Az élet kapuja

Kanyargó utcasikátoron nyurga bérházak ágaskodnak, agyonfoltozott, vakmerően egymás fölé tapasztott emeletekkel, érthetetlen ablaknyílásokkal, fecskefészek-erkélyekkel, melyeket tarka, száradó rongyokkal lobogóztak föl. A földszinten füstös barlangok feketélnek; a házak úgy zsonganak a sok embertől, mint a vadméh-fészek.

Egy homályos oduban, karvastagságu, rozsdás rács mögött, gyertyák égnek a véres szentkép előtt. Odébb magas, fekete kerítésfal vonul, amely ellenségesen vicsorítja vastüskéit. Egy rácsos kapun keresztül sárgatestü márványasszonyt látni sötétzöld bokrok között.

Óriás, néma gót palota, recés oromzattal, dölyfös kőtoronnyal, keskeny ablakrésekkel. Ez a palota hideg, komor és rossz-szagú, mint valami ragadozó állat elárvult barlangja.

Megint bérházak. Az utca oly ijesztően megszűkül, hogy az égből alig egy rőfnyi sáv látható.

És egyszerre, az élet zajongó tengerében, néma szigethez érünk: folyondáros, csonka kőoszlopok keretéből egy halott városrészbe látunk, egy ezeréves titáni romvárosba, hol rettenetes mélységek ásítoznak és összezúzott boltívek hosszú sora kapaszkodik egymás fölé, mint egy gigantikus színház páholyai.

Azután váratlanul egy nemes és előkelő vonalú kis palota bukkan elő, nyitott loggiáival, arany alapon -4- égőszínű falfestményeivel. Ilyen házakat építenek mostanában az ifjú mesterek, akik megmámorosodtak az antik művészettől.

És megint bérházak, romok, paloták, megint kápolnák, boltok, csapszékek. A távolságban recés ormú vártornyok, egyik a másik mellett, mint egy fölizgatott emberi gyülekezet fenyegető öklei, a párás láthatáron kupolák, keresztek, oszlopok, annyi oszlop, mint hajóárboc a kikötőben, és templomtornyok erdeje. És egészen künn valami hallatlanul fantasztikus, elképzelhetetlenül kolosszális rom. És taliganyikorgás, üllőcsengés, szamárordítás, veszekedő basszushangok, mérges sipítozás… Néha belekondul egy harang, néha álmos trombita szól a távolból, néha énekhangok foszlányait hozza magával a szél.

És a színek, vonalak és hangok hullámzó és örvénylő tengerére komor fenséges biborpára borul, amelyben évezredek korhadó dicsőségének atomjai tüzelnek és ez mindent egybefoglal, kibékít, megaranyoz, fölmagasztal. -5-

Enyhe, téli nap van, délben a ragyogó égboltozatról édes verőfény özönlik alá a szent városra.

A főutca – a régiek via lata-nak nevezték, de mióta a szentatya megengedte a farsangi lófuttatásokat, márcsak korzó a neve – a főutca napos oldalán sűrű sorokban ácsorognak az emberek. Strigonio kardinálisnak, a konstantinápolyi patriarkának ünnepi bevonulását várják.

Azt beszéik, hogy Strigonio vitézei unikornisokon és elefántokon fognak nyargalni, azonkívül valószínűnek látszik, hogy sok pénzt fognak a quiritesnek szórni, ami mindenképpen kellemes volna, a patriarka úrnak pedig meg nem ártana, lévén ő olyan gazdag, hogy otthon az istállóit is arany kövekkel rakatja.

Az előkészületekből látható, hogy a pápa őszentsége meg akarja becsülni messziről érkező vendégét, aki Krisztus helytartója után rangban az egyház első papja.

A szentatya legkedvesebbik öccsét, Rovere Francesco Máriát, Urbino hercegét és hat kardinálisát küldte a porta del Popolo elé.

Az ifjú herceg az imént ügetett végig a korzón büszkén, délcegen, a saját fontosságának örülve; arany vértet és arany sisakot viselt, amelynek olyan formája volt, mint a koronás oroszlánfejnek. Előtte nyurga fullajtárok rohantak, akik botokkal söpörték el az utat elálló rómaiakat. -6-

A főtisztelendő biborosok egyenkint jöttek, palotatisztek, testőrök és díszruhás szolgák fényes üstökös farkát vonszolván maguk után. Aranyos szerszámu öszvéreken ültek és aki térdet hajtott előttük, azt megáldották.

A legdíszesebb kisérettel járt a híres Medici Giovanni. Előtte tizenkét pár apród lépkedett, valamennyi hermelinprémes, rózsaszín selyemruhában, mellén a Mediciek golyóbisos cimerével; a gyémántoktól ragyogó fehér öszvére nyomában páncélos lovasok csörömpöltek.

Ez a szeliden mosolygó, békaszemü, pohos kis kardinális arról nevezetes, hogy több adóssága van, mint Itáliában bárkinek. Azt is beszélték róla, hogy Styxre szokott esküdni és hogy palotájában, képfaragók és lantpengetők társaságában, olykor pogány áldozatokat szokott bemutatni Apollo és Minerva tiszteletére. De ezt inkább dicséretképpen mondták, mert a főtisztelendő úr klasszikus műveltségének bizonyítéka volt.

Midőn Giovanni úr a nevezetes templom elé ért, amelyet egykor azért építettek, hogy megszabadítsák a városrészt a Nero hamvai körül szálldosó gonosz démonoktól, a szemben levő kis Sciarra-palota loggiája alatt mélyen meghajolt néhány ember. Medici ekkor a kövérkés fehér kezét áldóan fölemelte, pufók arcát pedig nőiesen bájos mosoly derítette föl.

A loggia alatt valóban szép társaság volt együtt. A palota mostanában Fiamettáé volt, akiről sokan azt tartották, hogy az isteni Imperia korai halála óta ő a szent Róma legkecsesebb és legműveltebb kurtizánja.

A sokat magasztalt és sokat megkönnyezett Imperiát persze nem érte utól sem ő, sem más halandó -7- nő. Egy elmés férfitől ered a mondás, hogy két isten ajándéka tette naggyá Rómát: Mars az Imperiummal, Vénus az Imperiával. Az aranyszőke Imperia, akit Rafael mester kétszer is lefestett és akihez százával írták a latin elegiákat és az olasz szonetteket, mindössze csak huszonhat évet élt és ma már Szent Gregoria kápolnájában alszik, ékes márványmű alatt, amelynek fölírása pompázó szavakkal dicsőíti a leghíresebb „Cortisana Romana“ emlékét.

De azért Fiametta remek teremtés volt. Legfölebb azt lehetett volna rajta kifogásolni, hogy a haja nem aranyszőke, miként a divat követeli, hanem mahagóniszínű. A bőre azonban olyan finom volt, hogy egyik tisztelője azt mondhatta róla: ha vizet iszik, a húsán keresztül látszik a víz csillogása. A termete pedig olyan tökéletes, amilyen csak egy huszonkét éves nápolyi nőé lehet.

Ami a műveltségét illeti: ha nem is tudott verseket rögtönözni, mint Imperia, mégis folyékonyan beszélt latinul, amellett ismerte a filozófusokat, elragadóan szavalta Ovidiust, könyv nélkül tudta Petrarcát, gyönyörűen énekelt és mesterien játszott a lantján.

Fiametta, mint mindig valahányszor a nyilvánosság előtt mutatta magát, művészi pompával vette körül magát, melynek hatásait aprólékosan kiszámította.

A loggia korlátját ázsiai selyemszőnyegekkel rakatta meg, a faliveket pedig flamand függönyökkel ékesítette. Egy tucat inas és komorna forgolódott körülötte, valamennyi világosszínü selyembe öltöztetve, hogy kellő keretet adjanak az úrnő sötétprémes bársonyköntöséhez, amely viszont Fiametta arcának fehér színét emelte érvényre. Kellemes színfoltként tarka nagy papagály ült a loggiában és egy cinnober ruhás -8- kis szerecsen fiú, Fiametta kedves agarával az ölében.

A szép hölgynek három férfi vendége volt, akik vele együtt akarták végignézni a patriárka bevonulását.

Az első és legnevezetesebb a híres Chigi, a nagy Agostino, a Szentlélek bankárja. Erről a ragyogó szemű és kampósorrú férfiról, aki diszkrét eleganciával mindig olajzöld vagy sötétbarna ruhákba öltözött, azt beszélték, hogy ő a világ leggazdagabb embere.

Londontól Konstantinápolyig mindenütt voltak bankházai. Midőn II. Julius pápa négyszázezer aranyon elzálogosította nála a tiaráját, a Szentlélek bankárja már megengedhette magának, hogy ne fogadjon el kamatot.

Chigiről azt mondták, úgy szerzi a pénzét, mint egy kereskedő és úgy költi, mint egy király. Kardinálisok voltak a barátai, a szent atya is gyakran ült terített asztalánál és a művészeknek és tudósoknak sohasem volt megértőbb és bőkezűbb pártfogója, mint ő.

Imperiáról köztudomású volt, hogy Chigi barátnője, Fiametta pedig, aki, úgy látszik, mindenben Imperia nyomdokaiba óhajtott lépni, ugyancsak Chigi bőkezűségének köszönhette palotáját és fejedelmi háztartását.

A másik vendég tisztelendő Cardulo volt, sokat utazott jeles tudós, apostoli nótárius, a Vatikán bizalmas diplomatája. Róla mindenki tudta, hogy szent életű pap; Fiametta iránt önzetlen barátságot érzett, a házát pedig főleg az ott megforduló tudós és előkelő férfiak kedvéért látogatta.

A harmadik vendég egy feltünően csinos és merész külsejű ifjú volt, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a Vico Hannibal névre hallgat, hogy a kardja -9- könnyen kijár a hüvelyéből és hogy mindig pénzre van szüksége. Ő maga olyasmit szeretett volna a világgal elhitetni, hogy törvénytelen leszármazottja a vicoi híres zsarnokoknak, akiket IV. Eugen idejében olyan kegyetlen módon kiirtottak. Ezt azonban senki sem hitte el neki, a beszédje után inkább nápolyi kalandornak tartották. Némelyek szerint a Colonnák kéme, mások szerint az Orsiniek brávója lett volna; de hiszen a campagnai mágnások kártyáiba még senki sem látott.

Annyi bizonyos, hogy Vico szélkakas volt, de mivel szépen játszotta a violon d’amour-t, mindenütt szívesen látták, még a főtisztelendő urak palotáiban is.

Fiametta udvarába Chigi Agostino révén jutott. Minden gazdag embernek és minden nagyúrnak vannak ilyen titokzatos összeköttetései. Hannibal úr különben kissé udvarolt is Fiamettának, de csak mértékkel, néhány szonett erejéig, nehogy megbántsa a bankárt, aki egyébként nem is volt féltékeny természetü. -10-

– Török vagy görög ember főtisztelendő Strigonio? – kérdezte Hannibal úr.

– Egyik sem, mert magyar, – válaszolt a bankár. – A konstantinápolyi patriarkátus csak cím. A szentatya szokta kitüntetésképpen adományozni, amióta a keleti egyház eretnekké lett. Strigonio nem is a patriarkának, hanem székvárosának neve. Strigonium – Esztergom híres város Magyarországon. Hogy mi a patriarka tulajdonképpeni neve, azt nem tudom, de Cardulo barátunk talán tudja, ő nagy tudós és többször járt követségben Magyarországon.

– Talán nem olyan, mint Chigi úr, de mindenesetre Európa egyik leggazdagabb embere. Sok nagy egyházi javadalma van, de Bakócz amellett még nagyszerű pénzszerző is.

– Az ipart és a kereskedelmet, amelynek Itália a hatalmát köszönheti, Magyarországon megvetik. De van ott a vagyonszerzésnek egy különös módja, amelyet egyébként nálunk is ismernek: az örökbefogadás. Gyermektelen, gazdag emberek, akik békességben -11- akarják eltölteni vénségüket, egy-egy nagy emberre testálják vagyonukat, aki aztán holtukig megvédi őket a hatalmaskodók ellen. Bakócz Tamás nagy mestere annak, hogy kiszimatolja az országban és megnyerje magának az ilyen örökhagyókat.

– Ha pedig sokáig várat magára az örökség, akkor egy kis fehér porral sietteti a lebonyolítást?

– Valljuk be, ez inkább római divat volt, a Borgiák idejében, de Magyarországon sohasem hallottam ilyen esetet. Emberölés, rablás ott is sűrűn esik a jobb körökben, de orgyilkosság nem. Ez különösnek látszik, de igaz.

– Bizonyára azért is tette meg a nagy útat, mert megtudta, hogy a szentatya gyöngélkedik.

– Talán igazságtalanság, hogy mi barbárnak nevezünk mindenkit, aki nem született az Alpeseken innen. Én jól emlékszem, hogy ifjabb éveimben egész Itália tele volt egy dicső magyar királynak, Korvin Mátyásnak hirével. Egy nép, amelynek ilyen fia van, nem lehet barbár.

Hannibál nem válaszolt, egyébként nagy kötekedő volt, de az ilyen gazdag urakkal szeretett egy véleményen lenni. De helyette megszólalt tisztelendő Cardulo. -12-

– Bocsásson meg, Agostino uram, de ezúttal Vico barátunk pártjára kell állanom, bár meglehet, hogy én más okból nevezem barbároknak a magyarokat, mint ő. Én szentatyánk parancsából több ízben is jártam Magyarországon és tanulmányoztam annak az érdekes népnek történetét. Tudom, hogy Mátyás király dicsőséges hadvezér és nagyszerü diplomata volt; hogy mennyit tett a tudományok és művészetek érdekében, azt a magam szemével is láttam. Mert jártam a budai, visegrádi és tatai palotákban és kertekben, láttam a páratlan királyi könyvtárat és a gazdag gyüjteményeket. Mindezt láttam és kellően megcsodáltam. Valamit azonban hiába kerestem Magyarországon, pedig szerintem éppen ezen fordul, hogy barbár-e egy nép vagy sem.

– A polgárok együttes erőkifejtésének nagy alkotásai, amelyekkel Veneziában, Firenzében, Genovában és a legkisebb itáliai fészekben is találkozik az ember.

– Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni, csak egyes, kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egy-egy nagy uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a műveltség külső mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a máz és megint előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen népek történetében ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely például az itáliai városokban véres polgárháborúk -13- és ellenséges dúlások idejében sem akad meg teljesen és ezért van, hogy barbár népeknél a nagyszerü föllendülés egy-egy rövid korszakára mindig a mélységes hanyatlás korszaka következik.

– Komoly pápajelölt egyáltalában ez a magyar kardinális? – kérdezte Agostino úr, akit nagyon érdekelt mindaz, amit hallott.

– Ebben az órában ő a legkomolyabb, az egyetlen komoly, – válaszolt a prelátus. – Venezia a csillagokat is lehozná az égből a magyarok kedvéért, csak Dalmáciát ne követeljék tőle vissza; hiszen a patriarkátust is a köztársaság erőszakolta ki Bakócznak. A lengyelek és csehek az ő hű csatlósai. Maximilián császár pedig már írásban lekötötte magát neki.

– Ez ugyan nem jelent sokat. A császárnak két arca van, mint Janus istennek és már olyan skandalózus kijelentést is tett, hogy maga ül Szent Péter székébe. De mi van a franciákkal, a spanyolokkal?

– A francia királynak minden pápa jó, csak olasz ne legyen, a spanyolnak pedig mindenik jó, ha nem francia.

– És a római biborosok? – kérdezte Chigi, akit ez a dolog mindjobban érdekelt.

(Ha akarta volna, többet is mondhatott volna erről; mert midőn tavaly Budán járt, éppen maga Cardulo vitte el Bakócznak több kardinális igéretét.)

– Nekem azt mondta Pasqualigo, a signoria magyarországi követe, – kezdte megint Chigi, – azt mondta, a patriárka aligha fog a tiarára vágyakozni, mert hiszen már hetven éves ember és otthon, a maga -14- hazájában, ő pápa is, király is egy személyben, – minden, ami csak lenni akar.

– Ez igaz, – válaszolt Cardulo, – de Pasqualigo mester elfelejti, hogy van egy különös ok, amely nemcsak Bakóczra, de egész nemzetére nézve életkérdéssé teszi, hogy ezuttal magyar főpap kezébe kerüljenek Szent Péter kulcsai.

– A patriárka élesszemű úr és világosan látja, hogy a magyarság előbb-utóbb, talán már egy-két évtizeden belül, élet-halálharcát fogja megvívni a törökkel. Kétségtelen, hogy a harc, az ország mostani züllött állapota mellett, a magyar birodalom megsemmisülésével fog végződni. Ettől a sorstól csakis az összes keresztény fejedelmek ligája menthetné meg. A ligát pedig csak egy uralkodó tudná összehozni: a szentatya. A Vatikánban sok szó esett már erről, mindenki vallja, hogy a nagy ligát meg kell csinálni, de eddig még egyik pápa sem csinálta meg, mindegyik a maga itáliai bajával volt elfoglalva. A nagy Julius urat is egy-egy romagnai város sorsa jobban aggasztja, mint egész Magyarországé és azt nem is lehet rossznéven venni, hiszen olasz ember. Ha azonban magyar főpap ül Szent Péter székében, akkor a török kérdés lesz a vatikáni politika tengelye és a liga máról holnapra meg is lesz, Magyarország pedig megmenekül. Azt lehetne mondani: a magyarok ma az Élet Kapujában ülnek. A kapun túl van az ő nemzeti jövendőjük, a kapun innen a pogány rabság, a nyomorúság, a pusztulás. Ezt a kaput csak Szent Péter kulcsaival lehet megnyitni. Ezért fog Bakócz Tamás mindent elkövetni, hogy kezébe kapja a szent kulcsokat. -15-

Talán még folytatták volna a beszélgetést, ha a porta del Popolo felől ágyúlövés és harsány trombitariadó nem hallatszik.

Fiametta kikönyökölt a korláton és egyszerre önkéntelenül is tapsolni kezdett.

Az akkori római krónikaírók lelkiismeretesen rovásra vették a parádés menet minden részletét, mintha fontos állami aktus volna, és így mi is tudjuk, hogy a menetet három, talpig ezüsttel vértezett zászlótartó nyitotta meg, címeres csótáru paripákon, a magyar királyság, az esztergomi érsekség és a konstantinápolyi patriárkátus selyem-lobogóival.

A zászlósok után negyven megrakott öszvért tereltek, a patriárka címerével ékes, egyformán fehér-sárga csíkos takarók alatt. (A Bakócz-cimer kocsikerékből kinövő szarvast ábrázol; a kerék kevélyen alázatos emlékeztető a patriárka bognár apjára.)

Az öszvérek után, cimeres bibortakarók alatt, ötven vezetéklovat hoztak. Ilyen könnyü, tüzes, acélinu állatokat talán Nagy Lajos király ideje óta sem láttak Itáliában.

Azután kétszáz huszár lovagolt, piros-fehér kis lobogóval a kopja hegyén. A mellükön olyan gazdag volt az ezüst sujtás, hogy nem lehetett látni a posztó szinét, a süvegről hátrakunkorodó structolluk pedig lapockájukat verdeste. A magyarok köntöse Mátyás király ideje óta nem különbözött sokat az olaszokétól, a magyar süvegről azonban azt mondták a rómaiak, hogy a formája bizzarro. -17-

A huszárok nyomában harminc, aranyruhás, hermelinnel prémezett magyar úr vonult egy csapatban, a patriárka rokonai és főrangú barátai. Voltak köztük pirosképü öregek, kiknek fehér szakálla a mellükre omlott és voltak villogó szemű ifjak. A rómaiak közt hire ment, hogy ezek mind fejedelmi személyek.

A krónikaíróknak feltünt, hogy a magyarok igen kedvelik az igazgyöngyöt, némelyek közülök nemcsak a köntösüket, hanem a nyeregszerszámukat is telivarratták vele. Az is feltünt, hogy a csizmájuk szárát is arannyal himeztették, ami más népnél nem volt szokásban és hogy a ruhájuk jobb ujján gazdagabb volt a sujtás, mint a balon, mintha az egyiket többre becsülnék a másiknál.

Az urakat Urbino herceg és a római biborosok menete követte, a főtisztelendő urak megint egyenkint kocogtak, palotatisztjeik kiséretében, mintha haragot tartanának egymással.

Egyszerre felujjongott az utca népe, melyet elragadott a nagyszerü látványosság:

Bakócz Tamás, hosszan leomló biborosi palástjával, nagycsontú, pompás, sárga paripán ült. Jobbról-balról egy-egy kardinális kisérte.

Bár már a hetven esztendő körül járt, a széles vállával, a kurta vadkannyakával és a simára borotvált, barnapiros arcával még ép és kemény férfi benyomását tette. Szúrós tekintetű, sárga szeme volt, az állkapcsa pedig olyan nagy és erős volt, mintha fel akarná falni az egész világot. Furfangos és durva kis parasztorra volt, jobbágysorban élt édesapjának talán egyetlen öröksége.

Egy szegény asszonyt, aki a kiváncsi nézők közt -18- állott, annyira megigézett az áldást osztó gesztusával, hogy odarohant a lovak közé és Bakóczhoz emelte gyermekét. Talán hogy azt remélte, a patriárka érintése szerencsét fog hozni.

Bakócz rátette hatalmas medvemancsát a kisded fejére, majd egy aranygyürüt húzott le ujjáról és odaadta az asszonynak, ami óriás módon felszöktette népszerüségét a közemberek szemében.

Chigi egy pillanatra sem vette le kutató tekintetét a patriárka arcáról. Most halk szóval odafordult Cardulóhoz:

– Jupiterre mondom, ebből a magyar papból több akaraterőt nézek ki, mint az egész mostani kardinális-kollégiumból. Vajjon tud-e bánni a pénzével?

És mélán visszagondolt a Szent László-aranyakkal telt kupára, amelyet utolsó magyarországi útja alkalmával kapott Bakócztól „barátságos emlékezetül“. (A visszaemlékezés azért volt méla, mert az ajándékból ma már csak az ezüst kupa volt meg.)

A fölényes elméjü bankárt különben egy pillanatra sem kápráztatta el a hallatlan pompa, melyet a bevonuló magyarok fitogtattak. Tudta, hogy ez alapjában szegény nép, amelynek királyai nemcsak a városaikat, de olykor az asztali ezüstjöket is zálogba adják.

Ezeknek minden gazdagságuk a termőföldjük és a jobbágyságuk, amelyek a politikai hatalommal együtt körbe járnak az egymás közt versengő, egymásután feltörtető és lehanyatló családok közt.

A Szentlélek bankárjának pápajelöltje egyébként Medici Giovanni volt. Részben okos számításból, mert -19- a Chigi-ház többet várhatott volna a Mediciek hálájától, mint Bakóczétól, de részben igaz meggyőződésből, mert főtisztelendő Giovanni a klasszikus tudományoknak és művészeteknek épp olyan rajongó imádója volt, mint maga Chigi Agostino és az ilyen embereket akkoriban valamely titkos testvéri szövetség fűzte egymáshoz. A vallásos szempont a bankárt épp oly kevéssé izgatta, mint Medicit vagy akár Bakóczot.

De azért Agostino úrnak, aki barátja volt minden nagyszabásu vállalkozásnak, mégis csak imponáltak ezek a barbárok, akik fölkerekedtek homokos pusztáikból, magukra vették cifra ünneplőiket és kitartó elszántsággal idelovagoltak, hogy megküzdve előttük ismeretlen hatalmakkal, megkerítsék maguknak Szent Péter kulcsait.

Ha kezükbe kapják a szent kulcsokat, akkor megnyilik számukra az Élet Kapuja, amelyről Cardulo beszélt, és akkor az ő ismeretlen, árnyékba borult hazájuk talán állandóan beléjut az éltető napfénybe, amelyből eddig csak egy-egy eltévedt sugár jutott neki. És akkor talán végleg kimenekszik a barbárság posványából is.

A menet azalatt már elvonult a loggia alatt. A patriárka nyomában még vagy harminc magyar pap lovagolt egyházi díszben, öten-hatan közülök püspöki mitrát viseltek. A sereget újabb huszárcsapat rekesztette be.

De közben valami kis rendetlenség történt éppen Fiametta háza előtt. Az egyik pap alatt – igen fiatal ember volt, bár infulát viselt a fején és nagy arany feszületet tartott keztyüs kezében – megbokrosodott a ló. -20-

A táltos az alföld délibábos magányából került ide és szegény lóesze megzavarodott attól, amit a via lata-n tapasztalt. Rugott, toporzékolt, felágaskodott, kétlábon járt és dühös kétségbeeséssel erőlködött, hogy levesse lovasát. Ez ugyan semmiképpen sem sikerült neki, de attól lehetett tartani, hogy lovasával együtt hanyatt fog vágódni.

A bámészkodók szétrebbentek, Fiametta is megijedt és halkan elsikoltotta magát. A lovas feje ott táncolt alig két rőfnyire az ő arcától. A lovas rávetette ragyogó szemét és ifjú arcán valami bájos, zavart mosoly villant meg. Az iskolás fiu alamuszi mosolya volt. Közbe gyerekesen meggörbítette a száját, mintha azt akarná mondani:

Fiametta megértette a grimászt és maga is elnevette magát, a fehér szép keze pedig, amellyel ijedtében el akarta takarni a szemét, szétnyujtott ujjakkal megállott a levegőben.

Mind a ketten elpirultak, a leány is, a pap is. A pap aztán hamarosan végzett a sárkányával; a feszület arany nyelével – Isten bűnéül ne rójja! – keményen a két füle közé vágott, közbe furcsa torokhangon morgott valamit az ő magyar nyelvén, ami egy cseppet sem hangzott imádságnak. Rövid küzdelem után a remegő állat megértette, hogy kettőjük közül ki az úr.

A lovas gyerekes kandisággal még egyszer visszatekintett a loggiára, majd hajlékony derékkal és repülő palásttal a menet után vágtatott, ahol beállott megint a sorba.

– Ennél a szent embernél derekabb istállómestert -21- még keveset láttam életemben, – szólt elismeréssel Hannibal.

– Vértesi Tamásnak hívják. A patriárka nővérének fia. Keresztfia és legkedvesebbik rokona Bakócznak, mondhatnám egyetlen kedves rokona.

– Ha Bakócz pápa lesz, akkor ebből a fiúból kardinálist csinál, – vélekedett Vico.

– Belőle sohasem lesz kardinális, nem akar pap lenni; tőle hallottam Esztergomban. Minden ízében katona.

– Dehogy az, még nem is fölszentelt pap, csak cimzetes apát. Valami infulás kis javadalma van, amely után pár száz aranyat kap, de a patriárka úr nem veti ki hálójából az apró halakat sem.

– Szóval, ha a fiatal úr nem akar biboros lenni, akkor majd a szentegyház gonfaloniere-je lesz és valamelyik romagnai város hercege.

– Ennél ugyan semmi sem könnyebb. Elég jól ismerem, némi vonzalmat mutatott irántam, mikor Esztergomban találkoztunk. Alkalmilag elviszem a Chigi-palotába. -22-

– Nem, inkább ismertesse meg Hanniballal, ő majd tudni fogja, mi a teendője.

Agostino úr olyan férfi volt, aki nem lepette meg magát az eseményekkel. Amióta Sienából Rómába telepedett, három pápa váltotta fel egymást Szent Péter székén és bár közülök ketten, Borgia Sándor és a mostani Rovere Julius, halálosan gyülölték egymást, Chigi Agostinoban valamennyien föltétlenül megbíztak.

Nemsokára talán megint összeül a konkláve. Ha Medici lesz az új pápa, – amire ugyan nincs sok kilátása, mert még nagyon fiatal, mindössze csak harminchat esztendős – de ha Medici lesz a pápa, akkor tudni fogja, hogy ezt némi részben Chigi Agostino buzgólkodásának is köszönheti. Ha azonban Isten mégis úgy akarná, hogy ez az eszes és erős barbár üljön Szent Péter székébe, akkor nem szabad ellenséget látnia Chigi Agostinoban. Szóval: óvatosságra lesz szükség.

A magyarok vakítóan fényes zarándok csapatja időközben a campo dei fiori felé igyekezett.

Miközben végigvonultak a bámész embersorok között, a keleti lovasnépek büszke és szándékos egykedvüségével ültek nyergükben. Nem mutattak semmi meglepetést, körül sem igen néztek, mintha az volna a világon a legtermészetesebb dolog, hogy ők a pusztai lovaikat végigjártassák Róma utcáin.

Pedig a valóságban mindannyian nyugtalanok voltak. Vártak valamit. Minden fordulónál, minden utcasarkon növekedő izgalommal, szinte rettegve várták, hogy a szent város leleplezze előttük a nagyszerű -23- titkot, amelyet magába zár. A nagyszerű, az ősi titkot, amely Róma nevével ünnepélyesen és a csillagokat megremegtetve végigkondul a világon, mint egy óriás harang szava.

De végül is nyeregből kellett ugraniok a reggioi kardinális palotája előtt, melyet Bakócz Tamás a szomszéd házzal együtt kibérelt.

Ez pedig az Ur születésének 1512-ik esztendejében, Boldogasszony havának 26-ik napján történt. -24-

Midőn II. Julius megtudta, hogy az esztergomi kardinális Rómába érkezik, keserű mosoly vonult végig férfias, komor arcán.

Pedig nem akart meghalni, még száz dolga lett volna. Az ő nyugtalan, erőszakos lelke mindent felforgatott és elpusztított maga körül, ami régi és korhadt volt, de az ujjáépítésnek még csak az elején tartott. Pedig már hetven esztendős volt.

Milyen tervei voltak neki ifjabb éveiben! A barbárokat ki akarta szorítani a félszigetről, maga akart lenni az egyesített Itália vatikáni cézárja. Egy nagyszerű keresztény ligáról is álmodozott, amely kiveri a törököt Bizáncból és Jeruzsálemből. Ő maga lett volna a keresztes seregek fővezére; úgy képzelte, a Boszporusz mellett vívják a döntő csatát, – az angyalok és a lázadó démonok halhatatlan csatája lett volna, Buonarroti ecsetjére méltó kép.

És milyen keveset valósított meg mindebből! Jóformán semmit. Az volt a baja, hogy már öreg ember volt, mikor pápává választották. A legjobb évei bújdosásban teltek, a Borgiák gyilkos gyülölete elől kellett szökdösnie.

Midőn a konkláve kihirdette Rovere Julián nevét, a rómaiak azt mondták: Mars ült Szent Péter székébe!

Igaz, hogy inkább katona volt, mint pap, korának -25- legkeményebb katonája. Sisakkal a fején, karddal az öklében robogott végig Itálián, útjában szakadatlanul dörögtek a kulcsos címerrel ékes ágyuk, szakadatlanul szitált a véreső.

El kellett tipornia az apró zsarnokokat; le kellett igáznia a lázadó Bolognát; a veneziai signoriát, ezt az alattomos kalmár bandát, ki kellett füstölnie a Romagnából. És ilyen aprólékos bajai miatt nem jutott hozzá életének nagy feladataihoz.

Hiába csapdosta a hidrafejeket, azok csak kinőttek ujra. Hol győzött, hol őt kergették; tegnap diadallal vonult be az ellenséges városba, ma már őt ostromolták a feldühödött lázadók.

Tíz esztendő alatt még annyit sem tudott elérni, hogy kipusztítsa az idegeneket Itáliából. A franciák még itt voltak. Óh, hogy gyülölte ezeket az esetlen barbárokat, akik egyebet sem tudtak, mint zabálni és részegeskedni, akik kopjahegyére tüzték a szent képeket és meszet égettek az antik szobrok márványából. Ha rájuk gondolt, akkor szikrát hányt a vérrel erezett oroszlánszeme, akkor botjával a padlót döfködte: Ki a barbárokkal! Ki Itáliából!

A spanyolok a pápa hű szövetségesei voltak, de őket sem kedvelte. Sőt utálta a nevetséges hidalgókat, akik tegnap még a mórok kiéhezett cselédjei voltak és ma már, miután meghíztak Uj-India aranyán, úgy pöffeszkedtek, mintha süvegtolluk a fellegeket horzsolná.

Majd ha végzett az átkozott franciákkal, akkor a spanyolokra kerül a sor… Mit keresnek Nápolyban? Ki a barbárokkal!

De vajjon marad-e ideje? Hiszen már hetven -26- esztendős! Hetven esztendős és még annyi sok dolga volna.

Szent Péter ősi szent bazilikáját, a hívők nagy keserűségére, lehordatta, hogy olyan grandiózus dómot építsen a helyére, aminőről eddig még álmodni sem mert a világ semmi építőmestere.

Egyelőre azonban csak meztelen árboc- és gerendaerdő meredezett égnek a Szent Péter-téren. Az öreg Bramante mester, aki a csuza miatt nem tud járni, gyaloghintóból ordítozik és hajszolja a munkások tízezreit. De a munka rettenetes lassusággal halad… Dolgozzanak éjjel is, fáklyafény mellett!

Pedig a pápa szeme már a kupolát keresi az üres égen, a kupolát, amely kolosszálisan és mégis könnyedén lebeg majd Róma fölött, mint egy új planéta.

A Vatikánban is bontanak és építenek. Itt olyan cézári palota készül, amely túltesz a Palatinus-hegy minden elkorhadt csodáján. De mikor, nagy Isten, mikor?

Síremléket is rendelt magának Julius, egy meghalt pogány istenhez, az Olimpus királyához méltó kriptát. Michelangelot bízta meg vele, de az most a Sixtina képeivel piszmog.

Ha építenie kellene, akkor fest, ha meg képet várnak tőle, akkor szobrot farag ez a Buonarroti. A romagnai városok erődítésével meg egyáltalában nem törődik… Pedig Róma városát is alapjából át kell még építeni, új utcákat törni, templomokat, kórházakat emelni, csatornákat ásni, a Tiberist szabályozni.

Az élet olyan rettenetesen rövid… Rovere Julius, az emberi testet öltött tűzoszlop, túl akarja élni a maga -27- halálát. Az ő szörnyű tettereje örökké élni és uralkodni akar Róma fölött, gigantikus templomok, kolosszális paloták, halhatatlan, dicső alkotások alakjában.

Óh, mért nem végezhet mindent maga? Mért nem építhet, rombolhat, faraghat, festhet a maga kezével? Ezek a művészek, ezek az emberférgek semmire sem valók. Az egy Michelangelo érti meg úgy ahogyan az ő urát. De mért ülnek olyan sokat a terített asztalnál? Mit citeráznak? Mért alusznak? És az a Rafael mindig asszonyokkal van… Dolgozni, dolgozni! Az élet olyan rövid.

És mialatt kartonok, tervrajzok és költségvetések halmazában turkál, megint háborús hírek érkeznek az Alpesekből. A franciák… Oh, az átkozott barbárok!

De most ime nagy egyházi parádéval hoznak eléje egy barbárt: Strigonio kardinálist, a sokat emlegetett magyar patriarkát… -28-

II. Julius egyedül fogadta vendégét. Sötét kárpitos, boltíves szobában, alacsony trónszéken ült. Bakócz Tamás letérdepelt előtte, megcsókolta a papucsát, majd a kezét, a pápa azután magához ölelte, megcsókolta arcát és leültette egy zsöllére.

Kiváncsian és hidegen figyelték egymást és mivel mindkettőnek olyan szeme volt, amely keresztüllát a kőfalon is, mindazt, amit hallomás után már tudtak egymásról, hamarosan ki tudták egészíteni teljes képpé.

A trónon ülő a született uralkodó. Nem pap, hanem katona-király. A férfiak férfia: erős, bátor, büszke, hajthatatlan, mint valami nemes ragadozó. A szíve izzó acél. A lelke a sasé: repülni tud. Szédítő magasságokban kereng, onnan felülről kicsinek lát minden földi dolgot és kevésre becsüli az embereket. Ilyen tetterő csak minden ezer esztendőben születik. Az erő fölöslege átárad másokra és megnöveszti a környezetét is, a papjait, a művészeit, a katonáit, egész hadseregét. Ő azonban csak a maga erejében bízik, de abban föltétlenül. Mindenre mer vállalkozni és ha nem ő volna Isten földi helytartója, talán megostromolná az egeket is. De már kezd öregedni, láz emészti; a gyöngesége nem ijeszti meg, csak felháborítja.

A másik a vadkanember. Földet turó ősök származéka. -29- Ennek nincs szárnya, egész életében gyalog járt. De erős, irgalmatlanul józan, ravasz. Bár senkitől sem fél, mégsem harcias, de maga a hideg és rettenthetetlen szívósság. Hirrel, dicsőséggel nem sokat törődik, de ha megszimatol valami prédát, utána veti magát és a hallatlan csökönyösségével végül is legyalogolja. Nincs az a bozót, amin keresztül nem törtetne, nincs az a mocsár, amelyen át nem gázolna. Most a pápai tiara után vetette magát…

Amit parasztfiú elérhet Magyarországon, azt mind elérte, primás, patriárka, az ország kancellárja lett, mérhetetlen gazdagság ura. A király vakon engedelmeskedik neki, a mágnások földig hajolnak előtte.

És miután már mindennel betelt és jóllakott, a tekintete ráesett arra a gigantikus romboló erőre, amely évtizedek óta lassan hömpölyög Magyarország felé, halálos következetességgel, egy vándorló hegylánc, útjában minden életet összemorzsolva.

Annyit beszéltek a török veszedelemről, hogy már meg is szokták, talán komolyan sem vették, de Bakócz most egyszerre megértette benne egy természeti törvény irgalmatlan logikáját. De minek dolgozott, minek harcolt és élt, ha maholnap mindent elnyel a pogány éjszaka?

Most egyszerre a maga és családja hatalmával együtt félteni kezdte a hazáját. És szívébe nyilalt a forró szánalom és az ő szegény, nyomorult, szép és szent országának szerelme.

Miután egy életen át a féktelen önzésével maga is segített a nemzetet az örvény felé vonszolni, most az élete árán is megmentette volna a bukástól. Ez őszinte érzés volt. És elhatározta, hogy megnyitja a haldokló -30- Magyarország előtt az Élet Kapuját. És Rómába jött, hogy megszerezze a kulcsokat.

A szentatya jól tudta, mit keres az örök városban Bakócz. Ez nem azért jött, hogy a scala sanctán csuszkáljon.

Szerette volna kitudni, mely uralkodók támogatására számít a patriárka. De volt benne annyi olasz ravaszság, hogy csak nagy általánosságban kezdett beszélni az európai királyokról és az ellentétekről, melyek őket egymástól és a Vatikántól elválasztják, hogy így pártvallásra szorítsa a kardinálist.

Kitünt azonban, hogy Bakócz Tamás valamennyi uralkodó pártján áll. Ékes szavakkal magasztalta az ugráló eszű Maximiliánt, fiui alázattal ajánlotta a szentatya szeretetébe a perfid veneziai signoriát, majd a megindulástól könnyes szemmel könyörgött neki, hogy béküljön meg a francia rablókkal. Amit mondott, az a béke és a szeretet himnusza volt.

– Mi szegény magyarok a pogányság siralomházában ülünk, mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy perbe szálljunk keresztény testvéreinkkel, akiktől szabadulásunkat kell remélnünk.

– Milyen ép a hetven esztendejével, milyen fiatal még! – gondolta fájdalmas irigységgel.

– Nem fog már sokáig élni, – gondolta Bakócz, miközben térdet hajtott Rovere Julius előtt.

A szentatya fölkelt trónjáról és csúzos lábával végigbandukolt a szobán, miközben botjával ingerülten döfködte a padlót. -31-

Mi lesz, ha a magyar csakugyan beleül Szent Péter székébe? Erőskezű pápa lesz, az kétségtelen. De mire fogja fordítani erejét?

Arról szó sem lehet, hogy Bakócz folytassa azt, amit elődje megkezdett. Szent Péter temploma? A Vatikán? Romba dőlnek, mielőtt még fölépülnének, Julius pápa hebehurgyaságának tragikomikus emlékei maradnak, Pasquino gúnyiratainak örökös témái.

Mert bizony Bakócz Tamás nem fogja a kereszténység összeharácsolt pénzét római palotákra és márványkutakra költeni, hanem török háborúkra.

Ő meg fogja csinálni a nagy ligát a pogány ellen és hogy szövetségeseket nyerjen, oda fogja adni Veneziának a fél Romagnát, a francia királynak Milánót, a spanyolnak, amit akar, egy cafatnyi olasz földet mindenesetre oda fog vetni a svájci parasztoknak is, hogy landsknechtcsapatokat állitsanak.

Szóval: Bakócz Itáliának, az ő szegény, nyomorult, szép és szent Itáliájának drága husával fogja etetni a vadászkutyáit.

És az egyház bibora, a nagy javadalmak barbár nepotákra fognak szállani, a romagnai városokat magyar pereputty fogja szipolyozni, Itália aranyköntösét cafatokra fogják tépni, hogy idegen népek takarják velük a meztelenségüket, Róma pedig, a szent Róma, amely csak úgy tud virágozni, ha az egész világ aranyával locsolják, le fog soványodni, el fog hervadni, el fog zülleni barbár urak kezén.

Midőn már itt tartott, a forró vére a fejébe szökött és haragosan mormogta: Ki a barbárokkal! -32-

Miközben a patriárka a szentatyánál tisztelgett, azalatt a kiséretéhez tartozó magyar urak a Vatikán előszobáiban és folyosóin, a csatlósok és szolgák pedig Szent Péter terén várakoztak.

Az urak közt volt ifju Vértesi Tamás is, Bakócz keresztfia, aki a bevonulás alkalmával bemutatott lovas tudományával rászolgált a rómaiak elismerésére.

A cimzetes apátúr csak olyankor viselt papi köntöst, ha keresztapja külön ráparancsolt és ezúttal lilaarannyal himzett fekete ruhában jelent meg, amelynek azonban csak a szine volt egyházi, a szabása nagyon is világi volt. Az oldalán derék pallost viselt, de azért nem annyira vitéz, mint inkább apród benyomását tette.

Márton kalocsai kanonok társaságában sétált fel-alá a széles folyosón. A tisztelendő úr az egyházi és világi tudományokban egyaránt jeleskedő férfiu volt, annak idején ő készítette elő Tamás úrfit a ferrarai főiskolára.

– Nagyon örvendek, hogy végre eljutottam e híres városba, hol nemcsak nagy lelki hasznot, hanem sok művészeti gyönyörűséget is reméllek. A szépművészetek közül én a pikturát kedvelem kiváltképpen. Önhittség nélkül merem mondani, hogy értek is hozzá és a mi dicsőséges Mátyás királyunk gyakran hallgatta meg jótanácsomat. Én hoztam Magyarországba -33- udinei Andreát, aki jeles mester volt, mert nagy kék szemekkel és rózsás orcával ábrázolta a szenteket, a rangjukhoz illő szép virágos selyem és bársony ruhát festvén nekik. És amit leginkább becsültem benne: a csillagokat és holdat mindig igazi arannyal csinálta. A képírók általánosságban ügyes emberek, de hiányzik belőlük a tudományos elmélyedés, azért szükséges, hogy tekintélyes és kegyes férfiak utasításai szerint dolgozzanak, mert ha magukra hagyják őket, akkor elbizakodnak és istentelen zagyvaságokat festenek.

A tisztelendő úr mindezt ékes latin nyelven adta elő. Ekkor egy pupos kis olasz, aki éppen elhaladt mellettük a folyosón, hirtelen megállott és mélyen meghajolva kiáltotta:

– Mily öröm és büszkeség nekem, ha hallom, hogy előkelő külföldi főurak megbecsülik az itáliai művészet alkotásait. Ez kötelességemmé teszi, hogy felajánljam nagyságtoknak szolgálataimat. Ez annál is inkább kötelességem, mert attól kellene tartanom, hogy máskülönben holmi tudatlan és haszonleső cicerone élne vissza nagyságtok nagylelkűségével. Az én nevem Cechino, közbecsülésben álló, bár mostoha sorsú római családból származom. A Vatikánban kitünő összeköttetéseim vannak és maga a szentatya is elismeréssel szokott rólam nyilatkozni.

– Én kalocsai kanonok vagyok és Kalocsa igen híres város, – mondta nem minden önérzet nélkül a tisztelendő. – Ez a nemes úrfi pedig a főtisztelendő patriárka keresztfia, maga is már cimzetes apátúr.

– Ha a folyosó végére fáradnak velem nagyságtok, akkor mindjárt bemutatom a híres Laokoon-szobrot, -34- amelyet hat esztendővel ezelőtt ástak ki az Esquilinen és amelyért ezerhatszáz scudit fizetett a szentatya.

A márványkép valóban ott állott a keresztfolyosón. Cechino megmagyarázta a jelentőségét:

– Ez a Laokoon ördög, aki a paradicsomba küldte az első kígyót és aki most a két sátáni fiával együtt elveszi gonoszságának méltó büntetését.

A kanonok azonban olvasta Homért és erélyesen ellent mondott Cechinonak, körülményesen felvilágosítván őt a szobor igazi jelentőségéről, mire azonban a pupos ember szárazon csak ennyit mondott:

– Ismerem ezt az elméletet is, de a tudósok még nem döntötték el, hogy mi az igazság.

A tisztelendő úr a vatikáni kápolna készülő falifestményei iránt érdeklődött és Cechino a folyosó végében egy ajtóra mutatott, amely nyers deszkákból volt összetákolva.

A kanonok úr azonban mégis megnyomta a kilincset és az ajtó megnyilt. Ekkor mind a hárman beléptek. A templom teli volt faállványokkal, a padlón pedig festékes foltok éktelenkedtek. Egy darabot azonban mégis láttak az Itélet napjá-ból.

– Jaj, – kiáltotta elszörnyülködve a kanonok, – ez a festő ugyan becsapta a mi szentatyánkat! Miféle vad összevisszaság ez? És mennyi szemérmetlen meztelenség! És ki legyen az ott fenn a magasban? Talán csak nem a mi dicsőséges Jézus Krisztus urunk? Isten bocsáss, hiszen ennek csupasz arca van és akkora mellkasa, mint egy székálló legénynek… Hát nem tudja az a boldogtalan piktor, hogy a Megváltónak szőke -35- szakálla volt, a feje fölött arany glóriatányér fénylett, a teste pedig olyan karcsú volt, mint a liliomszál? Ezt az istenkáromló képet le kell kapartatni a falról!

– Miféle vadembereket csődített megint ide az a pupos majom? Hordjátok el magatokat! Halljátok?

A láthatatlan ember olaszul beszélt, a tisztelendő úr nem értette meg, de Cechino azonnal kirohant az ajtón, Tamás úrfi pedig, aki Ferrarában jól megtanult olaszul, elnevette magát.

De aztán elment a kedve a nevetéstől, mert egy rocska meszes víz zuhogott le a magasból. Sietve menekültek; a pupos ember az ajtó előtt várta őket.

– Ki az a goromba ember? – kérdezte a felháborodástól lángoló kanonok.

– Majd följelentem a major domusnak, az megtanítja, hogyan kell nemes emberek előtt viselkednie!

– Azt ne tegye nagyságod, mert a szentatya ezt a festőt többre becsüli akármelyik kardinálisánál.

A kanonok nem válaszolt, csak nagyon csodálkozott és rosszalóan csóválta fejét.

Cechino pedig, hogy másra terelje a szót, felajánlotta, hogy megmutatja őnagyságuknak a Colosseot, amely arról nevezetes, hogy több ablaka van, mint a világ bármely épületének. A Colosseot tudvalevően a kegyetlen Nero császár építtette, hogy fenevadakkal tépesse szét a szent vértanukat.

De ekkor a kanonok egy kedves régi ismerőse sietett feléjük kitárt karokkal. Cardulo Bernát prelátus volt, aki egy délceg külsejü ifjú lovag kíséretében jött a folyosón. -36-

Miután az urak köszöntötték egymást, a prelátus így szólt a pupos emberhez:

– Cechino barátom, ezeket az urakat át fogod nekem engedni, majd én leszek a ciceronéjuk. És hogy meg ne rövidülj, fogd ezt!

Azzal némi pénzt nyomott a tenyerébe és a pupos ember fanyar alázatossággal elsompolygott.

A kanonok úgy megörült Cardulonak, ahogyan csak idegenben járó magyar ember tud megörülni a jó ismerősének.

– Nem véletlen, – válaszolt a prelátus, – tudtam, hogy itt vagy a patriárka urral és már egy órája hogy tűvé teszem utánatok a Vatikánt. Ha látni akarod Róma nevezetességeit, szolgálatodra állok. Ez a nemes fiatal barátom pedig, Vico Hannibal úr, boldog lesz, ha Tamás úr elfogadja az ő társaságát. Mi öregek majd sorra látogatjuk Róma hét legszentebb főtemplomát, a fiatalok pedig, ha eleget tettek keresztény kötelességeiknek, tisztes világi szórakozások után fognak járni.

Hannibal úr lendületes mozdulattal megemelte tollas süvegét. Igen előkelő volt a piros bársonyruhájában. Arannyal hímzett pantallérján hosszú kardot és remek mívű tőrt viselt.

Hannibal úr a Capriuolo-ba vitte uj barátját tizenegy órai ebédre; a vendéglő, hol provencei és angol nemes zarándokok társaságában ebédeltek, híres volt az örök városban a bőjti pástétomairól és a sziciliai borairól.

Ebéd után a jóbarátok a csatlósaikkal hazaküldték hátaslovaikat és gyalogszerrel nekiindultak a zegzugos utcáknak, hogy megnézzék a farsangi álarcosokat, akik a kormányzó kardinális úr engedelmével ma már mutatkozni kezdtek Róma utcáin.

Az Angyalvár hídján fényes lovascsapat jött szembe velük, a csapat élén ifjú ember haladt, aki szép és pompás volt, mint egy arkangyal. A neve is arkangyalé volt:

– Urbinoi Rafael, a híres festő, – magyarázta Hannibal. – A szentatyához megyen a Vatikánba és akik körülötte vannak, azok tanítványai és barátai.

Tamás igen elcsodálkozott, hogy némely mesterembernek itt szinte olyan becsülete van, mint otthon nálunk a megyés püspöknek.

Pasquino a fejnélküli, csonka kőszobor, amely a felelősséget viseli mindazokért a szatirákért és epigrammokért, amelyekkel ismeretlen kezek körül szokták ragasztani. Ezuttal is fehér volt körülötte a fal a sok írott cédulától. -38-

Valaki hangosan olvasta a költeményeket és a hallgatók tapssal vagy pisszegéssel mondtak ítéletet.

Volt az epigrammok közt olyan is, amely Bakócz Tamásról szólt. Melyik a világ legerősebb vára? – kérdezte a költő. – A Vatikán. Mert Macedoniai Fülöp ugyan arra vállalkozott, hogy egyetlen arannyal megrakott szamárral elfoglalja a legerősebb várat, de Strigonionak mégis negyven arannyal megrakott öszvérre van szüksége, hogy elfoglalja a Vatikánt.

Julius pápának is kijutott a gúnyolódásból. A szentatya azonban sohasem gondolt arra, hogy ráüssön Pasquino szájára. Sas nem vadászik szunyogra.

A jóbarátok tovább sétáltak és most már tarka álarcos menetekkel találkoztak, amelyek muzsikaszóval és rikoltozva vonultak végig a városon.

Mitológiai istenségek voltak és asszonyoknak öltözött férfiak, de ördögök is akadtak közöttük és másféle torz pofák, amelyek nagyobbrészt a hét főbűnöket ábrázolták. Az istenfélő rómaiak ezeket gúnyos hurrogással és szitkokkal fogadták.

A nagy tolongásban Hannibal egyszerre csak elpárolgott a barátja mellől. Tamás körülnézett, hogy megkeresse a lovagot és ekkor hirtelen egy félelmetes külsejű álarcossal nézett farkasszemet.

Hórihorgas, a hosszúra nőtt ifjú apátnál jó fejjel magasabb fekete alak volt. A testén bőredőjű szőrkámzsát viselt, a fején hegyes csuklyát, amely arcát is eltakarta. A csuklya kerek szemnyilásából komor tűzben forgó, rettenetes szempár villogott Tamás felé.

A fekete barát keresztbefont karokkal állott előtte. Tamás tudta, hogy ez csak farsangi tréfa lehet, de azért mégis valami babonás borzongást érzett.

– Szolga, – válaszolt mélyen zengő orgonahangon a barát. – A csillagok szolgája vagyok, Vértesi Tamás.

– Már akkor is ismertelek, mikor még bölcsődben sírtál az erdődi udvarházban. Akkor is melletted voltam, mikor király apródja voltál Budavárában. És akkor is, mikor deák voltál Ferrarában.

– Látható alakban ma jelenek meg előtted először, Vértesi Tamás, mert ma van a csillagok fordulásának napja.

– Elvégzem a parancsot. Ha megérted, akkor győzni fogsz. Ha nem érted, akkor az alomba esel.

A fekete barát kerek kis tükröt tartott Tamás szeme elé. Tamás a saját kisebbített arcát látta benne. A barát most a kámzsája ujjával megtörülte a tükröt és ekkor színes kép jelent meg az üveg alatt.

Az ifjú apát szívén édes rémület nyilalt át: a Bakócz-család címerét látta a tükörben, a címert azonban sisak helyett a pápai szent tiara koronázta. Kicsit homályos volt, mintha nem is aranyból, hanem ködpárából -40- volna, de mégis tiara volt. Egy angyal tartotta két kezével a pajzs fölé…

Nos, az eredeti erdődi Bakócz-címernek is angyal a paizstartója, de ez itt egészen más, egészen különös angyal. Szárnya nincs, a haja pedig rozsdavörös – ki látott még ilyen angyalt? – a köntöse halványzöld és arannyal ékes, a kezén, amely a tiarát fogja, zöld keztyűt visel. Ki látott még keztyűs angyalt?

Az egész tükörkép alig volt nagyobb egy arany scudonál, de Tamás mohó tekintete mégis fölfalta minden aprólékos részletét, mint egy finoman kidolgozott miniatür rajzát.

A fekete ember a köntöse ujjával ujra végigsimított a tükrön, a kép eltünt és Tamás megint csak a maga dult ábrázatát látta.

Meg akarta ragadni a barát kámzsáját, de a puszta levegőbe markolt, a fekete ember már akkor eltünt a vidáman cincogó sokaságban és Tamás nem is bukkant rá többet, bármennyit kereste is.

Hanniballal sem tudott többet találkozni aznap. Végül is hazament a reggiói palotába. Ott megmondták neki, hogy a keresztapja már kérdezett utána.

A patriárka maga szokta intézni legtitkosabb ügyeit és ilyenkor a keresztfiát használta szekretariusnak. Az este is gyertyafény mellett leveleket és jegyzeteket mondott neki tollba.

Az urfinak máskülönben alig volt titka a keresztapja előtt, de a fekete barátról nem mert neki szólani. Az ilyen kisérteties jelenésről hallgatni kell, különben nagy szerencsétlenség érheti az embert.

Mert bizonyos, hogy vannak a csillagok alatt titokzatos hatalmak, amelyek olykor beleártják magukat az emberek dolgába. -41-

De hogyan értse a csillagok üzenetét? – És miközben ezen töprenkedett, félelem fogta el, hogy puszta tudatlanságból megronthatná nemzetségének szerencséjét.

Jó sokáig nem tudott elaludni az éjjel, bár a rendes esti imádságát ezuttal megtoldotta néhány páterrel.

A zöldkeztyüs angyalra gondolt és ugy rémlett neki, hogy már látta valahol a bájos rőthaju fejét. Ez neki régi, édes ismerőse volt… Talán gyermekkori álmaiból? Vagy talán a szentkönyvekben látta, amelyeknek hímes iniciáléit oly szivesen nézegette az esztergomi könyvesházban? -42-

Vico Hannibal reggel beállitott a palotába. Mentegette magát, hogy tegnap elszakadt a barátja mellől, maga sem tudta, hogyan történhetett.

Boldogasszony napja lévén, a lovag indítványára elmentek a dominikánusok Mária-templomába, amely a pogány Minerva-templom helyén épült.

A fiatal urak azonban lekéstek a nagymiséről és mire a térre értek, a hivők már kiözönlöttek.

Sok szépen öltözött, főrangu hölgy volt ott, de akadtak lenge erkölcsü némberek is, akik arannyal és ezüsttel kivarrt fiuruhában merészkedtek a templomba. Tollas süveget is viseltek a fürtös fejükön és bársonytokos vékony kardot az oldalukon és bár a jámbor dömés atyák az ilyen hóbortos divatot az ördög libériájának nevezték, sokan a nők közül tetemes lelki kárukra mégis mutogatni akarták a formás lábszárukat.

A templomtér teli volt cifrán öltözött apródokkal és csatlósokkal, akik a hátaslovakat és öszvéreket őrizték, mert abban az időben valamire való asszony szégyelte volna magát, ha féltucat cseléd nélkül mutatkozik az utcán.

Tamás arca egyszerre elhalványodott, a lélegzete is elakadt: a templom lépcsőjén váratlanul szembe jött vele ő, akinek képével teli volt az esze és a szíve: a címeres angyal!

Ez őrültség, ez álomba való – de mégis igaz! Kecsesen meghajtott fejjel, szerényen mosolyogva jön -43- le a lépcsőn… A haja rozsdavörös, a ruhája halványzöld és arannyal himzett, a kezén pedig, mellyel a tükörben a szent tiarát fogta, a kezén most is zöld selyemkeztyüt visel.

És most már azt is tudta, miért olyan ismerős neki az angyal arca: hiszen ez ő, a százszorszép, akit a bevonuláskor a korzó loggiája alatt látott, miközben a rakoncátlan táltosával vesződött.

Hannibal nem vett tudomást a barátja nagy felindulásáról, hanem egyenesen a zöldkeztyüs hölgy elé lépett és mély meghajlással mondta:

– Madonna Fiametta, engedje meg, hogy én és nemes magyar barátom, Tamás apátur, meghódoljunk az ön szépsége előtt és felajánljuk szolgálatainkat.

– Nagyon fogom ezentul szeretni az én szegényes szépségemet, ha elég ereje volt, hogy felém vonzza ilyen kitünő nemesemberek figyelmét.

Már hozták a hattyufehér hátasát és az öszvéreket a kisérő asszonyok és apródok számára.

Egész csapat nemes úr állott körülötte, mindegyik szerette volna Fiamettát kengyelbe emelni.

A hölgy azonban Tamás felé fordult, aki még egyre némán és mereven nézte.

– Nem ismerem a te nagyságod országának szokásait, – mondta latin nyelven. – De Rómában a megbecsülés és a bizalom jele, ha egy férfit arra kérünk, hogy szánja meg asszonyi ügyetlenségünket.

Az apátúr mégsem járta hiába a ferrarai főiskolát. Lehajolt és összekulcsolt két tenyerét odakínálta Fiametta lábának. A leány azonban előbb kis keszkenőt terített Tamás tenyerébe, csak aztán tette belé -44- gyönggyel kivarrt, keskeny bársonytopánját. És az ő segítségével könnyedén nyeregbe szállott.

Midőn megindította lovát a Pantheon irányában, még egyszer visszamosolygott Tamásra, mintha régi jóbarátok volnának.

Olyan valószinütlen szép volt magas fehér lován, mint egy álomkép. Tamásnak ugy tetszett, mintha a levegő megtelnék körülötte fényességgel és mintha valahol ezüst trombiták szólnának.

És valami édes, forró illatot is érzett. Talán kivirágoztak a kövek? Nem, ez már nem volt képzelődés, az illat a kis selyem kendőből áradt, amelyet még mindig a kezében tartott. Ezüst csipkés zöld keszkenő volt.

– A kendőt vissza kell adnod, még ma el kell neki vinned, – vélekedett Hannibál – nehogy afféle dicsekvő gézenguznak tartson, aki könnyü szerrel akar szerelmi záloghoz jutni.

A magyar ezuttal sem válaszolt, de maga is elpirult. Hannibal pedig nevetve mondta:

– Fiametta pirulásáért most száz ember irigyel Rómában és van köztük tiz, aki szívesen beléd merítené a tőrét.

Tamás még egyre érezte tenyerében a könnyü láb nyomását. Ez az érzés nagyon édes volt és lassankint tovább szivárgott a karjában, fel egészen a szivéig. -45-

Az apátúr nagy dísszel, egy tucat lovassal vonult a Sciarra-palota elé. Hannibal nem kisérhette el ezuttal, őt valami szerelmi légyotton várták. (Olyan titkolódzva és annyi önérzettel jelentette ezt, mintha legalább is hercegnő volna a kedvese, pedig trasteverei csaplárosné volt.)

Tudta Fiametta, hogy Tamás el fog jönni? A lépcső alján várta, díszbe öltözött szolgái sorfala közt. Mint egy nagyurat. De hiszen Tamás az is volt, nagyúr, még pedig a javából: a pápajelölt legkedvesebbik atyjafia, a Vatikán jövendő hercege.

Karcsu oszlopos márványpitvaron keresztül kis szobába vonultak, amelynél ékesebbet Tamás még a budai kastélyban sem látott.

A falakat aranyszövésü kárpitok boritották, a padlót ázsiai selyemszőnyegek. Egy buján faragott szekrény polcai teli voltak a római ötvösmüvészet kincseivel, a szekrény tetején zománcos nagy páva pöffeszkedett. A kis asztalon, amelyhez telepedtek, néhány könyv és egy háromhúros teknősbéka-chitarra feküdt.

Meghatóan bájos profilját szelid aranyfénnyel remegte körül a festett ablak.

– Ez a szerény kendő lesz ezentul kelengyém legértékesebb -46- kincse, mert neki köszönhetem, hogy nagyságod megtisztelte házamat.

Az apáturnak erre olyasmit illett volna válaszolnia, hogy a keszkenő, melyet Fiametta keze érintett, fölér Vénus aranyövével – de egyelőre még annyira elfogult volt, hogy nem jött szó a nyelvére. Óh, milyen irigylésre méltó volt az ő Hannibal barátja, aki ugy beszélt az olimpusi istenekről, mintha egy utcában laknék velük!

A ház urnője tudni óhajtotta, hogy milyen benyomást tettek vendégére Róma régiségei és maga olyan avatottsággal beszélt a klasszikus építőművészetről, mint valamelyik bolognai doktor.

A társalgás eddig latin nyelven folyt, midőn azonban Fiametta egy odavetett megjegyzésből megértette, hogy vendége megtanulta Ferrarában a lingua volgara-t is, rögtön olaszul kezdett beszélni.

És ekkor az egész nő megváltozott. A klasszikus nyelv komoly szépségével együtt levetette modorának pompázó ünnepiességét is, egyszerre nagyon bizalmas, jókedvü és kecses lett.

A cselédek Frascati-bort hoztak arany kannában. Fiametta keveset ivott, később az albanoi hegyi parasztok dalaira terelte a szót, majd kezébe vette chitarráját és halk, édes hangon énekelni kezdett:

Tamás szomjas füllel hallgatta és telhetetlen szemmel nézte… De azután megkorholta önmagát. Mi ez? Ők itt pillangókat kergetnek, pedig a fekete barát gigantikusan áll az élet kapujában. -47-

Fiamettának is ilyesmi járhatott eszében, mert elhallgatott, az arca pedig elborult. És egyszerre Tamás karjára tette kezét, az arca most már fehér lett az izgalomtól.

– Én ma szándékosan az ön kezében felejtettem a kendőmet, mert azt reméltem, el fogja nekem hozni. Dél óta folyton várom, mert fontos beszédem van önnel. És lássa, milyen tökéletlen teremtés a nő: egy óra óta együgyüségeket fecsegek és nem merem elmondani azt, amivel teli van a szívem…

Fiametta tovább beszélt, halk hangon, lehunyt szeme elé tartva összekulcsolt két kezét, mintha a gyóntatójának beszélne.

– Velem valami félelmetes és érthetetlen dolog történt, amit, ha valaki, csak ön magyarázhatna meg. Az éjjel álomlátásom volt. Azt álmodtam, templomban vagyok. Zöld ruha volt rajtam és zöld keztyű, ahogyan ön ma a Maria sopra Minerva előtt látott. Egy óriás, fekete barát állott mellettem és kinyujtott kezével egy címerpajzsra mutatott, amely a levegőben lebegett. Álmomban jól megnéztem a címer rajzát: piros kerékből kinövő szarvast ábrázol. Ugyanezt a jelvényt láttam az ön szolgáinak mellén is…

– A patriárka címere! – mondta Tamás, akin már akkor is nagy izgalom vett erőt, midőn Fiametta a fekete barátot említette.

– Hallgassa tovább! A fekete ember, akinek arcát nem láthattam, később a templom oltárára mutatott. Az oltár selyemvánkosán a pápai tiara feküdt. Megértettem, hogy nekem a tiarát rá kell helyeznem a címerre. Engedelmeskedtem a parancsnak és midőn a korona a pajzsot érintette, egyszerre megzendült -48- fölöttem az ég és ezer hangu, himnikus éneket hallottam. Erre fölébredtem. Azóta zavart vagyok és szomoru sejtelmek gyötörnek. Félek, az álmom szerencsétlenséget jelent. Mert mi közöm lehet nekem, szegény bűnős nőnek, a pápai hatalom szent jelvényeihez? Ugy gondoltam, mivel az ön bátyjának címerét láttam álmomban, ön talán valami utbaigazitást adhatna nekem.

Most már világos: egy titokzatos erő, amelynek mibenlétét ember meg nem értheti, legfölebb, ha sejtheti, velük kettőjükkel akarja elvégeztetni a nagy munkát!

Ez a gondolat boldog rémülettel töltötte el Tamást és megoldotta a nyelvét. Elmondta Fiamettának tegnapi kalandját a fekete baráttal és a varázstükörrel.

Ah igen, vannak rettenetes emberi energiák, a melyek tulélik a testi halált és olykor előbukkannak titokzatos rejtekhelyükről, hogy szolgálatukba kényszeritsék az élőket.

Ilyen volt az a Kapisztrán János nevü kapucinus is, akit a magyarok szentként tisztelnek. Meghalt hatvan esztendővel ezelőtt, de a szörnyü törökgyülölete ma is él még és szikrát hány, valahányszor pogány közeledik a magyar határok felé. Ilyenkor a kapucinus barát szelleme megjelenik az éjszakában, harsogó szózatként riasztja az embereket, tüzes és véres álmokat küld rájuk, fegyverkezésre, harcra tüzeli őket…

Kapisztrán János! Tamás megdöbbent a saját ötletétől. Miért ne lehetne a fekete barát Kapisztrán szelleme? Mindazok közül, akik az égen és a földön -49- vannak, ő kivánhatja leginkább Bakócz Tamást pápának, mert Bakócz pápasága halálos csapás volna a pogánynak…

– Jaj nekem – sóhajtotta – mily sulyos teher nehezedik az én gyönge vállamra!

De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy kivonja magát a parancs alól. Sőt csakhamar neki is bátorodott, mert eszébe jutott Aesopus példája az egérről, amely megmentette a rab oroszlánt.

És most már maga is reményli, hogy némi szolgálatára lehet a nagy ügynek. Politikához ugyan nem ért, de ismeri a vatikáni embereket és asszonyi ösztöneivel talán el tudna igazodni a cselszövések labirintusában. Az olasz kardinálisoknak, főleg a fiatalabbaknak, sok titkát tudja és ezeknek talán hasznát vehetné Tamás.

Meghajolva állott a Boldogasszony előtt, mintha imádkoznék, aztán megfordult és szeliden Tamás tenyerébe tette ámbraszagú kis kezét. Ez fogadalom volt.

Midőn az apátúr elment, Fiametta lekísérte a pitvarig és megköszönte a nagy tisztességet, amely házát érte. A patriárka csatlósai ezalatt a palota lépcsőjén ültek és kockát vetettek.

A reggioi palotába érve, Tamás rögtön a kamrájába ment. Szerencse volt, hogy a patriárka úr nem -50- kérdezett utána, mert ha ma emberek közé kellene mennie, biztosan részegnek hinnék.

De ez több volt a részegségnél. Valami nagyszerű görcs szorította össze bensejét: az őrjöngő öröm görcse.

Maga azt hitte, annak örül, hogy megtalálta a nemzetsége felmagasztalásához vezető útat, pedig igazában egészen másnak örült és egészen más valamit talált meg: a nőt.

Mint egy tüzes, arany hullócsillag, úgy esett bele a lelkébe. Lobogó lánggal égett és ő boldog lett volna, ha megsemmisülhetne ebben az érzésben.

Szeretett volna valamit tenni. Valami nagyot, halhatatlant. De mi is telhetnék ilyen szegény barbártól? Szeretett volna Fiamettáért megvívni, életre-halálra. -51-

A patriárka, miután egy ideig körültapogatódzott, mint róka a jégen, egyszerre vidáman nekiindult és nagy biztossággal járni kezdett Róma síkos talaján.

Most már tudta, mi a dolga! Mindenekelőtt szabadulnia kell a magyar kíséretétől.

Hasznára voltak első föllépésekor, exotikus pompájukkal Bakócz Tamás hatalmára és gazdagságára terelték a figyelmet, de ha hosszabb ideig itt vesztegelnek, akkor tönkre fogják tenni a népszerűségét, mert a magyar urak pöffeszkedni fognak a polgárokkal szemben, a huszárok pedig össze fognak verekedni a pápai zsoldosokkal.

Azonfelül a sok unatkozó magyar könnyűszerrel az idegen uralom lealázó képeit idézheti fel Rómában.

Tehát Márton kanonok vezetése alatt sietve hazaküldte kísérőit, csak a legbizalmasabb pár emberét tartotta maga mellett, de azokat is római köntösbe bújtatta, egyébként pedig olasz papokkal, zsoldosokkal és szolgákkal vette körül magát.

Mindenekelőtt adatokat szerzett a szent kollégium tagjainak életviszonyairól és szokásairól, különös súlyt vetvén az emberi gyöngéik megismerésére.

Mindenütt voltak ügynökei és kémei, a főtisztelendő urak palotáiban épp úgy, mint az idegen követségeken -52- és ezek a bizalmas emberek persze semmit sem tudtak egymásról.

A Vatikánból Cardulo prelátus hordta neki a híreket. Ez a kitűnő diplomata mindvégig híven szolgálta Bakócz Tamást, de ugyanolyan hűséggel buzgólkodott a szentatya, Chigi Agostino sőt Medici Giovanni szolgálatában is.

El kell ismerni, hogy sohasem árulta el egyik megbízóját a másiknak és ha kétfelől történetesen olyan megbízásokat kapott, amelyek keresztezték egymást, akkor ő lelkiismeretesen eleget tett mind a kettőnek és a sorsra bízta, hogy milyen kavarodás legyen ebből.

A patriárkának az volt egyik sarkalatos elve, hogy minden ember megvásárolható. És tudta, hogy a kardinálisok emberek.

A főtisztelendő urak fejedelmi udvart visznek és ötven-hatvan lónál kisebb kísérettel nem szivesen mutatkoznak az utcán, pedig egyik-másiknak elég szerények a javadalmai.

Majd mindegyikük szenvedélyes gyűjtő; az egyik antik szobrokat gyűjt, a másik képeket, ez érmeket, amaz régi kéziratokat, a legtöbbje mindenfélét gyűjt.

Az aranyat megvetéssel vissza lehet utasítani, de hol az a gyűjtő, aki meg merne vetni egy Virgilius-kódexet, egy pergamoni gallus-szobrot, egy Filippo Lippi-képet?

Volt a főtisztelendő urak közt olyan, aki belefogott egy nagyszerű villába, de abba kellett hagynia az építkezést, mielőtt még tető alá jutott volna, mert elfogyott a pénze.

Egy másiknak fia volt, annak igen szeretett volna valami kisebbfajtájú hercegséget vásárolni a nápolyi királyságban. -53-

Volt egy szent öreg, egy aszkéta, annak már nem kellett semmi. De a templom, amely után a címét nyerte, düledezett… Haj, ha azt valami jó lélek átépíttetné!

Minden főtisztelendő biborosnak külön törzskönyve volt a reggioi palota titkos levéltárában. A bizalmas írásokat Tamás szerkesztette keresztapjának utasításai szerint.

Benne föltétlenül megbízott a patriárka. Ő viszont senkiben sem bízott, csak Fiamettában. Meg volt róla győződve, hogy a leány nélkül, aki felsőbb hatalmak kiválasztott eszköze, hiábavaló lenne Bakócz minden munkája.

Mindennap ott volt a Sciarrában és mindennap olyan remegő, szent áhítattal lépett a selyemfalu asszonyszobába, mint Dante a Paradiso-ba.

És minden szó, amit Fiametta mondott, minden mosolya édes, tüzes és kitörülhetetlen rovásírással íródott a szívébe.

A patriárka akkoriban csodálkozva tapasztalta, hogy keresztfia, a római társasággal való sűrű érintkezése közben, mennyire gyarapodik világi bölcsességben. Olyan tiszta szemmel látja az embereket és az eseményeket, hogy sok esetben el lehet igazodni a szava után.

Hogy Tamás leginkább a Fiametta esze után beszél, arról sejtelme sem volt. Mert a fiatalok megállapodtak egymás közt, hogy nagyszerű titkukat még a gyóntatójuknak sem árulják el.

Egyszer délután Tamás egy csodálatosan szép hátaslovat látott a kispalota kapuja előtt. Király alá -54- való paripa volt, Arábia négylábú főnemességének véréből sarjadt állat.

Az idegen csatlósok azt mondták, nagyságos Chigi Agostino úr hátasa. A nagy bankár Konstantinápolyból kapta, a szultán küldte neki.

Tamás elkedvetlenedett. Mit keres itt a bankár? Kellemetlennek találta a szúrós, kutató tekintetét… Kissé le is nézte magában Fiametta jóbarátját, aki végre is afféle pénzváltó ember volt, bár kardot viselt az oldalán.

Agostino úr nagy tisztelettel köszöntötte a fiatal urat. Tamás már megszokta ezt a tiszteletet, újabban lépten-nyomon találkozott vele Rómában. Ha végiglovagolt a Lungarán, a mesteremberek a süvegüket lengették; ha püspökkel találkozott, az mosolyogva adta rá áldását; sőt ujabban Vico Hannibal is, akit pedig barátjává fogadott, olyan alázattal buzgólkodott körülötte, mint a kurta nemes a nagyúri pátrónusa körül.

De annyit hamar megsejtett Tamás, hogy a Szentlélek bankárjának kellemetlen szeme egyike a legnagyobbszerű látó szerveknek. Ez belelát elsűlyedt évezredekbe és felismeri Róma nagyságában azt, ami igazán nagy és Hellas szépségeiben azt, a mi igazán szép. Ez a szem meg tud mámorosodni, ha Petrarca Canzoniere-jét olvassa és kicsinylően mer mosolyogni, ha Africajába pillant. Ez csalhatatlan ítélőképességgel méri össze az antik és a mai művészet alkotásait. -55-

És beszéd közben kitünik, hogy a távoli Magyarországba is ellát. Szapolyai és Verbőczi csupaszon állanak előtte, bár hibásan ejti a nevüket, és meglátja a titkos erőket, amelyek az országgyűlés szónokló és veszekedő pártjait mozgatják.

Végleg azzal nyerte meg Agostino úr a magyar úrfi rokonszenvét, hogy hamarosan magára hagyta őt a ház asszonyával.

– Az ilyen kupeckedő embernek soha sincs pihenője, – sóhajtotta mosolyogva.

– Van egy kis házam a Tiberis mellett… Szombat este szerény baráti kör fog ott vacsorázni…

A bankár folyóparti „kis házát“ Peruzzi építette, Rafael és del Piombo festették…

Midőn Tamás szombat este hű Hannibalja kiséretében belépett a Villa Chigi kertjébe, a folyó vizében ezer fáklya fénye tükröződött.

Az oszlopcsarnok alatt már vagy harminc úr és asszonyság volt együtt. Az Agostino úr szerény baráti köre. Hannibal persze mindenkit ismert.

– A köpcös kis ember, prémes aranykabátban és ráncos kalappal, Medici kardinális… Ilyenkor nem viseli az egyházi bibort… Mellette áll a szép Bembo, híres költő, nagy tudós… Azelőtt Borgia Lukrécia volt a kedvese, most egy gyönyörű veneziai asszonya van – de hiszen az is itt van, ott áll a nagy virágtartó mellett… Két úr fogja közre, a feketeruhás Inghirami, a másik a nagy Sadoleto, a római akadémia főembere… A barnaruhás, aki oszlopnak támaszkodik, Ariosto úr, ferrarai követ… Egy könyvet írt, sokan dicsérik is, de én még nem értem rá elolvasni… Az a nyurga, aki vele beszélget, Machiavelli úr, őt a firenzei signoria küldte a Vatikánhoz.

– A legszerencsésebb ember, aki valaha született, – mondta Hannibal. – Alig harminc esztendős és már világhírű mester. A maga palotájában lakik és Róma hercegnői büszkék rá, ha hírbe keverednek vele… És megfoghatatlan, hogy nincs egy ellensége, még a festők -57- sem irigykednek rá… A szentatya is, a zord Rovere Julius, ugy beszél vele, mint a legkedvesebbik fiával… Kell valami talizmánjának lennie, amely feléje vonzza az emberek szeretetét.

A „legszerencsésebb ember“ egy férfival beszélgetett, akinek olyan gyönyörű feje volt, mint egy szelid és kissé mélabus oroszlánnak.

– Lionardo da Vinci, – magyarázta Hannibal. – Olyan festő, akit Rafael nagyobbnak tart magánál is. De nehezen dolgozik, keveset fest…

– Nem társas ember. Rafael ellentétje: őt senki sem szereti, tőle inkább félnek. Most biztosan a műtermében van és a homlokára erősített gyertya fénye mellett faragja a követ…

Vico Hannibal még néhány nevet említett, Sangallo, Peruzzi, Sansovino, Piombo, Bramante – nevek, amelyeket ötszáz év mulva is ismerni fognak.

Valami elképzelhetetlen gazdag, valami mesés pompájú tavasz virágzott Itáliában. Minden virág kelyhéből egy-egy csillag fakadt és a sötét világ betelt fénnyel.

– Azt a hetyke ifjú urat ott nehogy véletlenül bolognai deáknak nézzed, mert tagja a szent kollégiumnak. Petruzzi kardinális… Van már vagy huszonegy esztendős… Aki mellette áll, Rovere Francesco Mária, Urbino hercege, a szentatya attyafia…

A herceg, akit Tamás a porta del Popolónál látott első izben, öles termetű, szép és szilaj külsejü ifjú -58- ember volt. Hermelinprémes ezüst ruhát viselt és hosszú verekedő pallóst tartott a keztyüs kezében. Valaki figyelmeztette Tamásra és ő egy villámló pillantással végigmérte.

– Az is: condottiere-vér. Ő az, aki agyonverte Alidosi kardinálist. Világos nappal, mikor véletlenül összetalálkozott vele az utcán, lerántotta öszvéréről és száz ember szeme láttára meggyilkolta… Haragudott reá, mert a biboros úr befeketítette a szentatyánál… A pápa igen megneheztelt a botrányért, de azóta mégis csak visszafogadta megint Francesco Máriát a rokoni szeretetébe, hiszen ő is csak ember.

Agostino úr időközben meglátta a magyar ifjút és nyájasan hozzá lépett. A bankár viselkedése ezúttal is szíves volt, de már egy cseppet sem alázatos; úgy viselkedett, ahogyan egy vendéglátó nagy úrhoz, kardinálisok és hercegek barátjához illik.

– Üljön hozzánk, kedves fiam, – mosolygott a kövér kis kardinális, – innen együtt élvezhetjük az istentiszteletet, amely mindjárt kezdődni fog.

Azután a magyarországi vadászatok után kérdezett. A főtisztelendő úr nagy Nimród volt és gyakran mutatta magát zöld vadászruhában, kürtszó mellett, ha kilovagolt a kopófalkáival a városból.

De lám, a híres Medici is milyen szíves volt Tamáshoz! A fiatal úr már azon gondolkozott, hogy talán az ő vérében is, mint az urbinoi Rafaelében, van valami titkos erő, amely feléje vonzza az embereket.

Egyszerre üstdobok dübörögtek, a csarnokban kialudtak az összes gyertyák. -59-

A háttérben kétfelé lebbent a nehéz brokátfüggöny, – egy rózsaszínű márványkupola alá lehetett látni, hol magas talpon aranysárga kőszobor állott. Anadyomene… Alabástrom lámpák szelid, meleg fénnyel remegték körül az istennő márványalakját.

Antik kőkép volt, amelyet az Archipelagos valamelyik szigetén találtak nemrég és amelyet Montorsoli restaurált. A boldog tulajdonosa ma mutatta be első izben Róma műértőinek.

A derengő, puha világításban úgy látszott, mintha a márványkép keble csendesen pihegne, az ajkán pedig édes mosoly fakadna.

De már kezdődött az, amit főtisztelendő Giovanni úr az imént „istentiszteletnek“ nevezett.

Halkan pengő hárfazene mellett bevonultak az istennő papnői, karcsú, bájos nők csapatja, Róma első kurtizánjai, valamennyien antik szabású, habkönnyű, fehér ruhában, meztelen karokkal, drágakövektől csillogó övvel, aranyszandállal a lábukon.

Fiametta vezette a papnőket. A leány szembe állott a márványképpel, fölemelte fehér két karját és „imádságot“ mondott.

Az imát, amely Vénus kegyelmébe ajánlotta a jelenlevőket, Bembo írta az ő klasszikus latin nyelvén. Cicero nyelvének erővel és méltósággal teljes hangjai úgy peregtek ki Fiametta száján, mint az élesre csiszolt, sötét fényű kristályok lánca.

Következett az áldozat bemutatása. Galambokat, -60- virágokat és illatszereket áldoztak az istennőnek. Midőn ezüst füstoszlop kavargott fel az oltárról, a papnők térdre borultak, a láthatatlan énekkar pedig elénekelte a Vénus-himnuszt, amelyet Fra Gozolli szerzett erre az estére.

Valami különös, áhitatos ellágyulás vett erőt az embereken. Valami édes és méla honvágyféle egy letünt büszke világ után. Egy világ után, amelynek a társasági ősei voltak a hatalmas urai. Valamennyien mélyen meghajoltak, mint Urfelmutatáskor a templomban, a szentegyház főpapjai is, és nem egy szemben könny csillogott.

– De hiszen ez pogányság! – lázadozott Tamásban a szatmármegyei lelkiismeret. -61-

„Istentisztelet“ után lakomát szolgáltak föl a folyóvízre néző márványerkélyen, aranyrojtokkal ékes, biborszínü nagy ponyva alatt.

Az asztalt aranytányérokkal és poharakkal terítették és virágfüzérekkel aggatták körül.

Az asztal közepén egész vadkan pompázott; tollában megsütött páva is volt ott és óriás kecsege hal, melyet külön hajóval a Fekete-tengerről hozatott a gazda. És monumentális torták.

A torták közül egyik Chigi porthercolei soktornyu várának hű mása volt, a másik büszke vitorlás gályát ábrázolt, a harmadikon Jupiter trónolt olimpusi karával.

A lakomázó társaság persze Agostino úr új Vénus-szobráról beszélgetett. Medici kardinális úgy vélekedett, ez a kincs nem is kerülhetett volna méltóbb kezekbe, mint a Chigiébe.

– Ezt tagadom! – kiáltotta a szép Bembo, aki jól tudta, mikor szabad a patronusának ellentmondania. – Méltó helyen ott volna az istennő, ahol ő rajta kívül nem ismernek más istenséget, tehát olyan házban, amelyet csak ez az egy szobor ékesít, mert a szépség nem tűrheti, hogy mellette más faragott isteneket is imádjanak. Agostino barátunk azonban a szépség szultánja, ő egész márvány-háremet tart magának és ha majd túl lesz az ismerkedés örömein, akkor az ő csapodár szíve megint újabb márvány- vagy bronz-csodáért fog hevülni. A mi szépséges istennőnknek tehát résen -62- kell állania, nehogy egyik nap megismétlődjék az idahegyi szépségverseny. Félek, Chigi Páris nem lesz bírói tisztében olyan igazságos, mint volt Priamos király fia, aki Vénusnak ítélte az arany almát. Ezért állítom, hogy a remekmű méltatlan kezekbe került.

– Styxre mondom, súlyos vád! Attól félek, az istennő meg fogja büntetni a mi csélcsap Agostinónkat, pedig Vénus igen kegyetlenül tud büntetni. De mielőtt pálcát törnénk a vádlott fölött, halljuk, mit mond a tisztelendő főpapnő, aki leginkább hivatott, hogy Vénus nevében szóljon.

A jókedvtől és a kiváncsiságtól ragyogó arcok fordultak Fiametta felé, aki a kardinális és az urbinoi herceg között ült.

– A vád alaptalan, – szólt merészen, de némi rózsás zavarral a leány, – mert a vallás, amelynek Vénus egyik istensége, nemcsak eltüri, de meg is követeli a sok isten kultuszát. Vénus imádásától elválaszthatatlan Bacchusnak, Apollónak és a tudós Minervának tisztelete. És ha Bembo úr tagadni meri ezeknek az isteneknek hatalmát és elég szűkkeblü, hogy egyetlen isten tiszteletére akarja korlátozni a vallást, akkor eretnek és megérdemli, hogy a hádeszi inkvizició széke elé állítsák.

Fiametta válasza tetszett, a társaság megtapsolta. Bembo mosolyogva jelentette ki, hogy a főpapnő theológiai fejtegetései meggyőzték tévedéséről és kész megtagadni eretnekségét.

A beszélgetés tovább folyt, a szó, mint a zengő labda, egyik vendégtől a másikhoz ugrott. Tamás némán hallgatta őket. Ő nem értette ezt a könnyedséget, amely játszva magával ragadja a legsúlyosabb dolgokat. -63-

A társaság azon törte a fejét, ki lehetne a Vénus-szobor mestere. Medici úgy vélekedett, hogy alkalmasint a Nagy Sándor utáni idők alkotása. Talán Lachores munkája?

Jó ideig vitatkoztak ezen, mindenki a tudását ragyogtatta és a hellén szobrász-nevek egész raja röpdösött az asztal fölött. Végül a kardinális meg akarta tudni Vinci véleményét is, ki hallgatagon és szórakozott arccal bámult bele arany poharába.

A kardinális megbotránkozottan meresztette rá kerek halszemét. Nem fontos? Ez nem fontos? Akkor mi a fontos?

– Bocsásson meg főtisztelendőséged, de én úgy találom, mi jóval többet beszélünk az emberi ügyesség ilyenféle próbálkozásairól, mint mennyit a tárgy megérdemel. A művészet nem egyéb, mint egyik szomorú részlete a meddő küzdelemnek, melyet az ember a mulandóság gondolata ellen folytat. A küzdelem azért meddő, mert emberi ügyesség csak holt lelkeket tud teremteni, mumizált életet, amelyben egy pillanat élni vágyása dermedt kővé vagy festékréteggé. Az úgynevezett műremekek a világhoz idegen és magukban elszigetelt lárvák, semmi közük az isteni lélekhez, mely a teremtést betölti.

A vendégek csodálkozással néztek össze. A kardinális úr arca pipacsvörös lett.

– Az életet, mely a természet nagy véredényrendszerében -64- dobog. Az élet pedig nem más, mint mozgás. Az erő, amely a béna koldus mankóját mozgatja, édes testvére annak az erőnek, mely a felhőket vitorláztatja és az óceán áramlásait szabályozza. És a szikra, amely Fiametta szemében csillan, gyermeke a szivárványnak és unokája a karácsonyi csillagnak, mely a Megváltó születését hirdette.

– Amennyire meg tudom érteni, te azt akarod mondani, hogy a természet alkotásai tökéletesebbek, mint a művészetéi? Ezt a bizarr tételt azonban sohasem fogod bebizonyítani, hiszen az összes régi írók megegyeznek abban, hogy a természet teli van fogyatékosságokkal és a tökéletes szépség fogalmával csakis a művészet ajándékozta meg az emberiséget.

Lionardo mester nem válaszolt és ezzel azt a benyomást tette, hogy nem tudja végigküzdeni a harcot, amelyet könyelműen kezdett. Főtisztelendő Giovanni úr azonban még teljesebbé akarta tenni a maga győzelmét és így szólt:

– Kérdezek tőled valamit, Lionardo. Hiszen ismered a Pantheon kupoláját. Mondd meg nekem, ismersz egyet is a természet alkotásai közül, amely annyira tökéletes volna?

– Nézze meg főtisztelendőséged a koldust, aki az ön Madama-palotájának kapuja előtt ül, az ő koponyacsontja művészileg szebb és tökéletesebb építmény, mint a Pantheon. Ahhoz képest minden templomkupola csak gyerekes próbálkozás, nyers kontármunka. És ezért az istenség gondolatának legméltóbb temploma az emberi koponya marad. -65-

– Te tehát szívesebben töretnéd össze a Pantheon kupoláját, mint a koldus koponyáját?

A kardinális szeme szikrázott a méregtől, de azért harsányan nevetett és a társaság vele nevetett. Az asztalnál ülő művészek azonban nem kacagtak, ők némán bámultak a tányérjukba.

– Most csak egyet nem értek, – szólt Medici. – Ha így vélekedel a művészetről, akkor magad mért festesz?

– Ez a Lionardo zavaros fejü legény, – súgta Agostino úr fülébe a kardinális, – nem érdemes vele vitatkozni.

Asztalbontáskor a házigazda elcsitította a zenét és hangos szóval így szólt:

– Senki sem méltó arra, hogy a jövőben még használja az asztalkészletét, amellyel ma az én mélyen tisztelt vendégeim ettek és ittak!

Egy intésére a szolgák nekiestek az asztalnak és ami arany és ezüst holmi volt rajta, azt mind beledobálták a Tiberisbe. A billikomok, gyümölcstartó csészék, tálak és vázák loccsanva hullottak a vízbe, mintha valami megőrült isten nagy takarítást tartana az Olimpuson.

A vendég megbecsülésének ilyen vad és kérkedő formája nem volt egészen idegen Vértesi Tamás lelkéhez, részeg magyar és lengyel váruraktól már látott hasonló kisebbszerü dolgokat.

– Dicsérnem is kell Agostino barátunkat, de korholnom is kell, – mondta a szép Bembo egy kisebb -66- csoporthoz, amely még együtt állott a márványkorlát mellett. – Dicsérnem azért, mert az arany nagyszívű megvetésével megtisztelt minket és kellemes ebédutáni izgalmat szerzett nekünk. Hasonló eseteket följegyeztek az ókori írók is és ha jól emlékszem, Vidius Pollo volt az, aki vendégei tiszteletére leölette legdrágább gladiátorait. De korholnom is kell Chigit, mert a vízbe dobott edények közt az ötvösművészet remekei voltak és így a mai estén a világ szegényebb lett némely művészi szépségekkel.

A gazda nem volt már az erkélyen, ő a kertbe kalauzolta a kardinálisokat és helyette Cardulo prelátus válaszolt, aki az imént érkezett csak elkésetten az apostoli kancelláriából.

– Agostino úr tehát a te véleményed szerint csak az esetben érdemelné ki vendégeinek föltétlen háláját, ha meg tudta volna nekik szerezni a kellemes izgalmat, anélkül, hogy megsemmisítette volna kincseit?

– Úgy van – szólt Bembo, – de be kell ismernem, hogy ez emberileg lehetetlen volna.

– Nos, a mi nagyszerü Agostinónk előtt nincs lehetetlenség! Az izgalmat megszerezte nektek, de a vizbe dobott kincsek közül egy sótartó sem fog elveszni, mert – köztünk maradjon a szó – a Tiberisben vízalatti hálók vannak kifeszítve.

A vendégek homeroszi kacagásra fakadtak. Lám, Chigi nemcsak a legjobb vendéglátó, de a legfurfangosabb ember is Rómában.

A villa kertje nem volt nagy, de hozzáértők állítása szerint ez volt Itália legszebb kertje.

Tamás elszakadt a társaságtól és egyedül járta a lombos utakat, amelyeket háromlábu aranyozott kondérokban -67- lobogó tüzek világítottak meg. A kert teli volt Agostino antik szoborműveivel.

Tamás azonban nem törődött sem Theseusszal, aki a marathoni bikába merítette kardját, sem a legbájosabb Psychével, akit márványkőből faragtak és mégis oly könnyű volt, mintha el akarna repülni, nem törődött a magasba ágaskodó rhodosi bronzlóval sem, de a nagy kőkoporsó előtt sem állott meg, amely pedig a színes, virágzó reliefjeivel olyan pompás és vidám volt, mint Thanatos nászágya.

Ő ebben a pillanatban valami remegő, áhitatos, valami mesésen boldogító és mégis fájdalmas vágyakozást érzett az arany Róma lelke után, amely hónapok óta körülfogta, amely csábosan kinálkozott neki és amely mégis elérhetetlen volt a számára.

Ez a maga bilincseit fájlaló magyar merevség epedése volt Itália szellemének szabadsága és merész hajlékonysága után. Talán a magyar pusztaság epedése Európa után. A penészes középkor vágya a tündöklő új idők után.

Egyszerre megint nagyon megsajnálta a maga szomorú népét, amely évszázadok óta az igéretek pitvarában didereg és semmiképpen sem tud beljebb kerülni.

Mért olyan füstös és pislogó ott az élet, mért ég itt olyan világos és meleg lánggal?

Korvin Mátyás már törte ezen a hatalmas koponyáját, de ő Tamás hite szerint elhibázta a dolgot, midőn olasz mestereket hívott országába, hogy élni tanítsák a népet. De azok ott céhbe állottak, idegen papi kaszt módjára féltékenyen őrizték miszteriumaikat. És így velük együtt elhamvadt a szent tűz is, melyet Itáliából hoztak. -68-

Világos, hogy magyar ifjakat kell az olasz városokba küldeni, de nem a főiskolákra, ahol elmult idők tudományát tanítják, hanem a műhelyekbe, ahol az eljövendő élet kincseit kovácsolják.

Chigi Agostino tüzes bora merészséget öntött Tamás vérébe és szárnyat adott gondolatainak. Egy nagyszerü terv alakult ki a fejében!

Magyar fiúk dolgoznak majd a firenzei műhelyekben, a milánói szövőszékek mellett, a római műtermekben és építő helyeken… Magyar fiúk ülnek majd a veneziai áruraktárakban és a genovai bankházakban, vitorláznak a tengeren…

Ha lehámlott szemükről az ázsiai hályog, ha kiolvadt lelkükből a harcos gőg és az átöröklött perlekedési düh, akkor nagyszerü munkát fognak végezni.

Annyi pénzzel, amennyibe ezer királyi zsoldos kerül, ki lehet taníttatni egész csapatot. Akik megtérnek hazájukba, magukkal hozzák majd a szent tüzet, egyik fáklyán meggyullad a másik, mint az eleusisi éjjeli miszteriumokon, és idővel fénybe borul az ország.

Ha Bakócz Tamás elfoglalja Szent Péter székét, akkor Tamás meg fogja valósítani tervét!

De ekkor szembe jött vele a vándorló szobor, fehéren a sötét lombfal mellett szembe jött Ő, aki ez estén oly finom, ragyogó és illatos volt, mint maga az ifjú Itália. Fiametta.

– Semmit sem láttam, csak önt, Fiametta, – válaszolt Tamás oly merészséggel, mely magát is meglepte. -69-

– És én tetszettem kissé? – kérdezte Fiametta évődő hangon, de elvörösödve.

A kérdés tréfás hangja fájt az apátúrnak. Azt mondta – és a hangja a lelke mélységeiből remegett föl:

Ez megint a barbár volt, aki lóháton jár akkor is, mikor zefir szárnyán kellene lebegnie és akit Tamás gyűlölt magában, anélkül, hogy szabadulni tudott volna tőle.

Fiametta derüsen pillantott föl. Meghalni? Ezt már sokan mondták neki, ha nem jutott eszükbe szellemesebb fordulat; néhányan bizonyára már meg is tették érte.

– Beszéljünk komoly dolgokról, Tamás úr. Lássa, én nem feledkezem meg a kötelességeimről… Elkészült a jegyzék?

Tegnap említette Tamás, hogy a Reggio-palotában egy jegyzéken dolgoznak, amely három csoportra, a Bakócz-pártiak, a Bakócz-ellenesek és az egyelőre még ingadozók csoportjára osztja a kardinálisokat.

– Hiába adnám oda, nem tudná olvasni a titkos írást. De majd lemásolom az éjjel és korán elküldöm – nem! magam viszem a Sciarra-palotába.

Emberek közeledtek. Fiametta közömbösen mosolygott, -70- az arca azonban lángolt, miközben gyorsan és halkan beszélt:

– Félóra mulva menjen innen… akkor már oszlani fog a vendégnép… a Sciarrába menjen… a vasajtón várni fogják… jöjjön egyedül… csatlóst se hozzon…

Ezen már Tamás is mosolygott. Nem, az apátúr igazán nem fél. De vajjon félne-e ma, ha a Sciarra-palota a Kocitusz kútjának fenekén állana?

– Én most visszasietek a társasághoz, Tamás úr. De valamit még mondok önnek és nem bánom, ha ki is nevet érte, bár ez nagy háládatlanság és nem kisebb udvariatlanság volna öntől, Tamás úr. Mit gondol, mért izgat engem minden, ami a választásra vonatkozik? Igen, igen – mert parancs érkezett hozzám, felsőbb parancs… De van egy másik ok is! Lássa: ha az ön keresztapja pápa lesz, akkor ön Rómában marad.

Félórával később Tamás lenn a parton elcserélte aranyos mentéjét a lovászmestere szürke abaköpönyegével, azután kardjával a karján neki indult a kék holdfényben alvó Rómának.

Mikor keresztül ment a Sixtus hidján, Chigi kertjében éppen meggyujtották a tüzijátékot.

És ő most megint azt a remegő, áhítatos, meseszerűen édes és fájó vágyat érezte. -71-

Későn éjszaka szemben ültek egymással a selyemszobában, viaszgyertyák fénye mellett. Tamás olvasta a neveket. Fiametta azonban nem másolta le – most már azt mondta: felesleges, – csak megjegyzéseket fűzött hozzájuk.

– Ez meg fog minket csalni, meglássa… Ön hisz a velencei igéretnek? Látszik, hogy ön nem olasz… Ez beteg öreg, talán előbb hal meg, mint a szentatya…

– Nagyon fájna önnek, Tamás, ha a patriárka úr kudarcot vallana a választáson?

– De hiszen az nem lehet! – kiáltotta Tamás szinte megbotránkozottan. Majd csendesebben mondta: – Ha elbukunk, akkor nem is tudom, mi lesz… Akkor végünk van… Mert ha nem lesz meg a keresztény liga…

– Még valami fájna… Nekem el kellene mennem Rómából és akkor – akkor igazán nem tudom, mi lesz… És ez fájna legjobban!

Az utcáról szapora patkócsattogás és szilaj rikoltozás hallatszott föl. Az ablaküvegen vörös fáklyafény hullámzott.

Valami nagyúri korhely kísérteti haza magát. Talán éppen valaki a Chigi vendégei közül?

De most megállapodott odalenn a lovascsapat. A kapu kalapácsa élesen megcsattant.

Tamás a herceg tüzes, vad condottiere-szemeire gondolt… Ha az leitta volna magát a Chigi borából…

Fiametta fölemelkedett. Kissé sápadt volt, az ajka körül egy kemény vonás jelent meg, amelyet Tamás még nem látott.

A legtöbb palotában, a Sciarrában is csapóráccsal lehet elzárni az emeletet. Fiametta a maga kezével indította meg a rugót és az erős rács nyikorogva ereszkedett a lépcső felső fokára.

Éppen akkor jött fel a meredek, könyök nélküli kőlépcsőn Francesco Maria egy fáklyavivő fiúval. Midőn az emeleti ajtóívben beleütközött a rácsba, dühösen elkáromkodta magát – pestilenza! Valóban részeg volt, ami olasz úrnál elég ritka eset.

Kikapta a fiú kezéből a fáklyát és bevilágított a vasrudak közé. Rögtön meglátta Fiamettát, csak két -73- lépésnyire állott tőle. Tamást nem vette észre, ő az ajtófa mellé lapult.

– Mit keres az ember a mennyországban? Az üdvösséget! És mit keres a pokolban? A tüzet! Megesküdtem az összes olimpusi istenekre és mind a tízezer szent vértanura, hogy ma még megiszom egy kannát a Frascati-borodból!

A herceg a fecsegő részegek közül való volt… Fiametta ajka gúnyosan eltorzult.

– Hamisan esküdött, hercegem, és talán nem is először életében. Egy gyüszünyit sem fog itt inni! Ön különben is részeg már.

– Akasszanak föl minden férfiembert, aki veled vacsorázik és józan tud maradni! És akasszanak föl engem, Urbino örökös urát, ha egy tapodtat mozdulok innen, míg el nem énekelted nekem a kedvenc nótámat!

– Menjen haza a feleségéhez, Urbino örökös ura, majd ő énekel önnek, – szólt Fiametta kicsinylően.

– Pokolba minden feleséggel! Nyisd ki az ajtót, te szépek szépe, te pézsmaszagú tűzvirág, nyisd ki, te drága arany-sólyom, és én holnap ellopom neked a nagybátyám koronájának legszebbik kövét. Nyisd ki, te vadmacska, vagy fölhivom a legényeimet és összetöretem a ketrecedet. Hogy mersz velem ellenkezni? Ki vagy te – ki vagyok én? Ha feldulatom a házadat, ha kihányatom Chigi bútorait az ablakodon, ki mer velem ellenkezni? Ha meglát a bargello, hasra -74- fekszik előttem minden poroszlójával. Én Urbino hercege vagyok, Róma első nemesembere, a pápa kedves rokona. Te pedig egy kurtizán vagy. Hát légy okos, kis pézsmaállatom!

Tamás, aki dermedten állott helyén, ámulva és iszonyodva nézte hol a herceget, hol Fiamettát.

Az ezüstruhás, hermelines nagyúr olyan volt, mint egy komédiás, aki mára lejátszotta a herceg szerepét és visszatért megint a csapszékbe.

De Fiametta is – soha még asszonyon ekkora változást! Elszánt és keserű volt, mint aki megszokta már, hogy őt bántsák és gonosz nyugalommal lesi a pillanatot, mikor szívenszúrhatja támadóját.

A nyakán kidomborodott egy kemény ín, a rózsás karmait görcsösen begörbítette…

Ő is, a herceg is igen sebesen beszéltek, hadarva, valami idegen tájszólással. Úgy néztek farkasszemet egymással, mintha szét akarnák egymást tépni és mégis nagyon összetartoztak, egymáshoz illettek, Tamás pedig egyformán távol volt mind a kettőtől.

– Én kurtizán vagyok és egész Róma a lábam előtt fekszik, de te nem vagy igazi herceg, csak afféle buffo-herceg, egy felkapaszkodott pápai nepota. Ki törődik most még veled? A pápa beteg öregember és a te hercegi kalapodat már rágja a moly. Ha holnap meghal egy vén pap, egy dénárt sem ér a hercegséged és az urbinoi szatócsok rőffel kergetnek ki a városukból.

Francesco Maria kirántotta a kardját és ráütött a rácsra, hogy szikrát hányt a vas.

– Vesszek meg, ha ezért ki nem átkoztatlak a -75- szentegyházból! Hiszen jól tudom, hogy miért nem nyitsz ajtót, te vörös nőstényördög! Az új szeretőd van nálad! Az a magyar siheder, a kölyök-apát… Mert te is térdet hajtasz a fölkelő csillag előtt és hátat fordítasz a letűnő napnak… A nagybátyámnak láza van és a csőcselék már csak immel-ámmal emeli meg előttem mocskos sapkáját… Ilyenek vagytok ti rómaiak, mind ilyenek vagytok, férfiak, asszonyok!

Egészen ellágyult, úgy megsajnálta magát, közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon. De aztán egyszerre valóságos dührohamot kapott.

– Hohó, vigyázzatok, még él a pápa és ma még én vagyok úr Rómában! Ha dühbe hoztok, holnap patakokban folyik a vér az utcán, téged pellengérhez köttetlek, az éretlen kedvesed bőréből pedig kardhüvelyt csinálok magamnak!

Fiametta megvárta, míg kitombolta magát, aztán közel lépett a rácshoz. És minden szava olyan volt, mint a késszúrás:

– A te haragodtól már senki sem fél! Legfölebb csak csúzos vén papok, akikre karddal támadsz, mikor vecsernyére mennek… De akire én megharagszom, azt nem a pápa, de maga Szent Péter sem tudná megvédeni a bosszúm ellen. Jól tudod, van Rómában legalább is tíz olyan férfi, aki egy szavamra kész vért ontani. Ma is kérdezte tőlem egy johannita-lovag, kit öljön meg a kedvemért? Egy szavamba kerül és holnaptól fogva tíz mérgezett tőr keresi a szügyedet. A sarkodban lesznek, mint a szárnyas kígyók, és hiába bújsz az Angyalvár legmélyebb pincéjébe, hiába lapulsz a szentatya csuhája mögé, ott is rád találnak. Egy szavamba kerül és reggel, virágbokréta helyett, a kitépett szívedet hozzák az ágyamhoz. És a tested a -76- Tiberis halait hizlalja. És most hordd el magad, te buffo-herceg!

Csodálatos, a herceg valamit morgott – pestilenza! – aztán sarkon fordult és szófogadóan lebotorkált a lépcsőn. A Fiametta fenyegetése a csontjaiba nyilalt és egyszerre kijózanította az olaszt.

Öt perccel később a lovashad ördögi üvöltéssel elvágtatott az éjszakában.

Fiametta egy különös mozdulattal végigsimított az arcán, aztán Tamásra tekintett. A leány szeme zavaros volt, az ajka még vonaglott.

– Engem most már békén fog hagyni, de a dühe talán ellened fordul. Vigyázz magadra! Giacco nélkül ki ne menj az utcára.

Tamást rettenetes keserűség fojtogatta. Halálra szégyelte magát, hogy az imént némán végig kellett néznie a részeg nagyúr garázdálkodását.

– Honnan jösz te, hogy azt hiszed, egy herceg kiáll a kardod elé? Én ismerem Urbinot, bármit mondtam is róla az imént, ő mégis erős és bátor, akár a campagnai bika. De a te életed nem ér neki annyit, hogy föltegye rá a magáét. A te életed legfölebb öt-hat aranyat ér neki, amit valamelyik bravojának fog fizetni. Azért ne menj ki giacco nélkül!

– Tamás úr, ne menjen most haza! Biztos vagyok benne, hogy a herceg emberei lesik önt az utcán.

És mivel Tamás még mindig habozva állott a lépcsőn, türelmetlenül és némi gúnnyal tette hozzá:

Tamás visszanézett, kereste a leány arcán Fiametta vonásait, de nem találta. Az imént lepattogott róla a művészi máz, ennek a nőnek nem volt semmi köze az ő álmaihoz, ez csak egy nőstény volt.

És keserű gyönyörűséget talált a gondolatban, hogy egy gőgös gesztussal itthagyja a jószagú, enyhe fészket és inkább kimegy a sötét utcára, ahol késelő emberek feküsznek lesben.

Már lenn volt, midőn Fiametta nyílsebesen, mint a játszó macska, lesurrant a lépcsőn és elállotta útját.

Ott állott előtte fiatalon, forrón, karcsún. Egy virágzó fa. Egy virágzó fa, amely pazar tavaszi kedvében a szélbe akarja szórni ajándékait.

És illatos vörös fejét odatette az ifjú vállára. Tamás azonban hidegen elhárította magától és elsietett.

– Te bolond, te bolond! – kiáltotta magában dühösen és rémülten. De hiába kiáltotta, a barbár már megint lóháton járt és ilyenkor se látott, se hallott.

Rajta ma két sértés esett. Az egyik férfi azzal sértette meg, hogy mindenáron nála akart maradni, a másik azzal, hogy nem akart maradni. De a kettő közül a második volt a véres, a lealázó, a megbocsáthatatlan sértés.

Tamás akkor már künn volt az utcán. Hideg gőggel a szemében és forró szomorúsággal a szívében ment hazafelé.

Ha valóban lestek rá Urbino legényei, azok ma nem léphettek munkába, mert véletlenül éppen a Confortatori testvéri egyesülete vonult végig a városon. Fekete zászló alatt egy sereg álarcosember, mindegyik égő fáklyával a kezében.

Az Angyalvár felé igyekeztek, hogy jámbor hivatásukhoz illően a vesztőhelyre kísérjenek egynéhány szegény bűnöst, akit hajnalba kerékbe fognak törni.

Két napig ki sem mozdult a Reggioból, de minden gondolata, minden álma és vágya akkor is a Sciarrában lakott.

Harmadnapra egy nyájasan mosolygó vénasszony aranypecsétes, jószagú kis levelet hozott neki.

Még ki sem bontotta és már mindenben igazat adott a levélirónak, halálosan szégyelte a maga esetlenségét, csupa bocsánatkérés, megbánás és alázatosság volt.

– Mi ketten nem engedhetjük meg magunknak, drága barátom, hogy szeszélyesek és makacsok legyünk… És: gondoljon a fekete barátra és jusson eszébe, hogy nekünk kötelességeink vannak. Jöjjön hozzám ma délután és fontos és érdekes hireket fog hallani. És végül: ha valamivel megbántottam volna a büszkeségét, írja az én női tökéletlenségem rovására. Én töredelmesen bocsánatot kérek…

Akit délután a selyemfalú szobában talált, az megint a régi Fiametta volt: bájos, szelíd, meleg. Csak nem olyan vidám, mint azelőtt és valamivel alázatosabb. És beszéd közben egyszer sem nézett Tamás szemébe, – de alkalmasint neki is volt szégyelni valója.

– Az a fiatal fekete sienai, hiszen ismeri, ő is ott volt a Chigi-villában… Őt most meg lehetne nyerni a patriárka úrnak… És erről érdemes beszélnünk, mert Petruzzi, ha nem is lelke, de mindenesetre -80- szája a fiatal hercegek pártjának… Ők azok, akik kiadták a jelszót, hogy csak olasz ember lehet pápa… Az ára azonban borsos: a Santa-Croce-palotára fáj a foga, amely most éppen eladó… Óriási épület, teli műkincsekkel, régiségekkel, királyi székhelynek is beillenék… Ezen az áron Petruzzi rászavazna magára a török szultánra is…

Tamás otthon szóbahozta Petruzzit és a patriárka rögtön kapott az ötleten. Igaz, ez meztelen simonia, még pedig manus a manu… De Bakócz pápa akart lenni és ha a szent arkangyalok megfizethetők lettek volna, tőlük sem sajnálta volna a pénzt.

Hogy honnan tudja Tamás ezt a dolgot? Az ifjú apát fülig elpirult; egy római ismerőse, egy hölgy, említette, hogy az ifjú kardinális úr mennyire szeretne a Santa-Croceban lakni…

A patriárka okos ember volt, nem kérdezett többet, de magában elmosolyodott. Ugy látszik, a fiú nem vesztegeti hiába az idejét… Nos, sok út visz Rómába és az sem a legjáratlanabb, amely női kamrákon keresztül vezet.

És másnap már óvatosan kinyujtotta tapogató csápjait főtisztelendő Petruzzi felé…

Hétfőn, midőn odamenet egyedül végiggyalogolt a via lata egyik mellékutcáján, kemény ütést érzett a két lapockája közt.

Megfordult és egy zavartan vigyorgó suhanccal állott szemben, aki ketté tört késpengét tartott öklében. (Tamás akkor már megfogadta Fiametta tanácsát és giaccot viselt a ruhája alatt, ami nem éppen kényelmes divat, de hasznos.) -81-

Mire kardjához kapott, a gyilkos kölyök már eliramodott a homályos sikátorban.

Azontul csak lóháton ment Fiamettához. De azért szerdán megint történt valami. Egy fegyverkovács ült a boltja előtt és ártatlan pofával egy archibusot tisztogatott; a fegyver véletlenül elsült, midőn Tamás éppen arra lovagolt és könnyen megsebezte a szürkéjét. A halálra ijedt mester sírva mentegette magát és hálát adott San Giorgionak, hogy a nemes úrnak nem esett baja.

Tamás nem szólt erről Fiamettának. Ki beszél ilyenekről asszonyoknak? Vico Hannibal azonban, midőn értesült a barátja kalandjáról, azt kérdezte tőle:

Tamás úgy sejtette, talán az urbinoi herceg keze lehetne a játékban. A lovag ezen egy cseppet sem csodálkozott, de kissé elgondolkozott.

– Kedvesem, ha így folytatódik ez a hét, akkor szombatra már nagyon csendes magyar leszel.

– Van a védekezésnek két módja. Az egyik, hogy megelőzöd őhercegségét és megfizetsz valami elszánt fickót. Rendes körülmények közt ez volna a legokosabb, de az adott esetben mégsem merném ajánlani. Mert ha ügyetlen az embered és hurokra kerül, akkor rád fog vallani a kínpadon és ebből botrány lesz, amit elsősorban a patriárka úr ellen fognak fordítani. A herceg végre is a szentatya rokona.

– Tíz-tizenkét lovasnál kisebb kísérettel ne menj az utcára. És ha valakinek a kezében véletlenül elsül -82- a fegyver, azt föl kell aprítani, mielőtt még végigmondta a mentségét.

Tamás a második módszert választotta és délutánonkint a csatlósai megint kockát vetettek a Sciarra-palota lépcsőjén.

– Frascati már nincs, – válaszolt Fiametta, – nem is lesz többé a pincémben.

Egyszer megkérte az apátúr, hogy énekeljen. A leány meglepetten tekintett reá.

II. Juliust megint láz emésztette. Zordonul és hozzáférhetetlenül ült a Vatikánban. A hosszúra nőtt fehér szakállával, a szörnyen lesoványodott arcával, a kiugró orrával és a mélyen fekvő szemével olyan volt, mint a haldokló saskeselyű.

De a betegségénél is jobban emésztette, hogy a barbárok még mindig Itáliában vannak. A franciák Ravenna városát törik! A lázadó Sanseverino kardinális tüzeli őket, a hétszer átkozott skizmatikus.

Haj, ha lóra szállhatna Rovere, ha rájuk csaphatna! Vagy legalább csak annyi ereje volna, hogy gyaloghintóba üljön: megmutatná ő az éretlen Gaston de Foixnak, az istenített francia vezérnek, mi a háború!

De nem tudott mozdulni… És be kellett érnie azzal, hogy sereget küldött Ravenna alá és a sereggel -83- ment a kövér kis Medici kardinális, mint pápai legátus.

Azután egyszerre olyan hír zuhant le Rómára, amelytől meginogtak a város kétezer éves alapjai.

Ravennánál csata volt, a pápai sereg megsemmisült, a várost kifosztották, – Medici Giovanni francia rabságba jutott… Az út Rómába nyitva áll az ellenség előtt!

A kardinálisok térdre borultak a szentatya előtt: békét, békét minden áron! A város szepegett és imádkozott… Mert ha a feldühödött franciák megrohanják Rómát, akkor kő kövön nem marad, akkor megismétlődik Babilónia pusztulása!

A Colonnák, az Orsiniek, a Savelliek és a többi nagyurak sietve leereszkedtek szabin és albán sziklafészkeikből és katonáikkal arcátlanul megszállották a római országútakat. Ők most a francia király szövetségesei voltak. Ők mindenki szövetségesei voltak, aki fegyverrel Róma ellen vonult.

Az okos Bakócz Tamás sietett a maga szakállára megegyezni a franciával. Futárt küldött Ferrarába, az ő Este Hippolit barátjához; és hamarosan megkapta a választ: ha be is vonul az ellenség Rómába, a reggioi palota a francia király oltalma alatt ál.

De a haldokló pápa egyszerre visszanyerte megint rettenetes életerejét. Talpra szökött, egy megvető legyintéssel elcsitította a sopánkodó Rómát, vaskarmokkal ragadta meg az állam kormányrúdját.

Követeket küldött mindenfelé, szövetségeseket keresett, új ligát alapított, zsoldosokat toborzott, kiátkozta -84- ellenségeit és harcot és lázadást szított a franciák ellen.

És Mars isten megmutatta, hogy mégis Rovere Julius az ő igazi fia, akiben neki kedve telik.

Elkésetten híre jött, hogy a rettenetes Gaston de Foix elesett a csatában. A franciák, mint már annyiszor, Ravennánál mindenüket föltették egy kártyára és szörnyű árát adták a győzelmüknek.

A seregük javát ott temették el a város tövében, a maradék, mint a halálra sebzett sárkány, véresen, összetört tagokkal vánszorgott vissza az Alpesek felé.

De útjokat állták a pápa ujonnan toborzott landsknechtjei, akik éppen akkor ereszkedtek le svájci hegyeikből. A ravennai győzelemből gyászos vereség lett. Az egész észak zendülésben volt a barbárok ellen, a városokban gyilkolták a franciákat, Medici Giovanni pedig megszökött fogságából.

Róma visszakapta a jókedvét. Pasquino élcelődött: „Mi a francia betegség legjobb orvossága? – A svájci vas.“

Rovere szerencsecsillaga félelmetesebben ragyogott, mint valaha. Az Alpesektől Nápolyig ő az úr. Megint a szentatya Európa első katonai hatalmassága. De azután egyszerre, mintha a nagy erőkifejtés tüzében elhamvadt volna minden élete, ujra összeroppant, ágynak esett.

A pápa orvosa, aki természetesen Bakócztól is kapott zsoldot, valami fontos hireket küldhetett a reggioi palotába, mert ott hajnalig égtek a gyertyák és egyre jöttek-mentek az emberek. -85-

Bakócz nagyjában elkészült a maga tervével. A palotája fölépült, már csak a pápai keresztet kell rátűzni a torony gombjára.

Valaki azonban a munka legelején észrevétlenül egy kis kamrát vájt magának a ház alapjába. Csak akkorát, hogy beleférjen egy puskaporos hordó.

Ez a Valaki azután maga is nagybuzgón segédkezett a további építkezésnél.

Most pedig Valaki megérettnek látta az időt, hogy kanócot vessen a puskaporos hordóba…

A pápa feküdt. Oszlopos óriás ágyban fehérszakállú, barna csontú váz. Szemében a láz zavaros tüze lobogott.

– Az én bűnöm alól csak szentséged oldozhat föl. Vétettem a szentegyház dicsősége és a biboros kollégium becsülete ellen. De szánom a bűnömet és jóvá akarom tenni.

– Ebben benne van, hogy melyik kardinálisnak mit ajánlanak a szavazata fejében.

– Egy hívem hozta, aki hozzá tudott férkőzni a patriárka titkaihoz… A gyónás pecsétje alatt mondta el nekem.

– Nem, szentatyám, Róma egyik legelőbbkelő embere. Szolgálatot akar tenni a szentegyháznak – így mondta… És én ezzel szeretném jóvá tenni a bűnömet.

– Szörnyű! – mormogta Julius. – Strigonio rákölti a választásra a magyar királyság felét… De persze, így is érdemes volna neki, mert megmentené vele a másik felét.

– Eredj a szomszéd szobába, de ne hagyd el a palotát. Az orvos jőjjön be. A kamarás pedig siessen Carduloért a kancelláriába.

– Meg fogod hivatni az összes kardinálisokat. Búcsúzni akarok tőlük… Egyenkint jöjjenek, negyedórai időközökben. Legyenek pontosak, a halál nem vár.

– Szentatyám, egy hírneves orvostudós érkezett. Arra vállalkozik, hogy meggyógyítja szentségedet egy orvossággal, amelyet aranyból fog készíteni. Mert az arany a legnemesebb anyag –

– Mondd meg a doktorodnak, hogy nem eszem az ő aranyából, de ő sem az enyémből. Te pedig ne fecsegj együgyűségeket, hanem figyelj ide. Egy bullát kell szerkesztenünk a simoniáról…

– Hordd el magad, zsidó, rád már nincs szükségem! – rivallt rá a beteg.

Ő biztosra vette, hogy Petruzzit nem a lelkiismerete vezette hozzá, hanem egy másik jelölt érdeke. Valószínű, hogy a ravasz olasz csapdát állított a furfangos magyarnak. De mindegy! Akárki lehet jó pápa, csak a magyar nem. Minden pápa jobb lesz Bakócznál, csak olasz ember legyen.

Volt már egy spanyol, aki úgy vásárolta meg -88- magának Szent Péter székét: VI. Sándor. Akkor rettenetes mélyre sűlyedt az egyház tekintélye. És most megint? Nem! II. Juliusban a halála után is lesz még annyi erő, hogy vissza tudja verni a barbárok támadását.

Akárki, csak Bakócz Tamás ne! Mert a magyar pápa egy ujabb avignoni számüzetés gyalázatát hozná Rómára. Ő maga ugyan az örök városban székelne, de Róma lelkét és Róma erejét Magyarországba küldené, hogy feláldozza a pogánynak.

A pogány? Igen, azzal is végezni kell egyszer a kereszténységnek, végezni is fog, de egy olasz pápa vezetése alatt, hogy a győzelem minden dicsősége és haszna Rómáé legyen…

A kardinálisok egész nap felváltották egymást a pápa betegágya mellett. Bakócz Tamás is eljött. Bakócznak csak annyit mondott Julius, hogy neki, Riarionak és Farnesenek kell együtt átvenniök az állam kormányát.

Éjjel meghalt a pápa. Bátor egykedvűséggel, ahogyan a nagy katonákhoz illik. -89-

Bakócz átköltözött a Vatikánba és miután a tizenkettedik órában megérkezett a francia fogságból szabadult Medici Giovanni is, megalakult a konkláve és befalazott ajtók mögött megkezdődött a választás szent és izgalmas aktusa.

Alkonyatkor álarcos emberek ütemes lépteit viszhangoztatták a szük utcák: az Orsiniek és Colonnák csapatokat csempésztek a városba, minden határozott cél nélkül, merő óvatosságból, mert hátha mégis halászni lehetne a zavarosban?

Valaki – nem tudni, ki – sáncokat hányatott a Colosseum körül; más valaki – nem tudni, mi okból – ágyukat vontatott föl a Palatinusra; megint más valaki alabárdokkal spékelte meg Caracalla romjait. A száműzöttek és bujdosók mohón haza vágtattak, akinek pedig régebbi számadása volt az ellenségével, az köszörülte a fegyvereit. Olykor ismeretlen embertömegek ismeretlen célokért ütközeteket vívtak az utcán.

A városban nőttön-nő a lelkek feszültsége, reggeltől estig emberhullámok vonulnak a néma palota elé.

Ha volt nyugodt ember Rómában, az Vértesi Tamás volt. Ő biztos volt a maga dolgában. -90-

A hetedik napon Vico Hanniballal ketten a Sciarra felé igyekeztek. A jóbarátja mostanában a világért se hagyta volna magára.

– Minden Szent András-nap hajnalon egy méztelen, széphajú leány szokott kijönni a kútból…

Tamás oda se nézett, éppen egy fényes lovascsapatra figyelt, amely szembejött a korzó felől.

Igen, ő volt, – Fiametta! A fehér lován ült és szívfájdítóan szép volt. Mellette Chigi Agostino, a szép Bembo és – Tamás nagyot nézett! – az urbinói herceg…

– Jöjjön velünk! Velünk kell jönnie! – kiáltotta Fiametta vidáman és izgatottan. – A Vatikán felé sietünk, lehet, hogy valami nagyszerű ujságot hallunk!

Titkos jeladás érkezhetett az elfalazott ajtók mögül, már talpon volt az egész város. A sokaság lépésről-lépésre nőtt, a hídnál már nem is lehetett tovább jutni.

A Tiberis partja óriás színház: ember ember hátán és minden arc az Angyalvár felé fordul.

Lóháton, öszvéren, gyalog, taligán és gyaloghintón még egyre jönnek. Tollas süvegű nemesek, páváskodó hölgyek, aranyláncos prelátusok, rikító színeket viselő zsoldoskatonák, óriás főkötőjü apácák, kövér koldulóbarátok, ösztövér művészek, püffedt polgárok, kagylós kalapú idegen zarándokok, vadképű hegyi parasztok, hangos házalók, csonkák és bénák förtelmes csapatja.

A hidak karfáit, a háztetőket, az erkélyeket, a vár ormait elönti az emberáradat. -91-

Fiametta társasága nem igen beszélget, valamennyinek torkát szorítja az egyre fokozódó izgalom.

De Tamás mindig érzi magán a leány tekintetét. Valami különös kiváncsisággal nézi, a szeme szögletéből, lopva. És különös, idegen mosoly ül az ajka szélén.

Egyszerre tűzfény lobban föl az Angyalvár tetején. Fehér füst gomolyog. Ágyúlövés!

Halálos csend köröskörül. Tamás tisztán látja, hogy körülötte néhány emberi arc elfehéredik.

Valami távoli, halk zúgás, amely nő, dagad, vágtatva közeledik, végül mennydörögve betölti egész Rómát…

– Palle – a Medici-címer labdáit jelenti – magyarázza udvariasan Agostino úr.

De azután magasra emeli redős selyemkalapját és a szemében büszke öröm ragyog, amint odakiáltja a tömegnek:

A szép Bembo pedig megfeledkezik stoikus filozófiájáról és kacagva és zokogva ölelget egy ifjú urat – Tamás ösmeri: ez Medici Lorenzo, az új pápa öccse…

És egy lelkes arkangyalarc bukkan fel a sokaságból: -92- az urbinoi Rafael. Körülötte egész művészfalanx. Taktusban kiáltják:

Hetek óta már-már megnyugodtak benne a rómaiak, hogy vagy Bakócz Tamás, vagy Grimani kardinális lesz Szent Péter utóda és most mégis a nagy Cosimo unokája, Lorenzo il Magnifico fia lett! Nem ok nélkül ujjong a város: Róma, Michelangelo és Rafael Rómája, megkapta a neki való pápát!

Már alkonyodott és a Tiberis két partján megvilágosodtak a hosszú ablaksorok. A hidakon, az utakon fáklyák rajzottak, a tereken örömmáglyák ragyogtak.

Az Angyalvár ágyui szakadatlanul bömböltek. Róma összes harangjai megkondultak. És zene és ének mindenütt. És: Palle – Medici!

Ez az öröm soha nem hallott, grandiózus himnusza volt, amely zengő szárnyaira vette a várost és minden házával, tornyával és emberével együtt fölemelte a csillagokba.

Neki ez nagyszerű gyászszertartás volt. Egy nemzet temetése. Az ő nemzetének ünnepies sirbatétele.

Mert ez volt az utolsó, kétségbeesett kisérletük. Nem sikerült. Óh, hát mikor sikerült valami, amit ők akartak? A nagykapu döngve becsapódott előttük. Megint csak künn rekedtek. Ők mindig künn rekedtek.

Azok odabenn virulni és ragyogni fognak, ők pedig künn fognak ülni a hideg szürkületben és a boldogtalan népek gyülölködése fogja emészteni a szivüket…

– San Pietro! Nézzétek San Pietrot! Örül, hogy most már meglesz a kupolája! – kiáltotta valaki Tamás mellett. -93-

A Tiberisen túl, a háztetők fölött, kolosszális árbócerdő nyult bele az alkonyati égbe. Szent Péter templomának építkezése. És most minden árbóc tetején egy-egy tűzfény gyulladt ki. Igen, San Pietro örülhet, most már meglesz a kupolája!

De Tamás ama Lionardo mesterre gondolt, aki azt mondta, a koldus koponyája drágább a legszebb kupolánál. San Pietro kupolája meglesz, de mennyi nemes, szép koponyát fognak ezért betörni a török csákányok!

Magyar ifjak koponyáit. Ah, a magyar ifjak most már nem fognak elmenni a firenzei műhelyekbe és a római műtermekbe… Megint kirekedtek az élet iskolájából, – a halál iskolájába fognak járni. És hetediziglen el fognak vadulni és el fognak durvulni.

Végül az ő megfogyott, dacos csapatjukra feketén fog ráhengeredni a nagy pogány éjszaka. És meg fognak halni. Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.

Tamás egy haldokló nép fia. Maga is halódó. Tízezrek nyüzsögnek körülötte és ő mégis egyedül van, amilyen egyedül csak végórájában lehet az ember.

De különös! A nagy elhagyottságában mégis volt valami, ami gyönyörű, ami mámorító volt! Kevélyen érezte, hogy ő a maga szomorúságát most nem adná oda ezért a tomboló örömért. A magyar halál szebbnek és kivánatosabbnak tetszett neki Itália életénél.

Forró, édes daccal gondolt az ő siralomházban ülő, szegény, léha népére.

Ez megint a barbár értelmetlen gőgje volt, de ezúttal kimondhatatlanul jól esett barbárnak lennie. -94-

Akik azt hitték, hogy a kudarc meg fogja törni Bakócz Tamást, azok ugyan nem jól ismerték a patriárka urat.

Estebédre már otthon volt a Reggioban és igen kegyesen fogadta az emberei kézcsókját. Asztalnál farkasétvággyal evett és tréfásan szidta a konkláve szakácsát.

A választásról csak mellékesen beszélt. A konklávéban mindössze huszonöt kardinális volt, köztük tizennyolc olasz. Német egy sem jött el, a franciák és angolok javarésze is lekésett.

Az első próbaszavazásnál nyolc voks jutott Bakócznak, Medicinek csak egy. A legtöbb, tizenhárom, ekkor a vén Valenciai Jánosra esett, akit senki sem akart komolyan. Mindegyik párt kertelt, ki akarta tanulni a másikat.

De azután egyezkedni és alkudozni kezdtek a főtisztelendő urak, az ifjú olaszok és a hercegek pártja megrohanta az öregeket és végül minden olasz megállapodott Mediciben.

Láthatóan örült, hogy eltávozott tőle ez a pohár. Hetvenesztendős ember hogyan is kezdhetne új életet?

– Engem a halott pápa buktatott el. A halála napján torkon fogott és csak ma, midőn kihirdették Medici nevét, volt az az érzésem, hogy a csontkeze -95- eleresztett megint. Rovere tudta, hogy én csak pénzzel boldogulhatok, azért is adta ki bulláját a simonia ellen, hogy ezer fáklya fényével rávilágítson az én utaimra és az egész keresztény világ ellenőrző szeme elé állítsa a konklávet… Ő ismerte minden titkomat, ő előre megmondta minden kardinálisnak, mivel akarom megvásárolni és egyenkint esküt kért tőlük, hogy a jóhírük érdekében ellenem fognak szavazni. Mindenki lehet pápa, csak Bakócz nem! – a halála napján ezzel búcsúzott.

Valami nyomot mégis hagyhatott lelkében a veresége, mert szokása ellenére merengő és elmélkedő volt.

– Megvesztegetés? Hát nem szép dolog! De én egy nép életét akartam megmenteni, ők pedig a mozaikjaikat és ugrókutjaikat féltik. Keserű tréfája a sorsnak, hogy ezúttal a legmagasztosabb célért hitvány fegyverekkel kellett harcolnunk, míg ők az ő kicsi céljaikért a legmagasztosabb elveket vihették harcba.

– Rovere Julius pontosan ismerte minden titkomat, – mondta később. – Még olyanokról is tudott, amelyekről azt hittem, csak mi ketten ismerjük: te meg én. Kéme volt a palotában.

– Lehetetlen, – hebegte – hiszen a bizalmas jegyzeteket titkos írással szerkesztettem…

– Úgy kell lenni, hogy kitanulták a titkos írásunk kulcsát is. Csapra verték a hordómat és én hiába töltöttem rá éjjel-nappal, a titkos léken kifolyt minden borom.

– Szeretném, fiam, ha kisütnéd, ki volt az áruló. Neked módodban lesz… Holnap megint beszélünk erről, de most jóéjszakát!

Ki volt az áruló? Egy förtelmes gyanú rohanta meg, mint a harapós kutya, de ő dühösen elrúgta magától. Nem, nem, ilyet gondolni is bűn! De azért nem volt jó éjszakája…

Reggel, midőn kiment a palota elé, egy öreg asszonyka szólította meg. Ugyanaz a nyájasan vigyorgó banya volt, aki egykor már levelet hozott neki a Sciarrából.

– Ha ön meg akarja találni a keztyű párját, akkor menjen ma vecsernye idejekor a Purificazione-térre.

A keztyűből édes ámbraillat áradt… Igen, ő el fog menni! A Purificazione-téren választ fog kérni egy gyötrelmes kérdésre.

Annyira már kinevelték Rómában, hogy nem ugrott bele vakon a kalandba, hanem elhatározta, hogy álruhában fog menni. Most úgy is farsang utólja van és az utcákon nyüzsögnek az álarcosok.

Az udvarmester, akinek megbízást adott, egy lángvörös selyemkámzsát szerzett neki, az arcot is eltakaró csuklyával. Tamás olyan volt benne, mint egy titokzatos vérbíróság tagja.

Midőn a kis térre ért, sűrű embergyűrű közepén -97- éppen egy jókedvü párocska táncolt. Elég gyakori kép a farsangoló Rómában. Később tágult a kör és az apátúr megláthatta a táncosokat. Ha buzogánnyal fejbe ütik, akkor sem rendül meg jobban.

Semmi kétség, a hórihorgas csuhás alak a „csillagok szolgája“, aki a varázstükörben megmutatta neki a tiarás Bakócz-címert… A táncosnője pedig – ő! Zöld ruhát visel; csak a fél keze keztyűs, a másik csupasz; zöld selyemlárva takarja arcát, de a haja, a jólismert, illatos, imádott mahagoni-haja szabadon leng-lobog a válla körül…

De valami változás van a zöld angyal külsején: vékony, remegő arany szarvacskák bukkantak ki a hajából, hosszúk és görbék, mint a hőscincéré és arany denevérszárnyak nőttek a hátán.

Duda és síp muzsikált nekik. Furcsa, gúnyorosan mekegő és mégis szenvedélyes, szinte már fajtalan zene.

Az óriás barát olyan kacagtatón és mégis félelmetesen dobálta-hömpölygette otromba tagjait, mint egy részeg sárkány. A zöld angyal szilajan verte a csörgődobot, a bő ruhája hólyagosan hullámzott acélos, karcsú idomai körül, a denevérszárnyai pedig rugalmas csapásokkal kísérték mozdulatait.

Tamásnak meg kellett kapaszkodnia a kút korlátjában, hogy hanyatt ne vágódjék. Azt hitte szörnyet kell halnia szégyenében, dühös kétségbeesésében.

Igen, ezek komédiát játszottak vele. A fekete emberrel ráijesztettek a babonás barbárra, mint gyerekre a mumussal. Kihúzták belőle a titkait, olyan símán és -98- könnyen, mint hüvelyéből a kardot. És a saját fegyverével nevetve kivégezték.

Most pedig iderendelték, hogy gúnnyal tetézzék a gyalázatát! Mennyire kevésbe vehetik őt, mennyire megvethetik, ha ezt is meg merik vele tenni.

Még mindig táncoltak… A duda dunnogott, a síp vihogott. Ez valami féktelen parodisztikus diadalmi tánc volt, ennek a táncnak minden mozdulatával azt mondta Fiametta: Látod, ilyen vagyok, bolond barbár, látod, ez vagyok…

Szégyenletesebb és fájdalmasabb látvány volt, mintha pőrére vetkőzött volna az utcán. Olyan groteszk látvány, mint a pestisbeteg lázálma.

Tamás nem bírta tovább. A vére, paraszt eleinek vére, tajtékot vetett – maga sem tudta, mit akar, – midőn már a dühtől hörögve megrohanta a fekete óriást, vas karmokkal megragadta és fejjel beledobta a kútba. Abba a kútba, amelyből Szent András napján egy meztelen szép leány szokott kimászni…

Még látta, amint Fiametta rémülten visszaugrik előle, még hallotta a kútból a fekete ember panaszos bömbölését, azután sarkon fordult és elsietett.

Senki sem mert a vörös ember útjába állani, aki oly keményen elbánt a nagy leviatánnal. Talán a zöld donna ura vagy kedvese? És lehet, hogy fegyveres barátai is vannak az álarcosok közt…

Tamás végigsietett az utcalabirintuson. Síkon járt, ő mégis úgy érezte, mintha lefelé menne, mindig lefelé. Nem tudta, hol van. Találomra rohant tovább.

Most az az érzése volt, mintha valaki üldözné… Visszanézett: igen, a zöld angyal jött utána! Szökdelő, rövid lépésekkel, a házak mellé lapulva, osont a nyomában. -99-

Most romok közt találta magát… Egy beszakadt tetejű, gigantikus csarnokon ment keresztül, – régi fürdőpalota lehetett.

Kereste a kijáratot és keskeny rést talált a hatalmas falon. De a rés körülépített, kerek oduba vezetett le. Zsákutcába jutott.

Fáradt volt. Letelepedett egy összetört oszlopra és lerántotta fejéről a vörös csuklyát. Úgy ült itt egyedül, mint beteg vadállat a barlangjában.

Egyszerre karcsú árnyék bukkant föl a bejáraton. Két hosszú, remegő aranyszarv… Ő volt. Tágra nyitott szemekkel, kecsesen előrehajolva nézett le a homályba. Álarcát a kezében tartotta.

– Tudtam, hogy ön az! De miért bántotta szegény Capistranót? Ő csak azt tette, amiért megfizettem… Ön eltörte a lábát… Most húzták ki a kútból, – olyan utálatos és iszapos volt, mint egy óriás varangy…

Tamás nem válaszolt, Fiametta pedig elnevette magát. Ugyanaz az éles, keserű kacagás volt, melyet már a Sciarrában hallott tőle, a vasrács előtt – akkor éjjel.

– Tudja, miért jöttem ön után? Beszédem van önnel! Meg kell köszönnöm, hogy olyan pontosan elmondta nekem a patriárka úr minden titkos tervét. -100- Bizonyára tudja már, hogy ezek a titkok nagy hasznára voltak a Medici-pártnak?

– Talán érdekelni fogja, hogy a kis komédiát, amelynek ön volt a hőse, az én kedvesem, Chigi Agostino úr szerezte. Ő nem akarta eltűrni, hogy egy barbár legyen a mi pápánk, – érti, Tamás úr?

– Ez most már nem titok. Ellenkezően, érdekünk, hogy ország-világ megtudja, milyen buzgalommal szolgáltuk a Mediciek ügyét… A bukott jelölt különben sem árthat már nekünk… A komédia egyes jeleneteit ketten dolgoztuk ki: én és az ön hű Vico Hannibal barátja. És tudja, ki volt a szent barát, akit ön a kutba dobott? Egy derék komédiás, a hosszú Rocco, aki a passiójátékban Heródes király szerepét szokta játszani…

Gyors, hadaró hangon beszélt, olykor élesen felkacagott, az ökölbe szorított kis keze pedig állandóan remegett.

Tamás csodálkozva nézte. Ki ez? Nem Fiametta. Nem tudott rá haragudni, inkább sajnálta, ahogyan az ember a tönkrement műremeket sajnálja. Ez a nő most már megmérhetetlen távolságban volt tőle, mintha az óceán tulsó partjáról beszélne hozzá.

– Most egész Róma kacag önökön, – folytatta Fiametta keserű örömmel.

– Hiába adja a büszkét, nyugodtat, – tudom, szeretne engem megölni. Lám, az alkalom jó! Egyedül vagyunk a romok közt és önnél biztosan van tőr…

– Ha nem szeret vért ontani, akkor majd megfizeti egyik komornámat. Jó lányok, de azt hiszem, száz aranyért mindegyik keverne fehér port az ivóvizembe.

– Nem? Mennyi megvetéssel mondja ezt! Pedig a legédesebb dolog a világon: a bosszú! Még a szerelemnél is édesebb… Ha nem láttam volna, mit csinált szegény Heródes királlyal, akkor azt mondanám, önnek nincs vére.

– Fiametta, kérdezek öntől valamit. Ha nem akar válaszolni, az sem lesz nagy baj.

– Ön elárult engem. Ebből haszna volt. Ezt értem. De mi haszna van abból, hogy utólag meg akar gyalázni?

– Gyűlöl? Én együgyű vagyok az ön szemében és ez ok lehet, hogy lenézzen, – de nem ok, hogy gyűlöljön.

– Gyűlölöm, mert soha még ember úgy meg nem sértett, mint ön! Ha tudni akarja: ön az egyetlen férfi, akinek életemben fölajánlottam magamat. Igen, én, Fiametta, fölajánlottam magamat valakinek! Tudja ön, ki vagyok én? A legelső rómaiak, hercegek és kardinálisok térdepelnek a küszöbömön… Egy király csókolta meg a lábamat! És ön, az ismeretlen barbár, eltaszított magától. Ezt nem tudom elfelejteni. Eleinte meg akartam öletni… -102-

– Mind a kettőt – én! Ügyetlenek voltak – de most örülök, hogy nem sikerült… Mert jobb így: szenvedjen – szenvedje el a bukás minden megalázását!

– Hát eredj! – kiáltotta Fiametta és a szeme olyan gonosz volt, mint a viperáé.

– De búcsúzóul még mondok valamit. Ön nem tudja, mi az szeretni. Urbino sem tudja, Chigi sem, senki azok közül… Csak én tudom!

– Tudom, de azok közül egyik sem szerette önt annyira, mint én. Ne nevessen olyan keserűen, mert igazat beszélek. Én úgy szerettem önt, ahogyan csak egy barbár szerethet ilyen nőt! Ön volt nekem Róma, Itália, minden, ami szép, drága, halhatatlan, ön volt az élet, a jövő, a győzelem! A nagybátyám dicsőségének is csak azért örültem, mert azt hittem, az ön kezéből kapom és ez örökre össze fog forrasztani önnel… És mikor egy éjjel eltaszítottam önt magamtól, azt is csak szerelemből tettem. Nem tudom ezt megmagyarázni, nem tudok úgy beszélni, mint Bembo úr és a ciceroniánusok, de szerelemből tettem. Egy részeg csatlós, akit Urbino hercegének neveznek, meg tudta változtatni az ön ábrázatát. Egy idegen nő tárta akkor felém a karjait és én irtóztam tőle, hogy eláruljam vele az én Fiamettámat, az én szent és tiszta Fiamettámat… -103-

– Bolond barbár voltam, mert azt gondoltam: Mária Magdolna is az volt, Egyiptomi Mária is és ma mégis templomokat neveznek el róluk Rómában.

Fiametta kacagott, de több volt benne a keserűség, mint a jókedv. Majd azt mondta:

– Ha annyira szeretsz, ha igaz, amit mondtál, akkor nem tudsz tőlem elszakadni! Holnap megint ott leszel a Sciarrában… Örülök, hogy annyira szeretsz, mert kegyetlen leszek veled, nem is foglak a szemem elé bocsátani. Talán meg foglak öletni, – de ha nem: akkor a szerelem és a vágy fog téged megölni.

– Ezt már mondták mások is, de nem birták ki, mind eljöttek megint. Aki engem szeret, az nem tud tőlem elszakadni!

– Szeretem önt, jobban szeretem az életemnél és mégis el fogok öntől szakadni. Talán holtomig szeretni fogom, de mégis nemesi szavamra mondom: soha többet ez életben nem szólok önhöz.

Fiametta egyik kezével a falat fogta, a másikat a halántékához szorította, úgy nézett utána. A homályos falon fényes ovális rést látott, abban lépkedett Tamás a vörhenyes délutáni napfény felé, végig a romokkal borított térségen.

A távolságban mind kisebb lett az alakja, végül már csak akkora volt, mint Fiametta ujja. Azután végleg eltünt egy fekete fal mögött.

Amint Tamás hazaért, rögtön ágyára vetette magát. Soha életében nem volt még beteg, de most rettenetesen gyötrődött.

A szíve megvadultan vágtatott, a fülében bömbölt a vére, minden pillanatban várta, hogy a koponyája szétpattan.

Zavaros dolgokat kiáltozott és minduntalan a halált emlegette. Meghalni, igen, meghalni!

A patriárka a keresztfia ágyához sietett és a nevén szólongatta. Tamás rámeresztette zavaros tekintetét, de aztán némileg magához tért.

És rekedten lihegő hangján mindent elmondott. Mindent, ami közte és Fiametta közt történt.

A patriárka szó nélkül hallgatta. De lassankint az ő lélekzete is lihegő lett.

Bakócz Tamás nem hiába volt jobbágy fia, valóban erős ember is volt, telve paraszt-fatalizmussal.

Ami elveszett, az elveszett – ki beszél a tavalyi hóról? A római korona beleesett a csalódások kútjába, kár volna utána lökni még ezt a gyereket is.

– Sejtettem, hogy tőrbe csaltak. De ebben magam talán hibásabb is vagyok, mint te. Nekem gondolnom kellett volna arra, amit te még nem tudhatsz, hogy ifjú férfinak csak addig nyitva a szeme, amíg forrni nem kezd a vére. Különben ne hogy azt hidd, -105- te ütöttél el a sikertől! Itt nagyobb hatalmak állottak munkába, hatalmak, amelyekkel mind sűrűbben találkozom újabban s melyekkel szemben tehetetlen vagyok.

Mégis, a nagy kudarc igen megpuhíthatta kemény lelkét, mert megtette azt, amit még soha életében: olyan szelid és szomorú lemondással beszélt, mint az igazi öregember:

– Az ember mindent okosan kiszámít, előrelátással elvégez, de a siker nem ezen fordul, hanem a titokzatos véletlenek láncolatán. Nevezheted jó szerencsének vagy sorsnak, de legegyszerűbb lesz, ha isteni gondviselésnek nevezed… Nos, Isten ezuttal nem volt velünk és így minden ellenünk volt. Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy nekem minden sikerül, amit a magam hasznára próbálok, de kudarcra kudarc ér, mihelyt az ország érdekét akarom szolgálni. Szerencsés ember én csak addig voltam, amíg fiatalos önzéssel magam is pusztítottam az ország erejét. Amióta óvni és erősíteni akarom, azóta üldöz a balsors. Néha megrettenek, ha erre gondolok. Egy ismeretlen hatalom irgalmatlan következetességgel készíti elő Magyarország romlását. Mi mindnyájan, akarva nem akarva is, eszközök vagyunk az ő kezében. Te is csak az voltál. És ha te nem folyatod ki a boromat, akkor más valaki vág léket a hordón, mert a bor nem az enyém, hanem Magyarország bora volt és azért a porba kell elfolynia. Embereld meg magadat, fiam. Ez nem a te bűnöd, hanem egy egész országé.

– Meghalni? Annál mi sem könnyebb! A török nemsokára nálunk is felállítja az ő halálmalmát és a magyar ifjúságot szórja a garatra. Ha te azt hiszed, -106- hogy itt Rómában kárára voltál az országnak, akkor légy rajta, hogy legalább a haláloddal hasznára lehess.

Az orvos megjött és megvizsgálta a beteget. Ennek a Grossius mesternek az volt a hibája, hogy nagyon is bővében volt a tudománynak. Ő nem elégedett meg azzal, hogy Galenos és Avicenna bevált módszere szerint gyógyítson, hanem régi kéziratokból kutatta fel a klasszikus tudomány elkallódott titkait.

Tamáson is olyan betegség jeleit találta, amely betegségről semmit sem tudnak az újak, de annál többet az isteni rómaiak. A diagnózis szerint éjjeli baglyok jártak be a nyitott ablakon és a görbe csőrükkel megszívták Tamás vérét.

Midőn a patriárka úr meghallotta, hogy a mester a baglyok ellen macskákat ordinál, amely macskákat a beteg ágyához kell kötözni, – azt mondta, hogy: bubulus! – A tudós föltette, hogy ez magyar szó lehet, amelyet ő nem ért meg, de ha latin lett volna, akkor megértette volna és ökröt jelentett volna.

Az éjjeli baglyok csak nem akartak elmaradni, tovább szívták a beteg vérét.

Az nem tudott talpra állani, napról-napra fogyott. Néha órákon át sírt, mint a gyermek, de néha meg dührohamai voltak, ilyenkor ölni és meghalni akart.

A patriárka aggódott, de csodálkozott is. Mi ez – még mindig a kútba esett korona fáj a fiúnak?

A jó Tamás pedig azt se tudta már, hogy egyszer pápaválasztás is volt Rómában… Mint a bibliai Jákób, ő is az Úr angyalával viaskodott, de az ő angyalának arany szarva és denevérszárnya volt.

Már negyedik napja feküdt ágyában, midőn azt -107- jelentették neki, hogy egy öreg asszonyság akar vele beszélni. Nem akarja látni! Sem ezt, sem más nőt ne bocsássanak a palotába!

Ötödik napra levelet hoztak neki. Arany pecsétes, ámbraillatú levelet… Ami vérét még meghagyták Tamásnak az éjjeli baglyok, az egyszerre mind a fejébe szökött. Sokáig remegő kezében fogta a levelet, de aztán odaadta a kamarásnak. Vissza! Nem kell!

Heted napra igen gyönge volt, de némileg mégis megnyugodott. Ekkor egy nemes úrfi látogatását jelentették neki. Az idegen azt üzente, hogy Magyarországból jön, török híreket hoz.

A törökre mostanában kéjes epedéssel gondolt Tamás. A török a halál, a megnyugvás, a török az egyetlen reménység ebben a vad és fájdalmas összevisszaságban.

Egy selyemruhás, fehér szattyán-csizmás, karcsú fiú lépett a szobába. Midőn levette tollas kalapját, Tamás arca elfehéredett, a szívverése elakadt. Megismerte az ő sötét vörös haját!

Fiametta jó ideig mozdulatlanul állott, majd az ágyhoz lépett, térdre ereszkedett és illatos vörös fejét szó nélkül odatette a vánkosra, Tamás mellé. Még most sem szólt, csak sokáig sírt, a könnyei pedig belefolytak Tamás nyakába.

– Drága, édes barátom, mondták nekem, hogy beteg vagy. Már napokkal ezelőtt eljöttem volna, de magam is beteg voltam. A szívem rettenetesen fáj, épp úgy, mint a tiéd és én szeretnék meghalni, épp úgy, mint te.

Tamás lehunyt szemmel, sápadtan és mereven feküdt, a leány pedig tovább beszélt: -108-

– Mit csinálunk mi egymásból, édes? Szeretjük egymást és mégis tigriskarmokkal tépjük egymás szívét. Nyisd ki a szemedet, kérlek, nézz reám és lásd, mivé lettem! Vagy inkább mégse nézz reám, mert most rut vagyok, a szerelem, a fájdalom és bűnbánat tönkre tette a szépségemet.

– Én elárultalak, Tamás – folytatta Fiametta – elárultalak, mint Judás a Messiást, de ha mindent őszintén bevallok neked, akkor be fogod látni, hogy százszor boldogtalanabb vagyok, mint te, mert veled együtt elárultam a magam üdvösségét is. Én mindent Chigi Agostino úr kívánságára tettem. Sok hálával tartozom neki, mert mindenemet, amim van, tőle kaptam. Ő emelt ki a porból, ő taníttatott, ő vett körül fejedelmi pompával. És mindig jó is volt hozzám, inkább apai barátom volt, mint kedvesem. Agostino úr azt mondta nekem: Róma és Itália életérdeke, hogy olasz kardinális legyen a pápa és én büszke voltam rá, hogy egy szent ügy szolgálatába állhatok. És nem tagadom, eleinte mulattatott is az intrika. De aztán –! Aztán megszerettelek, ahogyan soha még embert nem szerettem és ekkor a szívem elpártolt Chigitől és melléd állott. Chigi úr dicséretére kell mondanom, hogy nem erőszakolta tovább a dolgot és nem kért tőlem többé kémszolgálatot. Ha veled még beszéltem a pápaválasztásról, csak azért tettem, hogy mindennap láthassalak. És amit akkoriban tanácsoltam neked, az becsületes és jó tanács volt. Agostino úr tudta is, hogy szeretlek – ő annyira élesszemű, hogy semmit sem lehet eltitkolni előtte – de nem volt rád féltékeny. Nagyon különös ember, mintha nem is olasz vér folyna az ereiben. Chigi úr filozófus. -109- De jött a végzetes éjszaka, mikor az urbinoi herceg betört a házamba. Óh, de másnak, de egészen másnak képzeltem én azt az éjszakát! Én már akkor nem bírtam a szenvedélyemmel és megtettem azt, amit soha életemben nem: megtagadtam a büszkeségemet és felajánlottam magamat neked. Nem kellettem! Édes, drága szívem, te megmagyaráztad nekem, hogy mért kellett engem visszautasítanod. Én ugyan máig sem értem még, de azt hiszem ez azért van, mert nálunk máskép gondolkoznak a szerelemről, mint ti nálatok. Annyit azonban tudok most már, hogy nem gyülöletből ragadtad ki magadat a karjaimból. Akkor éjszaka azonban nem értettem semmit, azt hittem, te játszottál velem és most nevetsz rajtam, azt hittem, csak azért hazudtál nekem némi vonzalmat, hogy fölhasználhass engem a politikai céljaidra. Micsoda éjszaka volt az! Őrjöngő voltam és hajnalig fetrengtem a padlón és vertem a homlokommal a köveket. – Úgy hallottam Cardulo úrtól, hogy a te hazádban a nők keveset beszélnek és mindig illemtudók. De én nápolyi leány vagyok, édesem, én nem bírok magammal ha szeretek, még kevésbbé ha gyülölök! Mindenesetre meghaltam volna azon a rettenetes éjszakán, ha nem tartott volna életben a bosszú reménye. Nagyon gyűlöltelek akkor, szegény, drága szerelmem, de az én gyűlöletem nem volt egyéb, mint öngyilkos szerelem. Attól kezdve én megint nagy buzgalommal szolgáltam Chigi urat, mindent elárultam neki és talán odaadtam volna az ifjúságomat is, csakhogy meghiúsítsam a terveidet. És gyilkosokat is fogadtam ellened, pedig akkor is szerettelek és midőn pénzt adtam nekik, tudtam, hogy a fegyverük a te drága szíveddel együtt át fogja döfni az enyémet is. -110-

– Sokat szeretnék még mondani, de nem tudok beszélni, ha ilyen némán fekszel előttem. Olyan vagy, mint a halott és a szívem most megint nagyon fáj. Kérlek, bocsáss meg nekem. Ha meg tudsz bocsájtani, akkor én leszek a legboldogabb nő a szentatya államaiban. De ha nem akarsz, akkor ölj meg, mert én a te tulajdonod vagyok, de ne légy ilyen hideg és szomorú!

– Nagyon haragszol rám, – kezdte újra Fiametta – és haragodban megfogadtad, hogy soha többé nem szólsz hozzám. Az ilyen esküvéseket azonban nem tartja számon a Madonna, ő mindig a szerelmesek boldogságát akarja. De ha nagyobb benned a büszkeség, mint a szánalom, akkor ám maradj hű a fogadalmadhoz, ne is szólj hozzám, csak nyisd ki a szemedet, hogy tudjam, szabad élnem és mosolyogj reám, hogy tudjam, megbocsájtottál.

Az apátúr azonban halottként feküdt. Az ő vérig sértett hiúsága ránehezedett, mint egy óriási ragadozó a leütött prédájára és nem engedte, hogy megmozduljon.

Fiametta, aki mindeddig a szőnyegen térdepelt, fölkelt és egy ideig habozva nézte a beteget. Aztán lehajolt hozzá, a füléhez szorította a száját és halkan susogta:

– Lásd, Tamás, Agostino úr azt mondta, a patriárka legalább még hat hónapig itt fog maradni, mert ő lesz bolognai kormányzó… Hat hónap, Istenem, egy egész élet! Add nekem azt a hat hónapot, Tamás! Szent Ceciliára esküszöm – ő az én védőszentem, mert engem csak Rómában hívnak Fiamettának! – esküszöm: én még soha nem szerettem senkit… Kurtizán vagyok, de soha még nem szerettem… Voltak -111- kedveseim, de egyiket sem szerettem. Agostino urat sem, pedig ő mindig jó volt hozzám… És ha veled nem találkozom, akkor talán elmulik az életem anélkül, hogy megtudtam volna, mi az: szeretni. De téged szeretlek, neked odaadom az ifjúságomat, fölvirágozom vele az életedet és meglásd, hat hónapba több boldogság fér bele, mint Philemon és Baucis száz esztendős életébe és meglásd, ezért a hat hónapért érdemes volt megszületnünk!

És miután megint nem kapott semmi választ, egyszerre láng csapott a szívébe és remegő két karjával átkapta Tamás nyakát és a szenvedélytől lobogva mondta:

– Te bolond, te bolond, mért gyötresz mind a kettőnket, hiszen tudom, hogy te is meghalsz a szerelemtől!

Fiametta kétségbeesetten nézett Tamásra, mintha a muló másodpercekkel elfolyna a szíve vére is.

Te, boldog Róma, soha nem is sejtetted, hogy álmodban egykor minő veszedelem árnyéka vonult el fölötted!

Ha nem Lorenzo il Magnifico fia, hanem a szatmármegyei kerékgyártó fia vonul ünnepi menetben a Vatikánból a Lateránba, akkor talán ma is csorba még a koronád.

Akkor a világ medencébe gyűlt aranya nem ékesíti kőhomlokodat halhatatlan freskókkal, mozaikokkal és stukkókkal, hanem keresztény katonák meztelenségét ruházza fel. A tüzes érc nem szoborművek, hanem ágyúk egyűgyű formájába dermed. A Tiberis száz márványoszlopos palotája helyett lapos és komor várak emelkednek a Száva iszapos partján.

Ha nem X. Leo lesz pápa, akkor a klasszikus szárnyas paripa páncélos lovas alá kerül, a színek és formák géniusza katonasorba áll.

Midőn Medici Giovanni fölvette a X. Leo nevet, azt mondta: „Élvezzük a pápaságot, mivel nekünk adta Isten!“

Ünnepi vonulása a Lateranba a pontifex maximusszá lett római cézár diadalmenete volt.

Itália fölébredt középkori aléltságából és fölismerte magában a világ hajdani császárnőjét. És a hajdani pogány istenek is föleszméltek álmukból és visszatértek az ő városukba.

A pápa előtt lovagoltak a főurak és a szentszék hűbéresei, köztük a Colonnák, Orsinik, Contik, Savellik, Caffarelik és Gaetanik, a Baglionik, Esték, Medicik, Roverek, Varanok, Strozzik, Soderinik…

Családok, amelyeknek oroszlánszájában vergődött Itália egy-egy darabja. Köztük voltak az olasz föld és talán az egész világ legedzettebb katonái, legravaszabb cselszövői, legvérengzőbb zsarnokai, legmerészebb kalandorai és legvadabb gonosztevői.

És a prelátusok lovas serege! Több száz püspök, érsek és kardinális, utolsónak a sorban, aki rangban első: Bakócz patriárka. Félelmetes energiájú, büszke, finom és elmés férfi- és aggastyánfejek, ők Itália nagy, államférfiai, szónokai és költői, a híres mecenások és gyűjtők.

És legvégül, tarka ruhás svájcijai közt, X. Leó, arany palástban, tiarával a fején, a dicsőségtől ragyogva, élvezve a pápaságot, melyet Isten neki adott.

Az utcák via triumphalisszá alakultak át. Mindenütt pogány oltárok, antik szobrok, diadalívek. A Megváltó alakja is látható volt némely házon, hol Jupiter, hol Apollo társaságában; a Boldogasszony pedig legszívesebben Minerva és Juno között mutatkozott.

A krónikások följegyezték, hogy a bank-utcai Chigi-palota előtt nyolc oszlopos diadalív alatt kígyózott el a menet. Az íven Apollo, Merkur és Minerva alakja és arany felírás: „Azelőtt Vénusé volt a birodalom, később Mars bírta, de most Pallas Athene lép trónra.“

(Vénus volt Borgia házi istensége, Mars Rovere Juliusé, Minerva pedig Medicié.) -114-

Fiametta a Chigi-palota loggiája alatt térdepelt, midőn a szentatya áldásra emelte fehér kezét.

Egy aranytól ragyogó ifjú lovast látott az idegen követségek csapatjában és abból, hogy a szíve fájdalmasan megdobbant, megtudta, hogy ez Vértesi Tamás.

És elvonult a büszke menet, amellyel a rinascenza fölért szivárvány-útjának szédítő zenitjére.

Bakócz Tamásnak némi, nem is kellemetlen, izgalmat szerzett a nagy nap. Megfigyelte, hogy a pápa hamar elfárad… Valaki azt mondta, X. Leo testén gyógyíthatatlan tályog van, mely aggasztja orvosait… Édes kis reménység nyilalt bele a patriárka öreg szívébe. Hátha még itt maradna Rómában? Hátha? De azután letorkolta önmagát. A szentatya ifjú ember, ő pedig hetvenkétesztendős… És neki már nincs is szerencséje.

Azokban a napokban szomorú utasember érkezett egy szomorú világból: Márton kalocsai kanonok. Leveleket hozott a királytól és hajmeresztő ujságokat mondott. Otthon éjjel-nappal szólnak a lárma-harangok. A török megszállotta a déli magyar várakat és megvetette lábát az ország kapujában.

Amit évek óta mindenki jósolgatott, amitől mindig óvták egymást a magyar urak és aminek elhárítására még sem tettek semmit, az most bekövetkezett: a halálmalom már magyar földön őrli az embercsontokat. És II. Ulászló király kétségbeesett levelekkel árasztja el Európát.

A szentatya, akinek már terhére lehetett Bakócz Tamás kutató sárga szeme, kapott az alkalmon, hogy visszautaztassa a patriárkát.

Utravalóul három püspökséget adományozott -115- neki és – ami Bakócznak jóval többet ért – megtette teljhatalmú légátusává Magyar-, Lengyel-, Cseh-, Porosz- és Oroszország és egész Skandinávia fölött, hogy keresztes háborút hirdessen a hitetlenek ellen.

Bakócz a németeket és a franciákat szerette volna fegyverbe szólítani, de erről hallani sem akart a konzisztórium.

Az Angyalvár ágyui dörögtek, midőn az ünnepi ülés után a főtisztelendő kardinálisok testületileg szállására kisérték a legatus a latere-t.

Chigi Agostino úr lakomát adott két pápai nepota, az elegáns Medici Julian és az ifjú Lorenzo tiszteletére.

– Az ünnepélyt ezúttal nem a Chigi-villában, hanem Fiametta kis palotájában rendezték.

Bizalmas kis társaság volt hivatalos, a Medici urakon kívül csak Bembo, Cardulo és Fiametta uj barátnője, az andaluziai Juanna, akit mint csodát emlegettek mostanában az örök városban.

Agostino úr tulajdonképpen az urbinoi herceget is meg akarta hívni, szerencsére azonban a mindig tapintatos Bembo visszatartotta ettől.

A Vatikánban ugyanis már elhatározott dolog volt, hogy Francesco Máriát első alkalommal ki fogják vetni a hercegségéből és Medici Lorenzot ültetik a helyébe.

A Szentlélek bankárjának mindig voltak jó ötletei és ezúttal – a kor ízlésének hódolva – „antik lakomát“ adott.

A vendégek római szenátoroknak és matronáknak öltöztek és virágkoszorút tettek a fejükre. Asztalnál nem ültek székeken, hanem kereveteken feküdtek, a bort pedig, melyet rabszolga-tunikás ifjak töltöttek, aranycsészékből itták.

Még a régi rómaiak házi oltára sem hiányzott a teremből; az oltáron a Medici-lárok: Szent Damján és Szent Kozma szobra előtt égett az illatos tűz. -117-

Lakoma közben énekkar és táncos leányok mulattatták a vendégeket, később egy Plautus-komédiát adtak elő, természetesen latin nyelven.

A lakoma végeztével megjelent Vico Hannibal is. Ő kicsi ember volt ahhoz, hogy asztaltársa lehessen a Medicieknek, de némi tisztesség mégis kijárt neki a jó szolgálatai fejében.

Fiametta mindenkit elragadott bájos jókedvével. Egy pillanatig sem nyugodott, vidám démonként keringett az asztal körül és elárasztotta vendégeit szeretetreméltó, pajzán és csipős ötletekkel.

Hajnalfelé azonban mintha kissé elfáradt volna. Letelepedett a poharazgató urak közé, maga is ivott keveset és hallgatta, mit beszél a szép Bembo.

Bembo ékesszólása ma még szárnyalóbb volt, mint rendesen; mintha mámoros volna. Az is volt, de nem a bortól, még kevésbbé a női szemektől, hanem attól a hírtől, mit az imént súgott fülébe a kis Medici Lorenzo: a szentatya említette, hogy alkalmilag kardinálist fog csinálni Bemboból és Sadoletoból…

– Meglássátok, barátaim, – én jós szemmel belelátok a jövőbe – meglássátok, a mi dicső, nagy Leónk alatt Róma föl fog támadni hamvaiból, újból magára fogja venni hajdani fejedelmi márványköntösét, amely megilleti, mint a világ császárnőjét és amely szépségnek ma csak bús, elszórt romjait látjuk a városban. Már ezért is hálát illik adnunk az olimpusi nagy isteneknek, hogy megmentettek bennünket az idegen uralom veszedelmeitől. Mert egy idegen pápa kezében Róma csak eszköz lehet idegen célok szolgálatára. -118- Pedig Róma csak önmagát szolgálhatja, mert Róma szent és örök város!

– A veszedelem, hogy Rómát idegen érdekek rabjává tegyék, elég nagy volt ezúttal. Ez a csökönyös Strigonio szőröstül-bőröstül beledobná Róma jövőjét a pogány torkába. Még az utolsó konzisztoriumon is azon erőlködött, hogy megkapja a németországi legatiot is. Ott is keresztes háborút akar hirdetni, pénzt akar szedni. Ezt természetesen nem engedik meg neki. Az északi kis országokkal csináljon, amit akar és tud, de a nyugati nagy országokra más föladatok várnak. A szentatyának nagyszerű tervei vannak Róma művészi újjáalkotását illetőleg és siettetni akarja San Pietro építkezését. Honnan vegyük a költségeket, ha nem a nyugati nemzetektől, elsősorban a németektől?

Az elegáns Medici Julian, aki egyébként hallgatag és kissé mélabús férfi volt, szintén megszólalt:

– Magyarországból rossz hírek jöttek, a török már benn van az országban. Nem csodálom, hogy a magyarok fűhöz-fához kapnak, a halál kopogtat a házuk ajtaján. Ott voltam a Vatikánban, midőn a patriárka és kisérete elbúcsúzott a pápától. Nyugodtan, sőt büszkén viselkedtek, de én mégis egy halálba induló gladiátor-csapatra gondoltam: Morituri te salutant!

– Kétségtelen – jegyezte meg Cardulo – kétségtelen, hogy Magyarország el fog pusztulni az egyenlőtlen harcban. Ez igen sajnálatos. De részvéttel nem lehet a világot kormányozni. És ne feledjük, hogy az antik Róma sem tudta volna teljesíteni világtörténelmi -119- küldetését, ha részvétet érez az útjában álló kis barbárnépek iránt.

– Róma visszaverte a barbár támadást és ezúttal nemcsak a férfiak, de a nők hazaszeretete is részt vett a harcban. Én nem árulok el titkot és nem nevezek meg senkit, mert attól kellene félnem, hogy rápirítok a nemes szerénységre. De arra kérlek, barátaim, mutassunk be italáldozatot a szeretetreméltó géniusznak, aki a szépség és a szellem fegyvereivel küzdött a szent ügyért!

Mindenki ivott és az aranycsészék fölött mosolygó szempárok fordultak Fiametta felé.

De mi volt ez? Fiametta a szőnyegre ejtette aranypoharát… Valami jéghideg fájdalom járta át. Ez a fájdalom kivülről jött, mint a késszúrás és széttépte a szívét.

Vértelen ajkaival mosolyogni próbált, valamit hebegett – ügyetlen vagyok! – leült.

Azután fekete fátyolok ereszkedtek le rá. Egyik a másik után. Azután csend lett és bár tudta, hogy társaságban van, mégis oly egyedül érezte magát, mintha az óceán közepén usztató roncson ülne.

És minden olyan érthetetlen volt! Mire való a sok gyertya, mikor mégis sötétség van? Miért nevetnek az emberek, mikor mindegyik halálkoponyát hord a nyakán? És ő, Fiametta, miért félmeztelen, mikor a lelke is fázik?

Künn voltak a loggián. Valaki egy meleg köpenyeget -120- borított a vállára… A friss levegő valóban jót tett neki.

Már erősen hajnalodott. Az utca torkolatában kék éjjeli köd ült még, de a templomtorony csúcsát már vörös reggeli fény érte.

– Pihend ki magadat, drága gyermekem, aztán minden jó lesz – szólt Agostino úr hangja. – Nagyon kedves háziasszony voltál, ezért egy szép gyöngysorral vagyok adósod.

– Minek nekem a gyöngy? – kérdezte Fiametta halkan. – És a saját hangja úgy csengett a fülébe, mintha nagy messziségből jönne. De azért gépiesen tovább beszélt: – Annyi van már, hogy fel se fűzöm, dobozban tartom… És ékkövem és kaméám és aranyláncom is annyi van – nem is tudom mennyi… Minek az?

És ezen a vigasztalan kérdésen úgy elszomorodott, hogy kedve lett volna sírni. De nem tudott.

Patkócsattogás az utcán… Szürke palástos lovasok sietnek a porta del Popolo felé. Mögöttük málhás öszvéreket terelnek.

– Hazamennek a magyarok! – mondja Chigi úr. És mély meghajlással fogadja a patriárka úr kurtán jelzett áldását.

És Fiametta lelke rémülten elkezd röpködni és vergődni, mint a kalitkába zárt vadmadár. Most, most! Ha most nem tud kiszabadulni, akkor örökre rab marad…

– Ha int nekem, ha mosolyog, ha csak idenéz, -121- akkor kiáltok: megállj, megállj, veled megyek! Cecilia szent nevére esküszöm: veled megyek!

Ő azonban nem int, nem is mosolyog, de még csak ide sem néz… Valami irgalmatlan barbár gőg, ősi, ázsiai csökönyösség merevíti meg a nyakát. A nyelvével csettint lovának és az utascsapat hamarosan eltünik a városkapuban, amely feketén ásítozik, mint az alvilág torka.

– Gyöngyöt nem akarsz… Ékszert sem… Hát mégis mit szeretnél, Fiametta?

Ez itt Kalliope nagy temetője: minden domblánc alatt egy-egy nép virága korhad…

A magyarok már künn poroszkáltak a Campagna hullámos síkján, hűvösen ragyogó, magas égbolt alatt.

A láthatárt régi római vízvezeték rekeszti el, gigantikus kőlábaival a messziségbe lépked, őszi verőfényben alvó, violaszínű hegyek felé.

A patriárka úr a jobbján lovagló Márton kanonokkal beszélget. A keresztes hadjárat tervét magyarázza és az öreg úr megint csupa jóreménység, csakúgy duzzad a tetterőtől.

– A külföldről nem várok katonát, csak pénzt. A magyar nemességtől pedig semmit sem várok. Az urak csak egymásközt keresik az ellenséget, a pogánynak már nem jut a gyűlöletükből. De a nép! Hunyadi János bocskorosokkal verte el Hódító Mohamedet Belgrád alól…

Tamás a keresztapja balján léptet és fél füllel hallgatja, mit beszél. Minden mérföldkőnél úgy érzi, megint elszakadt egy idegszála, amely Rómához nőtt. Elszakadt és vérzik.

– Ha a földesúr viszi táborba a parasztját, akkor ez is csak úri robot. De ha Hunyadi hívja és önként megy, akkor ez azt jelenti: a szegénységnek is van hazája és becsülete. -123-

Hol van nekünk ma egy Hunyadink? – szeretné kérdezni Márton kanonok. De nem meri. Ehelyett azt kérdezi:

– Ha Isten is megsegít, a tavasszal lesz százezer emberem. Százezer magyar paraszttal már neki merek rugtatni Szelim szultánnak.

– Az ebadták csókolják meg a paraszt bocskorát, ha kimenti lelküket a pogányságból!

Ketten vannak magyarok, de tüstént összekapnának, ha nem volna köztük a rangbéli nagy különbség. Igy Márton úr csak epésen hallgat.

Mély úton járnak az utasok, szőlők alatt. A fejük fölött egyszerre énekelni kezd valaki. Női althang. Az éneklő tudja, hogy hallgatják, ezt kiérezni az énekéből.

Miért ül ő most nyeregben és hová megy? Hová és minek? Csak egy dolog volna: az ő lába elé feküdni és zokogni és imádkozni és meghalni… -124-

Fiatal parasztnő, barnapiros arcú, fehér fogú. A keblén nyitva a ruhája. Szőlőfürtöt tart a kezében és midőn a lovasok közt meglátja a búsképű ifjút, évődve feléje kínálja. Olyan, mint egy szelíd bacchansnő.

– Százezer paraszt fegyverben! – kezdi megint a kanonok. – A nép teli van keserűséggel… Ha azok nekünk esnek – Isten irgalmazz!

A patriárka nem válaszol mindjárt, kicsit élvezi a kanonok szorongását, de aztán kicsinylően legyint a bivalybőrkeztyűs kezével:

– Mit féltek a néptől? Az nem rossz, nem is jó, hanem olyan, mint Isten sok más alkotása, a tűz, a víz, a hegy, a felhő: van benne erő, de nincsen indulat. Az indulatot a vezérei adják bele a népbe. A Hunyadiak tudtak vele bánni, őket nem égette meg a tűz, de a mai urak semmit sem tudnak. Azért nem is adunk a kereszteseknek vezért a nagyurak közül.

– Olyan kell, aki kicsi ember és mégis nagyhírű, aki erős, de nem hatalmas. Olyan, akit szeret a nép és aki mégis az urakkal tart.

Pacsirta csiripel magasan a lovasok feje fölött. Tamás ég felé fordítaná arcát, hogy megkeresse, de a szeme nem bírja el a nagy fényességet.

Az ő szatmári hazájára gondol; ott is így szól a madár a nyárfákkal szegélyezett tarlók fölött…

A pacsirta-trillának különös visszhangja kél a szívében: -125- ecsedi bölömbika hangja, vadgalamb búgása, bükki rigó füttye…

Szatmár – Erdőd! Egyszerre honvágy égeti édesen a szívét. De jó volna még egyszer ilyen tündöklő reggelen sólyommal vadászni a Homoród füzesében!

– Alázattal bocsánatért esedezem, – szól kajánul a kanonok – Szent Jeromos azt mondá: Errare humanum est! És mi mind emberek vagyunk! De mi lesz, ha a főtisztelendő primás úr – föltéve, bár meg nem engedve! – ha a primás úr mégis tévesen ítéli meg a vezért, akit a paraszt-keresztesek élére óhajt állítani? Mi lesz, ha a vezér szívében nincs az urakkal? Ha megtörténik az, ami már annyiszor megtörtént, hogy nem a vezér vezeti a népet, hanem a nép a vezért?

– Hogy ennek a kardnak két éle van, azt ugyan magam is fölérem ésszel. De mit tehet a véges ember? Dolgozik és imádkozik. De a siker az Ő kezében van, aki a népek sorsát intézi. Ha Ő el akar veszíteni egy országot, akkor vaksággal veri meg a kormányzókat. Én nem hihetem, hogy mi valamennyien vakok legyünk! Mert ha igen, akkor a mi bukásunk szörnyű lesz, a magyarok a pogány szeme láttára fogják egymást széttépni és évszázadok multán sem szedik össze többé a tagjaikat. De én ezt nem hihetem és a próbát meg kell tennünk, mert más út nincs!

Az út szélén egy kis csődület van; vagy tíz kapás ember áll együtt. Midőn odaérnek, egy papi ember lép -126- ki a csoportból és örömtől sugárzó arccal meghajol a lovasok előtt.

– Önök éppen jókor érkeznek, tisztelt uraim, itt egy csoda várja önöket, a klasszikus szépség csodája, amelyet ezek a derék emberek a gondviselés különös kegyelméből éppen az én kis földemen leltek meg!

Egy formátlan, nyirkos, barna nagy kőre mutat, amely nyitott gödör mellett fekszik. Éppen most áshatták ki a földből.

Bakócz egy mogorva pillantást vet a kőre. Förtelmesen össze-visszadagadozott márvány-monstrum, egy darab alaktalan khaosz, amely abbahagyta a hiábavaló erőlködést, hogy valamivé legyen.

– Olyan, mint egy kivágott nagy állatgyomor! – szól a patriárka és hegyeset köp.

Tamás elneveti magát… A keresztapja meglepetten néz reá, – ni, ez ma nevet először a választás óta!…

Az olasz pap azonban elhalványodik. A tisztelete csak nehezen tudja legyűrni a megbotránkozását.

– Bocsánatot kérek, a legszebb Herkules-torzó, amelyet valaha láttak! Tessék csak megnézni a nagyszerű mellizmokat és a hónalj csodálatos vonalát! Legjobb attikai iskola! Holnap lázban lesz Róma, – a szentatya is boldog lesz!

– Lám, hát nektek is vannak gondjaitok! – morogja a patriárka úr és azután gorombán rákiált a sárgájára, amely minden lóhagyomány ellenére a hátsó lábával próbálja megvakarni a füle tövét.

Az út fölkanyarodik a dombra. Odafönn megállapodnak az utasok egy percre a nagy ciprusfák alatt.

Álomszerűen finom párafátyol alatt, de mégis meglepő közelségben, rozsdavörös és ametisztszínű halmok.

Az örök város, amelyet hiába rázott már annyi titán keze, senki sem tudta megdönteni, mert gyökerei lenyúlnak a világ szívébe.

A folyó mellett dacos, zömök kő-dob: az Angyalvár. És mögötte ég felé nyúló, vékony tüskék: az épülő Szent Péter-templom, amely epedve várja a maga kupola-koronáját.

És arra balkéz felé, arra esik a via lata és ott van, igen, ott a kis Sciarra-palota…

Tamás a mellére horgasztja fejét. Megint az a könnyező ellágyulás, az a vérző fájdalom. Egy asszonyért.

De aztán fölkapja a fejét és ellenségesen nézi a várost. Egy asszonyért –? Maga elé legyint a kezével. Ah, az csak az olasz novellinákban van úgy, de magyar ember még nem halt bele a szerelembe!

És ebben a pillanatban kemény kézzel maga tépi le szívéről az utolsó ért, amelyben Róma vére pihegett…

A barbár még vérzik, de már szabad. És már tud önmagán kicsinylően mosolyogni. És megint visszaemelkedik, vagy visszasűlyed? – oda, ahonnan jött. -128-

– És szabad alázattal kérdeznem, főtisztelendő primás uram, ki légyen a keresztesek ama vezére, akit szeret a parasztság és mégis a nemességgel tart?

És midőn Bakócz Tamás kimondja ezt a nevet, a campagnai ősz nyájas és mégis komor verőfényébe halkan belezsonganak a távoli Róma harangjai.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÉLET KAPUJA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Az élet kapuja

AZ ÉLET KAPUJA

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE