt akarta, hogy mások higyjenek. Épen azért csak a legnagyobb óvatossággal és kritikával kezelhetők.

Majdnem ilyenek a körülötte mozgóknak naplói és emlékiratai is, kezdve Las Casesnak nyolc kötetes munkájától a szent-ilonai angol leányok naiv feljegyzéseiig. Napoleon nagyon jól tudta, hogy minden szem és fül rája tapad s -134- hogy amit mond, nem szük környezetének, hanem az utókornak mondja. Cinikus nyerseséggel nem egyszer meg is mondta környezetének, hogy jegyezzék a szavait, mert minden soruk, amit leirnak, valaha nehéz pénzt fog érni. Tényleg az egy Bertrand kivételével a szent-ilonai fogság összes szereplői, franciák, angolok, francia, osztrák és orosz komisszáriusok egyaránt közzétették naplóikat. Ezek is egy teljesen hamis, a történelmi valóságnak meg nem felelő Napoleont tárnak a szemünk elé. De van nekik még egy hibájuk is. Majd mind arra törekszenek, hogy minél érdekesebb dolgokat mondjanak el, hogy minél jobban előtérbe tolják a saját személyüket és hogy maguknak vindikálják Napoleonnak különösen kitüntető bizalmát. Sorra eltorzitják igy az eseményeket és sorra ellentmondanak egymásnak.

Klasszikus példája ennek Antommarchi egy feljegyzése Napoleonról, aki az elysiumi mezőkről beszél, ahol őt Kléber, Desaix, Bessières, Duroc, Ney, Masséna és Berthier várják, hogy beszéljen velük hadjárataikról és a letünt dicső napokról. Erről a mondásról a többiek, akik pedig ugyancsak szorgalmasan jegyezték Napoleonnak minden szavát, semmit sem tudnak. Montholon ellenben megirja, hogy a kérdéses időpontban Napoleon már egyáltalán nem fogadta Antommarchit. Az egész mondás a mesék országába tartozik. Mégis az egész szent-ilonai tartózkodásból ez ment át legjobban a köztudatba, számtalanszor ismételték, ujra meg ujra megirták, sőt látomások formájában meg is festették. Hiába, a valóságnál a költészet mindig jobban megkapja az emberek fantáziáját.

Legkevesebbet Napoleonnak az utolsó hónapjairól tudunk. Las Cases, O’Meara, Gourgaud már elhagyták a szigetet; a régiek közül már csak Montholon és Bertrand -135- voltak Napoleon mellett. Antommarchit Napoleon ki nem állhatta, Arnott dr. csak esetenkint látogatta meg, Bertrand pedig nem vezetett naplót. Csak nagyjából tudjuk, hogy régi gyomorbetegsége 1820 végétől kezdve vett erőt rajta. Jellemző, hogy panaszait nem akarták elhinni. Antommarchi mosolygott és mosolyával nem egyszer felbőszitette a fogoly császárt; Sir Hudson Lowe szinlelést gyanitott, amellyel Napoleon csak kedvezéseket akar kierőszakolni; Arnott dr. pedig még április elején is kielégitőnek tartotta a páciens állapotát. Diagnozisa májbetegség volt, pedig minden valószinüség szerint a gyomorrák, amely atyját is sirba vitte, hatalmasodott el Napoleonon. Csak Napoleon volt tisztában az állapotával. Február 15 és április 25. között tollba mondta a végrendeletét; közben, április 18-án intézkedett, hogy halála után a testét boncolják fel; néhány nappal később pedig a felravatalozásáról rendelkezett.

Környezete csak május 3-án kezdte látni, hogy a vég közeledik. Este Vignali abbé, akit Fesch biboros küldött Szent Ilonára, feladta neki a halotti szentségeket. Másnap megkezdődött az agónia. Nem beszélt, csak szaggatott szavak hagyták el az ajakát. A szél, amely állandóan söpörte a fensikot, ezen a napon viharrá erősödött és egész sor fiatal fát tépett ki gyökerestől Longwood körül. A vihar következő nap, május 5-én is szakadatlanul dühöngött. Este 6 óra tájban a császár megszólalt: „hadsereg“ és utána elköltözött az élők közül.

Végrendeletében Napoleon azt kivánta, hogy a „Szajna partján temessék el, a francia nép körében, melyet oly nagyon szeretett“. Kivánsága nem teljesült, Longwood közelében temették el két füzfa tövében, a sziget egyik legmagasabb pontján. Koporsója körül mégegyszer kitört a -136- harc kisérői és a kormányzó között. Bertrand és Montholon a Napoleon nevet akarták rávésetni a koporsóra, Sir Hudson Lowe a Bonaparte tábornok-hoz ragaszkodott. A vitát ugy oldották meg, hogy jeltelen koporsóban helyezték örök nyugalomra.

A nyugalom nem volt örök. Évek multával, mikor feledésbe mentek a harcok sebei, Franciaország Napoleon tetemeit visszakövetelte magának. Hadihajó ment érte, hogy hamvait elhozza pompájának, ragyogásának szinhelyére, Párisba. Porai az invalidusok dómjában pihennek. Emléke azóta a történelemé, körötte pedig fonódnak, szövődnek a legendának aranytól csillogó szálai…

AZ ŐRÜLT KIRÁLY NYOMAIN.

A bajor Alpesek egyik legfestőibb pontján, közel a tiroli határhoz, ahol a Lech vize kiszabadulva a hegyek szakadékaiból, ezüstösen csillogva kanyarog észak felé, emelkedik Neuschwanstein vára. Csodálatosan bizarr, szinte szinpadi hatásokra emlékeztető alkotás. Az alaprajza a Wartburgé, de a kivitele teljesen modern. Tornyok, erkélyek, merész bástyafalak, bent fantasztikus motivumokkal diszitett folyosók, pazar, szinte barbár fényüzéssel diszitett szobák, melyekben szobrok, képek, himzések formájában szüntelenül Wagner operáinak motivumai térnek vissza. A szobák sorában egy mesterséges cseppkőbarlang és egy olyan trónterem, amely tömegek befogadására épült, de embert esztendőkön keresztül egy őrült királyon kivül nem látott. Husz méter hosszu, tizenkét méter széles és tizenhárom méter magas. Az Isten kegyelméből való királyságnak legtulzóbb szimbolizálása. Boltozatán a nap, hold és csillagok, padlóján mozaikból kirakva a föld különböző állatai. Egyik oldalon fent a világ nagy törvényhozói, másik oldalon Mózes a tizparancsolattal; az apsis felső részén Krisztus, a világ legfőbb törvényhozója, alatta a hat szentté avatott -138- király. Ezek előtt magányosan a trón emelvénye, ahol csak a királynak van helye. Minden egyéb halandóé lent van a kupola alatt, ahol a mozaik-állatok tarkállanak.

Immár csaknem negyven esztendeje, hogy Lajos király orvosával együtt beleölte magát a starnbergi tó vizébe. Az események emlékezete azóta elfakult és Neuschwansteinen kivül csak Linderhofhoz, Herrenchiemseehez és néhány félbemaradt tervhez füződik a szerencsétlen bajor királynak a neve. Dinasztikus és egyéb okoknál fogva negyven esztendőn keresztül a históriáját nem is nagyon feszegették, pedig emberi és lélektani szempontból II. Lajos korunk legérdekesebb alakjai közé tartozik. Most, a nagy összeomlás után egymásután több, orvosi és történelmi szempontból egyaránt nagyon komoly könyv jelent meg róla, melyek a valószerüség megvilágitásában rajzolják meg egyéniségét és bizarr cselekedeteit.

A Wittelsbachok, akiknek családjából II. Lajos származott, sok tekintetben nem tartoznak az átlagdinasztiák közé. A családnak egy-egy tagja állandóan képviselte a müvészetek, a tudomány, de egyuttal a különcködés iránt való hajlamosságot. Katonai tehetségek nem termettek a Wittelsbachok családjában, de épitkező, pompát szerető fejedelmek annál inkább. Volt bajor választó, aki a XVIII. században a starnbergi tavon megépitette a dogék diszhajójának pontos mását és az alpesi vizen velencei éjszakákat rendezett. Mások reneszánsz- és barokk-palotákkal, vadászkastélyokkal szórták tele a bajor felföldet és porcellánmanufakturákat létesitettek. Az ujabb Wittelsbachok közül I. Lajos, az őrült bajor király nagyatyja, hires festőkkel szépség-galériát állittatott össze: rangra való tekintet nélkül lefestetett minden nőt, királynőtől parasztlányig, aki szépségideáljának -139- megfelelt. Negyvennyolcban Lola Montez miatt kellett lemondani a trónjáról. A fia, Miksa, akinek emlékét hirdetik Münchennek csaknem összes muzeumai és képtárai, tudósokkal, müvészekkel vette magát körül. Nála a különcség egy olyan irányba tolódott el, amely Németország Athénjévé avatta a bajor fővárost.

A müvészi hajlamosságokon kivül a legtöbb Wittelsbachnak családi öröksége volt a melankóliára, tépelődésre, magánosságra való hajlandóság is, amely egyeseknél egészen az emberektől való irtózásig fokozódott. Ebben a sajátságos kedélybetegségben szenvedett Erzsébet királyné is, aki szintén a starnbergi tó partjáról került a bécsi Burgba és a budai királyi palotába. Az összeházasodások, melyek a Wittelsbachok családjának egyes ágai között gyakran ismétlődtek, természetesen fokozták ezeket a tulajdonságokat. Mikor pedig Miksa királynak Mária porosz hercegnővel kötött házasságánál kétoldalu terheltség esete forgott fenn, be kellett következni a tragédiának. A házasságból két gyermek származott: Lajos és Ottó. Mindkettő őrülten végezte életét.

II. Lajos 1845 augusztus 25-én született a München melletti nymphenburgi kastélyban. Gyermekkora nem volt, mert Miksa királynak, aki valóságos tudománysmokk volt, az volt az elve, hogy egy leendő királynak mindent tudni kell. A kis herceg fejét teletömték mindenféle bölcs dolgokkal, csak azt az egyet felejtették el, hogy az élettel megismertessék. Nevelésének másik szempontja volt ugyanis, hogy a király mindenki fölött áll, barátja senkinek sem lehet. Az élet nem ismerését sikerült benne annyira fejleszteni, hogy mikor nagykorusitása alkalmával a bajor országgyüléstől ajándékba megkapta az összes forgalomban levő bajor -140- pénzek egy-egy darabját, ami kitehetett vagy száz forintot, azt képzelte, hogy vele egy egész ékszeresboltot össze lehet vásárolni. Leendő hü alattvalóit a fiatal Lajos csak az udvari szinházból ismerte. Wagner akkoriban, a hatvanas évek elején kezdett divatba jönni s operáinak ragyogó képei ragadták meg leginkább Lajos képzeletét. A zenéhez ugyanis nem volt tehetsége, a zenei rész nem is nagyon érdekelte s a mondai, fantasztikus rész, a szinpompa és tarkaság volt az, ami Wagner operáiban megkapta őt.

Huszonegy esztendős korában került ez a világtól való elzárkózottságában, de valósággal isteni rendeltetésének tudatában nevelt fiatal ember Bajorország trónjára. Szokásos hódolat, örömrivalgás fogadta mindenfelől, ő pedig azt hitte, hogy az isteni gondviselésen kivül cselekedeteinek csak a saját akarata szabhat határt. A jövő sötét árnyai még nem lebegtek fölötte s amivel uralkodását megkezdette, legfeljebb kissé furcsának tünt fel a hü bajorok szemében, de nem nagyon akadtak fenn rajta.

A király legelső cselekedete ugyanis az volt, hogy Wagner Richárdot, aki akkor volt kénytelen adósságai miatt Bécset elhagyni, meghivta az udvarába. Ilyesmi a müncheni udvarban szokásban volt s a bajorok legfeljebb ugy vélekedtek, hogy a szinésznők, piktorok, szobrászok, irók és más hasonló kasza-kapakerülők után most a muzsikusok következnek. Wagner Richárd esete azonban nem volt egészen egyszerü. Nemcsak maga jött, hanem a saját udvara is, akik között voltak nem egészen kifogástalan lovagok is. Az eltartásuk sok pénzbe került; viselkedésük pedig kihivta a kritikát, ők ellenben a királyra támaszkodva és a király nevét is belekeverve a dologba, a sajtóban személyeskedtek. Országgyülés, kormány, klérus egyaránt Wagner és -141- társai ellen fordult és a király, aki azzal büszkélkedett, hogy neki Wagner az udvari zeneköltője, kénytelen volt eltürni az eltávolitását. Ugyanez az eset később is ismétlődött, mikor a király Kainz szinészt tüntette ki hasonló módon a barátságával. Ezt a királyi mindenhatóságán esett kettős csorbát sohasem tudta kiheverni.

A harmadik okot, amely hozzájárult Lajos lelki egyensulyának fölbomlásához, a nők szolgáltatták. A nőkhöz való viszonya kétségtelenül egy beteges lelkiállapotnak volt a kifolyása. Fiatalabb éveiben, az összes egykoru följegyzések, de a fenmaradt képek szerint is, csodaszép férfi volt, akiért a nők rajogtak, anélkül, hogy rajongásukat valaha is viszonozta volna. Egy ideig az a hir járta róla, hogy elveszi III. Sándor cár egyik leányát. A cári család lent is járt Bajorországban, de a házasságból nem lett semmi. Néhány évvel később Lajos eljegyezte Zsófia bajor hercegnőt, Erzsébet királyné nővérét; kitüzték az esküvő napját is, de utolsó pillanatban a király menyasszonyát – feloldotta az eljegyzés kötelezettsége alól. A király nőgyülölő hirébe került. Iszonya a nőktől annyira ment, hogy a még fiatal Eugénia császárnénak sem tudta megbocsájtani, hogy egy látogatás alkalmával őt megcsókolta. Későbbi éveiben nőt egyáltalán nem türt maga körül. Saját anyjához való viszonyát, de egyuttal beteg lelkivilágát legjobban jellemzi az utasitás, melyet udvarmesterének adott, mikor anyja a porosz győzelmek idején akarta őt meglátogatni:

– Őfelsége, a király nincs abban a helyzetben, hogy egy porosz hercegnőt fogadhasson.

Ezer meg ezer apró ok szövődött lassankint össze, melyek Lajos különcködéseit a lelki egyensuly teljes felbomlásáig fokozták. Alig három-négy esztendővel trónralépése -142- után már kezdték suttogni, hogy a királynál valami nincsen egészen rendjén. A király mind kevesebbet mutatkozott a nyilvánosság előtt s amit cselekedett, magán viselte legalább is a zavartságnak a jellegét. A szinházat nagyon szerette, a közönséget ellenben ki nem állhatta. Szigoruan elrendelte tehát, hogy abban a pillanatban, mikor belép a páholyába, a nézőtérnek el kell sötétülni. Később már ez sem volt elég. A müncheni udvari szinházban külön előadásokat rendeztetett, melyeknek ő volt az egyedüli nézője. A hetvenes évek elejétől a katasztrófáig összesen 208 ilyen előadást tartottak. Mikor 1872-ben a bayreuthi Wagner-szinházat megnyitották, a király is elment a megnyitásra, de vonatát éjjel a nyilt pályán állittatta meg, a város megkerülésével észrevétlenül ment a szinházba és amint jött, ugyanugy távozott.

A politikában egyre nagyobb bajokat okozott Lajos különcködő magaviselete. Mind nehezebben lehetett rávenni, hogy teljesitse azokat a kötelezettségeket, melyek egy monarchikus államban az államfői mesterséggel elválaszthatatlanul vele járnak. A hetvenes évek elejétől kezdve nem lehetett rábeszélni, hogy idegen uralkodót fogadjon, vagy meglátogasson. Utoljára 1875-ben vett részt udvari ebéden. Az államügyekkel nem törődött, minisztereit nem fogadta, hanem velük csak kabinetirodai titkára utján érintkezett. A legfontosabb állami okiratokhoz gyakran alig lehetett az aláirását megkapni; ugy kellett a hegyek között valamelyik kastélyában, ahol éppen rejtőzött, előkeresni. Bajorország megszokta, hogy sohase lássa a királyát. Azt rebesgették róla – és a hir igaz is volt, – hogy csak kénytelenségből tür maga körül emberi arcokat és mikor rossz hangulatban van, lakájai csak fekete álarcban mutatkozhatnak előtte. -143-

Lajos öccsén, Ottó hercegen, már 1875-ben kitört az őrültség és az összes jelek arra mutattak, hogy Lajos sem beszámitható. A királyi fenségnek a gondolata volt az, amely mindjobban megzavarta. Nem talált embert méltónak, hogy vele érintkezzék. Mikor egy izben valamelyik előkelő udvari tisztviselő emlékezetébe bátorkodott idézni, hogy gyermekkorában visszarántotta őt a hohenschwangaui vár bástyájáról, Lajos nyersen felelte:

De sajátságos módon vele jár a monarchikus gondolattal, hogy a királyok elmebeli állapotának zavartságát nem szabad észrevenni. Lajossal is ez történt. Mikor már tisztában voltak is a bajával, nem tettek ellene semmit, hisz ő volt a király. Nyilvánvalóan még továbbra is uralkodhatott volna, ha pénzügyi okok nem kényszeritik a család többi tagjait és a minisztereket, hogy közbelépjenek.

Akárcsak a Bourbonoknak, Lajosnak is szenvedélye volt az épitkezés. XIV. Lajos mintájára épitkezéseivel akart halhatatlan emléket állitani magának. De mint minden egyéb cselekedetében, bizarr volt az épitkezéseiben is. Rejtett helyeken, sziklavölgyekben, tavak szigetein épittetett magának kastélyokat, várakat. Trianon és Versailles volt az ideál, mely előtte lebegett, mikor Linderhofot és Herrenchiemseet felépitette. A Wartburg lebegett előtte, mikor Neuschwanstein várának alapjait lerakta, melyben a wagneri Parsifal-álmokat akarta életrekelteni. Hogy ezekhez az épitkezésekhez impulzust kapjon, 1870–71 után is, német fejedelem létére képes volt elmenni Versaillesbe. De ha le is másoltatta ezeknek a francia királyi kastélyoknak hideg pompáját, vagy a középkori német lovagvárak romantikáját, mekkora különbség volt közöttük tartalom tekintetében! Ott pezsgő, eleven udvari -144- élet, bálok, fogadtatások, a Wartburgban dalnokversenyek, itt egy önmagával meghasonlott lélek, aki egymagában járja a pazar pompával berendezett termeket, vagy meggyujtatja a neuschwansteini vár lovagtermeinek összes gyertyáit, hogy egymaga gyönyörködjék a csillogásban, ragyogásban.

Csak abban egyeztek meg a bajor Lajosnak épitkezései a francia Lajosok épitkezéseivel, hogy egyformán rengeteg sokba kerültek. Az uj Lajos idejében azonban már megszünt az a boldog állapot, mikor az uralkodó magánpénztára összeolvadt az államkasszával. A király magánvagyona és civillistája nem volt elégséges a fantasztikus épitkezési dühnek a kielégitésére. Az épitkezés szenvedélye ugyanis valóságos dühvé fokozódott. Neuschwanstein még nem volt befejezve, Herrenchiemsee még épülőfélben volt, mikor Lajos már egy hegy tetejét planiroztatta, hogy ott Falkenstein néven egy gótstilü várkastélyt épitsen. Pénzügyei igy egyre jobban összekuszálódtak. Adósságai meghaladták a tizenhárom millió aranymárkát, uzsoraterhek nyomták és uj kölcsönök szerzése egyre nehezebbé vált. A király kétségbeesett eszközök után kezdett kapkodni. Először minisztereitől, azután az országgyüléstől követelte, hogy privátadósságait fizessék meg és adjanak pénzt terveinek végrehajtására. Még Bismarckhoz is fordult, akit pedig utált, mert benne látta az okozóját, hogy vazalussa lett a Hohenzollerneknek. Mikor minden oldalról ellentállással találkozott, elhatározta, hogy feloszlatja az országgyülést és önhatalmulag fog intézkedni.

Ekkor határozták el a felelős tényezők, hogy cselekedni fognak. 1886 junius elején Luitpold herceg elnöklete alatt összeültek uralkodó család hercegei és a kormány -145- tagjai s a kiállitott orvosi szakvélemények alapján megállapitották, hogy Lajos az uralkodásra képtelen s helyébe régenst kell ültetni. Nyomban ki is küldtek egy bizottságot Neuschwanstein várába, ahol a király akkor tartózkodott, hogy őt elfogja és starnbergi tó partján fekvő Berg kastélyba szállitsa. A tervet csendben akarták végrehajtani s a régensség proklamálását csak a király elfogatása után akarták nyilvánosságra hozni. A félrendszabályok azonban majdnem megbosszulták magukat és kis hijján tragikus vége nem lett az expedició kiküldésének.

A Fangkommission junius 9-én érkezett meg Neuschwansteinba. Éjjel volt, a királyt nem akarták zavarni. A müncheni urak kiséretében lévő szolgák elmondták az ut célját a királyi lakájoknak, akik besugták az ügyet a királynak. Az őrült király pedig lelkiállapotához egyáltalán nem illő energiával intézkedett. Testőreivel egynek kivételével az egész bizottságot lefogatta és lezáratta. A bizottság szerencséjére azonban a király további parancsai olyanok voltak, hogy még a vak engedelmességhez szokott testőrök is meghökkentek: elrendelte, hogy elfogottak szemét szurják ki és valamennyit nyuzzák meg elevenen. Ilyesmit a nyolcvanas években már királyi parancsra sem szoktak megcselekedni.

Igy a bizottság szabadon maradt tagjának, Rumpler követségi tanácsosnak elég ideje maradt, hogy Münchenbe táviratozzon és a kormányt fellármázza. Münchenben erre 10-én Luitpold herceg és a kormány valamennyi tagjának aláirásával proklamálták a régensséget, intézkedtek az elfogottak kiszabaditása iránt; különvonaton politikai bizottság helyett elmeorvosokat és ápolókat küldtek Füssenen át Neuschwansteinba s a következő éjszaka nagy elővigyázati rendszabályok között Lajost elfogták. -146-

Az őrült királyt Gudden dr., akit őrizetével megbiztak, zárt kocsiban szállitotta Berg kastélyba, amelyet előzetesen szanatóriumszerüen alakitottak át. A király eleinte tiltakozott, de azután az őrülteknél gyakori tettetéssel belenyugodni látszott sorsába. Orvosával értelmesen beszélgetett, magaviselete nyugodt volt, ugy hogy a megérkezése utáni napon, junius 13-án estefelé Gudden már sétálni vitte őt a kastély parkjába. A sétáról sem a király, sem az orvos nem tért vissza. Kilenc óra felé a nyugtalankodó ápolók és csendőrök a keresésükre indultak és az éjjeli órákban megtalálták mindkettőnek holttestét a tónak egy öblében. Gudden fején sérülések nyomai voltak láthatók; valószinüleg a király megtámadta, dulakodás közben mindketten a vizbe zuhantak és együtt elpusztultak.

A királyt először a bergi kastélyban ravatalozták föl föl s ott ejtették meg az orvosi vizsgálatot is. A vizsgálatot Rüdinger professzor végezte; lényeges megállapitása az volt, hogy a király hatalmas alakjához képest – 191 cm. magasság, 103 cm. mellbőség és 120 cm. haskerület, – rendkivül kicsiny és fejletlen volt az agyveleje. Rüdinger az agyvelőn olyan elváltozásokat is vélt megállapitani, melyek jellegzetesek az őrültekre nézve.

Két nap mulva Lajost azzal a királyi pompával, melyet a katholikus egyház és a Wittelsbach család tud kifejteni, temették el Münchenben. Koporsója mögött lépkedtek a német s az osztrák és magyar trón várományosai. Előttük a fekete gyászkocsi, mögöttük a még feketébb végzet. Három év sem telt bele és III. Frigyes néhány havi uralkodás után tragikus módon pusztult el, Rudolf trónörökös pedig hőse lett a máig is titokzatos mayerlingi tragédiának.

REZIDENCIÁK.

Az utas, aki nyaranta képletesen kezébe veszi a vándorbotot, hogy bekalandozza Európa különböző országait, Svédországtól Itáliáig és Ausztriától Franciaországig, csaknem lépten-nyomon beleütközik olyan királyi palotákba, fejedelmi kastélyokba, nyári lakokba és egyéb elnevezésü rezidenciákba, melyeket az utolsó három évszázad uralkodói épittettek maguknak. Különösen Németország van teleszórva velük, amely legutoljára jutott el az állami egységnek az állapotához s ahol a mult század elejéig királyságoknak, választó- és egyéb fejedelemségeknek, nagyhercegségeknek és más kisebb államformáknak valóságos zürzavara uralkodott. Baedekerek és egyéb utikönyvek csillaggal szokták megjelölni ezeket a rezidenciákat, pontosan beszámolnak róla, hogy mikor és melyik fejedelem milyen körülmények között emeltette őket, felsorolják a látványosságaikat és különösen felhivják az utasnak a figyelmét, aki belépődij mellett tekinti meg az elmult időknek a pompáját, hogy mi az egyes rezidenciáknak a különlegessége és mi az, ami őket a többiektől megkülönbözteti.

Csakugyan mind különböznek egymástól. És mégis, -148- ha az európajáró utas néhány tucatot már látott közülök, lassanként keletkezésük idejére, épitésük stiljére való tekintet nélkül egyazon hangulatnak a légkörében olvadnak össze. Késői reneszánsz, rokokó, barokk és elhelyezésük módja csak külsőségekben különbözteti meg őket egymástól, de ugyanaz marad a szellem, mely létrehozta és megteremtette őket s amely bennük hosszu időn át lakozott.

Minden fejedelmi hatalomnak többé-kevésbbé a presztizs az alapja s ennek a presztizsnek a szempontjából, az uralkodóknak, kezdve a szumir városkirályoktól és egyiptomi fáraóktól egészen a legujabb időkig, mikor már a fejedelmi hatalom hanyatló tendenciát mutat, ugyszólván üzemi szükségletük volt az épitkezés. Hatalmát, gazdagságát a fejedelem a primitiv ember előtt, különösen mig az irás-olvasás tudománya nem volt oly általános, mint napjainkban, leginkább épitkezéseivel tette érzékelhetővé. Ebből a belső szükségletből fakadt majdnem minden uralkodónál az a törekvés, hogy olyan épitményeket hozzon létre, aminőket kivüle más nem tud megépittetni s ami minden bizonnyal felülmulja elődeinek hasonló alkotásait.

Ezeknek a fejedelmi épitkezéseknek a keretén belül, amelyeknek kezdetei a történelmi korok elejéig nyulnak vissza, egészen különleges csoportot alkotnak azok az uralkodói paloták és kastélyok, melyek körülbelül a tizenhetedik század második felétől kezdve a tizenkilencedik század derekáig épültek. A középkor nagy épitkezései, a várakat és talán a kereskedő városok patricius-palotáit leszámitva, főleg egyházi célokat szolgáltak. Állandó fővárosuk az uralkodóknak a mai értelemben alig volt s ha városokban épitettek is maguknak lakást, az nagyrészt védelmi szempontoknak volt alárendelve. A városokat az -149- uralkodók nem nagyon szerették, mert ott legkevésbbé érezték magukat biztonságban. A nagy változás az ujkor elején következett be, amikor az abszolut fejedelmi hatalom letörte a vele versenyző oligarchákat, megfékezte a független városok polgárságát, a folyton tökéletesbedő lőfegyverek mellett pedig az erődszerü épitkezések elvesztették a céljukat és rendeltetésüket. A pompa és fény megcsillogtatása lett az uralkodói épitkezések legfőbb célja, nagy királyoknál és duodec fejedelmeknél egyaránt.

Ez a processzus legelőször és legteljesebb módon Franciaországban ment végbe és ezért a francia királyok adták a példát Európaszerte többi uralkodótársaiknak egy ujabb, világi célokat szolgáló épitkezési tipusnak a megteremtésére. Amit Franciaországban a Lajos királyok megteremtettek, azt akarta utánozni Európának minden uralkodója Németországban, Angliában és Skandináviában egyaránt. A Louvre, a Tuillériák és Versailles voltak az iskolai példa, melynek lokális változataival a francia királyok utánzói egész Európát teleszórták.

Mindahány ilyen palota és kastély csak van, azt a benyomást kelti a nézőben, mintha nem a lakásra volna berendezve, hanem csak egy-egy ember szeszélyének volna a kielégitése. Tükrös, aranyozott, ezüstözött fogadótermek, nagy karos gyertyatartókkal, csillárokkal, selyemkárpitos falakkal, melyeken a maguk idejében hires, de ma már nagyrészt elfelejtett nevü festőknek a képei diszelegnek. A képek között a tájkép a legkevesebb, mintha az épittetőknek a természet szépségei iránt alig lett volna érzékük; tömérdek ellenben közöttük az ősök és a család akkor élt tagjainak képein kivül a mitológiai vonatkozásu tárgy, édeskésen megfestett vadászjelenet, ünnepélyeknek és egyéb -150- sokadalmaknak az ábrázolása, melyeknek az épittető fejedelem állott a középpontjában. Volt e fejedelmek között, aki fontosnak tartotta, hogy megfesttesse udvari bolondját, vagy a környezetében tartott gnómot, volt, aki sorozatos galériát állitott össze vadászkutyáinak a képeiből, vagy esetleg, ha több müvészi érzéke volt, mint az állandóan a zsenialitás és őrültség határán álló Wittelsbachok egynémelyikének, megfesttette azokat a müvészi alkotásokat, melyek az ő uralkodói hatalmának és egyéni szeszélyének köszönhették az eredetüket.

Butor mindezekben a rezidenciákban kevés van, csak a falak mentén vannak itt-ott aranyozott lábu székek és kerevetek, mintha a maguk idejében a termekben csak nyüzsögtek volna a vendégek, de nem érezték volna a pihenésnek a szükségességét. Szekrényt még a kevés számu lakószobákban sem látni; a mindennapi polgári életnek ezeket a fontos butordarabjait rejtett fülkék és a falakba mélyitett kommodok helyettesitik. A berendezésnek ebbe az egyformaságába ravasz kis ötletek visznek elevenséget, melyek annak idején bizonyára büszkeségéül szolgáltak a fejedelmi gazdának: a láthatatlan konyhába lesüllyedő és teritve felemelkedő asztalok, a földbe leépitett fürdőmedencék, melyeket a kastély tavának a vize táplál, rejtett megfigyelők és hangfogók, melyek segitségével látni és hallani lehet, hogy egyik vagy másik teremben mi történik. Általában ez a naiv különlegességekre való törekvés igen erős. Talán nincs kastély, melynek kertjéből hiányoznék a japán vagy kinai pagoda, a versaillesi mintára megszerkesztett vizjáték, a furcsa összeállitásu napóra, vagy valamelyik mesebeli szörnyetegnek szobor alakjában való ábrázolása. Nagy Frigyes Potsdamban külön temetőt rendezett lovának -151- és kutyáinak. Egy késői Wittelsbach, aki abba a tóba ölte magát, melynek vizére bocsájtotta egyik őse az uj Bucentorot, egy szikla tetejére épittette Neuschwanstein várát, a wagneri Parsifal-álmoknak ezt a kőből alkotott megtestesülését.

Ha van talán még egy közös vonásuk mindezeknek a rezidenciáknak, talán a befejezetlenségük az. A legnagyobb részük sohasem érte el azt a teljességet, melyet számukra kiterveztek. Épittetőjük vagy többet akart, mint amennyire képes volt, vagy háboruk akadályozták meg, hogy befejezze alkotását, vagy megunta, amit kezdett, vagy közben meghalt és utóda másutt még különbet akart teremteni. A palota igy üresen, lakatlanul maradt, legfeljebb az őrök lézengtek benne, mignem egy másik utód, aki nem érezte szükségét az elhagyott rezidencia fenntartásának, vagy valami ujabb rendeltetést adott neki, vagy pedig megnyitotta a hozzátartozó parkkal együtt a nagyközönség számára. A bécsi Favoritenből, amelyet Schönbrunn ideje előtt császári nyári palotának épitettek, igy lett a Teréziánum név alatt ismert nemes ifjak nevelő intézete, más rezidenciákból igy lett muzeum, vagy belépődijas látványosság, ahol papucsot huznak a látogató lábára, hogy a berakott padlót össze ne karcolja szöges cipőjével, a székek karfáit pedig zsinórral kötik össze, hogy ne lehessen beléjük ülni és a foszladozó selyemszövet teljesen szét ne szakadozzék. A kastélyok kertjeiben, a dianák, ámorok és vizi najádok szobrai között pedig ma a nagyvárosok kiránduló közönsége üdül, gyerekkocsikat tologatnak, papirba csomagolt hideg felvágottat uzsonnáznak és szorgalmas mamák harisnyákat kötögetnek.

Kétségtelenül sok művészet van ezekben az akár városi, akár vidéki rezidenciákban felhalmozva. Legyen a nevük -152- akár Versailles, akár Schönbrunn, akár Potsdam, Amalienborg, Nymphenburg, Carszkoje Szelo, mindenkor maradandó emlékei lesznek az európai kulturhistória egy periódusának, mely az ujkori abszolut fejedelmi hatalom megteremtésétől a társadalmak demokratizálódásáig terjed. A politikai cselszövényeknek, kabinet-háboruknak, halkszavu és sima beszédü kancellároknak, szépségflastromos és költséges metreszeknek a kora ez. Az a kor, mikor az államkassza még boldog módon többé-kevésbbé összeolvadt a fejedelmek magánkasszájával és a költségvetés nélküli gazdálkodás világában bele lehetett fogni olyan épitkezésekbe, amelyekre ma már aligha lehetne találni fedezetet. Ennek a kornak az uralkodói, ha a legtöbbjük nem emelkedett is a nagy átlagon felül s ha nem voltak is nagyok mint uralkodók, majd mind rendelkeztek bizonyos művészi iskolázottsággal és rendelkezésükre állottak az emberek és eszközök, hogy épitkezési szenvedélyüket ki tudják elégiteni.

A népképviseletnek és az olcsó sajtónak az idejével az ő koruk lezárult. Ha még történtek fejedelmi épitkezések, a jellegük megváltozott. Talán a bécsi Burg uj szárnya az utolsó az ilyenfajta épitkezéseknek a sorában; annak is a másik része, melyet Ferenc Ferdinánd tervezett a Ballplatz felőli oldalon, sohasem fog már felépülni. A tizenkilencedik század a muzeumok, képtárak, gyüjtemények alapitásának a kora; ezeknek teremtenek otthonokat a fejedelmek. Ismét a bajor Wittelsbachok példájára lehet utalni, akik igy teremtették meg Münchenből a világnak egyik első muzeumi városát. Bécsnek Ferenc József volt a nagy muzeumalapitója; a néhai császárváros közgyüjteményei majd mind neki köszönik létesitésüket. Nekünk, magyaroknak -153- se a rezidenciák épitéséből, se a muzeumok alapitásából nem nagyon jutott.

Letünt korokat bárminő oknál fogva is visszasirni céltalan és hiábavaló. Igenis, lehet azonban róla elmélkedni, hogy ki veszi át a jövő szempontjából egyik vagy másik megszünt tényezőnek a szerepét? Kétségtelen, hogy még ott is, ahol a monarchia megmaradt, a királyok és fejedelmek szerepe nagyon megváltozott. Szeszélyeik kielégitésének a lehetősége, mint egyebütt, ugy az épitkezések terén is, erősen redukálódott. Köztársasági elnökök és egyéb határidőre alkalmazott, vagy határidő nélkül választott államfők ezt a szerepet már financiális okoknál fogva sem vehetik át. Kollégiális szervezetek, legyen a nevük parlament, városi tanács, muzeumbarátok egyesülete, vagy részvénytársaság, cselekvéseikben egészen másként járnak el és ez rányomja bélyegét alkotásaikra is. Minden épitkezésük kompromisszumos tervnek az eredménye, egy meghatározott költségvetési előirányzatnak a keretén belül. Nemcsak a nyilvánosságnak az ellenőrzése alatt állanak, hanem tagjaikból, akik nem belülről érzik a szépnek a kényszerüségét, vagy nem nevelődtek bele a kényelemnek, fénynek és pompának szükségességébe, gyakorta hiányzik is az érzék, hogy igazán szép dolgokat létesitsenek. A tervnek elbirálásánál rokoni, sógori és egyéb protekciós szempontok érvényesülnek, a kivitelnél pedig megtakaritás cimén itt is, ott is lecsipnek valamit, ami kelléke lett volna az alkotás tökéletességének. Gyakorlati példával élve, az udvari porcellángyárak esetére utalhatunk. Porcellángyárakat részvénytársaságok eddig is alapitottak és bizonyára ezután is alapitanak. Sohasem jutna azonban egy kapitalistákból álló társaságnak eszébe, hogy tisztán müvészi igények kielégitése céljából megépitse -154- akár a meisseni, akár pedig a berlini, kopenhágai, nymphenburgi vagy karlsruhei porcellángyárat, amely többé-kevésbbé a rezidenciának a járuléka, csak azért, mert arra Sévres példát szolgáltatott.

Amerikában, a nagy kapitalizmusnak a hazájában, amelynek sohasem voltak Isten kegyelméből való uralkodói, ez a probléma félig-meddig megoldódott. A multimilliomosok és milliárdosok, az ipar és pénzvilág „kapitányai“, milliós alapitványok formájában adják vissza egy részét annak, amit a társadalomnak és másoknak munkájából lefölöztek. Páratlan bőkezüséggel berendezett muzeumok, egyetemek, tudományos kutató intézetek, kórházak köszönik nekik a létesitésüket. Vagyonilag fejedelmi sorban vannak ők s talán modern formák között a fejedelmek alapitói dicsőségére aspirálnak. Alig hihető azonban, hogy ez az ismét egyesek tetszésére és szeszélyére alapitott rendszer legyen a szép dolgok létesitésének végső állomása. Vajudó, de minden nyomorusága mellett is haladó korban vagyunk, melynek legfőbb vonása a müveltségnek és a belőle fakadó kulturérzéknek a terjedése. A rezidenciák letünő kora után talán a kultura iránt egyformán érzékkel biró egyének csoportjainak tudatosan megszervezett, kollektiv erőkifejtése lép majd az épitészeti alkotások, tudományok és müvészetek pártolása terén az egyes uralkodók ötletszerü alkotásainak, tetszésének és szeszélyének a helyébe.

BACH SÁNDOR.

Harminc esztendeje elmult, hogy 1893 november 13-án egy elfelejtett ember halt meg unterwaltersdorfi birtokán, Alsó-Ausztriában. Az elhunytat Bach Sándor bárónak hivták. Két évtizednél hosszabb idő óta már nem szerepelt a közéletben s mikor halála hirét közölték az ujságok, szinte meglepődve néztek össze az öregek, hogy még élt az egységes Ausztriának hirhedt belügyminisztere, akiről korszakot neveztek el a magyar történelemben is. Mi pedig, akik mostanában tapossuk az élet utjának felét, a kezdő ujságolvasók mohó buzgóságával vetettük rá magunkat az apánk kezéből délutáni szunyókálás közben kihullott papirlepedőre, hogy megtudjuk, ki is volt az a Bach, akit a nagyok politizálása közben oly sokat hallottunk emlegetni.

Valljuk meg, hogy ma, mikor halálának harmincadik évfordulójához érkeztünk el, még mindig nem tudunk sokkal többet róla. Néhány közkeletü frázis: a barrikádok minisztere, aki elárulta ifjukori elveit… önkényuralom… germanizálás… Bach-huszárok… és tovább? Tovább már nincs. Az abszolutizmus koráról szóló történelmi kézikönyvek is meglepően keveset mondanak róla. Amit megirnak, inkább -156- a Bach-korszaknak az általános ismertetése. Meg az osztrák történelmi irodalomban is hiányzik Bachnak egy kimeritő, jó életrajza és méltatása. Pedig természetes volna, hogy egy emberrel, aki oly erősen beleirta a nevét negyven millió ember történetébe, mint Bach Sándor, – lett légyen a szereplése szimpatikus, vagy sem, – személy szerint is foglalkozzanak. Annál is inkább, mert Bachnak a személye szinte kinálkozik a studiumra. Belső fejlődését, pályafutását, betöltött szerepét illetőleg a legérdekesebb jelenségek egyike. Sokáig talán nem tudták megérteni. Mi, akik átmentünk a forradalmak és ellenforradalmak gyakorlati iskoláján, könnyebben megértjük őt. Viszont Bach Sándor pályafutása sokban kulcs lehet nekünk más politikai nagyságok pályájának a megértéséhez.

A kiindulás szinte tipikus természetü. Adva van a régi rendszer, megállapodott hatalmával, formáival, tekintélyeivel. Hogy ezt a régi rendszert véletlenül Ausztriának hivják, véletlenül Metternich a kancellárja és véletlenül a jámbor Ferdinánd a császára, tökéletesen mellékes. A fiatalok, – közöttük sokat igérő, de még csak igérő ügyvédek, jó tollu, de irásukban korlátozott publicisták, merész irodalmi terveket szövögető költők, a ranglétra alsó fokain álló közigazgatási tisztviselők, egyetemi hallgatók, – lányos házaknál, boltozatos belvárosi régi vendéglőkben, kávéházakban, jogi és politikai olvasókörökben, segitő egyesületekben találkoznak és ott eszelik ki világboldogitó terveiket, a közeli megvalósulás minden reménye nélkül. A negyvenes évek elérhetetlennek látszó ideáljai: liberalizmus, egyenlőség a törvény előtt, jó közigazgatás, demokrácia, szólás- és gondolatszabadság, néhány csöpp a korai szocializmus tanitásaiból, Proudhon szellemében, – ez az, ami mindannyiukat -157- foglalkoztatja. Amint egy-egy közülük titkár lesz valamelyik kancelláriánál, vagy jogtanácsosa lesz valamelyik kékvérü mágnásnak, vagy benősül valamelyik patricius-családba, kötelességszerüen megfeledkezik ezekről az ifjukori hóbortokról. De jön egy véletlen lökés, mint a márciusi forradalom. A még be nem érkezettek ugy érzik, hogy eljött az ő idejük. Az olvasókörből politikai központ lesz, ahol alkotmányt csinálnak egy negyven millió lakosu birodalom számára, nagy akciókat terveznek, memorandumokat szerkesztenek és küldöttségeket választanak, hogy a memorandumokat a Burg hatalmasainak és a császárnak átadják. Egy merészebbhangu beszéd, egy ujságcikk, amelyet a cenzura kék ceruzája már nem csonkitott meg, karriért teremt. Addig szük körben ismert nevek, különösen ha a rendőrség egyébként ártalmatlan házkutatást is foganatositott viselőjüknél, ismertekké és divatosakká válnak. Ha van bennük némi tehetség, ügyesség és alkalmazkodó képesség, ők a jövő emberei.

Ez a márciusi forradalom előtti és forradalmi Bachnak az esete. Többedmagával együtt résztvett a petició megszövegezésében, amely alkotmányt kért a császártól Ausztria számára és belekerült a tizenkettes bizottságba, melynek az lett volna a feladata, hogy a peticiót a császárnak átnyujtsa. A kivánságok nagyon mérsékeltek voltak, némileg kiszélesitett rendi parlament, jogegyenlőség és a hűbéri rendszer maradványainak eltörlése. Elvi szempontból a jozefinizmusból fakadó liberalizmus, személyileg pedig az aggastyán-uralom megdöntése. Mérsékelt voltukat legjobban mutatja, hogy eleinte még Zsófia főhercegnő is rokonszenvezett velük. Igaz, hogy a főhercegnőnek messzebbmenő tervei voltak. Az ő keze is benne volt a rendszerváltozás -158- előkészitésében, melynek Ferdinánd helyett Ferenc Józsefet kellett a megifjodó Ausztria trónjára emelni. Kormányozható forradalmak azonban nincsenek s az események eseményeket szülnek. Ausztriában is az elért eredmények egyik oldalon még nagyobb követeléseket szültek, másik oldalon pedig adtak ugyan engedményeket, de szervezték az ellenforradalmat, amelynek katonai erővel kellett rendet teremteni. Mialatt az udvar Innsbruckba menekült, Bécsben egy uj forradalmi hullám vállain felemelkedett a liberális Doblhoff-kabinet, amelyben Bach kapta az igazságügyi tárcát. A minisztérium bemutatkozásánál ahhoz az elvhez kötötte magát, hogy a nép szuverénitása a trónéval rangban egyenlő. A kabinetbe a harmincötesztendős Bach az energia és határozottság hirét hozta magával. Ő volt az, aki a „barrikádok olvasható irásával“ akarta tudtul adni a reakciónak a nép akaratát. Csakhamar megmutatta, hogy legalább is ugyanakkora energiával és határozottsággal akarja megtartani egyszer kiverekedett pozicióját. Ahogy megérezte az erőviszonyok változását, rohamosan tolódott el jobbfelé. A májusi forradalom vezéralakja októberben már Bécsből menekülni volt kénytelen és csak novemberben bukkant fel ujra Olmützben, mint Schwarzenberg Félix herceg kormányának igazságügyminisztere, majd 1849 május havától belügyminisztere.

Még forradalmi idők számára is tulságosan gyors ez a változás. Schwarzenberg herceg sógora volt annak a Windischgrätznek, aki a prágai és bécsi forradalmak leverése után rendcsináló diktátora lett a monarchiának. Programjuk eltért ugyan egymástól, Windischgrätz katonai diktaturát, Schwarzenberg polgári abszolutizmust akart, de abban egyetértettek mindketten, hogy a forradalmi szellemnek a -159- csiráját is ki kell irtani. Egyetértettek abban is, hogy a kremsieri fikció, – ahogy Schwarzenberg a Bécsből elmenekült országgyülést nevezte, – a rákfenéje a bajoknak és csak addig szabad megtartani, amig a legelső alkalom kinálkozik a szétkergetésére. Egy ilyen elveket képviselő rendszerbe átevezni valakinek, aki félesztendővel előbb még a szabadságjogokat, népszuverénitást és barrikádokat emlegette, nem könnyü feladat. Bachnak az átnyergelése sem ment simán, de nem mintha neki lettek volna aggodalmai, hanem a tulsó parton nem fogadták valami szivesen. Nagyon is friss volt a forradalmi multja és nem volt elég megbizható a katonai és feudális reakció számára. Windischgrätz tiltakozott ellene és vele tartott a nyilt és leplezetlen reakciónak egész táborkara. A legfurcsább küzdelem kezdődött. A gőgös arisztokrata- és katonai-párt lehetetlenné akarta tenni a polgári származásu barrikád-minisztert, Bach pedig küzdött, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát rájuk nézve. Támogató gyanánt mögötte állott Schwarzenberg herceg, aki szintén a feudális mágnások közül való volt, de helyesebben itélte meg Bachot, mint a többiek és nagyon jól megérezte, hogy ezt az eleven eszü, de poziciójáért állandóan küzdeni kényszerült fiskálist eszköznek jobban használhatja, mintha valami rangjabeli, de korlátolt mágnást venne maga mellé a kabinetjébe. Sógorával szemben szinte formális garanciát vállalt Bachért, hogy „nézetei a hadseregről és a nemesi előjogokról a legkorrektebbek“. Állandóan kitartott mellette, mert szüksége volt reá. Kellett neki az az ember, akinek „mindenre van megoldása“ és akinél jobban senki sem tudta az egyre féktelenebb abszolutizmus ténykedéseit kenetteljes, formailag csiszolt, sőt modern jelszavaktól csöpögő, de tartalmilag álnok mondatokba öltöztetni. -160-

Olmülzi miniszteri ténykedését jóformán azzal kezdte, hogy jogilag megvédelmezte a frankfurti parlamenttel szemben Blumnak a kivégzését. Elismerte, hogy a parlament egy tagjának mentelmi jogán „sérelem“ esett, de vitatta a hadbiróság itéletének jogosságát, mert az osztrák kormánnyal a frankfurti nemzetgyülés mentelmi jogára vonatkozó határozatok hivatalosan nem közöltettek, a tiltakozás a halálos itélet ellen pedig sajnálatos késedelemmel érkezett meg. Szavaiból jóformán kiérzik az ügyvéd, aki válogatás nélkül véd minden ügyet és képes bebizonyitani azt is, hogy a csendőrség, a sajtóellenőrzés, a szinházi cenzura és az egyesületi jog felfüggesztése tulajdonképen a politikai szabadságnak a megvédését szolgálja a felforgatókkal szemben. Az ő ügyvédi észjárása eszelte ki, hogy a tizennyolc esztendős Ferenc József trónralépésénél a polgári magánjog szabályait kell alkalmazni, nem lévén a magyar törvénytárban az uralkodóház tagjainak nagykorusága szabályozva. A trónralépést bejelentő proklamációnak alkotmányosan és modernül hangzó mondatai is tőle származnak. Ez a proklamáció tartalmazza azonban egyuttal Bach következő esztendőinek politikai programját, a centralisztikus és egységes Ausztria megteremtését, melyet mint belügyminiszter tiz éven át konzekvens és kitartó munkával, számtalan akadályt leküzdve igyekezett megvalósitani.

Ezeknek az esztendőknek a megitélése nem oly egyszerü mint azt különösen a magyar történelemirók szokták feltüntetni, akik az összefutó és széthuzó erők elemzése nélkül egyszerüen a reakció gyüjtőkalapja alatt foglalnak össze mindent, ami 1849 után történt. Tényleg a császár környezetében erős küzdelmek folytak, hogy mit állitsanak a letiport forradalom helyébe. Schwarzenberg, Stadion és -161- Bach, – majd az első kettőnek halála után Bach egyedül, – a centralisztikus és bürokratikus abszolutizmust képviselték. A jozefinizmus örökségéből vették át a polgároknak a törvény és közigazgatás előtti egyenlőségét és az előjogok megszüntetését. Az egységes, uj Ausztriában egyformán meg akarták szüntetni a rendi előjogokat és a tartományok és országok különállását. Mellettük sokáig, parallel hatalom gyanánt müködött a szoldateszka, amely csak császárt ismert és őrmesterekkel szerette volna végeztetni az egész közigazgatást. Ez a szoldateszka annyira ment, hogy a pesti helyőrség tisztjei nyilt tüntetést rendeztek Haynau mellett, mikor Bécsben megsokalták beszámithatatlan müködését és menesztették. Külön csoportot alkottak a katonai és polgári feudálisok, akik 1848 előtt az összes vezető poziciókat birták s a forradalmi mozgalmak leverése után az elkorhadt rendi és partikuláris államszerkezetet akarták visszaállitani. Ezeknek a gőgös osztrák feudálisoknak Windischgrätz volt a tipusuk, aki mindig megdicsérte polgári származásu tisztjeit bátorságukért, de az arisztokratákat soha, mert azoknál a harci erény magától értetődik. Felfogására jellemző, hogy féktelenül gyülölte a magyar rebelliseket, de rokonszenvezett a magyar rendiséggel és a forradalom leverése után az ókonzervativ arisztokratákat akarta hatalomba iktatni. Magának Schwarzenberg hercegnek az öccse, akit az osztrák arisztokráciában Landsknecht néven ismertek, mert szivesen vett részt mindenféle kalandos hadi vállalkozásokban, a germanizáló centralisztikus politika megkezdése alkalmával memorandumban ajánlotta a fiatal uralkodónak, hogy támaszkodjék a magyarokra és csehekre, mert azoknak a forradalma csak nemzeti volt, mig a bécsieké polgári és demokratikus. -162-

Azt feltétlenül el kell ismerni, hogy Bach nem közönséges ügyességet tudott kifejteni poziciójának megvédésében. Kifelé ugy látszott, mintha hatalma állandóan növekednék, de befelé szüntelenül résen kellett lennie. Személye körül szinte koncentrálódott a gyülölet. Az elnyomott nemzetiségek a centralisztikus politika képviselőjét gyülölték benne, a forradalmárok az árulót, a régi tekintélyek a parvenüt, a feudálisok a jobbágyfelszabaditás végrehajtóját, a katonák a polgári abszolutizmus megteremtőjét, az 1848 előtti reakciósok pedig elveik meggyőződés nélküli kisajátitóját. Kübeck, az államtanács elnöke, feljegyzéseiben hol madár, hol pedig angolna névvel tiszteli meg. Meyendorff orosz követ azt irja, hogy szalonja nyitva van minden gentleman előtt, de Bécsben van miniszter, aki nem az ő szalonjába való. Az olmützi császártalálkozás alkalmával nem volt nehéz rávenni Miklós cárt hogy ne fogadja szövetséges társának belügyminiszterét. Pedig Bach már mindent elkövetett, hogy forradalmi multjának az emlékét expiálja. Még hegyes kecskeszakállát is, melyet a negyvenes évek végén forradalmi szakállnak neveztek, leberetváltatta. 1851-ben, az osztrák alkotmány teljes felfüggesztése előtt, Bachnak arra a kijelentésére, hogy most jutottak a helyes utra, Khevenhüller gróf, a Windischgrätz iskolájából való arisztokrata hadtestparancsnok, csipősen jegyezte meg:

Különösen megnehezedett Bach helyzete 1852 elején, Schwarzenberg halála után. A császár őt akarta miniszterelnöknek, el is küldötte neki a kinevező kéziratot, de a publikálást Grünne gróf főhadsegéd, Kübeck és az Angliából visszatért Metternich meg tudták akadályozni. Rávették a császárt, hogy önmagának legyen a miniszterelnöke, mert -163- az abszolut uralkodás elvével nem fér össze, hogy másnak a kezében összpontosuljon a hatalom. Bach érezte, hogy szövetségesek után kell néznie. Ettől az időponttól kezdődik a közeledése a klérushoz, részvétele a konkordátum előkészitésében s a centralizálásnak az ultramontanizmussal való párositása. Thun gróf közoktatásügyi miniszterrel együtt ekkor kezdte meg hadjáratát a magyar szabadságnak utolsó menedéke, a protestáns autonomia ellen. A centralizmus gondolatából kidobta a jozefinizmust, hogy megszerezze Rauscher biboros és a türelmetlenségig katolikus Zsófia főhercegnő pártfogását. Arisztokrata ellenségei ezért mondották, mikor Bach 1852-ben megkapta a báróságot, hogy cimerében a szavak: „In cruce spes mea“, – nagyon is földi értelemben veendők.

Ilyenek voltak a kulisszák mögötti részletei annak a nagy kisérletnek, amely a forradalmak romjain az egységes, nagy Ausztria megteremtését tüzte ki céljául. Bachnak a koncepciója az volt, hogy a jó közigazgatással és igazságszolgáltatással és a pénzügyi szolgálat megreformálásával teremtse meg az egységes birodalomnak az előfeltételeit. Amit ezen a téren alkotott, arról fenntartás nélkül el kell ismerni, hogy kiváló adminisztrativ tehetségnek a munkája. Az osztrák közigazgatás, melyet meg nem érdemelt kicsinyléssel szoktak emlegetni, ma is az általa megácsolt keretek között müködik. Nálunk is, a közigazgatás és igazságszolgáltatás kettéválasztása, a telekkönyv, a jobbágyfelszabaditás, a pénzügyi közigazgatás és a csendőrség, lényegükben a Bach-korszak maradványai. Csak a cimek változtak, de a tartalom alig. Az abszolutizmus idején Bach reformjai és intézményei népszerütlenek voltak, de a kiegyezés utáni Magyarország épenugy kénytelen volt őket átvenni, mint -164- ahogy átvette a Bach-féle közigazgatási apparátust minden változtatás nélkül a hat éve megalakult cseh köztársaság kormánya. Bach kisérletében megvoltak a sikernek bizonyos előfeltételei. Ha terve sikerül, nevét II. Józsefnél maradandóbb módon irja bele Ausztria történetébe. De nem sikerülhetett, mert nem számolt a reális nemzeti erőviszonyokkal és a kényszer nyomása alatt lemondott azokról a demokratikus erőkről, melyeket esetleg felhasználhatott volna. Népállamot népek ellen teremteni, még jó közigazgatási gépezettel sem lehet. Mint minden abszolutisztikus rendszernek, a Bach-rendszernek is ez volt a szervi hibája. Senki sem akarta elfogadni tőle még a jót sem, mert mindenki csak az erőszakot és a közigazgatáson tul a közszabadságok elkobzását és a germanizálást látta benne.

A legnagyobb tévedés volna azonban Bachnak a rendszerét minden fenntartás nélkül germanizálásnak nevezni és a németséget, vagy akár annak az osztrák ágát felelőssé tenni az ötvenes évek birodalmi politikájáért. Ez a politika épen oly távol állott a német gondolattól, mint a császári hadsereg, amely csak nyelvére volt német, de teljesen denacionalizálódott a habsburgi eszmének a kedvéért. Hogy is lehetett volna magasabb értelemben németnek nevezni egy olyan politikát, amely kizárta a birodalmi német klasszikusokat és valami sajátságos őrmesteri és irodatiszti németséggel prostituálta Goethe és Schiller nyelvét. Az osztrák németségnek a negyvenes évek liberális eszmekörében felnevelődött intelligenciája visszavonult a Bach rendszerétől és azt kifelé leginkább a szlávok képviselték. Az ötvenes évekből való az az anekdóta, hogy a bécsi rendőrségnél, aki jó minősitést akar, tartozik a cseh akcentust elsajátitani. Az össze-vissza dobált, a viszonyokkal nem -165- ismerős közigazgatási tisztviselők a gyakorlatban eltorzitották azt is, ami másként szépen festett volna az uj közigazgatás koncepciójában.

Igy mélyült ki egyre jobban az az ür, amely a Bach-rendszer szavai és cselekedetei között mutatkozott. Ezt az ürt pedig nem lehetett állandóan áthidalni megfizetett ujságcikkekkel, megrendelt bizalmi nyilatkozatokkal, eredményekről regélő jelentésekkel, Potemkin-elvek szerint rendezett császári körutakkal és a kritika teljes elhallgattatásával. Még az a látszólag demokratikus vonás se használhatott ennek a rendszernek, mellyel a politikailag veszélytelennek tartott parasztság rokonszenvét igyekezett magának megnyerni. Két különböző oldalon, a liberális intelligencia és a rendi különállásukban megtámadott történeti osztályok voltak a Bach-rendszernek legerősebb ellenségei. És épen itt állott elő az a képtelen helyzet, hogy mig Bach az ókonzervativ arisztokratákat rendőrileg ellenőriztette, azoknak rendi előjogaik révén szabad bejárásuk volt a feudális gondolatkörben felnevelődött fiatal császárhoz. Bizonyos mértékig az ő szócsővük volt a döblingi tébolydából megszólalt Széchenyi is, aki marcangoló kegyetlenséggel tépte szét a Rückblick dicsekvéstől csillogó képeit. Kritikájának foglalata az, hogy az önkény önmagában nem utálatos, de azzá válik, ha képmutatással és tartuffiádákkal párosul.

Mikor azonban Széchenyi könyve megjelent, Bach már bukott ember volt. Megbuktatta őt a solferinói vereség. Önkényuralmi rendszerek mindent elbirnak, csak a külpolitikai és harctéri vereségeket nem. Ilyen esetben szokták az uralkodók áldozatul odadobni népszerütlenné vált minisztereiket. Bachnak is mennie kellett, annál is inkább, mert a tábornokok keresve sem találtak volna alkalmasabb mentséget, -166- minthogy Bachot okolják a katonai igazgatás hibáiért és vele palástolják a saját tehetetlenségüket. Senki sem sajnálta Bachot, mikor távozott, csak az uralkodó érezte ugy, hogy tartozik valamivel annak az embernek, aki tiz esztendőn át szolgálta a korlátlan császári hatalom ügyét. A pápai udvar mellé nevezte ki követnek. Ez volt az utolsó állomás Bach politikai pályafutásában. Tevékenységre Rómában nem nyilt alkalma, de feljegyezték róla, hogy mezitláb, gyertyával kezében vett részt a bünbánó körmenetekben. Mindenesetre különös befejezése egy pályafutásnak, amelynek fiatalkori és forradalmi időszaka nem volt mentes a negyvenes években divatossá vált ateisztikus gondolatoktól. 1870-ben az olasz egység kimondása Bachot Rómából is elüzte. Lehetetlenné vált egy olyan fővárosában, melynek két provinciája elevenen érezte tiz esztendei kormányzásának az emlékét. Ettől fogva minden közéleti szerepléstől visszavonultan élt alsóausztriai birtokán. Virágzó gyümölcsfák és zümmögő méhek között töltötte életének utolsó husz esztendejét.

Bach a liberalizmus és demokrácia podgyászával indult neki a hatalomra vezető utjának, melyen nem volt szándékában, hogy megforduljon. Mikor a reakció vámszedői az egyes állomásokon követelték, készséggel hullajtotta el és cserélte ki mindazt, amit kifogásoltak. Nem az elvek, hanem a cselekvés emberei közé tartozott. A politikában vannak ilyen egyéniségek, akiket az erős befogadó képesség jellemez és a meggyődésnek látszatával, sőt talán tudattalanul a meggyőződésnek az érzésével tudják a legkülönbözőbb álláspontokat képviselni. Szubjektive az ilyen egyéniségek mindig őszintén beszélnek és cselekszenek. Ez az átnyergelések lélektani magyarázata. Bachról tudunk néhány -167- nagyon jellemző esetet, amely ezt látszik bizonyitani. Sorsdöntő jelentőségü kérdéseknél mindig nehézség nélkül találta meg a formulát, amely átsegitette a pálfordulások zátonyain. Ez volt az esete, mikor szakitott a márciusi és májusi forradalmárokkal, mikor leszámolt a parlamentarizmussal és mikor a teljes reakció mellé szegődött. A kremsieri parlament feloszlatását minisztertársa, Stadion, éjszaka közölte vele. Bach nyugodtan végighallgatta izgatottságtól remegő kollegáját és másik oldalára feküdt, hogy – aludjon. Másnap már érvelt a feleslegessé vált parlament feloszlatása mellett. 1851-ben emlékiratban tárta az uralkodó elé az abszolutizmus tarthatatlanságát és nehány nappal később nyugodtan tudomásul vette a márciusi alkotmány felfüggesztését, sőt képviselője lett a perhorreskált rendszernek. Ő, aki tiltakozott, mikor még ügyvéd korában Felsenthal rendőrbiztos házkutatást tartott nála, bizonyára természetesnek tartotta, mikor éveken át ő adott hasonló megbizásokat ugyanannak a Felsenthalnak és helyeztetett rendőri felügyelet alá a saját multjára emlékeztető fiatal ügyvédeket. De ős időktől fogva közös vonásuk a hatalmon levőknek, hogy mindig azt tartják legjobbnak, amit maguk cselekszenek, magukat tévesztik össze a köz érdekével és azt hiszik, hogy rendszerüket minden eszközzel meg kell védelmezni.

Hozzátartozik Bach jellemzéséhez, hogy anyagi előnyök iránt nem volt érzéke és a vagyongyüjtők közé nem tartozott. Miniszterségének ideje Ausztriában összeesik a nagy kapitalisztikus vagyonképződésekkel. Mellette és körülötte miniszterek, katonák, vállalkozók vasutépitéseken, bányakoncessziókon, kereskedelmi alapitásokon, hadseregszállitásokon milliókat kerestek, gyakran az állam rovására is. -168- A mindenhatónak tartott miniszter ezeket a kinálkozó lehetőségeket a maga javára sohasem használta ki. Azok közé tartozott, akiknek a hatalom nem eszköz, hanem öncél, melynek a közös nevezőjére vissza lehet vinni minden cselekedetüket. Az övéhez hasonló egyéniségek cselekedeteinek gyakran sulyos következetlensége csak látszólagos, mert önmagukhoz mindig a legszigorubban következetesek.

BONYHÁDY ISTVÁN.

Az igazi neve Perczel volt. A tizenhetedik század elején beköltözött német családból származott, amely állandóan nagy szerepet játszott a Dunántul, különösen Tolna, Baranya és Somogy vármegyék közéletében. Történelmi név a szabadságharcig nem került ki a Perczelek közül, de a családnak majd mindegyik férfitagja szolgálta egyik vagy másik vármegyét szolgabirói, főjegyzői, alispáni minőségben. A nagykiterjedésü familiában Mária Terézia idejétől kezdve sok volt a katona is. Bonyhády Istvánnak az apja, Perczel Sándor is, mint inzurgens nemes verekedett a napoleoni háboruk idején. Azután vidéki nemesek módjára visszavonult tolnai birtokára és gazdálkodott. Járt a megyegyülésekre, résztvett a helyi politikában, beszédeket tartott követválasztások alkalmával, egyébként pedig büszke volt kilenc fiára, akik szintén a tekintetes vármegye szolgálatában kerestek érvényesülést. Ismert név, nagy rokonság, sógorság, komaság a legtöbb valamirevaló dunántuli familiával: a legjobb ajánlólevél az életre. Bizonyára nem hoznak szégyent a Perczelek régi nevére. Ha van egy kis szerencséjük, alispán vagy táblai követ is lehet belőlük. -170-

A negyvennyolcas és negyvenkilences események mind a kilenc fiut kizökkentették arról a pályáról, amely kétszáz esztendő óta hagyományos volt a Perczelek családjában s a karriéreknek az a sajátságos változatossága, melyet befutottak, kicsinyben valóságos tükörképét adja a mult század dereka körüli Magyarországnak. A két idősebb, István és Imre – a későbbi Bonyhádyak, – a forradalom ideje alatt megmaradt szigoru legitimistának, állást vállalt az osztrák megszállás idejének közigazgatásában és megyefőnök lett az abszolut rendszer idején. Sándor, aki eredetileg katona volt, de 1834-ben egy nagy feltünést keltett párbaj miatt otthagyta a hadsereget, mint nemzetőr-őrnagy harcolt délen a szerbek és egyideig a császáriak ellen Kassa körül. Windischgrätz januári proklamációja után önként jelentkezett és az igazoló-bizottság előtt tisztázta magát. Móric egyik legradikálisabb politikusa és tábornoka lett a forradalomnak. Öccsével, Miklóssal együtt, aki honvédezredes volt, Világos után külföldre menekült; mindkettőjük nevét 1851 szeptember 23-án bitófára szegezték. Béla főszolgabiró és alispán volt 1849-ben s az alkotmányos éra alatt az igazságügyi tárcát töltötte be. Pál kapitány volt a honvéd-hadseregben; az abszolut éra alatt közlegénynek sorozták be. Lászlót a forradalomban való részvételéért négyévi várfogságra itélték; betegség cimén elbocsátották és huszonkilenc éves korában meghalt. A legfiatalabb, Ferenc, a Buda ostrománál kapott sebébe halt bele.

A kilenc Perczel-fiu példája annak is, hogy szélsőséges idők teremtik a szélsőséges embereket. Mikor valaki leszögezi magát egy álláspont mellé, ritkán tudja előre állásfoglalásának végső következéseit. Talán csak az első lépést teszi meg saját akaratából: a továbbiaknál már a viszonyok -171- és események sodró hatása nyilatkozik meg. Egy bizonyos ponton tul pedig már nincsen visszatérés. Ilyenkor az, akit az események elsodortak, a saját igazolására legtulzóbb módon igyekszik szolgálni azt az irányt, mely őt magával ragadta. Ez a forradalmi és ellenforradalmi emberek pszihéjének a magyarázata.

Talán igy kell és lehet megérteni Bonyhády Istvánt is. A pályafutását egész fiatalon, 1823-ban, mint Tolna vármegye tiszteletbeli aljegyzője kezdte meg. Hét év mulva valóságos aljegyző, 1836-tól 1845-ig pedig főszolgabiró volt a Perczelek másik vármegyéjében, Baranyában. Ahogy a későbbi esztendei szerint meg lehet itélni, keménykezü, keménynyaku megyei kiskirály lehetett, aki nem kereste a népszerüséget és rokonszenvet nem tudott ébreszteni maga iránt. Az 1845-ös tisztujitásnál nem választották meg. Bizonyára a harag müködött benne, mikor 1849-ben a császáriaktól elfogadta a dárdai főszolgabiróságot. A magyar szabadságharcok története százával mutat föl olyan példákat, hogy két testvér közül az egyik a kurucok, a másik pedig a labancok oldalán harcolt. Sok birtokos magyar nemes család menekedett meg igy az elpusztulástól. A gutgesinnt testvér érdemei a bécsi hatalmasok előtt expiálták a rebellis büneit. Sokszor már a következő generációban bekövetkezett a szerepcsere: labanc lett a kuruc gyermekéből és függetlenségi politikus a császári tisztviselőnek a fiából. Ez a történet ismétlődött meg a Perczelek családjában is. Önmagában ez még nem lett volna különös és emlitésreméltó esemény. De mert a Perczelek nyakasabbak és keményebbek voltak másoknál, erősebb volt bennük a csak azért is virtuskodó magyarsága, akár jobbra tolódtak el, akár balra, elébe rohantak a többieknek. Az egyiknek nem -172- volt elég függetlenségi és radikális Kossuth, a másiknak elég aulikus és konzervativ Albrecht főherceg.

Mindjárt az önkényuralom első esztendejében, mikor a két Perczelt in contumaciam halálra itélték, a többiek pedig bujdostak, vagy hadbiróság elé kerültek, csaknem egyszerre három Perczelt neveztek ki megyefőnöknek: Istvánt Szeged székhellyel Csongrádba, Imrét Szolnokra, rokonukat, Gyulát, pedig Békésbe, majd Vasvármegyébe. A három rokon meghálálta a kinevezést. Alázatos instanciával fordultak a császárhoz és kérték, hogy letehessék a lázadók által beszennyezett Perczel nevet és nemesi előnevüket használhassák vezetéknévnek. Igy lettek belőlük Bonyhádyak.

István 1850 április derekán vonult be uj székhelyére, Szegedre, ahova a renegát hirével érkezett meg és céltáblája lett minden elfojtott gyülölségnek, haragnak, mely az emberek lelkében fölhalmozódott. Nem mintha a Tiszaparti városban ő lett volna az egyetlen, aki az önkényuralommal megalkudott. Kremminger prépost-plébános, aki ellen a forradalom ideje alatt Batthyány Kázmér kormánybiztosi minőségében inditott vizsgálatott s akit a város kegyuri minőségében közönségesen ismert szelleménél fogva fosztott meg hivatalától, az ostromállapot idején került vissza plébániájába. Szücs Antal kisteleki plébános, aki a szószékről is prédikált a lázadás ellen, szintén jutalmul kapta a rókusi paróchiát. A magisztrátus is kikerült minden rendszerváltozáshoz alkalmazkodó, vagy kenyérre szorult emberekből. Akadtak még „alkotmányos“ tisztviselők is, akik állást vállaltak. De a Perczelből lett Bonyhádynak más volt az esete. Az ország másik részéből idegenül került Szegedre és idegen maradt nyolcesztendei megyefőnökségének -173- végeztéig. A többiek csak szolgálták az abszolut rendszert, de ő politikai megbizottja volt az abszolutizmusnak, mely a rémuralom köntösében mutatkozott be. Esetét a tüntetésszámba menő névváltoztatás is megkülönböztette az egyszerü állásvállalástól. A többiek megfordulhattak, mikor kiábrándultak az uj rendszerből, számára nem volt megfordulás. A lokálpatriotizmus, amely sokat elnéz azoknak, akik mindennaposak a kvaterkázó poharak, vagy a tarokkasztal mellett, a jött-mentet látta benne, akinek nem szabad és nem lehet megbocsájtani. Az alsóvárosi magyarok, akiknek mindenkor nagy sulyuk volt Szegeden, benne látták minden rossznak a megtestesülését. Ő számoztatta meg a házakat, ő rendelte el a népszámlálást, vele együtt jött Szegedre a stempli meg az akciz, szünt meg a szabad dohánytermesztés és pecsételték le a kisüstöket. Már pedig a kisüst emberemlékezet óta a politikai állásfoglalásnak fontos tényezője Magyarországon.

Másutt, ahol szerencsésebb volt a megyefőnökök megválasztása, a társadalmi kapcsolatok enyhitették a politikai ellentéteket. Bonyhády családos ember volt, de a családját Szegedre nem hozta magával. A társadalmi érintkezést nem kereste és jóformán kizárólag a hivatalos érintkezésre szoritkozott. De még közvetlen alantasaival, hivatalnoktársaival sem tudott összemelegedni. A modora kemény, érdes és bántó volt. Ha nem volt feltétlenül szükséges, nem tárgyalt velük, hanem piros vagy kék ceruzával irott cédulákat küldözgetett nekik. A városi levéltár ma is őriz néhány ilyen „Amice, polgármester!“ megszólitásu diplomáciai jegyzéket. A szövegük se valami kiméletes. „Szombaton minden készen legyen, különben jaj a mérnöknek!“ -174- Egyes üzenetei egyenes inzultusokat tartalmaznak. Sohase jutott volna eszébe, hogy ezeket a dorgáló, sértegető tartalmu leveleket boritékban juttassa el a cimzettekhez. Nem csoda, ha igy még hivatalnoktársaival is feszült volt a viszony s azok is csak immel-ámmal, a passziv rezisztenciával határos módon hajtották végre rendelkezéseit. E rendelkezések nagyrésze pedig a forradalmi emlékek tökéletes kiirtására vonatkozott. Bonyhády meg akart semmisiteni mindent, ami az elmult napokra emlékeztetett. A levéltárnak 1848–49-re vonatkozó ügyiratait elégette, a jegyzőkönyvek lapjait pedig feketére bemázoltatta. Ezeket a lapokat vegyi uton, 1872-ben tették ismét olvashatókká. Elkoboztatta a karpereceket, melyeken az aradi tizenhárom nevének kezdőbetüi voltak láthatók. Eltiltotta a fekete, széles és hátul lefüggő szalagokkal disztelenitett, gömbölyü, betyáros kalapok viselését. Fegyelmit inditott a Kossuth-szakállt viselő tisztviselők ellen. Szétfejttette a nemzetiszinü zászlókat és összetörette a „48“ jelzésü pipákat. A kaszinókat, társasköröket bezáratta, a templomi prédikációkat rendőri ellenőrzés alá helyezte; keresztelőket, disznótorokat is csak a hatóság képviselőjének jelenlétében volt szabad tartani.

Lassankint igy valóságos hadiállapot fejlődött ki Bonyhády és a város közönsége között. Nyiltan szembeszállni a nagyhatalmu megyefőnökkel, akinek egy szava elég volt ahhoz, hogy bárki is rendőri felügyelet alá kerüljön, nem lehetett, de a fennmaradt anekdotaszerü apróságok, az egykoru akták, a pest-budai főispánhoz intézett politikai helyzetjelentések eléggé tanuskodnak arról a viszonyról, mely a megyefőnök és a székhelyéül szolgáló város polgársága között uralkodott. Bonyhády egy alkalmat se mulasztott -175- el, hogy az előtte megjelenőknek metsző módon szemükre ne vesse előbbi politikai magatartásukat. Kossuth tiszteletére 1849 julius 12-én Szegeden rendezték az utolsó fáklyásmenetet. Ennek résztvevőit sokáig szemmeltartotta a rendőrség. Bonyhády még két esztendő multával is ezért utasitott el egy uriasszonyt, aki valami kéréssel járult eléje:

Különösen hadilábon állott Bonyhády a piaristákkal, akik 48 óta mind jegyes emberek voltak. Személyesen járogatott el a belvárosi templom mellett levő régi piarista gimnáziumba, hogy a diákok lojális szellemben való oktatását ellenőrizze. Ha az apró emberek nem a szája ize szerint a feleltek, a tanárokkal éreztette haragját. Egyizben valami ügyes-bajos ügyben Cseh Ferenc rendtag vezette a piaristák küldöttségét elébe. A megyefőnök disputálni kezdett Cseh Ferenccel s végre dölyfös gunnyal vágta oda neki:

Nem hiába volt Cseh Ferenc a filozófia professzora, végtelen nyugalommal felelte:

– Oh, dehogy nincs. A többi mind okosabb, mint én, de azt gondolták, hogy ide én is jó leszek.

Negyvennyolc óra alatt Cseh Ferencnek természetesen el kellett hagynia Szegedet.

Ilyen esetek másokkal is fordultak elő s annyi rendőre nincs semmiféle önkényuralomnak, hogy meg tudná akadályozni sötét éjszakákon a Kárász-ház ablakainak beverését, ahol a megyefőnök lakott. Tudvalevő dolog az is, hogy rendőrállamokban az emberek, ha már egyebet nem tehetnek, -176- „tiszteletlen“ élceket faragnak a hatalom rovására. A cenzura hivatásánál fogva korlátolt s csak akkor vesz észre valamit, mikor a viccet már a verebek is csiripelik. Ilyenforma dolgok történtek a Bonyhády idejében is. A polgármesterhez intézett egyik átiratában szóváteszi, hogy „többen mulatság ürügye alatt a tanyákra kirándulnak s a kormány célzataival ellenkező elménckedésekkel önmagukat ámitják, forradalmi dalok és poharazások közt vétkes merényletekre vetemednek“. A „kormányellenes elménckedések“ különben a kaszinó bezárásának okai között is szerepelnek. Az ötvenes évek elején a kürtőkalap volt a kormányhatóság szimboluma. Egyik doktornak, aki „a magas kormánynak ismeretes hive“, a kürtőkalapját fejébe verték és bezuzták. Nyomozás indult meg, de eredménytelenül. Az eset az ügyiratokban „cs. kir. tisztviselők nevetség tárgyává tétele és azok tettleges megbecstelenitése“ cimen van megörökitve. Bonyhádynak 1851 március 12-iki politikai jelentése a következőket mondja:

„A nép hangulata a mult havitól nem különbözik; a nép csendes, engedelmes, semmi politikai kihágás nem történt. A Kossuth visszatérte felüli hirek kevés hitelre találnak.

A körülmények szülte nagyobb terhek miatti panaszok az adott felvilágositásra elenyésznek, az aggodalmak azonban a fogyasztási adó behozatala ellen csoportosulnak.

Az intelligentia nagy része hallgat, más része politizál s reményli a reformok hajótörését, a harmadik rész, a forradalmi compromittáltak, a jelen állapottal kibékülni nem tudnak, de mindenki örül a közbéke helyreálltán s a fejlődést várja.“

Szóról-szóra ugyanaz a helyzetjelentés, amely ráillenék -177- bármely más rendőrállamra. A lelkek elégedetlenségét minden rendőrállam a gyomor kielégitésével és anyagi jólét igérgetésével akarja leszerelni. Ezen a téren a Bonyhády-éra alatt kétségtelenül történt is haladás. Ekkor kezdődött meg Szegednek mai értelemben vett várossá fejlődése. Kiépült a pest–temesvári vasut, állandó hid épült a Tiszán, utcákat köveztek, megcsinálták a közvilágitást s különösen a Bach-korszak kinevezett tisztviselői financiális szempontból rendet vittek a more patrio városi gazdálkodásba. De a publikumnak nem ez kellett. Még a jót se szivesen fogadta a gyülölt kezekből.

Amennyire meg lehet itélni, Bonyhády későbbi éveiben belefáradt a meddő küzdelembe. Elszigeteltsége embergyülöletté fokozódott. Helytartósági tanácsos lett, kapott kitüntetéseket, az 1857. évi császárlátogatás alkalmával közvetlenül sütkérezett a hatalom fényében, de mindez nem segithetett rajta. Szinte patologikussá vált nála, hogy mindenütt és mindenkiben forradalmárt keresett. Összeférhetetlensége nőttön-nőtt s beosztott tisztviselői egyre-másra kérték áthelyezésüket. Végre Albrecht főherceg őt helyezte át megyefőnöknek Kecskemétre. A kis alkotmány idejében, mikor uj emberekkel kellett próbálkozni, elejtették. Többé a közéletben nem szerepelt. Tolnai birtokán gazdálkodott és rengeteg sokat olvasott. Mert nagy olvasottságu ur volt ez a magyarból lett császári tisztviselő. Olvasott mindent, de ahogy a könyvtárának hozzám került darabjaiból látom, különösen az érdekelte, ami a forradalomra és a forradalomnak káros mivoltára vonatkozott. Könyveiben az ilyen passzusokat tintával, vörös és zöld plajbásszal gondosan aláhuzogatta és a fontosabb helyeket hatalmas NB jelzéssel látta el. Talán pszichologiai önigazolás-féle -178- volt ez a négy fal között. A könyvei között van egy kéziratos kötet is, Eszék városának 1849 február 14-én történt kapitulációjáról. Folytatás gyanánt sajátkezüleg leirta a debreceni Rumpf-parlament február 26-iki tárgyalásait, melyek az eszéki árulásra vonatkoznak. Az irása erős, karakterisztikus, a betüi szinte haragosan kemények, akárcsak az egyénisége.

De a könyveknek, melyek halála után Pécsett kerültek kótyavetyére, van még egy érdekességük. 1860-tól kezdve nagy, kerek betükkel rajzolja mindegyik könyvének első lapjára: „Öregebb Bonyhády Perczel István tulajdona.“ Ő, aki a szabadságharc után megtagadta a familiáját, bukása után megint használni kezdte a rebellis nevet. Tüntetni akart-e vele azok ellen, akik hálátlanok voltak szolgálataiért, vagy egyszerüen visszatért a régi névhez, mikor látta, hogy másoknál már nem akadálya a közpályán való szereplésnek, nem tudom megmondani. Még a legnyiltabb embereket is csak kivülről tudjuk megitélni és csak következtetni tudunk cselekedeteik igaz okaira, lélektani rugóira. Ami pedig az övéhez hasonló komplikált és kifelé zárkózott lelkekben végbemegy, más emberek előtt örökre zárva marad.

AZ ESZÉKI ÁRULÁS 1849-BEN.

Bonyhády Perczel Istvánnak, Szeged város és Csongrád vármegye néhai adminisztrátorának hagyatékából került hozzám egy német nyelvü kéziratos könyv, „Übergabe der Festung Essegg an die kais. kön. Truppen am 13. und 14. Februar 1849.“ A szerzője nincs megnevezve, de a szövegből kétségtelen módon meg lehet állapitani, hogy csak az a Glavásch János őrnagy lehetett, akinek oroszlánrésze volt az eszéki árulásban. A könyv ugyanis főleg azt domboritja ki, hogy a császári hadsereg mennyit köszönhet az ő becsületes és önfeláldozó császárhüségének. Ennek bizonyitásánál több izben négyszemközt lefolyt beszélgetésekre is hivatkozik, melyeknek mindig ő az egyik szereplője, ugy hogy más a könyvet nem irhatta. Ezzel az irattal akarta a szerző elérni, hogy az ifju császár még 1842-ben büntetésből elvett tiszti rangját visszaadja.

A kézirat alkalmasint akkor kerülhetett Bonyhády Perczel István birtokába, mikor a magyar kormánynak Debrecenbe való menekülése után, mint a császáriak által kinevezett főszolgabiró müködött az Eszékkel szomszédos siklósi járásban. Érdeklődésből, talán mert egy Perczel is -180- szerepelt a vár átadásánál, lemásoltatta s a végén sajátkezüleg hozzáirta a debreceni országgyülésnek a vár átadására vonatkozó tárgyalásait. Egyéni megnyilatkozás egyetlenegy helyütt van benne. Mikor a debreceni parlament kimondja, hogy az eszéki vár feladásánál jelen volt tisztek mindaddig becsteleneknek és hazaárulóknak tekintetnek, mig a haditörvényszék előtt vétlenségüket be nem bizonyitják, hozzáfüzi: „A fentebbi határozatot inditványozó Madarász László, Kossuth Lajos rendőrfőnöke ’s a honvédelmi bizottmány tagja volt, ’s ő az, ki ama boldogtalan Zicsy Ödön grófnak Görgey forradalmi vezér által elkobzott ’s zár alá vett ingóságait, nagyértékü drágaságait kezelte ’s az ékszerek nagy részét ellopta ’s most mint cégéres tolvaj, gazember Amerikába menekült.“

A német kéziratnak a szereplői nagyrészt ismeretlen, már teljesen elfelejtett nevü emberek, akikről semmiféle különös dolgot nem jegyzett fel a történelem. Maga Eszék várának az átadása is csak epizód a szabadságharc történetében Az érdekessége a forradalmi miliőnek megrajzolásában és az apró emberi momentumoknak a feljegyzésében rejlik, amelyek sokat érthetővé tesznek, különösen oly emberek előtt, akik végigélték az 1918. évi összeomlás utáni zavaros időket.

A forradalom kitörésekor Eszék várának Jovich báró vezérőrnagy volt a parancsnoka. A várban állomásozott egy vegyes gyalogdandár Schwarzenau tábornok parancsnoksága alatt. A helyőrséghez még tüzérségi és müszaki csapatok tartoztak, közvetlenül a várparancsnoknak alárendelve. Élelmiszerekkel, lőszerrel a vár hónapokig el volt látva, a kasszában még pénz is volt a tisztek fizetésére és legénység zsoldjára; anyagi szempontból igy nehézségektől nem kellett tartani. -181-

A vezető állásban levő tisztek szempontjából a legnagyobb veszedelem volt, hogy a bécsi hadügyminisztérium teljes bizonytalanságban hagyta őket. A délvidék fellángolt. A Bácskában és Bánságban folyt a harc a magyarok és szerbek között, mindkét oldalról olyan tisztek vezetése alatt, akik ugyanannak az uralkodónak esküdtek föl. Szeptemberben Jelacsics megindult Pest ellen, de az eszéki helyőrség még mindig nem kapott instrukciókat. Ugy látszik, Bécs nem tudta de Jovich báró még kevésbbé tudhatta, hogy az események hol fognak végződni. Zavarában azt a megoldást választotta, hogy a beállott hadiállapotban Eszék várát semlegesnek jelentette ki. A várba nem eresztette be Sassy őrnagy parancsnoksága alatt álló 9-ik honvéd zászlóaljat, sem a Csorich őrnagy által vezetett szerb határőröket. Beállott az a furcsa helyzet, hogy egy uralkodónak felesküdött csapatok fegyverrel állottak egymással szemben és ugyanakkor ugyanannak az uralkodónak egy helyőrsége a kitört harcban érdektelennek jelentette ki magát.

Ez a kómikus állapot természetesen nem tarthatott sokáig. Jelacsics hires Flankenbewegungja után, október 8-án megérkezett a honvédelmi bizottmány parancsa, hogy a várban tüzzék ki a magyar zászlót és a tisztek irásos nyilatkozatban kötelezzék magukat a magyar kormány iránti engedelmességre. Máskülönben hazaárulóknak minősitik őket.

E „borzalmas parancs“ vétele után, – mint a kézirat mondja, – Jovich báró a főőrségre felvonatta a magyar zászlót, de biztonságból a vártemplom tornyára a sárga-fekete lobogót, a városház balkonjára pedig a horvát lobogót is kitüzette. Utána nyomban beteget jelentett, a másik tábornok, Schwarzenau pedig se szó, se beszéd, egyszerüen -182- otthagyta a gondjaira bizott csapatokat és Horvátországon át Ausztriának vette az utját.

Október 22-én Batthyány Kázmér gróf, mint a magyar kormány által kinevezett kormánybiztos jelent meg a várban. Magával hozta a 41-ik honvéd zászlóaljat öt ágyuval. A vár helyőrsége 4500 ember volt 630 ágyuval, kétségtelenül elegendő ahhoz, hogy Batthyányt maroknyi csapatával együtt összeroppantsa. De nem ez történt. Az események teljesen a forradalmi idők logikája szerint játszódtak le.

„Batthyány gróf a várba való bevonulása alkalmával mindenekelőtt a rendes csapatok részéről akarta biztositani magát, tehát felszólitotta a tiszteket, hogy amennyiben állásukban meg akarnak maradni, reverzálist állitsanak ki, melyben kötelezik magukat, hogy hüséggel szolgálják a magyar kormányt. A tisztek, miután megfontolták, hogy igazi kötelességüket ugy teljesitik legjobban, ha legénységüknél maradnak s miután belátták, hogy a reverzális adása nélkül nem maradhatnak csapataiknál, hanem azokhoz vagy honvédtiszteket osztanak be, vagy a honvédség között osztatnak fel, elhatározták, hogy eleget tesznek a felszólitásnak s kiállitották a kivánt reverzálist.“ Egymás számára azonban a tisztek egy része nyilatkozatokat állitott ki, hogy ez a reverzális a legfelső hadur iránti kötelességük teljesitését nem érinti. Igy minden eshetőségre biztositották magukat.

Másnap jelent meg a várban az uj katonai parancsnok, Éder tábornok. Éder elég különös körülmények után lett egy magyar kézben levő várnak forradalmi parancsnoka. A bácskai harcok idején, Kiss, Vetter és Fackh tábornokok azzal vádolták meg, hogy kétszinü játékot üz és összejátszik az ellenséggel. Rövid uton vizsgálatot rendeltek -183- el ellene s a vizsgálatba bevonták Hatzel és Bernáth kormánybiztosokat és a nagybecskereki polgármestert is. A vizsgálatot Óbecsén kellett volna lefolytatni, de mire rákerült volna a sor, a szerbek és császáriak megtámadták a Ferenc-csatorna torkolatát. Éder felkerült Pestre, onnét pedig a honvédelmi bizottmány kinevezésével Eszékre. A honvédelmi bizottmány szükében volt a tábornokoknak s talán ugy okoskodott, hogy a kormánybiztos és a mellé rendelt Földváry Lajos ezredes ellenőrzése mellett Éderben megbizhatik.

Bizonyos, hogy a tábornok a többi tisztekkel együtt külsőleg a magyar ügy hivének mutatta magát, befelé azonban folytatta kétszinü játékát. Mikor a helyőrséget feleskették a magyar zászlóra, kimódolta, hogy a vártüzérek, akikre szükség lehet, az eskütételnél ne jelenjenek meg. Mikor a Trebersburg báró vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló császáriak délről kezdték a várat körülzárni, megakadályozta a vár előtti házak lebontását, fák kivágását és az utcák kövezetének felszedését. Az ellenség a vár közvetlen közelébe férközött, de a védelemre semmi sem történt. A kapuk nyitva maradtak, ostromlók és ostromlottak érintkeztek egymással, megállapodásokat kötöttek a posta továbbitására. Éder tábornok pedig megmagyarázta Batthyánynak, hogy hadviselő felek között, kiknek tisztjei kölcsönösen ismerik egymást, ez igy szokás. Az olasz condottierik háboruira emlékeztető hadviselés volt ez, ahol nagy „csatákban“ csak az sebesült meg, aki véletlenül – leesett a lóról.

Glavásch őrnagy térparancsnok volt Eszék várában. Szintén a forradalmi kormány nevezte ki december vége felé. Az ő pályafutása furcsább volt még az Éderénél is. Határőrvidéki tiszt volt, abból a fajtából, amely alulról kezdi -184- a pályafutását és évtizedek alatt, miután végighányódott a birodalom legkülönbözőbb helyőrségeiben, eljut az őrnagyságig. Glavásch katonai pályafutását 1809-ben kezdte meg a napoleoni háborukban és 1842-ben mint őrnagy kordonparancsnok volt Gradiskában. Mint ilyen egy kis határsértést követett el és három bosnyák rablót minden tárgyalás nélkül felakasztatott. Máskor, a félvad délszláv viszonyok között nem sokat törődtek az ilyen esetekkel, de akkortájt Ausztriának érdeke volt, hogy jóban legyen a portával és a tettest rövid uton megfosztották a rangjától.

Glavásch ettől fogva állandóan kegyelmi kérvényekkel bombázta a hadügyminisztériumot, főhaditanácsot és császárt, de eredménytelenül. Utolsó kérvényét már a kavargó 48-as viszonyok közepette intézte a császárhoz. Hogy a kedvező elintézést kisürgesse, maga is utána ment a kérvényének Bécsbe. A császárt nem találta, mert az udvar Innsbruckba menekült. Elment oda is, ahol épen Jelacsics volt a nap hőse. A kérvényét ott sem találta. Időközben leküldték elintézésre a magyar hadügyminisztériumhoz Pestre. Glavásch megint visszafordult és pont a forradalom kitörésekor érkezett meg Bécsbe. Ott egy kis pechje támadt, a diákok megfogták, behurcolták az aulába és a Jelacsiccsal való összejátszás gyanuja miatt elpáholták. Sikerült megszöknie és kalandos utazás után elkerült Pestre, ahol már valamikor régen, hadnagy korában szolgált. Pesten örömmel fogadtak minden jelentkezőt és akárcsak Éder, Glavásch is néhány nap mulva a honvédelmi bizottmány kinevezésével a zsebében utazhatott Eszékre.

Hogy mi volt ennek az embernek a lelkében, aki saját irása szerint Pesten szentül fogadkozott, hogy hive lesz a magyar kormánynak, tudni nem lehet. A kézirat, amely csak -185- tőle származhatik, azt mondja, hogy már azzal a szándékkal ment le Eszékre, hogy a várat átjátssza a császáriak kezére. Megbizhatóságának és császárhüségének ez volna a legszebb bizonyitéka. A valószinüség nem erre mutat. Zavaros időkben az emberek nagyon különös görbéket irnak le. Mikor ő Pesre került, alkalmasint haraggal volt eltelve mellőzése és kérvényeinek elutasitása miatt. A honvédelmi bizottmány nem ok nélkül hihette, hogy ez a szerezsán ivadék, aki saját bőrén érezte Bécs hálátlanságát, hüséges hive lesz. Közben azonban fordultak a dolgok. Január elsején Kossuth a kormánnyal Debrecenbe menekült és a magyar ügy elveszettnek látszott. Glavásch, aki addig teljesen a kormány emberének mutatta magát és meg tudta nyerni a becsületes, de hihetetlenül naiv Batthyány gróf bizalmát, kezdett a szél változásához képest köpönyeget forgatni. Az ostromnak a módja mellett, amely Eszék körül folyt, összeköttetést tudott találni az ellenséggel. Ugy okoskodott, hogy bölcsebb, ha a vár elárulásával Bécsben szerez magának érdemeket, mintha az elmenekült magyar kormány szekeréhez kötné a sorsát. Akár a reaktiválását, akár nyugdijjogosultságának az elismerését igy tudja legkönnyebben elérni.

Glaváschnak nem volt nehéz társakat találni, akik ugyanugy gondolkoztak, mint ő. Első volt közöttük a mindig fekete-sárga Éder tábornok, utána Neubauer őrnagy térparancsnok és aki nagyon fontos volt az ő szempontjukból, Rácz honvédőrnagy, akiben a „magyarok“ is teljesen megbiztak. Természetesen csak a legnagyobb óvatossággal járhattak el. Bent a várban meg kellett tartani a védekezés szinezetét, nehogy a honvédtisztek gyanut fogjanak, kifelé viszont értésére kellett adni az „ellenségnek“, hogy a várat -186- a kezére akarják játszani. Ha ugyanis Trebersburg báró csapatai harc árán foglalják el a várat, elvész az érdem és nincs kilátás jutalomra.

Glavásch összeállitotta a gyanus tisztek listáját és azokat Éder tábornok január folyamán különböző megbizatások, felderitések cimén eltávolitotta a várból. A várparancsnokság pedig gondoskodott róla, hogy az alsó- és felsővárost, melyeket sáncöv választott el a vártól, megbizható csapatok védjék. Tényleg, mikor Trebersburg báró január 29-én a külvárosokat megtámadta, a védőcsapatok küzdelem nélkül visszavonultak. Rácz őrnagy, aki az alsóvárost védte, azt adta elő, hogy a lakosok hátulról tüzeltek az embereire és lehetetlen volt a helyén kitartani.

Az egész történetben csak az a sajátságos, hogy a feltétlenül becsületes Batthyány grófnak mindezek a dolgok nem tüntek fel, sőt elhitte, hogy a vár teljes biztonságban van és mint Baranya és Bács megyék kormánybiztosa rávetette magát, hogy megyéinek meglátogatására a várat elhagyja. A gróf február 4-én utazott el és távollétében az összes hatalmat Éder tábornokra ruházta. Többé már vissza nem térhetett, mert néhány nap mulva Nugent táborszernagy csapatai Eszéket a Dráva másik oldalán, észak felől is körülzárták.

Ettől fogva gyorsan fejlődtek a dolgok. Egy Kuba nevü százados hadbiró meg akarta látogatni a felsővárosban lakó szüleit. A tábornok „átkelési igazolványt“ adott neki, azzal a föltétellel, hogy felkeresi Nugent és Trebersburg tábornokokat. Közölje velük, hogy ő és még többen fel akarják adni a várat, vissza akarnak térni a császár hüségére, de ehhez formális felszólitásra van szükségük. A felszólitás meg is érkezett február 9-én s ettől fogva a várban több -187- napon át zajos haditanácsok követték egymást. A fiatal Perczel Pál kapitány, Perczel Mór tábornoknak az öccse, Szigetvár példáját emlegette és követelte, hogy Zrinyi Miklós példájára mindnyájan hősi halált haljanak. A fiatalabb tisztek egy része vele tartott. A többség tanácstalanságában nem tudta, mitévő legyen. A honvédelmi bizottmánnyal való kapcsolat megszünt, nem érezték az erkölcsi nyomást, amely kitartásra késztette volna őket. A falakon kivül pedig az ellenség, melynek tisztjeivel egy kadétiskolába jártak, velük együtt szolgáltak, mulattak és töltötték ifju éveiket. Talán egyedülálló eset a várostromok történetében, hogy ostromlók és ostromlottak, mikor összeülnek a tárgyaló asztalhoz, testvér megszólitással üdvözlik egymást. Ez a szokás a határőrvidéki ezredekből terjedt el a régi osztrák hadseregben. Még Földváry ezredes is, aki eleinte szintén a végsőkig való ellenállást hangoztatta, megingott és megelégedett annak kikötésével, hogy a vár feladása „tisztességes“ feltételek mellett történjék. A tisztesség ügyét Glavásch és Rácz, akik február 11-én az átadás feltételeit letárgyalták, azzal a szójátékkal intézték el, hogy az őrség nem lerakja a fegyvert, hanem visszaadja jogos tulajdonosának, az uralkodónak. Ez ismét megnyugtatott néhány embert, aki a katonai becsületét féltette a fegyverlerakástól.

A február 11-iki tárgyalásnak egyik fontos pontja volt, hogy Trebersburg tábornok a császár nevében Glaváschnak rangja visszaadását és évi 800 frt nyugdijat helyezett kilátásba. Állitólag önként; aki akarja, el is hiheti. A második megállapodás volt, hogy a várat a császáriak 13-án szállják meg és a formaszerinti átadás 14-én történik. Nehogy esetleg a honvédek valami programellenes zenebonát csináljanak, 13-án az őrségre régi császári csapatokat kell vezényelni, -188- megbizható tisztek parancsnoksága alatt, az ágyuk mellé pedig óvatosságból olyan embereket, akik kezelésükhöz nem értenek.

Az óvatosságra nem volt szükség. Eszék egy lövés, egy kardcsapás nélkül került 6000 főnyi helyőrségével, 630 ágyujával, hónapokra elégséges lőszerével és élelmiszerkészletével a császáriak kezébe. Még az átadás se ment valami szomoruan. A várkapu előtt teljes diszben vonult fel az őrség, összerakta fegyvereit és kibékült az ellenséggel, akivel még lövést sem váltott. Minden csapattest nevében két tiszt aláirta az átadásról szóló protokollumot és az eszéki vár operettszerüen szomoru epizódja a szabadságharc történetében véget ért. A védőseregből senkinek sem lett bántódása; igaz, ok se nagyon volt rá. Mindenki visszatérhetett otthonába, a volt császári katonák ujra beléphettek régi ezredükbe. Még a tisztek is visszatérhettek a császár hüségére, de előzőlüg a Bécsujhelyen müködő igazoló-bizottság vizsgálatának kellett magukat alávetniök.

A „bizonyitványok“ kiállitása már előbb megkezdődött. Legelőször Éder tábornok, ezuttal már cs. kir. minőségben, levelet intézett Trebersburg báró vezérőrnagyhoz, melyben felsorolta azokat, akik a vár átadása körül különös nagy érdemeket szereztek. Ezek: Glavásch őrnagy, Rácz honvédőrnagy és segédtisztje, Kovaljanin főhadnagy, Neubauer tüzérőrnagy, Ergotich kapitány, Hasper Károly kapitány, Piringer alezredes és még többen. Utána szintén Éder tábornok külön bizonyitványt állitott ki Glavásch részére, hogy milyen „becsületesen“ igyekezett szolgálni az uralkodó érdekeit. Ezt a vár feladásában részes többi tisztek, közöttük Földváry ezredes is, aláirták. Egy harmadik bizonyitványban -189- ismét Éder tábornok házi használatra elmondja az árulás történetét, hogy Glavásch miként hizelegte be magát Batthyány bizalmába, hogy távolitotta el a várból a veszedelmes tiszteket, a magyarón Zsiday szerémmegyei alispánt és magát Batthyány grófot és miként érlelte meg az átadást. Ennek alapján Trebersburg tábornok kiállitja a negyedik bizonyitványt Glavásch számára Nugent táborszernagyhoz és Windischgrätz herceghez. Ennyi szép bizonyitvány birtokában ez a kétes individuum kilép a történelemből.

Debrecenbe, mint ismeretes, február 25-én érkezett meg Eszék átadásának a hire. Másnap a csonka parlamentben nagy vihar volt miatta. Mészáros hadügyminiszter adta elő az esetet, de nem tudott magyarázattal szolgálni. Hangoztatta, hogy Édert becsületes embernek ismerte, amellett az oldalán volt ellenőrködni Földváry és Rácz is.

A hadügyminiszter után Madarász László pattant fel és fulmináns beszéd kiséretében határozati javaslatot terjesztett elő, hogy a vár feladásánál jelenvolt tisztek mind becsteleneknek tekintendők, mig vétlenségüket nem bizonyitják.

A határozatot természetesen sohasem hajtották végre. A rohanó események sodrában Eszékről hamar megfeledkeztek. Haditörvényszék elé az ügy nem került, az érdekeltek pedig érthető módon nem nagyon feszegették kevéssé dicsőségteljes szereplésüket. A szabadságharc történetéről szóló könyvek sejtik, vagy sejtetik ugyan, hogy a várat „lanyhán védelmezték“, vagy esetleg árulás történt, de nem ismerik a részleteket. Ezekről a most ismertetett önigazolóirat és mellékletei nyujtanak hiteles felvilágositást.

AZ ÖREG FERENC JÓZSEF.

Alig néhány esztendeje, hogy történelmi mértékkel mérve is szokatlanul hosszu pályafutás és szinte példátlanul hosszu uralkodás után kidőlt az élők sorából. Alig néhány esztendő telt el a ködös és komor novemberi alkonyat óta, mikor a schönbrunni kastélyból szárnyrakelt a hir, hogy Ferenc József megtért az őseihez. A világháboru zajlásának közepette, miközben az ágyuk dörögtek az összes harctereken, hagyta el örökre trónját, melyen meg voltunk szokva őt változatlanul látni évtizedeken keresztül. Arasznyi idő telt el a halála óta és mégis ugy tetszik, mintha históriai messzeségbe távolodott volna tőlünk. Talán az azóta egymásra tornyosuló sorsdöntő jellegü események hosszabbitják meg látszólag az eltelt rövid néhány esztendőt és jelentetik meg közgyülési termek képeiről, történelmi munkák és képeslapok illusztrációiból, emlékérmekről és a papirjegyek áradatában eltünt pénzekről jól ismert vonásait egy már régesrég eltünt és az emlékezések ködéből felmerülő árnyék formájában. Talán annak a körülménynek is kell ezt tulajdonitanunk, hogy egyénileg nem a mi korunkhoz, hanem sokkal inkább ahhoz a nemzedékhez tartozott, -191- amely a negyvenes években haladásról és polgári szabadságról álmodozott, a következő évtizedekben pedig átélte Európa átalakulását s a patriarchális kisvárosok és a postakocsik helyett a zajgó nagyvárosokat és a vasutak hálózatát hagyta ránk örökségül.

Uralkodásának utolsó esztendeiben Ferenc József az öreg ember volt Európa legősibb trónjainak egyikén. Uralkodása első korszakának eseményei már régesrég a mult ködében merültek el, mikor ő még mindig a helyén állott, hadparancsokat bocsájtott ki, minisztertanácsokon elnökölt, államainak főméltóságait kihallgatásokon fogadta és uralkodói kötelezettségeit mintaszerü pontossággal teljesitette. Ő volt az öreg ember, akinek megitéléséhez a mindennapos mérték hiányzott. Személyét majd hét évtizednek az eseményei zugták körül; látta uralkodóknak a trónralépését, megöregedését és elhalálozását s látta ismét utódaiknak eltünését. Első tanácsadóinak és ellenségeinek fiai lettek a miniszterei és voltak méltóságok az udvarában, kiknek nagyatyái ugyanazt az állást töltötték be az ő szolgálatában a viaszgyertyák és előltöltő fegyverek idején. Nem csoda, ha csaknem elveszitette a kortárs jellegét s ő ezekkel, ezek pedig vele idegenül állottak szemben. Ez volt a viszonya a hozzá közelállókhoz; alattvalóinak nagy tömege számára pedig jóformán nem volt egyéb fátyolos képnél. A most élő nemzedék ugyszólván csak a távolból ismerte őt és a legendaszerüséggel övezte körül. Friedjung Macharnak egy hasonlatát alkalmazza rá a történelmen átvonuló árnyékról, melynél nem lehet látni, aki vetiti.

Életének külső eseményei és uralkodásának históriai adatai már számtalan munkában meg vannak irva és ismereteseknek tételezhetők fel. Sokkal ritkábban kisérelték meg -192- Ferenc József egyéniségének a megrajzolását. A semmitmondó udvari diszmunkák, melyek akárcsak a hermelin, csak cifraságszámba mehetnek s a szenzációhajhászó és regényes „leleplezések“, melyek az összeomlás óta gombamódra burjánzottak fel, bátran figyelmen kivül hagyhatók. Hogy reá vonatkozó személyes és emberi feljegyzéseiket közzétegyék, abban a hozzá közelállókat meggátolta a hallgatás kötelezettsége. Csak halála óta kisérelték meg egyesek, hogy róla a valóságnak megfelelő képet rajzoljanak, helyesebben, hogy személyiségének ismeretlen vonásait felfedjék.

Ezekből a halála után megjelent feljegyzésekből, amelyek természetesen nagy óvatossággal kezelendők, mert szerzőik többé-kevésbbé a saját szerepüket igyekszenek igazolni, vagy az események irányitásában való részesedésüket akarják kedvező világitásba helyezni, egy olyan uralkodónak a képe domborodik ki, aki a trónokon ülő többi kartársaival alig hasonlitható össze. Ferenc József az uralkodónak egy többé vissza nem térő tipusát képviselte. Mint Ausztria császára és Magyarország apostoli királya s egy ősrégi családnak az elismert feje, olyan mértékben volt eltelve kimagasló állásának a tudatától, hogy az összes személyi momentumoknak nála háttérbe kellett szorulniok. Lénye ugyszólván beleolvadt az uralkodói hivatásba. Egészen más volt, mint többé-kevésbbé a modernség fuvallatától érintett kollégái. Az idősebb Vilmos császár tulságosan katona volt a szónak porosz értelmében. II. Vilmos nagyon is modern. Edvárd, vagy Lipót, a belgák királya, tőzsdei jegyzéssel a kezükben uralkodtak. Alfonz spanyol király, aki szerkesztőségekbe látogat el és ujságirókkal baráti alapon érintkezik, az uralkodónak ismét egy egészen uj tipusát képviseli. Egy sem volt közülök olyan kizárólagosan -193- császár, vagy király, mint Ferenc József. Nála nem mentek frázis-számba az olyan kifejezések, mint „házam“, „népeim“, „országaim“, vagy „hadseregem“. Ő tényleg tulajdonosnak érezte magát, akit a többiek szolgálni tartoznak, – a többiek, akiket csak szolgálatuk rendfokozata, de nem minemüsége különböztet meg egymástól. Az uralkodóhoz való viszony szempontjából nincsenek állampolgárok, csak alattvalók. E meggyőződésében Ferenc József volt az Isten kegyelméből való uralkodás utolsó megszemélyesitője, ő volt az utolsó a cézárok sorában.

Különösen az öreg Ferenc Józsefet kell ebből a szempontból megitélni. Természeténél fogva is zárkózott jellem volt s ezt a zárkózottságot még fokozta, hogy a tartózkodó magatartásból, melyet az uralkodói méltóságból kifolyólag saját személyét illetőleg kötelességgé avatott, ugyszólván sohasem lépett elő. Nyilvánosság előtt nagyon ritkán beszélt s amit mondott, annak szinte sohasem volt személyes jellege. Ha bármilyen aktusnál beszélnie kellett, adott pillanatban előlépett a szolgálattevő adjutáns és átnyujtotta a papirlapot, melyen nagy, olvasható betükkel volt leirva az uralkodó mondanivalója. Amiket cerclek és kihallgatások alkalmával az előtte feszes tartásban álló alattvalóktól kérdezni szokott, évtizedek óta ugyanabban a megszokott keretben mozogtak. II. Vilmos császárhoz hasonló rögtönzései, impulziv megnyilatkozásai Ferenc Józsefnek sohasem voltak. Politikailag ennek a tartózkodásnak lehettek előnyei, de valami hidegség vette körül az öreg uralkodó személyét. Nagyon jellemző, amit egy megfigyelője állapitott meg róla. Életben minden ember más, mint az arcképein. Ferenc József az életben is azt a benyomást keltette, mint az érmek babérkoszorus mellképei. -194-

Ferenc Józsefnek ezért nincsenek mondásai. A történelem margójára számtalan anekdotát és vidám történetkét jegyeztek fel koronás főkről; ismerünk uralkodóktól és más magas állásu személyiségektől származó, vagy legalább nekik tulajdonitott szálló igéket. Ferenc Józsefnek ellenben se anekdotái, se szálló igéi nincsenek és a kevés mondás, amit neki tulajdonitanak, nem autentikus. Nálunk legismertebb mondásáról, „Szeged szebb lesz, mint volt“, például egész biztosan tudjuk, hogy nem tőle származik, A király ezt sohasem mondta, hanem az ujságirók adták a szájába. „Szellemes“ megjegyzéseket tőle nem nagyon hallottak a zsurnalisztikának nevezett napi történelem krónikásai, viszont formailag soha sem adott okot a megbotránkozásra. Az a vonás hiányzott nála leginkább, amely az uralkodók személyét a többi halandók számára is reálissá, megfoghatóvá, egyénivé és emberivé teszi.

Uralkodásában és családi életében inkább szerencsétlen volt, mint szerencsés. Alatta veszett el végérvényesen a Habsburgok németországi hegemoniája és elvesztek az olasz tartományok, melyekért gyenge kárpótlás volt Bosznia és Hercegovina. Befelé a korlátlan uralkodói hatalmat meg kellett osztania az előretörő demokráciával, kifelé pedig meg kellett érnie, hogy a Habsburgok birodalma második sorba került a rangban ifjabb, de gyorsabban fejlődő világhatalmakkal szemben. Családi életében a legborzasztóbb sorscsapások szinte sorozatosan követték egymást. Miksa császár, Orth János, Rudolf trónörökös, Ottó főherceg, Erzsébet és a többiek. Hogy miként hatottak ezek a csapások reá, a külső világ sohasem tudta meg; csak azt látta, hogy nem görnyedt össze alattuk és nem engedte magát megszokott napi munkájától eltántorittatni. Belső életéről -195- jóformán semmi sem szivárgott ki a nyilvánosságra s ez személyét a titokzatosság ködével vette körül, mely átterjedt környezetére és a vele kapcsolatos eseményekre is. Rudolf trónörökös halálának körülményeit még ma sem ismerjük például hiteles formában. Az uralkodó hallgatást akart és akaratát rá tudta kényszeriteni mindazokra, akik az esemény részleteit ismerték. Csak igy tudta a népmese szájára venni a hirtelen elpusztult trónörökös alakját s igy képződhettek legendák a mindent megiró napilapok korában egy trónnak a várományosa körül. Épen ilyen keveset tudott a külvilág alapjában véve arról a viszonyról, amely Ferenc József és a bécsi Hofburgtheater egy szinésznője között fennállott, noha az utóbbinak a nevét mindenki ismerte, tudták, hogy palotája van a bécsi ringen és villája Ischlben. Olyan történetek, amelyek a somolygós szájra-szájra adásnak anyagot szolgáltathattak volna, Ferenc Józsefről sohasem kerültek forgalomba.

Amennyire a környezetéhez tartozó személyiségek többé-kevésbé szinezett elbeszéléseiből meg lehet állapitani, uralkodásának utolsó éveiben senkivel sem volt igazán bizalmas viszonyban. Családjának tagjai közül Albrecht főherceg állott legközelebb hozzá, de a custozzai győzőnek halála óta elszigetelten állt rokonai között is. A dinasztikus és nemesi előjogokat illetőleg a legmerevebb felfogásnak hódolt. A dinasztia tagjait a legmagasabb piedesztálra helyezte, de még velük szemben is mindig uralkodó maradt. A dinasztikus és az Isten kegyelméből való elvet illetőleg semmi sem jellemzőbb a felfogására, mint egy megjegyzése Milán szerb király halála alkalmából, akit egy udvari méltóság exkirálynak nevezett A király nála szokatlan hevességgel utasitotta rendre az illetőt: -196-

Az állami főméltóságokban, hacsak a piramisszerüen rétegeződött emberiség legmagasabb osztályát alkotó arisztokráciához nem tartoztak, mindig csak az általuk betöltött hivatali állást látta és velük bizalmasabb viszonyt teremteni nem törekedett. Az embereket sohasem egyéniségük, hanem a vele szemben fennálló szolgálati viszonyuk szerint értékelte és a személyi szolgálati viszonyból eredő rangokat magasabbra becsülte az állami szolgálatnál. Kifejezésre jutott ez különösen a kitüntetések osztogatásánál, melyeknél az udvari főlakájok és vadászmesterek a hosszu idő óta szolgáló érdemes polgári köztisztviselőket megelőzték. Katonáknál bizonyos számu szolgálati évnek betöltése után kijárt a szokványos kitüntetés. Rendszer volt nála, hogy az elismerésnek ilyen fajtáival sohasem fukarkodott, viszont természetesnek tartotta, hogy mindenki az igazi köszönetre való igény nélkül szolgálja őt, sőt ha kell, kötelességszerüen áldozza fel magát. Igen jellemző e tekintetben Benedek táborszernagynak az esete, akitől egyenesen megkövetelte, hogy akarata ellenére vállalja el ez északi hadsereg főparancsnokságát. Mikor vereséget szenvedett, könyörtelenül elejtette őt. Először hallgatást követelt tőle a vereség okairól s mikor biztos volt a hallgatás felől, megjelent a Wiener Zeitung hires közleménye, hogy Benedek tönkretette katonai hirnevét az utókor előtt és a legfelső hadur megvonta tőle bizalmát. Polgári mérték szerint ezt az eljárást megitélni nem lehet; esetleg még az sem találó, hogy porosz történetirók machiavellizmusnak nevezték. Egyszerüen abból a felfogásból fakad, hogy bárki is tartozik magát feláldozni, ha a császár és a dinasztia érdeke ugy kivánja.

Emberileg közeli viszonyban az öreg uralkodó, talán a -197- környezetéhez tartozó néhány öreg urat kivéve, ugyszólván senkivel sem állott. Miniszterei között volt akárhány, aki nem ismerte őt jobban, mint az átlagos ujságolvasók. A kimért kihallgatások, amelyeken a miniszterek csak referáltak, kérdésekre feleltek és az uralkodó fejbólintására távoztak, alig nyujtottak alkalmat a megismerésére. Hogy Ferenc József személyéről oly kevés hir jutott nyilvánosságra, annak részben az is volt oka, hogy azoknak, akik vele érintkeztek, sem volt róla sok elmondani valójuk. Személyét kimértség és hidegség vette körül. Az udvari körök számára valósággal esemény volt, mikor az 1905. évi galiciai hadgyakorlatok befejeztével a vezérkari főnököt „régi barátom, Beck táborszernagy“ kifejezéssel illette. Ilyen meleg szavakat másokkal szemben sohasem használt. Emberi szempontból azonban ez a távolság és tartózkodó magatartás nagyon jól megérthető. Fiatalkori barátai és tanácsadói szokatlanul hosszu uralkodásának ideje alatt mind elhaltak mellőle s az ő alakja ugyszólván a személytelenségben merült el. Mint Disraeli mondja, az öregség önmagában nagy erő, a tekintélynek és presztizsnek egyik legerősebb forrása Ez az öregség volt Ferenc József megkülönböztetett tiszteletének a titka, egyuttal azonban uralkodásának a gyengéje.

Ferenc József egyéniségének személytelensége és tartózkodó magatartása, még legközelebbi környezetével szemben is, teszi különösen nehézzé lelki életének és belső fejlődésének a megrajzolását. Mégis cselekvései, élettörténetének külső körülményei alapján meglehetős valószinüséggel lehet azt állitani, hogy hosszu uralkodásának változatokban gazdag évtizedei nyomtalanul nem vonultak el fölötte és erős eltolódásokat idéztek elő nemcsak politikájában, -198- a kormányzat kezelésében, hanem a dolgokról alkotott személyes felfogásában is. Bizonyos, hogy merev, abszolutisztikus uralkodónak nevelődött és ifju korában valószinülng háza németországi missziójának tudatától volt eltelve. E korszakban főleg anyjának, a becsvágyó Zsófia főhercegnőnek, Schwarzenberg hercegnek és Rauscher biborosnak a befolyása alatt állott. Az 1866. esztendei szerencsétlen háboru Ausztriát nemcsak német- és olaszországi hatalmi poziciójából szoritotta ki hanem végleg megbuktatta a mereven abszolut és centralisztikus rendszert is. 1866 után Bécsben nem adták ugyan föl a reményt, hogy a Habsburgok hatalmi köre a déli német államok segitségével ismét kiterjeszthető lesz Németországra, de a porosz fegyverek sikerei a francia harcmezőkön megpecsételték a befejezett tényeket és a már féfikora delén álló Ferenc Józsefet uj utakra kényszeritették. Abszolut uralkodóból alkotmányos fejedelem, a Hohenzollernek riválisából pedig a porosz vezetés alatt létrejött uj birodalomnak a szövetségese lett.

Lélektanilag az utókor ennél a kettős esetnél egy nagyon érdekes átalakulással áll szemben. Azt kétségtelennek kell tekinteni, hogy az Isten kegyelméből való elvnek szigoru felfogása és uralkodói méltóságának mindennél magasabban való értékelése mellett az alkotmányosság elveit Ferenc József meggyőződésből nem tehette magáévá. Épen ugy teljesen megbizható nyilatkozatok alapján abban sem lehet kételkedni, hogy a porosz hatalommal és a Hohenzollernekkel nem rokonszenvezett s csak azért fordult a német szövetséghez, mert nem volt más választása. Az alkotmányosságot és a német szövetséget csak a kényszeritő körülmények hatása alatt fogadta el. Mindenesetre -199- nagy önmegtagadás volt tőle, ha atyáinak örökségéről és ifjukorának ragyogó álmairól, a korlátlan császári hatalomról és a Habsburgok német hegemoniájáról visszavonhatatlanul lemondott. Mindazonáltal annyira beleélte magát az alkotmányos uralkodásnak a technikájába, hogy a bizantinizmus még a „legalkotmányosabb uralkodó“ cimével is megtisztelte. Ferenc József alkotmányosságát nem szabad azonban valamely belső meggyőződésből fakadó politikai elvnek, a népek önkormányzati joga elismerésének, hanem csakis adminisztrativ kisegitő eszköznek tekinteni. Az emberi társadalomnak az államról, a kormányzók és kormányzottak egymásról való viszonyáról alkotott felfogása az ő uralkodásának ideje alatt a legnagyobb változásokon ment át, ő azonban e felfogásnak a megváltozásától bensőleg teljesen idegen maradt. Az alkotmány megtartását, a felelős minisztériumokkal és népképviseletekkel való együttdolgozást ugyszólván egy ellentmondás vitte bele a lelki világába: az, hogy az Isten kegyelméből való uralkodónak, aki nem az alattvalóknak, hanem egy felsőbb hatalomnak és a saját méltóságának tartozik felelősséggel, nem szabad megszegni az adott szavát.

Ez volt az esete a német szövetségnél is. Ma már tudjuk, hogy Németország bekeritése idején Edvárd király fényes ajánlatokkal környékezte meg, birtokállományának garantálásával, sőt növelésének igéretével igyekezett őt az ántánt oldalára csábitani, vagy legalább is semlegességét biztositani, de Ferenc József hajthatatlan maradt. Az aláirásával szentesitett szövetséget még azokban a pillanatokban is szilárdan megtartotta, mikor egy más állásfoglalással előnyöket érhetett volna el a monarchia számára. Az utólagos bölcsesség megvilágitásában mondhatjuk azt is, hogy -200- megmenthette volna vele a monarchiát és a Habsburgok birodalmát. Az uralkodói állásról alkotott felfogásából folyt azonban, hogy cselekedeteiben nem annyira politikai és egyéb megfontolásokkal, mint inkább a méltóság elvével vezettette magát.

Uralkodása második felének látszólagos ellentmondásait ezzel az egy körülménnyel nehézség nélkül érthetővé lehet tenni. Államférfiaknak és történetiróknak nagyon sokszor feltünt az a különböző elbánás, melyet Ferenc József a magyar és osztrák ügyek intézését illetőleg tanusitott. Nem puszta feltevés, hogy a magyar alkotmányt, melyre esküt tett, az általa császári hatalmának teljességéből ajándékozott osztrák alkotmánytól eltérőleg kezelte s az utóbbinak egyoldalu értelmezésére kizárólag magát érezte feljogositottnak. Merev magatartása a katonai kérdésben viszont azzal függ össze, hogy az állami élet megnyilvánulásainak ezt a részét kizárólag a saját hatalmi körébe tartozónak tekintette s talán a hadsereg egységének fenntartásában a monarchia fennállásának egyik biztositékát látta. A magyar politikától való idegenkedése bizonyára azzal függ össze, hogy magyar részről látta a hadseregnek általa féltve őrzött egységét legjobban veszélyeztetettnek. Elég hitelesnek látszó visszaemlékezések szerint legszivesebben szabadjára hagyta volna a magyar kormányokat, hogy csináljanak idehaza, ami nekik tetszik, de hagyják meg neki a hadsereget. A veszedelmet itt látta és e veszedelemtől elfoglalva, nem tudta értékük szerint felbecsülni azokat a centrifugális erőket, melyek más népek részéről uralkodásának végső éveiben egyre nagyobb mértékben jelentkeztek. Nem lehet tagadni, hogy a hatvanas évek óta külső és belső politikájának az utjai gyakran igen erősen -201- elváltak egymástól. Német szövetség az egyik s az ausztriai szlávokra támaszkodó koaliciós minisztérium, meglehetősen messzemenő föderalisztikus gondolatokkal a másik oldalon, nehezen hozhatók elvi összhangba egymással. Következése volt ennek a hadsereg és részben a magasabb hivatalnoki kar elnemzetietlenedése s a bizonytalanság a nemzetiségi kérdés kezelésében.

Egy olyan uralkodónak, mint Ferenc József, aki alapjában véve idegen volt a modern állami gondolattól és a Habsburgok házi hatalmának eszméjétől volt eltelve, épen ugy, mint elődei, nem lehetett nemzeti uralkodó a szónak mai értelmében. A Habsburgok, ha a körülmények ugy kivánták, spanyolok lehettek Spanyolországban, németek Németországban, olaszok Olaszországban, esetleg magyarok Magyarországban, de nem olvadhattak bele egy nemzetbe sem teljesen. Épen ugy elnyomó törekvéseik sohasem kimondottan valamely nemzet ellen, hanem a nemzetnek azon tényezői ellen irányultak, amelyek a házi hatalmi törekvéseknek az utjában állottak. Harcaik mindig két igen eltérő felogásnak a konfliktusából eredtek. Nevelésénél, nyelvénél fogva Ferenc József német volt, a német nyelvet bécsi dialektussal beszélte. Érzés dolgában azonban épen annyira állott közel az osztrák németekhez, helyesebben épen annyira állott távol tőlük, mint országainak bármelyik más népétől. Ez a nemzeti, különösen az osztrák nemzetiségi kérdésben tanusitott és hiressé vált objektivitásnak a forrása. Ez az objektivitás majdnem annyira ment, hogy az osztrák németség, melynél birodalmi szimpátiákat lehetett feltételezni, gyakorta ok nélkül háttérbe szoritottnak érezte magát. Ferenc Józsefnek személyes presztizse ezáltal nem szenvedett ugyan; népszerüsége az alpesi németek körében -202- változatlan maradt, de az osztrák-német intelligencia érezhetően eltávolodott a habsburgi gondolattól és nagy morális erők, melyek más államoknak rendelkezésükre állottak, még annak a népnek körében is, melynek közepette a dinasztia leginkább élt, veszendőbe mentek a monarchia számára.

Ma már meg lehet állapitani és be is lehet vallani, hogy a magyarokat Ferenc József sohasem szerette és mindig bizalmatlan volt a magyarsággal szemben. Azok a benyomások és érzések, amelyek az ifju Ferenc Józsefben felhalmozódtak, minden változás mellett is megmaradtak az öreg Ferenc József lelkében. Uralkodása idején erről nem lehetett beszélni és irni; a bizantinizmus, a célzatos történetirás és a hivatalos helyekről irányitott ujságirás magasabb érdekből megmásitani igyekezett a mindkét részen élő igazi érzéseket. Mert az igazi szeretetnek a hiánya kölcsönös volt. Udvari emberek emlékirataiból tudunk már egyes nagyon jellemző apróságokat. Ferenc József mindig Bécset tekintette otthonának és csak látogatóba jött Budapestre. Egy ilyen látogatás alkalmával Ferenc Ferdinándnak arra a megjegyzésére, hogy idegenül érzi magát a magyarok között, Ferenc József megerősitőleg mondotta, hogy ő is. Egészen a világháboru kitöréséig az öreg uralkodó egy rendjelet viselt állandóan: azt az orosz kitüntetést, melyet Miklós cártól a magyarok ellen megvivott győri ütközet után kapott. Mindenesetre elég különös dokumentum egy uralkodó és a saját alattvalói közötti viszonyra. De hogy ez a viszony a másik oldalról sem jutott el az igazi felmelegedésig, azt igazolhatja mindenki, aki felnőtt ember eszével tud visszaemlékezni Ferenc József uralkodásának utolsó évtizedeire. A kiegyezés utáni pompázó, ünnepi hangulatot -203- kijózanodás követte s uralkodó és nemzet állandóan mint alkudozó, idegen felek állottak egymással szemben. Az utolsó évtizedekben uralkodó és népe közötti viszony lehetett néha korrekt, de igazán meleg és őszinte nem volt soha.

Ferenc József lelki élete aránylag szük keretek között mozgott, anélkül, hogy e megállapitásnak bárminemü bántó mellékizt lehetne tulajdonitani. Helyes kifejezéssel élve, érdeklődésének a köre volt csekély. Nevelése korán befejeződött; tizennyolc esztendős korában került a trónra s ettől az időtől fogva kizárólag csak uralkodott. Hogy a tudományok iránt érdeklődjék, ahhoz nem volt ideje s hogy a müvészetek iránt fölmelegedjék, ahhoz nem volt érzéke. A tudomány és müvészet pártolása nála nem valamely belső szükségből fakadt mint a bajor Wittelsbachoknál, hanem az uralkodói hivatás teljesitéséhez tartozott. A müvészileg széphez való viszonya körülbelül az volt, mint a józan, átlagos polgáremberé; mentes minden extravaganciától és lelkesedéstől. Bécsnek talán ő volt az ujjáépitője, sőt talán ő volt a legnagyobb épittető az összes Habsburgok között. Hosszu uralkodása alatt bőven telt rá ideje. Az ujjáépült Bécsre az ő egyénisége is bizonyára rányomta a bélyegét. Ha azonban évek multával müvészi szempontból méltatni fogják Ferenc József korát, mint ahogy már megtörtént a victoriánus korszak méltatása Angliában, bizonyára meg fogják állapitani róla, hogy abban, amit ez idő alatt épületekben, szobormüvekben alkottak, lehet sok pompázó alkotás, de majd valamennyi hideg. A régi Bécs müvészetének melegsége és intimitása hiányzik belőlük.

Tudományos intézetek megnyitását, muzeumok alapitását, képtárlatok meglátogatását az öreg uralkodó épen olyan reprezentativ kötelességnek fogta fel, mint a trónbeszédek -204- felolvasását, idegen uralkodók és követeik fogadását és katonai parádékat. Képtárlatokon előre megjelölték a képeket, melyeket az uralkodó valamelyik császári gyüjtemény számára meg fog vásárolni. A bécsi Künstlerhaus egyik tárlatának a megnyitásáról maradt fenn egy nagyon jellemző kérdése. Az egyik kijelölt képnél, amely tulságosan modern volt számára, megkérdezte:

Erzsébet királynénak csapongó, müvészi hajlandóságokkal teli, exaltált, magányra hajló természete számára, aki az életet uralkodó létére is nyárspolgári józansággal fogta fel, alapjában véve idegen volt. Természetüknek ez a különbözősége, a belső megértésnek a hiánya volt az egyik forrása annak az eltávolodásnak, amelyet a norvég Tschudi Klára könyvében kissé regényszerüen, de lélektanilag helyesen jellemez.

Ilyen volt Ferenc József vallásossága is. Ferdinánd és Miksa korától kezdve, akiket némi protestáns rokonszenvvel gyanusitottak, századokon át a spanyol és osztrák Habsburgok voltak Európának a legkatolikusabb uralkodói. Katolikus voltában Ferenc József, a fanatikusan katolikus Zsófia főhercegnőnek fia és Rauscher bécsi hercegérseknek a tanitványa, hü utóda volt őseinek. A katolikus egyházzal egybeforrottnak érezte házát, országát és hadseregét. A katolikus egyház nagy ünnepei nála állami aktus számba mentek és a nagycsütörtöki lábmosást uralkodói kötelességei közé sorozta. Külpolitikájában a pápa világi hatalmának principiumán állott és köztudomásulag sohasem lehetett rávenni, hogy a „szövetséges“ olasz királyt fővárosában meglátogassa. Ezért volt Viktor Emánuel egyetlen uralkodótársa, akit nem ismert. Mikor viszonoznia kellett -205- Umberto bemutatkozó látogatását, hosszu diplomáciai tárgyalások után a látogatást nem Rómában, hanem Velencében adta vissza. Hitében buzgó volt, de ez a hit távol állott minden romanticizmustól és miszticizmustól.

A katolicizmusnak ez a csaknem dinasztikus funkció gyanánt való felfogása eredményezte Ferenc Józsefnek a többi felekezetekhez való különös viszonyát. Külsőleg ez a viszony teljesen korrekt volt, a vezető állások betöltésénél nem tett különbséget felekezet és felekezet között. Még a Zsófia–Rauscher érában is volt protestáns minisztere a birodalmi német eredetü Bruck személyében. Mindig élt azonban benne bizonyos averzió a protestantizmus, mint elv ellenében, amely sokszor kétségessé tette családjának hatalmát.

Ferenc József uralkodásának idejére esik a zsidóknak nagymérvü térfoglalása a gazdasági, társadalmi és politikai életben. Mint jelenség ez a nagyarányu előrenyomulás nem kerülte el a figyelmét. A viszonya azonban hozzájuk egészen más volt, mint a protestánsokhoz. Politikai averziót nem érzett velük szemben, mert a saját és házi szempontjából nem tartotta őket veszedelmeseknek. Hozzájárult zsidó pénzemberek és nagyiparosok nemesitéséhez és bárósitásához és különböző cimek adományozásához. A zsidósággal szemben a felfogása ugyszólván a középkorban gyökeredzett, mikor a zsidót nem szerették, de babonás respektussal viseltettek iránta, mint aki Krisztust nem hiszi ugyan, de családfáját egyenes ágon a világ teremtésének legendájáig tudja visszavezetni.

A felsorolt néhány körülmény az öreg uralkodónak nemcsak jellembeli sajátosságaira utal, hanem nem kevésbbé éles világot vet lelki berendezésére is. Az alapjukban -206- konzervativ természetek közé tartozott. Bizonyos, hogy nem volt az ujitások barátja és változásoktól mindig idegenkedett. Néha ugyszólván küzdött az idő követelményei ellen, de nem lévén küzdelemre termett természet, az ellenállás leküzdése után belenyugodott a befejezett tényekbe. Ez volt esete a magyar kiegyezésnél, a német és olasz szövetségnél, az osztrák polgárminisztérium kinevezésénél, a polgári házasság szentesitésénél és más eseményeknél. Ifjukori éveinek sikertelen kisérletezései után kormányzási elv lett nála a réginek lehető megtartása. Legszivesebben nagy lelkiismeretességgel mélyedt el az aprólékos munkában, melyet élete utolsó percéig a legnagyobb buzgalommal és kötelességtudással látott el. Ismeretes, hogy napi időbeosztása mily pontosan volt megállapitva és a szolgálati üzem kerekei mily pontosan forogtak körülötte. Pontosság és a formális kötelesség teljesitése tekintetében mindig jó példával járt elől. Olyan meglepetések, melyek kétségbe szokták ejteni az udvari és katonai parádék rendezőit, nála sohasem fordultak elő. Minden alkalommal számitani lehetett rá, hogy az uralkodó másodpercnyi pontossággal jelenik meg a kitüzött időben és miniszterei biztosak lehettek az eléje terjesztett ügyek késedelem nélküli, aktaszerü elintézése felől. Pedig nála, akinek kabinetirodájában nem egy, hanem két állam komplikált igazgatásának a szálai futottak össze s aki a munkát még a részletkérdésekbe való elmélyedéssel is szaporitotta, ezek az uralkodói teendők sokkal számosabbak voltak, mint többi uralkodótársainál. A kötelességek teljesitése tekintetében kétségtelenül első szolgája volt az államnak, aki magával szemben sohasem tett engedményeket. A megállapitott rend pontos betartása volt életének legfőbb elve és ettől még a legnagyobb csapások idején -207- sem tért el. Valószinütlenül hangzik ugyan, de ezekből a tulajdonságokból következő valóság, hogy egy nappal fiának és örökösének halála után az iróasztalánál ült és a bécsi egyetem több hallgatójának, közöttük Hussarek későbbi osztrák miniszterelnöknek sub auspiciis imperatoris kitüntető okmányát irta alá. Semmiesetre sem volt a tuláradó és tüntetőleg mutogatott érzéseknek az embere; az ilyen esetek azonban teljes érzésnélküliségének a hirét keltették.

Ez a kicsinyességeiben tulzásig menő formális kötelességteljesités nem jelentette egyuttal a kérdések érdemi elintézését is. Ferenc Józsefről meg lehet állapitani, hogy hosszu uralkodása alatt páratlan gyakorlatra tett szert az emberek kezelésében; fel tudta őket használni és le tudta őket járatni, mint a magyar koaliciónak a példája mutatja; igen nagy volt a személyi és tárgyi emlékezőtehetsége; voltak tulajdonságai, melyek uralkodóknál igen becsesek, de nem volt tehetség a szónak igazi értelmében. Lendület, lelkesedés, alkotó erő, müvészi vonás, áttekintés az egész felett, idegenek voltak a természetétől. Nagyon jó, az átlagon felül emelkedő uralkodó lett volna egyszerübb viszonyok közepette, például a felvilágosodott abszolutizmus idején egy olyan államban, ahol nem ütköznek össze olyan különböző érdekek, törekvések, mint a monarchiában. Mint a bécsiek mondották, Hofrat-természet volt, akinek legfontosabb a hivatalos időnek pontos betartása és az ügyeknek aktaszerü elintézése. A nagy, átfogó jelentőségü kérdések elől, mint a nemzetiségi kérdés megoldása, a monarchia ujjászervezése, a kül- és belpolitika összhangba hozatala, a hadsereg reformja, legszivesebben kitért. A kérdések gyökeres megoldásával szemben mindig tartózkodást mutatott, nehogy a nagy problémákat egész nagyságukban felidézze. -208- Jellemének ez a vonása élete utolsó éveiben, mikor az öregséggel velejáró energiacsökkenés is jelentkezett, még erősödött. Az uralkodónak ez a lelki dispoziciója rányomta a bélyeget környezetére, az állam sorsának többi intézőire is. Halálakor ezért maradt a megoldatlan kérdések egész légiója örökül népeire és trónjának fiatal, tapasztalatlan örökösére.

Ugyanilyen természetü volt a viszonya a hadsereghez is. Köztudomásu róla, hogy egész lelkével csüngött a hadseregen. Mindig az egyenruhát viselte, melyet a legelőkelőbb diszruhává avatott. Legszivesebben katonai kérdésekkel foglalatoskodott s katonai fegyelmet követelt udvaránál is. E tekintetben senkivel szemben sem tett kivételeket. Mindazonáltal igazat kell adnunk annak a valószinütlenül hangzó megállapitásnak, hogy alapjában véve nem volt katona. Szemében a hadsereg nem a politikának volt az eszköze, hanem inkább parádés keret, az udvarnak a függeléke, mely az ő idejében kétségtelenül a legdiszesebb és legjobban szervezett volt egész Európában. Hadvezér sohasem volt és háboruinak vezetését formálisan is tábornokainak engedte át. A katonai kisüzem volt az igazi szakmája, melynek részletkérdéseibe időt és fáradságot nem kimélve mélyedt el. A hadsereget illetőleg uralkodása első évtizedeinek a felfogását őrizte meg. Minthogy a környezetébe tartozó öreg urak csakis ebben az irányban mozogtak és elsősorban a legfelső hadur felfogásával vetettek számot, a hadseregnek megfelelő fejlesztése ugyszólván teljesen ki volt zárva. A hadgyakorlatokat évtizedeken át nem a katonai szempontoknak megfelelően rendezték, hanem arra ügyeltek, hogy a legfelső hadurnak a tetszését megnyerjék. Ennek az őszinteség nélküli, beteg rendszernek a csökevényei tömérdek emberáldozattal jártak a háboru első hónapjaiban. -209-

Fiatalabb katonatisztek és az öreg uralkodó között minden érintkezés hiányzott. A katonai fegyelem merevsége mellett elképzelni sem lehetett, hogy valaki előtte a hadsereg ismert hiányosságait feltárja és kezdeményezőleg lépjen fel. Igaz ugyan, hogy katonai téren 1906 óta, Ferenc Ferdinánd trónörökös követelései nyomán nagy változások történtek. Conradnak vezérkari főnöki minőségben kifejtett tevékenységét lehet nagyon különbözően megitélni, – gyakran a valóság talaját elvesztette a lába alól, – de az az egy bizonyos, hogy a hadsereg modernizálása az ő hivatalbalépésével vette a kezdetét és ettől az időponttól kezdve lett belőle puszta dekoráció helyett modern értelemben vett fegyveres erő. Rettenetes sokat kellet utánapótolni, különösen az irodaszolgálatban és protekciós gazdálkodásban elposhadt vezérkart kellett a háborut előkészitő irodává átszervezni. Tábori egyenruhával az osztrák-magyar hadsereget csak közvetlenül a világháboru előtt szerelték fel. Nagyon sok hiteles tanu igazolja, hogy az öreg uralkodó ezeket az ujitásokat és a trónörökös katonai irodájának a hadseregre gyakorolt befolyását idegenkedéssel szemlélte.

Világos, hogy egy olyan lelki berendezésü uralkodónak, mint az öreg Ferenc József, a törekvése csak a béke megtartására irányulhatott. Első tanácsadóinak következéseikben sulyos hibái is, melyeknek a Habsburgok német- és olaszországi hatalmi állását kellett áldozatul odadobni, egy olyan politikának a szükségességét vitték bele a tudatába, mely a meglevőnek megtartását tekinti élete legfőbb céljának. Nem annyira a trónbeszédeknek gondosan kicsiszolt mondatai, mint inkább ritkán tett közvetlen kijelentései mutatják, hogy a háborus bonyodalmakat mindig és minden körülmények között legszivesebben elkerülte volna. Conrad -210- ajánlatát, aki 1906-ban a monarchiára legkedvezőbb körülmények között akarta Olaszországot megrohanni, a leghatározottabban visszautasitotta. Egészen hiteles tanuk szerint még a szerbiai ultimátum elküldése, sőt a diplomáciai összeköttetés megszakitása után is bizott a béke megtartásának a lehetőségében. A legnagyobb bizonyiték, hogy nem akarta a háborut, az a körülmény, hogy a monarchiát még a hadüzenet után is jóformán készületlenül találta az ellenségeskedések megkezdése. Sokak szemében lélektani rejtély lehet, hogy ilyen körülmények között az öreg uralkodót miként lehetett rábirni a hadüzenet aláirására, annál is inkább, mert a szarajevói gyilkosság áldozatai nem állottak tulságosan közel a szivéhez. Elhatározásában feltehetőleg dinasztikus érzésének a megsértése játszhatott fontos szerepet, támogatva attól a reménységtől, hogy a többi szuverének is ugy gondolkodnak, mint ő és a gyilkosság értelmi szerzői cselekvő támogatásra nem számithatnak. Megtévesztették őt a jelentésekkel is, melyek szerint a háborutól nem kell tartani, mert a monarchia erélyes fellépésére Szerbia kétségtelenül kapitulál.

A háboru változó szerencséjü eseményeit stoikus nyugalommal vette tudomásul. A szövetséges hadseregek győzelmei örömmel töltötték el, de a végső győzelem biztonságának érzése hiányzott nála. A kilátásokat inkább pesszimisztikusan itélte meg és többször ugy nyilatkozott, hogy a küzdelem a központi hatalmak erőit meghaladja. Ebben a kérdésben jobban itélt, mint a magukat utólag igazolni és rehabilitálni akaró hadvezérek és politikusok egész légiója. A háboru ideje alatt csaknem teljesen elzárkózva élt schönbrunni kastélyában és talán még a szokottnál is fáradhatatlanabb módon végezte napi munkáját. A külvilággal -211- való összeköttetése mindinkább néhány magas méltóságra szoritkozott és a termekben, ahol Mária Terézia idején az udvari élet teljes pompájában zajlott, hangtalan csend uralkodott. Teljesen egyedül érezte magát legjobban. De a rosszindulatu torzképek egy aggastyánról, aki előtt az eseményeket eltitkolják, egyáltalán nem voltak igazak. Sven Hedin, a legutolsó magánemberek egyike, akit Ferenc József kihallgatáson fogadott, még megcsodálta szellemi és testi energiáját. Csak az utolsó hónapokban viseltetett teljes passzivitással az eseményekkel szemben. A hanyatlás nála csak 1916 őszén kezdődött. Mindamellett változatlanul dolgozott iróasztalánál és még az utolsó napon is, mikor erős láz gyötörte, csak nehezen lehetett rábirni, hogy ágyba feküdjön. Magas kora mellett, egy hetekig tartó betegség után, halála nem jött váratlanul, mégis következményeiben sulyos esemény gyanánt hatott. Nem kevesen vannak, akik a monarchia rothadását sok tekintetben tulhosszu uralkodásának a számlájára irták és mégis ugy érezték, hogy halála nem egy nagy vereséggel fölér. Cramon tábornok, Németország meghatalmazottja az osztrák-magyar főhadiszálláson, azt irta, hogy a marnei vereség mellett Ferenc József halála volt a legnagyobb csapás, mely a központi hatalmakat érte. A jóslások, hogy a monarchia nem fogja Ferenc Józsefet tulélni, közvetlenül halála után nem teljesedtek ugyan, sőt egyideig még olyan életerőről tett tanubizonyságot, amely egyik rázkódtatást a másik után állotta ki. De sokáig nem tartott, mikor az államalakulat, melynek majd hét évtizedig állott az élén, romokban omlott össze.

A kapucinusok sirboltjából emlékezések merülnek fel, melyek elmult századokkal kapcsolnak össze bennünket és rég elhalványodott alakokat jelentetnek meg előttünk. -212- Ferenc József az utolsó a sorukban. Történelmi jelentőségét lehet nagyon különbözőképen megitélni, a történelemnek jöhetnek még váratlan fordulatai, de az bizonyos, hogy vele a régi habsburgi gondolatnak utolsó képviselője, sőt talán a régi, Isten kegyelméből való elv szerinti utolsó uralkodó tért meg örökre atyáihoz.

A VILÁGHÁBORU ASSZONYAI.

Amit ezekben a sorokban megirok, félig história, félig regény. Oknyomozás a nem bizonyitható adatok és események sorában. Története azoknak a fejedelmi házasságoknak, melyekben a politika játszotta a döntő szerepet és regénye azoknak a koronás asszonyoknak, akik a kulisszák mögött állottak a világháboru kitörésekor. A háboru tizedik évfordulója alkalmából kétségkivül tömérdek visszaemlékezés jelent meg, amelyek az évtizedeken át felgyülemlett ellentétekkel, diplomaták cselszövényeivel és politikai rugókkal magyarázták meg emberiség e szörnyü kataklizmájának kirobbanását. A világháboru asszonyai nem szerepelnek ezekben a visszaemlékezésekben és történelmi tanulmányokban. Róluk szólnak az alábbi sorok. Mondjuk, hogy ami bennük meg van irva, nem történelem, hanem regény. De a történelemnek is vannak a szinfalak mögött lejátszódó regényei.

A hatvanas évek elején a kicsiny kopenhágai udvarnak ünnepelt szépsége volt IX. Keresztély dán királynak a leánya, Dagmár hercegnő. Igazán szép volt és nagyon intelligens, nemcsak olyan, aminőnek az uralkodócsaládok -214- tagjait szokták megrajzolni a hizelgő udvari történetirók és félhivatalos ujságok. A hercegnőt a sors arra szemelte ki, hogy Európa egyik leghatalmasabb trónjára kerüljön: menyasszonya lett Miklós orosz trónörökösnek. A magas politika előnyösnek találta az orosz és dán udvar közötti politikai kapcsolatot és ugy határozott, hogy a szép hercegnő egy beteg embernek legyen a felesége.

Miklós trónörökös beteg volt ugyanis, nagyon beteg. Járta Európa leghiresebb szanatóriumait és fürdőhelyeit, hogy bajára gyógyulást keressen. A telet és tavaszt Oroszország helyett mindig Rivierán töltötte. Ott érte el a végzete is. 1864 tavasza elvitte őt magával. Dagmár hercegnő, akit lehivattak Nizzába, ott volt vőlegénye halálos ágyánál. A haldokló mellett a hercegnő találkozott a trónörökös öccsével, a cár másik fiával, Sándor nagyherceggel. Szerelem volt-e, amit az uj trónörökös a dán királyleány iránt érzett, vagy ismét az állami érdek döntött, tudni nem lehet. Elég az hozzá, hogy a gyászév leteltével a hercegnő az uj trónörökösnek lett a menyasszonya és 1866-ban a felesége. Az esküvő előtt áttért az ortodox hitre és a Romanovok családjában hagyományos Mária Feodorovna nevet vette fel. Ezt a nevet viselte férje szépapjának, annak a Pál cárnak a felesége, akit az összeesküvők tulajdon selyemkendőjével fojtottak meg.

Dagmár hercegnő szükebb hazája, Dánia, épen ezekben az években sulyos válságon ment át. A dán király, mint német szövetséges fejedelem, uralkodója volt a német Bundhoz tartozó Schleswig és Holstein hercegségnek. A dán kormány azt tervezte, hogy a két hercegséget, amelyeket csak az uralkodó személye kapcsolt össze Dániával, teljesen bekebelezi. A schleswig-holsteini kérdés Dánia és a német -215- Bund között háborura vezetett s Ausztria és Poroszország, mint a Bund határozatának végrehajtói, Dániát 1864-ben teljesen megverték és a hercegségeket elragadták tőle. A dán udvar hiába fordult segitségért Európa különböző kabinetjeihez, mindenütt süket fülekre talált. A történelmi romantika azt mondja, hogy a hazáját szerető hercegnő ezt a megaláztatást sohasem tudta megbocsájtani Németországnak és élete céljául tüzte ki, hogy bosszut álljon hazája balsorsáért. De a fáma, amely kiszivárog a királyi paloták hallgatag falain is, mást beszél. Dagmár hercegnő németgyülöletének nemcsak politikai, hanem emberi momentumai is voltak. Mielőtt Miklós, majd pedig Sándor nagyhercegnek lett volna a menyasszonya, a hercegnő egy német herceg, a későbbi III. Frigyes császár után epekedett, de minden szépsége és intelligenciája mellett is hiába, sőt a herceg állitólag nagyon kereken kijelentette, hogy nincs kedve őt az oltárhoz vezetni. Igaz-e, nem-e, ki tudná megmondani? Az ilyesmik nem iródnak meg aktákban és legfeljebb hosszu idő multával indiszkrét emlékiratok szoktak elárulni egyes részleteket. De az emberi tapasztalatok azt mondják, hogy asszonyokra nézve a viszonzás nélkül maradt szerelem nagyobb fájdalom, mint két szép tartománynak az elvesztése.

1881 március 13-án a nihilisták II. Sándor cárt egy szánutja alkalmával Szent Pétervárott a levegőbe röpitették. A dán hercegnő, immár Mária Feodorovna, mint III. Sándor cárnak a felesége, az orosz trón magaslatára jutott. Csodálatos pár a cárok trónján! A harmincnégyéves korában is ragyogó szépségü, fölényes intelligenciáju, erős akaratu, de filigrán asszony és mellette a testileg óriás, rengeteg erejü cár, aki puszta kézzel lópatkót és puskacsővet tört -216- ketté, de lelkileg alapjában véve gyermek maradt. Tudatában volt ugyan hatalmának, családtagjai is csak a „gosszudár“ – ur, megszólitással közeledtek hozzá, rettenetes is tudott lenni haragjában, de egyébként teljesen feleségének befolyása alá került, aki őt szellemileg messze felülmulta.

A rettegő óriás, – legtalálóbban ezt a nevet lehetne adni III. Sándor cárnak. Atyjának szörnyü végzete állandóan előtte lebegett és ugy vélte, – talán nem is egészen alaptalanul, – hogy a nihilisták állandóan leselkednek rája. Ez a félelme a borkii vasuti merénylet óta, amelynek csaknem az egész cári család áldozatául esett, szinte üldözési mániáig fokozódott. A menekülés szinte a csodával volt határos, de a vasuti kocsi összezuzódása alkalmával a cár megsebesült és ettől fogva élete végéig sulyos vesebaj kinozta. Rettegve zárkózott be a sokszoros katonai kordonnal körülvett gacsinai kastélyába és legmeghittebb emberein kivül senkit sem bocsájtott maga elé. Ha nagyon rájöttek a félelem órái, csak a feleségével érintkezett és nem evett mást, csak amit a cárné készitett, vagy előtte megkóstolt. Meg kell hagyni, hogy a dán királyleány a megpróbáltatások kemény iskoláján ment keresztül. Első vőlegényének tragédiája, apósának szörnyü halála, azután az élet az állandóan rettegő cár oldalán, más gyengébb természetü asszonyt megőrölt volna. De a külsőleg gyenge asszonyban erős lélek és szivós természet lakozott. Épen ebben az iskolában megacélozódott és hatalma, minthogy gyakran az ő személye volt az egyetlen kapcsolat a külvilág és a cár között, szinte korlátlanná vált. Hogy mit kellett neki tulajdonitani abból, ami ebben az időben az orosz politikában történt, természetesen nehéz megmondani. Bizonyosat mondani nem lehet, de erre az időre esik a -217- németek elnyomatásának kezdete Kurlandban és Oroszország lassu eltávolodása Németországtól és a monarchiától. Azelőtt Pétervárnak németnyelvü udvari szinháza is volt; ezt állitólag a cárné kivánságára bezárták. A pétervári udvarban a teljesen eloroszosodott cárné központja lett annak a klikknek, amelyet a világ közönségesen nagyhercegi párt név alatt ismert. Ez a párt volt az, amely a körültekintőkkel, az óvatosakkal szemben, Oroszország rengeteg erejére támaszkodva, a kiméletlenség, az erőszak és a háboru politikáját képviselte.

De Mária Feodorovna hatalma férjének halálával nőtt meg igazán. III. Sándort még némileg kötötték atyjának hagyományai és I. Vilmos császárhoz való barátsága. A gyenge akaratu II. Miklós trónraléptével ez a tekintet megszünt és az orosz politika az özvegy cárné hathatós beavatkozása mellett teljesen a revánsra szomjazó francia politika vizeire evezett át. A tapasztalt asszonyban volt annyi ügyesség, hogy fiának trónralépte után nem keresett magának helyet az előtérben. Megelégedett az anyacárné előkelő, de látszólag ártalmatlan szerepével. Tényleg azonban mindenki tudta, hogy Oroszországban semmiféle nagyobb elhatározás nélküle nem eshetik meg.

De befolyása még tovább is ért. A cárnévá lett dán hercegnő szorgalmasan ápolta összeköttetéseit a kopenhágai udvarral és nem hanyagolta el egyéb rokoni kapcsolatait sem. Rokonsága pedig igen előkelő volt. Fiatalabb nővérei is igen „jó partikat“ csináltak, a bal lábára bicegő Alexandra a velszi hercegnek, Thyra pedig annak a Cumberland hercegnek lett a felesége, akinek familiáját a poroszok üzték el Hannover trónjáról.

Az angol udvarba került két dán hercegnőnek távolról -218- sem lehetett akkora és olyanforma szerepe, mint Mária Feodorovnának. Az asszonyi politikának a pétervári udvarban volt az igazi talaja, ahol az intelligens és céltudatos asszonyok könnyen befolyásolhatták a külsőleg hatalmas, de szellemileg a középszerüségen felül nem emelkedő és mivoltukban ázsiai férfiakat. Másrészről Edvárdnak, aki kétségen felül egyik legnagyobb diplomatája volt korának, nem volt utmutatásra és befolyásolásra szüksége: ő mindig teljesen tisztában volt vele, hogy mit csinál. De tulzás volna, ha itt is teljesen tagadni akarnánk az asszonyok szerepét. A kopenhágai királyi palotában, Európa anyósának házában, ahol a rokonok esetről-esetre összejöttek, finom szálak szövődtek. A szálakat asszonykezek eregették és csomózták láthatatlanul, de annál erősebben…

… Lent délen, a Balkánon, a fekete hegyek és a kecskék között uralkodott Petrovics Miklós, ismertebb nevén Nikita, azelőtt Montenegró fejedelme, majd királya, akit pénzüzleteiről és leányairól ismert Európa. Nikitának Vukotics Milenával való házasságából tiz gyermeke származott, közöttük hét leány, akik közül hat maradt életben, mind erős, izmos, balkáni fajta. Hat leány egy olyan familiában, amely az európai uralkodócsaládok között kéregetésre van utalva, nagyon kétes istenáldás. Nikita azonban, akit nem ok nélkül tartottak a Balkán legravaszabb rókájának, épen leányait tekintette tőkének és az ő révükön nagyszerü rokoni összeköttetésekre tudott szert tenni. Ha a dán királyné Európa anyósának cimét szerezte meg, a ravasz balkáni lett az antant apósa.

Abból az időből, mikor még az osztrákbarát Milán uralkodott Belgrádban és Szerbia távolról sem volt Oroszországnak vak eszköze, származik III. Sándor cárnak az a -219- kijelentése, hogy neki az európai uralkodók között Nikita az egyetlen barátja. Ezt a barátságot Nikita szépen kamatoztatta a maga javára. Hol ezt, hol azt az ajándékot préselte ki a cárból, hol egy szállitmány orosz fegyvert, hol municiót kapott ajándékba. Szegénységére való hivatkozással leányait sorra Pétervárra küldte nevelésbe, természetesen a cár költségén.

Itt kezdődik a ravasz Nikita leányainak a karriérja. Az első, Zorka, még nem csinált valami ragyogó partit. 1883-ban Karagyorgyevics Péter szerb trónkövetelőnek lett a felesége, aki ez időben a számüzetés keserü kenyerét ette Genfben. A háztartás szegényes volt és a két gyerek, Gyorgye és és Sándor, aligha remélte, hogy valaha örököse lesz a szerb trónnak és faktora a világtörténelemnek. Kopottas nadrágban ültek a genfi gimnázium padjain, mig apjuk a Svájcban tartózkodó szerb elégedetlenekkel kovácsolta a terveket az Obrenovicsok detronizálására és a szerb trón megszerzésére, miközben epedve várta a pétervári postautalványokat, amelyek a mindennapi megélhetést biztositották. Apja és nővérei révén Zorka volt az, aki a legértékesebb összeköttetéseket szerezte meg Péter számára. A belgrádi királygyilkosságot Zorka már nem élte meg. 1890-ben a genfi temetőben helyezték nyugalomra.

Nikita második leánya már egy eleven nagyherceghez ment feleségül, egy eleven nagyherceg pedig mindig többet ér, mint egy reménybeli király. Az orosz balkáni politikának a közös pánszláv rokonságon kivül valóságos rokoni kapcsolatokra is volt szüksége és igy Milica révén Nikita Nikolajevics Péter nagyhercegnek, Nikolajevics Miklós nagyherceg öccsének lett az apósa. A házasság könnyen ment, Milica amugy is Péterváron nevelkedett, csinos is -220- volt, ami a hozományból hiányzott, azt az atyuska pótolta. Az addig jelentéktelen balkáni hercegnő rangban nagyot ugrott előre, de nem szédült meg. Hamarosan beletanult az udvari intrikákba és értette a módját, hogy a legmagasabb köröket mindenkor Nikitára kedvezően hangolja. Nem tagadta meg atyafiságát és mint a szegény leány, aki házassága révén nagy vagyonba, gazdagságba jut, nem egyszer tömte meg atyjának állandóan sovány erszényét.

Testvére, a nála határozottan sokkal intelligensebb és ravaszabb Anasztázia, vagy Stana, aki sokat örökölt apjának a természetéből, egyideig szerényebb szereppel volt kénytelen megelégedni. Három héttel Milica után ment férjhez, szintén Pétervárra, de „csak“ Romanovszki-Leuchtenberg herceghez, aki a cári családdal való rokonsága révén szintén a császári fenség cimet viselte. Stanának igy személyi tulajdonságaival kellett pozicióját biztositani a nagyhercegek asszonyai és a vérbeli nagyhercegnők között. És ez tökéletesen sikerült is neki. Szalonja központja lett a nagyhercegi pártnak, ő pedig nővérével együtt buzgó ügynöke lett apja és sógora politikájának. Ha az anyacsászárné Németországban látta az ellenséget, ők természetesen Ausztria-Magyarországban keresték a balkáni szláv törekvések legfőbb akadályát. A montenegrói nők, akiket eleinte félvállról akartak kezelni Pétervárott, nem operett alakok lettek, hanem nagyon komoly személyiségek, akiket a cár pártfogásával állandóan kitüntetett s akiket Mária Feodorovna is mindig szivesen fogadott. Kopenhága és Celinje Pétervárott találkoztak egymással.

1894 november 1-én meghalt a rettegő óriás, III. Sándor cár és fia, II. Miklós lépett a trónra. Voltak, akik azt várták, hogy felesége, Alix hesszeni hercegnő, német asszony -221- létére, ellensulyozni fogja a balkáni asszonyok befolyását. Akik erre számitottak, csalódtak. A szerepet a visszavonultan élő cárné helyett továbbra is szépségében már elvirágzott, de a nehéz évek alatt, amelyeket III. Sándor oldalán töltött, még energikusabbá lett anyós és a montenegrói nők vitték. Ezeknek az erős idegzetü nőknek befolyásával a más erkölcsökben nevelkedett német hercegnő cárné korában sem tudott megküzdeni. Házasságában szerelmi momentumok alig játszhattak közre és mint a trónörökösnek, majd a cárnak a felesége, alapjában véve idegen maradt a pétervári udvarban. Az uj cárt sokkal inkább befolyásolta az anyja, mint a felesége.

A köztük fennálló viszony mellett ez teljesen érthető is volt. Az uj cárról Pétervárott az emberek különös történeteket suttogtak, amelyek még trónörökös korában játszódtak le. A fiatal trónörökös nagybátyja, Pál nagyherceg révén megismerkedett egy Kagan nevü milliomos zsidó kereskedő családjával, aki egyik legnagyobb szállitója volt az orosz hadseregnek. Zsidók is érintkezhettek ugyanis Oroszországban az uralkodóház tagjaival, ha államkölcsönöket közvetitettek, vagy a hadseregnek voltak a szállitói. És amilyen csodálatos játékai szoktak lenni a véletlennek, a trónörökös beleszeretett Kagannak tizenhét esztendős leányába, Rajffába. A mende-monda szerint mikor nem ért másként célt, a cárevics, akinek épen akkor szemelték ki feleségül Alix hesszeni hercegnőt, morganatikus házasságra akart lépni Rajffával. A nagyhercegek orrukat fintorgatták, az udvari asszonyok pedig gunyolódva mondogatták, hogy a trónörökös benősül egy zsidó familiába. Az eset Mária Feodorovnának is tudomására jutott és Miklós magánkihallgatásra került atyja, a „gosszudár“ elé. A kihallgatás ellenőrizhetetlen -222- hirek szerint, tettlegességig jutott, amely – tekintve III. Sándor cár óriási erejét – Miklósra volt kedvezőtlen kimenetelü. A Kagan-családnak Szibériát helyezték kilátásba, ha csak álmodni is mer a trónörökösről; Rajffa öngyilkosságot kisérlett meg, de sikertelenül; felépülése után feleségül adlák egy Pistolkors nevü utásztiszthez Moszkvába; a cárevicset ellenben „ismeretei gyarapitására“ földkörüli utra küldték, hogy az efajta regényes hajlandóságokat kiverjék a fejéből.

Miklós azonban csak Tokióig jutott el. Az ázsiai szigetország fővárosában egy fanatikus japán, aki már akkor Oroszországban látta hazája legnagyobb ellenségét, 1891 május 21-én kis hijján végzetessé vált merényletet követett el ellene. A trónörökös utja félbeszakadt és felgyógyulása után egyenesen hazautazott Pétervárra, ahol megint elővették a hesszeni hercegnővel való házasság tervét. A trónörököst azonban ekkor a pétervári udvari szinháznak egy Ksesinszkája nevü balett-angyala foglalta le magának, akinél rövidesen paloták, nyaralók és kincseket érő ékszerek bizonyitották az előkelő barátságot. Ismét a gosszudárnak kellett közbelépni és érveinek hatása alatt Miklós végre oltárhoz vezette szive választottját. Az orosz lapok megható történetekben irták meg hogy a trónörökös miként ismerkedett meg a wiesbadeni fürdőben teljesen véletlenül Alix hercegnővel és hogy lobbant szerelemre iránta. A publikumnak jó volt igy is, a beavatottak pedig nem beszéltek arról, amit – mindenki tudott.

Ha a falak beszélni tudnának, sok titkot mondhatnának el az orosz cárné életéből. A moszkvai koronázás alkalmával a Khodinszkája mezőn összedőltek a tribünök és a pánikban megvadult tömeg közel tizezer embert taposott -223- halálra. Végigélte a japán háboru és még közelebbről az orosz forradalom borzalmait s a téli palotából látnia kellett, mint lövik az emberek százait halomra. Állandóan aggódnia kellett a maga és hozzátartozói életéért és meg kellett érnie a cárevics elleni rejtelmes merényletet, amely egyetlen fiát állitólag örökre nyomorékká tette. Ennyi mindent erős idegzetü férfiak sem tudnak egykönnyen elviselni, nem csoda, ha a hesszeni udvar csendjéből kiemelt asszony, aki urában is aligha talált támaszt, megrettenve huzódott vissza ettől az élettől és átengedte a teret uralkodni akaró anyósának és a montenegrói nőknek.

Igy emelkedett ezeknek a befolyása napról-napra. Kettejük között a vezető szerepet Stana vette át, aki hirtelen a legelső sorba került. Mióta Szergiusz nagyherceget, a cár nagybátyját Moszkvában a levegőbe röpitették, a nagyhercegek között Nikolajevics Miklós, a cár elsőfoku unokabátyja játszotta a legnagyobb szerepet, aki meglehetősen viharos mult után a cár első adjutánsa, a honvédelmi tanács elnöke és egy esetleges háboru kiszemelt fővezére lett. Éveken keresztül a nagyszláv áramlat hivatalos fejének és a háborus párt vezérének ismerte őt mindenki, akit hajthatatlan erős becsvágya és erőszakos természete lobogó szenvedéllyel visz előre. Jellemző, hogy olyan hirek is keringtek róla, hogy a gyenge cár teljesen az ő befolyása alatt áll, ő pedig csak az alkalomra vár, hogy egy győzelmes háboru után maga üljön a cárok trónjára.

Stana erre az emberre vetette szemét. Az első nagyherceg feleségének lenni, megfelelt az ambiciójának és ezen az uton legkönnyebben remélhette terveinek megvalósulását. Pétervárott éveken keresztül nyilt titok volt, hogy Stana, aki már két gyermeket ajándékozott Leuchtenberg -224- hercegnek, nagyobb érdeklődéssel viseltetik Nikolajevics Miklós nagyherceg iránt, mint amekkora rokonok között szokásos és az sem volt titok, hogy a már nem épen fiatal nagyherceg is a szokásosnál közelebb áll a becsvágyó asszonyhoz. Ilyen előzmények után nem keltett meglepetést, mikor hire ment, hogy Leuchtenberg hercegné válik az urától. Botrány lett ugyan belőle, a cár is, meg a szent szinódus is ellenezte a válást, de Miklós nagyherceg nem volt az az ember, akit az akadályok meggátolnak elhatározásának keresztülvitelében. A válás megtörtént és röviddel utána 1906-ban az ötven éves nagyherceg és a negyven éves hercegnő Yaltában egybekeltek. Az asszony hosszu utat tett meg, mig idáig eljutott, de elérte célját. Mint a háborut akaró nagyherceg felesége, ő is segitett rakni a tüzet, amelyből a világháboru tüzvésze kilobbant. Jött az első és második balkáni háboru, jöttek a balkáni válságok, amelyeknek szálai mind Pétervárra vezettek. És amint mondják, Stana szalonjában nem egy fontos eseménynek a szálai futottak össze. Röviddel utána, 1913 őszén a nagyherceggel Franciaországba utazott, a szövetséges állam hadgyakorlataira. Ekkor már elérkezettnek látta az időt, hogy a nyilvánosság elé is kilépjen. Francia tábornokok és törzstisztek közepette megállt a lotharingiai francia–német határon, ahová ellátszanak Metz tornyai és merész kijelentésre ragadtatta magát:

– Uraim, ennek a városnak ismét franciává kell lenni, még pedig nemsokára.

A Matin és a többi francia ujságok áradozó hangon irtak a nagyhercegnő szavairól, a diplomácia ellenben sietve magyarázta, hogy a kijelentés nem hivatalos személy részéről történt, tehát nincsen jelentősége. De a világháboru magjai már el voltak vetve. -225-

Zorka és Milica után Nikitának még három lánya maradt otthon Cetinjében, Heléna, Xénia és Vera. A két utolsó pártában maradt, de Heléna még talán idősebb nővéreinél is nagyobb szerencsét csinált, mert egy valóságos koronás főnek lett a felesége. Az olasz udvar asszonyt keresett Viktor Emánuel trónörökös számára. Heléna lett az olasz trón várományosának felesége. Az uj asszonynak eleinte nem volt könnyü szerepe a római udvarban. Umberto idejében még erős volt a hármasszövetségi áramlat és az anyakirályné, Margit, erősen tartotta német rokonságát, a büszke rómaiak pedig félrehuzták a szájukat a montenegrói rokonságra. De Heléna is szivós volt, mint Nikita többi lányai. A tetszetős asszony erős, egészséges gyermekeknek adott életet. Demokrata allürökkel meg tudta nyerni magának a tömeg és az Olaszországban nagyon fontos utca rokonszenvét; a két nagy földrengés alkalmával, amely végzetesen sujtotta Olaszországot, rögtön megjelent a szerencsétlenség szinhelyén és segitett gondozni és ápolni a sebesülteket. Ahol a segitő komitét játszó arisztokrata hölgyek ájuldoztak és illatszeres flaskáikat szagolgatták, az ő idegei nem mondták föl a szolgálatot. Olaszországban megszerették és poziciója megszilárdult. A monzai merénylet után, amely Umbertónak életébe került, Margit királyné csaknem teljesen visszavonult a nyilvános élettől és Heléna nemcsak királynéja lett Olaszországnak, de központja lett az ország főuri társadalmi életének is. Hogy Montenegróról nem feledkezett meg, kicsiségek is bizonyitják. A cetinjei Grand Hotelben, amely Nikita tulajdona volt, évek multával is fel lehetett lelni a Quirinál kopott függönyeit és kimustrált butorait.

Hogy mekkora volt Helénának politikai szerepe, természetesen nem lehet megállapitani. De valószinü, hogy a -226- montenegrói–szerb–orosz rokonság, a cárral és az orosz nagyhercegekkel való találkozások is közrejátszottak az olasz politika állásfoglalásában. Amit Heléna nem csinált meg, azt megcsinálta Barrère francia és Rennel Rodd angol nagykövet. És talán itt meg lehet még emlékezni egy angol asszonyról, Mrs. Brownról, akit Rennel Rodd angol nagykövet ajánlott az olasz udvarba a gyermekek mellé nevelőnőnek. A szállongó hirek azt mondják, hogy ez az asszony volt egyik legügyesebb ügynöke Anglia érdekeinek és aránylag alacsony helyzetében is tudta politikai befolyását érvényesiteni.

Igy záródott be lassankint nemcsak a diplomáciai gyűrű, de a családi lánc is Németország és a monarchia körül. Az anyacárné és nővérei, a cumberlandi hercegné, Karagyorgyevics Péter felesége, Pétervárott Milica és Stana, Rómában Heléna, teljessé tették a nagy politika munkáját. Csak asszonyok voltak, akik nem szövetségeket kötöttek és nem szerződéseket irtak alá, de szimpátiákat ébresztettek és ellenszenveket szitottak. A nagy történelembe talán bele sem kerülnek, de a történelem margóján hely illeti meg őket is.

H. G. WELLS.

Körülbelül huszonöt esztendeje olvastam el az első regényét és az utolsó négy esztendő alatt öt könyvét forditottam le magyarra. Az első könyve egy fantasztikus regény volt, amely két idegen égitest, a Mars és Föld lakóinak háboruját irja meg. A könyvekben, amelyeket leforditottam, már alig van tere a fantázia csapongásának. A társadalmi élet legmélyebb, mindnyájunkat égető problémái, regények formájában.

A fejlődésnek ezen a skáláján ment körülbelül végig Wellsnek az olvasóközönsége is. A magyar közönség mintegy husz éve kezdte őt megismerni rövid, fantasztikus regényei révén, melyek bizonyos Verne-szerü népszerüséget szereztek neki a felnőttek körében is. Azután megjelent egy könyve magyar forditásban, Uj világ a régi helyén, amely mint mélyen gondolkodó szociológust mutatja be, utána pedig 1905-től kezdve következtek társadalmi regényei, amelyek valósággal keresztmetszetben mutatják be az angol világot, sőt az angol világon keresztül az egész emberi társadalmat is.

Wells nemcsak regényiró és szociológus, hanem publicista -228- is. Napi érdekü irásai természetszerüleg részben kiesnek az idegen olvasók érdeklődésének köréből. Ezek azonban müködésének csak kisebb részét teszik. A nagyobb rész, még ha lokalizálva van is a szinhely szempontjából, általános emberi érdekü és értékü. Legszélesebb olvasó köre természetesen regényeinek van, bár regényeinek népszerüsége nagy közönséget biztositott társadalmi és bölcseleti jellegü munkáinak és a jövő fejlődés lehetőségeit tudományos alapon tárgyaló utópiáinak is. Terjedelem dolgában összes munkái között az első helyet 1920-ban megjelent, teljesen egyéni felfogásu és mindvégig lebilincselően érdekes világtörténelme foglalja el.

Ez a rendkivül sokoldalu és rendkivül termékeny iró, akit ma már világszerte épenugy ismernek, mint a saját hazájában, nem tartozik azok közé, akik sokat beszéltetnek magukról. Amint a fényképeiből meg lehet itélni, megjelenésében nincs semmi rendkivüli. Hiányzanak belőle Ibsennek vagy Anatole Francenak markánsan jellegzetes vonásai, melyeket elfelejteni nem lehet. Pályájában nincs semmi egy d’Annunzionak a pózából és keresett reklámhajhászásból. A lapok ritkán irnak róla. Olvasóinak nagy része bizonyára még azt sem tudja, hogy milyen koru lehet az az ismeretlen ember, aki a könyvek lapjairól hozzájuk beszél. Valószinüleg csak azt érzik, hogy a különböző nevek, melyek nála szerepelnek, őt magát takarják. Pedig ez az ismeretlen, saját honfitársainak a megitélésében, akik pedig sokáig nem akarták őt elismerni, a mai Angliának egyik legnagyobb intellektuális ereje. Hozzátehetjük bizvást, korunknak egyik legnagyobb gondolkodója.

Az a Wells, akit mi ismerünk, a könyveiben él. A pályafutását addig az időpontig, mig a neve fogalommá -229- vált, ő maga irta meg rövid, alig néhány sorra terjedő életrajzban egy angol ujság számára.

„Abban a furcsán meg nem határozható osztályban születtem, melyet Angliában középosztálynak neveznek. Egy szemernyit sem vagyok arisztokrata: egy ősömről sincs tudomásom a nagyszüleimen kivül s ezekről is csak keveset tudok, mert a legfiatalabb gyermeke vagyok apámnak és anyámnak s az ő szüleik már meghaltak mielőtt én születtem.

Anyám Midhurst községben egy korcsmárosnak volt a leánya, aki postalovakat állitott a kocsikhoz, mielőtt a vasutak ideje bekövetkezett; atyám de Lisle lord főkertészének volt a fia, Penshurst Castleben, Kentben. Vagyoni állapotunk és helyzetünk többszörösen változott; élete nagyobb részében atyámnak kis boltja volt London egyik külvárosában s jövedelmét a kriket nevü játéknak a játszásával egészitette ki, amely nem csupán időtöltés, hanem látványosság is, melynek látásáért fizetnek s ilyenformán megélhetést biztosit a hivatásos játékosoknak. Mint boltos, nem volt szerencsés és anyám, aki azelőtt egy főrangu hölgynek volt a komornája, mikor tizenkétéves voltam, házvezetőnő lett egy nagy vidéki kastélyban.

Engemet szintén boltosnak szántak. Ehhez képest tizenhárom esztendős koromban otthagytam az iskolát. Először egy droguistához adtak inaskodásra, azután, mikor ez a pálya meg nem felelőnek bizonyult, egy posztókereskedőhöz. Körülbelül egy esztendő elteltével azonban rájöttem, hogy a magasabb oktatásnak a lehetőségei, melyek már akkor megvoltak és azóta állandóan szaporodnak Angolországban, különb kilátásokat nyujtanak az életre, mint a bolt és a viszonylagos analfabétaság; igy nekiláttam a küzdésnek és különböző ösztöndijakat nyertem, melyek -230- lehetővé tették, hogy tanuljak és fokozatot nyerjek a természettudományban az uj és ma nagy és fejlődő londoni egyetemen.

Miután oklevelet szereztem, két-három esztendeig állattant tanitottam, azután pedig ujságirásnak adtam magamat, részben, mert ez Angliában jövedelmezőbb foglalkozás a tanitásnál, de részben azért is, mert erős vágyat éreztem, hogy angol iró legyek. Valami lelki hajlamosság a prózairás iránt mindig érdeklődéssel töltött el.

Először irodalmi cikkeket, birálatokat kezdtem irni, azután rövid fantasztikus történeteket, melyekben a modern tudomány méhében rejlő lehetőségeket használtam fel. Az ilyenfajta szépirodalom után nagy kereslet nyilvánul meg Nagybritanniában és Amerikában s első könyvem, Az időgép, mely 1895-ben jelent meg, meglehetős érdeklődést váltott ki s a két utána következővel, Világok harca és A láthatatlan ember, egyetemben elég népszerüséget biztositott nekem ahhoz, hogy kizárólagosan, a biztonságnak némi érzetével, a tisztán irodalmi munkásságnak szenteljem magamat.“

Ez a rövid életrajz nagyon sokban megadja a kulcsot Wellsnek az irói müködéséhez. Az önvallomás, hogy egy szemernyire sem arisztokrata, kiérzik minden irásából. Társadalmi regényeinek a tárgyát majdnem mindig abból a körből meriti, melyből maga is származott s ha az évek során a többi osztályoknak és az egész társadalmi rendszert összefüző gazdasági kapcsolatoknak az ismerete nála folytonosan növekszik és szélesbedik, nem szünik meg egy pillanatra sem a középosztálynak a szemén keresztül nézni a világot. Még a helyek tekintetében is minduntalan visszatér ifjukorának emlékeihez és regényeinek szinteréül legszivesebben -231- választja a Londontól délre fekvő Kent és Surrey grófságokat, London déli külvárosait és magát a nyüzsgő, lüktető világvárost, Londont. Néha ezek az ismétlések fárasztók, de néha viszont a nagyváros rajzában a prózában irott legszebb költemények magaslatáig emelkedik. A nagyváros poézisét nála jobban eddig talán senki sem tudta megrögziteni.

Regényeinek a hősei majdnem mindig a középosztályból kerülnek ki s problémáik mindannyiunknak a problémái. Wells népszerüségének titka nem kis mértékben abban rejlik, hogy főként azokra a kérdésekre mutat rá, amelyek az intelligens, gondolkodó és könyvet fogyasztó középosztálynak a lelke mélyében lappanganak. Mindannyiunkban van valami Proteus-szerü vonás; az egyéniségünk, mely az öntudatban egység formájában jelentkezik, megnyilatkozásaiban a hangulatokhoz, benyomásokhoz, életkorhoz és tapasztalatokhoz képest szüntelenül változik. Wellsnél is ki lehet érezni, hogy különböző hőseiben, akik változó meg változó formákban jelennek meg, mindig önmagát rajzolja és a saját mikrokozmoszának egy bizonyos szemszögletből vetitett képét nyujtja. Ugyanakkor érezteti azonban, hogy akiket megrajzolt, tulajdonképen mi vagyunk, az érző, gondolkodó, küzködő, szüntelenül vágyódó és soha ki nem elégülő örök ember.

Az Uj Machiavelli első könyve egy gyermeknek a fejlődését rajzolja. Egyes lapjai kétségtelenül a világirodalomnak legszebb lapjai közé tartoznak. Kis képek, jelentéktelennek látszó apróságok váltakoznak benne, melyek azonban hihetetlen mélységekbe világitanak be. Kétségtelen, hogy nála mindez visszaemlékezés, átélt dolgok megirása, de valamennyiünk lelkéből van benne egy darab, a multnak, a gyermekkor ártatlan örömeinek a visszasirása. A Tono -232- Bungay hőse George Ponderevo, egy főuri kastély kulcsárnőjének a fia, akit számüznek a kastély tájékáról, mert el mert páholni egy főméltóságu csemetét. Pékinas lesz belőle, majd egy drogeriába kerül, azután nagy buzgalommal nekilát a természettudományok tanulásának. A szerelem és Lewisham ur főalakja egy rosszul fizetett, de nagy és társadalmat megváltó ábrándokat szövögető fiatal tanárjelölt. A Házasság-ban a hős Trafford, a szimpatikus fiatal professzor, akinél összeütközésbe kerül az elvont tudománynak a szeretete a család, a feleség, az élő asszony iránti kötelezettséggel. Valamennyi alakból Wellset érezzük ki, de közülünk, akik nem születtünk bele milliókba és az életben egyéb célt is keresünk a kincsek felhalmozásánál, vajjon ki nem élte végig egy vagy más formában a Traffordok lelki dilemmáját. Mennyi igazság van abban az egyszerü kis megjegyzésben, hogy minden házasságban be kell következni annak a napnak, mikor a szerelmesek illuzióikat elvesztve, a hajdani mámor minden emléke nélkül állanak szemtől-szembe egymással és megérzik, hogy uj alapokon kell berendezni az életüket.

Ezeket a példákat tetszés szerinti mennyiségben lehetne szaporitani. Az igazán nagy irók és gondolkodók módjára Wells abból, amit saját egyéniségében megérzett és átgondolt, ki tudja választani azt, ami az egész kort illetőleg közös és jellegzetes és amiben ő ezer és százezer embertársával találkozik. A lényeges csak az, hogy ő felfedezi és rámutat arra, ami a többiekben csak bizonytalan sejtések módjára él. Egyik utolsó regénye, Mr. Britling kétségtelenül a gyengébb irásai közé tartozik. Sok benne a pamflet-szerü és érezni lehet rajta, hogy lázas sietséggel, a pillanatok behatása alatt iródott. Főalakja Mr. Britling, a -233- regényeket és társadalmi tanulmányokat iró szociológus, kétségtelenül maga a Wells. A könyvnek meséje nincs, de visszatükrözi az átlagos angol gondolatait a háboruról. Ez magyarázza meg Angliában és Amerikában elért példátlan sikerét és ezért lesz valamikor mindennél becsesebb forrás a háboru lélektani történetéhez. A püspök lelke szintén a háboruban született meg; részben annak a reakciónak az elemzése, melyet a rettenetes kataklizma kiváltott az emberi lelkekből. A kétkedő pap, aki elmegy keresni az igaz Istent, csak a megirás szempontjából pap; de a talár megint Wellset takarja s a töprengések a lelki válságban élő angol társadalmat tükrözik vissza. Ez a regénye szokatlanul erős vitát támasztott Angliában. Voltak, akik a legnagyobb elismeréssel adóztak igazmondásáért; voltak, akik támadták, mert ki merte kezdeni a vallásnak megszentelt hagyományait. De körülbelül harminc év irodalmi és társadalmi müködése egyik oldalról és másik oldalról is megszerezte azt az elismerést Wellsnek, hogy jóhiszemüségét senki sem vonta kétségbe. Már pedig Tennyson szerint több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban.

Az angol irodalmi kritikusok szerint Polly ur története Wellsnek a legjobb regénye. Egy kis boltosnak a pályafutása, aki szerencsétlen üzleti életében és a házasságában egyaránt. Tizenöt esztendei keserves küzködés után elhatározza, hogy végez mindennel. Elhatározza, hogy felgyujtja a házát, hogy a biztositási összeg megmaradjon a feleségének s azután öngyilkos lesz. A tüz azonban tovább terjed s Polly ur saját müvétől megrettenve, megment egy öreg asszonyt a tüzhaláltól. A komikus kis boltosból hős lesz ismerőseinek a szemében és egész életpályája uj irányba -234- lendül. Amit Wells többi társadalmi regényeinél leginkább szoktak hibául felróni, az oktató és prédikáló hangu kitéréseket, ebből teljesen hiányzik. Igaz, hiányzik belőle az ugynevezett költői igazságszolgáltatás és talán a befejezettség is. Épen ugy, mint a Házasság-ban, mikor Trafford és felesége elmennek Labradorba, hogy egyedül legyenek önmagukkal és Istennel, nem oldja meg a problemát. De hát magának az életnek a nagy problemái, a társadalmi kapcsolatok s a férfi és nő egymáshoz való viszonya is, örökké megoldatlanok.

Ifjukori fejlődése és képzésének természettudományi megalapozottsága teszi érthetővé Wells irásainak erős társadalmi és természettudományos jellegét. Tárgyainak a skálája, melyre már utaltunk, a lehető legszélesebb: Verne-szerü fantasztikus regények, tanulmányok napi társadalmi kérdésekről, a fejlődési lehetőségek alapján megrajzolt utópiák, lelki problémák regények és tanulmányok formájában és az emberiség egyetemes történelme. Szinte azt lehetne mondani róla, hogy a leghumánabb dolgokat tárgyalja a természettudomány összes eredményeinek, sőt mi több, a saját fantáziájának igénybevételével. Igy tud a legegyszerübb és egészen természetes magyarázattal belevilágitani olyan zugokba, melyek az egyoldalu és fantázia nélküli tudás előtt sötéten maradnak. Néha az ilyen meglátások regényeinek egyik sürün visszatérő alakja, a fiatal és kutató természetbuvár előtt villannak fel és maga az iró a háttérben marad, de gyakran ő maga az, aki a legcsodálatosabb gondolattársitásokra készteti az olvasót. Még fantasztikus regényeiben is a megoldásai egészen természetesek. Mikor a holdba viszi az olvasót, a szerves élet egyetlen lehetősége gyanánt a hold üregeiben való életet -235- jelöli meg. Mikor a Mars-lakók félelmetes fegyverzetükkel és a pusztitó zöld sugárral, amely ellen nincs védekezés, eljönnek a földre, a föld lakóinak szövetségeseik támadnak a láthatatlan baktériumokban, melyeknek befogadására az idegen égitest hóditóinak szervezete nincsen berendezve.

Teljesen meglepő e tekintetben a világtörténelme. A tárgyhoz képest nem nagy terjedelmü; különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem a megszokott egyiptomi, vagy babiloni városkirályokkal, hanem a természettudományok szerinti genezissel és az élet első megjelenésével vezeti be az embernek a történetét. Sok kötetes történelmi munkákban nem lehet azonban találni annyi eredeti és érdekes szempontot bizonyos dolgoknak a megvilágitására, mint nála. Látjuk az őskor óriási hüllőinek a rekonstruált képét és feltünik, hogy rengeteg testükhöz képest mily aránytalanul kicsiny a lábuk, viszont mily hosszu és vékony a nyakuk. Wellsnek természettudományos fantáziája magyarázattal szolgál: ezek az állatok valószinüleg vizben és mocsarakban éltek s a vizben könnyebben hordozták testüknek a sulyát, hosszu nyakuk pedig a táplálék elérésére szolgált. Aligha ugráltak oly vigan, mint egyes geologiai müvekben megrajzolva látjuk. Egy másik ilyen példa a következtetés éleselméjüségére, a szvasztika. Ezt a furcsa kis jelvényt ugyanabban a formában kétszer aligha találták fel. Őskori előfordulása ellenben végighuzódik a Földközi tengertől Elő-Ázsián, Indián, Kinán és a Csendes tengeri szigeteken át Peruig és Mexikóig. Wells szerint a szvasztika nyomán ezen a vonalon kell keresni egy ősi fajnak a szétterjedését, amelyből Babilon, Egyiptom, Kina és Peru civilizációja kisarjadzott. Másutt a geologiai tényezők és a klima megváltozásával magyarázza meg a történelmet uj -236- irányba lenditő nagy eseményeket. Amit a nyugati irók nagy része nem tud, ő tudja, hogy egy egyszerü szerszám, a kengyel a legfőbb okozója a hunok katonai felsőbbségének. Lovas ember meg tudja itélni a kengyel jelentőségét s ennek az aprólékos megfigyelésnek a fontosságát a világtörténelem alakulására. Épen ily természetes nála a nomadizmus magyarázata. Mindezen magyarázatok mellett pedig nála az emberiség története a gondolatok története s a história legfőbb célja, hogy gondolatokat tudjon ébreszteni.

Talán a legelső regényeit leszámitva, melyekkel irói nevét megalapozta, összes irásaiból, legyenek azok ujságcikkek, szépirodalmi vagy tudományos természetüek, mindig kiérezhető valami távolabbi célra való törekvés, melyhez szinte prédikátori makacssággal ragaszkodik. Ez a cél, jobbá, szebbé és derüsebbé tenni a világot a következő nemzedékek számára. Szigoru következetességgel hirdeti regényeiben és világtörténelmében egyaránt, hogy az egyénnek a célja nem önmagában, hanem fajában, a vele együtt élőkben és mindnyájunk utódaiban rejlik. Ez a felfogása egyes helyeken szinte vallásos szinezetet ölt. Gyakori nála az istenségnek, a mindenség okának keresése is, hogy megállapitsa az embernek a viszonyát a transcendentális hatalomhoz.

Aki az igehirdetésnek ilyen állhatatosságával ragaszkodik egy eszméhez, annál az irás, különösen a prózában való irás, nem lehet öncél. Ebben a vonatkozásban Wells meglepő nyiltsággal és őszinteséggel beszél önmagáról. A saját müvészetét nem a festő, hanem az épitész munkájával hasonlitja össze, amely mindig valamely célnak a szolgálatában áll. Valahol azt irja, hogy csak azért választotta sok tárgyának a megirásához a regénynek a formáját, mert -237- igy nagyobb auditoriumra számithatott. Szinte lekicsinyelve a tulajdon értékét, nem szépirónak, hanem publicistának nevezi magát. Pedig ha irásai érték szempontjából nagyon egyenetlenek is, ha vannak nála gyakran fárasztó kitérések és ismétlések, ami érthető annál, aki gyakran a pillanatok hatása alatt dolgozik és a meseszövést, a kidolgozást más szempontoknak rendeli alá, vannak fejezetei, lapjai, képei, melyekben az irásnak a legnagyobb müvészeivel vetekszik. Ilyen az Uj Machiavelli első részében a gyermekkor megirása, a Házasság befejező részében a brilliáns módon megirt labradori ut, a világtörténelem első nyolcvan-száz oldala s a lüktető világvárosnak vissza meg visszatérő rajza több könyvében. Ha egyébért nem, ezért a néhány fejezetért a modern angol irodalomnak legnagyobb stilisztái közé kell sorozni.

Irói szempontból föltétlen értékei közé kell számitani humorát, megrajzoló képességének élességét és az irásban való feltétlen becsületességét. Humora egészen sajátságos, teljesen más, mint Dickensé s a leggyakrabban a helyzetekből fakad. A láthatatlan ember, akit megszimatolnak a kutyák. Az érzelmes apa, aki elmélázik, hogy a felesége halála után hogy fogják őt dédelgetni a gyermekei. A nagy kapitalista, aki körülbelül olyan mértékben csiszolódott le a társadalmi együttmüködés számára, mint egy belsőafrikai szerecsen. A filozófusok és filológusok, akik üres szavakat vagdosnak egymás fejéhez s a tudományuk olyan, mint a pókháló a csillogó reggeli nap fényében az ágyu torka fölött. A félvér indián szőrmevadász, aki elejti az ezüst rókát, ami a legnagyobb esemény a labradori trapper életében. Tuláradó örömmel rohan a fehér asszonyhoz és arcáról lerí, hogy valami nagy dologra határozta magát. -238- Száz iró közül kilencvenkilenc azt irná, hogy felajánlja a vagyont érő prémet az idegen asszonynak. A Wells szőrmevadásza nagy tusakodás után – pálinkát kér, mert azt nagyon megdrágitották a misszionáriusok. Vagy mennyi humorral tudja megrajzolni Wells a társadalmi reform apostolait, a fabiánusokat, akik szervező őrületükben a fákat legszivesebben zöld ernyőkkel helyettesitenék, a liberálisokat, akik csak azt tudják, hogy mit nem akarnak és a szocialistákat, akik szabadalomnak tekintik a szocializmust, minden becsületes ember társadalmi törekvéseinek, vágyainak eredőjét, melyhez másnak nem szabad hozzányulni.

Meglátja és megirja a ferdeségeiket és félszegségeiket, pedig ő maga is szocialistának vallja magát. Ebben Anatole France módjára jár el, aki szintén nem kiméli a saját párthiveit. De mégis mekkora a különbség kettejük között. France cinikus, aki hiunak és hiábavalónak tart minden emberi erőfeszitést. Wells soha; ő mindig optimista és azt vallja, hogy a kicsinyes érdekek, önzések mögött müködik az emberiség közös nagy lelke, amelynek törvényei még ismeretlenek, de kétségtelenül folyton előre halad. Világtörténelme is a nagy kataklizma után ezért zárul be a jobb jövő hitének bizakodó akkordjával.

A cinizmus teljes hiánya és meggyőződéséhez való fanatikus rajongás kölcsönzi Wellsnek a konvencióktól nagyon erősen megkötött angol világban szokatlan őszinteséget is. Szemébe mondja tulajdon nemzetének, hogy álszenteskedő, hazug a morálja, konvenció a vallása és nagy néphez méltatlan a közoktatási és közigazgatási rendszere. Az angol az a nép, mely akarata elenére, kalandorok jóvoltából lett ura a világnak. Indiával ugy tesz, mint az az ember, aki egy fáról rápottyant az elefánt nyakára és -239- nem tud leszállni róla. Épenugy beszél a világháboruról is. Legfőbb okozójának a német imperializmust tartja ugyan, de elismeri, hogy volt angol, francia és orosz imperializmus is. Németország csak abban különbözik tőlük, hogy legnagyobbat zuhant és most, akik vele együtt bünöztek, őt akarják egyedüli bünösnek megtenni. A világháboru a civilizációt alapjában renditette meg s a civilizációt megmenteni csak ugy lehet, ha egyforma becsületes akarattal, a győző és legyőzött fogalmát félretéve, fogunk össze a megmentésére. Ezt a meggyőződést hirdette Wells, mikor a washingtoni leszerelési konferencián képviselte Northcliffe lord lapjait, a Timest és Daily Mailt. Rámutatott, hogy ami a győzők részéről történik, nem leszerelés, hanem a leszerelésnek paródiája. Mikor Northcliffe lord más hangu tudósitásokat követelt tőle, szakitott az angol sajtókirállyal és röpiratokban irta meg a tapasztalatait.

A meggyőződéshez való ragaszkodásból folyik az a paradox jelenség is, hogy nincs is talán iró, aki Wellsnél nagyobb őszinteséggel mondaná meg, hogy amit régebben irt, abban tévedett. Nála nemcsak a tárgyak megválasztásában, hanem azok benső felfogásában is állandó a változás és a fejlődés. A szociális gondolat mindig alapvető nála, de mennyire mások a régebbi és ujabb irásokban levont következtetések. Első fantasztikus regényeiben a fejlődés kegyetlen törvénye két osztályra, az élősdiek és dolgozók ellenséges osztályára bontja szét az emberek társadalmát. Legkirivóbb példa erre az Időgép morlokjai. Másutt kegyetlen és akaraterős szervezők rabigájukba hajtják embertársaikat. Ezektől a végletektől a kollektiv célok szerint való organizálás mentheti meg az emberiséget. Később rájön, hogy ugy a nagy szervezők képességeibe, mint az organizáció -240- mindenhatóságába vetett hitében tévedett. Megmondja nyiltan, hogy fiatal volt, mikor ezeket irta és sem a kapitalizmus nagy képviselőit, sem a szervezés lehetőségeit közvetlen tapasztalatból nem ismerte. Azóta rájött, hogy a nagy iparbárók, bankvezérek sem nem kegyetlenebbek, sem nem ügyesebbek a nagy átlagnál, csak egy más irányu, még pedig sok esetben alsóbbrendü tehetség jut bennük erősebben kifejezésre. De rájött arra is, hogy a társadalom felszine alatt olyan nagy és örökké változó erők müködnek, melyek hatalmasabbak minden megszervezési törekvésnél. Nem mechanikus uton, hanem csakis a szellemi felszabadulás és a növekvő lelki megértés révén lehet megteremteni a társadalom összhangját.

Ez a mai Wells, akiben azonban még az irói termelésnek a lehetőségei nincsenek lezárva. Ma ötvenhét éves és mint a jelek mutatják, egyáltalán nem érkezett el irodalmi müködésének a határához. Befejező méltatást, végső értékelést adni róla még nem lehet. Lehetséges, hogy az a prófétai vonás, amely utóbbi időben erősen megnyilatkozik egyes irásaiban, angol viszonyok között élő ujabb Tolsztojjá alakitja át, de épen nagy fejlődésképessége azt igéri, hogy még nagy társadalmi és irodalmi értékeket lehet várni tőle mindannyiunk számára.

A KÖZTÁRSASÁGI WEIMAR.

A cim talán nem egészen helyes. Nem Weimar lett köztársasági, hanem a köztársaság jelent meg Weimarban. Megjelent vendég gyanánt, aminthogy ebben a városban talán még az időnek a változása is csak vendég módjára jelentkezik és nem változtat a tizennyolcadik század végének és a tizenkilencedik század elejének hozzája tapadó hangulatán.

Pedig ezt a hangulatot nem a külsőségek adják meg. Az Ilm partján fekvő kis városkának nincs meg az a régies karaktere, melyet a kisebb német városok közül oly sok megőrzött. A régi városfalak már eltüntek, helyükön és köröskörül modern épületek emelkedtek a német középvárosok átlag-stilusában. Igazi ódonság nélküli város lehetett már a multban is. Székhelye volt egy parányi nagyhercegségnek, távol esett a nagy utvonalaktól, hiányzott a kereskedelme és ipara, melyből büszke polgári osztály sarjadzott volna, nem volt, aki hivalkodóan ékes, csucsos és boltives házakkal épitse tele az utcáit és tereit. Ami a régi Weimarból megmaradt, az egy nagyhercegi palotát kivéve, kicsiny és igénytelen, jellegzetesség nélkül való és nem volna alkalmas egy kor hangulatának megőrzésére. -242-

A hangulatot Weimarban a német irodalom aranykorának az emlékei őrzik. Aki vándorulján Weimart felkeresi, azt nem a tájképi szépségek, nem az épitkezés emlékei, nem az élet lüktető megnyilvánulásai csábitják, hanem csakis Goethének, Schillernek és kortársaiknak az emléke, akik itt éltek egy kis német uralkodónak az udvarában, ahová csak nagy ritkán jutottak el a világtörténelem egyik legmozgalmasabb korszakának a hullámverései. Gazdájuknak, Károly Ágost nagyhercegnek nagy tetteit nem jegyezte fel a történelem. Bajos is lett volna nagyot alkotni egy akkora országocskában, melyet lóháton egy nap kényelmesen be lehet utazni. Mégis ez a nagyherceg, aki viharos ifjuságában azzal tünt ki, hogy nagyszerüen tudta az ostort pattogtatni Jena piacán és udvarából megszökve szénégető lányokkal járt táncolni, egyike volt Németország legnagyobb fejedelmeinek. Kicsiny pénzzel, gyenge anyagi eszközökkel, gyakran adóssággal a szellemóriásoknak olyan udvarát tudta maga köré gyüjteni, aminőt összegyüjteni kivüle soha született uralkodónak még nem sikerült. Korának hivatalos világát megbotránkoztatta, hogy költőkkel és egyéb éhenkórászokkal vette magát körül, azokat magas méltóságokra emelte, számukra nemességet járt ki a császárnál és inkább velük barátkozott, mint a rangjához illő, biborban született senkikkel. Régi formák között forradalmár volt a trónuson. Nagyobb vélemény- és gondolatszabadság uralkodott az udvarában, mint akárhány modern demokráciában. Ezért vendég ma Weimarban a köztársaság. Weimarban ma is Károly Ágost nagyhercegnek az udvara él, varázslatos erővel babonázza meg egész Németországot s mikor az uj köztársasági Németország kifejezésre akarja juttatni, hogy szakit a multjával és Potsdam emlékeivel, ide jön el, a nagyhercegi -243- Weimarba, hogy első nemzetgyülése itt készitse el a Goethe és Schiller emlékét őrző szinházban a német köztársaság alkotmányát.

Igy lett 1920 legelején rövid időre Weimar a nagy politikai érdeklődés középpontja és Németországnak az irodalmi jelentőségén kivül történelmi jelentőségü városa. Csendes utcáit eleven élet zaja, képviselők, politikusok, ujságirók, fényképészek és kiváncsi idegenek raja verte fel. Goethe és Schiller szobra idegenül tekintett a lábaik előtt nyüzsgő sokadalomra. A sokadalom rövid idő mulva eloszlott és a városka megint visszasülyedt révetegen álmodozó nyugalmába. Weimarnak megint kidomborodott a régi jellege s ismét a német irodalom legszebb korának az emlékei nyomják rá a bélyegüket. A ház a Frauenplanon, melyben Goethe félszázadon át élt, dolgozott és meghalt, Goethe kerti laka, a Schiller-ház, a park és a ligetek, melyekben munkáik tervét szövögetve bolyongtak, a szobrok, a relikviák, a német irodalom nagyjairól nevezett utcák és terek, a nagyhercegi palotának költőtermei, munkáikat megörökitő freskókkal s a temérdek bolt, mely jóformán egyébből sem él, mint Goethe és Schiller levelezőlapokból, plakettekből, emlékekből, munkáikból, vagy rájuk vonatkozó munkákból. Még a város szükségpénzein is a Goethe-ház, Goethe és Schiller arcképe szerepel. Jövedelmi forrásnak elég jelentékeny, mert minden idegen visz belőle legalább néhány márkára valót s amit igy elvisznek, azt a városi pénztárnak sohasem kell beváltani.

Igazában a köztársaság csak két nagy változást okozott Weimarban. Az egyik az, hogy a nagyhercegi palotát átalakitották muzeumnak. A fogadótermek ugyanis olyanok voltak, hogy méltán beillettek muzeumnak s most hozzájuk kapcsolták -244- a magánlakosztályokat is. Egyébként a régi személyzet megmaradt, csak az udvari tisztviselőkből és lakájokból muzeumi tisztviselők és őrök lettek. Mikor pedig az idegenek halkan csoszogva végig mennek a termeken, – a berakott padlókat ugyanis nagy mamuszokkal védik, amelyeket mindenkinek fel kell huzni a cipőjére, – mélabus tompasággal hangzik a kalauzoló felügyelő szava:

A másik változásról az idegen, hacsak nincsen nagyon beavatva a német viszonyokba, szintén a nagyhercegi kastélyban értesül. Valamelyik teremben mutogatják az utolsó thüringiai őrgrófnak a képét, aki tizegynéhány gyermeke között felosztotta az országát. Akkor darabolódott fel ez a különben sem nagy ország egész sor nagyhercegségre, hercegségre, fejedelemségre, „Mióta az uraságok eltávoztak“, ez a sok kicsi országocska megint egyesült. Thüringia köztársaság lett belőle, melynek parlamentje Weimarban ülésezik és minisztériuma is ott székel. A látogató ismét a felügyelő szavát véli hallani, amint némi tulzással befejezi a képhez füzött magyarázatát:

– … És igy a viszonyok megváltozása folytán ismét helyreállt a nagy thüringiai állam.

De legyen bár Weimar egy parányi nagyhercegségnek, vagy a nagy thüringiai köztársaságnak a székhelye, a legmaradandóbb emlék, melyet bárki is innét magával visz, Goethének a lakása és a benne elhelyezett Goethe-muzeum, amelyben a németek nagy kegyelettel összegyüjtötték lehetőleg mindazt, ami nagy költőjüknek életére és müködésére vonatkozik. Természetesen a tömérdek összehordott emlék nem annyira az ifjukorra, mint inkább a későbbi esztendőkre vonatkozik, mikor már a megállapodott és szinte olimpusi -245- magaslaton trónoló Goethe elismert szellemi vezéralakja volt Németországnak. Az emlékek nem a Friderika szerelmének poétikus óráit, nem a Sturm és Drang esztendőit, hanem a férfikor müködésének és az aggkor nyugalomra hajlásának az éveit örökitik meg. A legtöbb helyet a ház első részén és a hozzákapcsolt melléképületben Goethe miniszternek és titkos tanácsosnak – mellékfoglalkozásában Goethe az is volt, – szobrai, képei, majolikái, természettudományi gyüjteményei és raritásai foglalják el. Ezeket Goethe maga is muzeumnak szánta. Igaz, hogy ő nem ugy képzelte, hogy kegyeletes bucsujáró hely legyen belőlük, hanem azt vélte, hogy természettudományi gyüjteményei örök értéküek lesznek az utókor számára.

Kétségtelen, hogy a gyüjteményekben van sok értékes és szép dolog, hisz Goethét tisztelői életének későbbi éveiben nemcsak mindenfelől elhalmozták ajándékokkal, hanem ő maga is egyike volt kora legelső műértőinek, aki tudatosan gyüjtött és gyönyörködött szerzeményeiben. Mégis a lakásban nem ezek a gyüjtemények a legértékesebbek, hanem az a kertre nyiló, szinte elrejtett négy kis szobácska, amelyekben Goethe élt és dolgozott. Ez a négy szoba ma is abban az állapotban van, ahogy Goethe halálának órájában maradt. Akiben van némi szentimentalitásra való hajlandóság, nem tudja meghatottság nélkül nézni az asztalra fektetett párnát, amelyre könyökölve a nyolcvanadik évét meghaladt nagy aggastyán diktálta a Faust második részét, vagy a kis kopott asztalt, amelynél a legnagyobb költői zsenik egyikének diktandójára iskolai leckéket körmölgettek az unokái, vagy a parányi, szinte zugszerü hálószobát, melynek butorzata oly egyszerü és szegényes, hogy manapság jobbfajta lakáj és inas se fogadná el. Kényelemnek -246- semmi nyoma, mindössze az ágy előtt egy pokrócdarab. Szőnyeget se a négy lakószobában, se az annak idején fogadótermekül szolgáló első lakrészben nem türt meg Goethe, mert a betegségek raktárának tartotta.

De talán még jobban meglepődik, aki nem szentimentális szemekkel nézi a nagy költő dolgozó szobáját, hanem mühelytanulmányokat akar végezni ott, ahol a költészetnek oly sok halhatatlan alakja megszületett s ahonnét oly sok ezer rim kikerült. Mintha nem is költőnek és nem is miniszternek, hanem természettudósnak volna a szobája. A mi szemünkben már kezdetleges fizikai müszerek, lombikok, hőmérők, ásványdarabok, anatomiai és növénytani atlaszok, természettudományi müvek, – közöttük csupán a saját munkáinak egy csonka kiadása. A falon az 1832. évi postakocsijáratok menetrendje és annak a tizenhárom politikai kérdésnek a jegyzéke, melyekkel még foglalkozni akart. Semmi müvészi disz, csak egy kis Napoleon-kép és egy parányi Zeüsz-szobor. Az iróállvány üveg Napoleon-szobra már nem számit müvészetnek, mert illatszeres üvegnek volt a dugója és Goethe rajta a – sugártörést tanulmányozta. Az ablak előtti állványon egy kis üvegben cinóber, egy tányér föld és egy dobozban egy pisztráng koponyája és halcsontok, amelyekkel közvetlenül a halála előtti napokban tervezett valami kisérletet. Ami ebben a szobában van, a Faust költőjét Faust szerepében őrzi meg az utókor számára. Az örök emberinek mindenkoron egyik legcsodásabb képviselője.

Aki látó szemekkel nézi végig a szobát, nagyon sokat megért Goethéből és különösen megérti, hogy miért volt ő talán minden időknek a legmélyebben gondolkodó poétája. A kis szoba az ezerfelé megoszló érdeklődést, a pihenést -247- nem ismerő tudásvágyat és kutatást tükrözi vissza. Lehet, hogy visszatükröz egyebet is és hihetővé teszi, amit Goethéről mondanak, hogy ő maga nem költői alkotásait, hanem a Farbenlehret tartotta élete legfőbb müvének s azzal büszkélkedett, hogy sikerült neki megcáfolni Newton tanitását. De egyuttal megmagyarázza azt is, hogy mi adott a nyolcvanegy esztendős aggastyánnak olyan látnoki erőt, hogy meg tudta jósolni, mikor 1830-ban a párisi forradalom hire és Geoffroy-St. Hilaire fölfedezése a fejlődéstan egységéről egyszerre érkezett meg Weimarba, hogy az elsőből elfelejtett politikai esemény lesz, de az utóbbi a legnagyobb befolyást fogja gyakorolni az emberiség gondolkozásának és világnézletének kialakulására. „Az egész világ végtelen harmónia és az ember csak egy hangjegy ebben a harmóniában.“

A költők nem földi emlékeikben, hanem müveikben élnek. A weimari Fürstengruft őrzi Goethe és Schiller hamvait, ha ugyan a koponya, amelyet annak idején átszállitottak, valóban Schilleré. Ez a koponya, melyről évtizedek óta folyik és sohasem fog elülni a vita Németországban, a legékesebb bizonyitéka, hogy minden földi emlék mennyire kétes értékü és hiu az örökkévalóság szempontjából. És mégis százak és ezrek zarándokolnak ezekhez az emlékekhez, talán mert érzik, hogy hozzájuk a soha nem haló szellemnek az emléke tapad.

Lábjegyzetek.

Szoros rend van és bölcs müvészet
a dolgok viszonyában; s ez a Forma
teszi Isten képévé az egészet.

2) Az emberélet utjának felén…

Én rajtam jutsz a kinnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
– – – – – – – – – – –
Ki ha belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Nincs semmi szomoritóbb,
mint emlékezni régi szép időkre
Nyomorban.

5) Aznap többet nem olvasánk azontul.

6) A régi vágynak érzém nagy hatalmát.

7) Lélek, mely győz minden harc viharában.

8) Sohasem járt vizekre szállottam én.

s neked diszedre szolgál,
Hogy uj pártot csináltál tenmagadnak.

10)

Csak csillagod kövesd jó hiszemben
– felelt, – előtted a Hir réve nyitva
Ha jól ismertelek meg életemben.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EMBERI MINIATÜRÖK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.