The Project Gutenberg eBook of Pán by Knut Hamsun

Loniban született, ami egy kis norvég falu. Suszterinas volt, majd kikötőmunkás, hajópincér, azután iró, poéta. Autodidakta, aki kényszerült mindent a maga szemével látni; a zseniálitásán kivül talán e körülménynek is van némi szerepe abban, hogy ő lett a világ egyik legeredetibb, legönállóbb irója. Iró? Olyan hideg ez a megállapitás az ő végtelen meleg egyéniségéről. Poéta ő, a Jakobsen teremtette lirai regény tovafejlesztője, sőt mai fogalmaink szerint betetőzője. Életének külső körülményei szinte kinálják az összehasonlitást Gorkij Maximmal, a csavargóból lett müvésszel, ám valójában senki nem távolabb tőle. Ha hasonlitani kell valakihez ezt a mindenkép hasonlithatatlan embert, ha nyitját keressük, hol kezdődött, miből fejlődött a csodálatos tehetsége, ha keressük, ki volt az iró, aki a szivébe legmélyebbre nyult, akkor Jakobsenre akadunk. Nincs a világon senki, akinek elődje, mintaképe ne lett volna, és nincs a világon senki, aki gyorsabban bontotta volna le testéről az idegen szárnyakat, mint Knut Hamsun.

A kevesek, a kiválasztottak irója. Nem szolgál izgalmakkal, érdekességekkel, nem igyekszik a kiváncsiságunk ingerlésével száz oldalakon végig orrunknál fogvást vezetni bennünket, nem hiv ő, nem invitál senkit olvasói táborába, hanem akik hivei közé szegődnek, -4- mindannyian a szivük parancsára teszik. Knut Hamsunnak kevés az olvasója, hanem nincs iró, akit lelkesebben, őszintébben szeretnének, mint őt. Mint a legtöbb zseni pályafutásában, Knut Hamsunéban is az a karakterisztikus vonás, hogy a müvészek, a pályatársak lelkesedése emeli őt a dicsőség felé. Előkelő, finom ur Knut Hamsun, szivében csak szeretet van és meleg, nagy szive az érző emberek egyik fejedelmének teszi. Nemes a lelke. Mint Anatole France, ő is magasabb, igazabb kulturállapot felé vezeti szelid szóval az olvasóit. Üdülés elmerülni az irásaiba, kéj, gyönyörüség. Sorai nemesitenek, egy könyve után kipusztul a gyülölködő szivekből a harag s aki érző szivü, az ő könyvei révén képes megismerni még Krisztus nagyságát is. Knut Hamsun a prioritás nélkül való müvész. Nincsenek kész formulái, amikre majdan ráhuzza az életet, szive nem egyéb, mint csodás zengésü, hatalmas hangszer, amelyen az élet játszik káprázatos melódiákat. Egy nagyon későn eljövendő társadalom gondolatvilágát, nemességét, gyöngédségét reprezentálja nekünk Knut Hamsun. A kultura legmagasabb csucsán szeretheti majd olyan módon ember az embert, mint Knut Hamsun. Szinte a testruhába öltözött álomnak kell vélni őt, amikor arra gondolunk, hogy az emberszeretet nem is ád teljes képet lelkének finomságáról. Szereti az állatot, szereti a növényt, a virágot, szereti az élettelen sziklát, a levegőt, a vizet, a tárgyakat. Mindent, mindent szeret, mert lelkének csudás gazdagságából még a legridegebb, legdurvább lénynek aranyozására is telik. És miként az emberben nem, ugy az állatban, a virágban, a sziklában se a külső, a fizikai szemmel látható szépségeket keresi. Lelkéig hatol mindennek, lelket, érzést fedez föl még a kősziklában is.

A kősziklának is a lelkét látja! Ugyebár világos -5- ebből, hogy micsoda csudálatos és döbbenetes igazságokat, szépségeket tud napvilágra tárni a szenvedő emberek mélyéből. Aki valaha boldogtalanul szerelmes volt, akinek szivét megsebezte a fájdalom, annak bibliája lesz minden könyve, főként pedig a »Pán«. Knut Hamsun könyveiben folyton önmagára ismer a szenvedő. A maga bizonytalan, nagy, égető vágyakozásait látja csudás tisztasággal megelevenedni Knut Hamsun irásaiban; a könyv, a szó, a nyomtatott betü elsikkad, eltünik olvasás közben, s mig szemünk öntudatlan rohan a sorokon végig, ugy tünik, mintha mimagunknak tennénk vallomást a bánatunkról, a szenvedésünkről. A fekete betüket véresre festi a magunk kinja; Edvarda, mintha a magunk kedvese lenne; Glahn Tamás, mintha mi lennénk nemesebb, fenséges formában és ezért Knut Hamsun könyvét elfeledni épen ugy lehetetlen, mint lehetetlen elfeledni a nagy élményeinket. Élményünk lesz minden irása, napokon át a varázsa alatt állunk és akárhányszor azon kapjuk magunkat, hogy kedvenceink, barátaink egy-egy szavában, egy-egy mondatában Knut Hamsun valamelyik alakjára ismerünk.

A hősei mindig szenvednek, hősei mindig áldozatai lesznek a nemességnek. A szó, a beszéd, az érzések nyilvánitása irtózatos kin a hőseire. Nem tudnak beszélni, mert érzéseik finomságáról halvány másolatot se képes adni a szó, s ha azután egymást imádó szerelmeseinek egyszer mégis vallomásra nyilik az ajkuk, gyülölködve fordulnak egymástól el. Hősei hallgatagok, minden, ami történik velük, a lelkükben gyülemlik föl s ha azután a szenvedés megnyitja a tulontul keserüséggel tellett sziv szelepeit, akkor, mint valami szörnyü robbanás miatt, egyetlen pillanat alatt, sokszor néhány szóban, kiürül a lelkük. A sok szépséget, amit éveken át magukba gyüjtöttek, egyetlen pillanat alatt kiárasztják -6- magukból, ömlesztik magukból, hogy magukat mindenestül, föntartás, okoskodás nélkül odaadhassák a másiknak, az imádottnak. Az a másik mindig elviszi a hős lelkének minden kincsét és bár az a másik is odaadja a hősnek minden lelki gazdagságát, nem tudnak egyesülni mégsem. A féktelen, a határtalan, az ideális szerelemnek tragédiája! A szerelmükért kipusztitották magukat és amikor az egyesülés egymás felé hajlitaná a testüket, akkor ellentétes irányokban megszöknek, mert üres a lelkük, mert a lelkük a szerelmüknél is kedvesebb és eltaszitja őket egymás közeléből a szégyenkezés, a szemérem, mert a szemérmük nem birja el a szörnyü látványt, hogy a szavak csunya kompján a világba usztak, a lelkük imádattal gyüjtött kincsei.

Az ideális szerelem teljesülését Knut Hamsun nem meri elhinni: a szörnyü valóság, az élet durva materializmusának tökéletes ismerése miatt! És korunk sivárságát annál nem jellemzi jobban semmi, mint, hogy az ideálizmus diadalában még Knut Hamsun, a legnemesebb szivü álmodó se tud hinni.

A legutóbb mult napok alatt mindig és mindig, ujból és ujból az északi nyár örök-napjára gondoltam. Itt ülök és rágondolok; azután egy kunyhóra, amiben laktam, majd az erdőre a hegyek mögött; igy készitgetem magam az irásra. Ám csak a magam mulatságára irok és még legföljebb azért, hogy az órák ne muljanak annyira unalmasan. Az idő igen hosszu és nem mulik olyan gyorsan, amint szeretném, lassan mulik, habár a lehető legvidámabb életet élem. Elégedett vagyok mindennel és harminc évemmel még öreg sem vagyok; néhány nappal ezelőtt messziről-messziről valaki, aki egyáltalában nem tartozott nékem ezzel, két madártollat küldött nekem. Igen, két zöld madártollat cimeres boritékban és a boritékon finom pecséttel. Igen mulattat, hogy ilyen ördöngősen zöldszinü madártollakat nézhetek. Egyébként semmi bajom nincsen; néha a köszvény kinozza kissé a ballábam; a köszvény régi, lőtt sebből származik, de a seb begyógyult már régen.

Emlékszem még, két évvel ezelőtt sokkal gyorsabban mult az idő, hasonlithatatlanul gyorsabban, mint mostan. Két évvel ezelőtt volt; 1855-ben; a magam mulatságára erről az időről akarok irni; akkor különös dolgok történtek velem; vagy álmodom talán? Most már sokat elfeledtem akkori élményeimből, mert azóta ritkán gondoltam reájuk; ám azt tudom, hogy az éjszakák igen világosak voltak. Némely dolgok teljesen forditva történtek; az évnek tizenkét hónapja volt ugyan, de az -8- éj nappallá változott és csillagot soha nem láttam az égen. És az emberek, akikkel akkor érintkeztem, képzelődők voltak és egészen más természetüek azoknál, akiket korábbról ismerek; néha elég volt egy éjszaka, hogy ők minden fenségességben álljanak elém. Nem volt ebben semmi boszorkányság, de hasonló nem történt velem azelőtt. Nem.

Nagy, fehérre meszelt házban, ott lent a tenger partján találkoztam egy személlyel, akire igen sokat gondoltam egy időben. Most már nem gondolok rá, nem, többé nem, végleg elfeledtem őt és most inkább a dolgokra gondolok: a pinguinok kiáltozására, vadászgatásomra az erdőben, a nyár sok meleg órájára; egyébként tiszta véletlenség, hogy megismertem őt és e véletlenség nélkül bizonyára nem gondoltam volna rá egyetlen napig sem.

Kunyhómból láthattam a szigeteket, a zátonyokat, a szirteket, keveset a tengerből is, néhány kéklő hegyfokot és a kunyhó mögött nyult el az erdő; szörnyü nagy erdő. Öröm, boldogság áramlik rajtam, amikor a gyökerek, lombok illatát érzem; csak az erdőben volt nyugton a bensőm, lelkem egyensulyba jutott és én hatalmasnak éreztem magam. A hegycsucsokat nap-nap után megmásztam, habár a talaj még jéggel és gyenge hóval boritott volt. Egyetlen pajtásom Asopus volt, most Cora a pajtásom, de akkor Asopus volt; a kutyám, amelyet később agyonlőttem.

Esténként, ha a vadászatról visszatértem a kunyhóba, gyakran átfutott rajtam, fejemtől a lábamig az otthonosság kellemes érzése és ilyenkor sokat fecsegtünk Asopussal arról, hogy milyen kitünő dolgunk is van nekünk. Ugy-e! – nos rakjunk hát tüzet, és itt, a tüzhelyen megsütünk egy madarat, mit szólsz hát hozzá? Mikor elkészült minden és mikor jól bevacsoráztunk -9- mindketten, akkor Asopus leheveredett rendes helyére, a tüzhely mögé, én pedig meggyujtottam a pipám, leheveredtem a fapadra és egy kis ideig hallgattam, hallgattam az erdő morajló beszédét. Gyönge szél indult utnak. A szél épen kunyhóm felé fujt és igy tisztán hallhattam messzi távolról a fajdkakas kiáltozását. Egyébként csendes volt minden.

Megesett néha, hogy teljesen felöltözötten, ugy amint jártam-keltem, aludtam el és nem is ébredtem előbb, mig a tengeri madarak kiáltozni nem kezdtek.

Ha kinéztem az ablakon, a távolból láttam a vásártér nagy, fehér házait, Sirilund üzletét, a boltot, ahol kenyeret szoktam vásárolni, akkor még fekve maradtam egy darabig és csudálkoztam azon, hogy itt, északon, a tenger partján, az erdő szélében kunyhóm van nékem.

Akkor Asopus a tüzhely mögött rázni kezdte hosszu, karcsu testét, nyaklánca csörgött, ugatott, farkát csóválta és én fölugrottam és a három-négy órányi alvás után tökéletesen kipihent voltam és örvendtem mindennek, mindennek.

II.

Eshet az eső, vihar is lehet – ebből még semmi nem következik; esős napon is gyakran elhatalmasodik az emberen a boldogság és ilyenkor csöndes, magános helyekre vonul. Akkor föláll, egyenesen előrenéz, csöndesen fölnevet, itt is, amott is és körültekint. Mire gondol ilyenkor az ember? Egy ragyogó tábla egy ablakban, egy napsugár az ablaktáblán, kilátás a kis patakra, talán egy kék nyilás a felhős égen. Egyéb nem kell ilyenkor. -10-

Más időkben viszont még a rendkivüli események sem képesek kizavarni csöndes, emóciótlan, vagy unott hangulatából az embert; bálterem közepén nyugodtan, közönyösen, részvétlenül ülhet az ember. Igen, mert az örömök és bánatok forrása a magunk belsője.

Bizonyos napra emlékszem. A parton jöttem lefelé, az eső utközben lepett meg és az eső elől valami nyitott halászkunyhóba menekültem. Úgy dudoltam magam elé, de minden kedv, minden öröm nélkül, azért csupán, hogy némileg üzzem az időt. Asopus is velem volt. Hirtelen fölállott és hallgatózni kezdett, abbahagytam a fütyülést és figyeltem, hangokat hallottam, emberek közeledtek. Véletlenség, egészen természetes véletlenség! Két férfiból és egy leányból álló társaság rontott fejvesztve a kunyhóba. Nevetve kiálltottak egymásra:

Az urak egyike fehér, megerősitetlen ingmellet viselt, mely valósággal ugy lógott a nyakán, mint valami zacskó mert az eső megpuhitotta és összegöngyölitette; e vizes ingmellben gyémántkő volt. Lábán hosszu, hegyes cipők voltak. Üdvözöltem őt, Mack ur volt, a kereskedő, őt a boltból ismertem, ahol kenyeret szoktam vásárolni. Egyszer beinvitált a családjához, de én nem mentem.

– Ah, jó ismerős – mondta, mikor meglátott. Mi a malom felé indultunk, de vissza kellett térnünk. Micsoda idő? Mi? Ám, hogy kerül ön Sirilundba hadnagy ur?!

Bemutatta a kis, feketeszakállas urat, aki velük volt; egy orvos, a templom közelében lakott. A lány orrára tólta a fátyolát és csöndesen beszélgetni kezdett Asopussal. Vizsgálgattam a ruháját és a gomblyukakon -11- megláttam, hogy festett a ruhája. Mack ur őt is bemutatta, a leánya volt és Edvardának hivták.

Edvarda a fátyolán keresztül rám nézett egy pillahunyásig, akkor lehajolt a kutyához és olvasni akarta, ami a nyakláncán volt.

– Ah, ugy, téged Asopusnak hivnak?!… Doktor, ki volt Asopus? Az egyetlen, amit tudok róla annyi, hogy meséket irt. Nem frigiai volt? Nem, én nem tudom.

Egy gyermek, egy iskoláslány. Megnéztem; magas volt, de formái még nem tellettek meg, tizenöt-tizenhat éves lehetett, kezei hosszuak, barnák voltak és keztyüt nem viselt. Lehet, hogy ma a lexikonban kikeresi »Asopus«-t.

Mack ur vadászataim után érdeklődött. Mit lövök leggyakrabban? Csónakjai egyike minden időben rendelkezésemre áll, csak szólnom kell. Az orvos egy szót sem szólt. Amikor a társaság eltávozott, észrevettem, hogy az orvos sántit kissé és botra támaszkodik.

Ugyanolyan közönyös lelkiállapotban, mint azelőtt, ballagtam tova és utközben egykedvün dudoltam magam elé. A halászkunyhóban való e találkozás még semmi irányban nem hatott a gondolkodásomra; ami az egész találkozásból leginkább emlékezésemben maradt, az volt, hogy Mack ur ingmelle átázott, vizes volt és hogy abban gyémánttü volt, de az is vizes és fénynélküli.

III.

Kunyhóm előtt egy kő állott; egy magas, szürke kő. Jó hatással volt reám, mert mindig ugy éreztem, hogy figyel és végigvizsgál, ha napi kirándulásomból hazatérek. Ha reggel elindultam, mindig a kő mellett haladtam el és ugy tünt, mintha jó barátot hagynék mögöttem, aki hüségesen vár a visszatérésemig. -12-

És fönt az erdőben megkezdődött a vadászat. Egyszer lőttem valamit, másszor nem.

Kint, a szigeteken tul a tenger feküdt megzavarhatatlan nyugalomban. Sokszor fölmásztam a dombokra és ha már igen magasan voltam, letekintettem a vizre; csöndes napokon egyáltalában nem haladtak a hajók; ilyenkor három nap egymásután is láttam ugyanazt a vitorlát, kicsiny és fehér volt, akár egy fóka a vizen. Ám, ha táncba kapott a szél, messzire tüntek az árbocok; vihar jött, erős délnyugati orkán és ekkor valósággal szinjáték kezdődött, aminek én voltam egyetlen nézője. Ilyenkor mindent beburkolt a köd, föld és ég egybefolyt, a tenger a levegőbe táncolt és embereket, lovakat, szétszaggatott zászlókat alkottak a hullámai. Egy szikla alatt állottam és a legkülönbözőbb dolgokra gondoltam, a lelkem feszült volt. Isten tudja, gondoltam, minek vagyok a tanuja és miért rohan a magasba szemem előtt a tenger? Talán e pillanatban belátok a föld mélyébe, a föld agyába és látom ottan a lázas munkát!

Asopus nyugtalan volt, időről-időre fölemelte az orrát és beleszaglászott a levegőbe és láthatóan reszkettek a lábai; nem szóltam hozzá, igy hát lábaim között elnyult a földön és velem együtt rámeredt a tengerre. Semmi kiáltás, semmi emberi szó nem hangzott sehol, csak a tompa moraj zugott a fejem körül. Messzi künn szirtsziget feküdt, magányosan feküdt; ha a tenger rátört erre a szigetre, ugy hajladozott, mint valami őrült, nem; mint a tenger istene, aki büszkén magasra emelkedik, elnéz a világ fölött és ugy forog, hogy haja és szakálla keréknek látszik a feje között. Azután ismét bemerült a ködbe.

És e vihar közepette kicsiny, szénfekete hajó erőlködött, hogy a tengerről bejusson.

A kis, szénfekete hajó akkor érkezett a kikötőbe, -13- amikor délután lementem a kikötőhidhoz; a postagőzös volt. A parton sok ember gyült össze a ritka vendég bámulására; észrevettem, hogy most valamennyinek egyforma kék szeme volt, ha máskor teljesen különbözőknek tetszettek is. Nem messzire fiatal leány állott fehér gyapotkendővel a feje körött; haja igen sötét volt és a fehér kendő sajátosan ütött el a haja szinétől. Kiváncsian nézett engem, a fegyverem, a bőrruhám, de mikor megszólitottam zavarba jött és elforditotta a fejét. »Mindig fehér kendőt kell viselned – mondtam – igen illik neked.« E pillanatban szélesvállu ember lépett melléje, akin Izland-ing volt és aki Évának szólitotta őt. Ismertem a szélesvállu embert, kovács volt, a falu kovácsa. Néhány nappal ezelőtt uj gyujtószöget csavart a puskámba.

A szél és az eső elvégezte munkáját és akkor hullani kezdett a hó. Néhány nap alatt kellemetlen, hideg hangulat szállt a föld fölé, a korhadt ágak letöredeztek, a hollók csapatokba gyültek és károgtak szakadatlanul. Nem tartott soká, a nap közeledett már és egy reggel feltünt az erdő mögött. Mint szelid simogatás fejemtől-lábamig, ugy hatott, amikor fölkelt a nap; csöndes örömmel hátamra vettem a puskám.

IV.

Ebben az időben nem volt hiányom vadban; azt lőttem, ami épen kezemügyébe akadt, foglyot, nyulat és ha véletlen a parton kóboroltam a tengeri madarakra is rálövöldöztem, ha lőtávolságba merészkedtek. Jó idők voltak ezek; a napok egyre hosszabbodtak és a levegő mindig tisztább lett; két napi szükséggel láttam el magam és megindultam a hegyekbe, a hegycsucsokra; találkoztam -14- a hegylakókkal és sajtot kaptam tőlük, kis, kerek sajtot, aminek káposztához hasonló volt az ize. Többször fölmentem oda. Amikor hazatérőben voltam, az uton mindig lőttem egy madarat és bedugtam vadásztáskámba. Rendbeszedtem a ruhám és Asopus nyakára rákötöttem a zsinórt. Mértföldnyire alattam a tenger zugott; a hegyoldalak feketék voltak és még nedvesek a sok esőtől, ami parányi szemekben most is csörgedezett róla, csörgedezett és csepegett mindig ugyanabban az egyhangu melódiában. Ez egyhangu melódiák, messze a hegyek között, sokszor megkurtitották az időt, miközben üldögéltem és szórakozottan néztem körül. Itt csobog ez az egyhangu, végtelen melódia – gondoltam – itt a teljes magányosságban, senki nem hallja, senki nem gondol rá és mégis csobog itten magányosan, örökkön, örökkön!

És ha a csobogást hallottam, ugy találtam, hogy nem olyan sivár a sziklafal. Néha-néha történt is valami: egy menydörgés megreszkettette a földet, egy sziklatömb lemállott és legördült a tengerbe, maga mögött pedig valósággal utat vert a málló szikla szerteszállongó pora; e pillahunyásban Asopus fölemelte az orrát és szagolgatott, elcsodálkozottan az égésszagon, aminek eredetét sehogy nem tudta megmagyarázni. Ha a hóviz csatornákat ás a sziklába, akkor elég egy lövés, vagy egy hangosabb kiáltás és a nagy sziklatömb leválik és görögve megindul a tenger felé…

Egy óra telhetett el igy, talán több is, az idő olyan gyorsan mulik. Asopust ismét szabadon bocsájtottam, a vadásztáskát a másik vállamra akasztottam és megindultam hazafelé. A nap hanyatlóban volt. Az erdőben rátértem régi, jól ismert ösvényemre, amely szinte keskeny szalagként kigyózott a zöld lombfalak között és pedig a leghihetetlenebb kanyarodásokkal. Kényelmesen -15- követtem minden kanyarodást; nem volt miért siessek, otthon senki nem várt rám. Büszkén, mint valami uralkodó, ugy sétálgattam a békés erdőben és mindig olyan tempóban, amint az nékem tetszett épen. Minden madár hallgatott, csupán a fajdkakas kezdett bele melódiátlan kiáltozásába, ez mindig énekel.

Hogy kiértem az erdőből, két embert láttam magam előtt, két kóborlót, rövidesen utólértem őket; az egyik a kis Edvarda volt, ismertem őt, hát ráköszöntem; aki kisérte, az orvos volt. Megkellett mutatnom nekik a puskám, megnézték az iránytüm és a vadásztáskám is; meghivtam a kunyhómba őket és megigérték, hogy eljönnek egyszer.

Este lett. Hazamentem, tüzet raktam, madarat sütöttem és elköltöttem a vacsorát. Reggel ujból egy nap kezdődött…

Csend, nyugalom mindenütt. Feküdtem egész estén át és kibámultam az ablakon; valami tündéri szelidség oszlott el mostan erdőn és mezőn. A nap lenyugodott már és a horizontot beföstötte a sulyos, vörös fény, ami olyan mozdulatlanul terült szét akár az olaj. Az ég köröskörül felhőtlen volt és tiszta. Bebámultam a tiszta tengerbe és ugy tünt, mintha szemtől-szembe ülnék a teremtővel és a szivem olyan hevesen dobogott. Isten tudja, gondoltam, miért öltözött a horizont ma lilába és aranyba, talán ünnep van odafönn, nagyszerü ünnepség a csillagok zenéjével és a sugarak futárszolgálatával. Egészen ilyen volt minden. Lehunytam szemem és ugy éreztem, én is utasa vagyok a futárként szolgáló sugaraknak és gondolat gondolatra tornyosodott az agyamban.

Céltalanul csavarogtam és azt vizsgálgattam, mint olvad vizzé a hó, és mint fut tócsába a jég. Ha elég -16- készlet volt konyhámban, napokon át megesett, hogy nem is lőttem ki a puskám; kószáltam, élveztem a szabadságom és hagytam mulni az időt. Ahová csak elvetődtem, mindenütt akadt valami kevés hallani, látnivaló, némileg minden megváltozott egyik napról a másikra és még a boróka és a füzfabokor is várta a tavasz jöttét. Például lementem a malomhoz; még jég közé ékelten hevert; ám a talaj emberemlékezet óta köröskörül letaposott volt és ez adta tanuságát, hogy emberek járnak ide, hátukon nagy gabonazsákokkal és őröltetnek itten. Ugy jártam a malom falai között, akárha emberek között járnék; a falakban sok betü és évszám volt.

Irjak többet is? Nem, nem. Legföljebb a magam mulatságára, csupán azért, hogy megkurtitsam az időt azzal, hogy leirom, két évvel ezelőtt mint jött a tavasz és milyen volt akkor a föld talaja. Erdőben, tengerről illatok áradtak már; az erdőben korhadó hervadt lombból édeses kénsavszag áradt és a szarkák ágacskákkal a szájukban röpdöstek és épitgették a fészküket. Még néhány nap és a patakok csobogni, tajtékosan hullámozni kezdtek, néha-néha egy-egy halat is lehetett látni és a halászok megjöttek evezőállomásaikról. A kereskedő két yachtja szinültig hallal rakodottan tért meg és a száritóhelyen kötött ki; a nagyobb szigeteken, amiken a száritást végezték, szinte pillanat alatt megujult a mozgás, az élet. Mindezt ablakomból néztem.

Ám a kunyhóig nem hatott semmi lárma, egyedül -17- voltam és egyedül maradtam. Néha-néha elhaladt valaki arra; Évát is láttam, a kovácsleányt; néhány pattanás volt az orrán.

– Fáért az erdőbe – felelte nyugodtan. Kezében kötelet lógatott, hogy abba rakja a fát és fején a fehér gyapotkendő volt. Sokáig néztem utána, de ő nem fordult vissza.

A tavasz mind előbbre nyomult és az erdőben elevenedett az élet. Igen mulatságos volt nézni a rigókat, amint magasan, a fák tetején ültek, belemeredtek a napba és rákiáltoztak az ég óriás kohójára; sokszor már éjjel két órakor fölkeltem, leginkább azért, hogy tanuja lehessek annak a gyönyörüségnek, ami a madarakból, állatokból áramlott ki, ha fölkelt a nap.

A tavasz hozzám is elérkezett és ugy kopogott az ereimben, akárha járt volna valaki azokban. Kunyhómban ültem és arra gondoltam, hogy ideje lenne rendbehozni horgaimat és halászó zsinórjaimat, ám az ujjam sem mozditottam meg, hogy tegyek valamit; szerencsés, sötét nyugtalanság járt a szivemen ki-be. Asopus fölállott hirtelen, lábait megmerevitve állott és röviden, vakkantásszerüen ugatott. Emberek értek a kunyhóm elé, a sapkát gyorsan lekaptam a fejemről és mindjárt rá a kis Edvarda hangját hallottam az ajtóm előtt. Barátságosan, vidáman jött – ő is, a doktor is, amint megigérték, meglátogatni engem.

– Igen, – itthon van, – hallottam, amint mondta, akkor belépett és a maga kislányos módján kezet adott nekem.

Leült a fapadra és körülnézett a kunyhómban; az orvos mellé ült a hosszu padra. Összevissza beszéltünk és gondolkodás nélkül elmondtunk mindent, ami a lelkünkről leszállott; én elmondtam azt is, hogy milyen állatok élnek az erdőben és azt, hogy a tilalom miatt, milyen vadakra nem szabad lőnöm mostan. Ez időszerint a fajdkakasra nem szabad lőni.

Az orvos most sem beszélt sokat, ám amikor véletlenül pillantása ráesett a puskaporos szerszámra, amelyen Pán-figura diszelgett, gyorsan, frissen magyarázgatni kezdte Pán legendáját.

– Tulajdonképen miből él majd akkor, ha tilalom lesz minden vadra? – kérdezte hirtelen Edvarda.

– Halból – válaszoltam – legfőként halból. Valami ennivaló mindig akad.

Tavaly valami angol lakott a maga kunyhójában; ő igen gyakran étkezett nálunk.

Edvarda megnézett engem és én megnéztem őt. E pillanatban a szivemet, mintha valami kedves, barátságos simogatás érte volna. Ez a tavasz következménye volt és a tiszta, világos napoké; azóta sokat gondolkodtam erről. Különben kigyózó szemöldökei is csudálattal töltöttek el.

Néhány megjegyzést tett a lakásomra. A falakat különböző állatbőrökkel és sokszinü madártollal aggattam tele; a kunyhó belseje tisztára olyan volt, mint valami medvebarlang. Ez tetszett neki. »Igen, épen olyan, mint egy medvebarlang« mondta.

Semmit nem adhattam vendégeimnek, ami elfogadható lett volna, elméláztam és azt gondoltam, tréfából madarat sütök nekik; vadászmódon tálalom eléjük és ők az ujjaikkal egyék. Végre ez is időtöltés! -19-

E pillahunyástól kezdődően eltünt a jó kedve. Fájt nekem ez, igen szerettem volna helyreütni mindent és azért ezt mondottam:

Megbeszéltük még, hogy legközelebb kievezünk és megnézzük, hogy mint száritják a halakat…

Azután, hogy vendégeimet egy darabon elkisértem, hazatértem ujból és halászó eszközeimmel foglalkoztam. Hálóm egy szögön az ajtón lógott és sok csomót elpusztitott benne a rozsda; meghajlitgattam néhány horgot, kijavitottam a háló egy-két szakadását és megvizsgáltam a horogzsinórokat is. Milyen nehezemre esett ma, dolgozni valamit! Agyamon gondolatok rohantak keresztül olyanok, amiknek semmi közük nem volt ahhoz, ami foglalkoztatott; most ugy tünt, hogy sulyos hibát követtem el, amikor a kis Edvardát a fapadon hagytam ülni, holott a magam helyét kellett volna fölajánlani neki. Hirtelen magam előtt láttam barna arcát és barna nyakát; kötényét elől lehuzta kissé, hogy hosszabbnak tünjék a dereka, ahogy az divatban volt akkor; állának szelid, leányos formája kellemesen hatott reám és álla alatt az a pár ránc maga volt a vidámság. Az ő szája nagy volt, de virágzó.

Fölállottam, kinyitottam az ajtót és hallgatózni kezdtem. Semmit nem hallottam és nem is volt okom a hallgatózásra. Ujból becsuktam az ajtót; Asopus fölkelt a -20- fekvőhelyéről és csudálkozón fogadta a nyugtalanságom. Arra gondoltam, hogy utána futhatnék a kis Edvardának azzal az ürüggyel, hogy selyemfonalat kérek tőle a háló rendbehozására; ez különben nem is volt ürügy, megmutathatom neki a hálót és benne a szétfoszlott csomókat. Már az ajtónál álltam, amikor eszembe jutott, hogy magamnak is van selymem, még pedig több is, mint amennyi szükséges. Bátortalanul, kedvetlenül tértem vissza… mert magamnak is volt selymem.

Amikor beléptem, valami idegen lehellet érte az arcom, mintha nem lettem volna egyedül.

VI.

Valaki ember kérdezte, hogy abbahagytam-e a vadászást; két napja nem hallotta, hogy lövöldöztem volna a dombon, habár ő a két napon keresztül folyton az öbölben hevert és halászott. Nem, én semmitse lőttem; mindaddig kunyhómban maradtam, amig végleg elfogyott az ennivalóm.

Harmadik napon indultam vadászatra. Az erdő kissé zöld volt már és a föld, meg a fák enyhén illatoztak; a fücsemete már zölden kandikált ki a megfagyott moha alól. Kinoztak a gondolataim és többször kénytelen voltam leülni. Három nap óta nem találkoztam egyetlen emberrel, azon a halászon kivül, aki tegnap a kunyhómba jött; azt gondoltam: ma este talán találkozom valakivel az erdőszélen, ott, ahol legutóbb a doktorral és Edvardával találkoztam. Lehetséges, hogy megint arra sétálnak, – talán – talán nem. Ugyan miért is gondolok épen azokra? Egy pár fajdot lőttem és az egyiket rögtön elis készitettem. Asopust azután zsinórra kötöttem. -21-

Mig ettem, a száraz földön heverésztem. Csönd volt köröskörül, csak a szél szelid susogása és néha-néha egy madárhang. Feküdtem és néztem a faágakat, amelyek ide-oda ingadoztak, amerre a szél fujt; a szelid szél kötelességét teljesitette és ágról-ágra vitte a himport és megtöltött vele minden ártatlan kelyhet; ugy tetszett, elragadtatásban volt az egész erdő. Egy zöld hernyó vándorolt egy ág hosszában, vándorolt szakadatlanul, mintha nem is ismerné a nyugodalmat. Nem lát csaknem semmit, pedig van szeme; gyakran egyenesre mered és a levegőben tapogatódzik valami után, amire támaszkodhatna; olyan volt, mint valami kurta, zöld fonál, amely lassu öltésekkel selymet varr az ágra. Estére talán elért oda, ahová igyekezett.

Minden csendes. Fölállok és megindulok, leülök és fölállok megint; körülbelül négy óra van: ha hat óra lesz hazamegyek és meglátom, nem-e találkozom valakivel. Még két órám volt odáig, de máris nyugtalan lettem és a mohát meg a hangát letaszitottam a ruhámról. Jól ismertem az utat, amelyre ráléptem, fák és sziklák állottak oldalán ugyanolyan magányosan, mint azelőtt, mint régóta már és a haraszt zörgött a lábaim alatt. A monoton susogás és a sok ismert fa, meg szikla, sok is volt számomra; különös hálaérzés fogott el; minden a bensőmbe hatolt, minden elvegyült velem, én szerettem mindent. Száraz ágat vettem a kezembe, amint ültem, vizsgálgattam és közben a magam dolgaira gondoltam. Az ág csaknem korhadt volt már, megrepedezett kérge erősen hatott rám és részvéttel töltött el. Mikor felállottam és tovább mentem, nem hajitottam el az ágat, hanem lassan letettem, állottam mellette és soká néztem rá; mielőtt otthagytam volna ránéztem mégegyszer és könnyes volt a szemem.

És öt óra lett. A nap rosszul mutatta az időt; -22- egész napon át nyugatnak haladtam és a kunyhómban talán egy félórával továbbra vettem a nap állását. Mindezt számitásba vettem, ám hat óráig mindig volt egy órám még, ezért fölállottam és megindultam egy darabon. A haraszt zörgött a lábaim alatt. Igy mulik el egy óra.

Magam alatt láttam a kis folyót és rajta a kis malmot, amely a télen jég közé ágyaltan feküdt és akkor megint megállottam; az estharang kongott és kongása fölriasztott. Késő van! – mondottam hangosan. Fájdalom futott rajtam át, megfordultam rögtön, nekivágtam a hazavezető utnak, ám közben bizonyosan tudtam, hogy elkéstem végleg. Gyorsabban mentem, futni kezdtem; Asopus megsejtette, hogy történik valami; sorompóba állott, versenyt futott velem, lihegett, de azért sietős volt az ut neki is. A hervadt lomb fölröpült körülöttünk. Ám mikor leértünk az erdőszélre, senki nem volt ott, nem, csendes volt minden, nem volt ott senki.

Nem vonakodtam tovább, engedtem gondolataim unszolásának, elhaladtam a kunyhóm előtt, lementem Sirilundba, Asopussal, puskámmal és minden fölszerelésemmel.

VII.

Azt hiszem, hogy tudok azok lelkében olvasni, akik körülöttem vannak; de lehet, hogy nem igy van. Óh, ha jó napom van, mindig azt hiszem, hogy mélyre -23- tudok pillantani az emberek lelkének tengerébe, habár nem is tulságosan okos a koponyám. Többen ülünk a szobában, néhány férfi, egy-két asszony és én és ugy tetszik, én látom, hogy mi történik az emberek belsejében, tudom, hogy mit gondolnak rólam. Pilláik minden rebbenésének tulajdonitok valami jelentőséget. Néha arcukba szökik a vér és pirosra festi őket; akkor megint ugy tesznek, mintha a másik oldalra néznének, de mégis engem tartanak szemmel. Itt ülök, megfigyelek mindent és nem sejti senki, hogy belelátok mindenki lelkébe. Sok éven keresztül hittem, hogy tudok az emberek lelkében olvasni. De talán nem is igy van…

Egész estén át Mack urnál maradtam. Elmehettem volna mindjárt is, semmi érdekem nem volt, hogy ott üljek, ám – nem azért jöttem, mert idehuzott minden gondolatom? Elmehettem hát rögtön? Whistet játszottunk és vacsora után Toddyt ittunk; háttal ültem a szobának és lehanyatlott a fejem, mögöttem Edvarda járkált ki meg be. A doktor után szólt. Mack ur megmutogatta uj lámpája szerkezetét, az első paraffinlámpa, amely eljutott ennyire északra; valóságos remekmü, nehéz ólomlábakon; esténként ő maga gyujtotta meg, nehogy szerencsétlenség történhessen. Többször is beszélt nagyapjáról, a konzulról: nagyapám, Mack konzul, Károly János király saját kezéből kapta ezt a tüt és rámutatott a gyémánttüjére. Felesége meghalt már, egyik mellékszobában megmutatta az olajföstésü arcképét; előkelő asszony volt, szőke haju és mosolygós arcu. Ugyane szobában volt a könyvszekrény is, amelyben még francia könyvek is állottak, de ezek olyanok voltak, mintha örököltek lennének; a táblák finomak voltak és aranyozottak és már sok egykori tulajdonos irta rájuk a nevét. A könyvek között tudományos munkák is voltak; Mack ur gondolkodó ember volt. -24-

A whisthez kisegitésül behivták a két segédet is; lassan, tétován játszottak, pontosan utánaszámoltak mindent, de mégis sok hibát követtek el. Az egyiknek Edvarda segitett.

Mindenki arról biztositott, hogy nem tesz az egész semmit. Adtak egy asztalkendőt leszáritani magam és tovább játszottunk. Tizenegy óra lett.

Mikor Edvarda kacagott, borongós rosszulérzés fogott el; ránéztem és találtam, hogy semmitmondó az arca és nem is igen szép. Mack ur azzal hagyta a játékot abba, hogy aludni kell a két segédnek; akkor elnyujtózott a szófán és arról kezdett beszélni, hogy boltja fölé uj cimtáblát készül akasztani és tanácsot kért tőlem, hogy milyen szinüre festesse. Unatkoztam és minden gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy feketére; Mack ur rögtön felelt:

– Feketére. – Ugyanezt gondoltam én is. »Só és üres hordók lerakata« vastag, fekete betükkel, az a legelőkelőbb… Edvarda, nem mennél aludni?

Edvarda fölállott, bucsuzásul kezet adott mindkettőnknek és kiment. Egyedül maradtunk. A vasutról beszélgettünk, ami tavaly készült el és az első táviróvonalról. Isten tudja, hogy itt északon mikor kapunk távirót?!

– Nézze csak, kérem, – mondta Mack ur – én most negyvenhat éves vagyok és hajam, szakállam megőszült. Igen, igen, ugy érzem, hogy megöregedtem. Legtöbben nappal látnak, ezért fiatalnak tartanak; ám ha eljön -25- az este és egyedül maradok, egészen összeroskadok. Akkor itt ülök a szobámban, patience-ot játszom. Egy kevés csalafintasággal könnyen megy a dolog. Haha.

Fölállott, az ablakhoz ment és kinézett; meghajlott háttal állt és a háta meg a válla szőrös volt. Fölállottam én is. Megfordult és hosszu, hegyes cipőin felém jött; hüvelykét mellényébe dugta és karjaival a röpülést utánozta; egyidejüleg nevetett. Akkor mégegyszer fölajánlotta egyik csónakját és kezét nyujtotta.

– Engedje meg kérem, hogy elkisérjem önt – mondta és eloltotta a lámpát. – Igen, egy kis sétát akarok tenni, még nincsen késő.

Beszéltünk még erről, de nem tudtunk megegyezni. Erős volt a meggyőződésem, hogy igazam van és meg nem foghattam a nyakasságát. Utoljára azt ajánlotta, hogy kiki menjen a maga utján és aki előbb ér oda, az várjon a kunyhónál.

Megszokott járásommal mentem és ugy számoltam, hogy legalább öt perccel előbb érkezem, mint ő. Ám mire a kunyhóhoz értem, már ott állott. Rámszólt:

– Nos, látja ön? Nem, én mindig ezen az uton járok és valóban, ez a rövidebb.

Meglepetve néztem, nem izzadt egyáltalán és semmiből nem látszott, hogy futott volna. Rögtön elbucsuzott -26- tőlem, megköszönte a látogatásom és elment azon az uton, amelyiken jött.

Némán álltam és azt gondoltam: milyen különös! Valamit én is értek a távolságokhoz és többször végigmentem mindakét uton. Kedves ember, te csalsz megint! Vagy az egész história ürügy volt csupán?

A következő pillanatban gyorsan és óvatosan utána mentem, láttam, hogy egész uton folyton az arcát törülgette és most nem tudtam, hogy nem futott-e az előbb. Most nagyon lassan ment, folyton szemmel tartottam és láttam, hogy megállott a kovács háza előtt. Elrejtőztem és láttam, hogy az ajtót megnyitják és Mack urat bebocsájtják a házba.

VIII.

Néhány nap mult el fölöttem, egyetlen barátom az erdő volt és az erdő végtelen magányossága. Te jóságos Isten, soha annyira nem kisérlettem meg, hogy egyedül maradhassak, mint ezekben a napokban. Tavasz közepében voltunk; csillagfüvet találtam és a cinke is megérkezett… minden madarat ismerek. Néha elővettem két huszonnégy sillingest és csörömpöltem velük, hogy megtörjem az elhagyatottságot. Azt gondoltam: Ha Diderik és Iselin idejönne!

Nem volt éjszaka többé; a nap csupán pillanatra merült a tengerbe és azután fölbukott ismét, vörösen, megfiatalodottan, mintha azért ment volna a viz alá, mert megszomjazott. Milyen csudás dolgok történtek velem az éjjel, azt senki el nem hiszi. Pán egy fa tövében ült és nézett engem, hogy mint fogok viselkedni? És a -27- hasa nyitva volt és annyira magába roskadt, mintha a gyomrából enné, amit evett. Ám ezt csupán azért tette, hogy rámsandithasson, hogy nyugodtan figyelhessen és csendes kacagásától valósággal rengett a fa. Az erdőben mindenütt az élet morajlott, az állatok orditoztak, a madarak egymást hivták és kiáltásaik betöltötték a levegőt. A cserebogár röpülési évadjában volt, elkeveredett az éjjeli pillék közé és mindenütt az ő zümmögésüket lehetett hallani. Mennyi minden történt itten! Nem aludtam három éjjel és Diderikre és Iselinre gondoltam.

Lásd csak, gondoltam, ők csakugyan ide jöhetnének. És Iselin majd egy fa mögé csalja Dideriket és ezt mondja neki:

– Maradj itt, Diderik, vigyázz rám, Diderik, őrködj Iselin fölött, a vadász, ott, az a vadász megakarja oldani a saruszijam.

És a vadász az én vagyok és ő majd int nekem a szemével, hogy megérthessem őt. És hogy ő eljön, mindent megért a szivem, a szivem, ami nem is ver többé, hanem vészesen dobol. És gyolcsleple alatt meztelen ő fejétől az ujja hegyéig, meztelen és én a kezemmel érintem őt.

És mindjárt rá mintegy belesusogja a számba, ráleheli az ajkamra: Óh, kedvesem, ne bontsd ki a sarum szijját, nem, ne bontsd ki… ne bontsd…

Ám a nap bemeriti szegélyét a tenger hüs vizébe, azután ujból fölbukik, vörösen, megfiatalodottan, mintha csak azért bukott volna alá, hogy igyék. És susogás tölti meg a levegőt.

Visszaint nékem, amikor elment már, arca lángol még, arca szelid és arca elragadó. Megint visszafordul és megint int nekem.

– Iselin, én láttam, hogy megtetted, – mondja ujból. – Én láttam azt, Iselin.

Ekkor fölhangzik az ő hangos, vidám kacagása és megy vele diadalmasan életerősen fejétől a lába ujjáig. És vajjon hová mennek? A legközelebbi fickóhoz, egy másik vadászhoz, egy másik erdőbe.

Éjfél volt. Asopus kiszabaditotta magát, a maga kedvtelésére kezdett vadászni, magasan a hegytetőkről hallottam az ugatását és már egy óra volt, amikor visszatért. Pásztorlányka jött az erdőn, harisnyát kötött, dudolgatott és nézegetett köröskörül. De hol maradt a nyája? És mit keres éjjel az erdőn? Semmit, semmit. Félig nyugtalan, némileg örvendve is azt gondoltam: hallotta Asopus ugatását és tudta, hogy az erdőben vagyok.

Mikor mellém ért, fölálltam és megnéztem: milyen szép, milyen bájos volt. Asopus is fölállott és megnézte ő is.

– Hogyan lehetsz ennyire merész, ily késő éjjel az erdőben sétálni, hogyan lehetsz… te, aki oly szép és oly fiatal vagy.

Ám ő nem lehetett még tizenkilenc éves, bizonyos voltam benne, hogy hozzáhazudott két évet a korához és még csak tizenhét éves volt. Azonban miért hazudja öregebbnek magát?

IX.

– Akkor más dolgok felé fordulok. Az apály, vagy -30- az ár, a fü, amely lekonyul bizonyos időben, a madarak éneke, ami változik mindig; az egyik akkor kezd énekelni, amikor a másik abbahagyta már. Azután tudom az időt a virágokról, amik délután lecsukódnak, a lombról, ami majd világoszöld, majd sötétzöld; ezenkivül érzem is.

Tudtam, hogy eső van készülőben és azért nem akartam tovább állani véle az uton; sapkámhoz nyultam. Ekkor hirtelen ujabb kérdéssel tartóztatott és én maradtam. Elpirult és azt kérdezte, hogy tulajdonképen miért vagyok itt, miért járok vadászni, miért ezt, miért azt? – Csak annyit lövök, amennyi a táplálkozásra szükséges, pihenni hagyom Asopust.

Vörös lett és alázatos. Láttam, hogy valaki beszélt rólam és ő hallotta azt, mindez nem tőle származott. És fölkeltette az érzékenységem, olyan elhagyottnak tetszett, ráeszméltem, hogy nincsen anyja és sovány karja olyan elhagyatottságra vallott. Mindez ugy elhatalmasodott rajtam.

Nos igen, én nem azért lövök, hogy öljek, csupán azért, mert élnem kell. Ma csupán egy fajdra van szükségem, igy hát ma egyet lövök csupán és a másikat holnapra hagyom. Miért lőnék többet? Az erdőben élek, én az erdő fia vagyok; junius elsején megkezdődik a tilalom a nyulra és a hófajdra; akkor alig marad, amire lőhetek; jó, akkor horgászok és halból élek. Apja ád egy csónakot nékem és azon fogok halászgatni. Mindenesetre, nem vagyok olyan vadász, aki lövöldöz csupán, én inkább azért vagyok vadász, hogy az erdőben élhessek. Ott jól érzem magam, csöndesen ülök a földön az asztalomnál és nem mereven egy széken: és nem döntök fel egy poharat sem. Az erdőben nem tiltok el magamtól semmit, hátamra feküdhetem, behunyhatom a szemem; -31- és ott azt beszélhetem, ami nékem épen tetszik. Az ember néha egész hangosan akar mondani valamit, nyiltan megteheti és az erdőben ugy hangzik ez, mint a sziv mélyéből szálló beszéd.

Tovább beszéltem, mert a szeme rajtam pihent. »Tudja meg hát, hogy mi mindent látok én a mezőkön. Télen például előfordulhat, hogy a hóban megtalálom a hófajd nyomát. A nyom hirtelen eltünik, a madár elszállt. Ám a szárnyak leyomódásából láttam, hogy milyen irányba röpült és rövid idő multán megtalálom a vadat. Az ilyesmi mindig olyan uj az én számomra. Ősszel például a csillaghullást vizsgálhatom. Ilyenkor azt gondolom az én méla magányosságomban: hogy egész világ volt az, ami a semmiségbe rohant, egész világ, ami a szemem előtt szakadt darabokba? És nékem – nékem adatott meg, hogy láthassam a csillaghullást! Ha jön a nyár, ugy talán minden levél sikján él egy kicsike állat; látom, hogy némelyiknek közülök nincsen szárnya, ezek nem tudnak előrehaladni és ezek ott, azon a lombon kénytelenek élni és meghalni, amelyen születtek. Gondolja csak! Néha kék hegyeket is látok. Minderről oly keveset beszélnek és én nem tudom, hogy maga megért-e engem«.

– Igen, igen. Néha ránézek a füre és talán a fü is néz engem, mit tudjuk mi? Megnézek egy magános fücsomót, reszket kissé és nekem ugy tetszik, valami történik vele, azt gondolom: itt áll ez a fücsomó és reszket! Azután akad egy bokor és azon egy zizegő ág, ami esetleg gondolkodóba ejt. Néha pedig emberekkel is találkozom a csucsokon, igen ez is megesik.

Megnéztem, előrehajoltan állt és figyelt. Rá sem ismertem. Annyira figyelmes volt, hogy magára sem ügyelt, hanem gondolattalanul átadta magát a vizsgálódásomnak: alsó ajkai bágyadtan hullottak le. -32-

Nem kisértem haza, egyedül ment az utján és én a kunyhómba siettem. Néhány perc mult el és hevesen, erőszakosan szakadt az eső. Egyszerre gyors, futó lépéseket hallok magam mögött, hátranéztem: Edvarda rohant a nyomomban, kipirosodott az erőfeszitéstől és nevetett.

– Egészen elfeledtem, mondta lélekvesztve, elfeledtem a száritóhelyre való utunkat. A doktor holnap jön, van ideje holnap?

Mikor elindult, föltünt, hogy milyen szép és milyen karcsu lábai vannak; szoknyája csaknem a térdéig vizes volt. Cipője sarka félretaposott volt.

Igen jól emlékszem ma is egy napra. Az a nap volt, amelyiken megjött a nyaram. A nap már éjszaka sütött és reggelre megszáritotta a nedves földet, az utolsó eső folytán a levegő tiszta volt és finom.

Délután volt, amikor kiértem a kikötőhidhoz. A viz csendesen csobogott és a szigetekről áthallottuk a halakkal foglalatoskodó férfiak és asszonyok beszélgetését. Kedves délután volt.

Hát nem volt kedves délután? Eleséggel, itallal teli kosarakat vettünk és annyian voltunk, hogy két csónakba oszlottunk, sok fiatal lány volt, sok fiatal lány világos ruhákban. Olyan elégedett voltam és boldogan dudolgattam magam elé. -33-

Mikor beültem a csónakba, azt kérdeztem magamtól, vajjon hová készül ez a sok fiatal nép. Itt voltak a kerületi orvos leányai, a templomfelügyelő leányai; néhány nevelőnő és a hölgyek a paplakból; soha nem láttam őket, idegenek voltak reám, de ennek dacára oly kedvesen beszélgettünk, mintha régi-régi ismerősök lettünk volna. Sok ügyetlenséget követtem el, elszoktam az emberekkel való társalgástól és többször te-nek szólitottam a fiatal lányokat; ám rossz néven ezt sem vették. Egyszer azt mondtam: »Kedves!«, vagy azt; »Kedvesem!«, de még ezt is megbocsátották és ugy tettek, mintha semmit sem mondottam volna.

Mack ur, mint rendesen, most is ingmellet hordott és benne volt a gyémánttü is. Ugy látszott, igen jó kedvében van és harsányan kiáltott a másik csónakban ülőkre:

– Emberek, ti esztelenek, vigyázzatok a boros üvegekre! Doktor maga felelős az üvegekért!

És ez a két kiáltás a tenger fölött, egyik csónakról a másikra ünnepiesnek, de kedvesnek tetszett előttem.

Edvardán tegnapi ruhája volt. Talán nem volt több ruhája, de lehet, nem akart fölvenni másikat. Cipői is ugyanazok voltak. Ugy tetszett, mintha kezei nem lettek volna egészen tiszták, ám a fején vadonatuj tollaskalap ült. Föstött kabátkáját is elhozta és azon ült.

Mack ur kivánságára, amikor a szigetre értünk, lekaptam a puskám és két üdvözlő lövést tettem: akkor mindenki hurrá-t kiáltott. Lassan haladtunk a sziget belsejébe; a szállitással foglalkozó munkások mindannyiunkat köszöntöttek és Mack ur elmulatott az embereivel. Találtunk csillagvirágot, kökörcsint, amit gomblyukainkba dugtunk, néhányan harangvirágot találtak.

Füves helyen telepedtünk le, ahol fehér hámu körtefák állottak; a kosarakat kiüritettük és Mack ur kibontotta az üvegeket. Világos ruhák, kék szemek, pohárcsengés, a tenger, a fehér vitorlák. Énekeltünk.

Egy órával később káprázatos volt minden gondolatom; kis dolgok is hatottak rám; egy kalapon fátyol lengett; egy gomb kipattant, két szem becsukódott nevetés közben és én megindult voltam. Ez a nap, ez a nap!

– Kis fészekben. Istenem, mennyire a szivemhez nőtt az. Jöjjön el egyszer, kisasszony, látogasson meg: nincs a világon még egy olyan kunyhó. És a kunyhó mögött hatalmas erdő van.

– Igen, feleltem. De én már ismerek mindent, hölgyeim. Éjszaka szemtől-szemben állok a hegyekkel, az erdővel és a nappal. Nem akarok hizelegni. De ez a nyár, ez az isteni nyár! Éjszaka érkezik, amikor alszik mindenki és reggelre birtokba vett mindent. Kinéztem az ablakon és láttam őt. Két kis ablakom van.

Egy harmadik is odajött. Elragadó volt a hangja és a kis keze is. Milyen elragadóak voltak mindannyian!

– De igen, mondtam és kinyujtottam a kezem. Cseréljünk virágot, én szépen megköszönöm. Milyen szép maga, milyen elragadó a hangja, egész idő alatt magát hallgattam.

Nem engem gondolt! Fájdalmas volt, hogy ennyire tévedtem; hazavágyódtam, szerettem volna messze lenni, kis házikómban, ahol csak a szél beszélget hozzám.

A többi hölgy egymásra nézett és eltávozott, nehogy megszégyenitsen engem.

E pillanatban sebesen jött valaki; látták valamennyien, Edvarda volt. Egyenesen felém jött, mondott valamit, mellemre vetette magát, karjait nyakam köré fonta és ajkát a számra nyomta. Többször megcsókolt, mindannyiszor mondott valamit, de én semmit nem értettem. Nem értettem az egészet; szivem csöndesen dobogott és csak szeme bőrét éreztem. Amikor szabadon bocsájtott, kis melle sebesen szállongott föl és alá. Mindig ott állt még, barna hajával, barna nyakával magasan, karcsun, ragyogó szemekkel és teljesen öntudatlanul, mindenki őt nézte. Most valósággal megriadtam fekete szemöldökeitől, melyek haragosan boltozódtak a homlokára.

– Mi történt, kis Edvarda? kérdeztem és egyidejüleg dobogni hallottam a szivem. A torkomban dobogott és megakadályozott az értelmes beszédben.

– Semmi, igazán semmi – mondta – akartam, egész egyszerüen. Nem tesz semmit!

Levettem a sapkám és mechanikusan hátrasimitottam a hajam. Álltam és néztem őt. »Nem tesz semmit«, gondoltam.

Ekkor kiáltani hallották Mack urat, aki a sziget másik végén volt, de, hogy mit kiáltott, azt nem érthettük: örömmel gondoltam arra, hogy Mack ur nem látott semmit, nem tapasztalt semmit. Milyen jó, hogy épen most a sziget másik végén volt! Ez megkönnyitette a szivem, -36- odaléptem a társaság elé, nevettem és közönyösséget szinlelve, ezt mondtam:

– Szabad arra kérnem önöket, hogy megbocsássák illetlen magaviseletemet; én magam is kétségbeesett vagyok miatta. Fölhasználtam a pillanatot, amikor kis Edvarda virágot akart cserélni velem és megsértettem őt; kérem önöket, mindannyiokat, bocsássanak meg. Képzeljék az én helyzetembe magukat: egyedül élek és szokatlan, hogy hölgyek körül legyek; ehhez hozzá jön még, hogy bort ittam ma, holott bort nem iszom soha. Megbocsájtanak nekem?

Nevettem és egészen közönyösen viselkedtem a semmiség felett, hogy elfeledtessem velük; belsőmben azonban komoly voltam. Szavaim semmi hatással nem voltak Edvardára, nem is kisérelte meg, hogy eltüntesse izgatott viselkedésének hatását, nem, hanem épen ellenkezőleg szorosan mellém ült és le nem vette rólam a szemét. Néha-néha szóltunk is egymáshoz. Mikor később az »özvegy« játékra került a sor, hangosan mondotta:

– Ördögbe is, hallgasson már! sugtam neki és dühösen dobbantottam a földre.

Arcán meglepetés rajzolódott, orrával fájdalmas grimaszt csinált és zavarodottan nevetett. Igen megindultam; nem tudtam ellenállani megalázott nézésének, sovány, törékeny alakjának; éreztem, mint ébred szivemben a szerelem és hosszu, keskeny kezét a magaméba vettem.

XI.

Éjszaka azt hallottam, hogy Asopus fölkel a fekvő helyéről és morogni kezd, álmomban is hallottam ám, mert épen vadászatról álmodtam, a morgás beillett álmomba és nem ébredtem föl. Mikor reggel két óra tájt kimentem, a füvön köröskörül emberi lábnyomokat találtam; valaki volt itt és valaki az egyik ablaktól a másikhoz ment. Lejebb, az uton, a nyom eltünt.

– Nem, ébren voltam! felelte. Azután elbeszélte, hogy nem aludt az éjjel, hanem csukott szemmel egy széken ült. Sétát is tett.

– Ma éjjel valaki a kunyhóm körül járt, mondtam. Reggel a füben láttam a nyomokat.

Arca megszinesedett, az ut közepén megfogta a kezem és nem szólt semmit. Ránéztem és megkérdeztem:

– Igen, mondotta és mellemre préselte magát, én voltam. De nem ébresztettem fel önt, olyan csendesen jártam, mint csak tudtam. Igen, én voltam. Még egyszer az ön közelében akartam lenni. Szeretem! -38-

XII.

Mindennap, mindennap találkoztam vele. Beismerem, szivesen találkoztam vele, igen, a szivem röpült feléje. Két éve már, most csak akkor gondolok rá, ha akarok és az egész kaland mulattat, szórakoztat csupán. Ami a két zöld madártollat illeti, arról legközelebb számolok be.

Több helyen találkoztunk, az uton, a malomnál, sőt a kunyhómban is; odajött, ahová hivtam. Jó napot! kiáltott mindig ő elsőként. Jó napot, mondottam én.

– Igen, én elégedett vagyok, válaszoltam. A válladon egy folt van, por lesz, talán az ut piszkolt be; megakarom csókolni azt a foltot, hagyd megcsókolni azt a foltot. Minden olyan vonzó, ami rajtad van, te megőrjitesz engem. Az éjjel aludni sem tudtam.

– Mi bánt? tetszik neked a viselkedésem? – kérdezte. Talán sokat fecsegek? Nem? De akkor megkell mondanod, hogy mi bánt? Különben azt kell gondolnom, hogy ez igy nem mehet tovább…

– Ez, mi velünk. Ez nem mehet jól. Hiszed, vagy nem hiszed, de vacogok mostan: jéghidegség áramlik a hátamon által és különösen akkor, ha a közeledben vagyok. Csupa boldogságból van ez igy.

– Igen, velem is épen ez történik, mondtam, rajtam is hidegség fut át, valahányszor csak látlak. De mégis, -39- minden jóra fordul. Különben szeretném egy kicsit megveregetni a vállad, hogy fölmelegitselek.

Ez a néhány szó. Olyan segélytelenül hangzott, amint azt mondta: »Ne légy olyan kedves!«

Akkor tovább mentünk hosszában az utnak. Talán békétlen velem a tréfám miatt?! Magamtól kérdeztem és azt gondoltam: Majd meglátjuk! Azt mondtam:

– Eszembe jutott valami. Egyszer egy csónak kiránduláson valami fiatal hölgy levette nyakáról a fehér selyemkendőjét és az én nyakamra kötötte, este azt mondottam annak a hölgynek: »Reggel ismét visszakapja a kendőjét, addigra kimosatom«. Nem, tiltakozott, nem, adja ide mostan, el akarom tenni és megőrizni épen ugy, amint maga használta. Én visszaadtam a kendőt. Három évvel később ismét találkoztam ezzel az ifju hölggyel. »A kendő!« mondtam. Elővette a kendőt.

– Jó éjt hát! Nem, ne gondolj többé arra a hölgyre. Én nem gondolok senki másra, csak te rád.

Hittem neki, láttam, hogy azt mondotta, amit érzett és az nékem az örökkévalóságig is elég volt, ha ő nem gondolt másra, mint rám. Utána mentem.

– Köszönöm Edvarda! mondtam később, egészen a -40- szivemből mondtam: Te nagyon jó vagy hozzám, de én igen hálás leszek azért, hogy te szeretsz engem; Isten megjutalmaz érte. Én valóban nem vagyok olyan ragyogó, mint mások, akik eljönnének érted, de én egészen a tiéd vagyok, teljesen a tiéd, lelkem üdvösségére. Mire gondolsz? Könnyek vannak a szemedben?

– Semmi, felelte. Olyan különösen hangzott, hogy isten megjutalmaz érte. Ugy mondtad, mintha… Én annyira szeretlek!

Mikor elment, letértem az utról és elbujtam az erdőben, hogy egyedül lehessek a gyönyörüségemmel. Hirtelen megrettenten futottam az utra vissza, meggyőződni, hogy nem látta-e valaki, amikor az erdőbe rejtőztem. Nem láttam senkit!

XIII.

Nyáréjek, csendes vizek és végtelenül csendes erdők. Az utról semmi kiáltás, semmi lépés nesze, a szivem ugy tele volt, mintha nehéz bor töltötte volna meg.

Ablakomnak csendesen, nesztelen legyek, szunyogok röpültek, a tüzhely lángja és a sülő madár illata csábitotta őket. Tompa zúgással ütődtek a tetőnek, fülem mellett rohantak el, hogy hideg futott keresztül rajtam, azután ráültek a falonlógó fehér lőporszarumra. Szitakötők, szunyogok, pillék ültek egymás közelében, gyenge testük reszketett és engem néztek.

Kiállottam a kunyhó elé és hallgatóztam. Nem, semmi zaj, aludt minden. A levegő szinte világitott a fénylő rovaroktól, milliónyi zizegő szárnytól. Ott, az erdőszélen kicsiny virágok bólongattak. A hanga virágzott és -41- én szeretem ezt a kicsiny virágot. Hála néked isten minden kicsiny hangavirágért, amit valaha láttam, olyanok voltak, mint lábam elé szórt parányi rózsák és én sirtam annyira szerettem őket. A közelben valahol vadrózsák is voltak; nem láttam őket, de éreztem az illatukat.

Ám most, az éj óráiban az erdőben hirtelen nagy, fehér virágok fejlődtek, kelyhük kitartón állt és lélegzettek. Szőrős éjjeli pillék dörzsölődtek leveleikhez és reszketésbe hozták az egész növényt. Egyik virágtól a másikig mentem, részegek voltak, igen részegek a virágok és én láttam, mint részegednek meg.

Feleltem neki, a földre vetettem magam, átkaroltam a két térdét és simogattam a ruháját.

– Jó estét Edvarda! – mondottam még egyszer és kimerült voltam a boldogságtól.

– Mennyire hálásnak kell lennem, válaszoltam. Te az enyém vagy és a szivem egész nap csendesen fekszik bennem és rád gondol folyton. Te vagy a világ legszebb lánya és én megcsókoltalak téged. A gyönyörüségtől mindig kipirul az arcom, ha arra gondolok, hogy megcsókoltalak téged.

Számtalan oka volt ennek, csak gondolni kellett rá, hogy imádjam. Az a nézés a boltos, a homlokra ivelt szemöldök alól és az a sötét, bájos bőr!

– Talán ne szeresselek! – mondtam. Itt járok köröskörül, és ha nézek, arra gondolok, hogy te eleven, hogy te egészséges vagy. Egyszer egy bálon volt egy fiatal hölgy, aki végigült minden táncot, akit senki -42- nem vitt táncba. Nem ismertem őt, de vonzott az arca és meghajtottam előtte magam. Nos? Nem, ő a fejét rázta. Kisasszony nem táncol? – kérdeztem. Megfoghatja ön azt, mondotta, apám hatalmas volt, erős, anyám tökéletes szépség és az anyámat erőszakkal vette el az apám. És én – sánta lettem.

– Tudod, mit mond a barátnőm rólad? – kezdette. Azt mondja, hogy olyan a szemed, mint valami fejedelmi állaté és azt mondja, megőrjited, ha ránézel. Azt mondja, ugy hat a szemed rá, mintha megérintenéd.

Hogy ezt hallottam, önző öröm futott rajtam végig; nem magamért, de Edvarda kedvéért, azt gondoltam: csak egy valaki van, aki érdekel engem, vajjon mit mond ő a tekintetemről?

– Azt nem mondom el, – felelte. – Ám egyike volt azoknak, akik velünk voltak a száritóhelyen.

– Apám nemsokára Oroszországba utazik, – mondotta – és akkor ünnepet rendezünk. Voltál a kék dombon már? Két kosár bort viszünk magunkkal; a hölgyek is eljönnek a paplakból; apa már átadta a bort. Ugy-e, többé nem nézel ugy a barátnőimre? Nem, ugy-e?! Mert különben nem hivlak meg.

És minden további beszéd nélkül karjaimba vetette magát, rámnézett, belemeredt az arcomba és hallottam a lélegzését. Tekintete fekete volt, fekete egészen. -43-

XIV.

Megrészegitett az öröm. Kilőttem a puskám és a feledhetetlen echó felelgetett hegyről-hegyre, a dörrenés átszállt a tengeren és beleütődött egy elaludt kormányos fülébe. Tulajdonképen minek is örvendtem én? Egy gondolatnak, ami agyamba szállt, egy emléknek, egy hangnak az erdőben, egy embernek. Rágondoltam, lehunytam a szemem, némán álltam az ut közepén és rágondoltam; a perceket számoltam.

Most szomjas vagyok és iszom a patakból; most száz lépést számolok előre; most már késő van, – gondolom.

Közbejött valami talán? Egy hónap mult el és egy hónap nem hosszu idő: semmi nem jöhetett közbe, Isten tudja, hogy volt ez a hónap. Ám az éjszakák hosszuak voltak néha és ha vártam, az idő megkurtitására, azt találtam ki, hogy bemeritettem sapkám a vizbe és lestem, amig megszáradt.

Éjszakákban számitottam az időt. Néha eljött az éjszaka, Edvarda elmaradt, megesett, hogy két éjjel sem jelentkezett. Két éjszaka! Nem történt semmi, de ugy éreztem, hogy szerencsém áthaladt a zeniten.

– Hallod, Edvarda, hogy milyen nyugtalan ma éjjel az erdő? Szakadatlanul mozog a föld belseje és reszketnek a nagy falevelek. Talán készül valami; de nem, nem erről akartam beszélni. Fönt a csucson madarat hallok énekelni, cinke csupán; de már második éjszaka ugyanazon a helyen ül és csábit, csalogat. Hallod a sajátságos zajt?

– Oh, semmiért. Már ott ül két éjszaka. Csak mondani akartam… Köszönöm, köszönöm, hogy eljöttél ma este. Szerelmem. Itt ültem és vártalak ma estére vagy holnap estére és örvendtem, amikor jöttél.

– Én is ébren voltam. Rád gondoltam; összegyüjtöttem és megőriztem a cserepeit annak a pohárnak, amit egyszer összetörtél; emlékszel még? Apám ma éjszaka utazott el; megkell bocsátanod a kimaradásom; annyi csomagolni valóm volt és emlékeztetni kellett őt némely dologra. Tudtam, hogy itt vagy az erdőben és vársz reám, tudtam és én csomagoltam és sirtam.

De hiszen két éjszaka mult el, gondoltam, mit csinált az első éjszakán? És a szeme miért nem ragyog ugy, mint máskor?

Egy óra mult el. Fönn a csucson hallgatott a cinke. Az erdő halott volt. Nem, nem történt semmi, minden ugy van, mint régen volt, kezét adta jó éjt kivánásul és szerelmesen nézett rám.

– Holnap van az ünnepünk, – mondta nevetve. – Meglepetést akartam szerezni neked, ám te olyan kétségbeesett arcot vágtál, hogy kénytelen voltam már most elmondani neked. Levélben invitáltalak.

A szivem kimondhatatlan módon megkönnyebbedett. Megindult és intett bucsuzásul.

– Igen, lehet, hogy két hete már. Azonban miért kérded? Nem, én megmondom az igazat néked, tegnap történt.

Tegnap tette tehát! Tehát tegnap gondolt először reám? Nos, rendben volt minden.

XV.

A két csónak a vizen himbálózott és mi beszállottunk és csevegtünk. A kék dombok a szigeteken tul feküdtek és igy meglehetősen hosszu időt vett igénybe odáig evezni; közben azzal mulattunk, hogy átkiáltoztunk egyik csónakról a másikra. A doktor világos ruhában volt, épen olyanban, mint a hölgyek; még soha nem láttam ennyire mulattatónak; csevegett folyton, nem volt csendes hallgató többet. Rám olyan hatással volt, mintha ivott volna keveset és innen a jókedve. Amikor kikötöttünk, egy pillanatra magára irányitotta a figyelmet és néhány szóval üdvözölte a társaságot. Azt gondoltam: No, nézd csak, Edvarda gazdának nevezte ki!

Legnagyobb szeretetreméltósággal forgolódott a hölgyek körül. Edvardával szemben udvarias, barátságos volt, sokszor atyai szinte, sőt néha pedáns, oktató. Valami időpontról beszélt Edvarda és azt mondta: »én harmincnyolcban születtem« és a dokor megkérdezte: ezernyolcszázharmincnyolcat gondol bizonyára? Ha mondottam valamit, udvariasan, figyelmesen meghallgatott és nem nézett el fölöttem.

Fiatal hölgy lépett mellém és üdvözölt engem. Nem ismertem meg, nem tudtam emlékezni rá és néhány csodálkozó szót mormogtam, ami fölött nevetett. A bérlő egyik leánya volt; együtt voltam vele a halszáritónál és ő volt az, akit meghivtam a kunyhómba. Beszélgettünk egy darabig. -46-

Egy, vagy talán két óra mult. Unatkoztam és közönyösen ittam a bort, amit a poharamba töltöttek, elvegyültem a társaságba és csevegtem mindenkivel. Ám néha ügyetlenségeket követtem el, bizonytalan területen mozogtam és abban a pillanatban, amelyben megtiszteltek vele, nem tudtam, hogy miként válaszoljak az az előzékenységre; megesett, hogy minden összefüggés nélkül beszéltem, vagy hogy perceken át némán maradtam és mindez kinzott engem. Tulfelől, az asztalnak használt kő mellett ült a doktor és hevesen gesztikulált.

Lélek! Mi a lélek tulajdonképen! – mondta. A bérlő leánya szabadgondolkodással vádolta őt; nos jó, tehát az ember ne legyen szabadgondolkodó? Az ember ugy képzeli el a poklot, mint valami házat a föld alatt, az ördögöt pedig hivatalfőnöknek képzeli, – nem felség az. A fogadalmi templom oltárképéről beszélt: egy egy krisztus-alak, néhány zsidó, néhány zsidónő, azután vér, ami borrá változik; jó. Ám Krisztus feje körül glória fénylik. Mi az a glória? Sárga karika, amit három rúd erősit a hajra.

Két hölgy szörnyüködve csapta össze a kezét, de a doktor tudott segiteni magán és tréfásan folytatta:

– Nem igaz, ez borzalmasan hangzik? Elismerem. Ám ha az ember nyolcszor-tizszer hallja ezt és azután gondolkodik is egy kissé felette, akkor másként áll a dolog. Szabad a megtiszteltetést kérnem, hogy koccinthassak a hölgyekkel?

Letérdelt a két hölgy előtt, ám sapkáját nem tette le maga elé a földre, hanem a balkezében fogva, magasan a feje fölött forgatta és hátrahajtott nyakkal üritette ki a poharat. Nagy biztossága engem is elragadott és bizonyára ittam volna az egészségére, ha akkorra nem üritette volna ki a poharát. -47-

Edvarda szemei mindig rajta függtek. Én melléje álltam és azt mondtam neki:

Megint elmult egy óra; tulságosan hosszu volt ez a nap; régen hazamentem volna már, ha lett volna egy harmadik csónak is! Asopus megláncoltan feküdt a kunyhóban és talán rám gondol. Edvarda gondolatai messzi kalandoztak tőlem; arról beszélt, hogy milyen gyönyörüség messzi tájakra utazni; arca egészen forró lett és rosszul is beszélt!

– Ezt mondtam. Bocsánatot kérek. Senki nem lehet szerencsésebb, mint én, azon a napon, amelyiken a hajó fedélzetén állok. Néha olyan helyekre vágyódom, amelyeknek még a nevét sem tudom.

Ő elvágyódott innen, ő tehát nem törődött velem. Láttam az arcán, hogy végleg elfeledett engem. Nos, erről nem volt mit beszélni: de hogy az arcán is láttam! És a percek olyan kinos lassusággal teltek. Többektől megkérdeztem, hogy ne eveznénk-e haza? Késő van, – mondtam, – és Asopus megláncoltan fekszik a kunyhóban. Ám senki nem készült haza.

Harmadszor is odamentem a bérlő leányához; azt gondoltam, hogy ő mondta: olyan a szemem, mint valami hatalmas állaté. -48-

Koccintottunk; pillái folyton megrebbentek, soha nem maradt nyugton, de változatlanul nézett rám.

– Nem gondolja, kisasszony – kezdtem – hogy ezen a tájon hasonlitanak az emberek az itteni rövid nyárhoz? Gyorsak ők is és elragadóak ők is.

Hangosan beszéltem, igen hangosan beszéltem és szándékosan tettem ezt. Tovább is hangosan beszéltem és megkértem a kisasszonyt, hogy látogasson meg engem és nézze meg a kunyhóm, »Isten megjutalmazza érte« – mondtam nagy szükségemben és már arra gondoltam, hogy majd csak találok valamit, amivel megajándékozom, ha eljön; talán nincs semmi más a tulajdonomban, csak a lőporos szaru, gondoltam.

Edvarda elforditotta az arcát, és nem bánta, akármennyit beszéltem. Különben mindent hallott, amit közöttünk beszéltek és közbe-közbe ő is mondott egy-két szót. A doktor a tenyerükből jósolt a kisasszonyoknak és szabadjára engedte a nyelvét; az ő keze is finom volt és kicsiny, egyik ujján gyürü csillogott. Boldogtalannak éreztem magam és kis időre félreültem egy kőre. Késő délutánra járt már. Itt ülök egészen egyedül, gondoltam és az egyetlen személy, aki elmozdithatna innen, nem törődik velem. Egyébként ez is közönyös volt reám.

Az elhagyottság végtelen érzése hatalmasodott el rajtam. A mögöttem ülők beszélgetése belecsengett a fülembe, és hallottam, hogy Edvarda kacag: e kacajra hirtelen fölállottam és odamentem a társasághoz. Fölindulásom át meg átjárta a testem.

– Csak egy pillanatra, – mondtam. – Ahogy magamban ültem, eszembe jutott, hogy ön talán szivesen megnézné a légyszelencém. Elővettem a légyszelencém. Bocsássanak meg, hogy korábban nem gondoltam -49- erre. Nem lenne olyan szives átnézni, nagy örömet szerezne nekem, mindegyiket meg kell néznie; vörös és zöld legyek. Amig beszéltem, kezemben tartottam a sapkám. Magam is rájöttem, hogy helytelenül cselekedtem, amikor leemeltem a sapkám és azért megint a fejembe csaptam.

Egy ideig mély csend volt és senki sem nyult a légyszelence után. Végre a doktor kérte és udvariasan mondta:

– Köszönöm, igen, engedje meg, hogy megnézzük a legyeket. Előttem mindig rejtély volt, hogy miként illesztik össze ezeket.

– Én magam illesztem össze őket, – mondtam és eláradt bennem az iránta való hálaérzés. Rögtön magyarázgatni kezdtem, hogy milyen az eljárása. Olyan egyszerü: a tollat meg a horgot vásároltam; nem voltak jól készitettek, de azért alkalmasak a magam használatára. Az ember kész legyeket is kap és azok nagyon csinosak.

Edvarda közönyösen nézett rám, azután a szelencére vetett egy pillantást és tovább beszélgetett a barátnőivel.

– Itt van az anyag is hozzá, – mondta a doktor. – Nézze csak ezeket a szép tollakat.

– Tartsa meg, kérem, – kiáltottam. – Igen, tartsa meg, én kérem rá, két zöld madártoll az. Tegye meg a kedvemért, az emlék.

– Ezek zöldek és aranylók is, amint épen a nap felé tartják. Köszönöm, ha nékem akarja adni.

Nemsokára a doktor visszaadta a szelencét és megköszönte. Fölemelkedett és azt kérdezte, nem volna-e ideje hazatérésre gondolni.

– Igen, az isten nevére. Otthon egy kutyám van; igen, nézze kérem, kutyám van nekem, barátom valósággal; fekszik és rámgondol és ha én jövök, első lábait az ablakpárkányra teszi és ugy üdvözöl engem. Oly szép volt ez a nap, este lesz mindjárt; evezzünk haza hát. Köszönöm mindenkinek.

Távolról néztem, hogy Edvarda melyik csónakba száll és én elhatároztam, hogy a másikba ülök. Egyszerre magához hivott. Csodálkozva néztem rá. Odajött hozzám, a kezét nyujtotta és engesztelőn mondotta:

Beültünk a csónakba, ő mellém ült a kormány mellé és megérintett a térdével. Ránéztem és egy pillanatra rámnézett ő is. Olyan jót tett velem, amikor megérintett a térdével; már kárpótoltnak éreztem magam a mai nap sok szenvedéséért és már örvendeni kezdtem, amikor hirtelen megváltoztatta a helyét, hátat forditott nekem és a doktorral kezdett beszélgetni. Teljes negyedórán át nem léteztem a számára. Ekkor olyasmit tettem, amit igen megsajnáltam és amit nem feledtem el ma sem. A cipő lecsuszott a lábáról én utána nyultam és messzire behajitottam a tengerbe, afölött való örömömben, hogy ilyen közel volt hozzám, vagy azért, hogy ilyen módon érvényesitsem magam, vagy talán emlékeztetni őt, hogy létezem én is – én nem tudom.

Az egész oly gyorsan történt, én nem gondoltam semmit, csak megtettem. A hölgyek kiáltásban törtek ki. Magam -51- szinte megbénultam afölött, amit tettem; ám mit használt ez? A dolog megtörtént. A doktor jött segitségemre és kiáltott: »Odakormányozni!« Odakormányoztunk és a kormányos abban a pillanatban kapta ki a cipőt, ámikor elmerülni készült. Az ember könyökén fölül vizes lett. Ekkor a két csónakból többszörös hurrá zengett föl, mert kimentettük a cipőt.

Rémségesen lesujtott voltam és miközben zsebkendőmmel száritgattam a cipőt, ugy éreztem, hogy arcom minden pillanatban változtatja a szinét.

– Ugyebár? Nem! mondtam én is. Nevettem és azt szinleltem, mintha ezt a kis heccet valami célból követtem volna el és mintha még titkolnék valamit. Ám mi rejlhetett e mögött! A doktor most kicsinylőn nézett rajtam végig.

Eltelt egy kis idő, a csónakok hazafelé közelegtek, a társaság rossz hangulata tünőfélben volt, énekeltünk és közeledtünk a kikötőhidhoz. Edvarda mondta:

– Tudják, hogy nem ittunk meg mindent és hogy még sok bor maradt. A maradékból még második ünnepre is futja; később még egy ünnepet tartunk; táncolni fogunk, bált rendezünk odahaza.

– Mennyire vágyódom a kunyhóm után, mondtam később, milyen gyötrelmes nap volt ez a mai.

– Ugy gondolom, mondtam és félrefordultam, én megsértettem magát és megsértettem – mindenkit. Én a vizbe hajitottam a maga cipőjét!

XVI.

Mi következhet rosszabb ezután? Elhatároztam, hogy minden történendő ellenére is, megőrzöm a nyugalmam; isten a tanum erre. Talán én voltam az, aki ráerőszakolta magát. Nem, nem, soha; én ott állottam egy hétköznap az ut közepén és ő arra jött. Micsoda nyár volt az, ott, északon! A cserebogár megunta a röpködést már és az emberek egyre megmagyarázhatatlanabbaknak tüntek előttem, habár a nap éjjel-nappal egyformán, mindig tisztán ragyogott. Hol merengett a kék szem és mi gondolatok lehettek különös szemöldei alatt? Egyébként ő is, a többi is, teljesen közömbös volt reám. Elővettem horgászóvesszőm és halásztam két napon, négy napon át; éjjelenként azonban nyitott szemmel feküdtem a kunyhóban…

– Négy napja? Ugy van! Hallja ön: sok dolgom volt. Jőjjön el és meggyőződhet róla.

Bevezetett a terembe. Az asztalokat kivitték, a székek köröskörül a falak mellé szorultak; minden tárgyat elmozditottak a helyéről; a koronaégő, a kályha, a négy fal mindenfelé friss hangával és az üzletből származó fekete szövettel fantasztikusan diszitett volt; a zongora a sarokban állott.

– Nem értem önt! mondta csodálkozón. Nem látja hát, hogy mennyi dolgom volt? Mehettem hát magához? -53-

A sok virrasztástól fáradt, kimerült voltam, beszédem semmitmondó, ösztönös volt és boldogtalan voltam egész napon át.

– Nem, igy nem is jöhetett hozzám! Mit is akarok mondani; egyszóval: valami változás mégis történt közöttünk, valami mégis közénk állott. Igen, de a maga arcáról nem tudom leolvasni, hogy mi az. Milyen csodálatos a maga homloka Edvarda! Most látom.

– De én nem feledtem el magát! kiáltott elvörösödve és karját a kezem alá füzte.

– Nem, nem, maga talán nem is felejtett el engem, de akkor én nem is tudom, hogy mit beszélek. Egy a kettőnk közül!

– Most? Nem, nem tehetem, felelte. A doktor megérkezik mindjárt, ő segit a rendezkedésben és még annyi a tennivalónk. Ugy? vagy talán azt gondolja, hogy a szoba rendben van már? Nem, ne higyje…

– Igen, kimélni a beteg lábát! Igen! Most hagyja kérem, hogy mehessek mielőbb. Jó napot doktor, jó napot…

– Örvendek, hogy viszontlátom. Mindig erős, mindig egészséges? Remélem, megbocsát, hogy eltünök…

Künn, a lépcsőn megfordultam, mégegyszer. Edvarda az ablakban állt és utánam nézett; a függönyt két kézzel huzta félre, hogy jobban láthasson; arca töprengő volt. Valami nevetséges öröm szállt rajtam végig, gyorsan távoztam a háztól, könnyü lépésekkel, erőszakoltan -54- haragos szemmel és a puskát oly könnyedén tartottam, akárha sétabot lett volna. Ha az enyém lesz, jó ember leszek, gondoltam. Beértem az erdőbe és azt gondoltam: ha az enyém lesz, fáradhatatlanabb leszek a szolgálatában, mint bárki más és ha méltatlanul viselkedik is velem szemben és ha az jut eszébe, hogy lehetetlent követel tőlem, megteszek mindent, amit birok, igen, többet is annál, amit tudok és örvendeni fogok, ha az enyém lesz… Elcsöndesedtem, letérdeltem és alázatosságtól, reménykedéstől eltöltve hajlongtam egy fücsomó előtt, azután fölállottam megint.

Végül teljesen biztos voltam a dolgomban. Az utóbbi időben való megváltozott viselkedését a természetére kell visszavezetni; ő ott állt az ablaknál és utánam nézett, ott állt és követett a szemével, amig el nem tüntem; mit tehetne többet? Boldogságom teljesen zavarodottá tett; éhes voltam és nem is éreztem azt.

Asopus előrefutott és egy pillahunyással később ugatásba kapott. Fölnéztem; a kunyhó sarkának támaszkodottan egy fehérszemély állt, feje körül fehér kendő; Éva volt, a kovács leánya.

A nagy, szürke kő mellett állt, arca vörös volt és szivta az egyik ujját.

Megnéztem az ujját. Ő maga harapta meg. Sejtés futott az agyamon át és megkérdeztem:

És anélkül, hogy egyikünk is szólt volna valamit még, megfogtam a kezét és bevezettem a kunyhómba. -55-

XVII.

Mint rendesen, a halászatról tértem meg; puskával és vadásztáskával állitottam be a bálra, de azért a legjobb bőrruhám vettem föl. Késő volt már, amikor Sirilundba érkeztem; hallottam, hogy odabenn táncolnak már; nemsokára rá kiáltást hallottam: »Itt a vadász, a hadnagy!« Néhány ifju körülfogott és ezek mindenáron a vadászzsákmányt akarták látni: néhány tengeri madarat lőttem és néhány lazacot fogtam. Edvarda mosolyogva üdvözölt, ő táncolt már és az arca piros volt.

És táncoltunk. Nem történt semmi szerencsétlenség; fejem kóválygott ugyan, de nem éreztem. Nagy csizmáim meglehetős lármát csaptak; a zajt hallottam magam is és elhatároztam, hogy nem táncolok tovább; különben is karcolásokat vágtam a frissen viaszkolt parkettbe. Mennyire örvendtem, hogy nagyobb bajt nem okoztam.

Mack ur két segédje is jelen volt és komolyan, alaposan táncoltak mindaketten, a doktor nagyban buzgólkodott minden turban. Még négy fiatal ur is volt itt, az uraság, a pap és a kerületi orvos fiai. Épen akkor érkezett egy idegen kereskedelmi utazó; kellemes hangjával tünt ki és azzal, hogy taktusban dudolt a zenével. Néha-néha a hölgyeket is fölváltotta a zongoránál.

Azt már nem tudom, hogy miként mult el az éj első része, de az utolsó órákra emlékszem ma is, pontosan. A nap egész idő alatt vörösen sütött a szobába és a tengeri madarak aludtak. Bort, süteményt kaptunk, hangosan beszéltünk, énekeltünk és Edvarda kacagva, vidáman csevegett szobáról-szobára. Ám hozzám miért nem szólt egyetlen szót? Közeledtem hozzá és már amennyire tellett -56- tőlem, minden szellemességem összeszedve, valami ügyeset akartam mondani neki: fekete ruhája volt, talán még a konfirmációs ruhája, mert szük volt és rövid, de táncközben nagyszerüen illett neki és ezt akartam megmondani neki…

Ám ő fölállott, belekarolt egyik barátnőjébe és tovább ment. Többször is megkiséreltem. Jó, gondoltam, mit tegyek hát? Ám akkor miért állott az ablakhoz és miért nézett szomorún utánam, amikor elmentem?

Táncra kért valami hölgy. Edvarda a közelben ült és én hangosan mondottam:

– Amit most mondott, jelentősnek tünik előttem, kis Edvarda! Komoran szóltam és néhány lépést tettem az ajtó felé.

– Ne értsen félre, mondta melegen. Azt akarom mondani, hogy remélhetőleg maga lesz az utolsó, aki elmegy a legutolsó. Azonkivül egy óra csupán… Hallja kérem, tette hozzá ragyogó szemmel, ön egy öttallérost adott a csónakos legényünknek, amiért kimentette a vizből a cipőm. Ez igen nagy ár volt. Jóizüen nevetett és a többiek felé fordult.

– Ön szeret tréfálkozni, mondtam, én nem adtam semmiféle öttallérost a csónakos legényüknek! -57-

– Ugy! Hát nem adott neki? kinyitotta a konyhára szolgáló ajtót és behivta a csónakos legényt. Jakab, emlékszel még az utolsó kirándulásunkra? Te mentetted ki a cipőm a vizből! Ugy-e?

Mit akar ezzel a fogással? gondoltam? Meg akar szégyeniteni? Ez nem sikerül: nem fogok pirulni a dolgon. Hangosan és érthetőn mondtam:

– Ki kell jelentenem mindenki előtt, hogy ez itt vagy tévedés, vagy hazugság. Eszembe se jutott, hogy öttallérost adjak az ő cipője kimentéséért a csónakos legénynek. Talán kellett volna, hogy megtegyem ezt, de idáig nem történt meg.

– Folytassuk a táncot, mondta összeráncolt homlokkal. Miért nem táncolunk?

Ezért magyarázattal tartozik, állapitottam meg magamban és ügyeltem az alkalomra, hogy kérdőre vonhassam őt. Egy mellékszobába ment és én utána mentem.

– De nem ma, nem most. Oly rossz hangulatban vagyok. Istenem, hogy már engem… De hiszen mi jó barátok voltunk!

Nemsokára Edvarda is bejött; a zongora mellé állt, a zongorán az utazó játszott valami táncot; e pillanatban mély fájdalom ült az arcán.

– Sohasem tanultam játszani, mondta és szomoru szemmel nézett rám. Ha tanultam volna valaha.

– Nem tudom, miért! mondta. Talán mindenért. Ha elmennének végre ezek az emberek, egyik a másik után. Nem: maga nem. Ne felejtse el, maga kell, hogy az utolsó legyen.

E szavakra ujból megélemedtem és láttam a világosságot, a nap beragyogott a terembe. A pap leánya jött hozzám és kérdezősködni kezdett, szerettem volna messzi-messzi futni és kurta feleleteket adtam. Nem néztem rá, mert ő volt az, aki a szememről azt mondta, hogy olyan, mint egy hatalmas állaté. Ekkor Edvardához fordult és arról beszélt, hogy külföldön egyszer, Rigában azt hiszem, egy ur követte az utcán.

– Vak volt talán! tört ki belőlem, hogy tetszésére legyek Edvardának és fölvontam a vállam.

– Igen, csakugyan annak kellett lennie, annak, ha egy vén, ráncos perszóna után futott. -59-

Ám nem vivtam ki Edvarda háláját; barátnőjébe karolt és azzal távozott; összesugtak és bólogattak a fejükkel. E pillahunyástól kezdődőn végleg magamra hagytak.

Még egy óra mult el; a szirteken odakünn ébredezni kezdtek a tengeri madarak; kiáltásuk behatolt hozzánk a nyitott ablakokon át. Az öröm elárasztott valósággal, mikor meghallottam a madarak első kiáltásait és elvágyódtam a szirtekre…

A doktor megint kitünő hangulatban volt és magára irányitott minden figyelmet. A hölgyekre nem volt kellemetlen, hogy közelében lehettek. Ez volna a riválisom? gondoltam és lenézőn gondoltam a béna lábára, a szánalmas alakjára. Megint talált valami uj, tréfás kiszólást, azt mondta: »kezet és halál!« és valahányszor ezt a tréfás kiszólást mondotta, én hangosan fölkacagtam mindannyiszor. Nagy fájdalmamban odáig tévedtem, hogy ami csak tehetségemtől tellett, minden előnyt ráruháztam erre az emberre, akit riválisomnak véltem. Hallottam, hogy a doktor itt volt, azután amott volt, én fölkiáltottam: »Hallgassák csak, mit mond a doktor!« és arra kényszeritettem magam, hogy hangosan kacagjak a furcsa beszédmódján.

– Imádom a világot, mondta. Kézzel-lábbal kapaszkodom az életbe. És ha meghalok egyszer, ugy remélem, hogy az örökkévalóságban az én helyem Páris vagy London fölött lesz és igy azután folyton meg folyton hallhatom a kánkán tombolását!

– Nagyszerü! kiáltottam és köhögtem a kacagástól, bár egy csöppet sem voltam becsipett.

Amikor a vendégek bucsuzkodni kezdtek, a kis mellékszobába szöktem és türelmesen várakoztam. Egyik bucsuszó a másik után hangzott el a lépcsőkön és hallottam azt is, amint a doktor elbucsuzott. Nemsokára elhalt -60- minden beszéd. Amig vártam, a szivem hevesen dobogott.

Edvarda bejött. Amikor meglátott, egy pillavillanásig csudálkozón nézett, azután kacagón mondta:

– Ah, maga itt van? Igazán szép volt, hogy utolsónak maradt. Halálosan fáradt vagyok!

– Igen, most bizonyára pihenni kiván. Remélem, hogy a rossz kedve elmult már. Az előbb olyan szomoru volt még és az annyira fájt nekem.

– Köszönetet mondok önnek a mai estéért, mondta és felém nyujtotta a kezét. Amikor leakart kisérni a lépcsőkön, megkiséreltem, hogy lebeszéljem erről.

Ám ő mégis kikisért. A folyosón állt és nyugodtan várt, amig összekeresgéltem a sapkám, a fegyverem, a vadásztáskám. A sarokban egy sétabot állt; jól láttam a botot, rámeredtem és megismertem, a doktor botja volt. Amikor észrevette, hogy mire irányozom a szemem, elpirult zavarában; látható volt az arcán, hogy kellemetlenül érinti az eset és hogy az egészről nem tudott előre semmit. Talán egy perc mulhatott el igy. Végül szinte megrázta a türelmetlenség és reszketve mondotta:

Ránéztem, még mindig kinálgatta a botot és reszketett a keze. Hogy véget vessek a históriának, kivettem kezéből a botot és visszaállitottam a sarokba. Azt mondtam: -61-

– Ez a doktor botja. Nem tudom elképzelni, hogy sánta ember mint feledkezhet meg a botjáról.

– Hallja maga, azzal az örökös, sánta emberével! kiáltott föl elkeseredetten és közvetlenül elém lépett. Maga nem sántit, semmiesetre sem sántit, de ha sántitana is, még akkor sem érhetné fel őt. Igen!

Felelni akartam, de egy szó nem jutott eszembe hallgattam. Mély meghajtással háttal mentem ki az ajtón és háttal mentem le a lépcsőkön. Odakünn megállottam és előremeredtem egy pillanatra mielőtt elmentem volna onnan.

Ugy, ugy, – gondoltam, ő tehát ott felejtette a botját; akkor hát ezen az uton kell visszamennie érte. Hát nem akarta, hogy én legyek az utolsó, aki elmegy a házból… Igen lassan haladtam előre, azután megfordultam és le-föl kószáltam; végül megálltam az erdő szélén. Talán félórai várakozás után megjelent végre a doktor, ő látott engem és sebesen jött. Mielőtt szólhatott volna, megemeltem a sapkám, hogy próbára tegyem. Ő is levette a kalapját. Egyenesen feléje mentem és megszólitottam:

– Különben közömbös reám, hogy mit tett ön, – mondta elhalványodottan. – A botomért megyek, amiről megfeledkeztem.

Ehhez nem volt mit szólanom, de más módon állottam boszut; kinyujtottam előtte keresztbe a puskát és mintha kutya lett volna, rákiáltottam:

Néhány másodpercig harcot vivott magával, arca kifejezése folyton változott, fogait összeszoritotta és szemet a földre szögezte. Hirtelen keményen rámnézett, könnyü mosoly futott át az arcán és megszólitott:

A szégyen és a kétségeskedés hatalmasodott el rajtam; csöndes szavai hatása alatt elvesztettem az önuralmam. Jóvá akartam tenni mindent, karommal átfogtam őt és fölkiáltottam:

– Bocsássa meg ezt nekem, hallja-e! Mi bajom lehetne nekem? Nálam rendben van minden, nincs szükségem az ön segitségére. Edvardát keresi talán? Otthon találja. Ám siessen, mert különben aludni tér mielőtt ön odaérne; olyan fáradt volt, én magam láttam. Most azt mondom, amit a legjobbat tehetek önért; otthon találja, menjen csak!

Megfordultam, elsiettem mellőle és hosszu lépésekkel befurtam magam az erdőbe és azután sietve üzve magam, hazasiettem a kunyhómba.

Egy ideig ugyanugy ültem a fapadon, ahogy hazaértem, a vadásztáska vállamon és a fegyver kezemben. Különös gondolatok születtek az agyamban. Miért is engedtem szabadon a doktort?! Most boszantott, hogy átfogtam a karommal és hogy könnyes szemmel néztem rá; bizonyára mulatni fog ezen, gondoltam, e pillanatban talán már Edvarda oldalán ül és együtt mulatnak rajtam. Ő a folyosóra állitotta a botját… Ha ráadásul sántitanék is, még akkor sem érném föl a doktort, ezek saját szavai voltak… -63-

A szoba közepére állottam, fölhuztam a puskám kakasát, a csövet nekiirányoztam a ballábamnak és megnyomtam a ravaszt. A golyó keresztüljárt a lábamon és belefuródott a padlóba. Asopus rövid, megrettent ugatásban tört ki.

– Bocsásson meg, ha zavarom, – kezdte. – Ön olyan hirtelen távozott és én azt gondoltam, hogy nem ártana, ha csevegnénk egy keveset. Lőporszagot érzek!

– A botot megtaláltam. Nem… Edvarda aludni tért már… De mi ez itt??! De az isten szerelmére, hiszen ön vérzik?

– Nem, alig vérzem. El akartam tenni a puskám és akkor elsült; nem tesz semmit. Az ördög vigye el hát köteles vagyok én itt ülni és fölvilágositást adni önnek mindenről?… De ön megkapta a botját, ugy-e?

Nyugtalanul nézett a szétroncsolt csizmámra és a vérre, amely szertefolyt. Gyors mozdulattal félretette a botját és egy-kettő megszabaditotta magát a kezyüiől.

– Üljön csendesen, – mondta – a csizmát le kell huzni. Tehát igaz volt, ugy tünt nekem, hogy lövést hallottam.

XVIII.

Mennyire sajnáltam később ezt az esztelen lövést! Nem volt semmi értelme, nem használt semmit, de néhány hétre ágyhoz kötött. A sok boszuság és kellemetlenség ma is elevenen áll a szemem előtt; a mosónőnek kellett mindennap bejárni hozzám, mellettem volt egész -64- napon át, ő gondoskodott ennivalóról és ő látta el a háztartásom. Több hét mult el igy. Valóban!

A doktor egy napon Edvardáról kezdett beszélni! Hallottam a nevét, hallottam, mint él, mit csinál és mindennek nem volt semmi jelentősége számomra, ugy hallgattam mindezt, mintha idegen, tőlem teljesen távoleső dologról lett volna szó. Milyen könnyen felejt az ember! – gondoltam csudálkozón.

– Na mit gondol tulajdonképen ön Edvardáról, ha már engem kérdez? Becsületemre mondom, én hetek óta nem is gondoltam rá. Várjon csak, ugy tünik nekem, mintha önök kettőjük között történt volna valami; önök oly sokat voltak együtt és a csónakkiránduláson ön volt a gazda. Ne tagadja, doktor, önök között volt valami egyetértés. Nem, különben ne, az isten nevére, ne feleljen nékem; ön nem tartozik számadással nekem és én nem azért kérdezek, hogy halljak valamit; hagyjuk az egészet és beszéljünk más dolgokról inkább, ha ugyanez tetszésére van önnek. Mikor állhatok talpra a beteg lábammal?

Ülve maradtam és azon gondolkodtam, amit mondottam. Lelkem mélyén vajjon miért féltem attól, hogy a doktor válaszolni találna? Mi közöm Edvardához? Hiszen elfeledtem!

Később megint Edvardára terelődött a beszélgetés és én félbeszakitottam a doktort; isten tudja, hogy mitől féltem.

– Miért szakit félbe? – kérdezte. – Hát egyáltalán nem tudja elviselni, ha nevét az ajkamra veszem?

– Mondja hát, kérem – mondtam – mi az ön igazi véleménye Edvardáról? Igen érdekel tudni ezt!

– Talán uj dolgokat mondhatna nekem; ön talán meg is kérte őt és ő bizonyosan »igen«-t mondott önnek. Gratulálhatok önnek? Nem? Eh, az ördög hisz önnek! Hahahaha!

– Nem, én nem kértem meg őt, igy hát »igen«-t se mondhatott. Talán ön tette ezt? Edvardát nem lehet megkérni; ő azt választja magának, aki épen tetszik neki. Azt hiszi ön, hogy parasztleány ő? Itt, északon megismerkedett vele, látta őt. Gyermek még, aki kevés nevelést kapott és asszony emellett, igen szeszélyes asszony! Hideg? Ettől nem kell tartania. Meleg? Jég! – én mondom önnek. Mi ő hát? Kis tizenhat-tizenhétéves leány, nem igaz? Ám kisértse meg és érvényesitse befolyását erre a kis leányra és meglátja majd, hogy mint gunyolja minden erőlködését. Még az apja sem bir vele; látszólag engedelmeskedik neki, de valójában mégis ő uralkodik. Egyszer azt mondta, hogy az ön szeme olyan, mint valami hatalmas állaté…

– Ön téved, másvalaki mondta azt, hogy a szemem olyan, mint valami hatalmas állaté.

– Azt nem tudom. Egyik barátnője. Nem, azt nem Edvarda mondotta. Ám várjon csak – lehet, hogy mégis Edvarda mondotta.

– Ha ön rászól, ilyen és ilyen hatással van rá – ezt mondta. Ám azt hiszi ön, hogy ezzel hajszálnyit is közelebb jut hozzá? Alig. Nézzen csak rá; sohase kimélje a szemét; ám amint észreveszi, hogy a szemével vizsgálja őt, rögtön megmondja: lám csak, itt áll ez az ember, rámnéz és azt hiszi, hogy nyert játéka van. És egy tekintettel, vagy egy büvös szóval tiz mértföld -66- távolságra küldi önt. Azt hiszi, hogy nem ismerem őt. Mit gondol, mennyi idős lehet?!

– Hazugság. Félig tréfából kutatni kezdtem. Husz éves; különben tizenötévesként is teljes bátorsággal szerepelhetne. Nem boldog teremtés; sok keserü harc történik az ő kis fejecskéjében. Ha ő fönáll a hegyen és kinéz a tengeren és ha száján ez a vonás látszik és ha ezt a ráncot látni rajta, akkor boldogtalan ő, ám sokkal büszkébb, sokkal nyakasabb, semhogy sirjon valaha. Azonkivül még kalandos természetü, fantáziája hevesen müködik és ő valami herceget vár. Mint is volt az a história azzal az öttallérossal, amit önnek kellett volna odaajándékozni?

– Nem annak is volt jelentősége. Egyszer hasonlót csinált velem is. Egy éve már. Mi a postahajó födélzetén voltunk, benn voltunk a kikötőben, hideg volt és esett az eső. A födélzeten egy anya ült a gyermekével és didergett. Edvarda megkérdezte: Nem fázik? Igen, az asszony fázott. Bizonyosan a kicsike is fázik? Igen, fázott a kicsike is. Miért nem megy le hát a kajütbe? – kérdezte Edvarda. – A jegyem csak fedélzetre érvényes! – mondta az asszony. Edvarda rámnézett. – Az asszony jegye csak a fedélzetre érvényes! – mondta. Mit tegyek hát? – mondtam ugy magamban, de elértettem Edvarda pillantását. Nem vagyok gazdag ember, a magam erejéből lettem azzá, aki vagyok és megszámolom a pénzt, mielőtt kiadnám. Továbbmentem hát az asszony mellől és azt gondoltam: ha már fizetni kell az asszonyért, hadd fizessen Edvarda, vagy az apja, nekik több a pénzük, mint neked. És Edvarda valóban uj jegyet váltott az asszonynak. Ilyen dolgokban nagylelkü ő, oh, a szive igen lágy, de én láttam a szemén, -67- a nézésén, hogy azt várta, én váltsak kajütöt az anyának és a kicsikének. Mi volt tovább? Az asszony fölállott és megköszönte a segitséget. Edvarda rám mutatott: Ne nekem köszönje, hanem annak az urnak, – mondta. Mit szól ehhez? Eltürtem, hogy köszönetet mondjon az asszony nekem is, nem felelhettem neki semmit és hagytam, menjen az utjára. Látja, ez egy eset csupán, de többet is elbeszélhetnék. És ami a hajóslegény öt tallérját illeti, bizonyos, hogy azt is ő adta neki. Ha ön tette volna, bizonyosan a nyaka közé ugrik; előkelő urnak kellett volna lennie, aki vidám szivvel kész az áldozatra egy kitaposott cipőért; az illik bele az ő fantáziájába, ilyennek képzeli ő a maga emberét. Mert ön nem tette meg, megtette ő és pedig a maga nevében. Ilyen ő: esztelen és számitó egyszerre.

– Szigoruan kell bánni vele! – felelte kitérőn a doktor. Nagyon rosszul van, hogy mindenben szabad a keze, megtehet mindent, amire kedve van és annyiszor diadalmaskodik, ahányszor épen jólesik neki. Az emberek hódolnak előtte, nem mutatkoznak közönyösnek szemben vele és mindig akad valaki, akin érvényesitheti hatalmát. Megfigyelte ön, hogy miként bánok vele? Mint egy iskolás lánnyal; fölügyelek rá, javitgatom a botlásait és mindig sarokba szoritom a kérdéseimmel. Azt hiszi talán, hogy ő nem érti ezt? Óh, ő nyakas és büszke és az én bánásmódom folyton sérti őt; ám ő sokkal büszkébb, semhogy megmutatná, hogy megsértették. Ám igy kell bánni vele. Amikor ön ideérkezett, már egy esztendeje ezzel a módszerrel bántam vele, már hatottam is rá, sirni kezdett a boszuságtól és gyötrődéstől és már kezdett megokosodni. Akkor -68- jött ön és ön szétrombolt mindent. Igy van ez; az egyik hidegen bánik vele és akkor jön valaki, aki térdre rogy előtte; ön után bizonyára egy harmadik jön; ki tudja.

– Mondja most azt, doktor, miért vett annyi fáradtságot, hogy mindezt közölje velem? Segitsek talán kordában tartani Edvardát?

– Egyébként olyan forró ő, mint valami vulkán! – mondta a doktor anélkül, hogy ügyelt volna a szavaimra. – Azt kérdezte, hogy senki nem hódithatja meg őt? Óh, dehogy, miért ne? Ő hercegre vár, de az nem jön, ujból meg ujból csalódás éri, magáról is azt hitte, hogy herceg, bizonyosan azért, mert olyan a szeme, mint valami hatalmas állaté, haha! Hallja, hadnagy ur, ön mindenesetre jól tette volna, ha magával hozza az uniformisát. Annak lenne most jelentősége. Miért ne hódithatná meg valaki őt? Én reszketni láttam valaki után a kezét, akinek jönni kellene, aki magával vinné, elvinné és uralkodna a testén, a lelkén. Igen. Ám annak messziről kell jönni és egy napon, mint valami rendkivüli lénynek fölbukkanni itt. Ugy tünik, hogy Mack ur expedicióra ment és valami rejlik az utazás mögött. Egyszer már egy idegen ur kiséretében jött haza Mack ur egy ilyen utazásból.

– Igen, de az az ur nem vált be, – kacagott fájdalmasan a doktor. – Az én koromban volt az az ember; sántikált az is, épen, mint én. Az nem a herceg volt.

– És hová utazott? – kérdeztem a doktort és erősen a szeme közé néztem. -69-

– Hová utazott? Innen? Azt nem tudom, – felelte zavarodottan. – No, meglehetősen soká untattuk egymást. Egy hét multán pompásan szaladgálhat az erdőben. A viszontlátásra.

XIX.

Női hangot hallottam a kunyhóm előtt, a vér fejembe szökött: Edvarda hangja volt.

Ez a »Glahn, Glahn« keresztüljárta a velőm, a csontjaim; kétszer mondotta a nevem; megreszkettetett ez és az ő hangja is csengő, de megindult volt.

Kopogás nélkül nyitott be az ajtómon, belépett és hosszan nézett rám. Egészen olyan volt, mint a régi napokban; a sokszor szinezett bluza volt rajta és a kötényét mélyebbre huzta, hogy hosszabbnak tünjön a dereka. Egyszerre láttam mindezt és a szeme, a barna arca, a homlokára magasan ivelt szemöldöke, igen nagy hatással volt reám és zavarodottá tett teljesen. Én megcsókoltam őt, gondoltam. Fölálltam és állva maradtam.

– Ön föláll, ön állva marad? – mondta. Üljön le kérem, a maga lába rossz, hiszen meglőtte. Jó isten, de hogy történt az? Csak most értesültem róla! Egész idő alatt azon töprengtem, hol marad Glahn, miért nem jön. Nem tudtam semmiről. Ő meglőtte magát, ez néhány hét előtt történt és én az egészről nem tudtam meg semmit. Hogy van mostan? Igen sápadt mostan, alig ismerek magára. És a lába? Sánta marad? A doktor azt mondja, hogy nem lesz sánta, köszönetet mondok istennek érte. Remélem megbocsájt, hogy minden bejelentés -70- nélkül törtem magára; inkább futottam, mint jártam…

Rámhajolt, közel volt hozzám és lehelletét az arcomon éreztem, utánanyultam a kezemmel. Ekkor följebb emelkedett. A szeme könnyes volt még.

– Ugy történt, – motyogtam – a puskát a sarokba akartam állitani, forditva tartottam, a cső nyilását lefelé; ekkor egyszerre lövést hallottam. Véletlenség volt.

– Véletlenség? – elgondolkodott és bólintott a fejével. – Hadd lássam csak, a ballába. De miért épen a bal? Igen… véletlen volt.

– Igen, tiszta véletlen – vágtam közbe. – Honnan tudhatnám, hogy miért épen a bal? Maga is láthatja; igy tartottam a puskát, a jobb lábam tehát nem is sebesülhetett meg. Tényleg, cseppet sem volt kellemes.

– Nos, ön tehát a javulás utján van. – Mialatt ezt mondta, szétnézett a kunyhóban. – És enni-innivalót miért nem tőlünk hozatott? Miből élt tulajdonképen?

– Amikor bejött, megindult volt az arca, a szeme ragyogott és kezet adott nekem. A szeme most közönyös lett, tévedek talán?

– Most az egyszer mondja csak – szóltam – mit tettem mostan, mit tettem, ami rosszul esett magának? A jövőre utmutatóul szolgálhat ez nekem.

Kinézett az ablakon, elnézett a távol horizont felé, ott állott, oly álmodozón nézett maga elé, én mögötte állottam és ő válaszolt, anélkül, hogy hátrafordult volna: -71-

– Semmit, Glahn! Az embernek gondjai vannak néha. Haragos most ön? Ne feledje el, némelyek keveset adnak és ez sok az ön számára, mások mindent önnek ajándékoznak és ez nincs semmi hatással önre; ki adott többet tehát? Ön rosszkedvü lett a betegsége alatt. Tulajdonképen mint is történt, hogy mi most erről beszélgetünk. Rám nézett hirtelen, az öröm festette meg arcát és ezt mondta: Ám ön egészséges lesz nemsokára. A viszontlátásra tehát!

Ekkor az jutott eszembe, hogy nem fogadom el a kezét. Fölemelkedtem, kezem keresztbe fontam és meghajoltam mélyen; igy akartam megköszönni az ő szeretetreméltó látogatását.

Amikor elment, leültem ujból és elgondolkodtam a történteken. Levelet irtam és azt követeltem, hogy rögtön küldjék utánam az uniformisom.

XX.

Eleven, boldog voltam; közel jött hozzám minden állat és megnézett valamennyi. A falombokon bogarak ültek és némelyik lebukott az utra. Üdv néktek! – gondoltam. Az erdő hangulata magával ragadta a fantáziámat; sirtam az örömtől és lényem szinte föloszlott a hálaadásban. Te otthonom, te jóságos erdő, isten csendje te, igaz szivemből mondom… Szünetet tartottam, elfordultam minden irányba és sirva neveztem nevükön a madarakat, a fákat, a köveket, a füveket, a hangyákat. A másik irányba néztem és üdvözöltem ezeket ugyane sorrendben. Felnéztem a hegyekre és mintha csak hivásra válaszoltam volna, ugy gondoltam: -72- Igen, jövök már! Magasan odafönn fészkelt a törpesólyom és én tudtam, merre van a fészke. Ám amikor a keringelő törpesólyomra gondoltam, messze-messze dolgok felé szállt a fantáziám.

Déltájban kicsónakáztam, és a kikötőn tul, kis szigeten szállottam partra. Sok lilaszinü virág volt itt, magas szárakon és a szárak térdemet verdesték. Csudálatos növények, málnabokrok között tapostam; a fü durva, érdes volt, állatot nem láttam semerre és talán ember se volt e szigeten. A tenger szeliden verődött a sziget partjaihoz és a vizpára ködbe burkolt valósággal; messziről – messziről hangosan kiáltozott a sok parti madár. A tenger ugy fogott körül minden oldalról, akár az ölelés, áldott legyen az élet, a föld és az ég, áldottak legyenek az ellenségeim, ebben az órában alázatos akarok lenni a legádázabb ellenségem iránt is és meg akarom áldani a saruja szijját…

Hangos ének szállt felém Mack ur bárkái egyikéről és a lelkem napfénnyel telt meg az ismerős hang hallásán. A kikötőhidhoz eveztem, elhaladtam a halászkunyhók előtt és hazamentem az otthonomba. A nap lement, megvacsoráztam, a vacsorám megosztottam Asopussal és elindultam az erdőbe. Szelid szellő csapódott nesztelen az arcomnak. Áldott légy, mondottam a szellőnek, áldott légy, mert arcomnak szállasz és hálaadásként meghajol előtted ereimben a vér. Asopus térdemre tette az egyik lábát.

Ging-galang. Harang-szó? Néhány mértföldnyire a tengerben egy hegy állott. Két imát mondottam, egyet Asopusért, egyet magamért és megindultunk a hegyre. A kapu becsukódott mögöttünk, lökés rázott meg és fölébredtem.

Lángolón vörös ég, a nap fejem fölött állt és -73- a szemem kápráztatta, és az ég és a horizont lázongott a világosságban. Asopus és én árnyékban haladtunk. Csend mindenfelé. Nem, mi nem alszunk tovább, mondtam Asopusnak, vadászni indulunk, a nap vörösen süt le ránk és mi nem megyünk a tenger közepén álló hegyre… Csudálatos hangulatok éledtek életre bennem és fejembe szállott a vér. Kimerülten és fáradtan még, azt éreztem, hogy megcsókol valaki, ajkamon éreztem a csókot. Körülnéztem, nem láttam senkit. Iselin! – mondottam. A fü zizegett, lomb is lehetett, amely lehullott a fáról, de lépés is lehetett. Sóhaj szállt át az erdőn; ez Iselin lélekzetvétele volt talán, gondoltam. Ezekben az erdőkben kóborolt Iselin és itt hallgatta meg a sárgacsizmás, zöld hajtókásvadász esdeklését. Künn, két mértföldnyire innen, a kastélyában ül ő, az ablakban ül négy emberöltő óta már és hallgatja, hogy az erdőkben köröskörül mint zengenek a kürtök. Rénszarvasok, farkasok, medvék voltak itt és sok-sok vadász; ezek látták felnőni őt és a legdélcegebb közülök érte epedett. Egy látta a szemét, másik hallotta a hangját; ám egy éjjel fölkelt egy álmatlan legény, furót vitt magával, a furóval megfurta kamrája ajtaját és meglátta az ő teste selymét. Mikor ő tizenkét éves lett, eljött Dundas. Dundas skót volt, halakkal kereskedett, a tengeren sok hajója járt és egy fia is volt. Mikor Iselin tizenhat éves lett, akkor nézte meg először az ifju Dundast. Ez volt az első szerelme…

Ilyen csudálatos hangulatok szállottak testemen át és miközben ott ültem, oly nehéz lett a fejem; lehunytam a szemem és megint éreztem Iselin csókját. Iselin, te itt vagy, te az élet szeretője, itt vagy és fa mögé állitottad Dideriket?… És mindig nehezebb és mindig nehezebb lett a fejem és ringtam az álom hullámain. -74-

Hallo! Halló! Egy hang beszélt, mintha uj érzék énekelt volna a véremben; Iselin hangja ez.

Aludj, aludj. Mig alszol, beszélni akarok veled a szerelmemről, beszélni akarok az első éjszakámról. Emlékszem még, elfeledtem bezárni az ajtóm; tizenhat éves voltam, tavasz volt és szelid szellők jártak; akkor jött Dundas. Olyan volt, mint egy szarvas, oly büszkén jött. Vadászat előtt találkoztam vele, huszonöt éves volt akkor és messzi utról jött; oldalam mellett ődöngött a kertben és mikor megérintett a karjával, szeretni kezdtem őt. Két lázvörös folt támadt a homlokán és én szerettem volna megcsókolni ezt a két foltot.

Este, vadászat után, elmentem, körülnéztem a kertben és attól féltem, hogy nem találkozom véle többet. Csendesen magam elé susogtam a nevét és attól féltem, hogy meghallja ő. Ekkor előbukkant a bokrok közül és azt sugta: Ma éjjel! Egy óra után! Azután eltünt.

Ma éjjel. Egy óra után. Mit akart mondani ezzel? – gondoltam. Nem értettem. Azt akarta mondani talán, hogy ma éjjel, egy óra után elutazik? De mit érdekel az engem, hogy utazik-e ő?

– Ne költsd föl a cselédem! – mondtam. A recsegő széktől is féltem és mondtam: – Nem, ne üljön székre, az recseg.

Az ágyamon ültünk. Elhuzódtam tőle és ő utánam nyomult. A földre ültem.

– Te fázol, – mondta és megfogta a kezem. Nemsokára azt mondta: – Mennyire reszketsz! – és körülölelt a karjával.

Megint kigyulni láttam homlokán a két lázvörös foltot és föl akartam emelkedni. Visszatartott; ekkor megcsókoltam a két lázvörös foltot a homlokán és behunytam előtte a szemem…

Azután reggel lett, nappal volt már. Amikor fölébredtem, nem ismertem rá a kamarám falaira; fölállottam és nem ismertem meg a magam kis cipőit; valami végigáramlott rajtam. Mi lehet az, ami végigáramlik rajtam? – gondoltam és mosolyogtam. És mennyit ütött a harang mostan? Nem tudtam semmit és csak arra emlékeztem, hogy az este elfeledtem bezárni az ajtót.

Hol szakitottam el a ruhám? – gondoltam nevető szivvel; ezt bizonyosan ma éjjel tehettem.

– Dundas az, aki künn jár? Mondd neki, hogy rögtön jőjjön hozzám, mert várom őt, valami… valami… És magamban azt gondoltam: Ha bejön, vajjon megint bezárja maga mögött az ajtót?

Ő kopogott. Bebocsátottam őt és a reteszt én toltam vissza, hogy szolgálatára lehessek.

– De igen, én követet küldtem utánad és kimondhatatlanul vágyódtam utánad. Maradj egy ideig.

És nagy szerelmemben behunytam a szemem. Ő nem bocsájtott el, én megroskadtam és elrejtőztem a mellén.

Ám én hallottam, hogy mit mondott és olyan hangosan, amint csak tudtam, szakitottam félbe őt:

– Nem, hogy gondolnád, hogy a kakas kiáltott volna. Semmi kukorékolás nem volt!

Este lett és akkor Dundas elment. Valami boldogság ömlött el rajtam. A tükör elé állottam és két szerelmes szem -77- nézett reám; valami vonzó volt a szememben és a szivem körül egyre áradt, egyre nőtt a megelégedés. Istenem, ilyen szemmel soha nem néztem magamra és nagy szerelmemben megcsókoltam a tükörben az ajkam…

Ám én csak az első éjszakámról beszéltem neked és azt követő reggelről, meg estéről. Egyszer majd, valamikor Svend Herbiesenről is beszélek neked. Őt is szerettem, egy mértföldnyire lakott innen, szigeten, a tengeren és nyári éjszakákon én mentem hozzá, mert nagyon szerettem őt. Stummerről is szeretnék beszélni neked. Ő pap volt és én szerettem őt. Mindenkit szerettem…

Hallod, Iselin, nékünk is kukorékol a kakas! Örömtől telten kiáltottam és kinyujtottam a karom. Fölébredtem, Asopus már futkározott körülöttem. Előre! mondottam égőn a nyugtalanságtól és tétován néztem körül: nem volt itt senki, nem járt erre senki! Kimerülten tértem haza. Reggel volt és a sirilundi kakas még mindig kiáltozott.

Kunyhóm mellett egy asszony állt, Éva volt. Kötél volt a kezében és fát szedni indult az erdőbe. Életöröm sugárzott a fiatal leányról, melle hevesen emelkedett és sülyedt és a nap bearanyozta alakját.

XXI.

A lábam igen gyakran kényelmetlenséget és fájdalmat okozott; éjenként gyakran sajgott és ébren tartott engem, néha hirtelen szurások jöttek, amik jólestek és ha az idő megváltozott, a sebesült lábom csupa köszvény volt. Sok napon tartott ez igy, ám mégse lettem sánta.

Mack ur visszaérkezett és nékem tudomást kellett vennem erről az eseményről. Visszavette tőlem a csónakját és nagy zavarba hozott engem ezzel, mert tartott még a vadászati tilalom és nem volt mit lőnöm. Ám mégis; minden további nélkül, miért rabolta el a csónakom? A következő reggelen Mack ur két halászlegénye kievezett egy idegennel.

– Egy idegen jött ide, mondta. Minden reggel kiviszik a tengerre és csak este térnek vele vissza. A tenger mélységeit kutatja.

Az idegen finn volt; Mack ur véletlenül találkozott vele a hajó födélzetén; a Spitzbergákról jött és egész sereg osztrigát meg másfajta apró tengeri állatot hozott magával; bárónak ismerték őt. Mack ur házában elegáns szalont és kis hálószobát kapott. Nagy föltünést keltett.

Nincs husom, gondoltam, és este kérhetnék valami ennivalót Edvardától. Elsétáltam Sirilundba. Rögtön észrevettem, hogy uj ruha van rajta, ugy tünt, mintha megnőtt volna; a ruhája egészen hosszu volt.

– Bocsásson meg, hogy ülve maradok, mondta röviden és hidegen és felém nyujtyotta a kezét. -79-

– Leányom sajnos, nincs jól! mondta Mack ur. Meghült, vigyázatlan volt… Valószinüen a csónak miatt jött? Kénytelen vagyok egy másikat kölcsönözni önnek, egy ladikot, nem uj ugyan, de ha ön szorgamasan meritgeti… Igen, házunkban egy tudós ember vendégeskedik és látja egy ilyen ember… Nincs sok fölös ideje, szorgalmasan dolgozik egész napon át és csak este jön haza. Ne menjen el kérem, mielőtt ő jönne, megfogja látni őt, igen érdekes lesz önre, ha megismerkedik vele. Itt a névjegye, cimeres, ő báró. Igen kedves ember. Egészen véletlenül találkoztam vele.

Aha! gondoltam, tehát nem hivnak meg vacsorára. Istennek hála, csupán látogatóba jöttem ide, elmehetek haza is, hiszen van otthon még egy kevés husom. Akad még valami ennivaló. Nahát.

Megjött a báró. Alacsony, körülbelül negyvenéves ember, arca keskeny volt és hosszu, pofacsontjai kiállottak és ritka, fekete szakálla volt. Tekintete szurós, átható volt, de igen erős szemüveget viselt. Inggombjain is ott hivalkodott az ötágu korona. Kissé meghajoltan járt és sovány kezein kiduzzadó kék erek voltak; körmei azonban sárga érchez hasonlitottak.

Igazán kellemes ember. Mack ur megkérte, hogy beszéljen az osztrigákról, a tengeri rákokról és ő készségesen vállalkozott erre, azután megmagyarázta a szirtlakók sajátos beszédmodorának okát, bement a terembe és mutatóba hozott néhány darabot a Fehér tengeren való fogásából. A jobb mutatóujját állandóan magasra emelgette a levegőbe és aranykeretü szemüvegét állandóan le meg föltologatta az orrán. Mack ur nagymértékben érdeklődött minden iránt. Egy óra mult el. -80-

A báró az én balesetemről beszélt, arról a szerencsétlen lövésről. Hogy meggyógyultam-e már? Valóban? Igen örült neki.

– Ki… igaz, ki is volt az? Mack kisasszony, gondolom. Nem ugy van, Mack kisasszony?

Olyan kifosztottlelküen jöttem ide; néhány nap óta földig nyomott a tompa kétségbeesés; ám az idegen utolsó szavainál – mégis keresztülfutott rajtam az öröm. Nem néztem meg Edvardát, de azt gondoltam: köszönöm neked, hogy beszéltél rólam, köszönöm, hogy nyelveddel érintetted a nevem, köszönöm még akkor is, ha a nevem örökre jelentőségtelen marad is számodra Jó éjt.

Elbucsuztam. Edvarda most ülve maradt és a formaság kedvéért a rosszullétével mentegetőzött. Közönyösen nyujtotta felém a kezét.

Mack ur élénk beszélgetésben volt a báróval. A nagyapjáról beszélt, Mack Konrádról:

– Nem tudom, mondottam-e már a báró urnak, ezt a tüt Károly János sajátkezüleg tüzte a nagyapám mellére.

Leértem a lépcsőre, senki sem kisért ki. Mialatt áthaladtam, betekintettem a terembe; magasra nyultan az ablakban állott Edvarda, két kezével a függönyöket huzta széjjel és kinézett. Elfeledtem köszönni, elfeledtem mindent; az elragadtatás áramlata dőlt át rajtam és gyorsán távoztam.

Mikor elértem az erdőt, igy szóltam magamhoz: Halt! Várj egy pillanatig! Istenre az égben, ennek véget kell vetni! Melegem lett a dühtől és sóhajtottam. Ah, nem volt többé büszkeség bennem; bőségesen számitva, egy -81- hétig élveztem Edvarda kegyét, most már régen vége az egész históriának és én még ma sem tudtam e szerint berendezkedni. Mostantól kezdve visszaveszem tőle a szivem; por, levegő, föld legyen az utamon, istenre az égben…

Itt kószálsz tehát, az életed keserited egy iskolásleány miatt és az éjszakáid könyekkel telik. És a te fejed fagyasztó szél fogja körül, borzongató, erős szél. Az éj pedig csudálatos kétségben ragyog és hivnak a hegyek. Jőjj, Asopus, hopplá!

XXII.

Egy hét mult el. A kovácstól béreltem csónakot és addig halásztam, amig csónakomban ficánkolt a vacsorám. Ha este visszajött a tengerről a báró, mindig Edvardával volt együtt; egyszer a malomnál is láttam őket. Egy este a kunyhóm előtt haladtak el, lassan visszahuzódtam az ablaktól és minden eshetőségre való tekintettel, bezártam az ajtóm. Egyébként pedig semmi hatással nem volt reám, hogy igy együtt láttam őket; a vállamat vontam. Egy másik este az uton találkoztunk és köszöntöttük egymást; hagytam, hadd köszönjön a báró előbb, én mindössze két ujjal nyultam a sapkámhoz. Csöndesen mentem tovább és közönyösen néztem rájuk.

Mennyi este, hosszu nap mult el mostan. Valami nyomott hangulat uralkodott rajtam és a lelkem céltalanul csapongott a tárgyakon; még a barátságos, szürke kő ott a házam mellett, még az is olyan hatással volt reám, mint a kin és kétségbeesés. Eső volt a levegőben; a fülledtség formálisan elém állt és követett, amerre léptem; lábamban bent ült a köszvény; reggel láttam, hogy Mack ur egyik lova beleharapott a zabolájába; mindennek -82- megvolt a jelentősége reám. A legjobb, amit tehettem, nagy huskészlettel látni el a házam, mielőtt bekövetkezne az esős idő.

Megkötöztem Asopust, előszedtem halászszerszámaim, vállamra akasztottam a puskát és megindultam a kikötőhid felé. Igen furcsán éreztem magam.

Ezután Mack ur egyik halászlegényével találkoztam, kezet fogtam vele és azt mondtam:

Kieveztem a magam halászvizére. Az idő igen kellemetlen volt, a szunyogok rajokba csoportosultak és egész idő alatt dohányoznom kellett, hogy megmeneküljek tőlük. A lazac horogra akadt, kettős horoggal halásztam, igy tehát igen jó fogást csináltam. Hazatértemben két alkát lőttem.

Amikor a kikötőhidhoz értem, a kovácsot láttam állani ott. Nagy munkában volt. Ekkor egy ötlet futott át rajtam és megkérdeztem:

Vállamra vetettem a zsákmányom és a kovács háza felé vágtam otthonomnak. Évát egyedül találtam. -83-

– Annyira szivből vágyakoztam utánad! mondtam. Megindult voltam, amikor ránéztem és ő alig tudott rámnézni a meghatottság miatt. Kerestem a fiatalságod és a szelid szemed, mondtam. Büntess meg ma hát, mert valaki másra többször gondoltam, mint te reád. Hallod, azért jöttem csupán, hogy láthassalak, te jó vagy hozzám, én szeretlek téged. Hallottad, mint hivtalak az elmult éjjel?

– Én Edvarda, a kis Edvarda után kiáltottam, de te reád gondoltam. Végre fölébredtem. Egész bizonyosan te rád gondoltam, de meglehet, hogy Edvarda nevét kiáltottam. Ám ne engedd, hogy tovább beszéljek róla. Istenem, te vagy Éva, te vagy az én kedves lánykám. Olyan piros ma az ajkad és a lábad szebb, mint Edvarda lába. Nézd csak meg. Fölemeltem a szoknyáját és megmutattam neki a saját lábát.

Olyan öröm futott át az arcán, amelyhez hasonlót még sohasem találtam rajta. Elakart fordulni, de meggondolta és karját a nyakam körül fonta.

Mult az idő. Beszélgettünk, egész idő alatt a hosszu padon ültünk és sok minden dologról beszéltünk. Azt mondtam:

– Elhiszed nekem, hogy kis Edvarda még mindig nem tanult meg beszélni; ugy beszél, mint valami gyermek, egyszer azt mondta: »jobban szerencsés«, én magam hallottam. Azt hiszed, hogy szép a homloka? Én nem találom. Borus a homloka. Különben a kezét sem mossa.

– Egyébként csakugyan szép a homloka, mondtam és a kezei mindig tiszták. Csupán véletlenség volt, hogy egyszer piszkosak voltak. Nem akartam semmi rosszat mondani. Nemsokára hevesen és összeharapott fogakkal folytattam: Fáradtan ülök és rádgondolok Éva. Ám ugy tetszik nekem, hogy te talán nem is hallod, amit most el akarok beszélni neked. Amikor Edvarda először látta Asopust, azt mondta: »Asopus az egy tudós volt, frigiai«. Nem bolond dolog ez? Mindezt ugyanaz nap olvasta valami könyvben; meg vagyok győződve.

– Ahogy emlékszem, azt is mondta akkor, hogy Asopus tanitója Xanthus volt. Ha-ha-ha.

– Az ördögbe is, az mégis mulatságos, hogy valaki társaság előtt mondja, hogy Asopus tanitója Xanthus volt? Ám te rosszkedvü vagy ma, Éa, különben betegre nevetted volna magad.

– De igen, csakugyan komikusnak találom! mondta Éva és elkezdett kényszeredetten nevetni. Ám én nem értem ezt olyan jól, mint te! mondta.

– Kedvesebb neked, ha csöndesen ülünk és nem beszélünk semmit? kérdezte szeliden Éva. A jóság a szeméből sugárzott és kezével végigsimitotta a hajam.

– Te jó, te jóságos lélek! tört ki belőlem és magamhoz szoritottam. Bizonyos vagyok benne, hogy a szerelem hajt feléd, jobban és jobban szeretlek téged; és ha elutazok innen, hát velem fogsz jönni. Majd meglátod. Eljöhetsz velem?

Ugyszólván nem is hallottam »Igen« szavát, de éreztem a lélekzetvételén, éreztem rajta, vadul öleltük egymást és eszméletlenül adta oda magát.

Egy órával később bucsuzásul megcsókoltam Évát és elmentem. Az ajtóban Mack urral találkoztam.

Megrándult a válla és bemeredt a szobába, ott állott a küszöbön és a szobába meredt. Na! mondta, de ismételni nem tudta ezt, annyira megzavarodott.

– Ön bizonyára nem remélte, hogy itt találkozunk? mondtam köszöntve őt.

Mack ur ujból megrázkódott, de összeszedte magát, csodálatos biztonság áradt át rajta és beszélni kezdett:

– Ön téved, én épen önt kerestem. Figyelmessé akarom tenni önt arra, hogy április elsejétől augusztus tizenötödikéig a haltelepek környékén, egy nyolcad mértföldnyi területen nem szabad lőni. Ön ma két madarat lőtt az egyik szigeten; látták önt.

– Két alkát lőttem! mondtam egészen leverten. Tisztában voltam vele, hogy ennek az embernek igaza van.

– Én már májusban is kilőttem és pedig a puskám mindakét csövét és pedig ugyanazon a helyen. Akkor volt, amikor a szigetre mentünk. Az ön határozott kivánságára történt.

Éva fölkészült. Amikor elindultam, elment hazulról ő is, kendőt csavart a nyaka köré és láttam, hogy a szin felé veszi utját. Mack ur hazafelé ballagott.

Gondolkodtam a históriáról. Micsoda kellemetlenség, mint menekülök ki a csávából! Milyen szuró volt a szeme! Egy lövés, két lövés, két alka, pénztárca, birság! Ezzel azután mindent elvégeztem Mack urral és háza környékével. Alapjában mindent rendkivül nyugodtan fogadtam.

Nagy cseppekben esni kezdett, lágy cseppekben hullott az eső. A fecskék közvetlenül a föld szine fölött röpködtek és amikor hazatérve, szabadon bocsájtom Asopust, füvet eszik. A szél zugni kezdett.

XXIII.

A tenger mértföldnyire van alattam. Zuhog az eső, fönt vagyok a hegyekben és egy nagy szikla alá menekültem a megázás elől. Pipáztam kurta, kis pipámból, egyik pipáról a másikra gyujtottam rá és ha gyujtóval közeledtem hozzá a dohány mindannyiszor csomósan emelkedett, mint a kicsiny féreg emeli föl homokból a fejét. A gondolataim is zürzavarosan éltek az agyamban. A földön előttem egy csomó száraz ág hevert, egy szétcibált fészek maradványai. És amilyen ez a madárfészek volt, olyan volt az én lelkem.

Ma is emlékszem a nap és a következő napok minden legkisebb élményeire. Hahó! milyen rossz kedvem volt akkor…

Itt ülök a hegyekben és a tenger, a szél nyugtalankodik, a szél, a zivatar egybeolvad és borzalmasan panaszkodott a fülemben. Messzi távolban pici bárkák és yachtok voltak láthatók, amint dagadt vitorlákkal -87- haladtak; a födélzeten emberek vannak, bizonyosan igyekeznek valahová; isten tudja, hová igyekszik minde sok ember! gondoltam. A tenger tajtékosan emelkedik a magasba és harsog, harsog; mintha nagy, dühös alakokkal népesedett volna be, amelyek tagjaik csapdosásával törnek egymásra, nem ez tizezer tomboló ördög ünnepe; ördögöké, akik hónuk alá dugják a fejüket, a fejüket megcsavarják a testük körül és a tengert fehérre verik szárnyaik hegyével. Messzi, messzi künn egy szirtsziget feküdt és e szigetről a hatalmas, fehér tengerember emelkedett föl és fejét egy oldalt hajtott hajó mögött emelgette; a hajót a tenger felé kormányozta a szél, a tenger felé, ki a tomboló tengerre…

Örvendek, hogy egyedül vagyok, hogy senki nem láthatja, a szemem, bizalommal, szeretettel ölelem át a sziklafalat és tudom, hogy nem áll mögöttem senki és hátulról nem figyeli meg senki a mozdulataimat. Egy madár szállt el a hegy fölött és ijedt kiáltást hallatott; ugyane pillanatban nem messzi tőlem megingott egy sziklatömb és legörgött a tengerbe. Csöndesen ültem jó időn át a helyemen, nyugalomba sülyedtem és a kényelmesség meleg érzése áramlott át rajtam, amiért itt, a biztos helyen ülhetek mialatt künn zuhog az eső. Begomboltam a kabátom és köszönetet mondtam istennek a meleg kabátért. Mult az idő és én elaludtam.

Délután lett, hazamentem, bár még mindig esett az eső. Ekkor valami rendkivüli történt velem; Edvarda jött szembe az ösvényen. Teljesen átázott volt, mintha már hosszu ideje kószálna az erdőben, de azért mosolygott. Nos! gondoltam rögtön, haragos lettem, reszkető ujakkal megragadtam a puskám és ugy mentem feléje, bár ő mosolygott.

Ő meghökkent a tréfálkozásomon. Óh, én nem tudtam, hogy mit mondtam. Rejtelmesen mosolygott és nézett engem.

– A hegyekben volt ma? – kérdezte. Akkor megázhatott. Van egy kendőm; ha akarja, én szivesen nélkülözöm… Nem, de hiszen nem ismer rám! Lehunyta a szemét és bólintott a fejével.

– Egy kendőt? – feleltem és reszkettem a dühtől, meg a csodálkozástól. Ám én inkább egy kabátot adhatnék, akarja, hogy kölcsönadjam? Én nélkülözhetem; én szivesen kölcsönadtam volna bárkinek, nyugodtan elfogadhatja tehát. Egy halászasszonynak is szivesen odaadtam volna.

Láttam, hogy kiváncsi volt arra, amit mondani fogok; olyan feszült várakozásban hallgatott, hogy öntudatlan lett és elfeledte becsukni a száját. Ott állott kezében a kendővel, fehér selyemkendő volt és nyakáról vette le. Épen ugy lerángattam magamról én is a kabátot.

– Isten nevére, de vegye föl ismét! – kiáltott. Ne tegye ezt. Olyan haragos rám? Nem, az isten nevére, vegye föl a kabátot ismét mielőtt átázna teljesen!

– Hol hagyta ma a bárót? – kérdeztem. Ebben az időben a gróf talán mégsem ment ki a tengerre.

Egymásra néztünk. Hajlandó voltam arra, hogy tovább is elbeszéljek vele, ha ő megkér erre. Végül fájdalmas vonás jelent meg az arcán; elfordultam és azt mondtam:

– Becsülettel mondva, kosarazza ki a herceget, kis Edvarda. Nem magának való. Biztosithatom, hogy minden napon céltalanul kószál és azon töpreng, hogy feleségül vegye-e magát, vagy sem, ez pedig nem jelent jót a maga jövőjére.

– Nem; erről ne beszéljünk inkább; nem igaz? Glahn, én magára gondoltam; ön megteheti azt, hogy valaki más kedvéért lehuzza a kabátját és nem törődik vele, ha megázik; de én magához jöttem…

– Ehelyett én inkább a doktort ajánlanám. Mi kivetni valót talál rajta? Férfi a legszebb idejében és a feje kitünő. Gondolkozzon erről.

Levettem a sapkám, köszöntöttem és megint azt mondtam: Üdvözlöm, szép szüz!

– Nem, ne tépd ki mellemből a szivem. Hozzád jöttem ma, vártalak, lestelek és mosolyogtam amikor jöttél. Tegnap majd az eszem vesztettem el, mert nem tudtam semmire visszagondolni; minden körbe forgott velem és én mindég terád gondoltam. Ma a szobában ültem; egy ember lépett be, én fölnéztem bár tudtam, hogy ki igaz, aki bejött. Tegnap egy negyedmértföldet mentem! mondta. Nem fáradt? kérdeztem én. De igen, igen fáradt; és hólyagos lett a kezem, mondta azután -90- és igen szomoru lett emiatt. Azt gondoltam: Nézd csak, az ilyesmi miatt szomoru. Nemsokára azt mondta: Az éjjel susogást hallottam az ablakom alatt; a cselédjük volt és az egyik boltoslegény intim beszélgetésben. Igen, megházasodnak! mondtam én. Igen, de az éjjel két órakor volt! És tovább? kérdeztem és hozzátettem mindjárt: Az éjszaka az övék! Ekkor az orrára tolta az arany szemüvegét és megjegyezte: De nem gondolja mégis, ilyenkor, éjszaka közepén, mégis illetlen dolog! Még mindig nem tekintettem föl és igy ültünk tiz percen keresztül. Megengedi, hogy egy sált teritsek a vállára? kérdezte. Ah! Nem, köszönöm, feleltem én. Ha nékem adná a kicsiny kezét? mondta. Nem válaszoltam, a gondolataim másutt voltak. Kis dobozt tett az ölembe, én fölnyitottam a dobozt és egy tüt találtam benne; a tün korona is volt és én tiz követ számláltam benne… Glahn, itt van az a tü, akarod, hogy megmutassam? Összetapostam; jőjj ide és nézd meg, hogy összetapostam… Nos, mit csináljak ezzel a tüvel? kérdeztem. Ékesitse magát vele! mondta. Ám én visszaadtam neki a tüt és azt mondtam: Hagyjon békében, én másra gondolok. Kire másra? kérdezte. Egy vadászra; ő csupán két szép tollat adott emlékbe nekem; vegye vissza a tüjét, kérem. De ő nem akarta visszavenni a tüt. Most néztem először rá; átható volt a szeme. Nem veszem vissza a tüt, csináljon vele amit akar; tapossa össze, ha akarja. Fölállottam, a sarkam alá tettem és megfordultam rajta. Ma reggel történt… Négy órája járok itten és várok; ebéd után mentem el. Találkoztam vele, odafönn. Hová tart? kérdezte. Glahnhoz! mondottam, arra akarom kérni, hogy ne feledjen el engem!… Egy óra óta állottam itten, egy fa alatt álltam és láttam, amikor jöttél, mint egy isten olyan voltál. Szeretem a termetedet, a szakállad, -91- az erős vállad, mindent szeretek rajtad… Te most türelmetlen vagy, te most menni akarsz, csak menni, én közönyös vagyok előtted, te nem is nézel reám…

Mig beszélt állva maradtam, mikor elhallgatott megindultam. Kimerült voltam a kétségeskedéstől, mosolyogtam és kemény volt a szivem.

– Mondani akartam valamit? Igen; de én már mondottam valamit; nem hallotta? Nem, nem, semmi mondanivalóm nincs többé magához…

XXIV.

Az éjszaka folyamán átgondoltam mindent és határoztam. Nem, miért kábitassam el magam ettől a szeszélyes perszónától, egy halászlánytól, egy müveletlen teremtéstől; nem ült elég ideig szivemben a neve és nem kinozott eleget? Elég ebből! Egyébként ugy tünt nékem, hogy épen a közönyösségemmel jutottam közelebb hozzá és azzal, hogy gunyoltam őt. Ah, milyen elragadóan gunyoltam őt; miután ő több perces beszédet tartott; nyugodtan csak annyit mondtam: Igaz! Valamit mondani akart nekem!…

Ő a kő mellett állott. Igen izgatott volt, elém akart futni, már kiterjesztette a karját, de állva maradt és a kezét dörzsölte. Sapkámhoz nyultam és némán köszöntöttem őt.

– Ma csak egyet kivánok öntől, Glahn! Megindultan -92- beszélt, de én semmit nem erőlködtem, hogy meghalljam, amit mondani akar. Hallottam, hogy ön a kovácsnál volt. Egy este volt, amikor Éva egyedül ült odahaza.

– Én nem spionkodok! – kiáltott. Tegnap este hallottam, az apám beszélte. Amikor tegnap este annyira átázottan mentem haza, akkor mondta az apám: Te ma kigunyoltad a bárót? Nem! feleltem. Hol voltál mostanig? kérdezte akkor. Azt feleltem: Glahnnál voltam! Ekkor beszélte el az apám.

– Többször is! Én kényszeritettem, hogy bejöjjön. Azután beszélgettünk.

– Most, hogy oly szives volt ön és beleegyeledett a dolgaimba én sem tartom vissza magam. Tegnap a doktort ajánlottam önnek; gondolkodott már erről? A herceg ugyanis teljesen tehetetlen.

– Tudja mit, egyáltalában nem lehetetlen! mondta hevesen. Nem, ő sokkal különb magánál; ő meg tud fordulni a házban anélkül, hogy összetörne csészét, poharat és békében hagyja a cipőmet is. Igen, ahhoz is ért, mint kell érintkezni az emberekkel; de maga egyenesen nevetséges, szégyellek elmenni magával, maga egyenesen elviselhetetlen; megértette?

– Abban igaza van; én csakugyan nem értek ahhoz, mint kell érintkezni az emberekkel. Legyen könyörületes; ön nem ért meg engem; én legszivesebben az erdőben élek, az az én legnagyobb gyönyörüségem. Itt, az én magányosságomban nem árt senkinek, ha én olyan vagyok, amilyen vagyok; ám, ha másokkal vagyok együtt, akkor igen kell erőlködnöm, hogy olyan lehessek, amilyennek illik. Két év óta oly keveset forogtam az emberek társaságában…

– Magával az ember minden pillanatban a legrosszabbra készülhet el, mondta tovább. Az idő miatt igen kimeritő magára fölügyelni.

Milyen könyörtelenül mondta ezt! Hasonlithatatlanul fájdalmas fájdalom furódott rajtam át, szinte visszarettentem a gyülöletétől, Edvardának még volt mondanivalója:

– Talán kivihet Évánál annyit, hogy ő vigyázzon magára. Az a kár csupán, hogy ő már férjes.

Semmit nem gondoltam, olyan nagy volt a csodálkozásom. Álltam és azon töprengtem: Éva házas?

Nem, ennek nem lesz vége! A keserüségtől reszketni kezdtem és azt mondottam:

– Tehát, amint ajánlottam, menjen a doktorhoz. Hallgasson a baráti tanácsra; a herceg egy vén bolond. És nagy keserüségemben gunyolódni kezdtem rajta, -94- tuloztam az életkorát, mondtam, hogy kopasz már és nemsokára vak lesz egészen; azt is hangoztattam, hogy a koronát csupán azért hordja az inggombján, mert igen nagyra van a nemességével. Egyébként nem igen ismerem őt, mondottam. Semmi nincs rajta, ami jellemezné, belőle épen a fő jellemző tulajdonságok hiányzanak; egy senki, nem más.

– De ő valaki, valaki! – kiáltotta és nagy izgalom miatt hangja fölmondotta a szolgálatot. Ő sokkal több, semmint te gondolnád, te erdei vadember. Ám várj csak, ő beszélni fog veled, én kérem meg erre. Te nem hiszed, hogy szeretem őt, de meg fogod látni, hogy mennyire tévedsz; én a felesége leszek, én éjjel-nappal csak rá fogok gondolni, jegyezd meg: én szeretem őt. Hivd csak Évát, hohó, hivd csak, kimondhatatlanul közönyös az reám. Igen, most már csak azt kivánom, hogy minél előbb elkerüljek innen… A kunyhó mellett vezető ösvényen ment lefelé, néhány apró, gyors lépést tett, azután halotthaloványan visszafordult és sóhajtott: És ne jőjj a szemem elé többet!

XXV.

A lomb sárga lett, a krumplivirág magasra nőtt, most állt virágzásban és a vadászati tilalom letelt már; hófajdokat, fajdokat, nyulakat lőttem; egy napon sast lőttem. Csöndes, magas ég, hüvös éjszakák, sok tiszta hang és kedves csendülések erdőn-mezőn. Nagyszerüen és békésen pihent a világ…

– A két alka dolgában azóta semmit nem hallottam Mack urról! mondottam a doktornak. -95-

– Azt Edvardának köszönheti, mondta. Tudom, magam is hallottam, hogy mennyire ellene szegült apja tervének.

Vénasszonyok nyara. Az ösvények ugy nyiltak a lombja hulló erdőbe, mint bőrövek, mindennap uj csillag szállt az égre és a hold árny módjára kószált, árny módjára, amit aranyba és ezüstbe mártottak.

És multak az éjszakák és jöttek a napok; már a harmadik nap mult el ama beszélgetés óta. Éva nagy kötéllel ment az uton. A nyár alatt mennyi tüzifát hordott is haza az a gyermek!

– Nem, mosolyogj megint. Éva én nem tudok elleni nélküled tovább, a tiéd vagyok, a tiéd vagyok.

– Igen szigoru lett hozzánk, az uramat éjjel-nappal a szinben dolgoztatja és engem rákényszerit minden lehetetlen munkára. Azt is rámparancsolta, hogy munkát végezzek.

És a lomb még sárgább lett, erősen haladtunk az őszbe, az égen már sokkal több csillag volt és a hold most olyannak tünt, mint az ezüst-árny, amit aranyba mártottak.

Nem volt hideg, nem, csupán hüvös csend és forrongó élet volt az erdőben. Minden fa állt és merengett. A málna megért.

Igy következett el augusztus huszonhatodika és ezzel a három jeges éjszaka. -97-

XXVI.

Kilenc óra tájban elmerült a nap. Sürü sötétség ereszkedett a földre, néhány csillag volt csupán látható, két órával később pedig a hold karéjja. Puskámmal és kutyámmal vándoroltam az erdőben, nagy galyrakást hordtam össze, meggyujtottam és a lángok fénye a fenyőágak között lobogott. Semmi fagy.

Az első a jeges éjszakák közül! mondottam. És bóditóan heves öröm áradt el rajtam.

Üdv nektek emberek és állatok és madarak, üdv a magányos éjszakára az erdőben, az erdőben. Üdv a sötétségre és istennek a fák között szálló susogására, üdv az édes, egyhangu mormolására a csendnek, a mint fülembe suhan, üdv a zöld lombra, a sárga lombra, üdv az élet hangjára, amelyet hallok a fü csittegő növésében és a kutya horkolásában. Dörgő éljen a vadmacskára, amely a hasán fekszik, les és készenlétben van, hogy rávesse magát a vadra, a sötétben, a sötétben. Üdv a föld könyörületes csöndjére, a csillagokra, a holdkaréjra, mindezekre, mindenre…

Köszönet a magányos éjszakáknak, a hegyeknek, a sötétségnek és a tenger mormolásának: a szivemen csapkod át! Köszönet az életemért, a lélegzésért, a kegyért, hogy élhetek ma éjjel, mindezért köszönetet mondok igaz szivemből. Hallgatózz keletnek, hallgatózz nyugatnak, nem, hallgatózz. Az örök isten ez! Ez a csönd, ami fülembe susog, a mindenség vére, az isten árasztja, aki bennem él és aki az egész világban él. A máglyám -98- fényében csillogni látok egy pókhálót, a tengerről evezővel hajtott csónakot hallok és északon az északi fény tör az ég felé! Ó, hallhatatlan lelkemre mondom, hogy köszönetet mondok azért is, mert én vagyok az, aki itt ül…

Csend. Egy fenyőtoboz tompán bukott a földre. Egy fenyőtoboz lehullt! gondoltam. A hold magasan járt az égen és a láng libegett a félig leégett máglyán és alvásra készült. És a késő éjszakában lassan hazavándoroltam.

A második jeges éjszakában ugyanaz a csönd, és ugyanaz a csöndes, szelid időjárás. Lelkem nyugtalan. Mechanikusan megyek egy fa alá, sapkám a szemembe huzom mélyen, hátammal nekitámaszkodok a fának és kezem a nyakam köré fonom. Magam elé meredtem és gondolkodtam: a magamrakta tüz fölcsapó lángja vakitotta a szemem és én nem éreztem azt. Hosszu ideig álltam ugyanabban a helyzetben, gondolatlanul és belemeredtem a tüzbe; először lábam mondotta föl a szolgálatot és fáradt lett; egészen megmerevedett és leültem. Csak most tudtam gondolkodni azon, hogy mit cselekedtem. Miért is néztem annyi ideig a tüzbe?

Asopus fölemelte a fejét, hallgatózott, lépéseket hallott, Éva tünt föl.

– Három dolgot szeretek, mondtam azután. Szeretek egy szerelmes álmot, amit álmodtam valaha, téged szeretlek, és szeretem ezt a darab földet.

Csönd lett megint. Asopus ismerte Évát, oldalára hajtotta a fejét és nézte őt. Tovább mormoltam: -99-

– Ma az uton láttam egy leánykát, kedvesével ment, kar a karban. A lányka rámmutatott a szemével és amikor elhaladtam mellettük a nevetéstől alig tudta tartóztatni magát.

– Nem… Ám miért ülsz most itt és miért kémlelsz engem. Ez nem szép tőled. Nem fogsz arra kényszeriteni, hogy megmondjam a nevét.

– Hogy min nevetett? Nagyon kacér ő; de hogy min nevetett? Jézus Krisztus nevére, mit is tettem neki?

– Nem, nem volt csunya! – kiáltottam. Nem szabad vádolnod őt, semmi rosszat nem tett és igaza volt, ha nevetett rajtam. Hallgass, az ördögbe is, hagyj engem békében, érted?

Éva megijesztett a mozdulatlanságával. Ránéztem és ugyanabban a pillanatban megsajnáltam kemény szavaimat, térdre estem előtte és összekulcsoltam a kezem.

– Menj haza, Éva! Te vagy az, akit legjobban szeretek a világon; hogyan is szerethetnék egy álmot? Az tréfa volt csupán; te vagy az, akit szeretek. Ám most menj haza, reggel eljövök hozzád; gondolj rá: én a tiéd vagyok, ne feledd ezt. Jó éjt!

Harmadik a jeges éjszakák közül, egy éjjel a legfeszültebb várakozásban. Ha legalább valami kevés -100- fagy lenne! A fagy helyett csöndesen mozgó meleg naplemente és az éjszaka olyan volt, mint a langyos szellő. Fölpiszkáltam a tüzet…

– Éva, alighanem nagy gyönyörüség lehet, ha valakit a hajánál hurcolnak. Az ember annyi őrültségre képes. Az embert például völgybe le, hegyre föl hurcolják a hajánál és amikor megrettenten kérdezik, hogy mi történik itten, nyugodtan felelheti: a hajamnál hurcolnak. És ha azt kérdik: ne segitsek neked, ne szabaditsalak meg? akkor azt lehet felelni: Nem! És ha kérdik: és kibirod ezt? akkor felelni: igen, én kibirom; mert imádom a kezet, amely hurcol engem… Éva, tudod, mit tesz remélni?

– Látod Éva, hinni az valami csodálatos, sőt néha egészen rendkivüli. Például az ember egy reggelen mehet az uton és remélheti, hogy találkozik azzal, akit szeret. És találkozik vele? Nem! Miért nem? Mert az a valaki azon a reggelen máshol járt és mással beszélt… A hegyekben megismertem egy öreg remetét. Ötvennyolc éve vak már és elmult már hetven éves Ugy tünik neki, hogy időről-időre jobban lát; egyöntetüen halad a javulása és reméli ha semmi közbe nem jön, néhány év multán meglátja a napot. A haja fekete még, de szeme már egészen fehér. Amikor együtt ültünk az ő erdei kunyhójában és pipáztunk, akkor arról a sok mindenről beszélt, amit látott, mielőtt vak lett volna. Kemény, erős ember, nem érzelgős, megingathatatlan és őrizi a reménységét. Amikor bucsuzni kezdtem, kikisért és odakünn különböző irányokba mutogatott. Arra van észak, mondotta és arra van dél. Egy darabig ebben az irányban menj, mondta, és ha már lefelé haladtál a hegyről, akkor megfordulsz és ebben az irányban haladsz tovább. Nagyon helyesen, mondottam -101- én. Ekkor fölnevetett az öreg remete és az tmondta: Látod, negyven vagy ötven évvel ezelőtt nem tudtam ezt; azóta jobban látok tehát; mindig javul. Akkor meghajolt és eltünt a kunyhóban, az ő földi otthonábun. Akkor azután leült a háza elé és tovább reménykedett abban, hogy pár év multán meglátja a nap karéjját… Éva, valami igen csudálatos a reménykedés. Most például abban reménykedem én, hogy elbirom feledni azt a személyt, akivel ma reggel nem találkoztam a hegytetőn.

– Ma van az utolsó jeges éjszaka! Igérem neked, Éva, hogy holnapra egészen más ember leszek. Hagyj most egyedül. Holnap nem fogsz rámismerni; ha hozzád jövök, nevetni fogok és megcsókollak téged te édes gyermek. Gondolj rá: ez az éjszaka még az enyém; azután más ember leszek; néhány óra multán már bekövetkezik az. Jó éjt Éva!

Közelebb huzódtam a tüzhöz és bámultam a lángokat Egy fenyőtoboz hullt le az ágról; itt, amott egy száraz ág is lehullott, az éjszaka mély. Behunytam a szemem.

Egy óra multán az agyam bizonyos ritmusra munkált; énekeltem a nagy csöndben. Fölnéztem a félholdra és ugy tünt nékem, mint valami fehér kagyló és én olyasfélét éreztem iránta, mintha szerelmes lennék belé és éreztem, hogy elpirulok. Ez a hold! mondtam csöndesen és fájdalmasan. Ez a halál! A szivem szelid verésekben kopogott felé. Néhány pillavillanásig tartott az egész. Zugott némileg, valahonnan idegen szél kerekedett elé, egy különös légnyomás. Mi ez? Körülnéztem, de nem láttam semmit, senkit! A szél hiv magához és szivem fájdalmasan engedelmeskedik a hivásnak. -102- Ugy éreztem, hogy kiemeltek a környezetemből, kiemeltek önmagamból, odanyomtak egy láthatatlan mellre és szemem könnyes lett; reszkettem – isten lát engem és valahol a közelben van. Mindez néhány pillahunyásig tartott. Oldalt forditottam a fejem, a különös légnyomás eltünt és én olyasmit láttam, mint a hátát egy szellemnek, aki hangtalan lépésekkel kifelé tart az erdőből…

Rövid ideig sulyos némaságérzéssel kinlódtam, a nagy izgalom egészen kimeritett, olyan halálosan fáradt lettem és elaludtam.

Mire fölébredtem, eltünt az éjszaka. Ah, régen nem kóboroltam ilyen sanyaru állapotban, láz volt minden tagomban és vártam minden pillanatban, hogy valami betegség a földre terit. Gyakran mindent a feje tetején láttam állani, mindent kigyulladt arcommal láttam és mély szomoruság uralkodott rajtam.

XXVII.

Ősz van. A nyár elmult; épen olyan sebesen tünt, mint ahogy jött: ah, milyen sebesen tünt el. A napok meghidegültek, vadászok, halászok és énekelek az erdőben. És vannak napok, amikor a tengerről sürü köd huzódik be és mindent sötétségbe von. Egy ilyen napon történt valami. Magányos bolyongásaimban beletévedtem az erdőbe és a fiókközségben bukkantam ki, közvetlenül a doktor háza mellett. Vendégek voltak nála és azok a fiatal hölgyek is, akikkel együtt voltam egyszer.

A kapu elé kocsi robogott: a kocsiban Edvarda ült. Visszahőkölt, amikor meglátott engem. Az ég áldja meg! köszöntöttem csendesen őt. A doktor azonban -103- visszatartott. Kezdetben Edvarda elfogódott volt a jelenlétem miatt és ha megszólaltam, lehunyta a szemét; később azonban könnyebben vett engem, sőt pár kurta szót is intézett hozzám. Föltünően halvány volt és a köd hidegen, szürkén feküdt az arcán. Nem szállott ki a kocsiból.

– Küldetésben utazom! – mondta nevetve. – Az anyaegyházban voltam, de nem találtam ott senkit közületek és ott mondták, hogy ti itt vagytok. Órákhosszat hajtottam le meg föl, hogy megtaláljalak benneteket. Holnap egy kis ünnepség lesz nálunk; az alkalom az, hogy a báró elutazik a jövő héten. Engem biztak meg, hogy meghivjalak titeket. Tánc is lesz. Tehát holnap este.

– Legyen olyan jó és ne maradjon el maga se. És az utolsó pillanatban ne kérjen bocsánatot valami kártyán.

Olyan megindult voltam e váratlan jóakaraton, hogy egy pillanatban észrevétlenül eltüntem és örvendőn mosolyogtam magam elé. Nemsokára elbucsuztam a doktortól és a társaságtól és megindultam hazafelé. Milyen kegyes volt, milyen kegyes volt! Mint viszonozhatom én ezt?! A kezem száraz lett és édes hüvösség áradt el csuklóimon. Uram, istenem, itt megyek és tántorgok az örömtől és nem tudom összekulcsolni a kezem, de könyek vannak a szememben a nagy elernyedéstől; mit lehet ez ellen tenni?… Késő este volt már, amikor hazaértem.

A kikötőhid felé vettem az utam és egy hajóstól megkérdeztem, hogy megjön-e holnap estig a postahajó? -104- Ah, nem, a postahajó majd csak valamikor a jövő héten jön. Fölsiettem a kunyhóba és kutatni kezdtem a legjobb ruhám után. Tisztogattam, simitgattam; néhány helyen lyukas volt és én sirtam és stoppoltam a lyukakat.

Mikor elkészültem, leheveredtem a fapadra. Egy pillanatig tartott a nyugalmam csupán; egy gondolat ötlött az agyamba, fölugrottam és állva maradtam a szoba közepén. Valami fogás az egész! susogtam. Engem bizonyosan nem hivott volna meg, ha véletlenül nem lettem volna jelen, amikor meghivta a többit; azonkivül elég világosan intett arra, hogy maradjak el, amikor a bocsánatkérő kártya küldéséről beszélt…

Nem aludtam egész éjjel, és amikor megjött a reggel, fázva, borzongva, kialvatlanul, lázasan mentem az erdőbe. Hó! Sirulundban már készülnek a vendéglátásra! És tovább? Nem is megyek oda, de kártyát sem küldök. Mack ur igen gondolkodó ember, most a báró tiszteletére ünnepet rendez, de én nem megyek el arra, értitek?…

A köd sürün ráfeküdt a völgyre és a hegyre és ruhámra hideg jégréteg rakódott, megsulyositotta a ruhám és az én arcom hideg és nedves volt. Csak néha-néha jött egy-egy szélfuvás és kényszeritette az alvó ködöt sülyedni, emelkedni, sülyedni, emelkedni.

Késő délután volt, sötétedett már, a köd mindent eltakart a szemem elől és nékem nem volt semmi eszközöm, amivel megmérhettem volna az idő állását. Órákhosszat csavarogtam a hazafelé vezető uton; nem volt semmi, ami sietésre ösztönzött volna; a legnagyobb lelkinyugalommal tértem az ellenkező irányba és nekivágtam az erdőnek, az erdő teljesen ismeretlen részeinek. Végül puskám nekitámasztottam egy fa törzsének és tanácsot kértem az iránytümtől. Pontosan magam elé jelöltem -105- az utat és megint megindultam. Nyolc, vagy kilenc óra lehet.

Félóra multán zenét hallottam a ködön át; néhány pillahunyással később ráismertem a helyre; Sirilund főépülete előtt álltam. Hát az én iránytüm épen abba az irányba tévesztett engem, amelyet kerülni akartam? Ismerős hang hivott; a doktor hangja volt. Nemsokára bevezettek.

Talán a puskám csöve is befolyással volt az iránytüre és talán az is közremüködött a megtévesztésemben. Később is történt ilyesmi velem, most ebben az évben. Nem tudom, hogy mit kell gondolnom.

XXVIII.

Egész este az a keserves érzésem volt, hogy nekem nem kellett volna eljönnöm ebbe a társaságba. Az érkezésem alig vették észre, annyira el voltak foglalva egymással és Edvarda futólag üdvözölt. Nekiláttam az ivásnak, mert ugy éreztem, hogy hivatlanul jöttem ide de nem mentem el mégsem.

Mack ur sokat nevetett, mindenkinek megmutatta a nevető arcát és frakkot viselt, ami igen jól illett neki. Majd itt volt, majd amott, ebben a szobában is, amabban is, elvegyült a félszáz vendég között, néha-néha táncolt egy táncot. Tréfálkozott és nevetett. Szemében a barátságosság csillogott.

Az egész házon a zene és az ének moraja áradt el. Öt szoba telt meg vendéggel és ezenkivül táncoltak a nagy teremben. Épen akkor ültek vacsorához, amikor érkeztem. Szolgáló leányok szaladgáltak köröskörül, kezükben étel, pohár, bor, kávéskanna, szivar, pipa, gyümölcs, torta. Semmivel sem takarékoskodtak. A koronaégőt -106- rendkivül vastag gyertyákkal ültették körül, amiket egyenesen e célra öntöttek; azonkivül az uj paraffinlámpák is égtek.

A báró nagy figyelem tárgya volt, bár igen szerényen viselkedett és egyáltalában nem tolta előtérbe magát. Ő is frakkot viselt, de annak szárnyai a csomagolástól sajnálatosan gyürődöttek voltak. Minden föltünés nélkül mulatott Edvardával, követte a szemével, koccintott vele és kisasszonynak szólitotta őt, épen ugy, mint a pap leányait és mint a körorvos leányait. Leküzdhetetlen ellneszenvvel voltam iránta és alig tudtam ránézni anélkül, hogy szomoru és buta grimaszt ne vágjak felé. Ha szólt hozzám, kurtán feleltem és utána ajkamba haraptam.

Néhány részlet eszembe jut erről az esetről. Fiatal szőkeséggel beszélgettem, aki mindannyiszor nevetésben tört ki, valahányszor mondtam valamit, vagy elmeséltem valami történetet. Aligha volt valami különös történet; de talán némileg becsipett állapotomban elevenebben adtam elő, mint ahogy most emlékezni tudok rá; különben a történet maga kisuhant az emlékezetemből. Egyszóval hát: amikor megfordultam, Edvarda állott mögöttem. Elismerő pillantást vetett felém. Később megjegyeztem, hogy a szőkeséget magával vitte és azután érdeklődött, hogy mit mondtam én. Ki sem mondhatom, hogy mennyire jól esett Edvarda barátságos pillantása, miután mint a kitaszitott kószáltam egész estén át szobáról-szobára; mindjárt megjött a kedvem, bátor lettem és mulattatón beszéltem több emberrel. Annyit tudok, hogy semmi ügyetlenséggel nem tettem bünössé magam…

Künn álltam a lépcsőházban. Éva kijött az egyik szobából és több üres tálat vitt. Meglátott, kijött hozzám, -107- kezével hevesen végigsimitotta a kezem, azután mosolygott és elment. Egyikünk sem szólt egy szót. Amikor nem sokkal később én is be akartam menni, Edvarda a folyosón állt és engem nézett. Ő is csak nézett, ő sem szólott semmit. Bementem a terembe.

– Gondoljátok csak, Glahn hadnagy azzal az ürügygyel, hogy friss levegőre van szüksége, kimegy a lépcsőházba és ott cselédleányokkal szórakozik. – Edvarda mondta ezt; igen hangosan. Az ajtóban állott és több ember hallotta a beszédet. Mosolygott és ugy tett, mintha tréfálna csupán, de arca igen halvány volt.

Mult az idő, talán egy óra is elmult. Egy hölgy a ruhájára döntött egy pohár bort. Edvarda, alig hogy meglátta ezt, fölkiáltott:

Nem én voltam, amikor a szerencsétlenség történt, a szoba másik sarkában állottam. Mostantól kezdődőn alaposan nekiláttam az ivásnak és állandóan az ajtóhoz szorultan álltam, nehogy utjában legyek a táncolóknak.

A báró megint maga köré gyüjtötte a hölgyeket és azon panaszkodott, hogy gyüjteményét elcsomagolták már és igy nem mutogathatja meg a Fehér-tengeren szerzett kincseit, a tenger mélyéről halászott csigákat, kagylókat, tengeri állatokat. A hölgyek kiváncsin pislogtak az inggombja felé, az ötágu koronára, amely bárói rangot jelentett tehát. E körülmények között a dokornak semmi szerencséje nem volt és a halálról meg az ecsetről való mulatságos históriája is hatástalanul hangzott el. Ha azonban Edvarda beszélni kezdett, ugy a doktor rögtön figyelmessé lett. Javitgatta nyelvbotlásait -108- és nyugodt fensőbbséggel javitotta ki, amit helytelenül mondott.

– Köszönje meg, hogy megmentettem. Bizonyos vagyok, hogy azt mondotta volna: mint Árgus.

A báró magasra huzta a szemöldökét és vastag szemüvegén keresztül csudálkozón nézett a doktorra; ám a doktor ugy tett, mintha nem venné észre. Törődött is ő a báróval!

Még mindig az ajtó mellett álltam, a teremben vidáman táncoltak. Végre sikerült egy tanitónővel beszélgetést kezdenem. A háboruról beszélgettünk, a krimi alakulásokról, a francia eseményekről, a császárról, Napoleonról, a törökökről, akiket Napoleon védelmébe vett; a fiatal hölgy szorgalmas ujságolvasó volt és friss hireket beszélt nekem. Végül egy szófára ültünk és ott beszélgettünk tovább.

– Hadnagy ur, önnek meg kell bocsátania, hogy megleptem a lépcsőn. Nem teszem soha többé.

»Ön«-nek szólitott, ez nem mutatott jóra és vonásai is gonoszságra mutattak. A doktorra gondoltam és fölényesen ugy vontam föl a vállam, mint ahogy ő tett volna. Azt mondta:

– Ám miért nem megy ön a konyhába? Éva ott van. Ugy tetszik, önöknek ott künn a helye.

– Kis Edvarda, ne tegye ki annak a veszedelemnek. magát, hogy félreértésbe essék.

– Ön egy kissé indulatosan beszél. Most például ugy tünik nekem, mintha formálisan kiutasitott volna a konyhába; ez csak félreértés lehet. Nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem volt szándéka ilyen szemtelenséget tenni.

Néhány lépéssel távolabb ment tőlünk. Láttam rajta, hogy folyton azon gondolkodik, amit mondottam neki. Megfordult, visszajött és lélekzetvesztve mondta:

– Egyáltalán nem félreértés volt; ön jól hallott hadnagy ur, én a konyhába utasitottam önt.

Ujból a háboruról beszéltem és a krimi viszonyokról, de gondolataim messzi jártak mindezektől. Nem voltam részeg, nagyon kábult csupán, a padló elszaladt a lábam alól és mint máskor is ilyen szerencsétlen alkalmakkor elvesztettem az egyensulyt. Fölemelkedtem a szófáról és kiakartam menni. A doktor tartott vissza:

– Edvarda mondotta. Még most is a sarokban áll és vágyón néz magára. Soha nem feledem; a szerelem ugyan sugárzik a szeméből, de ő hangos szóval is mondotta, hogy csudálja önt.

– No ez jó! mondtam nevetve. Óh, de a fejemben nem volt egy tiszta gondolat.

A báróhoz mentem, lehajoltam hozzá, mintha a fülébe akartam volna sugni valamit, mikor elég közel hajoltam hozzá, belefujtam a fülébe. Megrettent, meredten nézett rám és ugy bámult, mint valami eszelős. Később láttam, hogy Edvardához ment és közölte vele a történteket. Edvarda boszusan, haragosan hallgatta. A cipőjére gondolt, amit a vizbe hajitottam, a tányérokra, a poharakra, amiket elég szerencsétlen voltam összetörni, rágondolt mindarra a botlásra, amit az illem ellen követtem el, mindez megélemedett agyában. Szégyenleni kezdtem magam, lehetetlen voltam; amerre fordultam, mindenütt aggódó és csodálkozó pillantásokkal találkoztam, és erre bucsuvétel, köszönés nélkül megszöktem Sirilundból.

XXIX.

A báró el fog utazni; valóban! Fölpakkolom a puskám, fölmegyek a hegyekbe és az ő és Edvarda tiszteletére hangosat lövök a levegőbe. Mély lyukat bányászok a sziklába és az ő és Edvarda tiszteletére, lerobbantom a sziklát. És ha a hajója elhalad előttem, hatalmas sziklatömeg válik le a hegyből és lerohan pusztitva és belerohan előtte a tengerbe. Tudtam egy helyről, egy repedésről a sziklában, ahol nemrégiben volt már sziklaomlás és ahol igy szabad utja van a lerohanó kőtömegnek -111- egészen a tengerig. Mélyen alattam csónakkikötő volt abban az irányban.

Évát véglegesen alkalmazták és az volt napestig a dolga, hogy egy lóval járjon a csür és a malom között. Egy férfi munkáját kellett végeznie és nehéz buzászsákokat emelgetett. Találkoztam vele és gyönyörü volt friss, egészséges arcával. Jó isten, milyen bájos volt a szelid mosolya. Minden este találkoztam vele.

– Te a szerelmednek nevezel! Tudatlan asszony vagyok csupán, de én hü maradok hozzád. Hü maradok hozzád, ha meg is kell halnom miatta. Mack ur mindennap kegyetlenebb lesz, de én nem törődöm vele; ő dühöng, de én nem felelek neki. Megkapott a kezemnél és szürke lett dühében. Egy gondom mégis van.

– Mack ur megfenyegetett téged. Azt mondta nekem: Az a hadnagy csavarta el a fejed. Azt feleltem; Igen, én az övé vagyok. Ekkor mondta: Na várj csak, rajta leszek, hogy elpusztuljon innen! Ezt tegnap mondta.

– Nem tesz semmit, hadd fenyegetőzzön… Éva, szabad megnéznem, hogy még mindig oly parányiak a lábaid? Hunyd be a szemed, hadd nézzem meg.

XXX.

A hegyen ülök és bányászok. Kristályos őszi levegő fog körül, a kalapács ugy hangzik, ütemesen csapkod a furóra, Asopus mellettem ül és csodálkozón nézi a munkám. Néha-néha az elégedettség árad el lelkemben; nem tudja senki, hogy itt ülök a kopár sziklákon.

A vándor madarak elmentek már; szerencsés utazást és boldog viszontlátást. Cinegék, sólymok és néhány hegyi veréb éldegélt még a sivár, köves mezőn és a csenevész bokrok között; pipp pip! Olyan különösen megváltozott minden; a lucfenyő vörösen válik el a szürke kövektől, amott egy harangvirág, a bojtorján közül egy madár emelkedik, szeliden ringatja magát és csöndesen énekel: hallga. Ám minden fölött egy halászkeselyü kóvályog, a nyakát előrenyujtja és eltünik az erdő irányában.

Megjött az este; leteszem a vésőt, a kalapácsot és elrejtem egy szikla alá. Pihenek. Minden szunnyad, északon fölkel a hold és a hegyek rengeteg árnyékot vetnek. Telihold van; olyan, mint valami virágzó sziget, olyan mint valami ércből való rejtély és én nézem és én kerülgetem és én csudálom. Asopus fölemelkedik és nyugtalan lesz.

Mit akarsz Asopus? Ami engem illet, én kimerült vagyok a fájdalomtól, elakarom feledni őt, borba akarom fojtani őt. Parancsolom Asopus, nyugodtan feküdj, semmi nyugtalanságot nem akarok látni. Éva kérdezte: Gondolsz néha-néha rám? Én feleltem: Mindig te reád! Éva megint kérdi: És örvendsz, ha rám gondolhatsz. Feleltem; nagy örömmel, semmi mással, mint örömmel. Akkor mondta Éva: A hajad őszül. Én feleltem: Igen, őszülni kezd. Ám Éva kérdezte: De amiatt őszül, amire gondolsz? Erre azt feleltem: -113- Talán… Végül azt mondta Éva; Akkor nem csupán énrám gondolsz… Asopus feküdj csöndesen inkább, valami mást beszélek el neked…

Ám Asopus fölállott és idegesen a völgy felé ráncigált, ugatott és a kabátom rángatta. Mikor fölállottam és követtem végre, nem tudott elég gyorsasággal rohanni. Az égre és az erdők fölé vörösség szökött; szemem előtt fatüz lobogott, egy óriási máglya. Megállottam, magam elé meredtem, mentem néhány lépést és megint magam elé meredtem – a kunyhóm lángokban állt.

XXXI.

A gyujtogató Mack ur volt; az első pillanatban rájöttem erre. Elvesztettem az állatbőreim, elvesztettem a madártollaim, elvesztettem a kitömött sasom; mindenem elveszitettem; elégett minden. Nos hát? Két éjszakán a szabadban háltam és nem mentem Sirilundba hajlékot kérni; végül egy elhagyott halászkunyhót béreltem a rakodóhidnál és a nyilásokat száraz mohával tömködtem. Nagy csomó vörös hangán feküdtem, amit a hegyekben kerestem össze. Ujra születtem.

Edvarda követet küldött hozzám: hallott szerencsétlenségemről és apja nevében egy szobát ajánlott föl Sirilundban. Edvarda érzékeny? Edvarda nagylelkü? Nem válaszoltam. Istennek hála, nem voltam hajlék nélkül többé és büszke örömmel töltött el, hogy hallgathatok Edvarda ajánlkozásán. Az uton találkoztam vele meg a báróval, karöltve mentek; arcukba néztem és amikor mellettük elhaladtam, köszöntöttem őket. Ő megállott és megkérdezte: -114-

– Az uj lakásom csaknem készen van már! – mondottam és megállottam én is.

A szivemben köszönetféle éledt; ám nem voltam olyan állapotban, hogy ilyesmit mondjak.

– Köszönöm szépen, hogy kunyhóm leégésekor hajlékkal kinált meg. Ez épen olyan nemes volt, amennyire nem történt az apja beleegyezésével. És mégegyszer hajadonfőtt köszöntem meg a szivességét.

Fölmentem a hegyre bányászni tovább. Nem, nem, semmi sem hoz ki a sodromból többé. Évával találkoztam. Na, látod-e, kiáltottam felé. Mack ur nem tud elüzni innen. Fölgyujtotta a kunyhóm, de van már egy ujabb kunyhóm… Kefe volt nála és egy kátránykanna. Mi az Éva?

Mack ur a csónakkikötőbe, a sziklák alá, a csónakkikötőbe egy bárkát vitetett és Évának az a kötelessége, hogy bekátrányozza. Vigyáz minden lépésére és néki engedelmeskedni kell.

Éva, Éva, szerelmem, rabszolgává alacsonyitanak és te nem panaszkodol mégsem. Lám, most mosolygasz mindent -115- és mosolyodon az élet tör keresztül, ha rabszolga vagy is!

Mikor a bányászó helyemre értem, megmeredtem a meglepetéstől. Láttam, hogy emberek jártak ezen a helyen, felkutattam a nyomokat a fövenyen és megismertem Mack ur hosszu, hegyes cipőit. Mit csavarog az erre? gondoltam és körülnéztem. Nem láttam senkit. Nem is gyanakodtam.

Leültem, ráütöttem a vésőre és nem is gyanitottam, hogy milyen őrültségbe kezdtem.

XXXII.

A postahajó megjött és meghozta az uniformisom; a hajóra azután berakták a báró sok ládáját, kagylóit, moszatait, mindenét. Most nagy kannákat cipeltek heringgel telin; este már tovább megy állitólag.

Előszedtem a puskám és mindkét csövét erősen megtömtem puskaporral. Mikor elvégeztem ezt, jelentősen pillantottam magam elé. Kimentem a hegybe, puskaporral tömtem meg a bányászott lyukat és megint felentősen pillantottam magamra. Mindent elkészitettem hát. Lefeküdtem és vártam.

Óraszám néztem. Egész idő alatt azt hallottam, hogy a kikötőhidnál, mint recseg-ropog láncain a hajó. Most várnom kell néhány pillanatig. A hold nem jött fel még és én eszeveszettként bámultam a sötét éjre. Amikor az előárboc csucsa megjelent a szirtek között, meggyujtottam a kanócot és gyorsan visszavonultam. Egy perc telt el.

Hirtelen borzalmas robbanás hangzott, a szikla port szórt magából, egész sereg kőszilánk szállt a magasba és irtózatos dörgéssel zuhant, zuhant a mélységbe egy óriás darab szikla. A hegyeken köröskörül visszhangzott -116- ez a zaj, ez a dörgés. Elővettem a puskám és kilőttem az egyik csövet: az soká tizszeresen verte vissza. Egy pillanattal később a másik csövet is kilőttem és a levegő reszketett az üdvözlő lövésektől. A visszhang pedig messzi vidékeknek vitte hirül az én üdvözlő lövéseim és ugy hangzott mindez, mintha a hegyek egyetlen kórusban kiáltoznának üdvözléseként a távozó hajónak. Kurta pillanat mult el, a visszhang elcsöndesedett, a hegyek megnémultak és a földön békességes csönd volt megint. A hajó eltünt az alkonyulatban.

Valami különös izgalomtól remegtem; hónom alá vettem a furót, a táskát és merev térddel lefelé tartottam a hegyről. A legkurtább uton mentem és folyton nyomon követtem az általam okozott hegyomlást, ami füstölgő, forró nyomot hagyott maga után. Asopus az egész idő alatt nyugtalanul ment és tüszkölve rázta fejét az égés szaga miatt.

Amikor leértem a csónakkikötőbe, nagy fölindulásom megmerevitett egy pillanatra: a lezuhant sziklatömbtől szétzuzottan egy csónak hevert és mellette összeroncsolt tagokkal Éva, Éva megőrölten, szétszaggatottan az irtózatos lökéstől. Teste a fölismerhetetlenségig szétszaggatott volt. Éva holtan feküdt azon a helyen.

XXXIII.

Mi irni valóm is van még? Több napon át egyetlen lövést nem tettem; nem volt ennivalóm és nem is gondoltam az evésre; összegörnyedten ültem a kunyhómban. Évát Mack ur fehérre mázolt csónakjában szállitották a temetőbe, én gyalog mentem és leeresztettem magam az előre megásott sirjába…

Éva meghalt. Emlékszek még kicsi, leányos fejére -117- és hajára, mely olyan volt, mint az apácáké? Ő olyan csöndesen jött, ledobta a kötelét és mosolygott. És látod, hogy mennyi élet ragyogott az ő mosolyában? Maradj csöndben Asopus, régi-régi, különös mondásra emlékezem, még abból az időből való, amikor Izelin itt járt és amikor Stamer volt a pap. Négy emberöltő előtt történt.

Kőfalu toronyban fogva volt egy lány. Egy urat szeretett. Miért? Kérdezd a szellőt, a csillagokat, kérdezd az élet istenét; más nem ismer ehhez hasonló titkot. És az ur barátja volt és kedvese volt; ám mult az idő és egy szép napon máson felejtette a szemét és attól kezdve arra gondolt.

Mint egy siheder, ugy szerette szerelmesét. Gyakran mondta áldásának, galambjának és a melle forró volt és hosszan hullámzó. Azt mondta neki az ifju: Add a szived nekem! És ő odaadta. Akkor azt mondta: Szerelmem, szabad tőled valamit kérnem? És ő megrészegülten mondott igent. Mindenét odaadta neki, de az ifju nem köszönte meg mégsem.

A másikat ugy imádta, mint egy rabszolga, mint egy eszelős, mint egy koldus. Miért? Kérdezd az ut porát, a hulló falevelet, az élet rejtélyes istenét; mert senki más nem ismer hasonlót ehhez. És a lány nem adott néki semmit, nem, nem adott néki semmit és az ifju hálás volt mégis. Azt mondta neki: Add nékem a nyugalmad, add az eszed nékem! És az ifju azon szomorkodott csupán, hogy nem kérte az életét is egyuttal.

– Öreg lettem és nem tudok varrni többé, lemorzsolom a falról a meszet. A mészből kis szobrot gyurok neki. Ajándékot készitek neki.

Arra gondolok, hogy mit fog mondani. Ni, ni, hát az én kedvesem kis szobrot küldött nekem, harminc éve már és lám még mindig nem felejtett el.

– Arra, akivel akkor találkoztam, amikor még fiatal voltam. Talán negyven éve is már.

– Hát nem tudod, hogy ő meghalt már? Öreg, te elhalványodsz, öreg, te nem felelsz, az ajkad fehér, te nem lélegzel többé…

– Látod, ez volt a torony lányának különös uracskája. Várj csak Asopus, valamit elfeledtem; egy napon az udvarról fölhangzott hozzá szerelmese szava, meghallotta; elpirult és térdreesett, akkor negyvenéves volt…

Én sajnállak Éva és alázatosságomban a sirod porát csókolom. Ha rádgondolok, üdvös, rózsaszin emlékezés -119- száll a lelkemen át és a boldogság tulárad bennem, ha a mosolyodra gondolok. Te odaadtad mindened, mindened és gyötrődés nélkül tetted, mert te voltál az élet legigazibb, legőszintébb gyermeke. Ám gondolataim mégis másoké, azoké, akik pillantásaikkal is takarékoskodnak. Miért? Kérdezd a tizenkét hónapot és a hajókat a tengereken, kérdezd a szivek rejtelmes istenét…

XXXIV.

– Nem vadászik többé? Asopus szabadon csatangol az erdőben és egy nyulat hajszol.

Néhány nap mult el, akkor fölkeresett Mack ur, szemei beesettek voltak és az arca szürke. Azt gondoltam: ugy áll a dolog, hogy belelátok az emberekbe, vagy nem igy van ez? Én magam sem tudom.

Mack ur a katasztrófáról beszélt, a sziklaomlásról. Szerencsétlenség volt, véletlen, én nem tehetek róla.

– Ha van olyasvalaki, aki Évát és engem elakart választani, akkor azé a bün. Verje még az Isten!

Mack ur gyanakodón nézett rám. Valamit mormolt a szép temetésről és arról, hogy nem takarékoskodtak semmivel.

Ő nem is kivánt semmi kárpótlást a csónakért, amit szétmorzsolt a lezuhant szikla.

– Igen! mondtam. Valóban nem kiván kárpótlást a csónakért, a kátrányért és a keféért?… -120-

– Nem, kedves hadnagy! válaszolta. Hogy gondolhat ilyet?! És gyülölettel teli szemmel nézett rám.

Három hét alatt nem láttam Edvardát, de egyszer – mégis. A boltban találkoztam vele, ahová kenyeret vásárolni mentem. A pult mögött állt és a szövetek között turkált. Kivüle csak a két boltoslegény volt a boltban.

Hangosan köszöntem, föltekintett, de nem válaszolt semmit. Ekkor az jutott eszembe, hogy az ő jelenlétében nem veszek kenyeret; a boltossegéd felé fordultam és puskaport, meg horgot kértem. Mig mérték a puskaport, folyton Edvardát néztem.

Szürke, igen szük ruhát viselt, a gomblyukaknál meglátszott, hogy viseltes volt, kis melle hevesen munkált. Mennyire megnőtt a nyár alatt! A homloka, gondoltam, merészebb és finom, merész ivü szemöldei ugy kigyóznak föl rája, mint két rejtély, a mozdulatai pedig büszkébbek, öntudatosabbak lettek. Kezére néztem és hosszu, finom ujjai olyan hatással voltak reám, hogy reszketni kezdtem. Még mindig a szövetek között turkált.

Ott állottam és azt kivántam, bár Asopus hátraszaladna a pult mögé, odaszaladna hozzá, megismerné őt, hozzádörgölődne, akkor én visszahivnám Asopust és bocsánatot kérnék tőle; vajjon mit szólna akkor?

Fizettem, hónom alá kaptam a csomagom és elköszöntem. Ő felnézett, de nem válaszolt most sem. Na jó! – gondoltam – talán már menyasszonya is a bárónak. És elmentem, kenyér nélkül.

XXXV.

Akkor egy éjszakán leesett az első hó és a kunyhómban igen hideg lett. Volt ugyan tüzhely benne, amin ételeim főztem, de a fa rosszul égett benne és a nyilásokon át állandóan erős volt a légvonat és a nyilásokat hiába tömködtem rongyokkal, mohával. Az ősz elmult már és kurták lettek a napok. Az első hó elolvadt a nap tüzétől és a föld megint mesztelenül feküdt; ám az éjszakák hidegek voltak és megfagyott a viz. És meghalt minden fü és meghalt minden rovar.

Az embereken titokzatos nyugalom terült el, komorak voltak, hallgatagok és szemeik a telet várták. A halszáritóról nem tört többé kiáltás felém, a kikötőhid csendesen feküdt és minden az északifény éjszakája felé ment és a nap a tenger mélyén álmodott. Egy-egy magányos csónakról tompán hatottak felém az evezőcsapások.

– Sehol? – Lássuk csak, te, én megismerlek téged, a hegyekben találkoztunk!

– Te pásztorlányka voltál, te harisnyát kötöttél és én egy éjszaka találkoztam véled.

– Kicsi kincsem, jőjj be a kunyhómba, hadd nézzelek meg. Ugy-e Henriettenek hivnak?

Ám ő hallgatagon elment mellettem. Az ősz, a tél megfagyasztotta őt; aludtak az érzékei.

XXXVI.

Akkor vettem föl először az egyenruhám és bementem Sirilundba. Szivem hangosan vert. Mind-e napok elsejére gondoltam, arra, amelyen Edvarda hozzám futott és annyi sokak jelenlétében átölelt; nos azóta, sok hónapon át ide vetett, oda vetett, keseritett és ő tette, hogy megszürkült a hajam. A magam büne talán? Igen, a csillagom vezetett félre. Arra gondoltam! Milyen elragadtatott lesz, ha lába előtt térdre vetem magam és bevallom a szivem titkát. Székkel fog megkinálni, bort hozat föl és mielőtt inna a pohárból azt fogja mondani: hadnagy ur, köszönöm azt az időt, amit együtt töltöttünk, soha nem feledem el önt! Ám, ha én akkor örvendeni fogok és meglátja, hogy reményeket táplálok akkor ugy tesz, mintha inna és érintetlenül teszi a poharat vissza. És ő nem fog titkot csinálni abból, hogy ő teszi azt csupán, mintha inna; sőt fitogtatni fogja azt. Ilyen ő!

Mig lefelé mentem az uton, tovább gondolkodtam: Az egyenruhám bizonyosan hatni fog reá; a rózsák ujak és csinosak, a kard pedig csörömpölni fog a padlón. Nervózus öröm áradt el bennem és elsusogtam magamnak: Ki tudja, hogy mi minden történhetik még. Fölkaptam a fejem és kezemmel belecsaptam a levegőbe. Semmi alázatosság többé, büszkeséget a szivbe! Amint tovabb mentem, közönyös lett előttem minden és nem akartam többé a közeledést keresni. Szép lányka, bocsássa meg, hogy nem törődöm magával többé…

Mack urral a vásártéren találkoztam, szeme még üvegesebb volt és az arca még szürkébb.

– Utazik? Igazán? Az utóbbi napok nem valami -123- kellemesen teltek ugy-e? A kunyhója is leégett! És Mack ur mosolygott.

– Menjen be hadnagy ur! Edvarda otthon van. Igen, isten önnel! Isten önnel! Egyébként valószinüen találkozunk még a kikötőhidon elutazása előtt!

Edvarda a szobában ült, olvasott. Amikor beléptem egy pillanatra meglepetten nézte végig az uniformisom és oldalvást ugy nézett rám, mint valami madár. Elvörösödött. Kinyitotta a száját.

– Mihelyt a hajó megérkezik! Megragadtam a kezét, esztelen elragadtatás vett hatalmába és fölkiáltottam: Edvarda! és hosszan néztem őt.

Ugyane pillanatban hideg lett, hideg és haragos. Minden gyülölt benne és fölállott. Ugy állottam előtte, mintegy koldus, elengedtem a kezét, szabadon bocsájtottam őt. Emlékezem még, hogy ettől a pillanattól gépiesen állottam előtte és folyton ismételtem: Edvarda! Edvarda! Többször mondtam, anélkül, hogy rágondoltam volna és amikor azt kérdezte: Mit akar kérdezni? nem feleltem semmit.

– Sajnálom, hogy apa nincsen itthon! – mondotta. Ám én üdvözlöm önt az ő nevében is.

Erre nem feleltem. Előreléptem, mégegyszer megfogtam a kezét és azt mondottam:

Fölnyitottam az ajtót és ugy tettem, mintha indulnék. Ő már a könyvvel a kezében ült és olvasott, valósággal olvasott, lapozta a lapokat. Semmi, semmi hatást nem tett reá az én elutazásom.

Isten egyedül tudja, de nagy, nagy volt a csudálkozása, nem gondolkodott eléggé és igen tulozta a meglepetést és ezért ugy tünt nekem, hogy ő tudta, hogy én az egész idő alatt mögötte állottam és néztem őt.

– Ha mindenáron elutazik, szeretnék valamit, ami magára emlékeztet. Valamire gondoltam, valamit elkérni magától, de az mégis sok lenne. Nekem adná Asopust?

Utolsó éjszaka a kunyhóban. Gyötrődtem; számláltam az órákat; amikor megjött a reggel, enni kezdtem. Hideg volt.

Miért kért arra, hogy én magam vigyem hozzá a kutyát? Beszélni akar velem talán és utolszor mondani valamit mégis? Semmi reményem nem volt többé. És mint fog Asopussal bánni? Asopus, Asopus kinozni fog téged! Lehet, hogy korbácsolni fog téged, lehet, -125- hogy cirógatni is néha, de mindenesetre időtlen időn át kinozni fog téged, halálra kinoz téged…

Magamhoz hivtam Asopust, megsimogattam, összedugtuk a fejünket és a puskám után nyultam. Ugrándozni kezdett örömében és azt hitte bizonyára, hogy vadászni indulunk. Megint egymásra hajtottam a fejünket, a csövet Asopus nyakára szoritottam és megnyomtam a ravaszt.

Fölpénzeltem egy embert és megbiztam, hogy vigye el Edvardának Asopus holttestét.

XXXVII.

Lementem a kikötőhidra, podgyászom a födélzeten volt már. Mack ur megszoritotta a kezem, biztatott, hogy kellemes lesz az idő és azzal bátoritott, hogy ilyen időben ő is szivesen vállalkozna tengeri utra. A doktor jött és a kisérője Edvarda volt; éreztem, hogy térdeim táncolni kezdenek.

– Köszönetet kell mondanom a kutyáért! Összeharapta a száját – ajkai fehérek voltak.

Ránéztem. A kis ember hidegen és elszántan állt; ő megcsinálta a maga tervét és elszántan tört a felé. És ha veszitene mégis? Nos, nem mutatja mégse; az ő vonásai nem torzulnak soha.

Edvarda némán nézett rám. Akkor elforditotta a fejét, egy helyben állt és a hajót nézte.

Beléptem a csónakba. Edvarda a rakodón állott még. Amikor a födélzetre értem, a doktor istenhozzád-ot kiáltott utánam.

Visszanéztem a partra. Edvarda abban a pillanatban indult haza a rakodónál, lassan ment és a doktor messzi bicegett mögötte.

A gőzhajó megindult; még láttam Mack ur cimtábláját: Üres tonnák és só eladása; ám nemsokára eltünt ez is. A hold, a csillagok serege kibujt, a hegyek körbe sorakoztak körülöttem és amerre néztem végtelen erdőt láttam mindenütt. Ott állt a malom, és ott, ott állt a kunyhóm, amely leégett; a nagy szürke kő most magányosan busong a leégett területen. Izelin, Éva…

XXXVIII.

Mindezt azért irtam, hogy elüssem az idő unalmát, mulattató visszagondolni az északi nyár örök napjára, különösen arra, amikor számláltam az órákat és amikor mégis mult az idő. Most megváltozott minden, a napok már egyáltalában nem akarnak elmulni.

Néha akad még egy-két vidámabb órám, de az idő nyugodtan áll és én képtelen vagyok megfogni, mint állhat ennyire nyugodtan. Kvietált katona vagyok, szabad, mint egy herceg, társaságom is van és néha kocsikázni is járok; néha-néha behunyom az egyik szemem, mutatóujjammal fölirok valamit az ég aljára, megcsiklandom a hold állát, és ugy tünik, mintha nevetne, teli szájjal nevetne afölött való bolond örömében, hogy megcsiklandták az állát. Mosolyog minden. Nagy mulatságot csapok és vidám embereket invitálok rá.

Ami Edvardát illeti, nem gondolok rá. Miért is ne feledtem volna el itt, ezekben az unalmas órákban? A lelkem büszke. És ha valaki megkérdi, hogy mi bánt, röviden azt felelem: semmi. Nem bánt engem semmi…

Cora fekszik és rám néz, a kályhán egykedvüen mondogatja az óra a tik-tak-ot és a nyitott ablakokon keresztül behallszik a város lármája. Kopognak az ajtón és a póstás levelet ád nekem. A levélen korona van. Tudom, ki küldte; megértettem rögtön, vagy talán valamelyik álmatlan éjszakán álmodtam ezt. Ám a levélben nem volt semmi irás, két, zöld madártoll feküdt benne csupán.

Hideg reszketés futott át rajtam, fáztam. Két, zöld madártoll! Mondtam magam elé. Nos, mit tegyek velök! De miért is borzongok annyira? Lám csak, az ablakon át átkozott léghuzat tódul be. -128-

Itt fekszik két madártoll, gondoltam azután; ugy tetszik, ismerősek, egy kis tréfára emlékeztetnek odafönn, északon, egy olyan kis élményre, egyre a többi közül; igazán elragadó viszontlátni ezt a két tollat. Hirtelen ugy tünt, mintha egy arcot látnék és mintha egy hangot hallanák; és azt mondja a hang: Tessék, hadnagy ur, itt vannak a madártollai…

Cora, csendesen feküdj, agyonváglak, ha megmozdulsz! Az idő forró, elviselhetetlen a forróság; mi is juthatott eszembe: bezárni az ablakot! Kitárni az ablakot, sarkáig kitárni az ajtót. Ide, ti vidám emberek, jőjjetek! Heda, szolgám, menjen és járjon el a dolgaimban…

Mindezt csak a magam mulatságára irtam és mulattam mellette már amennyire lehetett. Nincs semmi bánatom, csupán messzire vágyódom innen, hová, nem tudom, csak minél messzebb innen, talán Afrikába, talán Indiába; csak el-el, mert én az erdők és a magányosság fia vagyok. -129-

A Glahn-család hosszu ideig hirdethet még az eltünt Glahn Tamás hadnagy után; nem jön ő többé vissza, mert meghalt és én tudom azt is, hogy hol és milyen körülmények között halt meg.

Ha nyiltan akarok szólni, egy cseppet sem csodálkozom azon, hogy a család fáradhatatlanul küzd a megtalálásáért; Glahn Tamás sok tekintetben rendkivüli, sőt szeretetreméltó ember volt. Elismerem ezt, az igazság kedvéért, dacára annak, hogy Glahn még mindig ellenséges a lelkemnek és dacára annak, hogy gyülölet fog el, ha rá emlékezem. Pompás termetü volt, ifjusága ragyogott és a lénye elragadó volt. Ha ránézett valakire, sötét, állati erejü szemével rögtön hatalmába keritette azt; a szeme hatalmát én is éreztem. Valami hölgy mondta egyszer róla: Zavarodott leszek, ha rámnéz, mert olyan az érzésem, mintha megérintene. Ám Glahn Tamásnak hibái is voltak és nékem eszemágában sincs, hogy eltitkoljam ezeket, már csak azért sem, mert gyülölöm őt. Néha olyan bohó tudott lenni, mint egy gyermek, annyira nagyszivü volt ő és isten tudja talán ez a tulajdonsága volt az, ami annyira elvarázsolta az asszonyokat. Tudott fecsegni az asszonyokkal, tudott szivből kacagni azok semmitmondó megjegyzésein és isten tudja, talán azért szerették őt. Egyszer azt mondta egy a városban lakó kövér emberről, hogy olyan, mintha zsirt hordana a nadrágjában; és ezen a tréfán ő maga is nevetett, én mindenesetre szégyenkeztem volna a helyében. Egyszer, jóval később, amikor együtt laktunk már, nyilvánvalóan megmutatta, hogy mennyire bohó tud lenni: a korcsmárosné -132- egy reggel bejött hozzám megkérdezni, hogy mit kivánok reggelizni, sietségemben azt feleltem, hogy egy tojást, egy szelet kenyérrel, Glahn Tamás épen nálam volt – ő fölöttem lakott a toronyban, közvetlenül a tető alatt – és gyerekesen kacagni kezdett ezen a jelentéktelen szóváltáson. Egy tojás és egy szelet kenyér! ismételte szünetlenül mindaddig, amig rá nem néztem és hallgatásra nem birtam.

Később talán eszembe jut még több nevetséges vonása és akkor könyörtelenül leirom, nem fogom kimélni őt, mert ellenségem volt. Miért lennék nagylelkü? Ám annyit meg kell engednem, hogy hasonló esztelenségeket csak akkor fecsegett, ha ittas volt és be kell ismernem, hogy ittas volt a két emlitett esetben is. Ám az ittasság nem nagy hiba maga is?

Amikor 1859 őszén találkoztunk harminckét éves volt, annyi, mint én. Akkoriban sürü szakállt viselt és gyapjuinget. A gyapjuing igen kivágott volt és mégis megesett, hogy begombolatlanul hagyta a legfelső gombot. Kezdetben ugy találtam, hogy a nyaka rendkivül szép, de nemsokára halálos ellenségek lettünk és akkor nem találtam, a nyakát olyan szépnek és nem is volt szebb az én nyakamnál, ha én nem is mutogattam. Egy csónakon találkoztunk először és vadászni én is ugyanabba a helyiségbe készültek, amelybe ő; rögtön elhatározták, hogy közösen bérelünk ökörfogatot, ahol az ország belseje felé nem visz a vasut tovább. Nem akarom elárulni a hely nevét, amely felé igyekeztünk, nehogy nyomra vezessek bárkit; ám a Glahn-család nyugodtan abbahagyhatja a tudakozódásokat, mert abban a helységben, amely felé igyekeztünk és amelyet nem akarok megnevezni, ő meghalt és ott el is temették.

Egyébként Glahn Tamásról hallottam beszélni, a nevét ismertem megismerkedésünk előtt is. Hallottam, -133- hogy viszonya volt egy előkelő házból való északi lánynyal, de ő valami módon komprommitálta a lányt és ezért a lány szakitott vele. Ostoba dühében Glahn ekkor megesküdött, hogy önmagán állt boszut, de ez semmi hatással nem volt a lányra és hagyta, hogy tegyen ami a tetszésére van. Glahn Tamás igazi természete csak ekkor lett ismertté, tombolt, mint valami vadállat, egyik botrányt a másikra halmozta és kilépett a hadseregből. Mindenesetre különös módja volt a kosár miatt való bosszunak!

A fiatal lányhoz való viszonyáról egy másik verzió is keringett: hogy ő egyáltalában nem komprommitálta a leányt, hanem egyszerüen kiüzték őt a családi házból és ennél a lány is segédkezett, miután menyasszonya lett egy svéd grófnak, aki nevét nem akarom megnevezni itten. Ám ezt a verziót nem fogadom el és az elsőt tartom valószinünek, mert én gyülölöm őt és képesnek tartom minden becstelenségre. Ám bármiként álljon is a dolog ezzel az előkelő házból származó leánynyal, ő maga soha nem beszélt erről a históriáról és én nem kérdezősködtem nála. Mi közöm hozzá?

Mig a csónakban ültünk nem emlékszem, hogy másról beszéltünk volna, mint a kis faluról, amely felé igyekeztünk és amelyben idáig nem volt egyikünk sem.

– Valami szállófajta is van ott! – mondta Glahn betekintve a térképbe. Ha szerencsénk lesz, találunk ott helyet, amint beszélték a korcsmárosné egy vén, angol half breed. A főnök a szomszédos faluban lakik; sok felesége van, köztük néhány tizéves is.

Nos én nem tudtam arról semmit, hogy a faluban szállóféle van, hogy a főnöknek sok a felesége és ezért nem szóltam semmit; ám Glahn mosolygott és a mosolya szép volt. -134-

Egyébként elfeledtem megemliteni, hogy egyáltalában nem lehetett őt szép embernek nevezni, ha mindjárt pompás is volt a termete; ő maga beszélte, hogy a ballábán régi, lőtt seb van és hogy ez a seb rossz időben tele van csuzzal.

II.

Egy héttel később már beszállásoltuk magunkat a vén half breedhez, abba a nagy kunyhóba, ami szállóként szerepelt. Ah, micsoda szálló volt! A falak enyvvel összeragasztottak voltak és valamifajta fa volt a fal, de a falakat végleg összerágták a mindenféle nyüzsgő fehér hangyák. Én a vendégszoba mellett laktam, kis lyukban, zöld ablakkal az utcára, egyetlen üvegtábla volt, nem is nagyon tiszta. Glahn fölöttem lakott az enyémnél is kisebb lyukban, innen is nyilt az utcára egy ablaktábla, de sokkal kisebb az enyémnél. Ez a szoba sötétebb volt az enyémnél és sokkal kellemetlenebb volt a benne való lakás. A nap keresztülsütött a szalmatetőn és éjjel-nappal elviselhetetlenül forróvá tette a szoba levegőjét; mindehhez hozzájárult az, hogy e lyukat nem lépcsőn, de csupán egy nyomoruságos, négyfoku létrán lehetett megközeliteni. Tehetek én erről?

Glahn megnézte mindkét szobát, azután a felsőt választotta, talán azért, hogy nekem hagyja a jobbat; de nem voltam talán hálás ezért? Nem maradtam adósa.

Mig az irtózatos hőség tartott nem is gondoltunk vadászatra és egész napon át a kunyhó körül -135- heverésztünk; a hőség emberfölötti volt. Éjjelenként a rovarok ellen hálót feszitettünk ágyunk köré, de megesett gyakran, hogy vak denevérek nekirepültek és nagy lyukat szakitottak a hálóba; ez Glahnnal történt meg gyakran, mert az irtózatos hőség miatt ő kénytelen volt lyukat vágni a háztetőbe; velem sohasem esett meg. Nappal padokon heverésztünk a kunyhó előtt és figyeltük a többi kunyhóban folyó életet. A bennszülöttek barna, vastag ajku emberek voltak, karika lógott a fülükben és halott, nagy szemük volt; ugyszólván meztelenek voltak, csupán lágyékuk körül viseltek keskeny gyapotvászon övet, a nőkön kurta szoknyácska volt, hogy eltakarják testüket. A gyermekek nappal-éjjel anyaszült meztelenek voltak, a hasuk nagy volt és kidomborodó és ugy fénylett, mint az olaj.

Magam is ugy találtam, hogy igen kövérek az asszonyok és talán nem is Glahn, hanem én voltam az, aki először észrevette ezt; én e fölött nem veszekszem és neki engedem a dicsőséget. Egyébként nem volt minden asszony riasztó, habár valamennyinek kövér és duzzadt volt az arca; a faluban találtam egy leányt, egy fél-tamulett leányt, a haja hosszu volt és a foga hófehér, ő volt a legszebb valamennyi között. Egy este a rizsföld szélén találkoztam vele, a hasán feküdt és lábával a levegőben kalimpált. Tudott beszélni velem és addig beszélgettünk, amig meg nem untam; csaknem reggel volt, amikor elváltunk és ekkor ő nem ment egyenesen haza, hanem ugy tett, mintha a szomszéd faluban járt volna. Ez estén Glahn a falu közepén ült két fiatal leánynyal, igen fiatalok voltak, talán nem többek tiz évesnél; ezekkel mulatott és rizsbort ivott; már a maga izlése szerint.

Néhány nappal később vadászni indultunk. Teaültetvények, -136- rizsföldek, füves terek mellett haladtunk el, magunk mögött hagytuk a falut és megindultunk a folyó irányában. Nagy erdőbe jutottunk, csodálatos, idegen fák, bambuszok, mangostanok, tamarindák, tiakfák, olaj és gummicserjék voltak benne. Isten tudja, hány fajta fa mellett haladtunk el, közülünk egy sem értett hozzá. Ám a folyóban igen kevés volt a viz és az esős évszakig mindig kevés volt benne a viz. Vadgalambokat, vadkacsákat lőttünk, délután tájt két keselyüt is láttunk és papagályok is röpdöstek a fejünk fölött. Glahn bosszantóan biztosan lőtt, mindig talált, de ez annak volt az oka talán, hogy az ő fegyvere jobb volt az enyémnél. Én nem sokat törődtem ezzel, de Glahn igen gyakran mondogatta: ennek a farkába pörkölök, ennek a fejét szakitom szét. Ilyesmit mondott mielőtt lőtt volna és amikor a madár lehullt csakugyan kiderült, hogy vagy a fejét vagy a farkát zuzta szét. Később, amikor két orrvszarvuval találkoztunk, Glahn mindenáron söréttel akart rájuk lőni. Ám én lebeszéltem erről az esztelenségről, mert esteledett már és mindössze néhány töltényünk volt. Ezzel megint a bátorságát akarta fitogtatni, hogy ő söréttel mer orrszarvura vadászni.

– Boszant, hogy mégis nem lőttem rájuk! mondta később. Ugyan az ördögbe is, miért olyan óvatos ön? Olyan soká akar élni talán?

– Örvendek, hogy előrelátóbbnak gondol engem, mint saját magát! válaszoltam.

Ezek az ő szavai voltak és nem az enyéim; alighanem civódást akart kezdeni velem; miattam ugyan! Kezdtem elhidegülni tőle, főleg könnyelmü viselkedése és csábitó lénye miatt. Tegnap este egészen nyugodtan -137- sétáltam az uton Maggieval, a tamulettlánynyal és mindketten igen elégedettek voltunk. Glahn a kunyhó előtt ült és amikor elhaladtunk előtte mosolyogva üdvözölt bennünket; Maggie most látta először őt és kiváncsian kérdezősködött utána. Olyan hatással volt reá, hogy a bucsuzás után különböző irányban mentünk el; ma nem kisért haza.

Mikor mindezt elbeszéltem neki, Glahn könnyen vette az egészet és ugy igyekezett volna feltüntetni, mintha semmi jelentősége nem lenne. Ám én nem feledtem el. Amikor elmentünk a kunyhó előtt nem rám nevetett, hanem Maggiere.

Egyébként nem volt ujság előttem, hogy Maggie állandóan rág valamit; már régen észrevettem. Ám az nem gyökér volt amit rágott, mert a fogai fehérek voltak; ellenben megvolt az a rossz szokása, hogy ami keze-ügyébe akadt mindent a szájába kapott és ugy rágta, mintha nagyszerü ize lenne. Amit csak látott – pénzdarabot, papirrongyot, madártollat, mindent rágni kezdett. Ám ez még sem volt ok a lekicsinylésre, mert mégis ő volt a falu legszebb lánya; Glahn irigykedett rám és ennyi volt az egész.

A másik estén egyébként megbékültünk Maggievel és Glahnt nem is láttuk. -138-

III.

Elmult egy hét, naponta eljártunk vadászni és egész tömeg vadat lőttünk. Egy reggel, amikor az erdőben haladtunk, Glahn hirtelen megragadta a karom és a fülembe sugta: Halt! Ugyane pillanatban arcához emelte a puskát. Fiatal leopárdot talált. Magam is lelőhettem volna, de Glahn magának követelte a dicsőséget és ő lőtt elsőnek. Mennyire büszkélkedik majd megint! gondoltam. Közeledtünk az állathoz, tökéletesen döglött volt, a baloldala fölszakitott volt és a golyó a hátában ült.

Glahn nem felelt most sem. Ehelyett azonban megint megmutatta, hogy mennyire gyermekes a természete. Fölkapta a fegyverét és rálőtt a mozdulatlan állatra, most azonban a fejébe. Ugy néztem rá, mintha a felhőkből esett volna le.

– Igen, mondta magyarázatul. Nem engedem, hogy azt mondja valaki, hogy én oldalán találtam egy leopárdot!

Kevés volt a hiuságának, hogy ilyen egyszerü lövést tett; mindig az első akart lenni. Milyen balga is volt! Ám semmi közöm az egészhez, én nem árulom el őt.

Este, amikor hazacipeltük a döglött leopárdot egy csomó benszülött jött hozzánk csudálkozni. Glahn csupán -139- annyit mondott, hogy reggel lőttük és nem büszkélkedett többet a zsákmányával. Maggie is bejött.

– Látod jól, hogy két lövés van rajta; ma reggel lőttük, amikor elindultunk! Erre megforditotta az állatot és megmutatta neki mind a két lövést, az oldalán is, a fején is. Itt ment keresztül az én golyóm! mondta és a baloldalon levő sebre mutatott, mert balgaságában nekem akarta átengedni a dicsőséget, hogy én lőttem az állat fejébe. Nem volt érdemes fáradnom, hogy helyreigazitsam a szavát és nem is tettem meg. Glahn ekkor ittatni kezdte a benszülötteket és annyit adott mindegyiknek, amennyit épen csak kivánt.

– Ketten lőtték? – mondta elgondolkodottan Maggie, de azért az egész idő alatt folyton Glahnon függött a szeme.

Néhány nap multán Glahn levelet kapott. A folyó mellett levő állomásról külön futárral küldöttek egy levelet utána és a levél százhatvan mértföldnyi kerülőt tett. A boritékon nőirás volt és arra gondoltam, hogy régi barátnője, az előkelő leány irta. Amikor elolvasta, Glahn idegesen nevetett és még külön borravalót is adott a futárnak, amiért utána hozta. Ám nem tartott soká és hallgatag, komor lett és nem tett óraszám egyebet, mint maga elé bámult. Estére társaságban ivott, két törpével, egy apával meg a fiával, engem átölelt és mindenáron azt akarta, hogy vele igyak én is.

– Mi ketten itt ülünk India közepében és vadakra lövöldözünk, ugy-e? Nem szörnyüségesen kómikus ez? Üdv a világ minden földjére, országára, üdv minden szép hölgyre, férjesekre és hajadonokra, közel és távol. Hahó! Képzeljen el egy férfit, akit egy szép asszony kér meg, egy házas asszony!

– Egy grófnő! mondtam gunyosan. Igen gunyosan mondottam ezt, ami sértette őt, ugy kiáltott föl, akár egy kutya, mert fájt a sértésem. Hirtelen összeráncolta a homlokát, hunyorgatott a szemével és azon gondolkodott, hogy nem mondott-e tulságosan sokat; kis titkára ilyen méltóságos éberséggel vigyázott. Ám ugyane pillanatban nagy tömeg gyermek szaladt a kunyhónk felé és orditozták torkukszakadtából: A tigris, ohoi, a tigris!! Közvetlenül a falu mellett, egy cserjében a tigris egy gyermeket ragadott el.

Ez elég volt Glahnnak, aki amugy is ittas volt és földult lelkiállapotu; puskája után kapott és abban a pillanatban a cserje felé rohant; sapkát sem vitt magával. Ám miért vitte most a golyós fegyvert a sörétes puska helyett, ha egyszer már annyira bátor. Keresztül kellett gázolnia a folyón, ami nem volt minden veszedelem nélkül való vállalkozás, habár a folyó csaknem teljesen kiszáradt volt most; közvetlenül ezután két lövést hallottam és rá egy harmadikat. Három lövés egy állatnak! gondoltam. Két lövés egy oroszlánt is összetörne és ez tigris csupán. Ám a három lövés sem használt, amikor Glahn kijött, a gyermek összeszaggatott volt és félig megették már; ha Glahn nem lett volna ittas, bizonyára kisérletet sem tett volna a megmentésére.

Ezt az éjet rettenetes orgiával töltötte el a közelünkben lakó özvegygyel és két leányával, isten tudja, hogy melyikkel közülök. -141-

Két napon át Glahn egyetlen pillanatig sem volt józan és már nagy ivókompániát toborzott maga köré. Hiába kért arra, hogy résztvegyek az ivásban; már nem is törődött azzal, amit mondott és egyszerre kibökte, hogy azért nem akarok inni vele, mert féltékenykedem rá.

– Nos, jó, mondta. Akkor hát nem féltékenykedik reám! Egyébként ma este Maggienél voltam. Rágott, mint mindig.

IV.

Megint vadászgatni mentünk. Glahn ugy érezte, hogy igazságtalanul bánt velem és bocsánatot kért ezért.

– Egyébként nyomorultul fáradt vagyok, mondta. Szeretném, ha ön egy napon elhibázná a lövést és golyót küldene a nyakamba. Emlékezetében talán ujból megélemedett a grófnő levele és azért azt mondottam neki:

Napról-napra komorabb és hallgatagabb lett; nem ivott többé és nem beszélt többé; orcái beestek.

Egy napon hirtelen csevegést, nevetést hallottam az ablakom alatt. Kinéztem: Glahn megint előkeresgélte a legvidámabb arcát és Maggievel beszélgetett. Előszedte minden csábitó müvészetét. Maggie alkalmasint egyenesen hazulról jött és Glahn lesett rá! Egyáltalán -142- nem voltak óvatosak és egyenesen az én ablakom alatt beszélgettek.

Minden tagomban reszketést éreztem, fölhuztam a puskám ravaszát, de nem nyomtam meg. Kimentem az utcára és megfogtam Maggie karját; hallgatagon mentünk végig a falu hosszában; Glahn rögtön eltünt a kunyhóban.

Halálosan kétségbeesett voltam, a szivem annyira vert, hogy alig tudtam lélegzeni. Soha nem láttam Maggiet annyira szépnek, mint mostan; soha fehér leányt nem láttam ennyire szépnek és ezért elfeledtem, hogy tamulettleány ő, a kedvéért mindent elfeledtem.

Nos, ő jobban tetszik neki, mint én, habár én könnyüszerrel tudnám összemérni magam vele! Nem voltam mindig jóságos hozzá, nem adtam pénzt neki, nem vettem ajándékokat neki? Mit tett ő?

Ezt nem értette meg és erre elmagyaráztam neki, hogy megvan az a rossz szokása, hogy minden tárgyat a szájába vesz és rágni kezdi azt. Glahn pedig igen sokat mulat ezen. Ez sokkal nagyobb hatással volt rá, mint bármi más, amit mondottam neki.

– Hallgass meg Maggie! mondottam ezután. Azt akarom, hogy örökre az enyém légy; nem akarod talán? Meggondoltam a dolgot, ha elutazom innen elfogsz -143- jönni velem és én feleségül veszlek. Hallod, az én hazámba fogunk utazni és ezentul ott lakunk. Akarod?

Ez is hatással volt reá; és Maggie elevenebb lett és sokat beszélt, amig sétálgattunk. Glahnról csak egyszer beszélt!

Többet nem beszélt róla és én megnyugodtam. Mikor megkértem rá, Maggie haza is eljött velem.

Mikor néhány óra multán eltávozott tőlem, fölmásztam a Glahnhoz vezető lépcsőkön és bekopogtam a vékony ajtón. Otthon volt. Azt mondtam:

– Mert nem állhatok jót azért, hogy elhibázom a lövést és golyót lövök a nyakába!

Glahn nem válaszolt és én ujból lementem. E figyelmeztetés után holnap bizonyára nem lesz kedve vadászni menni; különben miért csalta Maggiet épen az ablakom alá és miért beszélgetett épen ott vele? És miért nem utazott haza, ha a levélben valóban hazahivták? E helyett inkább járkál a fejem fölött, a fogait vicsorgatja és azt kiáltja: Soha többé! Soha többé! Inkább négyfelé vágatom magam!

Ám arra következő reggel, hogy megfenyegettem őt, Glahn teljes vadászkészültséggel állott az ágyam előtt és rámkiáltott:

– Föl, föl, pajtás! Gyönyörü idő van, lőnünk kell valamit. Egyébként ostoba dolog volt az, amit tegnap este mondott. -144-

Nem volt még négy óra sem, de én rögtön felugrottam és készülődni kezdtem, mert megvetette a fenyegetésemet. Mielőtt elmentem volna, megtöltöttem a fegyverem és őt otthagytam állani és nézni előkészületeimet. Egyébként egyáltalában nem volt olyan pompás idő, mint mondotta, esett az eső és ez még inkább bőszitett; ám vigyáztam arra, hogy ne áruljak el semmit és hallgatagon mentem mellette.

Egész napon át az erdőben csatangoltunk és mindegyikünk a maga gondolataival volt elfoglalva. Nem lőttünk semmit, egyik vad a másik után törtetett el mellettünk és mi még puska után sem nyultunk, mert mindenre gondoltunk, csak vadászatra nem. Déltájban Glahn előttem kezdett járni, mintegy kitünő alkalmat szolgáltatva arra, hogy azt tegyek vele, ami tetszésemre van épen; szorosan a puskám csöve előtt ment, de lenyeltem ezt a gunyt is. Este azután hazatértünk anélkül, hogy bármi történt volna. Azt gondoltam: Most talán észretér és békében hagyja Maggiet.

A következő napon a legelkeseredettebb hangulatban volt, nyilván a levél miatt. Nem birom ki, egyáltalában nem birom ki! – mondotta többször az éjszakában; az egész kunyhóban mindenütt hallották sopánkodását. Komorságában annyira ment, hogy akárhányszor nem válaszolt a korcsmárosné legbarátságosabb kérdéseire sem és alvás közben folyton sóhajtott. Lelkiisme retére nagyon rásulyosodik valami! – gondoltam; ám az égre is, vajjon miért nem utazik haza? Bizonyosan a gőgje tiltja el ettől, nem akar az lenni, aki visszamegy oda, ahonnan eltávozott egyszer. -145-

Maggievel minden este találkoztam és Glahn nem beszélt vele többé. Megfigyeltem, hogy fölhagyott a rágással, már egyáltalában nem rágott; örvendtem ennek és azt gondoltam: nem rág többé, tehát egy hibával kevesebb és én még jobban szeretem ezért. Egy napon Glahn után kérdezősködött; igen óvatosan. Egészséges-e? Itt van-e még?

– Ha nem halt meg és ha nem utazott el – mondtam – ugy bizonyosan odahaza fekszik. Rám teljesen közönyös. Nem tudom elviselni a társaságát.

Ám amikor ugyane pillanatban a kunyhó elé értünk, előtte, a földön, egy matracon heverve, megpillantottuk Glahnt; karja a nyakát támasztotta és szeme az égre meredt.

Mielőtt megakadályozhattam volna, Magie egyenesen feléje lépett és kedveskedőn mondotta:

– Nézze csak, én nem rágok többé! Se papirt, se pénzt, se tollat nem rágok többé!

Glahn alig nézett rá és nyugodtan feküdt tovább; Maggie és én elmentünk. Amikor szemrehányásokat tettem neki és azt mondottam, hogy megszegte igéretét és mégis beszélt Glahnnal, azzal felelt, hogy rendreutasitotta csupán.

– Igen, az helyes, utasitsd csak rendre; ám nem az ő kedvéért szoktál le a rágásról?

Tiz óra tájt jött, hallottam künn a hangját, amint beszélgetett egy kis gyermekkel, akit a kezénél vezetett. Miért nem jön be, és miért hozta magával azt a kölyket? Megfigyeltem és rájöttem, hogy jelt ád, amikor olyan hangosan beszél a gyermekkel; láttam azt is, hogy tekintetét a tetőnek irányozta, Glahn ablakának, Amikor meghallotta a hangját, az ablak mögül intett neki talán? Annyi mindenesetre világos volt előttem, ha az ember odalenn egy apró gyermekkel beszélget, semmi szüksége arra, hogy a magasba nézzen.

Egy pillanatig arra gondoltam, hogy kimegyek hozzá és megragadom a karját; ám ugyane pillanatban elengedte a gyermek kezét, a gyermeket egyedül hagyta állani és ő megindult, megindult a folyosó felé. Nos, igy mégis megjött végre; az volt a szándékom, hogy alaposan lehordom, amint belép.

Most állok és hallom, hogy Maggie a folyosón jár, egyáltalában nem tévedek, ő most közvetlenül az ajtóm előtt áll. Ám ahelyett, hogy bejött volna hozzám, a lépcsőn hallottam recsegni a lépéseit, fölment a padlásra, Glahnhoz ment, mindezt igen jól hallottam. Fölrántottam az ajtót, fölnéztem, de Maggie megérkezett már, az ajtó bezárult mögötte és nem hallottam semmit többé.

Visszamentem a szobámba, előkerestem a puskám és megtöltöttem, igen, ezt tettem, habár éjszaka volt. Tizenkét óra tájban fölmentem a lépcsőn és hallgatóztam az ajtón; hallottam, hogy Maggie bent volt még mindig, bent volt és ugy látszik, igen jól mulattak, azután -147- lementem ujra. Egy óra tájt fölmentem megint, akkor csöndes volt minden. Vártam az ajtó előtt, amig fölébrednek, két óra lett, három óra, négy óra és akkor fölébredtek. Ám ugyane pillanatban nagy lármát hallottam lentről, a korcsmárosné szobájából és nekem gyorsan lekellett sietnem, nehogy meglephessenek ők. Glahn és Maggie bizonyosan ébren volt már és én egész bizonyosan sok mindent kihallgathattam volna, de hiába, lekellett mennem.

A folyosón ezt mondtam magamnak: Látod, itt ment el ő, könyökével surolta az ajtóm, de ő nem ide nyitott be, ő fölment a lépcsőn, itt van a lépcső is, ő ezen a négy lépcsőfokon ment föl.

Ágyam érintetlen volt még és én nem feküdtem le most sem; odaültem az ablakhoz, kezembe vettem a puskát és azzal babráltam. A szivem nem vert, hanem reszketett.

Félórával később Maggie lépéseit hallottam a lépcsőn. Odahuzódtam az ablaktáblám mellé és láttam, amint kilépett a konyhából. Az a kurta, kis gyapotszoknyácska volt rajta, ami a térdéig sem ért, vállán pedig egy gyapju kendő volt, amit bizonyosan Glahntól kölcsönzött. Különben teljesen mezitelen volt és a kis gyapotszoknyácska teljesen összegyürött volt. Mint rendesen, szokása szerint, lassan ment most is és nem is tekintett az ablakom felé. Azután eltünt a kunyhók között.

Nemsokkal azután lejött Glahn, puskával a hóna alatt és teljesen fölkészülten a vadászatra. Komor volt és nem is üdvözölt. Egyébként nagyszerüen kiöltözött és rendkivüli gondot forditott a toalettjére. Ugy kiöltözött, akár egy vőlegény! gondoltam.

Egy pillanat alatt elkészültem, elindultam vele és egyikünk sem szólt egyetlen szót. Az első két fajdot, amit lőttünk, a szó szoros értelmében szétroncsoltuk, mert -148- golyókkal lőttünk rájuk, ám azért mégis megsütöttük ezeket egy fa alatt és szótlanul fogyasztottuk el. Igy mult az idő tizenkét óráig.

– Bizonyos benne, hogy megtöltötte a fegyverét, valami váratlan zsákmányra akadhatunk. Töltse meg minden esetre!

Akkor egy pillanatra eltünt valami bokor mögött. Milyen gyönyör lenne lelőni őt, lelőni, mint egy kutyát! Nem volt sürgős, ő még töprenghet egy ideig ezen, ő bizonyosan tudta, hogy mit forgatok az agyamban, bizonyosan tudta és azért kérdezte, hogy megtöltöttem-e a puskám. Még ma sem tudott ellenni anélkül, hogy kielégitse a hiuságát, kiöltözött és piros inget vett magára; vonásai minden mértéken fölül gőgösek voltak.

– Nem, ezt nem birom tovább. Nézzen utána hát, nézze meg, ember nézze meg, hogy megtöltötte-e a puskáját!

– Szabad arra kérnem, hogy inkább a maga fegyvere miatt aggódjon! feleltem. Ám én igen jól tudtam, hogy miért érdeklődik folyton a puskám után.

Ám ekkor eltávozott mellőlem. A válaszom olyan hatással volt reá, hogy elcsöndesedett és lehorgasztotta a fejét, amikor eltávozott.

Nemsokára egy galambot lőttem és ujra töltöttem. Mig ezzel foglalatoskodtam, Glahn félig egy fa mögé rejtőzködötten vizsgált engem, figyelte azt, hogy valóban megtöltöttem-e ujra a puskám, mindjárt azután pedig egy éneket kezdett énekelni és pedig egy lakodalmas éneket. Lakodalmas éneket énekel – gondoltam – és a legjobb -149- ruháiba öltözött, bizonyára azt gondolja, hogy ilyen módon teljesen ellenállhatatlan lesz. Mielőtt éneke végére jutott volna, előttem lassan le meg föl kezdett járni és mig előttem járt, énekelt folyton. Megint szorosan a puskám csöve elé állt, mintha azt gondolta volna: látod, mindjárt megtörténik és azért éneklem én ezt a lakodalmas éneket. Ám az nem történik meg mégsem és amikor elhallgatott kénytelen volt rámnézni.

– Ma nem lövünk semmit? kérdezte és mosolygott. Mintegy bocsánatkéréssel tette amiért énekelt a vadászat közben. Ám ugyane pillanatban megszépült a mosolya, ugy tünt, mintha sirna bensejében és valóban ajkai reszkettek, habár ugy tett, mintha mosolyogni tudna ebben a komoly pillanatban.

Én nem voltam fehérszemély és ő láthatta jól, hogy nem volt semmi hatással reám; türelmetlen lett, elhalványodott, céltalanul, ideges lépésekkel csavargott körülöttem, majd jobbra, majd balra volt tőlem, néha-néha megállott és várt reám. Öt óra tájt hirtelen egy csattanást hallottam és közvetlenül rá egy golyó süvitett el a bal fülem mellett. Fölnéztem, Glahn néhány lépésnyi távolságban állott tőlem, rámnézett és füstölgő fegyverét a karján nyugtatta. Le akart lőni? Azt mondtam:

Ám ő nem lőtt rosszul, ő nem hibázott soha, engem akart fölizgatni csupán.

Szembeállottunk, néztük egymást, Glahn hirtelen fölrántotta a vállát és átkiáltotta hozzám:

Miért kellett, hogy gyávának is nevezzen? Arcomhoz kaptam a puskát, egyenesen a szeme közé céloztam és megnyomtam a ravaszt.

Ám most már igazán fölösleges, hogy a Glahn család továbbra is költekezzen a kutatásra, igen izgat engem, hogy egy ilyen meg ilyen nagy dijakat igérgetnek annak az embernek, aki hirt hoz arról, aki már régen halott. Glahn Tamás meghalt egy szerencsétlenség miatt, India közepén egy eltévedt golyó miatt. Az ő nevét és az ő végét a biróság egy átfüzött jegyzőkönyvbe foglalta és ebben a jegyzőkönyvben benne van az is, hogy egy szerencsétlen lövés következtében halt meg.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PÁN ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.