The Project Gutenberg eBook of Egy gazdátlan csónak története
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Egy gazdátlan csónak története
        Regény

Author: Ferenc Molnár

Release date: June 25, 2024 [eBook #73909]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Magyar Hirlap, 1901

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY GAZDÁTLAN CSÓNAK TÖRTÉNETE ***


EGY GAZDÁTLAN CSÓNAK TÖRTÉNETE

REGÉNY

IRTA

MOLNÁR FERENCZ

BUDAPEST

MAGYAR HIRLAP KIADÁSA

1901

PALLAS RÉSZVÉNY-TÁRSASÁG NYOMDÁJA.




I.

A csöndes nyári éjszakában tisztán lehetett hallani, amikor a dunai
kapitány, kétségkivül a sok utasra való tekintettel, a vén tengerészt
pózoló hangon kiáltott a szócsőbe:

– Előre!

A fahid megrecscsent, s a kerekek dolgozni kezdtek. A habzó vizen
megindult Pest felé a fekete hajó, amelynek oldalában hosszu sor kis
négyszögü ablak világolt sárga fénynyel, s ahogy mindinkább távolodott a
szigettől, olyan volt, mintha a Duna fenekén fáklyások kisérték volna,
magával vitte az izzó fénysávokat. Gyorsan haladt lefelé, s hogy kiért a
viz közepére, látni lehetett, hogy pazarul okádja a vastag fekete
füstöt, de mintha belefogózott volna a kéményével, ezt is magával huzta,
éppugy, mint azt a halaványan fénylő uszályt, amely az utja nyomán
fodorult a vizen. Most egyedül maradt a sziget, hogy az utolsó hajó is
elhagyta. A kikötő vén őre végigbaktatott a hidon s a vendéglő felé
ment. A két fehéren ragyogó lámpa egyszerre aludt ki a hidfőnél, s a
szigetlakók, akik ismerőseiket kisérték el, vagy csak egyszerüen
kijöttek az utolsó hajóhoz, kis csoportokban tünedeztek el a magas
bokrok közt. Végleg nagy, nyáréji csönd lett, amelybe kellemesen olvadt
valami halk harmonikaszó, amely a vizen át jött Ó-Budáról. Néhány lámpa
csöpp tüzpontja csillogott a tulsó parton, s most, hogy az utolsó nesz
is elhalt, hallani lehetett egy nagy malom bugását. A malom a parton
állott, s mind a hat emelete ki volt világitva. Innen nézve tizenkét
emeletesnek látszott, az alsó hat sor ablak a Dunán reszketett, a felső
hat fenn sorakozott a nagy kőkoczkán.

A hid tájékáról már elsétáltak a szigetiek. A járásuk is megváltozott
azzal, hogy az utolsó hajó elment. Ilyenkor a hatalmas fák alatt nem
látni siető embert, mindenki sétál, mintha a maga kertjében volna.
Érzik, hogy magukra maradtak, nézik a virágokat, amelyek fejlődését
figyelemmel kisérik. «A sárga rózsa kinyilt tegnap óta» – mondják. –
«Igen – hangzik a felelet – de a nagy azáleát levágták. Megvette
valaki.»

A part felől leányhangot hozott a szellő. Ketten voltak. A meleg vizesés
körül sétáltak s alája akartak bujni.

Az egyik mondta:

– Hallottam, hogy a Niagara alatt végig lehet sétálni, anélkül, hogy
vizes lenne az ember.

– Bujjunk alá – nevetett a másik.

Aztán elhallgattak, minden ok nélkül. Egymásba fogóztak, s Ujpest felé
figyeltek. Valami távolról közeledő hajó kattogott a vizen. Tetszett
nekik ez a nagyon messziről jövő, titokzatosan lüktető nesz. Fölemelték
a fejüket s ez a kis figyelés, egy távolról érkező, ismeretlen hajó
csöndes zakatolása megdobogtatta a szivüket. Igy álltak nehány perczig.
Aztán a kisebbik a sziget felé forditotta a fejét és nagyon halkan
kérdezte:

– Érzed a tubarózsákat?

Finom orrczimpáik kitágultak, s a szemüket is nagyra nyitották, ugy
szivták a kis szellőt, amely a virágok felől jött. Igen, a levegő tele
volt tubarózsával, amelynek olyan erős a parfümje a nyári éjszakákon,
hogy az ember azt hiszi: a szemével, fülével is érzi. Alattuk halkan
locsogott a Duna, s az ég telistele volt csillaggal.

A kisebbik leány rátámasztotta arczát a másik vállára és sugta neki:

– Te, oly szép ez a sziget…

A másik nem tudott felelni. Magasra emelt fővel mereven állt, s minden
érzékével szivta magába ezt a szép éjszakát. Sejtelme sem volt róla,
hogy mindez miért ily édes és miért van ennyi szépségnek a mélyén egy
csöndes kis szomoruság; csak öntudatlan hallgatással meredt a sötétbe.
Most erősen fogta a sziget a két leányt. Érezték, hogy a sziget
tulajdonai, tárgyai, s hogy ehhez az iszapos, meleg földhöz köti őket
minden, amit e perczben éreznek: a csönd, a sötétség és a sok, sok
tubarózsa.

A nagyobbik hamarabb jutott szóhoz:

– Ugy-e, Pirkó – mondta – szép itten?

– Szép, nagyon szép.

Ezt lehunyt szemmel mondta a kicsi, aki ma jött ki ide lakni,
vendégségbe a nagyobbikhoz. A délután beszélgetéssel telt el, s ugy a
családi körben tett séta, mint a vendéglőben a fagylalt, kissé unalmas
volt. Alkonyatkor már kezdett neki tetszeni a sziget. Nézte a vörösen
lebukó napot, s hallgatta a sóhajtásokat, amelyek a romok felől jönnek
ilyenkor. Most érezte csak a jázminokat s a parton az iszapnak azt a
langyos szagát, amely a hervadó virágokéhoz hasonlit. Az ő számára
naplementekor népesedett be a sziget, amikor már nem lehet tisztán látni
mindent, amikor a nagy tisztás beleolvad a kis bokrokba, s a gyep felől
mintha finom fehér felhők szállanának fel. A sötétben nyilt nagyra a
szeme, kis szive tele lett titokzatossággal, mindenféle nyugtalan
vágygyal, amit szeretett érezni. Aztán a hangok is egészen másfélék
voltak, mint a minőket a városban hallani. Itt a parti köveken
megijeszti az embert a Duna, amikor szeszélyesen nekiklocscsan. A
bokrokból surranó zörej hallatszik, messziről sóhajtanak a fák, s ami a
legkülönösebb, néha egyszerre elhallgat minden, nem szól a Duna,
visszafojtják lélekzetüket a bokrok, s az egymásra boruló nagy fák
hirtelen elcsöndesednek. Ilyenkor nem mer moczczanni az ember s dobogni
kezd a szive.

– Menjünk – szólt a nagyobbik leány – álmos vagyok.

Pirkó nem felelt, hagyta, hogy magával huzza a másik. Hozzája simult, s
kissé kábultnak érezte magát. Elhaladtak a tubarózsák közt. A kis fehér
fejecskék mereven álltak hosszu száraikon, ontották az illatjukat. A
nagy virágágy körül nehéz volt a levegő, most zavartalanul emelkedett a
sok lehellet, egymásra nehezedett, összesürüsödött és az agyára szállt
az embernek.

– Mondj valamit, Pirkó!

S a vállával gyöngéden fölemelte Pirkó fejét. A kis leány elmosolyodott,
egyet sóhajtott, s őszintén szólt:

– Ugyan mit mondjak?

Kicsinek látszott a barátnője mellett, pedig talán mindössze félfejjel
volt kisebb nála. Nem volt szépség, azt mondták róla, hogy szép lesz, de
most változik az arcza. Tizenöt éves volt, de mindenki többre becsülte.
Olyan volt, mint valami finom, nagyuri dáma, akit soha senki sem lát
másként, mint teljes toalettben. A beszéde is ilyen volt. Nem mondott ki
mindent, amit gondolt, az idegenekkel banális volt, ami azt mutatta,
hogy belső életet is él, ezt külön a maga számára. A mozdulataiban volt
valami komoly öntudatosság. Azt mondták róla, hogy nem elég gracziózus.
De Pirkó minden mozdulatára, ruhájának minden kis szallagjára ügyelt; se
a ruházata, se a beszéde, se a járása nem volt soha pongyola. Különösen
az arczára volt világosan ráirva az önállóság. Mozdulatokban, fényben,
szinben gazdag szeme volt; a szemhéjjáról nem lehet mondani, hogy öreges
volt, inkább azt, hogy egy kicsit fáradt. Ez az egy kis darab: a
szemhéjj, a szem és az a kis gödör, amely a szemet elválasztja az
orrtól, idősebb volt, mint Pirkó. Az arcza többi része édesen fiatal,
leányosan mozgékony, az ajka piros és friss, a foga mint a tej, az állán
valami kedves, hamvas rózsaszin játszott. Ilyen volt Pirkó, az okos kis
hölgy, akire semmiképpen sem illett ez a szó: leány. Kis hölgy volt,
komoly kis grófnő, elegáns kis herczegnőcske. Komoly könyveket olvasott,
megmosolyogta a bakfisregényeket, s nem tudta felfogni, hogy vannak
leányok, akik helyesirási hibákat tesznek, mikor az olyan egyszerü.
Legjobban szeretett komoly urakkal beszélni. A huszéves fiukat
henczegőknek, üreseknek és hiuknak találta. Ezért nem szerette a
katonákat sem. Az asszonyok beszélgetését czéltalannak és ostobának
tartotta. Ezeknél jobban szerette a leányokat, mert az asszonyok –
legalább ővele – mindig ugyanazokról a témákról beszéltek, s halálosan,
sőt ami ennél több: bosszantóan unalmas volt az egyformaságuk. Az idős
urak és a fiatal leányok társaságában talált legtöbb változatosságot. S
ezt imádta, imádta az érdekességet, a sokoldalu elméket, a festőket, a
kik kissé határozatlan szinfoltokban festenek, azokat az irókat, akik
nem árulnak el mindent, az éjszakát, a külvárost, a szegény embereket, a
szinházat – szóval mindent, amiben valami titokzatos és pittoreszk
elemet talált. És mindezt öntudatosan cselekedte, e szerint válogatott
az olvasmányai közt, e szerint szőtte a terveit, és mindezzel együtt
Pirkó nem volt több, mint tizenöt éves, ügyvéd volt az apja s a mamája
egy nagy, nyulánk, szőke asszony, aki a zsurokon az ablakfüggöny mögül
suttogott a fiatalemberekkel.

A villához értek. Itt a nagyobbik, kissé kövér, piros arczu, szőke,
örökké vig és felületes leány, udvariasan maga elé bocsátotta Pirkót:

– Csak te utánad – mondta komolyan Pirkó, s a holdfényen mélyen
meghajlott, mint a régi franczia királyok udvari dámái. Tetszett neki ez
a finoman alázatos mozdulat, amelyből mintha muzsika fakadna, s amely a
legnemesebbre csiszolt formája az üdvözlésnek. Pirkó szerette a finom és
nemes dolgokat.

A nagy leány ezalatt két lépcsőt lépett egyszerre, felugrott a
verandára, ott füttyentett egyet, s leszólt a kis rokokó-dámához:

– Te, mit szólsz Tarkovics Bandihoz?




II.

Ugy éltek ezen a szigeten, mintha az övék lett volna. Hamar
megismerkedtek vele. A sziget – ugy látszik – szerette Pirkót, mert
mindennap mutatott neki valami ujat. Megmutatta neki a csalánnal benőtt
utakat, amelyek a romok örökké hüvös falai közt kanyarognak. Pirkó
fölfedezett egy szomoru akáczot, amely egészen a földig hajolt s
amelynek lombja alatt édes volt a pihenés. Pirkó megismerkedett egy nagy
füzfabokorral, amely egy kiszögellésen nőtt s belógatta nyulánk gallyait
a Dunába. Talált egy rozzant csónakot, s mind a ketten egész délelőttöt
töltöttek azzal, hogy tenyerükkel merték ki belőle a vizet. Másnap
azonban megint tele volt vizzel, igy tehát feléje se néztek többet, mert
makacs volt és nem értette a tréfát. Mindennap találtak valami
szórakozást, amolyan gyerekmunkát, amelyhez sok erőfeszités, nagy
fáradság kell s amelynek soha semmi czélja nincs.

A romok közelében, a kiszögellésen ültek, a nagy füzbokor tövében. Nagy
szalmakalap volt rajtuk s a kezükben hosszu pálczákat tartottak.
Komolyan halásztak, avval a hittel, hogy halat fognak fogni, igazi
halat, ámbár tudták, hogy kicsi lesz, mert a nagy halakhoz csak az igazi
halászok értenek. Sokáig ültek szótlanul egymás mellett s ha a nagyobbik
néha beszédbe kezdett, Pirkó fölemelte az ujját:

– Bella, ha beszélsz, nem fogunk semmit.

Pirkót nem az bosszantotta, hogy a halak nem akartak jönni, hanem az,
hogy kinevetik őket, ha hal nélkül térnek haza. Amikor egy perczre mind
a ketten kihuzták horgaikat a vizből, haragosan mondta:

– Itt maradok, ha kell, holnapig is, de hal nélkül nem megyek haza.

– Én bizony hazamegyek – biggyesztette félre a száját Bella – különben
is unom. Ha nem akarnak jönni a nyomorultak, hát ne jöjjenek.

Hanyattfeküdt s a feje alá tette a két kezét. Fejlődő melle megfeszült a
rózsaszinü bluz alatt s ezt érezte. Büszke volt reá s jólesett neki a
napsugár, a mely forrón érte a mellét. Pirkó szivósan ült a helyén, s
miután megigazitotta a horgát, ujra visszabocsátotta a vizbe.

– Hagyd abba, Pirkó.

Csöndesen felelt:

– Nem.

– Ha nem hagyod abba, énekelek.

S mindjárt énekelni is kezdett, hogy elriaszsza a halakat. Pirkó erre
szeliden letette maga mellé a fűbe a horgot.

– Ha nem akarod – mondta – akkor nem halászom.

– Ez már más – szólt Bella s fölült. Nézték a Dunát, a melyen egymásba
verte a déli nap az égő pikkelyeket, kergette a tánczoló, villanó
sugárkákat. Az ujpesti parton tót munkások talicskázták a kavicsot egy
nagy kotrógép mellől. A kotrógép bádogteteje szikrázott a napon. Bella
szólalt meg először:

– Mit szólsz Tarkovics Bandihoz?

– Mit szóljak? Tegnap láttam először.

– Igen, de folyton veled beszélt a vacsoránál. Hallottam, amint a mama
később azt mondta neki: «Tarkovics, én csodálom magát; hogy lehet másfél
óráig beszélni egy kis gyerekkel?»

– És mit felelt erre?

– Azt nem hallottam. Te, Pirkó, valld meg őszintén: udvarolt-e már neked
valaki komolyan?

Pirkó habozás nélkül felelt:

– Nem. Soha.

A másiknak ez jól esett. Félrehajtotta a a fejét s némi büszkeséggel
mondta:

– Nekem igen. Már kétszer udvaroltak.

Könnyü sóhajjal tette hozzá:

– Az egyikbe szerelmes is voltam.

De aztán hirtelen előrebiggyesztette az alsó ajkát, ezzel fejezve ki,
hogy a dolog már elmult s nem volt nagyon komoly. De azért elmondta:

– Ez egy jogász volt. Akkor Török-Bálinton nyaraltunk és minden
szombaton bál volt. Add a becsületszavadat, hogy nem mondod meg
senkinek. Tihanyi Ernőnek hivták, az apja igazgató. Hogy mit igazgat,
azt nem tudom. Egész éjjel együtt tánczoltunk. Amikor szünóra volt,
kilopóztunk a mezőre és ott megvallotta, hogy szeret. Én fáradt voltam
és egy kis sampuszt is ittunk, hát végig hallgattam. Nagyon tetszett
nekem a fiu. Egy kicsit kinozni akartam, hát a Steinfeld Erzsivel
szekiroztam. De megesküdött, hogy utálja. Nagyon izgatott lett, és
magához ölelt. A mellemet egészen a melléhez szoritotta és megkérdezte,
hogy meg hagyom-e magamat csókolni tőle. Azt mondtam, hogy nem engedem,
de erre könyörögni kezdett. Hát végre azt mondtam, hogy meg hagyom, de
nem a szájamat. Erre hirtelen megcsókolta az arczomat és én
visszacsókoltam. Akkor megcsókolta a szájamat és ugy maradtunk sokáig.
Amikor vége volt a bálnak, hazakisért és előrementünk. Az egész uton
csókolóztunk, de mindig szájon. Az arcz, az semmit sem ér, én mondom
neked.

Pirkó komolyan hallgatta. A szeme ragyogott. Egy kicsit reszketett a
hangja, amikor kérdezte:

– És aztán mi lett?

– Aztán sokszor eljött hozzánk és mindig megcsókolt az ajtó mögött.
Mindig ugy csináltuk, hogy én az ajtóhoz támaszkodtam, hogy ha be talál
jönni valaki, hát legyen ideje elugorni, mig én félre állok az utból. Én
már mind ismerem ezeket a fogásokat. Aztán megesküdtünk, hogy egymáséi
leszünk. Kiszámitottuk az időt, hogy amikor ő huszonnégy éves lesz,
akkor én husz és elvesz feleségül. Öt évet kellett volna várni. Akkor
még csak tizenöt éves voltam.

– Most mennyi vagy?

– Tizenhat.

– És fogsz rá várni?

– Nem. Szakitottunk az őszszel, mert nem jöhetett Pesten hozzánk. Aztán
meggondoltam, hogy nem elég idős hozzám képest. Nagyon gyerek. Folyton
csókolózni akart, beszélgetni soha. Ezek mind ilyenek, én mondom neked.
Azóta nem voltam szerelmes.

– Nem is láttad?

– De igen, egyszer, az utczán. De már ki voltam belőle ábrándulva.
Nagyon undoknak találtam. Most kezd nőni a bajusza és ez a legcsunyább
kor a férfiaknál. Olyan, mintha piszkos volna az arcza. Több szeretőm
nem volt.

Pirkót roppantul érdekelte a dolog. Hallgatott, hogy a másik folytassa.
De az nem mondta tovább, mint ahogy nem is volt tovább. Pirkó kérdezte:

– Itt a szigeten semmi sincs?

– Nincs. Ide nem jön hozzánk senki, csak Tarkovics. Az meg már
harminczkét éves, meg aztán szeretőt tart.

– Szeretőt tart?

– Meghiszem azt. Fogadok, hogy már láttad is. A kis szállodában lakik.
Egy szinésznő, de csak tánczol. A népszinházból való. Tarkovics mindig
őhozzá jön és nem szégyell aztán hozzánk jönni.

– Szép leány?

– Nem szép. A haja sárgára van festve és az arczbőre rettenetes. De
nagyon kaczér és nagyszerüen tud öltözködni. A mama azt mondta, hogy az
ő férje a legelőkelőbb kereskedők egyike, de neki soha ilyen drága ruhái
nem voltak. A szobaasszony meg azt beszéli, hogy olyan
alsószoknya-gyüjteménye van, amilyet még sohase látott. Borzasztó az
ilyen népség.

Elhallgatott, egy kicsit nézte a Dunát, aztán hozzátette:

– Szeretnék szinésznő lenni. Te nem?

– Nem. Én irónő vagy ügyvéd szeretnék lenni, mert az a maga ura.

– Nem akarsz férjhez menni?

– Nem.

Ezen nem vitáztak tovább, mert már az unalomig ismerték azokat az
érveket, amelyek ebből a kérdésből kifolyólag a számtanóra és a franczia
óra közt el szoktak hangzani az iskolában. Pirkó csóválni kezdte a
fejét:

– Ezt sohse hittem volna Tarkovicsról.

– Miért ne? Az ilyen ujságirók és irók mindig a szinésznők körül vannak.
Ezeknek az kell, nem a tisztességes leányok. Már egy éve a szeretője.

– Hogy lehet, hogy nem unta meg?

– Ezek mindig meg tudják tartani. Én már az első héten unatkoztam
Ernővel, mert mindig ugyanazt csináltuk. Ezek változatosabbak. Nekem
csak két ruhám volt, neki huszonhat alsószoknyája van. És milyen
kalapja!

– Azt hiszed, ez teszi?

– Ez is. Az ilyen lumpok, mint ez a Tarkovics, akik egész éjjel a
kávéházban fetrengenek és reggel fekszenek le, szeretik az ilyet. Az
ilyenből sohse lesz férj, mert nem szereti a rendes családi életet.
Mindig csak a külvilágnak él. Maga Tarkovics szokta mondani, hogy az
iróember himnemü szinésznő.

Pirkó hallgatott. Ezt a világot még nem ismerte. De roppant érdekes
lehetett, ugy találta. Ahogy ezzel a Tarkovicscsal beszélt tegnap, ugy
vette észre, hogy nem különbözik a többitől. Egy kicsit büszke is volt
arra, hogy ez a szellemes ember oly sokáig foglalkozott vele s ez idő
alatt ugy érezte, mintha valami vizsgát állana ki. S jól esett neki,
hogy ugy beszélhetett vele, mint senki mással. Pirkó ugy találta, hogy
ezek az igazi emberek, nem azok, akik egyforma munkában őrlik le az
életüket.

– Nagyon léha ember – folytatta a másik – egyszer el is maradt tőlünk,
mert pénzt kért kölcsön a papától és a papa nem adott neki. Aztán meg a
télen egy hétig a gőzfürdőben lakott, mert nem volt lakása.

Harangszó jött Pest felől. Fölszedték a horgaikat és hazafelé indultak.
Bella az egész uton beszélt, de Pirkó ezt csak akkor vette észre, mikor
a kapuhoz értek. Az ebédnél nem szólt Pirkó semmit egészen a tésztáig.
Amikor a tésztát behozták, odafordult Bellához:

– Te – sugta a fülébe – hány éves az a szinésznő?




III.

Igazán, Tarkovics nem szégyelte magát. Reggel jött ki a szigetre,
délelőtt a szinésznővel látták a rózsakertben, délután vele hallgatta a
katonabandát az alsó szigeten s estefelé otthagyta, mintha mondaná neki:
«Most elég volt, tisztességes emberek közé megyek.» Elment Téreiékhez s
velük vacsorázott a vendéglőben. Melitta kisasszonynak ugy köszönt át a
szomszéd asztalhoz, mintha valami távoli ismerőse volna. A leányok ezt
megfigyelték; sőt azt is észrevették, hogy Melitta kisasszony néha
fölemeli a fejét s néha féltékenyen néz át az ő asztalukra, amelynél
mindig volt egy-két csinos fiatal asszony és leány.

– Nézd – lökte meg Bella Pirkót – milyen féltékeny ez a…

S titkon figyelték a kisasszonyt, aki az anyjával ült a másik asztalnál,
drága ruhában, drága gyürükkel az ujjain, amelyek csak ugy szikráztak a
gyémánttól, amikor a kenyeret törte.

– Hogyan, Pirkó kisasszony, maga olvasta Heinét?

Ezt Tarkovics kérdezte s igazán csodálkozó arczot vágott hozzá. Ez a
harminczkét éves fiu tudott blazirt lenni s a következő pillanatban már
a legtisztább ártatlansággal nézni valakire.

– Oh igen – felelt halkan Pirkó – de ne mondja ezt olyan hangosan, mert
félek, hogy meghallják. A papa és a mama Párisban van, a kis öcsém a
nagymamánál lakik s én azt olvastam, ami nekem tetszett. Heinét imádom.

– És tizennégy éves!

– Tizenöt…

Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset irt, szándékosan utánozta. Ennek
az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségü csirkefogó nevelte, aki
éppugy, mint ő az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet,
pofonverte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szivből
kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a
másikban egy tizenhat éves fiu tisztaságával sirva vallott szerelmet egy
szűznek. Igy élt Tarkovics, s igy él az igazi ujságirók legnagyobb
része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine Henrik
nevelése. De ez az ember öntudatosan rendezte be igy az életét, mert
rájött, hogy az ő földi pályájához ez illik legjobban. Kegyetlen és
szivtelen tudott lenni, hogy a következő pillanatban elolvadjon a
szentimentálizmustól. Léha volt, s a lelke mélyéig züllött embernek
tartotta magát. A tehetségét se becsülte semmire, akkor irt, ha
megfizették, s akkor is pongyola volt, s kinevette azokat, akiknek
tetszett. A mások tehetségét azonban rajongó szeretettel tisztelte. A
világon egyetlen asszonyt se tisztelt, csak az anyja emlékét imádta.
Minden leányt romlottnak tartott, csak a hugát becsülte nagyra. A nagy
dolgokkal szemben szinte a tulzásig czinikus volt, de a kicsinyekben
tudott hinni. Igy például kinevette a vallást, s ugyanakkor gyermeki
szeretettel beczézgetett egy sánta koldust.

– Nem engedném – mondta – hogy a leányom Heinét olvassa. A feleségem
pedig csak negyven éves korában kezdhetné el.

Pirkó mosolygott:

– Ugyan miért?

– Mert elrontja őket. Egyáltalán nem engedném, hogy a költőket olvassák.
Ami rosszat a nők tesznek, azt mind a költőktől tanulták. A szerelmes
könyvek a férjek legnagyobb ellenségei. Mindig erre gondolok, ha regényt
vagy novellát irok. A regény akkor jó, ha a férjek a földhöz vágják.

Pirkó nem szólt semmit. Tarkovics megijedt.

– Az istenért, most veszem csak észre, hogy mindezt a sok szamárságot
magának mondom. Igérje meg, hogy nem árul el. Mit szólnának, ha
megtudnák, hogy magácskával szerelmes könyvekről beszéltem…

Ez rosszul esett a kis hölgynek. Elkomolyodott és az ajkát kezdte
harapdálni. A férfi ezt észrevette:

– Azért nem kell haragudni. Ha ez vigasztalás, hát kijelentem, hogy az
egész társaságban magát szeretem a legjobban. Magával lehet beszélni,
mert maga egy édes, naiv öreg asszony. Meg van elégedve?

– Oh, igen.

Közelebb hajolt hozzá:

– Nézze, Pirkó, Téreiné minden öt perczben idenéz és dühösködik, hogy
folyton magával beszélek. Ez se vigasztalja meg?

A kis hölgy nem felelt. Most sirni lett volna kedve, ugy érezte, hogy
dühből. Megrohanta a mérhetetlen keserüség, hogy még gyerek. Ebben a
korban meg tudnának halni bánatukban a leányok, csak azért, mert nem
idősebbek három évvel. Azzal a három évvel, amit azontul a koporsójukig
sajnálnak.

– No, édes öreg asszony, mondjon valamit. Legyen vigabb. Nos?

Ez se használt. Pirkó komor maradt, most megfogta a nagy keserüség, s
szerette volna agyonütni ezt a felnőtt férfit, aki akaratlanul is
éreztette vele, hogy még gyerek, s hogy egy kicsit nevetséges az ilyen
fiatal testben a nagyra fejlődött lélek.

– Tudja mit, Pirkó – szólt komolyan a férfi, aki e pillanatban tele volt
jóindulattal és hittel – most azért is megmutatjuk nekik, hogy kik
vagyunk. Magával fogok maradni egész este. Jó? Meg fogjuk pukkasztani
őket, mind, mind dühösek lesznek. Jóbarátok leszünk, Pirkó. Irodalomról
fogunk beszélni és ugy teszünk, mintha nem tartanók őket méltóknak arra,
hogy erről a témáról tárgyaljunk velük. Nevessen, Pirkó! Nos, egy,
kettő, három…

Oh, csak ezt ne mondta volna! Ez az egy, kettő, három, amit a kis
babáknak szoktak mondani, hogy a «három»-ra kicsattanjon belőlük a
nevetés, ugy zuhant Pirkó lelkére, mint három nehéz kalapácsütés.
Szeretett volna fölugrani, sirva fakadni s kiáltani, hogy mindenki
hallja: «Nem, nem vagyok gyerek, én mindent tudok, én mindent olvastam!»

Tarkovics megtartotta az igéretét. Ott maradt mellette s vele beszélt
egész este. A vacsora vége felé sikerült is egy kicsit felviditania.
Sétára indult az egész társaság s ő előre ment vele. Valóban irodalomról
beszéltek, de nem sokáig. Beszélgetés közben Pirkó kipattantotta, hogy
nem akar férjhez menni.

Tarkovics megállt:

– Hogyan? Nem akar férjhez menni? Soha?

– Nem én.

– És miért?

– Nem tudom. Mindig próbálom valamivel magyarázni, de aztán mindig
érzem, hogy nem ez az igazi oka. Egyszerüen nem akarok férjhez menni.

Elindultak az estében, tovább. A társaság jó messze elmaradt mögöttük.

– És a szerelem, kis Pirkó?

Most hallotta először közvetlen hangon ezt a szót. Megreszketett tőle,
mint ahogy megreszketett volna, ha akárki más mondta volna. Itt a fák
között, ebben az erős virágillatban, a csöndes estén, amikor minden szó
oly szépen hangzott, ez a «szerelem» tele volt titokzatossággal. Félt
tőle, nem tudta, hogy mi.

– Maga még sohse volt szerelmes, Pirkó?

Közönyösen felelt:

– Oh, nem. Nem is leszek.

– Jó – mondta nagyon egyszerüen a férfi – ezt tudomásul veszem. Hanem ha
majd egyszer mégis megszegi ezt az igéretét és szerelmes lesz, el kell
jönnie hozzám és meggyónni mindent. Ha majd nem tud aludni éjjel és
naplót fog vezetni nappal. Ha majd nem lesz étvágya és tiz oldalt is el
fog olvasni egy könyvből a legnagyobb figyelemmel, anélkül, hogy egy
szót is megértett volna belőle. Ez igy lesz, hiába próbál nevetni. A
legkomiszabb verseket fogja kivágni az ujságból s ha a szinházban azt
hallja, hogy «szeretlek», hát ez ugy fog végigszaladni a lelkén, mint
valami gyönyörü sirás. Majd fog még maga jönni hozzám és fogja mondani:
«Segitsen rajtam, Tarkovics bácsi, mert nem tudok hova lenni a nagy
szerelemtől.» És ne higyje, Pirkó, hogy valami daliás, feketeszemü,
muzsikahangu szép ifju lesz ennek az oka… Oh, nem. Majd meglátja, hogy
igazam volt. Egy rongyos senki lesz az a borzasztó ember, Pirkó, egy
olyan fiu, hogy szánalom lesz nézni. Arra az egyre megesküszöm, hogy
maga százszor különb lesz nála, fiacskám.

Fiacskám.

Ez fájt. Hát még az ilyen okos emberek is adnak valamit a korra? Ime,
erről a Tarkovicsról azt mondják, hogy minden emberi konvencziót megvet
és hogy semmi sem szent előtte, gyülöli a rendet és a sablont, s az első
alkalommal szolgai módon engedelmeskedik annak a butaságnak, hogy a kis
leányokkal apai hangon kell beszélni. Ez is olyan ember, mint a többi –
gondolta a kis hölgy.

Utánuk szóltak, hogy forduljanak a hajó felé. Tarkovics tovább beszélt,
de Pirkó nem értette. A mikor néha-néha mégis fölrezzent a
gondolataiból, eszébe jutott az a tiz oldal, a miből egy szót sem ért
meg az ember. De aztán megint a «fiacskámra» gondolt, s csak éppen, hogy
mondatokat hallott maga mellett. A hajóhoz értek. Az utolsó hajó rendes
közönsége állott a hidfőnél, várta a Hattyut, a mely az ó-budai
kikötőnél pihent, világos kis ablakait ragyogtatva. Pirkó ezt nézte, a
mikor észrevette, hogy az egyre beszélő Tarkovics valami kérdő mondatot
mondott. Ránézett:

– Tessék?

– Ugy látszik, magának halvány sejtelme sincs arról, hogy én mit
beszélek. Tudja isten, hol jár az esze.

– Bocsásson meg… Mit kérdezett?

– Most nem mondom meg, azért sem. Magával nem érdemes beszélni. Maga
csak arra jó, hogy értesüléseket adjon az embernek. Például mondja meg,
mikor érkezik haza a mamája Párisból?

– Hogyan? – kérdezte a kis leány – hát ismeri a mamámat?

– Néhányszor találkoztunk, ugy, zsurokon. De nagyon megbarátkoztunk. Én
ilyennek képzelem az igazi asszonyt. Sokkal különb, mint a leánya.

A társaság utólérte őket. Az urak elmélyedtek valami őket érdeklő
témába, az asszonyok pedig a szép időt dicsérték. Bella unatkozott, s
látni lehetett rajta, hogy e pillanatban haragszik Pirkóra. Volt benne
annyi haszontalanság, hogy hangosan mondta:

– Jól kibeszélte magát Pirkóval, Tarkovics ur?

Pirkónak fölragyogott a szeme. Oh, ha ez az ember most jól odamondaná
nekik az igazat, ha lefőzné valamennyit, ha visszavágna ennek a kövér
szőke csacsinak…

De ez az ember nyugodtan felelt:

– Igaza van, Bella, kár volt, most már sajnálom…

Az egyik asszony megjegyezte:

– Pirkót egyszer agyon fogják ütni az asszonyok, mert a maga számára
foglalja le a komoly urakat.

– Óh – mondta Bella anyja, kissé bosszankodva, amért a leánya egyedül
maradt – Pirkó hozzá van szokva, hogy féltékenyek rá az asszonyok… Ugy-e
Pirkó?

A kis hölgy nevetni próbált, de az a kis mosolygás, a mi sikerült neki,
annyi keserüségen át erőlködött fel a lelkéből, hogy mire az ajkára ért,
nagyon kevéssé hasonlitott a vigsághoz. Pirkó most mindenkiben
ellenséget látott, utálta a kövér szőkét, az irigy anyát, a buta
asszonyokat, a czinikus Tarkovicsot, mind ezt a sok embert, a ki a hajót
várta, szeretett volna már az ágyában lenni, egészen egyedül.

A bokrok közül kihangzott az utolsó hajót jelző csöngetyü. A czigányok
is jöttek már, tokban hozták a hegedüiket. A czimbalmot a csaposlegény
tolta egy talicskán.

– Ajánlom magamat – mondta Tarkovics, és kezet csókolt az asszonyoknak.
Aztán barátságosan megrázta Bella kezét, mosolyogva bucsuzott el az
uraktól.

«Nem nyujtom neki a kezemet» – gondolta Pirkó. De Tarkovics nem jött
feléje. Oh, ez borzasztó lett volna… Tarkovics megállt és tüzet kért
Bella apjától. Már égett a szivarja, de azért ott maradt és beszélgetni
kezdett a kereskedővel. A hidon már hallatszott a hajóba sietők
kopogása. Az asszonyok rákiáltottak:

– Tarkovics, még lekésik!

Erre kalapot emelt és még mindig nem nézett Pirkóra. Pirkó ugy állt a
helyén, egyedül, három lépésnyire a társaságtól, mint valami szobor.

– Jojczakát! – kiáltott az ujságiró és szaladni kezdett. Hirtelen
megállt:

– Óh, pardon, bocsánat… majdnem megfeledkeztem a kis grófnőről! Pá,
Pirkó!

A kezét nyujtotta feléje.

«Nem, nem nyujtok neki kezet» – gondolta daczosan, a világ legszilárdabb
elhatározásával Pirkó és csöndesen, reszketve tette bele kis kezét a
férfi széles tenyerébe.




IV.

A Margitsziget a világ legérdekesebb szigeteinek egyike. A közepén
titokzatos őserdő, a hol uttalan utak közt, évszázados fák alatt
mohlepte romfalak merednek az égbe. Ha föllebb megy az ember, nagyuri
parkot lát, hatalmas angol pázsittal. Még följebb nyaralóhelynek
látszik, gondosan öntözött virágágyak veszik körül a kedves kis villákat
s messziről ide hallatszik a czigányzene. A vendéglőnél már város. Ott
áll a szürke kis szálló, pinczérek futkosnak s nagy társaságok söröznek
az asztalok körül. A kis szálló mögött kezdődik a falu. Itt van a nagy
jégverem, itt nem tollas-kalapos hölgyek járnak, hanem a fehérkötényes
szakácsnék, itt szénaillatot hoz a szellő, talicskát tol a béres-gyerek
s a jégvermen tul tizenegy igazi tehén lakik egy igazi istállóban, a
mely körül nem főkertészi felügyelet alatt álló virágágyak terülnek el,
hanem gaz nő a szénaboglyák közt, szabadon hajtják ágaikat a bokrok s
nincs kavicsos ut, hanem fényes fehér homok, a mely egészen leér a
Dunáig. Itt cselédekkel találkozik az ember s gyakran látni, a mint a
tehenes ingujjban incselkedik a vendéglőbeli szakácsnékkal. Szóval a kis
szálló mögött már vidéken van az ember s valóságos népéletet lát,
tehénbőgést hall s örömmel nézheti, a mint a főpinczér fiai a szénában
henteregnek.

Itt töltötte délelőttjeit Melitta kisasszony, az alsószoknya-gyüjtemény
tulajdonosa, a Népszinház tagja, akinek szebb ruhái voltak, mint a Térei
és Birnbaum czég bármelyik beltagja nejének s akinek a legnagyobb
szerepe is olyan kicsi volt, hogy igazán minden képzelmet felülmult. A
kisasszony főleg a tejkura miatt jött ide s pompásan érezte magát, ha
délelőttönként egyszerü kartonbluzban, kopott szoknyában – amely alatt
azonban nehéz selyem alsószoknya suhogott – itt járkálhatott s
kergetőzhetett a főpinczér föntebb emlitett fiaival. Miután a külvilág
számára nem lehetett primadonna, hát a maga számára volt az. Fölmászott
a gyerekekkel a szénaboglyára s elgondolta, hogy most a a szinházi élet
fáradalmait piheni ki s megijedt arra a gondolatra, hogy istenem mit
szólna a publikum, ha igy látná. Megbarátkozott a tehenessel s élvezte
azt a kedves ideát, hogy ő, aki szinháznál még a nemzeti kaszinó
tagjaival szemben is oly hideg – eleinte, valósággal fél ettől a mogorva
öreg paraszttól, aki a tehenek között alszik egy priccsen s aki nem is
tudja, hogy mi az a vánkos. Az igazat megvallva, egy kis turpisság is
volt a dologban, mert Melitta kisasszony föltette magában, hogy a
tehenesből regényalakot csinál. Nem is utolsó gondolat majd télen a
Népszinház szük folyosóján előadni a smokingos csoportnak, hogy az
egyszerü tehenes miképpen bolondult utána a szigeten, hogyan hordta a
virágot neki s milyen esetlen az ilyen szegény paraszt, ha szerelmes.
Melitta kisasszony nem volt rossz leány, csak kevés volt a
képzelőtehetsége. Valójában unatkozott az öreg paraszttal, aki mindennel
meg lett volna elégedve, csak a sárga hajat nem tudta sehogy se
megérteni s ezért állandóan dühös volt a kisasszonyra.

A főpinczér fiai azonban boldogok voltak és iszapból nagy várat emeltek
a parton. Még az arczuk is tele volt iszappal, köpködték a vizes homokot
s nagy bombákat csináltak a kisasszony számára, hogy dobálja vele őket.
Nagyokat vihogtak az iszapvárban, Melitta pedig végül mindig komolyan
megharagudott reájuk, mert a gonoszok rendesen arczon dobták egy marék
homokkal. Az arcz pedig teljesen ki volt zárva a néppel való
barátkozásból, mert az arczon van a _teint_ s Melitta kisasszony a
teintjét még jobban szerette, mint az alsószoknyáit.

– Frejln, Frejln! – kiabáltak utána a kis svábok, amikor fölülkerekedett
benne a nemzeti kaszinóhoz való tartozás érzete s otthagyta őket. De
ilyenkor komolyan hagyta ott őket, mert rájött, hogy igazán nem érdemes
a nép közé keveredni. Boszusan törülgette a teintjét és a kis szálló
felé sietett. A becsületes öreg tehenes ilyenkor kijött az istálóból és
csöndesen röhögött, ami nem volt szép tőle, mert utóvégre is ő egy
népies idyll főalakja volt. De ezt viszont nem tudta szegény s ez az,
amiért meg kell neki bocsátani.

Egy délelőtt, amikor Melitta ismét megutálta a népet s a kis svábok
kiabáltak «Frejln, Frejln» és az öreg tehenes kezében a seprővel kijött
röhögni, meglepetve látta, hogy az egyik szénaboglya mellett egy kis
leány áll és csodálkozva nézi a jelenetet. Egy pillantást vetett rá, de
aztán eszébe jutott, hogy ő a primadonna, s mint ilyen, minden más nők
felett áll, tehát ügyet sem vetett rá. Letörülte arczáról a nedves
homokot és eltünt a jégverem mögött. Másnap, miután föltette magában,
hogy végleg szakit a néppel s magányosan fogja élvezni a falusi élet
csöndes örömeit, kivitte a kézi munkáját a sziget csucsára s egy lapos
kőre ült, ugy himezett. Alig ült ott egy negyed óráig, mozgást hallott a
bokrok felől. Odanézett s látta, hogy a tegnapi kis leány bujkál ott s
hirtelen elforditja a fejét. Azontul mindennap látta a titokzatos kis
idegent. Sohse tudta, mikor jött, merről jött, elég az hozzá, hogy
egyszerre csak ott motoszkált körülötte s ugy tett, mintha nem is venné
észre a sárgahaju kisasszonyt. Kis kezével félrehajtogatta a bokrok
ágait, átgázolt a köveken s kiállt egészen a sziget csucsára, a hol a
Duna kettéválik.

Egy napon azonban észrevette Melitta kisasszony, hogy a kis idegen nézi.
Szegényke azt hitte, hogy jól el van rejtve s egy nagy bokor mögül
rászögezte égő két szemét a kisasszonyra. Ugy kuksolt ott vagy egy
félóráig, mint valami kiváncsi kis mókus, abban a nevetségesen téves
hitben, hogy senki sem látja. Erősen szemügyre vette a szinésznőt:
megnézte a haját és figyelmesen vizsgálta az arcza minden apró vonását.
Hosszasan nézte a száját, amelyen fakó lehelletet hagyott a szinházi
festék. A levelek közül kitüzelő tekintet aztán lesiklott a kisasszony
kissé sovány vállára és mellére. Innen szinte daczos következetességgel
ugrott fel a pillantása az arczra, kifejezést keresett a szemben, valami
karaktert a száj körül.

«Ez a kis leány valamikor látott a szinházban» – gondolta Melitta, s jól
eső érzés futott át rajta. Mégis csak jó szinésznőnek lenni, ez olyan
érdekes, olyan izgató, olyan titokzatos dolog a közönséges emberek
előtt…

Otthon nem tudták mire vélni a dolgot. Pirkó a tizórai után egyszerüen
eltünt s ebédig nem jött haza. Amikor megkérdezték tőle, hogy hol volt,
azt felelte, hogy egyedül sétált, mert verseket akar irni. Bella
megleste többször is, de mindig másfelé ment. Egyszer az alsó sziget
felé vette utját, másszor a hajóállomás felé fordult, majd a vendéglő
felé látták menni. De akármerre ment is, Melitta kisasszony minden
délelőtt hallotta halk járását a bokrok közt, látta, amint világos
ruhácskája megvillant a lomb mögött, s aztán, ha nagyon figyelt, azt is
észrevette hogy a nesz egyszerre elhallgat, a kis idegen elhelyezkedik
az ágak közt és két égő gyerekszem komoly pillantással tüzel feléje. Az
anyjának elmondta Melitta, hogy egy kis tisztelője valósággal üldözi.
Sőt egyszer az is megtörtént, hogy Melittának semmi kedve nem volt a
kézi munkához, s mégis rászánta magát, oly jól esett neki ez a körülötte
settenkedő kis kisértet, akinek mókus-szeméből bámulatot és
kiváncsiságot olvasott ki. Igy ment ez nap-nap után, a főpinczér fiai
kénytelenek voltak egymást dobálni az iszappal, az öreg tehenes békén
végezte a dolgát, mert a kisasszony most egyéb iránt érdeklődött. Igy
ment ez egészen addig a napig, amikor különös dolog történt.

A kisasszony nagy violákat himezett egy bordószinü posztóba, s
időről-időre lopva a bokor felé nézett, ahonnan állhatatosan ragyogott
feléje a két égő kis pont. Egyszerre azonban megzördült a bokor,
félrehajoltak az ágai s a kis idegennek a feje láthatóvá lett.

– Zavarom kisasszony? – kérdezte.

A hangja egy kicsit remegett. De hirtelen összeszedte magát és kilépett
a bokorból. Fehér szoknyácska volt rajta s nagy, világoskék-galléros
matrózbluz. Fiatal nyaka meztelenül emelkedett ki a kék-fehér csikos
háromszög mögül s az arczán halvány pirosság szaladt végig. Melitta
kisasszony letette a kézi munkáját és mosolygott:

– Már hogy zavarna, kedves?

Ezt már szinésznő-hangon mondta. A szinésznőknek külön beszédmodoruk van
a polgári leányok számára, akiket bámulóiknak tartanak.

– Nézze, édes kisasszony – mondta szomoru mosolygással Pirkó – ne
nevessen ki a csacsiságomért. Megvallom őszintén, nagyon szeretnék
magával megismerkedni…

A nagy lapos kövön félrehuzódott Melitta, hogy helyet csináljon neki:

– Üljön le ide, mellém, és beszélgessünk. Ne csináljunk faxnikat. Mondja
meg a nevét és már a legjobb barátnék vagyunk. Jó?

– Jó – mondta Pirkó és leült. – Az én nevem Wald Piroska.

A kisasszony érdeklődve nézett rá:

– Wald? – mondta – a szép Waldnénak a leánya?

Ez a kérdés, amelylyel nem most találkozott először Pirkó, egy kicsit
bántotta. Hogy egy kicsit belekóstolt az önállóságba, egészen önálló
szeretett volna lenni s azt szerette volna, hogy az anyjáról mondják:
«Ez a Wald Piroska anyja» – és nem megforditva. De azért egy kis
büszkeség is volt a mosolyában, a mikor felelt:

– Igen, azt hiszem, a mama az a szép Waldné, akire gondol…

A szinésznő ugy nézte, mintha föl akarna fedezni valamit az arczában a
szép Waldné arczából. Aztán igy szólt:

– Különös találkozás.

De ez olyan hangon volt mondva, mintha a kisasszonynak már lett volna
valaha dolga a szép Waldnéval, s mintha a kisasszony nem valami nagyon
szerette volna a szép Waldnét. S ugylátszik, nem akart erről a témáról
többet beszélni, mert a csöndes, meglepett hangból visszatért a banális
bemutatkozási hangra:

– Az én nevem…

– Óh – vágott közbe Pirkó – a magáét nem kell megmondania, mert ismerem
a szinlapról. Láttam a Madame Sans-Gêneben. Kijelentem, hogy olyan szép
volt, hogy virágot akartam küldeni magának.

– Nagyon kedves…

– Valósággal szerelmes voltam magába, akár hiszi, akár nem. Mink kis
leányok, mielőtt az első férfiba beleszeretnénk, rendesen egy nagyon
szép asszonyba vagyunk szerelmesek. Maga az én első szerelmem,
kisasszony…

Nevettek s azontul már szabadon folyt köztük a szó. Elhatározták, hogy
minden nap találkoznak itt a sziget csucsán és beszélnek, folyton
beszélnek. Pirkó tele volt kérdésekkel, kiváncsisággal és a szinésznőnek
gyönyörüség volt elmagyarázni a szinházi élet érdekes titkait, mint
ahogy mindenki beszédes lesz, amint a mesterségéről kérdezik. Ugy vették
észre, hogy még csak öt percz óta vannak együtt s már jött Ó-Buda felől
a déli harangszó. Pirkó fölállt, bocsánatot kért s kijelentette, hogy
nem kap ebédet, ha elkésik. Elindultak tehát együtt, a kisasszony
elkisérte a kis szállóig.

– A szállón tul nem kisérhetem, Piroska – mondta neki – mert falusi
toalettben vagyok, nézze…

És kétfelé huzta a kopott szoknyát, amely alól kivillant a halványlila
selyem alsószoknya legalsó fodra. Ezt észrevette a kis leány s ott
maradt a tekintete.

A szálló mögött megálltak.

– Maga sok irót ismerhet, kisasszony – szólt Pirkó – tudom, hogy az irók
mindig a kulisszák mögött lebzselnek… Ugy-e nagyon érdekes emberek?

A kisasszony adta a közönyöst:

– Olyanok, mint a többi. Van köztük néhány szép fiu.

Pirkó ugy tett, mintha gondolkoznék. De ez a hazug mimika a lelkére
nehezedett s fojtogatta a mellét. E pillanatban csak az az egy vágya
volt, hogy ne piruljon el. S fojtott hangon, amelynek a reszketését maga
is érezte, a jégverem tetejére kényszeritve a tekintetét, könnyedén
vetette oda:

– Én ismerek egy irót, talán maga is ismeri. Téreiéknél láttam, oda
gyakran jön. Tarkovicsnak hivják.

Most pirult el. A pillantása hirtelen lesiklott a jégverem csucsos
tetejéről s fürkészve állott meg a kisasszony szemén. A melle
megfeszült, a száját összeszoritotta, ugy nézte a szinésznő arczát.
Várta, hogy eláruljon valamit, vagy legalább is tettessen olyan nagy
közönyt, amelyből kiordit a hazugság. A szinésznő azonban e helyett
csodálkozva nézett rá:

– Maga ismeri Tarkovicsot?

– Mondom, hogy csak ugy láttam… Azért mondom, mert ez az egyetlen, akit
ismerek.

Most jött csak a közöny. A kisasszony kétfelé huzta a kopott szoknyát,
előretolta az egyik lábát s a czipellője orrát nézegette igen nagy
közönynyel.

– Tarkovics? – mondta halkan – hogyne ismerném. Mind a hirlapirókat
ismerem…




V.

A csöndes éjszakában felült az ágyában Bella és suttogva szólt:

– Alszol, Pirkó?

A másik ágyból egy éber hang felelt:

– Nem.

A leányok szobájának egyetlen nagy ablaka a Dunára nyilt. Az ilyen
nyugalmas, holdfényes éjszakán tisztán lehetett látni az ezüstösen
ragyogó folyót s az ujpesti part bokrait, amelyekre ugyancsak pazarul
szórta az ezüstöt a hold. A kotrógép most nem volt olyan komikus, szikár
épület, mint nappal. Komolyabb látszatot öltött, sőt talán félelmet is
akart kelteni. Gerendái feketén meredtek a halványan derengő égbe, két
tornya komor négyszögben nézett le a holdfényes Dunára, csak a
bádogfödele csillogott most is, mintha szinezüst lett volna. Ezt nézték
egyideig a leányok, mind a kettő éppen kilátott az ablakon az ágyából.
Aztán félálomban a hangokra szoktak volt figyelni Pest felől csöndesen
szürődő halk moraj jött, az éjszakai nyugovóra térő város utolsó
lehellete. Néha muzsikaszó is szállt át a partról, vagy valami nyugodtan
beszélgető két ember hangja. A szavukat nem lehetett érteni, de a
nevetésük tisztán hangzott. Amikor aztán minden elcsöndesült, vonatok
fütyültek valahol nagyon messze, néha még a robogásuk is idehallszott,
halkan zakatoló neszszé finomodva. De a vonatok is elmentek, a távoli
fütty beleveszett az éjszakába s most már csak a Duna muzsikált,
neki-nekilocscsant a kövezett partnak, odább az iszapon fölsurrant s
amikor visszafolyt, zörögve szaladtak utána a kavicsok. De voltak
pillanatok, amikor éppenséggel semmi hang nem jött sehonnan s ilyenkor
érezték szükégét a leányok annak, hogy suttogva megkérdezzék egymástól:

– Alszol?

Pirkó fölült az ágyában és a tenyerébe hajtotta a fejét.

– Nem tudok aludni – mondta.

A másik hamar készen volt az álmatlanság ellen való orvossággal:

– Gyere át az ágyamba…

Vannak asszonyok, akiknek ezek az éjjeli beszélgetések legszebb
emlékeik. Ilyenkor, amikor két leányfej ugyanegy vánkosról néz szembe
egymással, nincs többé titok. A nagy éjszakai csönd, az egyedüllét
feloldja a titkok zárait s ilyenkor hangzanak el a hosszu, óvatosan
őrzött történetek, amelyek az éjszakában fontos dolgokká növekszenek.

Pirkó átment a másik ágyba. Bella megfogta a fejét és a mellére vonta:

– Mi bajod, Pirkó?

– Semmi.

Ezt egy sóhajtás kisérte.

– Pirkó – mondta a szőke – tegnap se aludtál.

Nem szóltak egy ideig. Messziről megint fütyültek a vonatok.

– El szeretnék menni – mondta Pirkó nagyon csöndesen.

Erre nem lehetett mit felelni. Bella más tárgyra tért át:

– Te, észrevetted, hogy a Sándor udvarol neked?

– Nem.

Sándor, egy távoli rokon, ötödik gimnáziumba járt és költő volt. Ma
délelőtt meglátogatta őket. Kamaszosan viselkedett, lenézett mindent,
czinikus volt, és felolvasta verseit. Sürü fekete haját hosszura
növesztette és nagy csokorra kötött nyakkendőt viselt.

– Egész délután veled volt és azt mondta, hogy egy verset fog irni
rólad. Különben is láttam, hogy udvarol, én mindjárt az első perczben
észreveszem az ilyet. A fiuknak ilyenkor egész más a szemük.

Pirkó hallgatott. Egy kicsit talán jól is esett neki ez a hir, annál is
inkább, mert egy másik leány mondta.

– Nem hiszed?

– Nem…

– Hát akkor még mondok valamit. Add a becsületszavadat, hogy nem mondod
meg senkinek. Amikor elment, megvallotta nekem, hogy szerelmes beléd.
Azt mondta, hogy minden nap ki fog jönni. Kért, hogy segitsek neki és
mondjam meg neked, hogy szeret, de ne mondjam meg, hogy ő mondta, hogy
mondjam meg. Érted?

A kis hölgy mosolyogva nézett rá. Most már tetszett neki a dolog.
Szeretett volna több bizonyságot:

– Bella – sugta – te tréfálsz. Mondd: isten bizony.

– Isten bizony.

Visszahajtotta a fejét a párnára, még mindig mosolygott, de most már egy
kis elégedettséggel és egy kis büszkeséggel.

– Gyerek – mondta.

Végre ő is mondhatta valakinek.

Megint szünet lett. Érezték mind a ketten, hogy nem ez az igazi téma.
Nem tudtak többet mondani a Sándor szerelméről. Ekkor Bella csöndes
ravaszsággal jegyezte meg:

– Nem lehet mindenki olyan idős, mint Tarkovics.

Elhallgatott, igen nagy kiváncsisággal várta a választ. Eddig azt hitte,
hogy Pirkó majd csak szóba hozza egyszer a dolgot, de hiába. A kis hölgy
nem szólt soha Tarkovicsról, sőt ha az asztalnál róla beszéltek, más
témára tért át. Szóval nagyon ravasz kis nő volt, pompásan sikerült
eltitkolnia a dolgot, tekintve, hogy az első napon már mindenki
észrevette.

Most hallgatott és égni kezdett az arcza. A lelkében nagy
erőfeszitéseket tett, hogy ne szóljon egy szót se, s teljesen magára
maradjon az ő szomoruan édes titkával. Minek beszélni róla, amikor ugyse
lehet belőle semmi? De nem birta. Közelebb csuszott Bellához, átfogta a
nyakát és ugy magához szoritotta, ahogy csak tudta.

– Miért nem mondtad mindjárt – szólt a tapasztalt orvos hangján Bella.

– Nem tudom…

A kövér szőke leány simogatni kezdte az arczához támaszkodó kis fejet.
Most már tisztában volt mindennel, s ez egygyel több bizonyitéka volt
annak, hogy ő előtte nem lehet semmit titkolni. Ő már ismerte ezeket a
fogásokat, hajh…

– Szereted?

Mit felelhetett erre az érdekes Pirkó, az okos kis hölgy, a rokokó-dáma,
aki tizenöt éves korában már élvezni tudta a hangulatokat, szerette a
stilszerüséget, Heine Henriket olvasta és féltékenynyé szokta tenni a
felnőtt asszonyokat. Mit mondhatott mást, mint amit mondott, égő
arczczal, ragyogó szemmel, forró lehelettel, s olyan banális
hangsulylyal, aminővel csak lehetett:

– Nagyon…

Most, hogy teljesen biztos volt a dolog, elkomolyodott a szőke is.
Elhatározta, hogy e percztől fogva a tapasztalt nő gondosságával fog
vigyázni Pirkóra, tanácsokkal segiti, ránczbaszedi, kitanitja, majd ad ő
neki… De egy kicsit megijedt, amikor Tarkovicsra gondolt. Ezzel az
emberrel – ugy találta nehezen fog menni a dolog. Ezt a zsánert –
bármennyire is tudta a fogásokat – nem ismerte. Az ő speczialitása
Sándor volt, az egetverő gimnazista, aki hamar gyullad, nagy lánggal ég
és rögtön azt számitja, hogy mennyi ideig kell várni reá a leánynak.
Érdekes, hogy ezeknek a fiuknak mindig a korral van bajuk. Az imádott nő
rendesen épp oly idős, mint ők, s innen fakad minden fájdalom, itt a
szakitás csirája. A kövér szőke ismerte az esküformákat, tudta, hogyan
kell az ajtóhoz támaszkodni, mindig figyelt, hogy van-e tükör a
szobában, tudta, hogy előre meg kell beszélni: milyen témáról fognak
társalogni, ha bejön valaki, a kövér szőke mindent tudott, de most az
egyszer nagyon gyöngének érezte magát, mert azt az egyet nem tudta: mit
csinál az ember, ha a férfi nem szereti. De a tekintélyt fenn kellett
tartani s ezért a merész hazugságok karjaiba vetette magát.

– Csak bizzál rám mindent, én már tudom, mit kell ilyen esetben
csinálni. Majd meglátod.

Ezt határozott hangon mondta és sejtelme sem volt arról, hogy mit kell
csinálni. De Pirkónak jól esett ez az orvosi hang. Az emberek életében
csak két eset van, amikor egész lelkük minden erejének megfeszitésével
bonczolják a nekik mondott szavakat: amikor szerelmesek s amikor
betegek. Az imádottunk és az orvosunk szavait alaposabban elemezzük,
mint a legfinomabb franczia lélekbonczoló iró, megvitatjuk a hangsulyt,
mérlegeljük a tekintetet s eszünkbe jutnak a legtávolabbi vonatkozások,
amik csak hatással lehettek ezekre a szavakra. Pirkó gyönyörüséggel itta
ezeket a megnyugtató szavakat. Valóban, a buta emberek tudják legjobban
megnyugtatni a szenvedőket. Aki igaz megnyugvást akar, buta emberrel
kisértesse magát vizsgára menet, temetésen és buta embert válaszszon
párbajsegédül. Ezekből az elmékből hiányzik a szenvedés legnagyobb
fokozója: a képzelőtehetség s ezért nincs a bajban édesebb ir egy
korlátolt elménél.

Lassan, vontatott, szinte szégyenlősen halk hangon mondott el most
mindent Pirkó. Elmondta, hogy már szerette az első napon, már az első
vacsoránál tele volt előtte titokkal s más asszonyok iránt való
szerelemmel. Bántotta az, hogy egy ilyen szabad leányba szerelmes, aki
mindent adhat neki. Imádta a léhaságát, érdekes, hányatott életét,
szerette volna tudni apróra az élettörténetét, amely oly érdekes
lehetett, hisz ezzel az emberrel egy nap alatt több érdekes dolog
történik, mint az egész Térei és Birnbaum-czéggel egy hónap folyamán.
Hogy igy megvallotta édes, nagy titkát, minden perczben elhatározta,
hogy a többit magának tartja. Igy például nem akarta elmondani a
kézfogás históriáját az utolsó hajónál. Talán szégyenből, vagy talán
azért, mert ugy érezte, hogy ez a titok nagyon is az övé. De olyan
finomak voltak ezek a dolgok, hogy darabos szavakká kövesedtek, amint
elhagyták az ajkát. Ugy érezte, hogy ez a megkövesedés a mellében megy
végbe, mert ott érezte édesen fájni a gondolatot s onnan kezdve lett az
ő változatos, gazdag érzése banális mondattá, amilyennel tizezer év óta
minden leány egyformán mondja el a szerelmét. Legutoljára azt akarta
megtartani a maga titkának, hogy megismerkedett a szinésznővel. De ez se
sikerült neki, most tisztán érezte, hogy nem bir a szavakkal, amelyek
buzgó erővel fakadtak a mellében. Elmondott mindent, leirta a szinésznőt
és bevallotta, hogy nincs tisztában vele. Amikor Tarkovicsot emlitette
neki, közönyös volt. Ezt a közönyösséget hosszu éjszakákon át elemezte.
Hol elhitte neki, hol meg azt vélte, hogy ez a közöny a saját maga
ellentétét takarja. Beszélt, beszélt s miután az összes külső
eseményeket elmondta, legutolsó szegény titkai: a kétségek, tépelődések,
a sirások is előkerültek, nem maradt meg szegénykének semmi,
megszégyenülve, megalázkodva, összetörve, elárult mindent, mindent.

Hajnalodott.

Szürkés, derengő fény áradt be az ablakon és a friss szellő reggeli
illatokat hozott. A Dunán közel egymáshoz két hosszu fekete bárka uszott
le Pest felé. Mind a kettő tele volt zöldséges kofával, de a hajnali
derengés mindnyáját egyforma szinünek mutatta. Izmos legények eveztek s
a bárka farában egy-egy szikár alak állott, a hatalmas kormánylapát
hosszu rudjához támaszkodva. Kis-Orosziból, meg Leányfaluból jöttek,
bizony már félkettőkor el kellett indulniok hazulról. Hogy közelebb
értek a szigethez, halk ének hallatszott az egyik bárkáról. Nem lehetett
kivenni, hogy mit énekeltek, mert nagyon rendetlenül ment, elhuzták a
magas hangokat, mint a proczessziónál, amikor a Mária-énekeket éneklik.
De édesen jött a hajnali lehelettel a vizről ez a sok halk asszonyi
hang, s a két bárka oly szeliden, oly csöndesen uszott le a derengésben,
mintha az egész valami álom lett volna.

Pirkó elhallgatott, mikor a füléhez ért ez a távoli, csöndes ének.
Fölült és kinézett a szürkületbe. Aztán mondani akart valamit, de amint
oldalt fordult, látta, hogy a kövér szőke mélyen alszik, piros szája
kissé ki van nyitva.

Visszament az ágyába, füléig huzta a takarót, s most csöndesen sirni
kezdett a vánkosba, de ez a sirás senkié másé nem volt, csak az övé.




VI.

A sziget csucsára most mindennap elment, s mindig ő volt az első.
Izgatottan várta Melitta kisasszonyt, már kiismerte a járását, a selyem
alsószoknyájának suhogását. Amikor meglátta a homokos ösvényen, megörült
neki. Minden pillanat, amit a szinésznő vele töltött, olyan pillanat
volt, amit nem töltött Tarkovicscsal, s ezeket a pillanatokat imádta
Pirkó. Témájuk mindig volt, s ha nem volt, Pirkó beszélt mindenféléről,
mulattatta a sárgahaju leányt, csakhogy vele maradjon, csakhogy biztos
legyen a felől, hogy nincs Tarkovics Endrével. Sőt még azt is
megpróbálta, hogy kiverje a fejéből. Mindig olyan dolgokról beszélt,
amik ettől az embertől nagyon távol estek. Az irodalmat nem merte
szóbahozni, mert félt, hogy a kisasszony ezen a ponton Tarkovicsra
gondol. Nagyon vigyázott s nagyon boldogtalan volt. Ilyen kis dolgokkal
vigasztalta magát.

Egy délelőtt nagyon váratott magára a kisasszony. Pirkó egy ideig a
lapos kövön várta, aztán türelmetlen lett és elébe ment. De a kisasszony
csak nem jött. Eltelt igy egy fél óra. Akkor Pirkó nagyon izgatott lett,
s a főpinczér fiait épen meg akarta bizni azzal, hogy menjenek el érte
és tudakozódjanak utána, amikor meglátta a jégverem mellett a kisasszony
napernyőjét. Egy kicsit meglepődött, amikor látta, hogy most nem a
kopott szoknya és a karton bluz van rajta, hanem elegáns, asszonyos
nyári ruha. Felállt a kőről s elébe akart menni.

De hirtelen megállott.

A kisasszony mögött egy férfialak jött, kényelmesen sétálva. Hosszu
szürke kabát volt rajta, s szürke czilinder, ami nagyon jól állott neki.
Igen, Tarkovics volt.

A kis Pirkó előrenyujtotta a nyakát, mint valami figyelő őzike, nagyra
nyitotta a szemét s a lélekzetét is visszafojtotta. Egy pillanat alatt
határozni kellett. Nem, nem, a világért sem akarta, hogy ez a boldog pár
itt találja. Ha a férfi ez előtt a leány előtt még egyszer azt találná
neki mondani, hogy «gyerek», megölné magát. Hirtelen elhatározással
nekiiramodott, s még mielőtt meglátták volna, elszaladt a bokrok közt a
sziget csucsára. Csakhamar kiért az utolsó kövekre, akkor jutott eszébe,
hogy rossz helyre menekült. Ha ezek keresik, innen nincs menekvés. És
ahogy a szive rendetlenül dobogva verte kis mellét, ugy érezte, hogy
jönnek, egyre kevesbedik köztük a távolság, mindjárt itt lesznek s itt
találják az utolsó kövön, szemben a végtelen nagy vizzel, reszketve,
sirásra álló szemmel.

Egy hajó zakatolt arra, tele volt utasokkal. A fedélzeten egy hölgy
kendőt lobogtatott a kis fehérruhás jelenség felé, aki a sziget
legeslegcsucsán állott a szélben. Az a hölgy bizonyára azt gondolta,
hogy ez valami jókedvü kis fruska, akinek gusztusa támadt kilépkedni az
utolsó kövekre. Nem, az a hölgy nem tudta, hogy e pillanatban a sziget
minden fájdalma ott lüktet a csucson, mint ahogy a villámháritó
aranyozott hegyébe gyüjti az egész ház villamosságát. A hajó
elgőzölgött, s nem maradt utána egyéb, mint néhány sietve fodoruló
hullám, amely telelocsolta Pirkó kis czipőjét, s arra kényszeritette,
hogy néhány lépéssel hátráljon. Egyedül maradt, előtte a végtelen, siető
folyam, mögötte pedig egy szinésznő és egy ur.

Innen menekülni kell – gondolta. Ilyen lelkiállapotban lehetnek vadászat
alkalmával a rendes életmódjukban megzavart vadak. Menni kell, menni,
akárhova, talán éppen az üldözők kezei közé. Lebujt a csalit közé, s ugy
surrant a parton visszafelé. Nem akart nézni, mert félt, hogy
olyasvalamit lát, ami nagyon fog fájni. De viszont kellett nézni,
figyelni, hogy észrevétlenül menekülhessen. Most érezte, hogy ég az
arcza, s hogy a szive még sohse fájt ily nagyon. Figyelt. Az egyik
bokornál meg kellett állnia, mert hangokat hallott. Leskelődni kezdett,
s látta, hogy Tarkovics a szinésznővel a sziget csucsa felé megy.
Melitta előrement s visszaszólt:

– Nincs itt. Ugy látszik, megunta a várakozást.

Hátulról Tarkovics hangja hallatszott:

– Ugyan hagyd, kérlek… Ostobaságokat csinálsz.

– No hallod – felelt egy kis gunynyal a leány – ha még a szép Waldné
leányára se vagy kiváncsi, akkor igazán nem tudom, mi érdekel. Isten
bizony hasonlit hozzá.

Megint a szép Waldné.

Pirkó fölháborodott. Miért érdeklődnek ezek iránta? Hagyják békén
megvonulni itt egy bokor mögött. Ő nem bántott senkit, ő nem kiváncsi
semmire. A kisasszony meg akarta mutatni a szeretőjének, mint valami
érdekes kis játékszert.

Most visszajött Melitta.

– Kár – mondta – mert nagyon édes kis leány.

A lehető legnyugodtabban a férfi vállára tette a karját. Tarkovics
közönyösen szólt:

– Mondom, hogy ismerem… Téreiéknél beszéltem is vele. Rendkivül okos
gyerek.

Gyerek.

Tarkovics átfogta a kisasszony derekát. Nem szerelmes mohósággal, óh
nem. Közönyösen, mintha tiz évi házasság után volna. Igy indultak
visszafelé, nagyon lassan. Egy szót se szóltak egymáshoz. Amikor azonban
egy vonalban voltak avval a bokorral, amely mögött Pirkó kuksolt,
görcsösen szoritva kezébe az egyik ágat, a kisasszony felbiggyesztette
az ajkát és tréfás haraggal, incselkedve mondta:

– Még nem is adtál puszit…

Mi lesz most? Pirkó elhatározta, hogy elforditja a fejét. Istenem, csak
ezek az elhatározások ne volnának! Amikor az ember elhatároz valamit,
már akkor csirázik benne ennek épp az ellenkezője. Pirkó tele volt
elhatározással, de a fejecskéje rendületlenül állott a lomb között, nem
tudom, mily erő kellett volna ahhoz, amit a világon senki sem akart
jobban, mint Pirkó, hogy a fejét másfelé forditsa… Nem forditotta el.
Látta, amint erre az invitáczióra elmosolyodik a férfi, látta, amint
szembefordul a leánynyal, amint a másik kezével hátul megfogja a fejét,
s amint rátapasztja az ajkát az ajkára, ezt már nem oly közönyösen,
kissé izgatottabban, hosszan. A csók közben pedig a kisasszony fölemelte
a kezét s átölelte a férfit. Sokáig maradtak igy.

Pirkó oly erősen fogta a szegény gallyat, hogy a levelekből kicsordult a
nedv. És ahogy fogta, az egész bokor vele reszketett, apró levelei
egymáshoz ütődtek, a többi bokor bizonyára csodálkozva nézte, hogy mi
leli ezt a szegény füzet. Most már nem tudta levenni róluk a szemét. Még
akart volna csókot látni, hosszabbat, tüzesebbet, hogy még jobban fájjon
a szive. Most ugy érezte Pirkó, hogy ő egy tragikus hős s hogy nincs az
övénél nagyobb kétségbeesés. De könny csordult ki okos nagy szeméből s
ez eszébe juttatta, hogy nincsenek nagy dolgok a világon s ő nem egyéb,
mint egy szerelmes gyerek, aki sir.

Tarkovics a szálló felé indult a kisasszonynyal, most már nem oly
közönyös bandukolással, mint az imént. A Pirkó fantáziája ugy látta,
hogy siettek.

Egyedül maradt s még sokáig nézett merően arra a helyre, ahol
megcsókolták egymást. Most bevallotta magának, hogy az egészből nem hitt
eddig egy szót sem. A mi szivünk legszánalmasabb erőlködése az, amikor
csak azt akarja elhinni, ami tetszik neki. De ez most már nem hit dolga
volt. Látta, a szemével látta.

Eleresztette a szegény, elkinozott ágat. Az összeszoritott levelek
megölve, formátlanul csüggtek a gallyon s Pirkó ugy vélte, hogy az ő
szive is egy ilyen agyonszoritott, megölt, halálra kinozott valami.
Csöndesen indult el hazafelé, de ahogy közel ért a vendéglőhöz,
megállott. Nem, igy nem lehet hazamenni, kuszált hajjal, kisirt szemmel.
Aztán tudta, hogy nem birná tovább a vidámságot, félrevonulna, talán
ujból sirva fakadna és mindenki kérdezné: «Mi baja, Pirkó?» – olyan
hangon, amiben már benn van az: «tudom, hogy szerelmes vagy, de kiváncsi
vagyok, hogy mit fogsz hazudni».

– Pirkó kisasszony!

Hirtelen megtörülte a szemét és arrafelé fordult, ahonnan ez a hang
jött. Sándor állt mellette, Sándor, aki azt mondta Bellának, hogy ne
mondja meg, hogy ő mondta, hogy mondja meg.

Illedelmesen köszönt és beszédbe ereszkedett vele. Sándor csinnal volt
öltözve s a haját féloldalt lökte, hogy költőiesen lógjon a balszemébe.
De Sándor elfogódott volt s most nem zengett oly vidám csapongással a
hangjából ama fölény, amely ugy emeli a leányok szemében a gimnáziumi
tanulót. Hogy miről beszélt, azt Pirkó nem is értette. A szavakat jól
hallotta, de ez csak a fül munkája volt. Az esze, amelynek a szavak közt
levő összefüggést kellett volna számon tartania, ott járt az
összekinozott bokor körül, ahol a homokban bizonyára kell két pár
lábnyomnak lennie, ahogy két pár czipő otthagyta a nyomát, orral
fordulva egymásnak…

– Mit szólna maga, Sándor – mondta egyszerre, nem törődve azzal, hogy a
fiu éppen egy mondat közepén volt – ha megbizonyosodnék arról, hogy az,
akibe szerelmes, mást szeret?

Sándor a nemes aczél keménységével felelt:

– Megölném magamat.

Igen, Sándor ez esetben egy pillanatig se haboznék. Vannak ilyen
emberek.

Egy pillanat alatt elképzelte Pirkó a halált, minden szenvedésnek végét,
a tökéletes feledést. De igy szólt:

– Meg tudna halni azzal a gondolattal, hogy azok tovább élnek és tovább
szeretik egymást?

– Meg – felelt habozás nélkül Sándor, mert ami ebben a kérdésben
probléma volt, azzal ő nem törődött. Ő csak a halált hallotta és sietett
megmutatni, hogy ettől nem fél.

– Én – mondta Pirkó s most érezte, hogy igazat mond – én még a sirban is
érezném, hogy azok szeretik egymást és csókolóznak. Nem tudom elhinni,
hogy az igazi szerelemnek vége van a koporsóban.

Miután a halál az ő szakmája volt, Sándor a gyakorlott ember
biztonságával világositotta fel Pirkót:

– Ott mindennek vége van, kisasszony. Az embert beleteszik a koporsóba,
bekaparják a földbe, aztán jönnek a férgek és megeszik. Slussz.

Füttyentett egyet s a tenyerével vizszintes mozdulatot tett, mutatva,
hogy az ügy be van végezve. És elégedett mosolylyal nézte Pirkó ijedt
arczát. Sándor szeretett ilyen borzalmas dolgokat előadni a leányoknak,
ez nagyon hat, ha az ember némi czinizmust vegyit bele.

– Nem – szólt Pirkó – én nem akarok meghalni. Nincs nagyobb gyönyörüség,
mint érezni és ha ennek ott lenn vége van, akkor nem érdemes meghalni.
Néha a fájdalmat érezni olyan édes…

Hazafelé indultak. Bella kieszközölte az anyjánál, hogy Sándor náluk
ebédelhessen s most meg volt hiva. De már a legközelebbi ürügyre
gondolt, amivel megint kijöhessen. Sóhajtva szólt:

– Most nagyon gyakran fogok kijönni a szigetre. Érzem, hogy vonz ide
valami. Erről irtam is egy verset.

– Hogyan? Szokott verseket is irni?

A nagyon gazdag emberek csöndes szerénységével felelt:

– Irtam vagy négyszázat.

– És ez magánál van?

– Azt hiszem, elhoztam.

Ugy tett, mintha keresgélne a zsebében, aztán kihuzta a tárczáját s a
világ legbiztosabb mozdulatával huzott ki a rekeszek papirtömkelegéből
egy rongyos lapot. A versben sok volt a törlés, huzás. Nagyon
rendetlenül volt irva.

– Mutassa az irását – mondta Pirkó, egy pillanatra minden bajáról
megfeledkezve. – Óh, milyen rendetlen…

A fiu gőgösen mondta:

– Csak nem fogok tisztázatot csinálni belőle!

Visszatette a verset a tárczába, mert ugy vélte, hogy még nem kérték
eléggé. A költők ilyenek.

– Hogyan, hát nem mutatja meg?

Félt, hogy ha erre azt feleli: «nem», Pirkó nem kéri tovább. Kihuzta
tehát megint s talált valamit, ami visszautasitás volt s amivel mégis
megmutatta a verset. Ugyanis igy szólt:

– Nem adom ki a kezemből, de ha akarja, felolvasom.

– Jó.

– Üljünk le, ide a kőre.

Leültek és Sándor hátralökte a kalapját. Nagy fekete haja bozontosan
omlott a homlokára.

– A czime: Loreley.

– Jó, olvassa már…

– Loreley.

Halkan olvasta, de érzéssel:

  Tündérszigetnek kellő közepén
  Ki vagy, ki csábitsz, hivogatsz feléd?
  Szemedben izzó kéj és szerelem,
  S az ajkad, hajh, szerelmi tüzben ég.

Pirkóra nézett. Őszintén megvallva, az «izzó kéj»-től várta a legtöbbet.
De Pirkó most már szomoru volt és a tulsó partot nézte. Sándor
folytatta:

– … s az ajkad, hajh, szerelmi tüzben ég… igen. Most jön a második
strófa:

  Valami vonz, valami hiv feléd,
  Egy édesbus, ifjui sejtelem,
  Rohanvást mennék karjaidba én,
  Hol izzó kéjjel vár a szerelem.

– Nagyon szép – mondta Pirkó s ez szomoru dolog volt. Ő olvasta a nagy
költőket, de Fóti Sándornak jutott az a szerencse, hogy olyankor mutassa
meg neki a versét, amikor elég volt ez a szó «szerelem», hogy Pirkó
csodálatosan szépnek, édesen szomorunak találja az egész verset, s hogy
ez a szó hosszan, fájó muzsikával zengjen tovább a lelkében.

– Van még egy strófa:

  De nem, de nem. Oh nem megyek oda,
  Tudom, te szép leány, hogy elszaladsz,
  S amig én busan keresem nyomod,
  Te Loreleyként más karján kaczagsz!

– Hm – mondta Pirkó, akiben most fölébredt a művelt kis hölgy – Loreley
nem kaczagott a más karján. Olvasta maga Loreleyt?

– Hogyne. Hallottam énekelni. De csak a forditását.

– Én az eredetiben olvastam. Loreley a viz alá csábitja énekével az
embereket. De nem kaczag más karján.

Sándor zavarba jött. Ez rosszul esett Pirkónak s most ő maga igyekezett
kihuzni szegényt a csávából:

– Meglehet, hogy nem a Heinéét olvasta. Mások is feldolgozták a
Loreley-mondát. Faust is többféle van.

A költőnek felragyogott a szeme;

– Ez meglehet – mondta örömmel. Aztán mintha most hirtelen jutna az
eszébe, felkiáltott!

– Persze! Most már egészen biztosan emlékszem, hogy egy más verziót
olvastam!

Pirkó egy kicsit lehunyta a szemét. Ugy kérdezte:

– Ismeri Tarkovics Endre verseit? Nagyon szépek.

– Olvastam egy párt – felelt mély megvetéssel Sándor – de utálom azt az
embert. Az egy teljesen elzüllött, erkölcstelen fráter, egy lump, aki a
kórházban fog meghalni. Az ilyen jogtalanul nevezi magát költőnek!

Bizony, ilyen szigoru fiu volt Sándor s most már az egész napja el volt
rontva, először a Loreley-ügy miatt, másodszor azért, mert Pirkó nem
kérte el tőle a verset, harmadszor pedig ki hallotta azt, hogy az ember
az egyik költő előtt a másikat dicséri?




VII.

Vacsora után voltak, künn ültek a parton. Azóta a nap óta, amikor a
hajón unatkozó hölgy oly vigan lengette a zsebkendőjét Pirkó felé,
mindennap elmondta Bellának az egész esetet. Minden este, hogy kiültek a
partra, nézni a holdas Dunát, hallgatni a tulsó partról hangzó
harmonikaszót és éneket, talált valami uj részletet, amit még nem
mondott el neki. A kövér szőke a fejét csóválta, mint a szinpadi
doktorok szokták. Mindennap igérte, hogy ő majd rendbehozza a dolgot,
minden este kijelentette, hogy csak rá kell bizni mindent s hogy nem
kell elveszteni a fejünket. De ugyanakkor mindig ijedten gondolt arra,
hogy ő itt nem tud segiteni. Ez az ur nem vágott az ő köreibe, ez nem
volt oly könnyen kezelhető anyag, mint Fóti Sándor, vagy a törökbálinti
Ernő. Ez az ur egy rendetlenül élő üstökös volt, amely minden törvényt
kinevet, arra megy, amerre neki tetszik, ez az ur még a korabeli uraktól
is különbözött, valami teljesen rendkivüli ember volt. Nem, a kövér
szőke kis patikájában nem volt orvosság ez ellen a baj ellen. De mivel a
hazugság egyrészről nem került semmibe, másrészről pedig vigasztalta
Pirkót, hát hazudott neki annyit, amennyi csak kitelik egy olyan kis
leánytól, aki mind a fogásokat ismeri.

– Csak legalább tudnám – mondta szomoru mosolylyal Pirkó – hogy mit
akarok… De nem tudom. Feleségül nem vehet, mert kétszer annyi idős, mint
én, aztán nem is szeret, aztán nem is akar megházasodni, inkább
lump-életet él.

– Sohse mennék lumphoz feleségül – jegyezte meg csöndesen a másik.

A kis Pirkónak fölragyogott a szeme:

– Én elmennék hozzá, még ha gyilkos volna is!

Elhallgattak. A szőke egy sikkes férjre gondolt, akinek gyönyörü bajusza
és szép szeme van, aki finoman öltözködik és jól tánczol. Az ő vágyai
eddig terjedtek. Pirkó meg Tarkovicsra gondolt, aki most, tiz órakor
este kezd élni, kávéházakba, orfeumokba megy. Elképzelte, hogy az
orfeum-dámák az ölébe ülnek és átölelik szép fejét, megcsókolják festett
szájukkal szép homlokát. Szőke haja össze van kuszálva, előtte üres
üvegek állnak s a szemén a részegség izzó fátyola ül. Hajnal felé fog
csak hazavetődni egy rendetlen kis szobába, ahol valami piszkos
öregasszony viseli gondját, tartja hazugsággal a hitelezőit s lopja a
fehérnemüjét. Künn már jár a villamos és világos van, amikor ő
halálrafáradtan rádől az ágyára s elalszik a virrasztó emberek mély,
buta álmával. A szeme körül karikák vannak és selyemfinom haja
összecsapzik a homlokán… Igy látta ezt Pirkó és fájt a szive. Nagyon
reménytelen volt a kép. Nem tudta Tarkovicsot, mint férjet elképzelni.

– Pirkó, ne gondolj mindig rá, mert az rossz. Én tudom, hogy jól esik,
de igy sohse fogsz kiábrándulni belőle.

– Nem is akarok.

– Hát mit akarsz? Az övé nem lehetsz.

– Nem tudom, hogy mit akarok. Azt hiszem, szenvedni akarok, mert ez
nagyon jó. És most már kezdem érezni, hogy van egy czélom.

– Micsoda czélod van?

Pirkó az őszinte elhatározás tüzével felelt:

– Meg akarom javitani ezt az embert. Hiába mosolyogsz, komolyan mondom,
bár tudom, hogy ez naivság.

Ez volt Pirkó. Mindig naiv volt, de abban különbözött a többi
leányoktól, hogy tudta, mikor mond naivságot. Legnagyobb boszusága az
volt, ha rajtakapta magát, hogy olyan, mint a német bakfisregények
hősnői.

– A dolog igen érthető – folytatta. – Ez az ember most a züllés utján
van, de vissza lehet tartani attól, hogy végleg tönkremenjen. Akinek
annyi esze van, mint neki, azt meg lehet győzni. Én föltettem magamban,
hogy elhóditom attól a szinésznőtől. Nem hallottál még soha arról, hogy
egy ilyen megrögzött lump megjavult, mert beleszeretett egy kis leányba?
Azt hiszed, hogy ez lehetetlen? Hát én megpróbálom. Minden erőmet meg
fogom fesziteni, hogy elhóditsam attól a kisasszonytól és megjavitsam.

– És aztán?

– Aztán feleségül fogok menni hozzá.

Csönd lett. Ez olyan valószinütlenül, olyan lehetetlenül hangzott, mint
azok a dolgok, amelyek későbben csakugyan bekövetkeznek, s a melyek igy
végződnek: «ugy-e mondtam?» vagy: «ki hitte volna!» S a hang, amelyen a
kis hölgy mondta, oly erőteljes, oly határozott és oly elszánt volt,
hogy a kövér szőke nem mert ellentmondani. Az ilyen váratlan dolgokra
nem volt berendezve az ő szőke feje. Nagy tervek, romantikus
elhatározások őt sohse bántották. Ő megelégedett azzal, hogy ismerte a
fogásokat. Hogy azonban még se maradjon ennyiben a dolog, ezt mondta:

– És ha nem javul meg?

Erre nem tudott felelni Pirkó. Sokáig hallgattak, aztán a kis hölgy
sirni kezdett.

– Szeretem, szeretem – mondta a könyek közt – soha nem szerettem senkit,
csak ezt, istenem, édes jó istenem…

A szőke komoly arczczal nézett maga elé. Ugy vélte, hogy csak sirja ki
magát. Ő jól tudta, hogy ilyenkor hagyni kell őket, mert ha az ember
vigasztalással jön, még jobban elkeserednek.

Amikor Pirkó kisirta magát, Bella karonfogta s bementek a házba,
lefeküdni. Megint egy nap – gondolta Pirkó – most le kell feküdni és
semmi se történt. Csak a szive fájt. Meddig fog ez tartani?

Amikor Bella elaludt, Pirkó felült az ágyában és gondolkozni kezdett.
Igen, el fogja kezdeni a küzdelmet. Nagy erőt érzett magában. Dolgozni
fog, veszélyekbe keveredik, nem ijed vissza semmitől, nem törődik
semmivel. De első akadályul mindjárt az állt elébe, hogy az apja meg az
anyja egy hét mulva visszaérkezik Párisból. Akkor vége az önállóságnak s
a munka kétszer olyan nehéz lesz. Igen, sietni kell, gondolta s tele
volt tervekkel, tetterővel. Leszállt az ágyról, meggyujtotta a gyertyát
s levélpapirt vett elő. Levelet fog irni a szinésznőnek, elmond neki
mindent. Minden gondolatát összeszedi s egy olyan szép levelet fog irni
neki, amilyet csak tud. Megmagyaráz neki mindent. Meg fogja magyarázni,
hogy…

A homlokára tette a kezét, mert érezte, hogy nagyon sok gondolat támadja
meg egyszerre. Aztán sóhajtott egyet, a kezébe vette a tollat s csunya
irásával – mert a kis herczegnőnek a legcsunyább irása volt a világon –
elkezdte a levelet:

Igen tisztelt kisasszony!

«Itt ég előttem egy szál gyertya s én nem tudok aludni, mert nagyon
szomoru vagyok. Az egy szál gyertyánál irom ezt a levelet. Érzem, hogy
meg kell irnom, valami ösztönöz rá, valami, ami a szivemben van. Tudom,
hogy ezen levél után soha többé ez életben nem találkozhatunk s esküdt
ellenségei leszünk egymásnak. De nem tudok uralkodni magamon, meg kell
irnom ezt a levelet, még ha meg is halok bele!»

«Kisasszony, bevallom, hogy én önnek esküdt ellensége vagyok. Talán
egykor nevetni fogok ezen a kijelentésen, de most komolyan veszem.
Bevallom önnek, kisasszony, hogy szerelmes vagyok Tarkovics Endrébe.
Hiába próbálná tagadni, tudom, hogy mily viszony van önök között. Fiatal
leány vagyok, csak őszszel leszek tizenöt éves, de a jó isten ugy
akarta, hogy már most komoly szemmel nézzem az életet és hogy megértsek
sok olyan dolgot, amit a velem egykoru leányok még nem értenek. Csak
egyetlenegy izben emlitettem ön előtt Tarkovicsot s ön ekkor
közönyösséget szinlelt. Ennek őszintén megvallva örültem, amit most
szégyenlek. Az bizonyára feltünt önnek, hogy egy idő óta nem várom a
szokott helyen. Ha jó emlékezőtehetsége van, arra is emlékezni fog, hogy
látogatásaim azóta a nap óta maradtak el, amikor Tarkovics önt
meglátogatta s önök együtt kerestek engem a sziget végén. Most
megmondhatom, hogy ott voltam, de menekültem önök elől, mert nem birtam
volna el ezt a találkozást. Szerencsétlenségemre ezen a napon meg
kellett bizonyosodnom arról, ami eddig csak mint gyanu kinozott. Nem
röstellem bevallani, egy bokor mögé bujva néztem önöket s láttam, amikor
Tarkovics önt megcsókolta a száján.»

«Joggal mondhatja, kisasszony, hogy nekem mindehhez semmi közöm s hogy
ez a kettejük dolga. De én szeretem Tarkovics Endrét, olyan szerelemmel
kisasszony, aminővel ön már nem szerethet senkit; egy tizenötéves leány
első szerelmével. Érzem, hogy az életem és halálom ez az ember. Ne
nevessen ki, jól tudom, hogy ez sablonos mondás. De énnálam többet
jelent, mint másnál, mert én okosabb és érettebb vagyok, mint más leány
huszéves korában. Ezt ne vegye henczegésnek, csak őszinteségnek. Ha
őszinte voltam a hibáim bevallásában, türje el az erényeimet is.»

«Ezt a levelet nem irom minden czél nélkül. Föltettem magamban, hogy ezt
az embert a jó utra terelem s megmentem, még pedig magamnak. Ugy-e
nevetséges az ilyen terv egy gyerektől? Én meg fogom mutatni, hogy
keresztülviszem. Még eddig mindent végigcsináltam, amit elkezdtem. Ebben
a munkában segitségemre lesz a jó isten, aki bizonyára inkább kedvez az
én szerelmemnek, mint az önének. Mi ketten harczolni fogunk ezért az
emberért, kisasszony, s meglátjuk, ki fog győzni. Én az egész lelkemet
és minden szép gondolatomat viszem ebbe a harczba.»

«De mielőtt ezt elkezdeném, egy kérdést intézek önhöz. Tudom, hogy
régóta szereti Tarkovicsot, s azt is tudom, hogy az önök világában
szokatlan az ilyen hosszu viszony. Mégis megkérdezem öntől: hajlandó-e
lemondani erről az emberről? Ön nem teheti boldoggá, higyje el nekem. Az
ilyen nagyon romlott ember, mint amilyen az, akiért én meg tudnék halni
ebben a pillanatban, csak egy gyerek mellett tud megjavulni. Bocsásson
meg a nyiltságomért, de mindent kimondok: önnél nem az utolsó ez az
ember, nálam legalább az első. Én többet tudok adni neki, mint ön. Ön
legföljebb a jövőjét tudja neki adni, de én neki tudom adni a multamat
is, mert az én életem ő nála kezdődik. Az lehetetlen, kisasszony, hogy
ön ugy szeresse ezt az embert, mint én. Az lehetetlen, hogy ön meg
tudjon halni érte. Az lehetetlen, hogy ön egyáltalán szeresse, mert én
ugy értem a szerelmet, hogy nincs más semmi, csak az. Én nem tudom már,
hogy mit irok, én mindent el akarok mondani önnek, de érzem, hogy eddig
még semmit se mondtam. Szeretem azt az embert, könyörüljön meg rajtam,
adja nekem, mondjon le róla, én esküszöm önnek, hogy soha senki mást nem
szerettem és soha nem fogok mást szeretni, mint ezt, én szeretem ezt az
embert, én a felesége akarok lenni, én nekem nincs senkim, a mamám
Párisban van, én itt egyedül vagyok az egész világon, csupa idegenek
közt – –»

Itt már könyek csöpögtek a papirra és Pirkó érezte, hogy a
legkeservesebb bolondság az, amit eddig a kis levélpapir hat oldalára
leirt. Most már nem is a kisasszonynak irt, hanem magamagának, jól esett
látnia betükbe formálva a keserüségét, jól esett leirnia ezt a szót:
_szeretem_, mert ha csak kimondta, hamar elröppent, igy azonban előtte
maradt és hosszan fájt, aminél nagyobb gyönyörüség nincs a világon.
Fogta a tollat és most már óriási betükkel irta: «szeretem, szeretem,
szeretem», aztán a nevét: «Endre, Endre», ahányszor csak ráfért a
papirra. Amikor a papir tele lett, észrevette, hogy nagyon bakfis. Apró
darabokra tépte össze a levelet, egy sarokba dobta, elfujta a gyertyát
és a paplan alá bujt. Néhány nap óta szomoru vonzódással szerette a
vánkosát. Igazán nem volt más senkije, csak ez a néma, puha kis vánkos,
hát ráhajtotta a fejét, az egyik csücskét az arczára huzta s
összeszoritott ajakkal ugy sirt bele. Azon sirt, hogy ily nagyon fiatal.
És a fizikai törvények rideg kegyetlenségével meredt elébe az a tudat,
hogy az embernek öt évig kell várni, hogy öt évvel idősebb legyen. Ez
rettenetesen fájt neki, keserü csuklással rikatta s most ezen a fehér
ágyon vonagló szerelmes kis testben ott izzott az egész emberiségnek az
a keservesen lealázó küzdelme, amelyben a természet igazságai, mint a
fuvott üveget, ugy törik össze a mi engedetlen szivünket.




VIII.

És a Duna se volt olyan, mint máskor.

A holdfényen szeliden siető vizből, amely a parti bokroknak elfecsegte a
titkait s amelynek ezer apró hullámján ragyogva játszott nappal a nap,
éjjel a hold, komoly, hallgatag folyam lett. Felülről nagy esőzéseket
jeleztek s az ausztriai hegyek vize megdagasztotta a Dunát. Most
piszkos, sötét volt a vize nappal, gyorsabban hömpölygött a tenger felé
s nem locsogott a parti köveken. Mintha nem érne rá most ezekre a szelid
mulatságokra, mintha nagyon komoly gondolatok bántanák. Éjjel fekete
volt, fénytelen. És napról-napra nagyobbra dagadt. A tulsó part egyre
távolodott a szigettől s a bokrok nyakig álltak a vizben. A villa mögül
eltünt néhány ismerős kő, amelyre oly jó volt kiülni esténként. A
füzfabokroknak csak a teteje állt ki a piszkos vizből s ha Pirkónak
eszébe jutott volna még egyszer fölmenni a sziget csucsára, meglepetten
látta volna, hogy most nem lehet kimenni a csucsra, a szép fehér
homokból iszap lett s azon a bizonyos bokron keresztülfolyik a Duna,
csak éppen a legfelsőbb ágai merednek ki belőle, mintha segitség után
kapaszkodnának, de időről-időre ezeket is elrántja az ár, ugy pattannak
vissza ijedten. A folyam felmondta a barátságot apró barátaival, a kis
kövekkel, bokrokkal, ágakkal, keresztülgázolt rajtuk s végleg elfeledte
a napsugaras délelőttöket és az enyhe éjszakákat. Most komoran sietett,
nem törődve semmivel.

Egy szerdai napon váratlanul megjelent Téreiéknél Tarkovics. Ott
tartották vacsorára, s a kövér szőke nagy ravaszul kicsinálta, hogy az
asztalnál Pirkó mellé kerüljön. Pirkó oly izgatott volt, s oly sok
szomoru boldogság rohanta meg a szivét, hogy alig beszélt a vacsoránál.
Tarkovics főleg a háziasszonynyal foglalkozott, s Pirkónak csak olyan
mondatok jutottak, amelyekre igennel vagy nemmel lehetett csak felelni.
De ha a legkomplikáltabb mondatokat mondta volna is neki, azokra se
tudott volna másképen felelni. Szóval az asztalnál nem történt semmi
különös. Amikor azonban vége volt a vacsorának, Térei ur szivarra
gyujtott és igy szólt:

– Ajánlom, hogy menjünk egyet sétálni a partra. A Duna most rendkivül
érdekes. A Lloyd estilapja azt irja, hogy még fog áradni. A felügyelővel
beszéltem, az meg azt mondja, hogy holnap katonák jönnek töltést
csinálni. Nem is utolsó dolog, egy kis árviz…

El is indultak, a part felé. A kövér szőke az anyjába kapaszkodott, igy
akart segiteni Pirkónak, hogy Tarkovicscsal mehessen. Szerencsére a
fürdőház előtt Térei ur egy ismerősével találkozott, aki hozzájuk
csatlakozott, s három percz mulva a legmélyebb kereskedelmi
beszélgetésbe elegyedett Térei urral. Pirkó legelől ment, egyedül. Nem
kereste Tarkovicsot. Ha akar, jöjjön utána. Most jutott csak eszébe,
hogy haragban van vele. Lassan mentek, s most, amikor Pirkó hátranézett,
látta, hogy egy házaspár csatlakozik Téreinéhez. Ijedten kapta vissza a
fejét, mert azt is látta, hogy Tarkovics elválik a társaságtól és feléje
jön:

– Piroska, álljon meg, az istenért!

Pirkó megállt, de nem fordult hátra. Nagyon dobogott a szive, s félt,
hogy nem fogja elég ügyesen adni a közönyöst. A férfi melléje került s
oly közel ment mellette, hogy a karjaik érintették egymást.

– Ha jól emlékszem – mondta – mi haragban vagyunk… ugy-e?

– Én már nem emlékszem rá – felelt közönyösséget szinlelő hangon a kis
hölgy, s most nagyon szegényesnek, szomorunak tünt fel előtte ez a
kisleányos kaczérság.

– Dehogy nem emlékszik, gondolkozzék csak egy kicsit. Amikor utoljára
találkoztunk.

Pirkó egyideig ugy tett, mintha gondolkoznék, s mintha ez a dolog
sehogyse akarna az eszébe jutni. Aztán eszébe jutott, hogy egy hét mulva
már itt lesz az anyja, sietni kell a munkával. Hirtelen elhatározással
ezt mondta:

– Mi nem akkor találkoztunk utoljára, amikor ön gondolja.

Tarkovics nem értette.

– Hogyan? Dehogy nem… az utolsó hajónál, amikor kikisértek, amikor
Heinéről beszélgettünk. Láttam, hogy nem tetszett magának, amikor
gyereknek mondtam. Nem akkor találkoztunk utoljára? Hát mikor?

A kis hölgy most ugy érezte, hogy minden a koczkán van. Merész lett.

– Azóta nem volt a szigeten? – mondta.

– Azóta? lássuk csak… nem.

Pirkó nyugodtan mondta:

– Hát ez egy közönséges hazugság.

A férfit bosszantotta, hogy ez a kis fruska igy beszél vele. De tetszett
neki a vizsgálóbirói számonkérő hang. És a kis leány oly arczot vágott,
mint amikor a biró egy hazugságot hall és tudja, hogy öt percz mulva
rásüti a tanura, s az kénytelen lesz pirulva szégyenkezni.

– Kisasszony – jegyezte meg udvariasan – legföljebb tévedés, nem
hazugság.

– Amit most mondott, ez meg szemérmetlen. Maga jól tudja, hogy hazudott.
Érti! Nem tévedett, hanem hazudott.

Bántotta, szidta, s ez neki magának fájt. Ez oly jó volt. Igy lehet
megérteni azokat a férfiakat, akik pofon tudnak ütni egy asszonyt, akibe
halálosan szerelmesek.

– Ne is próbáljon egyebet mondani – folytatta Pirkó – mert láttam.
Csütörtökön délelőtt itt volt és a felsőszigeten sétált egy hölgygyel.

– Igen – vetette oda a férfi – ezt már egészen el is felejtettem…

(«Istenem, ha ez igaz volna!»)

– Az se igaz, hogy elfelejtette. Az ember nem minden délelőttöt felejt
el. Például nem felejti el az olyan délelőttöt, amikor megcsókolt
valakit, akit szeret. Én legalább igy képzelem.

Tarkovics megállt:

– Hát ezt már honnan tudja?

– Csak jöjjön, ne álljunk meg, mert még meg találnák hallani. Azt meg
nem akarom, a maga érdekében se. Onnan tudom, hogy láttam. Engem
kerestek a sziget csucsán, a kisasszony egészen előrement, de nem talált
meg. Aztán puszit kért magától és maga megcsókolta a száján. Mondja,
hogy nem igaz.

A férfi mosolygott:

– Persze, hogy igaz. Ha látta, hát igaz. Ezt megtanulhatja tőlem,
hasznát is veheti, majd ha nagyobb lesz. Semmi sem igaz addig, amig
bizonyiték nincs. Az ember addig hazudik, amig lehet.

– Gyönyörü.

– De egy vallomással tartozom. Az az egy igaz, hogy ezt a délelőttöt
elfelejtettem. Egy csók, az hamar megy nálam.

Kereste pillantásával a kis lány tekintetét, de nem tudta megtalálni.
Most megértette, hogy ez a gyerek szerelmes belé. Egyideig nem szólt egy
szót se, ugy mentek egymás mellett a parton. Aztán minden czél nélkül
lekanyarodtak egy mellékutra, a mely a tubarózsák közé vezetett. A
magasszáru fehér virágok illatát már idáig lehetett érezni. Tele volt
velük a levegő, ilyenkor este bizonyára versenyeztek, hogy melyik tud
több illatot lehelni. Messziről mély zugással hallatszott ide a Duna,
amely most ezt a szokást is fölvette. Fojtott, halk basszusban zugott,
ahogy nagy tömegével rohanva gázolt keresztül a bokrokon, s ahogy
elhuzta egy-egy darabon a beléje függő lombot. Pirkó érezte, hogy nem
birja tovább. A férfi gunyos dolgokat beszélt mellette, minden szavával
megsebezte. Csupa seb lehetett most a szive, ugy vélte a kis hölgy.
Tarkovics pedig tovább léháskodott, játszott a gyerekkel, tetszett neki
ez az ostoba kis kaland.

– Ne higyje – mondta – hogy én bennem maradt egy csöpp
szentimentálizmus. Csak egy hit maradt meg bennem, a jó kávé iránt. Ezt
az egyet szeretem a világon. Ami a szerelmet illeti, az nagyon szép
lehet, tizenöt forintért olyan szerelmes tárczát irok, hogy mindenki sir
belé. Nem kell azt hinni, hogy mi gimnazisták vagyunk. Sőt olyanok is
vannak köztünk, akik nem is voltak azok. Az én imádott mesterem, Zola
Emil nem tett érettségit.

– Istenem – mondta halkan Pirkó – milyen borzalmas dolgokat beszél. Ha
nem tudnám, hogy egy kis iskolásleány előtt akar henczegni a
blazirtságával…

A férfi mosolygott. Ő isten bizony igazat beszélt. Neki minden sifli
volt ezen a földön, igazán csak a jó kávét és jól fölszerelt fürdőt
szerette.

– Higyjen, amit akar. Nekem mindegy. Én már ilyen vagyok. Én belőlem
sohse lesz férj és családapa. Vannak napok, amikor elhiszem, hogy ez az
igazi nagy boldogság, de inkább meghalnék, mintsem hogy megházasodjam.
Én egy tönkrement ember vagyok.

Voltak pillanatai, amikor igy elszomorodott. De ennek az volt az oka,
hogy keveset aludt, s reggel ujból megbizonyosodott, hogy hull a haja.
Ugy vette észre, hogy öregszik, vége a szépségének, az elegancziájának,
összegyüri ez a czigányélet, amelyről azonban nem volt hatalom, amely
leszoktassa.

– Egyidőben gondoltam arra, hogy megházasodom. Ez akkor volt, amikor egy
gazdag zsidóleány belém szeretett és a szülei szerették volna, hogy
elvegyem. Kaptam volna vele százötvenezer forintot.

– És nem szégyelte volna, pénzért nősülni?

– Nem én. Ha ő nem szégyelte, énnekem ugyan nem voltak lelkiismereti
furdalásaim. Apropó, erről is leszoktam.

A társaság messze elmaradt mögöttük, most egyedül voltak, ketten, a
tubarózsák közt. Csöndes kis szél jött a Dunáról. Pirkó megszólalt:

– Mondja, nem sajnálja magát?

– Most talán egy kicsit… De egy óra mulva a kávéházban leszek, ott
világos van, a barátaim szójátékokat mondanak, vad, akaratos
asszonyokról beszélnek és akkor elfelejtek mindent. Magával nem beszélek
többé, kis leány, mert maga csupa fiatalság és csupa jövő… Ha magával
vagyok, látom a nyomoruságomat és eszembe jut, hogy az életemet
eljátszottam.

Pirkónak arczába szaladt a vér. Boldog volt, hogy ezt hallotta. Hogyan,
hát ő mégis volt valami hatással erre az emberre? Bizalommal teli hangon
mondta:

– Én esküszöm, hogy meg tudnám javitani magát, Tarkovics ur.

Komolyan, becsületes melegséggel nézett a leánykára. Egy kicsit meg is
ijedt. Ebben a pillanatban a szép Waldnéra gondolt. Az volt olyan vad,
akaratos asszony; «ilyennek képzelte ő az igazi asszonyt». A szikrázó
szőke hajkorona jutott az eszébe, a szép, érett asszonyi váll, amelyen
már minden finom árnyalat kifejlődött, nem ugy, mint ezen a kis leányén.

Haragudott magára, de nem tehetett róla, folyton az asszonyra kellett
gondolnia, s arra az estére, amikor egy vacsora után egyedül maradt vele
egy közös ismerősük kis szalónjában, s amikor egy szót se szóltak
egymáshoz. Csak ránézett Waldné, daczos pillantással, amely azt mondja,
hogy «nem» – még mielőtt ő kért volna valamit.

Aztán megfogta Pirkó kezét.

– Jó kis leány – mondta neki. – Csak annyi adósságom ne volna.

Elmosolyodott, hogy látta a szerelmes fényt a kis hölgy szemében, hogy
látta félig nyitott kis száját, amin most egy forró lehelettel minden
vallomás feléje szállt.

Csöngettek. Sietni kellett az utolsó hajóhoz.

– Jó kis leány – ismételte, miközben eleresztette a kezét, – jojczakát.




IX.

Katonák jöttek a szigetre. Igazi ellenség, ásóval, kapával
fölfegyverkezve, vörösarczu német tisztek vezénylete alatt. Ezek az
utásztisztek csizmában jártak, mérnöki eszközöket kezeltek s nyugodtan
nézték, hogy a legényeik kivágják a bokrokat, eltemetik a virágokat,
gödröt ásnak a legszebb pázsit közepén s mint valami baromcsorda, ugy
tiporják össze a muskátliágyakat. A viz már beszivárgott a szigetre,
lépten-nyomon pocsolyák támadtak. A parton serényen haladt a munka,
alacsony, de erős töltés készült, a katonák egész éjjel dolgoztak
fáklyafény mellett. A máskor csöndes éjszakában most talicskanyikorgás
hallatszott s a tisztek káromkodása. A Duna pedig mindevvel nem
törődött, egyre rohanóbb lett, éjszaka félelmetes gyorsasággal
vágtatott, a sziget csucsáról nézve olyan volt, mint valami piszkos,
sárga tenger. És egyre hozott valamit. A sziget csucsán megakadt a
bokrokban egy-egy messziről jövő szénaboglya, kisebb gerenda, törött
butordarab. Valahol messze már elkezdte a viz a rettenetes pusztitást s
fenyegetésül előreküldött ilyen szomoru dolgokat. Egyszer egy fél
háztető uszott le a folyam közepén s egy napon a tehenes egy kétéves kis
leány tetemét találta meg a bokrok közt. A szigetlakók megrémültek, csak
most kezdték tisztelni a Dunát, amelyen eddig oly könnyed elegáncziával
uralkodtak a karcsu helyi hajók és az evezősegyletek szkiffjei. Egypár
család azonban összebeszélt, hogy itt marad, még ha el is önti a
szigetet a viz. Akik már átnyaraltak itt egy árvizet, azt mondták, hogy
ez nagyon mulatságos, az ember csónakon megy a szállóból a vendéglőbe.

A tubarózsák közt nem volt viz. Az a darab, most látszott csak, kis
emelkedésen volt. S Pirkó örült, hogy a tubarózsáknak nem esett bajuk.
Most szerette ezeket az elegáns, arisztokrata virágokat s amikor csak
lehetett, közéjük ment. Az illatuk arra az estére emlékeztette, amikor
Tarkovicscsal itt volt, amikor oly nagy és szép gondolatai támadtak s
amikor Tarkovics oly léhán nevette ki.

Most már szótlan lett a kis leány. Bellának se mondott semmit, sőt azt
szerette volna, ha a kövér szőke azt hiszi, hogy már mindennek vége.
Csodálatos komolysággal nagy szenvedélylyé kezdett érni gyereklelkében
ez a szerelem. Órákhosszant ült egyedül a tubarózsák közt s azt hitte,
hogy gondolkozik, pedig csak azzal foglalkozott, hogy érzett. Érezte a
bánatát, néhány szomoru kis emlékét, ami ebből a néhány szegény
találkozásból a lelkében maradt, átérezte kis multját s titokzatos,
végtelennek látszó jövőjét.

Itt találta egyszer, alkonyatkor, Sándor. Pirkónak levél volt a kezében.
Ez a levél jelezte, hogy szülei a napokban hazaérkeznek. Az anyja talán
már holnapután kijön a szigetre, ki tudja, nem viszik-e vissza Pestre,
ki tudja, mi történik vele.

– Miért olyan szomoru, Pirkó kisasszony? – kérdezte a fiu, akiben ma még
kevesebb volt az eget ostromló gimnazistából, mint a multkor. A szerelem
nagyon szigoruan bánik a szolgáival.

A kis leány örült ennek a fiunak. A maga sorsát látta benne.
Valamiképpen tehát kenyeres pajtások voltak, mind a ketten a boldogtalan
szerelem keserü kenyerét ették.

– Vége a szabadságomnak – felelt – hazajön a mamám, most megint
rabszolga leszek. Itt olyan jó volt, egyedül, szabadon, azt tehettem,
amit akartam…

Sándor sóhajtott. A leány ezt észre se vette; tovább folytatta a
gondolatát:

– Pesten megint elkezdődik a régi életem. Nem tudom, miért, de rettegek
attól, hogy vissza kell mennem az én kis fehér szobámba… pedig azelőtt
ugy szerettem. Nagyon nehezen fogom itthagyni ezt a szigetet, külön
fogok bucsut venni a vánkosomtól, a paplanomtól, a bokroktól, a Dunától,
ezektől a tubarózsáktól…

Csöndes-szeliden hunyt le a nap, fényes szinek égtek a felhőkön. A fák
és a bokrok megnagyobbodtak körülöttük, a nagy pázsit szélei
beleolvadtak a cserjébe. A friss zöld szin eltünt, mintha sötét,
kékesszürke fátyol ereszkedett volna a fákra. És sóhajtani kezdtek a
platánok és meghajtotta a szellő a hosszu füszálakat és most erősebben
illatoztak a tubarózsák, mint valaha.

– Ideköt valami – folytatta Pirkó, de most halkabb lett a hangja, oly
szépen illett ehhez az alkonyathoz – ideköt valami, amiről nem tudom,
hogy micsoda. Előre tudom, hogy ha majd jövőre visszajövök ide, nagyon
szomoru leszek. Voltam már igy többször is. Ha semmi sem változik is
azon a helyen, amelyet szerettem, elszomorodom, ha viszontlátom. Maga
költő, Sándor, maga meg fog érteni, ha azt mondom, hogy nincs szebb
dolog, mint a mult. Én gondolkoztam ezen és ugy találtam, hogy az érző
ember előtt nincs keserü emlék. Minden emlék szép, mert minden emlék
szomoru. Én szoktam az ilyesmin gondolkozni, néha egész éjszaka. Például
minél régebben olvastam egy verset, annál szebb. Igy vagyok a zenével
is. Ha valami szép, szomoru dalt hallok, arra gondolok, hogy milyen édes
lesz ezt másodszor hallani, egy év mulva.

– Maga szereti a szomoru dolgokat?

– Csak azokat szeretem. Örülni mindenki tud. Ez valami durva dolog.

Sándor ezt nem értette. A férfiak nagyon későn jönnek rá az ilyesmire,
sokkal későbben, mint a leányok.

– Pirkó – mondta – én ugy szeretem magát hallani. Nem tudom, hogy miért.

Érdekes, ő éppen ugy volt Tarkovicscsal. Most eszébe jutott kedves,
hizelgő hangja, a megrögzött lumpot jellemző gyerekes nevetése, meg az a
csodálatosan muzsikaszerü átmenet, amelylyel a léhaságból átment a
bánatos őszinteségbe a minap este. Ez éppen itt történt, ezek közt a…

Észrevette, hogy Sándor megfogja a kezét. Fölugrott és hirtelen nagy
lett a lélekzete. Szólni akart, de akkor már előtte térdelt Sándor:

– Szeretem, Pirkó szeretem…

Megsajnálta. A kezében hagyta a kezét és nagyon csöndesen szólt:

– Hagyja, szegény Sándor.

De Sándor most már nem hagyta. A másik kezét kereste és meg akarta
csókolni. De erre kikapta a kezét az övéből Pirkó és elszaladt. A fiu
utána bámult, de a kis fehér matrózruha már akkor eltünt a magas
virágágyak mögött. Most már sötét volt, s ahogy Sándor körülnézett,
látta, hogy égnek a lámpák. Haza kellett mennie. Lehajtotta a fejét és a
hajó felé indult. De a kanyarodónál még visszafordult egyszer és busan
mondta:

– Hagyja, szegény Sándor.

Pirkó beszaladt a villába, s örült, hogy nincs otthon senki. Rávetette
magát az ágyára és a szivére tette a kezét. «Istenem – gondolta – most
közelről láttam egy boldogtalan szerelmest.» Kezdte a maga érzéseit
elemezni, ugy vélekedvén, hogy Tarkovics ugy érez vele szemben, mint ő
Sándorral. Aztán sok, sok más gondolata jött. Az egyiknél meg is
rázkódott egy kicsit. Ugyanis fölvillant az agyában az az ötlet, hogy
milyen furcsa volna, ha ő valamikor nőül menne Sándorhoz. De nem ennél
az ötletnél rázkódott meg. Elképzelte Sándort, mint jómódu ügyvédet,
mint a férjét. Elegáns lakásuk van, modern stílü kis szalonnal, amelyben
ő egyedül ül egy hosszu téli estén. A multakra gondol. Messziről, mintha
tubarózsaillat szállna feléje. Szomoruan néz maga elé. Kopogtatnak az
ajtón, s ő közönyösen szól: «szabad». Bejön egy ur, de erre ő fölugrik a
székről és arczába szalad a vér. «Hogyan, maga az?» «Én vagyok, Pirkó» –
feleli Tarkovics, mert ő az az ur, a ki bejön, egy kicsit megkopaszodva,
kissé öregebben… De ez még mindig nem az a pont, ahol Pirkó
megrázkódott. «Én vagyok» – mondja az az ur, aki bejön és aki Tarkovics.
Ő nem tud szólni. Endre közelebb megy hozzá és reszkető hangon kérdezi:
«Még mindig szeret, Pirkó?»

Pirkó ezen a ponton rázkódott meg.




X.

A szép szőke asszony, a Pirkó édesanyja, valóban megérkezett Párisból, s
már az első napon kijött a szigetre. Ugy találta, hogy a kis leánya
sápadtabb, mint máskor. De ez volt az egész. Egyebet nem vett észre, s
örült, hogy beszélhetett Párisról. Azok közül az asszonyok közül való
volt, akik Pesten párisi életet igyekszenek élni, s akik oly érzésekkel
mennek Párisba, mint Mekkába a muzulmán. Csak most, visszatérte után
éledt föl benne az a sok érdekes apróság, amit egy szép asszony Párisban
megfigyel, s egész nap ezekről beszélt Téreinével, aki ugy hallgatta,
mint az orákulumot. A Pirkó anyjának ugyanis volt egy köre, amelyben
szuverén hatalom volt. Az e körhöz tartozó asszonyok – köztük Téreiné –
utánozták a ruházkodását, a járását, a kalapjait, ellesték apró
mondásait s nagyon tapasztalt asszonynak találták. Ugy uralkodott ezek
közt a kissé korlátolt fejü, nem nagyon müvelt, de gazdag asszonyok
közt, mint valami diadalmas király, aki minden pillanatban érzi a
felsőbbségét. Magas, sugár növésü teremtés volt, dus, szőke hajjal,
akinek az arczán megmaradt az egykori bálkirálynő fensőbbséget eláruló
mosolya, s aki harminczkettedik esztendejének megértette azt a
jelentőségét, hogy már nincs sok hátra. Ilyenkor kezdenek az asszonyok
arra rájönni, hogy a legrövidebb percz se jön vissza, ha egyszer elmult.

Mindenáron ki akart jönni lakni a szigetre. Most már nem volt érdemes
elutazni valahova, a szezonig pedig ki lehetne huzni a szigeten is egy
pár hetet.

– Én nagyon örülnék, ha kijönnél – mondta Téreiné – de figyelmeztetlek,
hogy árvizet várunk.

A szőke asszonynak tetszett az árviz:

– Bánom is én az árvizet. Legalább lesz valami mulatságunk. Négy év
előtt itt laktunk, amikor árviz volt és soha olyan jól a szigeten nem
mulattam, mint akkor. Pompás csónak-partikat csináltunk, a másik
csónakon jött utánunk a czigány és egész éjjel huzta. A kis Bárándynéval
ketten voltunk asszonyok. Direkt mi miattunk itt lakott a Raffay doktor,
ha jól emlékszem, meg Benedek Emil, Kriszháber… Almády… Nagyszerü volt.

– Képzelem… De most nem hiszem, hogy mulatságos lesz. Nincs itt senki.
Az egyetlen Tarkovics, aki néha kinéz hozzánk.

– Tarkovics?

– Egy párszor vacsorázott itt. De mindig dühös voltam, amikor kijött.
Ezek az emberek azt hiszik, hogy mindenki vak. Kijár egy szinésznő
miatt, azt mindenki tudja, és ugy tesz, mintha hozzánk jönne.

Waldné lenézett a földre.

– Hát igaz az avval a szinésznővel?

– Persze, hogy igaz.

Most megint fölnézett Waldné, de egészen más volt a szeme.

– Utálom az ilyen embereket – mondta, s talán kissé tulságos is volt az
a gyülölet, amely ebből a kijelentésből áradt.

Elhatározta, hogy kijön. Délután szobát bérelt a nagy szállóban, s
Pirkót is oda akarta költöztetni. A kövér szőke azonban megértette, hogy
ez nagyon kellemetlen lesz a barátnőjének, hát minden ékesszólásával
közbevetette magát azon czél érdekében, hogy Pirkó náluk maradjon.

– Igen, hadd nálunk – kérte Téreiné.

A szőke asszony felelet helyett mosolyogva nézett Pirkóra:

– És te mit szólsz, Pirkó?

A kis hölgy zavarban volt. Csöndesen felelt:

– Én nagyon szeretnék együttmaradni Bellával.

Az anyja ráhagyta. Maradjanak együtt, ugyis egy hét még a világ, aztán
következik a poros, lármás Pest.

Másnap már ki is hozta a hajó a Waldné nagy kosarait és ládáit. Kijöttek
a párisi ruhák, a párisi czipők és harisnyák, hogy főpróbát tartsanak a
szigeten, mielőtt bevonulnának a pesti korzóra, ahol ha végigment a
szőke asszony, saját találmányu mozdulattal fogva fel a ruháját, ugy
hogy az alsószoknya dus selyemfodra kilássék, megfordultak a
fiatalemberek, s mivel egyebet nem tehettek, mosolyogva mondták:

– Itt megy Waldné.

Ezek voltak az ő kis diadalai. Mivel sohse látták a férjével a városban,
hát beszéltek is róla egyet-mást. Az olyan asszony, akit mindenki
egyedül lát a korzón, már messziről mintha azt mondaná az embernek:
«Találd ki, kicsoda a másik.» És a korzó ifjai, a napos sarkon álló
dzsentrifiuk, a Váczi-utczán járó bankhivatalnokok, a kezdő ügyvédek és
nagyon fiatal orvosok, az öreg képviselők, a későn kelő szinészek, a
hires ujságirók, szóval mindazok a férfiak, akik tizenkettőkor ráérnek
sétálni, találgatták, amikor végiglebegett elegáns alakja az aszfalton,
s divatos kalapja alól nagyvilági mosolylyal felelt a köszöntésre
villanó czilindereknek. Ha egymásután kétszer ugyanaz a faczér orvos
vagy kliens nélkül szükölködő fiatal ügyvéd kisérte végig a korzón,
miközben ugy felelgetett neki, hogy jobbra-balra nézett, mások számára
mosolygott, s szemeivel az ismerőseit kereste, már erről beszéltek, mint
boldog halandóról. Hogy mi volt igaz a dologból, azt senki se tudta.
Vannak olyan asszonyok, akikről minden rosszat beszélnek, de amikor arra
kerül a sor, hogy annak a bizonyosnak a nevét is megmondják, a
legszkeptikusabbak is vállat vonnak:

– Tudja az ördög.

Vagy:

– Nagyon okos asszony.

Vagy:

– Talán senki, talán mindenki.

Soha nem emlitettek nevet Waldnéval kapcsolatban. Még akik nem is
ismerték, ugy néztek utána a korzón, mint valami jó ismerősük után.
Feltünő asszony volt, s tudja isten… Minden, amit mondani lehetett róla,
ez volt:

– Itt megy Waldné!

De ezt még azok is bizalmas hangsulylyal mondták, akik soha életükben
egy szót sem beszéltek vele. A korzóé volt, ez volt az igazi férje, hű
maradt hozzá, szerette és sajnálta, amikor télen vége volt. S a korzó is
hű maradt hozzá, minden délelőtt lerótta neki a maga hódolat-adóját,
igazán nem lett volna csoda, ha mindenki köszönt volna neki a napfényes
utczán. Biztosra vehető, hogy a szép szőke asszony valamennyinek fogadta
volna a köszöntését, az ő szokott mosolyával, mint ahogy nem lepődött
meg azon, ha a háta mögött két vad-idegentől ezt a rövidke párbeszédet
hallotta:

– Te, ki ez a szép asszony?

– Hogyan, nem ismered? Waldné!

Az ő számára a sziget nem volt egyéb, mint egy olyan korzó, amelyet
minden oldalról viz vesz körül. Folytatta itt is feltünő sétáit, a régi
mosolylyal kereste az ismerősöket, a régi főhajtással köszönt.

– Kikkel ismerkedtél itt meg, fiam? – kérdezte egyszer a leányától,
amikor délelőtt végigsétált vele a szigeten.

Pirkó mondott néhány jelentéktelen nevet, s a végén a lehető
legegyszerübb hangon tette hozzá:

– Meg egy ujságirót is bemutattak, Tarkovics Endrét.

– Igen?

Az asszony egy kicsit hallgatott. Pirkó örült, amikor látta, hogy az
anyja még csak nem is gyanit semmit. Tovább sétáltak. A nagyvendéglő
előtt szembejött velük Melitta kisasszony, nagy toalettben. A kis hölgy
azon igyekezett, hogy valamiképpen elfordithassa a fejét, de ez nem
sikerült. Kénytelen volt a szemébe nézni. A szinésznő első pillantása
Waldnénak szólt, akinek frizuráját és ruháját egy másodpercz alatt
egyetlen szemmozdulattal nézte végig, vette tudomásul, kritizálta meg,
hasonlitotta össze a magáéval, s amely fölött még ugyanezzel a
pillantással tért napirendre. A második pillantása mosolygó köszöntés
volt Pirkó számára. A kis leány meghajtotta a fejét. Amikor már a
szinésznő mögöttük volt, Waldné egy kis hallgatás után megszólalt:

– Ezt is ismered?

– Igen – felelt zavartan Pirkó – megismerkedtünk itt a szigeten.

– Nem szeretem az ilyen ismeretségeket.




XI.

A hajók menetrendje megváltozott, most már ritkábban jöttek, nehezebben
kötöttek ki, s látszott, hogy ez a kellemetlen munkájuk utolsó
fellobbanása a kötelességtudásnak. Amit Waldné mulatságnak nevezett, az
már megkezdődött a szigeten. A beszivárgó viz nagy tócsákban ragyogott a
virágágyak és sétányok helyén, s egymáshoz tolt padokon sétált a
közönség a mocsarak fölött. A kertészek mindent megmentettek, amit csak
lehetett. S a katonákat rossz volt még csak nézni is, ugy dolgoztak
éjjel-nappal. Szegények a verejtékes munkában a dalolásról is leszoktak,
s most csönd volt a szigeten, mindenki hallgatott, mintha valami
haldokló mellett virrasztana, várva a perczet, amikor egy nagy
sóhajtással mindennek vége lesz.

Csak Waldné nem érzett semmiféle szomoruságot. Neki roppantul tetszett
ez az élet. Hangos nevetéssel ment a kis társaság élén minden délben a
vendéglőbe, gracziózusan lépkedett a padokon, megint felfoghatta a saját
találmányu fogással szép szoknyáját, kilátszott alóla kis czipellője,
selyemmel átszőtt fekete harisnyája. A többiek, látva, hogy ő ily jó
érzi magát, szintén megbarátkoztak a helyzettel, megszerették ezeket az
ingadozó pallókat, s valóságos társasjáték volt, a mikor délben meg este
nevetve, sikoltozva botorkáltak végig ezeken a hidműveken.

Pirkó csak ebédnél meg vacsoránál látta az anyját. Waldné a nagy
szállóban lakott, s ha a kis leány néha fölment hozzá, ez olyan volt,
mint amikor egy vidám szép asszonyt meglátogat egy kisleány-barátnője.
Ilyenkor az asszony megmutogatta neki a ruháit, a párisi szinházakról
beszélt, tanácsot kért tőle, hogy ma milyen ruhát vegyen, melyik fésü
illik legjobban a hajához, s megkérdezte, hogy nem volt-e drága az
ezerkétszáz frankos márkiz-gyürü, a minek egy nagy gyémánt volt a
közepén. És Pirkó ugy beszélt az anyjával, mint valami nagyon jó
barátnéjával, a ki nála sokkal idősebb, s a ki ezért férjnél is van már.
Nemcsak mint anyját, hanem mint szép asszonyt is szerette, azzal az
érdekes szetetettel, a melylyel minden gyerekleány vonzódik a diadalmas
szép asszonyokhoz. Gyakran adott ruházkodási tanácsokat az anyjának, de
ő mindig a maga feje szerint öltözködött. És ha meglátogatta, az anyja
kedves mosolylyal mondta neki:

– Foglalj helyet, Pirkó.

És Pirkó, meghajtva a fejét, udvariasan felelt:

– Köszönöm, mama.

Aztán, hogy leült, hátraszólt neki fésülködés közben a szép asszony:

– Hogy vagy Pirkó? Mit csináltál tegnap egész nap?

És Pirkó megint udvariasan mondta:

– Köszönöm, mama, jól. Sétáltunk, játszottunk.

Viszont, ha Waldné ment Téreiékhez, ugy ment be a leányok szobájába,
mint ahogy valami ismerősének a leánya iránt érdeklődnek. Mosolyogva
nézett körül s megkérdezte:

– Ezt a monogrammot te himezted, Pirkó?

A kis leány szégyenkezve szólt:

– Igen, mama, de nagyon rossz.

– Dehogy rossz – mondta Waldné – dehogy rossz, sőt ellenkezőleg, nagyon
ügyes…

És erre, mint valami idegen kritikára, szerényen felelt a gyerek:

– Óh, mama, te igazán tulbecsülöd az értékét.

De azért nagyon tévedett volna az, a ki azt hitte volna, hogy nem
szeretik egymást. Pirkó imádta az anyját, s Waldné a leányát. Csak éppen
az volt idegenszerü, hogy a jótulajdonságaikért is szerették egymást. Az
igazi viszony anya és gyerek közt a föltétlen szeretet. Ezek külön
megbecsülték egymásban a nekik tetsző tulajdonságokat is.

– Az én anyám nagyon szép asszony – mondta egyszer Bellának, a mikor a
sziget kevés száraz utainak egyikén mentek a hajó felé. – Ha férfi
volnék, nagyon bele tudnék szeretni. Az én anyámnak a világon semmi
hibája sincs…

A hajó csak hosszu munka árán tudott kikötni. Kevesen jöttek rajta,
egy-két idevaló ember, rendőr, levélhordó – és Tarkovics. A leányok már
a partról látták.

– Ne reszkess – mondta Bella Pirkónak – ne reszkess, mert az szamárság.
Én mondom neked. Légy közönyös, nyájas…

Már jött feléjük a férfi, mosolyogva, messziről nyujtotta a kezét.

– Kis Pirkó – szólt – tegnap este a Hangliban hallottam, hogy
megérkezett a mamája. Egyenesen Párisból jött?

– Onnan, egyenesen.

Ez csak bevezetés volt a következő kérdéshez:

– És itt fog lakni a szigeten?

– Itt.

– Nem fél az árvíztől?

– Nem.

Ilyen egytagu szócskákkal felelgetett neki, mert a közönyösség nem
ismeri a hosszu szavakat. Tarkovics pedig már bucsura nyujtotta a kezét:

– Na én megyek. Egy kis dolgom van, aztán később meglátogatom a mamáját.
Otthon lesz maga is?

– Otthon.

S azzal már odább is állt, ügyesen lépkedte át a pocsolyákat, vigan
ment, a kalapja kissé hátra volt csapva a fején. Hogy eltünt előlük,
Pirkó komoly szemmel nézett a barátnőjére:

– Most menj haza, Bella, mert magam akarok maradni.

– Szervusz – mondta Bella a sértődésnek alig észrevehető árnyalatával a
hangjában és elsétált. Hosszan nézett utána a kis hölgy, nézte nagy
szőke haját, ringó csipőjét s most történt először, hogy cserélni
szeretett volna vele. A kövér szőke gondtalanul ment, a kövér szőkét nem
bántotta semmi, ő nyugodtan fog keresztüluszni ezen az életen, a mely
csak az érző emberek számára van tele titokzatossággal és
meglepetésekkel. Pirkó ugy érezte most, hogy a bajok, a nagy problémák,
a szomoru helyzetek és az élet nagy titkai elmosolyodnak az egészséges
kövérség láttára, kalapot emelnek előtte, kikerülik: «pardon, tévedtem,
nem ön az» – és odábbállanak, másnál kopogtatnak.

Rövidebbek voltak a napok, most már mindig este lett, mire magányos
kóborlásaiból hazatért. Mielőtt hazament volna, még sétált egyet. Most
könnyebb lett a dolga, ugy vélte, mert Tarkovics jár hozzájuk. Tele volt
a lelke nagy tervekkel, a melyekbe idővel bele fogja vonni a szüleit is.
Igen, az anyját is. Most, csak most jutott eszébe, hogy az anyjának el
kellene mondani mindent. De e pillanatban még félt, hogy ki fogja
nevetni. És azt is megérezte, hogy más leányok nem félnek az anyjuk
nevetésétől. Tudott leányokról, akik hasonló esetben okos barátot
találtak az anyjukban. Ő félt, hogy ez a nagy szőke asszony, ez a
diadalmas szépség ki fogja nevetni, ki fogja csufolni.

Ilyen gondolatokkal ment a nagy szálló felé. Most már ott lesz Tarkovics
– igy okoskodott – s ő majd azon fog igyekezni, hogy megbarátkoztassa az
anyjával, odaszoktassa a házhoz. Télen el fog járni hozzájuk ebédelni és
lehetetlen, tisztára lehetetlen, hogy meg ne javuljon. Pirkó
elhatározta, hogy szép lesz, csupa leányosság, csupa odaadás, és mint
valami előérzés, a melynek megvalósulás-ize van, ugy járta át a lelkét
az a gondolat, hogy a kóbor lumpból becsületes életet élő ember lesz, a
ki megtisztul egy kis fehér leány kedvéért. Csak türelem kell hozzá,
sok…

Csakugyan ott találta. A szálló felé vezető uton sétált az anyjával. Nem
szólt. Egy ideig némán ment mögöttük és nézte őket. Rájött, hogy az
ember meglátja az előtte sétáló páron, melyik beszél. A melyik nem
beszél, az a földre szokott nézni. És egyre Tarkovics beszélt. Arra is
rájött, hogy nagyon komolyan beszélt. A feje mozgásáról látta, hogy nem
közönséges fecsegés folyik köztük, hanem a férfi valami olyat mond, a mi
nagyon hozzá tartozik. Az asszony csak ment mellette, folyton a földet
nézte, alig hogy felelgetett neki. Aztán a férfi valami olyat
mondhatott, a mire nem volt felelet, mert az asszony minden átmenet
nélkül hirtelen megállt és visszafordult. Ekkor vette észre a leányát:

– Nini, a kis leányom.

A férfi kelletlenül, még a beszélgetés komolyságával az arczán mondta,
csak hogy éppen mondjon valamit:

– Igen, a Pirkó.

– Gyere fiam – szólt Waldné és beakasztotta a kis leány karját a magáéba
– gyere te is velünk. Mikor vacsoráztok?

– Oh, későbben.

Érdekes, hogy most egészen uj beszélgetés kezdődött. Az eddigit nem
folytatták. Pedig érdekes és komoly lehetett, hisz egyre a férfi
beszélt, nem ugy, mintha elmesélne valamit, nem is ugy, mintha az időről
beszélne. Az uj témát pedig csak ugy félvállról kezelte Tarkovics.
«Igen?» – mondta. Vagy ezt: «Érdekes.» Valami egyében gondolkozott, ezt
a kis leány hamar észrevette, hamarabb, mint ahogy férfiember venné
észre asszonyon.

Aztán elváltak. Tarkovics kissé idegesnek látszott, a mikor bucsuztak.

– Mit szólna, kis Pirkó – mondta neki mosolyogva – ha egyszer csak
kapnám magam és kijönnék ide lakni? Direkt az árviz kedvéért…

A feleletet be se várta, ugy ment el. Talán nem is kérdés volt, talán
nem is Pirkónak szólt.




XII.

A kis hölgy egyre kevesebb vallomást tett Bellának, mindinkább
önállósitotta magát a bajával, s ezért a kövér szőke elhatározta, hogy
leveszi róla a kezet. Ez annál könnyebben ment, mert hamarosan akadt, a
kire rátehesse. Szakavatott tanácsait egy idő óta Fóti Sándornak
osztogatta, a ki sokkal jobb médium volt, mint a leány. Sándor órák
hosszant értekezett vele, apróra kikérdezte, és a legtöbb dologban
követte is a tanácsát. De egy napon aztán nagyon lehangoltan
jelentkezett a költő:

– Te Bella – mondta neki – én hiába járok ide ki, én hiába beszélek
veled, én hiába csinálok mindent, mert ez a leány szerelmes.

Bella hallgatott. Ugy érezte, hogy kötelezi a Pirkó érzésével szemben
valamiféle diskréczió. De Sándor mindent tudott:

– Ez a szegény kis leány halálosan szerelmes Tarkovicsba. Most már
tudom, hogy miért szereti ugy a verseit…

A maga verseire gondolt, a melyeket titokban sokkal jobbaknak tartott
amazoknál.

– Soha, soha többet nem jövök ki ide a szigetre – szólt busan, – most is
csak azért jöttem ki, hogy ezt megmondjam.

– Ezért nem kellett volna kijönnöd. Az ember egyszerüen elmarad és pont.
Vagy nem?

– Te mindenre tudsz valamit mondani. Most már te is ellenségem vagy. Hát
már mindenki ellenem fordul?

A nagy regények agyongyötrött hősei nem mondhatták ezt nagyobb
keserüséggel a második kötet végén, mint a hogy most Sándor mondta. Az ő
korának, az ő vágyainak minden szomorusága benne volt ebben a
felkiáltásban, s isten előtt bizonyára éppoly sulylyal esett a latba,
mint a nagy tragikus hősök panasza. Az ember nem adhat többet, mint a
mennyije van, s a Sándor egész világa éppugy benn volt az ő panaszában,
mint régen a vértanuk utolsó szavában az ő egész világuk. Sándor erősen
érezte, hogy ő vértanu, s hogy a szive okvetlenül meg fog szakadni. De
önállóság, az kevés volt benne, s ezért fájdalmas hangon kérdezte meg a
leánytól:

– Hát most mit tegyek?

Bella szigoruan felelt:

– Ilyenkor legjobb, ha az ember felejteni próbál. Eleinte nehezen megy,
de utóbb bele fogsz törődni. Oh, hányszor mentem én át ezen!

Leintett kezével a levegőben, mint a kinek nagyon a kisujjában van az
egész dolog, Sándor pedig lemondó hangon felelt:

– Ugy is fogok tenni. El fogom felejteni, kerülni fogom, igyekezni
fogok, hogy sohse lássam. Pesten ez könnyen fog menni, ide pedig
egyszerüen nem jövök ki többet. Ugy-e?

– Ez a legjobb.

Tetszett neki ez a szép lemondás:

– Soha, soha többé nem jövök ki. Legyen szerelmes és én kivánom neki,
hogy szeressék viszont. Legyen olyan boldog, a milyen boldogtalan én
vagyok.

«Érdekes – gondolta Bella – a férfiak mindig szóról-szóra ezt mondják.»

Sándor, ha már a másik előtt nem lehetett, Bella előtt mutatkozott
nemesszivü lovagnak.

– Én leszek majd egyszer a legjobb barátja. Én hozzám jöjjön el a
panaszával. Mondd meg neki, hogy ha majd összekap a férjével, én majd
odamegyek és kibékitem őket. Az esküvőjén is ott leszek. És mondd meg
neki, hogy majd ha egyszer…

Ez a «majd ha egyszer» nagyon fájt. Egyike a legfájdalmasabb formáknak a
magyar nyelvben.

– Majd ha egyszer… valamikor…

Nem birta tovább.

– Sándor, ne bőgj – mondta szigoruan Bella, s most elemében volt. – Ne
bőgj, gyere ide…

Simogatni kezdte:

– Az csacsiság, ha a te korodban valaki az ilyen gyerekséget ugy a
szivére veszi. Vedd tekintetbe, hogy minden ember, mielőtt megnősül, egy
csomó leányba szerelmes, és mindenikről majd nevetve mesélsz a
feleségednek.

– Én nem – mondta a fiu őszintén – én nem fogok… soha, soha…

Gyönyörüen engedelmeskedett a nagy törvénynek, amely azt mondja, hogy
minden kielégitetlen szerelem azt hiszi magáról, ő az utolsó. A leány
még a könyeket is letörülte a szeméről:

– Az imént még olyan okos voltál. Nézz rám. Jól teszed, ki se gyere
többet…

A fiu a szemébe nézett és daczosan felelt:

– És azért is ki fogok jönni minden nap. Tudod?

Hirtelen elhallgatott, mert Pirkó jött feléjük. A kövér szőke már készen
volt a legközelebbi tanácscsal:

– Hamar törüld meg a szemed, ne lássa, hogy sirtál!

De ez már tele volt daczczal, s keményen szólt:

– Azért sem törülöm le, hadd lássa. És ha nem akarja látni, menjen el.
Elég nagy a sziget.

Kifutta az orrát, minden nagy gyász ezzel végződik. És vad pillantással
várta Pirkót.

A kis hölgy lassan jött feléjük. Hallgatta, mint jár a szél fölötte a
lomb közt, figyelt a Duna neszére s közben tele volt gondolattal.
Tarkovics kijön lakni a szigetre. Az egészből egy szót se értett.
Melitta kisasszony az árviz hirére azonnal beköltözött a városba, ez nem
volt neki való mulatság. És különben is a pocsolyák tönkretették összes
alsószoknyáit. De hát akkor miért jön ki? Kiért jön ki? Egy pillanatig
se gondolt arra, hogy ő miatta jön ki. Zugott a lomb, sóhajtott a fák
közt a szél és Pirkó érezte, hogy tudja már a kijövetel okát. Érezte,
hogy tudja, igen, ezt igy kell mondani. Még a lelke legmélyén se volt
megformálva ez a tudat. Még csak sejtés se volt. De érezte, hogy az első
élesebb bizonyitékra egyszerre tudni fog mindent, minden kapcsolatot
megtalál, világos lesz előtte minden. Oly nagyon gondolkozott, hogy
elment volna Belláék mellett, ha meg nem szólitják. Már néhány lépéssel
el is hagyta őket, amikor a szőke utána kiáltott:

– Pirkó, meg se állsz?

Fölkapta kis barna fejét s ijedten nézett feléjük. Aztán visszafordult,
s odament.

A költő azonban annyira daczos volt, hogy csak félvállról köszöntötte s
olyan durvasággal, amely neki magának fájt legjobban, mondta:

– Azért nem muszáj éppen idejönni. Én miattam ugyan megállni se érdemes.




XIII.

Másnap este megjelent Waldné a leányok szobájában. Mostanában már a séta
se volt kellemes, annyi volt a viz az utakon, s igy a leányok a
szobájukban maradtak vacsora után. A szép asszony vigan szólt:

– Adjátok kölcsön egy-két napra a leányomat. Szükségem van rá.

Nevettek. Pirkó azonban egy kicsit büszke is volt erre a kitüntető
bizalomra, Egy ideig még évődtek: «Adjuk» – «nem adjuk» – végre is
odaadták, és a hüvös, esőre álló estében elmentek ketten: a szép
asszony, meg a kis hölgy, karonfogvást, mint két barátnő, akik közül az
egyik már olyan nagy, hogy gardirozhatja a másikat.

– Most velem fogsz maradni sokáig, Pirkó – mondta az asszony – nálam
fogsz aludni és együtt ebédelünk a szobában. Jó lesz?

– Jó.

– Majd én mesélek neked Párisról, te meg elmondod, mi történt azalatt a
szigeten.

Programmot csináltak, oly szokatlan volt, hogy hosszabb ideig együtt
lesznek. Azontul hazáig nem is szólt semmit az asszony. Csak ment a
leánya mellett, magához szoritotta gyönge kis karját, s örült, hogy egy
kis meleg madártest van mellette, hogy okos szem néz rá, hogy van
valaki, aki beszél, ha ő elunja. Fönn a szobában még rendezkedtek egy
kicsit, a kanapén ágyat vetettek, aztán lefeküdtek. Az asszony mindjárt
elfujta a gyertyát, s csönd lett. Künn nagy szél járt, valami távoli
viharnak a hirnöke. A fák koronái az ablakuk alatt zugtak és az ablakon
nem jött be semmiféle halvány derengés. Az ég nagyon felhős lehetett. A
kis hölgy az anyját figyelte, hogy alszik-e. Nem aludt. Aztán megfordult
s megpróbálta, el tud-e aludni. De künn nagyon süvöltött a szél, a fák
szinte harsogva zugtak, meg aztán miért éppen most jön ki lakni
Tarkovics, amikor viz alá kerül a sziget és Melitta kisasszony már rég
beköltözött Pestre?

A másik ágyból, mint egyszer nem is olyan régen a Belláéból, ugyanaz a
kérdés jött:

– Alszol, Pirkó?

– Nem, mama.

És ugyanaz a hivás:

– Gyere át az ágyamba.

Egy pillanat alatt ott volt Pirkó a nagy ágyban, amelyben több párna
volt, mint a leányok ágyában szokás, amely parfümös is volt egy kissé,
anélkül, hogy parfümözték volna. De itt nem volt semmiféle beszélgetés.
Az asszony mellére vonta a leánya fejét, s Pirkónak csak most tünt fel,
hogy az anyja se aludt mostanáig. Odabujt mellé, jól érezte magát. Az
ablakot nagy esőcseppek kezdték verni és Waldné sóhajtott. Hosszu ideig
nézett maga elé a sötétbe, aztán egyszerre nagyon erősen magához
szoritotta a leányát, még mindig szótlanul.

«Miért jön ki éppen most lakni – gondolkozott a kis leány – éppen most…
talán csak nem miattam?»

És ekkor érezte a második szoritást, s hogy oly közel volt az anyjához,
a szoritásról azt is érezte, hogy az asszony sir.

– Valami bajod van, mamuska?

Titkolni nem tudta, letagadni meg nem lehetett ezt a sirást. Hát ezt
mondta:

– Sok, sok bajom van, kis leányom…

S most arczához támasztotta az arczát, amely forró volt és könyes, ugy
feküdtek ketten egy párnán, az anya és a leánya, mialatt künn elállott a
szél s megeredt a bő nyári zápor, zuhogott a fák közt egyenletes,
csöndes zugással. Messze, valahol a Jánoshegyen is tul, zengett az ég.
Pirkó reszketni kezdett.

– Félsz a zivatartól, kis bolond?

– Nem félek, mama. Nem tudom, miért reszketek ugy.

És reszketett, valami nagy izgalom rázta gyönge, ideges kis testét, igy
vonult be a lelkébe égzengés muzsikájával, viharos éjszakán annak a
megfejtése, hogy mért jön ki lakni Tarkovics, holott már mindenfelé áll
a viz a gyepen s Melitta kisasszony rég beköltözött…

Elaludt, előbb, mint az anyja, s amikor a sudár asszony ezt észrevette,
ugy tett vele, mint kicsi korában szokta: ölbe fogta, óvatosan átvitte a
maga ágyába, betakargatta s nagyon csöndesen megcsókolta a haját.

– Aludjál kis leányom – mondta alig hallhatóan, aztán az ablakhoz ment,
ki próbált nézni a vak éjszakába, majd visszabujt az ágyába és a falnak
fordult.

Mire a leány reggel fölkelt, az anyja már nem volt otthon. De mintha a
gond az ágya mellett állt volna, s csak azt várta volna, hogy
fölébredjen, azonnal megmarkolta a szivét. «Kijön lakni, kijön lakni» –
ezt mondta egyre a fülébe, nem tudott tőle szabadulni semmiképpen.
Gyorsan felöltözött s azt gondolta, hogy most már egyesegyedül áll ezen
az egész világon, most el van zárva az anyjához is az ut. Valami
rettenetes fájdalom ette végig magát időről-időre a lelkén és csak most
tudta meg, hogy még maradt eltiporni való reménye. Az igazi remény az,
amelyről maga az ember se tud. Ha napnál világosabban is látjuk, hogy
egy szerettünk meg fog halni, ha teljes bizonyossággal készülünk is
erre, – a halála mégis letör bennünk egy titkos reményt, egy rejtve
nyiló hitetlenséget. Minden reménység, miután az elménkben meghalt,
szivünkben titkos életet él tovább, s csak ott hal meg igazán,
legtöbbször a szivünkkel együtt. Az én kis fehér leányom szivében most
haldoklott ez a bujdosó virág, s ennek az elmulásnak a bánata átjárta az
egész lelkét. Most minden szilárd pontot elveszitett maga körül, most ő
volt egymaga az egész világ.

Kopogtattak az ajtón.

Egy kertészlegény állitott be, tisztességtudóan köszönt és hatalmas
rózsabokrétát nyujtott Pirkó felé:

– Itt lakik kérem, a Waldné tekintetes asszony?

– Itt lakik.

– Hát ezt neki hoztam.

Pirkó átvette a bokrétát. Csupa nagy piros rózsa volt, csupa tökéletesen
kinyilott, érett virág, amely talán már holnap elbágyadt volna, ha a tőn
hagyják.

– Ki küldi?

– Egy ur küldi kérem, de nem szabad megmondani, hogy kicsoda.

– Nem ismeri?

– Nem én, kérem, sohse láttam.

Aztán megint köszönt és kiment. Volt még egy gyanakvó pillantása Pirkó
számára, amért nem az vette át, akinek szólt. A kis leány utána
kiáltott:

– Mondja meg annak az urnak, hogy a nagyságos asszony leánya vette át.

Hogy becsukódott az ajtó, beletemette arczát a virágok közé. Nehéz
illattal volt teljes a bokréta, a napon érett rózsák dus olajpárája
szállt belőle. Csöndesen az ablakhoz ment vele.

– Szabad ezt tennem? – kérdezte magában, amikor kihajolt, s lenézett,
nem jár-e lenn valaki. Ugy vélte, gonosz dolgot cselekszik. Nagyra
nyitotta a szemét, s mivel most történt először, hogy tiltott dolgot
cselekedett, fülig elpirult. Aztán hirtelen fogta a csokrot s az ablakon
át messzire kihajitotta, a fák koronája fölött, a Dunába. Utána is
nézett, még látta is, hogy a nagy viz csöndesen ringatva viszi a piros
foltot. A szobában rózsaillat maradt s ez vádolta. Gavallértermészetü
kis leány volt, egyenes karakter, s ezért most már sajnálta ezt a sunyi
cselekedetet. Alattomos volt, ez volt az érzése. Lopott is, sikkasztott
is, gyanakodott is, nagy isten, hogy mindez megtörténhetett vele, a kis
gavallérral, s hogy éppen az anyja ellen követte el… Láz járt az ereiben
erre a gondolatra. Szabadulni szeretett volna, de mindentől ezen a
világon. A férfiaktól, az asszonyoktól, a virágoktól és – istenkém – a
szerelemtől is, ettől a nagy és szép dologtól, amely után annyit
vágyakozott, s amely most napokon, éjszakákon, heteken ütötte, vérezte,
mintha az ő gyönge kis szivén akarta volna megmutatni, mit tud.

A mama jött a fürdőből, frissen, hamvasan, jókedvüen.

– Már fölkeltél, Pirkó?

Pirkó még érezte maga körül a rózsaszagot, s rettenetesen megijedt, hogy
ez elárulja. Ez a lengő illat, amelynek már csak finom nyoma volt a
szobában, az agyára nehezedett, százszorosan kellette magát neki,
végigosont finom kis orrán, még a szájában is érezte az izét.

– Fölkeltem, mama, már hogyne keltem volna föl…

Az asszony vidáman mondta:

– Én már hétkor talpon voltam, sétáltam, fürödtem… Ma még több a viz a
szigeten, mint tegnap. Azt mondják, hogy átszivárog a töltésen, a kis
gát már tán egy napig se birja.

Nevetett.

– Holnap uszni fogunk, Pirkó!

Ő is próbált mosolyogni. Az asszony letette a napernyőjét, levette a
kerti kalapot, s a tükör elé állt. A haját kibontotta és nagy
szeretettel ment végig rajta egy aranyszinü fésüvel. Szép volt igy,
nagyon. Ezt ő is gondolta e pillanatban, s talán erről jutott eszébe,
amit hátra se nézve, csak ugy félvállról mondott:

– Te, ez kijött lakni ma reggel, csónakon jött Ó-Budáról, mert a hajó
már nem jár… ez az ujságiró… hogy is hivják?

Pirkó is ugy tett, mintha egy kicsit gondolkoznék, aztán igen csöndesen
mondta ki ezt a nevet;

– Tarkovics.

És azért a kis hazugságért, ami ebben a gondolkodásban volt, még ő
szégyelte magát.

Együtt voltak egész nap, együtt ebédeltek, itt a szobában. S amikor a
pinczér be-bejött, hogy az ételt hozza, mind a ketten idegenszerü
félelemmel néztek az ajtóra. Tarkovics már korán reggel kijött, s még
mindig nem jelentkezett. Őt várták mind a ketten, de hogy mind a ketten
várták, ezt csak Pirkó tudta. És nem jött, egész nap nem jött, már
alkonyat borult a fákra és a külvárosi gyárakra a Duna tulsó partján, s
Tarkovics még mindig nem jött.

– Kóborolni szeretnék egy kicsit, mama – mondta estefelé a leány – még
látni egyszer a szigetet, mielőtt átfolyik rajta a Duna.

Az anyja kérőleg nézett rá:

– Maradj itt, édes…

Hát ezért kellett ő, ezért vették kölcsön a másik családtól. Hogy legyen
itt valaki, aki utját állja a dolognak. Szegény kis őr, szegény kis gát
volt, mosolyogva konstatálta. Nem különb, mint az a homokos töltés, amin
átszivárog a Duna. S nem is ér többet, egyszer csak átszakad, elsöprik
az utból, és vad rohanással siet át rajta a hullám… Fájt neki ez a
szerep:

– Bocsáss el, édes mama, nagyon szeretnék…

Ez az volt, hogy «nagyon szeretnék szabadulni» – de csak idáig mondta. S
már indult is, nem, nem akart itt maradni. Nagyon borzalmas helyzetnek
találta az egészet. Menni kell, akár vissza se jönni többé…

– Hát menj – mondta az asszony – csak ne menj közel a Dunához…

Ezt már nem is hallotta, már künn volt. Leszaladt a lépcsőn, ki az
estébe. Fáradtan vonult el előtte egy csapat katona, csizmájuk locsogott
a pocsolyás földön, vállukon az ásó. Utánuk nézett egy darabig, s akkor
hirtelen a tulsó oldalra figyelt, ahonnan nagy szaladás zaja
hallatszott, s kivillant a fák közül a fáklya vörös fénye. A sziget
közepe felé szaladt egy másik csapat katona, elől a tiszt, maga is
ásóval a kezében. A fáradtak, akik az imént erre vonultak, egyszerre
megálltak. A tisztjük átkiáltott a szaladókhoz:

– Na was ist denn wiederum?

Mindjárt jött is az orditó válasz, németül:

– Lenn átszakadt a töltés!

Hideg futott végig a kis leány hátán erre a kemény szóra, s most ő is
szaladni szeretett volna. A fáradt katonák tisztje nekirohant a gyepnek
s elorditotta magát:

– Laufschritt!

Amire ezek is rohanni kezdtek, átvágtak a nagy gyepen, mintha egyszerre
erőre kaptak volna. S ugyanekkor a felső töltés felől is jött egy rohanó
csapat, fáklyával, mint amikor tüz idején mindenünnen egyszerre jönnek a
tüzoltók. Pirkó ezek után szaladt, de a tiszt visszakiáltott rá
udvariatlanul:

– Otthon maradni!

Szegényke megállt, megvárta, mig ezek is eltüntek a fák közt, aztán
egyet gondolt, mellének szegte a fejét és mégis elkezdett szaladni, a
csapatok után. A katonáknak azonban gyorsabb volt a lábuk, s Pirkó
csakhamar azon vette észre magát, hogy egyedül szalad. A nagy bokrok és
fák közt meg is ijedt. Alulról valami idegenszerü, vad morajlás zugott
feléje, emberi kiáltásokkal vegyesen. Hirtelen megállott, hamarjában nem
tudta, hogy honnan csap rá a nagy viztömeg, s félt az ismeretlen
elemtől, sejtelme sem volt, hogy miképpen jön a viz, hogyan fogja
elönteni a szigetet. A térde reszketett s önkéntelenül is visszanézett,
ahonnan néhány égő lámpa világolt feléje. «Jobb lett volna otthon
maradni» – gondolta. S a zugás egyre erősebben hangzott alulról. Ez most
izgatta kissé.

– Jön a viz! – mondta félhangosan, fenyegető akczentussal, szinte azért,
hogy önmagát ijeszsze vele. Aztán elképzelte a feléje rohanó piszkos
Dunát, ezt a nagy sárga tengert, amint lekapja a lábáról, átgázol
fölötte, s görgeti, sodorja nagy száguldásában. Óh meghalni igy,
gyorsan, vad erőszak által, de jó volna – gondolta egy rövidke
pillanatra. Elképzelte, mint vinné a nagy folyam, mint szünnék meg egy
pillanat alatt minden, de minden bánata.

Vagy husz lépésnyire megzördült előtte egy nagy bokor. Mintha valami
állat akarna kibujni alóla. Megijedt, összerezzent és felsikoltott.
Rászegezte pillantását a bokorra, semmi se bujt ki a galyak alól. «Mi
lehetett ez?» Ekkor valami hideg ölelte körül a lábát. Viz ömlött kis
kivágott czipőjébe, s hogy erre körülnézett, már az egész ut
szélességében fénylett a viz. Ez amolyan előfutárja volt a nagy
hullámnak, surranva jött az uton, megrezzentette a bokrokat, mint valami
alattomos csuszómászó. De a lábán érezte, hogy egyre emelkedik, s erre
szorongó félelem fogta el. Gyors szaladással menekült ki a bokáig érő,
egyre szélesbedő vizből, s rohanni kezdett visszafelé; mögötte surranva,
csuszva jött a viznyelv. De ugyanekkor már egészen közelről hallotta az
iménti zugó lármát. Futás közben oldalt nézett, a hatalmas pázsit felé,
amely a fürdőháztól majdnem a sziget közepéig huzódik. Ijesztő látvány
volt. Magasra tartott fáklyával, orditva szaladtak visszafelé a katonák,
s alig tiz lépésnyire mögöttük jött a Duna, most már az igazi nagy
áradat, amely egész szélességében elboritotta a szigetet. Valami soha
nem hallott, a nagyon mély basszuskorgáshoz hasonló, bőgésszerü hanggal
kergette őket a viz, meg-megcsillant a bokrok közt, tördöste,
recsegtette az ágakat, egy-egy hullámját előre vetette s oldalt, ahol
mélyebb volt a föld szine, hosszu nyelveket szalajtott előre. Szaladtak
mind, elől a kis fehér leány, mögötte a katonák, s leghátul teljes
szélességben, most már harsogó bőgéssel a viz, törve-zuzva a bokrokat,
elsöpörve a vaspadokat, fák lehajló ágait megroppantva. Ha nagy szél
rohan végig a bokrok közt, ez is ijesztő süvöltésként hangzik, hát még a
mikor az egész Duna vágtatott át rajtuk! Ropogtak az ágak, sirtak a
levelek, de semmi nem tudott ellentállni a viznek.

Akik a felső szigeten álltak, sikoltozva rohantak a házakba. A fürdőház
előtt nagy vaspontonok álltak, bennük fáklyás katonák. A pontonokat
csöndesen a hátára vette a viz s lassan vitte lefelé. A többi katona
részint a vendéglő terraszára ugrott, részint az üres pontonokba. Az
egyik tiszt, aki jó tiz perczet szaladt a viz elől, amig az első
csónakhoz ért, nevetve ugrott a vasalkotmányba, s miközben letörölte
homlokáról a verejtéket, fejcsóválva mondta a Dunának, amely most minden
irányban elterjedt körülötte:

– Ah, du Canaille!

Pirkó a nagy szálló terraszára menekült, ahol már izgatottan várta az
anyja. Elnézett a nagy gyöp helyén, ahol most csak a félig kiálló fekete
bokorcsomók jelezték, hogy ez nem volt mindig tenger, s látta, hogy itt
már szelidebb a viz, csöndes kis fodrokat hajt rajta a szellő, csak elől
haragszik, csak az előőrsei harapnak, tépnek, szaggatnak, süvöltenek.
Igen, csöndes fodrokat, lágy kis hullámokat hajtott a szellő keresztül a
szigeten, s már a lárma is elült, csöndes bámulás uralkodott az
embereken s az az elfogódás, amelylyel a lassan, de szemmelláthatóan
egyre emelkedő viz imponált nekik A lámpák tükörképén látszott ez
legjobban. A vizben reszkető láng egyre közeledett az igazihoz, a
lámparudak háromnegyede már viz alatt volt.

Egy katonai csónak haladt el előttük, a katonák vasvégü rudakkal
hajtották. Hogy a lámpák elé ért, a tiszt meglátta a szép asszonyt,
szalutált és felszólt:

– Wollen die Damen vielleicht in’s Restaurant?

– Igen, mama – sugta Pirkó, aki szerette volna látni a nagy vizet.
Waldné mosolygott, meghajtotta a fejét s beszálltak a vascsónakba.
Elhajókáztak a virágágyak felett s az egyik helyen Pirkó elszomorodott:

– Itt voltak a tubarózsák, mamám…

S az édes, elmult estére gondolt, amikor még jól esett a fájdalom.
Homlokára tette kis kezét, most már fájt a feje a sok izgalomtól. Félig
lehunyt szemmel nézett szét a sötét estébe.

A fürdőház magaslaton épült, a viz nem érte el ezt a dombot. Igy az
épület köré gyülekeztek a kertészek, s ott állt a katonák egy része is,
tétlenül nézve a fénylő nagy vizet, amely egy félóra alatt hetek
keserves munkáját tette tönkre. Fáklyákat tartottak, s bámulták a
vascsónakban hajókázó két hölgyet.

Odább, a magaslat egy kiugrásán egyetlen alak állott. Ráesett a fáklya
vörös fénye, s ő büszkén nézett ki a szabad Dunára. Fekete köpenyét
lobogtatta a szél, hosszu haja a homlokára omlott. De délczegen állott
szemben a rémületes áradattal, s hátravetett feje, kidüllesztett melle
nemes daczról tett tanuságot. Persze, hogy ő volt, Sándor, akinek
buzgott a lelke ettől a hatalmas impressziótól, s aki talán ugy érezte,
hogy fekete köpenyébe burkolózva, levett kalappal nézvén szemébe a
rettenetes Dunának, e pillanatban nem kisebb valakivel daczol, mint
magával a bosszuálló istennel.




XIV.

Van egy bizonyos fajta éjjeli lepke, amely arról ismeretes, hogy a mig
künn van a homályban, óvatos, csöndes állat, de amint bekerül a
lámpához, megbolondul. Eleinte csak körülötte tanyázik, a fal fényesebb
részein. Majd közelebb merészkedik, röpköd a lámpa körül egy kicsit,
aztán megint elbujik valahová, perczekig nem kerül elő. Később ismét
megjelenik, most már vakmerőbb, s ugy venni észre, hogy valami őrület
szállt parányi fejébe. Rendetlen röpdöséssel kering a láng körül,
nekivágódik az üvegnek, mindegyre kisebb köröket ir le, végül pedig
tökéletesen megvadul. Bolond módra csapódik neki az ernyőnek, az
üvegnek, összetöri a szárnyát, hihetetlen gyorsasággal czikázik egyik
helyről a másikra, s ha az ember utána nyul, hogy megfogja, ugy érzi,
hogy a kis állat megvakult, se hangra, se mozdulatra nem figyel, meg
lehet fogni, ki lehet hajitani az ablakon. De a következő perczben
megint megjelenik reszkető szárnyacskája a lámpaernyő alatt, nekivág
megint az üvegnek, s az ember utóvégre is belátja, hogy az ilyen
bolondon nem lehet segiteni és békén hagyja. Másnap reggel aztán
megtalálja az éjjeli szekrényen a kihült lámpa alatt, összetört,
fénytelen szárnynyal, mozdulatlanul.

Pirkó most körülbelül ott tartott, ahol a lepke először csapódik neki a
forró üvegnek, amikor a melegtől és fénytől először forr fel benne
valami nagy indulat. Reggel, amikor végignézett a szigeten, amely fölött
most nyugodtan, alig észrevehető mozgással áramlott át a viz, meglátta
egy csónakban Tarkovics Endrét. A férfi intett neki a kalapjával, amire
Pirkó hirtelen megfordult, felrohant az üres szobába és az ágyra vetette
magát. Eltünt belőle a mértéktudó kis hölgy, most esett le a lábáról az
üvegczipő, az óvatosság, a gondos körültekintés szimboluma. Szaladt
mindenki elől s mégis mindenkibe beleütközött. Ha ugy érezte, hogy haza
kellene mennie, nem tudta, hová menjen: Belláékhoz, az anyja parfümos
hotelszobájába, vagy a pesti lakásba, ahol föl voltak szedve a szőnyegek
s fehér vászontakaró alatt szundikáltak a butorok. Kereste a családját,
azt se találta. Vergődött, nem tudott hová menni, kivel szóba állani.
Kibámult az ablakon, aztán hirtelen az ajtóhoz szaladt, de ott megint
megállt. Az anyjának nem mert a szemébe nézni. Tudta, hogy miért tartják
itt, miért van rá szükség. Istenem, talán mégis jobb lett volna Heinét
nem olvasni, a szerelmes verseket meg nem ismerni, s most még nem érteni
oly világosan, hogy miért veszi egyszerre magához az anyja, miért öleli
sirva az ágyában, álmatlan éjszakákon. Azok a lepkék is, ha őserdőben
élnének, ahol nem jár ember, aki tüzet gyujthatna…

Aztán leült és föltette magában, hogy minden erejéből gondolkozni fog.
És sokáig ült egymagában, minden neszre figyelve, hogy talán az anyja
jön, akivel – tudja isten – még találkozni se szeretett volna.

Igen Pirkó meg fog szökni.

Hogy hová, azt nem is tudja. Hogy miképpen, azt se. De szökni fog, innen
el és folyton menni, menni, egészen addig, amig csupa idegen emberek
közé nem ér. Vagy talán az apjához menjen?

– Szegény apa – gondolta és megborzadt. Szegény apa most az irodájában
ül és dolgozik. Künn ülnek a segédek és periratokat másolnak. Aztán a
törvényszékre szaladnak, visszajönnek, beszólnak az ajtón és az
irodavezető tovább küldi őket. Emlékezett a szavakra, amik az irodából a
lakásba röppentek:

– Menjen a pénzügyigazgatósághoz…

– Szaladjon a vámházba…

– Tizkor tárgyalás az ötnél…

És mindebből a sok másolásból, szaladgálásból és tárgyalásból pénz lett,
piszkos bankók, amiket kövér kereskedők vagy öreg vidéki asszonyok
szoktak volt apának az iróasztalára olvasni. És mindebből a pénzből
szép, villogó ruhák lettek, finom párisi selyemharisnyák, parfüm,
szalagok és a mama mégis sirva ölelte az ágyban.

– Szegény apa…

Valami közösséget érzett az apjával. De félt, hogy meglát rajta mindent,
hogy megtud valamit.

Az anyja jött:

– Csónakon jöttem a fürdőből – ujságolta – estefelé végigcsónakázunk a
szigeten, te is velünk jösz, Pirkó!

Soha még nem felelt ugy, ahogy most:

– Nem megyek.

Daczosan, határozottan mondta.

– Nem jösz? Miért nem jösz?

Szegény maga se tudta. Azt se tudta, mit beszél. Erre meg ezt felelte:

– Vagy különben megyek.

Azzal kiszaladt, megint le a lépcsőn a terraszig, aztán föl az
olvasóterembe. Ott senki se volt, hát a zongorához ült. Kinyitotta,
becsapta. Majd ujságot akart olvasni. De ezt se birta. Leült hát a
kanapé sarkába és maga elé nézett. Mintha fölfedezett volna valamit,
egyszerre megvilágosodott az arcza. Nagyon halkan mondta:

– Nem tudok élni.

Ez a csöndesen suhanó szó magánosan szállt végig az oszlopos teremben,
visszajött hozzá, a fülébe zugott, a szivét szorongatta.

Pirkó nem tud élni. Nagyon megsajnálta magát, mosolygott egy kicsit, de
nagyon szomoruan és megint mondott valamit, ezt is félhangosan, hogy a
fülével is hallja. Ezt mondta:

– Szegény kis leány.

Még egyideig szótlanul ült a teremben. Aztán betotyogott egy öreg
urhölgy, aki előkeresett egy német lapot és befészkelte magát a
karosszékbe, hát kiment. Fel, az anyjához, akit megint öltözködésnél
talált. Azt mondta neki, hogy nagyon szeretne ma Bellához menni, nála
maradni, ott aludni. Panaszkodott, hogy kényelmetlen a kanapé és
nyugtalan alvás esik rajta. A csónakpartiról pedig lemond.

– Akkor én se megyek – mondta erre az anyja.

Pirkó őszintén kérdezte:

– Miért?

Az asszony egy kicsit hallgatott, gondolkozott, aztán csöndes-kérő
hangon, amely igazán szivből jött, igy szólt:

– Csak még ma maradj itt, kis leányom.

Dehogy maradt. Nem lehetett, egyszerüen nem lehetett. És máris szeretett
volna rohanni, mert a legártatlanabb szó, a legegyszerübb kérdés is
kegyetlen világossággal folyton azt magyarázta neki, amit már kitalált.
Az anyjának minden szava, minden mozdulata, minden kérése ujabb és ujabb
bizonyiték volt. Dehogy maradt.

– Hát jó – mondta az asszony. – Ilyen leányom van nekem. Egyszer kérem
valamire.

A kis leány már kifelé ment s az ajtóból csak ezt mondta:

– Bocsáss meg, mama. Kezit csókolom.

De nem csókolta meg a kezit.

*

A leányszobában, az ő kedves párnáján felriadt Pirkó hajnal felé. Szinte
csodálkozott azon, hogy tudott aludni. A másik ágyban megint csak
nyugodtan, egészséges álommal aludt a kövér szőke. Egyáltalán, Pirkó nem
emlékezett arra, hogy a szőke valaha nyugtalanul aludt volna. Az ablakon
megint a derengés világos lehellete szállt be s ahogy a leány figyelni
kezdett, érezte maga körül a hajnal előtti nagy csöndességet, az igazi
nagy alvást. Fölkelt s óvatosan vette magára fehér ruháját. Kiosont az
ajtón, le a földszintre s a kapu elé kötött csónakba ült. Eloldotta a
lánczot s fülelt, hogy nem hallják-e. Nem, senki se hallotta, minden
aludt még a szigeten, a füvek és virágok csöndesen álltak a viz fenekén,
csak éppen a madarak voltak ébren. Budáról kakasszó rikoltott át a
vizen, egymásnak felelgettek az ó-budai kakasok.

Az egyik evezővel dolgozni kezdett s kieviczkélt odáig, ahol valamikor a
sziget partja volt. Itt szétnézett a Dunán. A nap még nem jött fel, de
Pest felől már világos volt az ég s a legalsó felhők rózsaszinü fényben
usztak. A viz is csöndes volt, pontosan mutatta a gyárkéményeket, a
parti fákat. A kis leány kiült a csónak orrára s hagyta, hogy a viz
szeliden vigye lefelé; kissé didergett a friss hajnali szellőben, de ugy
érezte, hogy ez a sok viz, ez a nagy reggeli hangulat egy kicsit enyhiti
a fájdalmát. Hogy mi lesz ennek a csónakázásnak a vége, azt nem tudta.
De sejtette, hogy soha többé nem jön vissza. Nem látja soha többé a
kövér szőke leányt, a derék öreg Térei bácsit, nem kell többé
szégyenkeznie az anyja előtt. És soha, soha többé nem kerül Tarkovics
elé. «Szeressék egymást» – gondolta s csak azon a nagy fájdalmon, amit
ez a szó a lelkében okozott, csak azon érezte, hogy ez kikre vonatkozik.

A viz kifelé kezdte vinni a csónakot, a Duna közepére. És itt egyre
gyorsabban vitte.

– Isten veled, sziget – mondta Pirkó és meghajtotta fejecskéjét a sziget
felé. Még ezt is elemezte s rájött, hogy megint bakfis volt. De aztán
napirendre tért e fölött is, ugy érezte, hogy most már ez is mindegy.
Valami nagy nyugalom szállt a lelkére szegény elveszett madárnak, akivel
sohase törődött az anyja. A pesti gyárak felé nézett, amelyek
kéményeiből nagyon vékonyan, szinte álmosan szállt egy kis füst. Ezek
tovább élnek, tovább dolgoznak, és hat órakor már talpon lesz az egész
város, csöngetni fog a villamos a hidon, s munkába mennek a munkások.
«Szép lehet szépen meghalni» – gondolta s eszébe jutott Helén, az
asztolári liliom, akinek teteme fekete bárkán, fehérbe öltöztetve,
telisteli virággal csöndesen uszott le a folyón a gonosz Guinevere
királyasszony palotájáig. Ennél a gondolatnál visszanézett a nagy szálló
felé s az anyja ablakát kereste.

Most sirni kezdett. Talán ő sirt egyedül e pillanatban ebben a nagy alvó
városban, a megáradt viz közepén, amikor még semmi emberi hang nem jött
sehonnan, csak a madarak ébredeztek a szigeten és a kakasok felelgettek
egymásnak. De az ő sirása nagyon csöndes volt, csak a Duna kis hullámai
hallották meg.

Feljött a nap, kibujt a gyárak mögül égővörös nagy korongja, s
egyszeribe kigyultak mind a felhők, rózsaszinü lehellet szállt széjjel
az égen, égő rózsaszint kapott a Duna is és a budai ablakok végig
lángban ragyogtak. Sebesen haladt lefelé a csónak, keresztbe állt a
vizen, senki se kormányozta. A kis fehér leány ekkor szembeállt a
nappal, s az ő hótiszta ruhácskáját is elöntötte halvány rózsaszinnel a
hajnali sugárzás. Nagy vigasztalás jött feléje mindenünnen, s abbahagyta
a sirást. A nap szemlátomást szállt följebb az égen, kigyujtotta a
bárányfelhők széleit s aranysugárkákkal hintette tele a Dunát. Ekkor
jött felülről a fekete bárka, amely tele volt zöldséges asszonynyal, s
amelyben izmos legények eveztek. Halk ének hallatszott róla, az
asszonyok elhuzták a magas hangokat, mint a proczesszióknál, amikor a
Mária-énekeket éneklik.

A hidon tul az egyik evezős felállt a helyéről, kihajolt a viz fölé, s
ezt mondta:

– Egy üres ladik…

Mind arrafelé néztek, s egy pillanatra, amig a legény evezője maga felé
huzta az üres csónakot, elhallgatott az ének.






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY GAZDÁTLAN CSÓNAK TÖRTÉNETE ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.