The Project Gutenberg eBook of Kálozdy Béla (2. kötet) by Kálmán Mikszáth

A Vörös Bika kedvelt városvégi szálló volt Karámoson s nevét minden faluban jól ismerték az egész környéken, a melynek csak valami keresni valója volt benn a városban. Pedig szemügyre véve a nagy, de ócska épület roskatag falait, málló vakolatát, itt beszakadt, ott zöld mohával ékes zsindely fedelét és mérges, kikoplalt házőrzőit: akárki rájuthatott arra a következtetésre, hogy valaha még kedveltebb lehetett, mert fénynapjai már nyilván háta mögött voltak. Azonban hetivásárok alkalmával még most is elég tarka és mozgalmas képet mutatott az udvara, mely pusztának is beillett volna s melyre egy hosszú folyosónak füstös, négyszögű oszlopai bámészkodtak. Ilyenkor tele volt paraszt-szekerekkel, melyekből ködmenes atyafiak és menyecskék szedik le a megtömött zsákokat, megrakott kosarakat és tele borítókat, bokáig gázolva a sárga, szemetes lucsokban, mely télen sohasem fagy be és nyáron sohasem szárad ki. Iczig gazda, meg a három pulykatojás-képű csemete nem győzik hordani kifelé a sok hosszúnyakú üveget, beszédes vendégszeretettel forgolódván a szekerek -8- körül, míg a csont-bőr házikutyák mérges és irigy kaffogással kerülgetik a jó húsban levő falusi komondor-vendégeket, kiknek a hosszú séta sem ártott meg a kocsik mellett. Egy-egy élelmesebb zsidó kihordja a portékáit s pántlikájával, bicsakjával, bajuszpedrőjével – egyre rázva dicséretükben ritka szakállát – sorra kinálgatja a bácsikat, kik zsíros bugyellárisaikat tapogatják és dörzsölgetik szemeiket a konyhából kitóduló rettenetes füst miatt. Rifke asszony, a vörös parókás korcsmárosné pedig estefelé annyi el nem kelt baromfit szed össze a hazafelé indulóktól potom pénzen, hogy akár abból magából eltarthatná egész pulykatojás-képű házanépét. Ez a zsivaj, vendégsereg, jó kereset azonban hetenkint csak egyszer köszönt be a városvégi fogadóba.

Egyébkor a kapuja még kövekkel is be van támasztva s a rikító kékre mázolt korcsmaajtó felett szomoruan gubbaszkodik az a nevezetes vörös állat, melyről az egész épület nevét vette; hatalmas fejét csüggedten ereszti le s háta közepéről épen úgy van lepattogva a festék, mintha valamelyik szomszéd korcsmáros kenyéririgységből doronggal jót húzott volna rá. Az egész udvar üres. Iczig gazda vagy a kármentőben bóbiskol, vagy legeslegbelső szobájába vonulva, apróbb pénzüzletei foglalkoztatják, melyekre nézve a pántlikás és bajuszpedrős házalók kitünő közvetítői. Rifke asszony az olcsón összeszedett baromfiaknak szenteli szabad napjait, különös figyelmet fordítván a jobb fajta tömő ludakra, melyeknek a czifra-boltosné és -9- Venyige-zsidó házánál mindig biztos piaczuk van. A pulykatojás-képű csemetéket sem tartják vissza üzleti érdekek a haladó tudomány komoly követeléseitől s a zsidó-iskolában torkuk szakadtából buzgólkodnak, bizonyságot szolgáltatván rá, hogy – a természeti sajátságokat tekintve – az öt fő emberfajon kívül még egy hatodik is van: a zsidó tanítóknak nálunk már veszendőbe indult faja, mely a másik öttől különösen fülszerkezetének elpusztíthatatlansága által különbözik.

De vissza a korcsmába! Így köznapokon az ivó rendesen néptelen; legfölebb egy-egy faluról érkezett fuvaros ha betekint, a ki már nem bírja ki messzebb a szomját s a hosszú asztalokról elzavarja a kedélyes játékba keveredett macskákat. Valósággal ritkaság volt, hogy így, mint ezen a reggel, három ember ült volna együtt a lóczán. A megszomorodott gadóczi előljáróság volt, mely peres ügyének végét minden áron idebenn akarta megvárni s azért lakta meg már egynehány napja a Vörös Bikát. Ott könyökölt Haluska Péter, az öreg bíró és kurátor, ki görbe fésüvel szépen hátrasimított hosszú ősz hajával bátran beillett volna pátriárkának az első keresztyének között, a kiknek legfőbb egyházi méltóságai mind szegény parasztemberek közül kerültek. Ott könyökölt Kukkantó Mihály, kinek leghosszabb bajusza, de legrövidebb esze, legüresebb feje, de legtelibb erszénye volt az egész előljáróságban. Ott könyökölt végre a kis bíró és vicze-kurátor; templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, egy csinos, -10- szemfüles és jó beszédű legény, ki szerette minden szavát az elején kezdeni és a hogy okos emberhez illik, jól a szájába magyarázni mindent annak, a kivel beszél.

Miután elköltötték volt reggeli szalonnájukat, ott könyököltek szótlan búsulásban mindahárman, hogy már most mitevők legyenek a rektor nélkül, a ki megfoghatatlan módon tegnap délután eltünt közülök és mindez ideig – ellenére gyakori sóhajtozásaiknak – nem jelentkezett. Épen mikor legnagyobb lenne rá a szükség! A hosszú csöndet bíró uram törte meg, ki szép szürke bajuszát két oldalt megtörülgetvén, parancsoláshoz szokott, méltóságos hangján azt kérdezte szomszédjától:

– Ugyan, kerested-e hát az éjjel a rektramot, te templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani?

A hosszú nevű kis bíró nagy körülírással ekként beszélte el éjtszakai kutatásának eredménytelenségét:

– Már hogyne kerestem volna, mikor kerestem! Hajszen úgy a lelkemre kötötte bíró uram; meg hát az eklézsia dolga sem utolsó, mondok, hát csak fölkelek a jó fekvő helyemből. A hogy először kinéztem, olyan fölséges egy ragyogó csillagos éjtszaka volt, hogy: no már, mondok, ilyet az ember nyár derekán is hébe-hóba lát csak. Tekintgettem én ott, bíró uram, mindenfelé, tűled is, hozzád is, hanem a rektor urat bizony csak nem láttam én. Alig-alig hogy elszunnyadtam, hát olyan fránya egy álom jött a szememre, hogy valóságos kész nevetség volt. No, mondok, ha ez igaz lenne, -11- kétszer se mondatnám magamnak az Évivel; mert hát annyi volt az egész, hogy a legöregebb Ifjú-Czirokék Évijével a hidason összejöttünk volna, aztán… no! Hanem hát, mondok, Évikém, első a kötelesség, már minthogy nékem most a bíró uram meghagyta, hogy az elveszett rektort keressem. De biz én akárhogy szemeltem odakinn, másodszor se láttam én egyebet a gyönyörűségesen ragyogó menyországi csillagokon kívül. Pedig még a disznóólba is betekintettem; hátha véletlenül ott talált nyugodalomra dülni ő kigyelme. Mikor aztán hajnallott, hát meghuzogattam a keetek szüreujját, hogy: ha már négyen az isten akaratjából nem lehetünk, mondok, hát legyünk legalább hárman.

– Ühüm. Hát azért kis bíró keed ilyen gyereklegény korában, hogy jól ki tud ókumlálni mindent – hagyta helyben az előadást Kukkantó Mihály és az öregbíróval együtt jó darabig csodálkozott rajta, hogy ha egyszer Czirok Dani olyan lelkiismeretesen kutatta a rektort, hogyan nem akadt hát rá, ha csak a föld nem nyelte el?

A pátriárka azonban szükségesnek tartott még egy kisérletet s önérzettel emelvén föl fejét, megszólalt:

– Már ezt a dolgot mink semmiesetre se hagyjuk ennyibe, mert nékünk holnap-holnapután a törvény előtt szükségünk lesz szószólóra. Aszondom én keeteknek, nem ártana, ha most már -12- fölöstököm után fényes nappal még egyszer körülnéznének.

A hivatalos buzgóság nem hiányzott egyik előljáróban sem. Egy szóra fogták a süvegüket és nagy készen nekiindultak a keresésnek. Kukkantó jobbra, Czirok Dani balra kerülte meg az udvart; hátul a gémes kútnál találkoztak, a vederből mind a ketten jót húztak és indultak együtt befelé hírt vinni az újabb kutatás eredményéről az ivóban elnöklő öregbírónak.

A patriárka végig simítván ősz haját és egyet rázván a szűrén, ujra hajtogatni kezdte tisztes fejét.

– Már akkor úgy van! – mondá elkeseredett hangon. Tennap délután a vármegyeháza felé látta menni ez az Iczig zsidó, aszongya. Meglássák keetek, hogy ott a törvényurak előtt addig hepcziáskodott a mi dolgunkban, míg ott fogták. Már csak vedd a süvegedet szerelmes öcsém, templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani és mint okos ember próbálj hírt hozni felőle.

A hír, melyet e megbízás folytán a kisbíró a vármegyeházáról hozott, váratlan és megdöbbentő volt. Azt hallotta ugyanis, hogy tegnap este felé a rektor úr itt az erdőben a Kálozdy nagyságos urat legyilkolta volna. Ő maga ugyan azt állítja, hogy mikor az eset történt, már akkor elvált a nagyságos úrtól, a ki hazafelé indult; egyszer csak sikoltást hall s véres fokossal és égnek meredő hajakkal elrohanni látja maga mellett a gyilkost; szalad, kiabál s végre megtalálja a legyilkolt testet. Uram segíts! Hanem a törvényurak nem hiszik -13- neki s míg ki nem sül az ártatlansága, becsukták Kálozdon a kastély pinczéjébe. Az egészet Ignácz hajdu beszélte, a ki épen strázsán áll a vármegyeház-kapuban és mikor a Fütykös zsiványt hajszolták a gadóczi határban, Kukkantó koma leányának lakodalmán is ott volt s ennélfogva tökéletesen megbizható ember.

– No, hallják keetek, – végzé szavait a szomorú postával érkezett Dani – ilyet, mondok, nem hallottam, mióta a bogádi árendásnak a bőrét lenyúzták, ha emlékszik még rá kigyelmed. Akkoriban lehetett, mikor a harkai gróf lakodalmazott; azután meg is fogták a zsiványokat, hanem hát hogy összejátszottak volna a porkolábbal, aszonták, mert úgy elszabadultak az áristomból, hogy azóta is kergetik őket. De már ilyet, hogy a mi rektorunk valami ilyen szörnyüséges gyilkosságba keveredjék, már azt csak éjjeli altomban sem álmodtam volna! Megyek is, mondok az Ignácz hajdunak, megyek lóhalálába, mer’ a bíró uram odakinn a Vörös Bikában várakozik rám, hogy minél hamarább hírt vinnék neki.

Könnyű volt Daninak, ő az úton kényelmesen összeszedhette magát, úgy, hogy a tegnap este megdöbbentő eseményén kívül még a bogádi árendásnak évek előtt történt rémséges megnyuzatása számára is jutott gondolata. Hanem azok, a kiknek ilyen egyszerre nyakuk közé zudította az ujságát! Kukkantó komának úgy leesett az álla és meredten maradtak azok a nagy okos szemei, bíró uram pedig úgy hátratántorodott a falnak, mintha valami -14- kódorgó menykő odaütött volna előttük a hosszú asztal közepébe.

A hír annál megfoghatatlanabb volt, mert a rektort mind a hárman a világ legjámborabb, legalázatosabb és legbátortalanabb teremtésének ismerték. Ennélfogva egy pillanatig sem fogta el egyikük lelkét sem a gyanú, melynek folytán a szegény Gida a kálozdi kastély dohos pinczéjébe került, hanem csak azon álmélkodtak, hogy még távolról is miként keveredhetett bele ilyen szörnyüséges dologba?! Miután ismét jobbról balra és balról jobbra könyököltek volna, a dolgok és az illedelem rendje szerint, ez alkalommal is bíró uram jutott először szóhoz.

– Azt sem tudom, hallják keetek, hogy mit gondoljak, – kezdé, ujból végig törülgetve bajuszát. – Még ezer szerencse, hogy templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani öcsém ilyen fáinul kiókumláltál mindent és jó idején fülünkbe jutott a dolog. Iszen nincs itt ő kigyelme, hogy elbízná magát a beszédemben, hanem tudják-e keetek, hogy ilyen rektor nem minden bokorban terem? A kukoriczáját maga kapálja; a krumplifődjeit mind vissza hagyta disputálni az eklézsiának; a gyerekeket tavaszszal nem szorongatja az iskolára; ha ablakja törik, nem hajszol bennünket üvegesér, hanem beragasztja papirossal; egész télen beéri egy fél öl fűtővel. Atyafiak, ha ezt most föl találják akasztani, ilyen rektort ebben az életben nem kapunk többet.

– A biz igaz, bíró uram – hagyta helyben -15- egy mély, szívből jött sóhajtással Kukkantó Mihály.

– Azért hát aszondom én keeteknek, – folytatta növekedő méltósággal Haluska – hogy ne hagyjuk az igazságát neki, hanem Dani öcsém nosza fogj be és meg se álljunk a kálozdi határig. Ott pedig tegyük le a hites bizonyságot mellette, hogy az a jámbor még életében a légynek se vétett soha, hát igazság szerint most sem kellene neki áristomban ülni; meg hát hogy holnap-holnapután már a vármegyeházán ránk kerül a sor, ott pedig már csak ő neki kell majd helyt állani az igazságunkért. Nohát!

Templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, a milyen buzgó egy előljáró és kezes legény volt, csak kifordult-befordult és odajárt a szekérrel az ivó elé. Az atyafiak nagyban köpték a markukat, hogy ha addig élnek is, megszabadítják a rektort, föltápászkodtak a kocsira és nekiindultak az országútnak. Alig robogott el szekerük, megjelent az ivóban Iczig gazda, a háziúrral, Tuzok Szaniszlóval, kinek sopánkodva bizonyítgatta, hogy ime egy árva szál vendége sincs; hogyan messe hát ki a bőréből azt a rettenetes nagy árendát?

Aznap, melynek reggelén e jelenet lefolyt, a kálozdi kastély harmadszor változtatott színt. Először kolostor volt; azután urasági kastélylyá változott; ma pedig valóságos törvényszéki épületté lett tanácstermekkel, irodákkal, hivatalnokokkal, pápaszemekkel, lúdtollakkal, zöld szem-ellenzőkkel, törvényszolgákkal, hajdúkkal és a megkivántató börtönhelyiségekkel. -16- Putzelberger főbíró úr még az éjjel megjelent az öreg Czéda esküdttel, egy orvossal, egy irnokkal, a csendbiztossal, öt hajduval és óriási csomag papirossal. A szegény rektort az első szóra a pinczébe csukatta, a cselédeket mind letartóztatta, minden kijárást őriztetett, a házbelieket az egymással való érintkezéstől eltiltotta, a vidék kutatását elrendelte, a prior-szobát magának irodául berendezte és a kihallgatásokat megkezdte.

Az udvar valósággal azt a benyomást tehette mindenkire, mintha börtöné lenne. Az ablak-táblák mind be voltak téve s a kastély a félelmes környezetben olyan volt, mint egy vak ember, a ki nem mer mozdulni. Csak két ablakot takart a zöld függöny, mely mögött a szerencsétlen ifjú első életjeleit várták környezői. Az udvaron minduntalan lódobogás hangzott, a mint egy-egy hajdu levéllel, vagy üldözésből érkezett meg. A kapuban hajdúk ácsorogtak s dobtak oda egy-két sovány konczot a paraszt közönség mohó étvágyának, melylyel már kora reggeltől sűrű sorokban állta el a kastély minden bejárását. Egy-két kiváncsibb atyafi butykossal kinálgatta a mindentudó hajdu urakat s a fukar híreket, melyeknek ilyen módon birtokába jutott, kamatok kamataival bocsátotta forgalomba. A gyerekek megindultak a falakra, hogy az udvarra eső ablakokon bekukucskáljanak; de az igazság kérlelhetetlen szolgái mindannyiszor gorombán lepiszkálták őket. A kerítéshez fölnyergelt lovak voltak kötve kantárszáraiknál fogva, hogy minden pillanatban kéznél legyenek, ha szükség talál lenni -17- rájok. Időről-időre egy-egy úri hintónak káromkodva, csapkodva, fenyegetőzve csinált utat a parasztok közt kocsisa, kinek szavai harsányan hangzottak ki a tompa morajból, melybe a szomorú ház körül minden hang elvegyült. Az érkezett urak tudakozódni siettek egyről-másról a kastélyba, elfojtott irigységet gerjesztve a külső néző közönségben; de oly gyorsan kijöttek s odább hajtattak megint, a mint csak lehetett. Olykor megnyilt egy földszinti ablak s az irnok czérnahangján kiáltotta be valamelyik hajdút, kit aztán kijövetelekor egész sereg butykos és kielégíthetetlen kiváncsiság fogadott. A féleszű Péter, kit rettentő bömbölése miatt Czéda esküdt úr saját felelősségére az istállóba csukatott, első rohamának csillapultával a félkörű ablakon keresztül bután és szepegve bámulja az egymás után nyíló zavaros és nyomasztó jeleneteket.

A prior-szoba előtt, a földszinti folyosó homályában dobogó léptekkel jár fel s alá az őr, önérzettel forgatván kezében keskeny markolatú, hosszú kardját, mely még az 1809-ki nemesi fölkelésből maradt a vármegyeházán. Odabenn a főbíró – egy kopasz, meredt szemű, örök nyugalmú úr – úgy köröskörül van véve az asztal előtt tollakkal, mintha fészekben ülne kiköltendő tojás felett. Tenyerét minduntalan szája elé kell emelnie s több izben említi, hogy: ha ki nem alhatja magát az ember, másnap nem is ember. Az esküdtnek van: egy borvirágos orra és nincs: négy foga elől, melyet egy alkotmányos csata alkalmával -18- vesztett el hajdan. Az irnok egy kopott fiatal ember, ki hallgat, engedelmeskedik, ír és mohón várja az ebédet.

A kihallgatás javában folyik; de nem nagy eredménynyel, kivéve a jegyzőkönyvre elfogyasztott óriási halmaz papirost. A cselédek összevágóan azt állítják, hogy ilyen szerencsétlenségről nem is álmodtak volna. Csak Mihály huszár vallomása látszik a homályos ügy tisztázására bizonyos támpontokat nyujtani, mert szerinte a gadóczi rektor tegnap délután – az ő ismételt elutasítása daczára is – erőnek erejével szólani akart a nagyságos úrral és szemmel látható zavarodottságában, hol elvörösödött, hol elkékült.

– Hol elvörösödött, hol elkékült! – ismétlé ásítva a főbíró s az irnokhoz fordulva hozzá tette: – Ez fontos. Feljegyezte?

A kopott fiatal ember alig bir lélegzetet venni a nagy sietségtől. A tollat ujja bütykéig beleüti a kalamárisba s a kék papiroson eszeveszett sietséggel rohannak a sorok, melyek ha tudnák, milyen kevés foglaltatik bennök, bizonyára nem lennének olyan hányavetiek. Daczára annak, hogy a vörös orrú esküdt – hátul összefont karjaival, orrának vörös-réz fegyverzetével, mord tekintetével s szétvetett lábaival – mint valami prés nehezkedik a bevezetettek mindegyikére, ezeknek legnagyobb része valamint először mitsem tudott, úgy másodszor és harmadszor sem tud semmit. Mustár kertészt ahányszor csak behozzák, mindig görcsök fogják el. A vigyori Palkó folytonosan félreálló ábrázatját, mely -19- iránt az esküdt úr különös ellenszenvet tanúsít, a leghallatlanabb fenyegetések daczára sem képes rendbe szedni s a törvény-urakkal elhitetni, hogy neki egyáltalában semmi köze az egész dologhoz, miután Pallér úrtól a legrendesebben kikapta félesztendőnkint az ötven pengőjét és szívében haragot senki iránt nem táplált. A mindenes is oly ártatlan, mint a ma született gyermek; tegnap reggeltől estig részegen feküdt az istállóban s még most is törülgeti a szemeit. Kata asszony már jobban helyt áll magáért; neki semmi oka ki nem mondani, hogy az Úristennek ezt a sajnos látogatását semmi egyébnek nem hajlandó tulajdonítani, minthogy a nagyságos úr olyan szemét népet etet itt a kastélyban, mint az a csiricsári Palkóné, a ki rég megérdemlette volna, hogy eklézsiát követtessenek vele, ha még lenne igazság a világon; meg az az Istentől elrugaszkodott Bálint mindenes, a ki úgyis előbb-utóbb akasztófán fog elszáradni hollók eledeléül; meg az a…

– Elég már no, – dörmögött bele az esküdt. Fogja be a száját nénémasszony.

– De már megkövetem a tekintetes esküdt urat, – kezdett neki vörösödve feleselni a kulcsárné, – már én bizony…

– Fogja be a száját, – végezte a vitát egy bámulatosan sikerült ásítással a főbiró. – Esküdt úr kérem, annak a semmiházinak, a ki odakünn nem szűnik meg dörömbölni, adja értésére, hogy vasra fogom veretni.

A vasraveretendő semmiházi nem volt más, mint -20- a gyanuba fogott gadóczi rektor. A sötéttől, nyirkos levegőtől és nehéz gyanútól, melyek körülfogták, eltekintve, mázsányi sulylyal nyomta lelkét a rettegés, hogy ha az atyafiaknak odabenn Karámoson idején helyt nem áll, elveszti a stáczióját és ezzel minden reménységét az oly bizonyosnak tartott reverendára. Még a galambnak is, mikor fojtogatják, van egy csodálatos hangja, melyet életében soha nem hallat, csupán a legeslegnagyobb veszedelem alkalmával; egy durva s a ragadozó madarak károgásához hasonló hangja. Bármily kevéssé tartozott a szegény volt mendikás és leendő pap a világ ragadozó madaraihoz, ez a hangja neki is megvolt s noha szavakban most sem ment tul az alázatos könyörgésen, dörömbölés közben a pinczeajtónál ama kétségbeesett, fuladt, mérges hangon kivánta kieszközölni mielőbbi szabadonbocsáttatását. Elkeseredésében észre sem vette a pompás aszuboros palaczkokat, melyek a mai napra elkészítve, a pinczegarádicson mintuntalan csábítólag ütköztek hadonázó kezeibe. Egymásután többször ismételte az egész tényállást, a nélkül, hogy valaki hallgatott volna rá, mert a hajdú is a folyosón, a mint léptei zajából kivehető volt, föl s alá sétált. Ő azonban ennek ellenére csak tovább beszélt és tovább dörömbölt, türhetetlenül várván napnál világosabb ártatlanságának kiderültét s zajongását csak akkor mérsékelte, mikor az esküdt úr fenyegetőleg adta értésére a legközelebbi sorsot, mely további nyugtalankodása esetén reá várakozik. -21-

Jóllehet Putzelberger úr nem szokta idejekorán gyanakodását még legbizalmasabb barátjának, burnótszelenczéjének sem elárulni, a Gida ellen követett rövid útú eljárásból világos volt, hogy a vizsgáló biróság gyanakvó szeme ő rá van fordulva. Mihály huszár vallomása a rektor megmagyarázhatatlan zavaráról, melylyel Béla felől tudakozódott; az a körülmény, hogy az ifjú nagyságos urat, kinek vendége is volt: Hazafi, szándéka ellenére sétálni csalta alkonyatkor az erdőre; a sietség, melylyel tegnap este a szomorú esemény első hirülhozása által a gyanut magáról el akarta hárítani; összefüggetlen, magának ellentmondó vallomása a séta czéljáról; a hideg, mely az éjjel kitört rajta s mely alatt – kétségkivül a vizsgálat félrevezetése czéljából – mindenféle óriásokat és törpéket emlegetett bűnösökül: megannyi gyanuok volt ellene. A főbiró urat azonban senki sem vádolhatta elfogultsággal saját csalhatatlansága iránt. Ez alkalommal sem akarta egészen szem elől téveszteni azokat a nyomokat sem, melyek Gida vallomásában rejlettek ama bizonyos titokteljes ismeretlenről, ki mellette az erdőben elrohant. Kevés hittel ugyan e mese valóságában, de mégis megtett annyit, hogy lovas hajdúkat és kurrenseket küldözött szerteszét az elpárolgott gonosztevő üldözésére, kit a rektor természetesen szíves-örömest látott volna maga helyett az akasztófán. Az illető nótárus urak azután a környéken – egyéni belátásuk szerint – vagy jegyzőkönyvbe vezették a kurrenseket, vagy pipára gyujtottak velök; a hajdúk pedig nyargalásztak -22- összevissza az országutakon töltött karabélyokkal és sikertelenül. A csendbiztos befogott ugyan egy gyanús embert, ki az erdőszéli feszület kőtalpán egy nagy kést köszörült, de erről csakhamar kiderült, hogy hentes, kinek a késköszörülés mesterségéhez tartozik.

Déltájt azután – mikor épen az egész vizsgáló birói kar türelmetlenűl várta a csengetyű-szót – nagy lárma, tolakodás, taszigálódás és izgatottság között állt meg a kapú előtt egy parasztkocsi, melyről a szürös atyafiak egy sanyarú kinézésű, sunyi tekintetű, kopott és szakadozott öltözetű s keservesen összevissza kötözött bűnös halandót húztak és löktek le, ki emberi erőszak által az anya-természetnek minden egyéb fegyverétől meg levén fosztva (melyekkel szerencsésebb sorsosai hasonló körülmények között bizonyos sikerrel szoktak ütni, verni, rugni, vágni), csupán fogaival védelmezhette magát nagy számú ellenségei között.

– De már innen nem szabadulsz, akasztófavirág, mig jó világot nem látsz, ha egyszer a mi rektor urunkat bajba keverted! – E szavakkal óhajtott minden reményt elzárni a kétségbeesett áldozat elől templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, miközben izmos karjaiban és az igazság győzedelmében való nagy gyönyörűséggel penderített egyet-egyet a szerencsétlenen, s biztatólag fordult hátra-hátra az utána czihelődő Haluskához meg Kukkantóhoz: – Csak bátran biró uram, igaz ember nem fél a törvénytől!

Meg is álltak vitézül – közre fogva a megkötözött -23- áldozatot – mindahárman odabenn a prior-szobában, hol érkeztükre a főbiró úr – minden nagyobb fölindulás nélkül – szépen leült a helyére, kivette s maga mellé tette a burnótszelenczét, illedelmes méltósággal az asztal szélére rakta le a nagy kezeit, mint a hogy a kis gyerekeket tanítják és megkérdezte tőlük, hogy kicsodák, honnan jönnek és mit akarnak?

– Megkövetem alássan a tekintetes főszolgabiró urat, – kezdé Haluska Péter, a patriárka, tisztesség okáért megtörülgetvén bajuszát és megköszörülvén torkát, mig a nyalka és izmos kisbirónak tökéletesen elég munkát adott a sorsába beletörődni egyáltalán nem akaró gonosztevő, – megkövetem alássan, mink gadóczi esküdt emberek vagyunk. Én vagyok a biró…

– Hogy hivják kendet? – szólt közbe mérgesen Czéda esküdt, ki az egész jelenetben első sorban az ebéd elodázását látta.

– Haluska Péternek, szolgálatjára, – felelt a kérdett. Ez itt a kisbiró: templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, az meg nemes Kukkantó Mihály, hasonlatosképen esküdt ember. (A patriárka nagy lélekzetet vesz.) Mert hát hallottuk, hogy a mi becsületes rektor urunkat be tetszett csukatni, mintha ő lenne a gonosztevő, azért jöttünk, hogy letegyük mellette a hites bizonyságot, hogy ő kigyelme az egész dologban olyan ártatlan, mint a ma született gyermek. Mondtam mindjárt, a mint fülünkbe jutott a dolog, itten az öcsémnek, Czirok Daninak, hogy fogna be és… -24-

– Gyorsan, gyorsan, – sürgette az esküdt. Csak a dologra, biró uram. Miféle megkötözött embert hoztak itt magukkal?

– Megkövetem alázatossággal, épen most akarnék rátérni. Mert a hogy hát az erdőben jövünk, nagyon hegynek vitt az út, hát aszondom a Dani öcsémnek, hogy szállnánk le a kocsiból, azzal is könnyebb lesz; majd a Kukkantó koma eligazgatja a lovakat. Egy minutumra lekerültünk aztán mink ketten a patakra egy korty vizért; hát ott a parton aluszik javában ez a nemtudomki. A Dani öcsém tüsténtig ráösmert, hogy nem jóban járhat, mert a gunyája véres volt s a hogy megpillantjuk mellette a fokosát, már bizonyossak voltunk, hogy ennek kell az igazán való gyilkosnak lenni, minekutánna, hogy az Ignácz hajdútól azt is hallottuk volna, hogy fokossal történt a gyilkosság. Nem is sokat péterbácsiztunk véle, hanem a mint láttuk, hogy álmából fölugrik a jöttünkre és futni akar a becsületes emberek elől, aszondom itt az öcsémnek, templomsori Czirók Daninak, hogy: te markos legény vagy öcsém, kapd derékon és addig el ne ereszd, mig én a kocsiról az istrángokkal meg Kukkantó komával vissza nem térek. Aztán, hogy szerencsést nyélbe ütöttük volna a dolgot, hát imé elhoztuk a szemtől szembe való igaz gonosztévőt törvényes áldozatnak.

Miután a biró úr dicsőségesen végezte volna, diadalában újra végigsimította a bajuszát s a magával hozott fokost letette az asztalra. A gadóczi előljáróság ezzel visszavonult a zöld kályha mellé. -25- A törvényes áldozat, ki eközben a kis birótól a hajdúk kezébe jutott, vad és fásult tekintettel szögezte a földre mély, beesett szemeit, melyek szürke, mosdatlan arczából úgy villogtak, mint hamú alól a parázs. Szája össze volt szorítva, kezei az éjjeli hidegtől kékek s a kötéltől fölhorzsoltak.

Putzelberger úr hivatalos egykedvüséggel folyamodván időről-időre burnótszelenczéjéhez, meghallgatta az előadott erdei történetet s komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé:

– Hogy hínak? – förmedt rá a fogyatékosabb türelmű esküdt, ki még mindig hiába várta a csöngetyű-szót.

A durvaság sem volt szerencsésebb a hivatalos méltóságnál. A vádlott mély hallgatása arra mutatott, hogy megátalkodott gonosztevővel van dolguk s a gadóczi előljáróknak e fölött való erkölcsi fölháborodása a kályha mellett jelentős fejcsóválásokban nyert kifejezést. Az egyik hajdú, ki Czirok Danitól átvette a bűnös kezelését, miután látta, hogy ennek kilétére nézve a legilletékesebb helyen hiába kopogatnak, tisztelegve emelte a balkezét sapkájához és következő fölvilágosítással állott elő:

– Jelentem allássan, tekintetes főbiró úr, én ismerném ezt a gonosztevőt, ha méltóztatnék megengedni. (Putzelberger úrnak egy kegyes kézintése következett, melyből nagy gyakorlattal tért át egy ásítás eltakarására.) Teátrista Karámoson a Fekete Sas-ban. Valami Szegi nevezetű. Már ott is gyanakodtam -26- ellene, mert csupa akasztófáravalókat játszik.

– Jegyzi ön pontosan, a mit hall? – kérdé a főbiró a papir-tengerben lubiczkoló irnoktól. Majd rendíthetetlen nyugalmával arról tudakozódott a törvényes áldozattól, hogy ő követte-e el a gyilkossági kisérletet?

Az intrikus még mélyebbre csapta a fejét, még jobban összeszorította vértelen ajkait, egy mérges rántással könnyíteni igyekezett helyzetén és hallgatott.

A vörös orrú esküdt, ki a boszuló igazságnak fenyegető elemét személyesítette, már nagy dühösen indult meg feléje, mikor a folyosóról örvendetes zaj hatott be a szobába. Szájról szájra járt a hir, hogy a beteg odafönn felnyitotta szemeit. A megkötözött intrikus füleit is megütötte, hamuszin arczát egyszerre elborította a vér és összecsikorgatta fogait, dühösen kezdett rángatózni, de hangját visszafojtotta. A főbiró úr kellemes tüsszenéssel fogadta az ujságot s a bekötött szemű istenasszony számára ritka találékonysággal akarta kiaknázni a helyzet előnyeit.

– Úgy ne vesztegessük az időt, – mondá, felemelkedve székéről. Vádlottat fel fogjuk vinni s szembesítjük a beteggel. A szerencsés perczet fel kell használnunk, mert meglehet, délután minden későn lesz. A jegyzőkönyveket itt ne felejtse, amice, – folytatta az irnokhoz fordulva. Mehetünk.

Béla csakugyan felnyitotta megtört szemeit kis -27- szobájában, hova tegnap este vitték. A könnyű, zöld függönyök nem állták utját az őszi nap ama betévedt, halavány sugarának, mely vánkosára esett. Oly csöndesen, türelmesen várakozott ottan, mintha csak odafenn az égben várták volna már az ifjú lelket s őt küldték volna utána nézni, hogy jön-e, vagy lenn marad? Itt marad. Már felnyitotta szemeit s mereven bámult maga elé. Ébredésekor nem látott hirtelen letörölt könnyeket, melyektől még nedvesek a szemek, a mint egy-egy mosoly szent hazugsága köszönti. A fény, mely a beteg szemeit megütötte, nagyon erős volt neki s káprázatában csak úgy látta a körülötte állókat, mint valami homályos üvegen keresztül, melyről még az sem bizonyos, hogy nem a határt képezi-e a földön maradottak s az elköltözöttek között. Ágya lábánál egy sugár nő-alak ült, ki kezeivel eltakarta arczát. Mozdulatlanul ült s mozdulatlanságában mindig élesebben hatottak Béla szemeibe az ismert körvonalak. Szinek még nem léteztek számára, csak fény és homály. De a fekete képről csak úgy ráismert menyasszonyára, mint ráismert volna egy silhouette-ről. Anélkül, hogy Ilona fejedelmi koronájának fénye, szemeinek ragyogó szikrái és tekintetének melege eljutottak volna hozzá, valami titkos hatalom mégis ezeknek juttatta részül, hogy egy kis tüzet gyujtsanak a már-már kialudt szemekben. És a szegény életre ébredt ifjú nézte, csak nézte a szép ápolónőt, kinek arcza folyton el volt takarva, és szíve nem érezte meg, hogy jegyesének sötét éjtszakájára új reggel virradt. Csak -28- nézte, nézte, s miután soká hiába nézte volna, búsan zárta le újra nehéz pilláit s egy mély sóhajtás szakadt fel kebléből.

Ez, ez az igazi világosság, mely most nyilik meg előtte! A szivárvány tündéri fátyla huzódik fel fel az égnek, melyről a csillagok miriádjai küldik alá reszkető világukat, s ennek szelid fényét nem homályosítják el sem a nap tüzes sugarai, sem a hold kerek, ezüst udvara. Titokteljes, földöntúli fényárban úszik minden, mintha elkövetkezett volna ama megjósolt idő, melyben az ég egyszerre tárja ki a földnek minden csodáját, szeretetét és megfoghatatlanságát, hogy újból megváltsa a sülyedő világot. A lég – melynek tündökléséhez a menny csillagokat, a tenger gyöngyöket, a hegyek drágaköveket adtak, – Béla körül megnépesedik ismerős, ismeretlen ködalakokkal, kiket földi szem nem láthat többé. Csodálatos tünemény ez, melyben alakok, fény és levegő elválaszthatatlanok egymástól, mint Sixtus pápa és szent Borbála imádásának fenséges tárgya körül a glórián. Mind, mind itt vannak körülötte az ártatlanok, boldogok és üdvözültek, kik azt hitték róla, hogy már az övék s most búcsúzóra integetnek feléje, mielőtt egészen visszaadnák a földnek. Szivek, tele bocsánattal, szánalommal és szeretettel. Az édes apa a betöltött kötelesség koszorúját hordja s Béla mintha ráismerne az ő régesrég hallott hangjára a feléje zendülő szavakban: itt nincsen nyomor! Nem édes anyja-e ez itt, ki a tűrés arany koronájával fején s kitárt karokkal azt suttogja neki: itt nincs könny -29- és szívszakadás! Im a kicsiny testvér, ki oly korán itthagyta szülei egyedüli gondjának és örömének, boldog arczczal mosolyog felé s mig apró szárnyaival tova lebben, ajkai azt rebegik: itt nincsen hideg! Zord bátyja is a kiengesztelődés és bocsánat tekintetével néz le rá és ilyen szavakat hall tőle: itt nincs elégedetlenség és harag! Hát ő, a keresett, a siratott, az egyetlen, merre van? Messze, messze, végetlen távolban, mintha hullámokat vetne a fényes légár és kiemelkednék belőlük Mari. Leeresztett hajának sötét köpenyébe burkolva, mintha az egyetlen fekete, vigasztalan és reménytelen pontot képezte volna az egész mindenségben. Kis kezeit egymásba kulcsolva emeli föl s szomorú szemeiben könnyek csillognak. Körüle messze üres, elhagyott a végetlen, melyben egyedül imádkozik vagy átkozódik. Akármelyiket teszi, mindegy. Óh, ott is van hát könny és szívszakadás!

– Istenem, atyám! – hörgött föl a beteg s a földön volt újra, melynek gyönyöreit hajszolva kereste.

A következő pillanatban egész környezete ágyánál termett. Ilona örvendő sikoltása volt az első hang, mely szavaira válaszolt s a legpuhább kezek, nyakát körülfogva, vánkosát igazgatták; a legmélyebb szemeknek pedig a lázas öröm ez első perczeiben is volt egy hálás tekintetük a két orvos számára, kik tapaszaikkal, tépéseikkel, kötőikkel és látni-se-jó műszereikkel az ablak-mélyedésből az ágy felé siettek, Dr. Kurz elragadtatásában jót koppantott ütem-botjával Karámos leghiresebb Aeskulápjának vállára és ragyogó arczczal kiáltott föl: -30-

– Nos, tisztelt városi kolléga, nem találtam-e fején a szöget, mikor azt mondtam, hogy: est modus, etc.

Hát Istók? A szegény mentor, ki a mult éjjel sokat-sokat vénült, fuldokolva ragadta meg féltett urának, kedvenczének, gyermekének kezeit.

– Élsz, Béla? – kiáltozta. Él, él; Istennek hála, él! Óh uram-teremtőm, az életben sohasem találkoztam ennél a betegágynál kétségesebb feladattal! De már van bizonyságom, hogy megmaradsz. Ha meggondolom… Te, Béla gyerek, te, te!

Az utóbbi szavak tiszteletlenségén ki sem csodálkozhatott volna, a ki látja, hogy Pallér István mennyire magán kívül volt örömében. Most Béla kezeit szorongatta, mindakettőt egymásután; majd vén csontjaihoz nem igen illő, ugri készséggel hordott a doktoroknak székeket az ágy mellé s mártotta a tollat téntába, hogy most már irjanak új rendelvényt, mert bizonyára más orvosságra lesz szükség; azután az ajtón kidobta a külső pincze kulcsát a Vigyori Palkónak, hogy üttessen egy hordót csapra; s vissza-visszafutva a beteghez, még a szép menyasszony kezét is elhalmozta csókokkal. Mintha szívéből meg lett volna győződve róla, hogy e különböző mesterfogásokkal minden kétségen felül biztosítja Béla megmaradását, vagy hogy mindezzel köszönetül tartozik az irgalom atyjának.

Az ébredő csöndesen intett kezével mindenkinek, hogy látja őket s köszöni jóságukat. Azonközben mereven és mosoly nélkül nézett föléje hajolt jegyesének két, kipirult szép orczájára. -31-

Az orvosok épen le akarták oldani fejéről a régi köteléket, mikor kopogtak az ajtón s a szobába lépett az egész vizsgáló biróság a törvényes áldozattal együtt.

– Uraim, édes uraim, mit keresnek önök itt? – fogadta őket Kurz doktor úr és hires botját mintegy védőleg emelte a kérlelhetetlenül előnyomuló igazság elé. – Csak nem akarnak egy ilyen nehéz és előkelő beteggel kihallgatást tartani, ad audiendum etc?

– Ha veszteni való időnk lenne, orvos úr, – felelt a feltartóztatott főbiró és valamennyi zsebében kotorászott az odalenn feledett burnótszelencze után, – ha veszteni való időnk lenne, elhalaszthatnók a kihallgatást. De ön legjobban tudja, mi lehet ennek a következése. A szembesítésnél nem fogom elmulasztani a legnagyobb kiméletet; de e perczben, a főorvos urat kivéve, kérnem kell mindenkit, hogy nehány pillanatra hagyja el a szobát.

Ilona még mindig Béla fölé volt hajolva. Putzelberger úr kivánatára, mely oly határozottsággal volt kifejezve, a minő az igazság ez egykedvű szolgájának álmos hangjától csak telt, föltekintett s megpillantotta szerencsétlen imádóját. Az intrikus igazolta az általa magyarázott drámaírók lélektani felfogását, melylyel a gonosztevők legnagyobb részét nemezisükkel szemben gyáváknak rajzolják. A mult éjtszaka s a jövendő napok rémei Mátyás iránt sem voltak irgalmasabbak, mint a véres kezű emberek iránt lenni szoktak. Miután menekvési kisérleteit a kötél durva erőszakkal utasította vissza, -32- egész testében remegett és sötét homlokán kicsordult a veríték. A szép leány képében, melyet elálló lélekzettel pillantott meg, mikor a szoba ajtaja megnyílt előtte, nem ideálját látta többé, hanem csak egy valakit, a ki tanúskodhatik ellene. Lesütötte szemeit és rejtegetni igyekezett arczát előtte, mintha azt hitte volna, hogy ismeretlenné teheti magát. Emberi nyomorúság az is, hogy minél kétségbeejtőbb helyzetbe jut valaki, annál nagyobb lehetetlenségekbe fogózik hitével; a szalmaszál meséje egykorú nemünkkel s a csodákat is aligha köszönjük amaz igazságnál egyébnek. Mátyás csodát várt s remegve fordult félre Ilona elől. De imádottja ráismert. Az összekötözött kezek, melyek annyiszor kulcsolódtak előtte könyörögve egymásba s ökleikkel fényes jövőjét akarták szertezuzni; e rozsdafoltok öltözetén, mely egész életéhez hasonlóan zilált és megtépett; e ziháló mell, melyben a halálfélelem iszonya nyugtot parancsolt a szerelem vadúl hánykódó szenvedélyének: mind árulói voltak, kik rávallottak. Nemcsak arra a nyomorultra ott, hanem ő rá, Ilonára is, kinek szive a sok hányattatás között mégis csak leányszív maradt, mely irtózik a felelősségtől. A mi a vádból reá esett, mikor Béláról visszatekintve, megismerte a boldogtalant, egy halk sikolylyal utasította vissza. A vér elhagyta arczát s halálsápadtan rogyott egy székre.

– Kisasszony, az istenért! – termett mellette a sürgő-forgó Istók, – ezek nem a kegyed szívének való jelenetek. Fogózzék karomba és menjünk, -33- menjünk innen. Bizonyára kimerült az éjjel és nyugalomra van szüksége. Menjünk, menjünk.

Fölemelte a leányt és kivezette a szobából. Inkább vitte, mint vezette, mert minden lépést roskatagabban tett az oldalán, s utóbb a szép fej is vállára hullott.

– Így, így, kisasszony, mondogatta a mentor, miközben Ilonát a kék szoba divánjára helyezte, – így, így. Méltóztassék meggondolni, hogy minden a legjobb úton van s az igazság napjának, bármilyen sötét felhők takarják, előbb-utóbb ki kell sütnie. Béla… Uram-Istenem, Béla! (Istók nagyokat nyel, mert valami keserűség erőnek erejével feltörekszik a szívéből.) De hát majd csak megsegít a felső hatalmasság és olyan lakodalmat tartunk, hogy a mint közönséges emberek mondani szokták: hetedhét országra szól. Nem parancsol egy vánkost a feje alá, kisasszony? Hozok, hogyne hoznék! (Egy pillanat alatt megjárta a másik szobát.) Így ni. Nem vagyok valami ügyes, ugyebizony? Pedig az én mélyen tisztelt néhai barátom senki másnak nem engedte igazgatni a feje alját, egyedül csak nekem. Hanem hát… De megyek, megyek már. Meg kellett volna gondolnom, hogy nem mindenki hallgatja szivesen az én fecsegésemet, melyet a boldogult kacskaringósnak szokott nevezni. Megyek és megtudom, mi történik azzal a mi eltévelyedett felebarátunkkal.

Ilona egyedül maradt. Ugyanazon a kereveten pihent, melyen évekkel ezelőtt Ágnes utolsó boldog -34- óráját töltötte, mikor az elhagyatott szobákat lármás társaság népesítette be, az elköltözött gazda büszkeségének érkeztére várva. Akkor még ő tekintette magát e kastély jövendő úrnőjének. Fölötte is ép úgy lengették a menyezet festett angyalai vaskos rózsafüzéreiket, mint most Ilona fölött. Ép így mosolyogtak fölfútt, kövér arczaikkal és cseresnye-pirosra mázolt ajkaikkal, mintha csak bárkinek tisztelkedni kész, hivatalos üdvözlők lennének. Közöttük Ámor ép ily mesterkélten kaczér pillantással fogta kezébe tegzét, mintha csak szinpadi szerepet játszana, melyet kész ismételni bármikor, bárminő közönségnek.

De Ilona oda sem tekintett az avit és hizelkedő némajátéknak. Miatta mosolyoghattak, tánczolhattak, kaczérkodhattak ez este a családi angyalok, kik menyasszonyokat várnak és sohasem vénülnek meg. Mozdulatlanul feküdt a kereveten. Mezítelen karjára hajtotta fejét s messze, messze járt az angyaloktól, még a festettektől is. Ama borzalmas szigetnek, a szenvedélyek szigetének kiismerhetetlen utain vándorolt és beláthatatlan mélységeit vizsgálta, mely – mikor az élet tengerén tornyosulnak a hullámok, sivít a vihar és hajónk recseg – pokoli ordításokkal és kénköves tüzekkel ép oly ellenállhatatlanul vonz magához, mint a rege madárkarmú és madárszárnyú leányainak bűbájos éneke. Előtte járt az a szerencsétlen gonosztevő, kinek szívébe egy szikrát gyujtott az ég, mely épen annyinak üdvösség és boldogság, mint a mennyinek romlás és kárhozat. Előtte járt a tátongó örvények között -35- s ő lelkendezve követte nyomon, hogy kiismerje utait, zarándoklásával megszabadítsa fojtó terhétől lelkét és a végzet szeszélyeinek törvényét keresse. Szíve nehéz, nagyon nehéz volt, a milyen még életében sohasem. Az emberi léleknek ama kettősképekhez hasonló titkai szorongatták, melyek napvilágnál csöndes, derült tájakat mutatnak s gyertya elé tartva, hó-görgetegek temetik el rajtok, vagy csapkodó lángok emésztik a békesség és örömek szelid tanyáit. A kép így is, úgy is ugyanaz, csak a világítás különböző. Sok elme, sok szív fáradt ki már, mely e rejtély kulcsát kereste és sok bölcs dicsősége omlott semmivé, ki már kezében hitte azt. Ilona is kereste, kutatta, mígnem leborult az est s a homály elnyelte az angyalok seregét a ház leendő asszonyával együtt.

A kihallgatás ez alatt megtörtént, még pedig – a főbíró úr dicséretére legyen mondva – oly röviden, hogy még talán dr. Kurz is megnyugodott benne.

– Bocsánat, uram, nehány kérdést óhajtok önhöz intézni. – E szavakkal lépett Putzelberger Bélához, ki az ajtóban megállapodott csoportot eddig nem láthatta. – Képesnek érzi ön magát a válaszra? Legalább inthet-e igent, vagy nemet?

A beteg egy kis ideig az ismeretlen úrra meresztette bágyadt szemeit, mintha fölvilágosítást kért volna tőle az iránt, a mi körülötte történik. Miután a várakozásba beleunt úr egy elnyomott ásítással ismételte kérdését a nélkül, hogy hajlandó lett volna a bővebb magyarázatokra, szemével intett, hogy várja a kérdéseket. -36-

– Előre, – mormogta a korgó gyomrú esküdt, egyet lódítva a vádlotton s oly dühvel, melynek kiséreteül bizonyosan összecsikorgatta volna fogait is, ha ezek közül épen a legtöbbet-érők nem hiányzanak.

– Ismeri ön e fiatal embert? – volt a vizsgáló bíró első kérdése, melynek nagyobb nyomatékot kölcsönzendő, jobb kezének mutatóujját a törvényes áldozatra fordította.

Béla rávetette szemeit a szerencsétlenre, kinek gyötrelmes gyávasága az új és legfőbb veszély érzetében féktelen dühével is győztes birokra kelt. Sötét tekintetét a földre mélyesztve tartá, hogy ellenfele csak verítékes, nedves homlokát és kuszált haját látta, melybe egy száraz fűszál is keveredett ma éjjeli párnájából. Remegett a haláltól.

A kérdésre felelni kellett. Béla sötét, beesett szemeibe egy kicsiny, kicsiny könnycsepp lopózott s csilláma soká reszketett ott, mint a mécsvilág, mikor az ajtót nyitva feledik.

– Ez volt-e, ki a tegnapi merényletet elkövette ön ellen? – kérdé tovább Putzelberger, hideg nyugalmában egy csöppet sem zavartatva az öröm által, hogy végre nyomon van.

Erre is felelni kell. Mintha olyan könnyű lenne felelni rá! Mintha nem vétett volna ő is nagyot és sokat e nyomorult ellen, kitől egymás után rabolta el angyalait, kiktől üdvözülését várta! Mintha nem nyomná lelkét egy örökös és leróhatatlan adósság, melyet isten és embertől tiltott -37- úton akart e boldogtalan dühöngő megvenni rajta, de csupán csak annyit, a mennyivel tartozik neki! Mintha nem ismerne egy tisztes ősz embert, kit az isten szörnyű látogatásai után, most még a börtönnel és bilincscsel is rokonságba kellene kevernie! Mintha nem állott volna álmaiban ő is számtalanszor egy hatalmasabb, félre nem vezethető itélőszék előtt, hol egy elhervadt, vérző szívű leánytól ő rá mutatva kérdezték: ez volt-e gyilkosod?! Mintha nem állott volna el szívének verése, míg a feleletet várta! A bíró tekintete rá van szegezve; válaszolnia kell.

Béla szemeiben még mindig ott csillogott a könny, a mint Mátyásra nézett. Ez nem kért, nem könyörgött tőle semmit. De keserű szívének daczos elszántságát sem dobta arczába. Kerülte tekintetét s nem utasította vissza a menedéket tőle.

E pillanatban egy jó nemtő menyei balzsamot csepegtetett Béla égő sebére s ő nem érzett semmi fájdalmat.

– Nézze meg ujra – mondá a bíró – és ismételje nyilatkozatát. A legsúlyosabb gyanuokok forognak fenn ellene: ruhája vérfoltos, az erdőben akadtak rá fokosa mellett, menekülni akart s makacsul hallgat. Talán ha figyelmesebben megtekintené ön… (A gyanakvó mutatóujj még mindig mozdulatlanul Mátyásra volt irányozva.) Nem ez volt-e?

Béla odatekintett. Másodszor is volt ereje inteni, hogy: nem. Azután befordult, odaroskadt párnái közé s nehéz könnyekkel nedvesítette ezeket, míg -38- tüzes lehelletével fölkereste a láz s megszárította csillogó szemeit.

– Köszönöm, uram, – végzé a kihallgatást Putzelberger úr, vádló jobbkezével ujra zsebében kezdvén kotorászni, – de nem nyughatom meg egészen. A körülmények ily csodálatraméltó találkozását lehetetlennek kellene tartanom, ha nem ő lenne a bűnös. Egyelőre befejeztük a kihallgatást; de a fonalat nem bocsáthatom ki kezeim közül. Fogadja szerencsekivánataimat javulásához, uram.

A mint a lépcsőn lefelé vezette volna kiéheztetett hadseregét a főbíró, a pinczeajtón való kétségbeesett dörömbölés ujra kezdetét vette. A kötelességérzetet, mely kiáltó szóval hítta Gidát Karámos felé, hol a magára hagyatott előljáróság bizonyosan haját tépve várja, pillanatokra elfojthatja a zsarnoki önkény fenyegetőzése, de az igaz szívekből végkép ki nem ölheti soha. A szegény rektorból is kitört csakhamar és segítségül híván ökleit, hangos jeleket adott magáról. Még jóformán ki sem fáradt, mikor – nagy csodálkozására – a nehéz ajtó zárában zörögni hallotta a kulcsot. Visszafojtott lélegzettel leste a nyíláson, hogy nem pillantja-e meg a lánczokat, melyekkel fenyegették. A mentő hajdu azonban üres kézzel jött s napvilágra bocsátván az ártatlanul szenvedőt, a prior-szoba felé vezette. A folyosón találkoztak a vörös orrú esküdttel, kit Gida remegve tekintett leghalálosabb, vesztére törő ellenségének s magányos perczeiben a legfejtörőbb elmélkedéssel kutatgatta e megmagyarázhatatlan gyűlölség titkos -39- indokait, melyekre nézve a valláskülönbségnél egyebet sehogy sem tudott kisütni. Most is csöndes remegéssel húzódott el oldalán a fal mellett s különös szerencséjének tartotta, hogy Czéda úr a fehérkötényes és főzőkanalas Kata asszonynyal mély beszélgetésbe levén merülve, az ő csekélysége észrevétlen maradhatott félelmes szemei előtt. A hivatalos helyiség ajtajában tiszteletteljesen verte le Gida ruhájáról a pincze emlékeit: a port, sarat és pókhálókat s siralmas ábrázattal tekintett végig ünneplő öltözetén.

– Nos, rektor úr, – fogadta a főbíró, ki ismét régi kényelmével helyezkedett el tollas fészkében, – óhajtanám még egyszer hallani, hogyan nézett ki az a csavargó, kivel tegnap este az erdőben találkozott?

Mátyás nem volt benn a szobában, hol a rektor aggodalmas és zavaros pillantásokkal tekintgetett körül. De talán ha benn lett volna, akkor sem látta volna meg, olyan átláthatatlan, álló köd volt az, melynek közepén támolygott és akadozta el a következő szavakat:

– Könyörgöm alássan, tekintetes főbíró úr, kész lennék én akár százszor is híven elmondani egymásután, ha a gadóczi kurátorok olyan szörnyű-fontos dologban nem várakoznának rám benn Karámoson, a Vörös Bikánál. Isz máris körülbelül annyi, mintha elcsaptak volna.

– Dehogy is csapjuk, rektor uram, – szólalt meg mögötte a kályha mellől Haluska Péter uramnak kegyes, pátriárkai hangja. – Dehogy is csapjuk! -40- Hajsz’ itt vagyunk mink is mind a hárman és elhoztuk kigyelmed helyett a törvényes áldozatot. Isten segedelmével már vason is kuruttyol a gonosztévő. Mink meg épenséggel csak arra várakozunk, hogy rektor uram mellett letennénk a hites bizonyságot, ha a tekintetes…

– Fogják be kendtek a szájukat, – mordult a bizonyság-tévő parasztokra a konyhai értekezletről időközben szintén beérkezett esküdt. (Könnyű volt neki; nem a nép választotta!)

Gida szívéről leesvén a legnagyobb kő, tán örömest kész lett volna még a pinczébe is visszavándorolni. Egyelőre azonban csak az kivántatván tőle, hogy ujból mondjon el rendben mindent, a mit szemeivel látott, sok kitérés, ismétlés és hálálkodás közt derekasan megfelelt kötelességének.

– Pontosan jegyezte? – kérdé a tanuvallomás végén Putzelberger úr a sietségében alig lihegő, kopott ifjútól. – Vigyázzon, vigyázzon, megint malaczot ejtett. Csak mindent észszel és meggondolva, amice! Így. Hozzák be a vádlottat.

A harang megkondult Mátyás feje fölött. Gida ráismert és bizonyságot tett ellene. Ez volt az színről színre. Ekkor szólalt meg először rekedt hangján a vádlott.

– Sohasem láttam ezt az embert. Bocsássanak engem szabadon. Nem gyilkoltam én életemben soha, csak a komédiában.

Mindhiába. Beviszik vason a karámosi vármegyeházához. Bizonyságot tesznek ellene az orvosok, hogy Béla sebei ugyanazzal a fokossal vannak -41- ejtve, mely mellette találtatott az erdei patak partján. Bizonyságot tesz Hollaki Péter igazgató úr, hogy azt a fokost ugyanazénak a Szegi Miklósénak ismerte mindenki, a ki most bilincsre verve várja itéletét. Bizonyságot tesznek ellene barátai és ellenségei, ismerősök és ismeretlenek. Mindenki tudja, hogy őrjöngőtt a szép Ilona után, kit Kálozdy Béla fog oltárhoz vezetni. Kiforgatták szívét és megkeresték benne a bosszú fekete rejtekét. Előállottak, a kik ismerték Dunaszögön és tudták, hogy onnan szökött el. Kikutatták igazi nevét, a házat, melyben született, az öreget, kit atyjának nevezett.

– Én voltam, – hörögte a szerencsétlen, mikor a nyaka körül vetett hurkon ez utolsót szorították – én voltam, beismerem. Bosszúból tettem. Itéljetek el, de tudjátok meg, hogy nem vagyok gonoszabb, mint az, a kit meg akartam gyilkolni. Tegyetek velem akármit, csak ősz atyámnak ne vigyetek hírt rólam. Hisz úgy sem vagyok én a fia többé!

Ragaszkodhatott már a gyógyuló Béla első, néma vallomásához. Erősítheti, hogy oly hirtelen lepte meg támadója, hogy alakját sem volt ideje megjegyezni; de mégis, mintha más lett volna, Mátyásnál magasabb s nem olyan szikár. Hivatkozhatik az est homályára, mely ellenségének vonásait eltakarta előle. Mind nem használ már semmit.

Mátyás mögött becsukódott egy szomoru épület nehéz ajtaja. Hallotta maga mögött a kulcs csikordulását -42- s e rémes zörej viszhangjára – azt mondták neki – öt egész esztendeig kell várnia.

A kandallóban lobogott a tűz s a kanczellária rekedt szavú órája tizenkettőt ütött. A vén filozóf, ki ebben a régi bútorban rejtezkedett, a rövid félbeszakítás után lármás egyhangusággal kezdte ujra kifogyhatatlan csitításait és jó tanításait arról, hogy senki ne veszekedjék, miután nem tudja, meddig él. Ez alkalommal ugyancsak ok nélkül koptatta fáradhatatlan nyelvét s nagyon hasonlított azokhoz a hallgatókhoz, kik csöndesítő pisszegésökkel csinálják a legnagyobb lármát.

A régi divatú szobában, melybe – minthogy a Béláénál naposabb és derültebb volt – átköltöztették a lábadozó beteget, mély csönd uralkodott. Az ablakhoz gördített nagy karosszékben pihent az ifjú háziúr, halaványan, lefogyottan s azokkal a nagy szemekkel bámulva a távolba, melyeket mintha csak azért nyitna tággá a kór kegyetlen keze, hogy annál többet lássanak e világ tarka szépségeiből, melyektől minden percz elválással fenyegeti. Béla mögött összefont karokkal, a megszokott foltos könyökökkel, lábujjhegyen és zajtalanul sétált föl s alá a mentor, hogy ha az álom jótékony tündére valahogy odalopózkodnék a nagy karszék háta mögé, durva lármával el ne riaszsza onnan, mert -43- régi emberek nem hiába tartják, hogy: egy órai álom többet ér két üveg orvosságnál. Még útját is szivesen egyengette a szeszélyes tündérnek, mert a mint mozdulni hallotta Bélát, rögtön ott termett, hogy igazítson egyet a párnáján.

– Ne fáradj, Istók. Te csak jó vagy hozzám mindig, öreg barátom, – köszönte a beteg.

– Fáradni, Béla? – felelt a mentor, meggyőződvén róla, hogy ezúttal mégis csak a két üveg orvossággal lesznek kénytelen beérni. Nem a helyes kifejezést használtad ezúttal. Bocsáss meg, de kénytelen vagyok kimondani, hogy: nem a helyes kifejezést. Tudod is te még, mi az a fáradság! Majd ha annyi esztendő fogja nyomni vállaidat, mint az enyimeket, majd ha kezed nem lesz többé biztos az irásban és szemed az olvasásban, mint nekem, kinek egy hosszú életen keresztül nemcsak a magam számára kellett írnom és olvasnom: majd akkor talán lesz neked is némi sejtelmed róla, hogy mi az. De akkor is bizonyosan lesz – kivánom hogy legyen – te melletted is valaki, a kinek kedvéért el fogod felejteni, hogy mi a fáradság. Bizony, ha meggondolom, hogy csupán csak a fejedalját igazgattam meg egy kicsit és te ezt fáradságnak nevezted, mintha valami idegen tette volna, a ki nem ismert téged egészen kicsi kis ficzkónak… Meg mintha még mindig az én mélyen tisztelt s immár elköltözött barátom jutna olyankor eszembe és az nem esnék jól nekem…

E csodálatosan csapongó logikával, még csodálatosabban -44- hullámzó hangon és legcsodálatosabb taglejtésekkel tartott előadás végén hirtelen kinyujtotta nyakát a mentor s nyugtalan tekintetével az ablakon át a távolba csapva, elkiáltotta magát:

A hegyházi országúton négy felczifrázott fogat haladt, ugyancsak tündökölve a téli nap sárga fényében. A vágtató lovak befont sörénye vígan lengette tarka pántlikáit s a kocsisok pörge kalapján óriási csinált-virág-bokréták pompáztak. Az ostorok vígan pattogtak s a hintók rohanva siettek a ködlő völgynek. Egy félmezítelen purdé czigánykereket hányt mellettök, míg a másik dermedt ujjaival a hegedüjét nyikorgatta. Szemlátomást lakodalmasok voltak. A legtisztább ragyogású, hóval fedett vidék úgy terült el előttük, mint valami menyasszonyi ruha, mely eltemette a régi, hervadt virágokat, de lenn, a föld keblében újaknak magvait melengeti. A végetlen fátyol ezüst csillagokkal volt telehintve, át meg átszőve a napsugarak arany szálaival s gazdagon terhelve a havas csalitok rengő csipkéivel. Míg a faluból egész sereg paraszt gyerek iramodott a kocsik után, a kastély cselédsége mind a kapuba gyülekezett a násznép csodájára, sőt a bátor és kiváncsi kis Pirók – hogy jobban lásson – fölmászott a kerítésre s a kapuoszlopról vígan lógázta le lábait, keveset törődve Kata asszony fenyegető tenyereivel, melyek a kellő tekintély fentartása végett időről-időre megmutattattak neki. A pityókos Bálint -45- mindenes a ház előtt vivátot kiabált s nagyban magyarázott valamit a mellette bámészkodó Péternek. A szegény féleszű azonban nem dicsekedhetett valami könnyű felfogással s az előtte kifejtett okok közül csak az a legeslegutolsó látszott rá némi hatással lenni, mely egyenesen a háta közepére teremtetett. Siető buzgalommal húzván fülére báránybőr süvegét s alázatosan intvén Bálintnak, hogy most már érti, befelé indult s a következő perczben megkondult a kastély harangja. Kongott-bongott s a téli levegő tiszta hullámai a távolba röpítették hangját. Az üdvözlésre lebocsáttatott az egyik hintó ablaka s egy kicsiny, fehér csipkekendő integetett köszönetet a felé az emeleti ablak felé, mely mögött a mentor egy hirtelenében előkapott törülközővel tisztelkedett. A mindenes példáján nekibuzdulva, az összegyülekezett férficselédek harsány üdvözlő kiáltozásban törtek ki csak Demokritos libériás unokájának öröme nyilatkozott némi vigyorgásban.

– Isten éltesse őket – beszélt ragyogó arczczal Istók s a mint a nászmenet a távolba tűnt, szépen visszaakasztotta a szögre a törülközőt. – Mindjárt gondoltam, hogy ők azok, a mint a négy almásszürkét megláttam. Tiszta szívemből kivánok nekik minden jót s csak azt az egyet sajnálom, hogy nem mehettél el vőfénynek, Béla. Bizonyosan abban a pompás üveges hintóban ült a menyasszony. Tudom, fáj rá az öreg János foga. Bámulta is, láttam, majd kiugrott a szeme. Meg az a -46- hatalmas négy szürke! Hogy ragadták azt a kocsit, mintha csak sárkányok lettek volna!

Ujra kezdett sétája közben a csak imént eltünt képek örvendetes és lelkesítő részleteitől a mentornak nyugalmaztatása ellenére is örökké nyugtalan elméje mind messzebb-messzebbre kezdett kalandozni.

– Ágnes, Ágnes – mondogatta – ki hitte volna, hogy csak így, se tette se vette módra vigyék el itt a kastély előtt! Ez előtt a kastély előtt, melynek… de nem, inkább hallgatok, mert azzal, a mit eszemben forgattam, hogy általa kiöntsem szívemet előtted, úgy tetszik, mintha a boldogultat akárnám ingerelni. Isten őrizz! Elhallgatok vele, sőt el is temetem mindörökre, hogy magam se találjak rá és egyszerüen minden jót kivánok neki az életre. Meggondolom, hogy neheztelést táplálni azok iránt, kiktől mindörökre elszakadtunk, se nem bölcs, se nem keresztyéni dolog. Meggondolom azt is, hogy még is csak én voltam az, a ki titokban tartott bölcsője mellett álltam, mikor legeslegelőször mosolygott életében és apró kezeivel tapsolt. Nem, nem akarok ezentúl egy perczig sem rossz szívvel gondolni rá, bár nagy korában aztán mindig kevély volt irányomban és akárhányszor készítettem el zsebembe hitelesen levezetett családfámat, hogy megmutassam neki, sohasem adott alkalmat rá. Már Ilona kisasszony, (a mentornak jó, ártatlan szemei fölcsillantak) Ilona kisasszony, ez aztán…

– Hol van Ilona? – kérdé hirtelen Béla, Istók szavába kapva s fölvetve fejét. -47-

– Bizonyosan pihen egy keveset – felelt a kérdezett. – Tudod, ma nyugtalan éjtszakád volt s majdnem reggelig virrasztott melletted.

Egy kis szünet következett, mely alatt Béla elgondolkodva merengett ki a havas tájra, azzal a sehova nem irányuló, révedező, szorongó tekintettel, melyet a hányszor csak Istók megpillantott, mindig fájdalmas megütközéssel kereste okát s mely ellen egy ízben elhatározta, hogy a névtelen filozóf álöltözetében fel fog lépni. A háznak ifjú ura nézett ki az ablakon, de mintha nem a fehérbe öltözött képet nézte, hanem azt kereste volna a levegőben, a messzeségben, kitől a természet hideg mosolya ered. A szorongás kifejezése rövid perczek alatt eltünt bágyadt vonásairól. Arczán derű és ború kergetőztek, míg a szék karján pihenő keze egyre izgatottabban tépte a bojtokat. Sápadt homloka egyszerre kipirult, mintha szívének felszökellő vére hozta volna agyába azt a gondolatot, mely elfoglalta.

– Istók, – szólalt meg visszafordulva s gyönge hangjába bizonyos heves siettetés vegyült, – kérlek, hivasd fel ma ebédre a tiszteletest.

– A tiszteletest? – kiáltá megörülve a mentor. – A tiszteletest mondtad, Béla? Már az igaz, nem tudom, mit gondoljak a te finom sejtésedről; mindig ki tudod találni a mások gondolatát! Már régen elő akartam hozni, hogy… hogyan is mondjam csak?… hogy a pap fűnek-fának elkeseredve emlegeti, miszerint a Kálozdy-család kegyességének napja tőle egy idő óta teljesen elfordult. -48- Innen-onnan fél éve lesz, hogy sem délre, sem vacsorára nem volt hivatalos a kastélyba s a gadóczi vén esperes előtt a minap már abbeli gyanúját is kifejezte, hogy szeretett menyasszonyod nem katholika vallású-e, mert ebben az esetben tökéletesen értené a dolgot. Már régen fúrja a fejemet, hogy mikép hozhatnám én ezt szép módjával néked elő; de mindig visszariasztott annak meggondolása, hogy alárendelt helyzetemben illik-e nekem ilyen szerfölött kényes ügybe beleavatkoznom? Hanem az már igaz, hogy neked csak ördögöd van. Bocsáss meg e kifejezésért; semmi rosszat nem gondoltam, mikor kiszalasztottam a számon. Tehát ebédre hivassam fel mára a Molnár papot? Akkor sietni kell, mert a parokhián, ha még ki nem tálaltak, de minden bizonynyal befőztek már. Egyébiránt a tiszteletes nem ijed meg a második ebédtől. Hogy ki tudja találni az ember gondolatát! Aztán miféle bort hozassak fel a pinczéből? A pap ugyan mindenfélét szeret…

– Hozass hát mindenfélét, – mondá futó mosolylyal Béla. – Aztán izenj be Ilonához is, ha felébredt, hogy egy-két szóra szivesen kéretem.

A mentor sürgő készséggel távozott, mint mindíg, ha a pincze környékén várt rá valami tenni való.

A magára maradt Béla szívét sokféle érzés ellentétes árja töltötte be. De nyugtalanságát minden percz csillapította s lassan lezáruló szemei és csöndes lélekzetvétele tanúskodott róla, hogy megtalálni vélte a gondolatokat, melyektől lelke megzavart összhangjának visszatértét várja. Mint a -49- könnyűvérű építőmester, ki elégedett mosolylyal hallgatja az utolsó kalapácsütéseket a kész palotán, melyet az első áradat fölvetéssel, az első vihar elfuvással fenyeget! Ki állott volna más lelke előtt, mint menyasszonya, ki pongyolában ép úgy, mint ünnepi öltözetében a földi szépség királyi díszét viseli?! Hogyan keveredett ő e hálóba, mely e sarkig érő holló-fürtökből vala fonva? Szeretne ez órában, mely határkő lesz életének hosszú, sivár útján, elgondolni mindent tisztán, homálytalanul, a hogy történt. De arra a kérdésre csak zavaros, alig érthető képek tünnek szemei elé. Mindegy; megelégszik annak tudatával, hogy szivében semmi megbánás nincs közelebb mult napjainak története fölött s úgy érzi, kezének semmi oka reszketnie, mikor alá fogja irni a kötést, mely élete fölött új hatalmakat emel uraságra. Nem férfiatlan, nem becstelen szó volt az, melylyel a báléj mámora után egy védtelen leány hajlékából kiparancsolta a rágalmat, mely prédát leső fogakkal és éhes szemekkel tört reájuk. Minek gondoljon arra, hogy a kard mellett, melylyel Ilona becsületét megvédelmezte, mikor a magáét tette kezeibe, egy orgyilok is volt, mely menyasszonya szívének vala szánva?! Eh, a damaskusi lovagnak is csak utja közben nyiltak fel szemei s ma szentnek hívják! Az ő vétke-e, ha nincsenek titkos sugallatok, melyek megakadályozhatnák, hogy ne ballépéssel induljunk a nemes czélhoz?! Akkor nem ismerte azt a szívet, melynek felhevült agygyal vesztére fogadott; ma ismeri s legdrágább aranyába -50- akarja foglaltatni. Ismeri; igen ismeri. Ilona volt az első, ki szerencsétlenségének hírére ágyához sietett s ép oly bátorsággal hívta ki maga ellen a kicsinyes világ korlátolt itéletét, mint a minő bizodalommal helyezte egyetlen féltő kincsét az ő kezei közé. Gyémántszív ez, megbecsülni való egy szív. Életében soha nem fogja elfeledni azokat az éjtszakákat, melyeken akárhányszor fölebresztették kínjai, az éjjeli lámpa halavány világánál mindíg két, gyöngéden őrködő, álmot nem ismerő, gyanút nem félő szem fényes sugarával találkozott. Menyasszonyának fekete haja arczába hullt és a sebek megszüntek égni s szívét mindíg édes gyönyörűség fogta el. A legpuhább kezeket tanulta legfáradhatatlanabbaknak ismerni s meggyőződött róla, hogy ha valaki a szikla keblébe megtalálja az utat, a legtisztább, legsalaktalanabb, legüdítőbb forrást ott leli. Ő megtalálta ezt az utat s forró lázát megenyhítette ennek a forrásnak vizével. Ismeri és hálás lehet a végzet iránt, hogy mielőtt a visszavonhatatlan alkut megkötötte volna, megismertette vele, kit társul dobott mellé. Nincs miért vonakodnia a döntő szótól. Ki fogja mondani félelem nélkül, férfiasan. Tudja, az örök igazságnak számadása van vele egy eltaszított leány miatt. Igen, egy eltaszított leány miatt. A rá váró itéletnek szigorát is talán enyhíteni fogja, ha most ezt a másikat fölemeli a porból. Ha lesz még órája ama két piros ajak csókjai s azoknak a lágy karoknak ölelései közt a multnak búsan bolyongó kisértetei számára, bizonyára meg tudja majd győzni őket, hogy -51- életének legsötétebb napján sem szíve volt a hibás. Ime e szív most, a régihez hasonló esetben, egy pillanatig sem kétkedik, hogy mit kelljen tennie; de minő iszonyu kényszer vaskeze zsibbasztotta meg akkor és forgatta ki önmagából! Hasonló helyzetben? Szereti-e hát Ilonát? (Béla egy könnyű kézmozdulattal odázza el magától a kérdést, mely ily határozott alakban tolakodott lelke elé. A húrok, melyeket érint, oly hárfán vannak, mely szomorú hangjait csak akkor hallatja, mikor emlékeinek fuvallata belekap.) Érzi, hogy a magányt e rideg épületben nem tudja kiállani. Érzi, hogy emelkedőben van; de önerejéből nem tudja leszaggatni magáról a szilaj kétségbeesés rongyait, – egy mentő kézre lenne szüksége. Érzi, hogy Ilona olyan áldozatot hoz neki, mely minden következő nappal sulyosabb s az esküvel, melylyel ő tartozik, kétszer annyit ad, ha gyorsan adja.

Ily gondolatok hullámzottak Béla szívében ma, tegnap és tegnapelőtt. Rideg és erkölcstelen közönyének sarából tisztább habok kezdtek felszínre kerülni. Fogékony, minden benyomásra engedő lelkét a nagy rázkódás, mely egy boldogtalan ember életének megdöbbentő katasztrófájában érte, lehetetlen volt, hogy ki ne szabadítsa ez eszmék ama teljes sötétéből, mely a vakság és a semmi jelképe. A ki sötétből kerül napvilágra, idő kell hozzá, míg tiszta látását visszanyeri; csak a fény s a kirivóbb színek tünnek szemeibe. A mit csillagnak néz, az könnyen lehet gyarló mécsvilág; a mit sugárnak néz, az könnyen lehet gyujtó villám; -52- a mit virágnak néz, az könnyen lehet hitvány gaz. A színek hatását már Béla is érezte: gyöngédség, feláldozás, lelkiismeret, kötelesség foglalkoztatták gondolatait. Az ujólag megnyílt világosság boldogító volta nem tud titkolózni. Béla is mosolygott s maga is azt hitte, hogy ez a mosoly megelégedést jelent.

De ime jő Ilona, egész feláldozó, megható, fenséges gyöngédségét hozva mély szemeiben. Ha Kordéliát játsza így a vén bolond király betegágya előtt, vagy Portiát, mikor nemes férjét meglepi a sötét reggel zivataros felhői közt: nem lett volna kéz az egész zsufolt házban, melyet tapsra ne ragadott volna. Jegyese mellé ül, kezeibe fogja kezét s kipirultan hallgatja bizalmas suttogását. E boldog andalgás méhében csak rózsás jövő nyugodhatott s csak sajnálnom lehet, hogy nincs színem elég meleg, hangom elég olvadó, hogy e beszélgetés részleteinek lefestésébe vagy elmesélésébe fogni merjek.

Ha önérzet és kellő alázatosság nyilatkozhatik együtt s nyilatkozhatik még hozzá egy kopogatásban, úgy abban, mely a jegyesek beszélgetését félbeszakította, bizonyosan nyilatkozott.

Belépett a tiszteletes úr, kit a szivesség teljes lelki derültségével vezetett a mentor. A vendég jobb lábával és kalapját tartó balkezével kifogástalan félköröket írván le, ama tiszteletteljes mosolytalanság ült az arczán, mely – a régi mellőztetésen való neheztelés mellett – kifejezést adott a tisztességnek is, mely a kastély és parokhia közötti -53- feszült viszony jobbrafordulta által érte. E nem minden zavarodottság nélküli tekintet ép oly kevéssé tudta titkolni a boszuságot, hogy otthon már a savanyú káposztánál jártak, mikor a vigyori Palkó beállított, mint az áldozatra kész jó étvágyat, mely, – fátyolt borítva a közelmúlt ebédre – minden perczben el van határozva a levessel újra kezdeni.

– Nagyságodnak legalázatosabb szolgája, – köszönt a pap, egy hosszú-hosszú pillantással, mely a szoba menyezetén kezdődött és saját csizmáinak orrán végződött, – legalázatosabb szolgája, ki parancsainak mindenkor kész engedelmeskedni.

– Hozta isten, tiszteletes úr, – nyujtotta Béla kezét az érkezett elé, kit Ilona könnyű főhajtással üdvözölt. – Kedvesem, a mi lelkészünk: tiszt. Molnár Ábrahám úr. Nagyon örülök, hogy ily gyorsan engedett meghivásomnak s bocsánatot kérek, ha netalán zavartam. De igen fontos ügyben kérettem, melyet nem igen szívesen halasztanék tovább. Olyan dologban, melynél a pap a háznak legfontosabb és legszivesebben látott vendége. Kérem, foglaljon helyet. Istók, itt vannak az írószekrény kulcsai. Légy szíves kivenni azt az iratot, melyet a középső fiókban legfelül találsz.

A mentor még nem feledte el (hogyan is feledte volna!) az utolsó szomoru alkalmat, mikor abban a szekrényben kutatott mélyen tisztelt barátjának végrendelete után s ránczos homloka körül egy makacs árnyat kergetve, végzé megbizatását. -54-

– Így, – mondá Béla. Nyujtsd át a tiszteletes úrnak. Én ez órában össze akarok esküdni menyasszonyommal. Az ott fölmentvény a hirdetések alól. Azt hiszem, nincsen semmi akadály?

Molnár Ábrahám úr arczának dús tüskebokrai közt a meglepetésre, melyet a fölhivás magában foglalt, egyszerre kinyílt a hivatalos mosolygásnak egy roppant napraforgó-virága. De mi volt ez a mentor elragadott öröméhez! Gazdája szavaira vén, kerek fején akkorát lódított előre, hogy egy perczre méltán lehetett félteni annak a vállakkal való okvetlenül szükséges összeköttetését. Bélához rohant, kezeit szorongatta, majd Ilonáét óhajtotta tiszteletteljes csókjaival elárasztani és töredezett szavakkal biztosított mindenkit, a vőlegényt, a menyasszonyt, a papot, az író-szekrényt, az öreg órát és mindent, mindent, hogy ő most képtelen ugyan hosszabb üdvözlő beszédre, de meg lehetnek győződve róla, hogy nála jobbakat már senki nem kivánhat.

– Ha tehát nincsen semmi kifogása ellene… – fordult Béla a paphoz, ki a mentor örömkitörései alatt azzal a hazafias bizalmatlansággal kezdte vizsgálgatni az ujjai közt forgatott okiratot, mely az akkori hatóságoknak minden kibocsátványával szemben szerinte nagyon helyén volt. Nem tagadhatom, hogy bizonyos önérzetes kicsinylés is vegyült e birálgatásba a felett, hogy nem jobban elvégezte volna-e ő az egészet a kathedráról.

Miután sem a pecsét, sem az aláirás, sem a tartalom ellen alapos kifogást emelni nem tudott, -55- a napraforgót ismét Béla felé irányozva, kijelentette, hogy neki legalázatosabb üdvözletén kivül egyéb szava nincs.

– Eszerint készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú házi úr, széke mögött álló jegyesének kezét gyöngéden a magáéba fogva.

– Hogy készen vagyok-e? – felelt a pap, fölkelve székéről s emeltebb hangon folytatva: – Engedje meg nagyságod, hogy kifejezzem egy részben sajnálkozásomat, mivel nem kis templomomnak juttatja a szerencsét, hol jövendő boldogságaért gyülekezetem egyszerű fohászkodásával egyesíthetném a magamét. De hisz így is jól van az; mert mindenütt jelen van az úr, a hol ketten-hárman együtt vannak az övéi közül. És protestáns kánonaink is megengedik a háznál való csöndes esketéseket. A mi a készenlételt illeti, egy ilyen magamszőrű vén pap (de bízony, esedezem, eljár az idő!) minden ujjából már tuczatszám rázhatja ki az imádságot. Az igazi lelkipásztornak minden pillanatban, minden adandó alkalomra készen kell lennie, mert sohasem tudhatja, mikor szólítják valamely haldokló atyjafiához, a kinek nincs ideje megvárni, míg imádságra készül; vagy teszem: marakodó házasfelekhez, kik kárt is tehetnének egymásban, ha rögtön kéznél nincs az oktatás. Készen vagyok, nagyságos uram. És a két tanu?

– Itt van az egyik mindjárt: István úr, – válaszolt Béla. A másik meg… Ugyan Istók, kit is kellene még beszólítanunk?

A mentor azonban már nem volt a kanczelláriában s így a kért tanácscsal sem szolgálhatott. A mint megütötte füleit a szó, hogy neki még szerep, s még pedig fontos szerep is jut az esküvőn, hármasokat ugorva rohant le a lépcsőn s odalenn – hogy annál könnyebben menjen – kulcsának fogantyújával kezdte ostromolni a prior-szoba ajtó-zárát. Miután ez a legdühösebben ismételt támadásokra sem akart engedni, a siettében kétségbeesett Istók tanácstalanul lármázva kezdett föl s alá nyargalni a folyosón, mignem Kata asszony segítségére jött a konyhából.

A termetes úrnő, megértvén a baj okát s tisztességesen leszólván valamennyi szeleburdi ifjú legényt, természetes józan eszével csakhamar megoldotta a már-már kibonthatatlannak tetsző csomót. Ámde azért volt nő, hogy a bódult nyargalászásban, a fennakadás furcsaságában, a pillanatra sem pihenő nyugtalanságban, a lángoló szemekben, az egész neki-bolondult emberben valami figyelemre méltó titok nyomát sejtse, minélfogva érdemesnek is tartotta csipőre tett kezekkel figyelő állást foglalni a szobának tárva-nyitva hagyott ajtaja előtt. Miután azonban nem látott egyebet, mint hogy Pallér úr, minden tekintet nélkül az ő női illemérzetére, kipkedve-kapkodva, fenyegető gyorsasággal vetköződni kezd, a kritikus pillanatban az ajtót fözőkanalával becsapta, sarkon fordult és nagy mérgesen indult vissza árván hagyott fazekaihoz.

Odafönn már épen csöngetni akartak Palkónak, -57- hogy nézzen Pallér ur és az ispán után, midőn a kastély elé egy könnyű kis kocsi hajtatott. Nagy szuszogva szállt ki belőle egy köpczös uri ember, hátán rettenetes bárány-bundát viselvén, melynek fölhajtott vörös gallérjában valami özönvizelőtti vastagbőrű tarajos állatnak látszott. A mint az ember, a bunda, meg a taraj szerencsésen a földön voltak, a kocsistól egy mindenekfelett úrias kézlegyintéssel akart elbúcsuzni az érkezett s a szörnyű báránybőr-sátort egyik válláról a másikra dobálgatván, befelé indult. A kocsis azonban, ki a búcsuval (mint Béla, Ilona és a pap az ablakból könnyen észrevehették) sehogysem volt megelégedve, megragadta a menekülő tarajat, mire hosszas és izgatott eszmecsere kezdődött, mely azonban szerencsére tettlegességen nem végződött, annál kevésbbé pedig azon, hogy a vendég – a fuvaros zaklató követelésére – zsebébe és tárczájába nyult volna. Az özönvízelőtti tarajos szörny Vincze bácsi volt.

– Legjobbkor! – kiálta letekintve s a bekászolódóra ráismerve Béla. Nem kell már küldeni senkiért; az öreg megérzi, mikor kell helyt állani neki. Csak Istók után nézzetek, hogy hova tünt egyszerre. Itt jön Varjú Vincze úr Karámosról. Ő lesz majd a második tanu.

– Leszek, szerelmes öcsém, leszek, – döczögött Vincze bácsi, ki Béla szavaiból homályosan még a folyosón értesült a rá váró szerepről, miután Istók előbb leirt lerándulásának rohamában az ajtók betevésére legkisebb gondot sem fordított. -58- – Csak ezt a ménkű nagy sátort hadd keritem le a nyakamból. Így ni. (A vén gavallér megpödörgeti bajuszát és a híres vörös mellényt lehető előnyös világításba helyezi. Azt a módos komplimentet meg, melyet Ilona előtt vágott, látni kellett volna a mai ásítozó fiataloknak!) Ezerszer csókolom picziny kacsóit, kisasszony. Adjon isten minden jót, lelki atyám; egy kis szabad lélekzetet a magyar embernek. Nos, szép öcsém, hát ide a keblemre! Én beteglátogatni jövök egy méregdrága fuvarossal, és ime egy egészségtől ragyogó ficzkót találok. Ragyogsz, ha mondom. Hát egy kis keserű, valami szilvóriumféle nincsen kéznél? Palkó, Palkó! Már az igaz, hogy ilyen nyalka egy legényt, mint ez a Palkó, keresni kell.

A vigyori inassal, ki ugyancsak régen volt már nyalka és legény, Istók is megjelent egészen ünnepélyes színben. Az elragadtatás apró manóit, melyek ajkait, orrát, szemöldeit nem szüntek meg ránczigálni, földszinti magányában elhessegette s egészen úgy jelent meg, mint egy boldog filozófushoz illett, ki nem adta magát át a divatos reménytelenségnek, hanem inkább derült tudományának egy fényes bizonyságával állott elő. A tisztelet, melylyel e kastély és lakói iránt viseltetett, nem engedte, hogy a foltos kabátban teljesítse tisztét: a régi módi kettős ujju atillában pompázott ismét, ritka bajusza ragyogott a kenőcstől, csizmája tükörré volt kefélve s az egész mentor megjelenésének dísze ellen a legkisebb kifogást sem lehetett volna emelni, ha a temetés óta nem használt -59- kalpagjáról egy végetlen hosszúságu s a mai alkalomhoz kevéssé illő gyászfátyol nem csüng alá és csizmahúzóit betürni el nem feledi.

Vincze bácsi nagy lármával és csodálkozással üdvözölte e nem mindennapi díszt s erőt merítvén a három üveg szilvóriumból és nagy karéj kalácsból, melylyel a páratlanul nyalka Palkó szolgált neki, új fogadkozásban tört ki:

– Leszek tanu, szerelmes szép öcsém, leszek. Ham, ham. (A kalácskaréj utolsó falatja a torkán akad.) Leszek. Ham. Még olyan rendíthetetlen tanu nem volt, mint a milyen én leszek annak a hasonlíthatatlan gavallérnak öcscse és örököse mellett. Leszek, pajtás. De hát mire legyek?

– Hogy nincs-e ellenemre? – kurjantott tenyerébe csapva a vendég. – Hát kinek a szerencséje volt nekem valaha ellenemre? No, még ilyen véletlen öröm az életben sohasem dagasztotta a szívemet, annyi bizonyos. E szerint násznép vagyok én itt és az az akasztófáravaló fuvaros nem hogy becsületnek tartotta volna, hogy násznépet hoz… hanem most már az én szekerem is a násznéphez tartozik, úgye bizony? Soha ilyen fölséges meglepetést! Túltesz, akármi legyek, ha túl nem tesz a boldogulton még úri fogásokban is! Hanem talán már el is kellene hallgatnom? Lelki atyám, talán kezdeni akarja a szertartást? -60-

Molnár Ábrahám ur fülei már rég süketek valának e hiábavaló beszédekre. Kövér kezei össze voltak kulcsolva atilláján s tövises szemei haragosan fordítva az ég felé, mintha valami váddal akart volna föllépni valaki ellen. Pedig csupán szent-lélekért áhitozott a rögtönzéshez.

Béla is csöndesen, egy kissé nehezen fölemelkedett székéből s ennek támlájához dőlt. Ilona kihevűlt, égő arczczal állt mellette s fényes szemeit a földre sütötte, mig Vincze ur az egyik sunyi pillantást a másik után vetette reá.

A pap, Vincze és Istók az ünnepélyesség kedveért egyet köhécseltek, az ajtók betétettek, a téli nap legszebb arany szőnyegét teríté a jegyesek lábai alá, egy rövid életű fattyu-czinege az ablakot verdeste s víg fütytyel minden jót kivánt nekik, Istók gyanusan dörzsölte szemeit s megkezdődött a szertartás.

Megkérdeztetett Kálozdy Bélától, akarja-e hitvesének a hajadon leányt, kit jobbján tart?

Megkérdeztetett Pallér Ilonától, akarja-e férjének a férfiut, kit jobbján tart?

Az utóbbi kérdésre azonban kevésben mult, hogy egy kéretlen válasz is nem adatott. Mikor Istók meghallotta igazi nevét a menyasszonynak, (kire nézve becsületes elméje egy pillanatig sem volt kétségben az iránt, hogy a szinlap teljesen összevág a keresztelő levéllel,) azt a nevet, melyet ő maga is büszkén viselt, ugy elképedt, mintha tiszt. Molnár -61- Ábrahám ur egyszerre hozzá fordult s neki tette volna fel amaz, egész életre szóló kérdést. De már egy percz mulva a szó legszorosabb értelmében csak az imádság tartotta, hogy oda ne rohanjon a kastély jövő urnőjéhez, felvilágosítást kérni tőle, hogy az égből, vagy a Tiszán túlról csöppent-e ide?

– Nos, öreg barátom, – mondá az esketés, a kézfogások és ölelkezések végén Béla a mentorhoz, ki eközben ismét a szájtátó ámélkodás stádiumába esett vissza, – a te számodra kettős meglepetést tartogattam. Az egyik s talán a nagyobb, nőm valódi neve, melyet eddig nem akartam fölfedezni neked. Igen öreg; Ilona a te nevedet viseli, kinek a mai napon rokonoddá lettem.

A megzavarodott mentor a kézcsók után egy kissé fölemelte a szép csuklóról a hitetlenül tétovázó szemeit – ki gondolatoknak soha, de sohasem volt szükében, bátortalan hangon életében először lebbent el ajakáról a vallomás, hogy:

– Alig… igazán alig tudom, hogy mit gondoljak. De vajjon… igen, vajjon a Pallérossi Pallérok közül-e?

– De hát vajjon… igenis, vajjon azok közül a bizonyos Pallérossi Pallérok közül-e, kiknek ősi czimere a féllábú gólya? – folytatta kérdezősködéseit Istók, még mindíg csak félig-meddig mervén habozó szemeit új rokonára emelni. -62-

– Az én szegény nevelő-atyámnak volt egy nagy, piros pecsétnyomó gyürűje. Minha csak most is ott látnám rajta sántikálni a féllábú gólyát!

– Nos, megkövetem, az a gólya mindíg igen díszesen nézett ki, – rebegte Istók, egy galamb epéjével és egy hidalgó büszkeségével.

Egész lelke fel volt zavarva. Annak az ismeretlen rokonvilágnak szélén, melyről csak dicsekvő atyja homályos meséiből tudott egyetmást, de melylyel közelebbről megismerkedni egész életében fő vágya volt: a mentort valósággal reszkető öröm fogta el. A helyzet különössége, az új atyafiság, egy kis lélekfurdalás, (hogy ugyan valamikor a tiszántúliakról nem talált-e többet kiszalasztani, mint a mennyi most majd igaznak bizonyul?) valami csalódásfélének sejtelme, (hogy nem feneketlen mélységek voltak-e azok, hova életének egy-két keserűbb perczében horgonyát kivetni próbálgatta?) mind ez úgy össze-vissza zavarta fejét, hogy egészen eltüntek szemei elől az elégedetten mosolygó Béla, meg a fölfútt képeiket egymás ellen szegezve vitatkozó pap és Vincze úr. Csak a napsütötte nagy falakat látta, telidesteli a szeszélyes Tisza furcsa kék vonalaival, a mint szobájában odalenn az ablak mellé akasztott füstös, poros térképen olykor el szokta nézegetni. Családi álmainak e kanyargó és csalékony jelvonalain kivül csupáncsak Ilonát látta még, ki sokszorosan sugárzott előtte a nevezetes család fényétől, és úgy tetszett neki, mintha egyszerű kék selyem ruhája egészen -63- teli lenne himezve csupa büszkébbnél büszkébben sántikáló féllábú gólyákkal.

Ama bizonyos névtelen filozófnak rendíthetetlen nyugodalmától mindenesetre igen messze volt reszkető hangja, mikor utolsó kételyének eloszlatására vetette föl a kérdést.

– Onnan onnan, bátyám. Ejnye, mintha csak nem örömest fogadna be a családba s szeretne kirostálni belőle! – enyelgett az új asszony, kit azonban e kedélyeskedés nem tett elragadóbbá. Mi sem volt már meg benne a gyermekből, ki a gondok végetlen oczeánjának egész bizodalommal megy neki egy csillogó kagylóval, hogy eltünteti ebben. Mi sem abból, ki mosolyában és tréfájában egész őszinte valóját és tapasztalatlan ártatlanságát mutatja be. Csak az ilyen tréfa ér valamit!

– Isten őrizz! Nem mondhatok egyebet, mint hogy: isten őrizz! – szabódott a szegény mentor, mélyen és ügyetlenül hajtogatván magát s abban az arányban szedegetvén össze innen-onnan régi eszméit, a melyben a viszonyok képe tisztult előtte. – Soha nagyobb tisztesség nem ért az életben, mint e mai napon! Tiszta szivemből mondhatom, bármilyen világos elmével tekintsek is végig fejtörő munkában eltöltött és e kitünő család folytonos bizodalmával koszoruzott életemen, hogy még nagyobb tisztesség nem ért. Ha meggondoltam eddig, hogy ime öreg napjaimban hosszú szolgálatomnak boldogító elismerése és személyemnek megtisztelő figyelembe vétele mellett -64- törvényes, rendes és szabályos nyugalomba vagyok helyezve… (ki ne bocsátaná meg neki, hogy elfoglalt állásának e rövid szavakkal való körvonalozását, a pap és Vincze felé tekintve, jónak látta még egyszer ismételni?) törvényes rendes és szabályos nyugalomba vagyok helyezve, ha ezt így elgondoltam, mindíg azt hittem, már nincs több várni valóm az emberek kegyességétől. Ha most még ehhez hozzáveszem a mai ünnepi napot, melyen az általam végnélküli kegyelettel tisztelt Kálozdy-család, nem elégedvén meg eddigi jótéteményeivel, még saját kebelébe emelt, valósággal óhajtanám visszanyerni munkabíró ifjúságomat, hogy újolag neki szentelhessem életemet!

A mentegetőző kis felszólalást ama legkülönfélébb hangulatok, melyek Istók lelkében folyton folyvást egymás sarkában voltak, egész rövid szónoklattá kerekítették, melyben a fősuly ismét arra a mindig szivesen emlegetett két dologra volt fektetve: életének kifogástalan munkásságára és szivének hálás voltára. Az utóbbira nézve épen annyira elragadtatta magát, mintha Bélának Ilona nőül vételére semmi egyéb oka nem lett volna a világon, mint hogy e furfangos fogással neki utat szerezzen a Kálozdy-családba.

Alig végezte azonban a szónoklatot, kellemetlenül érezni kezdte, hogy ama bizalmas hang folytán, melylyel a tiszántuliakat emlegetni szokta, ha most nem lesz képes némi részletekkel előállni, Bélában nem alaptalan kételyek támadhatnak ama viszony iránt, melyben ő a sokat emlegetett virágzó -65- familiához áll. E gondolat aztán arra a kényelmetlen tudatra ébresztette, hogy ő arról a bizonyos virágzó családról tulajdonképen semmivel sem tud többet, mint az Eszterházy herczegekről. Atyja, a kit forrásul idézhetne, régen nincs az élők között s az esztendők is, melyeknek hosszu sora – isten tudja, hogyan, – egyet-mást a fejébe vert, hűtlenül eltüntek mellőle s ő gyámoltalanul magában áll itt, hogy hallgatása által megszégyeníttessék. A percz sürgette. Nehéz verítékcsöppeket törölt le homlokáról s utóljára is el kellett szánnia magát. Lesütött fejjel indult a rohamra s a csatakiáltást úgy intézte, hogy Béla – noha tőszomszédjában ült – csak némi töredékeket hallhatott belőle.

– Kérem kegyes grácziáját, nagyságos hugom asszony, – kezdé s ugyancsak akadozva folytatta: – Ugyan mi lett abból a… abból a… ugyan hogy is hivták csak?… abból a hires, hires katona Pallérból?

– Nem, nem volt az hires katona, bátyám, – felelt egy kissé elmélázva a kérdett. – Csak becsületes ember volt. Tönkrejutott, semmivé lett, sirba szállt.

– Isten nyugosztalja szegényt! – sóhajtott egy kissé megkönnyebbülve Istók. – Tudom, tudom, maga volt a példás becsületesség. De így jár, a ki az emberek rosszaságával számot nem vet! Hát ugyan az a… az a… ejnye, mindig ennyi bajom van ám nekem a nevekkel!… Az a -66- hires… mi is volt csak? Igen, az a hires, hires prókátor?

Prókátor is volt minden familiában legalább három. A között hires is csak akad.

– Azt nem ismertem. De tudom, hogy mind igen-igen szegény emberek voltak, egyik se tudott semmire menni s az egész családból ma magam vagyok.

A bánatos árnyalat, melylyel Ilona e feleletet adta, a végén bizonyos elégedett lendületet vett, mint mikor porló romokon át egy ujdonatuj kastélyra esik tekintetünk.

Istók nagyot lélegzett. Bár kétségtelenül rosszul esett neki, hogy homályos álmainak ily kevéssé felel meg a valóság, örült, hogy a pillanatnyi nehéz helyzetből kiszabadult. Azt nem állította soha, hogy a tiszántuliakkal összeköttetésben áll s – negyven esztendő nagy idő, mely alatt az ő tudtán kivül sok történhetett.

A menyecske szives mosolylyal rázta meg kezeit; ép ilyennel fogadta a cselédek köszöntését, kik között futó tűz gyanánt terjedt el a rögtönzött esküvő hire; ilyennel tekintett mindenkire a menyegzői lakoma alatt; és ilyennel hallgatta végig Vincze bácsinak, a papnak és Istóknak virágos felköszöntéseit. A mentor következőleg végezte a magáét:

– Mindezek után pedig, mélyen tisztelt Béla öcsém, az én örömeimnek csordultig tölt poharát -67- tetézd még abbeli kegyes engedelmeddel, hogy ez uri házat, melynek közel húsz esztendeje mintegy szellemi őriző pásztora vagyok, hadd én adjam át nagyságos hugomasszonynak. Szives bizodalmadat erre nézve annál bátrabban, bár teljes tisztelettel, kérem ki, mert meggondolván, hogy a Pallérossi Pallérok, miután mind rendkivül becsületes emberek voltak, már elpusztultak ez álnok világról, mai napon én vagyok az egykor virágzó családnak érdemetlen feje. Vivát!

Hogy ne adatott volna meg az engedelem?! A mentor azonban nyilván mesterkedett valamiben, mert rendkivül nyugtalan volt s alig várta, hogy ebéd végén egyedül kaphassa egy ablakmélyedésben Bélát s ragyogó szemekkel odasughassa neki a következőket:

– Itt az idő, Béla, hogy tartozásomnak egy csekély részét lerójam irántad. Oktatást szándékozom adni a te érdekedben az én nagyságos hugomnak, mert azt hiszem, hogy most már a te familiád az, melyet a világon legjobban tisztelek. Örül a szivem, ha meggondolom, hogy a rokonság megengedi egynémely dolognak őszinte elmondását, melyet a te boldogságod érdekében szükségesnek tartok. El fogok mondani mindent keményen és hiven, hogy soha el ne feledje, a mit egy tökéletes asszony felől lelkemben hordok. A legpompásabb módját találtam ki s azért kértem tőled ama bizonyos engedelmet. Szép hegedüszóban mondom el, mintha valami névtelen historikus lennék, a ki régi családi történeteket beszél. Csak -68- bízd rám Béla és engedd, hogy tiszteletteljesen megöleljelek.

A férfiak együtt maradtak az ebédlőben, mikor Istók megkezdte körutját Ilonával. Az oktatás a képes szála számára volt fenntartva. Mikor ide beléptek, a bucsuzó nap vöröses fénybe borította az egész nagy termet családi képeivel. Az ősök nyakig be voltak gombolkodva vagy csipkézve; senkinek nem néztek a szeme közé, mintha nehezteltek volna, hogy nekik már ilyen kevés szavuk van a családi dolgokba. Még pedig nemcsak a legközelebbi gazdag ősök, hanem azok is, kiknek százötven esztendeig egy kis városvégi házban kellett meghuzniok magukat, mignem Péter ur uj virágzásra emelte nemzetségét s a katakombákból ők is napfényre kerültek. Egyetlen egy sem fogadta közülök barátságosan a jövevényt, s az asszonyok úgy belehuzták magukat aranyos főkötőikbe és mentéikbe, a férfiak meg kucsmáikba, mintha egyáltalában ki akarnák kerülni a megszólíttatást. Ha a nagy, fakó keretek vizszintesen feküsznek, minden esetre a legtulsó sarokba zsugorodnak. Ilona azonban nem sokat látszott törődni mogorvaságukkal; valami kihivóan lenéző tekintettel futott végig a hosszu soron, valami öntudatos kaczérsággal, mintha szivéből lemosolyogná e vén figurákat, kik holt ránczaikkal ellenségeskedést mernek indítani az élő mosoly ellen.

Istók elsőben is egy sárga képü, aszott matróna előtt tartott állomást, kinek vékony nyakán széles gallér puffadozott; szinehagyott, sárga ruhája -69- oly bő volt, hogy a képnek három negyedrészét foglalta el; kezében egy vörös szélü, disznóbőrbe kötött imádságos könyvet tartott s szemeit alázatosan lesütvén, mitsem engedett látni belőlük, úgy, hogy ha valami nevezetes szerep jut annak idején részére, a történetirók bizonyára mai napig sem lennének tisztában vele, hogy kékek voltak-e vagy feketék?

Istók kegyeletesen megilletődve, e sárga urhölgy előtt kezdte el oktatásait.

– Nagyságos hugomasszony, nem fogja rossz néven venni tőlem, ha egynémely jelesebb erényü matrónával régi hirű családjából meg fogom ismertetni. Ez itt Hadonay Rebeka, a nevezetes Kálozdy Áronné. Lehetetlen, hogy ne hallotta volna hirét. Nagy jótevő, nagy keresztyén és nagy tudományu urhölgy. Saját költségén nyomatta ki Ezsaiás prófécziáját; a Luthert és Kalvinust követő theologusok között nagy disputát tartatott, mely az utóbbiaknak fényes győzedelmével végződött; iskolákat építtetett, szegényeket segített és nyelvem gyönge elmondani egész fényes pályáját. Tündökölt a keresztyéni erényekben, melyek minden boldog családi életnek alapját képezik. (A mentor itt fölemelte szavát s erősen hunyorgatott, mintha a legkeményebb feddést mondaná.) Idején és bölcsen meggondolta, hogy a világi fény és pompa milyen keveset ér és milyen mulandó!

Miután Istóknak ekként tökéletesen sikerült belehelyezkedni egy háromszáz éve nyugvó urhölgy gondolatvilágába, természetes, hogy még sokkal -70- könnyebben ment neki az egész, mikor a mult század végére jutott. Egymás mellé voltak függesztve a kis, keskeny, finom arczu grófné, nagy bóbítás fejdiszszel s a csontos, durva képü Ádámné asszony. Amannak egy rózsa pihent vékony ujjai között, ennek a keze ökölre volt szorítva, mintha egyenesen rá akart volna rohanni a festőre. Ilona jóizüen mosolygott a furcsa szomszédság fölött. Egész sereg tréfás gondolata támadt s alig figyelt az ünnepélyes előadásra, mely így folyt tovább:

– Az ott Kálozdy Péterné, a család ujrateremtőjének mély tiszteletre érdemes neje. Grófi születés volt, finom, világ csodálta dáma! Egész Bécs városa forgolódott körülötte annak idejében, bárók, grófok, herczegek, sőt választó princzek is; de ő meg tudta gondolni, (itt a mentor ujólag a feddés magaslatára emelkedett,) hogy még egy grófnéra nézve sem közönséges szerencse, ha olyan ősi, tiszta magyar familia tárja ki előtte karjait, mint a Kálozdyak. Megbecsülte a kinálkozó szerencsét s a választó princzek seregének daczára Péter urat választotta, kinek mindvégig csak tisztességet szerzett.

Istók köhécselt s egy kis ideig maga is néma tisztelettel tekintett a képre, mely most esetleg trónusok fölött is függhetne. Azután folytatta:

– Ez itt Béla nagyanyja. A jó hirü Mátéfi család gyermeke, Ádám ur neje. Ha elgondolom, hogy a szekrények a kastélyban mai napig az ő szövette vászonnal vannak tele, hogy egész életében megelégedett két köpönyeggel és egy selyem -71- szoknyával, hogy milyen hiven kezére járt férjének a takarékoskodás nagy munkájában, hogy csak egy ilyen tökéletes asszony kezébe tehető le a férfi által egész bizodalommal a család sorsa: (a szónok ismét neki hevül és éles kezd lenni) a régi magyar gazdasszonyok utolérhetetlen példányképeinek egyikét kell látnom benne, kit bár minden feleség szívéből követni óhajtana.

Az alkony már egészen leborult. Nagy jót tett Istókkal, mert eltakarta előle Ilona szép, szórakozott arczán a jeleket, hogy milyen kevés hatással voltak rá az itt leirt előadások és a többiek. A némaságot, melylyel lépteit az uj asszony követte, meghatottságának tulajdonította s a hogy visszatértek a kanczelláriába, büszkén sugta oda Bélának:

– Minden jól van már. Olyan aranyszabályokat mondtam el előtte, hogy egész életében lehetetlen elfelejtenie. Ha hallottad volna, Béla, milyen kemény és mégis milyen óvatos voltam, megelégedve nyujtanád kezedet. Köszönöm, köszönöm.

Míg távol jártak, a fiatal házigazda és Vincze bácsi között egy fontos ügy is legszerencsésebben intéztetett el. A vén gavallér – a hogy a tiszteletes bucsut vett tőlük s betette maga után az ajtót – egy kissé szótalanná lett, izgett-mozgott, pöfékelt, fészkelődött s csak nagy nehezen kezdte el nyögni, a mi lelkét nyomta:

– Tudom, Béla, nem szivesen hallod, sőt hallani sem akarsz róla, a mivel én ez alkalommal -72- kirukkolni kénytelen vagyok. De hiába, kénytelen vagyok vele. Mert a tiszta, szeplőtelen és mocsoktalan becsület a legeslegelső ezen a világon!

– Nem, nem valami fontos az egész; de hát előbb-utóbb csak el kell végeznünk, mert örökkön örökké mégsem nyomhatja a lelkemet. Tudod, az a két átkozott bugyelláris, a mit akkor este azzal a bolond Arturral rám biztatok. No no, ne jőjj azért mindjárt indulatba! Semmi okod szégyenleni magadat, mert e leggavallérosabb bravúrral szorítottad sarokba az ellenfeledet. Ha már te nem nyerted meg, – mert november 30-ka régen elmult, – legalább a szemtelen kérdezősködést is a torkába fojtod. Valami ez! Úgy-e hallani sem akarsz a bugyellárisokról? Jól van, jól; nem hozom többet elő soha. Hadd szorítsam meg a kezedet, Béla!

– Hát hogy el ne felejtsem, az én szekerem csakugyan násznépnek számít, úgy-e? És e szerint minden a te gondod? Pompásan van. Nojszen csak követeljen még rajtam valamit az az akasztófáravaló!

Az nap este természetesen nagy volt a lárma és nevetség a Fekete Sas-ban. Vincze bácsi előadta az esküvő részleteit, melyeket az asztalvégi vándorszerkesztő nem mulasztott el jegyzőkönyvébe iktatni. Dacsó Artur kimondhatatlan sokat -73- nevetett, minduntalan egy-egy köhögési rohammal küzdött és szomszédjait hol ölelgette, hol meg gorombáskodott velök. Alig hallgatott a vén korhelyre, mikor ez ravasz hunyorgatással férkőzött mellé s megszólította:

– Hát már most a ti fogadástokkal mi lesz? Az igaz, hogy ilyen veszekedett furcsa esetet még nem értem. A kisasszony most nagyságos asszonynyá lett; te csak nem tudakozódhatol Bélánál, vagy micsoda. Eszerint a nélkül, hogy voltaképen vesztettél volna, sajátképen nem is nyertél.

– Ne heveskedjél, Artur, – mondá. – Az isten szerelmeért ne heveskedjél, mert a heveskedés nem illik igazi gavallérhoz. Se nem nyertél, se nem vesztettél: ez az eredmény. Mint hasonlíthatatlan uri ember adod meg magadat és én olyat tapsolok neked, hogy még olyat nem hallottál. A bugyellárisokról ilyen körülmények közt persze hallani sem akarsz? Jól van, jól; az életben soha nem hozom többet elő, ne félj. Muki, a jobb fajta somlaiból egy hónaljjal; de ne legyen megolvasva! -74-

Lám szegény Benedek ur, – mikor a vén kolostor uj öltözetén gondolkodott, melyet a mostani toldott-foldott csuha helyett Béla és Ágnes nászának ünnepére föl kell öltenie, – mindössze is csak annyi ujítást tudott kiforralni, hogy a képes szobából erkélyt nyittat, mint a Péterfiéké, a kormosodó falakat majd befesteti sárgára vagy zöldre s a sötét folyosókra még valahogyan, a világosság kedveért, egypár ablakot töret. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az a bizonyos nap be ne következzék a napoknak végeiglen soha. Az ódon kastély e szerint még ama szerény javításokra sem számíthatott volna, melyek öreg gazdájának szük képzelőtehetségében megszülettek, ha Benedek urral időközben a halottak tréfás építőmesterének dolga nem akad.

A régi épület kormánya fiatal kezekbe került, melyek miveltebb, termékenyebb és követelőbb fantáziának szolgáltak. S a kastélyra nem sokára olyan fény várakozik, minőről sem a hajdani zárdafőnök, sem Bernininek az a méltatlan olasz tanítványa nem álmodott, kinek sivár lelke előtt ez az iromba kőhalmaz először jelent meg.

Az a termékenyítő, de kegyeletet, kiméletet nem ismerő förgeteg, melynek forgásából az ócska -75- kolostornak ékítményektől terhes homlokzattal, diszesen és méltóságosan előrekönyöklő erkélylyel, karcsu oszlopsorral, gazdag lépcsőházzal, csinos ablakkoronákkal, nehéz kőfüzérekkel és minden kigondolható pompával ujra kell születnie, már zúg és rombol körülötte. A ki e szép tavaszi napokon az átellenes hegy nyergéről alátekint a völgybe, nem igen tudná megmondani, hogy ott a falun túl azok a magas-magas falak, melyek körül száz munkás sürög, rom-e, vagy félig kész épület? A kőmives állások durva hálója itt-ott két-háromszorosan szövi körül, s folyton folyvást munkában vannak az emelő kötelek, hogy az uj diszeket a régi, magas, idő megviselte vállakig fölhuzzák. Fiatal menyecskék víg énekszóval hordják a meszet és csapót s a kőfaragók kalapácsainak egyhangu, durva zaját, reggeltől estig verik vissza a zöld hegyek köröskörül. Az udvar, hátul a kis borongó fenyves, a kertnek jókora része csupa felfordulás. Roppant kőkoczkák, nagy téglarakások, végetlen fenyőszálak, csákányok, csapókanalak, fejszék hevernek szerteszét, meszes-gödrök ásítoznak mindenütt a járó-kelőkre s a falu fiatalságának különös bámulását vivják ki ama furcsa, faragott fél-leányok, kik fájdalmukban kővé válva, várják a befalaztatást. A nagy rendetlenségben szives-örömest forgolódik a pap s a többi kálozdi kaputos ember s meg-megtöltögetve pipáikat, olyan gyönyörüséggel lopják a napot, mintha a parokhia, a falu háza, vagy a maguk düledező kuriája épülne ilyen szép szerrel. A paraszt gyerekeknek ez időszerint -76- legkedvesebb mulatsága az elszóródott törmelékből – sajátkezüleg gyártott sár segítségével – apró kastélyokat építeni, melyek hihetetlen mennyiségben borítják el az utczákat s a hazatérő csordának esténkint rendesen áldozatul esnek. A vályogvető czigány is beszerezte az építéshez rajkóját, a kis Pupos Jancsit, ki a téglahordás fárasztó munkáját minden kinálkozó alkalommal siet fölcserélni repedt hegedüjével, melyből a napszámos-sereg mulattatására vigabbnál vigabb nóták kerülnek. A pallér és felügyelők harsány káromkodásai ügyesen vezetik a munkát, melyből rövid hónapok mulva Karámos vármegye legdiszesebb épületének kell napfényre kerülnie.

A cselédek mind kiszorultak a kastélyból s a szomszédházak egyikében-másikában ásitozva töltik a napokat. Kata asszony egészen falubeli ismeretségeinek él; délutánonkint ellátogat ide is oda is, fejét rázza egy és más fölött s nem akar ugyan semmit mondani az uj nagyságos asszonyra és Ágnes kisasszony pártjára kelni sem érez magában semmi különös kedvet, de úgy gondolja, hogy minden jobb véget érne, ha az öreg Benedek úr még ott ülne a kanczelláriában és botjával el-elpáholná a léhütő férficselédeket. A kényes és pletyka ispánné meg Bárándy Gáspár urnak vén, emberszóló gazdasszonya mindig élvezettel hallgatják előadásait, melyeknek szokatlan keserüsége iránt a körülményeknek egész lánczolata nyujthat fölvilágosítást. Mindenekelőtt az a körülmény, hogy az érdemes kulcsárné granátosi kedvteléseinek gyakorlására – -77- mióta az uraságok távol vannak – csak igen ritkán nyilik alkalom, miután a (még mindig: kis) Pirók szakadatlan csavargással tartja üstökét biztonságban. Azután az a folytos föl-fölmerülő kétely, hogy a dolgok bekövetkező uj rendjében lesznek-e majd az illetők kellő tekintettel a háznak régi, hű népére? Különösen pedig Kata asszonynak az a szilárd meggyőződése, hogy a hova egyszer a zsidók beteszik a lábukat – pedig a Hazafi már szinte mindennapos volt a kastélyban – már annak a háznak, ha nem is épen kampesz, de bizony nem jó lesz a vége. Mindezt pedig igen nehéz elgondolni egy tisztes özvegynek, ki életének savát mégis csak az alatt a födél alatt ette meg és nem akar hasonlatossá lenni se Zsuzskához, se Sárához, a kik uton-utfélen kővel dobálják asszonyukat, a ki kenyérrel tartja őket.

A ház nőcselédségének jelen, foglalkozás nélküli napjai e szerint mégis bizonyos tevékenységben telnek, a mi a férfiakról egyáltalában nem mondható. Míg Bálint mindenes reggeltől estig vagy a korcsmában ül, vagy az istállóban alszik, a Pirók-gyerek pedig egészen a madárfogdosás naplopó szenvedélyének adta át magát, az öreg János, Mihály és Palkó reggeltől estig máriásoznak.

Pallérossi Pallér István ezuttal egyedüli lakója a kastélynak. Az ő kis szobáját is veszedelemmel fenyegette ugyan a pesti építőmester terve, mely szerint a lépcsőház részére fel kellett volna áldoztatnia; -78- de Béla látván, milyen rosszul esnék az öregnek a kiköltözés, megkegyelmezett neki. Magányosan bolyong az elhagyott szobákban s naponként kétszer megtekinti az őrizetére bizott kulcsokat, hogy majd őszszel mindent kifogástalan rendben adhasson át a ház visszatért fecskéinek. Kata asszony minden reggel megkérdi tőle, hogy mi a kedves étele, s mindennap ugyanazt a választ kapja: – Nincs ugyan mit finnyáskodnom, de (hogy így fejezzem ki magamat) a bárányfarknak bolondja vagyok! Azután pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát és ujra meg ujra bejárja a kastély homályos folyosóit és elsötétitett szobáit, melyekben épen olyan nagy a felfordulás, mint odalenn az udvaron. Óriási ládák, nehéz csomagok állják lépten-nyomon utját, tele drága butorokkal, fényes selyem-szövetekkel, pompás képekkel és csodálatos csecsebecsékkel, melyek annak idején uj fényt fognak kölcsönözni a régi kastélynak. A földszinti folyosót egészen eltorlaszolják az uj faragott ajtók, melyek előtt számtalanszor megáll a kóválygó mentor és volt rá eset, hogy valóságos könycseppet morzsolt szét gyönge szemeiben, mikor egyszer elgondolta, hogy ime, milyen pompásan illenek egymás mellé a féllábu gólya és a török fejet tartó vitéz, a Pallér meg a Kálozdy-czimer! De az ő hangulatai gyorsan változnak s az örvendetes gondolatok gyorsan készek helyet adni a szorongásnak. A képes szálának uj, diszesebb, talán épen aranyos borítékra váró falai üresek. A családi arczképek egy -79- sarokban egymásnak támasztva pihennek, míg helyüket a ragyogóbb alapon ismét elfoglalhatják. A bujdosó Istók ez eltakart ereklyék előtt is hosszabb állomásokat szokott tartani; felborítgatta őket és mikor Ádámné asszonyság rideg vonásaival állt szemközt, a tisztelet kifejezését arczán mindig valami elégedetlenség törte át, míg ezt morogta magában:

– Ha meggondolom, hogy mindez a rettentő költekezés az én nagyságos hugomasszony óhajtására történik, azt hiszem, hosszabb ideig kellett volna megállapodnom vele ennek a derék dámának képe előtt, ki a takarékosság mintaképe volt; ezzel sok bajnak elejét vehettem volna!

De ugyan ki beszélhet itt bajról a trónusát féltő Kata asszonyon és a félénk lelkű mentoron kivül?! Az egész világ csak irígységgel leskelődött a függöny körül, mely a fiatal pár boldogságát elrejté kiváncsi szemei elől s irígységgel kisérte útján, melyre a tavasz első sugarai csalták őket, a mint annyira-mennyire visszahozták Béla régi erejét. Az ifjú férjnek igen kevés érzéke volt az élet gyakorlati oldala iránt s dunaszögi professzorai kitünő bizonyítványainak ellenére is igen rossz számító volt. De mégsem igen jutott volna eszébe, hogy e sanyarú esztendők terheivel vállain ily költséges építkezésbe fogjon s ily drága útra induljon, ha Ilonának olyannyira szívén nem fekszik uj családja fénye s férje egészsége. Nem ő volt az első, ki bizonyos változáson látszott átmenni abban a perczben, melyben a rózsaláncz utolsó szeme is megtaláltatott -80- s kinek karjait nem érezte olyan puha vánkosnak a férj, mint a minőnek sejtette a vőlegény. Mikor a nászágy függönyei félrevonatnak, gyakran hullanak alá a nő lelkéről is a csalóka sejtésnek vagy a vak ismeretlenségnek könnyebb vagy durvább szövetű fátylai; az éjjeli mécs mindig élesebb sugarakat vet a halvány világánál találkozók benső vonásaira, mint a báltermek csillárainak vakító fénye. De ezek a képek talán nagyon is erősek ahhoz a néhány szívbeli, csengő kaczagáshoz, melylyel a szép fiatal asszony a kastély ócskaságait kicsúfolta. Jóizűn nevetett a színehagyott butorokon, melyek korhadt fájában ijesztgető szellemeket nyikorgatott a szorgalmasan dolgozó szú; a mult századbeli festéseken, melyeket, ha ily kopottak és elmosódottak nem lennének, fantasztikus tájképeikkel, csodálatos állatseregletükkel és megfoghatatlan virágaikkal bizonyosan szivesen venne minden muzeum; az egész ódon kolostoron, melyben hol rabnak, hol apáczának érzi magát és mindig fázik. Az a vén jármű is kikapta a magáét, melyben gyakorta kikocsizott s a parasztemberek szerény köszöntgetését büszke méltósággal fogadta; a kiszolgált jószág halálos itéletének aláírását különösen az nap követelte fokozott erélylyel, melyen Ivánfiék ujdonatuj üveges hintajával találkozott s úgy tetszett neki, mintha a márványarczú báróné kicsinylő pillantást vetett volna rá. A sok tréfaszó közt természetesen ölelés és csók is sok jutott Bélának, ki többször megpróbálta előhozni valamit az inséges esztendőkről és üres magtárakról. Jóllehet szerény ellenvetéseit -81- rendesen azonnal sietett jóvá tenni egy-egy hahotával neje gúnyosan jókedvű megjegyzései fölött. Ilona a legártatlanabb magyarázó szóra kipirulva hallgatott el, csöndesen leült, megszakította a beszéd fonalát s dudolni kezdett magában, vagy kiment a szobából s hosszú, hosszú negyedórák mulva egy kis gyöngyvirág vagy ibolya-csokorral tért vissza és biztosította férjét, hogy: azért nem haragszik. Nos, a dolog vége – Istóknak örökösen komor ténfergései és mindig szólni készülő némasága daczára – az lett, hogy Hazafi rövid látogatásra kéretett, Pestről egy építőmester érkezett, a tervek elkészültek és a szerződések megköttettek.

Mielőtt az átalakítás munkáját megkezdték volna, Béla a kora-tavaszi hideg estéken sokszor ült mélázva kis fészkében s a mint a kandalló hamvadó parázsa kialudt, a régi divatú szobát mindenestül elfoglalta a homály és csöndesség, noha a szép asszony odatelepedett lábaihoz és meg-megszorította kezét, az égre feltünt esti csillag nem tartotta feleslegesnek a kopott zöld függönyön keresztül beküldeni egy szelid sugarat hozzá, hogy ne legyen egyedül. Ilona az ilyen órákban méltán féltette a visszaeséstől s a világért sem engedte volna meg, hogy – míg a kastély elkészül – valami nyomorult s talán egészségtelen bérelt lakásba költözzenek. Inkább töltsék úton azt az időt s mutogasson meg neki Béla egyetmást, a mit maga legénykori bolyongásában élvezett. A megrázó jelenetek sötét képeit is, melyekkel esküvőjük -82- történetét a szeszélyes sors összeszőtte, az idegen nap leghamarabb el fogja halaványítani, az idegen élet hullámai legkönnyebben elmossák. Lám dr. Kurz is azt erősíti, hogy ha a szög fejére czélzó orvosnak sokféle körülményt tekintetbe vennie nem kellene, ő valamennyi üdülőnek utazást javaslana. Béla elgondolkodva játszik egy hajfürtjével, mely homlokára csüng; hol félresimítja, hol lejebb huzza, míg a szép asszony átkarolja, egy csókkal véget vet a szórakozottság öntudatlan bibelődésének és hizelgő hangon kérdi, hogy: mikor csomagoltasson? Az ifjú férjnek felelni kell s miután letett róla, hogy a rossz termést még egyszer előhozza, felel úgy, a mint Ilona óhajtotta.

Béla a vén hintó kis hátsó ablakán addig nézte a régi kastélyt, melyet szürke falával, régi kéményeivel, szűk ablakainak megszokott sorával, töredezett márvány-lépcsőjével és kicsiny, kormos tornyával nem fog viszontlátni soha többé, míg a nedves, reggeli légben bolygó sötét ködök le nem bocsátották a vén lak előtt mindörökre a függönyt, hogy a díszlet-mester, rendezők és szolgasereg belekaphasson sürgető munkájába, mely nem közönséges meglepetést készít a következő felvonásra. Az éjjel eső esett s nagy cseppek ragyogtak még az ablakok alsó sarkaiban és homályosították el üvegüket, mintha a kastély is könnyes szemekkel búcsuznék ifjú urától, kit agg lábainál látott felnőni. Béla szótlanul huzta magát a kocsi egyik sarkába s nejének kezét fogván, gondolatokba mélyedt. -83- Tagadhatatlan, hogy házaséletének rövid hónapjai alatt új nyugtalanság vert fészket lelkében, e szerencsétlen s a déli sivatagok ama csodálatos tavaihoz hasonló lélekben, melybe mindenfelől összefolynak a puszták homokos vizei, de melyből aztán nem vezeti el ezeket csöndes folyással a természet igazgató keze. Ők visznek hírt arany-hegyekről és zöld oázokról, de az ő szavukat nem viszik tovább partjuk homok-hullámai: vizük gyül, egyre gyül, míg vagy útat ásva maguknak a föld gyomrába, megrengetik, vagy kicsapván medrükből, elárasztják a vidéket. Hanem minderről csak a sivatag tud valamit. Béla ilyen magányosan élt. Lelkébe egymásután szakadtak be a benyomások, melyek egy szomorú kis világ emlékeivel meg-megrezzentették; de szívének nem volt kicsorduló csatornája. Társtalanul folytak napjai és nem volt kéz elvezetni a sötét vizeket, melyek lelkében meggyülekeztek. Senkitől nem tudva szivárogtak azok nyugalmának rétegei közé s készítették elő életének katasztrófáit. Sívatag vette körül. Érezte most is, hogy a ködfátyolképeket, melyek betegágyában megjelentek előtte s egy kis darabot mutattak neki a régi égből, az élet újra szertefujta. Ilona össze-összerázkódott a kocsiban, a mint férje keze egyre hidegült s Béla olyan véghetetlen ürt érzett maga körül, mint mikor erős főfájás alkalmával úgy tetszik, hogy egy nagy puszta közepén állunk, melyen szakadatlanul zúg a szél. Mikor abban a nagy karszékben várta a papot, ki életét Ilonáéval összekösse s az elkövetkező percz komoly szava felzaklatta -84- lelkét, bizonyára nem várt megváltót, de sejtett. A nagy rázkódások egy-két rövid napra kiragadták sivár kétségbeeséséből s a gondolatok, melyekkel jövőjére nézett, ha nem voltak is egy hívő gondolatai, de mindenesetre oly valakié, kinek fülei nem lennének süketek a térítő előtt. Erős, bizonyosan igen erős nap kellett volna hozzá, hogy a bezárkózott világ új életre nyiljék ki s annyit már tudott, hogy Ilona szerelme nem ilyen nap. Annak a mély szerelemnek, mely őt megváltani képes lett volna, nincs nyomora, csak megelégedése; nincs gúnyja, csak gyöngédsége; nincs követelése, csak ajándéka. Béla maga sem tudja, mit vesztett; de érzi, hogy szegényebb, mint hónapokkal ezelőtt volt. Ráveti szemeit fiatal nejére. Milyen szép! Átkarolja és megcsókolja. Milyen szép! De nem gondol többé a jövőre mellette.

Útja a szép asszony oldalán semmiesetre sem volt kellemetlen; de kevés olyan napja volt, melyet egy-egy rövidke visszatetszés, futó elkomorodás, vagy apró csalódás ne szakított volna meg. Igaz, hogy rendkivül érzékeny is volt; minden pillanatban kész némán behuzni csigaszarvait. Nejének apró és drága szeszélyei, modorának tagadhatatlan könnyelműsége, előadásának és mozdulatainak élénk s nem egészen gyöngéd színezése, egész viseletének bizonyos megszokott drámaisága mind olyan tulajdon volt, melyekkel Béla fiatal asszonyoknál még sohasem találkozott s az új, melylyel szemközt nem tudjuk miként viselni magunkat, könnyen boszant s mindjárt helytelennek látszik. Olaszországban -85- jártak s a világ legszebb tavaszát élvezték. Velenczében egy este gondolán ültek s elmélyedve hallgattak egy dalt, mely valamelyik vén palota ablakán röppent ki a csöndes éjbe. Béla lecsüggesztette fejét s hosszan hosszan nézte a habok játékát a holdsugarakkal. A mint a dal már elhangzott s az éneklő lányka is eltünt az ablakból és Béla még mindig mozdulatlanul szögezte tekintetét a csillogó, suttogó hullámokra, Ilona jókedvű nevetéssel azt a megjegyzést tette, hogy úgy tetszik neki, mintha férje valami víz alatt lakó tündérbe lenne szerelmes. Ez gondolva és mondva egészen ártatlanul volt; de Béla mélyen elszomorodott rá s fogadójukban a kerevetre dőlve, főfájásról panaszkodott. Viseletében nem tudta eltitkolni, hogy neje volt az, a ki valamivel kellemetlenül érintette s Ilona – semmi szemrehányást tenni magának nem tudván – a méltatlankodó neheztelés hangján értesítette férjét, hogy: akkor egyedül fog a szinházba menni. Béla nem kérte, hogy maradjon, s így soha semmi, de semmi félreértés közöttük megmagyarázva nem lett. Semmiesetre sem lehetett kellemes látvány a rossz esztendők által látogatott gazdának az a kis bőrönd, mely csupa útközben vásárolt ékszerdobozzal volt tele.

Mikor egy-egy városból távozni készültek, a vendégfogadói számlákon kivül mindig találkoznia kellett Bélának egy sereg mással – most ettől a hires ékszerésztől, majd attól a divatárusnőtől, kiknek kedvéért rendesen mélyen volt kénytelen tárczájába nyulni. A drágábbnál drágább selyemruhák készlete -86- oly nagyra gyült, mintha Lombardia selyembogarai egy álló esztendeig kizárólag Ilonának szentelték volna minden munkásságukat. Ha Béla néha komorgott, a szép asszony egymásután szedte magára új öltözékeit s mosolyogva állt meg előtte: – Ugye szép vagyok? – kérdé öntudatos biztosságban hatalmának legerősebb eszközében.

Így barangoltak erre-arra – sok angol távcsöve volt feléjök irányozva, a gondolások szivesen énekeltek nekik és sok fogadóban sokan tudakozták kilétüket, – míg beköszöntött a fürdő-idő s egy meleg nyári napon rászálltak a magyar tengerre és Füred felé eveztek.

A kikötő környékén tolongott a közönség. A füredi napi mulatságok sorozatának amaz egyik legjelentékenyebb pontjánál voltak, mely a régi vendégeket az újonnan érkezetteknek szemtől szembe való láthatásával és mustrálhatásával kecsegteti, sőt ünnepélyes alkalmakkor ama nem mindennapi gyönyörűséggel is, melyet a szállás nélkül maradt szerencsétleneknek Pontiustól Pilátushoz való kétségbeesett lótása-futása nyujt.

Az álldogáló tömeg élénk beszélgetés, itt-ott hangos ásítozás, nyugtalan ágaskodás, mindenekfelett pedig forró verítékcsöppek közt várta a közeledő Himfy-t, melytől vert habok szélső gyürüi már a parton futottak szét. Számtalan napernyő -87- volt kifeszítve az égető sugarak ellen, melyek a fürdőkirályi és királynéi méltóság izzó koronáit még bőkezűbben osztogatták boldognak, boldogtalannak, mint a hogy a hirlapi tudósítók szokták. A sétány ritkás fái maguk is árnyékot látszottak keresni s poros és hervatag köntöseikben, a szomjuság miatt kicserepesedett talajukból vágyakozó szemekkel tekintettek a hűs habokra, melyekben vigan lubiczkoltak az úszók, mintegy tisztelgő küldöttség gyanánt elibe sietvén a csobogva közelgő gőzhajónak. A várakozó közönségen mindenesetre észrevehető volt a csalódásnak bizonyos lehangoltsága, mikor a tüzes ég felé meredő kémény mellett hiába kémlelték a nemzeti szinű lobogót, mely valami nevezetesebb vendéget szokott sejtetni. A finomabb öltözékek közül egy-kettő el is tünt az árván buslakodó rózsák felé s a lelohadt érdeklődés táguló sorai könnyebben nyitottak útat azoknak, kik ama meg nem érkezett nevezetes ismeretlenen kívül valami kevésbbé nevezetes ismerőst is vártak.

Az utóbbiak között kétségkívül legfigyelemreméltóbb mozgékonyságot fejtett ki egy fehér mellényes, fénymázas csizmájú, bodros haju és éles szavu emberke, ki izzadt, ágaskodott, tolakodott, meredezett és minden kitelhető módon előbb akart látni mindent, mint a többiek. A hogy a hajó kikötött s a kiszálló hidon mozgás támadt, egyik kezében kerek szalmakalapját, a másikban három fehér zsebkendőt egész az óriás Almásiné válláig röpített föl s a körülötte állóknak ki-kitörő kaczagása -88- közt egy egész tuczat különféle leánynevet kiabált, a legkedveskedőbb megszólításokkal a födélzet felé, jóllehet a tuczatból – a mint maga-magát biztató kitörései időnkint tanuskodtak róla – eddigelé egyetlenegyet sem látott. Nagyobb siker elérésében különösen egy termetes úri ember akadályozta, ki egy hatalmas tajtékpipával minduntalan elibe került s széles vállaival az egész kilátást elzárta előle.

– Szabad instálnom, tekintetes úr, – esenkedett a fürge emberke, – ha el méltóztatnék emelni egy keveset ezt a pipát! A szegény leányaim bizonyosan eltévednek ebben a szörnyűséges vásárban itt, ha rám nem találnak. (A szalmakalap és zsebkendők megint felrepülnek.) Sára, Judit, Eszter, Minka, Fáni lelkeim hol vagytok? (A füstölő szerszám újra útban van.) Csak ezt a pipát instálnám egy keveskét!

– Pardon gráczia, szép nagyságocskáim! – szépelgett a termetes úr, megszabadítván a veszedelemben forgott fátylakat és kialudt pipája hamuját, az egész fölriadt közönség nagyobb megnyugtatására, szeme közé fujván a kis embernek, ki lelkesedett örömkiáltásokkal és kétségbeesett erőfeszítéssel furakodott egy nyurga leánykaraván után. – Már a hol kegyetek megfordulnak, szép hölgyeim, ott mindig készen kell lenniök a tüzi veszedelemre. -89- De nini, kik ezek itt? Az én páratlan szemeim nem csalhatnak! A forradalomban tábori látcsőnek használták őket. Ezek Kálozdy Béláék. Biz isten azok!

Csakugyan Béla és neje léptek a hidra s adtak megszámlálhatatlan bőröndjeikre és ládáikra vonatkozólag a megolvashatatlan hordárseregnek észben tarthatatlan sokaságú utasításokat. Ilona pompás barna útiruhájában elbájoló szép volt s mikor férje karján, fejét egy kissé hátravetve, kifelé haladt, a tolongó utasok és bámészkodó vendégek önkénytelen hódolattal nyitottak utat neki s Vincze bácsi – jóllehet igen rekedten – de teljes joggal kiáltott fel:

– Itt a fejedelmi pár! Hozott isten Béla! ezerszer csókolom kezeit, nagyságos asszonyom! Én vagyok a násznagy! (A folytonos tüzi veszedelemben forgó két kisasszony egyszerre gorombán háttérbe szoríttatik.) Hát miféle hályogos szemü kapitány volt ezen a hajón, hogy föl nem huzatta a lobogót? Vagy kinek akarja felhuzatni, ha Kálozdy Bélának nem? Talán a khinai császárt várjátok, vagy mi, hé?

És egy keze alatt sürgő kis matróz-gyereket, kinek a zászló-felhuzás kérdésében igen kevés szava lehetett, pipája szárával kérdőleg bökött fejbe. A találkozás egy régi ismerőssel jól esett Béláéknak is, kik rég nem hallottak semmit Karámosról s vidám kérdezősködés közt haladtak a szállásuk felé. Vincze bácsi a nagy tajtékszerszámot hátracsapva, a vendég-lajstrommal és életrenddel sietett megismertetni őket. -90-

– Már itt páratlan világ van, annyi igaz, – beszélt jóízű hunyorgatással. No, majd megmondhatjátok, hogy láttatok-e valahol külországon ilyen gyönyörüséges társaságot együtt, mint ez a füredi. Azután csupa ismerős, mintha csak otthon volnánk Karámoson a Fekete Sas-ban. No, nem épen a Fekete Sasban, hanem csak odahaza. Az egész tónust a mi szép asszonyaink adják. Péterfiné finom egy világi dáma, az Ivánfiné meg gyönyörüséges teremtés, már az igaz; de jár is a sarkukban olyan gavallér-regiment, mintha szemen válogatták volna ki őket gárdistáknak.

– Itt-e? De mennyire itt vannak! Most meg hát jön melléjök harmadiknak a hasonlíthatatlan fényességű új csillag, a nagyságos asszony. Aztán a fiatalság! Milyen fiatalság verődött itt össze! A Mágócsi-gyerek, a kis Ivánfi báró, – tudod az az «izés»! Gencsy Laczi is itt kuruttyol a zsidó-pénzből, hanem úgy látszik, hogy már igen a végét járhatja, mert szörnyen utána adta magát egy himlőhelyes pék-kisasszonynak. De Artur, az gavallér a talpán!

– Az, Dacsó Artur, – felelt a korhely-mester. Hát ki lenne más? Van-e több olyan Artur? Meg aztán ugyan ki a patvar győzné elszámlálni mind, a kik úri emberek itt vagyunk! Igaz, hogy a zsidó is hemzseg, hanem a közt is akad valamirevaló. Csak tegnap reggel is akkora pászt mondott -91- a kompániánkban (ott fenn vagyunk, nézd, abban a sarokszobában) egy fiatal Mózsi, hogy gözhajóra valót kölcsön kellett kérni neki. Adtunk gavallérosan. De azt az akasztófa-virága Hazafi-zsidót sehogy sem tudjuk becsalni.

– Most jöttek velünk a leányai, – jegyezte meg Béla, hogy valahogy eltérítse attól a bizonyos sarokszobától Vincze bácsit.

– Tudom, tudom, – nevetett az öreg. Láttam az egész tuczatot. Olyan nevetség volt ott a kiszállónál, a mint a hajóra bekiabálta a katalogust, hogy megért egy színjátékot. Hanem mi közénk semmi áron nem lehet becsalni a vén rókát. Nohát itt lesz a szállásotok, Béla? Talán bizony az erkély is hozzá tartozik? Hogyne, uraknak urasan dukál. Ejnye no, hogy már itt vagyunk! Pedig egy kis titkos beszédem is lett volna veled, Béla. Majd elvégezzük utóbb, no. Estig nem késő. Ezerszer csókolom a kis kezeit!

Az ismerősökkel, kiket Vincze bácsi szapora nyelve elősorolt, még az nap este felé összejöttek az új vendégek. A mint a nap nyugodni készült, megnépesedett a tóparti sétány. A part mentében csónakok uszkáltak, a fürdőből idehangzott a harsány játékzaj s a sétálók zagyva csoportjai mindent megtettek, hogy tönkretegyék a fenséges esti kép benyomását. A porondon hosszú uszályok folytak végig, a madárdalt egy rossz czigánybanda hallgattatta el és sületlen udvarlók folytattak kétségbeesett küzdelmet a felpiperézett kisasszonyok és kendőzött hölgyek drága figyelmeért. -92-

A sétány vége felé foglalt helyet az előkelők társasága. Itt volt Ágnes is. Sárga szalmakalapját kezében tartva, nemes metszésű arczát méltó koszoruba foglalta dús, aranyos hajfonadéka. Bár a természetnek ahhoz a nagy és igaz mosolyához, mely a messze víznek arany gyűrüket vető tükrén, az égnek felhőtlen kék boltozatán, a tihanyi bércz rózsaszín világításán s alkonyi fényben sugárzó hegyeken-erdőkön ragyogott, – bár a végetlen öröm és őszinteség e képéhez igen kevéssel járult az egész előkelő társaság, mégis legtöbb részt látszott venni benne Ágnes, mikor egy-egy könnyű mosolygással rendreutasította vele szembe ülő férjét, kit minduntalan rajta kapott, hogy őtet bámulja. Péterfiné halavány, hideg, lilaszín, csipkés, selymes pompája mellett hanyagul ugrándozott egy kis piros képű, serdülő grófkisasszony, czifra papiroslepkéket dobálva fel a levegőbe, melyeket Dacsó Arturnak kellett egy hálóval elkapkodnia. Arturon kívül még néhány fiatal úr álldogált a hölgyek előtt, köztük a fiatal Ivánfi Gyula báró, ki a kis Olga grófnő csapongó figyelmét izéországi kalandjainak tőle telően folyékony előadásával óhajtja elvonni Arturtól és lepkéitől, míg bátyja élete leghatalmasabb delejének édes bűvkörében boldogan sütkérezik, Mágócsi pedig legfrissebb párisi történetekkel mulattatja a selyem-bábut.

A társaságot igen kevéssé látszott érdekelni a köznapi járók-kelők tömege, mely sürüen hullámzott előttük, valamint az a kis komikus jelenet, mely mögöttük a tavon fölmerült, hol a Hazafi-családnak -93- első vízrebocsátkozási kisérlete igen rosszul üthetett ki, mert Sára, Judit, Eszter, Minka és Fáni kisasszonyok egy himbolygó csónakban szörnyen jajveszékeltek, míg ügyetlen lovagjaik vért izzadva kapkodtak vízbe potyogtatott evezőik után, mi által a veszedelmet és a sikoltozást csak növelték. Mikor az út fordulóján Kálozdy Béla feltünt nejével, kin finom fekete háló-szövet folyt alá és tömött hajába egy sárga thea-rózsa volt tüzve, Péterfiné rögtön szeme elé kapta elefántcsont-nyelű lorgnonját. Azonban a következő perczben már egész figyelmét a zajos vizi jelenet foglalta le s míg ő osztatlan odaadással kisérte a szerencsétlen hölgyek vergődését, Ágnes, a mint Béláékat észrevette, mosolyogva szólt oda férjének:

– Csakugyan rendkivüli szépség. Nézze csak meg jól, azonnal itt lesznek. De Ákos, a maga unalmaskodása már mégis sok!

Ugyan mit tehetett róla a szegény báró, ha ránézve feleségén kivül nem létezett rendkivüli szépség, és a világ tarkabarkaságaiban két becsületes szeme annak az arczán pihent legszivesebben?! A lepkefogdosó Arturra már nagyobb hatással voltak a közelgők. Nemcsak valamennyi pillangót bocsátotta – a kis Olga élénk kaczagása közt – szabadon, hanem még hálóját is leejtette s gyorsan félrefordult, mintha valami titkolni valója lenne az arczán. Mágócsi is megakadt kissé d’Harcourt comtesse báljának ecsetelésében; de ezt a szünetet talán az illedelem parancsolta, mert közönsége csak fél füllel ügyelt rá. -94-

Béla csak akkor vette észre az előkelő társaságot, midőn már egészen közelébe jutottak. A vidám alkony rózsaszin verőfényével segített neki, hogy boldog arczot ölthessen, mikor kalapját megemelte.

– Béla, – nyujtotta eléje kezét szíves barátsággal Ágnes, – Béla, hogy vagy? Milyen pompásan nézel ki! Ugyebár nem csoda, mikor rátaláltál a legjobb orvosra?! Nőd?

A fiatal férj bemutatta nejét, kinek arcza a rejtegetett zavar biborában égett.

– Ez igen kedves, nagyon kedves, – sziszegte Péterfiné, vissza-vissza tekintgetve a Balaton áldozataira. – Olga, nem mennétek Arturral sétálni egyet? Ön marad Mágócsi? Igen kedves. Hallom, egyenesen Olaszországból jönnek. E szerint maga szedte férje a narancs-koszorút? Valóban, egész idyll, egész középkori idyll. Foglaljon helyet, kedvesem.

Ilona odaült Ágnes mellé, kinek nyugodt arczán valamivel több szívességet olvasott, mint Péterfiné ideges, örökké változó vonásain.

– Régóta időzik már Füreden a grófné? – E kérdéssel fordult, egyet igazítva hajékén, a selyembábuhoz.

– Mit kérdez, édesem? Hogy régen vagyunk-e itt? Oh Istenem, egy ilyen unalmas fészekben, mint ez a Füred, nincsenek is hetek, csak esztendők. Nem tudom, igazán nem tudom, mióta; de -95- szörnyű, szörnyű régen. Talán még a mult században jöttünk.

Mig az idősebb Ivánfi báró jóizüen nevetett a grófné élczén, a fiatal Mágócsi, ki nem érzett magában kedvet Olgához csatlakozni s az izéországi fiatal kalandor különben is sietett őt helyettesíteni, könnyű főhajtással jegyezte meg:

– Figyelmeztetem, grófné, hogy a rózsák rövidéletüek. Nincs-e igazam, Gyula?

– Menjenek, menjenek! – kaczagott a bábu. – Lássa, kedvesem, az ilyen bókok nyomják ám az én vállaimat sulyos esztendők helyett. Ha nem akar oly korán megvénülni, mint én, szívemből tanácslom, óvakodjék tőlük. No de a kegyed férje más anyagból való. Becsülje meg.

A megbecsülni való férj Ákos báróval mélyedt beszélgetésbe, ki gazdasági terveinek egész sorozatát terjesztette elibe, szerényen megjegyezve, hogy mindez nem az ő eredeti eszméje ugyan, mert neki, tudja Isten, nem igen vannak eszméi, hanem kivitelükben meg fogja állni a sarat.

A nők és udvarlóik kérdezősködtek, fecsegtek, bókoltak, hiuskodtak, mig beállt az est. Ilona eleinte nagyon szótalan volt, csaknem annyira, mint Ágnes. Bátortalannak érezte magát és ruhája fodrait gyürve, piros ajkait harapdálva, boszankodott érte. De a hogy Artur visszatért s a kissé duzzogó Olgát udvariatlanul cserben hagyva, egészen hozzá szegődött, sőt hazamenet karját is nyujtotta neki, úgy érezte, mintha már a tömjénnek közös levegőjét sziná a selyembábuval, föllélegzett s élénken -96- adott elő egyetmást úti élményeiből. De Ágnes végig csöndes maradt. Könnyű, nesztelen léptekkel haladt hazafelé férje oldalán s a mint lakásukra értek, oly forrón és hosszan ölelte meg Ákost, hogy a jó báró szemei örömében megteltek könnyekkel.

Ilona, mikor otthon kidobta hajából a rózsát, s egy kényelmes karszékbe dült fáradalmait kipihenni az előkelő világ káprázatos tartományában, új ismerőseit e megvető szavakkal jellemezte:

– Kiállhatatlan maskarák egytül-egyig! Alig birtam megtartóztatni magamat, hogy szemükbe ne kaczagjak. A mellé a koldus grófné mellé csak azért nem ültem, hogy szakadatlanul permetező rizsporával tönkre ne tegye ruhámat. S láttad azt a kis fitos comtesse-t? Úgy felduzta az orrát, mikor közibök léptünk, hogy szinte a homlokáig ért volna, ha ugyan lenne neki homloka. Meg aztán az a te… ugyan micsodád is neked az a kőszent báróné?

– Félig-meddig cousine-om, – felelt Béla. Nagybátyám nevelt leánya volt.

– No, mintha csak kriptában neveltette volna eleven-holttá, – nevetett a szép asszony. Eleinte azt hittem, van benne egy kis szívesség. De úgy látszik, semmire sincs másra gondja, mint hogy a ruhája össze ne gyürődjék. Pedig elég szegényes volt egy bárónéhoz! Szivemből sajnálom a férjét. Bátran odaillenék akármelyik muzeumba a szobrok közé. Semmi szív nincs benne.

– Csalódol, édesem; Ágnes kitünő asszony, – -97- viszonzá Béla s szivarra gyujtva, kitekintett az erkélyre.

Nincs kedvem hosszas rajzokat adni a fürdői életből. Ha egy ilyen előkelő, diszes, divatos fürdőhelyen megfordulok, mindig úgy tetszik, mintha egy nagy szinházban lennék, melynek sikerült diszitményei a természetnek sok pompáját feltárják a közönség előtt: sűrű erdőket, magányos hegyi utakat, csinos kéjlakokat, zordon sziklákat, festői vizeséseket, andalító völgyeket és tisztán ragyogó eget; de a nézőtéren fulasztó gőz van, mindenki legjobb és legkényelmetlenebb ruhájában jelenik meg, parasztoknak öltözött utczasihederek izetlenkednek, a czukrász fagylaltját és peszmeg süteményeit kinálgatja, a dekorácziók csak hátterét képezik egy-két lármás komédiás hóbortoskodásainak, melyek a közfigyelmet lekötik, egy rossz zenekar meghatározott időközökben czinczogni kezd s az egésznek csak kifáradás a vége. Nem, nem ott van a természet, a hol a nagyvilág fölüdítő telepeket rendez be. A kik menekülni akarnak, ne ide meneküljenek, mert ezek a pontok már el vannak hódítva a természettől. A világ legfríssebb levegőjét kavargó tömjénfüst és boszantó illatszerek rontják meg. A selyem-uszályok még a mezőkön is port vernek. Az ég kékjével s a hegyek zöldjével versenyre kelnek azok a szem-nem-látta csillogó szinek, melyekkel a találékony franczia gyárosok árasztják el a világot. A csillagos éjtszakák szent csöndességét rikoltozó hegedűk, dobogó tánczosok és jókedvű kurjogatók zavarják. Az erdők titokteljes -98- sötétében a csillagokon és szentjánosbogarakon kivül piszkos olajlámpák világítanak a nehéz fejjel hazatérők elé. A ligetek és berkek édes dalosait csöndesebb vidékre zavarja a lárma s helyettök Hollaki Pető direktor úr ismert társasága mutatja be a tiz esztendős párizsi operetteket. A tejes csöbör helyett kávéház, a barátságosan körülült tőke helyett zsongó étterem és idegen nyelven daráló pinczérek, a szőllőlugas helyett kártyázó szoba. Nem, nem bolygatom én soká ezt az életet, melybe nem a magam kedvéből, csak hősöm nyomát követve jutottam. Kisérem őt tovább s miattam meg lehet elégedve ezzel a természettel akárki!

Kálozdy Béláné minden körnek gyorsan ünnepeltjévé lett Füreden. Attól kezdve, hogy erkélyük alatt az udvarias «hangászkar» éjjeli zenére válogatott nótákkal megjelent, melyek közt legfőbb szerepet a «Képeddel alszom el» játszotta; hogy ablakában Ilona egy óriási rózsabokrétát talált, melynek tüntető kedvteléssel viselte gondját; hogy ott mulatásuk első reggelén egész csapat fiatal lovag hagyta hűtlenűl magára addigi választottját s várt a szép asszonyra; a figyelem e legelső jeleitől kezdve az új királyné készséges alattvalói egyetlen alkalmat sem mulasztottak el föltétlen hódolatuk bemutatására. De lépteit nemcsak a könnyen hevülő ifjuság, hanem az egész fürdői közönség folytonos érdeklődéssel kisérte, melyet nem merek rokonszenvesnek mondani, miután nem egészen volt az, hanem annál bámulóbb. Amaz ismeretes -99- apró történetkéknek, melyeknél a fürdők nedves talaja csak a gombákat termi bővebben, s melyeknek befejezését rendesen a holnap vagy a holnapután homálya takarja, hőse kevés kivétellel az egykori szinésznő volt. Róla beszélt öreg és fiatal. A merre járt, ablakok nyiltak és ha leült, az egész sétáló közönség egyszerre arra vette utját. Gazdag zsidó-asszonyok sas-szemekkel fürkészték ruhái szabását, hogy hasonlót rendelhessenek maguknak is. Hajdani művésztársai tiszteletteljesen kapkodták előtte kalapjukat s Hollaki Pető direktor úr, szellemének szokott keselyü-szárnyalásával, őt állította föl legfényesebb bizonyságul arra, hogy: a kinek eget vivó lelkülete van, az a művészetben a felhőkig emelkedketik. Tisztes középrendű, vidéki asszonyságok gondosan olvasgatták öltözékeinek számát s az ezer bajuk és a kúrára kidobott pénzük fölött való siralmas óbégatást, melylyel egymás között a társalgást rend szerint kezdték, valami kis ártatlanabb fajta pletyka követte, melynek tárgyalási hangja azonban már halkabb volt, miután Ilona az előkelőségek köréhez tartozott. Igenis, és nem lehetett senkinek legkisebb oka sem ide nem számítani. A főranguakkal járt-kelt, mulatott, hivalkodott és unatkozott. Ez a világ nagyon féltékeny titkaira. Ha egyik-másik tagjának bölcsője vagy nászkoszorúja ellen kifogása van, nem doboltatja ki panaszát az utczasarkokon, hanem tartja és vég nélkül tartja a maga kérlelhetetlen törvényszékét, csörgeti a láthatatlan lánczokat, hegyezi a legélesebb nyilakat és – az utczán karonfogva -100- jelenik meg az elitélttel. A gunyoros pillantások, sértő figyelmetlenségek, felbiggyesztett ajkak és csipős megjegyzések a szalonok titkai maradnak s ha a nagy szárnyas-ajtókat néha-néha nyitva feledik is, a hétköznapi embereket ez idegen légkör nagyot hallókká és homályosan látókká teszi. Ilonát mindenki az előkelő kör ünnepelt, kitüntetett tagjának tartotta és senkisem látta arczán soha azt a haragos pirt, melyet rejtegetve, sok-sok tündéri estén ablakába könyökölt és nehéz indulattól lihegve hallgatott, mig Béla csöndesen odament hozzá, megsimogatta haját és szeliden hivta, hogy innen kezdve bolyongjanak többet az erdőkön, mezőkön s hagyják a világot nélkülök forogni tengelye körül.

– Eh, – felelt Ilona fellobbanó nehezteléssel, – fusson meg az, a ki gyöngének érzi magát a viadalban. Én szebb vagyok, mint ők s kibirom a harczot. De te mitsem teszesz értem, mint hogy a zsebeidet tartod, hogy a mi sértés az enyimekben nem fér el, haza hordhasd.

– Az istenért, Ilona, – mentegetőzött félig tréfaszóval, félig boszusan Béla, – csak nem kivánod, hogy asszonyokkal kezdjek viaskodást, vagy mint valami modern Szigfrid fölidézzem a wormsi vérnapokat?

De a szép asszonynak ép oly kevés kedve volt a nevetésre, mint az erdőkön való magányos bolyongásra. Hallgatott tovább és lelke háborgásán semmitsem tudott csillapítani a férj gyöngéden simogató keze. -101-

A férfiakra különben nem lehetett panasza. Valamennyi között Dacsó Artur bánt vele a legmélyebb tisztelettel s Béla gyanakodott, hogy az a bizonyos bokréta-óriás is tőle került. Ennek az ifju embernek izmos és mégis hajlékony termetén, villogó sárga szemein, sűrű és durva haján, élvetegen izgalmas vonásain, vastag s rendesen összeszorított ajkain, féktelen tagjártatásán, egész valóján volt valami a vadállatból. A hasonlat Péterfinétől került ki egy csinos szalon-élcz formájában, mely szerint üdvözletet jelentett neki egy rokonától, kivel közelebb Bécsben találkozott. Ez a rokon – egy királytigris volt. Az a mohóság is beillett jellemző tulajdonai közé, melylyel Ilonát Karámoson megrohanta. Nos, akkor a ketrecz vasa kitörte egynehány fogát s ez, úgy látszik, fogott rajta. Megváltozottnak mutatta magát. A kis Olga grófnét papiros-lepkéivel és fitos orrával tökéletesen a faképnél hagyta, azaz Gyula báró szíves gondjaira bízta, ki «izéinek» kibonthatatlan szálaiból olyan szövevényes hálót font a vidám aranyos pillangó körül, melybe ez, szegény, majd hogy bele nem bódult. Artur maga pedig Ilonának legalázatosabb szolgája lett, hangban szerény, hűségben tántoríthatatlan, figyelemben kifogyhatatlan, modorában tiszteletteljes s egész viseletében kifogástalan.

A grófné már üdvözölte is a szép asszonyt, hogy a tigris-szeliditésben még nem ismert nála nagyobb művésznőt; a lánczokat csak tartsa kéznél. Ágnest kivéve nevettek rajta; nevetett Ilona s kissé idegesen Béla is. Hogy a megjuhászodott vadaknak van -102- bizonyos varázserejük, mindenki tudja, ki a puszták ama sebzett lábu királyának meséjét gyermekkorában elmerülve olvasgatta. A röpke keringőkben leszakad egy-egy foszlány a ruháról, melyet a szemfüles gyanu siet fölkapni és titkos bizonyságul mutogatni olyas valamire, a mi az egész világ szeme láttára történt. Ilona szivesen tánczolt Arturral s a fürdői mendemonda mohón kapkodta ruhájának foszlányait. Azok közül, a kik Artur komoly és udvarias magatartását látták mellette, senki sem hitte, de nem is hihette, hogy oldalán maradjon, ha szívesen nem látják. Pedig ott maradt. Együtt csónakáztak, együtt kocsiztak s a viszhangban, mely a kis társaság kaczaját visszaverte, együtt szólalt meg Ilona csengő hangja és Artur rövid, mély hahotája.

Béla fülébe természetesen misem jutott a sok hiábavaló szóbeszédből; de azért kedélye e vig napok alatt nem egy zavaros hullámot vert. Távol a legkisebb gyanutól, mégsem nézte jó szemmel folytonosan neje mellett Arturt. Épen csak őt nem. Nyomott, boszus, ingerült hangulata sokszor hasztalanul kereste a társaságban a könnyű mosoly álarczát. Éjjelenkint nem egyszer riadt föl s mig Ilona nyugodtan szedte a lélegzetet s a csillagok beragyogtak az ablakon, egy bús sejtés izgalmával meg-megreszketett sorsától. Szabad levegőre volt szüksége s felszakította az ablakot. Megesett egyszer, hogy épen arra ment haza Artur s pajtásaitól hátramaradva, fölvetette szemeit az erkély felé. Ennél egyszerűbb jelenetet bizonyára képzelni sem lehet; -103- de Béla hánytorgó lelke rémeket keresett s a fák kisérteties árnyai közt, az éj csöndjében leskődő divaturacs ilyennek tetszett neki. Nem volt nyugta többé ágyában s mikor az éjjeli lovag bizonyára már rég az igazak álmát aludta, Béla újra meg újra kereste, látni akarta, kutatta az erkély alatt. Föl s alá járkált szobájában, világot gyujtott, könyvet vett elő s ébredő neje a kis asztal mellett találta. Nehéz és zavaros álomba volt merülve, könyve leejtve, előtte az utolsókat lobbanó gyertya s az ablakon a rózsaujju hajnal. Mikor beesett szemeit fölvetette az alvó, szinte látszott még e sötét tükrökben egy-egy kénes sugár, bolygó láng, visszamaradva azokból a rémes képekből, melyeket az elmult perczekben visszavertek. Csábító reggeli pongyolában állt előtte Ilona.

– Menj, menj; talán már várnak is rád, – mondá nyomott hangon, reggeli üdvözletül, a fiatal férj s szavában volt valami kis elfojtott gúny és eltagadhatatlan meggondolatlanság. – Csak menj el, szívem, a kuthoz. Én sokáig virasztottam könyvem mellett s bágyadtnak érzem magamat. Pihenni szeretnék még. De te oly szép vagy, hogy kár e pillanatokat az én meggyöngült szemeimre vesztegetned. Menj és mutasd meg mindenkinek, hogy kiállod a versenyt a hajnallal.

Ilona csöngetett a szobaleánynak, hogy vigye ki a füstölgő gyertyát s férje hizelgő szavaira még egy futó pillantást vetett a nagy álló-tükörbe. A zene megszólalt odalenn s a kút környéke népesedni kezdett. -104-

– Különös vagy, Béla, – mondá kezét nyujtva a szép asszony. – Én nem megyek szívesen nélküled sehova; de ha már itt vagyunk, minek mulasztgassuk el egyremásra a reggeli sétát?! Azt hiszed, ostoba könyveid és szünetlen éjjelezéseid többet használnak? Nézz csak ide! Ejnye Béla, édes Béla, sohasem hittem volna, hogy ilyen zöld szemekkel bámulj rám házasságunk első félesztendejében. Most már csak azért is lemegyek, mert féltékenykedel. Igazán féltékeny vagy? Isten veled.

– Eh, bolondság, – mormogta boszusan Béla s a szép asszony egy könnyed mosolylyal távozott.

Béla kétségkívül gyülölte és napról-napra, éjről-éjre jobban gyülölte Arturt, a mért oly tüntetőleg forgolódott neje körül, kit egy közönséges korcsmai fogadás tárgyává alacsonyított. Erősen zaklatta a természetes büszkeség, hogy Ilona iránt egy tiszteletlen gondolatot ne tűrjön meg a környezetében s nem egy gyötrelmes órában kereste föl ama jelenetek emléke, melyek házassága történetét bevezették, és bizonyára élénk emlékezetében vannak itt sokaknak. Leginkább pedig Arturnak. Úgy gondolta, hogy ő a maga részéről a legfényesebben hozta helyre, a mi homály rá esett azon estén; de magyarázatokat adni nem lehetett, s kínosan érezte, milyen termékeny és meleg fészkévé lehet a mendemondának egy-két mámoros pillanat. A mint saját hibáinknak vagyunk másokban leghangosabb ellenségei, úgy legkérlelhetetlenebbek szoktunk lenni gyülölségünkben czinkostársaink iránt oly dolgokban, -105- melyeket azoknak sokkal kevesebb okuk van törülgetni emlékeik könyvéből, mint nekünk. Artur utóvégre is bevallhatta szerepét, melyet a fogadásban játszott; bevallhatta még Ilonának is. És ha bevallaná?! Miután Ilona sohasem kért tőle felvilágosítást ama zavaros, összefüggéstelen és őrjöngő szavak felől, melyekkel szerencsétlen szerelmese a karámosi bál után rájok rontott, Béla rettegett, hogy egyszer Artur találja megadni a magyarázatot. Voltak józan pillanatai, melyekben kinevette háborgását; de csakhamar eljöttek feje fölé a nehéz felhők, melyek beborították láthatárát. Minél tehetetlenebb volt háborgása a felett, hogy az mégis csak úgy van és mégis csak lehetséges, annál emésztőbb. Lehetséges, hogy mosolyogva beszéljenek felőlük az emberek. Lehetséges, hogy szánakozva tekintsenek reá. Lehetséges, hogy méltatlanul lenézzék azt, kihez sorsát kötötte. Lehetséges, hogy Ilona elforduljon tőle és olyan árván maradjon, mint a villámsujtotta fa. Lehetséges… És mind e sok bűvölet boszorkánymestereül Artur állt előtte. Úgy érzé, mintha a gúnynak és boszunak izgató szele csapkodná abban a kitartó tiszteletben, melylyel ez a szerelmes suhanczczá juhászodott vadállat nejének lépteit követi. Senkit sem gyülölt jobban, mint őt. Talán ha azok a szép álmok, melyekkel völegény korában lelke tele volt, oly kábitó hirtelenséggel el nem röpennek; talán ha forróbbnak érzi neje karjait nyaka körül, puhábbaknak kezeit izzó homlokán; talán ha könnye és mosolya könnyet és mosolyt -106- fakaszt a legszebb arczon, a mint várta; talán ha megváltott szíve hálásan doboghat felé s nem merül új csatákba élete sötét szellemeivel: talán akkor mindezt más szinben látja. Tán nem fél úgy a multtól, melyben ha van feledni és feledtetni való, egy pillanat alatt el lehet égetni a szív lángjában, hogy hamva sem marad; tán nem tart úgy a jövőtől, melynek útjára a legtisztább szövétnek hint fényt; és tán mitsem ád a világra, melynek üres hatalmát szívéből kinevetheti, mikor vonhat maga körül egy kört, melyen sem kigyó, sem róka, sem fenevad nem törhet keresztül. Hanem ilyen kört nem vonhatott. Ilona mindenesetre szereti nevét, szereti a családi gyémántokat, szereti ruháit, szeretni fogja a kastélyt és üveges hintót; de, óh istenem, milyen ég és föld messziségben van attól, ki azt mondotta egyszer: – Szivesen dolgoztam volna érted, Béla! Oh nem, nem ez az út, melyen elfeledtesse vele azt a víz alatti pihenő áldozatot! A surlódások, melyek a fiatal házasok közt mind élesebbek lettek, újra és újra felkorbácsolták Béla régi fájdalmát és gyülöletét Artur iránt. Mert a kicsinyes, hiú, elégtételre és boszúra vágyó asszonyi szívnek örök és változhatatlan törvényei szerint, (melyek régibbek, mint Menu könyvei,) Ilona csábos mosolyai mindannyiszor, a hányszor férjével egy és más apró összeütközése volt, mindig fényesebbek lettek Artur iránt s ezzel élesebb a penge is, mely Béla szívében járt.

Ebbe a szegény, árva szívbe így futottak össze minden oldalról ismét a homályos, sárga, sötét vizek, -107- hogy feldagaszszák és kiáraszszák és föligya ismét habjait a szomjas homok körülötte és ne tudjon senki semmit háborgásairól.

Az erdőszélen egy padon borongott épen, mikor Vincze bácsi a vállára ütött.

– Fiatal házas, szerencse fia, irígylésre méltó gavallér te, – kezdte a sarok-szoba hőse szokott szónoklatainak egyikét, melyekben épen annyi volt az álpáthoszból, mint az igazi ravaszságból. – Hát hol és minek bujdosol te az emberi szemek elől? A világ legtitkosabb helyeit kell kikeresni, ha az ember már egyszer nem tud ellenállni a vágyódásnak, hogy szemtül szembe nézzen veled. A mi páratlan kompániánknak feléje se nézel. Soha, de soha nem hittem, hogy a jó vér így vizzé váljék!

És a vén korhely a világnak ama legtitkosabb pontján bizonyos nehesztelő elkeseredéssel telepedett le Béla mellé.

– Hja – folytatta – ugye, a mézeshetek? A menyecske kordában tart. Az már igaz, hogy Angelikát kivéve nem ismertem asszonyszemélyt, a ki méltóbb lett volna rá, hogy járomba hajtson egy igazi gavallér-nyakat! Csak úgy dűlnek szerteszét az utána való bolondulástól ezek a ficzkók! Különösen az az Artur, hogy az mostanában mennyi pénzt elveszt, olyan országos malért te nem láttál. Bizony megtehetnéd, hogy a jó kompánia kedvéért egy órácskára olykor-olykor betekinthetnél hozzánk. De ha már örök haragot esküdtél a makaónak, hát van itt az én zsebemben valami olyan is, a mi ilyen hallatlan kegyes utakra tért uriembereknek -108- való, mint te vagy. No, bolondok, hova lettetek már no? Ebben a rettentő kaczatban alig akadok rájuk. De itt vannak már, itt vannak.

És Vincze bácsi egypár piszkosnál piszkosabb iv-papirost halászott ki zsebeiből s megindult arczot vágva, kiteregette őket sorjában a térdén és így folytatta:

– Nézz ide, Béla. Ha nem tudnám, hogy minden porczikádban gavallér vagy, nem biztatnálak olyan bátran, hogy nézz ide, mert tartanék tőle, hogy megijedsz. Semmi egyebek, pajtás, mint aláirási ívek. Tudod, nekem is van szívem; még pedig olyan, hogy szeretném látni, kinek van hamarjában külömb? Ez a rongyos mihaszna csőcselék aztán ezt mindjárt megorrolja és tele tömi minden zsebemet instancziával, hogy nekem auktorításom is van, meg ismerősöm is van elég, hát kolduljak nekik. Iszen hát koldulok én, koldulok; de biz az terhes egy munka. Ha mind olyan fajta urakkal lenne dolgom, mint te vagy, isz akkor elkoldulnék én akár a világ végéig; de tudod az a sok lókupecz itt Füreden… Nem is mondom egyebeknek, mint: lókupeczek. Azok úgy összevissza forgatják, kutatják ezeket az instancziákat; úgy végig olvassák minden betűjét, hogy majd kifut a szemük; aztán pecsétet keresnek, aláirásokat követelnek, a szolgabírónak mutogatják, míg azt a rongyos forintot nagy nehezen kiszurják; hogy zsidók között, hidd el, még koldus sem szeretnék lenni.

Béla kezébe vett egyet a papirosok közül, melyre – noha eddig egyetlen aláiró sem akadt – -109- nagy merészségnek tartanám azt mondani, hogy: még tiszta volt.

– Jaj, kedves barátom, az igen széles atyafiság! Az az ív mindjárt, a melyik a kezedben van, egy hallatlan nyomorba jutott családapát illet, kinek épen egy tuczat gyereke van. Ez meg itt egy rettenetesen szerencsétlen árvának szól, ki boldogult anyjának egy tuczat gyanuba vett udvarlója közül nem képes kitalálni az apját. Csak képzeld magadat bele a helyzetébe, Béla! Azután még egy van. Ez mindnyája között a legszánalomraméltóbb. Tegnap belekeveredik a kompániánkba, elveszti mindenét az utolsó krajczárig és fejbe lövi magát. Azaz hogy még nem lőtte magát fejbe, hanem mennyre-földre esküdött, hogy megteszi, ha a veszteségét a vendégek között valahogyan össze nem kunyeráljuk. Kár lenne érte. Derék, jól megtermett, értelmes magyar ember; minden szerencsétlensége az, hogy egy kicsit hazárd. Ezt ajánlom legjobban, pajtás. Egy hányatott életről van itt szó, melynek párját kell keresni! Itt a plajbász. Tudtam, hogy tebenned nem csalódom.

Béla mind a három ívre írt alá valamit. De a tizenkét árvás apa, a tizenkét apás árva és az öngyilkosságra készülő értelmes magyar nem érték be ennyi áldozattal, mert egyszer csak híre kerekedett az egész fürdőn, hogy a fiatalság műkedvelő előadást fog rendezni részükre. A vállalat élén Mágócsi Ernő, Dacsó Artur, Gencsy Laczi és egy -110- pár pesti fiatal ember állott, kik minden lehetőt elkövettek, hogy becses személyüktől a közfigyelem soha meg ne szabaduljon. Artur volt valamennyi között a legtevékenyebb s a ki ismerte ásító természetét az ilyesekben, méltán gyanakodhatott, hogy a tuczatos nyomoruságokon kívül valami egyéb is foglalkoztatja lelkét. Hollaki úrral kiválasztották a darabot; rendkívül szerelmes dráma volt, csupa csók és ölelkezés. Hanem sok női szereplő kellett hozzá. A rendezőség nem a legszebb reményekkel húzta föl vajszín keztyűit, hogy összeállítsa a személyzetet. Elsőben is, a mint illett, Péterfinénél kopogtattak. A selyembábú meghallgatta őket, bájosan mosolygott rájuk, rendkívül kedvesnek mondta az egész gondolatot, mindjárt meg is rendelt egy páholyt és szörnyen csodálkozott, hogy ugyan mikép fordulhatnak hozzá, mikor olyan elismert művésznő is mulat Füreden, mint Ilona. Ernő gróf megjegyezte, hogy arra is szükség lesz s kegyesebb válaszért esedezett. Erre aztán az ideges asszonyság még szivesebben kezdett mosolyogni, mindegyiküknek megszorította a kezét és azt válaszolta, hogy: már felelt. Hát Olga grófnő? A kis, fitos orrú comtesse titkon tapsolt örömében a mulatságnak; de gondos nagynénje egyszerre szánakozó arczot öltött és kijelentette, hogy öcscse idegerősítő fürdőket használ s az izgalom, mely egy ilyen előadással jár, bizonyára igen káros hatással lenne egészségére. Egyébiránt a mai bálon ott lesznek s az éjfél utáni csárdást engesztelőül Arturral fogja tánczolni. A rendezőség megigazgatta -111- a kigombolódott vajszín keztyüket s a kosárral tovább indult. Nem járt több szerencsével Ivánfiéknál sem. Ágnes is nem-et mondott. Ugyan hogy képzelik, hogy ő színpadra mer lépni Kálozdyné mellett, mikor az érzelmes szerepekre sincs semmi tehetsége; sírni meg épen talán képes sem lenne. Nem, nem; hiába kérik. A jó báró elégedetten mosolygott a háttérben s a vajszín keztyüknek csak az utolsó, döntő kisérlet volt hátra. Kitünő szinészek a legsilányabb környezetben is meg szokták menteni az est becsületét s Béláné a főszerepre volt kijelölve. Ezzel vigasztalták magukat, mikor a kis erkélyes szalonba benyitottak.

Az emberbaráti és művészi czélokban fáradó vajszín keztyük talán még kérőleg kulcsolódtak össze a fürdő szépsége előtt, mikor a báró a sétányon mosolygó arczczal köszöntötte Bélát.

– Nos, tudja-e a nap fontos hireit, kedves barátom? – kérdé. Ugye, hogyne tudná, mikor minden ember azokról beszél?!

– A jótékony előadást érti a báró? – vetette oda Béla, kinek rokonszenvét nagyon megnyerte ez az egyszerü, derék ember.

– Természetes, hogy azt, – válaszolt Ivánfi, – azt és a részleteit. A nagy készülődést, a sok lótást-futást, a tömérdek tapsot és koszorut, mely kedves nejére várakozik.

– Nem is az enyimre. Nálunk is voltak azok a buzgó fiatal urak és minden áron rá akarták venni Ágnest, hogy lépjen föl. De hiába, mind -112- hiába. Tudja, kedves barátom, mi csak olyan földönjáró, falusi emberek vagyunk. Gazdálkodnunk kell, mert a jószágon sok az adósság és az öcsém javithatatlan korhely. Még itt Füreden is csak inkább magunknak éldegélünk és nem szeretünk olyanba kapni, a mihez nem tudunk.

– De Ágnes igen szellemes teremtés, – jegyezte meg kissé halk hangon Béla, miközben félretekintett s régi szokása szerint vesszejét az útszéli bokrok felé suhogtatta.

– Rendkívül szellemes teremtés! – kiáltott fel boldogan nevetve a báró. – Jól mondta, barátom, rendkívül szellemes. Akármikor szivesen cserélnék fejet vele. De tudja, csak úgy földi dolgokban, apróságokban, magunk között. Tea mellett pompásan elmulatunk. Minden szava arany. Öröm hallgatni, a mit beszél. Hanem ez aztán még nem annyit tesz, hogy ő már Rakhel… vagy hogyan is hívták azt a híres franczia szinésznőt? Nem; csak kitünő feleség, ki mindenesetre különb férjet is megérdemelt volna egy ilyen magamfajta falusi tuskónál. Az ön szép neje, kedves barátom, az egészen más. Ön maga is szép lélek; önnek természetesen az a nagyobb, az igazi kincs. Ő arra született, hogy ragyogjon, hogy sokakra áraszszon fényt, hogy csodáltassék. Előre is gratulálok a diadalhoz. Nem mindennapi élvezet várakozik reánk. A mint hallom, ő nagysága kezében lesz a főszerep…

– Ugyan mit is adnak? – akadozott a báró. -113- Nem, azt nem tudom. Valami czifra neve van s az én emlékezőtehetségem az effélékben nagyon rövid. De bizonyosan tudom, hogy ő nagysága lesz a hősnő, s vele szemközt talán Dacsó Artur is meg fogja valahogy állni a helyét. Mi már majd csak nézők leszünk. Haza siet?

A mint Béla benyitott Ilonához, a szép asszonyt nagy elfoglaltatásban találta. Valamennyi szekrény ajtaja tárva, minden fiók kihuzva, minden láda nyitva. A szoba valami gazdagabb divatraktárnak látszott, melyben egy előkelő úrnő finnyáskodva válogat. A beözönlő sugarak omló selyemszövetek habos tükrén törtek meg, kiismerhetetlen szövésü csipkék eszményi szálai közt bujkáltak és nehéz bársonykelmék sürű szövevényében vesztek el. A sok ragyogó színt a játékos öreg nap mind oda festette a szoba világos mennyezetére s Ilona mély odaadással tartott szemlét kincsei fölött.

– Nagy munkában vagy, kedvesem, – szólítá meg Béla, ki nem tudta elpalástolni kedvetlenségét. De inkább mélázónak, mint haragosnak látszott. – Talán megint valami báléj fenyeget?

– Óh nem, – válaszolt Ilona s figyelmének egy csekély részét rövid időre Bélának juttatta. – Egészen más. A jövő szerdán egy jótékony előadáson kell részt vennem. Akkorra óhajtok öltözéket szemelni ki, ha ugyan találnék valami alkalmasat ruhatáramban. Addig pedig csupa hizelgés leszek, (férjéhez fordult és megfogta kezét), mert szeretném biztosítani a maga tapsait is. Nos, mosolyogjon hát egy keveset. -114-

De Bélát igen kellemetlenül látszott érinteni az egész kegyeskedő hivalkodás, különösen mióta meghallotta, hogy Artur lesz nejének ellenjátékosa. A porszemekkel tánczoló sugarak rezgő fényében már ott látta őket, a mint átölelve tartják egymást az egész kiváncsi világ szeme láttára, mely tapsol nekik és magában titkon mosolyog a szomorú jelenetek alatt. Egy karszékbe ereszkedett és végigsimitotta homlokát. Rettegett a szaglászó pletykahad gyanakvó és szánakozó pillantásaitól; rettegett egy szive mélyén megcsendült kedves tervért, melytől éppen azon a bizonyos napon egy kis vigasztaló derüt várt. Nem, épen nem mosolygott Ilona óhajtása szerint, mikor rövid, töredezett szavakban, félig maga elé beszélve, megszólalt:

– A jövő szerdán? Épen a jövő szerdára tüzték? Remélem, szivem, még semmi bizonyosat nem igértél?

– Azaz hogy igen, igértem, – válaszolt a szép asszony, elbocsátva férje kezét, s egy arany kalászos kis kalapot vizsgálgatva tartott a világosságnak. – Ebben a pillanatban vették szavamat. Mind itt voltak könyörögni; Mágócsi, Dacsó s a többi kolompos. Az én megegyezésemtől függött az egész terv sikere és halálra csak nem unhatja magát az ember!

– Nem tetted helyesen, hogy határozott választ adtál, mielőtt engem megkérdeztél volna, – jegyezte meg Béla, kinek látszatos nyugalmát még féken birta tartani őre: a remény.

– Kedvesem, mondá az asszony, kissé hevesebben -115- babrálva holmijai közt, – mindig azt hittem, hogy a férj és nő akarata egy. Talán csalódtam; de miután eddig mitsem tagadtál meg tőlem, méltán hihettem.

– Ebből nem következik, hogy mindenkorra lemondtam akaratomról. Csak hitem gyöngült meg az iránt, hogy hatni birjak rád.

De Béla, mintha maga is nagyon keménynek találta volna e szavakat, egyszerre neje keze után nyult (mely azonban egy pillanat alatt tele lett mindenféle csecsebecsével) és sokkal szelídebben tette hozzá:

– Lásd, ime most is abba a kellemetlen helyzetbe hoztál, hogy kérnem kelljen: vedd vissza szavadat. A jövő szombaton születésemnapja lesz s én szeretnék akkor távol lenni az idevalóktól, ettől a lármás, semmiskedő világtól; kirándulni a tihanyi viszhanghoz, vagy a szőllők közé, vagy akármi csöndes zúgba; kecskekörmöket és kőfejkötőket keresni, virágokat tépni s veled, egyedül veled tölteni a napot. Sokat szeretnék beszélni neked, a mi mást nem érdekel, és hallani valamit tőled, a mi csak nekem szól.

Ilona letört egy kalászt a kalap mellől, melyet izgatottan forgatott kezei közt s igen hamarjában elkészült a válaszszal:

– Nem, Ilona, nem, – folytatta Béla s kérőleg hajolt előre és széke karját kezdte csapkodni. A nyugalom őre már kifáradt odabenn a viaskodásban s maga is szökni készült. – Nem, sehogysem -116- egyezhetem bele, hogy Arturral játszszál. (A szép asszony nevetett és elpirult.) Ne kutasd ennek forrását a nevetséges félszegségek között. Én nem féltelek; nem vagyok rabja e kínos hóbortnak. Mulass, a kivel tetszik, a mikor kedvedre van; de kerüld, hogy akármi okon Arturral együtt emlegessék a nevedet. Nagy okom van erre az intésre. Ne neheztelj, kérlek; neked ép oly kevés hibád van benne, mint a mennyire semmi sejtelmed róla.

– Ne tudakold, hogy mi az. Csak nyugodjál meg benne. Meg kell nyugodnod, vagy… Nem, nem tudhatsz meg belőle semmit. Méltányolnod kell a nélkül is, a miért engem ilyen forró kérésre képes indítani.

Béla gyöngéden függesztette égő szemeit Ilonára és ajkai reszkettek a megindulástól még azután is, hogy felhagyott a beszéddel. A szenvedés árjának, mely az ifjút elborítani látszott, mintha mélyéből hangzottak volna fel szavai. Lágyan, fájdalmasan, suttogón és reszketegen keresték neje szivét, mint azok a titokteljes hangok, melyeket langyos, csöndes nyári estéken a tóparton hallani vélünk, mikor a kis babonás paraszt leány felemeli mellettünk ujját, hogy: harangoznak a víz alatt. De selyemruhás asszonyságok nem igen szokták meghallani ezeket a hangokat. Ilona szivéhez sem juthattak közel, mert miután a második aranykalász is áldozatul esett volna anélkül, hogy Bélára tekintene, rossz kedvvel válaszolt neki: -117-

– Tudom, tudom. Annyi az egész, hogy kedvemet szegd. Jól van; úgy lesz, a mint parancsolod. Tihanyban kecskekörmöket szedünk s te az Árgirus királyfiról mesélsz nekem. Egészen úgy lesz.

Többet nem beszéltek a dologról s bármily fájdalmasan visszhangzott is Béla lelkében a kelletlen jelenet végső akkordja, megnyugvást keresett abban, hogy czélt ért. Rendkívül gyöngéd volt nejéhez a következő napokon, mintha valami nagy veszteségért tartoznék kárpótolni. Ilona hol egykedvű zárkózottsággal, hol bizonyos nyugtalansággal fogadta ez udvariaskodást és egyáltalán igen nehezen békéltethetőnek mutatta magát. Sokszor panaszkodott főfájásról; ilyenkor szobájába szokott zárkózni, honnan rendszerint kihevült arczczal, révedező tekintettel és félig-meddig kimerülve jött elő. A közönség különböző köreiben nagy volt a sajnálkozás visszalépésének hirére, melynek okát a költség fölött panaszkodó asszonyságok egész szenvedélylyel találgatták. A terv maga azonban, úgy látszik, nem dült dugába s a buzgó vajszín-keztyüknek az utolsó pillanatban sikerült egy ismeretlen drámai tehetséget felfedezni, mert a fák törzsökein és a házak sarkain megjelentek a nagy vörös falragaszok, melyek a titokteljes ismeretlent a művészvilágban szokásos három csillaggal jelölték. Kilétéről senkisem tudott semmi bizonyosat s a beavatottak mélyen hallgattak. Pedig az ostrom nem volt csekély; de a sokat jelentő és semmit el nem -118- áruló mosolyok hathatós védeszköznek bizonyultak. Ilona tanusított még legkevesebb kiváncsiságot helyettesítője iránt; soha nem kérdezősködött felőle s világosan látni lehetett, hogy kedve ellenére van, ha az egész előadást csak szóba is hozza valaki. A nagy nap reggelén – a hogy Béla egy hintóval lakásuk elé hajtatott – a divánon heverve találta nejét. Gyöngének és fölhevültnek érzi magát, – mondá s egy könynyel, de igazi könynyel szemében kérte férjét, hadd maradjon most el a kirándulás. Délutánig mindenesetre jobban lesz; induljanak akkor. Inkább toldják majd meg ünnepüket azoknak a szép estéknek egyikével, melyek most járni szoktak. Béla homlokon csókolta a szép szenvedőt, ki magányt és pihenést óhajtott s nem zaklatta többé. Hanem ebéd után megint előállt a kocsival. Ekkor aztán, nagy csodálkozására, üresen találta Ilona szobáját.

– A nagyságos asszony nincs itthon, – mondá mögötte a szobaleány. – Olyan rettenetes pakkal ment el, mintha csak útra készült volna. Még az a drágalátos igazgyöngysor is benn volt, meg az a…

– Hova ment? – kiáltott rá Béla s elhalaványodva meredt a leánynak hamisan pislogó szeme közé.

– Hogy hova ment, azt nem tudom, – felelt ez a szavaknak bizonyos sokat sejtető megnyujtásával, mely azonnal elárulta, hogy e kis teremtésnek már megvoltak tapasztalatai a gavallérvilágban. – De azt bizonyosan tudom, hogy az igazgyöngyöket magával vitte. Különben azt mondta, hogy -119- estig ne várjuk. Parancsol talán egy pohár vizet a nagyságos úr?

Tudta, hogy az olyan esetekben, a milyenek egyikét ő sejtette, a nagyságos urak mindenekelőtt egy pohár vizet szoktak kérni és csak azután indulnak meg. A kinek több esze van közülök, az mindjárt csip egyet az ő kinálkozó piros orczáján és melléje telepszik. De Bélából nem nézett ki ennyi életrevalóságot. Még víz sem kellett neki.

Bár izzó homlokkal haladt le a lépcsőn s forró halántékait minduntalan törülnie kellett kendőjével, távol, igen távol volt a gyanutól, melynek hálójába a tapasztalt szobaleány keríteni akarta. Ilona attól a naptól kezdve, melyen hánykódó szivét kitárta előtte, bizonyosan a méltatlan keserűségnek mérgét rejtette lelke mélyén s ma akarta kiönteni rá, mikor legérzékenyebben találja. Mutatott-e azóta egy fellegtelen arczot? Ha ő zsarnoki szavával elrontotta Ilonának mai örömét, ez meg hangtalanul, némán, eltünve tönkreteszi az ő ünnepét. Be kell érnie azzal a száraz, kényszeredett mosolyú köszöntéssel, melyet reggel hallott s a mely semmiesetre sem ért egy valamire való jó-reggel kivánást sem. Most magára hagyta. Valószinűleg vagy csónakáz a vizen, vagy magányos sétát tesz az erdőn, vagy látogatóba ment ahhoz a süket, vén bárónéhoz, kit soha ki nem állhatott, (ilyenkor az asszonyok szeretik magukat is megkínozni,) Siófokra vagy Veszprémbe rándult vagy akárhova, hogy őt egyedül hagyja. Női dacz az egész, egy félmívelt szívnek gyöngédtelen dacza. Óh milyen, de milyen -120- gyöngédtelen! A málha, melyről a szobaleány fecsegett, bizonyára egy-két felöltővé és kendővé zsugorodik össze, melyeket estére vitt magával. A gyöngy, hazugság. Nem más, nem lehet más az egész. Ime, születésenapjának családi ünnepe! Semmi, semmi, semmi, mint hogy ő egy pillanatig hivő volt, egy napig vak volt és egész életében szerencsétlen volt!

A vendégek, nevetős urak és piperés asszonyságok, tarka és sürű csoportokban siettek el Béla mellett a szinház felé. Jobbról-balról köszöngettek neki. Egyiket észrevette, másikat nem s mikor az előadás kezdetét jelentő harang másodszor csengett végig a levegőn, egy perczre megállt. Eszébe jutott, hogy megtartották páholyukat s Ilona a szinházban is lehet. Egyszerre erős karokkal ragadta meg a bizonyosság vágya s vonta a kicsiny, lombok közé rejtett, embert keveset látó múzsatemplom felé.

– Nagy lesz a meglepetés, isteni lesz a meglepetés, Kálozdy úr! – kiáltott rá a pénztár üveg borítója mögül Hollaki úr és hangja hasonlított egy keselyű átható sivításához, mikor prédájára csap.

Béla belépett; de Ilona nem volt ott. A páholy sarkában húzta meg magát s várta az előadás kezdetét. Vidám zaj és jókedv áradata vette körül. Kezébe fogta a színlapot s háromszor is végigolvasta; de – noha gyakran megtörülte a szemét – egy árva szót sem értett, talán nem is látott belőle. A hogy körültekintett, egyetlen ismerőst nem talált a zsúfolt nézőtéren. Pedig üdvözölték innen is, -121- onnan is s büszke, selyemben úszó úrhölgyek – szemüvegeikkel felkészülve – várták alázatos meghajlását. De neki minden idegen volt körülötte; nem ismert senkit. A zenekar játszani kezdett s ő pálczájával gépiesen verte széke oldalán az ütemet.

A függöny, melyen az ország piros képű nemtője kopott babérkoszorút tartogatott, (de eddig úgy látszik, nem talált méltó főt reá) felgördült s a jelenetre, mely az ezernyi odameredt szemnek a színpad ódivatú vártermében feltárult, a meglepetésnek egy pillanatnyi némasága után kitört a falrengető taps.

Egy daliás levente térdelt a bájos várkisasszony előtt. A kis kezeket forró csókok borították. Egymást kereső szemeikben epedő szerelem. Karjait kitárva az egyetlen, a legnagyobb boldogság felé. A levente: Artur volt, kedvese: Ilona.

Béla ajkába harapott s elsápadt. De rövid pillanatok után, melyek alatt mindenkinek figyelme a színpadra volt irányozva, összeszedte erejét és a kiknek eszébe jutott feléje tekinteni, egy hideg, komoly és nyugodt alakot láttak, ki oly mozdulatlanul ült székén a mosolygó tekintetek tűszurásai közt, mintha oda lett volna szegezve. Nyugodtan nézte az izgalmas történet folyamát, mely kínos, tetszetős és megtapsolt jeleneteken haladt tovább. Nyugodtan nézte a látcsöveket, melyeknek nagy sötét szemei a színpadról minduntalan ő felé fordultak; az egyetértő, elismerő, jóakaró pillantásokat, melyek nem szüntek meg végesvégig üldözni; -122- a titkolózó gúny ferde vonásait, melyeknek volt gondjuk rá, hogy észrevétessenek. Nyugodtan hallgatta Ilona sóhajait, édes szavait és szerelmes nyomorát. Nyugodtan kisérte röptében a roppant koszorút, melyet a karzatról Artur vörös sipkás legénye dobott ura imádottjának lábai elé. Nyugodtam figyelt egy kis piros fabogárra, mely páholya gerendáján tompa zummogással rágicsált utat magának befelé, hogy soha többé emberi szem elé ne kerüljön. Szakadatlan munkával dolgozott, furt, őrlött koporsóján és áttetsző piros szemfedőjét vígan emelgette. Kis feje, apró lábai, vékony szárnyai eltüntek már a kivájt üregben s csak jókedvű zummogása hallatszott, melylyel bucsúzott a világtól. A leőrlött por betemette s csak egy-egy kis vidám hangocska szabadult ki, egy töredéke a nagy leczkének, mely könnyű lélekkel halni tanított. Az utolsó felvonás közepe járta. Már nem lehet feltünő Béla távozása. Kalapját vette és elhagyta a szinházat.

Elhagyott, magányos utakon a bucsúzó nap tünő világánál, alászálló árnyak között bolygott föl s alá. Égő agyában nem voltak gondolatok, csak zajló szivében volt egy kimondhatatlan vágy és néma fájdalom. Az ember nem járta út, melyen barangolt, ismerős volt előtte. Ez az, ez az a régi, kietlen ösvény, az örök tévelygésre átkozottak útja! A fény és homálynak e furcsa vegyülete, mely szemeit kápráztatja, a régi fátyol, mely eltorzítja körülte a világ képét és szomorú, sívár nevetésre ingerel! A bolyongó forró homlokát meg-megcsapta -123- egy-egy alácsüngő ág s fülébe füttyentgettek a hazatérő fecskék.

A mily kevéssé tudta, hova indult, ép olyan öntudatlanul jutott oda, a hol az éjet töltötte. Már ragyogtak fenn az égen a csillagok, futó felhők tünde fátylával űzött játékot a kaczér hold s előbujtak mindenfelől a fénybogarak, mikor a híres sarokszobának füstös, romlott és vészes levegője átölelte. Csak egy perczre engedte oda a vén korhely lelkesedő karjainak. A gyertyák lobogva égtek a sötét asztalokon, mint a szenvedély, mely azokat emésztette, a kik itt összejöttek. Mint hajdan Trimalkion dőzsölő barátai előtt, a félvilág kincseivel ingerlő asztalon, itt is ott állt a bankjegyhalmazok fölött az ijesztő csontváz és szemüregeivel rámeredt mindenkire, a ki a könnyű sarkon forduló ajtót betette maga után; de látni nem látta senkisem. Mind testvérek a szenvedélyben, és körmeikkel egymásnak rontó ellenségek, lélegzet-visszafojtva áhított kaján örömökre. Elhízott tunyák és kiaszott pénzsóvárok; telhetetlen gazdagok és dologtalan koldusok; reszkető öregek, kik a sír szélén állanak és életteljes fiatalok, kik – ezek is csak a sír szélén bolyonganak! Akárhányan vannak együtt, a sürű füst külön-külön választja valamennyit. A mosoly, mely másnak szól, hazugság; csak az az igazi, a mely titkoltatik. Az élczek csupán egymás rovására röpködnek; könnyű szárnyuk hamar kifárad a fojtó levegőben és hatástalanul hullanak le. A legvígabb hahoták egy-két lépésnyiről vérfagyasztó kaczajként verődnek vissza. A nehéz, szürke -124- füst elborít mindent, kivéve a kártyák szineit. Elborítja a nyerteseket és veszteseket, a czinkosokat és agyarkodókat, a hidegvért és a lázat. Elborítja az ifjú szenvedéseket és régi kinokat is, melyek nem ritkán menekülnek ide. Ez a Vincze bácsi jó kompániája, melynek éhes torkába beleűzte Bélát nyomorúsága. Ott vergődött, míg a gyertyák világa halaványodni és az ablakok világosodni kezdtek.

Reggel volt. A derengő hajnal már rég föltetszett a láthatár keletső szélén, mikor Béla ott hagyta a társaságot. A vén ragadozó a lépcsőig kisérte és vállon veregetve biztatta, hogy noha ilyen feneketlen malért sohasem látott életében, azért csak lásson el közibök az ő mindenkinél nagyobbra becsült vendége többször is, mert hát az a fránya szerencse forgandó és örök kár lenne, ha egy ilyen hét vármegyére szóló gavallér meg hagyná penészedni a virtusait. Béla szótlanul vett bucsút tőle és meg-megbotolva támolygott lefelé. El volt kábulva, meg volt vigasztalva, ki volt rabolva s a reggel derengő világossága nem sokkal volt több neki, mint a fekete éjtszaka. A kimerültség láza pirosfoltos sárga fátyolát rádobta arczára s beesett szemeire a búsan ragyogó, apró csillagokat. A vízről hüvös szellő lengedezett s az ifjú összerázkódva, állig begombolta könnyű atilláját. Ama ködös reggelek egyike volt, melyeknek szürke ólomszinét nem enyhíti aranyos vagy rózsaszín verőfény; csak hideg ezüst szálak csillognak rajta át. Homályos szemek előtt az ilyen kétes fény könnyen elmossa a tárgyak körvonalait. Béla alig -125- tudta megkülönböztetni azt az egy-két mozgó, járókelő alakot a fák óriás kisérteteitől, melyeknek vékony, egymásba fonódó karjait feléje rezgette a szél; a házak néma, szürke, holt tömegeit a sárgálló halmoktól mögöttük; a víz hullámai összefolytak előtte az ég vándor felhőivel. Úgy tetszett neki, mintha álomképek vennék körül s ha időnkint éles fájdalom nem nyilal halántékaiba, azt hitte volna, álmában bolyong.

A kutnál már voltak egynéhányan. Korán kelő falusi nép, mely vasárnapokon a környékről belátogat a Savanyúviz uri vendégserege közé; élelmes szobaleányok és udvarlóik, kik – ha már egyszer fürdőn vannak, – legalább uraságaik ébredése előtt élnek a jó alkalommal és divatos tempókkal; meg egynehány köhögős, álmatlan és türelmetlen beteg, ki elhitette magával, hogy minél korábban meríthet a forrásból, annál hasznosabb. Kétségkivül az utóbbiak közé tartozott az a sovány, görnyedt, fekete ruhás alak, ki poharával kezében (és mindenesetre szép reményekkel poharában,) már jó ideje épen Béla előtt haladt.

Megtört, beteges vén ember volt, rámondhatta akárki, ha csak hátulról látta is. A reggeli szellő kikapta nagy karimáju kalapja alól nehány ősz hajaszálát; roskatag vállai meg-megremegtek s előre hajolva, vastag botjára támaszkodva, nagy ingadozó lépésekkel úgy sietett, mintha kereket hajtott volna maga előtt. Béla zavaros elméjében homályos, rettegtető emlékeket ébresztett ez az alak. Minden kisértet között, mely körülötte nyüzsgött, -126- ez volt a legfélelmesebb. Mintha koporsója felé tántorgott volna, vagy koporsójából kelt volna ki. Épen félrecsapva, meg akart szabadulni látásától, mikor az alak egy támolygó kanyarodással visszafordult és szemtől szemben álltak egymással.

Óh milyen kegyetlen esztendők haladhattak el a szegény professzor fölött! Minő gyilkos eszközökkel támadhattak ellene, hogy így megviselték! Minő viharokban forgott, hogy így kifogyott a lélekzete és elerőtlenedtek a lábai! Egyszer csak szóbeszédnek járta Dunaszögön, hogy sohasem volt fiatal s az ötletet tréfa gyanánt nevették meg. Erről az arczról most el sem tudná képzelni senki, hogy ifju is volt valaha, habár nem mosolygós és élettől ragyogó is, csak fiatal, telt, ránczok és bánat nélkül való. A szenvedések mély árnyai ültek e csontos, száraz, sárga képen, melynek egy-két vonása örök reszketegségében tett bizonyságot a kiállott nagy ijedelmekről. Ajkai vékonyak és szintelenek voltak s apró szemei majd elvesztek a nagy, fekete csontba foglalt pápaszemek daczára. De a legtaroltabb mezőnek is van egy-két kis virága, mely kikerülte a gyilkos kaszát. A megviselt arcz sem volt – a sors pusztító kezének nyomai közt – a léleknek apró kincsei nélkül. A kicsiny szemekben meghuzódott még egy kis emberszeretet és egy kis isteni félelem.

Béla lábai a földbe gyökereztek, a mint ráismert. -127- Mozdulatlanul helyén maradt és szó nélkül bámult az öregre.

A professzor – egy kis megrezzenés után – csöndesen állt meg vele szemközt s szelíd, ismerős, bánatos mosolyát, mely egykori kedves tanítványa láttára meglepte, igyekezett korlátok között tartani, míg a gondosan megtörülgetett pápaszemen át meg nem győződött róla, hogy nem csalódik.

– Béla! Csakugyan jól látok-e? – kiáltá kiterjesztve karjait és leejtve poharát, mely darabokra törött. Hangja száraz, rekedtes és tompa volt, mint valami korhadt fatörzsben zugó szél. Erről a hangról bizonyára nem ismert volna rá senki. – Szólj hát, Béla, te vagy-e igazán?

A szél mind magasabban szárnyalt s ez utóbbi kérdés reszketeg, mély zugásában már a vén korona ritkás lombjai közül hallatta magát.

– Professzor ur… nagytiszteletü ur… dadogta az ifju és remegve sütötte le tekintetét, melyet égő pir borított el.

– Fiam, Béla! – tört ki ujra az öreg és mozdulatlan kedvenczét szivére ölelte.

Ez az egyszerü, igaz sziv ép oly távol volt a gyanakodástól, mint a szomoru való tudásától. Mitsem sejtett a gyászos szerepről, melyet családja történetében a végzet Bélának juttatott. Beczéjéről eltünése óta mitsem tudott; a tisztelet egy kis magányos szigetre állította, hova nem jutott hir sem a törvény termeiből, sem a börtön dohos levegőjéből. Leányát meggyászolta, és – miután halála titkának kulcsát a szemmel látható -128- világban nem sikerült megtalálnia – kereste azt az emberi léleknek ama rejtek-kamarájában, melynek kutatására szánta életét. Béla előtte csak a régi Kálozdy Béla volt, életének egyik öröme, büszkesége és reménye s csupán a szomoru visszaemlékezések voltak okai, a mért öreg és gyönge szemeit törülgetni kezdte, mig egy kis ideig némán álltak egymás előtt.

– Régen, régen, láttalak már, – kezdé a nagytiszteletü ur, zsebébe gyömöszölve a keszkenőt. – Hosszu esztendők óta nem láttalak, Béla! Már csak hadd hivjalak így, iszen mindig úgy tartottalak, mintha az én kis családomhoz tartoztál volna. Az én kis családomhoz! Az én családomhoz!

– Ahhoz, a mi nincs már, – folytatta az öreg. Csak te maradtál belőle. Te is elidegenedtél, felém sem néztél, hirt sem adtál magadról. Pedig sokáig olyan egyedül voltam, mint a halálát váró remete. De isz te tudsz mindent. Azért, hogy külső országokon jártál, embernyi ember lett belőled, megházasodtál, bizonyosan gondoltál olykor-olykor Dunaszögre is. A philosophiae historia tanítását már abban hagytam, mert nem birom; csak a paedagogiát tartottam meg. Ha gyermekeid lesznek, neked is szükséged lesz majd rá: emlékszel-e még valamire belőle? Emlékszel-e egyremásra a kollégiumból?

– Hogyne emlékezném! – felelt akadozva és egy kissé föllélegzve Béla, a mint észrevette, hogy -129- kettejük között a feneketlen örvényt csak ő látja. – Azok voltak a legszebb napjai életemnek!

– A legszebbek ugy-e? – beszélt bizonyos szomoru elégtétellel a szegény professzor. – Ugy-e, hogy a legszebbek? De nem is csodálom. Akkor csupa öröm volt a házam. Most látnád, milyen elhagyatott! Tudod, hogy én egész életemben könyvekkel bajmolódtam. Tán kevésbe vettem az apai kötelességet a tudomány mellett. Tán csak fitogatni akartam velök ideáim igazságát. Sok éjtszakán keresztül virrasztott velem ez a keserü szemrehányás és lélekfurdalás, hogy ez volt-e a vétkem, a miért a bölcs gondviselés olyan rettenetes módon megostorozott. Könyveimen kivül mindent, mindent elvett tőlem és csak akkor láttam, hogy az apai könnyeken keresztül elvesznek a betük, olvashatatlanokká lesznek a sorok és semmivé minden tudomány. Most tudom, most értem.

Az öreg beszédét egy perczre megakasztotta a csuklás s csak akadozva tudta folytatni, a mint a gyülekező vendégek közül magányosabb helyeknek vették utjokat.

– Megostorozott, kegyetlenül megostorozott a sors, Béla. Két szép, felnőtt, reményekkel teli gyermekemet vette el tőlem. Mert a másikat is csak elvette. Szegény kis galambomat még inkább a magaménak érzem, mint a Mátyást. Nem, nem tér az vissza soha többet! Olyan egyedül hagytak, hogy… hogy… de nem vádaskodom senki ellen. Megbocsátottam mindegyiknek, szeretem mindegyiket és ha találkozom majd velök, nem -130- szeretnék szemrehányást tenni magamnak, hogy elszakadásunk után ilyen hosszu idő mulva is rossz szivvel gondoltam még reájok. Bizonyosan nekik is van megbocsátani valójuk.

Béla eltakarta arczát. Nem tudta nézni azt a töredelmes tekintetet, melylyel az öreg bús történetéről szólt. Hallgatni is alig birta ez igaz, szenvedő és szeretetteljes sziv megható nyilatkozását.

– Neked, édes fiam, gyöngy-szived volt mindig s látom, hogy nem tudta elrontani az élet, – beszélt tovább a vén ember, észrevéve Béla megindulását, kit még ő kezdett vigasztalgatni. – Ne, ne keseredjél el annyira. Súlyosan látogatott az isten, az igaz; de mégsem hagyott el végkép. Nagy beteg is voltam; majd egy álló esztendeig tartott a nyomoruságom és ha Örzse nincs, bizony-bizony beteljesedik a gyermekem után való kivánkozásom. A püspök ur egy felfuvalkodott theologust rendelt be helyettem tanítani; hanem ugyan nem volt köszönet benne! Mindenkivel azt akarta elhitetni, hogy kanállal ette a tudományt; de az exámenen aztán ugyan furcsán járt az amicze. Hanem ez nem tartozik ide. Valahogy mégis csak lábra állított Barkó kolléga és az idén már nem hagyott békét, hogy használjam még itt a fürdőt. Épen az este érkeztem és már az első reggelre ilyen nagy örömöt tartogatott a sors!

A professzor levette a nagy karimás kalapot és megtörülgette a homlokát. Apró szemeiben egyre több élénkség, egyre több derü csillogott, a mint folytatta: -131-

– A hosszú szenvedés után nekem is jutott egy-két sugár! Épen lábadoztam; emlékezem, először sétáltatott meg Örzse a szép tavaszi napon, mikor hozta a postás a levelet öregebbik fiamtól, hogy milyen jól megy a dolga odakünn a francziák között. Felhagyott a katonaélettel, esztergályos műhelyt nyitott és azt mondja, úgy belebolondult a szerencse, hogy a herkópáterrel sem cserélne. Semmi gondja az ég alatt s csak egy dolog nyomja a lelkét, hogy annak a nagylelkü jóltevőnek, a ki nyélbe ütötte a sorsát, sohasem juthatott nyomába. A pénzt, a mit kölcsön kapott tőle, elküldte haza, hogy szegény deákokat segítsünk vele. Ebből aztán már egész tökéletességgel megbizonyosodtam, hogy nem ámítás, a mit ir. Még a boltjának a képét is elküldte. Felakasztottam az iróasztalom fölé, hogy mindig ott lássam és sohase veszszem el hitemet az isteni gondviselés kegyességében. Most jut eszembe, te is jártál Párizsban. Ugyan nem találkoztál-e valahol vele?

– Sehol, – felelt Béla és a szive körül egy kis meleget érzett. Párizs nagy erdő.

– Ejnye no, – sajnálkozott a professzor, – úgy szeretnék beszélni valakivel, a ki szemtől szembe látta volna! Azzal a bizonyos levéllel jelentette a sors, hogy kifáradt üldözésemben. És juttatott csakhamar még egy örömet. A mult őszszel egy reggel beállít hozzám Örzse, hogy ő a kertben egy kóválygó, siró-rivó, eltévedt kis fiut talált. Tudod, mindig a biblián jár az esze s boldogabb volt, hogy hozzátehette: mint az égyiptomi -132- Faraó leánya a Nilusban. A kis Mózest be is hozta mindjárt. Soha olyan gyönyörü ficzkót nem láttam! Mint a kinyilt rózsa, olyan volt a képe. Nem tudott többet mondani, mint hogy Bélának hivják s anyját kereste. Mindjárt te rád gondoltam és ezzel megvolt a kis poronty helye a szivemben. Térdemre vettem és ki akartam tőle tudni, hogy mikép jutott a kertbe? De a kis ember még nem sokat értett a beszéd mesterségéhez és teljes sötétségben hagyott mindakettőnket. Kutattuk, tudakoztuk, kerestük az anyját, a ki után egy darab ideig nagyon kivánkozott; de bizony semmi módon rá nem akadhattunk. A mienk maradt. Elgondoltam, hogy ezt a kis férget most bizonyára azért ajándékozta nekem a gondviselés, hogy jóvá tegyem gondban és szeretetben rajta, a mit a magaméinál elmulasztottam. Már akkor majd két esztendeje nem tartottam deákokat és olyan volt a házam, mint valami csöndes temető. Hanem a hivatlan vendég olyan örömöket hozott bele, a miket sohasem vártam többé, és az életnek szeretetét hozta. Picziny ajka mindig nevet és lármáz, fekete szemei mindig mosolyognak és kis szive mindig az én ölembe kivánkozik. Meséket és verseket követel már tőlem, meséket, mint a szegény boldogult! Hidd el, Béla, több becsületet vallok vele, mint sok lágy koponyáju, szakállas deákommal. Az a vén Örzse is egész bolondja s az első szó, a mire uj családjában megtanította, az volt, hogy: nagyapó. Az tudniillik én vagyok. Ha a kollégiumból hazafelé ballagok, -133- nádparipáján elém lovagol; ha dologhoz látok, játékaival lábamhoz telepszik és ha vig futkározása szomorú gondolatokat ébreszt bennem s öreg szemeimbe könnyek gyülekeznek, nyakamba csimpajkodik és addig ölel, addig czirógat, addig csókol, mig vissza nem csókolom. Nagy öröm, nagy vigasztalás nekem ez a kis jószág és az égnek kevés adományát köszöntem még meg olyan hálásan, mint ezt a csipet embert. De én ime annyit fecsegek itt össze-vissza neked, magamról. Ideje már, hogy te is mondj valamit.

Béla nem sokat mondott. Az átvirrasztott éj láza bízsergett ereiben, szive mondhatatlan kínnal volt tele és szemei mindannyiszor elhomályosodtak, a hányszor az öregre tekintett. Rövid, töredezett és hazug szavakban mondott el neki egyetmást sorsáról és a mint lehetett, magára hagyta.

Tiszta, világos, fényes reggel volt. Elmult az éj, el annak az órának fordulója, melyben született. Minek, oh minek is született?!

Egy nagy karszékben, eltakart arczczal, reggeli pongyolában ült neje. Az ajtónyitásra, férje lépteire nem tekintett föl s szemmel látható volt igyekezete, hogy a dúló fájdalom képét mutassa.

De már a következő perczben a szivét eltöltő érzelmek árja egy fuldokló kaczagásban, és omló könnyekben tört utat magának. Csak a sivatag -134- homokja volt körülötte, mely hangját elnyelte, könnyeit felitta.

Egy-két év röpült el az ujjászületett kastély fölött, mely sokaktól megcsodált diszében hivalkodva tekintett szét a virágos völgyön, az alacsony paraszt-házak nádfödelei fölött s a körülfekvő hegyek magaslatain. A karcsu torony vörösre festett kúpja büszkén emelkedett a szemközti halom háta fölé, hogy lenézhesse az ivándi szegényes uri-lakot, melynek ócska képe tiszta, napfényes időben ide látszott. A régi rekedt csöngetyü helyett uj harangnak ezüstös szavát rezgette a kis fenyves, mikor a fehér sapkás német szakács a kék libériás uj inasnak kezébe adta a leveses tálat. Nem is a kis Pirók huzta többé, mint az öreg idejében; addig fogdosta a madarakat, mig a legravaszabb madarász, a halál, egy idegen ország ismeretlen mezején lépre kerítette. Uj, egészen uj élet sarjadt a megujított, kitatarozott, felczifrázott falak között, melyek vidámak és büszkék maradtak a tavasz verőfényében ép úgy, mint a tél förgetegei közt, melyektől nem volt mit tartaniok. Az erkély kőrózsái és kő-lányai közt szép asszonyok hajoltak ki, hóditó és könnyelmü mosolyokkal, melyek mitsem látszottak tudni arról, hogy a kőrózsák tartósabbak, mint az ő rózsáik. A czimeres kapu előtt s a pompás oszlopok alatt -135- uri hintók jöttek-mentek, kopók csaholtak, paripák nyerítettek s vig zajjal gyülekezett a jókedvü vadásznép. A folyosók tele voltak a sugaraknak soha nem látott özönével s lágy szőnyegeiken sürgő szolgasereg futkosott. A fényes tánczterem kecses szobrai kaczér tekintetekkel gyönyörködtek a mulatságok végetlen folyamában, az arczok és csillárok ragyogásában, a fel-felharsanó zene hangjaiban és a szivek zárát nyitó suttogásokban. A nagy, komor ebédlő vidám pohárcsengéstől viszhangzott s a nagyuri diszben csillogó szobák sikos padlatán hullámzott a vendégsereg. A gond számüzve volt e falak közül a vén butorokkal, értéktelen képekkel és a nyugalomba helyezett családi angyalokkal együtt, kik három nemzedéken át ugyanazzal a vaskos rózsafüzérrel köszöntötték a ház uj asszonyait. Minden ragyogott uj, megforgatott diszlet gyanánt e régi épület történetének uj felvonásában. Az első egy kolostornak komor boltiveit mutatta, melyek közt a szenvedés keresett menedéket s melyek közül csak az imádság talált kijárást. A második egy ódivatu magyar nemesi lakot tüntetett elő, mely divatból kiment, zord és durva kedvteléseknek volt tanyája. A harmadiknak, mely pazar fénynyel folyta körül egy mai világfia vig napjainak tarka jeleneteit, tapsolhatott a közönség.

Ez volt a kálozdi kastély képe ama nehány rövid év alatt, mely gyors futásában e vidék fölött is elhullatta kedves és kedvetlen ajándékait. A hosszu tűrés tizenhat esztendeje után uj reményt -136- hozott a hazafi-szivekbe a régen várt feltámadás iránt. Móricz bátyónak, a vastag szemöldü és hosszu szakállu pátriotának meghozta a néma honszeretet legkivánatosabb jutalmát: a karámosi választó-kerület részéről egy képviselői megbizó levelet, melylyel az érdemes öreg először ült föl életében vasutra. Egy kis deret is hozott azután a hirtelen kisarjadt reményekre; két véres nagy háborut, melyekben mig rakásra hullott testvéreinket sirattuk, az ellenségek diadalmas ügyét tekintettük a magunkénak. És a mikor az idő egyik kezében a romlás villámaival járt a ködben borongó cseh halmak között és az olasz ég alatt, a másikban hozott virágokat a nagy jeltelen sirokra, melyekben ezeren és ezeren pihentek. A besorozott kis Piróknak is megvetette halottas ágyát s a madarak, melyeknek odahaza oly félelmes ellenségük volt, megbocsátottak neki és csicseregve röpködtek sirján. Az esztendőknek e rövid sora uj életet hozott a karámosi vármegyeházába is; a Mutuszkákat, Putzelbergereket, Wolframokat és Czédákat, méltóságos tót fejökkel együtt, másodszor és utoljára is kisöpörte s utat nyitott a honfi bánatával Bécsben lakó grófi főispánnak, meg az igazi magyar vármegye-uraknak, kiknek kalpagján büszkén lengett a kócsagtoll és sarkantyujok vigan pengett, a mint beütött a jó világ. Vincze bácsinak is juttatott egy kis főszolgabiróságot az uj korszak. És – hogy a nagyok között a kicsinyekről se feledkezzem meg – hozott a szegény telekkönyvi hivatalnokoknak egyre szaporodó munkát -137- a kálozdi birtokivekkel, melyekre Hazafi urnak egyre uj meg uj betábláztatni valója volt.

A kálozdi kastély lakóinak hozott sok vig, fényes, zajos napot; de nem hozott sem igazi megelégedést, sem igazi örömet, sem igazi békét. Béla fiatal fejére vetett egy-két kora ősz hajszálat, (Istók fedezte föl és el-elfuladva erősítette, hogy: im a szerencse hirt ad magáról!) Ilona szép szemeiben gyujtott uj meg uj lángot; de sziveiket vigasztalás nélkül hagyta. Olyan távol voltak egymástól, mint észak fenyője a dél pálmájától; az egyik magában didergett, a másik magában égett. Mintha külön napjok lett volna s más a sugár, melyre az egyik fejedelmi pompáját kibontotta, és más az, melyre a másik reszketve várt. Mikor Ilonát hódolva rajzotta körül a forró vérü fiatalság s intéseit lesve hevert lábainál, hogy kárpótolja őt a hidegségért, melylyel az előkelő világnak kevésbbé szép asszonyai bántak vele; mikor mámorba ringató zenehangokra kipirult arczczal, önfeledt tánczban repült a ragyogó csillárok alatt; mikor lármás kiséretével, a Szultán büszke hátán hevületes vágtatásban nyargalta be a vidéket: mindig, mindig egyedül volt. És Béla is csak magában volt a sürün látogató vig czimborák között. Nejével szemközt valami kinos megnyugvás vett rajta erőt, talán hasonló a rabéhoz, ki miután az első órákban hiába döngette ajtaját, feszítette zárát és szaggatta rácsait (hallani sem hallotta senki!) meghuzza magát egy sötét zugba s zordon daczában és nyomorult tehetetlenségében, -138- kimerülten elalszik. Béla is megelégelte sebeit s a verőfény után való hatalmas vágyában, nem küzdött többé sorsa ellen. Nem tett szemrehányást Ilonának pazarlásaért, szeretetlenségéért, könnyelműségeért, udvarlóiért, Arturért, ki a kálozdi kis kék szalonnak, az aranyozott tánczteremnek, a park vidám zajtól hangzó utainak, a füstös kártyázó szobának és a bánfalvi erdő sürüjében épített csinos vadászlaknak mindig szivesen látott vendége volt. Hanem igen különös, állhatatlan, bolygó természetet mutatott. Néha jött egy hónapig minden istenáldotta nap: azután félesztendeig nem mutatta magát. Most Pesten töltötte a farsangot; majd erdélyi jószágára utazott; egyszer meg Ivánfi Gyulával Algirban jártak oroszlánra vadászni. (Péterfiné úgy adta elő a hirt, hogy: Dacsó régen látott rokonainak látogatására indult.) Béla nem tudakolta nejétől sem jövetelének, sem kimaradásának okát többé. Artur mindig bátran, nyilt tekintettel nyujtott kezet neki; arra nem gondolt, hogy Ilonának és családjának becsületét féltse, s arról lemondott, hogy valaha igazán az övé legyen. A fiatal Avalos álmaival, kit egy nagy szivü asszony visszaadott az életnek, lassankint eltüntek szivéből azoknak utolsó vissza-visszatérő, kinos rezdülései is. Szenvedéseinek sok eleme egyetlen nagy fájdalomba olvadt, hogy: vétkesebb, semmint az élettől a szeretet mindenható ajándékát várhatná, mely nélkül nincsen menekülés. Megadta magát keserű sorsának s mint ama legyőzhetetlen ellenségektől körülvett keleti fejedelmek, szitotta -139- maga körül az emésztő lángokat, melyeknek mámorában, kábulatában fog elveszni. Kétségbeesett futamban üzte a vadat, még kétségbeesettebben a megvetett szerencsét. Ép oly kevéssé volt eszében a mult, mint a jövendő, mikor a földből kicsapott lángnyelvek már nyaldosták a kastély büszke oszlopait, a sirbolt nehéz kőkoczkáit, melyek közt apái nyugodtak, a Kálozdy-nevet, mindent, mindent. Már szenvedély, kiirthatatlan szenvedély tartotta a kártya-asztal mellett, melyen boldogsága nem foroghatott koczkán és hajtogattatta vele a boros poharat, melybe keservét fojtotta.

Még egy, még egy igen szerencsétlen ember lakott a kastélyban: Istók. S azt nem látta senki, (mert gondosan magára zárta kis szobájának ajtaját) mikor nehéz veritéket gyöngyöző fejjel leült asztala mellé s egy kiterített nagy papiros-ivet telefirkált nagy, mesés összegeket jelentő számokkal; összeadott, kivont, sokszorozott, elosztott, meggondolt apróra mindent és mély sohajtozások közt ismerte be, hogy: ha ez így megy tovább, nem lehet kikerülni a végveszedelmet. Egy szomoru pillantást vetett a sarokba támasztott botjára, mintha már a vándorut járna eszében, melyre indulnia kell. Most, mikor a Pallérossi Pallérok a Tiszán túl sem virágzanak többé!

Egy késő őszi estén víg vadásztársaság hevert, tréfált és nyujtózott a szükes gadóczi urilakban, mely a bátyjával való megosztozáskor Ivánfi Gyula bárónak jutott. Mind együtt volt az arany ifjuság -140- s már a harmadik éjtszakát készült átdorbézolni. Míg az elejtett izében… vadban tart, addig innen nincs szabadulás! A fiatal gazda kimondta határozatát s volt gondja rá, hogy érvényt is szerezzen neki: a szinbe állított kocsik kerekeit sorba kiszedette s a vendégkocsisokat úgy leitatta, hogy e három nap alatt legjózanabb perczeikben is minden habozás nélkül készek lettek volna lovaik helyett magukat fogatni be. Már eszerint csakugyan nem volt szabadulás s Vincze bácsi, ki különben Diana berkeiben csak műkedvelőnek tartotta magát, félig elázva erősítette: hogy apáinknál is ez volt a régi jó vadásztempó. A vendégek víg tréfálkozás közt hevertek az ebédlő medvebőrrel terített divánjain s noha az asztal meg volt rakva boros palaczkokkal, jobban esett a csutorázás. Mindíg a páratlan főszolgabiró úr után kellett újból megtölteni s a szarvas-agancsból készült gyertyatartókat a társaság nagy része csillároknak nézte. Itt egy tüzesen csillogó, ott egy álmosan pislogó szem, nehezen dadogó ajkak és kipirult arcz tett bizonyságot róla, hogy a csutora már ugyancsak hosszú utat tehetett meg bujdosásában. A vaddisznót pörzsölték künn a ház előtt s a szalma-pernye fehér fénye bevilágított az ablakokon.

Míg a gazda nehéz fejjel minden igyekezetét kifejtette, hogy sürgő-forgónak láttassék, Vincze bácsi ismert kompániája Bélával, Dacsó Arturral, Vizaknai Gyurival és Gencsy Laczival a pattogó kandalló körül nyujtózott. Csak Fekete Miska bajlódott a gyertya mellett egy pisztoly furfangos -141- masinájával, mely – noha egész délutánját a kireperálásra szentelte – semmi módon sem akart elsülni. Ügyességében Gál Andris annyira megbizott, hogy a kireperált pisztoly csövével szemközt a legmélyebb horkolásnak adta át magát. Az ébren lévő kis kör szóvivői természetesen a korhely-mester és Vizaknai Gyuri voltak, kik mindent elkövettek, hogy egymást egyfelől túlhazudják, másfelől hazugságon érjék.

– Hiába, – kiáltott rájok Gencsy Laczi, ki megátalkodott kötekedő volt, – hiába okoskodtok itt nekünk! Te Gyuri, te csak lódítasz; de te, vén ficzkó, te egyenesen hazudsz, mert életedben puska sem volt a kezedben soha.

– Ki meri azt mondani? – förmedt föl fogvicsorítva a megtámadott becsület. – Hát a honvéd-bizonyítványaim, az érdemrendem, a megmentett zászló-darab, az mind semmi? (A nevetőkhöz:) És ti meritek hazafiaknak mondani magatokat? Akkora muszkát ti nem is láttatok, a mekkorát én lőttem. Az a vaddisznó, a mit ma lenyomorítottatok, ahhoz képest csak macska, nyomorult macska! Olyan agyarai voltak, a mint felém közeledett, hogy átöleljen…

– Csak nem volt valóságos medve? – vette át a támadást Gyuri. – Már akármit beszélsz itt, én is csak a mellett vagyok, hogy puskát soha sem sütöttél el. A honvédségeddel meg jobb ha elhalgatsz, mert országvilág tudja, hogy a te vitéz nemzetőr-csapatod az egész forradalom alatt nem tett egyebet, mint pulykákat fogdosott. -142-

– Pulykákat? – ugrott föl a vérig sértett főszolgabiró olyan pulykaméreggel, mely minden dühének ellenére is azt látszott bizonyítani, hogy van valami köze a pulykákhoz. – Abból a pulykából nem eszel, Gyuri, a kit én fogtam. Abból nem. Nézze meg az ember! De hát…

– Urak, uraim, – vágott a vitába nevetve Béla, – de hát nemesebb téren nem tudnánk mi verekedni egymással? Pokolba a pulykákkal, Gyula bankot ad.

A varázsszó egyszerre lecsititotta a czivakodókat. A heverészők felugráltak. Miska kiejtette kezéből a megátalkodott masinát. Gál Andris ébredezett. Mind az asztal körül tolongtak, székeket huzigáltak, a szerencsésebbek ismert helyekre letelepedtek, mikor a hosszúképű német vadász belépett és csöndesen jelentette Bélának, hogy odakünn vár rá valaki s haladék nélkül beszélni kiván vele.

Béla hirtelen fölugrott, a nélkül, hogy a lármás készülődésben feltünést okozott volna, kisietett a nagy, kő-koczkás előcsarnokba, melyen egy függő lámpa halvány világa derengett.

Alig ismerte meg a mentort. De a szegény névtelen bölcselkedő ugyancsak ki is volt kelve magából egészen, mikor fiatal urának egyenesen, szó nélkül keblére esett. Két reszkető karjával átfogta a nyakát, vén térdei meg-megcsuklottak és testének egész súlyával nehezedett rá. A halavány sugarak nem sokat árultak el a néma beszédből, melylyel e megtört, vén, becsületes tekintet egyszerre -143- akart elmondani mindent, a mi szivén feküdt. Kis szürke szemeiben, hol fellobbant az a kis parázs, a mi még volt bennök, hol könnybe lábadtak azok, a mint dadogott, bocsánatot kért vakmerőségeért, megint dadogott és nem birt mondani semmit, semmit.

– Ne rémíts, Istók! – sürgette Béla, megragadva kezét. – Baj van? Nagy baj?

– Béla, Béla, – fuldokolta e vén követ, – öröm van, nagy öröm, nem baj! Csak egy órára tudnám most feltámasztani a kriptából! Felejts el most már mindent… Gondold meg, és felejts el mindent, a mi szomoruságod van…

Béla összerázkodott és arcza egy pillanatra megmerevült a mentorra bámultában. Kezei megkapták az öregéit és görcsösen kezdték szorongatni. De Istóknak nem fájt. Mély megindulással nézte kedvenczének hosszan, mozdulatlanul őrá szegzett szemeit. Nézte, mint veti föl nemes fejét, mintha a mámor méltatlan vendégét akarná kiüzni belőle. Nézte, hogyan tágul melle, hogyan emelkednek karjai, mintha letépné magáról a megalázó kötelékeket, melyeknek eddig fogságában volt. Nézte, mint nedvesedik meg lassan homloka, mintha beleizzadna a rettenetes munkába. Soká tartott ez a némaság, míg Béla megtalálta az első szót:

Víg lárma, pénzcsörgés, pohárcsengés hallatszott belülről. De Béla minderre süket volt. Szent csönd vette körül, melyben csak egy vigasztaló mennyei szózatot hallott és öreg barátját soká, soká átölelve tartotta.

Azután gyorsan kapkodta magára ruháját s búcsutlanul távozott a parasztszekéren, melyen Istók érte sietett. Gyönyörű holdfényes éjtszaka volt. Körülötte minden: erdők, mezők, hegyek és vizek, ég és föld tündéri világitásban. Az út jó volt, a lovak is ügettek, a mint tőlük telt; de Béla türelmetlen, tomboló, tuláradt szivének véghetetlen hosszú volt ez az egy-két éjjeli óra. A szegény mentor ajka boldog fecsegésre nyílt az érzések első rohamának elvonulta után; de mit rövidített ez az időn!

– Soha, soha nem láttál olyan angyali kis babát, Béla! – beszélt az öreg utitárs. Az igaz, hogy én nem sokat láttam életemben; de bizonyos vagyok benne, hogy ha még annyit látok, akkor se lett volna köztük ilyen. A kis Ágnes csak gyönyörü egy piczurka teremtés volt; hanem a te fiad, az valóságos rózsabimbó. De Béla, most aztán gondold meg jól, hogy… hogy… (A kocsi épen egy alkalmasat zökkent s úgy tetszett, mintha a mentor ennek folytán nyelte volna el, a mi a torkán volt.) Igen, gondolj meg mindent jól és aztán lökd ki az ajtón Hazafit, lökd ki azt a károgó Varjut, lökj ki mindenkit és rontsd le megint az erkélyt, töresd össze az oszlopokat, hozasd vissza a régi képeket, adasd el az új hintót, hogy minden a régiben -145- legyen, mint mikor te gyermekeskedtél. (A nekihevült öreg megtörülgette homlokát, pedig hüvös szél fújt a téres mezőkön.) Nem szeretném, ha szavaimból azt magyaráznád ki, hogy goromba természetü emberré lettem. Te jól tudod, hogy sohasem voltam az, és sohasem beszélt más belőlem, mint a te javad. Milyen egy kis baba vár rád, Béla! Szólj már, valamit. Örülsz-e neki nagyon?

De Béla nem szólt semmit, csak a vén kezeket szorongatta és a mentor szemeiben a holdvilágnál megcsillanó könnycseppekre felelt könnyekkel. Azután minden pillanatban leste a kálozdi tornyot, a kivilágított ablakokat, a kastélyt. Végre a hegy hátán voltak s a holdsugarak ezüst-fátylával leborítva, feltünt az előttük.

Az oszlopok előtt leugrott Béla a kocsiból és rohant fel a szőnyeggel borított lépcsőn. Hiába sántikált és kiabált utána a mentor, hogy csöndesen legyen, ne üssön lármát, mert az most a világért sem szabad! Hiába. A könnyelmű, kártyaasztal és boros kancsó mellől érkezett czimbora nagy robajjal szakította föl neje hálószobájának ajtaját és egy nagy, szíve mélyéről szakadt kiáltással borult oda Ilona ágyára, melynek lábánál a ház új bútora rengett.

A szép asszony halavány arczát egy mosoly futotta át, mikor Béla megragadta kezeit. Egy bágyadt, de igaz mosoly. Egy, gyermekkorából visszatért, régi mosoly, mely egyaránt távol volt a gúny hidegségétől és a szenvedély izzásától. Egy meleg, megbocsátó, jótékony, szeretetteljes mosoly, -146- melyre egy szegény, elhagyatott, elkeseredett ember régesrég várakozott.

Béla homlokon csókolta nejét és karjára ragadta a bölcsőből a kis vendéget. Picziny kis jószág volt ez, alig kilátszó a pólya finom csipkéi közül, parányi bogárszemekkel, parányi piros szájjal, parányi kacsókkal. De e kis kezek nagy kincsekkel voltak tele (azt a mosolyt is ezek hozták!) két egymáshoz lánczolt s egymástól idegen szív számára.

A gyermek sírt bölcsejében. De mikor Béla ölébe kapta s összecsókolta, egyszerre elhallgatott és rávetette szemeit. Vékony ajkát félrevonta, mintha mosolyogna, és kis kezeit ügyetlenül nyujtogatta feléje, mintha csak azon törné a fejét, hogy ugyan mikép sikerülne neki most itt ezt az óriást maga előtt minél gyöngédebben megölelnie.

– Szeretnek, szeretnek megint! Óh milyen haszontalanul éltem eddig! – kiáltá Béla és letérdelt a bölcső mellé.

Sürű füstfelhők borítják a rengeteg szobának egész láthatárát a már bekormosodott égtől le a földig, mely teleköpködve, félig elégetett kártyafidibuszokkal, bagóval, dohányhamuval teleszórva, sáros csizmáknak hónapos nyomait őrizgetve, szóval a lehető legnagyobb türelemmel látszott várni a kivánatos surolást. A kóválygó felhők alig átlátható leplet borítottak arra a magas, sárga polczra, mely elintézetlen iratcsomagoknak súlyos terhe alatt görnyedt. Az egyre sűrűsödő füst gomolygó ködéből kiválnak egy végetlen iróasztal otromba körvonalai, valami áldozó oltár-féle, melyen hogy mennyi libácska, tyukocska, tojáska, almácska áldoztatott már föl az igazság kerekeinek kenegetésére: Ignácz hajdu lenne a megmondhatója, ki széles köpönyege alatt a tekintetes főszolgabiró úr lakására át szokta szállítani, a mit a jó isten időről időre juttatott. A terhe alatt nyögő iratpolcz, az asztal lábánál nyujtózkodó agár s a kedélyesen pipázgató társaság is megmagyarázhatják, hova vezetett ez a fejezet; de még egy tekintet az udvarra, hol agáczisorok vékony árnyékában, ásitozó -150- hajduk fegyverei közt, csörgő lánczokkal söprögetnek, vizet hordanak, lajtot töltenek, csatornát tisztítanak a szegény rabok. Ugyan ki nem találná el, hogy ez vármegyeháza?

Még pedig a karámosi vármegyeháza. Ennek is a leghíresebb szobája, mely a központi főszolgabiróvá, rabok fejedelmévé, hajduk generálisává választott Vincze bácsinak jutott az atyafiságos osztozkodás ama nagy napján, mely Karámoson megyei tisztújításnak szokott neveztetni. A vén korhely most egy törött rugóju, megkopott, kifeslett bőrkanapén nyujtózik, hatalmas tajtékpipájával maga mellett, s miután az éjjel nem aludta ki magát, (sőt tegnap, tegnapelőtt és már azelőtt megszámlálhatatlan sok éjjel,) lusta beszélgetést folytat az agarát simogató Vizaknai Gyurival, míg Gencsy Laczi, az ablakfához támaszkodva, egy hirlapból böngészget össze valami kis tudományt. Ezek a jó vármegyei fiuk vagy rendkivüli mohósággal szokták falni az ujságot, vagy olyan megvetéssel nézegetik, mintha nekik a világ minden eseményéről külön futár hozna hírt s azt a papirost csak némi szivességből vennék a kezökbe. Laczi – hazátlansága daczára – ezekhez a futártartókhoz tartozott s e szerint egészen méltatlanul sujtotta a kissé neki élénkülő Vincze bácsinak következő vádja:

– Ne bujd azt az ujságot, Laczi pajtás! Ugy sincs benne semmi jó. Hiába már minden! Ha a csillagos egeket lehozzák, akkor sem segíthetnek ennek az árva hazának a sorsán. Megromlott a -151- régi jó magyar vér és ezzel vége. Eladták az országot. Azt mondom, fiúk, hogy ilyen potom áron még országot nem pocsékoltak el a világon soha, mint a mienket!

Gyuri versenyt ásitott az agarával s a fonalat Laczi vette föl, miután a félredobott hirlapból egy hosszú fidibuszt szakitott volna.

– Csak abból a potom pénzből láttunk volna hát mink hazafiak is valamit! – mondá a hontalan patrióta. Mert ugyan czudar idők járnak ránk! A mult éjtszakát is száztíz pengőm sírja. Már ha hiszed, ha nem hiszed; de bizony isten igaz. Neked persze könnyű a haza sorsán búsulnod, vén lator, mikor a fogadásos bugyellárisokból egy pár esztendőre bepénzeltél.

– Hallom, hogy a Pántlikás Panni házat is vett belőle Bogádon, meg egy fertály telket, mi? – kérdezte közbe az ásitozó Gyuri.

Ez a bugyelláris-történet kétségkivül gyönge oldala volt az öregnek, miután azt a bizonyos két tömött tárczát életében mindenkinek a Fekete Sas asztalán volt alkalma utoljára látni. De a főszolgabiró úr már megszokhatta az efajta támadásokat, mert fülét vakarva és pipáját tömögetve mindössze is egy széles mosolylyal és ezekkel a rövid szavakkal válaszolt:

– Bolond vagy, Laczi! A világon te vagy a legnagyobb bolond. Azt a dolgot én legeslegrendesebben elintéztem. Hát ugyan mondd meg, kinek lett volna jussa a pénzhez? No, mi az, ki az, mit akar? -152-

Ignácz hajdu ütötte össze a sarkantyúját (akkorák voltak, mint két czintányér) és jelentette:

– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró úr, két ivándi parasztot hoztak. Tennap este hatták helybe egymást a kocsmában, minekutánna az egyiknek hibázik a füle, mivelhogy a másiknak léket ütött a fejibe. Esedeznek alássan, ha minél hamarább méltóztatnék meghallgatni a panaszukat.

– Sötétbe a gazemberekkel! – adta ki a rendeletet Vincze bácsi, roppant füstkarikákat fujva a vén divánon. – Nem látod, milyen temérdek itt a dolgom? Még hogy mindjárt hallgassam meg őket! Hiába, a paraszt csak szemtelen.

Ignácz gyönyörködve elvicsorított fogakkal távozott, a rögtönitélő biró pedig abbanhagyván a parasztok tulajdonságainak további fejtegetését, szükségét látszott érezni, hogy néhány szóval az előbbi tárgyra visszatérjen.

– Nem, fiúk, – mondá bizonyos lendülettel, – förtelmesebb és igazságtalanabb dologba sohasem ártottátok magatokat, mint mikor engem be akartok feketiteni. Hol van igazabb szívü barátja Kálozdy Bélának, mint én? Ha nincs az a vén medve a nyakunkon, követnek is megteszem. Meg is fogom még tenni; ’sz tán a medvék sem élnek örökké! Hát Arturnak van e hivebb kenyeres pajtása! És még hogy én megrövidítettem volna őket! Az a pénz a legeslegnemesebb czélra fordíttatott. De miután az igazi jótékonyság titokban működik s nekem nagy és érzékeny szívem van, én azt nektek soha nem fogom megmondani, hogy mire. -153-

E védbeszéd mindenesetre eltartott volna hosszabban, ha a czintányérok újra meg nem szólalnak.

– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró ur, a Pántlikás Panni megint itt lábatlankodik, hogy eresztenénk be az apjához.

A vén legény széles képe vörösebb lett erre a jelentésre a félszázados mellénynél.

– Ebben a minutumban eltakarodik innen, ebadta szajhája! – kiáltotta szokatlan erélylyel, félig fölemelkedve fektéből és sunyi pillantásokat vetve vendégeire, hogy megtette-e rájok a kivánt benyomást ez a fényes példája birói részrehajlatlanságának az iránt a bizonyos fehérszemély iránt, kivel hosszabb időn keresztül gyöngéd viszonyban élt.

– Nem takarodhatik innen, instálom alássan, minekutánna letartóztattatott, mivelhogy az őrmester úr ábrázatját egy kis incselkedésre testileg bántalmazta.

Az igaz biró nagyot fujt, mielőtt haragjának villámait szórni kezdte volna.

– Egy kis incselkedésre? Nézze meg az ember! No majd megtanítom én az őrmester urat is keztyűbe dudálni, ha még meg nem tanitották! Hanem azért a Pannit elrettentő példa kedvéért a sötétbe csukod. Hallottad? Aztán majd dél felé felkiséred hozzám tanitásra. A ki meg incselkedik vele, arra olyan huszonötöt huzatok, hogy el se kezdje olvasni, ha ötvenig nem tud.

A czintányérok eltünvén a halltávolból, Gyuri -154- álmosan pislogó szemekkel ezt a méltán zokon vett megjegyzést tette:

– Kisértetheted azt már a tanitásra, vén gonosztevő! Kikaptad tőle egyszer mindenkorra az obsitodat. Tudjuk jól, hiába titkolod.

Így folyt tovább a beszélgetés – meg-megszakítva egy kis hivatalos ügygyel – a Pántlikás Panni rózsás viszonyairól, a haza gyászos napjairól, a bugyelláris feledhetetlen történetéről és a Szellő kutya kitűnőbb tulajdonságairól, mignem valami új jövevény mord kopogással kért bebocsáttatást. A gazda nem a legjobb kedvben volt s csutorája mellől gorombán kiáltott oda:

Hanem a kopogató vagy nagyon el volt szánva, vagy nem ismerte a hivatalos nyelvet, mert az ajtó megnyílt s a másik perczben mindahárom beszélgető meglepetve ugrott az érkezett elé.

– A követünk! A mi fényeskedő csillagunk. Hozott isten, öreg! Az égből pottyantál-e le ilyen hirtelenséggel?

A fényeskedő csillag nem volt más, mint Móricz bátya, a medve. Akár az égből pottyant, akár valami természetesebb utat választott az idejövetelre, annyi bizonyos, hogy hires ékességeit mind régi diszükben hozta magával: övétől szeméig érő szakállát, elbusult tekintetét, a kopott holdvilágot feje bubján és rettentő szemöldjeinek fenyveserdeit. Vörös karneol-gombos zekében, a tisztátlanságtól nem kevésbbé vörös csizmákban és nadrág szijja végén óriási réz-csattal jött, mely szittya -155- büszkeséggel nézett szembe az egész világgal. Némán, haragos pillantással lépett be, egyenesen odatelepedett a kopott diván kellős közepére és fenséges nyugalommal várta, míg a kérdések első áradatának zavaros özöne elvonult megviselt feje fölött. Míg Gyuri vissza nem pártolt a Szellőhöz és Laczi fel nem kuporodott az iróasztalra, ajka, szemei, szakálla, szemöldjei mélyen hallgattak. Végtére aztán Varju Vincze úr, az öregnek leghivebb kor-, elv- és honfitársa, egyedül fogta elő:

– Hát ne bolondulj már, te páratlan bajtárs, hanem beszélj. Mi szél hozott haza? Most jöttél?

– No, akkor farkast emlegettünk. Azon kesergünk itt mind a hárman, hogy eladtátok a hazát.

– Kigyókat nevelt saját testén ez a megszámlálhatatlan sebekből vérző ország. Megromlott az igazi magyar vér; oda van! Mint a merő vakon szülöttek, úgy mennek neki a tátogató örvénynek. Kevesed magaddal maradtál hív az árulók barlangjában, öreg! Árulók, ki merem mondani, hogy hazaárulók.

Az öreg búsan veti föl szörnyen beárnyalt szemeit: őtet nem terheli vád; a koronázás napját ott töltötte tizenharmad magával abban a bizonyos hazafi-korcsmában.

– Akár visszamászhatsz már most a barlangodba, a miben azt a tíz esztendős nagy telet becsülettel kihúztad. Beborult a magyar ég. -156-

– Ránk köszöntött az új pecsovics-világ. Átkosabb a réginél, mert saját kezünkkel ástuk meg a magunk sírját. Ebből már aztán föltámadás se lehet. Akár elő se jőjj többet, vén sas!

– Le, – mordult meg a medve és többet nem szólt egy szót sem. Fölvett egy heverő pipát, megtömte a repedezett márványmedencze mély öbléből, rágyújtott, lecsukta szemeit, a tisztítatlan csizmákat maga alá húzta, bal hüvelykét az óriás csatt mögé dugta és ha nem eregeti egymásután a komornál komorabb felhőket, azt lehetett volna gondolni, hogy már belemerült nagy, téli álmába.

Hanem Vincze bácsinak ugyan széles kedve támadt egyszerre! Nekiment a búsan szipákoló öregnek, a már-már elszenderedett Gyurinak, az asztalra telepedett Laczinak, még a Szellőnek is. A vörös mellény félszázados pályáján kevés alkalommal mutatott még ilyen telhetetlenséget az agyonölelésben. A lármás hazafi kitárta a szomszéd szoba ajtaját is, hol három kanczelista szintén feneketlen füstben úszkált és szolgálatra készen ugrott fel az ajtónyitásra. De Vincze bácsi borízű hangjának most nem volt parancsolni, csak örvendezni valója.

– Hohohó! – kiáltozta. Követválasztás lesz, fiúk! Már az igaz, hogy páratlan egy hazafi vagy, öreg! Lemondtál? Igazán lemondtál? Tökéletesen lemondtál? Megcsömörlöttél ugye attól, a mit a szegény -157- magyarnak kotyvasztottak? Vivát! A régi igaz magyar szóval mondom rá, hogy: vivát!

– De hát ki a vivát? – tolakodtak fülük mellé dugdosott tollakkal a hajdúgenerális körűl a kanczelisták s a nagy jelentésű szavaktól talpra ugratott két gavallér is azt kérdezte, hogy ki már most a vivát?

– Ki a vivát? – tört ki Vincze úr, magasra emelve a szurokfekete tajtékpipát, mint valami karmester a vezérlő botot, – hát ki lenne más, mint Kálozdy Béla?! Sok iskolakerülő léhűtője, tudtok annál érdemesebbet? Páratlanul ragyogó elme és nagy szív! De milyen nagy szív! Majd megállja az a helyét a sok pecsovicscsal szemközt! Hanem, fiúk, nincs egy veszteni való perczünk sem, mert minden attól függ, hogyan kezdünk bele a dologba. Te Mátéfi Rudi (most búzavirágszínű dolmányban irnokoskodott) ebben a szempillantásban lecsapod a kalamusodat, felülsz a vármegye kocsijára és hajtatsz ki Kálozdra, megmondani Bélának, hogy követjelölt. Érted, követjelölt! És hogy ma este mind oda kinn leszünk nála nagy konferenczián. Mind, mind, mind. No indulhatsz. Te meg Laczi zászlókat rendelsz; de akkorákat, hogy a Szent-András tornyáról leérjenek a földre. Tudod? Mindegy akárhogy. Meg se kérdezd az árát, mert ilyen gavallér követjelölt még nem volt! Nem akarlak megsérteni, czimbora, (a karneolgombok, a nagy rézcsatt és a vöröslő csizmák felé fordult) de Béla mégis csak nagyobb gavallér, mint te vagy. Maga meg, amice, Bigéhez szalad. (Az amice kalapot ragad.) -158- Komponáljon olyan plakátokat, hogy az embereknek szemük-szájuk elálljon bámultukban. Te meg… te meg…

És így tovább. A nagy szó ki volt mondva és a füstös irodából, mint a röpülő tűz, terjedt mindenfelé a hír. Elterjedt a folyosókon a hajdúk és ügyes-bajos emberek között s behatott abba a szomszédos komor házba is, melynek ajtajában vígan pipázott a két strázsa.

Nagy és szomorú épület volt ez, ritka és szűk ablakokkal, melyek mögött nem igen jelent meg kiváncsian kitekintgető fej; ronda és barátságtalan szobákkal, melyekből a nehéz tölgyajtók ellenére csak nagy ritkán van kijárás; a szakadatlan munka ellenére nincs sem énekszó, sem megelégedés, sem becsület; a nagy társaságok és túlcsapongó érzések ellenére sincs jókedv. A sötét multnak és sötét jövendőnek lakóhelye ez: a rabok háza.

Az a ház, a hova a dunaszögi öreg paedagogus kedvencz fiát elvezette a meredély, melyet maga választott életpályájának. Komor, csupasz, meredek, magányos sziklán vezette át, ködös mélységekkel és rémítő hasadékokkal körül, melyekből ki-kicsaptak a föld mélyének titokteljes lángjai. Elvakultan, vérben forgó szemekkel rohant át e kietlenen, nem látva czélját, halálra tapodva lábával egy-két útjába esett virágot, mely ékességül kinálkozott sívár keblére. Futott, futott, hogy az emberek nagy irgalmatlanságától és a nemes fájdalomnak egy, szíve mélyén bolygó sugarától vezetve, a bíró és hóhér szerepét könyörtelen vérszomjjal végezze gyűlölt -159- ellenségén. De az Izsákot és a mennyei bíró jogát védelmező angyal halhatatlan; fölemelt kezét megragadta s ő a halál küszöbén egy pillanatra megragadtatván az élet szeretetétől, a félelem lázában rettegve a romlástól, a sírtól és a férgektől, eljutott egy szűk és sötét kamara szalmazsákjára. Csodálatos szövedéke volt a jó és rossz egymásba fonódó szálainak, melyekből az emberi lélek szőve van. Soha nem dolgozott és e szerint soha nem volt megelégedve; soha urat nem ismert s e szerint szenvedélyeinek rabságában soha szabad nem volt; sohasem szerették s e szerint ő sem szeretett igazán; soha nem bánkódott s e szerint sohasem tudta, hogy mi a boldogság. Csak a magával való szilaj elégedetlenségnek vas karmai ragadták meg olykor s mikor vergődésében nem lelt csillapító kezet, akkor kereste föl a vágy szegény testvére után, ki a hullámok fenekén nyugodott. Mindenesetre gyilkolni akart és bilincsekbe volt verve; de vétke perczében szerencsétlen kis hugára gondolt, és mikor börtönbe kisérték, öreg apja járt az eszében. Jóllehet, nem bánat volt, csak az életnek nyomorult féltése, a mi megrázkódtatta; de a harangban, mely magányba, lemondásba, munkára kiséri, mintha a megváltás szava is csengett volna. Durva szivében kétségkívül fölébred még a bosszú tüze. Sok szerencsétlent kisért el ez a vészes tűz a bitófáig; de igen-igen kevéssel tartott még ki a hosszú raboskodás utolsó órájáig.

Kigyult a Mátyás szivében is újra, a mint égő agygyal hevert nyomorult fekhelyén és ablakának -160- sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a nap. Megjelent előtte Ilona szépségének egész virágában; meg a kis testvér a távolságnak ködös leplében; meg a multnak szenvedélyei és a jövőnek reménység nélkül való kietlene. A forró vér újra keringeni kezdett fagyos ereiben s szerette volna magára zudítani e vastag falakat, melyek a világtól mindörökre elzárták. Igen, mindörökre, mert a hosszú-hosszú öt esztendő mulva nem annak adják vissza, hanem csak a kétségbeesésnek szolgáltatják ki prédául. De a kövek erősek voltak és ő rabjuk maradt. Csak a hitvány cserépkorsó tört darabokra, a mint hozzájuk hajította, s a lusta visszhang mordult meg érthetetlen beszéddel őrjöngő átkozódásaira. Átkozta az igazságtalan világot, a nyomorult életet, az emberi tehetetlenséget és vadul lázongott gyávasága ellen, hogy nem bírta megölni magát. A magány nemcsak megfélemlít, hanem olykor kétségbeesett vakmerőségre ragad. Mátyás ordítozni kezdett, hogy a porkoláb kénytelen volt bebotorkálni hozzá. Nehéz, mámoros fejjel jött s a rabnak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy földre gyürje és kicsikarja tőle a kését. De a lárma árulója lett, emberek jöttek, új itéletet mondtak felette és bilincsre verték.

Hosszan nem felelt átkaira senki a morgó visszhangon kívül. Mikor külön büntetésének ideje letelt és először bocsátották a többi rab közé, homályos szemekkel, csontig fogyva, titkon tajtékzó ajkkal huzódott egy sarokba. Egy szürke fejű gazember vállon ütötte s régi ismerős gyanánt köszöntötte. -161-

A dunaszögi kollégiumban volt hajdan kályhafütő s valami «posta-ügybe» keveredett, azért került ide. Zsebéből piszkos kártyát húzott elő és röhögve kinálta Mátyást, hogy most nem látják, üssenek egyet. Tudja, hogy deák korában ő sem vetette meg, ha disznót kapott a tizesre. Mátyás elfordította fejét és nem felelt. Az «ismerős» azonban tovább unszolta, hogy már most itt nincsen sem úr, sem paraszt, hát úgyis mindegy. Vigyorgó biztatása hatni látszott, mert a hajdani deák egyszerre csak rávetette égő szemeit s oly erőszakosan ragadta meg a kezét, hogy az egész tuczat kártya szertehullott.

– Megbolondult? – támadt rá mérgesen a czimbora, gyors ügyeskedéssel kapkodván vissza zsebébe kincseit. Ha meglátják, mindaketten sötétbe jutunk.

– Az öreg Hajós? – felelt a bajba keveredett kályhafütő, kedvencz kártyájának, a vörös disznónak hátát körmével jegyezgetve. – Hát csak megvan. Hordja a nagy grapsa könyveit a hóna alatt. Az olyan penészféregnek a ménkü sem árt! Arról persze nem tud semmit, hogy milyen derék fia van neki, mert úgy hallottam, hogy az ösmerősei titokban tartják előtte. Bezzeg tudnak az én neveletlen gyerekeim az én bajomról! Pedig már mai napság úr vagy szegény, annak mindegynek kellene lenni.

Akkor éjjel reggelig nem aludt Mátyás. Melléből -162- nehéz sóhajtások szakadtak fel, homlokát kiverte az izzadság, kezeit tördelte és úgy tetszett neki, mintha világosabb reggel várna rá a többieknél. Nemcsak ő nem hallja hát annak a szegény öreg embernek átkait, hanem a levegőben sem kóvályognak sehol és nem keresik őt! Nem borította rá szemfedőjét; nem ásott sírt neki; nem temette el, és ha e rettentő épület egyszer kibocsátja vas karjai közül, talán egy reszkető kéz… De nem. Óh istenem, az nagyon, nagyon messze van! Rég volt és ő el is feledte odáig az utat. Elég, hogy a legrettentőbb teher leemeltetett vállairól, és könnyebben bujdoshatik majd a baráttalan sivatagban. De az emberek! Minő zavar ez lelkében az emberekről, kik meghallgatták egy elitélt gonosztevő kivánságát. Megsejtették azok is, a kik nem hallották és gyöngédségből erős bástyát vontak ama sok bánatú vén szív és ősz fej köré. Mit gondoljon ezekről? A homályos gondolat, mely hosszan tétova röpködött így a sötét tömeg felett, galamb volt, mely egy kicsiny zöld szigetre talált, honnan ujjáalakulhat ennek a tépelődő rabnak egész világa.

Másnap munkát kért s elkezdte egy könyvkötőtől tanulni a mesterségét. Reggeltől estig asztala fölé hajolva dolgozott. Dolgozott csöndesen, szorgalmasan, megadva magát sötét sorsának, még nem számítva rá, hogy mit fog kezdeni a keservesen megérdemelt sovány fillérekkel. Dolgozott csak azért, hogy dolgozzék. Valami újon ébredt ösztön hajtotta munkára és jól esett neki, mikor keze, -163- szeme, esze le volt kötve. Sokan tudják, hogy mi a munka valami nagy fájdalomban; de kevesen, hogy mi az a vétkes gondolatokkal háborgó léleknek. Ilona csábos képe még föl-fölkereste magányában a darócz ruhás komédiás-szeretőt. Arczának rózsái a boszú új meg új lángjaira gyujtották szivét a csábító ellen; fekete szemei nyugtalan, viharos éjjeleken új s töredékeiben is sötét terveket ébresztettek lelke fenekén. De reggel várták a munka asztala és szerszámai. Az igéző kép eltünt, elveszett az egymásután fűzött lapok ezrei közt; a vészes gondolatokat mintha szívéből szorította volna ki, mikor a kegyetlen könyvsajtót csavarta s nem egy-két nap mulva, de végre is eljött az idő, mely az irigy szenvedély lángját kioltotta s olyannak mutatta az egész emléket előtte, mint az a könnyű aranyfüst, melyet ujjai között tartogatott.

Egy öreg parasztember kosarakat szokott kötögetni mellette. A ki ránézett a kevés szavú, magába mélyedt, megtört rabra, a mint fűzfavesszeit nyeste, hajlította, fonta, bizony nem igen állhatta, hogy meg ne kérdezze, mikép jutott ide? Szürke haja régi paraszt divat szerint sok csomóba fonva hullott vállaira és olyan becsületes, istenfélő arcza volt, hogy békó helyett inkább zsoltár illett a kezébe. Volt is neki s vasárnap reggelenkint csöndesen eldudolgatta hol a «Mint a szép híves patakra» híres áriáját, hol a szentlélek úristent hivogatta magához keserves rabságába. A kifent bajszú káplán úrnak, ki minden második vasárnap ellátogatott a börtönbe, nem volt az öregnél jámborabb -164- hallgatója; csak ráfüggesztette mélységes töredelemmel szemeit és ha kétannyi ideig tart a prédikáczió, (a tiszteletes úr rendesen nagyon röviden végzett, mintha csak itten szükség sem lenne az igékre) akkor is örömest elhallgatja. A munkában Mátyás volt a szomszédja, ki – valami különös és be nem vallott meghatottságból az ősz hajak szenvedése fölött – egyben-másban kezére járt az öregnek. Ha keze reszketett, befűzögette helyette a vesszőket s egyszer, hogy kitörte a hideg, fenn virrasztott mellette éjtszaka. Lassan-lassan kérdezősködés nélkül is kitudta tőle a történetét. Igazi paraszt-dráma ez. Most az egész vármegye ismeri Pántlikás Pannit, kit becsületes nevén Fodor Panninak hínak. Az leánya az öregnek. Bogárszeme hamisan tudott kacsintani s ha takaros kék viganójában tánczra perdült, vagy a kert alatt nótára gyujtott, csak úgy verekedtek utána a legények. Hanem a Panni csak félvállról beszélgetett a szegény ember gyerekével, mert neki úrfi szeretője volt. E miatt a bizonyos miatt aztán meg is botlott és egy kis batyút kötve a vállára, az éjtszakai csöndességben ott hagyta a falúját, melyben sem azelőtt, sem azóta olyan szép nótákat nem hallott senki, a milyeneket Panni magával vitt megkeseredett szívében. Az öreg Fodor nagy bújában elfelejtett tanácsot kérni az istentől. Akkor történt vele először életében. Egy sötét este fejszével várta meg az úrfit, a nótárus deák-fiát, és leütötte. Ez volt az eset, a miért vasra verték, fegyver között bekisérték Karámosra és elsentencziázták. De ez még nem -165- a történet vége. Fodor Panninak – a mint másodmagával kikerült az ispotályból – mit volt mit tenni: a gyöngyéletre adta magát, úgy tartotta el a kis gyerekét. Pántlikás Panni lett belőle s majd elröpült a czifraságtól, mikor végigment az utczán. Magának a főbíró úrnak a lelke is számot ád majd róla a mennyekben! Az otthon maradtakra pedig pusztulás várakozott a gazda híján. Az élelmes zsidók és rabló szomszédok kapva kapnak az olyan megszomorodott háztájon. Az anyjuk meghalt és két neveletlen árvát hagyott koldusbotra, mert a házuk előtt megütötték a dobot és most az a két elhagyott csakúgy kuncsorog egyik irgalmas komától a másikhoz. De milyenek ezek az irgalmas komák! Volt, volt az öregnek miért az istenhez fohászkodni s Mátyás mindegyre jobban bámulta asztala mellől a szegény parasztembernek nagy, türedelmes szívét.

Egyszer esti szürkülettel épen készültek abbanhagyni a munkát, mikor a részeges porkoláb belökte szobájuk ajtaját s nagy röhögés közt tuszkolt be valakit. Egy félig parasztosan öltözött, jó termetű fehérszemély volt, fején egészen a szeméig lehuzott fekete kendővel, a ki huzódozva állt az ajtó előtt. Nem mert közeledni s csak lopva vetett befelé egy-két pillantást. A mint azonban ráismert a kosárkötő öregre, ki a nap bevégzett munkája fölött elgondolkodva üldögélt és föl sem tekintett a zajra, csöndesen megfordult és eltávozott. De a porkoláb csakhamar megjelent és elujságolta, hogy a Pántlikás Panni járt itt. Azt mondják, mióta a kicsinye meghalt, egészen megtért az istenhez és -166- még a főbíró úr orra előtt is becsapta az ajtót. Most is abban járt itt, hogy ha valamiképen megbocsátana néki az apja és megengedné, hogy haza menjen, odavegye a házához a két testvérét és gondjukat viselje. Ezeket beszélte nagy vigyorgás, tántorgás és kulcscsörgetés közt a porkoláb. Másnap szerencsére vasárnap volt és az öreg Fodor kedvére kiénekelhette magát.

Hanem Panni nemsokára megint eljött és jobban összeszedte magát, mint első látogatása alkalmával. Szótlanul, lassú lépésekkel és lesütött fejjel közeledett vén apja felé. Régen látták egymást. Évek előtt volt egy szép nyári estén, hogy a kertbe kéredzett a lány. Akkor szökött meg. Azóta csak a rossz hirét hallotta, csak az istennek látogató kezét érezte általa. Most, hogy ismét szemtől-szembe állott vele, minden tagját elfogta a reszketés, öklét felemelte és úgy csapta mellbe a lányt, hogy az elszédült és leroskadt. Már ennek így kellett történnie, mert hiába, csak emberek vagyunk. Ezzel a súlyos csapással azonban végkép otthagyta az öreget a szívében lakó gonosz harag.

Sohasem volt nyughatatlanabb, mint azután egy pár napig, hogy büntetését kiállotta. Mintha csak valami szíve szerint óhajtott vendéget várt volna.

Nem hiába várt, mert Panni harmadszor is eljött. Az apja elfordult tőle, de meghallgatta, a mit itt annyi ember hallatára beszélt neki.

– Csak emelje rám édesapámuram megint a kezét! Megérdemlem és nem is panaszlom fel soha. A mennybeli isten értésemre adta, hogy hiába panaszolnék -167- akármit, mert az én szavam nem hallatszik az égbe. Elvette a kicsinyemet, az én kis cselédemet, mert azt sem érdemeltem meg. Eszembe jutott, a mit az öreg tiszteletes úr prédikálni szokott, hogy: mikor valaki vesztébe indul, egy jelt ád néki az isten, hogy térjen meg. Hadd térjek meg, édesapámuram, hadd térjek meg! Ne fogadjon vissza leányának, csak azt engedje meg, hogy a kis árva, idegenbe jutott testvéreimnek a cselédjök legyek odahaza!

Az öreg sokáig mozdulatlan maradt. De végre mégis csak intett, hogy: legyen.

Az elbukott, szégyen sarában vándorolt leányból egyszerre kitört a sok elfojtott érzés.

– Az isten fizesse meg! Az isten fizesse meg! – zokogta és a boldogságnak ahhoz fogható képét, a mit ez a szegény, megtérni készülő teremtés megbocsátó atyja lábainál mutatott, hiába keresitek a gazdagok és a jók között, kik sohasem voltak kisértetben.

Mátyás hallotta és látta mindezt. Épen egy biblián dolgozott s a kié a szent könyv volt, bizonyára nem sejtette, hogy a tékozló fiú történetének egyik lapján minő drága gyöngy pihen. Egy könycsepp. Ha vasrács, bilincs és börtönfalak komor szomszédságában lehet boldogságról beszélni, úgy kisértetben vagyok, hogy boldognak mondjam azt a csöndes, csillagfényes éjtszakát, mely erre a napra következett. Mátyás azt álmodta, hogy sok-sok év mulva, melyek elfeledtetik a tévedéseket, de megőrzik az igazakat, a becsület útján fényes nappal -168- visszajutott a templomutczai kis ház elé Dunaszögre. A mint halkan, dobogó szívvel belépett, egy kitárt karú öreget talált ott, egy becsületben megőszült aggastyánt, ki soha, de soha nem sejtette, hogy kedvencz gyermeke hol töltötte el életének öt sötét esztendejét. Mikor az álmodót fölébresztette a csöngetyű szava, mintha több, sokkal több sugár ragyogott volna a szomorú zúgban, mint a mennyit életének akármelyik napja eddig küldött reá. A várnagy ment keresztűl a börtönökön, egy jószívű kis kopasz ember, ki nem csúfságból hítta «gyerekeinek» a rabokat. Mátyás csöndesen odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mihez szoktak kezdeni azok, a kik innen kikerülnek?

Aznap járta be az új követjelölt neve a vármegyeházát, és rikoltozták neki az első éljeneket odalenn az udvaron a hajdúk.

– Hadd éljen hát, – suttogta a zajra magában egy régi rab. – Én elvégeztem vele számadásomat.

Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres világon van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a reménynek egy zúga. Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy fölcziczomázott bábúnál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak játékszer és a napkeleti királyok csak játszótársak; hol ismeretlenek a viharok -169- s míg a menekülő szív remegve fut át kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded nyugton alszik, hol nem csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem félelmes a halál árnyéka. Egy zúg, melynek küszöbén levettetnek a bűn sarúi s ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők. Egy zúg, melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket és égi kezek simogatták a jászol szelíd állatait. Egy zúg a menyországból. Ez a zúg a gyermekek világa.

Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a sűrűn felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy gyermekarcz fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya elhalaványodik egy gyermek tekintetének derűje mellett, és a madarak víg csicsergése elcsitul egy gyermekajk kaczagása mellett. A kastély öröme, a kis Béla játszik ott, egy göndör barna fürtű, csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó fiucska. A mint nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és virágágyakon, hátracsapja papirosból készült generáliscsákóját, mely mellé Sára asszony, a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat tűzött; piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborut visel az őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett ellenségek mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis katonának és a bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja szenvedélye ragyog, hol atyja borús mélázása tükrözik. Az a szenvedély természetesen csak annyi, hogy Ferkót, a tömzsi parasztgyereket, mikor élelmes ujjakkal -170- egy-egy czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem több, mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, könnyedén, valami néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek nagy kékségén s nem tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy. A boldog kis gyermek körül minden örül és mosolyog. A piros virágú büszke leanderek, a sötétzöld lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a fűből kitekintgető kék ibolyák egyforma örömmel küldik hozzá illatukat, míg a jó öreg nap aranyos szőnyeget terít lába alá s a madarak víg fütytyel csapnak el feje fölött. Még a kert végén a kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is ragyognak, mintha megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni akarnák előle azt a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér mindnyájunknak bizonyosan.

Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék. Egyetlenegy, de mély árnyék. A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, sárga arczán, mig a vadgesztenyefa illatos levelei alatt elgondolkodva szítta pipáját. Nem azokból a futó árnyakból való, melyek a lélek röpke hangulatainak szárnyán jönnek-mennek; hanem azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol gyanánt borulnak a homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség és titkolhatatlan rettegés redői fölé. Istók csöndesen pipázgatott a fapadon és játszott a gyermekkel. A füstkarikákat fujta egymásután és öreg szemeivel -171- gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló ködét, a mint elborította a fényes kastély tündöklő falait, a végesi halmok zöld képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt kicsiny szent épületét. Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis Béla, a névtelen filozóf vén szivét, mely hosszu esztendők óta hiven és reményekkel teli dobogott ennek a laknak s ezeknek a földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen fájdalmak szorongatták. Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak végét és a meggondolandókat mind. Borongó tekintete eltévedt a kis falusi temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet annak az egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának kiszemelt; de most már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha itt minden füstbe megy, és kicsoda pihen majd meg abban a zugban, melynek első foglalói az ő csöndes, magányos gondolatai voltak.

– Nem tudom, – sóhajtotta magában, nem – háladatlanság-e tőlem, hogy mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre gondolok, kit Pallér Istvánnak hivnak! Erről bizonyosan nem álmodtál, szegény öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak tartalak és szivemből kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál sohasem! Mert bizonyosan neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, elfeledkeznél minden hűséges szolgálatomról a jusban, a theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen természeteddel meg sem -172- hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy hires familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér szerint való atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen befogadtatott. Talán bővebben is el kellett volna a boldogult Kálozdy Ádámné tisztes képe előtt ama gyönyörü alkalommal magyaráznom neki a takarékosság fényes erényét. Mert ennek van leginkább hijával. Igen, nem vonakodom bevallani magam előtt, a rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a mit én valaha segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő rontott. És ha ezeket meggondolom – bár ősi nevemet semmi okom szégyenleni – szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel találkozni fogok.

Kétségkivül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis vitéz oda nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép megy az a vers, a mit tegnap este tanultak? Istóknak ugyanis vénségére sok sok névtelen hivatala mellett még egy egész sereget kellett megroskadt vállaira venni. Ő volt a mindig győztes vezérnek törzskari főnöke, kinek a hadi terveket ki kellett dolgoznia; fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette és dárdákat vagdosott neki a fákról; markotányosa, kinek feneketlen zsebjeiben az éhes hadfi ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta ki a hadviselés fáradalmait; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg térdein a kis katona vigan vágtatott a csaták zajába. Bár nem ismerem részleteiben a hadtörténetet, bátran ki merem mondani, -173- hogy minde különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb buzgalommal, odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi Pallér István által.

Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni Béla urfi, mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az ölébe és követelte a verset.

– A verset, kis fiam? – mondá a mentor, pipa-csutoráját szája másik végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe hirtelen odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem tudott soha visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta. – Nohát:

A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden hintázta a kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak megviselt, éles, öreg csontjaitól telik. Sőt a mesebeli táltosok módjára, kik időről időre okos és elszánt beszédet szoktak folytatni szeretett lovagjokkal, még meg is szólalt:

– Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, -174- kis gazdám! Maradj inkább itthon. Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván marad.

Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst csengős báránykával, mely a kerítés mellett bégetve legelészett.

– Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi! A Ferkót is itt kell hagynod, a ki bodzafából sipot tud csinálni.

– Az édes apát is itt hagyod? Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, kis gazdám. Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk másutt?

A kis lovas egyszerre fölvetette nagy, fényes szemeit a mentorra, a gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely minden akadályra meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést. A habozás csak rövid pillanatokig tart; a vigasztalás rögtön helyt terem. A vagdalkozó kis kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt táltos egy perczig osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, mely egy törpe fenyő lábánál nyujtódzott. A gyermek egy kis szünet után s halkan válaszolt:

– Az édes apa… azt nem hagyom itt. De az se hagyja a kis fiát. Eljön vele.

Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, Béla a fenyőligetből kivezető uton megjelent. Nem hiába örök és vigasztalan -175- árnyak közül jött, arczán bús, nehéz felhőket hozott s a tündöklő nap egypár ezüst szálat ragyogtatott fején. Nehány rövid esztendő évtizedek munkáját végezte ez ifju férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával együtt szökött meg tőle. Megvénült, elnehézkesedett. Arczának üde, életteljes szine oda már; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik tanuságot tenni a világ előtt, hogy: nem minden az, a mit ti láttok és tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek.

Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó, telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső választottjukat el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező odaadással, melyben a világ egyetlenegy élő lényével szemközt önkénytelen lemondanak közmondásos jellemvonásukról, az önzésről. Van, minden gyermeknek van ilyen választottja, legtöbbnyire anyja vagy egy kis játszótárs, kinek első mosolyáról vagy utolsó pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái közül ő rá vetett, soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri az világi vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket réges-régen homályba borított a távol. A kis Béla atyját szerette így; attól tudakolta, hogy: ha katonának menne is, ugy-e sohasem hagyná el a fiát?

Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla szemei bizonyára végtelen -176- szeretettel nyugodtak gyermekén, kit karjai közt tartott. De mind-e gyöngédség, mind-e szeretet nem annyira elüzni, mint inkább felébreszteni látszott tekintetén egy bus szemrehányást, melyben nagyon kevés remény volt s melyet ebben a perczben alig értett volna más, mint a mentor, ki nemcsak azokat a hosszu, vigasztalan számadásokat, hanem szivét is ismerte.

– Hátha nem mennék el, kis fiam? – mondá Béla, odaülve Istók mellé a vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, ajkával, karjaival rajta csüngő gyermeket.

A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s szomoruan dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő mulva akadozó és suttogó hangon válaszolt:

– Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és sarkantyus csizmát kapnál ám, – biztatta apja.

– Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, mint a Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga mellé. Emlékszel rá?

– Nem, nem, nem leszek, – mondá komoran a fiu, kire nézve a játék tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy védekezve fogta át atyja térdeit.

Hiába, mindhiába! A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett arczát, hogy megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek attól akarják elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny szivének. És a szeretetnek bátor, hősies lemondásával hangoztatja:

Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, hogy Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, nesztelen lépésekkel odább áll. Alig veszi észre azt a czimeres, fényes hintót is, mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt vezető uton. Pörge kalapos, libériás kocsis hajtotta a szürkéket s az az alacsony, gavalléros ur, a ki benn ült a hintóban, térdeire támasztott kezekkel úgy tekintgetett itt körül, mint a gazda szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a vetést, a buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt, még a kriptát is. Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt hagyott neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi birtokába, fiai bele fognak ülni még sok sok régi birtokba és unokái talán már nem is találnak maguk körül semmit, a miben már benne nem ülnek. Akkor majd aztán azok kezdenek el kártyázni.

A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes gazdája nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése viszonzatlan maradt. -178- Béla ezekben a perczekben egészen kis gyermekeé volt, azé az apró jószágé, ki megváltóul küldetett két ifju lélek sivár és örömtelen életének s egy vén család fenyegetett történetének folyamába. De későn küldetett, mint az a szent férfiu, ki sem bölcsességével, sem ártatlanságával, sem vitézségével nem vala képes feltámasztani az örök város régi erkölcseit, melyek a féküket vesztett szenvedélyek mámorába fultak.

Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek születése velőkig megrázta őt? Egy sebes vizü patakot láttam egyszer. Zajló árja gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn valami vihar tört le törzséről és hajított bele. A patak medréből egy vizi liliom karcsu levelei sárgás-fehér, most fakadó bimbót emeltek föl, mely egy pillanatra megállította az ágat. A viz sebesen gyürüzött körülöttük s a feltartott ág, megtépett lombjával befödve a bimbót, küzdött ellene, a meddig tudott. De az ár uj meg uj rohanással ostromolta s elszakítván a parttól, melybe fogózni akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával ragadta…

A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju korának egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, – ott is fakadt egy kis bimbó megállítani őt. Míg nejének egy addig ismeretlen tekintete a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb felére büszkén s mintegy megigazultan térdelt a bölcső mellett. A szeretetnek az a megfoghatatlan, inkább csak -179- sejtett fénye, mely bizonyos pillanatokban époly titokteljesen üt meg bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte lelke mélyére a szenvedélyeket, melyek rabjokká tették. De a lánczok, melyek észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei eltéphették volna. Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat hagyja el legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai legmakacsabban kapaszkodnak a gyönge szivekbe. Az övé pedig gyönge sziv volt, mely bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, hanem engedte harapózni, egyre tovább harapózni a kóranyagot. Az első napok az öröm meggondolatlan elragadtatásában teltek. A fiatal apa kidobatta ágya fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös gerjedelmének emlékét őrizte; elzárkózott a sürün érkező czimborák elől, kik számon kérni jöttek, hogy miért zavarta meg a vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt hitte, hogy új életet fog kezdeni. Felhívatta az öreg papot, hogy alapítványt tesz szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő korhelysége indít pusztulásnak. De pénzes ládája üres volt s a nemes alapítvány is kölcsön pénzből került. Ez elszomorította és gondolkodóba ejtette. Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, hogy tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett eszközökkel lehet szabadulása. Vig napjaiban sohasem látogatta meg a bukás kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje mellett és vasmarkának -180- kegyetlen szorítását érezte torka körül. Azon a ponton volt, a hol a gazda számítása, takarékoskodása, önmegtagadása, mind homokba való irás, mikor a biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre jelenti az elmaradhatatlan vihart. Mit tegyen, mihez folyamodjék, minő isten csodájától várjon menedéket? A magánynak sok kinos órájában hosszu heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét, melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg. Ilona ép úgy kelt föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel, szenvedélyességgel, gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; az az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet beváltatlan reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép asszony, bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta pongyola-főkötőit tükre előtt, már messze, igen messze volt. A mint végig tekintett Béla a jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye maradt: a kártya, hogy visszanyerje most fia számára mindazt, a minek őrá nézve már nem volt értéke s a mit elvesztegetett. Legalább ezzel csalta magát, ezzel szépítette szenvedélyét azon a napon, melyen ujra a mulatók asztalához ült, hova elsőben a szenvedés kergette s most már kiolthatatlan szenvedély csábította. Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén neje durván bánt Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba hozta, hogy a három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt ajánl. De mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte! -181- Bélának nem volt nyugta az ujra fölnyíttatott kártyázó szobában, a víg czimborák lármás társaságában. Fölkelt és csöndesen átszökött kis fiához. A gyermek aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott kárpítok homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről. Béla lehajolt hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével ragadta meg a gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára nyerjen vissza mindent, a mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: az ősi kastélyt és ősi földeket. S ment vissza a mulatók közé. A változás, mit a gyermek hozott életébe, mindössze annyi volt, hogy a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat fölverte és összekeverte a salakkal.

Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem mondani, hogy nem szerette igazán a kicsinyt. Ellenkezőleg. Soha égőbb ragaszkodással, kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta karjain apa gyermekét, mint ő. Soha, mióta a hideg és könyörtelen hullámok összeborultak a fölött a szerencsétlen sziv fölött, mely utána szakadt meg, távolról sem szeretett senkit úgy, mint e kis vendéget. De talán nem is szeretett senkit mást. A mi jó, gyöngéd, meleg és nemes volt szivében; a mit az élet viharai között megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és dideregve virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya mellett: az mind, mind gyermekeé volt. És a gyermek öntudatlanul is érezte ezt s fejlődő -182- érzéseinek legteljesebb, legdrágább virágával szegény atyja felé fordult. Mikor vendégekkel volt tele a kastély s anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül altatta, a kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt mulatsága – lett legyen ez bármily szilaj – melyet gyermeke kedveért rögtön félbe ne szakított volna, Sohasem számlálta az éj borulatával sötétedő és hajnal szürkületével derülő órákat, melyeket egy kicsiny betegágy mellett töltött. Fiatal képzelete uj erőre gyult és vége-érhetetlen mesélgetésében fáradság nélkül járta meg az óperencziákat s emelkedett fel a csillagok világáig. Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól magát, mikor a szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt. Hozzá kivánkozott anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig az ő nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor fölnyította szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, ki nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva kivánt jó reggelt neki. A kis fiu a világon mindenkivel szemközt azt a heves, makacs, korláttalan természetet mutatta, melyet anyjától örökölt; hogy atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb lényéből is volt benne valami, arról – a hálának kimagyarázhatatlan törvényénél fogva – csupán csak Bélának volt alkalma meggyőződni. Volt valami mélyen megindító e benső, széttéphetetlen ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt sejtette, hogy ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres magának -183- kárpótlást, ez a megtört ifju ember pedig mindazokért az örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül jutnak. Ilona csak pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán ölelte és csókolta oly mohón, hogy majd megfult és piczi vállain foltok maradtak!) A hódoló udvar, melyet még egyre fejlő szépsége csábított körébe, minduntalan elhivta s ha Béla szeliden figyelmeztette egyremásra, oly szemrehányásokkal válaszolt, melyekre férje nem tudott mit felelni. A két év, a szerencsétlen két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá tette az eget fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt. Béla vesztett, sülyedt, bukásába rohant. De minél több felhő verődött össze arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben. A szerencsének végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig nyugtalanabb, mindig reménytelenebb, mindig kétségbeesettebb lett, mikor egy reggel a kálozdi faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü zászlót, melyre ez volt irva: «Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk!» s a mely uj életet látszott jelenteni.

Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, meghajszolt, megizzasztott lovain. A porfelleg, melyet fölvertek, mindjárt azután emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak hivalkodó fogata eltünt a tulsó oldalon. A szegény irnoknak örömben uszó arcza egészen ki volt hevülve s ezek a vén, százados fák körülötte bizonyára soha nem láttak ragyogobb kék mellényt annál, mely alatt az ő szivét dobogtatta a család -184- dicsősége. Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre lelkét. Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet a legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel fenyegető, végetlen áradatán. Utána kapott. A pir lassan-lassan kezdte visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és mereven a jó hirt hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki nyugtalanul izgett-mozgott és észrevehető volt, hogy mindenkinek fülébe szeretné kiabálni ujságát. A gyermek tágra nyított, értetlen szemekkel bámult hol egyikükre, hol másikukra, mig megunván a csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra kezdte az irtó hadjáratot a virágok ellen.

Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a mögöttük közelgő könnyü lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja előttük nem állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé zavarukat. Ez a szép asszony, úgy látszik, minden tavasznak, mely felette elröpül, magánál tartja pompáját s a hervasztó ősz elől minden báját sikerül megmentenie. Semmivel sem kevésbbé szép ma, mint akármikor; csak arczának hajdan oly biztos erélye mintha helyet engedett volna valami habozó, révedező, elégedetlen nyugtalanságnak. Olyan volt, mint a császárkorona fenséges virága, mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő verőfény az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a pompás, égő, aranyos szirmok felett. -185-

– Hozta isten, Rudi! – nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel szemben mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget szokott mutatni, mely olykor-olykor az ízlés határaival sem törődött. – Jó reggelt. Úgy látom, valami kellemetlen hírt hozott. Az ilyenekkel, tudja, jobb megvárni az estét: akkor legalább senkinek nem rontjuk el a napját velük.

Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni mentegetőző felvilágosításával. De már akkor Ilona férjéhez fordult s mintha magára nézve csakugyan egész komolyan estére akarná hagyatni a rossz ujságot, hirtelen így folytatta:

– Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve! Gondolja csak, a szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel. Nem akar fölkelni az alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús szemeket vetett rám, mint egy beteg galamb. Ön mégis talán jobban ért hozzá nálam; megnézhetné, hogy nem lenne-e szükséges orvosért küldeni be Karámosra. Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám.

De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett neki, mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt.

– Hallotta? – kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis árnyalatával a paripájáért aggódó asszony.

– Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. Intézkedjék úgy, a mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem kellemetlent.

A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó -186- fiatal emberre, ki már-már azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint. Nem is választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől egypár rövid, futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá.

– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi versenyre vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét, barátom. Hisz különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami nagyon sok mondani valója lenne. Kapjon rajta, ha van valami.

No végre, hála istennek, beszélhet. Dehogy is tartja zár alatt; dehogy tartja.

– Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony. Egészen más, hatalmasabb verseny, melyben családunkra új diadal várakozik. Móricz bátyánk lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a barlangjába. Új választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a vármegye urai egy akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek. Nekem nem sok szavam volt bele, (az irígység most sem engedte még följebb vinnem kancelistaságnál!) de higyjék meg, majd kiugrottam bőrömből örömömben, mikor Vincze bácsi elharsantotta a jelszót. Hiába, csak én is tartok valamit a családra!

A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias felkiáltásával fogadta a hírt. Mintha csakugyan az ivándi futtatásról lenne szó.

– Lehetetlen! No Béla, végre megnyílik a maga pályája is. Nem lehet több panasza a sors ellen. És van valami valószinüség megválasztásában? -187-

– Hogy van-e? – kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén egész terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt. – Úgy állunk, mint tizhez a száz. Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan fellép, mert régen áhítozik már a követségre. De arra nem voksol más, mint a kit bottal hajthat oda. Semmi népszerüsége: nagyon ángolos. A jó név csak mindig jó név marad s már itt a mi vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga Grassalkovich herczeg is a rövidebbet huzná. Aztán még hozzá ő! Nem felejtette ám még el a nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet neki!

– Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, – mosolygott Ilona azzal az öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a szegény irnok minden lelkesedését. – Nyujtsa a kezét, Béla, és fogadja üdvözletemet. Lássa, a sors is az én részemen van s úgy intézi a dolgot, hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni.

Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult. Egy pár lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve nagy aggodalmát.

– Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem, ne feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról. Néhány perczet szentelhetne neki.

Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó mellénye, fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak bizonytalan helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi szorongással gyanakodott, -188- hogy a pecsovics-hírben álló alispán nem igen nézi jó szemmel kortes-utazását.

Béla magára maradt. A kis fiú víg nevetése már messziről, a fenyvesből hangzott ide hozzá. Sokáig sétált föl s alá a kert útain és szomorú szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban. Meg-megállt a gyermek játékai fölött, ki homokból várat épített, melyet az alattomos szeleknek könnyű volt megostromolni és porba dönteni. Megütötte füleit az ebédvivő parasztasszonyok éneke, kik üres fazekaikkal visszatérőben voltak a mezőről. Egy szegény vándorló legény hangos füttyszó mellett telepedett tarisznyájával a kert alatti árokba és vígan tekintgetett szét a verőfényes vidéken, melyen útja átvezeté. Kósza figyelmét minden apró kép, minden fölcsendülő hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések után, terveink zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a teljes fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt. Béla képzelete – mint az árnyas fészkéből megriasztott fürj – ugrált, szökött, röpdösött rögről rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt.

Egyszerre megszólalt a falu kis harangja. Puliszkánéra szólt, egy félig süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly volt kilenczven esztendős. Már régen botra támaszkodva járt, kihullott minden haja, elszállott minden öröme és Béla kegyelemkenyerén élt. Lóti-futi szolgáló korában került a kastélyba; jól emlékezett az öreg grófnéra: soha azéhoz fogható drágalátos selyemszoknyák nem suhogtak itt a levegőben, soha olyan fehér kezeket -189- nem csókolt. Megfakult, régi-régi tulipános ládája fenekén, a sok-sok kaczat között végesvégig megőrizte azt a piros keszkenőt, melylyel lakodalma éjjelén bekötötték a fejét, melynek akkor olyan hosszú hollófekete hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta csavarni. Az a keszkenő még a grófnétól került. És öreg szívének fenekén, hosszú élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett valamit azokból a napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik fiatal, deli, jó dolgos urát megszabadították a katonaságtól. Pedig akkor nehezen ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak háboruja van a francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit megfogtak, nem is jött többé haza sohasem. A vén asszony hosszan el tudta mondani ezt a történetet, és sokszor leselkedett utána, hol egyik, hol másik saroknál, ha valahogyan el tudná kapni Bélának vagy Ilonának a kezét, kikre e jámbor lélek hálája örökségben jutott a kastélylyal. A leánya Bogádra ment férjhez, s mikor már nehéz volt neki a szolgálat, hitták is eleget, hogy költözködjék hozzájuk, de neki úgy tetszett, mintha idegen temetőben sokkal hidegebb lenne a föld annál, mely ura mellett itt várakozik reá. Itt őszült meg és aggott el, mígnem halott-öltöztető, temetéseken siránkozó, sírja szélén botorkáló anyókává lett. Béla rendelt neki egy kis zúgot valamelyik béres-házban, gondoskodott róla tehetetlenségének napjaiban és valóságos bálványa lett az öregnek. Csöndesen folytak volna napjai, ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal meg nem ajándékozza. -190- Ennek a két vén állatnak szentelte életének végső gondjait; tojásaikat összegyüjtögette, besántikált botjával Karámosra, összelökdöstette magát a kofákkal és várta türelmesen a vevőket tojásaira. Azzal az egy pár fillérrel, a mit árult, huszszor-huszonötször eltipegett az esztergályos sátra előtt, míg kiválasztotta magának a legpirosabb fakardot vagy a legharsányabban rikoltozó trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk és csillogó szemekkel totyogott velük hazafelé. Itthon aztán a kertben megleste a kis Bélát, mikor magát kapta, reszkető kezeivel felkötötte neki a rikító szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja ám odabenn: ezt meg ezt az öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg levesért, vagy azért a viselt ködmenért, a mit a minap juttattak neki, mikor a hideg rázta és azt gondolta, hogy meghal. Erre aztán megnyugodva tipegett kamarája felé, hogy ilyen apró szives fogáskák majd csak nem engedik tőle elfordulni az uraság jóvoltát, a meddig a fölséges istennek az ő vándorlásában gyönyörködnie tetszik. Hanem egy alkalommal vesztére ment be tojásaival. A mint a piaczon üldögél, megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni leányt Bogádról. Olyan czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és még ki is volt festve az orczája. Oda kiáltott rá, hogy: – Állj meg egy szóra, Panni; milyen sorsba jutottál? Hanem a szép leány elfordította a pirosítós képét, mintha nem vette volna észre és eltünt a hetivásáros kocsik között. Az öreg tudta, hányat ütött az óra; de nem tudta maga sem, hogyan került haza Kálozdra. -191- Támolyogva, sírva, átkozódva jött s ettől a naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta egynehányszor a béresház elé csalni sötét zugából. Ilyenkor mindig Bélát leste, mert családját megtagadva, gondolatai csak a másvilágon és azokon a jótéteményeken jártak, melyeket a kastély uraitól vett az esztendőknek szinte megszámlálhatatlan sokasága alatt. Áldja, áldja meg őket az isten sírjaikban, ágyaikban, bölcsőikben! Áldja meg közülök a nagyokat és kicsinyeket! Ezt rebegte el tegnapelőtt Bélának, kit alázatos tisztelettel haldokló ágya mellé kéretett. Noha fogai mind kihullottak már, a halál környékezte szívét és a szerfölött való érzékenység elfojtotta hangját, Béla megértette jól az egész áldást és azzal az ujsággal köszönte meg, hogy a Panni leány jó útra tért. Az öreg nagy fuldoklás közt integetett, a mi talán azt jelentette, hogy: nem sokára tudni fog már mindeneket, és meghalt.

Most őrá harangoznak. A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan könnyen kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény anyókát!) úgy tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü szívnek áldását hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta. Régen látta már a jövő napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében nem volt képes elűzni őket. A hányszor csak tekintete kis fiára esett, égő fájdalom szaggatta szivét és világossá lett előtte, hogy csak isten csodája segíthetne rajta. El kell válnia ezektől a hegyektől, ezektől a mezőktől itt körül, ettől a kastélytól és a nagy világ homályos -192- ösvényeinek egyikén elindulnia kenyeret keresni. De most, az utolsó perczben, mikor már körül kellett tekintenie a sötét platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák között, hogy melyikről messe vándorbotját; most, mikor a szegénység már kopog kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép nejét és ártatlan kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre bízza őseinek hamvait; most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, talán a sülyedés tátonganak előtte: ím megnyílik az ég és nyilatkozásában csodát küld megmentésére. Vajjon ki volt az, a ki annak a vén szívnek utolsó áldását, utolsó imádságát a jutalmazó örök biró elé vitte!? Meg van hát könnyítve a nehéz búcsú; a fekete fátyol arany szálakkal szőve át. Új pálya nyílik előtte, melyen az eltékozolt javak helyett becsületet, hírt, nevet arathat és hagyhat örökbe a kicsinynek. Ő sem kapott hazulról egyebet. Legyen itt minden másé, csak ő maga maradhasson a magáé! A mint a kertben járkált, fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve meg-megdobbant amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis mályvarózsás kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott, áttanult, átábrándozott. Régi, feledésbe merült eszmények foglalták el lelkét. Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az «élő szobor» lábaitól a bűvös arczra föltekintett. Annak szánta akkor életét, agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp vérét, izmainak minden erejét. Mintha csak egyetlen éjjel választaná el azoktól a napoktól! Ez órában megint az a fiatal rajongó volt. -193- Hazaszeretet, családi bú és apai remények vegyültek össze lelkében, megfeledkezett egészen a napról, melyen itt kell hagyniok ezt a falut s égő szemei előtt fel-felcsillant már annak a másiknak fénye, melyen vissza fognak térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert.

Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek». Csengős lovakon, jókedvvel, víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar, mely Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának. Három kocsival jöttek, hogy annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a vörös Biká-nál, a Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is tartottak, jó korán felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a megszállott poziczióknak a megindulandó hadjárat folyamán tulajdonitaniok kell. Sok efféle nemzeti háború bizonyítja az ősidők homályától kezdve egész a mai napig, hogy a korcsmárosok a leghatalmasabb kortesek. Mindenütt alkudozásokat folytattak a Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van készen, a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem egy hét alatt lesz annyi, hogy a kék eget se látjuk tőlük. Ez a fennhangú biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került, ki jelenleg ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a raboknak korlátlan parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb és czifrábbnál czifrább haditerveit és cseleit bátran összehasonlíthatná a világ leghíresebb haditerveivel és cseleivel. Nem mulasztotta el megállítani a menetet egy-egy roskatag, hulló vakulatú ház előtt, melyben -194- valami pusztulásnak indult nemes urat, valami jobb szájú, jobb vérű, jobb torku hazafit tudott. Csak a pipáját tömte meg mindegyik, azután felült.

Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több rendbeli csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg nem feledkeztek volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és furfangos politikusról, kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere, mikor a bogádi bocskoros nemeseket Harkányi viczispán részére térítette egyetlenegy dikcziója, melyet – a faluvégi dombon gubbaszkodó akasztófára mutatva – így kezdett: Itt, hol őseitek elhullottak stb. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr sem volt rest, a hogy beszóltak érte a parókhiára. Épen a reverendáját gombolta kifelé, mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el. Az örvendetes meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a mint kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, kivel azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak. Az alkonyodó napnak tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai kisérték útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet Ignácz hajdu sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a mint itt-ott egy-egy csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra került Gál Andris kurjogató kiáltozással magyarázta, hogy milyen járatban vannak. Éljen Kálozdy Béla!

A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a putrik czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás czélja, a kastély, fenyegetett -195- méltóságában már ott emelkedett előttük: egyszerre szembe találkoztak az egész falu népével. A kilenczven esztendős anyóka utolsó tisztességéről volt hazatérőben, élén az énekes gyerekekkel és a kántorral, kinek kacskaringós hosszú vörös bajusza a kos-szarvra emlékeztetett. A nagy lépésekkel, hallgatag ballagó szűrös atyafiak eleinte egész csöndes tiszteletadással szedték le a zsíros kalapokat fejükről, míg a fehérnép – összefogott kezében a kék keszkenőt meg a rozmaring-szálakat tartogatva s a világért sem vetve egyetlen pillantást sem félre – halk mormogással mondogatta maga elé alázatos jó kivánságait. De a mint a sujtásos vitéz meglobogtatta előttük a harczi zászlót; a mint Andris egy harsány kurjantással kifejezést adott szíve túláradó érzéseinek; a mint Vincze bácsi egy aranyszínű pintes üveget odanyujtott futtában a kántornak: abban a szempillantásban felbomlott a temetési szép rend. A mester kacskaringós bajuszának sokat jelentő intésére szürét rázogatva, támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott meg a gyászba borult sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni kezdett a jövő napok váratlan világossága. Követválasztás lesz.

Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova vágtató kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik foglaló gyanánt a gyorsan kiürült pintes üveget. Ezt ugyan kész szívvel kapkodták az előljárók egymás kezéből, hanem azért a helység becsületéért a suta kovács maga állott helyt, akképen kiáltozván az urak után:

– Köszönjük ezt is! Az isten éltesse a Kálozdy -196- nagyságos urat! Tiszta szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd néki az egész tisztességet.

Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama sokak részére, kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester bajuszán is legalább félverdung maradt,) egy akarattal megindultak valamennyien a kastély felé, miután a nem voksoló fehér népet és a szintén szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább bocsátották volna a maguk utján. Csak Jutka asszony, a suta kovács felesége, huzta még meg egy szóra az ura mándliját.

– Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára jusson ám, míg keeteknek tart a jó világ!

– Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz. Kerül onnan csizmára való is a Pistinak! – biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta kovács. Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos átillájába. – No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a részét; majd meglátjuk, milyen nóta kerül a fejéből!

A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos szarvakon, azután mindjárt készen is volt vele:

A kastély tágas udvara megtelik néppel. A sok zsiros kalap, kopott szűr, foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a kavicsos útakat és egy rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a sok, gondosan ápolt fű-ágy, mely piros verbénákkal volt beszegve. Az atyafiak bölcselkednek egymás között a nem sejtett szerencséről; a hogy Bélát valamelyik ablaknál megpillantják, a szép reményekkel teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s a mentor, tiszttartó és ispán elé, kik szives nyájassággal sürgölődnek közöttük, önérzettel nyujtogatják a kezüket. Máskor csak a kalapjukat szokták megemelni előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete. Mihály huszár meg Bálint mindenes – az éljenzésbe berekedt torkok nagy gyönyörűségére – két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a mint a nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes «voks» röviden csak azzal fizet: – Köszönjük ezt is! Már így választó időben ez az általánosan szokásban levő formula, mely ügyesen és mégis érthetőleg takarja, hogy: várjuk a többit.

A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt ember befelé tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy ebédlőnek, melynek szárnyas ajtaja tárva-nyitva van. Odabenn javában folynak a beszédek s a szűrös hazafiak a küszöbön rátartó, komoly képpel illesztgetik a tenyerüket fülük mellé, ha netalán hallanának valamit. Biz abból hallhatnak, mert a tiszteletes úr stentori szava olykor-olykor még a külső oszlopokat is megreszketteti. Ama háromszáz esztendeje vérző sebekről, -198- melyeknek a gondviselés orvost mindeddig nem rendelt, még azok is hallhatnak valamit, a kik odalenn a hordók körül letelepedtek a puha gyöpre. Lehetetlen volt meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot, melyben Molnár úr a haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott talentomokkal hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a megdönthetetlen jognak vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták, hanem inkább eltékozolták. Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel tündöklő férfit, egy igaz hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének végszavaiban, midőn Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi választókerületnek új jelöltjét éltette.

Béla csöndesebben felelt. Nem hiába mondta, hogy nem érzi biztosnak a talajt lábai alatt. Régi álmainak felhői közt lebegett. Szavaiban mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés, mint a nyugalom, az elragadtatás, mint a megfontolás, a keserűség, mint a terv. Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig alaktalan ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen csapására kezében a láncz, mely talán más, termékenyebb mezőre vezeti, ha megadatik neki tovább követnie. Így csak most is azt a szemet tartogatta, melynek következőjét már iskolás korában kiejtette, mikor harag, elkeseredés, szilaj bánat és csodaváró kétségbeesés uralkodott a szíveken. Hasonlított az efezusi ifjakhoz, kik hosszú altuk után semmitsem látszottak tudni arról, hogy miképen épültek föl a Deciustól romba döntött szent oltárok. Szemei -199- még várták a csodát s nem akarták hinni, hogy ime megtörtént az; szívében a régi keserv, ajkán a régi hang. De ezek itt körülötte mind az ő fajtájából valók voltak; alvók, ha más okból is mint ő. Épen az kellett nekik, a mit mondott s neki tüzesedett arczczal hallgatták, lelkesedtek rajta s a mint a közös anyát éltetve elhangzottak az utolsó szavak, éljenezték, ölelték, csókolták, hordozták az «igazi hazafit». A kántor, a suta kovács meg a többi neki álmélkodott paraszt ember is fejét bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért úgy ki tudta venni szívükből a szót.

A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi szó, ilyen fölséges «szavazatja» csak még sincs neki. Egész tenyér-erdő nyult egyszerre a jelölt felé. Már hiába, szegény embernek ilyen sovány esztendőkben erre a keresetkére is szüksége van.

A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla képviselői lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek. Az udvaron lobogó tüzeket raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha valami távoli rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres bibliai olajos korsókkal. A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek hangját verte vissza a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok oldala. Ilyenkor a kántor rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy az élelmes kovács rövid kurjantásaira felelt a lárma. Az est hőse is le-lenézett a mulatók közé.

Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, -200- kinek kacskaringós bajusza már mind a két végével lefelé fordult. A tele csutorákból kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, a legények vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott jókivánságoknak. Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves tussokat huzott Jancsi repedt hegedüjén az éktelen lármához. Akármikor jött s akármerre ment Béla, oldalán mindig ott kullogott Istók s apró szemei a ropogó tüzek vörös világánál úgy csillogtak, mintha telidesteli lettek volna könnyekkel. Jóllehet egy perczre sem ingadozott életében soha a családfák értékéről táplált magas véleményében, mégsem utasította vissza a suta demokratának némi bizonytalansággal eléje terjesztett karjait. Hiszen mindez neki szól, kiért hűséges lelke minden gondolatával remegett; mindez az ő jövőjének, életének megmentésére történik! A bor folyt, a két rajkó keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és a fészkükből felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a levegőt. A dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva emelkedő füst várta a közeledő éjtszakát. Senkisem tudta, mikor köszöntött be, mert a baktert holtrészegen szállították haza.

Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas ezüst-gyergyatartók világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa zúgása mellett, csillogó palaczkok lelkesítő társaságában folyt a hadi tanács. A vörös mellényü, arany zsinóros generálison kivül részt vettek benne mind a jókedvü fiúk, kik Bélát a magukénak számították: ezredesek, kapitányok, -201- hadnagyok és közlegények a szerint, a hány voksot számítottak. Képviselve volt itt a lelkes meggyőződés egy pár borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű pajtáskodás és a kapzsi élelmesség. Ki vitte volna más a nagy szót, mint Vincze bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt töltötte ugyan napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére volt: a korteskedés. Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe be van avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke alatt fel tudja fujni magát, akárkivel kész gorombáskodni és összecsókolózni, mint valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a maga nyelvén bánik és a világon mindent ki tud zsákmányolni a maga módja szerint zsebének érdekében. Hol van szebb kilátása egy élelmes embernek, a ki tud az eszével és kezével élni, mint egy égő tető alatt?! A kálozdi kastély fedele pedig ég. Vincze bácsi kiadta a jelszót: éljen Kálozdy Béla követjelölt!

Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos, szortyogó tajtékpipája mellől adja a hangot. A szivar nem kenyere. A dolgok egész állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó szemei előtt. Szeretné látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála különben jövendölt! Béla megválasztásában semmi kétség, noha nem fog épen olyan könnyen menni, mint az első pillanatban hitte. Annak a grófi népségnek átkozott finom orra van! A Péterfiék is már régen megszagolták Harkán, hogy mi van készülőben s nagy titokban -202- szedték össze magukat, míg mihozzánk az a vén sülülü csak épen ma állított be. Most is úgy kellett harapó-fogóval kiszedni belőle, hogy mi járatban jött. Hanem sebaj. Az igaz ügynek győzni kell az ármánykodás fölött!

– Tiszta világos igazság, hogy győzünk! – szólt közbe Bárándy Gáspár, ki a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen felhasznált, mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva. Eközben pedig az igaz ügy diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről időre kifejezést adott s biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki egy szék támlájának dülve, észrevehető izgatottsággal hallgatta a tanácskozást.

A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát tömögető, vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire nem. A harkai kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a kokárdákat, hogy a grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele vakul minden fehérszemély, hanem… kokárda! (Ilyen megvetéssel szólhattak a hajdani török császárok a keresztyén zászlókról.) Az csak czifra nyomoruság, a minél többet ér egy pint megkeresztelt bor is. Van a parasztnak esze! Már mi majd különben megfogjuk a dolog végét. A karámosi szekeresgazdák számára lefoglaltuk a Vörös Bikát. Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi beléjük fér. A mi kontónkra megy minden. Lássák legalább a bugrisok, hogy nem holmi semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából. Hallod Béla? -203-

A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont, melyben Vincze bácsi lábát megvetette. A bogádi nemeseknek a Becsali-ban rendelt ingyen italt; el van már végezve ott minden. Ezóta talán isznak is. Még pedig hogyan isznak! A ki azokat nem látta, semmitsem látott. Ha az Ararát hegyét tele ültetnék nekik szőlővel, az sem lenne elég. Hja, már ilyenkor az nem megy máskép. Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga, ott nem lehet zsidóskodni. Ugye Béla?

A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem haditanács, hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott.

Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi kaszáló miatt. Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak véget kell érni. Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy darab földbe. Az egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, vén Illés prókátor fejéhez. Ez ötven voks.

A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától követeltetett. Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak pénzt, pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom. Kiszámítható és kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát terjesztette szemei elé. Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz itt áldozni kell, mert a parasztot csak a zsebén meg a torkán keresztül lehet kapaczitálni. A nélkül aranyszáju Szent-János is hiába prédikálna neki. Ennek ez -204- kell, annak az, mindenkinek valami. De mindegyikének a vén róka kezén kell keresztül vándorolnia. Az a kéz hozza meg csak a szerencsét!

– Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a kokárda-varrásban! – erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot. – Mieink a karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn, még a bogádi mesteremberek is, ha van eszük.

– Az urakkal nem sokat törődünk. Hogy az isten nyila üssön beléd! (Addig mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen belepottyant a vízbe.) A voks csak voks, akár úré, akár paraszté. Azért hát a világért sem verjük falba fejünket azok miatt, a kik nem tartanak velünk. Ott van mindjárt az a pergament-képű könyvmoly, Csornai viczispán, a ki mindíg pennáját rágja, reggeltől-estig hibákat firtat és örökké a más dolgába üti az orrát. Mi köze neki hozzá, hogy én példának okáért mit csinálok, vagy mit nem csinálok? Ezért nem kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része engemet követ. Hanem a Dacsó Artur… az az Artur… az alighanem elveszett ember. Az én szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az ókuláré! Az Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a kontesz körül csapja a levet. Muszáj vele, tudjátok: levagdalták neki a tigris körmeit. Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; -205- az mehet a hová akar. Hanem arra a mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne valahogy ijeszteni, hogy ne «izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz világot lát. A követünk egészségére, uraim!

Persze, hogy ittak. Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös fénye derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve. Az udvarról hangzott fel a kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új nótából:

A tervezgetés tovább folyt. Ez is beleszólt, amaz is. Az egyik sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege. Az egész fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett, hogy mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez alkalommal is – mint rendesen történni szokott – a bogádi nemesek fognak dönteni. A ki mellé azok állanak, az lesz a győztes. A kutyabőr jussán egytől-egyig szavaznak. A legmegbizhatatlanabb rókák ugyan, de legtöbben vannak, legnagyobb a szájuk és a legjobb verekedők. Azokkal senki fia kikötni nem mer; de megfizetni is alig birja őket valaki. A haditanácsban is általános volt a kétkedés, hogy beérjék a Becsali ingyen italával. Hogy megiszszák, az bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem bizonyos.

Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét, melyben szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy kis elbizakodás -206- is a maga gazdag tapasztalataiban és furfangos eszében; szóval a mely ezt jelentette: nekem már a kezemben van annak az egész dolognak a nyitja, a miről ti itt fecsegtek.

– Hát nem ismeritek a «komákat?» – fordult önérzetes lenézéssel a töprenkedők felé. Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim! Lássátok, a tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár az én eszem. Azok ismerik őket. Mindíg mondom én, hogy a magunkfajta régibb legények csak életrevalóbbak a mostani fiatalságnál. Hát az egész dolog csak annyi, hogy lakik Bogádon két koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok kaparintani, akkor az egész Bogád a markotokban van, ármálisostul, fokosostul, csákányostul, mindenestül együtt. A legorczátlanabb két gazember a világon; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott nótárus. Úgy hivják őket, hogy: Csikmák meg Bugyi.

– Csikmák meg Bugyi? – kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme közé kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen boszut állhasson a megsértett fiatalságért. – Isz azok a forradalomban mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó regementedben!

A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást vetett rá. Nem jött ki a sodrából.

– Nem, tenálad átkozottabb konkolyhintegetőt még nem ismertem, Gyuri. Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó egyetértést, a miben vagyunk. Hát mi szükséged van neked rá, hogy azt a két akasztófára valót védelmezd? ’Sz ha lenne -207- igazság a földön, már régesrég megették volna őket a hollók azon a bizonyos fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor az ősöket mutogatta. Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és telhetetlen mindakettő. De hatalmas is. Tudják, hogy a mit ők akarnak, az szentirás Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett atyafit. A komák az egész falunak esze, szája, kolomposa. Ha valamelyik legény nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem veszi de a puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok az instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem. A sok ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy tarisznyával fölmennek gyalog arczátlankodni egész a császár eleibe. Mikor valaki a tilosban jár és rátalálnak a nyomára, hogy már a hamis eskü nem szuperál, ezek jó pénzért mindíg magukra veszik az alkalmatlanságát és lehüssölik helyette a porczióját. Így restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt. Az egész bogádi had az ő fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol. És aki harminczöt óta ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni, annak mind meg kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki!

– Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? – kötött bele ujra az öreg politikusba a megátalkodott konkolyhintő. – Te melletted csak, mint hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak?

– Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te sületlenkedésedre, – mordult rá kissé -208- mérgesebben és nagyot fujva Vincze. – Azt is mondtam, hogy én őket egypár páratlan akasztófáravalónak tartom és eszemben sincs, hogy hősies multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat. Hanem tudjátok meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt hallottunk, egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy meglegyen-e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el mindnyájan a vármegyeházáról. Ez a kérdés. Soha embernek annyifelé gondolni nem kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon császárnak sem. Már én erre is gondoltam és a két lókötőnek még ma este itt kell lenni, hogy annak rendje szerint lefüleltessenek.

Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő, goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a küszöbön.

Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét, melyre teremtettek, nem igen tudták megbecsülni. Az egyik fülén fekete kötés van, melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje tetején, mintha sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán. Balpofája tele van sürű, apró, kormos petytyel; valami szerencsétlen expediczió alkalmával puskapor csaphatott bele, mely ezt a nem mindennapi alkalmat arra nézve is megragadta, hogy mindakét szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje. Hanem ennek a kényszerü nyiltságnak -209- ellenére ugyancsak bajjal jár ezekből a sárga-zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi hirtelenséggel ugrálnak ide-oda, mint a macska. Nyaka körül inggallér helyett egy piszkos kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két valóságos ezüst gomb villog; a többi le van metélve. Szájában akkor is ott van a makra-pipa, a mint betoppanik és köszön:

– Adjon isten az uraknak, a mi nincs. Hanem aztán a szegény embert is részeltessék benne.

A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires szemtelenségével. Már ő ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az urakkal szemben, a kik ő rá voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott belőle az alázatos beszéd a bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt rászorulva. Hanem azért csakugy ugráltak elibe az úri vendégek s helyét is alig találták, hogy hova ültessék.

– Isten hozta, Csikmák koma! Hozta isten! No már csak kitetszik, hogy ki a hűséges ember! Iszik egy pohár bort?

– No bizony, csak nem szégyenlősködik itt? Hát a Bugyi komát hol hagyta? – tudakozta Vincze bácsi.

– Annak befütyültek. Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát. Már az lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar.

– Vagy az uristen végez. (Csikmák csakhamar -210- leküzdi a szánalmat, mely a póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott s alattomos pislogások között teszi utána:) Persze, hogy én is végezhetek, ha tudniillik ide állok a Kálozdyakhoz. Mert a másikak is kerülgetnek.

– Biz az uram. Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán szegre kell akasztani a demokrataságot. Nincs pénz.

Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a kese-bajuszát, megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal kitálalja, hogy:

– Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már szokás. Isz tudja főbiró úr!

– Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem. Hanem a sebjeim külön számítanak.

– Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára ötven pengő. De hát a verekedés még nem egészen bizonyos.

– Meg ám; de még lenne egy szóm. Tudniillik csak akkor ötven, ha én adom. Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem száz pengőn alul. -211-

– No, ha nem tetszik… (Csikmák még egy pohár bort fölhajt, azután kászolódni kezd.)

A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem feledett-e valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás közt számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy valamikép el ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a székcsikorgatás ünnepélyes hangja mellett felemelkedett és sokat próbált, drága tenyerét e szavakkal nyujtotta Béla elé:

– No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van dolgom, a ki szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem disznóláb! A főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz. Én csak annyit mondok, hogy Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló. Ahhoz is én ugyan legjobban meg tudnám választani a matériát, hanem ha az urak maguk akarják venni, az se baj. De ezenfelül aztán senki másról Bogád miatt ne aggódjék. A többi mind az én gondom.

Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte, mikor kezet fogott vele.

A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan baktattak Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, melybe alig hatott be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának fátyolos fénye. A fák közül kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút végén nagy füttyögetve állapodott -212- meg, mintha várakoznék valakire. Kevés vártatva az árok szélen megmozdult egy bokor és kézzel-lábbal dolgozva, nagy nehezen feltápászkodott alóla Bugyi. Ez a koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt; árnyéka, melyet a sárgás holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos óriás. Amint emelkedés közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról szélmalomnak lehetett volna gondolni. Hanem annak a bizonyos leütött lábának nem igen lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le mindakét nadrágszáráról a port.

– Elnyomott a buzgóság, koma? – kérdé Csikmák. – Hát okosan végeztél-e? Az a fő.

– Minden rendben van. Megnyergeltem őket istenesen, – felelt Bugyi. Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma! Már az igaz, hogy csak jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas fejedből!

– No ládd-e. Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk a fele juskulummal. Így meg dupla lénung jár. A falu két felé szakad; az egyik felét te tartod szóval, a másikat én. Így aztán folyton folyvást előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene. Hol ezt, hol azt lehetne elhódítani a másik részről, ha lenne mivel. De hogyha egész Bogádot egy zászló alá terelnénk, akkor egyszerre kifizetnének bennünket, aztán vége. Igy meg majd csak végig csurog az áldás innen is, onnan is. Amugy csöndeskén, hogy belé ne törjék a bordánk, el is verethetjük magunkat; azért nekem külön fizetés jár. Hát elmondtad-e okosan, koma, hogy -213- magával a Péterfi gróffal Bogádon nem igen kezdhetünk valamit?

– ’Sz az volt a fődolgom. Eleinte nem igen látszott inyük szerint valónak, hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi embereinknek fele akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők nyernek. Kisütötték, hogy legjobb lenne a Mányoki nótárust felkapni; egy az, hogy kálomista is, meg tudja szóval, más az, hogy rá is áll. Holnapra készen lesz már a zászlaja, azután kezdődik a munka. Ott van csak a jó világ, koma, Harkán! Az egész familia együtt volt és úgy szorongatták a kezemet, – legkivált az az égnek rugaszkodott Mágocsi gróf, – hogy már szinte megsokaltam. Letettem nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett. Itattak, etettek, a mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele pakolták a gyerekeknek. Pénz is van annyi, mint a güzü. No legalább egy kis kereset megint! Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné fiát haza szabadítottuk a katonaságból! Jól esik.

Nem tudom, ha mindenki oly kész szívvel megbocsátott-e neki, mint én, ki tudok álmatlan éjjeleiről, titkolt könnyeiről, forró imádságairól, mind arról, a mit e biztos lépésű nyugodt alakon senkisem -214- látott, mindarról, a mit a magány némasága elhallgatott és az éj sötétsége eltakart. Tudom, a fájdalomnak minő emésztő lángjai csapkodtak előbb tiszta szívében s a csöndes bánatnak minő örökmécse ég ma amaz életnagyságú arczkép előtt, mely a barna szalon falán egy megtört, komor tekintetü, kora-ősz férfiut ábrázol. Tudok azután azokról az éjjeli álmokról, melyeken megjelentek előtte a fényes szárnyu, mennyei követek, és hirül hozták neki, hogy: nincs odafenn haragosa többé; minden meg van bocsátva neki azért a boldogságért, melyet ebben a házban alapított. Erről a boldogságról is tudok, melyet egy derék férfi becsületes szívének egész hálájával ismer el, melyet két rózsás arczu gyermek vidám zajából értenek meg a virágok s a melyben neki magának is – eltompítván szívében a tövis élét – részt engedett a gondviselés.

Ágnes boldog volt. Férjén azzal a megérdemlett odaadó, de mindig nyugodt szerelemmel csüggött, mely a változások csiráit: az erős hevüléseket nem látszott ismerni s a természetes hűség szelíd örömével gondolt vissza a «holtomig-holtáig» félelmetes nagy szavára. Nem volt percz e csöndes életben, melyben megfeledkezett volna annak a tiszta önzetlenségnek ritka becséről, melylyel Ákos báró őt – a névtelen, kitagadott, koldus árvát – a mély vonzalomnak leírhatatlan gyöngédségével körülvette. Az aranyfürtös leánykát és a szöghajú kis fiút sokszor, boldogan, túláradó szeretettel ölelte keblére; de szívének nagy gyönyörűségében sohasem hallgatott -215- el a belátó elme szava s nem vétette el mosolygó szemei elől a kicsinyek jövendőjét. Férjének vagyoni viszonyai nem voltak a legnagyobb rendben, mikor ő a házhoz került; az öreg báró még vén korában is sokat és meggondolatlanul futkosott a világ drága örömei után s kisebbik, kedvencz fia, Gyula is ráütött. Csak szerény, igyekező, tán egy kissé fáradságos élettel lehetett az új házasoknak kilátásuk rá, hogy gyermekeikre kevesebb gondot hagynak, mint a mennyit ők maguk kaptak örökbe. Ágnesnél hívebb, gondosabb, munkásabb és igénytelenebb asszonyt nem találhatott volna Ivánfi. De nem is tagadta, sőt keresve kereste az alkalmat, hogy boldogságával eldicsekedjék. Téli estéken, mikor a kandalló barátságos tüze előtt üldögéltek, Ágnes rendesen nevetve volt kénytelen gátot vetni férje szeretetteljes, hálás áradozásainak. Leánykorába, melyet a bogádi vén kisasszonyok közt s a kálozdi kastély hideg boltivei alatt töltött, nem hatott a családi életnek egyetlen sugara sem. Az élet legderűsebb oldala teljesen idegen volt előtte. Az az új nap, melynek eddig ismeretlen verőfényében e vidám szobák padlatán s virágos kerti utakon járni kezdett, fölmelegíté lassankint hidegnek, zárkózottnak, büszkének tartott szívét s minde vonások közül csak az a tiszta nyugalom maradt meg benne, mely – egy nagy költő ideáljaként – biztossá tette minden léptét «élet és halál között». Nő volt; azok közül való, kikért e tétova futkosó, fáradt, sebekkel teljes világ hálás lehet a teremtő iránt. -216-

Délelőtti nap ragyogott az ivándi nagy udvar fölött. A gyermekek karikát hajtva, futkosva, kaczagva játszanak a sárguló füvön. Anyjuk, a kis lilaszoba függönyét félrehajtva, őrködő szemmel tekint ki feléjök varró asztalkája mellől; majd meg kihajol a nyitott ablakon, hogy jó reggelt mondjon férjének. A báró épen most ugrott le a vénhedő Bucephalusról, melyen még hajnalban körüllovagolni indult gazdaságát. A kantárt egy lovászgyereknek dobva oda, Ágnes ablaka felé sietett, ki közeledtére gyorsan rejtett valami kézimunkát kosarába. A titok, melyet a kosárból kicsillogó selyemszövet fehér habjai takartak, nem lehetett a veszedelmesebbek közül való, mert a szép, fellegtelen arczon ime semmi nyoma a rossz lelkiismeret zavarának; a kis kéz, mely a mult pillanatban még gyöngyöket fűzött, épen nem reszket a báró erős, barna jobbjában s a könnyedén csengő hangot sem fátyolozza el valami titkos érzelem, mely fojtogatva nehezedik a lélekre.

– Szép is, – mondá zavartalan enyelgéssel az asszony, – ugyan szép is azzal kezdeni a napot, hogy megszökik tőlünk. Mikor fölébredünk, már híre-hamva sincs! Hisz vége lehetne már a fiatalkori bolondságoknak, mikor pacsirtákat járt hallgatni! Nézze csak, itt ülök már a maga házában, ott játszanak a kicsinyek és jó napot kivánunk magának mind a hárman.

– Ohó! – nevetett a báró, a hozzá huzódott gyermekek haját simogatva, – szó sincs már nálam -217- a pacsirtákról. A költői dolgok szerencsésen elvezettek a czélhoz és én szerencsésen elbucsúztam tőlük. Hanem a próza, a gazdaság! A nyomtatóknál jártam odakünn. Képzeld, az ispán még a fülét se billentette, pedig már hat óra volt, mire kiértem. Így bizzék aztán az ember a tisztjeiben! A mint meg most hazafelé jövök a szőllőknek, látom, hogy az öreg Szilvásné ugyancsak szedegeti ám a téli almákat. Rákiáltok a nyeregből…

– Hát kérjen, ha kell neki! De nem szeretném, ha négy tolvajt nevelne belőlük.

A négy neveletlen unoka egy kicsit megakasztotta a beszédet. A báró nyugtalan szeme szerteszét kalandozott az udvaron, messzire, egész az istállókig, hogy nem lát-e hibát valahol. Egyszer aztán csak odanyujtotta megint a kezét Ágnesnek.

– Hát nem mondtam még? Isz azért pacsirtáztam én olyan korán ma reggel, mert még délelőtt Harkára kell áttekintenem Péterfiékhez s a gazdaságot csak mégsem hagyhatom megnézetlen. Nagy értekezletünk lesz s tán ebédre is ott marasztanak.

– No, ha a grófnak csak tíz olyan buzgó kortese van, mint maga Ákos, akkor semmitől se tartson, – nevetett az asszony. – Fölkel érte a baglyokkal; étlen-szomjan megy utána; itt hagyja a feleségét, gyerekeit… -218-

– Ejnye, Ágnes, – mentegetőzött a báró, lovagostorával poros csizmáit veregetve, – hát ha az ember egyszer valamire ráadja a fejét, álljon meg a talpán. Ha vezér nem lehet, legyen legalább jó közkatona. Hanem tudom jól, honnan fú a szél és miért ez a szörnyű sok panasz. A maga szíve félig Kálozdyhoz húz!

– Ugyan, Ákos! – szólt közbe kissé hirtelenebb az asszony, mint rendesen szokása volt s fényes szemeit csöndes, tréfás szemrehányással emelte kötődő férjére.

– Hiába is tagadja. Különben a minap az ujságban is olvastam, hogy a nők mind balpártiak. De lássa, a politika nem a barátság, nem a rokonszenv, nem a szív dolga; egészen más. Nem mintha én valami sokat értenék hozzá, épen nem. Az egész buzgóságomnak az a nyitja, hogy szeretem ezt a kis ősi birtokomat, ezt a családi házat, azokat a szálas jegenyefákat, melyeket öregapám ültetett és semmi vonzalmat nem érzek a felforgatók iránt, a kik Bélát a kezük közé kerítették. Sajnálom szegényt, szívemből sajnálom, de küzdök ellene. Meg nem foghatom, hogyan jutott ennyire. Már országos korhely hírében áll.

Ágnes a világért sem vitatkozott volna. Még csak nem is felelt. Nemes vonásain, szép fehér homlokán egyetlen futó árny nem árult el semmi ellenmondást. Nyájas barátsággal nyujtotta férjének kezét bucsúra, szíves készséggel csókolta meg s tekintett utána, a mint a kis könnyű kocsit, melyre fölugrott, az országút fehér pora elnyelte. -219-

Akkor aztán szép csöndesen elővette megint a himzést. Arcza nem egészen az volt, a mi az előbb s csak a gyermekek fel-felharsanó zsivajára futotta át egy-egy könnyű mosoly. A mint a piros selyemszálat a tűbe fűzte s hosszan elnézte a széles, fehér szalagot, mely lehullott az ölébe, bizonynyal szíve volt a munkán. És, csodálatos, tekintete egyszerre azt a régi feszes, zárkózott, tartózkodó kifejezést vette föl, mely soká-soká tagadni látszott, hogy keblében sebesebben is doboghat a szív. Mintha nem egy-két lépésnyire játszanának tőle gyermekei; mintha nem ott égne még arczán derék férjének szerető csókja; mintha nem e barátságos violaszín butorok közt ülne s a szobát nem annak a nagy, mezei bokrétának gyöngéd illata töltené be, melyet egy kis paraszt nevelt lánya szedett reggel a harmatos fű közt; – hanem mintha azok a komoly, rideg, kimért és szótalan alakok vennék körül, mintha az a réges-rég elveszett ifjú állana előtte, a kik megszokták ilyennek látni őt. A mint öltött-öltögetett, néha kinézett a vidékre, mely a nyárutói nap vakító aranyával csillogott; csupán egyetlenegy ponton, a tó mellé ültetett füzes körül borongott egy kis könnyű, fehér köd. Ágnes varrott, dolgozott, sietett tovább. Valami nála szokatlan türelmetlenség gyorsította ujjait; csak kevés perczre állapodott meg s ilyenkor magába merült, mintha lelkében keresgélt volna, hogy mit fűzzön a finom szálon reszkető gyöngy mellé.

Odafűzött egy kis fiatalkori ábrándot, mely hajdani vőlegényét vette körül s olykor szomorú, olykor -220- édes emlék gyanánt tett nála látogatást. Odafűzött egy régi szeretetet, melyről a lezárt ajkak, a sohasem piruló arcz, a sohasem könnyező szemek soká és mélyen hallgattak. Oda egy életét elvesztegetett öreg ember reménykedését, hogy egy szépen indult fa díszes koronát hajt majd idővel. Oda gyöngéd szívének bús féltését, mely pusztító férgektől lepetten, lombjától megfosztottan, a reménynek már csak egy-két zöld levelkéjével látta a nemes fát. Oda a hálát, mely egy rettentő sír szomorú lakójához kötötte, kinek mindent, mindent köszönt az életben és oly gonoszul fizetett. Oda zsenge tapasztalását, melyet rövid vándorlásaiban szerzett az elbukottakról és megtértekről. Oda szent hitét, mely nem akart, nem tudott megnyugodni abban, hogy az arany szétválasztathatlanul és mindörökre összekeveredjék a salakkal, és az egykor világító sugárt nyomtalanul elnyelje a homály; hogy Béla semmivé legyen! Oda fűzte mindezt; de semmit a fájdalom sötét gyöngyeiből. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve.

Mikor készen volt vele, iróasztalához ült és megirta a következő levelet:

Uram,

egy régi barátnéja küldi önnek e kis szalagot. Egy gyermekkori játszótárs, kit ön nem is ismer többé. De ő ismeri önt és magányos perczeiben aggódva gondol az örvényre, mely önt fenyegeti. Nem sokat törődik a politikával; jóformán azt sem tudja, minő elvek vezérlik önt, minők ellenfeleit; de szívéből óhajtja, hogy öné legyen a -221- győzelem. Azoktól, a kik között most él, naponkint hallja, hogy ezzel vesztene a közügy; de a nők minden időben többet gondoltak az egyes ember sorsával, mint mindenekével. Az ismeretlen barátné azt hiszi, hogy az ország az ön megválasztatása daczára is boldogul; de azt jól tudja, hogy önmaga – bukása esetén – már aligha. Nem is a politikust illeti e biztató ajándék, hanem a férfit, kinek diadalában ujjászületését reméli az, ki e bizalmas szavakért bocsánatát kéri. Ha majd győzelmesen hordozzák meg zászlaját és e szalag lobogni fog rajta, emlékeztesse önt arra, hogy sírban nyugvó öreg bátyja, ki atyja helyett atyja volt, mit remélt, és kis gyermeke mit követelhet öntől. Isten önnel.

Ezt a rövid levelet, mely gyöngéd, finom, de határozott és biztos vonásokkal volt írva, összehajtogatta szépen, csöndesen, a tiszta lelkiismeret nyugalmával. Azután a kész szalaggal együtt becsomagolta, lepecsételte, ráírta a czímet és kiment vele egy fordulóra a kertbe. Ha ott a messze kék ég alatt, a napsütötte lombok között, a virágok tiszta illatában, a zöld fűágyak üde pázsitán, a kis madarak vidám csicsergésénél könnyűnek és szabadnak érzi lelkét, akkor bizonyára nem cselekedett rosszul, bátran elküldheti titkos ajándékát és küldhet egy fohászt is az égbe, hogy ezt a kicsinyke újjmutatást értesse meg a nagy Utmutató azzal, a ki neki hosszú időn keresztül mintha testvére lett volna. -222-

Gyurka, a kis kertészbojtár, szélesen feltürt kék nadrágjában szorgalmasan öntözte a virágágyakat s a hol tócsa került a zöld kannából, fürge lábaival gyorsan ugrálta át.

– No Gyurka, – szólítá meg a báróné, – hát mennyire vagy már az olvasással?

– Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom, – felelt a fiú, letéve öntözőjét s kezébe kapva a sipkát fejéről, – csókolom kegyes kezeit, biz én a mostani nagy dologidőben még semmire sem mentem.

– Ejnye, Gyurka, hát nem szeretnéd minél előbb azt a zsinóros dolmányt, a mit igértem?

A kis kertész titkos mosolyra húzta száját és felelet nélkül forgatta a sipkát vizes, sáros ujjai között.

– Hát akkor csak rajta, fiam, – biztatta Ágnes. Az öreg ABC-ért kijár az új dolmány. Hanem addig is csak kapd magadra gyorsan a régit és vidd be ezt a csomagot hamarjában Karámosra. Csak siess és ne állj szóba senkivel. Ott add fel a postán; annak az öreg, pápaszemes németnek add, az a legpontosabb ember. Siess, fiam.

A fiú elsietett s asszonya – a mint ámolygó léptekkel tovább haladt – egyszer csak egy könnyű sóhajt szalasztott ki ajakán, de oly halk sóhajt, hogy egy rózsatőn kívül senki sem hallá:

– Országos korhely hírében áll! Koldusbotra jut! Szegény, mennyire szerethette őt! -223-

Shaksperenek egy földijétől és kortársától maradt fenn ez a mondás: A szépapámtól hallottam, kinek a szépapja szokta mondani, hogy van egy régi példabeszéd, melyet kis gyerek korától fogva hallott emlegetni a szépapjától, hogy: mindig jó szél az, mely az embert a korcsmába hajtja.

Ezért a mondásért különben nem lett volna szükségem Ó-Anglia lármás csapszékeibe tekintenem, melyekben Falstaff Jankó, Riki herczeg, Poins és czimboráik dőzsöltek. Karámos környékén is hallotta ezt mindenki a szépapjától s hiven őrizte az ősi hagyományt. Vallotta is szívének teljes meggyőződéséből és torkának legyőzhetetlenségével mindenki, kivéve az asszonyokat, kik a régi gyakorlat által hol a Pistika csizmáit, hol a düledező fedelet, hol az apjukról maradt telket látták veszélyeztetve. Ilyenkor választás idején azonban nekik sem lehetett semmi panaszuk. Pistika megkapta a csizmát s az apjuknak, ki duplán keresett a heverésért, legfeljebb az oldalbordái forogtak veszedelemben. Salamonnak, Iczignek, Ájzignak a krétája csodálatos módon pihent, bár a kármentő csapja folyton folyvást dolgozott. Folyt a nagy dinom-dánom, noha a parasztoknak mindenfelé azt magyarázták, hogy ez még nem az igazi magyar világ, a mi rájok köszöntött. Még várni kell jobbra; éljen a Mányoki nótárus, éljen a Kálozdy uraság! -224- A Péterfi gróf emberei valamivel elégedettebbek voltak. A faluházak fekete táblái s a korcsmák czégérei mellől vígan lobogtak a három jelölt zászlói. Faluhosszat harsogtak a czifra nóták, melyek egyfelől a harkai gróf fejét az úri-tökhöz hasonlították, de másfelől Bélával sem bántak el irgalmasabban. Senki sem respektálta az arany szabályt, melyet iskoláskorában nagy fáradsággal vert fejébe a rektor, hogy: «ne irkálj házak falára, – sem kerítés oldalára»; s kormos széndarabok és vörös ácsplajbászok sorra szólaltatták meg a köveket jelöltjeik mellett. Pedig a torkok is ugyancsak megtették a magukét. Hallani kellett volna (de hisz ugyan kicsoda nem hallotta valaha életében?!) azt az egetverő rikoltozást, mely a jelöltek fellobogózott kocsiját és felpántlikázott lovait kisérte, mikor körutakat tettek és szónoklatokat tartottak a kerületben. Ilyen ünnepi alkalmakat követő estéken azután a korcsmákban, melyeknek ivója kapadohány-füsttel volt tele, előleg gyanánt rendesen került egy-egy kisebbszerű fejbeverés is. S mindaddig, míg a korteskedés tartott, a bakterek sohasem dülöngéltek egyedül az árkos-gödrös falusi utczákon. Estétől reggelig volt társaságuk.

Mindez azonban egészen természetes és előrelátható volt. Hanem azt, a mi ezekben a napokban Bogádon történt, emberfia ugyan sohasem számithatta volna ki előre. Ott csudát értek. Az úristen ugyanis olyan módon végzett a tört lábú Bugyi komával, hogy egy rövid éjtszakán csodálatosan lábra állította. De ennél még sokkal nevezetesebb volt -225- az, hogy elválhatatlan szövetséges társával, a Csikmák komával, kivel emberemlékezet óta egy malomban őrölt és egy konczon osztozott, most egyszerre szembe állította. Jelvényeik, melyeket zsiros kucsmájok mellett hordtak, ugyanegy megboldogult lúdnak a szárnyából kerültek ugyan, de az egyik zöldre, a másik meg vörösre volt festve. Csikmák koma Kálozdyéknak dolgozott kézzel, lábbal, szóval, bankóval, a hogy birt; hanem Bugyi komának egyszerre eszébe jutott, hogy ezt a híres kerületet a szeplőtelen lelkű Móricz bátya után senki méltóbban nem képviselheti, mint a Mányoki nótárus, ki hajdan kántusprézes volt Dunaszögön, azután peregrinussá lett, majd nótárusnak csapott föl, véres szájú hazafi volt, igazi népembere, eget-földet igért és nagy szorongattatása közt hálás köszönettel fogadta áldozatának Harkáról érkező megjutalmaztatását. Mert Kálozdon igen jól tudták, hogy az egész Mányoki-história csak ügyesen kifundált hadicsel Béla ellen. A bogádi kurta nemesek régi pörös ellenségei a Péterfi grófoknak; már öregapáik verekedtek és pörlekedtek ellenük a vármegyén, apáik folytatták a verekedést és pörlekedést, ők maguk sem hajlandók engedni a jussukból s bizonyára még unokáik is folytatják az ököl- és téntaharczot, ha ugyan addig el nem önti egész Bogádot az árvíz. Ezt ép oly jól tudták Harkán Péterfiék, mint Bogádon a komák. Ha hát a fehértollasok valamit akartak kezdeni ebben az ősi nemesi fészekben Kálozdy ellen, csak álnév alatt dolgozhattak. Ez az álnév volt a Mányoki nótárus. Hogy mit vagy mit -226- nem hirdet, az nem tartozik a dologra, beszélhet a mit akar, igérhet a mit tetszik, feladata csak annyi, hogy: Bogádot válaszsza két felé. Mert a fehér tollasok nem igen voltak gyengébbek a zöld tollasoknál s a mit Mányoki vörös tollának ezek közül a maga részére sikerült hódítani, az mind Péterfinek számított. Mind a két táborban bizonyosak voltak, hogy Bogád dönt, az a Bogád, melyben napról-napra hullámoztak a pártok s mely feneketlen torkát Harka felé is, meg Kálozd felé is tátva tartotta.

A komák gondoskodtak róla, hogy ne legyen panasza. Nem is volt; jött az istenáldás mind a két helyről, mint a parancsolat. Úgy állott a dolog, hogy ha Bogádnak fele Mányokira szavaz, akkor Péterfi a győztes; ha ellenben itt a zöld tollnak van többsége, akkor Kálozdy a követ. A jövő bizonytalannak látszott s a két komán kívül alig tudta valaki, hogy öttel-hattal Bélának mégis csak több embere van.

Nem tudták a kálozdi kastélyban sem, a párt főhadiszállásán, melynek udvara – a kis katona nagy gyönyörűségére – tele volt tollal, meg zászlóval. Míg Ilona szívéből unta már e ronda csőcseléket, e lármás részegeskedést és hiábavaló izgatottságot, a karavánok, melyek a kastélyba vándoroltak, naponkint népesebbek lettek. Generálisok és közkatonák, tábori lelkészek, futárok és markotányosok váltották fel egymást. Ki gyalog jött, ki kocsin, ki lóháton; hanem valamennyi szoba tele volt mindig emberrel, valamennyi istálló vendéglóval -227- és az udvar csinos ültetvényei irgalmatlanul tönkre téve. A szép asszony egy kis zugba szorult, hol zugolódva töltötte a válságos napokat. Mindenek között legtöbbet jöttek Vincze bácsi és Hazafi, az uzsorás. Amaz rendesen lármázva jött, kiabálva távozott és szóval legalább a legrózsásabb reményeket emlegette; emez zajtalanul érkezett, csöndesen távozott s kilátásait magába rejtette. Csikmák koma is jóformán mindennapos volt a háznál, noha az első napokban a papramorgón kívül rendszerint egy kis fekete leves is várta. A Bugyi koma áruló hitetlensége miatt ugyancsak mosdatták, különösen a fiatalok: Vizaknai Gyuri, Gencsy Laczi, Fekete Miska és a többiek; de a goromba szappant Vincze bácsi mindig kivette a kezükből, mert bizony még ezt az egyet is elszalasztják, mint a hús árnyéka után kapkodó kutya, minél pompásabb mesét még nem komponált poéta a világon. A karikalábú Csikmák a szemrehányások özönére a legtisztább lelkiismeret méltóságával szokta válaszolni:

– Hja, mit tehetek én róla, ha most az egyszer a Bugyi komának is megvan a maga szent meggyőződése!?

Azután a kétgombos atilla zsebéből egymásután elővándoroltak a pompás kálkulusok: most ketten, most négyen, most tizen ingadoznak. A nagy fejű Gulyás fejével is lehetne beszélni, meg a Kurjogató Máté is alább kezdi már. Csikmák koma a világért sem meri még tűzbe tenni a kezét, hogy mi győzünk, mert a mióta csak az eszét tudja és az ilyenféle mesterségekben forgolódik, mindig azt tapasztalta, -228- hogy az elbizakodás a legrosszabb politika. Már akár káromkodik a főbíró úr, akár nem, de az bizony úgy van. Azért legjobb is, ha mindjárt nyomban kirukkolnak azoknak az árával és neki kezéhez szolgáltatják, természetesen a megkivántató zöld tollakkal együtt.

Ellenére ezeknek a napról-napra jobban dráguló és ingadozó fejeknek; ellenére a hatalmas kardforgatásnak és nem pihenő sárdobálásnak, melyet a Karámosi Hiradó Béla és a szent ügy érdekében véghezvitt; ellenére Vincze bácsi könnyüvérű bizodalmának: a kálozdi haditanács többsége a választást megelőző napok alatt mégis abban a nézetben volt, hogy a csata sorsa átkozottul kétséges. A hevesebbek káromkodva fordultak Csikmák koma ellen s Gencsy Laczi ugyancsak czifra körülirással mindegyre azt hajtotta, hogy minden garas, a mit ez a gazember zsebre dugott, a kutba volt lökve. Hát e sürgés-forgás központja, Béla, hogyan viselte magát? A ki látta őt szeretetreméltó mosolyával, aggodalmat nem sejtető szívességével, biztató vidámságával és urias könnyedségével a törzskarban forgolódni, bizonyára alig gyaníthatta, hogy ennek az embernek mi mindene forog a koczkán, melynek fordultát a többiek visszafojtott lélekzettel lesték. Azt hihették, nyugodtan aluszsza át a hátralevő félórát az első ágyúszó eldördülése előtt. Mindnyájan láttunk nyári alkonyatokat, midőn a nyugvó nap elvesztvén fénye erejét, az árny, mely lépteinket reggeltől estig híven kisérte, az éjtszakának küszöbén egyszerre elhagy bennünket; Béla -229- tekintetéről e válságos napokban el látszott tünni még az a bús, borongó vonás is, mely évek óta ott ült homlokán. Egy-egy ablakmélyedésből gyönyörködve nézte kis fia katonásdi-játékát odakünn, míg a különféle jóslatok oly bőven röpködtek körülötte, mintha a pipafüstös kanczelláriában együtt lettek volna mind a szent hegyek és vizek prófétái, kik népük pusztulásáról vagy felvirágozásáról csak jövendőt mondtak valaha. Kevesen tudták közülök, hogy arról van a szó: maradjon-e itt kő kövön. Az általános töprengésben igen lanyhán hangzott a szép lelkű Bige Gézának, a párt tollának (nem akarom silány czélzásra aknázni ki azt a véletlen körülményt, hogy a párt zöld tollakat hordott) költői idézete, ki bizonyos megadással szokta hangoztatni a híres biztató igéket:

– Lárifári, – kiáltotta Vincze úr, azzal a lenézéssel jártatva körül pisla szemeit, melylyel az egyszeregyet nyúzó kis deákra tekinthet a «felsőbb» mathematikus, ki a kétszer-kettőből ötöt süt ki. – Lárifári, ha mondom, az egész bölcselkedéstek! Nem méltó, egy perczre sem méltó az én iskolámhoz, melylyel úgy szerettek hivalkodni. Nincs a világon semmi megvetésre méltóbb a kishitüségnél.

– Tiszta világos igaz, – hagyta helyben Bárándy Gáspár, míg a politikai iskolát alapító generális büszkén mutatott vezény-botjával, a pipaszárral, homlokára és így szólt: -230-

– Itt nincsen csüggedés, hanem van plánum! Olyan plánum, a milyen a ti fejetekből persze nem kerül.

– Nem csoda, – vetette közbe a kedvetlen Vizaknai Gyuri, – a pulyka-hadjáratokban begyakorolhattad magadat a stratégiába.

Miután Varju Vincze úr e rövid szavakkal végzett volna megátalkodott ellenfelével, előadta a nevezetes plánumot, mely köztetszéssel találkozott és új reményeket ébresztett a már-már csüggedő szívekben. Rövid veleje ennyi: Bugyi koma a választás előtti napon népgyűlést akart tartani a bogádi korcsma udvarán. Ott a nagy dobot természetesen ő maga fogja ütni a Mányoki nótárus mellett, ki hasonlított a tatároktól felöltöztetett báb-sereg báb-királyához. A koma, ki előtt nem volt semmi szent a világon, még sohasem tartott talán életében olyan dikcziót, a miért jó lélekkel be ne lehetett volna csukatni. Most a nép-pártnak szónokol; teljes lehetetlenség, hogy el ne szólja magát: ne emlegesse a vérrel visszaszerzendő jogokat, reményt ne ébresszen feldarabolandó legelők iránt és ne kecsegtessen adó-nem-fizetéssel. Vincze bácsi majd titkon hallgatni fogja és szép csöndesen becsipeti. Csak úgy, minden zaj nélkül, hogy valahogy verekedés ne legyen belőle. Bugyi koma el fog tünni; a hivek nem tudják hova lett és Csikmák komának szabad keze maradván, a döntő perczekben annyit terelhet el a fejevesztett nyájból, a mennyit tetszik. -231-

– No fiúk, hát hallottatok valaha ennél fölségesebben kifundált plánumot?!

Ájzig zsidó udvara Bogádon a nagy napot megelőző déltájt tele volt emberrel. Odabenn az ivóban nem fért el az egész Mányoki-párt, azért gyülekezett ide az isten szabad ege alá, hogy magába szedje az utolsó igéket, melyek lelke megszilárdítására szánva vannak. A gyér lombú, sovány, tüskés ákáczfák tarka képet árnyaltak a ronda, poros, sivatag udvaron. Volt ott a bámészkodó gatyásgyerektől elkezdve fel az ujságból bölcselkedő lompos komposszesszorig mindenféle falusi istenteremtése. Bugyi koma valamennyi emberét összeharangozta, még pedig délelőttre, hogy azután senki azzal az ármányos, de nem szokatlan kifogással ne élhessen, hogy mikor a szavát adta, nem volt egészen tisztában magával. A becsületes ember legalább délelőtt józan; még a pap is így tanítja.

Nos, tán ebben az órában nem lehetett épen alapos kifogást emelni az értekezlet többsége ellen; de az is bizonyos, hogy a helyi viszonyokkal ismeretlen idegen méltó csodálkozásba törne ki ennyi sebhelyekkel barázdált arcznak, kékre dagadt képnek és borvirágos orrnak láttára egy rakáson. A sok vörös toll csillogott-villogott a napfényen s az egész sereg úgy fel volt fegyverkezve furkós botokkal, csákányokkal és fokosokkal, szóval a sulyosabb, de el nem sülő fegyverek minden nemével, (egypár nadrágos úrnál még réz-buzogányos bot is találkozott) mintha egyenesen csatába készülnének, -232- még pedig ama divatból kiment ütközetek egyikébe, a hol ember áll ember ellen. Igaz, hogy ellenségnek hire-nyoma sem volt; hanem Pintes Gergő, (egyike azoknak, kikre nézve délelőtt és délután tökéletesen mindegy) ugyan köpte is a markát, hogy most szeretne látni valakit közülök. Nem látta bíz azoknak csak egy fiát se. Volt eszük a zöld tollasoknak, hogy ilyen nevezetes alkalmakkor még a környékét is elkerülték a korcsmának. Azoknak a falun kivül, a Becsaliban áll a világ; itten csak az igaz hazafiak vannak. Azok, a kik nem adják el a lelküket potom pénzért és most is méltók a kutyabőrre, noha a sarkantyus csizmát bocskorrá zsugorították a századok viharai és széjjelhordták az ősi porta fedelét. Csak azt szeretné tudni a Kurjogató Máté, (egy az ingadozók közül, kinek süvege mellől úgy szögellik előre a vörös toll, mintha valami csodálatos szarv lenne) hogy honnan az ördögből veszi ez a Mányoki nótárus azt a tenger pénzt; isz ővele együtt akár a templom egere. A mint ott az udvaron sűrű csoportokban ácsorogtak az atyafiak s adogatták kézről-kézre a hosszú nyakú üvegeket, az ivóból kihordott asztalok mellett makra-pipásan végigkönyököltek, a kerítés hosszában heverő gerendákra letelepedtek, vagy a kút szélére felkuporodtak és gyönyörködve lógatták le a lábaikat: egyikük sem sejtette, hogy onnan az ablakból, az Ájzigné muskátlija mögül két ravasz szem lesi őket, a melynek tulajdonképen semmi keresete az igaz hazafiaknak ezen összejövetelén.

Bizonyára a Bugyi komának sem volt ez iránt -233- legtávolabbi gyanuja sem, mikor hosszú lábaival fellépett a hordó tetejére, melyről a lélekerősítő igéket vala hirdetendő. Iszonytató magas, hórihorgas alak volt, hanem vékony, mint a pipaszár. Cséphadaró karjai nem verekedésre valók; lőcslábai eleve futásra utalják minden veszedelemből. Ő nem is keveredett, mint Csikmák koma, erőszakoskodásokba soha; a szellem felsősége őrizte. Azért a lábáról való leüttetés meséjét csak az hihette el, a ki közelebbről nem ismerte. Nincsen az az utána dobott hajító-fa, a melyik Bugyi komát utolérje, mikor futásnak ered. Most azonban ime ott áll rendületlenül a hordó tetején és torkát köszörüli. Fehérlő szemeinek szörnyű golyóbisait elmeregeti hallgatóira és siet jó előre végezni az orrával is, melylyel – minden elővigyázata ellenére – hajdan valami véletlen szerencsétlenség történhetett, mert annyi bizonyos, hogy ez az orr épen a közepe táján bámulatosan el van kanyarodva abból az irányból, a melybe odafenn megindult.

– Kezdje hát kigyelmed! Halljuk a komát! – kiáltott száz torok egyszerre, a mint Bugyi felemelkedett, ki az egész faluval komasági viszonyban állott.

A szónok még egyszer megköszörülte a torkát, azután rábizta a szelekre, hogy vigyék, a mint következik:

– Nemes atyámfiai és választó polgártársaim! Mielőtt mélyebben belebocsátkoznám azokba, a miket tulajdonképen mondani akarok, hogy igaz hitem szerint szolgáljam a szent hazának és a szegény népnek elhagyatott ügyét… -234-

– Éljen! – rikoltott közbe a száz koma és egy-kettő már az elragadtatásból is előlegezett: – Fölséges szavazatja van ennek a Bugyinak, már az csak igaz! Halljuk!

– Mielőtt mindezeket felmutatnám itt tielőttetek, nemes atyámfiai, hadd kezdjem azzal, a mi valamennyünk keblét eltölti, a mit magasan lobogó zászlónkra írtunk, szivünkben viselünk, ajkunkon hordunk és bátran hirdetünk: a mi követjelöltünk, Mányoki Bertalan sokáig éljen!

A sovány akáczfák vékony ágai úgy megijedtek arra az egetverő lármára, melyet ez a fölhivás támasztott, hogy szinte reszkettek bele. A mint a szörnyű rikogatás csillapodni kezdett s a koma még nem fogott hozzá a mélyebb fejtegetéshez, Kurjogató Máté alkalmasnak látta az időt, hogy hangot adjon egy kételyének, mely a tenger-pénz honnan kerülténél is sulyosabban nyomta ingatag lelkét.

– Hát hallja kigyelmed, koma, – tört ki belőle mindenek hallatára a panasz, – arra tudna már valamit mondani, hogy a Kálozdyak szava szerint a Mányoki nótárus már egyszer be is lett volna csukva?!

– Hallgassék keed, – lökte ugyancsak gorombán oldalba a panaszost Pintes Gergő. Ez a délutánba járó polgártárs azt a közfelindulást is, melyet a közbevetés támasztott, egy hatalmas argumentummal sietett lecsöndesíteni. – Sebaj, atyámfiai, ha úgy van is. Annál jobban tudja a szegény ember dolgát. Az isten éltesse! -235-

Míg az ingatag Kurjogató Máté erre a lefőzetésre jónak látta a korcsma udvaráról kifelé oldalogni, Bugyi koma a hordó tetejéről elragadtatással nyujtotta kezét Pintes Gergőnek, a ki olyan pompásan feltalálta magát.

A cséphadarók újra forogni kezdtek és a zsivaj úgy ahogy elcsöndesedett. A koma, miután szívét előlegesen ama lelkes fölkiáltásban kiöntötte volna, végre leereszkedhetett a megigért mélységekbe. Dörgött, a mint csak rekedt torkán kifért, minden ellen, a mint csak azoknak az alig mult napoknak hirhedt népemberei szoktak. Ebben az országban már Kupa és Vata óta mindig akadt egy sereg bús magyar, akinek az ilyen beszéd szája íze szerint volt. A sebek, melyeket emlegetnek, mindig századosak és mindig gyógyíthatatlanok. Egy régi-régi áradat ez, mely innen-onnan tiszta forrásokból gyülekszik, de salakos, homokos, mocskos mederben foly odább. A moslékból, melyet Bugyi koma feltálalt hallgatóságának, szörnyen megcsufolva került ki a német sógor meg a magyar úr. A szegény ember fogalmát szokás szerint összekeverte az igaz magyaréval, a kormányt az önkénynyel, a jó akaró alkut a hitlen árulással. Bolond volt a beszéd; de eszmezavarának nyitját keserű századok szolgáltatják. Mikor a furfangos hadtervező Kálozdon arra számított, hogy a koma bizonyosan ki fog csapni a honfivérrel áztatandó mezők és feldarabolandó urasági legelők tilos területére, jól ismerte emberét. Ezen alul ők akkoriban nem is kezdték. A mint a szónok így beletévedezett a nagy hazafiságba, az -236- Ájzigné függönye meg muskátlijai úgy elkezdtek remegni, mintha csak mögöttük valami titkos hallgató nagyokat fujt volna gyönyörűségében.

Zajos tetszés rivalgott az udvaron s ugyancsak megerősödöttnek érezte mindenki lelkét az igaz ügy mellett, kivéve a megtántorodott és elpárolgott Kurjogató Mátét. Megkondult a déli harangszó; a kapu környékén főzőkanalas paraszt-asszonyok kezdtek czirkálni és bekiabálni az uruknak, hogy elhül a leves; az udvar megnéptelenedett. Ájzig czipelte be az udvarról az asztalokat és számította össze a törött üvegeket.

Az ivóban egyedül könyökölt, nem közönséges diadalának büszke önérzetével, Bugyi koma. Még a vörös szakállú Ájzig is elismerő vigyorgással hordta neki az italt. Egy csöpp kevés, de ma reggeltől mostanig még annyitól is megtartóztatta magát, mert a bornak az a csodálatos hatása van rá, hogy a mint iszik, minden bátorsága egyszerre a lábába száll. Csak annak a sokaktól vallott igazságnak egy bizonysága ez, hogy a bor rendesen az ember legbensőbb természetét teszi nyilvánvalóvá. A bátorságra ott fenn a hordó tetején nagy volt a szükség. Most azonban vége a vitézkedésnek; eljöttek a jutalomnak és pihenésnek perczei. Álmában az sem baj, ha egy kicsit gyáva az ember.

Épen az járt az eszében, hogy a tegnap este Harkán behajtott járandóságot ugyan hova kellene rejteni valami biztos helyre, a hol a felesége semmi -237- módon rá ne akadhasson, mikor egy vaskos kéz hirtelen a vállára ütött.

– Ki az isten… hát mit keres itt ilyenkor a főbiró úr? – hebegte Bugyi, a mint úgy homályosan derengett előtte Vincze úr ábrázata, mely szintén nem közönséges pirosságnak örvendett.

– Nagy dolgom lenne kigyelmeddel, koma, – mondá titkolózva a vén cselszövő. Nem akarom dobra verni, azért jöttem így magam, titokban. Nem jönne át kigyelmed egy szóra ide a másik szobába?

– Megyek, megyek, miért ne mennék? – huzogatta elő hosszú lábait egymásután az asztal alól a hős Bugyi s egy kissé megzavarodva vetette a fehér golyóbisokat Vincze úrra. – Hanem annyit előre is mondhatok, hogy ha a tiszta szent elvhűségemet akarná megtántorítani a tekintetes úr…

A vörös tollas pártvezér föltápászkodott és indult át az Ájzigné muskátlis szentélyébe. Ott azután ugyancsak elállt a szeme-szája, mikor a főbiró úr a helyett, hogy – a koma várakozása szerint – zsebébe nyult volna, egyenest megragadta az atillája szélét, nagyobb hatás kedvéért valamelyest meglóbázta jobbra-balra és elkezdett ordítozni a fülébe:

– Megfogtalak hát végtére, te bujtogató akasztófa virág! Ribilió kellene, hogy aztán a zavarosban halászhassatok? A kálozdi földekre fáj a fogatok? No majd prédikálhatsz, a mennyit csak tetszik, ha töltött puskák között utczát söpörsz Karámoson. -238- Hallottam mindent és most úgy a körmöm között vagy, hogy még így megcsipve nem voltál. A sérthetetlen törvény nevében be vagy fogva. Tudd meg, hogy nem holmi hitvány kortesfogásból, hanem egyenesen a törvény parancsolatjából vagy befogva. Nohát most viczkándozzál, koma! Neked a Mányoki nótárus kell? Majd hüsölhettek együtt, mert előbb-utóbb arra is rákerül a sor. No csak viczkándozzál, koma!

És a törvény szigorú őre elvetette magát a kék virágos kanapén. A megragadott atillát azonban a világért ki nem bocsátotta izmos markából, s a viczkándozásra biróilag felhitt hórihorgas koma egy nagy, hullámzó ívet képezett gyönyörködő szemei előtt. A két cséphadaró soha veszettebbül nem kalimpált, (noha folytonos vigyázattal arra, hogy Vincze úr megsértése által valahogy még nagyobb bajba ne keveredjék) és az eléktelenített ábrázatot senki még ilyen halaványnak nem látta. Minduntalan egy-egy káromkodás készült kitörni sárga fogai közül; de a kellő perczben rendesen működni kezdett a bor és meghunyászkodott a kelepczébe került koma. Ijedt, fojtott, rekedt hangon dadogta:

– No no no, ne bolondozzon a tekintetes úr! Nem bántottam én egy szóval se a császárt. Isten bizony nem bántottam. Csak az igazságnak fogtam pártját.

Csodálatos, mintha a menekülésnek valami vigasztaló gondolata lopózott volna borzas, gyöngyöző fejébe, egyre kevesebb rémülettel, sőt utoljára a -239- derültségnek félreismerhetetlen árnyalatával kérte Vincze urat, hogy ne bolondozzék.

– Iszen ismerjük mi már egymást, tekintetes úr, még a magyar világból. Lehet ám én velem okos embernek máskép is beszélni!

És rettenetes nagy körben lehajolva a földre, az egyik cséphadaróval csöndesen kihuzta a vörös tollat lenn heverő süvegje mellől. Az forgott a fejében, hogy most ezzel az egész komédiával csak rá akarnak ijeszteni, hogy hagyjon alább a korteskedéssel. Egy pillanat alatt el volt határozva, hogy mindent megigér, becsületére fogad, meg is esküszik, ha kell, csak kiszabaduljon. Nem most fog először a szegény embernek ezekhez az apró segédeszközeihez folyamodni, a miknek a megtartását az úristen se kéri számon.

Hanem a koma hitele nem lehetett valami rendületlen, mert Vincze úr épen nem mutatkozott hajlandónak a markában tartott bizonyos sikert bizonytalanért áldozni s egyet rázva a foglyul esett atillán, jó kedvű méltósággal folytatta szerepét:

– Most nem péterbácsizunk többet, koma. Csak úgy ismerjük egymást, mintha sohasem láttuk volna. Én itt a szent és sérthetetlen törvényt képviselem. Hallod-e?

A koma bizonyosan meghallotta volna a nélkül is, hogy a sokat nyuzott atilla-gallér olyan veszedelmes tánczra penderíttessék. Az igaz, hogy így még jobban meghallotta s a hogy utolsó reményét is eltünni látta és meggyőződött róla, hogy fele sem -240- tréfa a dolognak, az újból való elhalaványodással egy kis pillanatnyi józanság is meglepte.

– Üssön hát bele a törvénytekbe az isten… isten bizony ártatlan vagyok, tekintetes úr! (A bor megint helyt állt.) Ilyen szeplőtelen becsületre nem lehet rábizonyítani semmit. Tudom, hogy csak a szent meggyőződésemnek vagyok az áldozata. Jobb, ha elereszt.

A népgyülés alatt Vincze bácsit is jól tartotta az Ájzig zsidó a külön hordóból s míg ott a kék divánon pihent, ragyogó képe össze látszott olvadni a vörös mellénynyel. A koma szavaira neki dühödött.

– Még arczátlankodni mersz, vén gonosztevő? – kiáltá. Tudod-e, hogy a sérthetetlen törvény értelmében már mai napság hiába vagy nemes ember, ha az vagy is, mert én ebben a minutumban elhegedültethetem rajtad a huszonötöt?!

– Kivel? – nyögte Bugyi, ki még ezekben a kritikus pillanatokban sem feledkezett meg abbeli sajnos tapasztalatairól, hogy a huszonöthöz okvetlenül megkívántatik legalább is egy hajdú; annak pedig még eddig, hála isten, nyomát sem látta a ház táján.

– Kivel? – ordítozott az igazságnak vörös mellényes szolgája és egyszerre ellökte magától áldozatát. – Kivel? Van-e a világon ehhez fogható arczátlanság?! Nem, nem rablom veled tovább a megbecsülhetetlen időt. Ne sandalogj az ajtó felé, te gazember, mert úgy összemorzsollak, mintha kalapács alá kerültél volna! -241-

A koma megadja magát s Vincze úr – miután karjait kinyujtóztatta volna – újra megragadja a biztosító gallért.

– Felelj, te bujtogató, igaz lelked szerint. Hajlandó vagy-e egész csöndesen felülni mellém a kocsiba és minden zenebona nélkül bejönni a vármegyeházára?

A furfangos cselszövő, hogy a feltünést kikerülje, egyedül jött; de a falun kívűl, a Becsaliban három hajdut hagyott. Ez a gondoskodás, úgy látszik, szükséges is volt, mert a foglyot egyszerre megszállta az ördög. A komoly ünnepélyességgel előadott kérdésre azt felelte, hogy:

– Magának a mennybéli… Nem, tekintetes föszolgabiró úr, én számos neveletlen gyermeknek vagyok a kenyérkeresője. Az teljes lehetetlenség, hogy engemet most innen egész ártatlanul börtönbe hurczoltasson és a szegény, neveletlen árváim…

– Teljes lehetetlenség, hogy én most gyámoltalanul itt hagyjam a családomat. Méltóztassék ezt meggondolni. És még hozzá ártatlanul, mint a ma született gyermek! Bevárom legalább az erőszakot. Addig még megsegíthet az úristen!

A koma hegyes, csontos, zörgő vállait alázatosan hozzáigazította az új meg új keringőhöz; de a Dániel megszabadító urába vetett bizodalmából nem engedett. A vörösbegy el lehetett készülve erre a -242- vonakodásra, mert szokásos nagy szavait leszámítva, meglepetés nélkül bánt el áldozatával.

– Akkor hát a világ csufjára és érdemed szerint vasra verettetve fogsz Karámosra bekísértetni. Ebben a szempillantásban itt leszek a hajdukkal, meg a vasakkal, meg a szegekkel, meg a kalapácscsal, és jaj neked, Bugyi! Ne hidd, hogy majd szokásod szerint fellármázod az atyafiságodat és megszabadítanak a sérthetetlen törvény büntető kezéből. Látom a szemed járásából, hogy arra spekulálsz, de hiába! Itt a kertek alatt fogunk jönni, hogy meg se lát senki és sutty! – a Bugyi koma nincs. Addig pedig kérlelhetlenül bezárlak ide. Hé Ájzigné, hozzon egy pohár bort! Egészen elrekedtem ezzel a gazemberrel.

A koma egy rövid percz alatt készen volt Vincze úr izmos karjainak és saját, sok jó szolgálatot tett lábainak összemérésével. E közben azonban az egyik cséphadaró véletlenül az orrára tévedt. És már vagy az erre ébredt gyászos emlékek fogták el egyszerre szívét, vagy az összemérés eredménye nem ütött ki egészen kedvére, de annyi bizonyos, hogy mozdulatlanul maradt.

A himlő-helyes korcsmárosné – piszkos alsószoknyájában, sárga-virágos nagykendőjében, háta közepén tánczoló leoldott kontytyal – nagy óbégatva hozta Varju Vincze úrnak a kívánt szíverősítőt. A kulcslyuk nagy áruló.

– Szegény emberek vagyunk, könyörgünk alázatosan – sopánkodott, – de az Ájziggal együtt nem adnánk száz pengőért, ha nem itt minálunk -243- történt volna az egész. Pedig ötven pengő nagy pénz a mostani szegény világban! (T. i. a kikötött százból ötven esnék Ájzigra és ötven Ájzignéra.) Nem keveredhetünk-e még mink is bajba miatta?

Vincze úr most hivatalos méltóságán alulinak tartotta a jövendő beláthatatlan esélyei felől értekezésbe bocsátkozni a zsidóasszonynyal. Jóllehet pintes palaczk soha szivesebben nem kináltatott senkinek (még készpénzzel fizető vendégeknek sem) mint ez itt neki, beérte két pohárral belőle, megtörülgette lefelé konyuló macska-bajuszát és megint Bugyihoz fordult:

– Dehogy van a mi szobánknak kulcsa, dehogy van! – jajgatott Ájzigné. Iszen, ha kulcsunk lenne, már százszor is feltörték volna a házunkat. Hanem így, azt mondja az Ájzig, mindenki tudja, hogy nem tartunk pénzt itthon, mert ha tartanánk, akkor bizonyosan be is zárkóznánk és jaj lenne nekünk. Még az almáriomnak sincsen kulcsa, esedezünk alázatosan, nemhogy a szobánknak lenne. Csak aztán minket tessék ám kegyes pártfogásába venni, ha ez a Bugyi úr bele találna keverni valami bajba.

A kérlelhetetlen biró meghökkent egy perczre s a kegyetlenül nyomorgatott Bugyi úrnak megint derülni kezdett az arcza. A ferde orron keresztül csodálatosan görbe vonalat futott végig ez a titkosan derengő sugár. Hanem Vincze úr, ha egy kicsit felöntött a garatra, a legkétségbeesettebb -244- helyzetekben is fel tudta találni magát. Egyszerre csak nagyot pislantott, felvillantak szemei, jót rántott az atilla-galléron és a legfölségesebb plánumok egyikével újra készen volt. Macska módjára kezdett dorombolni hórihorgas egerére:

– Hallod, koma; nincsen kulcs! Te most azt hiszed ugye, hogy megmenekszel? összejátszotok az Ájzig zsidóval?

– Hanem tudd meg, hogy még olyan arkangyal nem született, a melyik téged megszabadítson. Hé Ájzigné, hozzon ide pecsétet.

Abban a perczben ott volt, a mit kívánt. A hosszú pecsétviasz-szálat Bugyi szeme elé tartotta.

Az áldozat szemeit egy rengeteg nagy pecsétnyomó fenyegette, melyet Vincze úr a zsebéből huzott elő.

– Akkor tudd meg, hogy ez a hivatalos pecsét. És én most ezzel, egyesegyedül a sérthetetlen törvény erejénél fogva, úgy a körmeim között tartalak, mintha tizenhárom-lakatos vasajtót zárnék rád. Míg én odajárok, innen el nem menekülhetsz, mert én itt ajtót, ablakot le fogok pecsételni a hivatalos pecséttel. A ki pedig ezt a pecsétet feltörni merészkedik, azt a mennyei hatalmasság sem menti meg az élete fogytáig való raboskodástól. Hallottad, hé? Ne óbégasson itt a fülembe, Ájzigné, hanem inkább -245- gyujtson gyertyát! Ha ártatlanok, akkor nem lesz semmi bántódásuk; de hogyha netalán szántszándékkal dugták volna el a kulcsot, akkor Ábrahám, Izsák és Jákób legyenek a fejüknek irgalmasok.

– No csak vége legyen. Hát sábesz van ma, hogy két gyertyát gyujtott? Tartsa ide az ablakhoz. No bujtogató, már az ablakon ott van a hivatalos pecsét. Ha tudsz olvasni, elolvashatod rajta: «Karámos vármegye központi főbírói hivatala.» Kár, hogy a pecsétekre is rá nem vésik, mint a bankókra, hogy mi büntetés vár azokra a gazemberekre, a kik a hivatalos pecsét szent sérthetetlensége ellen vétkeznek. Kár, hogy nem áll itt mindig a szemed előtt. Hanem tudd meg még egyszer: életfogytig való rabság. Így. Itt az ablakon már most nem mehetsz ki a nélkül, hogy a pecséttörésnek iszonytató bünébe ne essél. Miután azonban te a népnek felbujtogatásával, nem holmi pulykalopásféle aprólékos csínt követtél el, és miután megátalkodott gonosztevő vagy: nagyobb biztosság okáért még az atillád szárnyát is le fogom ide pecsételni az almáriom oldalához. Így. Most már aztán akár az ablakon, akár az ajtón keresztül akarsz megszökni, kettős pecséttörés bünébe fogsz keveredni. Ezért pedig tudd meg, kétannyi büntetés jár, mint az életfogytig tartó rabság.

A szekrény oldalához pecsételt koma, a szörnyű fenyegetések alatt, lecsüggesztette fejét és úgy látszott, teljesen megadta magát sorsának. A furfangos -246- főbíró pedig még az ajtón kívülről is bekiáltott hozzá:

Nem telt bele egy félóra s a Becsaliból hozott fegyveres kiséret a kertek alatt csöndesen közelgett a bogádi korcsma felé. Észrevétlen kellett jönniök, mert ha megsejtik, hogy mi járatban vannak, a Bugyi komát mindenesetre nagyobb hatalom veszi védelme alá ennél a három puskánál s a bátor kis csapat körében fel is merült a régi példabeszéd, hogy: csak vigyázzanak, mert sok lúd disznót győz. A hajdúknak csak félrecsapott csákójuk, meg puskájuk vége látszott ki a magas, sárga, száraz kukoriczából, melyen átcsörtettek. Különben a szomszédjukba vezető út is majdnem egészen néptelen volt; a bogádi nemes ember úri természete már csak megkivánta az ebédutáni álmot.

Nem láthatta más őket, mint egy-két pőre-gatyás paraszt-gyerek, ki az árokpartnak dülve sütkérezett az égető, déli napon; meg egypár menyecske, ki a mezőről sietett hazafelé és ha észrevette a törvény fegyveres szolgáit, legfeljebb egyet sóhajtott magában, hogy: már az a szegény Gabi gyerek csak nem kerüli ki az akasztófát; megfogják előbb-utóbb, pedig biz’ isten kár a göndör bajuszáért! Bizonyosan ezek is azt hajszolják.

Az egész csapatban a hadvezér izzadt legkeservesebben. Sűrűn törülgette homlokát, minduntalan elkérte Ignácztól a kulacsot, óvatosan s – a mennyire meglapult helyzete engedte – büszkén lépdelt serege -247- előtt. Vizsga szemekkel leste a kertekre néző ablakokat, hogy valamelyik markos atyafi nem pillantja-e meg őket s nem üt-e hirtelenében lármát. Minden nyugodt, csöndes, nesztelen volt a környéken, mintha a déli forróság álomba ringatta volna az egész falut. Az volt még a legnagyobb zaj, mikor Vincze úr melléből egy-egy jóízű hahota akart erővel felharsanni – hogy milyen pompásan lefőzte ő most ezt a komát! – s azt fojtogatta vissza nagy keservesen. Tökéletesen meg volt magával elégedve, mint mindig. Ez a nap ránézve kimeríthetetlen dicsőségnek, dicséretnek, mindenekfölött pedig dicsekedésnek forrása lesz. Mennyi elővigyázattal, mennyi ügyességgel, mennyi furfanggal intézte el az egészet! Szeretné tudni, kicsoda érdemel meg úgy, mint ő, még egy korty italt az Ignácz kulacsából!? A fődolog az volt, hogy az egész lárma nélkül essék meg, mert a bogádiakkal nagyon bajos kikötni s egy összezördülés mindent elronthatna végkép. A szerencse kezére járt; sejtelme sincs róla senkinek, hogy a koma meg van csipve. A kocsma valamelyest félre esik, úgy hogy onnan már most kiabálni is hiába kiabál. A zsidrákok féltik a bőrüket; mukkanni sem mernek, hogy mi történt náluk. És azt a pecsét-históriát milyen bámulatosan kifundálta! Ha egyenesen magával akarja hozni Bugyit a Becsaliba, a milyen hosszú lába és gonosz természete van neki, abban a pillanatban szökik meg mellőle itt a földek között, a mikor akar. Ha meg a falu-házához kisérteti, hogy ott bezárják, nyilvánossá lesz a dolog és olyan -248- zene-bona kerekedik belőle, hogy isten a megmondhatója, mi lesz a vége. Dicsérheti az eszét azért a gondolatért! A hivatalos pecséttel tökéletesen biztosította magának a zsákmányt, Csikmáknak délutánra és holnap reggelre a szabad kezet és a zöld tollas Kálozdyaknak a diadalt. Azok a gróf urak ott Harkán azt gondolják, hogy az ő eszükön már túl sem lehet járni. Pedig az igazi kortest nem grófi fából szokták faragni! Itt van la, most az ő reménységük horgonya oda van. Senki sem tudja, hova lett a Bugyi. Eltünt. Megszökött. Nincs pénz. Netek!

A kis fegyveres csapat a napraforgós, dudvás, gazos kerteken keresztül ügyesen felhuzódott az Ájzig zsidó házának, melynek első tiszta szobája ez alkalommal ideiglenes börtönnek vala berendezve. Már ott állottak az ajtó előtt s szörnyű fenyegetésekkel borították el a lelógó kontyú zsidóasszonyt, ki már-már alig tudta megállani, hogy házának e rémes órájában egy kis sikogatással ne könnyítsen a lelkén.

Vincze úr diadallal vetette szemeit az ajtó külső zárán sértetlenül nyugovó pecsétre.

– A törvény nevében feltöröm, – mondá ünnepélyesen és feltárta az ajtót.

Hanem azután csak ott maradt a küszöbön és vastag nádbotját kiejtette a kezéből. Hiába kapta fel a rettegő korcsmárosné, hiába törülgette meg a virágos kendőjével, hiába kinálgatta; – nem kellett neki. Csak állt ott, mint a sóbálvány és nézte azt, a kit nem látott. -249-

A fogolynak híre-hamva sem volt a szobában. A szekrény oldalán hiányzik az a bizonyos félpecsét, mely az átillára jutott; az ablakon pedig szentségtelen kezekkel meg van sértve mind a kettő. A Bugyi koma nyilván nem irtózott a pecsét-törés iszonytató bünétől és megszökött.

A sérthetetlen törvény kijátszott őrének arczát, szemeit, homlokát mind elborította a vér s a világ összes borzalmainak minden nemét (a kerékbetörés és felnégyelés elavult gyakorlatától kezdve a tekintélyét egész mai napig fentartott akasztófáig) elropogtatta rémesen csikorgó fogai között, míg vérben forgó szemei előtt a röpke képzelet az említett rémeszközökkel kétségkívül bizonyos viszonyban tüntette föl az elpárolgott komát. A mint első ámulatából magához kezdett térni és gondolkozni azon utak felől is, melyeken a komát az elsorolt kellemetlen helyzetek egyikébe vagy másikába juttathatná, azzal az első pillanatban tisztában volt, hogy Bugyi semmiesetre sem vitte haza az irhát, hanem vagy az erdőben, vagy a réteken, vagy a mocsarak közt bujdosik. Hanem elő kell keríteni akkor is, ha a föld elnyelte volna! Most már nemcsak a veszélyben forgó pártérdek, hanem a megsértett, kijátszott, csuffá tett tekintély is boszút kiván!

Mindenekelőtt azonban egy széket kivánt, mert még forgott körülötte a világ és úgy tetszett neki, mintha ott az almáriom tetején az a szép sor piros alma mind ő rajta mosolyogna. Annyi szent, hogy ha az almák előtte ártatlanok voltak is a rossz -250- szándékban, de mögötte a három csöndesen röhögő hajdú nem igen óhajtotta, hogy most visszatekintsen.

– Megállj, nojszen megállj, mákvirág! – lihegte Vincze úr és kiadta a parancsot a három jókedvű vitéznek, hogy ha kedves az életük, neki a komát a föld alól is előteremtsék. Mivelhogy az már most főbenjáró bünös és még úgy napot nem keserült meg ház, mint a hogy a mait meg fogja keserülni ez az Ájzig-korcsma.

A himlőhelyes zsidó-asszony, ki még mindig a nádbotot törülgette, erre természetesen szörnyű sivalkodásban tört ki. De a felharagított bíró szemei villámokat szórtak és nem ismert könyörületet. Nem mondott többet, mint hogy: az, a ki szereti az életét, egy szót abból, a mi itt történt, el ne áruljon. Ájzignénak minden földiekre és földöntúliakra való hivatkozásai hatástalanok maradtak s a mint a törvénynek fölfegyverkezett szolgái neki indultak a hajszának, Vincze úr is rettentő fuvások, káromkodások és fenyegetőzések közt visszaballagott a Becsali felé, a hol kocsiját hagyta, hogy majd ott bevárja az eredményt. De biz ott hiába várakozott egész addig, míg az égre mindenfelől felvonatott a csillag-rakta sátor. Már itt Bogád körül több volt az üldözött embereknek kinálkozó jó rejtekhely, mint a madárfészek. Sűrű erdő, öles kukoricza, járhatatlan mocsarak mind fölséges buvóhelyek, a mikről csak a pipiskék, a vadkácsák meg a vakondokok tudnak. De ezeket nem bízta meg az üldözéssel Varju Vincze úr s – eddig legalább – -251- nem is léptek se vármegyei, se kormány-szolgálatba. Még el sem árulták volna a világért sem azokat, a kik az ő birodalmukban kerestek menedéket, sem a halálra keresett Gabi betyárt, sem a Bugyi komát. Ignácz hajdú és társai üthették bottal a szökevény nyomát s Vincze bácsi várhatott akár itéletnapig a Becsaliban.

E szerint hát a nevezetes nap úgy végződött, hogy a hajdúk nem látták Bugyit, a hajdúkat nem látta Vincze úr, Vincze urat pedig nem látták a várakozó kálozdiak. Bajt sejtett mindenki s a baj be is következett.

Másnap hajnalban gyülekeztek a bogádi választók. A zöld tollasok a Becsaliban, a vörös tollasok Ájzig előtt. Nyalka legények nagyokat rikogattak a nyeregből s a paraszt-szekereknek hosszú sora foglalta el az utczát. Zászlók, kendők, szalagok lobogtak mindenfelé s az egyik saraglyába szorított három dádé iszonyúan nyikorgatta a Rákóczi-marsot. A befont sörényű, apró lovak már türelmetlenül kapáltak, a hogy a nap vörös tányérjából kezdtek előkerülni a vakítóbb sugarak is; a kortesnótákat isten tudja hányszor elfujták s két hordó bort körömig ürítettek, a harmadikat meg felgurították a czigányok szekerére; a kulacs mindig színig volt, a sok fokos, csákány, rezes kard csak úgy ragyogott; – de a kire legnagyobb volt a szükség, a ki ékes dikczióban odabenn ajánlani fogja a nép emberét, a kit valamennyien éltető lelküknek tartottak és vallottak: a Bugyi koma csak nem mutatkozott az övéi között. -252-

Onnan alulról a Becsaliból minden pillanatban idehangzott az egetverő lárma; azokat már javában tartja igével a Csikmák. Ők meg itt csak szárazon lopják a napot. Talán indulni is ideje lenne már; de a Bugyi koma nélkül csak nem indulhatnak. Hova lett, merre jár, hol késik? A ki feleletet tudott volna adni ezekre a kérdésekre, az Ájzigné, még most is úgy reszketett, mint a kocsonya és hallgatott, mint a sír. Egyszer csak észreveszik a fej nélkül támolygó pártosok, hogy az egyik görhes paripa lábánál ott pitykövez a pártvezér legkisebbik neveletlenje, egy mosdatlan, rongyos, vigyori kölyök. Egyszerre tíz oldalról fogták elő, hogy hová tette az apját? Azt tegnap dél óta nem látták otthon. A szurtos kis neveletlen előtt ez épen nem volt ujság, azért is nem rukkolt ki vele mindjárt, hanem a fejetlenek annál nagyobbra vették. Keresik, kutatják, szaladnak, kiabálnak utána; de a koma csak nincs sehol. A Becsali-beli zászlók már kezdtek rendbe szedőzködni a korcsma előtt; erre a türelmetlenség, szitkozódás, lótás-futás tetőpontra hágott, mikor a kert felől a kukoriczából egyszerre csak felemelkedik egy sáros, poros, sovány, elcsigázott, hosszú alak, és száz koma egyszerre kiáltotta el magát:

Nosza volt egyszerre vigasság, a mint közre foghatták a megváltót! Azaz csak lett volna, ha a siralmas kinézésű, elkeseredett, méregtől fuldokló koma – kiről az ilyen alkalmakkor már megszokott vitézi jelvények: a piroskötős rézkard, meg -253- az ősi sarkantyúnak tányérnyi taraja, mind hiányzottak – egyetlen szó nélkül fel nem áll a legközelebb ért szekérre és csöndet nem int. Ennyi markos legény között teljes biztosságban érezvén magát, kiöntötte remegő szivének egész méltatlankodó keservét; a nép itélőszéke előtt, isten szabad ege alatt leleplezte az ármányt, melylyel tegnap körülhálózták a zöld toll hatalmasai; meztelenül odaállította a galád furfangot, melylyel a nép szavát ő benne el akarta fojtani a Kálozdy-pártiak alávaló mesterfogása, a kik az igaz magyar előtt rosszabbak a pecsovicsoknál; érzékeny szinekkel festette bujdosását, éhségét és szomját a térdig érő mocsárban, metsző nád, meg goromba káka között; és kifejezte abbeli tántoríthatatlan meggyőződését, hogy az egész alávaló kelepczét nem lehetett volna olyan ördögien kiszámított pontossággal intézni ellene, ha az nem valamelyik bogádi ellenségétől kerül.

– Nemes atyámfiai, – kiáltotta, elmeregetve a fehér golyóbisokat, hogy nem lesnek-e rá valahol a hajdúk, – nemes atyámfiai, védelmezzetek meg, ha mártirjává lennék az igazságnak! Mert tudjátok meg, hogy ha én fel leszek áldozva, ti sem kerülitek ki az én soromat!

Az úgyis harczra készülő, pityókos, fegyveres tömegnek nem sok kellett, hogy az égő parázs lángra lobbanjon. Nekivadulva forrongott a koma körül, feldöntötte szekerét, felkapta a vállára és szörnyű zsivajjal tudakolta, hogy: hol hát az ellenség? ki ellen kell nekik védelmezni a komát? ki -254- akarja őket vasra veretni? ki unta meg az életét? kit üssenek agyon? Csak egy részeg legénynek kellett elkiáltani magát, hogy:

Mindjárt utána le is pottyant ugyan a nyeregből őkelme, hanem a gyujtó szikrát megadta. Nosza neki a zöld tollasoknak! Üsd, nem apád! Már itt ma csak az öreg kaszás fogja majd számítani a Kálozdy-voksokat! A nagy lármában, zsivajban, felfordulásban, káromkodásban senki sem vette észre, hogy a Bugyi koma megint elpárolgott. Kocsi, ló, ember, zászló, fokos, kard, csákány, furkós bot, piros tollas kucsma mint zugó, zavaros, rohanó ár tódult a Kálozdy-pártiakra, kik épen indulóban voltak Karámos felé, a hol a választásnak megesnie kellett. Erre a vidékre való öregebb urak sok nevezetes csete-patét tudnak a bogádi nemesekről; de ilyet, mint ez a mai volt, ők is aligha értek. Lett a Becsali-gödrökben olyan országos verekedés, hogy volt ott aztán dolga még az nap katonának, doktornak, bírónak, halottkémnek, papnak. Vincze bácsi pompás plánumának sok kiütött fog, sok betörött oldalborda, sok beszakított fej, sok kiömlött vér, sok békóba vert kar adta meg az árát. Az öreg, nyugalmas nap ott fenn az égen nem szereti az ilyen véres jeleneteket; el is bujt a felhők közé, a mint egymásra rontottak. Bugyi koma is ellensége volt az erőszakoskodásnak, de csak a maga személyére nézve; az is elbujt a vakondokok közé. A gyászt, a mi bekövetkezett, senki sem láthatta előre. Aznap bogádi ember nem volt benn -255- szavazni Karámoson; a ki bejutott, azt úgy vitték vason.

Ez eldöntötte a nap sorsát. Péterfinek nem kellett egyéb, csak hogy ellenfelének bogádi hivei ne szavazzanak.

Szikra István uram, a megyercsi-utczai csizmadia, ki a karámosi szekeres gazdákkal a balpárti Béla mellett küzdött, késő este rossz kedvvel bökte be botjával ajtaját. Nagy karimájú kalapja mélyen le volt húzva a szemére. Még tulajdonképen egy szóra való ideje sem volt, mikor a zöld szemű hárpia felugrott az ablak mellől és mérges támadást intézett ellene:

– No ember, hát csakugyan a te feleségednek kell az utolsónak lenni, a ki valamit megtud, pedig már egész a borbély-komáig bejártam valamennyi szomszédasszonyt, hanem egyiknek sincs még otthon az ura, és látom, neked is keresztbe állanak a szemeid. Azért hát reszkess, ember, és ne bámészkodjál úgy rám, mint a borjú az új kapúra és mindenekelőtt mondd meg már, hogy kicsoda a követ és győztetek-e?

– Nem élkeskedünk a győzedelemmel, Sára. A pecsovicsok győztenek és Péterfi lett a követ. Mink pedig megbuktunk vala. Ilyenkor nem is bűn az búfelejtő borital! Meghalt Mátyás király, oda az igazság! -256-

A végesi szőllőskertek öreg baraczkfái hosszú reszketeg karjaikat nyujtóztatták az éjjeli pihenés után, mikor mögöttük az első sárgás-szürke csikok jelentették a közelgő hajnalt.

A kálozdi kastély körül még minden csöndes volt és sötét. Csak az istállók félkörű ablakain tetszett fel egy-egy reggeli lámpás fénye s onnan hangzott ki egy kis járás-kelés nesze. Kevés idő mulva aztán innen is onnan is ajtó-nyitogatás és kulcs-csikorgás zöreje járta végig a nyugvó épület csöndjét s miután élő lelket látni semerre nem lehetett, úgy tetszett, mintha az ajtók nem is a kastély lakóinak zárattak volna fel a cselédségtől, hanem az éjtszaka szellemei távoznának rajtuk keresztül s csapnák be maguk után a nappal közeledtére. Majd egy egész órára megint nyugodt, zajtalan lett minden. A láthatatlanul elsuhanókon kívül más vendég nem töltötte a kastélyban ezt az éjtszakát. A csinos, pompás vendégszobák, melyeknek lakói rendesen ilyenkor szokták csak nyugalomra hajtani kábult, kitüzesedett fejüket, üresek egytől-egyig. A tánczterem, mely számtalan víg hajnalhasadást látott; a kártyaszoba, melyben akárhányszor még ilyentájt cserélték föl az inasok ujakkal a tövig égett gyertyákat; a kis vadászlak, melybe sokszor gyülekezett ez órában jókedvű vadásznép; a cselédszoba, melyben vendégkocsisok ittak és huszonegyeztek reggelig -257- – mind-mind néptelenek, üresek, kihaltak. A bukás hirére tegnap este az utolsó vendég is sietve fogatott be és alig várta, hogy maga mögött lássa a kastélyt.

Csak egy szobában vannak ébren. Már, vagy még ébren. A kanczelláriában. Az éjjeli lámpa kialvóban s a lebocsátott függönyökön keresztül világít a hajnal. A vékony foszlányokon kisérteteknek látszanak az erkély karyatidjeinek árnyai, melyek kiváncsian kandikálnak be a szobába, hogy ugyan mit láthatnának itt? Semmi különöset. Egy bukása szélén álló embert, ki nem tudta fejét nyugalomra hajtani az éjjel s föl s alá jár. Ha azonban a kisértetek előtt nem maradhat rejtekben az sem, a mi emberi szemeknek láthatatlan, akkor látják, hogy Béla még sincs egyedül. Rossz szellemei most sem hagyták magára. Ott bujkálnak, ugrálnak, nevetnek, ingerkednek körülötte és siketítő zajjal töltik be a szobát: Egy árva könnyet se, Béla! Egyetlen gyáva könnyet se ejts! Hát el van-e veszve rád nézve a világ? Becsülted-e te valaha mind e javakat, melyektől most meg kell válnod, hogy megsirasd vesztüket? Ugy-e nem? Ellenkezőleg, egyenesedjél föl és nézz bátran szemébe sorsodnak. Új élet kezdődik rád nézve. Ha majd fölkerülsz a szerencsevadászok százezrének zajgó tömegébe, miért ne lehetnél te az, a ki megragadod ott a kaczér istenasszonyt és rövid órák alatt jóvá teszed esztendők veszteségeit. Ért az neked valamit, a mit itt hagysz? Menj, menj. Szívedben egy szenvedélyt viszesz magaddal, egy mécset, mely amaz éjjeli, titkos földalatti -258- utakon aranybányát fog még megvilágítani szemed előtt. Csak a fiadért kellene? Nos, hát csak azért!

Azonban a sors ellen való daczolás s ebben a lázas remény, mely azokkal a gondolatokkal dobogtatta a szegény ember hánykódó szívét, időről-időre engedni volt kénytelen, hol az önvád éles marczangolásának, hol a kényszerű válás merengő fájdalmának. Árnyakkal fedett, megvénült, sárga arczát s kék karikákkal övezett szemeit el-eltakarta összekulcsolt kezével és majd a szekrény éles sarkán, majd a nagy karszék ingatag támláján keresett pihenőt nehéz, égő fejének. A kis lámpa olaja már fogyatékán volt; kihaló, vörös fény fogta körül a mozdulatlanul vergődő ifjút és sűrű, fekete füst gyülekezett feje fölött. Majd egy mély és siket sóhajtással újra kezdte sétáját a papirokkal elborított iróasztal előtt. Nem tekintett beléjük; sem vigasztalni, sem biztatni nem tudták. Hanem hevert ott az iratok között egy szép fehér selyemszalag is, melyre gyöngyökkel volt hímezve a neve. Az előtt megállt, csöndesen izzó kezébe vette s maga sem tudta hogyan, egy csókkal érintette azt a helyet, melyen az ismeretlen gyöngéd ujjak utolszor pihentek.

– Ki lehet ez az égi barátné? – suttogta. Nem, én nem ismerem már az égieket! Nem értem mit mondanak, nem segíthetnek rajtam!

A pislogó lámpa serczegve kialudt s Béla összeborzongott a hideg, szürke félhomályban, mely a szobát elfoglalta. Valami titkos hatalom kergette ki -259- a folyosóra. A mint az ajtót becsukta maga mögött, lelkét mintegy visszhang gyanánt egy régi benyomás emléke ütötte meg, mely valamikor (maga sem tudta már az idejét; régen volt!) e helyen elfoglalta szívét. Sohasem érezte annyira elhagyatottságát, egyedüliségét, rabságát ez ódon falak között, mint abban a perczben. Úgy tetszik neki, este lehetett; a régi szűk ablakokra nem találtak rá a hold- és csillag-sugarak; vén, komor, néma, ijesztő volt minden körülötte. Már emlékszik is, Ilonára gondolt itt akkor. Ma máskép van minden; a lebocsátott függönyök a reggel rózsaszinében ragyogtatnak mindent, a nagy ablakok világot igérnek, a futó szőnyegek könnyű léptekre várnak s a szobrocskák mosolyognak felé. De csönd van, mintha halál uralkodnék mindenen. És ebben a megváltozott környezetben épen az a borzongás keresi föl Bélát, mely amaz emlékezetes estén átjárta tagjait.

Nem maradhat soká. Itt is hideg van. Mindenütt hideg van. Fölfelé indul a meredek falépcsőkön, melyek a padlásra s innen a toronyba vezetnek. Csak egyenesen, minél előbb föl, föl, a hol egy kis szabad levegőt szíhat, a hol ébredni látja a természetet és egy gyöngéd szellő talán megsimogatja égő homlokát. Elfullad, leroskad, mire a toronyba ér és széttekint a vidéken.

Pompás, üde, reggeli kép terült el szemei előtt; egyike ama nyájas, hegygyel-völgygyel váltakozó, feledhetetlen képeknek, minőket csak a dunántuli szép magyar föld mutat. Nem az alföld végetlen -260- sikja, mely örök elégedettségében nem ismeri a változást s nincsenek sem hegyekkel égnek törő vágyai, sem sürü erdőkkel zöldelő reményei; csak gazdagsága, elégedettsége és unalma. Nem is a felföld sziklás, bérczes, havas világa, mely nem tud semmit a tavaszról, mikor mindenki mosolyog, sem az őszről, mikor mindenki örül az aratásnak. Bájos, lankás vidék, nyájas szőllőhegyek, vén bükkök, mosolygó mezők és felhőtlen ég, – nincs, nincs neked párod, szép dunai föld! A kinek tőled el kell válnia, hogy soha ne hallja többé a kis falu csengő harangját; a ki benned, a te fáidnak árnyéka alatt akart pihenni, melyek kora tavasztól késő őszig zöldek, és máshova veti sorsa: fájhat, nagyon fájhat annak a szive! A hajnal rózsaszinében mosolygott az egész tájék Béla szemei előtt, mint a gyöngéd szerető, ki könnyüvé akarja tenni kedvesének a bucsut és vidámságot hazudik. De a reggeli, borus párák ott lebegtek e szeretetteljes mosoly fölött s amott messze megcsillant egy tova futó érnek ezüst szalagja; ott egy rejtegetett könnycsepp szaladt végig a mosolygó arczon. Béla oda támaszkodott a harang lábához és hosszan, hosszan nézte szülőföldének nyájas arczát. Lábainál egy elhasznált, málladozó kötél hevert. A mint alább-alább bocsátotta fejét, ráismert. Ezen a kötélen huzta ő hajdan, gyermekkorában a régi, repedt csöngetyüt. Aztán a kis Pirók kezére jutott. Hova is lettek, hova széledtek ők, ennek a kastélynak régi lakói?! Ah, bár csak ott maradt volna ő is messze, valami ismeretlen föld siratatlan halottjának! -261-

Merengésében nem vette észre, hogy a kert végéről, a mentor kedvencz gesztenyefái közül csöndesen, félve az észrevétetéstől, szinte bujkálva közeledik fölfelé egy kopott, megviselt, bús alak. Ha Béla jobban figyel, nehány perczczel előbb a kriptakulcs csördülését is hallhatta volna. A ritkán nyitott zár rozsdás volt s a nehéz vasajtó dübörgése messze hangzott a könnyü reggeli levegőben, komor zajával egy pillanatra elcsitítva az ébredő madarak csicsergését.

Béla nem látta, nem hallotta. A hűs szellő nem tudta lehüteni égő homlokát, mikor lefelé sietett. A padláson kellett keresztül jönnie. A homályos gerendázat közt sugtak-búgtak a galambok és hirtelen csapással vágott át fölötte egy-egy sötét szárnyu denevér. Ott töltötte gyászos ballagásban és rekedt kotkodácsolásban napjait az a két vén tyuk is, a mit az öreg Puliszkáné a kis szolgálónak hagyott örökbe. Nem fogant meg az öreg áldása! Mennyi ócskaság köröskörül! De ki hinné, hogy annyi emlék hever itt zürzavarban szerteszét!? A mint Béla bizonytalan léptekkel botorkált a sok lim-lom, kaczat és zsib között, egyszer csak belebotlott valamibe és csodálatos, veszett, megdöbbentő zaj támadt lábainál. Mintha valaki a sir mélyéről köhögne, tüsszögne, kiabálna fel segítségért. A vén óra, a sárkányos, liliomos, alabástrom-oszlopos óra kapott a mozdulásra egy kis szuszt és az sietett porral tele tüdejéből károgva jelenteni, hogy eltemettetett ugyan, de még nem halt meg. Egyszerre ketyegett, ütött fertályt és -262- órát s minden mesterségét igyekezett bemutatni, a mivel csak szebb napjaiban tündökölt, hogy megszabaduljon ebből a mély sirból.

– Csitt… csitt… csitt… ki tudja… veszekedtek… meddig éltek… csitt… csitt… minek éltek… csitt… csitt… minek… minek éltek?

Összevissza mindent. Még a ki ismerte is ez elvonult filozóf eszejárását s régi rögeszméit, az sem igen ismerhette ki magát egyszerre a töredékes kérdéseknek és tanácsoknak amaz áradatában, melylyel elborította. Különösen a csitítás látszott nagyon fölöslegesnek, mert mély csönd uralkodott körül, melybe csak olykor-olykor búgtak bele szomoruan a galambok. Béla megállt és hallgatta lábainál a régi barát zavaros szavait, ki végül annyira belefáradt a heveskedésbe, hogy egyszerre csak elkezdett érthetetlenül és rettenetes fuldoklással köhögni. A padlásablakon beszürődő első sugarak valami fényes, aranyos tárgyra vonták el tőle ifjú gazdája tekintetét. Arany-keret volt, mely egy szép képet vett körül, a habokból kikelt istennő csábító képét. A tenger azonban, melyből Vénus itt emelkedett ki, portenger volt, melynek delfinjeit és rózsaszin kagylóit két nagy keresztes pók helyettesítette. Béla rátette a képre kezét és leverte róla a port. Régidő óta e keserü pillanatban gondolt először a párisi grisettere, kinek vonásait emlékezetébe hozta e kép. Nem érzé, hogy romlásának akkor állt első lépcsőjén, mikor Josephine puha karjai átölelték s ma, midőn nagy -263- számadása van az élettel, nem akart hálátlan maradni azért a kicsiny szeretetért sem, melynek édes illatát egykor érezni vélte a szép, bukott leány kis lábainál. Köszöni, köszöni, a mit tőle vett, bár gyönge sóhajtása nem hat el a Szajna zugó fenekére, vagy a herczegi szerető pazar szalonjába, vagy a szegények kórházának tikkadt levegőjébe. Hol vagy, hol lehetsz ezek közül, Josephine? Egy röpke fény im rád is esett Béla gondolataiból, melyek úgy csaponganak szerteszét, közel, távol, multba, jelenbe, jövőbe, mint a villám. E nagy lomtárban, hova a kastély ujraépítésekor minden ócskaságot felhordtak, ezer apróság, ezer emlék követel magának valamit figyelméből. Ime bátyjának régi karszéke, melyben meghalt; im az ódon, ezer-fiókos szekrény; im a szerzetes atyák komor arczképei; ime gyermekkori könyvei, melyeket álmatagon forgatott, mielőtt elindult volna a világba! Annyi, annyi minden együtt, hogy utoljára nem látott már semmit közülök, szemei elhomályosodtak és ismét a folyóson találta magát.

Már fel vannak huzva a függönyök, kinyitva az ablakok, aranyos napsugárral, derüvel van tele minden. Béla egy ajtó előtt áll meg, a honnan kis fia zaját hallja. Istenem, úgy össze van törve, hajtva, zaklatva; hol pihenhetne meg, ha itt nem?! A kilincsre teszi kezét. Ebben a perczben odabenn megperdül egy kis dob.

Dobverés, mely hangzani fog nemsokára az ősi kastély udvarán és minden szobáiban. Hangzani fog mindenfelé a vén falak között, a mogorva boltivek és nyájas halmok egyformán visszaverik és a hir szele ezernyi ember fülébe elviszi. A dobpergés le fog hangzani még a föld alá is, és ott meg fogja hallani egy öreg ember, ki önvádban fejezte be életét, hogy haszontalanul töltötte azt. Földindulás zaja lesz e dobpergés, mely elnyeli a régi urakat s a kastély kapujáról és a sirbolt ajtajáról le fogja szakítani az ősi czimert.

A kis gyermek gondtalanul veri odabenn a dobot, kaczag hozzá és atyját keresi.

Béla, mintha valami mérges kigyó hideg testéhez ért volna, úgy elkapta kezét a gyermekszoba kilincséről s betámolygott oda, a honnan kiindult. A reggeli asztalán várta; de nem nyult hozzá. Székébe roskadt, nyakát hátraszegte és kábult, mély álomba merült. Az álom irgalmas lehetett hozzá, mert a kinlódás nyomait tükröző, megviselt arcza mintha lassan lassan kiderülne. Mintha szerető, a földieknél hatalmasabb ujjak elsímitanák róla a nehéz felhőket és felszárítanák a könnyek barázdás nyomát. Egy rövid negyedórára annak a régi Bélának szép, nemes, merengő arcza volt ez, ki hajdan, iskolás korában Mariról álmodott, mikor még virágokat szedett neki, melyeknek illata nem volt halálos méreg. Talán álmában most is mellette volt; talán játszva lesték egymást a kis kerti lak ablakán keresztül; talán ott ültek boldogan -265- a régesrég elszáradt mályvarózsák között: talán csak hallgattak és a boldog nesztelenség ellenére egyetlen hangját sem hallották a szél baljóslatu zugásának körültök, mely jövendő viharokat hirdet; talán azt hitte, hogy még előtte van az élet!

Mikor Béla felnyitotta szemeit, egy rövid pillanat alatt azzá lett, a kinek a kelő nap találta. Tekintete ujra lázban égett s beesett, sötét szemeit (úgy csillantak fel, mint a hogy az éjjeli ég kipirul, mikor messze távolban ég egy ismeretlen majorság) azzal a kifejezéssel hordozta körül, mintha beleunt volna már e romokat látni maga körül s indulni szeretne a szerencsejátékos világ zajába vezető uj pályán, hova régi szenvedélye csalja. De nem volt egyedül. Az a kopott alak állott előtte, a ki ma reggel odalenn járt a sírbolt környékén: Istók. Foltos, viselt, régi kabátja tele volt porral, pókhálóval s a földalatti bujdoklás egyéb emlékeivel. Még ránczos homlokán is ott volt valami pókbeszőtte, por-ellepte, viz-átszivárogta fal nyoma, melyen megpihent. Csöndesen állt meg Béla előtt s bátortalan, homályos, szürke szemeit oly mélyen lesütve tartotta, mintha valami rettenetes nagy szégyen miatt kerülnie kellene az emberek tekintetét és megérdemlett szemrehányástól tartania minden oldalról. Kezei el voltak dugva mély és szakadozott zsebeibe, melyek egyikéből egy vén meggyfa-pipaszár, másikából pedig egy még vénebb könyv kandikált ki. Oly mozdulatlanul állt, mintha bilincsekbe lenne verve -266- és teljes megadással, bünei terhes sorozatának őszinte beismerésével várná elitéltetését.

Az ébredő Béla arczát egy bús mosoly futotta át, a mint észrevette. Az igaz, mindent átható szeretetnek mennyei adománya, hogy a legnagyobb kétségbeesésbe is tud egy pillanatnyi vigaszt csöppenteni. Bizonyára jól esett az istentől, embertől elhagyatott öngyilkosnak utolsó perczében annak a két nagy fényes szemnek remegő tekintete is, mely kikoplalt kutyájáé volt. És Istók hogyan szerette azt az öreget, ezt az ifjut, ezt a házat, és milyen kevéssé magát!

– Jó reggelt, bátyám, – szólította meg s erőtlen, hideg kezét eléje nyujtotta.

A mentor rég tudta a kikerülhetetlent. Tudta a tegnapi bukás végzetes jelentőségét. Tudta, hogy a rég fejük fölött függő kard lecsapott. Ismerte mind az okokat is, melyek e kétségbeesett helyzetnek szülői voltak; de ezekre nézve olyan áltatással igyekezett adni a tudatlant, a milyenre becsületes szive csak képes volt. Azt hitte, legjobban fog sikerülni az ámítás, ha részt követel magának az átokverte munkából és (esze mindig csodálatos utakon ténfergett!) valami olyan megbánásfélét mutatott, melynek nem lehet joga egyetlen kemény tekintetre sem. Ha mozdulatlan, félszeg, néma állásában volt valami szemrehányás, ez egészen, csupáncsak maga ellen irányult.

Béla minél előbb óhajtott átesni a keserves értesítésen, melylyel öreg barátjának tartozott: hogy hova kiván temetkezni. Egy papirt kapott le az -267- asztalról, csakhogy hideg, reszkető ujjai között legyen valami. Minden erejét megfeszítve, az el-elfuladásig siető hangon mondott el egyet-mást. Szavaiban kevés volt az összefüggés, és sok a kimélő áltatás. Nem mintha szépíteni akarta volna ezt vagy azt, mentegetni magát ebben vagy abban; épen nem! Csak erős meghatottságban dobogtatta szivét e mélyen lesujtott embernek néma áldozata, és saját jövendőjéről emlegetett reményeket, melyek nemcsak hogy ki nem fakadtak, de még el sem vettettek. Jól tudta, hogy ez az egyetlen mód, melylyel a mentor nehéz szivén könnyíthet valamicskét. Elmondta, hogy tegnap este hosszan értekeztek Hazafival s át kellett látnia, hogy a terhek hullámai már összecsaptak feje fölött. (Az öreg fülig vörösödött; egész éjfélig itt sétált lábujjhegyen az ajtó előtt.) Elbukott s ebben a házban nem bir többet lélegzetet venni. Bukása még ma hivatalosan is be lesz jelentve s talán már holnap eljönnek a törvény szolgái és lefoglalnak itt mindent. Béla maga nem fogja bevárni őket; még ma elutazik Pestre, a hol uj élet vár reá, mely talán gyümölcsözőbb lesz a réginél. Van egy-két befolyásos barátja ott, kikkel már régebben közölte viszonyait s a kik sok szivességet tanusítottak iránta balsorsában. Hogy kik és kik nem, az nem tartozik ide; elég az hozzá, befolyásos emberek és jó barátok. Valódi ritka példányok a mai önző világban! Tisztességes állást szereztek számára és családjának épen nem kell nélkülözéstől tartania. Ő munkabiró -268- erejében van és nem fél a jövőtől. Hátas lovakat ugyan nem fog tarthatni, üveges hintóban sem jár, a selyemnek, bársonynak és csipkéknek is vége; hanem hiszen nem ezek az életnek egyedüli kellemességei! A kis Béla… nos, a kis Bélából embert nevelhet és ez a fő.

Mindez, a gyakori akadozás daczára, elég szárazan volt elmondva. Béla nagy kinnal le tudta győzni felindulását, és el tudta kerülni azokat a hurokat, melyeknek érintése a maga és Istók szivét a legfájdalmasabban rezegtette volna meg.

A mentor egy darabig mozdulatlanul hallgatta. De egyszer csak a legcsodálatosabban kezdte rázogatni nagy, kerek fejét, s hogy e furcsa mozdulatoknak és sajátságos torokköszörülésnek valódi jelentése iránt Bélát egy kissé félrevezesse, két kezét a világért sem huzta volna ki a zsebéből, hogy szeméhez emelje, hanem odalenn ökölre fogva szorongatta velök a könyvet és pipát.

– Öreg, öreg barátom, – ugrott fel helyéből Béla, kin ujólag erőt vett az elérzékenyülés, – légy erős és ne tedd még keservesebbé ezt a gyászos órát! Annyi mindenkitől, élőktől és holtaktól kell bocsánatot kérnem s ha még te is megtagadod…

Az öregnek pedig szegény feje igen nehéz lehetett, mert csak rövid ideig birta ki a jobbra-balra való fárasztó rángatózást. Mintha csak megtántorodott volna, kezeit kikapta a mély zsákokból, -269- támaszt keresett és csöndesen leroskadt egy székre.

A mentor egy mély sóhajtással igyekezett összeszedni magát, a foltos kabátujjal megtörülgette szemeit és megszólalt:

– A lelkiismeret, Béla, a rossz lelkiismeret! Valósággal elfogódik a szivem, ha meggondolom, mennyi minden terhel engem is e szerencsétlenségben. Ugyan megérdemlettem-e kenyeremet igazán, ha nyugalmaztatásomat olyannyira betü szerint vettem, hogy véges-végig elmulasztottam megjegyezni előtted, ilyen és ilyen körülmények között mit parancsol az életfilozófia?! De nemcsak, hanem világosan és bünbánattal emlékszem vissza, hányszor biztattalak, hogy csak éld világodat, hogy osztass gabonát a kunyerálóknak, hogy vetess csizmát az iskolás gyerekeknek, hogy engedd el az árendát a szélütött Mátyusnak. Ha meggondolom, hogy mindezt én tettem; hogy csak egyetlenegyszer figyelmeztettelek a gazdálkodás dicséretes voltára, akkor is bizonyára lanyhán; hogy ő… ő is az én véremből való, (ne vedd zokon Béla, de nagyon tele van a szivem!) ha mindezt meggondolom, sehogysem vagyok képes tisztázni magamat a vád alól. Egyetlen mentségem, hogy te mindig olyan csodálatos voltál és nem láthattalak úgy keresztül, mint az én mélyen tisztelt, boldogult barátomat. Kitünő ész, kitünő szív, kitünő karakter; de csodálatos! Bocsáss meg ezért a kifejezésért. Mikor tefelőled gondolkodtam, -270- mindig hiányosnak kellett tartanom azt a filozófiát, a mit nekem az iskolában tanítottak, és nem mertem előállni vele.

Az öreg megtörött hangja hovatovább erősödött, élesedett s csak a végén csapott vissza régi mélaságába, a hosszu előadásnak következő zárszavai alatt:

– Bocsánatot mondtál az előbb, Béla? Hogy én bocsássak meg teneked? Istenem, hogy mondhattál már a te kitünő logikáddal bocsánatot? Iszen csak… csupáncsak temiattad volt minden aggodalmam. De ha jó barátaid tisztességes állást szereztek Pesten, akkor minden jól van. Mindig tudtam én, hogy nem az a Varju a te igazi jó barátod! Az isten éltessen, Béla; tegyen szerencséssé és boldoggá! Boldoggá is… igenis, mert azt hiszem, hogy eddig… hogy eddig a mai napig… de máris igen sok szabadságot vettem magamnak. Csak neked legyen nyitva az élet! Én már… engem már semmi sem köt ám ide, csupán a megszokás. Ma reggel elvégeztem a bucsut. Meglátogattam…

– Hisz te, bátyám, nem fogsz velünk jönni, – vágott szavába Béla. – Ne busulj semmit, itt maradsz. Már régen megmondtam volna, hogy ha szerencsétlen vagyok is, hálátlan nem; de nem akartalak félbeszakítani.

A mentor szemei fölcsillantak, de csak egy perczre. Ő már végzett ezzel a szép reménységgel; de szerencsésen el is hervadt az szivében.

– Szivesen, szivesen maradnék, Béla, – mondá -271- hirtelen, – de ezen a környéken mostanában nem tudok se tanítói, se jegyzői állomást, a mi alkalmatos volna. Legalább a gróf helyett azt az iszákos Mányokit választották volna meg; annak a nótáriája épen jó lett volna. Nincs, nincs itt semmi hely az én számomra; kapitálist meg nem gyüjtögettem, mert féltem, hogy hűtelen sáfár hírébe keveredem. Becsületszavamra mondom neked, Béla, (nemesi nevemmel nincs mit dicsekednem többé!) hogy minden félretett vagyonom öt darab körmöczi arany, a min egy ezüst órát akartam venni a kis Bélának, hogy majd ha nem leszek, eszébe jusson róla az öreg. Azonban hogy ha netalán addig, mig azt a bizonyos tisztességes állást megkapod, szükséged lenne rá… ne vesd meg, Béla! Azonkivül nincsen semmim. Gondolom, ott a nagy városban hamarább kapok majd én is valami kenyérkeresetet. Igyekezni fogok, gyöngülő szemeim daczára, megjavítani az irásomat…

– Engedj már szóhoz jutnom, bátyám, – mondá Béla, ki borus meghatottsággal hallgatta eddig az áradozó mentort. – Öreg napjaidra nem hagyhattalak minden nélkül. Gondoskodtam rólad s nem kell itthagynod ezt a megszokott vidéket. Ha eljösz majd, csak látogatóba jösz el hozzánk. Tudom, mindig szerettél bolyongani a végesi szőllőben. Van egy kis darab szántóföld, meg valami kukoricza is hozzá. A házban becsületesen meg lehet lakni s az ablaka épen odanéz arra a szürke, vasajtós épületre a kert végén. Én ebben -272- az órában még rendelkezem mindazzal s Hazafiban volt annyi emberség, hogy beleegyezett tervembe. Ime vedd, öreg; itt van az átiratási engedély, siess be vele Karámosra és az a kis ház, az a kis szőllő, az a kis szántóföld legyen a tied.

A mentor arczát nem mondhatom tiszta égnek, hogy annál csattanósabb legyen hasonlatom: eső kék égből. Borus volt az; de enyhítő csöppek nyoma már mutatkozott szemeiben, a mint Béla az iratot kezébe adta.

Mintha valami rögtön támadt szél verte volna össze és csordította volna meg a felhőket, egy gondolatra felcsillantak és megnedvesedtek az öreg szemei.

Ennyi volt egész szabódása. A ki egyébkor minden kinált fillérnek elfogadásából lelkiismeretbeli dolgot csinált; hosszu takarékoskodásának eredménye gyanánt tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy öt darab körmöczi aranyat összekuporgathatott: most ilyen könnyen, ilyen csekély vonakodással megbarátkozott volna a gondolattal, hogy egyszerre földbirtokossá legyen?! Nem zavar és nem piruló szerénykedés nélkül történt ez; de nem anélkül, hogy arczának ezer ráncza közé oda ne telepedjék valami jámbor, becsületes furfang kifejezése, mely örökké munkálkodó agyában (a mentornak alapigazsága volt: a ki gondolkodik, csak az dolgozik igazán!) megszületett, mikor az -273- ajánlatot megértette. És ez a kis furfang bizonyára nem a maga érdekében került kalapács alá ama folyton zakatoló mühelyben.

– Így, így, öreg, – biztatta Béla. Semmi köszönet. Ha a hütelenség biztosíthatja magát vén napjaira, miért legyen elhagyatottabb a becsület? Atyai barátom voltál; a mi öröm volt gazdagságomban, azt neked köszöntem. Engedd, hogy egy megnyugtató emléket vihessek magammal a hányattatás napjaiból! Kérlek, a háznál ne tudasd senkivel, hogy mi nem fogunk többé visszatérni. Régi cselédeimről tőlem telhetőleg ígyekeztem gondoskodni; igen jól esnék, ha minden zaj nélkül távozhatnám. Te értesz, bátyám, valami csak mégis fáj itt benn. Csak még egyetlen kérést. Költözzél át minél előbb a kis házba. Még ma, mert kis fiamat szeretném nálad hagyni, a te gondjaidra bizni addig, mig Pesten egy kissé rendbe jövünk. A kicsiny mostanában gyönge is és beteges; hadd futkosson még egy ideig ezeken a szabad mezőkön. Ő még nem érti, mi fog itt történni s nem okoz fájdalmat neki a lakás-csere. Legdrágább, egyetlen kincsemet bizom rád, Istók. Jó apja leszesz-e? Olyan, a milyen nekem voltál?

– Köszönöm, Béla, köszönöm! A te szivednek nincs párja! Egészen az édesanyádé!

A mint a nap haladt az égen fölfelé s tiszta sugarai életet és világosságot árasztottak szerteszét, Béla lelke is mind nagyobb bátorságra edződött. -274- A bucsuzás osztatlan és oszthatatlan fájdalmán már jóformán átesett. Csak egy volt még hátra, nejét értesíteni, hogy még ma utazni akar.

Ilona komoran ült csinos kis kék boudoir-jában. Háborgó rossz szeszélyét a szöszke német komornán töltötte, ki épen könnyek között hagyta ott a szobát, mikor Béla belépett. A szép asszonyt elragadóvá tette a felindulás pirja, mely arczán ragyogott. Az ablakban ült s egy virágos szőnyeget himezett. Egy szőnyeget, mely nyilván sohasem lesz bevégezve. Szingazdag virágait megfogja emészteni a por és moly; de bevégezve nem lesz soha. Szép, hullámos nyakába egy drága gyöngysort akasztott Ilona szeszélye. Talán nagyon szerette s legalább még egyszer, utolszor viselni akarta! Ismerte vigasztalan helyzetüket s tudta a történteket. Nem régen, csak tegnap este óta, mikor Béla megrendülése a rossz hirre mindent elárult neki. Hanem azért csak feltette a gyöngyöt, mely épen nem illett reggeli pongyolájához, himezett tovább s egyetlen szóval, egyetlen tekintettel nem üdvözölte Bélát. Egy csoda-virág, egy kék rózsa foglalta el minden figyelmét.

– Ilona, – szólította meg férje, gyöngéden érintvén a sebesen mozgó ujjakat, – Ilona, te tudod, hogy ez a ház nem a miénk többé.

Az asszony hol elsápadva, hol kipirulva himezett tovább. Nem vetette föl szemeit, csak egy kissé összerezzent férje hideg kezének érintésére.

A szegény ember csöndesen a másik ablakhoz huzódott és egy ideig némán nézett ki rajta. Semmi nesz nem volt a szobában; csak Ilonának visszafojtott szisszenését hallotta olykor, ha a tűvel rózsás ujjába szúrt. Kevés vártatva összeszedte magát és odaült neje mellé. A mint ujra megszólította (csak búsan, élesség és harag nélkül szólt hozzá), hangja és arcza élénken emlékeztetett a mentoréra az imént. A gyöngéd szív nemességével nyomott el minden szemrehányást, mely a házat ért csapás egyik főoka ellen ajkára és szemeibe tolult. A szenvedés meghatotta és csöndes megindulással mondott le vádló jogáról. Mindent, mindent a maga vállára vett s mintegy hálásnak mutatkozott a sorsnak még azért a kegyelmeért is, hogy teljesen össze nem zúzta és lélegzeni való levegőt engedett neki. Oh istenem, olyan végtelenül jól esett volna neki egyetlen jó szó és annyi mindent kész lett volna elfeledni érte!

– Ilona, – kezdte fojtott, könyörgő hangon, – én nagyon, nagyon bűnös vagyok! Az örvény szélére juttattalak benneteket. Hallgass meg. Ilona, csak egy perczig hallgass meg, kérlek!

A barna, kérő kezek egészen beborították a munkás kis kacsókat, de ezek csak dolgoztak tovább, a mint lehetett.

– Minden vétkemet tudom; bár tudnád csak egyetlenegy mentségemet is! Nagyon, nagyon halgatag voltam, hogy mikor még több szeretettel tekintettél rám, mikor néha elhatott még hangom a -276- szívedig, föl nem fedeztem előtted egy sebet, melynek kinja kora ifjuságomtól éget, emészt és őrültté tesz. Ha akkor, mikor azon a velenczei gondolán a vizi tündért emlegetted, kitárom előtted lelkemet, talán más szemmel tekintesz rám, talán jutott volna olykor számomra egy-egy vigasztaló szavad, talán a szánalom megőrzi szivednek egy kis melegét nekem, talán minden, minden máskép ütött volna ki! De most már minden hiába, most már vége annak. Őrültségem megbuktatott. Holnap mindent el fognak venni tőlünk; de én még ma Pestre akarok utazni, hogy valami új életet kezdjek. Méltán nevetnél ki, ha fogadásokat emlegetnék; de gondold meg Ilona, hogy ilyen csapások néha nagyobb gonosztevőket is észretérítenek. Mindenre kész vagyok érted, Ilona!

E szavakat egy heves mozdulat kisérte s a drága gyöngysor szétszakadt. A csillogó szemek szerteszét gurultak a padlón s a mi közülök a fonálon maradt, azt Ilona egy sarokba hajitotta a szenvedélynek oly müvészetével, melyet érdemes lenne szinpadon is bemutatni.

– Ilona, tartsd meg ezt, kérlek! – esengett Béla. – Csak ezt az egyet tartsd meg! Családi ékszer s menyasszonyi ajándékul adtam neked! -277-

A kígyócsipés mérge elkábitotta Bélát. Szemei előtt összefutott minden: a nagy ablakok, csipkés függönyök, rózsás arcz, szétszórt gyöngyszemek, virágos szőnyeg. Kitámolygott a szobából.

– Apám, édesapám, – szaladt eléje kitárt karokkal kis fia, – igaz-e, hogy parasztházba fogok költözni és szegény gyerek leszek, mint a tömzsi Ferkó? Istók mondta. Majd akkor nekem is virágos kalapot veszesz ugye, mint a Ferkónak? Édes, édes jó apám!

Ki olvasta volna meg azokat a csókokat, ki a sziveknek remegő dobbanásait, ki az elfojtott és kiömlött könnyeket?! Oh bár olvasnák valahol! Bárcsak hinné a világ, hogy olvassák ott, a hol itélet várakozik rá; talán több lenne benne akkor a szeretet!

Béla is, Ilona is szobájukba zárkózva töltötték ezt a napot. Senkit sem bocsátottak magukhoz s a pap, ki délre hivatalos volt a kastélyba, a mentorral költötte el az ebédet. Csöndes egy lakoma volt. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr még sohasem ülvén úgy ez úri asztal mellett, hogy a ház urát egy felköszöntéssel meg ne tisztelje, a régi jó szokástól ez alkalommal sem volt hajlandó eltérni. Olyan ünnepélyesen emelkedett fel a pecsenye után, mintha legalább száz hallgatója lenne s minden tüskéjét neki fordítván az igazságtalan és rövidlátó világnak, daczára ennek és daczára annak, a maga részéről kifejezte rendíthetetlen bizalmát -278- Béla nagy jövendőjében. A mentor úgy könyökölt ott az asztal mellett, hogy arcza el volt takarva, s csak ismételt figyelmeztetésre koczintotta össze poharát a papéval.

Estére az öreg János a nagy hintóval odajárt a kapu elé. A málhákkal sürgő-forgó cselédek mitsem sejtettek a történtekről és történendőkről s jó kedvvel kivántak szerencsés utat a szótalan uraságoknak. A régi háznépből csak a vigyori Palkó volt ott. Még csak akkor vigyorgott igazán, mikor gazdája a kezét nyujtotta neki. Furcsa egy úr, a ki kézfogással bucsuzik az inasától! S még azután is csak rázta, rázta ám a kezét, a mint a lámpa világánál nyilván felismerte már. E szerint nem is tévedésből tette. Az ő emlékezete szerint Pallér úr sem volt soha köhögős és most egyszerre úgy fulladozik, hogy kész nevetség. A nagyságos asszony meg mintha csuklott volna, mikor beszállt a kocsiba. Mi bajuk lehet ezeknek?

– Csak kardot meg puskát hozz, apám! – kiáltott Istók öléből a kis fiu és János meglegyintette a gyeplüvel a lovakat. Gyönyörű két állat volt, mintha csak szárnyukat emelték volna föl, úgy indítottak. Egy vén vadászkutya, a sánta Flóra szörnyü vonitást kezdett a hátulsó udvaron. Kölyök korától társa volt Béla bolyongásainak s valamikor vigan nyihogva követte mindenfelé urát. Most keservesen nyöszörgött, vonított, kaffogott és ugrált neki a zárt ajtónak. Palkó egy ideig mulatta magát a vén állat kínlódásán és találgatta magában, hogy mi baja lehet ennek az elnyomorodott -279- dögnek? Miután sehogysem tudta kisütni, és az egész csak oktalan rossz erkölcsnek tünt fel előtte, egy karóval jót huzott a hátára és megelégedett vigyorgás közt tért a szakács urhoz máriásozni.

A hintó robogott tovább-tovább a szép nyári estén. A tiszta égen ragyogtak a csillagok, lenn az út mellett, a fűben tündököltek a szentjánosbogarak. Csöndes szellő suttogott a tölgyek között és valami közel fekvő faluból furulya-hangokat kapott el. Egyideig meglehetett különböztetni a csillagoktól, melyekkel telidesteli volt rakva az egész égbolt, a kálozdi kastély egy-két világos ablakát. Az ott a kanczelláriáé, amabban Istók tesz-vesz valamit! De aztán völgynek visz az út… még ott nyujtózik a hosszú tető… a torony karcsu, sötét kupja még kiválik a tejút halavány faláról… és immár csak a megszámlálhatatlan mennyei mécs kiséri az utasokat.

A gadóczi pályaház előtt szálltak le. Az öreg János, ki régen várja már a mai napot: mindennek végét, nem foghatta ugyan meg semmikép, hogy miért nem inkább a karámosi stáczión ülnek fel a vasutra, mikor az sokkal közelebb van; de hát a parancsolat ide Gadóczra szólt.

A falusi várószobák így estenden nagyon komor képet nyujtanak. Lámpa álnév alatt egy homályos mécs pislog bennök; a nagy óra régesrég megállt, sőt az egyik mutatója le is van törve; a butorok piszkosak, porosak, szakadozottak; a falon homályos üvegek alatt olvashatatlan hirdetések függenek -280- és az asztalra telepedve az állomásfőnök kutyája aluszik. A sarkokban egy-egy hallgatag utas huzza meg magát, a kinek semmit sem lehet látni az arczából. Csak mikor a zsiros papirosba takargatott ludczombot előveszi a zsebéből, hogy megvacsoráljon, akkor tudódik ki róla, hogy a falusi zsidó árendás. Az ablakon egy kiéhezett dongó zsong, a hirverő drót zireg-zörög, cseneg-bonog s a nagy kolomp is megszólal olykor és hangja hosszan viszhangzik az esti légben.

Nem is jöttek be Béláék, hanem csak egyenesen kifelé tartottak a ház elé, a hol satnya futóka van fölvezetve a tetőre.

– Hát most már istennek ajánlanám, nagyságos uram, – bucsuzott az öreg kocsis, – mert egy kicsit nagyon meg találtam hajtani ezeket a kényes párákat; aztán nem szeretném, ha itt pihentökben ez a hüvös szél megcsapná őket. Nagyon vigyázni való két jószág! Szerencsés jó utazást, friss egészséget kivánok!

– Hány esztendeje szolgálsz a kastélyban, öreg? – kérdezte hirtelen Béla.

– Isten segedelmével Szent-Mihálykor lesz épen harminczkilencz. Már csak kitartom, ha degredált is a parádés-kocsisságból a nagyságos úr, míg végünk nem lesz.

Bizony megszorította ennek a kezét is bucsuzóra Béla s a hogy magukra maradtak és a távol elnyelte a kocsizörejt, odahuzódtak mindaketten a ház előtti árnyékba, hogy valamiképen észre ne vegye őket valaki. -281-

Pedig mégis észrevették. Egy bekötött fejü, hamis szemü, csinos parasztmenyecske várakozott odabenn az ablak mellett két apró gyermekkel. Az egyik fiu volt s halomra gyüjtötte a kiszenvedett legyeket, melyek között elvétve egy-egy haldokló is akadt; a másik egy bámész és álmos leány-gyerek, ki nénje szoknyájába kapaszkodott és akkora bokrétát tartott a kezében, mint a feje. A menyecske vissza-visszafordult a megigazgatásukra s hol a fiu mándliján rántott egyet, hol a leány kendőjét huzta meg. Azután tovább nézegetett ki s a mint a külső lámpa fényénél megismerte Béláékat és meg is bizonyosodott róla, hogy ők azok, egyszer-kétszer fejét hajtogatva körüljárt a szobában, összecsomózott keszkenője végét elgondolkodva csavargatta az ujja körül s egyszer csak a nagyokat pislantó kis leány kezéből kikapta a bokrétáját és kisietett vele a ház elé.

Egyenesen odatartott Ilonának és elkapván a kezét, úgy összevissza csókolta, hogy alig tudta elkezdeni, a mit mondani akart:

– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom, ha nem tetszik ismerni, én vagyok a Fodor Panni. Az öreg Puliszkáné unokája csókolom kezét. Nagy örömben vagyunk most a kis testvéreimmel, mert Karámosról várjuk haza az apámuramat, a ki épen máma szabadult ki a vármegyeházáról. Ugy világos nappal nem vitt rá a lélek, hogy a szinök elébe kerüljek, megköszönni a mit az én szegény öreg szülémért tettek. Hanem most, a mint itt az ablakon megláttam a nagyságos urékat, most legjobb -282- lesz, mondok, nem lát senkisem, nem röstelkedhetnek, hogy szóba álltak vélem. Csókolom a kezüket ezernyi ezerszer; fizesse vissza az isten megszámlálhatatlan jóval! Ezt a bokrétát itt az öcsém kötötte; ha meg nem bántanám vele, ne sajnálja elfogadni a nagyságos asszony. Engedelmet kérek, hogy meg mertem szólítani, mert én vagyok az, a kit Pántlikás Panninak hittak.

Az országnak valamennyi vidékéről, a délibábos tiszai rónákról, a Kárpátok havas bérczei közül s a Dunamellék zöld halmairól hányan, de hányan sietnek évről évre ide a fővárosba, erre a csábító, nyughatatlan, végetlen tengerre, hogy a magasra csapkodó habok fölött kitüzött zászlóval keressék a szerencse tündérszigetét, vagy a hullámok alatt észrevétlen sírban pihenhessenek! Hányan, de hányan, a kik kitünni vagy eltünni akarnak a világból!

A sándor-utczai kis palota, melyből a szó legmesszebb elhangzik az országba, a kormány hivatalszobái és az egyesületek tanácstermei, mintha csak várva várnák azokat az új tehetségeket, kiknek ambicziója magasabbra tör a piripócsi zöldasztalnál, (még magasabbra, noha olykor ennek a tetejére ugorva mondhatták el dikczióikat!!) és igényei örök harczban állanak a vidéki prókátor sovány keresetével. Az a pompás, magas, sok emeletre készült épület, melynek aranyos tornyocskája büszkén nézegeti magát a királyi folyam tükrében alant s melynek füstös, gőzös, zsufolt termeiben a -286- pénzvilág országgyülése folyik, (furcsa egy gyülés, hol mindenki egyszerre beszél; alku és harcz együtt!) mindenfelől csalja magához a vidék új urait, hatalmasait, kiknek síp-szava ezelőtt tíz-husz esztendővel még szomoru panaszszal szólt faluhosszat a rongyász-kordé előtt. Hát a szép világnak, a nagy világnak, az előkelő világnak büvös, ellenállhatatlan varázsa! A márványos táncztermek fegyverzett szemü uracsai, a dunaparti sétány sütkérező népe, a váczi-utcza kicsiszolt hivalkodói, a városligeti körutak kiváncsi, tolongó közönsége várva várják az ismeretlen szépségeket, a falusi házak árnyában feslett bimbókat, hogy országos hirre emeljék az aranyhajat és éjszemeket, finom bókokkal hódoljanak nekik, a divatlapokba verseket irjanak hozzájuk, melyek otthon csak az ispán urnak szereztek egy kis, el-elfütyörészett gondot. A rákosi gyep várva várja a vidék fiatal urait, kezükhöz kapott örökségükkel és mindig utolsónak érkező versenylovaikkal, hogy egyszer-kétszer gyorsan körüllovagoljanak rajta, aztán úgy leforduljanak a homokba, hogy föl se keljenek többé.

De nemcsak ezek a hires, nevezetes, fényes helyek (melyeknek történeteiről az ujságok napról napra megemlékeznek) várják a maguk új vendégeit, hanem várják azok az ismeretlenebb, de tulontul tömött utczák is, melyeknek lázas sürgése-forgásában nem látni meg az embert az embertől; azok a nap-kerülte zugok, melyekbe csöndesen megvonulhat a világ elől futó szégyen; azok a sötét -287- boltok, melyekben szegény özvegyasszonyok nyitnak szivarral és zsömlyével szűk kereskedést; azok a rettenetes földalatti tanyák, melyekbe üldözött vadak verődnek össze; azok a kemény, utczai kövek, melyek éjjeli vánkosul kinálkoznak sok hajléktalannak. Várják az óriás kéményekből füstölgő gyárak és pókhálós, poros, egészségtelen irodák, melyeknek a szünetlen munkában lévő nagy gépekhez mindig új meg új szegekre van szükségük az elkopottak és eldobottak helyébe. Várják a nagy, emberrel és zsibajjal tele piaczok, a zsufolt, szennyes és büzös utczák, a piszkos és ismeretlen vidékekre futó sikátorok, melyekben legkönnyebben eltünhetik a menekülő üldözője, az adós hitelezője, a zsebmetsző a rendőr elől. Várják azok az illattal terhes szobák, melyek pirosított arczokkal, unott mosolylyal és undorral vannak tele, s tán nem is sejtett temetői sok szép falusi leánynak, kit szegény anyja otthon meghaltnak sirat. Várják az elhagyatottabb, poros városrészeknek szük kis lakásai, hogy békén és ismeretlenül meghuzhassák magukat bennök azok, a kiknek nincsen pénzük, a mivel fölkeressék az egy-két lépésnyire zajgó világot, vagy okuk van, hogy kerüljék azt.

Talán ezek egyike volt az a sovány, beesett arczu, de ragyogó, tüzes szemü fiatal ember is, ki kora reggel fölkelve iróasztala mellől, egyet nyujtózik (épen úgy, mint azok, a kik puha párnák közt, édes alvásban töltötték az éjet.) s kitárja az udvarra szolgáló ablakát, hogy egy kis friss levegőt -288- kapjon. Körülbelül másfél esztendeje lehet, hogy Pakfon úrtól, a nyirágutczai érdemes rézöntőtől, kifogadta ezt a szobát, gondosan elhallgatván előtte foglalkozásmódját, miután bizonyosan neszét vette, hogy a vörös képü rézműves sajnos tapasztalatokon alapuló ellenszenvvel viseltetik az egész irnoki osztály és annak minden tagja ellen. Azonban a szelid cselfogás, melylyel az illető udvari szobához jutott, nemcsak ennyiből állt; még egy, talán amannál fontosabb körülményt is elhallgatott. Magda kisasszony, a háziur huga ugyanis, kinek kötelességében állott takarítani az új lakóra, másnap estig hiába várta, hogy elhagyja szobáját. Odasompolygott csöndesen, hogy nincs-e valami baj; de az ajtó be volt zárva. Hiába minden sürgetés; uram segíts, elő kellett szólítani a Muki legényt, a ki – mielőtt a rézmüvesség és Magda kisasszony iránti legyőzhetetlen szenvedélyének tudatára ébredt volna – lakatoslegény volt. Az ajtó feltöretett s a besiető háznép az ágyon elterülve, ájultan találta az új lakót. Nem segített azon semmi, csak egy tányér leves a Magda kezéből.

Megvallotta azután ott a nyomoruságában, hogy biz ő csak irnok a karakány-bukói márványutánzó részvény-társulatnál; sőt még azt is megvallotta, hogy három napja semmitsem evett. Pakfon úr, ki mint részvényes némileg ismerte ama bizonyos társulat irnokainak helyzetét és fizetés-képességét, szörnyen káromkodott, hogy ő milyen csúful ki van játszva és hogy az ő házát milyen szörnyü -289- gyalázatba keverte most ez az éhenhaló nyavalyás. Pedig még csak ki sem dobhatja, mikor olyan ereje-fogyott, akár az őszi légy! Valamennyire Magda kisasszony is fel lehetett indulva, mert dolgos kis kezével mérgesen dörzsölte meg mindakét szemét és a következő pillanatban már ott állt a másik tányér levessel. Ez a méltó felindulás azonban nem akadályozta, hogy másnap, harmadnap és azután is a maguk konyhájáról minden kedve szerint valóval el ne lássa a beteget; hogy oda-oda ne szökjék hozzá megigazgatni az ágyát, a feje-alját s egy cserép későn nyiló sárga-violát ne tegyen az ablakába; hogy – míg Pakfon uram Mukival a mühelyben kalapált – varrásával egy-egy rövid félórára meg ne pihenjen a kis hónapos szobában s jó, nevettető falusi történeteket ne beszéljen neki; hogy gondját ne viselje az elhagyatott ifjuembernek egészen addig, míg nagy, keserves betegségét ki nem lábolta. Gonosz pörlekedő kis teremtés volt s a szegény irnoknak bizony néha napján leczkét is kellett hallgatni tőle; hanem szivesen hallgatta. A nagy kalapos doktorra is, ki az első látogatás alkalmával gyanusan nézett körül a szegényes szobában s olyatmondó arczczal távozott, hogy engem sem láttok itt többet! – még erre a nagy kalapos, irgalmas úrra is ráförmedt, hogy aztán csak el ne mulaszszon ám egyetlen napot is, mert a szegény ember is lehet háladatos. Hogy ezzel a kijelentéssel mi összeköttetésben volt Magda kisasszony takarékpénztárba rakott pénzecskéjének folytonos apadása és az illető, nagy kalapos emberbarátnak -290- utóbb, az irnok előtt tett ama nyilatkozata, hogy ő már tisztességesen ki van elégítve, sohasem tudtam meg. Az is elég csodálatos dolog volt, hogy a legelső vasárnap délután, mikor az új lakó kisétált a háziakkal a városerdőbe, Muki legény egyszerre csak eltünt az oldalukról, becsapott a Bimbó-ba és józan szokásai ellenére tökéletesen leszíván magát, kijelentette, hogy ismét vissza fog térni a lakatos-mesterségre, melyhez ifjú emlékei kötik. Magda kisasszony csak vállát vonogatta rá; de annál kevésbbé vonogatta Pakfon úr a magáéit azon a gonosz tapasztalaton, mely az irnokok elleni elkeseredését újból igazolta.

Egy-két szerencsés körülmény azonban a szerelmesek ügyét jobb kerékvágásba terelte. Egy reggelen eléje állt a lakó az érdemes rézöntőnek azzal a jó tanácscsal, hogy minél előbb szakitsa meg minden összeköttetését a karakány-bukói márványutánzó részvénytársulattal, a mint ezt ő maga is megszakította, a tegnapi napon kineveztetvén a komáromi nagy földindulásról nevezett biztosító bank irodavezetőjének. Nos, – Pakfon úr sietett tuladni a veszedelmes részvényeken s két hónap mulva, azon a nevezetes napon, melyen az ujságok jelentették, hogy «a karakány-bukói szédelgéstől végre megtisztult a levegő», örömében megegyezését jelentette a Mátyás úr és Magda kisasszony között tervezett közkereseti szerződéshez, az alatt a föltétel alatt, hogy a vőlegény – miután az irnokságnak kevés tisztelettel járó kötelékeiből sikerült kibontakoznia – hivatalos pályáján még egy grádussal előbbre menjen. -291- A biztosító bank, ominózus nevének ellenére, szilárdan állott, mint a kőszikla, s Mátyás isten segedelmével megtette a tőle követelt utolsó ugrást is és az örvendetes esemény már nem mult máson, mint hogy Magda kisasszonynak egy falusi nagynénje, kinek beleegyezését szintén kikérték, már igen régen járta az iskolákat és nagyon nehezen ment neki a levélirás.

Így álltak ügyeik akkor reggel, mikor a fiatal ember kinyitotta ablakát, hogy friss levegőt kapjon. A mi a friss levegőt illeti, noha a muzeum teteje ide látszott, odafenn az égnek egy kis kék darabja ragyogott s az udvaron a csatorna mellé két cserép leánder volt állítva, az itt épen nem volt bőviben. Hanem az a napfény, a mire az ifjú vágyott, nem sokáig váratott magára. Egy fiatal, eleven, piros-pozsgás leányka – a mint az átellenes ablakból észrevette a mozgást – egy kis zöld kannával rögtön odakünn támadt a kutnál, megtöltötte a kannát, megöntözte a leándereket, azután juttatott egy kis vizet az alá a bizonyos ablak alá állított sárga-violának is s ha már egyszer ott volt, hát csak beszólt Mátyáshoz is. Friss volt, mint a hajnal, piros mint a rózsa, eleven mint a fürj.

– Mátyás úr, Mátyás úr, jó reggelt! – csicsergett ott az ablak alatt.

Mintha csak valami madár szállt volna oda. De épen úgy is édeskedett ám neki az a fiatal ember, mint a madaraknak szoknak. Sovány arczáról az a különös vonás, mely hol fáradságot, hol nyugtalanságot látszott jelenteni, egyszerre eltünt; gyöngéden -292- simogatta a kis vendég szép, sima tollát és belemosolygott a tündöklő fekete szemekbe. Csak hogy épen czukorral nem kínálta. Hanem a madár az első simogatás után felborzolta magát.

– Hát így fogad nekem szót, Mátyás úr? Nem megmondtam: pontban kilenczkor lefeküdni, pontban hatkor fölkelni?! Várjon csak, majd ha én a maga felesége leszek! Az éjjel fölébredtem, átnéztem ide, láttam: égett a gyertyája. Ki vele, mit dolgozott?

– Semmi oka a panaszra, Magda. Csak éjfélig voltam fenn, addig is a maga kedvéért dolgoztam.

– Nézze meg az ember! Bocsássa el mindjárt a kezemet és ezentúl ne merjen éjtszakázni az én kedvemért. Azt megmondom, én miattam se ne fogyaszsza, se költségbe ne verje magát, a lakodalomra ne gondoljon, ajándékot ne vegyen, mert nekem mindenem van. Majd meglátja, ha felesége leszek! Hanem fogadjon szót, az a fő. Hogy mert engedetlenkedni?

– No bizony, – mondá, – Ha meg nem tartja a szavát, minek tartsam én?! Nem megigérte-e, hogy új borra megtartjuk a lakodalmat?

– Semmi újbor! Nem csodálnám, ha az a részeges Muki tüzne ki ilyen terminusokat! Megmondtam, hogy míg a sásdi nénémtől feleletet nem kapok, hogy nem változtat a szándékán irántam, addig semmi sem lesz a dologból. Nincs a török a hátunkon. -293- Isz úgy várom már minden reggel azt a levélhordót, mint a messiást. Jön, jön, ma is itt járt már, hanem csak mindig oda fölfelé tart az emeletre az új lakóhoz. Hallja, Mátyás úr, ismeri maga az új lakókat?

– Azt a szép asszonyt nem látta? Akkor csak nézze meg jól minél előbb, mert ha én egyszer a felesége leszek, akkor azután úgyis vége lesz. Hanem a mennyi levelet az kap, az már mégis sok! Én csak egyet várok, az se jön. Aztán hallja, már rá is vigyáztam, úgy megy oda mindig a postás, mintha lopni járna. Bekukucskál, nézi az asszonyt, ha magát kapja, kezébe nyomja a mit hozott. De ha véletlenül az ura is otthon van, hirtelen megfordul a sarkán és úgy elosonik onnan, mintha ott se lett volna.

– Nem hallgat? Az igaz, alig várom, hogy már egyszer a fele… hogy jól ránczba szedhetném.

Ez a külvárosi ház, melynek jogán a gyermektelen Pakfon úr valamennyi atyjafiának önkényes zsarnoka és imádott bálványa, régi ismerőseinkkel van tele. A komáromi nagy földinduláshoz czimzett -294- biztosító bank éjtszakázó hivatalnoka, ki oly türelmetlenül vár egy bizonyos örvendetes ünnepélyt, hogy szinte hajlandó lenne siettetni ezt még abban az esetben is, ha a sásdi nagynéne megváltoztatná Magda kisasszony iránt világosan kijelentett szándékát, ez a csöndesen meghuzódó ifjú ember senki más, mint a karámosi fogoly, kit hosszú rabsága megtanított feledni, tűrni és dolgozni. Pályát tört magának a becsületes munka útján s újból fölmelegedett szíve a régi lázas álmok után szelid vonzódással ragaszkodik egy valakihez s ha majd családja lesz és ebben élő zálogát viheti javulásának a dunaszögi ősz ember elé, akkor… néha álmodik arról is, hogy atyja elé áll és megkéri, hogy feledje el a multakat a jelenért és jövőért. Az a szép asszony meg, a kihez oly sűrűn érkeznek a levelek, és a ki oly meghitt viszonyban áll a furfangos levélhordóval, senki más, mint Kálozdy Béláné, a régi Ilona, ki a nagy tanulságokból, melyeket a sors kegyetlen keze ridegen tartott szemei elé, a szörnyű csapásokból, melyek sujtották, a szenvedélyek között, melyekben háborgott, nem tanult és nem feledett semmit. A régi volt.

Ott ült abban a második emeleti, szegényes kinézésű szobában, a két ablak közé állított író-szekrény kihuzott táblája előtt, íráshoz készülve. A toll meg-megreszketett finom ujjai közt s kipirult, égő tekintete, hol a fehér lapra van szögezve előtte, hol a messze homályos légbe vész, melynek ködéből kiemelkednek a nagyváros tornyai. A kinyitott ablakon keresztül távolra el lehetett látni; át a -295- rákosi kiégett, szintelen síkon egész a kőbányai kémények sűrű, kormos, fekete erdejéig; le a poros síkra, a sok poros utczára, poros udvarra, poros telekre, poros épületre és poros járókelőkre. Ha elfordult is Ilona attól a végtelen vászontól, melyet a nagyvárosi természet szintelen szinekkel mázolt be, hogy az otthon barátságosabb képei közt pihentesse meg mély, sötét, révedező szemeit: rá nézve ezek sem voltak sokkal vigasztalóbbak. Mindössze két kis szobájok volt, nagyobbára a kálozdi padlásról került régi butorokkal rakva tele, melyeket Istók utánuk küldött. Ott ketyegett, lármázott, bölcselkedett mögötte a divatból kiment ódon óra; előtte a kopott, ezerfiókos szekrény s nyugtalan tekintete a falun Kálozdy Ádámnak és feleségének komor, fagyos vonásaival találkozott. Mindez nem a régi, falusi környezetben, tágas szobákban, a vén fák szomszédságában a hova illettek, a hol csupán a mult kegyeletesen megőrzött emlékeinek látszottak és mindegyikük tudott a régi napokból egy kis dicsekvéssel állani elő. Ámde ittben, e fuladt városi levegőben, e sötét, napfénytelen hajlékban, mintha mind megnémultak volna és a kényszerítő nagy szükségen kívűl semmi másról nem tanuskodnának. Csak a bolondos fejű megátalkodott órát nem tudja leszoktatni semmi sors régi nyelves természetéről, melylyel neki csöndbe és lármába egyformán bele kell kottyannia.

Ilona sokszor fölemeli tollát, hogy írjon valami választ arra a kezében gyűrt, tépett, forgatott kicsiny levélre. De a mint izgatott zavarban körül-körülnéz, -296- ezek az ócska családi holmik, melyek csupán holtig való hűséget láttak, (könnyű volt ott a kálozdi dominium közepén!) nyilván nem igen biztatják arra, a mit írni szeretne. A tollát minduntalan leteszi és forró fejét kezére hajtja, melyre omló csigákban hullanak le a hanyagul összekötött sötét fürtök. Azoknak a lázas perczeknek egyikét éli, melyekben éltünk felidézett fordulóin a tétova hánykodó lélek kétségbeesve fordul tanácsért mindenfelé; mikor reszkető ajakkal figyelünk a szél zugására, megértjük az elröppenő fecske füttyét és beszélni halljuk azokat, a kik nincsenek. Óh miért, miért huzódnak ilyenkor oly gyakran sötét, nehéz felhők a tiszta ég kék boltozatára, hogy a mennynek magasságából is jöhetne egy kis jó tanács!?

A tépelődő, tanácstalan asszony össze-összehuzza magát, mintha fáznék s kitekint az utczára. Egy kis sétatér szégyenkedik ott a ház előtt, kopasz, sovány, sárga, haldokló akáczfáival. A fák közt jelenetek tarkállanak a nagyvárosi élet zagyva vásárából, melyeket nem takar el dus lombozat. Tisztán beszélnek mind a két kérdezősködő szép szemnek. Úri dámák páváskodnak föl s alá s míg selyemszoknyájuk csak úgy söpri a port, a járó kelők tisztelettel térnek ki előlük s az utcza-végi rongyos koldusok ezer isten-áldással tolakodnak finom keztyüs kezük után. Öreg hivatalnokok szaladgálnak nagy iratcsomagokkal hónuk alatt, hogy hirtelenében bekapják valami olcsóbb korcsmában szűk ebédjüket és siessenek vissza újra belevetni magukat a -297- gépbe; meglökdösik őket jobbról balról tisztességesen. Ott egy szegény ördögöt temethetnek! Csak aféle festetlen és gorombán ácsolt koporsóban fekszik és a kocsis meg-megütögeti a sánta lovat, hogy minél hamarabb végezzen vele; az özvegyasszony, kinek nyilván gyászruhára sem telt, lélekszakadva követi s szomszédjai egymásután maradoznak el mellőle. Amott víg gyermekzsivaj veszi körül a komédiát. Egy tarka kiaszott bohócz és egy fehér kiaszott uszkár csodálatos mesterségeket mutogatnak s a kiaszott asszony elől, ki tányérral jár körül, hihetetlen gyorsasággal párolog el a röhögő publikum. Egy undok lebujból tántorgó részeg embert terel napvilágra a vörös orru drabant és kínál új látványt a komédiától elszelelt fiatalságnak; istenem, vajjon ez a nyomorult viselte-e új korában is ezt az úrias öltözetet, vagy valami zsibvásáron jutott hozzá?! Annak a szép kertnek közepén, ott a templom mellett, egy derültebb kép is kínálkozik. A virágok között egy puha gyepágyon szerelmesek beszélgetnek s nem sejtve, hogy valaki látja őket, édes csókokat lopnak egymás ajkáról. Ilona gyermeke, a kis Béla, nem játszott ott a porban, hogy annak a szavát is meghallotta volna. S ha ezer és ezer képet látna még, nem mind azt mondaná-e neki: beszéljenek akármit a költők, kiknek ez a szőllő rendesen savanyú, bizony csak nagy tisztesség és nagy boldogság a gazdagság!

Ilona egész testében reszket, a mint a végzetes tollat újra megragadja. Iszonyodik a nyomortól és áhítja a régi fényt. Temetőnek nézi a szegénységet -298- és szíve abban a hitben dobog, hogy neki még élni van joga. Végzete nem magányra, munkára, tűrésre alkotta; élete nem ezekre tanította; álmai nem ezekkel kecsegtették. Természete lázong ez élet ellen, melybe jutott; az ember ellen, kit ide követni kénytelen volt; a jövő ellen, mely reá vár. Gondolatai félelmesen gyors szárnycsapásokkal messze-messze röpködnek régi emlékeinek egy virága fölött, mely élőnek és zöldnek hazudja magát, holott hosszu-hosszú évek előtt elhervadt már. Keble liheg, fekete szemei égnek, mint a gránát, arcz-színe kékbe játszik és minden izma reszket az izgalomtól.

– Nem, nem tudok így élni tovább, – rebeg magában. És ő első szerelmem volt!

Összerezzent. Mintha egy szelid gyermekhangot hallott volna valahonnan messziről. Csak egy imádságnak, egy fohásznak, egy sóhajnak töredékét.

– A kicsiny sohasem szeretett engem, sohasem szeretett! Ezután sem szeretnél, hallgass, hallgass! – felel a távoli titkos szózatnak és arczának parázsló tüze gyorsan fölszárítja a könnyet, mely végig futott rajta.

Megragadja a tollat, de nem tudja megszorítani s kiejti ujjai közül. Újra megragadja. Már több ereje van és ír… ír… ír, míg kopognak az ajtón.

– Végre! – kiált az érkezett, ragyogó szemekkel sietve hozzá, – végre meg vagyunk mentve, Ilona! -299-

– Bajod van, hogy ilyen jéghidegek a kezeid? A szerencsével együtt valamennyi régi barátom elhagyott, mintha sohasem ismert volna. Hiába jártam mindegyiknél. Csak az egyetlen Mágócsi Ernő fogta pártul ügyemet… Fázol, Ilona, hogy úgy reszketsz?

– Egy biztosító banknál kaptam alkalmazást. Szerény, kicsiny állás, de mégis csak valami. Száz forintunk lesz havonkint. Ha megtanulunk feledni, így elvonulva maradunk a világtól, összehuzzuk magunkat, megélhetünk belőle.

A hirtelen, váratlan öröm nagyon elnézővé teszi az embert. Béla is szinte sértetlen maradt a fulánktól, mely e szavak kiméletlen igazságában rejlett s míg az asszony heves, remegő felindulását sem titkolni, sem elfojtani nem bírta, a melléje ült férfi hangját még csak egy kis neheztelés sem tompította, a mint válaszolt neki:

– Nem, Ilona, nem. Azt hiszem, most már megtanultam mindent. Tudom, hogy ellenségem a szerencse. Utolsó forintjaimmal is csak azért kerestem itt fel őket, hogy neked egy kis kényelmet szerezzek, míg álláshoz jutok. De most már vége lesz. Még ma irok Mágócsinak és megköszönöm a mit értem tett. Nemes, derék férfi! Nos, add ide a kezedet, Ilona. Adj otthont, barátságos otthont és segítsd kiölni lelkemből azt az átkozott szenvedélyt! -300-

– Adj otthont, barátságos otthont! Otthont ebben a sötét, mogorva két zugban itt! Ne neheztelj, Béla, ha nem tudom egészen legyőzni keserűségemet. Gondold meg, mi voltam és mivé lettem.

– Mivé lettél? Hát szegény asszonynyá lettél, ki férje keresetéből él. Dolgozni akarok, dolgozni fogok, Ilona s tán elégedettebbek leszünk, mint eddig voltunk. Csak egymásnak és gyermekünknek élünk. A mint első hónapi fizetésemet megkapom, elhozom a kis Bélát; mindent megteszünk érte s derék emberré fogjuk nevelni. Édes kicsiny fiam, mindenem! Minden éjjel vele álmodom!

– Ott, Ilona. Még ott is a kis fiammal álmodom! De ne keseríts, kérlek ne keserits többet. Ha van szíved – hogyne lenne! – járulj hozzá az én becsületes igyekezetemhez s akkor mindnyájan meg leszünk mentve. Nem érezted-e soha, minő boldogság lenne, megmenteni egy pusztuló családot, a magadét? Nincs egy biztató mosolyod az első remény-sugárra?

– Tudod, hogy én hamar kétségbeesem. Nem hiszek egykönnyen. Sötéten látok s úgy gondolom, nálam nélkül jobban boldogulnál.

– Mit én? Hát mit én? Én föláldoztam magamat érted, otthagytam pályámat, lemondtam a dicsőségről, követtelek a nyomoruságba. És most még azt is meg akarod tiltani, hogy legyen egy perczem, melyben arra gondolok: bár ne lennék itt!

Béla füleiben megcsendült egy régi, régi hang: Szivesen dolgoztam volna érted! Fölugrott helyéről és megragadta Ilonának szép fehér, telt karjait.

– Hát hol szeretnél lenni? – kiáltá. – Becsületes asszony vagy? Becsületes vagy? Felelj. Azt hiszed, az maradtál volna, ha velem nem jösz? Felelj.

– Béla! Igen, felelek. Jó, hogy kérdezed. Az maradtam volna, ha tönkre nem teszed az életemet. De ily durvaságra, a minővel megrohansz, ne várj tőlem semmit. Én feláldoztam magamat érted és most kimondom, kimondom ebben a perczben, melyben meg akarod tiltani, hogy áldozatnak tekintsem, szemedbe mondom, hogy megbántam az áldozatot. Kimondom, hogy nem szeretlek. Kimondom, hogy…

– Csitt, csitt, csitt… minek veszekedtek… ki tudja, meddig éltek?… Csitt… csitt… csitt…

Az öreg óra beszédét senki sem hallotta. Senki sem figyelt rá, senki sem fogadott szót neki. Sok filozófnak közös sorsa ez. -302-

A kegyetlen asszony, a mint reszketve és villámló szemekkel fölállt, szavaira nem hallott más választ egy tompa hörgésnél és egy ajtócsapásnál. Az a hörgés mintha csak távolról zúgó vízmoraj lett volna, annak a sötét, háborgó, sivatagbeli tónak moraja, mely megingatással és elöntéssel fenyegetett mindent maga körül.

És ez az este megint ott találta Bélát, a hol a többi este: a barlangban, melybe most utolsó, legeslegutolsó filléreit vitte, hogy egy hosszú éjtszakának gyötrő, sorvasztó, halált hozó lázát megvásárolja rajtok. Hogyan tévedt ide; mint csorgott szívének vére a szenvedély karmai között, mely e helyre vonszolta; vajjon a kétségbeesés űzte-e, hogy elveszítsen mindent, vagy még mindig az őrület, hogy egyszerre visszanyerjen mindent? (mert úgy kellett hinnie, hogy itt mindent megnyerhet,) – e kérdésekre magyarázó feleletet csak azok a szerencsétlenek tudnának adni, kik nagy csapások között a mámorban kerestek vigasztalást, nagy bűnök vádjának súlya alatt a legnemesebb érzelmekben kerestek másoktól titkolt mentséget maguk előtt (a világgal mit törődnek már ők!) s lassan-lassan erejük-fogyott, gyáva, fél tébolyodott, szabadságra nem is vágyó rabokká lettek.

Gyönyörű, fényes, gazdag, divatos lakás volt, a hova Béla belépett. A világ kiváncsi szemei elől egy kis rézkandikáló őrizte a külső ajtót. De az ásítozó s hamisan pislogó inas az új vendéget ismerte már s felnyitotta előtte a szentélyt. Előtte puha szőnyegek, drága kárpitok, kényelmes kerevetek, -303- zöld posztóval borított asztalkák, lámpák ragyogó golyói, fényes szoba-sor. A kik csak hirükből ismerik e barlangokat, és tudják, mennyire kerülik a világosságot, alig hinnék, hogy milyen sokágú gyertyatartók és tündöklő csillárok fényeskednek itt. Pedig mind, a kik itt jönnek-mennek, szivaroznak, kártyáznak, ásítoznak, tolonganak, drága borokat töltögetnek, asztalokhoz ülnek, étvágytalanul vacsorálnak, rejtett fülkékbe vonulnak és várják a hajnalt, – úgy tetszik, mintha rejtegetnék az arczukat egymás elől. Mintha valamennyinek lenne valami magának tartani valója: annak is, a kinek bankótól duzzad a tárczája s ezüst pénztől nehéz a zsebje, annak is, a kié üres; annak is, a ki józan, annak is, a ki részeg; ha más nem, egy boldogtalan történet valamelyik boldogtalan társukról, melylyel nem akarják a jókedvet rontani. Jókedv! E sok halavány arczon, melyet a gyertyák és lámpák világa még sárgábbra fest, nincs egyetlen őszinte vonás: e nagy, tompa zsivajban, nincs egy őszinte hang; egy nagy hazugság minden, melylyel – valamint a rendőrséget kijátszák – rá akarják szedni a végzetet is, és egyetlen éjtszakán felforgatni a régi osztályt, koldussá tenni az urat, urrá a koldust. Ott munkálkodnak rajta legégőbb szorgalommal a nagy terem közepén. Egy ördögi gép forog-forog ott s a pokol szineivel: a vörössel és feketével játszik a lángoló szemek előtt. Mintha mindazokat, a kik körülötte ülnek, állnak, támaszkodnak, ágaskodnak, szájukban ki-kialvó szivarral, ujjaik közt reszketve tartogatott pénzdarabokkal, -304- visszafojtott lélekzettel és meg-megtántorodó térdekkel, – mintha valamennyit sebesen forgó kerekei közé kapta volna és halálos vergődéssel néznének szabadító után. A pénz csörög, a pénzszedő lapátja koppan, a gép forog. Nincs, nincs szabadító!

– Ez rossz hely uram, a hol ül, – szólt Bélához szomszédja, egy nyurga zúg-ügyvéd, kinek még tegnapelőtt arany-órája és láncza is volt. – Mi már jártassabbak vagyunk az effélében s tudjuk, hogy itt a babona: igazság. Az ön helyén tegnap egy fiatal báró ült, ki (két óra lehetett éjfél után) egyszer csak összeroskadt és pisztolyt kért tőlünk. Természetesen nem adtunk neki. Hanem mint emberbarát, a kinek semmi érdeke a komédiában, annyit mondhatok önnek, hogy ez rossz hely. Jobb lesz máshova ülni.

A kitartó dacz olykor le szokta fegyverezni a sorsot. Béla válasz nélkül hagyta az emberbaráti megjegyzést és helyén maradt. Az izzadság gyöngyözött homlokáról, egy csomó szürke hajszál arczába csüngött és fekete szemei reszkető lázban tüzeltek.

– Cseréljen helyet velem, – unszolja az órátlan emberbarát. Ez a hely itt meg fogja hozni a szerencséjét. Itt szokott ülni Dacsó Artur, ki mióta összeveszett a menyasszonyával, el van keseredve az egész világra és mint valami vadállat, csikorgó -305- fogakkal jön ide, hogy szeretne megölni valakit, vagy megöletni magát. Hanem a szerencse valósággal bele van bolondulva. Ha még soká nem sikerül neki a gyilkosság, megbuktatja a bankunkat. Ez épen az ő szokott helye, a hol én ülök. Tiszta emberbaráti érzésből kínálom, uram: cseréljen velem.

Béla már alig tudja, mit tesz. Helyet cserél és legeslegutolsó filléreit teszi koczkára. A kicsiny tétel némi gúnyos mosolylyal fogadtatik; de megjegyzést nem tesz senki.

A csoport fölött egy kis vacsoravesztő lepke röpköd és világosan meghallani apró szárnyainak suhogását. Hallani a serczegést is, a mint a csillárnak egyik lángjában elégeti magát.

– Már a vörös nyer, – suttogják körülötte. – Mégis csak a fekete! Átkozott fekete!

Egy félreeső fülke rejti el a leghátulsó, legcsöndesebb szobában a menekülő koldust, kinek a szerencse asztalainál semmi keresete többé. Leroskad a bársony divánra s hideg verítékes homlokát a falnak támasztva, soká, soká nem tudja, ki volt ő és ki lesz még; nem tudja hol, merre, kik között van; nem tudja, hány óra, este van-e, vagy hajnal -306- vagy tán világos nappal; és nem tudja, hogy mit eszik ma.

– Béla, komám, hallom, hogy kiraboltak! – ütött vállára a félhomályban egy új vendég.

A megszólított valami kába bámulással veti föl szemeit. Bizonyára azt sem tudja, hogy elhagyatottságában sírt is, pedig sírnia kellett, mert szemhéjai vörösek és kitágult szemgolyói nedvesek.

Szokatlanul vidám ábrázattal állt előtte s heveredett le melléje Dacsó Artur. Nagy, sárga szemei tétovák és mégis a mámor éles fényében ragyogók, két kerek, telt arcza csupa tűz s durva, mély hahotája elhallatszik a harmadik szobába. Nyakkendője kioldozódva, mintha izmos nyakának kiduzzadó erei nem akarnák tűrni a köteléket. Az első tekintetre észrevehette akárki, hogy ittas.

– Béla – szólt és akadozó, erőszakos beszédében megvolt az a szív fenekéről szakadó hang, mely részeg emberekkel szemben gyakran legyőzeti szánalmunkkal az undort – Béla, kedves komám, az ördögbe is, ne essél kétségbe! A te szerencsecsillagod volt, a mi engem ma idevezetett. Urrá teszlek, Béla! Azután megnyerheted akár az egész világot, mert ezeknek a gazembereknek csak az kell, hogy győzze velök az ember. Akkor megszaladnak. Van-e kedved fogadni, hogy úrrá teszlek?

– Hadd el, Artur – felelt még mindig kába tompasággal Béla, ki alig értette, hogy mit mondtak neki. – Hagyd el. Köszönöm, hogy fölébresztettél. Menni szeretnék. Fázom. -307-

– Egy tapodtat sem mégy innen, míg ki nem öntöm előtted a szívemet. Nagy sokára, hosszú csavargás után akadok egy régi jó barátra; úrrá akarom tenni és…

– Az ördögbe is, mikor voltam én magamnál!? Hát volt-e akkor eszem, mikor azért a kis fitos grófkisasszonyért otthagytam, a kit szerettem!? Kötni való bolond voltam! Való is énnekem a tisztességes élet! Hallottad, milyen kutyául bántak velem a Péterfiék? Egész világ előtt bevallott vőlegénye vagyok Olgának s az esküvő előtt egy héttel kidobtak valami zsidóból keresztelkedett báró miatt. Most mindenki nevet rajtam. Még a zsidó báró is csak kinevetett, mikor kihivattam. Én rajtam nevetnek! Ez a szégyen minden szenvedélyt fölkorbácsolt bennem. Látom, nem születtem arra, hogy emberi társaságban éljek. Vad, ügyetlen és igen erős vagyok hozzá. El akarok bujdosni, Béla; de magammal akarom vinni, a kit szeretek. Tudod kit?

A részeg ember fogai csikorogtak. Lélegzete nehéz volt és hörgő, a mint Bélát ujra megragadva, reá meredt.

– Artur! – tört ki egy rekedt kiáltásban Bélából a rémület sülyedése fölött, a kétségbeesés jövőjén és a düh régi ellensége ellen. A korhely, rendetlen élet már elcsigázta, lefogyasztotta, elgyöngítette; de a mint e pillanatban eltaszította -308- magától a lihegő vadat, mintha a becsületnek ujra kezébe kapott parittyájával homlokon találta volna a Góliátot, úgy megtántorodott ez. – Artur, ha kedves az életed, ne ismételd még egyszer, a mit mondtál! Menj, menj és ne szólj többet!

A lármára már ácsorgók is gyülekeztek a fülke elé s az órátlan emberbarát egy kis kibékítési kisérletet próbált alkalmazni.

Artur felkaczagott. Mintha az utcza kövei odakünn visszhangozták volna kaczagását.

– Ha kedves az életem! Hitvány, haszontalan, örömtelen kutya-élet volt ez! Ölj meg hát; de ne beszélj olyan fennen, mert tudom, hogy a szép asszonynak kedvére lenne a csere!

A rengő hahota torkába fult, mert a másik pillanatban már a fülke sarkába dobva hörgött, fuldoklott, tajtékzott.

A nézők közbevetették magukat s a viaskodók csakhamar el voltak választva egymástól. De a tigris fölemelt ököllel neki-neki rohant ellenfelének.

– Ölj meg hát, koldus, ha tudsz! – ordítá. Úgyis jól lesz. Vagy én fogom megszabadítani tőled Ilonát. De addig nem bocsátlak ki körmeim közül. Vess számot a lelkeddel és ha megvirrad, mehetünk.

Béla mozdulatlanul, nyitott ajkakkal, a fölindulástól remegve támaszkodott a divánra.

Még csak egy-két sort ír Béla, azután kész lesz számadása az élettel. Semmi, semmi, semmi; a semmik összeadása, kivonása, sokszorozása, osztása könnyen megy. Azonnal elkészül. Kezei reszketnek egy kissé s a magas lámpa már azt a haragos vörös, füsttől homályosított világosságot ontotta a papirra, mintha haragudnék a közelgő hajnalra. Béla írt, írt s mögötte összefont karokkal, ásítozva álldogált az órátlan emberbarát. A többiek vagy folytatták még egy-két asztalnál a játékot, vagy egyik-másik pamlagon szunyókáltak, vagy haza szállingóztak. Nehány üres szoba már el volt sötétítve s a fényes lakás komor, visszataszító benyomást tett. Az udvaron egy migraines városi kakas kukorikolni próbált.

– Uram, – szólítá meg Bélát a zug-ügyvéd, kinek nemcsak órája volt oda, hanem úgy látszik, már türelme is fogyatékán, – uram, mi tagadás benne, engem nagyon környékez az álom. Majd leragadnak a szemeim. Ha azt akarja, hogy teljes erőmből tegyem meg ön mellett az emberbaráti szolgálatot, adjon egy szivart. Én adok valamit a babonára: jókedvvel minden jobban megy.

Béla a nélkül, hogy visszatekintett volna, odanyujtotta neki tárczáját. Két szivar volt még benne s noha az emberbarát csak egyet kért, üresen adta vissza. A másikat is elbabonázta. Azután fekete -310- kávét hozatott s a divánra telepedve, csöndesen szörpölgetve és füstölgetve, ringatta magát bele a megkivántató jókedvbe.

– Nem tudom, uram, – kezdé egy kis szünet után – valósággal nem tudom, mi vonz engem önhöz, hogy kész vagyok belekeveredni ebbe az átkozott dologba. Hanem hogyha idején helyt akarunk lenni, siessünk, mert már…

A szokás gyakran jár előbb a meggondolásnál. Az ügyvéd úr is hirtelen mellény-zsebébe nyúlt az órája után; de csakhamar eszébe jutott bizonyos szomorú eset tegnapelőttről s a szomszéd szoba falán ketyegő nagy időmutatóra tekintett.

– Öt óra – mondá egy félig elnyomott sóhajtással, melyet mellényzsebének szomorú emlékei sajtoltak ki belőle. – Öt percz múlva öt óra. Sietnünk kell, ha el nem akarunk késni. Az ördög gondolta volna, hogy ön még a mai rossz éjtszaka után is ilyen hosszú végrendeletet fog írni! Azt hittük, már nincs is miről. Soká tart még?

A babonás úr egy kis időt megint elölt a szivarja hamvában való gyönyörködéssel, hanem azután csak ujra beszélni kezdett.

– Uram, hallgat rám? Nézze csak, én most innen az ön háta mögül olyan szépen elillanhatnék lábujjhegyen, mint a pinty és megszabadulnék minden felelősségtől. Hanem az ördög tudja mi, de valami nem engedi, hogy önt cserben hagyjam. Nincsen még egy szivarja? Nincs, no úgy is jól van. Azt mégis jó volt úgy intézni, hogy a fegyvereket -311- amazok hozzák, mert az úton megfoghatnának bennünket. De hátha a helyszínen csípnek meg? Akaszszanak fel, ha másért így koczkáztatnám a nyakamat! De az isten áldja meg, siessen már, mert kivilágosodik.

A lámpa üvegén már sűrű füstoszlop emelkedett s a vörös láng kialudni készült. Négy tele írt lap állott Béla előtt. Kusza, elhányt vonásokkal volt írva a levél; hol apró lágyfej írás, hol nagy öreg betűk, kihúzott szavak, befejezetlen mondatok s egy-két elmosott jegy is. Nem a halál gyáva félelme lebegett e sorok fölött, nem a rettegés éktelenítette el e vonásokat; csak az a közös emberi, legyőzhetetlen izgalom a nem ismert tartomány küszöbén, melytől bizonyára nem volt ment még a «haldokló keresztyén» sem, mikor «megkondult felette a szent harang». Ellenkezőleg. Minden betű reményt, hitet fejezett ki a jóban, mely Béla megsemmisülése által gyermekére háramlani fog. Ez a gyermek volt e perczben, a multban, az azelőttiben minden gondolata szívének; minden szégyene az, hogy romlottabbnak kellett tudnia magát, hogysem még ez a tiszta, mennyei szeretet is megszabadította volna. Oh csak hadd essék el hát, hadd igya föl szívének vérét a homok! Úgy a kicsinyt csupán egy szomorú emlék fogja végig kisérni az életen s tán mitsem tud meg a vádból, melyet atyja ellen emelni joga lenne. A mentor gondjaira bízza; annak nemes, gyöngéd szíve tán hazug színekkel fogja az ébredő, ifjú lélek előtt lefesteni egykori kedvenczének képét. És meglehet, -312- hogy egy derék férfi még valamikor bús kegyelettel fog megállani egy magányos sír előtt, mely atyját takarja, kinek megbocsátja, hogy kereste a halált, mert mégis csak a becsület mezején találta meg azt. Vagy elfeledi, végkép elfeledi, mikor a kis vitéz beront az élet nagy csatájába, hol becsülettel fogja megállani helyét. Meghal. Talán áldozat lesz halála ama rettenetes igazságnak kiengesztelésére, mely bosszuállással fenyegeti a fiakat atyáik vétkeiért. Csak bele kell tekinteni lelke redői közé, csak szemei elé kell idéznie Ilona képét, hogy rettegés fogja el a bizonyosságon, melylyel az a bosszú be fogna következni, ha ő életbe maradna. Hiába minden; hiába küldött hozzá követet maga az ég: ő már sohasem lehet más, jobb, derekabb emberré, mint a milyen most! Apává, kire büszke lehet a fia; csak olyan marad mindig, a kit szégyenlenie kell. Lelke csak rövid, gyorsan repülő pillanatokra bírja szétszakítani bilincseit; azután maga kivánkozik vissza beléjök. Ha végkép szabadulni akarna is, mint szabadulni akart ma reggel, a végzet, melyet maga hítt ki maga ellen, nyomon üldözi és az ő gyáva lelkének nincs más menedéke előle ennél a börtönnél, melyben most írja búcsúját. Visszagondolt sok-sok mindenre élete történetében és újra meg újra be kellett vallania, hogy föltételeiben, állhatatosságában, csillagában nem bízhatik jobban, mint a futó homokban. Mit, ugyan mit tanulhat, mit örökölhet egy korhely, kártyás apától a fia, kinek estéli imádsága alatt megszökik szobájából és akkor tántorog haza, mikor a gyermek -313- istenáldást kér a beköszöntő napra!? Hát Ilona?… Csöndesen, csöndesen, te nehéz vádakkal hánytorgó szív! Béla szeretné elűzni magától ez órában mind a sok keserű nap emlékét, mely e névhez van kötve s szívéből megbocsát neki; – de gyermekét félti tőle. Abban a szerencsétlen otthonban, melybe a kicsinyt be kellene fogadnia, romlott, nagyon romlott már a levegő; hiába nyitnak fel ajtót, ablakot! Abba a kis ártatlan szívbe, mely oly megható ragaszkodással csügg rajta, sorvasztó betegség fészkelné be magát s csak egy nyomorult élettel lenne több a világon és egy súlyos teherrel az ő lelkén. Istókra bízza fiát, annak a becsületes kezei vezessék első lépéseit s ha megérik rá, küldje tanulni a dunaszögi iskolába! Ott a Kálozdy-alapítványból ingyen ellátása lesz. Nejének csak azt engedi meg, hogy olykor-olykor fölkeresse. A szegény mentor szíve csupa hála, csupa szeretet, csupa jóság. Akkor nap, midőn a kastélyt odahagyták, látta a könnyes szemeiben, megértette hangja reszketéséből, hogy senki másra nem gondolt (magára legkevésbbé), mint a kicsinyre, mikor a házat, szőllőt és földeket olyan készségesen elfogadta. Hadd nevelkedjék hát ott a gyermek, az öreg bükkök között, a mosolygó halmokon s a tiszta, szabad ég alatt! Ő maga meg hadd pihenjen itt, hadd pihenjen, végre hadd pihenjen meg!

A kinek térdén játszott valaha kis fiú, habár most az égben van is, az tudja, minő kínt fulasztott Béla levelébe. De nem tudja, ne is tudja meg -314- soha, hogy minő megnyugvás volt az, mely szívét elfoglalta. A lázas és kába ámulatból, mely a váratlan, megreszkettető, őrjítő összetűzés után meglepte, lassan-lassan bontakoztak ki azok a gondolatok, melyekből nyugalmat merített, afféle fagyos, borzongó nyugalmat, mely ellen a vér minden cseppje lázong; de a szívnek egyetlen kicsiny, rejtett idege féken tartja őket. Már végén járt Istókhoz írott levelének, mikor a harmadik szobában egy kártya-asztal mellől fölkeltek s valami goromba, neveletlen fráter indulatos szitkozódás között csapta földhöz a rosszul szolgált kártyát és nagy ajtócsapkodással távozott. Béla arczán egy kínos mosoly futott át a düh e kitörésének hangjaira. Bizonyára ellenkezőjét gondolta annak, a mit a nagy franczia kardinális halálos ágyán mondott a szobájában koczkázó vendégeknek: «Nem nyerhettek ti ott annyit, a mennyit én itt elveszítek.» Nem veszthettek ti ott annyit, a mennyit én itt nyerek!

A levelet összehajtogatta és visszafordult. Arcza már egészen rendbe volt szedve, csak szemei alatt húzódtak vastag, kék-vörös karikák s ajkai voltak kiszáradtak és fehérek. Sötét, nagy szemeiben, melyek annyi lelket ragyogtattak egykor s annyi szívet bűvöltek meg (nemeseket és hitványakat egyaránt), a néma megadásnak az a kifejezése borongott, mely mitsem kiván látni többé, lemond a nap fényéről és el van készülve az időknek végeiglen az örökké tartó homályra. Valami sugta neki, egy titkos hang, hogy ott fog maradni a küzdtéren -315- s e pillanatban mélyen érezte, hogy az egyetlen lényre, a kit szeret e világon, halála lesz a legnagyobb jótétemény. Szíve nyugodtabban, egyre nyugodtabban vert. Talán ha arra gondol, hogy még életben is maradhat, nagyobb és vigasztalanabb megdöbbenés fogja el. Hangja tompa volt, de nem reszketeg, a mint kérdezte:

Az emberbarát épen nyujtózkodásban volt. A mennyire ebből a helyzetből oly valaki, ki sem órával, sem lánczczal nem dicsekedhetik többé, sietve átmehet a tekintély kifejezésére, ő legalább megtett mindent, hogy a kisérlet jól üssön ki. Nagy hirtelenséggel kiegyenesedett és egy kis krákogó bevezetés után bemutatta magát.

– Dudás Péter, hites ügyvéd. Nem ismeretlen firma Pesten, de a galád szerencsének kiválasztott üldözöttje.

– Köszönöm, ügyvéd úr. Azt hiszem, e perczben igen keveset mondok azzal, hogy a míg élek, nem fogom elfeledni az ön szívességét, melylyel ismeretlenül segített rajtam szorultságomban. E levélben itt egy-két intézkedést tettem arra a nagyon valószínű esetre, ha odakünn találnék maradni. Akarja ön szívességét azzal tetőzni, hogy e sorokat akármi módon eljuttatja rendeltetésük helyére?

– Nemes ember vagyok, uram – felelt Dudás s önérzettel emelkedett föl helyéről és sovány, eres kezeit Béla vállára tette. – Hanem alkalmatlankodhatom-e -316- én is egy kéréssel? Egy kicsike kis, jelentéktelen kéréssel?

– Csekélység az egész! Arra az esetre, ha ön végintézkedésében véletlenül elfeledkezett volna rendelkezni az órája felől… Az ördögbe is, úgy vonzódom önhöz, mintha csak édes testvére volnék, kinek joga van az effélére. Nem szeretném valami kis, aprólékos emlék nélkül ereszteni ki a körmeim közül. Például, ha az óráját nem igérte volna el még valakinek…

– Erre az órára az a kocsis vár odalenn, a ki bennünket ki fog szállítani a temetőbe. A zsebemből már nem telnék ki a bére.

A zugügyvéd, ki ismerős firma volt Pesten, összevonta vastag szemöldeit, hogy annál hatásosabb legyen az előtörő derültség.

– Egy kis baj, mindenesetre egy kis baj – mormogta. De a kocsist csak tessék én rám bízni, uram. Ha mindjárt kettős árat kellene is fizetnem azért az óráért, bizony isten megadnám, annyira becsülök egy kis emléket öntől. Akármit, a mi az én derék barátomra emlékeztessen, ki mellett én valaha szomorú bár, de emberbaráti kötelességet teljesítettem. Legyen egészen nyugodt. Azonban nagyon itt van az ideje, hogy induljunk.

A lámpának sötét vörös lángja még egyszer kicsapott a füstös üvegen, azután kialudt. A szobák mind üresek voltak már s az inasok hajnali álmukból -317- a divánokról ugráltak fel, ajtót nyitni a távozóknak.

Dudás úr gyufákat gyujtogatott s lebotorkáltak a homályos lépcsőn és beültek a kapu előtt várakozó bérkocsiba.

Az utczasarkon ácsorgó drabant előtt nem volt feltünő, hogy ebből a házból ilyen kora hajnali órában távozik valaki. Megszokta már s inkább egy kék pofájú, rongyos utcza-gyerekre fordítja figyelmét, ki ellen erős a gyanuja, hogy az éjtszakát nem töltötte födél alatt.

Béla és Dudás úr megindultak s a kocsi lámpája halaványan pislogott előttük. Az őszi reggel ködös, homályos, hideg világa derengett körülöttük. Az ég csak szürkült, nem piroslott keleten, mintha az éjjeli gyász után nem tartaná illőnek egyszerre valami rikító színben jelenni meg s félgyászt öltött magára. Hűvös hajnali szél fujt s meg-megrázta a kocsiablakot, míg a zajtalan utczák kövezetén messze dübörgött a forgó kerekek zaja. Minden magányos, néma, kihalt volt körülöttük. Egy-két ablakban felcsillant a reggeli gyertyavilág; – fenn-fenn a padlásszobák táján, hol egy-egy szegény irnok siet lélekölő munkája fölé hajolni, vagy odalenn a pinczelakásokban, hol kora dologra készülő napszámos-emberek olcsó mécse pislog. Az emeleteken mindenütt csöndesen vannak, alusznak még. A kocsi mellett egynehány falusi ember koczogott, a ki hetivásárra jött. Ezekkel aztán megint vége az életnek. Az utczák egyre szélesedtek, a házak egyre -318- alacsonyodtak, a mint kiebb és kiebb jutottak. De itt is minden csöndes volt. Az újon épülő házak előtt felrakott állások üresek; még a vendégfogadók, szállók, kurta korcsmák és pálinkás boltok ajtai is zárva. Csak egy kis külvárosi templom tornyában csengett a lélekharang.

Béla behúzódott a kocsi sarkába és az egész úton nem szólt. Az ablakon keresztül derengő reggeli világosság épen arczára esett. Sápadt volt, de mozdulatlan és nyugodt. Csak fázhatott egy kissé, mert kezeit folytonosan a zsebében tartotta s meg-megcsörrentette azt az egy-két garast, a mit a barlangban már nem fogadtak volna el tételnek. Egy vak koldus támolygott a kocsi mellett. Béla kinyitotta az ablakot és maradék pénzét kivetette neki. Ez volt végintézkedésének záradéka.

A czifra, hallgatag paloták, kihalt terek és nyomorult viskók, melyek mellett elhajtattak, jóformán mind ismeretlenek voltak előtte. Nem sokat forgott életében közöttük, nem sokat remélt tőlük és semmi emléke nem volt hozzájuk kötve. S tágra nyílt szemeivel mégis úgy bámult ki rájok, mintha csupa megunt ismerősei lennének, kiknek társaságából szivesen fut ugyan valami új világba, de egy tekintettel mégis csak elbúcsuzik tőlük. El attól az úri, czímeres hintótól is, mely sebes vágtatást épen most robog el mellettök. Nem ismer ő itt senkit, a ki czímeres kocsin jár és mégis kihajol feléje. A hintó ablaka le volt függönyözve; talán aluszik benn az uraság. De egy sarkon a függöny félrecsúszott s olyan, épen olyan kék ruha fodra kandikált -319- ki, a minőben ma reggel Ilonát hagyta. Isten te veled is, Ilona! A fogat elhagyja őket, a sebes lábú lovak és czímer messze járnak s helyettök egy-lovas bérkocsi döczög szembe velük. Mintha még ezt is ismerné Béla. Nagy isten, az a sárga arczú, kétségbeesett tekintetű, ősz hajú ember, mintha csak Istók lenne! Állj meg, állj meg, állj meg! De mégse… álom volt az egész. Az isten áldjon meg, Istók; jó apja légy a kicsinynek!

Béla lezárja szemeit és ismét nyugton maradva, nem lát többé semmit az élénkülni kezdő reggel képeiből. Lelke ama másik reggelnek bús sivatagán bujdosik, melyen meg kellett hallania, hogy gyávaságában gyilkossá lett, élete egyetlen szerelmének gyilkosává. Mari, Mari, Mari! Látod-e őt az égből? Belátsz-e szívébe, mely egyedül a tied volt mindig és senki másé soha? Elégnek tartod-e a bünhődést? Megbocsátasz-e már neki és közbenjársz-e érte az igazságos isten előtt?!

Az emberbarát a kocsi másik sarkában sokkal jobban meg volt zavarodva, mint Béla. Igen beszédesnek mutatta magát; de ez a beszélgető kedv hasonlitott a mesterinas lármájához, a ki éjtszaka fél egyedül és végig fütyöli az utczát. Minduntalan más tárgyba kezdett és rendesen úgy szakította félbe valamennyit, hogy a közelben vagy távolban valami gyanúsat látott.

– Nem rendbiztos az ott azzal a ménkü nagy kócsagtollal a kalapján? Akármi legyek, az… De mégsem; csak árvaleányhajas parasztember. Hanem azért az elővigyázat nem árt. Ezzel a kocsival jó -320- lenne itt befordulni az utczába, azután úgy kanyarodni majd kifelé… Bizony isten eszembe juthatott volna egy kis szíverősítőt hozni magammal. Tudniillik nekem gyermekeim vannak és már ilyenkor csak nem olyan elszánt az ember, mint különben. Hanem bolondul vonzódom önhöz, uram… Mintha egy fehér-köteles barát czammogna ott az úton! Az ám, még zsák is van a hátán. Mi tagadás benne, ez nem jó jel. De a mi a kocsibért illeti, az iránt legyen nyugodt. Akárminő áldozatot nem fogok sajnálni, hogy valami emléket váltsak meg öntől.

Így ijedezett, izgett-mozgott, feszelgett, verte össze a foltozott csizmáit és harapdálta a kajla bajuszát. Szivara minden pillanatban kialudt s mikor már egyáltalában képtelen volt boldogulni vele, úgy próbálta hasznát venni, hogy elrágta a közepéig. Hasonló módon belekóstolt a másikba is, és mire a Rákosra kijutottak, szerencsésen elfogyasztotta félig.

Messze, messze, durva, színtelen pormező terült el előttük, melynek komor egyhangúságát nem igen tudták megszakítani a hosszan vonuló száraz sövények, az az egy-két tengődő akáczfa és a sok-sok sárguló, hervadó bozót. Az ég szürke volt köröskörül mindenfelé, mintha minden pillanatban esni készülne. Hideg, sivítozó szél nyargalt végig a síkon s a távoli kéményeknek ide hajtott füstjét szinte a földre leverte. A Duna felé nehéz ködök emelkedtek s a vadludak fekete csapatai szomoru gágogással úsztak tova az őszi lég hüvös árjában. -321-

De mégis. A távolban két sötét, mozgó alakot pillantottak meg, a mint a kocsit hátrahagyva, a találkozóra kijelölt pont felé siettek.

Ellenfeleik voltak. Artur egy vén, korhas fatörzsön üldögélt ott, segédje meg vékony pálczikájával kényelmetlenül turta a homokot előtte.

A tigris nem lehetett rosszkedvű. A közeledők messziről egy-egy hangos, mély, erőszakos hahotáját hallhatták, mely belevegyült a vadludak egyhangú nótájába. Tekintete most is az a kihevült, égő volt, a mi az éjjel, csakhogy még kékes foltok is ütköztek ki rajta. Köpenye és kalapja mellette hevert a földön, (arra a bizonyos ládikára dobva) de épen nem látszott rajta, hogy fáznék s a csipős szél nem tudott behatni hajának sürű erdejébe. Vastag, duzzadó ajkait harapdálta s nagy, éles, sárga szemei mintha derült emlékeken bolyongtak volna. Tréfás történeteken, miken hajdan egy keveset mulatott, szép asszonyokon, kikbe egy-egy keveset beléjük szeretett, az afrikai végtelen sivatagokon, melyek egy keveset meghatották.

Egy csöppet sem volt rossz kedve. Míg segédje (egy vézna divat-uracs, pomádés hajjal, illatos zsebkendővel és félszemüveggel) savószín szemeit olyanformán jártatta körül, hogy akárhol szeretne lenni, csak itt nem, ő épen egy adomát mondott el neki afrikai vadászútjából.

– Pompás egy állat volt, – végzé. A legszebb fajtából való, sörényes hím-oroszlán. Nem láttad még a bőrét a szobámban? -322-

– Nos, ha ma együtt reggelizünk, hát azon fogunk teázni. A mint a hatalmas pára harmadik golyómra összeroskadt, olyan bömbölő hörgésben tört ki, hogy jéggé fagyott a vérem. A magas, kopár sziklák körülöttünk hosszan verték vissza. Ez jeladás volt. A haldokló király boszúra hívta vele az atyafiságát. Mintha megértették volna, a hegyek mélyeiből egyszerre megzendültek válaszul a fájdalmas, bús, dühös, iszonytató ordítozások. Mi azonban Achmeddel és prédánkkal gyorsan lóra kaptunk és mielőtt boszút vehettek volna rajtunk a király-gyilkosságért, ajánlottuk magunkat az egész felséges uralkodó családnak. – Itt vagytok már? Jó reggelt!

Mind a négyen üdvözölték egymást és az ismeretlenek gyorsan megismerkedtek. Nem állok jót érte, hogy azért meg tudták volna nevezni egymást. A kezük is elég hideg volt, a mint megszorították egymásét. Dudás még a keztyün keresztül is érezte, melyet a finom, vaczogó uracs nem húzott le.

Míg a segédek a távolságot mérték, Artur odalépett a szótlanul álló Bélához. Tekintetén ott ült most is az az örökös, sértő, csiszolatlan gúny; de egy perczre úgy tetszett, mintha valami borús fátyol alól villogna elő.

– Béla, te sohasem voltál valamirevaló vadász. Emlékszem, egyszer Gadóczon sokat nevettünk rajtad, mikor azt az őzet megsajnáltad. Csak azt akarom -323- mondani, hogy engem most a világért se nézz ilyen szánalomra méltó vadnak. Lőjj egyenesen ide, ha tudsz. (Felszakította egy rántással a mellényét.) Mert én annyit mondhatok, hogy sohasem fogok kibékülni veled…

– Nem tettem ajánlatot rá, – vágott közbe Béla szárazon és arczát elborította egyszerre a vér.

– No jó, jó, csak ne szakíts félbe. Nem békülök ki. Te magad is jól tudod, hogy sohasem békülhetek ki, mert nem tudok parancsolni a véremnek és az véletlenül a te becsületedet áhítozza. De a mint egyszer a vérem kihült, bolond lennék tovább folytatni az oktalan ellenségeskedést. Egy levelet dugtam a zsebembe, melyből az, a ki itt véletlenül rám fog akadni, megtudja, hogy öngyilkos voltam. Nos urak, hát hova álljunk? De igaz, a szemeinkkel nem tudjuk agyonlőni egymást. Hol vannak a pisztolyok?

Tapsolt másodszor és a bujdosó szél, mely pedig nem igen szokott résztvenni az emberek dolgában, olyan keservesen nyögött ott közöttük, hogy alig lehetett hallani.

A két pisztoly egy pillanatban dördült el és hullott le a száraz harasztra.

A szánakozó, jajgató, siránkozó szél egy nagy -324- porfelleget hajtott arra, mely egy kis időre eltakarta az egész véres képet.

Elnyújtózva, mozdulatlanul, hang és élet nélkül feküdt a végetlen pusztaság rideg ravatalán és fekete szárnyú madarak húzódtak felette az égen.

Nemesebb volt a sivatag királyánál, az afrikai oroszlánnál, mely az ő erős kezétől esett el. Nem ordított, nem kiáltott, nem is sóhajtott, hogy boszúlják meg.

A nagyvárosi levélhordók utczákon, lépcsőkön és küszöbökön töltött fáradságos életének, mint a világon minden pályának, szintén megvannak édesebb pillanatai. Ama tisztes osztálynak egyik érdemes tagja, ki a Józsefvárosban teljesített merkuri szolgálatokat s annyi furfangot tanusított Ilona titkos leveleinek kézhez juttatásában, egész készséggel bevallotta, hogy ma reggel az említett örömperczeknek egyikére virradt. Ez a reggel ugyanis egy hosszú, szakadatlan, ki nem fáradó és el nem lankadó üldözéstől szabadította meg olyan dologban, melyben ártatlan volt, mint a ma született gyermek. Hol az a piros képű kisasszony lesett rá a kapu alatt, az utczán, a piaczon, mindenütt: -325- még sincs levelem? Sásdról? a nagynénémtől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz? Hol meg egy haragos képű fiatal ember rohanta meg: még sincs levele a kisasszonynak? Sásdról? a nagynénjétől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz már? És egy suhogó pálczát olyan gyanusan forgatott jobbra-balra, hogy a szegény üldözött levélhordónak már lehetetlen volt be nem látnia, miszerint ezek bizony sikkasztási gyanúba fogták és legközelebb fel is fogják jelenteni a posta-igazgatóságnál. Bárcsak az úristen szabadítaná már meg tőlük és a sásdi nagynénét szállná meg végre a szentlélek! Hosszú könyörgése végre meghallgattatott s ma reggel abban a rengeteg csomóban, melybe egykedvűen spárgázott össze sok idegen örömöt, fecsegést, haszontalanságot és gyászt, megpillantott egy formátlan s az avatottabb szem előtt rögtön falusinak bizonyuló levelet, melyet egy valaki «az ő forrón szeretett rokonának, nemes Vámos Magdolna hajadon leánynak» czimzett. Sásdról jött? Egyenesen onnan. A megváltott postás magasra feltartotta kincsét és úgy szaladt vele Pakfon Nep. János úr háza felé, mint a karikacsapás.

– Levél, levél, levél! Hát nem megmondtam, hogy megjön az előbb-utóbb? Mit?

– Járni nem jár semmi, hanem ha olyan nagy örömöt tettem vele a kisasszonynak…

Ugyan már hogyne járt volna! Kérdem, nem egy érzékeny szívű leányzó, hanem egy valóságos kemény -326- szívű férfi elbocsáthatta volna-e ilyen esetben üres kézzel az érdemes és szerény postást anélkűl, hogy a piszkos fukarság vádját magán száradni ne hagyja? Bizonyára nem tehette, de nem is tette.

Magda kisasszonyt a régesrég várt örvendetes ujság épen künn találta az udvaron, hol szokás szerint öntöző kannával kis kezeiben jó reggelt kivánt virágainak, noha az ég egészen borús volt s innen-onnan a mennyei öntöző-kanna is megeredéssel fenyegetőzött. Míg apró, kötött erszényében keresgélt, hogy a sokat zaklatott levélhordónak kitünő feláldozását érdeme szerint megjutalmazhassa, kerek arcza élénkebb és bájosabb pírban ragyogott, mint legszebb leánder-rózsája és boldog mosolya is mindenesetre tündöklőbb volt azokénál.

A mint a levéllel tovaszállt, szeretném, de mégsem merem leveles galambhoz hasonlítani, mert a galambok tudvalevőleg igen hallgatag, kevés szavú madarak. Ő pedig ugyancsak lármás kis teremtés volt; de vidám, könnyű, jó dalos: azért mégis valami madár.

Odaröppent egy pillanat alatt arra a bizonyos földszinti udvari ablakra, mely a haragos és gyanakvó fiatal emberé volt, megkoczogtatta, mint a kis szárnyasok szokták csőrükkel, (mikor már nem tudják, mit csináljanak örömükben) megmutatta a levelet, azután tovább röpült, megkoczogtatta a hosszú, sötét, kormos műhelynek is egyik ablakát, annál bátrabban, mivel az iszákos Muki legény, kinek bánatot okozott volna vele, már nem dolgozott -327- itt, hanem visszapártolt a lakatosmesterséghez. Üzletvezetővé lett egy gazdag, vén, czifra özvegyasszony mellett. Hát csak legyen!

Végre beröpült a kis madár kalitkájába, egy nyájas fészekbe, melyben ugyan nem igen juthatott eszébe, hogy fogságban van; annyi volt ott a zöld levél és nyiló virág, mintha csak kertben lett volna.

Csak egy-két pillanat telt bele, hogy azok is, a kiknek megkoczogtatta az ablakát, ide gyülekezzenek ebbe a kis kertbe és a formátlan, sok pecsétes, falusi levélből lessék a várva-várt nagy ujságot. Hanem az a levél még nem volt felbontva akkor sem, mikor ők beérkeztek. Magda ott ült vele varróasztalkája mellett, igyekezett mindenképen elűzni a hivatatlan nagy pirosságot arczáról és egyszer titokban meg is csókolta a vén néne rossz tintával írt, öreg betűit. Minden vonást jól ismert a levélen, mégis úgy össze-vissza forgatta, megnézte elülről, hátulról, a pecsétjeit, a czímét, egy kicsit a világosságnak tartva, a belsejébe is bekandikált, és minden módon igyekezett bizonyosságot szerezni, hogy csakugyan neki szól-e? Már hiába, nincsen semmi menedék: ezek a pecsétek a sásdi néne gyürűjével vannak lenyomtatva, annak Pesten ő rajta kívül nincsen semmiféle «forrón szeretett rokona» és Vámos Magdolnának is csak őtet hívják. Jaj, milyen csúf egy név!

Csak valami másra, akármi másra keresztelték volna, nem bánná. De vajjon mit írhat a néni, mi lehet most már ebben a levélben? Jó-e vagy rossz? Ugyan az isten áldja meg, ne legyenek már olyan -328- nagyon türhetetlenek! Mintha ezt most mindjárt csak olyan könnyü lenne itt feltörni!

– Ej, sok dolgom lesz még nekem magával, Mátyás! – nevetett boldog zavarában a leány és tovább forgatva ujjai közt a levelet, halk sóhajtással tette hozzá: – … Ha lesz?!

Bíz azok nem voltak ott mögötte a türelemnek épen mintaképei. Még Pakfon úr sem, a ki pedig viseletében mindig bizonyos méltóságot szokott mutatni, mely sok tekintetben meg is illet olyan embert, kinek különböző tárgyakra vonatkozó alapelvei és jeles mondásai már hosszú évek óta közszájon forognak, nemcsak a «Háromszínű macská»-nál, hanem még a «Hét választó»-nál is. Rongyos bőrkötényében, – melyet két emeletes háza, virágzó részvényei és hírre kapott alapelvei ellenére sem szégyenelt, – füstölgő kurta pipájával szájában és sok önérzettel kormos arczán, odatámaszkodott a czitrommal és kávés-csészékkel dúsan megrakott szekrényhez, épen az üvegharang alá borított viasz-Mária szomszédságába. Onnan bíztatta pöfékelve a hugát:

– Ne csinálj annyi komédiát azzal a levéllel, Magda! Bontsd fel no, ne félj tőle! Hát nem hallottad soha, hogy: a mit az asszonyok írnak, abból mindent ki lehet olvasni. (Ez is egy volt az elterjedtebb jeles mondások közül.) Mikor az én istenben boldogult Lizimet megkértem, olyan feleletet kaptam tőle, hogy abból bizony tíz közül kilenczen kosarat értettek és odábbálltak volna. Hanem én már akkor tudtam, a mit tudtam és nem képzelhettem -329- el, hogy azt az éhenkórász irnokot, a ki körülötte forgolódott, többre becsülhesse nálam. Úgy vettem, mintha igent mondott volna, nem tágítottam és minden jól ütött ki. No ládd-e! Csak menj neki bátran annak a levélnek, és én fogadok ebbe a házamba, ebbe a kétemeletes házamba, hogy azt fogom belőle kimagyarázni, a mi neked tetszik.

Hát még a Mátyás türelmetlensége! Csak úgy égett bele, olyan szerelmes volt.

– Ugyan, édes kisasszony! Rajta, Magda kisasszony! Olyan jóságos betűkkel nem is lehet rosszat írni.

De a kis madár mérgesen felborzolta a tollát és ráförmedt a vőlegényére;

– Akármi legyek, ha megérdemli, hogy hozzá menjek feleségül, mikor ilyen könnyelműen gondolkodik a legeslegfontosabb, életbevágó dolgokról. Azt hiszi, jól esnék nekem csak úgy minden nélkül tehernek a nyakába akasztani magamat, mi? Talán olyan nagyon tele van a ládája, hogy már nem is tart semmi szerencsétlenségtől, ha összekerülünk, hogy az egész örökségemet így semmibe se veszi? Hát aztán ha ki – … No lám! Hát aztán, ha most ebben a levélben az van, hogy a néném most engem kitagad, hogy magamra hágy, hogy egy krajczárjára sem számíthatok, hát ugyan mit csináljunk akkor? Azt legkönnyebb mondani, hogy csak törjem föl.

Ezekkel a szavakkal ugyan tisztességesen le volt szidva a szegény vőlegénynek meggondolatlan könnyelműsége. Nem is tudott ám ő kegyelme egyebet -330- felelni rá, mint a mivel Dunbar Fannyt bíztatta valamikor a kedvese. Csakhogy ez még legalább szép versekben beszélt. Mátyás úr úgy akadozott, úgy dadogott, hogy Magda kisasszony szívén kívül más alig érthette volna meg, mit akar.

– Mindegy az, mindegy az… Sokszor mondtam már, hogy nekem egészen mindegy… Nem érdemes rá az egész, hogy ilyen nagyon a lelkére vegye, Magda… Tudok én dolgozni, tudok én dolgozni. Nem kell nekünk más segítség az én két kezemnél.

Ő tud dolgozni! Az egykori kártyás, korhely, csavargó, vármegye rabja tud dolgozni. Két üde, piros arczért, mosolygó szemért és egy igaz szívért kész megfogni a munka végét és bátran szemébe nézni a sorsnak. A kislelkű ficzkó bízik magában és bíztat mást is, hogy ne csüggedjen addig, a míg őtet látja. Bár hallaná, bár mielőbb hallaná ezt az a dunaszögi ősz ember, kinek kényeztetett, elrontott kedvencz gyermeke volt! Meg fogja hallani bizonynyal előbb vagy utóbb. A gondviselés nem lehet olyan rideg, hogy lemondjon arról a mély, forró, könnyes háláról, mely ama becsületes vén szívet eltöltené iránta.

Az önérzetes rézműves karjait összefonva, mosolyogva nézte ezt a nagy töprenkedést, olyan hatalmas embernek jogos felsőségével, ki a legkisebbik ujjával most mindjárt fordíthatna egyet az egész dolgon. A kis pipából sürűn eregette a füstöt és egész lelkéből meg volt győződve arról, hogy ha ezek a gyerekek csak egy pillantást vethetnének -331- ott abba a hármas zár alá rejtegetett írásba, azt sem tudnák, melyik kezét csókolják meg neki előbb. Bizonyosan nem válogatnák, hogy melyik a kormosabb. De azért csak mégse lássanak bele! Nem való az fiatal embereknek. Ő maga sem látott bele az apja végrendeletébe. (A miben egyébiránt nem is igen láthatott volna valamit, ha mindjárt az öregnek az övétől eltérő alapelvei lettek volna is.)

Még egy kis ide-oda akadozás, szemrehányás, bizakodás, koczódás és kibékülés után végre remegve feltörettek a pecsétek.

– No meglássátok, hogy abból mindent ki lehet olvasni. Ismerem a nénédet, meg az egész asszonynépet, – jegyezte meg a rézműves és belekacsingatott a levélbe.

Bíz abból pedig nem igen lehetett mindent kiolvasni. Semmi egyebet nem lehetett, mint hogy a jó néne az ő kicsi öcscsét mindig olyan igazán szerette, mintha tulajdon édes gyermeke lett volna, azok helyett, a kiket kicsiny korukban elvett tőle az isten; hogy a mint már egyszer megigérte, azóta gondolatában sem fordult megváltoztatni a szándékát, hogy a mi keveskéje van, az Magdára szálljon, majd ha őtet a szent felségnek ki tetszik szólítani ebből az árnyékvilágból; hogy a kit Magda választott magának, annak bizonyosan igen-igen derék ifjúnak kell lenni és régen is volt életének boldogabb napja annál, a melyen azt a bizonyos tudósítást vette, hanem bizony az ő öreg szemeinek és nehéz falusi kezeinek kell egy-két hét, míg rászánja magát a levélírásra; hogy már a lakodalmat -332- csak nem is engedheti meg másnak tartani, és a sok-sok áldás mellé, melylyel a mátkásokat kiséri, kerülni fog ám nekik az ő szegény házatájáról minden télen egy-egy jól kihízlalt ártány, aztán meg mindenféle aprólék, a mit el bírnak vitetni maguknak. Hanem hát mikor láthatja már meg szemtől-szembe őket?

A jó néne tehát e sorokban későn ugyan, de egész határozottan nyilatkozott. Még ha pörre kerül a dolog, talán a bíró előtt is boldogulni lehetett volna ezzel a levéllel.

– No, nem megmondtam? – nevetett odahátul Pakfon úr, a mint Magda egyre jobban gyöngülő, egyre akadozóbb hangon bevégezte a levél olvasását, – nem megmondtam, hogy mindent ki lehet majd olvasni belőle? (Azt már azután csak magában morogva tette hozzá, hogy:) Csak mégis van nekem eszem, hogy titokban tartom előttük a magam akaratát! Ha csupán sejtenének is valamit, hogyan elbíznák már most ezek magukat a duplaszerencsén!

És miután Mátyást – örömének kifejezésére – kellő önérzettel vállon veregette, a leány piros arczát pedig megcsipte volna, egy új alapelvvel gazdagabban indult délelőtti félmesszelyére a «Háromszínű macska» felé. Az pedig így hangzott: Se fiad, se leányod, se pedig különösen unokahugod előtt el ne áruljad idejekorán, hogy mi van a végrendeletedben.

Azt a jelenetet, mely a két magára maradt szerető közt kifejlődött, minek írjam le széltében-hosszában? -333- Mindenki tudja, hogyan édeskednek egymással a fészek-rakni készülő fecskék. Ők is azok voltak; előttük már a szálak, az ágacskák, az agyag, melyből a kis lakot meg fogják építeni. Minek fedezném fel Magda kisasszony józan, szilárd és bátor lelkén azt a kicsike kis hibát, azt a megfeledkezést, hogy jó hosszú ideig egy, de egyetlen árva szóval sem feddette könnyelmű vőlegényét? Minek kapjak kapva gyöngeségein, arcza pirulásán, szíve sebes dobogásán s az eleven fejecskéjében kalandozó ezerféle terven, melytől szinte tarkállott körülötte a kis kert? Minek vessem szemére titkos gondolatait, melyek – kénytelen vagyok megvallani – igen-igen hamar tova tévedtek a jó öreg nagynénétől? Minek áruljam el, hogy mikép lepte meg titkon, észrevétlenül két gonosz kar, melyek közül semmiképen nem bírt kiszabadulni, és azok az égő, forró ajkak, melyek nem akartak betelni arczának feslő bimbaival? Szivesen elhallgatom azt a kis meghasonlást is, mely arra nézve merült fel közöttük, hogy megtartsák-e még ádvent előtt a lakodalmat, vagy farsangig szó se legyen róla. Persze, hogy megint csak Mátyás volt a türhetetlenebb!

Már akárki, de annyi bizonyos, hogy ki tudta választani, mikor nem alkalmatlan.

Az ajtó megnyilt és egy furcsa, régi módi, kopaszos öreg ember ütötte be rajta nagy alázattal a fejét; egy azok közül az elmaradt, gyámoltalan, -334- falusi magyarok közül, a milyeneket már itt a szép pesti utczákon nem igen láthatni. Szörnyen el volt gyötörve szürkés-sárga arcza s a nagy, kerek fej mellett egymásután tolakodtak be egy lyukas szürke kalap, egy zászlónak is beillő gyászfátyol és egy hosszú-hosszú kék posztó-kabátnak a szűk karjai, illetőleg két zöld könyökfolt. Bíz azt egy kis jóakarattal kéregetőnek is lehetett nézni.

– Kit keres? – kiáltott rá Mátyás, szívesen ottfeledve karjait a leány karcsú dereka körül, hogy Magda kisasszony meg nem állhatta egy koppintás nélkül a kezére.

Az elcsigázott, támolygó öreget a küszöbön elfogta a szerfölött való nagy köhögés és egészen nekivörösödve, csak úgy elfuldokolta, a mi kérdezni valója volt:

– Engedelmet kérek, ha meg nem bántanám. Én nagyságos Kálozdy Béla urat keresem. Ebben a házban lakik?

– Itt lakik, itt, – sietett a válaszszal Magda kisasszony. Csak a második emeletre tessék, ott aztán balra hátra a 11-dik ajtó.

Az öreget újra elővette a köhögés, még egyszer engedelmet kért, minden jót kivánt és csöndesen betette maga után az ajtót.

Mátyás pedig olyan megzavarodott szemekkel bámult, bámult a furcsa vendég után, ki az udvarra, fel a második emeletre, arra a bizonyos ajtóra ott hátul balra, fel a beborult égre, mintha senki, de senki nem állana mellette. Nem egy kis mosolygó, kedves, életteljes teremtés, hanem a multnak valami -335- vézna, sárga, élettelen kisértete. Még bele is sápadt a nagy bámulásba.

– Mátyás, – kérdé hirtelen, megragadva az ifju kezét, – hát mit bámul oda ki? Ismeri tán a Kálozdy urat?

– Ismertem egykor, régen, – felelt szemeit lesütve, halkan, tompán Mátyás, és kezét reszketni érezte a leány.

– Hát mért nem mondta azt maga nekem előbb, – feleselt félig tréfásan, félig zavarban, – mért nem mondta, hogy ilyen korhelyekkel ismeretségben van? No megálljon! Még ő ismerős azzal az éjtszakai bagolylyal, a kinek este virrad és reggel sötétedik! Isten tudja, miféle nép az; de tisztességes emberek nem, annyi bizonyos. Még – uram bocsá! – a fele… De nem akarok rosszat mondani senkiről, csak azért haragudtam rá olyan nagyon, mert az mindennap megkapta a levelét, nekem meg olyan soká kellett várnom a magunkéra. Hanem az a rossz nyelvü házmesterné azt mondja, hogy ma reggel négy óra után eresztette ki a kapun egyedül. Hova mehet becsületes asszony reggeli négy órakor magában? Még olyankor gőzkocsi sem indul. Mátyás, miért reszket a keze?

Hanem a rossz nyelvü házmesternének igaza volt. -336- A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki a kapun. Abban az órában, mikor a csillagok is már tünedeznek és nem vigyáznak oly fényes szemekkel ránk, mint az éjnek évadján. A kis madarak is alusznak még, kicsiny szivük nyugton piheg, apró szemeik lehunyva és nem látnak semmit, hogy dalban fecsegjék el egymásnak és mulassanak rajta az erdőn, a mi bolondot az emberek világában láttak. Fátyolba burkolózva, titkon, halkan, magában távozott Ilona, mint a legközönségesebb szökevény, ki börtönének rácsait elfürészelte és szökik. De neki nem kellett az őr gyilkos csövétől tartania. Nem környezte semmi veszély. Egy közeli utczasarkon fényes, czímeres grófi hintó várt rá, két tüzes, gyors lábu ménnel, melyeket lehetetlen, hogy utolérjen a támolygó féltékenység. Szolgálatkész inas nyitotta fel a kocsi ajtaját előtte s két ölelő kar emelte a puha párnákra, melyeket selyem függönyök takartak el a kiváncsi világ kandi tekintetei elől. Régesrég, évek óta várakoztak rá türő kitartással ezek a karok, melyeket egykor, fiatal leány korában, Rábaváron visszautasított magától; azóta csöndben, nesztelenül vetették ki utána a hálót s most, hogy végre közéjük hullott, annál lázasabban ölelték át. A Mágócsi gróf két karja volt. Mentek, robogtak, futottak a lefüggönyzött hintóban, mitsem gondolva a borus éggel és az ébredő várossal; futottak reszketve és halaványan, kiknek földi hatalomtól való félelemre semmi, de semmi okuk nem volt; futottak az ismerős világ nyügös emlékei és szörnyüködő -337- itéletei elől, egy kicsiny gyermeknek, meg egy öreg anyának szemei elől; futottak a közelgő tél, jég, hó és zivatarok elől oda, hol a tavasz örök pompája ragyog, az égnek sötétkék arcza sohasem szünik meg mosolyogni, pálmák zöldelnek és aloék nyilnak s az a bűvös fa terjeszti titokzatosan hivogató lombjait, melynek illatos árnyában halált szí magába, a ki megpihen. Futottak, repültek a gőz sebes szárnyán, országokon és tengereken keresztül, hogy minél előbb eljussanak ez alá a fa alá.

Ilona mindent megírt férjének egy hosszú levélben, melyet ott hagyott a szekrény tetején. Egy páthoszszal, kifakadásokkal és nagylelküséggel teli, drámai hangu levélben, melyben gondja volt rá, hogy könnyek elmosódott nyoma is lássék, mikor megemlékezett gyermekéről, kinek ártatlan szivét Béla elfordította tőle s ezzel megrabolta egyetlen vigasztalásától. De a szép asszony nem volt kegyetlen; megbocsátott neki mindent, mindent, s csak azt a kis kérést intézte hozzá, hogy igyekezzék őt minél előbb elfeledni.

Béla hazaérkezett és kiszállt kocsijából, melynek bérét órájával volt kénytelen megfizetni. Inkább tébolyodottan jött, mint ép elmével; inkább holtan, mint élve. Megjött pokoli képektől körülvéve, a legiszonyubb forró lázban égve, a meggyilkolt ellenségnek néma, halálos sebétől üldöztetve, nem hallva a reggeli harangszót, az igazságnak ellene fölemelt karját rettegve és óhajtva, iszonyú reményében csalatkozva s még a kétségbeeséstől -338- is kijátszatva, midőn a sors arczába dobta a fölajánlott áldozatot; – így érkezett haza. Megjött; de maga sem tudja, miért jött meg. Talán hogy megölje magát, vagy hogy meneküljön a törvény elől, mely ama temetetlenül heverő holttestnek utolsó, mentő szava ellenére is üzőbe veheti? Maga sem tudja. Semmitsem tud.

Csak annyit, hogy lakásába akar jutni, hol nem láthatja senki; de az ajtó be van zárva.

Üres minden. A rozzant szekrények ajtai felnyitogatva, a fiókok kihuzva, egy szék feldöntve, nehány szalag-rongy a földön. Az ablakban egy gyertya ég, melyet Ilona jelnek állított oda s aztán sietségében elfeledett kioltani. Hosszú, szintelen lángja füsttel borítja az üveget. Az elmult nap zavaraiban az öreg filozófra nem gondolt senki. A fel nem huzott óra elhallgatott, megnémult s olyan szégyenkezve állt ott fenn a magasban, mint szószéken a pap, a ki egyszerre elfeledte a prédikáczióját.

Béla lelkének zavara arra az éleslátásra emelkedett, mely behat a lepecsételt könyvekbe, mielőtt -339- ezek feltáratnának és olvas bennük. Lángban állt körülötte minden s ennek a nagy, pusztító, kiolthatatlan tűzvésznek fénye megvilágította a titkokat. Hallott, mielőtt szóltak volna; érzett, mielőtt érintették volna; látott, mielőtt felnyitotta volna szemeit.

Már tudta, hogy Ilona megszökött, pedig csak egyetlen pillantást vetett a levélre. Kezébe kapta; de csak egy-két szót volt képes olvasni belőle, azután össze-vissza czikázó fényes csíkok vakították el vértől borított szemeit.

Megszökött! Itt hagyta, meggyalázta az asszony, kiért alig egy órával előbb életét tette koczkára. Megcsalta a férfi, kit még tegnap egyetlen igaz barátjának hitt. Megszöktek!

Fájt-e neki valóban? Tudott-e még fájni? Csak meglepte, mint oly földindulásnak egy uj lökése, mely már előbb romba döntött mindent. Romba azt az egész épületet, melynek nehéz köveit az elmult éjtszakának rém-óráiban rakta egymás fölé, míg a boldog emberek aludtak mindenfelé. Ez az épület az ő holttestére, az ő golyótól átfurt szivére volt építve s a mint a halálos tusa végén – a dermedtség után, mely egy perczre meglepte – a legelső mozdulatot tette, összeomlott. Most csak alaktalan kövek, ledőlt falak és elporlott törmelék hevernek nagy, ijesztő halmazokban körülötte, a megrepedt föld szétnyitott száját tátja rá és ő még nem tud, nem tud egyetlen kijárást közülök.

Leroskadt egy székbe és eltakarta sárga kezeivel arczát. Sírni akart végre, a hol nem látja emberi szem, hogy megkönnyebbüljön. De nem tudott. Iszonyat volt nézni az ujjai közt leszivárgó hideg veritéket és nyakának kiduzzadó ereit.

Egyszerre fölvetette fejét és míg melléből nehezen, hörögve szakadt föl a forró lélegzet.

– Gyermekem, gyermekem, gyermekem! – sóhajtá, – hát nem tart-e az isten olyan bűnösnek, a ki csak vesztedre élhetne? Azt akarja-e, hogy éljek neked?

Nem hallotta a kopogást, pedig már harmadszor ismételték. Az igaz, hogy igen csöndesen.

Miután az érkezett soká, soká hiába várt az engedelemre, félénken, nyikorgatva, kétkedve felnyitotta az ajtót.

Az az öreg úr volt, a ki odalenn tudakozódott Béla után. Ugyanaz a gyászfátyolos, lyukas, szürke kalap; ugyanaz a két zöld könyök-folt; ugyanaz a remegő, vigasztalan tekintet; ugyanazok a homályos, megtört, titkolózó szemek. Ez valamennyi így együtt: Istók volt, a mentor.

A mint Béla meglátta a szánalmas alakot, ki az ajtóban megállva sem mozdulni, sem mosolyogni, sem szólni nem birt, abban a szempillantásban tudta, mi szögezi oda az öreget a küszöbhöz, mi némitotta el, minő szörnyü teher nyomja roskadozó vállát.

– Istók! – kiáltá recsegő, fuladt, elcsukló hangon: – Istók, egyedül jösz? Meghalt a fiam vagy haldoklik? -341-

Az öregnek mozogtak az ajkai, a fátyolos kalap kiesett kezéből, megjöttek egyszerre a könnyei is, de szólni nem tudott.

– Istók! – ordította, – beszélj, mert megfojtalak! Mondd ki hát, hogy meghalt!

– Édes bátyám, ülj le itt nálam és szólj, ha valaha szerettél egy keveset!

A mentor megtörülte könnyben uszó szemeit és próbált hangot adni; de a fel-feltörő zokogás nagy akadályára volt, hogy meg is lehessen érteni. Olyanformát mondott, hogy:

– Szeretlek, Béla, nagyon szeretlek. Az édesanyádat is szerettem titkon, de sohasem mondtam meg sem neki, sem másnak. Mivel bizonyítsam be, hogy miként szeretlek? Nincs bizonyságom!

– Megőrülök, Istók, ha hallgatsz! Él-e vagy nem? Lélegzik-e még? Meghalt? Ugye meghalt? Hirtelen halt meg? Nem adhattál hírt? Eltemettetted?

Ott integetett némán, hogy: meghalt. Hirtelen halt meg. Nem adhatott hirt. Eltemettette.

És a hosszú kék kabátnak egyik feneketlen zsebéből előhuzott egy játékszert. Egy fából faragott, nyargaló huszárt, kinek karja vágásra van fölemelve. A szajna-parti becsületes óriás emléke -342- volt, kit nyomorából Béla megszabadított. A gyermek elhaló szemei erre mosolyogtak legutolján; az a kegyetlen lovas már félig fölkapta nyergébe, hogy az örökkévalóság országa felé száguldjon el vele, mikor még apró kezei ezt a kedves játékot szorongatták; ott nyugodott a sebesen pihegő kis mellen akkor is, mikor benn a szív verése már akadozott és megállt.

Azután belenyult a másik zsebébe, hogy abból is előhuzzon valamit; egy kis összehajtogatott ingecskét, egy koszoruból szakított virágot, egy marok földet.

Ezeknek is mind el tudta volna mondani olyan röviden, némán a történetüket.

Ez a fejezet s ezzel mesémnek fonala oda vezeti az olvasót megint, a honnan hosszú utunkra kiindultunk. Abba a dunamelléki kis kálvinista fészekbe, hol «a tudománynak hires tárháza» még mindig tárva-nyitva áll, környékén hemzsegnek a kis és nagy deákok s nagytiszteletü Hajós Gábor úr, jóllehet a bölcselkedés történetével felhagyott, -343- (mert a felső valóságtól mind jobban távolodó, ujabb és legujabb irányok elvették a kedvét), a nevelés-tudomány örök igazságait még mindig a régi fiatal buzgalommal csepegtette növendékeibe, kik elég bátrak szembe nézni a sors haragjával.

Egyenes uton vezet oda bennünket az a zötyögős parasztkocsi, melynek szalmából és pokróczból jól elkészített ülésén egy elégedett ember üldögél. Kicsike kis táskával az igaz, de hiszen az elégedett emberek Simonides hajótörése óta nem is igen szoktak nagy málhával járni. Az a fő, hogy mi volt abban a kis táskában? Semmi egyéb, mint egy pompás, valóságos selyemből készült papipalást.

Méltán hunyorgatnak elégedetten azok az apró, sárga szemek; méltán ragyog ritka örömben az a jámbor, ragyás kép: a táska tisztes tartalma netovábbja volt a boldog utas egyszerű vágyainak. Az igaz, hogy még nincsen joga nyakába akasztani; még csak titokban próbálgathatta a kis rektor-szoba pávatollas tükre előtt a szépen hullámzó ránczokat; még előtte és nem mögötte áll a papi czenzúra s még nem nyugodtak fején az öreg püspöknek fölavató, áldó kezei. Ép most megy elibök. Ámde a ki olyan jó lélekkel és törhetetlen igyekezettel látott a dolgához, mint a gadóczi rektor: Bihari Gida, az csak félelem nélkül állhat meg majd a rábavári gyűlésen a sok vén pap előtt, ha mindjárt valamennyien egyenest ő rá fenik is a fogukat. Bizony elégedetten doboghatott a szíve, a -344- mint indulófélben levő kocsiját kalap-levéve, kéznyujtogatva, hálálkodva fogta körül az egész gadóczi előljáróság.

– Adjon a fölséges uristen jó szerencsét, rektor uramnak! Tiszta szivünkből kivánjuk – kegyeskedett Haluska Péter uram, a kurátor.

– Áldást, békességet, erőt, egészséget! – tette hozzá Kukkantó Mihály, egyet csavarintva a hosszú bajuszán.

Minden jókat kivántak az atyafiak valamennyien. Hát ugyan templomsori Öreg Czirok Dániel (kit azóta a sors legifjabból ifjabbá segített), hogyan állhatta volna meg szó nélkül a bucsut?!

– Már én csak aszondom, – fordult a hivek felé, – hogy akármit beszélnek kentek, kinyilatkoztatom a magam óhajtását. Tudniillik, hogy az öreg után nem lesz nekünk más papunk, mint a rektor úr!

Ez is ugyancsak jól esett az induló Gidának. A mennybéli biró látja szivét, milyen tele van az ebben a pillanatban istenfélő kegyes indulatokkal; hanem azért még sem bánta volna, hogy ha ez az utolsó jókivánság behallik a parókhia kertjébe, el a zsongó méhesig, melynek szalmaágyán elnyujtózkodva, nagy szipákolás közt a fogatlan, mérges, vén pap napestig azon szokta törni a fejét, hogy ugyan mikép kinozhassa meg most a rektort, majd az egyházfit, azután a harangozót, valamennyi alattvalóját. Bizony gondolni sem szeret rá, mikor szemtül szemébe mondta neki, hogy – miután a gyermekeket -345- nem silabizálva tanítja többé olvasni – maga sem ért a silabizáláshoz; a Kis tükör gyönyörű versei is bizonyosan kipárologtak a fejéből, azért nem fogja rájuk az iskolásokat; a zsoltárok áriájához nem is konyit és örül, hogy már nem kell soká hallgatnia azt az ordítozást, a mit a tanítványai véghez visznek a templomban; hát a Hübnernek vajjon hallotta-e hirét valaha? Minden, de minden istenáldott nap kijutott neki vagy egyért, vagy másért. Ej, ha most meghallotta volna az öreg a méhesben, hogy ő sem ül ám örökösen «a csufolódóknak székében!» Jön utána valaki, a ki nem tud ugyan silabizálni, elfeledte a vármegyékről szóló verseket, nem is konyit a zsoltárok áriájához és hirét sem hallotta a Hübnernek; de – a mint itt az eklézsiának szine-java bizonyítja – sokkal buzgóbban tud fohászkodni és szivhez szólóbb a leczkéje is. Hallod-e, mit mondanak ezek, te gunyolódó, kegyetlen öreg?

Jó kedvvel indult meg a parasztkocsi s Gida mosolyogva köszöntgetett jobbra-balra a mezei munkában levő hiveknek. Egypárszor kinyitotta a táskáját, megcsillogtatta a napon azt a könnyebb és olcsóbb fajta, de azért gyönyörűségesen ragyogó fekete selymet, melyet nemsokára teljes joggal ölt magára és úgy léptet végig a rábavári nagy templomban az ur-asztala elé. Ej, de jól is esik neki az a pipa gadóczi dohány ott a kocsiban! Tulajdonképen csak azért vetődött ide, hogy a szaglászó finánczoknak abban a rossz világában egy kis jó szűz magyar dohányt szíhasson, és ime, egész -346- életének jövendő boldogságát megtalálta! Szép reményekkel, derüs gondolatokkal füstölte végig a gadóczi országutat, mely Dunaszög felé vezetett, meg-megforgatván fejében a zsidó grammatikának fogósabb lapjait is, hogy a vizsgálaton semmiképen szégyent ne valljon.

– Mégis csak megsegített az isten! – mondogatta. Pi, pi, pi. (A pipa fölségesen szólt ugyan; de már ezzel a kis próbálgatással ő csak a gondolatainak közeit szokta kitölteni és nem egyszer esett nehezére, hogy a kathedrában is nem volt kezénél valami jóltevő pipaszár.) Alig-alig hittem biz én, de mégis csak nem hagyott el! Már most aztán valósággal annyi, mintha pap lennék. De nemcsak afféle, nagy szükségben előrántani való, idegen templomokban ünnep délutánokon prédikáló, eklézsiára mindörökké hiába várakozó pap, hanem igazi, a kinek nem parancsol senki az esperesen kívül, és a ki, ha akar, még meg is há…

A kék hegyek alatt ott mutatkoztak a dunaszögi vizi malmok, mikor a boldog rektor gondolatai félbeszakadást szenvedtek. Egész idáig kifogástalan, örvendetes volt az utazás, hanem itt egyszerre csak nem akart szelelni a pipa és a mint Gida erőlködött egy pár nehezebb zsidó-idézetet emlékezetébe hozni, cserben hagyta a nagy igyekezet. Nem ment; az isten tudja, miért, de nem ment.

Hanem már helyt is volt Dunaszögön. Az a kövér, kalácsos kofa most is ott árul a kollégium előtt, és az éhes kis mendikások most is olyan nagy -347- szemeket méregetnek a csábitó kosár felé, mint hajdan, míg a komoly theologusok az udvarról nevetve nézegetik őket. Gégés János uram, az iskolaszolga, épen két kis ficzkót csip galléron, a kik a kollégium szent falán gombozni merészkedtek. Amott oly sebességgel röpül egy vastag tábláju könyv bizonyos kóczos fejhez, akár Achilles nyila. Izsák és Birkás professzor urak nagy disputában állnak meg minden harmadik lépésre. Vigyázóné egy nyalka jogászra kacsingat a virágos ablakából. Úgy van itt minden, mint hajdan, mikor még ő oldalgott ott a Nyelvesné asszonyom kalácsos kosara körül.

Csak abból az egyetlen házból hiányzik valami, mely előtt a templomutczán megáll a kocsi s a gadóczi fuvaros önelégülten kel föl az üléséből és hátratekint, hogy:

Örzse asszony, kinek azóta valamennyire megvastagodtak a dereka, ránczai és szemüvege, már künn van a kapu előtt és szedi le a drága terhet.

– No, hozta isten hozzánk, Gida; hozta isten! – sziveskedik minden módon. Ejnye, de könnyü a bagázsiája; tudom, nehezebb a feje, ugye? Ugyan várja már a nagytiszteletü úr! Hát nem marad-e benn majd az exámenton, mint az idevaló káplán úr? Nem hiába piros nyakravalót hord. Nem lenne ám nagy becsület, ha ki kellene vakarni a tepsit! No ugorjon le hát, mit nézi úgy azt az ablakot? Nézze inkább, mekkora már a kis fiunk? -348-

A «fiunk» egy gyönyörű szép, egészséges, nyulánk fiucska volt, ki nagy komolyan sétálgatott a tágas udvaron föl s alá, egy kinyitott könyvvel kezében, melyből a leczkéjét tanulta, s bizonyos önlegyőzéssel fordította el tekintetét egy aranyos szárnyu, hamis kis pillangótól, mely minduntalan ingerkedve került a szeme elé. Egy kissé halavány, de gyöngéd, mosolygós arcza s nagy fényes, fekete szemei voltak. Az a kis, kertben talált gyerek volt, kivel szemben Örzse játszotta a Faraó leányának irgalmas szerepét. Ugyanaz, a kivel Kálozdy Béla előtt Füreden olyan szive szerint való hangon dicsekedett el az öreg úr. De volt is mit. A fiú vigasztalása, öröme, kedvencze volt az egész megszomorodott háznak, mely fölé a hajnal legelső hasadását az ő picziny ajkainak mosolya hozta. Szivesen megvallotta az öreg úr, de megvallotta különösen Örzse asszony és megvallotta mindenki, a ki csak látta, hogy szebb, okosabb és kedvesebb gyermeket sohasem látott.

A gyermekeknél félig-meddig ravaszság gyanánt szokták emlegetni a nagyok, hogy: tudják kedveltetni magukat. Pedig az a kedves, ellenállhatatlan mesterség olyan távol van a furfangos számítástól, mint ég a földtől; csupán a természetnek gyöngéd, megható simulékonysága az, semmi egyéb. A kis Béla ugyancsak értette, hogyan kell mindenkinek a kedvében járnia. Örzse különös pártfogását, melynek jóformán mindenét köszönte, folyton-folyvást iparkodott kiérdemelni. A jó öreg asszony, ha nagyon szegről-végre kérdezték annak -349- a nilusparti gyékény-kosárnak történetét, mindjárt zavarba jött és azonnal dolga akadt itt vagy ott, hanem azért legelső igényéről a gyermek szeretetére a világért le nem mondott volna. Ő tanította meg imádkozni, mikor kis ágyacskájába feküdt és bibliai történetekkel ringatta el, miközben – isten tudja, mitől – nem egyszer nedvesedtek meg a szemei. A mint nőtt-nőtt a fiucska, mindennap fedezett föl benne valami uj kedvességet s még azt is csupa kedveskedésnek vette, mikor a kis iskolás azzal nyaggatta: mondja meg hát, ki volt a Zebedeus két fiának az atyja? Ilyenkor rendesen azt felelte, hogy ő csak isteni félelemből olvassa a bibliát, mert a mi a tudományt illeti, az már csak a férfiaknak való. Titokban pedig büszkén sóhajtott magában: – Ebből a gyermekből pap lesz! Szegény, szegény édesanyja, csak vezetné vissza az isten!

Szivesen látott vendége volt a kis fiú annak a kerti háznak is, mely körül épen oly gazdagon virágzottak ugyan most is a sötét levelü mályvarózsák, mint hajdan; de belül a szobák egészen át voltak alakítva. Álmos, sunyi éjjel kiszökdöső, könyvüket mérgesen földhöz csapkodó, kosztos deákok helyett esztergák nagy kerekei forogtak, gépek ziregtek-zörögtek, s vidám, füttyös, énekes mesteremberek dolgoztak bennök. Hét vármegyére onnan kerültek ki a leghíresebb pipaszárak. Haj milyen fölséges apró sétapálczák, búgó-csigák, bundás kutyák és lovas huszárok készültek ott pompás, fényes keményfából! -350-

A beköszöntött szabadsággal haza került Párizsból az óriás s itt ütötte föl sátorát. A gyermeknek tetszett a víg élet, a sok szebbnél-szebb játék, a vidám zakatolás s a mint szerét ejthette, mindjárt ott termett a becsületes mester lába alatt. János úr azt sem tudta, mit csináljon vele a nagy szeretetében: hatalmas karjain fel-felemelgette magasra, majdnem a háztetőig, minden kigondolható játékkal untig ellátta s jóságos tekintetü szemeivel gyönyörködve nézegette, a mint a kis fiu nádparipáján kipirult arczczal lovagolt végig az udvaron, félóra hosszat elhajtotta ügyesen csigáját és a labdájával derekasan hátba teremtette a szomszéd pajtásokat. Tetszett neki a fiú, kinek finom, élénk vonásai valami kedves álmot varázsoltak vissza szemei elé gyermekkorából. Maga sem tudta, mit; de hadakozó kis barátjában kedve telt, annyi bizonyos. Tajtékpipájára töltve, gyakran elmondogatta: – Katona lesz belőle! Ej, ha jobb idők jártak volna akkoriban, mikor én belejutottam a sorba! Node sebaj; megtettem a kötelességemet. Ugyan mondja meg már Örzse igaz lelkére, hol vette ezt a gyereket?

Hát még a szegény, megöregedett professzor! Megindító volt, hogy ez a lombjaitól megfosztott vén fa üres, száraz karjaival hogyan takarta, védelmezte, árnyalta azt az árva virágot, melyet a kósza szél odadobott tövébe! Már elmondta maga, milyen szívvel fogadta a kicsinyt. Nem mondott egyetlenegy szeretettel hivalkodó szót sem; csupán azt, a mi igaz volt. Hálás szivvel az ég ajándékának -351- tekintette a kis fiút, ki azért küldetett, hogy ő teljesíthesse irányában azokat a kötelességeket, melyeket a maga édes-gyermekeinél (mindenben a logikához ragaszkodó feje úgy gondolta, hogy) elmulasztott. Játszótársa, apja, tanitója és orvosa volt a gyermeknek együtt és hogy ez minő szeretettel, minő ragaszkodással fizetett a nagyapó jóságáért, azt a hideg toll, papir és tinta nem tudnák elmondani, csak egy kis teremtésnek csókja és mosolya tudná, a ki érzi, hogy ezeken kivül semmije sincs, de ezekben mindent adhat. A nagytiszteletü úr a kis Bélát kézen fogva vezette mindennapos sétájára a városvégi fasorba és a vastag nádboton meglovagoltatta odakünn a szép, bársonyos fű közt. Ahányszor csak hazajött, a tübingai hosszu kabát zsebjét sohasem találta üresen a bizonyos kutatás. Akárhol volt, a kollégiumban, a városban, vagy könyvei közt, egy-egy szerető gondolata mindíg volt a kicsiny számára, ki az első sugarat hozta életének bús éjjelébe. Szive nem hajlott el tőle azután sem, hogy János szerencsésen haza érkezett hosszu vándorlásából s letelepedtével derültebb napok köszöntöttek be a kis házhoz. Sok napfényes délután álldogált az öreg várlakának szük ablakában, és egy-egy maga előtt is titkolt, de szívbeli mosolylyal nézegette a fiú vídám nyargalászását, hallgatta jóleső lármáját az udvaron. Később megtanította az egymáson keresztűl-kasul huzgált fekete vonások rejtélyes értelmére, melyet a nagy deákok a kollégiumban és a többi tudós emberek olvasásnak neveznek. Most Bélácska ült a könyvekből -352- rakott bástyafalakon s a mint a poros ablakon áttévedt napsugár arczára esett, ez a megvilágított, egy kissé méla, de épen nem szomorú tekintet régi bús emlékeket idézett a nagytiszteletü úr szívébe s olyan csönd lett a kis erősségben, mintha valami vén várur buslakodnék egy gyermekapróddal elhagyatott fészkének porlepte ormán. Hogy a hű sólyom se hiányozzék, egy-egy kandi veréb odaszállt az ablak vasrácsára. De voltak vigabb napjai is ez ódon, poros várfalaknak. Béla a nagy képes könyveket mind ismerte már, az olvasás mestersége a tudós emberek közé avatta, az Orbis pictus figurás lapjai nem voltak talány előtte s a hogy iskolába került, a legszorgalmasabb deák lett belőle. Olyan exámeneket adott, hogy ha valaki, ő csakugyan megérdemelte, de meg is kapta az aranyos »execzicziót«. Tudós lesz belőle, – gondolá mosolyogva az öreg. – Sovány egy kenyér; de ha gyalog járt is Arisztoteles, mégis csak Arisztoteles ő!

A templomutczai háznak ez a kis szemefénye, – amint meglátta, hogy Gida ül a paraszt-kocsin, mely a kapu előtt megállt, – becsapta a könyvét, szaladt ki az utczára és vezette be a vendéget a várlakba.

Az öreg mosolyogva emelkedett föl a várfokról, hol akkor is nagy, kiterített iveken valami haditervet főzhetett s olyan szeretettel ölelte meg az érkezettet, mintha tulajdon édes fia volna.

– Hozott isten, Gida, hozott isten! Már azt -353- hittem, nem is jösz, talán meg is retirálsz a czenzura elől, úgy megkéstél.

– Az előljárók tartóztattak, könyörgöm alássan nagytiszteletü úr, azért esett ez a kis késedelem. Szivesen meghallgattam őket, mert olyanformát mondtak, hogy ők egy szivvel engem akarnának papjoknak, ha tudniillik…

– Ha az öreg kitér az útból, ugy-e? No lám-lám, hogy alkusznak már ezek a fiatalok a mi életünkre! Ez a háladatosság Gida?

– Oh, könyörgöm alássan, nagytiszteletü úr, meg se fordult az eszemben. Csak tetszik tudni, azok a paraszt-atyafiak összebeszélnek ám ilyenkor mindenfélét.

– Iszen csak tréfa volt, Gida, tréfa; – nevetett az öreg és pipára gyujtott. Az ég szerelméért ne ijedj mindjárt meg. Törüld le a homlokodat. Szivemből kivánom, fiam, hogy minél hamarabb felvigye az isten a dolgodat. Mintha a magam gyermekének kivánnám, úgy vagyok veled. Annak sem óhajtanám tisztább szívből. Hát most ijedtedben rá sem mersz gyujtani?

Béla urfi már ott settenkedett az égő fidibuszszal; de a rektor, mielőtt a kinált tüzet elfogadhatta volna, a kék virágos keszkenővel még egyszer kénytelen volt letörülgetni a homlokát. Köszöni ő, mikor tréfából úgy rápirítanak. Hanem aztán a hatalmasan füstölgő jó véki dohány mindent helyreütött. Bátran szembe mert nézni a nagytiszteletü urnak még ilyetén faggasztó kérdéseivel is: -354-

– Nagyobb az annál, Gida, hogy holnapután nyakadon a czenzúra. Akkor aztán vagy élet, vagy halál. El vagy-e készülve tisztességesen mindenből? Nem felejtettél-e el valamit? Deák, görög, zsidó, egyház-história, exegezis, dogmatika, homiletika, kánonok, – tudsz-e mindent?

– No, adja isten. Az a fő, hogy meg nem kell ijedni; a mit tudsz, azt tudod. Hanem te egy keveset ijedős természetü vagy, mindjárt megizzadsz. Reggel indulunk együtt; úgy látszik, jó időnk lesz az útra. Olyan régen voltam már Rábaváron, hogy az idejét se tudom. Nyolcz óra felé indulunk, Rét-Gelsén megetetünk, magunk pedig beállítunk az öreg Radványi Miklósné asszonysághoz, a ki engem igen-igen sürgetősen ebédre invitált. Ottan egy jót pihenünk, azután még délután benn leszünk Rábaváron és következik a ne-mulass.

– Nem felejtette el a Radványiné tekintetes asszony szives kérését a nagytiszteletü úr? – kukkantott be az ajtón Örzse, ki az uti tervnek csak utolsó pontját hallotta. – Mert hát ott úgy várják ám minden jóval, mint a Lévi házánál!

– Az uristen áldja meg kigyelmedet, Örzse, – fordult oda a professzor, – vallja már meg, ugyan miért fekszik magának olyan rettenetesen a lelkén ez az ebéd, hogy engem nap nap-után hajszol vele?

Az már igaz, hogy hajszolta vele, mióta csak Hajós Gábor úr rágondolta magát, hogy kimozdul a fészkéből és elmegy a rábavári papi gyülésre -355- Gidával, kinek ott kellett kiállania az utolsó vizsgálatát és felszenteltetnie isten szolgájává. Azóta reggel, este mindig talál az öreg úr körül valami különös tenni valót, a mit senki sem bizott rá, és csak el-elmotyogja ott mellette, hogy: aztán el ne mulaszsza ám Rét-Gelsén betérni a Radványiné asszonysághoz, mert ugyancsak számít rá. Mikor pedig a sürgetősen invitált férfiu fölvilágosítást akarna kérni, hogy: ugyan mikép jutott ő eszébe annak a tisztes asszonyságnak, a kinek hírét sem hallotta, amióta itt volt szálláson a fia? – a kérdezősködésre Örzse vagy megzavarodik, vagy megharagszik. Minthogy pedig főleg az utóbbitól minden jó léleknek igen tanácsos őrizkednie, nem is firtatja tovább a dolgot, hanem egyszerűen belenyugszik, hogy ő erre és erre a napra hivatalos Rét-Gelsén ebédre. Hát jól van.

– Nagyapó édes nagyapó, mit hoz nekem? – hizelkedett Béla urfi másnap reggel, mikor a nagytiszteletü úr a rektorral fölszállt a kapu előtt álló kocsiba.

Örzse asszony, kinek két ránczos orczája az induláskor szokatlanul tüzelt s egy és más kérdésre igen visszás válaszokat hebegett, erre a szóra odakapta magához a gyermeket, megsimogatta sötét, selymes haját és valamit sugott a fülébe, mire a fiu nagy, bámuló, értetlen szemeket meresztett hol az öreg asszonyra, hol nevelő apjára: piros ajkain mintha egy pillanat alatt megfagyott volna a mosolygás.

A professzor készülődése közben nem vette -356- észre ezt a hirtelen változást s csupán annyit mondott a sugdosásra, hogy:

– Csak sokat ne igérgessen aztán neki, Örzse! Mert a bugyellárisom nem igen van tele; elvitte tavaszszal a kőmives, a mi volt. Hanem mézes-kalács lesz bőven, kis fiam! Nem hallottad még a rábavári mézes-kalács hirét?

Bármilyen szeretetteljes mosoly foglalta is el néha az öreg paedagogus jóságos tekintetét, bármennyi öröme volt is a becsületes elsőszülöttben s a pártul fogott kis árvában, bár néha jámborabb enyelgésre és ártatlan évődésre is kész volt: mégis csak nem akart begyógyulni – de hogyan is gyógyult volna?! – szivében az apai seb. Derült képek között bucsuzott el otthonától, minden mosolygott körülötte, utitársa kedvére való, tudós beszélgetést kezdett: mégis, a hogy az öreg Duna dobogó hidján áthaladtak, – hamar készen volt a hallgatás. Annál inkább, mert egyszerre Gida is félrefordult s megint a zsidó idézetekkel próbálta az elméjét élesíteni; de jórészt hiába. Azonban a távol köde jobban sietett jótékonyságával szemük, mint az idő feledni nem tudó lelkük iránt. Már elvesztek az ősz folyónak méltóságosan hömpölygő hullámai, s a lassu, egyhangu zuhogással forgó malomkerekek. Verőfényben uszó hegyek és völgyek, falvak és puszták következtek s csöndesen, -357- akadozva megindult újra a beszélgetés. Egy szót sem mondott egyik is, a mivel megakaszthatta volna. Pipáztak, belemelegedtek, ölték az időt, mígnem egy pár rövid óra mulva kitárult előttük a gelsei völgy, a melynek közepén a kicsiny sárgára festett, barátságos urilak kéményei ugyancsak füstölnek ám.

– Az ott a Radványiné asszonyság háza! – mutatta Gidának a professzor. Oda megyünk ebédre.

– Azaz hogy, könyörgöm alássan, csak a nagytiszteletü úr megy. Mert én nem vagyok hivatalos.

– No bizony! – pattant fel az öreg. Az kellene még csak, hogy ilyen derék magyar háznál egy vendéggel többet szivesen ne lássanak! Nyolcz álló esztendeig voltam a fiának gondviselője. Nézd csak, hogyan füstölnek a kémények! Tiz-tizenkét ember bátran beállíthatna ma ott. Hogyha engem reggel, este olyan nagy erőszakoskodással tudtak hivatni, csak elvihetem magammal egy jó emberemet, a ki velem utazik!

Az öreg azt hitte, hogy ahányszor csak neki Örzse eszébe juttatta a mai ebédet, mindannyiszor egyenes izenetet vett Radványinétól.

Hanem abban igaza volt, hogy nagy kár lett volna Gidának elszakadnia tőle. A mint befordultak a nagy udvarra, melyen galambok röpdöstek, hosszufarku pávák kevélykedtek és gyöngytyukok rikoltoztak, egy barna szoknya sebesen csapott be az ajtón előlük. (Valami szemérmetes falusi kisasszony lehetett, a ki még a hetven esztendős vendég előtt is elvörösödik.) De annál nagyobb örömmel, -358- régi szives magyar szokás szerint kiterjesztett karokkal sietett elibök a ház asszonya. Egyike azoknak a fekete fejkötős, mézes szemü, mézes ajku, mézes szivü magyar gazdasszonyoknak, kiket – ellentétben a városi nagyságos szokásokkal – az idegen ember tekintetes asszonynak szólított, a házi cselédek meg csak nemzetes czimmel tiszteltek. Ez a tisztes faj ép úgy kiveszőben van, mint a hogy a baromfi-udvarnak régi, idevaló lakosait egyre jobban szorítják ki a kokhinkhinai czifrálkodó, kevély és üres bevándorlók. Nyájas s egymáshoz vonásról vonásra hasonlító arczaikkal, régi, csipkés fejkötőikkel, egész életükön át szolgáló, egyetlen selyem-ruhájukkal s hagyományos félkeztyüikkel már ma is a falusi kastélyoknak inkább csak képein, mint szobáiban találkozhatunk. Radványi Miklósné asszonyság még egy volt azok közül, a kik ha kocsizörgést hallanak, nem a tiszta szoba divánján várják be a szerencsét. Futnak eléje, a hogy csak tudnak. Apró kék szemei csupa mosolygás és ha négy keze lenne, bizonyára mind a négynek találna dolgot, hogy mikép segítse le alkalmasabban kedves vendégét.

– Voltam olyan bátor, – köszöngetett a nagytiszteletü úr. Voltam olyan bátor, a tekintetes asszony kegyes meghivására csak egyenest ide tartottam. Még egy vendéget is hoztam, itt az öcsémet ni, a ki…

– Hozta isten, hozta isten mindegyiküket. No csakhogy a szavát tartotta! Bizony-bizony féltem, hogy már elkerüli a szegény házamat, mert tudom, -359- hogy a tudós emberek nagyon feledékenyek. Még vendéget is hozott! Jaj de jól tette! Vajjon nem a Bihari Gida úr? Emlékszem rá még a fiam idejéből. Hogy megnőtt, hogy megemberkedett; már azt sem tudom, hogyan tiszteljem?

– Biz ő innen-onnan tiszteletes úr lesz, tekintetes asszony, – felelt a kérdezett helyett utitársa. Épen most készül neki a papi czenzúrának.

– Most-e istenem, istenem, hogy eljár az idő. Bárcsak jól ütne ki Bihari úr! Tiszta szívemből kivánom. Hanem tessen már belül kerülni; nagyon forrón süt idekinn a nap. Panna, Juczi, Örzse, hordjatok be tüstént mindent!

Belül kerültek a tiszta szobába, melyben úgy ragyogott minden, mintha a falusi nemes házak társalgóinak ez adta volna elsőben a «tiszta» nevezetet. Az üveges szekrény dusan felhalmozott ezüst-kincseivel tündöklött, melyeken észre sem volt vehető, hogy a ma délre való készlet már az ebédlő asztalán van. A hatalmas diófa-asztal körül kényelmes bőr-butorok kinálkoznak már negyedszázad óta egyenlő jó pihenővel. A falakon egy nagy tükör, keretébe illesztett pávatollakkal, és egynehány rossz kép. (De csak a műkritikus szemében voltak rosszak, az erkölcsbiró nem dicsérheti őket eléggé.) A kis ablakok fehér függönyein túl pompás, piros virágu muskátlik s egy csuf, fekete, megkoppasztott tollú mátyás-madár, mely sétája közben minduntalan felugrik az ablak külső szélére, megzörgeti az üveget, hogy figyelmezzenek rá, és csunya hangján egy szép leány-nevet rikácsol: -360-

A vendégek leültek s egy pillanatra leült velük a háziasszony is. Kiről kezdődhetett volna másról a beszéd, mint arról a bizonyos vastag fejű ficzkóról, kinek a nagytiszteletü úr nyolcz esztendőn keresztül viselte gondját?! Persze hogy az volt a legderekabb gyerek, ki csak valaha megfordult a keze alatt!

– Dehogy volt, dehogy volt! – sóhajtozott a tekintetes asszony. Már itthon kicsiny korában sem tudtunk semmiképen boldogulni vele. Hiába, férfigyereknek csak apa kell! annak meg nem volt már szegénynek, azért makranczosodott úgy el. Hanem a nagytiszteletű úr helyreütött mindent. Áldom is azóta mindig, a hányszor csak az istenhez fohászkodom. Ember lett belőle, hála istennek, derék ember. Engem tisztel, megbecsül; de neki is van becsülete itt a mi vidékünkön. A legközelebbi vármegyegyülésen tették meg erőnek erejével első aljegyzőnek. Képzelheti nagytiszteletü úr, hogy bizony volt öröme az anyai szivemnek.

– Hát a kisasszony? – kérdezte a vendég, a hirtelen elsuhant barna szoknyára gondolva.

Radványiné asszonyság rávetette a jó kék szemeit és valami csöndes, titkos, bánatos mosolygással válaszolt:

A megkoppasztott, csuf mátyás megint odaugrott az ablakra és mintha meg akarta volna czáfolni az asszonyát, egész tolakodó lármával kiabálta:

– Hess onnan, te czudar állat! – kergették rögtön. Bizony nincsen nekem leányom. Volt, de meghalt.

– Mintha… mintha az imént, mikor az udvarra fordultunk, láttuk volna, – mentegetőzött elkomolyodva, akadozva a professzor.

– Nem… az nem az enyim volt. Azt csakugy örökben tartom. Hanem azért mintha a magamé… mintha a magamé lenne, úgy szeretem.

Egy kicsit megakadt a beszélgetés. A hajdani mendikás, kinek idegen helyeken rendesen akadozni szokott a lélegzete, (egyike a legcsodálatosabb kórtüneteknek!) s ennélfogva mindíg nagyon feszesen és hallgatagon viselte magát, mozdulatlan némasággal ült a helyén s a nyitott ajtón keresztül csak olykor-olykor vetett lopva egy pillantást a szomszéd szobába, hol egy dúsan megrakott pipatorium (a boldogult tekintetes úrnak folyton gondos tiszteletben tartott emléke) ingerkedett vele.

Az öreg asszonyságnak is mintha a lélegzetével lenne valami baja. Néha mosolygott ugyan egyet-egyet, mely azt látszott jelenteni, hogy szólni készül: azután igazgatni valót talált a ruhája fodrán és hallgatott.

A professzor meg, minden illedelemnek ellenére csak elbámult az ablakra, mintha várná a madarat, hogy szólaljon meg újra és csuf hangján kiáltsa el azt a kedves nevet. De az már a szemétdombon ugrált.

Már jobb időt nem is választhatott volna a bekopogatásra az a tenyeres-talpas szolgáló, ki a -362- pompásan fölszeletelt kalácsot egy nagy tálczán hozta be a dió-pálinkával.

A mint az ajtó nyílt, a háziasszony megremegve szegezte oda elhalványult tekintetét. De a hogy a tálczának jobbról-balra az ajtóhoz való csapódását hallotta s a falusi Hébét meglátta, valamennyire megkönnyebbedett és el-elfuladva kérdé tőle:

– Nem tudom, nemzetes asszonyom, – felelt a kopogós, piros czizmás szolgáló. Be van zárkózva a szobájába és nem ereszt be senkit magához.

A vendégek érezték, hogy valami titok van a háznál. Ott ült az a cseléd bámészkodó arczán, a nemzetes asszony érthetetlen viseletén, a barna ruhás leány elsuhant alakján. Szólt a zavarban, mely mindnyájukat csodálatosan elfogta és minduntalan megakasztotta beszélgetésük folyását. Hangzott a fekete madár furcsa kiáltozásaiban, melyek egy nevet, egy régesrég ki nem mondott nevet emlegettek a síron túlról. Ott ült a csöndben körülöttük. E forró, nyári napon úgy meghűtötte a szoba levegőjét, hogy a nagytiszteletű úr fázni kezdett, mint borzonghattak a nézők, mikor a megváltó szó egy halottnak nevét elkiáltá és azt mondá neki: támadj fel!

A vendégek egyszer csak azt vették észre, hogy magukra maradtak. Háziasszonyuk eltünt.

A nyomasztó környezetben találgatva, elgondolkodva, hallgatagon, fázlódva ültek egy darabig. -363-

Mintha megcsikordult volna az ajtó sarka; de mindjárt hirtelen betették volna.

Kivülről egy föl-fölcsukló zokogás elfojtott hangja tört magának utat rajta keresztül.

A két férfit egyre jobban szorongatta a titok, melynek küszöbén érezték magukat. Szó nem jött ajkukra s kerülték egymás tekintetét. A professzor egyszer csak lehajtotta sápadtan fejét a kezére.

Nem állhatta ki tovább. Egy mély sóhajtással fölemelkedett ültéből és megfogta a rektor kezét.

– Hallod ezt a madarat, Gida? – kérdé. A leányom nevét kiáltozza. Mari, édes gyermekem, minek hagytál el? Hova lettél? Hol vagy?

Támadj fel te, a kit holtnak hisznek a rövid látók és az isten mindenható hatalmában kétkedők!

És ebben a pillanatban csöndben megnyilt a hideggé, nyomasztóvá, elviselhetetlenné lett szoba ajtaja s egy ész-zavaró tünemény, a másik világnak egy tüneménye, borult oda a bus öreg lábaihoz.

Nem mondta: kicsoda; nem árulta el: honnan jött; nem sírt, hogy: mi fáj neki; nem zokogott, hogy: minek örül; nem rebegett, hogy: mit óhajt.

Az öreg apának vére-hagyott ajkai nyitva maradtak -364- s fulladozva kapkodott levegő után. Karjait visszarántotta a tünemény elől, mintha félt volna érintésétől. Pedig szerette volna megölelni; de nem volt ura tagjainak. Szemeiben, meglepett, vén szemeiben a habozó téboly sírt és nevetett. Halálos sápadtság borította el arczát, mintha ő lett volna a másvilágról érkezett. Soká nem látott maga körül senkit és semmit, s reszkető kezeivel hosszan, hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó térdei körül.

Megkapta végre. A lágy, selymes hajat fagyos ujjai közt érezte s fölemelte az elrejtett tekintetet.

Ő volt az. Ha az egész világ nem ismert volna rá és megtagadta volna, a szemek, melyek a felhőkön tul levő világ titkait annyi magányos éjtszakán kutatták, nem csalódhattak.

A fekete szárnyu, kopasz tudós is biztosította az ablakból, hogy nem csalódik. Az tudta a nevét.

Szép, de bus és hervadt arcz volt az, melyet maga előtt látott. Egy néma szemrehányás az ádáz sors ellen, mely kegyetlen kerekeivel keresztülgázolt fölötte. Egy virág, melyet nem idején hervaszt az ősznek engesztelhetetlen szele, hanem egy bűnös láb összetaposott. A szép, barna szemek mintha ugyanazzal az ellenállhatatlan vágygyal keresnék most a föld sötét mélyét, melylyel valaha a viznek hullámait keresték. A sötét hajban, melynek fénye egykor ezüstbe csillant, most -365- igazi ezüst szálak is vannak már. A hajdan lágy kezek összekulcsolva tördelik egymást. Könnyü volt Magdolnának egykor az erdő sürü rejtekében tenni vallást büneiről, hol emberi szem nem látta, csak a vadállatok és madarak hallották!

Az agg, nehéz, őrüléshez közelgő fej közelebb-közelebb huzódott a térdelő lányhoz.

– Atyám, – tört föl a szaggatott, kinos beszéd Marinak gyötrődő, gyógyíthatatlan sebekkel vérző szivéből, – atyám, ha szereted gyermekemet, kinek gondját viselted, bocsáss meg nekem, ne taszits el azért a kis ártatlanért! Nem tudlak csalni tovább! Én élek. Hadd haljak meg egy megbocsátó szavadra. Szeretni csak őtet szeresd, a kicsinyt! Én nem érdemlem meg. Atyám!

Nyugodott e valaha fő – vétkes vagy ártatlan – szeretettel és bocsánattal teljesebb sziven annál, melyre két öreg, reszketeg kéz ezét a szegény bűnös, megcsalt, megszenvedett leányét vonta?!

– Irgalmas isten! – fohászkodott az apa, – mi történik itt körülöttem? Meg vagyok-e babonázva? Mintha egyszerre a tulsó világban ébredtem volna fel? Leányom, élsz-e csakugyan? A gyermek… minő gyermekről beszéltél nekem?

Csókok, egy égő ajaknak forró csókjai borították a legkegyesebb jobbkezet. Ezek szaggatták meg a vallomásnak gyötrelmes, kinos szavait:

– Az én gyemekemről, atyám. A kis Béláról, kit Örzse bejátszott szivedbe.

– Örzse? – hörgött értetlenül a vén ember. – -366- Örzse? Mi ez hát mind? Minő csoda, minő isten csodája? Magyarázzátok… magyarázzátok meg nekem!

Hajós Gábor ur hangja mind bágyadtabb, elhalóbb lett. Leroskadt a divánra. De egyszerre megjöttek a könnyei és lelkét megszabadították őrjítő terhétől. Föllélegzett.

– Leányom! – zokogott és átölelte Marit. Az enyim vagy hát ujra! Kikeltél sirodból. Fiaddal együtt az enyimek vagytok! Nézd, nincs kő a kezemben, melyet rád hajítanék! Csak szeretetem van, melylyel megölellek.

A leánynak száraz, sárga arczát is forró könyek áztatták. Nyomukon – mint a hogy az elhervadt jerikói rózsa ujra kivirit, ha megöntözik – az életnek bibor-szine támadt.

Ki tudott volna fölvilágosításokat adni e perczekben, melyekben mindegyiküknek egész valóját heves láz tartotta remegésben? Elmondani egy hosszu-hosszu történetet, melyben nem volt semmi öröm. Meggyónni világos szóval mindent, mikor már meg van a bűnbocsánat? Nem is akarta, nem is sürgette ezt Hajós Gábor ur. Csak lassan-lassan, később, részenkint tudott meg egyetmást a történetből. Ott a dunaszögi nagy levelü diófák közt hallgatta meg, mint szánta el magát Mari a kétségbeesett lépésre; mint szökött ki éjnek idején szobájából; mint suhant el itt a kerti ház mellett le a hold világította Duna partjára; mint vetette a vizbe kendőjét, melyet azután megtaláltak a molnárok és mint ugrott utána maga is. Folytatása -367- benn következett a várlakban, egy alkony homályánál, mely az arcz reszkető izmait és a szemek könnyét eltakarta. Itt tudta meg az öreg, hogy Marit a nyári éjjelen járó tót tutajosok kifogták, felvették a fenyő-talpra és elvitték magukkal messze-messze egy kis alacsony viskóba, a hol már hidegebb a szél és magas fenyők komor tekintete uralkodik a bérczes vidéken; itt született a kicsiny. A történet vége künn a szép városvégi fasorban sétaközben mondatott el: miként jutott a szegény, elhagyatott, gyámoltalan, ifju anya a jólelkü Radványinéhoz, mint fordult meg egy sötét éjtszakán itt Dunaszögön s tekintett be az ablakon keserü könnyek között az iró-szobába, hol atyját egy pillanatra láthatta; mint bizta gyermekét Örzsére és hogyan szeretett volna maga is itt maradni. Ámde mig az öreg professzor szomoru elhagyatottságban töltötte napjait, attól félt, hogy a fájdalom élessége engesztelhetetlenné teszi iránta; mikor meg derültebb idők köszöntöttek be, azt hitte, nincsen rá semmi szükség. Meg a szégyen, a szégyen! De végre is csak nem tudott birni magával. A jó néne és Örzse egyre biztatták, hogy eleget szenvedett s a megbánás leplében kikelhet koporsójából, mignem ő is megegyezett. Azok készítették az egész tervet, mely őt Gelsén atyja lábai elé vezette. Vajjon nem bánta-e még meg, hogy megbocsátott? Nem szereti-e most már kevésbbé a gyermeket? Nem jobb lett volna-e neki mindörökre halottnak maradnia? Mindezt csak utóbb s szaggatott töredékekben tudta meg Hajós -368- Gábor ur, ki sem a találkozásnak azon a feledhetetlen napján, sem később kérdést nem intézett Marihoz soha. Nem, még amaz egyetlen pont felől sem, melyet a szegény, szomoru, emberek elől bujdosó, csak atyjának és gyermekének élő leány magától nem vallott meg.

De a gelsei találkozásnak még egy tanúja is volt: a mendikás. Ennek a becsületes fiunak azonban nem utolsó szerencsétlensége az életben, hogy nem igen szokták észrevenni. Bármi nagy lehetett lelki harcza, mikor egyszerre feltámadva látta ifjukorának eltemetett álmát s hallotta ajkáról a megrázó vallomást, az figyelmen kivül maradt. Mikor rá is gondoltak, már ott ült a másik szobában az ablak mellett. Térdein a táskájából kikeresett nagy zsidó biblia, melyből a holnapi kemény napra szükséges nehezebb helyeket motyogja. De a kék keszkenő is ott fekszik térdén és szemei nagyon vörösek, kétségkivül a nem közönséges megerőltetéstől, melylyel az ó-testámentomi szarkalábak olvasása jár.

Nehány hónapra az előbbi fejezetben elmondottak után egy komor őszi estén, lélekszakadt sietséggel tért meg szokott sétájából János ur, a becsületes óriás. Olyan visszatarthatatlan rohanással és szörnyű robajjal rontott be a várlakba, mint a hogyan valaha, életének fénynapjai egyikén, -369- Volturnonál az ellenség megriadt csapatai közé tört.

Az öreg tudós kezéből kihullott a téntafoltos ludtoll s a megrettent Mari a szomszéd szobából varrásával szaladt ki a kezében.

– Semmi baj. Meg van, a kit egész életemben kerestem. Nem hiába az igaz ember csak nyomra szokott találni előbb-utóbb. Megvan, megtaláltam! Az én nagylelkű jótevőmet, a ki nélkül régesrég elporladtam volna száz meg száz mértföldnyire innét.

– Megvan. Csak jőjjön velem az István legény, vagy akárki, hogy behozhassuk szépen onnan kivülről. Ott fekszik szegény nyavalyásan a kert alatti árokban. A nyögésére siettem oda. Mindjárt ráismertem. Ő az, ő az, nem csalódhatom. Mari, vess rögtön ágyat, mert ide hozzuk be a szobába. Mennyivel tartozom én annak az embernek!

A nagylelkü jóltevő csakugyan ott hevert az árokparton, magán kivül, kinos vivódás közt, a halállal küzdve s az őszi szél hideg, kegyetlen kezétől meg-megcsapkodva. A beborult égről nehéz, sötét-kék és fekete felhők vigaszt nem hozva tekintettek le rá s csupán a láthatár nyugoti szélén volt egy kis világos folt, az is olyan kénessárga szinnel tündökölt, mintha az alvilági rémes -370- tüzek kemenczéjének ajtaja lenne. Ott feküdt a hideg földön, nem félve többé a vihartól, nem látva az ég sötét borulását, nem hallva a szél zugását, nem rettegve a halál közeledtét. Magányosan, elhagyatva, megtépve, betegen, nyomorultan hevert ott, mintha elevenen tért volna sirjába. Kifáradt lábai már nem birták el a haragosan mormogó viznek partjáig, melybe temetkezni akart kedvese mellé, kinek haláláért egész életét bünhődésben töltötte. Az utolsó pillanatban roskadt össze és vesztette el eszméletét. Nem látta senki. Mindenki házába menekült a közelgő égiháboru elől. Csak egy kivert, gazdátlan kutya állott meg mellette; azok olykor részvétet szoktak érezni az ilyenfajta nyomor iránt. De az idő czudar volt; ki vehette rossz néven tőle, hogy egy-két keserves vonítás után tovább iramodott?

A nyomorult még hörgött, mikor két roppant hatalmas kar olyan gyöngéden füződött vállai körül, mintha csak édesanyjáé lett volna. Még más kettő segített neki s az elhagyatott embert, mielőtt az esőnek első csöppjei lehullottak volna, bevitték a legelső házba s puha, meleg ágyba fektették.

A korán meggyujtott lámpa lángját erősen lobogtatta az ablak és ajtó résein beszabadult szél. Hol árny, hol fény vetődött a szegény beteg arczára, mely kék volt és sárral befecskendezett, elfehéredett szemeire, kicserepesedett ajkaira és megtépett öltözetére. Mindegyiknél egyformán borzasztó volt. De a mint ez eltorzult ábrázaton -371- az első sugár felismerhetőkké tette azokat a vonásokat, melyek a teremtő kezéből kerültek ki s a szörnyü sorstól nem töröltethettek le egészen: egy éles, szivmetsző, gyilkoló vagy föltámasztó sikoltás hasította át a levegőt. Mari szivéből tört elő, és elhatván az öreg atya füléig, bevádolta előtte a nyomorultat, hogy: ez volt a bűnös. De elhatott, bizonyára elhatott az örök biró trónusáig is és ott kétségbeesve könyörgött: ne büntesse tovább, mert ő megbocsát neki.

Nagy, érző szive volt e szerencsétlen leánynak; kis rejtekében hosszu, hosszu évek során át égett titkon megcsalt, szégyenbe tévedt szerelme. A keservnek haragos füstje, mely eleinte kormával befogta, lassankint eloszlott s csak a legszentebb, legtisztább, maga előtt is titkolt érzés lángja maradt meg. Ennek világánál kisérte lépten hajdani kedvesét. Hallott felőle hireket; sok szomoru hirt! Ismerte sorsát egész addig a napig, melyen megütötték a dobot az ősi kastély előtt. Akkor szakadt vége idegen nevü bujdoklásának és került vissza az apai házba. Mindent tudott, csak egyet nem: hogy ő volt Bélának egyetlen szerelme. Most, hogy ily rettentő helyzetben találkozott vele, egyszerre megütötte ennek sejtése is szivét s egy önfeledt sikoltással, melyben majd egy évtizednek titkolt szenvedése és rejtegetett szerelme tört utat magának, odaborult a nehezen ziháló mellre.

Az egész kis háznép ott állt a betegágy körül. -372- Az öreg professzor, kinek szemei csak a legközelebbi pillanatokban nyiltak meg a nem sejtett világosság előtt, nem az az ember volt, kinek jóságos tekintetén a komor szemrehányás le tudta volna győzni a bus részvétet és meleg szánakozást. Az első percz megdöbbenése után elfeledett mindent azon kivül, hogy egykori kedvencz növendéke haldoklik előtte. Gyöngéden lehajolt és homlokon csókolta zokogó leányát; azután a jajveszéklő Örzsétől sürgősen követelte botját és kalapját, hogy maga fusson el iziben Barkó kollegáért.

A becsületes óriás meg szörnyű munkában volt az öreg szekrényeivel. A megszámlálhatlan sokaságu rejtek-fiókokat egymásután nyitogatta föl s keresett, kutatott, dobált összevissza mindent, époly kevés tekintettel levén a legtudósabb irományok, mint a legszükségesebb házi jegyzetek iránt.

– Meg kell keresnem, – mondá magában, – elő kell keresnem a föld alól is azt a nyugtatványt, hogy a kölcsön-pénzt jótékony czélra ajándékoztam. Szeplőtelen becsületem kivánja, hogy a legeslegelső perczben, melyben szemeit fölnyitja, elibe tarthassam. Egy szempillantásig sem szabad abban a hitben hagynom, hogy valami hitvány csavargóra pazarolta jótéteményét. De miért is nem jelentkezett hamarabb? Én szivesen segítettem volna rajta.

Ott állt az ágy lábánál a kis Béla is. A mint -373- nagy fekete, könnyes szemeit, – kezében mint bátyja legutóbbi ajándékát, egy nagy, faragott huszárt tartogatva – szánóan vetette szegény anyjára, úgy tetszett, mintha az a kálozdi platánok alatt pihenő kis ártatlan támadt volna fel, miután nehány esztendő elröpült fölötte szűk, kicsiny sirjában.

– Béla, ébredj! ébredj! Kis fiam, térdelj le és csókold meg atyád kezét, talán fölébred rá! Béla, tudom mind, a mit szenvedtél! Megbocsátottam mindent, mindent, csak ébredj, ébredj!

A nehéz, kinos lázban vergődő beteg száraz ajkai mozogni kezdtek; de mintha lehelletének forróságában megfultak volna a szavak, nyelve csak érthetetlenül dadogott.

Egy csunya, kopasz, a szakadó esőben átázott fekete madár szökött be az ajtón. A mátyás volt, mely kedves asszonyát ide kisérte Gelséről. Szárnyairól rázta mindenfelé a vizet és csőrével a padlót vagdosva kiáltozott:

Mintha csak ő tanította volna az első szóra a beteget, az égő ajkak utána suttogták:

– Én vagyok az, Béla, én vagyok! – esedezett, zokogott, reszketett hálájában a leány.

A beteg egy mély, melléből hörögve fölszakadt lélekzettel szóhoz jutott. -374-

– Jó emberek, – könyörgött, – hagyjatok meghalni… Én a kis fiam sirjától jövök és a törvény elől menekülök… Elszöktem Istóktól… Hagyjatok itt meghalni, a hol Mari nyugszik.

A kitágult, üregeikben alig férő szemek hosszan bámultak Marira és a reszkető, könnyező gyermekre. Egyszerre csak elborította őket az a vészes fehérség, melyet a vas izzása tetőpontján vesz magára. A kék arcz kitüzesedett, a fagyos kezek remegni kezdtek s Béla látott mindent, ráismert mindenre maga körül. De lelke az életnek s a lázálmok világának határmesgyéjén bujdosott. Hangja valami tompa erőt nyert s torz vonásaira csöndes mosoly ült, mintha épen nem lepné meg, a mit lát.

– Mari, kis fiam, – beszélt, – sokáig kellett-e várakoznotok rám?… Úgy-e jobb itt a csillagok fölött, mint odalenn? Oh jobb, jobb!… Mari angyalom, mindig szerettelek! Megbocsátasz-e? Nyujtsd a kezedet. Köszönöm… Bélácska, el se bucsuztál tőlem, mikor magamra hagytál! Ide is elhoztad magaddal a kedves játékodat? Csókolj meg és vezess be a fényesség hajlékába!

Ujra lehunyta szemeit s mire a nagytiszteletű ur megjött Barkóval, álomba merült. Soha nem lestek égőbb vágygyal szót, mint a minővel Mari reszketett az itéletért. Soha nem papolt a tudós kolléga hosszasabban a betegségek sajátságos természetéről, mint most.

– A tudományt, kedves kisasszony, csalhatatlannak tartják ugyan, de azért az emberek gyakran kifognak rajta. Elaludt, hm. Az álom hol jó, hol meg igen rossz jel. Hanem annyit, azt hiszem, a tapasztalatra támaszkodva mondhatok, hogy ha betegünk ereje végképen oda van, akkor lassankint ritkulni fog a lélekzetvétele és csöndesen átmegy az örök álomba. De ha fölébred, akkor van remény.

Milyen éjtszaka volt az! Odakünn sivított a szél és zuhogott az eső; idebenn egy szegény haldoklónak utolsó sóhajtását lesték. Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren. A kicsinyt az ágy mellé térdeltette anyja és imádkoztak együtt.

A beteg aludt s mindig csöndesebben lihegett. Szóltak hozzá, nem hallotta; csókolták lecsüngő kezeit, nem érezte. A vihar pedig tombolt odakünn, mintha azon haragudnék, hogy mégsem kaphatja sebes szárnyára azt a nyomorult lelket.

A keletnek fekvő ablak szürkülni kezdett s beszökkent a szobába az első sugár. A térdelő gyermek elszunnyadt s feje lehanyatlott a párnára atyjáé mellé. Mari kiszáradt szemekkel és összekulcsolt kezekkel leste Bélának minden sóhajtását.

A föltetsző hajnali világosságnál látni lehetett, minő sápadt és nyugodt a szegény ember. Mint maga a halál. Pedig már az életé volt. A fekete madár, mely az ágy alatt huzta meg magát éjjelre, legelőbb megérezte és vigan kezdett csörögni. -376-

A zajra lassan fölnyitotta szemeit Béla. Egy örömsikoltás előtte, valami csodálatos rikoltozás az ágy alatt, egészen fölébresztették. Látott. Látta a két lényt maga előtt, kiket legjobban szeretett a világon; de a kiket elszakított tőle a halál. Látott, de nem értett semmit. Nyitott ajkakkal bámult maga elé és kezeivel végigsimogatta homlokát.

– Ez a te hangod! – kapott felé az ébredő. Mi történt velem?… Ez a kicsiny itt, kinek sirjánál jártam!… Hol vagyok?

– És a gyilkosság… Artur?… Hova szökött Ilona?… Hol van a feleségem?

Már megirtam az utolsó vonásokat is ez elbeszélésen, mikor a Karámosi hiradó-nak egy ujabb száma a kezembe került. Abban olvastam a következő ujdonságot:

gyászhír. Szomorodott szivvel jelentjük úgy a magunk, mint az egész karámos-vármegyei tisztikar nevében, e diszes testület egyik nagyérdemű -377- veteránjának, tekintetes Varjasi Varju Vincze központi főszolgabiró urnak e hó 29-én tisztességben és munkásságban töltött életének 69-ik évében, guta-ütés folytán bekövetkezett gyászos elhunytát. Mindazok, kik velünk együtt a boldogultat, úgy magánéletében, mint a közügyeknek szentelt teendői közt ismerték, benne az igazi régi magyar gárda egyik kidőlt oszlopát gyászolják, melynek tisztes képviselői s velük a hajdani nemes erények egyre ritkulnak napjainkban. Áldás poraira.

Ez a nehány sor juttatta eszembe, hogy mielőtt kedves ismerőseimtől ott Karámos vidékén örökre elszakadnék, illenék egy bucsuzó kéz-szorításra ellátogatnom hozzájuk.

Ellátogattam a dunaszögi templom-utczai házba. Együtt értem oda egy kis, két tagu pesti családdal: Hajós Mátyással és nejével, kik Béla és Mari csöndes esküvőjére utaztak. Egy vén barátom, valami Pallérosi Pallér István nevü, kit szivemből becsülök, ezen a napon másodszor volt életében násznagy. Örömben ragyogott az egész ház és a mályvarózsák sohasem mosolyogtak édesebben. Mosolyogjanak is örökké nekik és minden léptükben mindent mosolyogva találjanak! Két nemes lélek megváltatásának napja volt ez. Az egyik lelke nagy terhétől és nyomasztó bilincseitől megszabadulva, a mindenható szeretet által megváltva, gyógyult sebekkel, szegényen, de nyugodtan megy neki ujból az élet harczának; a másik úgy kiséri, mint egy égből szállott nemtő. Előttük halad a gyermek -378- s a mi mögöttük van, azt takarja a feledés köde!

Betekintettem az ivándi urilakba is és gyönyörködtem a jóltevő fényen, melyet ott találtam; a ragyogó bájon, melyet egy nemes női lélek terjeszt maga körül; a megérdemlett boldogságon, mely egy becsületes embert jutalmaz; és a szép gyermekeken, kikből egytül-egyig derék ember igérkezik.

És mit láttam a gadóczi paplakban? A csöndes, árnyas méhesben nyoma sincs többé a zsörtölődő, kaján öregnek. A fiatal lelkipásztor készül ott egy szent beszédre, melylyel holnap templomsori ifj. Öreg-Czirok Dánielt össze fogja adni a szive választottjával. Milyen ékes szavakkal tudja eldicsérni a házas életet! Hanem azért maga csak agglegény marad.

Hollaki Pető direktor ur dráma- és népszinműtársulatának is ellátogattam egy előadására Rábavárott. Zsufolt ház volt, mert a szinlapok ökölnyi betükkel hirdették, hogy aznap lép föl először a művészethez visszapártolt kitünő hősnő: Vándor Ilona asszony. A szép selyemruhák, melyekben pompázott, azokból az összegecskékből kerültek, melyeket férjétől a válásba való beleegyezéseért kicsikarhatott. Tapsolták, tapsolták; de mindenki csak azt mondta, hogy megvénült. Ha tudták volna, hogy az ő hányatott életének épen ez a tragikus fordulója!

A kálozdi kastély meg… ott most a számtalan sok zsidó kisasszony uralkodik még számtalanabb -379- udvarlójának lármás seregein. Az utóbbiak közül egyet épen akkor terített le a földre egy jámbor paripa, a mint odaértem. Én különben nem is Hazafiéknál jártam. Csak egy kis sirt mentem megnézni a platánok alatt. Rendben volt. Tele koszoruval és virággal.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14	szerencse, hngy	szerencse, hogy
25	hályha	kályha
33	hatatmasság	hatalmasság
33	a a feje	a feje
36	áldozata fordította	áldozatra fordította
49	reszketníe	reszketnie
60	mintka	mintha
81	tarrotta	tartotta
85	venvégfogadói	vendégfogadói
101	nevettek raja	nevettek rajta
104	tárgyáva	tárgyává
105	retteget… magyarázatott	rettegett… magyarázatot
107	bogy járomba	hogy járomba
110	arra ís	arra is
126	rogyogó	ragyogó
129	a a csuklás	a csuklás
131	égyiptemi	égyiptomi
133	könuyek	könnyek
142	szerencsésebbeknek	szerencsésebbek
142	becsületetes	becsületes
150	Vizaknaí	Vizaknai
178	vitézségé-nem	vitézségével nem
180	kegette	kergette
182	gyemeket	gyermeket
191	bölcsöíkben	bölcsőikben
191	a a nagyokat	a nagyokat
199	tiszteles	tiszteletes
204	amazokkoz	amazokhoz
226	a a fehér	a fehér
248	Ajzig	Ájzig
260	őrül	örül
292	ponthan	pontban
329	könnyelmúsége	könnyelműsége
353	míelőtt	mielőtt
354	aztáa	aztán
356	mosolyott	mosolygott
359	Tíszta	Tiszta
367	messze-mesze	messze-messze
369	Mindárt	Mindjárt

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÁLOZDY BÉLA: REGÉNY (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Kálozdy Béla: Regény (2. kötet)

KÁLOZDY BÉLA

NEGYEDIK RÉSZ

XVII. FEJEZET.
A hurok.

XVIII. FEJEZET.
Egész csöndben.

XIX. FEJEZET.
Szürkület, ébredés után.

XX. FEJEZET.
Balaton-Füreden

XXI. FEJEZET.
A kincses vendég.

ÖTÖDIK RÉSZ

XXII. FEJEZET.
Pántlikás Panni is belekerül a mesébe.

XXIII. FEJEZET.
A komák.

XXIV. FEJEZET.
Gyöngéd ujjak himet varrnak.

XXV. FEJEZET.
Bugyi koma és a hivatalos pecsét.

XXVI. FEJEZET.
Dobpergés.

HATODIK RÉSZ

XXVII. FEJEZET.
Régi utak az új városban.

XXVIII. FEJEZET.
Vér.

XXIX. FEJEZET.
Hová ment az úri fogat és az egy-lovas?

XXX. FEJEZET.
Egy papi gyűlésre való utazásról szól.

XXXI. FEJEZET.
A halál révén.

UTOLSÓ FEJEZET.
A történet vége.

TARTALOM.

KÉPJEGYZÉK.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Kálozdy Béla: Regény (2. kötet)

KÁLOZDY BÉLA

NEGYEDIK RÉSZ

XVII. FEJEZET. A hurok.

XVIII. FEJEZET. Egész csöndben.

XIX. FEJEZET. Szürkület, ébredés után.

XX. FEJEZET. Balaton-Füreden

XXI. FEJEZET. A kincses vendég.

ÖTÖDIK RÉSZ

XXII. FEJEZET. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe.

XXIII. FEJEZET. A komák.

XXIV. FEJEZET. Gyöngéd ujjak himet varrnak.

XXV. FEJEZET. Bugyi koma és a hivatalos pecsét.

XXVI. FEJEZET. Dobpergés.