The Project Gutenberg eBook of Világ ura by Jules Verne

Az a hegysor, mely az Atlanti Óceán amerikai partjával párhúzamosan húzódva végigbarázdálja Északi Carolinát, Virginiát, Marylandet, Pennsylvániát és New-York államot, két nevet visel: Alleghany és Apalaches hegységnek is nevezik. Két különálló lánc alkotja ezt, nyugatfelől a Cumberland-hegyek, keleten a Kék-hegyek.

Ámbár ez a hegyrajzi rendszer – Észak-Amerika e részének legtekintélyesebbje – körűlbelűl kilencszáz mérföldnyire vagyis tizenhat kilométernyire nyúlik hosszában; magasságra hatezer lábat sehol meg nem halad s legkiemelkedőbb pontja a Washington-hegy mindössze 1918 méter magas.

Ez a hegygerinc, melynek két végső nyúlványa közűl az egyik Alabama, a másik Szent-Lőrinc vizeinél szűnik meg, nem csábítja valami túlságosan a túristákat. Csúcsai nem merednek a légkör magasabb rétegeibe fel. Ezért nem hat vonzóerővel, mint az új és óvilág hatalmas hegyóriásai. Azonban mégis volt e hegycsoportnak egy pontja, melyet a túristák nem tudtak volna elérni, mivel úgy látszott, mintha valóban megközelíthetetlen lenne.

Egyébiránt, ha eddig el is hanyagolták a hegymászók: a Great Eyry (nagy fészek) nemrégiben közfigyelmet, sőt nyugtalanságot keltett bizonyos különös okok alapján, melyekről szólnom kell történetem elején. -4-

Hogy a magam személyét állítom előtérbe, ez azért történik, mert – amint kitűnik – szoros összefüggésbe kerűlt oly eseményekkel, melyek minden kétségen kivül huszadik századunk legrendkívülibb dolgai közé tartoznak. És magam is gyakran kérdem önmagamtól vajjon megtörtént-e, valóban úgy folyt-e le, ahogy emlékezetemben – vagy helyesebben mondva, képzeletemben – őrzöm. De tekintetbe véve, hogy a washingtoni rendőrségnél a főfelügyelői tisztet viselem, amely minőségemben, kiváncsiságom ösztönétől hajtva, – s ez az ösztön rendkivűlí mértékben fejlődött ki bennem, – tizenöt év óta igen különféle ügyekben vettem részt, s gyakran oly titkos megbízatásokban, melyek különösen kedvem szerint valók voltak, semmi csodálatos nincs abban, hogy főnökeim engem küldtek belé e valószínűtlen kalandba, melyben kifürkészhetetlen rejtelmekkel állottam szemben. De, már ez elbeszélés elején, föltétlenül szükséges, hogy puszta szavamnak hitelt adjanak olvasóim, mert e csodálatos tények bizonyítására senki másnak tanúságával nem rendelkezem, csupán a magaméval. De ha nem akarnak hinni nékem, azt sem bánom – ne higyjenek!

A Great-Eyry éppen a festői Kék-hegyek láncának képezi egyik pontját, Észak-Karolina nyugati határán. Gömbölyded alakja elég jól megkülönböztethető Morganton mezővárosából, mely a Satowba-rives partján épűlt, s még jobban látható Pleasent-Garden városának utcáiról, melyek néhány mérfölddel közelebb fekszenek a Great-Eyryhez.

Igazolja-e nevét, melyet a Kék-hegyvidék szomszédos kerületeinek lakói adtak neki?… Hogy a Kék-hegyeket azért nevezték így el, mert remek körvonalaik bizonyos légköri viszonyok közepett azúr színt vesznek fel – ennél semmi sem természetesebb. De hogy a Great-Eyryből fészket csináltak – vajjon azért történt-e ez, mert rajta sasok, keselyűk vagy kondorok -5- tanyáznak?… Talán ezt a csúcsot választották főképen lakóhelyükűl a vidék nagy szárnyasai?… Ezeket látni tán rikoltozó rajokban kerengeni a meredek fölött, melyet csak ők tudnak megközelíteni?…

Nem, ez sem áll, mert e madarak itt sincsenek nagyobb tömegekben, mint az Alleghany-hegyek többi csúcsai körűl. Sőt inkább, határozottan észlelték már, hogy bizonyos napokon, ha a madarak közel jutnak a Great-Eyryhez, sietve igyekeznek menekülni onnan, és miután többszörös kört írva le, ott keringtek felette, szanaszerte röpűlnek, fülsiketítő lármájukkal kavarva fel a hegyvidék nyugalmas levegőjét.

Miért nevezik hát Great-Eyrynek – nem jobban illett volna-e rá a medence, vagy teknő név, amellyel, mint csúcsnévvel, oly gyakran találkozunk e hegyes vidékeken? Mert csakugyan mély és tágas medence lehet ott fenn, meredek falaktól körűlvéve… Ki tudja nincs-e benne egy kis tó, tengerszem, melyet a nyár esője s a tél hava táplál – hiszen ily tavacska igen sok van, nemcsak az Apalache-láncolatban, hanem az új és ó világ hegyvidékeinek igen különböző magasságaiban.

Végűl, hogy a feltevések sorozatát kimerítsük: nem lehet-e a Great-Eyry valamely tűzhányó tölcsére; ez a vulkán pedig tán eddig csak aludta hosszú álmát, melyet egyszer majd megszakít a belső háborgás?… Vajon nem kellett-e a környék lakóinak rettegnie attól, hogy megismétlődik velük a Krakatva vagy a Pelée-hegy irtózatos esete?… Ha feltételezzük, hogy csakugyan tengerszem van a Great-Eyryn, nem kell-e tartani tőle, hogy a tengerszem vize lehatolván a föld belsejébe, a központi tűz által gőzzé változtatva, ugyanoly veszedelemmel fenyegeti a Carolina-síkságait, aminő 1902-ben Martinique-szigetét elpusztította?…

S csakugyan ez utóbbi eshetőség mellett tanúskodott nehány jel, melyet nemrégiben észleltek: a csúcs fölött gőz képződött, mely a föld méhének izzó munkásságát látszott -6- bizonyítani. Sőt, egy alkalommal, a mezőkön foglalatoskodó földművesek tompa és megmagyarázhatatlan zajt hallottak a Great-Eyry felől.

Majd egy éjszaka lángkévék jelentek meg a hegy fölött és füst szállt fel a Great-Eyry belsejéből, s miután a szél kelet felé földre verte ezt a füstöt: hamú vagy korom-nyomok maradtak vissza a talajon.

A hegy ködében felvillanó sápadt lángok, melyet az alacsonyan úszó fellegek visszatükröztek, komor világosságot vetettek a vidékre.

Fontolóra vévén e különös körűlményeket, cseppet sem csodálni való, hogy a környék lakóiban komoly aggodalmak ébredtek. S ez aggodalomhoz járult a parancsoló szükség: meg kell tudni, mihez tartsák magukat a vidék lakósai. A Carolinában megjelenő lapok napról-napra hasábokat írtak e jelenségekről, melyeket «A Great-Eyry rejtelmei» cím alatt foglaltak össze. Feltették a kérdést: nem veszedelmes-e a környékén való tartózkodás?…

Kiváncsiságot azok részéről, kik, anélkül, hogy maguk veszedelemben forognának, érdeklődtek a természeti tünemények iránt, aggodalmat azoknál, kik esetleg áldozataivá lehettek a katasztrófának, ha a jelenségek valóban fenyegető jellegűek volnának. S ez utóbbiak elég nagy számmal voltak: Pleasant-Garden és Morganton városának, több falunak s azon telepítvényeknek lakói, melyek elég sűrűen voltak az Apalache-hegylánc lábainál elszórva.

Tény, hogy igen sajnálatraméltó az a körülmény, hogy a hegymászók mindaddig kisérletet sem tettek a Great-Eyry megközelítésére. A sziklás kereten, mely környékezte, soha át nem hatoltak még, s lehet, hogy egyetlen részecske sem volt, melyen át a túristák céljukat elérhették volna.

Hát nem volt csekély távolságra a Great-Eyrytől egyetlen -7- olyan kúp- vagy ék-alakú csúcs, melyről a rejtelmes hegyet egész terjedelmében meg lehetett volna tekinteni?… Nem, – több kilométernyi kerületen egyetlen hegy sem volt, mely a Great-Eyry magasságát felűlmúlta volna. A Wellington-hegy, az Alleghany-láncolat egyik legmagasabb csúcsa, túlságosan távol esett tőle.

Mindamellett most már okvetlenül szükséges volt, hogy a Great-Eyryt megösmerjék és átkutassák. A vidék érdekében meg kellett tudni, vajjon csakugyan nem tűzhányó tölcsér-e, nem fenyegeti-e kitörése Északi-Carolina nyugati kerületeit? Kisérletet kellett tehát tenni megközelítésére és az észlelt sajátságos tünemények földerítésére.

E kisérlet előtt azonban, mely elé nyilvánvalóan komoly akadályok tornyosúltak, történt valami, ami azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a csúcs megmászása nélkül is betekintést nyerhetni a Great-Eyryn uralkodó természeti viszonyokba.

Ez év szeptemberének első napjaiban Wilker, a léghajós, ballonjával Morgantonban fel akart szállani. Felhasználva a keleti szelet, a léghajónak a Great-Eyry felé kellett volna haladnia, s volt rá némi eshetőség, hogy fölébe tud kerűlni. S ha nehány száz lábnyira felette lebeg el, Wilkernek alkalma van kitűnő messzelátóval megvizsgálni a csúcsot, legmélyéig kifürkészni, s fölismerni: tűzhányó nyílik-e magas sziklái között?…

S ha ezt eldöntötték, meg lehet határozni azt is, hogy a csúcsot környékező vidéknek van-e oka valamely előbb vagy utóbb bekövetkező kitöréstől tartania.

Közepes és állandó irányú szél fújdogált; az ég tiszta volt. A reggeli ködöt már kezdte eloszlatni a nap meleg sugárözöne. Ha a Great-Eyry belseje nincs füsttel, párával tele, a léghajós egész terjedelmében átkutathatja szemével. Ha pedig gőz emelkedik belőle, okvetlenűl észlelheti azt is. Ez esetben -8- el kell fogadni, hogy a Kékhegyek vulkáni természetűek s a Great-Eyry a tölcsérük.

A léghajó körülbelül ezerötszáz láb magasra emelkedett mindjárt eleinte s egy negyed óráig nem mozdúlt el helyéről. A szellő tehát, mely a föld színén lengett, ott fenn már nem volt érezhető. De aztán – mily csalódás! – ellenkező irányú légáramlat keletkezett, mely nyugat felé vitte a gömböt. Így mindjobban eltávolódott a hegylánctól s nem volt remény, hogy valamiképpen visszakerűlhessen még oda. A városka lakói elől nemsokára eltűnt s később megtudták, hogy Észak-Carolina fővárosának Raleíghnak közelében szállott földre.

Miután e kisérlet kudarcot vallott, elhatározták, hogy kedvezőbb körűlmények közt meg fogják ismételní. Közben újra tompa dübörgés hallatszott a hegyből, melyen szikrázó füst és a fellegeken visszaverődő reszkető fény jelent meg. Tökéletesen érthető tehát, hogy a nyugtalanság nem csökkent s mindenki földrengéstől, vagy vulkáni tüneményektől rettegett.

Ez év áprilisában pedig az eddig meglehetősen bizonytalan szorongást rémület váltotta fel, és pedig elég alapos okon!

A környék ujságaiban csakhamar meg is nyilatkozott a közönség rettegése. A hegylánc és Morganton városa közt elterülő egész vidék riadtan várta a legvészesebb eseményeket.

Április negyedikéről ötödikére forduló éjszaka Pleasant-Garden lakóit rázkódás ébresztette fel, melyet rettentő zaj követett. Köröskörül ellenállhatlanul terjedt a rémület, hogy a hegyláncolatban kitörés van készülőben. Az emberek kirohantak házaikból, menekülésre készen s attól félve, hogy valamely szörnyű szakadék támad köröttük, mely tíz-tizenöt mérföldnyi kerületben magábanyeli a községeket, majorságokat.

Sűrű fellegek mennyezete borúlt a síkság fölé. Ha fényes -9-
-10- nappal lett volna, akkor sem láthatták volna a Kék-hegyek gerincét.

Ez áthatolhatlan sötétségben a tárgyakat megkülönböztetni, a köröskörül sikoltozó kiáltásokra felelni sem lehetett. Ijedt embercsoportok: férfiak, nők, gyermekek igyekeztek a járható útat megtalálni s nagy tömegben tolongtak, kavarogtak.

És Morgantonig terjedt a hír, hogy kövek, láva, salak hullottak záporban a rónára.

Legalább annyit megfigyelhettek volna, hogy – ha csakugyan tűzhányó tört ki – a dübörgésnek fokozódnia kellett volna. S a csúcson lángnak kellett volna megjelennie. És az ízzó lávafolyam a ködön is átvilágított volna.

De mindez senkinek eszébe nem jutott s a megréműlt emberek azt erősgették, hogy földrengést is éreztek. Egyébiránt lehetséges, hogy e rázkódásokat valamely sziklatömb okozta, mely levált a hegység oldaláról.

Mind ébren maradtak, halálos aggodalomban, hogy Pleasant Garden vagy Morganton felé meneküljenek.

Egy teljes óra telt el minden további tünemény nélkül Alig rezdűlt némi nyugati szellő a síkság mocsarai körül nagy csoportokban álló tűlevelű fák sűrű koronájában; ezt a szelet különben az Apalache-hegység szirtfala egyrészt meg is gátolta abban, hogy a rónára jusson.

Tehát a réműlet nem ujult meg s a lakósok már vissza akartak térni házaikba. Úgy látszott, nincs már mitől tartani, mindamellett igen nehezen várták a hajnalt.

Hogy valami változás történt, legalább egy hatalmas szikladarab legördűlt a Great-Eyryről, abban senki sem kételkedett. -11- Erről már a hajnal első fényénél könnyű lesz meggyőződni, ha nehány kilométernyire körüljárják a hegyet.

De ime, reggel három óra felé új riadalom… ismét lángok csaptak fel a Great-Eyry sziklás párkányán… A felhők által visszaverve tűzfénybe vonták nagy messzeségben a légkört… Ugyanakkor dübörgés is hallatszott…

Tűz ütött volna ki ottfenn magától?… de hogyan történhetett ez?… Villám semmi esetre sem gyújtotta!… Mert még villámlás fénye sem zavarta a homályt… Igaz, a tűz nem nélkülözhette volna a tápláló anyagot: abban a magasságban, az Alleghany-hegylánc még erdővel borított, épp úgy, mint a Cumberland-hegység és a Kék-hegyek csúcsai is. Cyprusok, legyezőpálmák és egyéb állandó lombú fák még növekednek ott.

E kiáltások visszhangzottak mindenfelől. Kitört a vulkán! A Great-Eyry tehát mégis a hegylánc belsejébe fúródó tűzhányó tölcsér volt! S most, hogy már annyi évszázad óta kialudt, újra lángra lobbanna? A lángokat izzó kövek zápora s egyéb pusztító vulkáni termékek is követik? És lávafolyamok és zuhatagok is következnek, melyek útjukban mindent megsemmisítenek: falut, várost, birtokot, egyszóval az egész környéket, mezeivel, rétjeivel, erdeivel egyetemben Pleasant-Gardenig, vagy tán Morgantonig?

Most már kitört a fejvesztett riadalom, semmi útját nem állhatta. Az asszonyok, ijedtségtől félőrűlten, gyermekeiket magukkal vonszolva tolongtak a keletre vivő útakra, hogy minél előbb eltávolodjanak a föld belső háborgásának színterétől. A férfiak batyúba kötötték legértékesebb holmiikat, szabadon bocsátották a háziállatokat: lovat, szarvasmarhát, juhot s ezek szét is szaladtak a szélrózsa minden irányában.

Mily óriási zavar uralkodott ebben az ember- és állattömegben, a vulkán tűzének esetleg szabadjára hagyott erdőkben, -12- a mocsarak víze mellett, mely talán eláraszthatta a vidéket! S vajjon a föld is nem sűlyedhetett volna el a futók lábai alól? Lett volna-e idejük a menekülésre, ha izzó láva-csíkok eléjük vágtak volna a földön s eltorlaszolták volna útjukat, lehetetlenné téve az előrejutást?

A legnagyobb birtokok tulajdonosai között azonban akadt néhány higgadtabb ember, aki nem vegyűlt el ebben a megréműlt tömegben, melyet hiába igyeztek visszatartani.

Körűlbelűl egy mérföldnyire megközelítvén a hegyet, arra a meggyőződésre jutottak, hogy a lángok fénye csökken, sőt a tűz már kialvóban van odafenn. Mindent számbavéve úgy látszott, nem fenyegeti a vidéket kitörés veszedelme. A csúcsról egyetlen kő sem repűlt a légbe, a sziklák élét nem hordta el láva-áradat és a föld belsejében nem hallatszott semmi hang, Tehát mi sem volt észlelhető a föld méhében dúló zavarokból, melyek egy pillanat leforgása alatt egész vidékeket tönkre tehetnek.

S miután ezt megfigyelték – és helyesen figyelték meg – azt következtették, hogy a Great-Eyry tűzének lohadnia kellett. A fellegek visszfénye is mind halványabbra vált. És a tájat reggelig ismét teljes sötétség borította.

Eközben a menekűlők tömege is megállt, ahol már biztosnak érezte magát a veszéllyel szemben. Aztán visszafelé indúltak s néhány falu és majorság már a kora hajnali órákban benépesűlt előbbi lakóival.

Négy óra felé már alighogy némi fényt sugároztak a Great-Eyry párkányai. A tűz – táplálék híján bizonyára – kialudt s bár kiütésének okát nem tudták még, remélték, hogy nem fog felújulni.

Annyi mindenesetre valószínűnek látszott, hogy Great-Eyry nem vulkánikus tünemények színtere volt. Eszerint tehát a környék lakóinak nem kellett valamely kitöréstől vagy földrengéstől rettegniök. -13-

De íme, reggeli öt óra felé, a még éjszakai ködbe burkolt hegy felett különös zaj hallatszott a levegőben; valami szabályos zihálás-féle, melyet hatalmas szárnycsattogtatás követett. S ha nappal van: a faluk s városok népe megpillantotta volna tán az óriási ragadozó madarat, azt a légbeli szörnyeteget, mely miután a Great-Eyryről fölemelkedett, kelet felé tűnt el!

Április 26-án indúltam el Washingtonból s másnap érkeztem meg Raleighbe, Észak-Karolina fővárosába.

Két nappal előbb a rendőrség főparancsnoka szobájába hívatott. Főnököm kissé tűrelmetlenűl várt rám.

A beszélgetés, melynek következménye utazásom lőn, így folyt le közöttünk:

– John Strock, – kezdte a főparancsnok, – ön még mindíg oly éleseszű és ragaszkodó emberünk, amilyennek oly sok esetben mutatkozott?

– Ward úr, – feleltem én és meghajtottam magam, – nem illenék, ha én mondanám, hogy ma is épp oly éleseszű vagyok, mint ennekelőtte. De ami ragaszkodásomat illeti, biztosíthatom, hogy még most is hűséges embere vagyok.

– Nem is kételkedem benne, – jelentette ki Ward úr, – s most még ezt a határozottabb kérdést engedje föltennem: Ma is oly kíváncsi, minden rejtelem mélyére hatolni igyekvő ember ön, amilyennek eddig ismertem?

– S a kíváncsiság ösztöne nem tompúlt el önben, hosszú rendőri működése közben?

Ward úr ötven esztendős volt akkor, értelme teljes erejével -15-
-16- rendelkező férfi, aki kitűnően betöltötte nagyfontosságú állását. Már többször megbízott nehéz vállalatokkal, melyeket eredményesen bonyolítottam le s ezzel gyakorta kiérdemeltem elismerését.

Néhány hónap óta azonban nem nyílt alkalom arra, hogy szolgálatomat igénybe vegye s ez a kényszerű renyheség valósággal elgyötört. Izgatottan vártam tehát, mit közöl velem Ward úr. Tudtam, hogy csak igen fontos dolog lehet az, melynek elintézésére engem küld ki.

A rendőrfőnök arról az ügyről beszélt velem, mely akkor az egész közvéleményt foglalkoztatta, nemcsak Észak-Karolinában s a szomszédos államokban, hanem Amerika egész területén.

– Ön bizonyosan tud afelől, – így szólt Ward úr hozzám, – ami az Apalache hegyek környékén, Morganton mezővárosa mellett történt.

– Tudok róla, Ward úr és véleményem szerint azok a jelenségek elég különösek ahhoz, hogy a nálamnál kevésbbé kíváncsi emberek érdeklődését is fölébresszék.

– Hogy azok a jelenségek különösek, sőt furcsák, abban semmi kétség, Strock. De most már fel kell tennünk a kérdést, vajjon az említett jelenségek, melyeket a Great-Eyry körűl megfigyeltek, nem képeznek-e veszedelmet a vidék lakói számára, vajjon nem előljáró jelei-e valamely tűzhányó-kitörésnek vagy földrengésnek?

– Érdekünkben van tehát, Strock, megtudni, hogy áll a dolog. Ámbár fegyvertelenűl állunk a természet rendjének véletleneivel szemben, mégis azon kell törekednünk, hogy az érdekelteket idejében értesítsük az őket fenyegető katasztrófáról.

– A hatóságok feladata ez, Ward úr, – feleltem én. – Számot kellene adnunk önmagunknak arról, mi történik ott fenn. -17-

– Jól mondta, Strock, de úgy látszik, ez nagy nehézségekkel jár. Azt mondogatják váltig a környéken, hogy lehetetlen a Great-Eyry szikláit megmászni, a hegy belsejét felkutatni. De vajjon megkísérelték-e már egyáltalán s alkalmas körűlmények között? Nem hinném és véleményem szerint a komoly eszközökkel végrehajtott kísérlet csak jó eredménnyel járhat.

– Semmi sem lehetetlen, Ward úr s az egész ügy kétségkívűl pénz kérdése csupán.

– S ez a pénz igen jogos és megokolt kiadás, mert nem szabad pénzre tekintenünk, ha arról van szó, hogy megnyugtassuk egy vidék egész népességét, vagy figyelmeztessük s ezzel a veszély torkából ragadjuk ki. Egyébként, csakugyan oly biztos az, hogy a Great-Eyry öve annyira megközelíthetetlen, mint mondják? S ki tudja, talán valamely gonosztevő banda ütötte fel ott tanyáját, mely csak az általuk ismert ösvényen közelíthető meg?

– Lehetséges, hogy csalódom, Strock s mindaz, ami ott fenn történik, természetes okokra vezethető vissza. De hiszen éppen ezt akarjuk eldönteni és pedig a lehető legrövidebb időn belűl.

– Ha megvizsgáltuk a Great-Eyryt, felismertük tüneményei eredetét s ha valóban kráter van ott és közeli kitörése várható: megakadályozhatjuk azt?

– Nem, Strock, de értesíthetjük a vidék lakosait. A falvakban tudják, mi a tennivalójuk s a majorosokat sem lepi meg az esetleges veszély. Ki tudja, az Alleghany hegylánc vulkánja nem teszi-e ki Észak-Karolinát ugyanoly veszedelemnek, mint amely Martinique szigetét a Pelée hegy tűze által érte? Okvetlenűl szükséges, hogy a lakosság legalább védelmi intézkedéseket tehessen. -18-

– Kívánom is, Strock, s különben is valószínűtlennek látszik, hogy a Kék-hegyek e részén vulkán létezzék. De mégis, tény, hogy a hozzánk beérkezett jelentések szerint, lángot láttak a Great-Eyryből kicsapni. És úgy vélték, rengéseket, vagy legalább reszketéseket éreznek a talajon átfutni, körűlbelűl Plasent-Garden vidékéig. Valóságos vagy csak képzelt tények-e ezek? Illendő, hogy e tekintetben tájékozva legyünk.

– El is határoztuk, Strock, hogy vizsgálatot indítunk a Great-Eyry tüneményei dolgában. Ki fogunk küldeni valakit mihamarabb a vidékére s adatokat gyűjtetünk, kihallgattatjuk a városok és faluk lakóit. S olyan embert szemeltünk ki e célra, akinek személye biztosít az eredményről; ön az az ember, Strock.

– Köszönöm, Ward úr! – kiáltottam én. – Bizonyos lehet benne, hogy semmit el nem mulasztok, amivel kegyednek e kitűntetést meghálálhatom.

– Tudom, Strock s hozzáteszem, hogy ez a küldetés nagyon megfelelhet az ön ízlésének.

– Szép alkalma nyílik gyakorolni azt a különös szenvedélyét, mely vérmérsékletének alapját képezi.

– Máskülönben szabadságában áll a körűlmények szerint cselekedni. Ami a kiadásokat illeti, ha esetleg nagy költségekkel jár a hegy megmászása: korlátlan összeg áll rendelkezésére.

– Most pedig, Strock, hadd figyelmeztetem még, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal járjon el a környéken az adatok -19-
-20- gyűjtése körűl. A kedélyek ott még túlizgatottak. Igen meg kell rostálnia mindazt, amit önnek elbeszélnek és legfőképpen vigyázzon, nehogy újból feltámadjon az a vak félelem.

– Morganton polgármesterét értesítem az ön odaérkeztéről, az majd önnel együtt fog működni. Még egyszer, Strock: legyen óvatos s vizsgálódásaiba csak azokat az embereket vonja be, akikre feltétlenűl szüksége van. Gyakran tett már bizonyságot értelmességéről, ügyességéről s most is számítunk rá, hogy sikerrel jár el megbízatásában.

– Ha sikertelen lesz, Ward úr, akkor bizonyára lehetetlenségek tornyosúltak elém, mert végre az is megeshetik, hogy csakugyan nem lehet behatolni a Great-Eyry sziklái közé s az esetben…

– Az esetben majd meglátjuk, mit kell tennünk. Ismétlem: tudjuk, hogy természete, hogy ösztöne révén ön a világ legkíváncsiabb embere s ez most felséges alkalom arra, hogy kíváncsiságát kielégítse.

– Levelek vagy táviratok útján fog mindig értesíteni az ügy állásáról…

– Nem fogom elmulasztani Ward úr s mielőtt elbúcsúznám, még egyszer köszönöm, hogy a Great-Eyry dolgában tartandó vizsgálat vezetésével engem méltóztatott megbízni.

Nyomban hazatértem s megtettem előkészületeimet az útra, s másnap hajnalban a gyorsvonat Észak-Carolina fővárosa felé robogott velem. -21-

Még este Raleighbe érve, ott töltöttem az éjt, s másnap délután a vasút, mely az állam nyugati felén át haladt, Morgantonban tett le.

Morganton tulajdonképen egészen apró mezőváros. Teljesen jura-képződményű talajon épült, mely rendkívül dús kőszénben, amit Morgantonban elég szorgalmasan bányásznak ki. Ásványvizek bőségesen bugyognak sziklái közül, s a meleg évszak tartamára az üdülők nagy tömegét vonzzák e tájra. Morganton körül meglehetősen megművelt a tájék, a lakosok szép eredménnyel termelik a gabnaneműeket, a náddal-szittyóval tömött mocsarak hosszában. Erdeiben sűrű az örökzöld lombú fa.

A talaj összetételéből és terményeiből önként következik, hogy a vidék sűrűn lakott. Falvak, majorok egymásután sorakoznak az Apalache hegyek lábáig, itt erdők közt összebújva, odébb már a hegység nyúlványain elszigetelve. A környék több ezer lakót számlál, kiket nagy vész fenyeget, ha a Great-Eyry valóban kráter, ha kitörése hamuval, salakkal borítaná a vidéket, lávafolyamok árasztanák el a síkot, s a föld belső háborgásának vonaglásai Pleasant-Gardenig vagy Morgantonig érezhetővé válnának.

Morganton polgármestere Elias Smith úr magas termetű, erős, vállalkozó szellemű, legfeljebb negyvenéves férfi volt, olyan egészséggel, melynek akár mindkét Amerika valamennyi doktora sem árthatott volna meg, aki épp úgy tűrte a tél hidegét, mint a nyár hevét, pedig mindkettő túlságosan nagy Carolinában. Azonfelül nagy vadász is Smith, de nemcsak az Apalach hegyekkel szomszédos síkok tollas-prémes vadainak kergetője, hanem bátor megtámadója medvének, párducnak, ami szintén nem ritka a sűrű ciprusfa erdőkben és az Alleghany-hegység kettős láncának vad szakadékaiban.

Elias Smithnek, gazdag földbirtokos létére, több majorsága volt Morganton közelében. Nehányat maga kezelt közülök. De a többiben lakó majorosokat gyakran meglátogatta, úgy -22- hogy ha a városkában fekvő házacskájában nem volt található, bizonyára kinnjárt birtokán vagy vadászgatott, mert a szabad élet erősen vonzotta.

Még aznap délután Smith Eliáshoz vezettettem magam. Otthon volt, mert sürgöny értesítette érkezésemről. Átadtam neki Ward úr ajánlólevelét, mely igazolta személyemet, s csakhamar összeismerkedtünk.

A morgantoni polgármester őszinte szívességgel, minden formaság nélkül fogadott, pipával szájában s a brandys pohárral maga előtt asztalán. Nyomban másik poharat hozatott cselédjével s mielőtt tárgyalásunkat megkezdtük volna, felszólításának eleget téve, innom kellett.

– Ward úr küldi kegyedet – mondta kedélyesen – igyunk hát mindenekelőtt Ward úr egészségére.

– S most lesz szíves elmondani, miről is van szó? – kérdezte Smith Éliás.

Erre aztán én elbeszéltem, mi indított arra, hogy Észak-Carolina e kerületébe utazzam és mi utazásom célja.

Emlékeztettem azokra az eseményekre, vagy inkább tüneményekre, melyeknek ez a vidék színtere volt. Jeleztem – s ő is egyetértett vélem ebben – mennyire fontos dolog, hogy a vidék lakóinak nyugalmát biztosítsuk, vagy legalább is előkészítsük a lakosságot az esetleges veszedelemre. Kijelentettem neki, hogy igen helyes, hogy a hatóságok a dolgok állásával foglalkoznak és segíteni akarnak a környéken, – ha ugyan hatalmukban áll ez.

Végül hozzátettem, hogy főnököm szabad kezet engedett nekem, hogy minél gyorsabb és hathatósabb vizsgálatot vezessek a Great-Eyry ügyében. Semminő nehézség, semminő kiadás elől nem kell meghátrálnom, mert, amint természetes is, az állam viseli megbizatásom költségeit. -23-

Smith Éliás egyetlen közbevetett szó nélkül hallgatott végig, ellenben többször is megtöltötte saját poharát meg az enyémet. Bár sűrű füstgomolyokat fújt egyre pipájából, bizonyos, hogy feszűlt figyelemmel kisérte előadásomat. Láttam, hogy élénkül meg egyszer egyszer arca, és sűrű szemöldöke alatt meg-meg csillan a szeme. Kétségkívül Morganton első tisztviselője is nyugtalankodott a Great-Eyryn végbemenők miatt, s épp oly türelmetlenül várta, mint jómagam, a tünemények okának felderítését.

Mikor a beszédet abbahagytam, Smith Éliás kis ideig hallgatva nézett szemembe.

– Egy szó mint száz – mondotta aztán – odalenn, Washingtonban, tudni szeretnék, mi van a Great-Eyry gyomrában?…

Valóban nagy hasznát vehettem, hogy a morgantoni polgármester épp oly kiváncsi ember volt, mint én.

– Ön tökéletesen megérti – tette hozzá aztán, kirázva pipájából a hamut, – hogy engem, mint földbirtokost érdekel a Great-Eyry históriája, és mint polgármester köteles vagyok az igazgatásom alatt álló lakosság érdekében foglalkozni az üggyel…

– Kettős ok ez arra, Smith úr – feleltem neki – hogy kegyed maga is fürkéssze azon tünemények okát, melyek esetleg az egész környék csendjét háboríthatnák!… S bizonyos, hogy ön is épp oly kimagyarázhatatlannak látta a jelenségeket, mint amily nyugtalanítónak a kerület lakosaira nézve…

– Főként kimagyarázhatatlannak, Strock úr, mert én a magam részéről alig hiszem, hogy a Great-Eyry vulkán lenne, hiszen az Alleghany hegylánc egyetlen pontján sem tűzhányó -24- jellegű. Sehol, sem a cumberlandi szakadékokban, sem a Kékhegyek völgyeiben nem találni még nyomát sem hamunak, salaknak, lávának vagy egyéb vulkanikus anyagnak. Nem hiszem tehát, hogy ez oldalról valami veszedelem fenyegetné a kerületet…

– De akkor hogy magyarázhatók meg a rázkódások, melyet a hegység közelében éreztek?…

– Igen, igen… a rázkódások… azok a rázkódások… – ismételgette Smith Éliás fejét bólogatván. – De vajjon egyáltalán bizonyos-e, hogy azok a rázkódások valóban megvoltak? Véletlenül éppen a lángok megjelentekor ott jártam wildoni majoromban, amely körülbelül egy mérföldre fekszik a Great-Eyrytől, s ha volt is valami zavar a levegőben, de a föld legcsekélyebb rázkódását sem észleltem…

– Azokat a jelentéseket az első rémület hatása alatt írták!… – jelentette ki Morganton polgármestere. – Én azonban éppenséggel nem szóltam felőlük a magam jelentésében.

– Ezt jól meg kell jegyeznünk… És ami a sziklapárkányon felcsapó lángokat illeti?…

– Ó, a lángok, Strock úr… ez már egészen más lapra tartozik!… Azokat én is láttam… a saját szemeimmel láttam s a felhők nagy távolságban is visszatükrözték fényüket. Azonfelül még zaj is hallatszott a Great-Eyry csúcsa felől… sivító zaj, mint mikor a kazánból gőzt bocsátanak ki…

– Aztán a nagy felfordulás közepette, nem vélt ön, Smith úr hatalmas szárnycsapásokat is hallani?…

– De igen, Strock úr. Azonban ami e szárnycsapásokat -25- illeti, vajjon miféle óriási madár lehetett az, mely felszállt a levegőbe az utolsó lángok eltűnése után?… S micsoda rettentő szárnyai lehettek?… Ezért hát én azt kérdem önmagamtól: nem képzeltem-e csak úgy az egészet?… Hogy a Great-Eyryt légbeli szörnyetegek laknák!… Ha ez áll, nem vettük volna-e már észre, amint hatalmas sziklafészkük felett lebegnek?… Valóban, mindebben van valami rejtelmes, amit eleddig lehetetlen volt felderíteni…

– De fel fogjuk deríteni, Smith úr, ha szíveskedik segítségemre lenni ebben…

– Természetesen Strock úr, és ezt annál szívesebben teszem, mert kötelességünk megnyugtatni a környék lakosságát…

Visszatértem szállómba, s megadtam az utasításokat kirándulásunk előkészítésére, mely, ha a vizsgálat esetleg megkivánja, hosszabb időre is terjedhetett. Nem feledkeztem meg arról sem, hogy Ward úrnak írjak. Értesítettem megérkezésemről Morgentonban, megismertettem a város polgármesterével való első tárgyalásom eredményével, s tudtára adtam azon elhatározásunkat, hogy legrövidebb idő alatt végére járunk a dolognak. Megigértem, hogy vagy levélben, vagy táviratilag értesíteni fogom továbbra is minden kisérletünkről, hogy folyton tájékozva legyen Carolina e részének közhangulatáról.

Délután még egyszer találkoztam Smith Éliás úrral, s elhatároztuk, hogy kora hajnalban indulunk utunkra.

A terv, melynek a felmerülő többi között előnyt adtunk, a következő volt:

A hegy megmászása két olyan vezetővel történik, akik afféle kirándulásokban igen jártasnak bizonyúltak már. Már több ízben megmászták a Kék-hegyek legmagasabb csúcsait. Igaz, -26- hogy a Great-Eyryre feljutni még sohasem próbáltak, egyrészt tudva azt, hogy oly sziklafalak övezik a csúcsot, melyeket megkerűlni lehetetlen, másrészt, mert a legutóbbi eseményeket megelőző időkben a Great Eyry egyáltalán nem ösztökélte a turisták kiváncsiságát. Különben bátran rábizhattuk magunkat e két vezetőre, kiket Smith Éliás személyesen ismert és pedig ügyes, vakmerő és hűséges embereknek. Bizonyos, hogy nem fognak meghátrálni, s az is bizonyos, hogy mi követni fogjuk őket. Egyébiránt, amint Smith úr megjegyezte, talán most már nem is lehetetlen feljutni a Great-Eyryre.

– Mert néhány héttel ennekelőtte egy sziklatömb zuhant le a hegyről, s talán járható útat hagyott maga után…

Másnap kora reggel Smith Éliás velem együtt hagyta el Morgantont azon az úton, mely a Saranoba-River balpartján húzódva Pleasant-Garden mezővárosába vezet.

Két vezető kisért bennünket: Horn Harry, aki harminc éves és Bruck James, aki huszonöt esztendős volt – mindketten Morgantonban laktak s rendelkezésére álltak azoknak a turistáknak, akik a Kék-hegyet s a Cumberland hegység főbb csúcsait akarták meglátogatni, melyek az Alleghany-hegység kettős láncát képezik. Bátor hegymászók, erőskezű-lábú ügyes és tapasztalt emberek voltak, s jól ismerték a hegy lábáig terjedő egész környéket.

Egy kétfogatú kocsi vitt bennünket az állam nyugati határáig. Csak három napra való eleség volt a kocsin, mert kirándulásunk ennél hosszabb időre semmi esetre sem nyúlhatott. Az elemózsia összeválogatását bátran Smith úrra bízhattuk: volt velünk párolt marhahús-konzerv, nagymennyiségű sonka-szelet, egy sült ürücomb, egy kis hordó sör, több üveg whisky és egyéb pálinka és elegendő kenyér. Ami a friss vizet illeti, nem kellett szükségtől tartanunk: a hegy forrásai, melyeket a záporok, s az ebben az évszakban nem ritka felhőszakadások táplálnak, bőven szolgálhattak vele.

Fölösleges hozzátennem, hogy Morganton polgármestere, mint szenvedélyes vadász, magával hozta puskáját és Nisko -28- nevű kutyáját, mely ott futott és ugrándozott a kocsi mögött. Nisko rendeltetése az volt, hogy felhajtsa a vadat, ha erdőben vagy mezőn járunk; de a kocsival egyetemben a wildoni majorban kellett maradnia, a Great-Eyry megmászásának ideje alatt. Nem tudott volna nyomunkba járni, az átugrandó szakadékok és megmászandó szikladarabok miatt.

A mennyboltozat elég tiszta volt s az amerikai éghajlat nem ritkán kissé zordon áprilisának levegője: elég hűvös. Változó szellők szárnyán, melyek az Atlanti-Oceán hatalmas felülete felől fujdogáltak, felhők úszkáltak az égen. Közűlök ki-ki siklott a napsugár és aranyszínűvé tette az egész vidéket.

Az első napon elértük Pleasant-Gardent, ahol a mezőváros birójánál, Smith úr jóbarátjánál háltunk meg. Volt elég időm rá, hogy megszemléljem ezt az érdekes vidéket, melyben a mocsarak mezőségekkel, a mezők cipruserdőkkel váltakoztak, melyek körül egyre szaporodik a falvak és majorságok száma. A meglehetősen jókarban tartott út keresztül megy rajtuk, vagy mellettük halad el, anélkül, hogy kanyarodásokkal hosszadalmas kerülőket tenne. A kissé mocsaras területeken remekül tenyész a ciprusfa, mely tövénél kissé vaskos és apró tobzokkal púpozott, amikből e vidéken kaptárokat állítanak össze. A sápadt-zöld lombozatukon átjáró szellő ide-odahimbálta a szürke hosszú rostaszálakat, e «spanyol szakállt», mely az alacsonyabban sarjadó ágakról le a földre ér.

A környék erdeiben különféle állatok egész világa nyüzsgött. Kocsink elől felriadva menekültek erdei egerek, mezei patkányok, rikítószínű és fülsiketítően rikácsoló papagályok, fiahordók, melyek gyorsan ugrálva haladtak, a hasukon lévő erszényben magukkal vivén csemetéiket; a madarak százait láttuk a banánák, legyezőpálmák, narancsfák lombjai között, melyek bimbói a tavasz első lehelletére ki fogják tárni kelyhüket és hatalmas rhododentronokat, melyek gyakran több embernyi vastagságúak. -29-
-30-

Este megérkeztünk Pleasent-Gardenbe, s kényelmesen elhelyezkedtünk éjszakára. A következő napot arra szántuk, hogy megtegyük a wildoni majorig terjedő útat, mely már csaknem a hegy lábánál feküdt.

A bíró szívesen fogadott és kitünően megvendégelt bennünket. Csinos házának ebédlőjében vidáman fogyasztottuk vacsoránkat. A ház pompás hársfák alatt épűlt.

A társalgás természetesen a kirándulás körül forgott, melyet a Great-Eyry belső viszonyainak tanúlmányozására rendeztünk.

– Igazuk van – szólt házigazdánk – míg nem tudjuk, mi történik vagy mi lappang odafenn, addig vidékünk lakói meg nem nyugodhatnak.

– Vajjon – kérdeztem én – semmi újabb tűnemény nem jelentkezett azóta, hogy a Great-Eyry fölött lángnyelvek mutatkoztak?…

– Semmi, Strock úr. Pleasent-Gardenből könnyen megfigyelhető a hegy felső gerince, egészen a Black-Dom-ig, mely a legmagasabb pontja… Egyetlen gyanus hang sem jutott fülünkbe, egyetlen fénysugár sem villant meg… S ha valami ördög légió fészkel odafenn, úgylátszik befejezte pokoli kotyvasztását és elment az Aleghany hegyek egy másik odujába…

– De én – kiáltott Smith úr – azt hiszem: nem távozhattak úgy, hogy itt tartózkodásuknak némi nyoma ne maradt volna a Great-Eyryn… akár a szarvuk, akár a farkuk csücske… Majd meglátjuk!…

Másnap, huszonkilencedikén, hajnalban eléállt fogatunk. Smith úr elfoglalta helyét s én is a magamét. A kocsis megsuhogtatta ostorát és lovaink sebes ügetve indúltak meg. E napi utunk célja a wildoni major volt, mely már a Kék-hegyek kinyúló ágai közt fekszik.

A tájék semmi változatosságot nem nyújtott. Most is épp -31-
-32- úgy váltakoztak az erdők mocsarakkal, mint tegnap, de ez utóbbiak mindinkább ritkúltak, mert, közeledvén a hegységhez, a talaj egyre emelkedett. A vidék is kevésbbé népesnek mutatkozott. Itt-ott egy-egy falucska, mely szinte alig látszik a hatalmas bükkök lombozata alól, elszigetelt majorok, melyek területét böven öntözték a hegy lejtőiről alárohanó patakok, – valamennyi a Sarawba mellékfolyója.

A növény és állatvilág ugyanolyannak mutatkozott, mint az előző napon, s ha túlsok nem is, de annyi vad akadt, amennyi egy vadászt kielégíthetett volna.

– Az ember valóban kisértésbe esik, hogy felfogja puskáját és fütyüljön kutyájának!… – szólt Smith úr. – De igaz is, hogy először járok itt úgy, hogy nem pazarlom a port s a golyót fürjre, nyulakra. Ezek a derék állatok rám sem ismernek többé!… De mivel készletünk még távol van attól, hogy kimerűljön: egyelőre más forog a fejünkben: a rejtelmekre való vadászat…

– És – tettem hozzá én – bár ne kellene üres tarsollyal hazatérnünk…

A délelőtt folyamán végtelen síkon haladtunk át, melyen a ciprusok és legyezőpálmák csak itt-ott, kis ligeteket képezve, zöldeltek. Ameddig szemünk ellátott, apró halmok domborúltak, szeszélyesen sorakozva egymás mellé s közöttük a rágcsálók mindenféle fajtája futkározott. Ezer meg ezer mókus élt itt nagy tömegekben, abból a rendből, melyet Amerikában «mezei kutya» néven ösmernek. Ezt a nevet nem azért kapták az állatkák, mintha a legcsekélyebb mértékben is hasonlítanának a kutyák akármelyik tipusához. Nem, hanem mivel olyanféle ugatást hallatnak, mint az ölebek. S míg erős ügetéssel vágtunk a rónaságon át, valósággal fülsiketítő zajt csaptak ezek a mezei kutyák.

Nem ritka dolog az Egyesült Államokban, hogy az ember ilyen tömegesen egyféle állat által lakott területeket talál. -33- A természettudósok többek között egy Dog-Ville (ebváros) nevű helyet említenek, mely nevét onnan kapta, hogy egy milliónál több ily négylábú lakója van.

Ezek a mókusok, melyek gyökerekből, füvekből és szöcskékből élnek – ez utóbbiakat mint nyalánkságot igen kedvelik és mohón keresik – egyébként ártatlan állatok, csak rettenetes csaholásuk űzi el körükből az embert.

Az idő derűs maradt, kissé csipős szellő fujdogált. Nem kell azt hinnünk, hogy a szélességnek e harmincötödik foka alatt, a két Carolinaállam éghajlata aránylag meleg volna. A tél hidege gyakran túlságosan éles itt. Nagymennyiségű narancsfa pusztul is el telenként s a Sarawba-Riveren sokszor úsznak jégtáblák.

Délután feltűnt a kékhegyek láncolata, melytől már csak hat mértföldnyire jártunk, és elfogta a látóhatár nagy részét. Gerince világosan rajzolódott ki az elég tiszta égbolton, melyet könnyű felhők barázdáltak. Alul sűrű erdők borították a hegyet, melyekben tűlevelűek gyantás ágai borúltak egymás fölé, de feljebb a fekete sziklákon is mutatkozott néhány sudár fa.

Jobbról-balról különös alakú csúcsok meredtek az égre, s mindnyája fölött uralkodott a Black Dome 1) hatalmas feje, mely néha-néha valósággal felragyog a napsugártól.

– Ön már megmászta ezt a csúcsot, Smith úr?… – kérdeztem én a polgármestertől.

– Nem én, – felelt az – mondják, hogy igen nehéz feljutni rá. De néhány turista már járt odafenn s azt beszélik, hogy a Great-Eyry belsejéből semmit sem látni onnan.

– Úgy is van – erősítette meg egyik vezetőnk, Horn Harry – magam is tapasztaltam már.

– Talán az idő nem volt kedvező, nem volt elég tiszta – jegyeztem meg erre. -34-

– Sőt éppen: nagyon tiszta volt, Strock úr, hanem a Great-Eyry párkányai igen magasak és eltorlaszolják a kilátást.

– No akkor – kiáltott Smith Éliás – éppen nem fogok haragudni, ha oda tehetem lábamat, ahol szemével sem járt még senki!

Tény azonban, hogy e napon a Great-Eyry nyugodtnak látszott, se gőz, se láng nem mutatkozott rajta.

Öt óra felé kocsink megállt a wildoni major előtt, melynek lakói kijöttek uruk elé.

A lovakat nyomban kifogták és az istállóba vitték, ahol bőséges takarmányt találtak, a kocsit pedig a színbe tolták. Itt fogja bevárni a kocsis visszaérkezésünket. Smith úr bizonyos volt benne, hogy mire Morgantonbe visszatérünk, küldetésünk közmegelégedésre lesz befejezve.

A wildoni majoros pedig biztosított bennünket róla, hogy a Great-Eyryn hosszabb idő óta semmi különös nem történt.

A major személyzetével együtt fogyasztottuk el a vacsorát s álmunkat ez éjszaka semmi sem zavarta.

A Great-Eyry mindössze ezernyolcszáz lábnyira nyúlik – ami elég szerény magasság – s így az Alleghany hegyek legalacsonyabb csúcsa. Úgy számíthattunk tehát, hogy fáradságunk nem lesz túlságosan nagy. Nehány óra elég lesz a hegytömeg felső gerincének elérésére. Igaz, hogy útközben akadályok is várhatnak reánk: szakadékok, melyek fölött át kell menni, vagy szirtek, melyeket veszedelmes vagy vesződséges ösvényen lehet csak megkerülni… Ez volt vállalkozásunk ismeretlen fele, kockázata. Amint tudjuk, erről vezetőink sem adhattak felvilágosítást. Legjobban az nyugtalanított, hogy a Great-Eyry csúcsát az egész környéken megközelíthetetlennek tartották.

De mindent összevetve, ezt a tényt még senki meg nem állapította, -35- s talán meg volt az az eshetőség, hogy a leszakadt szikla rést ütött a vastag szirt-kereten.

– Annyi szent – szólt Smith úr, rágyújtva az első pipa dohányra a húsz közűl, melyet egy nap leforgása alatt rendesen végigszítt – annyi szent, hogy nekivágunk és pedig frissen, erélyesen. Ami most már azt illeti, hogy ez a hegy mászás több vagy kevesebb időt vesz igénybe…

– De úgy-e bár Smith úr – kérdeztem én – mindenesetre végére járunk vállalkozásunknak?…

– Főnököm megbízott, hogy derítsem fel ennek a pokoli Great-Eyrynek titkát…

– Fel is derítjük, akár tetszik az ördögöknek, akár nem – válaszolt Smith Éliás és kijelentése tanújáúl az eget tette meg – még akkor is, ha a hegy legmélyére kellene is furakodnunk!

– Mivel azonban lehetséges, hogy kirándulásunk egy napnál hosszabb időre nyúlík – tettem hozzá én – talán helyes volna, ha élelmiszerekkel látnók el magunk…

– Legyen nyugodt, Strock úr, vezetőink batyújában két napra való elemózsia van s mi magunk sem indulunk üres zsebbel útnak… Egyébként, ha a majorban hagyom is derék Niskomat, magammal viszem puskám… Az erdős tájék nem lehet vad híjján, és az előrenyúló ágak szakadékai sem… Egy kevés rőzsét meg mindíg tördelhetünk zsákmányunk megsütéséhez, ha ugyan odafenn nem vár bennünket már a lobogó tűz…

– Miért ne, Strock úr?… Azok a lángok, azok a pompás lángok, melyek annyira megriasztották környékünk derék lakóit!… Ki tudja, egészen kihűlt-e odafenn a tűzhely s nem pislog-e némi láng a hamu alatt?… És, ha a medence kráter tulajdonképen, ha tehát tűzhányóval van dolgunk: vajjon kialudhat-e annyira a tűzhányó, hogy egy darabka parázsra -36- se lehessen akadni benne?… Őszintén szólva, igen siralmas kis vulkán volna az, ha annyi tűz sem égne benne, amennyi egy tojás keményre főzésére vagy egy burgonya megsütésére kell!… De hiszen, ismétlem: majd meglátjuk… majd meglátjuk!…

Arról, hogy mit látunk ott fenn, bevallom, semmi véleményt nem alkottam magamnak. Én parancsot kaptam, hogy felkutassam, mi van a Great-Eyryn!… ha semmi veszedelem nincsen, nos, úgy is jó: megtudjuk és megnyugtathatunk mindenkit. De alapjában véve – s nem természetes-e ez az érzés oly embernél, aki a kiváncsiság ördögének hatalmában áll – boldog lettem volna, a magam személyes hiúsága érdekében, melyet vállalkozásunk eredményének közzététele erősen legyezgetett volna: ha a Great-Eyry oly tünemények középpontjának bizonyúl, melyek felderítése az én érdemem!

Vezetőink elől mennek és keresik a járható ösvényeket, Smith Éliás meg én nyomukban, egymás mellett vagy egymás mögött, már aszerint, milyen széles az út, melyen haladnunk kell.

Horn Harry és Bruck James egy keskeny, nem túlságos hirtelenűl emelkedő sziklatorkolatba vezettek bennünket legelőbb. Ez a völgytorkolat elég meredek lejtők közt kanyargott, melyeket sűrűn összegabalyodott bozótok takartak: toboztermő, fekete tűlevelű bokrok, hatalmas, széles tenyerű páfrányok, vad ribiszkék. Lehetetlen lett volna ezeken át útat törni.

A bozótban igen sok madár zajongott s a legnagyobb lármát a teli torokkal rikácsoló papagályok csapták, melyek betöltötték éles hangjukkal a völgy levegőjét. A mókusokat alig hallhattuk itt-ott a bokrok között, ámbár százával ugráltak az ágakon.

A hegyi patak medre, melynek ez a völgytorok ágyául szolgált, szeszélyesen kanyargott a szikladarabok közt alá. Az esős -37- évszakban, vagy hatalmas viharok után bizonyára erős zuhatagokat képezett. De valószínűleg pusztán az esővíz táplálta, s mert most egyetlen cseppet sem találtunk benne, ez azt bizonyította, hogy nem a Great-Eyry magasságain felbuggyanó forrásból ered.

Félórai előrehaladás után az emelkedés oly hirtelenné lett, hogy jobbra-balra kellett kanyarognunk és nagy kerűlőket tennünk. A völgytorok járhatatlanná vált, s lábunk nem talált elégséges támasztópontot a maga számára. Fűcsomókba kellett kapaszkodnunk, térden kúsznunk és ily körűlmények közt beláttuk, hogy naplemente előtt alig érünk a csúcsra.

– Bizisten! – kiáltott Smith úr, miközben fellélekzett kissé – kezdem megérteni, miért volt olyan ritka a hegymászó a Great-Eyryn… olyan ritka, hogy egyetlenegy sem volt, tudomásom szerint…

– Annyi bizonyos – feleltem én – hogy jól meg kellett volna szenvedniök igen vékonyka eredményért… s ha nem volna különös okunk vállalkozásunk véghezvitelére…

– Már az igaz – jelentette ki Horn Harry – társam meg én, mi, akik már gyakran megmásztuk a Black-Domot, soha ennyi nehézségre nem akadtunk még.

– Ilyen nehézségekre, melyek egészen lehetetlenné tehetik még utunkat – tette hozzá Bruck James.

Jobbról is, balról is sűrű erdők és bozótok meredtek elénk. Oly helyet kellett keresnünk, mely a felfelé haladásra nem túlságosan meredek. Talán az erdők sűrűségén áthaladva, jobb ösvényre akadunk? S úgy legalább látjuk, merre megyünk. Semmi esetre sem szabadott megfeledkeznünk arról, hogy a Kék-hegyek keleti lejtői alig-alig járhatók, mert a hegylánc egész hosszában legalább ötven fokos szögben merednek fel.

De akárhogy álljon az ügy, legjobb volt két vezetőnk és -38- különösen Bruck James ösztönére bíznunk magunkat. Azt hiszem a derék fickó ügyességre egy majmot, mozgékonyságra akármelyik gyíkot felülmúlta volna. Szerencsétlenségünkre azonban sem Smith Éliás, sem magam, nem merészkedhettünk azokra a helyekre, ahová Bruck James bátran lépett.

Ami azonban engem illett: reméltem, hogy nem maradok hátra, mert már természetemnél fogva szeretem a mászkálást, különben is hozzászoktam a kemény testgyakorlathoz. Bármerre menjen Bruck James, elhatároztam, hogy követni fogom, ha nehány ugrásba kerül is. De egészen másként állt a dolog Morganton első tisztviselőjével, aki nem volt oly fiatal, oly erőteljes, mint én, ellenben nagyobb és vaskosabb termetű és kevesebb biztonsággal lépkedett a sziklákon.

Szemmelláthatólag elkövetett mindent, hogy ne szakadjon el tőlünk. Néha-néha úgy szuszogott, mint egy fóka, s bár szabadkozott, meg-megállítottam, hogy kipihenje magát.

Egyszóval kitűnt, hogy a Great-Eyry megmászása több időt igényel, mint amennyit mi rászántunk. Úgy hittük, tizenegy óra előtt elérjük a sziklamedencét és legrosszabb esetben déli harangszóra már csak nehány száz lábnyira leszünk tőle.

Azonban tíz óra felé, miután ismételten megkísérlettük, hogy járható utakat fedezzünk fel, miután újra meg újra előrementünk és visszatértünk: egyik vezetőnk megadta a pihenésre szólító jelet. Elértük az erdős öv felső szegélyét. A ritkuló fák közül már fel lehetett látni a Great-Eyry első kiszögelléseig.

– Ördög bújjék belé! – fakadt ki Smith Éliás, hátát egy pálmának vetve, aztán így verselt: – nem is volna bolondság pihenni… egy pár falat húst kivenni… megenni…

– Persze, és ha eddig tüdőnk meg lábunk dolgozott, hadd legyen a gyomrunknak is valami foglalatossága!

Össze is kellett már kissé szedni erőnket. Azonban némi aggodalomra adott okot a látvány, melyet a hegynek ez az oldala fel, egészen a Great-Eyry medencéjéig nyujtott.

Fejünk felett olyan csupasz, meredek sziklarészlet nyúlt égnek, melyet itt bladnak mondanak. A síma sziklák között egyáltalán nem mutatkozott ösvény. Ez vezetőinket is nyugtalanította, s hallottam, hogy Horn Harry odaszól társának:

Ha úgy kell visszatérnem, hogy el sem érhettem a Great-Eyry csúcsát, ez vállalkozásom teljes kudarca volna! Nem is szólva kíváncsiságomról, mely így kielégítetlen maradna. S ha majd jelentkezem Ward úr előtt szégyenkezve és zavartan, igen szomorú ábrázatot vághatok!

A batyúkat felbontották s hideg húst és kenyeret ettünk. Nehány kortyot ittunk is. S befejezvén az étkezést, félóra sem telt bele, Smith úr felkelt s kijelentette, hogy kész az utat folytatni.

Bruck James elől járt és nekünk csak követnünk kellett, arra törekedvén, hogy el ne maradjunk mögötte.

Csak lassan jutottunk feljebb. Vezetőink nem is titkolták, hogy nem tudnak mihez kezdeni és Horn Harry előre ment, hogy megnézze, mely irány mellett döntsünk végleg.

Körülbelől húsz percig voltak távol. Visszatérve, az északnyugati irányt jelölte ki, s mi folytattuk utunkat. Ez oldalról meredt elénk a Black-Dome körülbelől három-négy mértföldnyi távolságban. Mint tudják, hasztalan másztuk volna meg, mert csúcsáról kitűnő messzelátóval sem fürkészhettük volna ki a Great-Eyry belsejét.

A hegymászás igen kínosan és lassan folyt, különösen a hosszú, sikamlós lejtőkön, melyeken bozótok és élősdi füvek tenyésznek nagy csomókban. Nagynehezen jutottunk kétszáz lábbal magasabbra, mikor Bruck James mély árok előtt állt -41- meg, mely a talajt kettéválasztotta. Itt-ott nehány frissen megtépett gyökeret láttunk, letört ágakat, mintha valamely áradat zuhogott volna alá a hegynek ez oldalán.

– Erre kellett mennie annak a hatalmas szikladarabnak, mely levált a Great-Eyryről – szólt Bruck James.

– Bizonyára – felelt Smith úr – s a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy követjük az utat, melyet estében szakított magának.

Csakugyan ezt az utat választottuk s kitűnt, hogy helyesen cselekedtünk. Lábunk megtámaszkodhatott a szikla által ütött résekben. Könnyebben haladhattunk fölfelé, csaknem egyenes vonalban, úgy hogy féltizenkettőkor a blad felső szegélyére értünk.

Előttünk, nehány száz lépésnyire csupán, de körülbelől száz láb magasságban, már azok a falak emelkedtek, melyek a Great-Eyry párkányát alkották.

Erről az oldalról ez a szirtkeret igen szeszélyes alakot mutatott; kúpokat, ékeket, többek közt egy sziklát, mely hatalmas, szárnyait repülésre kiterjesztő sashoz hasonlított, mintha az egekbe akarna felszállani. Úgy látszott, hogy keleti felén ezt a szikla-övet csakugyan lehetetlen megmászni.

– Pihenjünk kissé – indítványozta Smith úr – aztán majd meglátjuk: feljuthatunk-e a Great-Eyryre…

– A szikladarabnak – jegyezte meg Horn Harry – minden esetre innen valahonnan kellett leválnia, s mégis semmi rés nem látszik a szirt-övnek ezen a részén…

Valóban így volt, ámbár bizonyos, hogy a szikla a bladnak ez oldaláról gördűlt alá.

Tíz percnyi pihenő után a két vezető fölkelt s egy elég csúszós meredeket megmászva, elértük a fensík szélét. Egyéb most már nem volt hátra, mint áthaladni ezen a csíkon, melyből középen, mint egy kosár falai, körülbelűl ötven lábnyi magasságra hajoltak ki és felfelé a medencét képező sziklák. -42-

Szemlélődésünk eredménye az volt, hogy még elegendő magasságú létrával sem lehetséges az öv felső párkányát elérni.

A Great-Eyry valósággal fantasztikus alakban meredt elém s ha sárkányok, ördögök és egyéb hitregebeli szörnyetegek népesítették volna be, hogy őrizzék, ez sem lepett volna meg túlságosan.

Közben azonban folytattuk utunkat a körfal körűl, melynek megalkotásával a természet mintha emberi munkát végzett volna, annyira szabályosnak mutatkozott. És sehol félbe nem szakadt a falazat, sehol egyetlen rés két szikla közt, melyen át lehetne bujni! Köröskörűl a kifelé hajló meredek, melyre feljutni lehetetlen!

Miután egy órahosszat jártunk körben a fensíkon, visszaértünk kiindulási pontunkra, ahol legutóbb megpihentünk a blad megmászása után.

Nem titkolhattam boszúságomat útunk eredménytelensége fölött s úgy láttam, Smith úr is épp oly dühös volt, mint én.

– Ördög-pokol! – kiáltotta, – hát nem tudjuk meg, mi van ennek az átkozott Great-Eyrynek a gyomrában! Hogy tűzhányó-e?

– Akár tűzhányó, akár nem, – jegyeztem én meg, – bizonyos, hogy semmi gyanús zajt nem hallat, sem füst, sem láng nem csap ki belőle, semmi sem mutat egy közeli kitörésre!

S valóban mély csend uralkodott a párkányzaton kívűl is, belül is. Tüzes gőzök nem szálltak fel, a fellegeken, melyeket a keleti szél a hegy felett áthajtott, semmi fény nem tükrözött. A talaj épp oly nyugodt volt, mint a levegő. Sem földalatti moraj, sem rázkódások nem háborgatták a nyugalmat lábunk alatt. A nagy magasságok tökéletes csendje vett körűl bennünket.

Nem szabad elfelednem megmondani, hogy a Great-Eyry medencéjének kerülete körűlbelűl ezeregy-ezerkétszáz lábra rúghatott, amit abból az időből ítélhettünk meg, melyre megkerüléséhez -43- szükségünk volt, leszámítva a keskeny fensíkon való haladás nehézségeit.

Hogy a medence belső területe mily nagy lehet, miként becsűlhettük volna meg azt, hiszen nem tudhattuk, milyen vastagok a környékező sziklafalak.

Magától értetődik, hogy az egész táj elhagyatott volt, ami alatt azt értem, hogy sem eleven, sem holt teremtmény nem mutatkozott, néhány nagy ragadozó madarat kivéve, melyek a Great-Eyry felett lebegtek.

– Ha estig maradunk is itt, többet ki nem szaglászhatunk! Indúlnunk kell, Strock úr, ha még az éj leszállta előtt Pleasant-Gardenbe akarunk érni.

S mert nem feleltem szavára s nem mozdúltam a helyről, melyen álltam, mellém lépett:

Valóban igen kínos volt rám nézve, távozni onnan s visszatérni anélkűl, hogy megbízatásomnak eleget tettem volna.

S éreztem, hogy növekszik megcsalatkozott kíváncsiságom a továbbfürkészés vágyával egyetemben.

De mit volt mit tennem? Megfúrhattam-e ezt a vastag szirtfalat, feljuthattam-e rá?

Bele kellett nyugodnom Smith úr indítványába s miután még egy utolsó pillantást vetettem a Great-Eyryre, követtem társaimat, akik már lefelé haladtak a blad meredekein.

Útunk lefelé minden különös nehézség vagy fáradalom nélkűl ment végbe. Még öt óra előtt magunk mögött hagytuk a hegység utolsó nyúlványait s a wildoni majoros már várt reánk ebédlőjében, ahol frissítő ételt-italt készített ki számunkra.

– Nem, – felelt Smith úr – s végre még azt kell hinnem, hogy a Great-Eyry, a nagy medence, csak a környék derék lakóinak képzeletében létezik.

Este félkilenckor kocsink a pleasant-gardeni bíró háza előtt állt meg. Ott töltöttük az éjszakát.

És míg hasztalan lestem-vártam az álmot, azt kérdeztem magamtól, nem lenne-e jobb néhány napig a községben maradnom s újabb kísérletet szerveznem a hegy megmászására? De vajjon több eredménnyel járna-e az, mint az első?

Legokosabb volt visszatérni Washingtonba s tanácskozni Ward úrral. S másnap reggel csakugyan kifizetvén két vezetőmet, búcsút vettem Smith úrtól és a pályaudvarra hajtattam, ahonnan Raleigh felé indúlt a gyorsvonat.

Lehúll-e a lepel a Great-Eyry rejtelméről, valamely előre nem látható véletlen folytán? Ez a jövő titka volt. Fontos-e, hogy ez megtörténjék? Kétségkívűl az, mert Észak-Karolina lakóinak biztonsága is ettől függött talán.

Bármiként álljon a dolog, tény, hogy Washingtonba való visszatérésem után tizennégy nappal a közfigyelmet ismét a legnagyobb mértékben lekötve tartotta egy egészen másfajta eset. Ez az eset épp oly rejtelmes maradt, mint azok a tünemények, melyeknek a Great-Eyry volt színterük.

Május közepe táján Pennsylvania újságai tudtára adták olvasóiknak az említett esetet, mely az állam több táján is megismétlődött.

Egy idő óta a Philadelphia körűl szétsugárzó útakon valami rendkívűli járómű közlekedett, melynek sem alakját, sem természetét föl nem ismerhették, sőt méreteit sem, – oly sebességgel vágtatott. Hogy automobil, abban senki sem kételkedett. De hogy mily motor hajtotta, azt csak többé-kevésbbé elfogadható hozzávetésekkel találgatták s ha a nép képzelete ilyen dolgokba avatkozik, lehetetlen határt szabni neki.

Akkor még a legtökéletesebb automobilok – bármily rendszerűek, akár gőz, akár petroleum, akár alkohol vagy elektromos hajtóerővel – nem tettek meg óránkint százhatvan kilométernél többet, vagyis körűlbelűl két mérföldet percenkint -46- s Amerika és Európa legjobb vonalai sem voltak képesek e sebességet megadni expresszeiknek vagy gyorsvonataiknak.

Felesleges hozzátennünk, hogy ez igen-igen veszedelmes volt az útakon közlekedő egyéb kocsikra és a gyalog járókra. E rohanó tömeg villám gyanánt jött, annyira kiszorítva helyéből a levegőt, hogy az út szélén álló fák ágai recsegve törtek le, megvadította a mezőkön legelő állatokat, szétriasztotta a madarakat, melyek nem tudtak volna ellentállni az útja nyomán keletkező hatalmas porforgatagnak.

És – érdekes részlet ez, melyre az újságok különösen felhívták a közönség figyelmét – az útak kövezetét alig rongálta a járómű kereke, mely nem hagyott oly vágást maga után, mint a terhes szekerek szoktak. Alighogy keréktalpának könnyű lenyomatát lehetett látni.

«Valószínű, – jegyezte meg a New York Herald, – hogy a nagy sebesség csökkenti a súly nyomását.»

Természetesen Pennsylvánia számos kerületéből egyre-másra érkeztek a panaszok. Hogy tűrhetné meg a hatóság az olyan járómű őrűlt nyargalászását mely esetleg mindent felborít, mindent eltapos, amerre megy, – szekeret csak úgy, mint gyalog-embert! De mi módon kerítse hatalmába, hogy ezt a veszedelmet aztán megakadályozhassa?! Hiszen nem tudták kié, honnan jön és hová megy. Csak abban a pillanatban látták, melyben elhaladt, mint a lövegeket szédületes útjukon. Próbálja meg akárki feltartóztatni az ágyúgolyót, mely a csőből kiröpűl!

Ismétlem: semmi jelünk nem volt arra, hogy minő motor hajtja a csoda automobilt. Csak annyi volt bizonyos, – mert ezt határozottan megállapították, – hogy sem füstöt, sem gőzt, sem petroleum-, vagy egyéb természetes fűtőanyag-szagot maga után nem hagyott. Ebből aztán azt kellett következtetni, -47-
-48- hogy elektromos erő hajtja és akkumulátorai, melyek ismeretlen mintájúak, valósággal kimeríthetetlen árammal rendelkeztek.

De a túlizgatott népképzelet egészen mást látott e rejtelmes automobilban: természetfeletti szekeret, amit valamely kísértet vezet, a pokol valamelyik fűtője, egy túlvilági garaboncás, vagy valamely történetelőtti korból való szörnyeteg – s hogy mindent egy alakban egyesítsenek: maga az ördög, Belzebub, Astaroth, aki ellen minden földi beavatkozás hasztalan, mert rendelkezésére áll a sátáni láthatatlan és végtelen hatalom!

De magának a sátánnak sem volt joga ily sebességgel rohanni az Egyesűlt-Államok útvonalain – külön engedély, sorszám és rendes útlevél híjján. Bizonyos, hogy egyetlen hatóság sem engedte volna meg neki a kétszáz kilométeres gyorsaságot és a közbiztonság szempontjából szükségesnek látszott, hogy a titokzatos gép tulajdonosának szeszélyét megfékezzék.

De nemcsak Pennsylvánia szolgált versenypályáúl a titokzatos automobil sport-különlegességei számára. A rendőrség jelentései csakhamar más államokban is szóltak a furcsa jelenségről: Kentuckyben, Frankfurt környékén; Ohióban, Kolumbia táján; Tennesseeben, Nashville mellett; Missouriban, Jefferson alatt; végűl még Illinoisban, a Csikágóba torkoló különböző útakon.

Most, miután a közfigyelem az ügyre irányúlt, a hatóságokra tartozott, hogy megtegyék óvóintézkedéseiket a közveszedelem ellen. S vajjon egy ily sebességgel szágúldó járómű elé nem volna-e a legokosabb az útakon erős sorompókat fektetni keresztűl, melyeken előbb vagy utóbb okvetlenűl összezúzza magát?

– Ugyan, – mondták a tamáskodók, – ez az őrűlt vágtató bizonyára el tudja hárítani az ilyen akadályokat.

– Sőt szükség esetén átugorhatja a sorompókat! – tette hozzá valaki. -49-
-50-

– Aztán meg, ha maga az ördög, akkor, mint egykori angyalnak, szárnya is van: nem jön zavarba, hanem felröppen a levegőbe.

Valóságos «komámasszony-vélekedések» voltak ezek, melyekkel nem kell törődni. De különben, ha a pokol e királyának valóban van szárnya, miért makacskodik, miért jár a földön, ahol esetleg agyontapossa a járókelőket, miért nem szárnyal fenn, mint a lég szabad madarai?

Ilyen volt a helyzet; – valóban tűrhetetlen már s volt oka a washingtoni rendőrségnek arra, hogy törje fejét, miként lehetne ez állapotnak végét vetni.

De íme, mi történt május havának utolsó napjában. S ez az esemény azt a reményt keltette, hogy az Egyesűlt-Államok megszabadúlnak e «szörnyetegtől», melyet addig nem sikerűlt elfogni. Sőt az Új-világgal egyetemben az Ó-világ is azt hihette, hogy nem lesz kitéve ez épp oly különös, mint veszedelmes automobil látogatásának.

Ez időben a következő eseményről adtak hírt az Unio összes újságai, – s hogy a közönség mily megjegyzésekkel kísérte, azt igen könnyű elképzelni:

Az Automobil-Klub versenyt rendezett Wisconsinban, ez államnak, melynek Madison a fővárosa, egyik legjobb útján. Ez az út kitűnő versenypályát képez kétszáz mérföldnyi hosszúságban; Prairie-du-Chienből indúl ki, a nyugati határvárosból, áthalad Madisonen és valamivel Milwaukee felett végződik a Michigan-tó partján. Csak Japánban van egy ennél megfelelőbb: a Nikko és Namadé közötti út, – melyet óriási cédrusok szegélyeznek, – mert ez nyolcvankét kilométernyi teljesen egyenes vonalat képez.

A legkülönfélébb gyártmányú és legjobb hírű gépkocsik neveztek a versenyre, s a rendezőbizottság elhatározta, hogy bármily rendszerű mótoroknak megadja a részvételi engedélyt. Ott lesznek a Hurter és Dietrich cég kocsii, a Gobron-Brike, -51- Renault testvérek, Richard-Brasier, Decauville, Darracq, Ader, Bayard, Clement, Chenard és Walcker gyárak könnyű járóművei, a Giket-Forest, Harward és Watson, Pipe, Wolseley cégek automobiljai, a Mors, Fiat, Mercedes, Charron-Girardot-Voigt, Hotchkiss, Panhard-Levassor, Dion-Bouton, Gardner-Serpollet, Turcat Méry, Hirscher és Lobano gyárak hatalmas alkotmányai, a különböző nemzetek összes gyártmányai. Több díj volt kitűzve, melyek együttvéve tekintélyes összeget tettek ki – körülbelül ötvenezer dollárt.

Semmi kétség tehát: a díjakért bizonyára sokan fognak megkűzdeni. A gyárosok eleget tettek az Automobil Klub felszólításának és legjobb gépeiket küldték a kűzdelembe. Körülbelűl negyven különböző rendszerű, gőzzel, petróleummal, alkohollal, elektromossággal hajtott automobilt vártak, melyek mindegyike jelét adta kiválóságának valamely versenyen.

A számítások szerint, melyek az elérhető legnagyobb sebességen alapúltak – s ez akkoriban százhatvan kilóméterre rúgott – e nemzetközi verseny lefolyása nem fog több időt igényelni három óránál, a kétszáz mérföld befutására. Hogy tehát esetleges veszélyeknek elejét vegyék, a wisconsini hatóságok betiltották a közlekedést Praine-du-Chien és Milwaukee között május harmincegyedikére.

Így tehát semminő balesetre nem számítottak, eltekintve azoktól, melyek a kűzdelem hevében magukat a versenyzőket érhetik. Ez azonban az ő dolguk, mint mondani szokás. De az óvatos elővigyázati rendszabályok következtében sem kocsiknak, sem gyalogosoknak nem kellett veszélytől tartaniok.

Óriási közönség gyűlt össze, nemcsak Wisconsinből. Több ezer kiváncsi utazott a szomszédos államokból, Illinoisból, Michiganból, Jovából, Indianából, sőt még New-Yorkból is, a versenypálya mellett fekvő városokba.

Magától értetődik, hogy a sport iránt érdeklődők között -52- nagy számmal voltak képviselve az idegenek: angolok, franciák, németek, osztrákok és belgák és igen természetes, hogy mindegyik a maga nemzete versenyzőjének kivánta a győzelmet.

Megjegyzendő még, hogy mivel a kűzdelem az Egyesült-Államokban folyt le, – a nagy fogadások csodálatos országában – számos igen különböző alakú és hatalmas összegre rúgó fogadás történt. Külön ügynökségek jegyezték őket s különösen május utolsó hetében szaporodtak el e fogadások, úgy hogy összegük több százezer dollárt tett ki.

Az indulási jelet reggel nyolc órakor adta meg kronométer szerint az egyik versenybiró. Hogy elkerűljék a kocsik torlódását és az abból származható baleseteket, az automobilok három percnyi időközökben kezdték meg utjukat. Az út szegélyein sűrű tömegekben álltak a nézők. Az első díjat az az automobil igényelhette, mely a Prairie-du-Chien és Milwaukee közti távolságot a legkisebb időtartam alatt futja be.

A sorshúzás által tíz elsőnek kijelölt kocsi reggel nyolc óra és fél kilenc között indúlt el. Ha csak valami baj nem éri őket, tizenegy óra előtt el kell érniök a célt. A többiek indúlási rendjét is sorshúzás határozta meg.

Félmérföldenként rendőrök álltak őrt az út mellett. A kiváncsiak, kik hatalmas csoportokban verődtek össze az indító hely körül Madisonban, épp oly sokan voltak a befutandó út közepén s talán még többen a célnál Milwaukeeben.

Két óra telt el. A telefonösszeköttetés által az érdeklődők minden öt percben megtudhatták a verseny állását és azt, mily sorrendben következnek egymásután a versenyzők. Renault testvérek cég egy négy hengerű húsz lóerejű, Michelin gummis kocsija járt elől a Madison-Milwaukee közötti félúton; nyomában egy Harward-Watson és egy Dion-Bouton gép járt.

Néhány baleset már is történt, egy-két mótor felmondta a -53- szolgálatot, egy-két gépkocsi feladta a versenyt. Valószínűleg tizenkettőnél nem sokkal több automobil fogja kibírni az út végéig. Néhány vezető megsebesült ugyan, de nem súlyosan. De ha halálos balesetek történtek volna, abból sem csinálnak valami nagy dolgot Amerika csodálatos földjén.

Érthető, hogy a kiváncsiság és a szenvedélyek legmagasabb fokukra Milwaukee közelében kellett hogy hágjanak. A Michigan-tó nyugati partján állott a cél-oszlop, valamennyi a versenyben résztvevő nemzet színével diszítve.

Már tíz órakor bizonyos volt, hogy az első dijért – amely húszezer dollárt tett ki – csak négy kocsi küzd, két amerikai, egy francia és egy angol, melyek már most is tekintélyes előnyt szereztek, mert versenytársaik apróbb balesetek folytán elmaradtak mögöttük. Elképzelhető, mily dühvel kötötték az utolsó fogadásokat, melyekben már a yankee hiúság játszott szerepet. Az ügynökségek alig tudtak megfelelni az óriási munkának. A jegyzések lázas gyorsasággal szaporodtak…

Az élen járó gépkocsik képviselői csaknem hajbakaptak egymással, s ha nem is került revolverre és bowieknifra a dolog – nem sok hijja volt ennek sem.

Ezek a kiáltások, mondhatni az egész útvonal mentén visszhangzottak, kavarogtak, s annál hangosabban, minél inkább terjedtek a telefonjelentések.

De ime féltízkor ez történt: két mérföldre Prairie-du-Chien városától valami rettentő robogás hallatszott az úton, sűrű porfelleg közepéből, éles fütyüléstől kisérve…

A kiváncsiaknak alig volt idejük, hogy félreugráljanak az eltipratás elől, melynek bizonyosan több száz ember esett volna áldozatul. A porfelhő viharsebesen elnyargalt s az irtózatos sebességgel vágtató kocsit alig hogy meg lehetett pillantani. -54-

Túlzás nélkül kimondhatni, hogy legalább is kétszáznegyven kilóméteres gyorsasággal szágúldott a láthatatlan automobil.

Egyetlen szempillantás alatt eltűnt, hosszú, fehér por-csíkot hagyva maga után, ahogy az express vonatok mozdonya hosszú füst-vonalat hagy hátra.

Bizonyos, hogy automobil volt, melyet valamely rendkívűli mótor hajtott. Ha sebességét egy óra hosszat megtartja, okvetlenül utóléri a legelső kocsikat is, sőt, ezzel az övéknél kétszerte nagyobb sebességgel, el is kerüli őket és elsőnek ér a célhoz.

S ekkor minden oldalról zsivajgó lárma zendült föl, ámbár az útszegélyen tömegbe verődött nézőknek nem kellett veszedelemtől tartaniok.

– Igen!… ez az, amelyik átvágtatott Illinoison, Ohion, Michiganon s a rendőrség nem tudta elfogni!…

– Igen, igen!… Az ördög szekere!… melyet a pokol tüze fűt… és maga a sátán vezet!…

S valóban, ha nem az ördög volt, ki más lehetett a rejtelmes gépkocsis, aki ezzel az elképzelhetetlen gyorsasággal szágúldott a nem kevésbbé titokzatos gépezeten?

Mindenesetre kétségtelen volt, hogy a Madison felé rohanó járómű azonos azzal, mely már felhívta magára a közfigyelmet, s melynek a rendőrség nyomát sem lelte azután! S ha a rendőrség azt hitte, hogy soha többé nem hall felőle: a rendőrség egyszerűen tévedt, ami Amerikában épp úgy megesik, mint bárhol másutt a világon.

A bámulat első izgalmának csillapúltával a higgadtabbak a telefonhoz futottak, hogy értesítsék a többi állomást is, és így elháríthassák a veszedelmet, mely az úton szétszórt automobilokat -55- fenyegeti a szélvészként rohanó titokzatos gép megjelenésével. Eltapossa, összetöri, szétzúzza őket s ki tudja, tán maga sértetlenül, épségben kerül ki az irtózatos összeütközésekből?…

De mindent összevetve, úgy látszott, hogy ez a minden vezetők vezetője oly biztos szemmel és kézzel kezeli gépét, hogy eddig még minden akadályt kikerűlt! Hasztalan tették meg a wisconsini hatóságok a maguk óvóintézkedéseit, hogy az útvonalra csak a nemzetközi verseny részvevői jussanak: a titokzatos gép mégis megjelent!

A telefon útján értesítést kapott versenyzők, akik abbanhagyták küzdelmüket az első díjért, a következőket jelentették;

Számításuk szerint ez a csodaszerkezet legkevesebb százharminc mérföldet tett meg óránként. Ennyi volt gyorsasága, mikor mellettük elhaladt, úgyhogy alig láthatták a gép formáját, mely elnyúlt orsóra emlékeztetett s a tíz métert alig haladta meg. Kerekei oly sebesen forogtak, hogy küllői mintha egybeolvadtak volna. És sem gőzt, sem füstöt, sem szagot nem hagyott hátra.

Ami pedig a vezető személyét illeti, azt lehetetlen volt megpillantani; eszerint épp oly ismeretlen maradt, mint akkor, midőn először tűnt fel az Egyesült-Államok útain.

Telefonjelentések által Milwaukee előre tudomást nyert a váratlan versenyző megjelenéséről. Könnyen elképzelhető, mily izgalmat keltett a hír. Eleinte az a terv merűlt fel, hogy sorompót fektetnek keresztbe az útra, melyen ez a «löveg» ezer darabra málik!… De volt-e rá elegendő idejük?… Nem jelenhetik-e minden pillanatban meg a rejtelmes kocsi?… Azután meg úgyis meg se kellett fékeznie sebességét volens aut nolens, hiszen az út a Michigan-tó partján ért véget, s azon túl nem haladhat, hacsak hajóvá nem változik!…

Így gondolkoztak a nézők, akik Milwaukee előtt csoportosúlva vártak, miután elég óvatosan távol tartották magukat az úttesttől, nehogy eltiporja őket a pokol szekere. -56-

Azután itt is, mint Prairie-du-Chienben, majd Madisonban a legfurcsább föltevések keringtek a közönség soraiban. S még azok, kik nem voltak hajlandók a titokzatos gép vezetőjét magával az ördöggel azonosítani, még azok sem vonakodtak attól, hogy az Apokalypsis egy elszabadúlt szörnyetegét lássák benne.

Most már nem percről-percre, hanem pillanatról-pillanatra várták az izgatott kiváncsiak az automobil megjelenését!…

Még nem múlt el tizenegy óra, mikor az úton távoli dübörgés hallatszott s a por örvénylő fellegekben emelkedett magasra. Éles sívitások szaggatták meg a levegőt, mintegy figyelmeztetvén a nézőket, hogy várják a szörnyeteget, mely nem lassította meg sebességét…

De a Michigan-tó már csak egy félmérföldnyire feküdt tőle, s ez a sebesség most már akarata ellenére is egyenesen beleragadná!… A gépész talán nem ura már gépének?…

Efelől csakhamar semmi kétség sem lehetett. Az automobil villámsebességgel ért Milwaukee magasságáig… És… elhagyva a várost, a Michigan-tó vizébe veszett tán?…

Annyi tény, hogy eltűnvén az út kanyarúlatánál, semmi nyomát nem lelték azután.

Midőn ez események közhírré lettek, én már egy hónapja otthon voltam, morgantoni kirándulásom után.

Mindjárt megérkezésemkor első gondom volt, hogy főnökömnél jelentkezzem. De nem találkozhattam vele. Családi ügyek elintézésére néhány hétre elutazott. De kétségtelen, hogy Ward úr értesűlt vállalkozásom kudarcáról. Észak-Karolina több ujságja is hozott részletes jelentést a Great-Eyry megmászásáról, melyre a morgantoni polgármesterrel együtt útnak indúltam.

Mindenki teljesen megérti, mennyire boszantott a hiábavaló kisérlet, nem is szólva kielégítetlen kiváncsiságomról. S valóban nem tudtam belenyúgodni abba a gondolatba, hogy a jövőben is kielégítetlen maradjon… Ne tudnók hát fölfedni a Great-Eyry titkát?… Nem, ezt nem tűrhetem, ha tízszer, ha húszszor előlről kell kezdenem a próbálkozást… ha ott veszek is…

Bizonyos, hogy nem haladja felül az emberi erőt a hegy belső medencéjébe jutás nagy munkája. Állványt építeni a magas falak párkányáig, vagy rést fúrni a vastag sziklákon át: nem volt lehetetlen eszme. Mérnökeink csaknem minden nap vállalkoznak sokkalta nehezebb munkára is! De a Great-Eyry átkutatásának dolgában azzal is számolni kellett, ho -58- az előirányzott költség esetleg sokszorosan felülmúlja a belőle származó eredmény hasznát.

A költség több ezer dollárra rúgott volna, s végre is mire való ez a drága munka?… Ha a Kék-hegyek e pontján vulkán tölcsére nyilott, eloltani úgysem lehetett, s ha a környéket kitörés fenyegeti, az sem akadályozható meg… Az egész fáradságos munka tehát tiszta veszteségre ment s csak a közkiváncsiságot elégíthette volna ki.

Bármennyire is érdekelt az ügy, bármennyire is szerettem volna a lábam a Great-Eyry párkányára tenni, eszemágában sem volt a magam vagyonkájával végrehajtani a vállalatot. In petto így gondolkodtam róla:

– Lám, ez a cél csábíthatná a mi amerikai milliárdosainkat!… Ezt a munkát minden esetre el kellene hogy végeztessék a Gouldok, Astorok, Vanderbiltek, Rockfellerek, Mackayk. Pierpont-Morganok!… Az ám! De eszükbe sem jut s ezek a trust-emberek egészen más dolgokat forgatnak fejükben.

Oh, ha a Great-Eyry gazdag arany-ereket rejtene méhében, akkor e bátor pénzemberek belemennének a vállalkozásba!… De ez a feltevés alig volt elfogadható, az Apalache-ok láncolata sem Kaliforniában, sem Klondykeban nem fekszik, sem Ausztráliában, sem Transválban, a kimeríthetetlen aranybányák egyedűli területein!…

Június tizenötödikén délelőtt fogadott Ward úr irodájában. Noha tudott már a rám bízott vizsgálat eredménytelen voltáról: szívesen fogadott.

– Itt a szegény Strock – kiáltotta beléptemkor – a szegény Strock, akinek beletört a kése nagy vállalkozásába…

– Olyan vállalat volt ez Ward úr, mintha kegyed a Hold fővárosában valamely nyomozással bízna meg! – feleltem én. – Tény, hogy pusztán anyagi körülmények, a hegy felépítésének természete gördítettek akadályt elénk, de ez akadályok, az adott viszonyok között elháríthatatlanok voltak!… -59-
-60-

– El is hiszem, Strock, szívesen elhiszem. Annyi azonban bizonyos, hogy semmit sem tudott meg arról, mi történik a Great-Eyry belsejében…

– Még most is az, Ward úr, s ha tényleg tűzhányó van ott, azt hiszem igen mély álommal alszik…

– Eh! – folytatta Ward úr – semmi sem biztosít bennünket arról, hogy egyszer csak mégis fölébred!… Lássa, Strock, az még nem elég, ha egy vulkán alszik, ki kell egészen aludnia! Föltéve ugyan, hogy mindaz, amit mesélnek, nem egyszerűen a Carolina lakóinak képzelgése…

– Alig hinném, Ward úr, – feleltem erre – Smith Eliás, Morganton polgármestere és barátja, a pleasent-gardeni biró, erre vonatkozólag igen határozott adatokról számolnak be. Igen is: lángok jelentek meg a Great-Eyry fölött!… Igen is: megmagyarázhatatlan zaj hallatszott belőle!… E tünemények valósága felől semmi kétség nem lehet!…

– Helyes – jelentette ki Ward úr. – Megengedem, hogy ezek a főtisztviselők és a lakosok nem tévedtek!… De végre, akármint áll a dolog, a Great-Eyry nem árúlta el titkát!…

– Ha ezt a titkot ismerni akarjuk Ward úr, meg kell adni árát, és a szükséges költségeket rászánva: a csákány és a dinamit majd megteszik magukét…

– Okvetlenül – felelt Ward úr – de ez a munka nem sürgős, s jobb lesz várni!… Különben az is lehet, hogy maga a természet adja meg végűl a Great-Eyry rejtelmének kulcsát…

– Elhiheti Ward úr, szívből sajnálom, hogy nem járhattam végére a munkának, mellyel megbízni szíveskedett… -61-

– Jó, jó, csak kétségbe ne essék, Strock, s viselje bölcs nyugalommal a kudarcot!… Nem mindig vagyunk szerencsés kezűek dolgainkban, és a rendőrség vállalkozásait sem koronázza mindenkor siker… Lássa, bűnügyekben is hány tettes síklik ki kezünkből, s én bizony azt hiszem, hogy egyetlenegyet sem foghatnánk el, ha valamivel okosabbak lennének s főként kevésbbé vigyázatlanok s nem árúlnák el magukat olyan ostobán!… De össze-vissza beszédükkel ők maguk törik ki a saját nyakukat… Véleményem szerint a világ legkönnyebb dolga egy bűntényt, gyilkosságot vagy lopást jól előkészíteni, s aztán úgy végrehajtani, hogy a gyanúnak nyoma se ébredhessen, s kijátszon a tettes minden üldöző hatóságot… Ön megérti, Strock, hogy mindamellett nem megyek el ügyességből és óvatosságból leckéket adni a gonosztevő uraknak!… S egyébként, ismétlem, nagy számmal vannak, kiket a rendőrség soha fel sem kutathat!…

E tárgyban teljesen osztottam főnököm véleményét: valóban a gonosztevők világában akadnak a legostobább emberek!

Ami pedig a másik rejtelmes ügyet illeti: be kell vallanom, legalább is bámulatosnak találtam, hogy a hatóságok, községek, városok, még nem derítettek fényt azokra a tényekre, melyeknek több állam volt színhelye. S mihelyt Ward úr rátért erre, nem titkolhattam előtte végtelen csodálkozásomat.

Az elfoghatatlan automobilról volt szó, mely kínnjárt az államok útain, gyalogosok, kocsik, lovak veszedelmére. Önök már tudják, mily óriási sebességekkel szorította háttérbe az automobil sport összes eddig elért eredményeit. Feltűnésének mindjárt első napjaiban megparancsolták a bajról értesített hatóságok, hogy véget kell vetni a rettenetes gépvezető szeszélyeinek. Felbukkant, nem tudni honnan, megjelent és eltűnt – villámsebességgel. Ámbár sok és tevékeny rendőrbiztos indúlt nyomozására, nem tudták a tettest utólérni… S most legutóbb is Praire-du-Chien és Milwaukee között az Automobil -62- Klub által rendezett versenyen másfél óránál kevesebb idő alatt tette meg a kétszáz mérföldnyi útat!…

Aztán semmi hír nem érkezett arról, hogy mi történt a járóművel? Az út végére érve, önönsebességétől elragadva, megállás nélkül belerohant volna a Michigan-tó vizébe?… Azt véljűk hát, hogy a gépész is, gépe is elpusztúlt, s sem erről, sem arról nem hallunk többet?… De a közönség nagy többsége nem fogadta el ezt a megoldást, mely a legjobbnak mutatkozott, hanem napról-napra várta, hogy a titokzatos automobil megint csak megjelenik!

Bizonyos, hogy ez az esemény Ward úr szemében is a rendkívűliek közé tartozott és én osztottam ezt a vélekedését. Ha az ördögi gépész nem mutatkozik többé, megjelenése azon rejtelmek közé sorolandó, melyekbe behatolni nem adatott meg az embernek.

Főnököm sokáig beszélgetett velem ez ügyről, s már azt hittem, vége tárgyalásunknak, midőn szobájában fel s alá járva így szólt hozzám:

– Igen… annak az automobilnak a milwaukeei úton való megjelenése éppen a verseny alkalmával: igen-igen különös dolog – de ez sem kevésbbé furcsa!

És Ward úr egy jelentést tett elém, melyet a bostoni rendőrség küldött neki, egy oly eset következtében, amelyet az ujságok még aznap este elmondtak olvasóiknak.

Míg én a jelentést olvastam, Ward úr visszaült íróasztala mellé, s egy levelet fejezett be, melyet még beléptem előtt kezdett írni. Én az ablak mellé telepedtem s a legnagyobb figyelemmel olvastam a jelentésben foglaltakat.

Néhány nap óta Új-Anglia partvidékét, a Maine, Connesticut, Massachussetts államok felé eső részen egy oly jelenség háborgatta, melynek természete felől senki biztosat nem tudott.

Egy mozgó tömeg, mely két-három lábnyira emelkedett ki -63-
-64- a vízből, sebesen megközelítette – szinte csúszva a vízen – a partot, aztán megfordúlt és eltűnt a nyilt tengeren.

Ez a tömeg oly gyorsan haladt, hogy a legjobb messzelátók is alig tudták követni. Hossza nem lehetett több harminc-negyven lábnál. Alakja orsóforma volt és teste zöldes színű; színe így lehetségessé tette, hogy a tenger alapszínétől alig üssön el. Az amerikai partvidékek azon részén vették észre a legtöbbször, mely Connecticut állam északi foka és Uj-Skócia nyugati felén fekvő Homokfok között terül el.

Providence, Boston, Portsmouth és Portland kikötői mellett nagyobb gőzbárkák többször is megkisérlették e mozgó test közelébe jutni, sőt üldözni is próbálták. De soha elérni nem tudták. Az üldözést egyébiránt csakhamar hiábavalónak itélték. Olyankor néhány pillanat alatt a látóhatáron kívűl járt már.

Cseppet sem csodálatos, hogy a legkülönbözőbb vélemények kerültek forgalomba ez úszó tárgy természetét illetőleg. De mindeddig egyetlen feltevés sem nyugodott biztos alapon s a tengeren élő emberek sem tudtak egyebet gondolni, mint a többiek.

Legelőbb úgy vélték a tengerészek és halászok, hogy valamely emlős lehet a cetfélék családjából. Azonban tudvalevő, hogy ezek az állatok bizonyos szabályos időközökben víz alá merűlnek néhány pillanatra s a felszínre jövén, orrlyukaikon át hatalmas, levegővel kevert víz oszlopokat föcskendeznek magasra. De ez az állat – ha ugyan állat volt a mozgó test – soha még «le nem bukott», ahogy a bálnavadászok mondják, soha így el nem tűnt a nézők elől, sohasem hallatta lélekzetvételének hatalmas fujó zaját.

Ha tehát nem tartozott a tengeri emlősök közé, valamely oly ismeretlen szörnyet fürkésszenek benne, mely felbukkant az óceán mélységeiről, mint azok, melyek a föld korszakának legendás történetében szerepelnek?… A tengeri krokodilus -65- leviátánok, színes vízi-kígyók közé kell talán sorolni, melyek támadásától rettegjen minden hajó?…

Mindenesetre tény, hogy mióta ez a szörnyeteg – akármi volt is valóságában – feltűnt Uj-Anglia partvidékén, a kisebb csónakok, halászbárkák, nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. Mihelyt észrevették, hogy ott úszkál valahol, siettek a legközelebbi kikötőt elérni. Az óvatosság meg is követelte ezt, mert ha az állat támadó természetű, jobb volt nem is adni alkalmat támadásaira.

Ami a hosszújáratú vitorlásokat, a nagy gőzhajókat illeti: azoknak nem kellett félni e szörnyetegtől, akár bálna, akár más egyéb. Legénységük már gyakran több mérföldnyi távolságból megpillantotta. De mihelyt közeledni próbáltak hozzá, oly sebességgel távozott, hogy lehetetlen volt utólérni. Sőt egyszer az Egyesült Államok egy kisebb cirkálóhajója is kiindúlt Boston kikötőjéből, ha nem is azért, hogy üldözze, hanem hogy legalább néhány golyót küldjön utána. Rövid néhány pillanat leforgása alatt az állat lőtávolságon kívűl járt s minden lövöldözés hasztalannak bizonyúlt. De eddig egyáltalán nem mutatott szándékot a halászbárkák megtámadására.

Egy pillanatra abbanhagytam az olvasást és Ward úr felé fordúlva így szóltam:

– Egy szóval, eddig még nem volt okuk panaszra a szörnyeteg megjelenése miatt… A nagy hajók elől menekül… Nem támadja meg a kicsinyeket… Az izgalom nem is lehet valami túlságos a partvidék lakói közt…

– Mindamellett, Ward úr, a szörnyeteg nem látszik veszedelmesnek… Különben csak két eshetőség lehetséges: vagy elhagyja egy napon az állat a partvidéket, vagy végre mégis csak elfogják, s ott fogjuk látni a washingtoni muzeum csodái között.

Meg is tettem, s a jelentésnek második része, melyből főnököm néhány sort vörös ceruzával húzott alá, a következőket adta tudomásomra.

Hosszabb ideig senki sem kételkedett benne, hogy tengeri szörnyetegről van szó, s ha szorgalmasan és kitartóan üldözik, végre mégis csak elfogják és megszabadítják a partvidéket kellemetlen jelenlététől.

De csakhamar meg kellett változnia a közvélekedésnek. Néhány élénkebb észjárású ember fölvetette a kérdést: hátha nem is tengeri állat, hanem valamely hajó, mely Uj-Anglia vizeiben cirkál.

Bizonyos, hogy a hajó szerkezetének ritka tökéletességgel kellett rendelkeznie. Talán a feltaláló, mielőtt feltárná találmánya titkát, így akarja a tengerparti nép figyelmét, sőt rémületét felhívni.

Gyakorlatainak ily biztos kivitele, oly nagy haladási sebessége, az a szerfeletti könnyűség, mellyel üldözői elől menekül, éppen nagy gyorsasága következtében: mindez nagyon alkalmas volt a kiváncsiság felébresztésére.

Ez időszakban nagy haladás történt a hajózás művészetének fejlesztésében. Az óceánjáró hajók oly sebességre tettek szert, hogy öt nap tökéletesen elegendő volt nékik az ó és ujvilág közti út megtételére.

S a mérnöki tudomány még nem mondta ki az utolsó szót. S ami a haditengerészetet illeti, az sem maradt hátra. A cirkálók, torpedó-hajók, torpedó-rombolók megküzdhettek az Atlanti-, a Csendes Óceán vagy Indiai Óceán- leggyorsabb személyszállító hajóival.

Mindenesetre új mintájú hajóról lehet szó – külalakját még nem volt lehetséges pontosan megfigyelni. De ami mótorját illeti, annak tökéletesebbnek kellett lennie a mi mótorjaink legkitűnőbbjeinél is! Honnan veszi hatalmas mozgató erejét, -67- gőzének vagy elektromosságának nagy feszűltségét? – lehetetlen volt felismerni. Annyi tény, hogy vitorlái egyáltalán nem voltak, s így a szelet nem használhatta fel, kéményei sem voltak, tehát gőz sem hajthatta.

A jelentés e sorainál ismét félbeszakítottam az olvasást, s elgondolkodtam az írásban foglaltak felől.

– Arra, Ward úr, hogy a nevezett hajó itt említett motora épp oly erős és ismeretlen szerkezetű kell, hogy legyen, mint a rejtelmes automobilé, melyről nem hallottunk az Automobil Klub hirhedt versenye óta…

És most ez a következtetés kinálkozott: ha a rejtelmes gépkocsi vezetője eltűnt, s gépezetével együtt el is veszett a Michigan-tó vízében, meg kell szerezni – bármibe kerűljön is – a nem kevésbbé rejtelmes hajónak titkát, ne hogy az is a tengerben pusztúljon el, mielőtt még ideje lett volna közkinccsé tenni azt. Nem kézenfekvő érdeke-e a feltalálónak, hogy találmánya napfényre kerűljön?… És akár Amerika, akár egy másik állam, nem adná-e meg neki a kívánt jutalmat?…

Ha a szárazföldi gépezet feltalálója szerencsétlenségünkre ismeretlen maradt, nem félős-e, hogy a tengeri szerkezet feltalálója magának akarja tartani titkát?… Föltéve, hogy az előbbi élt is még – senki sem látta többé, senki sem hallott felőle…

Vajjon a másodikkal is nem járunk-e ugyan úgy, s a titokzatos hajó, miután megfordúlt Boston, Porstmouth, Portland kikötői előtt, nem tűnik-e el szintén, minden nyom hátrahagyása nélkül?…

És ami e feltevésnek már is adott némi értéket: az a körűlmény volt, hogy a jelentésnek Washingtonba érkezte óta – aminek teljes huszonnégy órája már – nem jelentették a rendkívűli hajó feltűnését sehol a part mentén felállított szemafórok!… -68-

Hozzá kell tennem, hogy más partokon sem mutatkozott. Igaz, ebből már végleges eltünésére következtetni túlmerész dolog lett volna!

Meg kell azonban jegyezni, mint fontos tényezőt, hogy a cethal, tengeri krokodil, vagy vízi kígyó eszméjét teljesen feladták. Még ugyane napon az ujságok értesűlvén a különböző újabb hírekről, azok magyarázatában azon következtetésre jutottak, hogy a feltűnt jelenség hajószerkezet, mely gyorsaság dolgában csodás eredményt produkál. Mindannyi megegyezett abban, hogy elektromos mótorral kell ellátva lennie, de azt, hogy mely forrásból merítette az áramot, már elképzelni sem tudták.

De egy körülményre elfeledte felhívni a sajtó a közönség figyelmét – amit kétségtelenül mihamarabb meg fog tenni – s amire Ward úr ugyanazon pillanatban bukkant rá, mint én magam is.

Valóban: csupán a hírhedt automobil eltűnte után jelent meg a még hírhedtebb hajó… És mindkét szerkezetnek hatalmas erejű mótorja kell hogy legyen… Ha mindkettő ismét feltűnne, egyik a szárazföldön, másik a tengeren, ugyanoly veszély fenyegetné a vizi járóműveket, mint a kocsikat és gyalogosokat. És akkor okvetlenül szükség volna, hogy a rendőrség valamiképpen gondoskodjék az útak és vizek közbiztonságáról.

Ezt mondta nékem Ward úr s e körül semmi kétség nem foroghatott fenn. De hogyan érjük el ezt az eredményt?…

Végre, még hosszú ideig elnyúló beszélgetés után távozni készültem, de Ward úr visszatartott.

– Nem vette észre, Strock, szólt hozzám, hogy furcsa hasonlatosság van a két szerkezet, az automobil viselkedése, megjelenési módja s egyéb körülmények között?…

Miután Ward úrtól távoztam, lakásomra mentem, a Long-Street 34. szám alá.

Ott volt elég időm magamra maradni gondolataimmal, anélkül, hogy megzavartak volna; – mert sem feleségem, sem gyermekeim nincsenek. Kiszolgáló személyzetem egyetlen vén cselédből állott, akit – miután anyám szolgálatában öregedett meg – most tizenöt éve én is házamba fogadtam.

Egy hónappal előbb szabadságot kaptam. Még tizenöt napom lett volna belőle hátra, ha nem jönnek közbe olyan előreláthatatlan körülmények, melyek megkivánják minden késlekedés nélkül való szolgálatbalépésemet.

Mint tudják: szabadságomat három napra megszakítottam a Great-Eyry tüneményeinek kifürkészése érdekében.

És most nem kellett-e igyekeznem rajta, hogy fényt derítsek azokra az eseményekre, melyeknek egyrészt a milwaukeei út, másrészt a bostoni tengerpart volt a szintere?… Majd meglátom… De hogy találjam fel nyomát ennek az eltűnt automobilnak és a hajónak is?… Bizonyos, hogy a közérdek, a vizek és útak biztonsága megkivánta, hogy ez ügyben vizsgálatot indítsanak… De valóban, mit is tehetünk, a míg a vezetőt vagy vezetőket nem ismerjük s ha ismernők is, hogy fogjuk el menetközben?…

Hazatérve reggeli után pipára gyujtottam és kibontottam -70- újságomat… Bevalljam-e?… A politika kevéssé érdekelt, úntatott a köztársaságiak és demokraták örökös küzdelme!… Tehát nyomban a napi hírek rovatára lapoztam…

Ne is csodálkozzanak azon, ha első gondolatom az volt, hogy valamely értesítést keressek amely Észak-Karolinából jött a Great-Eyry ügyében.

Talán ráakadok egy közleményre, melyet Morgantonból vagy Pleasant-Gardenből küldöttek?… Egyébiránt Smith úr határozottan megigérte, hogy értesíteni fog a dolgok újabb fordulatairól. Táviratban értesítene rögtön, mihelyt a levegőt lángok világítanák meg. Erősen hiszem, hogy a morgantoni polgármester épp úgy szeretne behatolni a hegy medencéjébe, mint magam s hogy ő is csak az alkalomra vár, mely kisérletünk megújítását megokolttá teszi… De megérkezésem óta nem érkezett hozzám sürgöny tőle.

Hírlapomból semmi újat meg nem tudhattam. Kiejtettem hát kezemből, anélkül, hogy ügyet vetettem volna reá s gondolataimba merűltem…

Az jutott eszembe, amit Ward úr mondott, hogy az automobil és a hajó vezetője talán azonos személy… S akkor igen valószínű, hogy a két járóművet egyazon személy állította össze… És kétségtelen, hogy azonos motor adja meg nekik azt a rettentő nagy sebességet, mely kétszeresével múlja felül az eddig elért összes rekordjainkat szárazon és vizen…

Szemmel látható, hogy ez a feltevés nem ellenkezett a valószínűséggel. Sőt az a körülmény, hogy a két járóművet egyidőben soha nem jelezték, némely tekintetben elfogadhatóvá is tette…

– Határozottan különös: A Great-Eyry rejtelme után, most ime a bostoni kikötőé!… Ezzel is csak úgy járunk, mint az elsővel?… Hát csakugyan titok marad előttünk mind a kettő?… -71-
-72-

Meg kell jegyeznem, hogy az új esemény ismét nagy feltűnést keltett a közönség körében, mert újra a közbiztonság fenyegetéséről volt szó. A Great-Eyry dolga következtében csak a Kék-hegyek lakói forogtak abban a veszedelemben, hogy egy esetleges kitörés vagy földrengés elpusztítja őket, de most bármelyik egyesült-állami útvonalon, bármelyik amerikai partvidéken feltűnhet akár az automobil, akár a hajó és valósággal veszélybe dönthette megjelenésével az unió polgárságának egyetemlegességét…

Olyan dolog volt ez, mintha valakit a villám csapna meg, derűlt időben, tehát akkor, midőn a komor ég nem is figyelmezteti az óvatosságra!… Mihelyt házából kilépett, meglephette a békés polgárt a kikerűlhetetlen automobil-vezető hirtelen megjelenése… Tessék most már kimerészkedni az utcára vagy az útra, melyen mintegy lövegek hasogatják a levegőt!… Ezt hangoztatják az újságok ezrei, melyeket a közönség mohón kapkodott szét…

Nem is lepett meg tehát, hogy e felfedezések óriási izgalmat keltettek és különösen az én túlságosan hiszékeny vén cselédem természetfeletti legendákat mesélt az ügyről.

E napon is, ebéd után, miközben az asztalt leszedte, Grad, egyik kezében a vizes üveggel, a másikban a szalvétával, megállt és szemembe nézve így szólt:

– No ez aztán megnyugtató dolgocska uram: egy szép napon csak megjön minden bejelentés nélkül és végigsöpör Washingtonban a Long-Streeten és a járó-kelők egész sorait tiporja agyon…

– Mert azt a gépkocsit az ördög vezeti és az ördögöt senki el nem foghatja!…

Bizonyos, gondoltam magamban, hogy az ördögnek jó széles háta van, s azt hiszem, csak azért találták ki, hogy a derék, tudatlan emberek nagy tömege vele tudja megmagyarázni az olyan dolgokat, melyeknek egyéb magyarázata nincsen! Az ördög gyújtott a Great-Eyryn is tüzet!… Az ördög verte meg óriási sebességgel a wisconsini automobil verseny összes részvevőit!…

De hagyjuk a gonosznak ezt a földi dolgokba való avatkozását, mely oly jól megfelel – ezt be kell ismernem – némely kevéssé művelt agynak!…

Kétségtelen volt most már az, hogy valamely emberi lény két oly gépezettel rendelkezik, melyek gyorsaságra, mind szárazon, mind vizen, felűlmúlják az általunk ismert legtökéletesebb szerkezeteket is.

– Miért nem hallani most már felőle?… Attól fél talán, hogy végre mégis elfogják őt magát és találmánya titkát, melyet bizonyosan meg akar őrizni, felfedezik?… Ha ugyan – s akarva nem akarva mindegyre erre a megoldásra bukkant az ember – ha ugyan valamely balesetnek esvén áldozatul el -74- nem vitte titkát a másvilágra!… Es akkor, ha csakugyan elveszett, akár a Michigan-tó, akár Uj-Anglia vizében, hogyan fürkészszük ki csak nyomát is?… Tehát eltűnt volna, mint egy meteor, mint egy csillagtöredék, mely átcsap az űrön, és ezer év múlva legendává válik, melyet a jó Gradok szívesen mesélgetnek!

Amerika lapjai, majd később az európaiak is, egy ideig foglalkoztak ezzel az eseménnyel. Cikk-cikkre halmozódott! Hamis hír hamis hírrel váltakozott! A két kontinens közönsége csodálatos érdeklődést tanúsított – ami egyébként könnyen érthető is. Ki tudja, némelyik európai állam nem féltékenykedett-e Amerikára, mert éppen annak partjait választotta gyakorlatai színteréül a titokzatos föltaláló, aki, ha véletlenül amerikai is: talán megajándékozza országát e zseniális találmánnyal?… S vajon ily készülék birtoka, akár ingyen jutott hozzá az Egyesült-Államok kormánya a feltaláló hazafisága révén, akár bármely magas áron: nem biztosít-e az Uniónak elvitázhatatlan fölénye minden nagyhatalommal szemben?…

S elsőnek a New-York Herald adott ki ez ügyben egy hatalmas visszhangot verő cikket, tizedikén. Összevetve az Egyesült-Államok leggyorsabb cirkálóinak sebességét ez új gépezetével, kimutatta, hogy ennek segítségével Amerikából, ha az Unió a titokzatos szerkezet birtokosává lenne, csak három napi távolságra volna Európa, míg ellenben Európából még mindig öt napi út vezetne Amerikába.

Ha a rendőrség már a Great-Eyry tüneményeinek okát is fürkészte, most nem kevésbbé ösztökélte a vágy, hogy felvilágosítást szerezzen a titokzatos feltalálóról, akiről már semmi hír nem érkezett. Erre a beszédtárgyra Ward úr szívesen vissza-visszatért. Főnököm – tudom, nem mintha a legcsekélyebb mértékben is bánatot akart volna okozni nékem – gyakran tett célzást carolinai vállalkozásomra, annak sikertelenségére, -75-
-76- meg lévén róla győződve különben, hogy a kudarc nem az én hibámból eredt… Ha a falak túlmagasak és létra nélkűl meg nem mászhatók, s ha létra nincsen, okvetlenűl bizonyos, hogy nem lehet a falakra feljutni… ha csak rést nem vágunk rajta…

– Kétségkívűl, Ward úr, de bárki más szintén kudarcot vallott volna az én helyemben… Az egész dolog költség kérdése… Hajlandó kegyed azt rendelkezésemre bocsátani?…

– Sebaj, Strock, sebaj s remélem nyílik alkalom arra, hogy derék főfelügyelőnk kiköszörűlje a csorbát!… És lássa, itt van ez az automobil és hajó-ügy, ha ezt tisztázni tudná, milyen fényes elégtételt, milyen boldog megelégedést szerezhetne magának!…

– Csakugyan, Ward úr, tessék hát kiadni a parancsot, hogy megkezdjem munkámat…

Így álltak a dolgok, mikor június tizenötödikén reggel a posta megérkezte után Grad egy levelet hozott be, egy ajánlott levelet, melynek postaköltségét nekem kellett kifizetnem.

Rátekintettem a címzésre, melynek írása ismeretlen volt előttem. Két nappal előbbről kelt és Morganton bélyegzője volt ráütve.

Morgantonból jön a levél?… Nem kételkedhettem, hogy csak Smith Éliás írhatta.

– Igen, igen – mondtam vén cselédemnek – Smith úr írta… Csak tőle jöhet… Ő az egyetlen ember, akit Morgantonban ismerek… S ha ír, akkor bizonyos – mert, úgy állapodtunk -77-
-78- meg, benne – hogy valami fontos dolgot akar közölni velem…

– Morganton?… – ismételte Grad. – Nem ebben a városban gyújtotta meg az ördög a pokol tűzét?…

– Mert a vége csak az lehet, hogy ott reked a Great-Eyry kazánjában, s én nem szeretném, ha ez megtörténnék.

– Legyen nyugodt, Grad, előbb azt kell megnéznünk, miről is van egyáltalán szó.

Feltörtem az igen vastag papirú boríték pecsétjeit. A pecsétek vörös viaszból voltak, s valami cifra paizsokat ábrázoltak, fölöttük három csillaggal.

Kivettem a levelet borítékából. Egyetlen lapból állt, mely négyrét volt hajtogatva s írás csak egyik oldalán állott.

De aláírása a levélnek: nem volt… Csak két nagy kezdőbetű az utolsó sor alatt…

– Ez a levél nem a morgantoni polgármestertől való… – jegyeztem meg én.

– Hát kitől?… – kérdezte Grad, akit asszony s egyszersmind vénasszony volta kétszeresen kiváncsívá tett.

Miközben az aláírás helyén álló nagy betűket nézegettem, így szóltam:

– Én Morgantonban, se másutt nem ismerek olyan embert, akinek neve ilyen betűkkel kezdődnék!

Az írás erőteljes volt, vastag és vékony vonalai szabályosan váltakoztak – mindössze húsz sor volt az egész.

Ime a levélnek másolata, melynek eredetíjét gondosan megőríztem. A kelet, legnagyobb meglepetésemre a Great-Eyryt jelölte meg a levélíró tartózkodási helyéül: -79-

El is jött, április huszonnyolcadikán Morganton polgármestere és két vezető kiséretében.

Felhatolt a sziklaövig és megkerűlte a falakat, melyek túlmagasak és így megmászhatatlanok.

Tudja meg tehát; senki be nem hatolhat a Great Eyrybe, de aki behatol, nem távozhatik onnan.

Ne próbálja megújítani kisérleteit, mely másodízben csak úgy nem sikerűl, mint először és önre nézve súlyos következményekkel járhat.

Mindjárt be kell vallanom, hogy igen elcsodálkoztam ezen a levélen. Csupa ah meg oh hagyta el ajkamat.

Grad e kérdésére – mert semmi titkom nem volt e vén cseléd előtt – azzal feleltem, hogy felolvastam neki a levelet elejétől végéig.

– Ha ugyan nem az ördög maga, mert ez a levél az ördög birodalmából jön! – tette hozzá Grad, aki mindig hajlandó volt az ördög kezének nyomát fürkészni az emberi dolgokban.

Magamra maradva másodszor is átfutottam ezt az annyira váratlanul érkezett levelet, és némi gondolkodás után arra a meggyőződésre jutottam, hogy rossz tréfa lehet pusztán. Nincs semmi kétség… Kalandomat mindenki ösmerte… Az újságok részletesen leírták, miként indúltam vállalkozásom kivitelére Észak-Karolinába, miként próbáltam behatolni a Great-Eyry szikla-övébe, s mindenki tudta azt is: miért vallottam kudarcot Smith Éliással egyetemben… Valami rossz tréfálkozó aztán, – amilyen igen sok akad mindenütt, még Amerikában -81- is, – tollat fogott és hogy csúfolódjék, megírta ezt a bolond levelet.

Valóban, ha feltételezzük is, hogy a Great-Eyry medencéje menedékűl szolgál valamely gonosztevő-bandának, melynek érdekében van, hogy a rendőrség fel ne fedezze rejtekét – akkor sem követhette el egyik tagja sem ezt a vigyázatlanságot. Nem kellett-e óvakodniok attól, hogy a rendőrség egyáltalán megtudja rejtekük létezését?… Nem volt-e ez a levél ösztökélés arra, hogy a rendőrügynökök újabb és újabb kutatásokat eszközöljenek a Kék-hegyek e tájékán?… Ha arról van szó, hogy gyanús emberek egy csoportját elfogjunk, végre mégis csak utólérjük őket!… A melinit, vagy dinamit csak útat nyít a sziklafalba… De igaz: – hogy is juthattak be oda maguk a gonosztevők is, ha nincs oly rés, melyet mi nem vettünk észre?… Bármint álljon is a dolog, s még ha e feltevést valónak fogadnók is el: soha egy gonosztevőnek sem jutott volna eszébe ily bolond gondolat, hogy ezt a levelet megírja!…

Az egyetlen magyarázat tehát ez volt: a levél vagy egy csaló vagy egy bolond kezétől származott s véleményem szerint nem volt érdemes sem nyugtalankodnom miatta, sem foglalkoznom vele.

S bár egy pillanatra az jutott eszembe, hogy értesítem róla Ward úrat, de azután mégis csak elhatároztam, hogy nem teszem.

Bizonyos, hogy semmi fontosságot nem tulajdonítana neki. Mindamellett nem téptem el s csak úgy találomra íróasztalom egyik fiókjába dobtam. Ha még ilyesfajta levél érkezik, ugyanezen nagy betűkkel aláírva: melléje teszem azt is, és ügyet sem vetek rájuk.

Néhány nap minden különösebb esemény nélkűl telt el, szokásomhoz híven be-benéztem a rendőrség palotájába. Volt néhány befejezésre váró megbízatásom, semmi jel nem mutatott -82- arra, hogy a közel jövőben el kell hagynom Washingtont. Igaz ugyan, hogy mi a rendőrséghez tartozó emberek sosem tudjuk, mit hozhat a holnap. Mindennap akadhat olyan «eset», melynek következtében kénytelenek vagyunk átszágúldozni az Egyesült-Államok egész terűletén, az Orégontól Floridáig, Mainetől Texasig!

– És – ez a gondolat gyakran fordúlt meg a fejemben – ha új megbízást kapok s abban sem tudok nagyobb sikerrel eljárni, mint a Great-Eyry ügyben, akkor nem marad hátra más, mint lemondanom s nyugdíjaztatnom magam!…

Ami pedig a titokzatos gépészt, vagy gépészeket illeti: arról vagy azokról nem volt semmi hír. Tudtam, hogy a hatóságok elrendelték az útak, folyók, tavak, valamennyi amerikai víz szemmeltartását. De vajjon egyáltalán lehetséges-e, egy oly hatalmas földdarab eredményes őrizete, mely a hatvanadik délkörtől a százhuszonötödikig terjed, s a harmincadik szélességi foktól a negyvenötödikig?… Amerikát egyik oldalán a Csendes Óceán, a másikon a hatalmas mexikói öböl határolja, mely keleti és déli partjait mossa – ez oly óriási terűlet az eltűnt titokzatos hajó számára, melyen akár mindörökre rejtve maradhat…

Azonban, ismétlem, sem az automobilt, sem a hajót nem pillantották meg sehol, pedig, mint tudják utolsó megjelenéseiből, feltalálójuk nem kereste éppen a néptelenebb helyeket: hiszen a wisconsini úton a nemzetközi verseny alkalmával szágúldott végig s a vízen is Boston partvidékén tűnt fel, melyet állandóan ezer meg ezer hajó látogat!…

Ha tehát ez a feltaláló nem pusztúlt el – ami egyébként lehetséges volt – akkor most vagy Amerikától távol tartózkodik valahol, talán az ó-világ tengereiben, vagy pedig elrejtőzött egy olyan helyen, melyet csak ő ismer, ha a véletlen rá nem segit bennünket!

– Eh! – mondtam gyakorta magamban – ha titkos és -83- megközelíthetetlen rejtekhelyet keres, akkor ez a szinte mesebeli feltaláló keresve sem találhat jobbat a Great-Eyrynél!… Igaz ugyan, hogy sem automobillal, sem hajóval oda be nem juthat!… Csak a hatalmas szárnyú ragadozó madarak, a sasok, a keselyűk üthetnek odafenn tanyát!

Meg kell jegyeznem, hogy Washingtonba való visszatérésem óta lángkévék újabb megjelenése nem zavarta meg a kerület lakosságának nyúgalmát. S mivel Smith Éliás sem írt, ebből joggal következtethettem, hogy semmi rendkívűli a Great-Eyry vidékén nem történt. Minden jel arra mutatott, hogy a két különös ügy, mely annyira felizgatta a közkiváncsiságot, sőt a publikumban nyugtalanságot is keltett, – teljesen feledésbe fog merűlni.

Június tizenkilencedikén reggel nyolc óra tájt a rendőrségre akartam menni, midőn kapumon kilépve két embert vettem észre, akik szokatlan figyelemmel kisérték személyemet. De mert nem ismertem őket, ügyet sem vetettem rájuk, s ha mindamellett figyelmet fordítottam az ügyre, csak azért történt, mert a jó Grad hazatértemkor beszélt felőle.

Vén cselédem néhány nap óta azt látta, hogy két ember leselkedik rám az útcán, fel és alá jár házam előtt és követ, valahányszor a Long-Streeten felfelé haladok, hogy a rendőrségi palotába menjek.

– Persze, hogy bizonyos vagyok benne… és csak tegnap is, hogy hazafelé tetszett jönni, az a két ember a kapuig folyton sarkában volt.

– Ejnye, ejnye, édes Grad – feleltem neki nevetve, – -84- magának valóságos rendőrszimatja van… Előbb-utóbb még be kell soroztatnom az embereim közé…

– Csak tréfálkozzék, Strock úr, csak tréfálkozzék!… Nekem még jó szemem van és semmi szükségem okuláréra, ha az emberek veséjébe akarok látni!… Semmi kétség: leselkednek önre és nagyon jól cselekednék, ha néhány rendőrt küldene a fickók után…

– Igérem is, Grad, – feleltem én, hogy eleget tegyek a vén cseléd kivánságának – s a detektivjeim majd megmondják, mit kell tartanom ezekről a gyanús emberekről.

Grad képzelgését könnyen felébreszthette akármi csekélység, ezért nem is gondoltam többé beszédére.

– Ha újra meglátom őket – ismételte a vén cseléd, majd szólok, mielőtt Strock úr elhagyná a házat…

S félbeszakítottam a beszélgetést e tárgy felől, mert előre láttam: ha folytatjuk, Grad végre biztosít róla, hogy maga Belzebub s egy pokollakó kollegája leselkedik rám.

A két következő napon azt tapasztaltam, hogy senki sem les utánam, sem menet, sem jövet.

Azonban június tizenkilencedikén délelőtt a lépcsőn oly gyorsan lesietve, amennyire ezt kora és elvénhedt teste megengedte, ime Grad, rohan be ajtóstúl szobámba és lihegve így szól:

– Kik?… – kérdeztem tőle, minden egyébre gondolva, csak a «kémkedésre» nem, melynek tárgya állítólag én magam lettem volna.

– Az az… ott lenn az útcán, szemben az ablakkal, s megfigyelik a házat és várják, hogy Strock úr kimenjen!

A jobboldali ablak mellé léptem s csak kissé fellebbentettem a függönyt, nehogy figyelmüket esetleg magamra irányítsam.

Két alacsony termetű, széles, izmos embert, körülbelűl harminc-negyven esztendősek lehettek, öltözetük olyan volt, mint a falusi embereké rendesen: széles karimájú nemezkalap, durva gyapjú nadrág, vastag cipő; kezükben botot tartottak.

Semmi kétség: makacsul egyre házam kapuját és ablakait nézegették. Aztán, néhány szót váltva egymással, tíz-tizenkét lépéssel odébb mentek, majd ismét visszajöttek, hogy állásukat elfoglalják.

– Ezek azok az emberek, akiket maga már észrevett, Grad?… – kérdeztem a vén cselédemtől.

Most már csakugyan nem hihettem, hogy Grad téved, s igéretet tettem magamban, hogy az ügyet felderítem. Nem akartam én magam követni a két kémet, mert nyomban felismertek volna, s mit használ akkor, ha egyenesen hozzájuk fordúlok felvilágosításért? Elhatároztam, hogy még aznap egy titkos rendőrt állítok házam elé, s ha este vagy másnap visszajönnek, nyomukat követni fogja… Elkiséri őket oda, ahová menni fognak és végre megállapítja kilétüket.

Vajjon most azért vártak-e rám, hogy a rendőrségi palotáig -86- utánam jöjjenek?… Ezt mindjárt meg fogom látni, s ha megteszik, talán alkalmunk lesz felajánlani nékik vendégszeretetünket, melyet nem köszönnek majd meg.

Fogtam kalapomat s míg Grad az ablak mellett állott, lementem, kinyitottam a kapút és kiléptem az utcára.

De személyleirásuk oly jól emlékezetembe vésődött, hogy el nem mosódhatik onnan.

E naptól fogva sem én, sem Grad, nem láttuk a gyanús alakokat a ház előtt, s útközben sem találkoztam velük.

Talán – így gondolkodtam – ha valóban kémkedtek utánam, most, mivel megtudták felőlem, amit tudni akartak, miután saját szemükkel láttak – abbanhagyták a dolgot, s én végűl oly kevés figyelmet fordítottam rá, mint a V. U. betűkkel aláírt levélre.

De a közkiváncsiságot ismét felébresztette egy esemény, és pedig igen különös körűlmények között.

Helyesen cselekszem, ha ismét rámutatok, hogy az újságok nem beszéltek már olvasóiknak a Great-Eyry tüneményeiről, melyek nem ismétlődtek. Éppen így hallgattak a rejtelmes automobil és hajó felől, melynek legjobb titkos rendőreink sem tudtak nyomára akadni. S valószínűleg mindez feledésbe merűlt volna, ha egy újabb esemény emlékezetbe nem idézi őket.

Az Evening Star június huszonkettedik számában ezer meg ezer olvasó láthatta a következő cikket, melyet másnap az összes napilapok közöltek:

«A Kirdak-tó, mely Kanzasban, az állam főhelyétől, Topeka városától, nyolcvan mérföldnyire fekszik, kevéssé ismert tavaink egyike. Azonban megérdemli a legnagyobb figyelmet, s bizonyára fel is fogja kelteni, mert igen különös dolgok mentek végbe rajta. -87-

Ez a tó, mely hegyek közé van zárva, úgy látszik, semmi összeköttetésben nincs az Egyesült Államok vízrajzi hálózatával. Amit párolgás által veszít, azt a Kanzas e részében előfordúlni szokott bőséges esők pótolják ki ismét.

A Kirdak felülete hetvenöt négyzetmérföld. Hegyei közé zárva, csak igen nehezen közelíthető meg néhány sziklaszoroson át. Mindamellett több falú épűlt partján. Mert nagy bőségben szolgáltat halat, s halászbárkák barázdálják minden irányban.

Tegyük még hozzá, hogy a Kirdak mélysége igen változó. A partok mentén sem csekélyebb ötven lábnál. Csaknem hegyesen végződő szirtek képezik a vízmedence keretét. A szél által felkavart hullámok gyakran nagy erővel csapkodják partvidékét, s a borús-ködös idő és a felhőszakadásszerű esők miatt a halászok gyakran járnak rajta szerencsétlenül. A tó víze, mely már a part mentén elég mély, még mélyebbé válik a tó közepe felé, ahol a mérő-ón néha csak háromszáz lábnál ér feneket.

Tiszta, áttetsző víz tölti meg a tó medencéjét. Természetesen semmiféle tengeri hal elő nem fordúl benne, hanem csuka, sügér, pisztráng, ponty, gobhal és ángolna csodálatos mennyiségben, és rendkívűl szép példányokban található benne.

Érthető ebből, hogy a halászat a Kirdak mellett erősen űzött mesterség. Több ezerre becsülhetjük a környékén lakó halászok, s több százra a halászbárkák számát. E flottillához még hozzáadandó néhány személyszállító gőzhajócska, melyek a tóparti községek közti forgalmat bonyolítják le. A hegyek övén túl vasútak hálózata húzódik, mely megkönnyíti a halászipar termékeinek terjedését Kanzasban és a szomszédos államokban».

«Egy idő óta a halászok azt vették észre, hogy a víz felszínén megmagyarázhatatlan zavarok mutatkoznak. A tó síkja néha-néha fölemelkedik, mintha a mélyből hullám csapna föl. Ha semmi szél sincs, teljesen nyúgodt időben is észlelhető ez a felület-változás tajtékzás kiséretében. Amint a halászbárkákat ez a hullámzás oldalba kapja, nem tudják helyes útirányukat megtartani, egymáshoz verődnek, csaknem elsűlyednek és súlyos sérüléseket szenvednek.

Annyi bizonyos, hogy a víz háborgása a Kirdak legalsóbb rétegeiből származik, amely tüneménynek különböző magyarázatait keresték.

Mindenekelőtt azt a kérdést vetették fel, hogy e zavar nem földrengési mozgásoktól ered-e, melyek a tó fenekét a belső erők következtében megváltoztatják. De ezt a föltevést el kellett vetni, mikor azt észlelték, hogy a háborgás nem helyhez kötött, s a tó egész területére kiterjed, nyugatra épúgy, mint keletre, délre csakúgy, mint északra, mind közepén, mind szélén – majdnem azt lehetne mondani, hogy szabályosan, ami földrengésnek, vulkanikus hatásnak eszméjét eleve kizárja.

Csakhamar másik föltevéshez folyamodtak. Talán valamely tengeri szörny háborgatja ily veszedelmesen a Kirdak-tó vízét!… De, hacsak ez a szörnyeteg nem itt a tóban született és nevelődött óriási naggyá, – ami alig tételezhető fel, – akkor másünnen kellett beszármaznia a Kirdak vízébe. De a Kirdaknak semmi más vízzel nincs közlekedése… Az a magyarázat, hogy földalatti csatornái volnának, melyek összeköttetésbe hozná a Kanzas egyéb vízeivel – nem állhatja meg helyét. Ilyesvalami még elfogadható lett volna, ha Kanzas állam az Atlanti, vagy a Csendes Óceán mellett, vagy a Mexikói öböl közelében feküdt volna. De nem! erről szó sincs: a Kirdak központi tó, s valamennyi amerikai tótól nagy távolságra van.

Egyszóval a kérdés nem látszik könnyen megoldhatónak -89-
-90- és könnyebb az okvetlenül hamis magyarázatokat megcáfolni, mint az igazságot kideríteni.

Ha pedig kiderűl, hogy egy tengeri szörny jelenléte a Kirdakon lehetetlen, nem az a legelfogadhatóbb-e, hogy egy vízalattjáró hajó úszik a tó mélységeiben?… Hiszen van manapság nem egy ilyenfajta készülék… És éppen Bridgeport kikötőjében Connecticutban néhány éve, hogy vízrebocsájtottak egy hajót, a Protector nevűt, mely vízen, víz alatt és szárazon tudott mozogni… Egy Lake nevű feltaláló állította össze; két motorral volt ellátva: egy elektromossal, mely hetvenöt lóerejű volt és két ikercsavart hajtott és egy petroleumost, mely százötven lóerőt fejtett ki. Azonfelül egy méter átmérőjü kerekei voltak, melyek lehetségessé tették, hogy országúton épúgy gördülhessen tova, mint a tengerfenéken.

E feltevés talán helyes, de ha elfogadjuk, hogy a megfigyelt felületzavarok egy Lake-rendszerű, talán tökéletesített kivitelű vízalatt járó cirkálása által idéztetnek elő, még mindíg fennáll az a kérdés: Hogy juthatott a Kírdak-tóra?… Mily földalatti úton érkezett oda?… Ismételjük, hogy e minden oldalról hegyek által körűlvett tó épp oly megközelíthetetlen bármely hajó, mint a tengeri szörnyeteg számára.

Erre a kérdésre nem tudunk feleletet adni, s így még a legelfogadhatóbb föltevés is az marad, hogy efféle vízalattjáró gépezet jár a Kirdakon, és hozzá tesszük: egyetlenegyszer sem mutatkozik napközben a víz felületén. Ez most már kétséget sem szenved, azok után, amik június húszadikán történtek.

E napon a Markel nevű hajócska, mely összes vitorláit kibontva haladt északnyugat felé, valamely a vízben úszó idegen testbe ütközött. Bizonyos, hogy sem zátony, sem szikla azon a helyen nincsen, mert a mérő-ón nyolcvan-kilencven lábnyi mélységet mutat ott.

A hajócska, melynek hátsó bordáit így megtámadták, csaknem -91- elsűlyedt, mert sok víz tódúlt bele. De sikerűlt a rést betömni s a Markel bejuthatott a legközelebbi kikötőbe, mely onnan három mérföldre feküdt.

Miután a Markel terhét kirakták s a hajócskát a partra vonták, a sérűlést kivűl-belűl megvizsgálták s minden jel arra vallott, hogy a Markel valóságos sarkantyúdöfést kapott.

Ha ezt már megállapították, lehetetlen tagadni egy víz alatt járó hajó jelenlétét a kirdaki vízekben, ahol óriási sebességgel mozog ez a gépezet.

De most már megtehetjük ezt a megjegyzést is: föltéve, hogy csakugyan ilynemű gépezet juthatott a tó belsejébe, mi keresni valója van ott?… Alkalmas hely kisérletei folytatására?… S miért nem mutatkozik az a gépezet a felületen s miért érdeke, hogy ismeretlen maradjon?…»

Azt következtethetjük-e, hogy mindhárom egy föltalálótól származik s a három voltaképp egyetlen gépezetet képez?»

A titoknak valóságos megnyilatkozása volt ez utóbbi megjegyzés; óriási hatást keltett és e megoldást egyhangúan el is fogadta a közvélemény. Miután az elméknek meg van már hajlandósága a rendkívűli, sőt gyakran a lehetetlen iránt, senki sem kételkedett benne.

De mégis: hogyan történhetett a gyakorlati kivitelben az automobilnak hajóvá, majd tenger alatt járó zárt helyiséggé való átalakulása?… Tehát oly helyváltoztató készülékről van szó, mely alkalmas a földön, vízen és víz alatt járásra egyaránt!… Nos, még csak az hiányzott belőle, hogy a levegőben repülni is tudjon!

De az egész ügyben semmi irányitó fonalunk nem volt s mindaz, amit megállapítottak, amire számos tanúbizonyság akadt: igen, igen különösnek látszott.

A közönség, mely már beleúnt az utóbbi napok találgatásaiba, ismét élénken érdeklődött a dolog iránt.

Mindenekelőtt az ujságok ezt az igen helyes megfigyelést jelentették: Föltéve, hogy három külön szerkezet van benne, mind a hármat ugyanazon rendkívűli erejű motor hajtja, mely felűlmúlja az általunk ismert összes motorokat. Ez a motor bebizonyította kitünőségét – és mily módon bizonyította be!… Hiszen másfél mérföldnyi sebességet ért el másodpercenként. -93-

Nos: e gép megalkotójától okvetlenül meg kellett venni titkát, – minden áron. Hogy három motora volt-e a készüléknek vagy csak egyetlenegy, mely földön, vízen és víz alatt tovamozgatta: az mellékes körűlmény.

A dolog tehát úgy állt, hogy meg kellett szerezni a motort, mely ilyen eredményeket mutat fel s ki kell aknázni kitünő tulajdonságait egész terjedelmükben.

Bizonyos, hogy a többi államok nem fognak semmit elmulasztani arra, hogy birtokába kerűljenek egy oly találmánynak, mely annyira fontossá válhat a hadseregben és a tengerészetben. Megérthető, mily nagy előnyöket szerezhetne magának ebből akármelyik nemzet szárazon és vízen!… Hogy akadályozza meg romboló hatását az ellenfél, ha nem tudja utólérni?… Tehát milliók árán is meg kell szerezni; és Amerika valóban nem vehetné jobb hasznát a maga millióinak.

És természetes, hogy Európa sem akart ily körűlmények között elmaradni az Egyesült-Államok mögött.

De ahhoz, hogy megvegyék a találmányt szükséges az is, hogy a feltalálót felleljék és ebben már nagy nehézségek mutatkoztak.

Hiába kutatták fel a Kirdak-tavat s hiába járt a buvár-ón a vízek mélyében!…

Azt kellett-e ebből következtetni, hogy a tenger alatti hajó már nem jár a mélységekben?… Ez esetben hogyan távozott onnan?… De az is igaz: hogyan ment oda egyáltalában?…

És azután nem mutatkozott sehol: sem mint automobil az Egyesült-Államok útjain, sem mint hajó az amerikai partvidékeken.

Ward úrnál tett látogatásaim alkalmával többször is beszéltünk erről az ügyről, amely állandóan foglalkoztatta a rendőrfőnököt. -94- Folytassák-e a kiküldött rendőrbiztosok az eddig eredménytelenül tett kutatásokat?…

Június 27-én reggel a rendőrség palotájába hívattak s mikor szobájába léptem, Ward úr így szólt hozzám:

– S mi volna az az alkalom? – kérdeztem én, jól tudva, hogy főnököm komolyan beszél.

– Lássuk csak – folytatta Ward úr – nem szeretné-e felfedezni a három-egy készűlék feltalálóját?…

– És ön még kételkedhetik ebben, Ward úr?… – kiáltottam fel. – Csak adja meg a parancsot, hogy útnak induljak s én a lehetetlent is megteszem, hogy vállalkozásom sikerüljön!… Bár azt hiszem, hogy nehéz dolog lesz…

– Valóban, Strock, úgy van; sőt tán nehezebb is, mint a Great-Eyrybe való behatolás!

Bizonyos dolog, hogy Ward úr szívesen hánytorgatta utóbbi vállalatom kudarcát, – igaz, hogy minden rossz akarat nélkül, inkább csak tréfásan emlegette. Jól ismert különben s tudta, hogy semmire jobban nem vágyakoztam, mint az először teljesen meddő kisérlet megismétlésére. Csak újabb parancsra vártam.

– Tudom, Strock, ön mindent megtett, ami erejétől tellett és semmit sem vethetek szemére… De most már nem a Great-Eyryről van szó… Amely napon a kormány be akar hatolni e hegybe, elegendő lesz, ha rászán némi költséget… néhány ezer dollárral eléri a célját.

– Azonban – tette hozzá Ward úr – azt hiszem hasznosabb, -95- ha kezünket arra a furcsa személyre tesszük rá, aki folyton kisíklott eddig körmeink közül… Ez a rendőrség kötelessége és pedig minden jó rendőrség helyesen felfogott kötelessége!…

– Nem, és ámbár jogosan hisszük, hogy a Kirdak-tó vízében forgolódott; lehetetlen fellelni nyomát. Csakugyan azt a kérdést kell feltennünk, hogy sok rejtelmes tulajdonsága mellett, még a láthatatlansággal nem rendelkezik-e ez a gépész-Proteus!

– Minden esetre, ha ezzel az adománnyal nem is rendelkezik – feleltem én – valószínű, hogy csak akkor pillantatja meg magát, amikor ez neki tetszik.

– Helyes, Strock és véleményem szerint nincs más mód arra, hogy ezzel a különccel végezzünk, mint az, hogy olyan árat kináljunk gépéért, amelyet vissza nem utasíthat.

A kormány is ebben az értelemben fog kisérletet tenni arra, hogy tárgyalásba bocsátkozzék e «nap hősével» – (megérdemelte-e jobban ezt a címet valamikor is emberfia?…) A sajtó segítségével elérjük, hogy a különös személyiség meg fogja tudni, mit akarnak tőle… Meg fogja ismerni a kivételes feltételeket, melyeket felajánlanak neki, ha titkát elárulja.

– És valóban – mondta ki a határozatot Ward úr – másként hogyan lehetne hasznára a találmány, ha csak ő maga használhatja?…

– Nem helyesebb-e, hogy ha drágán eladja?… Semmi okunk arra a feltevésre, hogy az ismeretlen gépész gonosztevő, aki gépe gyorsasága által minden üldözés elől menekülni akar és tud!

Most már, amint főnököm értesített róla: magasabb helyen elhatározták, hogy más eszközöket alkalmaznak az ügy sikere érdekében. Az őrség, melyet számos rendőrbiztos gyakorolt, az -96- útakon, folyókon, partok mentében, tavakon, sőt a szomszédos partvidékeken is: semmi eredménnyel nem járt. És ha a feltaláló gépével nem veszett el valamely veszedelmes vállalat közben – ami esetleg megtörténhetett – akkor annak oka, hogy nem láthatták többé, csak abban kereshető, hogy értett ahhoz, miként tűnjön el a kiváncsiak szeme elől… A Markel esete óta a Kirdák-tavon semmi hír nem érkezett a rendőrségi palotába és az ügy egyetlen lépéssel sem jutott előre. Ezt ismételgette egyre Ward úr előttem s nem is igyekezett rossz kedvét leplezni.

Igen! Rossz kedvét, csalódását, egy szóval tehetetlenségét. Hiszen egyre nehezebben tudja megóvni a közbiztonságot! Tessék üldözni az olyan gonosztevőket, akik földön és vízen egyaránt utólérhetetlenek… Tessék utánuk menni a víz alá! És ha majd a kormányozható léghajók elérték tökéletességük legfelső fokát, tessék a gazembereket a levegőben hajszolni!… S fel kellett vetnem a kérdést, hogy egyszer majd nem kényszerítenek-e teljes tehetetlenségre és tétlenségre kollégáimat és engem a megváltozott körülmények s akkor, mint használhatatlan embereknek, nem kell-e végleg nyugalomba mennünk?!… E pillanatban eszembe jutott a tizennégy nappal előbb kapott levél – az a Great-Eyryn keltezett levél, mely szabadságomat, sőt életemet fenyegette, hogyha kisérletemet megújítanám! Eszembe jutott az a különös kémkedés is, mellyel személyemet követték. Azóta egyetlen ilyen levelet sem kaptam s ami a két gyanús embert illeti: azokat sem láttam többé. Az éber Grad, ámbár folyton leselkedett, nem látta megjelenni őket a Long-Streeten.

Föl is vetettem magamban a kérdést, vajjon nem volna-e jó Ward úrral közölnöm a dolgot; de ha jól meghányom-vetem a dolgot: a Great-Eyry ügye most már egyáltalán nem fontos.

Valószínűleg a kerület lakosai sem igen gondolnak már rá, -97- miután azok a tűnemények, melyek a közréműlet okozói voltak, nem újultak meg és Karolina földmívelői is nyugodtan folytatták dolgaikat. Amellett maradtam tehát, hogy nem közlöm a levelet főnökömmel, csak akkor, ha a körűlmények később esetleg megkivánják. Egyébiránt annyi bizonyos, hogy csak rossz tréfát látott volna a dologban.

Fölvévén tehát a néhány percre abba hagyott beszélgetés fonalát, Ward úr így szólt hozzám:

– Megpróbálunk érintkezésbe lépni ezzel a feltalálóval és tárgyalásokba bocsátkozunk vele. Eltűnt, az igaz, de semmi ok nincs arra, hogy felnetűnjön egyszer újra és akkor bizonyára jelezni fogják az amerikai terület egyik vagy másik pontjáról… Önt szemeltük ki e célra, Strock, s legyen készen arra, hogy mihelyt alkalom nyilik, minden késedelem nélkűl útnak índúlhasson. Lakásából máshová, mint a rendőrségi palotába, ne távozzék, itt kapja majd meg utolsó utasításainkat, ha szükség lesz rá…

– Rendelkezésére állok, Ward úr – feleltem én – s akármily célból hajlandó vagyok Washingtont elhagyni… De engedjen meg még egy kérdést: magam indúlok útnak, vagy kisérőim is lesznek?

– Természetesen kisérői is lesznek – szólt Ward úr szavamba vágva – válasszon ki két embert, akikben teljesen megbízik…

– Ez könnyű feladat lesz, Ward úr, és hogyha már egy napon szemtől-szembe kerülök V. U. úrral, mi lesz a teendőm?…

– Mindenekelőtt nem szabad elvesztenie újra szeme elől, sőt szükség esetén le is tartóztathatja, mert elfogatási parancsot is adunk ki önnek…

– Ez igen hasznos elővigyázatossági rendszabály, Ward úr, ha esetleg felugrok automobiljára s a már ismert sebességgel száguldani kezd, tessék megpróbálni utólérni egy fickót, aki óránként kétszáznegyven kilométerrel menekűl. -98-

– De hátha egyáltalán nem menekűlhet, Strock?… És ha elfogta, sürgönyözzön nekünk… A többi a mi dolgunk.

– Számíthat rám, Ward úr; a nap vagy az éjszaka bármely órájában készen állok arra, hogy útnak indúljak két emberemmel… Köszönöm, hogy engem bízott meg ezzel a feladattal, mely ha sikerűlne, nagy tisztességemre válnék…

– És nagy hasznára – tette hozzá főnököm, miközben kezet szorítottunk.

Hazatérve, megtettem előkészűleteimet az útra, amely esetleg hosszabb időre nyúlhatott.

Grad valószínűleg azt hitte, hogy a Great-Eyryre kell visszatérnem s olvasóim már tudják, mi volt a véleménye a pokol emez előszobájáról.

Mindamellett egy szót sem szólt a dologról, én pedig jobbnak láttam fel nem világosítani a készűlődés céljáról, ámbár bizonyos voltam felőle, hogy titkomat megőrízné.

Ami a két detektivet illeti, akiknek velem kellett jönniök: azokat már előre kiválasztottam. Mindaketten az információsosztályhoz tartoztak, egyik harminc, a másik harminckét esztendős volt s gyakran adták már a vezetésem alatt álló ügyekben bizonyságát szorgalmuknak, értelmességüknek, vakmerőségüknek.

Egyiket Hart Johnnak hívták, illinoisi volt; a másikat, aki Massachusettesből származott Walker Nabnek.

Néhány nap telt el. Sem az automobilról, sem a hajóról, sem a vízalattjáróról semmi hír nem érkezett. Ha jött is valami a rendőrségi palotába, csakhamar kiderűlt róla, hogy hamis és hitelt nem érdemel.

Ami az újságok meséit illeti, azoknak semmi értékük nem volt, hiszen tudják, hogy még a legjobb értesűltségű lapok is csak nagy kritikával olvashatók.

Azonban két alkalommal semmi kétség nem fért ahhoz, -99- hogy «a nap hőse» valóban mutatkozott; először Arkanzas útjain Little-Rock környékén, másodszor a Felső-tó déli partvidékein.

S ami tökéletességgel megmagyarázhatatlan: június 26-án délután történt első megjelenése, a második pedig ugyanaz nap este, Mível e két pont közötti távolság nem kevesebb nyolcszáz mérföldnél, ha az automobil a már ismert óriási sebességgel haladt is, s így megtehette az útat ily csekély idő alatt, akkor is meg kellett volna hogy pillantsák, amint Arkanzason, Missourin, Iowán, Wiskonsinon átszágúldott. Bizonyos, hogy a gép csak szárazföldön tehette meg útját, sehogy másképpen s még sem jelezték sehonnan sem, hogy látták volna.

Ez teljesen érthetetlen dolog volt, amint mindenki bevallhatja s valóban egyáltalán nem is értették.

De kettős megjelenése után, a littlerocki úton és a Felsőtó-partvidékén, nem látták ismét többé. Tehát ügynökeim és én nem indúlhattunk útnak.

Tudják, hogy a kormány érintkezésbe akart lépni a titokzatos személyiséggel. De arról, hogy őt magát elfogják, le kellett tenni s más eszközökre kellett gondolni. Az volt a fontos s a miatt nyugtalankodott leginkább a közönség, hogy az Egyesült-Államok lehessenek kizárólagos birtokosai egy gépezetnek, mely kétségbevonhatatlan fölényt biztosít nekik minden más országgal szemben, különösen háboru esetén. Egyébiránt hihető volt, hogy a feltaláló amerikai származású, – mert csak amerikai területen mutatkozott – s így talán szívesebben fog tárgyalni éppen Amerikával?

Július harmadikán az Egyesült-Államok következő jegyzékét közölték az összes hírlapok:

«Folyó év április havában egy automobil járt Pennsylvánia, Kentucky, Ohió, Tennessee, Missouri, Illinois és május huszonhetedikén, az Amerikai-Klub versenyének idejében Wisconsin útjain, – azután nyomtalanul eltűnt.

Június első napjainak folyamán egy igen nagy sebességgel -100- járó hajó jelent meg Új-Anglia partvidékén, az Északi-fok és a Homok-fok között, különösen Boston tájékán – aztán nyomtalanul eltűnt.

Ugyanazon hónap utolsó két hetében egy vízalattjáró gyakorlatozott a Kirdák-tó mélyén – aztán nyomtalanul eltűnt.

Minden jel arra mutat, hogy mind három készülék ugyanazon feltaláló tulajdona, melyek talán mindössze talán egy gépezetet alkotnak s az szárazon, vízen és víz alatt egyaránt közlekedni képes.

A következő ajánlatot tesszük, tehát nevezett feltalálónak, bárki legyen is az, a célból, hogy az említett gépet megszerezzük: Kérjük ismertesse meg magát s egyszersmind jelölje meg az árat, melynek fejében hajlandó az amerikai kormánnyal tárgyalásba bocsátkozni és küldje válaszát minél hamarabb a rendőrségi palotába – «Washington, Kolumbia, Amerikai Egyesült-Államok.»

Így hangzott a nagy betűkkel minden újságban kinyomtatott jegyzék. Bizonyos, hogy a feltaláló szeme elé kerül, bárhol is tartózkodjék ez az ember; el fogja olvasni és okvetlenűl felelni fog rá így vagy amúgy, mert semmi oka arra nem lehet, hogy ily ajánlatot el ne fogadjon!…

Minden megerőltetés nélkül elképzelhető: a kiváncsiság mily láza fogta el a közönséget. Estétől reggelig izgatott és zajongó tömeg tolongott a rendőrségi palota előtt, mely levél vagy telegramm érkeztét leste. Az ujságírók el nem hagyták helyüket. Mily dicsőség és haszon jut azon újság osztályrészeül, mely a nagy hírt először fogja közölni!… A közönség végre megtudja a titokzatos személy nevét s ha beleegyezik, érintkezésbe léphet vele az Egyesült-Államok kormánya!…

Magától értetődik, hogy Amerika bőkezű lesz. Milliók híjján most sincsen, de szükség esetén milliárdosai is okvetlenűl megnyitják előtte kimeríthetetlen pénzszekrényeiket!… -101-

Egy nap letelt. Hány ideges és türelmetlen embernek úgy tűnt fel, mintha húszonnégy óránál sokkal többje s minden órának nem hatvan, de kétszerannyi perce volna…

Semmi válasz: se levél, se távírat! A következő éjjel szintén semmi hír! És így maradt az állapot három napon keresztül!

Ekkor az történt, ami előrelátható volt. A kábel tudtára adta Európának, mit ajánl a feltalálónak Amerika. Természetes, hogy az óvilág államainak is óriási haszna volna a találmányból, mint Amerikának! Miért ne próbálják elvitatni tőle a találmányt, melyből oly óriási előnyöket húzhat?… Miért ne kűzdenének meg vele – a milliók fegyverével?…

A nagyhatalmak, Franciaország, Anglia, Oroszország, Itália, az Osztrák-Magyar monarchia és Németország csakugyan meg is kisértették a dolgot. Csak a másodrendű államok nem avatkoztak a harcba, attól tartván, hogy költségvetésüket zátonyra viszik vele. Az európai sajtó az Egyesűlt-Allamokéhoz hasonló jegyzékeket tett közzé. S valóban csak a titokzatos «gépész» – től függött már, hogy a Gouldok, Morganok, Astorok, Vanderbiltek és a francia, angol vagy osztrák Rotschildok versenytársa legyen-e?…

S mert a nevezett feltaláló nem adott életjelt magáról, most már határozott összegű ajánlatokat tettek, hogy a titokzatos ember körűl eloszlassák a ködöt. Az egész világ egyetlen nagy piaccá változott, nemzetközi tőzsdévé, melyen a valószínűtlenségig hatalmas jegyzések történtek. Az újságok naponként kétszer nyilvántartották őket – napról-napra milliókkal növekedett a felajánlott összeg!

Végre az Egyesült-Államok maradtak, amaz emlékezetes kongresszusi űlés után, győzedelmesek – húsz millió dollárral vagyis csaknem százmillió koronával!

És lám: nem volt Amerikának egyetlenegy polgára, bármelyik társadalmi osztályhoz tartozott is, aki ezt az összeget -102- túlmagasnak találta: oly nagy fontosságot tulajdonítottak e csodálatos járómű birtokának. S én magam is egyre ismételgettem a jó Gradnak, hogy «ennél többet is megér!»

Bizonyos, hogy a többi nemzetek nem vélekedtek így, mert ajánlataik ez összeg alatt álltak meg. S mikor az Egyesült-Államok így győzelmet arattak, kezdetöket vették a legyőzöttek áskálódásai: A föltaláló nem fog jelentkezni… Nem is létező ember… Soha nem is létezett… Valami nagyszabású szélhámos… Egyébként is, ki tudja nem veszett-e el gépezetével együtt, nem zuhant-e szakadékba, nem merűlt-e a tenger mélységeibe?… így akarták az óvilág lapjai Amerika tettének jelentőségét csökkenteni…

Szerencsétlenségünkre az idő egyre múlott. Semmi hír emberünkről… Semmi válasz tőle… Sehonnan sem jelezték feltűnését… A Felső tavon való megjelenése óta sehol sem látták…

Én, a magam részéről, nem tudtam, hogy mit gondoljak már, kezdtem reményemet veszteni, hogy még valaha világosan láthatunk a rejtelmes ügyben.

De július tizenötödikén reggel bélyeg nélkül való levelet találtak a rendőrségi palota postaszekrényében.

Miután a hivatalos hatóságok értesűltek tartalmáról: átadták a washingtoni lapoknak, melyek külön kiadásban, hasonmásban közölték.

Európa különböző országai, valamint az Egyesült-Államok által tett ajánlatokra csak ez lehet a válaszom:

Kereken és határozottan visszautasítok minden árt, melyet készűlékemért kínálnak.

Ez a találmány se francia, se német, se osztrák, se orosz, se angol, se amerikai nem lesz.

A gépezet az én birtokomban marad és én úgy használom fel, ahogy nekem tetszik.

Vele a világ minden hatalma kezemben van, s nincs emberi erő, mely nékem bármily körűlmények közt ellentállhatna.

Meg se kisértsék megszerzését. Fölötte áll és fölötte fog állani minden ily kisérletnek, S a rosszat, melyet nekem okozni akarnak százszorosan fizetem vissza.

Ami a felajánlott összegeket illeti: nincs szükségem rájuk. Amely napon milliókra vagy milliárdokra vágyom, csak utánuk kell nyúlnom s kezemben vannak.

Tudja meg az ó- és újvilág, hogy semmit sem tehetnek ellenem, de én mindent megtehetek ellenük.

Így hangzott az Egyesűlt-Államok kormányához intézett levél, melyet a rendőrségi palotában tettek le, a pósta közvetítése nélkűl. Az embert magát, aki a július tizennegyedikéről tizenötödikére virradó éjjel hozta: senki sem látta.

Bizonyos, hogy a türelmetlen kíváncsiak elég nagy tömege özönlött egész éjjel napnyugtától napkeltéig a palota tájékára. Hogy is láthatták volna meg a levél hozóját – sőt talán szerzőjét magát – aki a gyalogjárón odasuhant és az írást a ládába dobta?… Éjszaka volt, újhold éjszakája. Az utca egyik oldaláról a másikra is alig lehetett oly jól átlátni, hogy az ember felismerte volna egyesek arcát.

Mondottam, hogy a levél hasonmása megjelent a lapokban, melyeknek maguk a hatóságok adták át nyomban közlés végett. De ne képzeljék, hogy az első benyomás mindjárt ez lett volna:

Nem, ezt a benyomást csak én éreztem legelsőbb, mikor a Great-Eyryn keltezett levél, öt héttel ennekelőtte hozzám érkezett. De vajjon, hogy őszinte legyek, most is úgy gondolkodtam-e felőle? A töprengés nem módosította-e véleményemet? Annyi tény, hogy már nem voltam olyan biztos a dologban, és a valóságban, azt sem tudtam, mit gondoljak már.

De, mondom, nem ezt a hatást tette a levél sem Washingtonban, -105-
-106- sem az Egyesűlt-Államok egyéb helyein. Ami alapjában véve igen természetes is. Az elmék izgatottsága közepette, ha akadt volna valaki, aki azt mondja, hogy a levelet nem kell komolyan venni, a közönség óriási többsége sietett volna így válaszolni neki:

– Nem áll, nem szélhámos kezétől származik a levél! Bizonyára az elfoghatatlan gépezet feltalálója írta!

A kérdést tehát senki kétségesnek nem látta, ami eléggé megmagyarázható a kedélyek különös állapotából. Valamennyi furcsa eseménynek, melyekhez hiányzott a kulcs, most formális magyarázatát tudták adni.

Ha a feltaláló bizonyos időre el is tűnt, most egy újabb ténnyel ad életjelt magáról… Szó sincs róla, hogy valamely baleset folytán elpusztult volna, csak egy olyan helyre vonúlt vissza, ahol a rendőrség fel nem fedezheti… És aztán, hogy feleljen a kormány ajánlatára, megírta ezt a levelet. De, ahelyett, hogy egy vidéki városban postára tette volna, hogy így jusson el rendeltetési helyére, maga jött el az Egyesűlt-Államok fővárosába s személyesen tette le a levelet a rendőrség palotájában.

Nos, ha ez az ember arra számított, hogy újabb ténykedése zajt üt mindkét világrészben, akkor megkapta, amit kivánt. E napon az ujságolvasók milliói olvasták el újra meg újra lapjaikat, – s hogy a közismert frázissal éljünk – «nem akartak hinni szemüknek» – látván a cikkek tartalmát.

A levél szövege, melyet egyre vizsgálgattam, súlyos kéztől származó vonásokból állott. Bizonyos, hogy valami irásszakértő e vonásokból heves temperatumot, erőszakos természetet olvasott volna ki.

S miközben így nézegettem a levél hasonmását: hirtelen felkiáltottam – amit azonban Grad, szerencsémre nem hallott -107- meg. Hogy is nem vettem mindjárt észre a hasonlatosságot e levél írása s amazé között, mely Morgantonból érkezett hozzám?…

Azután – ami még jelentősebb megegyezés – a nagy kezdőbetűk, melyek annak aláírásáúl szolgáltak, azonosak voltak a Világ Ura két kezdőbetűjével… S hol írták ezt a levelet?… A Rémület fedélzetén… Ez volt tehát a szárazon, vízen és víz alatt működő járómű neve!…

Eszerint az ő kezéből eredne ez a második levél is, éppúgy, mint az első, mely súlyos következményekkel fenyeget, ha megújítom a Great-Eyry felkutatásának kisérletét!…

Fölkeltem, kivettem íróasztalomból a június tizenharmadiki levelet, s összehasonlítottam az újságban közölt hasonmással… Semmi kétség!… Ugyanaz a különös írás!… Egy kéztől kell, hogy származzék mindakettő!…

S ekkor agyam megfeszített munkájával fürkésztem ennek a csakis általam ismert kapcsolatnak következményeit; mit jelent az, hogy mindakét levél a Rémület kapitányától való?… Mily jogosan nevezte el így az az ember gépezetét!…

S azt a kérdést vetettem fel magamban: vajjon most már némileg biztosabb adatokra támaszkodva folytathatjuk-e a nyomozást?… Komolyabb nyomon indíthatjuk-e útnak detektivjeinket, melyek célra is vezetik őket?… S végűl, tulajdonképpen mi összefüggés lehet a Rémület és a Great-Eyry, a Kék-hegyek tűneményei és a mesés gépezet nem kevésbbé tűneményes megjelenései közt?…

Azt tettem, amit tennem lehetett: zsebemben e levéllel a rendőrségi palotába mentem.

Megkérdeztem: szobájában van-e Ward úr? Az igenlő válasz után csaknem úgy rohantam az ajtó felé, s az illendőnél talán kissé hangosabban is kopogtattam rajt’, s mikor kihallatszott a «szabad», lihegve szöktem az íróasztal elé.

Ward úr előtt éppen az ujságok által közölt levél feküdt, -108- de nem hasonmása, hanem maga az eredeti, melyet a rendőrségi palotába hozott az ismeretlen.

Ward úr kezébe vette, s úgy nagyjából vizsgálgatta, majd mielőtt elolvasta volna, megkérdezte:

Főnököm újra kezébe vette a levelet és első sorától az utolsóig végigolvasta.

– Úgy van, Ward úr s ez a két betű megegyezik a hasonmásokban látott Világ Ura két kezdőbetűjével…

– Látja, Ward úr, mily fenyegetésekkel illet az esetre, ha másodszor is megkisérteném a Great-Eyrybe való behatolást?…

– Igen, igen… halálos fenyegetésekkel!… De, Strock, hisz ön már egy hónapja kapta ezt a levelet… Miért nem mutatta elébb nekem?… -109-
-110-

– Mert nem tulajdonítottam semmi fontosságot neki… De ma, hogy ez a második érkezett a Rémület-ről: komolyan kellett már vennem…

– Az már igaz, Strock… Az esetet igen komolynak látom, s azt kérdem magamtól, nem oly természetű-e, hogy nyomára vezessen bennünket a titokzatos személyiségnek?…

– Csakhogy… mily összefüggés lehet a Rémület és a Great-Eyry között?…

– Csak egy magyarázat volna – folytatta Ward úr – ámbár ez nem túlságosan elfogadható, sőt mondhatnók lehetetlen is…

– Hogy éppen a Great-Eyry az a hely, melyet a feltaláló arra szemelt ki, hogy anyagkészletét ott tartsa együtt…

– Ugyan már!… – kiáltottam én. – De hát mi módon jut fel oda és mi módon jut le onnan?… Én ismerem az ottani viszonyokat, s tudom, hogy a kegyed magyarázata el nem fogadható…

– Hacsak a Világ Ura gépezetének szárnyai is lennének, melyek megengedik, hogy ott fenn fészkeljen a Great-Eyryn!…

Miközben elgondoltam, hogy a Rémület képes a sasokkal és keselyűkkel versengeni, nem tudtam a tamáskodás egy élénk mozdúlatát elnyomni, s Ward úr sem szólt többet e feltevésről.

Kezébe vette ismét a két levelet; újra összehasonlította őket, megvizsgálta irásukat egy kis nagyítóval, s megállapította teljes egyezésüket. Nemcsak egyazon kéz, hanem egyazon toll is vetette papirra őket!… Aztán meg ott volt még egy megegyezés: az egyiken V. U. állott, a másikon Világ Ura!… -111-

– Megőrzöm levelét, Strock, s határozottan úgy vélem: önnek sorsa, hogy fontos szerepet játszék ebben a furcsa ügyben… vagy jobban mondva, ebben a két ügyben!… Hogy mily kötelék fűzi össze őket, azt még nem tudom elgondolni, de véleményem szerint kapcsolatban vannak egymással… Ön avatkozott be először s nem volna meglepő, ha másodszor is ön keverednék belé…

– Szeretném is, Ward úr s nem is kell, hogy meglepje kegyedet, ha a kíváncsiság…

– Ami önben nagy mértékben megvan, Strock! Helyes, helyes s én csak ismételhetem önnek: Legyen készenlétben, hogy az első utasításra elindúlhasson.

A rendőrségi palotát azon benyomással hagytam el, hogy csakhamar szükséges lesz szolgálataimra. S az esetben ügynökeim és magam egy rövid órán belűl megkezdjük munkálkodásunkat, – erre számíthatott Ward úr.

Ezalatt a közvélemény mind izgatottabb lett a Rémület kapitányának válasza miatt, mely elutasította az Egyesűlt-Államok ajánlatát. Érezték a Fehér-házban és a minisztériumban is, hogy a közvélemény parancsa kényszeríti a kormányt valamely cselekvésre. De mit tehetne? Hol találja meg a Világ Urát s ha fel is bukkan valahol, miképp kerítse hatalmába személyét? Még mindíg voltak teljesen kimagyarázhatatlan részletek a különös ügyben. Hogy gépezete csodás gyorsaságot tudott kifejteni, afelől már semmi kétség nem lehetett. De hogyan juthatott be a Kirdall-tóra, melyet hegyek vesznek körűl s hogyan távozott el róla?

Azután meg a Felső-tó vízében jelezték utóljára s ismétlem, anélkűl, hogy a kettő közt levő nyolcszáz mérföldes távolságon valaki is észrevette volna! Bizony, bizony, furcsa dolgok és kimagyarázhatatlan tünemények! S ez egy okkal több, -112- hogy végükre járjunk! Ha a dollármilliók kudarcot vallottak, erőszakhoz kell folyamodni. A feltaláló és találmánya nem volt megvásárolható s önök tudják, mily gőgös és fenyegető szavakban adta tudtára a világnak az elutasító választ… Ám legyen! Gonosztevőnek fogják tekinteni, akinek ellenében bármely olyan eszköz, mely ártalmatlanná teszi, törvényessé válik! Nemcsak Amerika, hanem az egész világ biztossága megköveteli ezt!

Az a föltevés, hogy valamely baleset következtében elpusztúlt: nem állhatta már meg helyét a julius tizenötödiki hirhedt levél óta… Ez az ember eleven volt, de milyen eleven! És élete közveszélyt képezett, minden pillanatban ránk zúdulható veszedelmet!

«Mivel a Rémület parancsnoka vonakodik titka eladása céljából tárgyalásokat kezdeni, ámbár milliók ajánltattak fel neki; mivel gépezetének nem az ő módja szerint való használata oly veszedelmet idéz fel, mely ellen védekezni lehetetlen: nevezett parancsnok törvényen kívűl állónak nyilváníttatik. Minden rendszabály előre helyeslést nyer, melynek eredménye gépének vagy személyének megsemmisítése lesz.»

Szóval háborút üzentek, a legvégsőkig viendő háborút a Világ Ura ellen, aki azt hitte, hogy elég ereje van s dacolhat egy egész nemzettel, Amerika egész népével!

E naptól fogva tekintélyes jutalmakat tűztek ki mindenkinek, aki felfedezi a veszedelmes ember rejtekét, mindenkinek, aki őt magát el tudja fogni, mindenkinek, aki az országot megszabadítja tőle.

S vajjon, ha jól meggondoljuk, nem okvetlenűl azt következtetjük-e, hogy csupán a véletlen oldhatja meg a bogot? Mindenekelőtt arra volt szükségem, hogy ez a «törvényen -113- kívűl álló» ember ismét megjelenjék valahol s feltűnéséről értesűlést nyervén, a szerencsés körűlmények alkalmat adjanak letartóztatására. Olyankor, mikor a szárazon futó automobil, mikor a vízen vagy víz alatt járó hajó, el nem fogható ez a gépezet. Nem! Váratlanúl kell majd meglepni, mielőtt ideje volna elmenekűlnie annak az óriási gyorsaságnak segítségével, melyet mi semminő gépünkkel elérni nem tudunk.

Folyton készenlétben voltam tehát, Ward úr parancsát várva, hogy ügynökeimmel útnak indúljak. S a parancs csak nem érkezett meg, mert az, akit el kellett volna fognunk, egyelőre láthatatlan maradt.

Közeledett július vége. Az újságok még egyre ezzel az üggyel szórakoztatták olvasóikat. Néha újabb hírek érkeztek a régebbi eseményekről, melyek még jobban felizgatták a közönség kíváncsiságát. Újabb nyomokat jelöltek meg. De alapjában véve semmi komoly fordúlat be nem állt. Távíratok keresztezték egymást a föld egész felűletén, egymásnak ellentmondva, egymást megcáfolva. Érthető különben, hogy a kitűzött jutalomdíjak csalétke csak egy sor tévedés okozója lett csupán, melyek nagyobbára jóhiszeműek voltak.

Egyszer az automobil vágtatott el szélvész gyanánt valamerre, másszor a hajó merűlt fel Amerika oly számos tavainak egyikén. Aztán a tengeralatti járómű tűnt fel a part közelében valahol… Valójában pedig mindezt csak az erősen működő képzelet, az épp oly izgatott, mint megriadt elmék produkálták, melyek e jelenségeket csak a jutalomdíjak nagyító üvegén át vehették észre! Végre julius huszonkilencedikén főnökömtől azt a parancsot kaptam, hogy percnyi késlekedés nélkűl jelenjek meg dolgozószobájában.

Tehát a megtalálhatatlan kapitány ismét feltűnt az Egyesűlt-Államok területének egyik pontján. Nem mutatkozott Európának sem útain, sem tengerein. Nem tette meg tehát az Atlantióceánon keresztűlvivő – neki – négy napos útat. Tehát csak Amerikát akarta megtartani ténykedése színteréűl. S ebből azt a következtetést kellett levonni, hogy amerikai.

Ne csodálkozzanak azon, ha hangsúlyozom, hogy a tenger alatt járó hajó megtehette volna a nagy útat, mely az újvilágot az óvilágtól elválasztja. Nem is szólva gyorsaságáról, mellyel valóban rövidnek mondható idő alatt futotta volna be az útat (összevetve Anglia, Francia- és Németország akár leggyorsabb gőzöseivel), – nem kellett, alapjában véve, tartania a viharos időjárástól, mely e vízeken oly gyakori. Hullámverés e járómű számára egyáltalán nem is létezett. Elegendő volt, ha lemerűlt: a felszín alatt körűlbelűl húsz lábnyi mélységben már a legteljesebb nyugalmat találhatta.

De, amint kitetszett, egyáltalán meg sem kísértette e vállalkozást s ha elfogatása sikerűlni fog, ez Ohióban történik majd meg, mert Toledo városa ebben az államban fekszik.

A Rémület újabb felbukkanásának titkát jól megőrizte egyrészt a rendőrség, másrészt az a detektiv, kitől a hír táviratilag jött s akivel nekem érintkezésbe kellett lépnem. Egyetlen újság sem szimatolhatta ki, pedig drágán megfizette volna -116- akármelyik! De érdekünkben állott, hogy nyilvánosságra ne kerűljön, mielőtt a vállalkozás befejezést nem nyer. Tehát sem én, sem társaim a világért el nem árúltuk volna. A detektivet, kihez Ward úr megbízásából utaztam, Wells Arturnak hívták.

Amint tudják, már jó előre megtettünk minden előkészületet útunkra. Három nem túlságosan nagy bőrönd volt minden podgyászunk, – ennyi is csak azért, mert útunk esetleg hosszabb időt vehetett igénybe.

Toledo városa az Erie-tó délnyugati partján épűlt. Ez a tó mossa Ohio állam északi partjait. A gyorsvonat, melyben három helyet tartottak fenn számunkra, reggel nyolc órakor megérkezett a toledoi állomásra. A perronon már várt ránk Wells Artur. Alig hogy kiszálltunk, nyomban felismertem a mi emberünket, aki azon igyekezett, hogy az útasok közt észrevegyen bennünket.

– El fogjuk kísérni önt, – mondtam én es intettem két emberemnek, hogy kövessenek. – Messze megyünk? Milyen helyre?

Ámbár minél gyorsabban az öbölbe kellett érnünk, szükséges volt, hogy szállót válasszunk, melyben podgyászunkat elhelyezzük. A választás könnyű volt ebben a százharmincezer lakót számláló városban, mert Wells Artur előre gondoskodott -117- elszállásolásunkról. A kocsi a White-Hotel elé vitt bennünket, ahonnan reggeli után tíz órakor el is indúltunk.

A kocsin négy ülőhely volt, a bakot nem számítva. A ládáiban elrakott élelmiszer szükség esetén több napra kifutotta. Mert a Black-Rock-öböl, ez a teljesen elhagyatott partvidék, melyet sem a környék lakói, sem a halászok nem látogatnak, semmit nem nyújthatott volna. Egyetlen korcsma sem volt ott, melyben étkezhettünk, egyetlen szoba sem, melyben meghálhattunk volna. Benne jártunk a legmelegebb nyárban, július havában, melyben a tüzes nap nem fukarkodik sugaraival. Nem kellett tehát félnünk a hőmérséklettől, akkor sem, ha szükségesnek mutatkoznék néhány éjszakának a szabad ég alatt való eltöltése is.

S igen valószínű, hogy ha kísérletünk egyáltalán sikerűl, az egész néhány óra kérdése lesz. Vagy meg tudjuk lepni a Rémület kapitányát, mielőtt ideje volna a szökésre, vagy pedig menekűl s mi feladhatjuk az elfogatás minden reményét.

Wells Artur, ki körűlbelűl negyven esztendős lehetett, a rendőrség legkitűnőbb detektivjei közé tartozott. Bátor, vakmerő és vállalkozó ember, amellett hidegvérű is, amiről gyakran tett már tanúbizonyságot, nem egyszer élete kockáztatásával. Igen nagy bizalmat tudott ébreszteni előljáróiban, akik becsűlték is. Egészen más ügyben járt Toledo körűl, midőn a véletlen a Rémület nyomára vezette.

A kocsis nem kímélte ostorát s sebesen gördűltünk az Erie víze mentén a délnyugati part felé. A nagy tófelület a Kanada földje és Ohio, Pennsylvania és New-York állam között nyúlik el. Az elbeszélés következő részletei érdekében nem haszontalan, ha vázolom e tó földrajzi fekvését, mélységét, kiterjedését, azokat a folyóvízeket, melyek táplálják és a csatornákat, melyeken fölöslege távozik.

Az Erie-tó felülete nem csekélyebb huszonnégyezerhétszázhatvannyolc négyzetkilométernél. Magassága a tenger színe -118- fölött hatszáz lábat tesz ki. Északnyugat felé közlekedésben áll a Huron-tóval, a Saint-Claire-tóval és a Détroit folyóval, melyek az Eriebe öntik vízüket, melyet még kevésbbé fontos mellékfolyók, mint a Rocky, Guyaghe, a Black is szaporítanak. Maga az Erie aztán az Ontario-tóba folyik le, a híres vízesésű Niagara partjai között.

Legnagyobb mélysége, melyet a mérő ón felderített, százharmincöt láb. Ebből látható, mily tekintélyes víztömeget tartalmaz. Azon a területen nyúlik el, mely valóban a pompás tavak legszebb vidékének nevezhető: Kanada s az Egyesűlt-Államok között.

Ezen a vidéken, noha a negyvenedik szélességi fok alatt fekszik, az éghajlat télen igen hideg, a sarki tájak légáramlatai, melyeket semmi akadály föl nem tartóztat, kegyetlenűl végigsöpörnek rajta. Semmiképpen nem meglepő tehát, hogy az Erie minden év novemberétől április végéig be van fagyva.2)

A nagy tó partján épűlt főbb városok a következők: Buffalo és Toledo, melyek New-York államhoz tartoznak, egyik keleten, másik nyugaton; Cleveland és Sanduskry, délen, ezek Ohio területén vannak. Ezenfelűl kisebb fontosságú mezővárosok és falvak is feküsznek partvidékén. Így a tó kereskedelmi forgalma elég jelentékeny, évenkint kétmilliókétszázezer dollárnál nem kevesebb.

Míg a kocsis egyre lovait ösztökélte gyors ügetésre, én Wells Arturral beszélgettem s megtudtam indító okait annak a táviratnak, melyet ő Washingtonba küldött.

Negyvennyolc órával előbb, július huszonhetedikén Wells lóháton Hearly városa felé haladt s attól öt mérföldnyire egy -119-
-120- kis erdőn lovagolt keresztűl éppen, midőn észrevette, hogy merűl ki a tenger alatt járó hajó a vízből. Megállította lovát, leszállt, az erdőcske szélére ment s egy bokor mögűl látta, saját szemével látta, hogy a hajó megáll a Black-Rock-öbölben. Vajjon ez az itt fölmerűlő, majd kikötő hajó volt-e az az elfoghatatlan gépezet, melyet Boston vidékén és a Kirdall-tónál láttak?

Mikor a hajó a sziklák alá ért, két ember ugrott róla partra. Talán egyik éppen az a Világ Ura volt, kiről legutolsó megjelenése óta a Felső-tavon, semmi hír nem érkezett? A hajó, mely az Erie mélyéből fölmerűlt, a rejtelmes Rémület lett volna?

– Egyedűl voltam, – mondta Wells, – egyedűl ebben az elhagyatott öbölben. Ha ön, Strock úr itt lett volna az embereivel, akkor négyen kettejük ellen megkísérelhetjük a határozott fellépést, elcsíphetjük a két embert, mielőtt még hajóra szállanak és menekűlnek…

– Bizonyára, – feleltem én. – De vajjon nem volt-e több ember is a hajón? Különben mindegy, ha a kettőt elfogjuk, talán ez is elégséges lett volna…

– Különösen, – tette hozzá Wells, – ha egyik esetleg a Rémület kapitánya.

– Csak egytől félek, Wells; hátha a hajó az ön távozása óta elhagyta az öblöt.

– Néhány óra múlva megtudjuk s bár Isten adná, hogy megtaláljuk újra! Akkor, beállván az éj…

– De – szakítottam félbe elbeszélését, – ön nem maradt estig az erdőcskében?

– Nem, öt órakor elindúltam és este Toledoba érkezve, feladtam ott Washingtonba a sürgönyt.

– A két ember is. Véleményem szerint valami kijavítandó sérűlés hozta őket erre az elhagyatott tájékra.

– Valószínű, – mondtam én, – valami sérűlés, mely nem engedte, hogy rendes menedéküket fölkeressék. Bár így volna!

– Joggal hihetjük ezt, mert szerszámokat és egyéb anyagot raktak ki a partra s amennyire lárma-csapás nélkűl megfigyelhettem, úgy láttam, a fedélzeten erősen munkálkodtak.

– De vajjon elégséges-e akkora személyzet egy ily óriási sebességű készülék kormányzására, mely hol automobil, hol vízen úszó vagy víz alatt járó hajó?

– Nem hiszem, Strock úr. De akkor én csak az előttevaló napon is látott két embert vettem észre. Többször egészen az erdőcskéig jöttek, melyben rejtőztem, néhány ágat vágtak, tüzet raktak a homokon. Az öböl oly elhagyott, hogy nem kellett meglepetéstől tartaniok.

– Okvetlenűl… egyik alacsony termetű, izmos, kemény arcvonású, körszakállas, a másik zömök, kisebb… Aztán, mint az előző napon, tegnap is öt órakor visszaindúltam. Toledoba érve Ward úr táviratát kaptam meg, melyben értesít az ön érkezéséről s akkor elébük mentem a pályaudvarra.

Ez tehát bizonyos: a tengeralatti hajó harminchat óra hosszat a Black-Rock öbölben tartózkodott, valószínűleg szükségesnek mutatkozó javítások megejtésére s talán, ha a szerencse kedvez, még most is ott találjuk. Ami a Rémületnek az Erie-tavon való jelenlétét illeti, ezt igen természetesen meg lehetett magyarázni, amint Wells Artur s magam is hamarosan átláttuk. Legutóbb a Felső-tó vízén mutatkozott a titokzatos hajó. E tó és az Erie közti távolságot akár szárazföldön is -122- megtehette – a Michigan útjait követve a tó nyugati partjáig, akár vízen, a Detroit-vízeren fölfelé haladva. Tény, hogy szárazföldi útjáról semmi hír nem jött, noha a rendőrség épp oly gonddal figyelte meg ez államot is, mint akármelyik másik amerikai területet. Hátra volt tehát az a föltevés, hogy az automobil hajóvá változott. Ily körűlmények közt aztán a kapitány és kísérői feltűnés nélkűl elérhették az Erie-tó partjait.

És most, ha a Rémület elhagyta már az öblöt, vagy elmenekül előlünk, mikor elfogni próbáljuk, elvesztettük-e a játszmát? Nem tudom. Mindenesetre igen kétségessé lesz.

Tudtam, hogy két torpedó-hajó horgonyoz éppen Buffalo kikötőjében, az Erie-tó túlsó végén. Indúlásom előtt Ward úr tudatta ezt velem. Szükség esetén egy távirat e torpedók parancsnokaihoz elégséges lesz arra, hogy a Rémület üldözésére indúljanak. De miképp érjék utól és ha vízalatti járóművé változik, hogy kövessék az Erie mélyére, ahová menekűl? Wells Artur ki is mondta, hogy az egyenlőtlen harcban nem a torpedók lesznek majd előnyben.

Ha tehát mindjárt ma éjjel nem járunk sikerrel, vállalatunk kudarcot vallott!

Wells úgy mondta, hogy a Black-Rock öble elhagyatott. Még az az út is, mely Toledoból a néhány mérfölddel odébb fekvő Hearlybe visz, elkanyarodik tőle. Kocsink, mikor az öböllel egy irányban érkezett, a partról nem volt látható.

Ha már elértük az erdőcskét, mely fölötte nyúlik el, könnyű szerrel rejtőzhetünk a fák alá. Onnan társaim és én az éj leszálltával kimegyünk lesre az erdő szélére, az Erie partja felé s minden nehézség nélkűl megfigyelhetjük, mi történik lenn az öbölben.

Különben Wells igen jól ismerte ezt az öblöt. Toledoban való tartózkodása alatt nem egyszer meglátogatta. Csaknem hegyes sziklák szegélyezték, melyeket a tó víze nyaldosott; mélysége egész területén mindössze körűlbelűl harminc láb -123- lehetett. A Rémület tehát akár víz alatt, akár vízszínén megközelíthette az öböl partját. Két-három helyen rés nyílott a sziklák közé, mely rések a homokos partra vezettek, mely a kis erdő széléig nyúlott, körűlbelűl két-háromszáz lábnyi távolságban.

Este hét óra volt, mikor kocsink a félúton való egyszeri etetés után elérte az erdőt. Még túlságosan világos volt ahhoz, hogy akár a fák védelme alatt is, megközelítsük az öböl szegélyét.

Kitettük volna magunkat annak a veszedelemnek, hogy megpillantanak bennünket s föltéve, hogy a hajó még ugyanott áll, gyorsan elmenekűl, persze, ha a javítások már véget értek.

– Itt állunk meg? – kérdeztem Wellstől, mikor a kocsi az erdőcskéhez ért.

– Nem, Strock úr, – felelt Wells. – Jobb lesz odabenn ütni fel tanyánkat. Akkor bizonyosak lehetünk felőle, hogy nem jutnak nyomunkra.

– Tovább, – mondta Wells. – Én már bejártam ezt az erdőt minden irányban. Egy kis tisztáson, mely innen öt-hatszáz lépésnyire van, lovaink ellegelészhetnek. Mihelyt a sötétség megengedi, lemegyünk a partra a sziklák lábáig, melyek az öblöt övezik.

Wells tanácsát kellett megszívlelnünk. A kocsit a lovak kantárszáránál fogva vezette kocsisunk, mi magunk gyalog mentünk be az erdőbe.

Tengeri fenyők, tölgyfák és ciprusok szabálytalan csoportokban váltakoztak benne. A talajt száraz levelekkel behintett fűszőnyeg borította. A magas fakoronák oly sűrűen álltak egymás mellett, hogy a nap utolsó sugarait át sem bocsátották. Útnak, ösvénynek nyomát sem láttuk.

Végre tíz perc múlva elérkezett a kocsi néhány zökkenés után tisztásra. -124-

A nagy fáktól környezett tisztás tojásdad alakot képezett; üde zöld fű takarta. A tisztáson világos volt még s látszott, hogy egy órán belűl nem is lesz sötétség. Lesz tehát bőségesen időnk kipihenni magunkat a meglehetősen rázós út fáradalmai után.

Nagyon szerettük volna minél előbb elérni az öblöt s megnézni, ott van-e még a Rémület. De az óvatosság visszatartott bennünket. Még egy kis türelemmel kellett lennünk, hogy a sötétség megengedje az öböl megközelítését anélkűl, hogy a felfedeztetés veszélyében forognánk. Ez volt Wells véleménye s én is helyeseltem.

A lovak kifogva és a tisztás fűvén szabadon bocsátva kocsisunk őrizete alatt itt fognak legelgetni távollétünk ideje alatt. A kocsi ládái kinyitva, John Hart és Nab Walker elemózsiát szedtek ki belőle, amit egy pompás ciprus tövében helyeztek el, mely Morganton és Pleasant Garden erdőségeit juttatta eszembe. Éhesek voltunk, meg is szomjaztunk. Étel-ital jól fog esni éppen.

Aztán pipára gyújtottunk, hogy füstöt fújva várjuk be az elhatározó percet.

Az erdőben tökéletes csend uralkodott. A madarak utolsó dala is elnémúlt. Minél sötétebb lett, annál halkabbá vált a szellő s a legfelső ágak csúcsán is alig rezdűltek meg a levelek. Naplemente után hamar esteledett és a szürkület nyomán megjött a sötétség.

Nyomatékosan meghagytuk kocsisunknak, hogy ne hagyja a lovakat eltávozni a tisztásról, míg mi ott nem leszünk.

Wells járt elől. Én mögötte, utánam Hart John és Walker Nab. A homályban nehezen tájékozódtunk, ha Wells nem vezet bennünket. -125-

Végre az erdő szélére érünk. Előttünk nyúlik el a part, a Black-Rock öbölig.

Minden néma, minden elhagyott. Bátran kimerészkedtünk. Ha a Rémület az öbölben van, a sziklák alatt kell tartózkodnia.

De ott van-e még? Ez a kérdés, az egyetlen és nagy kérdés és bevallom, hogy ily közel állván az izgalmas ügy lebonyolításához, szívem hevesen dobogott.

Wells int, hogy menjünk előbbre. A part homokja csikorog lábunk alatt. Kétszáz lépés megtevésére elég néhány perc s már ott vagyunk egyik sziklarésnél, mely a tó vízéhez vezet.

A hely, melyen Wells a Rémületet huszonnégy órával előbb hagyta: üres! A Világ Ura nincs már a Black-Rock öbölben.

Mindenki tudja, mily nagy befolyással vannak az illuziók az emberi természetre. Bizonyos, nem egy eshetőség szólt amellett, hogy az annyira keresett hajó már nincs e helyen; ha föl is tesszük, hogy az volt az, melynek fölmerűlését Wells április huszonhetedikén délután észrevette… Valamely véletlen sérűlés, mely hármas szerkezetét érte, megakadályozta abban, hogy földön vagy vízen rendes menedékét fölkeresse s kényszerítette a Black-Rock öbölbe vonúlásra: mit gondoljunk, látván, hogy már nincs ott? Mi egyebet, minthogy sérűlését kijavítva útnak indúlt és elhagyta az Erie-tó e partvidékét.

Nos, ez eshetőségeket, melyek pedig oly valószínűek voltak, minél előbbre haladt az idő, annál kevésbbé voltunk hajlandók elfogadni. Nem! Egyáltalán nem kételkedtünk sem abban, hogy csakugyan a Rémület-ről van szó, sem abban, hogy a szikla mellett pihen, ahol Wells annakelőtte látta.

S mily csalódás, sőt mondhatnám kétségbeesés várt ránk! Egész vállalkozásunk semmivé omlott! Ha a Rémület még itt úszik is a tó vizén vagy vize alatt, megtalálni, utólérni, elfogni – ez már nem állt hatalmunkban és – miért csaljuk meg önmagunkat e tekintetben – semminő emberi hatalom erre nem képes.

Ott álltunk megsemmisűlve, Wells és én, míg Hart John -127-
-128- és Walker Nab nem kevésbbé bosszankodva az öböl különböző pontjaira mentek.

Pedig rendszabályaink helyesek voltak: minden eshetőség megvolt arra, hogy sikerre vigyenek. Ha megérkezésünk percében a Wells által jelzett két ember kint van a parton, mi – kúszva – elérhetjük, meglephetjük és elfoghatjuk őket, mielőtt hajójukra visszajuthatnának. Ha a hajón vannak, a sziklák mögött mi bevárjuk, míg szárazra szállnak s könnyű szerrel elvágjuk visszavonúlásuk útját. Valószínű, hogy mivel Wells sem az első, sem a második napon két embernél többet észre nem vett, a Rémület személyzete mindössze ennyiből állott.

Ezt gondoltuk mi el és eszerint cselekedtünk volna. De szerencsétlenségünkre a Rémület már nem volt ott.

A sziklarés legvégére állva alig néhány szót váltottam Wellsszel. S volt-e szükségünk sok szóra ahhoz, hogy megértessük magunkat egymással? A bosszankodás után harag öntött el bennünket lassankint. Kudarcot vallottunk s tehetetlennek éreztük magunkat arra is, hogy folytassuk, arra is, hogy újra kezdjük vállalatunkat.

Csaknem egy óra folyt le így. Nem is gondoltunk rá, hogy helyünket elhagyjuk. Tekintetünk egyre a sűrű homályba mélyedt. Néha a tó felületén a víz reszketése következtében valami fény villódzott, majd kialudt s vele egy megcsalt reményünk tűnt el hirtelen. Néha mintha körvonalakat láttunk volna átrajzolódni a sötétségen… egy hajó testét, mely mindegyre közelít. Aztán meg hullámgyűrűk keletkeztek, mintha az öblöt mélyében felkavarná valami. De ezek a bizonytalan jelek csaknem azonnal eltűntek. Csak érzékeink csalódása, elbódúlt képzeletünk tévedése volt az egész.

– Meg, – felelt Walker Nab – s még annak az anyagnak nyomát sem láttuk, melyet Wells úr a parton észrevett.

– Várjunk, – szóltam én, mert nem tudtam ráhatározni magam arra, hogy az erdőbe visszatérjek.

De e pillanatban figyelmünket a víz bizonyos mozgása hívta fel, mely a sziklák lábáig terjedt.

– Igen, az, – feleltem én, ösztönszerűleg halkítva hangomat. – Mitől származhatik? A szél teljesen elűlt! Talán valami zavar ez, mely a tó felszínén támadt?

– Vagy a víz alatt? – tette hozzá Wells, aki le is görnyedt, hogy jobban hallja a zajt.

Valóban föl lehetett vetni a kérdést, vajjon valami hajó, melynek csavara ezt a mozgást okozza, nem közeledik-e az öböl partja felé?

Hallgatva, mozdulatlanúl álltunk s megpróbáltuk szemünkkel áttörni a mély sötétséget, míg a parti sziklákhoz mind hangosabban verődtek apró hullámok.

Közben Hart John és Walker Nab felkúsztak jobb kéz felől a szikla tetejére. Én a víz fölé hajolva megfigyeltem mozgását, mely nem csökkent. Sőt inkább mind érezhetőbbé vált és már bizonyos szabályos ütemet is felfedeztem benne, amilyet forgó csavar okozhat csupán.

– Semmi kétség! – jelentette ki Wells, fülemhez hajolva. – Hajó közeledik.

– Okvetlenűl, – feleltem én, – hacsak cetek vagy bálnák nincsenek az Erie vízében.

– Nem! Ez hajó! – ismételte Wells. – Vajjon az öböl mélyére igyekszik, vagy feljebb köt ki?

– Ha ez az – s nem lehet más – akkor semmi ok arra, hogy vissza ne jöjjön ugyane helyre.

Két emberem csatlakozott hozzánk. Mind a négyen félig hasra fekve a parton, a jelzett irányba tekintettünk.

Bizonytalan körvonalú fekete tömeget láttunk, mely mozgott a homályban. Igen lassan haladt előre s még egy kábelhossznál távolabb lehetett tőlünk északkeleti irányban. Alig hogy kissé hallottuk motorja búgását. Különben talán a gép már nem is működött, a hajó csak magától síklott a vízen?

Eszerint hát, mint tegnap is, a hajó az öbölben tölti az éjszakát? Miért hagyta el révét, ha újra visszatér belé? Ismét sérüléseket szenvedett s azok nem engedik, hogy végleg távozhasson? Vagy tán tegnap kénytelen volt a javítások teljes befejezése előtt menekűlni? Mi ok kényszeríti e hely ismételt fölkeresésére? Volt valami kényszerítő erő, mely nem engedte meg, hogy automobillá válva végigszágúldjon Ohio útjain?

Mind eme kérdések egyszerre tolúltak agyamba s könnyen megérthető, hogy nem tudtam megfelelni rájuk.

Wells és én, mindketten úgy vélekedtünk, hogy ez a hajó a Világ Uráé s innen kelt az a levél, melyben visszautasítja az Egyesűlt-Államok ajánlatát.

Ámbár, noha mi biztosnak láttuk, e meggyőződésünk még sem bírhatott a valóság értékével.

De bármint állt legyen a dolog: a hajó csakugyan közeledett s látszott, hogy kapitánya kitűnően ismeri a Black-Rock szorosait, különben nem merészkedett volna teljes sötétségben közéjük. A fedélzeten egyetlen lámpás sem égett, belsejéből egy sugár sem szűrődött ki. Egy-egy pillanatra hallottuk gépezetét, mely halkan működött. A hullámverés egyre nőtt s a hajónak néhány pillanat múltán a part mellett kellett lennie.

– Csakugyan, – feleltem neki, – esetleg észrevehetnek, menjünk beljebb a partra, rejtőzzünk el egy gödörbe és várjunk.

Veszteni való egyetlen percünk sem volt. A sötét tömeg folyton közeledett, a kevéssel a víz színe fölé emelkedő fedélzeten két ember körvonalai látszottak.

Wells és én, Hart John meg Walker Nab miután a sziklarésen visszamentünk, a sziklák hosszában kúsztunk egy darabig. Itt-ott mélyedések voltak. Én Welsszel beállottam egybe, a két ügynök egy másikba.

Ha a Rémület emberei kiszállnak a partra, nem láthatnak meg bennünket, míg mi látjuk őket s aztán majd úgy cselekszünk, ahogy a körűlmények magukkal hozzák.

A zajból, mely a tó partján hallatszott, az angolúl kiejtett szavakból következtetve a hajó már ki is kötött. Csaknem nyomban aztán kötelet vetettek éppen annak a rétnek végére, melyet elhagytunk.

A szikla sarkáig előrecsúszva Wells megállapította, hogy a kötelet egyik ember erősítette meg, aki szárazra ugrott. Hallhattuk a vasmacska foga hogy súrolja a földet.

Két ember, a résen átjőve, a kis erdő szegélye felé haladt, egymásután lépegetve egy lámpás világánál.

Mit kerestek itt? A Black-Rock talán egyik pihenő helye a Rémület-nek? Kapitánya talán élelmiszer- vagy anyag-raktárt halmozott föl itt? Vagy itt szokta javításait eszközölni, ha szeszélyes utazásai az Egyesűlt-Államok területének a részére hozták? Oly elhagyatottnak, embertől elkerűltnek ismerte ezt a helyet, hogy soha sem kellett a felfedeztetéstől tartania?

A két ember alig harminc lépésnyire volt tőlünk, mikor egyikük megfordúlt és a kezében levő lámpás fénye arcába hullott.

Ez az arc a két ember egyikének arca volt, akik rám lestek házam előtt a Long-Streeten. Nem csalódhattam. Megismertem, amint vén cselédem is megismerte volna.

Ez volt, igenis ez volt a két kém egyike, kiknek nyomát veszítettem. Semmi kétség: a levél, melyet kaptam, tőlük jött; igen, tőlük jött a levél, melynek írása azonosnak bizonyúlt Világ Ura vonásaival. Ez is, az is a Rémület fedélzetén kelt? Igaz, hogy az elsőben foglalt fenyegetések a Great-Eyryvel kapcsolatosak… s most ismét azt kérdeztem magamban: mi összefüggés lehet a Great-Eyry és a Rémület között?

Néhány szóval értesítettem Wellset felfedezésemről s feleletűl az csak ennyit mondott:

Közben a két ember csak ment a kis erdő felé, sőt szélét elérve beljebb is hatoltak.

– Visszafutnak, hogy hajóra szálljanak s az lesz az ideje, hogy elvágjuk őket gépezetüktől…

A gödörből kimásztam, átkusztam a sziklarésen s ott álltam meg, ahol a vasmacska a homokba mélyedt…

A hajó nyugodtan feküdt a kötél végén. Fedélzetén semmi fény, hídján senki élő… Nem volt-e alkalmas ez a pillanat arra, hogy a hajóra ugorjunk s ott várjuk be a két ember visszatértét?… -134-

Talán már késő volt arra, hogy a hajót elfoglaljuk, de tán nem is sikerült volna a kisérlet, ha még mások is vannak rajta?…

Bármint is volt, tény, hogy a lámpás ember és társa ismét megjelentek az erdő szélén és haladtak a part felé. Bizonyosan semmi gyanusat nem láttak.

A helyzet mind bonyolultabbá vált. Túl nagy számu személyzet ellenében mit tehettünk volna?… Mindenesetre drágán megfizethettük volna a legcsekélyebb vigyázatlanságot!… Most, hogy a két ember visszatért, hajóra fognak szállni csomagjaikkal?… Aztán felhúzván horgonyát, elhagyja a hajó a kikötőt, vagy benne marad napfölkeltéig?… De ha megindúl, nem veszett-e el számunkra?… Hol találjuk meg ismét?… Hiszen az Erie-tó elhagyására itt voltak a szomszédos államok útai, vagy a Detroit-River, mely a Huron-tóba vezetne?… S vajjon kinálkozik-e még ily kedvező alkalom?… Megjelenik-e még a Black-Rock öbölben?…

– Fel, a hajóra… – szóltam Wellsnek, – mi négyen vagyunk, ön, én, Hart, Walker… Ezek nem is sejtenek támadást. Meglepjük őket. Isten nevében, előre!…

A két ember egyike a kötélnél fogva kijjebb húzta a hajót, mely közeledett a sziklákhoz.

A Rémület! Tehát csakugyan a Világ Urának titokzatos járóműve volt ez?

A kettő bizonyosan elmegy a csomagokért az erdőbe… Aztán hajóra szállnak, fekvőhelyükre mennek és elalusznak!… Nem volna-e akkor a legjobb meglepni őket, mielőtt védelemre gondolhatnának?…

S mert a kapitány szájából hallottuk, hogy hajnal előtt nem indúlnak, megnyugodtunk, s elhatároztuk, hogy vissza hagyjuk menni a két embert és ha már elaludtak, hatalmunkba kerítjük a Rémületet…

Most már nem is próbáltam megmagyarázni, miért hagyta el a kapitány tegnap a révet, mielőtt az anyag hajóraszállítását befejezte volna, amiért aztán kénytelen volt az öbölbe visszatérni. Mindenesetre itt volt a szerencsés véletlen s csak fel kellett használnunk célunk elérésére.

A lámpásos ember megjelent társával, mindketten visszamentek az erdőbe. Mihelyt elérték a fákat, Wells embereinkhez ment, hogy a haditervet elmondja, míg én a sziklarés végéig kusztam ismét előre. -136-

A Rémület közvetlen közelemben feküdt a vízen. Amennyire megitélhettem, csakugyan orsóalakú volt, sem kéményt, sem árbócokat, sem kötélzetet nem láttam rajta, tehát megegyezett az Uj-Anglia vízeiben észrevett hajóval.

Elfoglaltuk helyünket gödreinkben, miután megvizsgáltuk revolvereinket, melyekre esetleg szükségünk lehetett.

Öt perc tellett el körülbelül a két ember eltűnése óta s percről-percre vártuk, hogy feltűnjenek, hátukon a csomagokkal. Szándékunk az volt, hogy miután hajójukra szállnak, bevárjuk az alkalmas pillanatot s a fedélzetre ugrunk, de semmi esetre egy óra leforgása előtt, hogy a kapitány és társai már mélyen alhassanak. Vigyáznunk kellett, nehogy idejük legyen megindítani a gépezetet a nyílt tó felé, vagy nehogy lemerítsék a víz alá, mely esetben minket is magukkal rántottak volna.

Nem! Soha egész életpályámon nem éreztem az akkorihoz fogható türelmetlenséget!… úgy véltem, a két embert visszatartja valaki az erdőben, vagy megakadályozza őket valami abban, hogy kijöjjenek.

Hirtelen zaj hallatszott, elszabadúlt lovak patkódobogása, valóságos versenyfutás az erdő szélén!

A mi két lovunk vadúlt meg, elhagyta a tisztást és a part homokján nyargalászott!

Nyomban utánuk megjelent a két ember és most már minden erejükből futva közeledtek a hajóhoz…

Semmi kétség: lovaink megjelenése figyelmeztette őket a veszedelemre… Azt hitték, hogy az erdőben a rendőrség emberei leselkednek rájuk. Hogy kikémlelik őket és mindjárt el is fogják!… Azért rohantak így a sziklarés felé s a horgonyt felkapván, a fedélzetre fognak ugrani. A Rémület villámgyorsasággal eltűnik és mi végkép elvesztettük a játszmát.

Mihelyt megpillantanak bennünket, eldobják csomagjukat -137-
-138- és ránk sütik revolverüket, megsebesítik Hart Johnt, akit lábán találnak el.

Mi is lövünk, de kevesebb szerencsével. A két futó egy pillanatra sem áll meg. A sziklarés végére érve, fel sem veszik a horgonyt, hanem egyenesen a fedélzetre szöknek fel.

A kapitány a hajó orrán áll, kezében revolvere, tüzel és a golyó súrolja Wellset.

Walker Nab meg én a kötélbe kapaszkodunk és húzzuk. De ha a födélzeten elvágják a másik végét, a hajó elindúlhat…

A horgony hirtelen kiakad a homokból s egyik ága átfogja derekam, míg Walkert a rántás földre veti, engem magával visz a horgony, még mielőtt időm volna kibontakozni… E pillanatban a Rémület, motora által hajtva, szinte előre szökik és teljes sebességével úszik a Black-Rock öblön át.

Mire magamhoz tértem, nappal volt. Derengő fény hatolt át a szűk kabin vastag ablakán, melyben feküdtem… Hány óra óta lehettem ott: nem tudnám megmondani. De a nap ferdén beeső sugaraiból úgy látszott: még nem járhat túlságos magasan az égboltozaton.

Kis matrózágyon feküdtem, egy takaró volt rám dobva. Ruhám, mely egyik sarokban lógott, megszáradt már. A vasmacska foga által félig összetépett övem a padlón hevert.

Egyébként nem éreztem, hogy meg volnék sebesűlve, mindössze annyit, hogy kissé törődött vagyok. S noha elvesztettem eszméletem, bizonyos, hogy nem gyöngeségem miatt történt. Mivel fejem néha víz alá merűlt, miközben a horgony magával vonszolt, rövidesen megfulladtam volna, ha nem húznak idejekorán a Rémület fedélzetére.

És most magam volnék a titokzatos hajón a kapitánnyal és két emberével?…

Ez valószínű volt, csaknem bizonyos. A black-rocki egész jelenet eszembe jutott. Hartot egy golyó sebesítette meg és a homokra is zuhant, Wells szintén megsebesűlt egyik revolverlövéstől, Walker pedig elesett abban a pillanatban, mikor a horgony vasfoga övemnél fogva magával rántott. S társaim nem kénytelenek-e azt gondolni, hogy belepusztultam az Erie tó vízébe?… -140-

Vajjon e pillanatban, hogyan haladt előre a Rémület?… Hajóját automobillá változtatva a kapitány talán a tóval szomszédos államok útjain szágúldoz?… Ha így áll a dolog, akkor – feltéve, hogy hosszú idő óta fekszem eszméletlenül, – a teljes gyorsaságával rohanó automobil már messze járhat… Vagy víz alatt járóvá tette a hajót és most folytatja útját a tó mélyében?…

Nem, a Rémület hatalmas vízfelűleten úszott. A fény, mely kabinomba szűrődik, azt mutatta, hogy a készülék nem merült alá. Másrészt pedig egyetlen zökkenést sem éreztem, mely a szárazföldi úttal okvetlenül velejárt volna. Eszerint a Rémület nem ment ki a szárazföldre.

Ami azt a kérdést illeti, hogy a hajó még most is az Erie vízén úszott-e, arra már nem tudtam megfelelni. Hiszen a kapitány követhette a Detroit-River medrét s eljuthatott akár a Hudson, akár a Felső tóra, vagy az óriási tóvidék bármely más tavára?… És ezt igen nehezen ismerhettem volna fel.

Azonban elhatároztam, hogy fölmegyek a fedélzetre. Ha már kinn vagyok, könnyebben tájékozódhatom. Az ágyból fölkelve, felöltöttem ruhámat, anélkül, hogy tudtam volna: nem vagyok-e véletlenül lakat alatt is e kabinban?

Első gondom volt: előre, hátra és jobbra balra széttekinteni a Rémület fedélzetének padlózata fölött.

Mindenfelé a víz sima abroszát láttam! Partot semerre! A látóhatárt az égboltozat vonala képezte! Hogy tengeren vagy tavon járunk, azt is meghatároztam csakhamar. Mert nagy sebességgel haladtunk, a hajó orra által szétszeldelt víz fel-felcsapott és cseppjei sűrű záporban hullottak a fedélzetre.

Hét-nyolc órája lehet mindössze annak, hogy a Rémület elhagyta a Black-Rock öblöt, mert a nap még csak fele útján -141-
-142- volt a zenitnek. S biztosra vettem, hogy a dátum július harmincegyedike.

És ismerve az Erie hosszát, mely kétszázhúsz mérföld és szélességét, mely körülbelül ötven mérföldnyi, nem kellett elcsodálkoznom azon, hogy nem látom partjait, sem a New-York állam felé eső keleti, sem a Kanada felé eső nyugati oldalon.

E percben két férfi állt a födélzeten, egyik elől, a hajó futását vizsgálva, a másik hátul a kormánynál. Az elől álló az volt, kiben a Long-Streeten utánam suhanó egyik kémet ismertem föl, mikor a Black-Rock partján felfelé haladt.

Hasztalan kerestem a harmadikat, akit tegnap hajójukra visszajövet «kapitány» névvel illettek… Nem láttam sehol.

Megérthetik, mennyire vágytam arra, hogy szemtől-szembe álljak e csodás gépezet megalkotójával, a Rémület parancsnokával, a titokzatos emberrel, kinek személyével az egész világ foglalkozott, a vakmerő feltalálóval, ki nem félt küzdelemre hívni az emberiséget és a Világ Urának jelentette ki magát!…

Az elől álló férfihoz léptem s egy pillanatnyi hallgatás után megkérdeztem tőle?

Rám se nézett, szemét tovább is félig lehunyva tartotta. Mintha nem értett volna meg. Holott úgy emlékeztem, tegnap este angolul hallottam beszélni.

Különben – úgy vettem észre – épenséggel nem nyugtalankodott amiatt, hogy a födélzetre kerültem. Egyszerűen újra háttal fordúlt felém és tovább nézte a látóhatárt.

A hajó hátsó része felé haladtam, azzal az elhatározással, hogy megismétlem a kapitányra vonatkozó kérdésemet. Mihelyt a kormányossal szemben álltam, az egyik kezével eltolt maga elől s én választ most sem kaptam.

Nem tehettem egyebet, minthogy békességgel vártam annak -143- megjelenésére, aki revolver-lövésekkel fogadott bennünket, mikor a Rémület horgonyához közeledtünk.

Volt még elég időm rá, hogy kényelmesen megtekintsem külső alakját a hajónak, mely most magával visz… ugyan hová?…

A fedélzet és a bordázat fémből valók voltak, de a fémet nem tudtam felismerni, miféle. Közepe táján félig nyitott csapófedél vezetett abba a rekeszbe, ahol a gépek működtek, csaknem zajtalan szabályossággal. Mint mondottam már, se árbóc, se kötélzet, sőt egyetlen zászlórúd sem volt a hajón. Az orr közelében egy periskop állott, melynek segélyével a Rémület a víz alatt is tájékozódhatott.

Két oldalán két hosszú domborodást láttam, hasonlót a holland árbócos hajókéhoz – melyek célját nem tudtam megmagyarázni magamnak.

Elől még egy csapófödél volt, mely valószínűleg azt a fülkét takarta, ahol a két férfi tartózkodott, mikor a Rémület nem mozgott.

Hátúl egy harmadik ugyanolyan fedél, valószínűleg a még eddig nem mutatkozó kapitány kabinjába vezetett.

Ha e fedelek rácsukódtak kaucsuk keretükre, oly pontosan elzártak minden nyilást, hogy a víz, ha a mélységben jártak, nem hatolhatott be.

A motorból, mely a hajónak ezt a csodálatos sebességét adta, semmit sem láthattam, épúgy, mint a csavarból vagy turbinából sem. Mindössze annyit állapítottam meg, hogy a hajó igen csekély barázdát hagyott maga mögött, bizonyára, mert oly karcsú testű volt, hogy vihar esetén is könnyen szegdelhette a hullámokat.

Egyszóval, hogy ne ismételjem többé: a hajtóerő, mely a gépet mozgatta sem vízgőz, sem petroleum-gáz, sem alkohol vagy más efféle, szagáról felismerhető anyag nem volt, melyeket általában automobiloknál és vízalatt járóknál használnak. -144- Kétségtelenül elektromosságnak kellett lennie, mely a födélzet alatt volt rendkívűl nagy feszültséggel felhalmozva.

S most ez a kérdés merűlt fel: honnan származik ez az elektromosság?… Akkumulátorokból vagy egyebünnen?… De hogy töltötték meg ezeket az akkumulátorokat?… Mily kifogyhatatlan forrásokból merítették az áramot? Hol működött az áramot előállító gépezet?… Hacsak a környező levegőből vagy vízből nem vonta ki, előttünk még ismeretlen módon?… És a jelen körűlmények közt azt kérdeztem magamtól: sikerül-e egyáltalán kifürkésznem e titkot?…

Aztán társaimra gondoltam, akik a Black-Rock öböl partján maradtak. Egyik megsebesűlt, a másik kettő Walker Nab és Wells talán szintén?… Mikor látták, hogy a horgony magával vonszol, feltételezhették-e, hogy a Rémület utasai a fedélzetre vesznek fel? Nem, bizonyára nem!… Ward úr okvetlenül halálom hírét kapta meg egy toledói távírat által… És most már ki merne újra vállalkozni a Világ Ura ellen?

E gondolatok kergetőztek agyamban, míg vártam, hogy a kapitány megjelenjék a fedélzeten…

Azonban én már igen éhesnek éreztem magam, ami végre sem volt csoda a huszonnégy óránál hosszabbra nyúló böjtölés mellett. Tegnapi reggelink óta semmit sem ettem, s annak jó ideje elmúllott már! S ha korgó gyomrom szavára hallgatok, el kell hinnem, hogy már két napja, sőt előbb kerültem fel a Rémületre…

Szerencsémre az a kérdés: Kapok-e enni, s ha igen: mit kapok – csakhamar el lett döntve.

Az előlálló férfi leszállt fülkéjébe, majd ismét megjelent a fedélzeten. Aztán szó nélkűl elém tett némi élelmiszert és újra a hajó orrára ment.

Húskonzervből, szárított halból, kétszersültből állott reggelim, melynek becsületesen meg is feleltem. Azonfelűl egy -145- pohár oly erős alet is kaptam melléje, hogy vízzel kellett kevernem.

A többiek bizonyára ettek, még mielőtt én kabinomat elhagytam, mert nem vettek részt lakomámban.

Egyetlen szót sem tudtam kicsikarni belőlük és ismét gondolataimba merűltem.

– Hogy végződik ez a kaland… vajjon?… Ez a láthatatlan kapitány mutatkozik-e majd, s visszaadja-e szabadságomat?… Vagy megszökhetem-e, akarata ellenére? Ez a körűlményektől függ!… De ha a Rémület mindíg a vízen tartózkodik, vagy alámerűl, hogyan hagyhatom én el?… Ha csak automobillá nem változik újra – le kell mondanom minden szökési kisérletről?…

Különben: miért ne vallanám be?… Nem tudtam beletörődni abba a gondolatba, hogy távozzam anélkűl, hogy a Rémület titkát földeríteném… Mert végeredményében, noha eleddig nem volt miért szerencsét kivánnom magamnak új vállalkozásom sikeréhez – sőt kevésbe múlt, hogy életembe nem kerűlt – s noha a jövő több rossz esélyt tárt elém, mint jót: az ügy mégis tett egy lépést előre… Viszont azonban, ha nem tudok ismét érintkezésbe lépni a hozzám hasonlókkal, akkor, valamint a Világ Ura ki van rekesztve a törvény korlátai közűl, én is ki vagyok rekesztve az emberiségből.

A Rémület tovább is északkeleti irányban haladt előre, tehát az Erie-tó hosszában. Most már csak félsebességgel úszott, mert ha a legnagyobb gyorsaságával ment volna, mindössze néhány óráig tartó úttal eléri a tó északkeleti partját.

E végén a tónak nincs más kifolyása, csak a Niagara-folyó, mely az Ontarióval köti össze. Azonban e folyón elállja az útat a hírneves vízesés, Buffalo, e New-York állami igen nagyfontosságú város alatt körülbelül tizenöt mérföldre. Ha a Rémület nem a Detroit-Riveren távozott, hogy hagyhatja már most el a tavat, hacsak nem megy a szárazföldre ki?… -146-

A nap magasan állt az égen. Az idő szép volt, igen meleg, de mégis elviselhető, mert friss szellő mozgása űdítette a levegőt. A tó partja még nem tűnt fel, sem Kanada, sem Amerika felől.

Vajjon a kapitány egyáltalán nem akar mutatkozni előttem?… Volna valami különös oka rá, hogy ne fedezze fel kilétét előttem?… Ez az óvatosság azt jelentette talán, hogy szándéka visszaadni szabadságomat, mihelyt az est leszálltával partot ér a Rémület?… Ezt nem tartottam valószínűnek!

Azonban délután két óra felé zaj hallatszott a fedélzeten, a középső csapófödél fölemelkedett és a türelmetlenül várt férfiu megjelent előttem.

Meg kell mondanom, hogy épúgy nem vetett ügyet se rám, mint emberei; a kormányos felé ment, s elfoglalta helyét a fedélzet hátsó részén. A kormányos nehány halkan kiejtett szó után, lement a gépek rekeszébe.

A kapitány körüljártatta tekintetét a látóhatáron, megnézte az iránytűt, mely a kormány előtt állt, kissé megváltoztatta menetünk irányát és a Rémület gyorsasága is növekedett.

Ez az ember már elmúlhatott ötven éves, középtermetű, széles vállú, igen egyenes tartású volt. Feje erősen űlt két válla között, haja inkább szürkének látszott, mint feketének, bajuszt nem viselt, hanem sűrű amerikai körszakállt. Izmos keze, lába, hatalmas állkapcsa, széles melle volt, s ami nagy erélyről tanuskodik: szemöldökét állandóan összeráncolta. Bizonyos, hogy vasszervezete lehetett, minden viszontagságnak ellentálló egészsége és lángoló vére megbarnúlt bőre alatt.

Mint társai, a kapitány is tengerészruhát hordott, mely fölé viaszos köpeny borúlt, fején lapos gyapjusipkát viselt.

Noha nem kerülgette tekintetemet, bizonyos, hogy olyan különös közönyt mutatott, mintha a fedélzeten nem is lett volna valaki oda nem való. -147-
-148-

Azt hiszem, el sem kell mondanom, hogy a kapitány volt egyike a két férfinak, akik a Long Streeten házam előtt rám lestek… S ha én ráismertem, kétségtelenül felismerte bennem ő is Strock főfelügyelőt, akit megbíztak azzal, hogy a Great-Eyry titkát földerítse.

És míg nézegettem, az ötlött eszembe – amire pedig Washingtonban nem is gondoltam, – hogy ezt az arcot láttam már valahol… ugyan hol?… a tudakozódó osztály egyik ügydarabján, vagy egyszerűen mint fotográfiát valamely kirakatban?…

De ez az emlékem annyira bizonytalan volt, hogy nem tudtam, nem csalódom-e véletlenül…

Azonban, ha társai nem is voltak oly udvariasak, hogy feleltek volna kérdéseimre, talán ő nagyobb tiszteletben részesíti őket?… Bizonyos, hogy ugyanazon nyelvet beszéltük, ámbár nem állíthattam volna határozottan, hogy velem együtt amerikai születésü… Egyébiránt lehet, hogy feltette magában, hogy nem érti meg beszédemet, így aztán felelnie sem kell rá!…

De végre is mit akar tenni velem?… Úgy vélte, hogy minden formaság nélkül eltehet láb alól?… Csak az éjszakára várna, hogy a vízbe dobjon? Az a kevés, amit tudtam felőle, elegendő volna arra, hogy veszedelmes tanúvá tegyen?… De hisz akkor jobb lett volna, ha a horgonyon hagynak… Akkor legalább nem kellett volna, hogy ők személyesen öljenek meg…

Erre hátra tolt; nem erőszakosan, de úgy, hogy érezhettem rendkívüli izomerejét.

Azt hittem, végre mégis kiszalaszt néhány szót összeszorított ajkain, mert láttam, hogy ő is izgatott volt.

Hogy önmagát megakadályozza ebben, elfordította fejét; aztán a szabályozóra tette nyugodtan a kezét.

– Jó! Hát hallgasson csak! Én úgyis tudom, ki ön, azt is tudom, hogy ez a gép az, mely Madisonnál, Bostonban és a Kirdall-tavon feltűnt! Igen, ugyanaz a gép, mely a szárazföldön, vízen és víz alatt egyforma gyorsasággal jár! Ez a hajó a Rémület és ön a kapitánya! Ön írta azt a levelet a kormánynak, ön, aki azt hiszi, elég erős arra, hogy harcoljon az egész világ ellen… ön… a Világ Ura!

Szerencsére lecsillapodtam s mert láttam, hogy kérdéseimre úgysem kapok választ, leűltem fülkém fedele közelében. És hosszú órákon át csak egyre néztem a láthatárt, azt remélve, hogy végre szárazföld tűnik fel valahonnan.

Igen: remény és várakozás, ez volt minden, amit tehettem, remélhettem, várhattam!

Bizonyos, hogy még napnyugta előtt el kell érnie a Rémület-nek az Erie partját, mert iránya állandóan északkeleti maradt.

Az idő azonban csak telt, csak múlott és a helyzet nem változott. A kormányos visszatért a fedélzetre, a kapitány lement a hajó belsejébe, hogy a gépek működését ellenőrizze. Ismétlem, hogy még mikor a gyorsaság fokozódott, akkor is zajtalanúl és csodálatos szabályossággal működött a motor. Egyetlenegyszer sem éreztem olyan lökést, mely elkerűlhetetlen a henger és ramács alkalmazásánál. Ebből azt következtettem, hogy a Rémület hajtóereje, minden formájában, szárazföldön és vízen valamely turbina által hajtott gépezet.

Azt is észrevettem, hogy útirányunk nem változik. Folyton a tó északkeleti partja felé, tehát Buffalo irányában haladtunk.

– Miért követi a kapitány ezt az útat? – kérdeztem magambam. – Csak nem lehet szándéka, hogy e kikötőbe megy be, a halász- és kereskedelmi-hajók egész serege közé? Ha távozni akar az Erieről, csak nem a Niagara az alkalmas út erre? Hiszen a vízeséseken oly géppel sem haladhat át, mint az övé. Az egyetlen lehetséges út a Detroit-River és a Rémület szemmel láthatóan távozik tőle.

Ekkor ez jutott eszembe: A kapitány talán az éjszaka bekövetkeztét várja, hogy az Erie valamely partján kikössön. Ott aztán a hajót automobillá változtatva, átmennénk valamelyik szomszédos állam területén? Ha szárazföldi út tartama alatt -151- el nem tudok menekűlni, minden reményem elveszett arra, hogy szabadságomat még visszanyerjem.

Igaz, hogy végre mégis csak megtudom így: hová rejtőzik ez a Világ Ura oly jól el, hogy senki föl nem fedezhette még búvóhelyét. Megtudom, ha ugyan valami más módon meg nem szabadúl tőlem a kapitány.

A tónak ezt az északkeleti partját jól ismertem, mert gyakran jártam New-York államnak e részén, mely Albany – az állam fővárosa – és Buffalo között terűlt. Valamely hivatalos rendőrségi ügyben, ami jó három évvel ennekelőtte játszódott le, bejártam a Niagara partjait a vízesések alatt és felett Suspension-Bridge-ig, meglátogattam a két legnagyobb szigetet Buffalo és Niagara-Falls mezővárosa között, továbbá Navy szigetét és Goat-Islandot, mely az amerikai esést a kanadaitól elválasztja.

Ha tehát alkalom kínálkozik a szökésre: nem ismeretlen területen kell járnom. De vajjon kínálkozik-e majd alkalom és alapjában kívánom-e én, felhasználnám-e általában? Hisz mennyi titka van még ez ügynek, melyhez jó szerencsém – vagy tán a gonosz éppen? – oly szorosan odakötött!

Különben alig is tételezhettem föl, hogy lehetővé válik a Niagara partjainak egyikét elérnem. A Rémület nem merészkedhetik e kijárás nélkűl való folyóra s valószínűleg meg sem fogja közelíteni az Erie-tó partját. Szükség esetén víz alá merűl és lemenvén a Detroit-Riveren, automobillá változik és az Egyesült-Államok országútjain szágúld keresztűl.

Ily gondolatok kóvályogtak fejemben, mig szemem hasztalan kalandozta be a látóhatárt.

És még mindig megoldhatatlan maradt ez a makacs kérdés: Miért írta a kapitány nekem azt a fenyegető levelet? Miért kémkedett utánam Washingtonban? És végűl, mily kapocs fűzte a Great-Eyryhez? Hogy földalatti csatornákon bejuthatott a Kirdall-tó vízére – ez lehetséges! De a megmászhatatlan -152- sziklaövön át hogy jutna a Great-Eyryre? – nem, erre nincs mód!

Délután négy óra felé, tekintetbe véve egyrészt a Rémület sebességét, másrészt irányát: már mindössze tizenöt mértföldnyire járhattunk Buffalotól, melynek körvonalai nemsokára fel kellett hogy tűnjenek északkeleten.

Ez útunk közben, ha láttunk is hajót, mindíg nagy távolságra voltunk tőle s ezt a távolságot a kapitány tetszése szerint gyarapíthatta. Különben is alig lehetett meglátni a Rémület-et a víz felszínén és egy mértföldről már nem hiszem, hogy meg tudták volna különböztetni a hullámoktól.

Lassankint azonban kezdtek feltünedezni az Eriet környékező magaslatok és megalkották egymás mellé sorakozva azt a torkolatot, melyen át az Erie-tó a Niagara folyóba önti vízét. Jobbfelől néhány homokbucka emelkedett, itt-ott facsoportok feketedtek. A part hosszában több kereskedelmi hajót és halászbárkát láttam, részint gőzösöket, részint vitorlásokat. Az égboltozatot helyenkint füstsávok szennyezték be, melyeket könnyű keleti szél hajtott maga előtt.

Mit akar a kapitány, hogy e kikötő felé irányítja hajóját? Nem tiltja meg az óvatosság, hogy oda merészkedjék? Minden pillanatban azt vártam, hogy a kormány elcsavarásával visszairányítja a hajót a nyugati part felé, hacsak azt nem tervezi, hogy víz alá merűl és az Erie mélységeiben tölti az éjszakát?

De teljesen érthetetlen volt előttem ez a makacsság, mellyel egyenesen Buffalonak tartott.

Ekkor a kormányos, kinek szeme az északkeleti partszegélyt fürkészte, intett társának. Ez felkelt, a középső fedélhez ment és leszállt a géprekeszbe.

Csaknem azonnal megjelent a kapitány a födélzeten, a kormányos mellé lépett és halkan beszélgetett vele.

A kormányos Buffalo felé nyújtva kezét, két feketéllő -153- pontra mutatott, melyek öt vagy hat mértföldnyire lehettek előttünk.

A kapitány figyelmesen nézett arra; aztán vállat vonva leűlt a hajó farán s nem változtatta meg a Rémület irányát.

Negyedóra múltán láttam, hogy két vékony füstoszlop rajzolódik ott a tó fölé. Lassankint a pontok alakja is határozottabbá bontakozott. Két gőzös volt, melyek kijőve Buffalo kikötőjéből, sebesen közeledtek felénk.

Hirtelen az jutott eszembe, hátha e gőzösök azok a torpedó hajók, melyekről Ward úr tett említést, melyek kis idő óta azzal vannak megbízva, hogy felügyeletet gyakoroljanak a tó e része felett. Talán azok a torpedó hajók, melyeket szükség esetén magam is igénybe vehettem volna.

Ezek a hajók, melyek a legújabb tipus szerint épűltek, az Egyesűlt-Államok leggyorsabb torpedó hajói közé tartoztak. A tökéletesség eddig elért legmagasabb fokán álló gépezetek hajtották őket és megtettek huszonhét mértföldet is óránkint.

Viszont azonban igaz, hogy a Rémület sokkal gyorsabban is tudott haladni és arról sem szabad semmiesetre megfeledkeznünk, hogy ha nagyon közelről szorongatják, tehát a menekülés másként már lehetetlen: elegendő, ha a víz alá merűl – minden üldözésnek elejét veszi.

Igazában tehát ezeknek a hajóknak is víz alatt járóknak kellett volna lenniök, ha a siker némi reményével akarták a küzdelmet fölvenni s nem tudom, ugyis egyenlő erővel menne-e a két fél a harcba?

Most már kétségtelennek láttam, hogy a hajók parancsnokai értesítést kaptak, valószínűleg Wellstől, aki Toledoba visszatérve sürgönyözhetett nekik.

Az is bizonyosnak látszott, hogy észrevéve a Rémület-et, teljes sebességükkel haladtak feléje. És íme, a kapitány nem is törődvén velük, folytatta útját a Niagara felé.

Mit fognak tenni a torpedó hajók? Bizonyosan úgy fognak -154- eljárni, hogy a Rémület kénytelen legyen az Erie sarkába menni, Buffalo városa felé, mert a Niagaráról azután el nem menekűlhetett.

A kapitány vette át a kormány kezelését. Egyik embere a hajó előrészére ment, a másik a gépkamarába.

Nagy örömömre ez nem történt meg s hogy őszintén bevalljam: senki sem törődött velem, mintha csak ott sem lettem volna.

Élénk izgalommal láttam, hogyan közelednek a hadihajók. Két mértföldre megközelítve bennünket, oly mozdulatot tettek, melynek következtében a Rémület két tűz közé kerűlt.

A Világ Urának arca pedig csak mélységes megvetést árúlt el. Tudta, hogy e hajók semmit sem tehetnek ellene. Ha egyetlen szót szól a gépkamra felé, már messze maga mögött hagyja őket, bármily sebesen jönnek is! A Rémület motorának néhány fordúlatával az ágyúk lőtávolán kívűl leszünk; vagy lenn az Erie mélyében várjuk be, hogyan hullanak a lövegek egymásután a vízbe.

Két perc múlva alig egy mértföld választott el bennünket a két üldöző hajótól.

Aztán a szabályozóhoz nyúlt és a Rémület csavarainak kettős erőfeszítése következtében szinte kiszökött a vízből. A kapitány játszott a torpedó hajókkal s ahelyett, hogy hátrafelé indúlt volna, egyenesen feléjük haladt. Ki tudja, talán vakmerőségében megkockáztatja, hogy közöttük elússzék s maga után csábítsa őket mindaddig, míg az éj leszálltával kénytelenek lesznek abbahagyni a hiábavaló üldözést.

Buffalo városának már határozott körvonalait láttam az Erie-tó partján. Láttam épületeit, a tornyokat, az elevátorokat. Kissé északnyugatibb irányban nyílott a Niagara folyó bejárása, négy vagy öt mértföldnyi távolságban. -155-
-156-

Mire határozzam magam ily körűlmények közt? Jó úszó létemre nem volna-e jó, mikor a két hajó között leszünk, a vízbe ugranom, mert bizonyos, hogy ily jó alkalom többé soha sem fog kínálkozni szabadúlásomra. A kapitány nem késlekedhetik azzal, hogy kihalásztasson. S különösen, ha egy ideig víz alá merűlve úszom, nem valószínű-e, hogy megmenekülök? Egyik vagy másik hadihajó okvetlenűl észrevesz. Ki tudja, nem értesítették-e a hajók parancsnokát arról, hogy esetleg én is a Rémület fedélzetén lehetek? Akkor csolnakot küldenek értem és fölvesznek.

Kétségtelen, hogy a siker eshetősége nagyobb volna, ha a Rémület a Niagara két partja közé merészkednék. Navy szigete mellett kiugorva oly területre léphetnék, melyet jól ismerek. De lehetetlen volt föltételeznem, hogy a kapitány be merjen menni erre a folyóra, melyet a vízesések mintegy korláttal zárnak el. Tehát azt határoztam el, hogy bevárom, míg a torpedó hajók még közelebb lesznek, az alkalmas pillanatban kísérletet teszek.

Azaz hogy elhatározásom nem volt elég erős még! Nem! Nem tudtam beletörődni, hogy elmenekűlvén elveszítsem minden lehetőségét a titok földerítésének. Rendőri ösztönöm fellázadt e gondolatra, mikor csak kezemet kell kinyújtanom, hogy hatalmamba kerítsem ezt a minden törvényből kirekesztett embert! Nem! Nem fogok elmenekűlni! Ez annyit jelentene, hogy örökre feladom a játszmát! Igaz, hogy nem tudom, mi sors vár rám, meddig hurcol magával a Rémület, ha fedélzetén maradok. De mindegy!

Hat óra elmúlt már. Az üldöző hajók mellénk értek, körűlbelűl tizenkét-tizenöt kábelnyi távolságot hagyva maguk között. A Rémület, ha nem is gyarapítja sebességét, néhány pillanat múlva köztük lesz egészen.

Nem hagytam el helyemet. A hajó elején álló ember közvetlenűl mellettem volt. -157-

A kapitány csillogó szemmel, összeráncolt szemöldökkel állt a kormány mellett s talán azt várta, hogy egyetlen mozdulattal véget vessen az egész játéknak.

Hirtelen dörrenés hallatszott a baloldali hadihajó fedélzeten. Egy löveg, a víz felszínét horzsolva, elfütyült a Rémület előtt és eltűnt a jobboldalon közelgő torpedó hajó mögött.

De az meg sem moccantotta fejét és én soha el nem feledem, mily megvetés tükrözött e pillanatban arcán!

De ekkor fülkém födele felé löktek, a födél becsapódott fejem fölött s ugyanez történt a többi födelekkel is. Egy pillanat sem telt el és a víz alá merűltünk.

Még több ágyúlövés is eldördűlt. De azoknak csak tompa zaja érkezett hozzánk. Aztán minden elnémúlt. Bizonytalan világosság szűrődött be kabinom ablakán. A hajó minden ingadozás nélkűl csendesen úszott az Erie vízében.

Ebből látható, mily gyorsan és mily könnyedén alakúlt át a Rémület s kétségtelen, hogy épp ily gyorsan, épp ily könnyen változott automobillá, ha a szárazföldi útakra kellett kimennie.

S most ugyan mit fog tenni a Világ Ura? Igen valószínű, hogy a Rémület megváltoztatja irányát, vagy pedig a partra érve automobillá lesz. De jól megfontolva azt kellett gondolnom, hogy inkább nyugatra fordúl, mihelyt az üldöző hajók hatásköréből kikerült és a Detroit-River torkolatába úszik be. A víz alatt tartózkodás bizonyára csak annyi ideig fog tartani, amennyi arra szükséges, hogy a Rémület túllegyen az ágyúk lőtávolán s aztán az éjszaka úgyis végét szakítja üldöztetésünknek.

Alig telt el tíz perc, mozgás támadt a hajó testében. Néhány szót hallottam a gépkamra felől. A gép maga is valami zajt hallatott. Úgy véltem, azt hallom, hogy valamely sérűlés kényszeríti a kapitányt, hogy a víz felszínére menjünk vissza.

Fülkém félhomálya egy pillanat alatt teljes világossággá lett. A Rémület közeledett a víz színéhez. Csakhamar lépéseket hallottam a fedélzeten, a fedelek – köztük az enyém is – kinyíltak.

A kapitány ismét elfoglalta helyét a kormány mellett, míg két társa a hajó belsejében foglalatoskodott.

Körűlnéztem: láthatom-e még az üldözőket. Meg is pillantottam őket, alig nagyobb távolságra tőlünk, mint az imént. Mihelyt a Rémület újra feltűnt, nyomába indúltak. Most azonban határozottan a Niagara felé haladtunk mind a hárman.

Bevallom, egyáltalán nem értettem a dolgot. Ha ebbe a zsák-utcába úszunk s a sérülés miatt víz alá merűlni nem tudunk, a két hajó el fogja zárni útunkat, ha visszafelé akarunk haladni. Talán a szárazföldre akart kimenni a kapitány s automobil alakban elmenekűlni, vagy New-York állam valamelyik országútján, vagy a kanadai területen át?

A Rémület ekkor körűlbelűl félmértföldnyi előnyben volt. A torpedó hajók teljes gőzzel üldözték, igaz, nagyon kevés kilátással arra, hogy utól is érhessék. Mert a kapitány egyelőre beérte azzal, hogy e távolságot fenntartsa. De igen könnyen viselhette s akkor, az éj bekövetkeztével, nyugati irányban visszafordúlhatott.

Buffalo már elmaradt a jobb kezünk felől s kevéssel hét óra után a Niagara bejárásánál voltunk. Ha a kapitány, teljes tudatában annak, hogy nem jöhet ki belőle, bele megy: elvesztette eszét. De különben is volt-e eszetlen az olyan ember, aki Világ Urának jelentette ki és hitte is magát? -159-

Nyugodtan, közönyösen állt a kormány mellett s meg sem fordította fejét, hogy a két hajót nézze.

A tó e része egyébként egészen elhagyatott volt. Mivel a Niagara partján épűlt községeknek mindössze kevés hajójuk van, nem is csodálkoztam, hogy egyetlenegy sem mutatkozott. Még csak egy halászbárka sem keresztezte a Rémület útját. Bizonyos, hogy ha az üldöző hajók követnek is bennünket a Niagarára, csakhamar kénytelenek lesznek megállani.

Mondottam, hogy a Niagara az amerikai és kanadai part között nyílik. Egyik oldalán Buffalo, a másikon az Erie erőd áll. Szélessége, mely körűlbelűl háromnegyed mértföld, a vízesések közelében csökken. Hossza Erietől az Ontarióig körűlbelűl tizenöt mértföldet tesz ki és északfelé haladva e tóba önti a Felső-tó, a Michigan és a Huron vízét. Háromszáznegyven lábnyi magasság különbözet van az Erie és az Ontario között. A vízesés százötven láb magas. «Horse-Shoe-Fall»-nek hívják, mert patkó alakú, az indiánok pedig «Vizek mennydörgésé»-nek hívják, valóban folyton dübörgő mennydörgés, melynek zaja több mértföldre elhallatszik.

Buffalo és Niagara-Fall községe között két sziget osztja meg a folyó medrét: Navy szigete, egy mértfölddel a Horse-Shoe-Fall fölött és Goat-Izland, mely az amerikai esést a kanadaitól elválasztja. E sziget csúcsán állt azelőtt a kis kilátó torony, mely vakmerően a vízesés fölé, a mélység partjára volt építve; de le kellett rombolni, mert a vízesés mindegyre többet mos el a sziget talajából s magával rántotta volna előbb-utóbb ezt a tornyot is.

Két község említésreméltó a Niagara felső folyása mentén: Schlosser, a jobbparton, Chipewa, a balparton, mindkettő közvetlenűl Navy szigetével szemben. Itt már az áram a víz nagy lejtésétől mind sebesebbé lesz, hogy két mértfölddel alább a híres vízesés váljék belőle.

A Rémület elhaladt az Erie erőd mellett. A nap már ott -160- lebegett nyugat felé a kanadai láthatáron és a hold, mely éppen telőben volt, a délnyugati ködből emelkedett ki. Sötét éjszaka tehát egy óránál hamarább nem lesz. Az üldöző hajók még erősebb gőzzel egy mértföldnyi távolságban követtek bennünket, de a távolság nem csökkent. A fáktól árnyalt, házakkal behintett part közelében jártak, melyen zöld síkságok terűlnek el.

Most már bizonyos, hogy a Rémület vissza nem fordúlhat. A hajók okvetlenűl elsűlyesztik. Igaz ugyan, parancsnokuk nem tudta, amit én tudtam, hogy a készüléken esett sérelem kényszeríti járóművünket a víz színén való tartózkodásra s most már lehetetlen víz alá merűléssel menekűlnie. Mindazonáltal csak jöttek utánunk s kétségtelenűl jönni fognak, ameddig egyáltalán tehetik.

Nem értettem ezt a makacs vadászatot sem, de még kevésbé értettem a Rémület viselkedését. Útját egy félórán belűl el fogja zárni a vízesés. Bármily tökéletes is a gépezet, lehetetlen áthatolnia a Horse-Shoe-Fall-en s ha az ár magával ragadja, okvetlenűl elvész abban a száznegyvenöt lábnyi mélységben, melyet a lezuhanó víz vájt ki magának az esés alatt. Vagy tán partra menve, még elmenekűlhetünk automobil-kerekeinken kétszáznegyven kilométeres sebességünkkel?

Mit tegyek most? Próbáljak elmenekűlni Navy szigete felé, melyet úszással igen könnyen elérhetek? Ha most fel nem használom az alkalmat, a Világ Ura, miután már ennyit tudok titkaiból, soha sem adja vissza szabadságomat…

De azután világosan láttam, hogy ez egyszer lehetetlen szabadúlásomat megkísértenem. Noha nem csuktak fülkémbe, erősen vigyáztak rám. Míg a kapitány a kormánynál állt, társa, aki mellettem tartózkodott, egy pillanatra le nem vette rólam tekintetét. Első mozdulatomra bizonyára megragadott és fülkémbe zárt volna. Most tehát sorsom szorosan összefüggött a Rémület sorsával.

Azonban a távolság köztünk és üldözőink közt ismét néhány -161-
-162- kábelnyire csökkent. Talán a Rémület motora, valamely baleset következtében nem tudna már oly nagy sebességet adni hajónknak, mint eddig? A kapitány azonban semmi nyugtalanságot nem tanúsított és a szárazföld felé nem tartott.

Hallhattuk a gőz süvítését, mely fekete füstoszlopok közepette kitódúlt a két hadihajó kürtőjén. De hallhattuk már az alig három mértfölddel alább lezuhanó vízesés mormolását is.

A Rémület balkéz felől haladt el Navy sziget mellett, melynek csakhamar csúcsát is elhagyta. Negyedóra múlva feltűntek Goat-Izland első fái. A víz áramlása mind gyorsabb-gyorsabb lett s ha a Rémület nem akar megállani, a hadihajók már nem sokáig üldözhetik. S ha ennek az átkozott kapitánynak eszébe jutna a Horse-Shoe-Fall örvényeibe temetkezni, bizonyára nem fogják követni a halál torkába. Csakugyan füttyjelek hallatszottak és a két hajó, midőn már mindössze öt-hatszáz lábnyira volt a vízesésektől, megállt. Aztán dördülések hallatszottak fölöttünk és több löveg fütyölt el a Rémület mellett, anélkűl, hogy eltalálták volna. A nap lehanyatlott és a homályban a hold kezdte már sugarait hinteni északon. A gép sebessége, melyet az áramé fokozott, csodálatos volt. Egy pillanat múlva belezuhan a fekete üregbe, melyet a kanadai esés képez.

Ijedt szemmel néztem Goat-Izland utolsó partlejtőit, aztán a Három-Nővér szigetkéit, melyeket már elnyelt a háborgó víz párázata.

Fölkeltem, a folyóba akartam vetni magam, hogy a szigetet elérjem. A mellettem álló ember vállamra tette a kezét.

Hirtelen nagy zaj hallatszott a belűl működő gépezet felől. A hosszú dúdorodások, melyek a hajó két oldalán elnyúltak, kibomlottak, mint a szárnyak s abban a pillanatban, mikor a Rémületet már elragadta volna az ár, felemelkedik a légbe s a vízpárákon megtörő holdfény szivárványától körűlvéve lebeg a harsogó vizek felett.

Másnap, midőn elég tompa álom után felébredtem, a gépezet már nem mozgott. Ezt rögtön észrevettem: nem gördűlt szárazföldön, nem úszott sem vízen, sem víz alatt és nem repűlt a levegőben. Azt következtettem ebből, hogy föltalálója arra a rejtekhelyre ért, hová soha emberi lény nem tette még lábát?

És ha ez igaz, akkor – mivel személyemtől még nem szabadúlt meg – titka végre világossá lesz előttem!

Talán elcsodálkozhatnak azon, hogy oly mélyen aludtam a légi út tartama alatt. Magam is csodálkoztam rajt’ s fel is vetettem magamban a kérdést: vajjon ezt az álmot nem valamely altatószer okozta-e, melyet ételembe kevertek? A Rémület kapitánya így akart megakadályozni abban, hogy földreszállásának helyét megismerjem. Annyit határozottan mondhatok, hogy rettenes volt az a benyomás, mely áthatott abban a pillanatban, midőn a Rémület nemhogy a vízesés örvényeibe zuhant volna, hanem motorja működésének hatására fölemelkedett, madár gyanánt, melynek széles szárnyai rendkívűli erővel csapkodták a levegőt! Tehát a Világ Urának gépezete négyféleképpen működött: mint automobil, mint hajó, mint víz alatt járó és mint repűlő gép. Földön, vízben és légben – mindhárom elemen át mozoghatott s mily erővel, mily gyorsasággal mozoghatott! S néhány másodperc -164- elégséges volt arra, hogy ez átalakúlásokat végbe vigye! És ugyanazon gép szolgáltatta mindeme változásaiban a hajtóerőt! Magam voltam tanúja átalakulásainak!

De nem tudtam még azt, – ámbár lehetségesnek tartottam, hogy kifürkészhetem még, – mely forrásból meríti erejét a gépezet s végűl: ki az a feltaláló lángész, aki, miután a legapróbb részletekig megszerkesztette, ily ügyességgel és vakmerőséggel igazgatja?

Mikor a Rémület a kanadai vízesés fölé emelkedett, fülkém fedelének támaszkodtam. A világos este lehetségessé tette, hogy megfigyeljem az útirányt, melyet a repűlő gép követett. A folyó felett lebegett és elszállt – három mértfölddel a Horse-Shoe-Fall alatt – Suspention-Bridge felett. Ezen a helyen kezdődnek a Niagara áthatolhatatlan sodró helyei; itt kanyarodik el a folyó, hogy Ontario felé fordúljon.

A kapitány még folyton a kormány mellett állt. Nem szóltam hozzá. Minek is? Hisz úgy sem felelt volna!

Észrevettem, hogy a Rémület meglepő könnyedséggel mozog a levegőben. Úgy látszik, a légi útak épp oly ismerősek voltak előtte, mint a szárazföldiek vagy a víziek.

S ugyan ki nem érthetné meg, hogy az az ember, aki ily eredményeket ért el, végtelen gőggel telt be és a Világ Urának nyilvánította magát? Hisz oly géppel rendelkezett, mely fölötte áll minden emberi kézből kikerűlő műnek s amely ellen az ember a maga eszközeivel egyáltalán semmit sem tehet. S valóban: miért adta volna el, miért fogadta volna el a milliókat, melyeket felajánlottak érte? Igen, igen, most már meg tudtam magyarázni azt a határtalan önbizalmat, mely egész lényében megnyilatkozott, De vajjon hová ragadja becsvágya, ha őrűltséggé gyarapodik esetleg?

Félórával a Rémület felszállása után teljes öntudatlanságba -165-
-166- estem, anélkűl, hogy számot tudnék adni róla magamnak: miképpen? Ismétlem, ezt az állapotot valószínűleg valamely altatószer idézte elő.

Tehát nem tudnám megmondani: a repűlő gép folytatta-e útját a levegőn át, vagy valamely tenger vagy tó felűletén úszott-e, vagy pedig az amerikai szárazföld egyik útján szágúldott-e? Semmit nem őrzök emlékezetemben arról, ami július harmincegyedikéről augusztus elsejére virradó éjszaka történt.

Most ugyan mi lesz e kaland folytatása és legfőképpen, személyemet illetőleg, mi lesz a vége?

Mondottam, hogy midőn különösen mély álmom véget ért, a Rémület mintha teljes nyugalomban lett volna. De nem tévedhettem: bármily módon nyilatkozott volna meg a mozgás, éreznem kellett volna, még akkor is, ha a levegőben lebegünk.

Fölébredvén, fülkémben találtam magam, ahová úgy zártak be, hogy nem is tudtam felőle, – ami a Rémületen töltött első éjszakán történt.

Az volt most a kérdés, vajjon föl engednek-e mennem a födélzetre, miután a gépezet már a földön áll.

– Ejnye, – szóltam magamban, – talán vissza sem adják szabadságomat, míg a Rémület nem repűl vagy úszik újra?

Mert csakugyan e két körűlmény zárta ki csupán teljesen a szökés minden lehetőségét.

Megérthetik tehát türelmetlenségemet, nyugtalanságomat, mellyel szorongva vártam, meddig tart ez a szárazföldi tartózkodás.

Mindössze tíz percig kellett talán várnom. Hirtelen zajt hallottam a födélzetről. A födelet kívűlről felnyitották. A világosságnak és levegőnek egész özöne áradt fülkémbe. -167-

A Rémület, amint gondoltam is, valóban szilárd talajon állt, egy körűlbelűl ezerötszáz-ezernyolcszáz láb átmérőjű medencében. Sárgás homokréteg takarta egész területét, melyen egyetlen fűcsomó sem sarjadt.

A medence csaknem szabályosan ovális-alakú volt, nagyobbik átmérője észak-dél irányban fekhetett. Ami szikla-keretét illeti, nem tudtam, mi a magassága s miféle szirtek alkotják felső gerincét? Lehetetlen volt megítélnem. Felettünk sűrű ködtömegek lebegtek, melyeket a napsugár még nem űzhetett szét. Néhány szélesebb páracsík a medence homokos fenekéig csüggött alá. Bizonyára még csak a reggeli órákban lehettünk s ez a köd szét fog majd foszlani.

Igaz, úgy éreztem, hogy elég hideg hőmérséklet uralkodott ebben a medencében, noha augusztus elseje volt már. Ebből azt következtettem, hogy a medence az Új-világnak valamely magasan fekvő vidékén lehet. De melyiken? Lehetetlen még csak hozzávetőleg is megállapítani. Mindenesetre bizonyos annyi, hogy bármi gyorsan haladtunk is, a repűlő gépnek nem volt elég ideje az Atlanti- vagy a Csendes-óceán átszelésére s a Niagaráról való távozásunk óta körűlbelűl tizenkét óránál több el nem telhetett.

E pillanatban a kapitány egy üregből lépett ki, melyet valószínűleg ők törtek itt e ködös medence falában.

Néha-néha a ködön át nagy madarak körvonalai tűntek fel. Rekedt kiáltozásuk meg-megzavarta a mély csendet. S ki tudja, nem réműltek-e meg e rettentő szárnyú szörnyeteg megérkezésétől, mellyel sem erőre, sem gyorsaságra nem mérkőzhettek?

Így minden körűlmény arra a feltevésre juttatott, hogy e helyre szokott a Világ Ura visszavonúlni, mikor csodálatos -168- utazásai véget értek. Ez volt az automobil kocsiszíne, a hajó kikötője, a repűlő gép fészke.

Végre pontosan megszemlélhettem s úgy látszott, eszük ágában sincs, hogy ebben akadályozzanak. Tény, hogy a kapitány éppen úgy nem törődött velem most sem, mint mindezideig. Két társa hozzálépett. Azután mindhárman eltűntek az üregben, melyről szólottam. Megnézhettem tehát a járóművet – kívűlről legalább. Ami belső részét illeti, valószínű, hogy a feltevésekre kell ezután is szorítkoznom.

Az én fülkém fedelét kivéve a többi valamennyi zárva volt és hasztalan próbáltam kinyitni őket. Legérdekesebb lett volna megtudnom: mily motor hajtja a Rémület-et folyton változó alakulataiban?

A földre ugrottam s volt bőven időm rá, hogy az első vizsgálódást végbevigyem.

Az egész készülék orsó alakú volt, elől élesebb, mint hátúl, teste aluminiumból épűlt, szárnyai oly anyagból készűltek, melyet nem ismertem. Négy két láb átmérőjű kereken nyugodott, melyek talpát igen vastag gummi vette körűl, hogy bármily gyorsaság mellett is síma gördűlést biztosítson neki. A kerekek küllői kiindúlási pontjuktól kezdve homorodva szélesedtek, tehát ha a Rémület vízen vagy víz alatt úszott, gyorsították menetét.

De nem e kerekek voltak fő hajtókészülékei. Farának két oldalán hosszában Parson-féle turbinák voltak megerősítve. Óriási sebességgel forgattatván a gépezet által, a víz hátratolásával taszították a hajót előre, sőt azt kérdeztem magamban, vajjon a levegőben való szárnyalás alkalmával is nem voltak-e hasznára a készüléknek?

Mindenesetre azt, hogy a készülék a légben lebeghetett és mozoghatott, hatalmas szárnyainak köszönte, melyek bevonva, nyugalmi állapotban két hosszanti dudort képeztek törzsén. -169- Tehát a feltaláló azt a rendszert alkalmazta, melynek jelszava, hogy a repűlő gép súlyosabb legyen, mint a levegő – s ez a rendszer tette lehetővé, hogy a levegőben talán a leghatalmasabb madaraknál is gyorsabban repűlhessen.

Az erő pedig, mely e háromféle mozgatószerkezetet hajtotta, ismétlem, elektromosság volt, csakis elektromosság lehetett. De mily forrásból merítették akkumulátorai? Volt valahol egy elektromos erőt előállító hely, ahol az akkumulátorok töltése történt? Az e célt szolgáló dinamók itt a medencében működnének?

Vizsgálódásom eredménye tehát csak annyi volt, hogy a készülék kerekek, turbinák, szárnyak segélyével mozog, de semmit sem tudhattam meg afelől, milyen szerkezete van s mily erők tartják működésben? De igaz: mi hasznát vettem volna annak, ha fel is derítem e kérdéseket? Értékesítésükhöz okvetlenűl szükséges, hogy szabaddá legyek s azok után, amiket már tudtam, – bármily csekélység volt is ez aránylag – a Világ Ura bizonyára nem adja vissza szabadságomat!

De vajjon kínálkozik-e még erre alkalom? S ha utazásai közben el nem hagyhatom a Rémületet, innen, e medencéből szabadúlhatok-e?

Mindenesetre az első megoldandó kérdés ez volna: hol fekszik e medence? Hol szállott le tulajdonképpen a repűlő gép? Mily közlekedés nyílik innen a környező vidékre? Van-e kijárása e sziklaövnek? Csak repűlő géppel lehet-e falai közé eljutni? Az Egyesűlt-Államok mely részén vagyunk?

Határozottan áll, hogy bármily gyors repűléssel is, lehetetlen volt a Rémületnek – feltéve, hogy tegnap indúlt légi útjára – elhagynia Amerikát, vagy az Ó-világból az Új-világba átérnie. Nem legokosabb-e mindössze néhány száz mértföldnyire becsűlni az útat, melyet az éj folyamán megtett?

Volt ugyan egy föltevésem, mely néha-néha eszembe ötlött -170- s megérdemelte, hogy foglalkozzam vele, ha el nem is fogadom mindjárt. Miért ne volna a Rémület rejtekhelye a Great-Eyry éppen? Hiszen ez a repűlő gép a legnagyobb könnyedséggel behatolhatott medencéjébe. Amit a sasok, a keselyűk megtettek, miért ne tehette volna meg azt egy repűlő gép? Nem nyújtott-e ez a megközelíthetetlen zúg oly titkos rejteket, melyet rendőrségünk föl nem fedezhetett s amelyben a Világ Ura elfoghatatlannak tartotta magát? S különben Niagara-Falls és a Kékhegyek e lánca között nem nagyobb a távolság négyszázötven mértföldnél s a Rémület ezt igen könnyen átrepűlhette tizenkét óra alatt!

Igen! Ez a gondolat lassankint megragadt agyamban valamennyi másik közűl! S így az a kapcsolat, melyet nem értettem meg a Great-Eyry és a nagy kezdőbetűs levél írója között: szintén magyarázatát leli. És a fenyegetés is, mellyel az esetre illet, ha kísérletemet megújítom… S a kémkedés, mellyel egy ideig körűlvettek… S azok a tünemények, melyeknek a Great-Eyry színtere volt, vajjon szintén nem a Rémület-nek tulajdoníthatók-e valamely oly oknál fogva, melyet egyelőre még nem ismerek?

S ha akkor lehetetlen volt eljutnom medencéjébe, vajjon most lehetetlen-e távoznom belőle más módon, mint a repűlő gép fedélzetén?

Ah! Majd ha szétfoszlik a köd, talán fölismerem? Talán valósággá változik ez a föltevés?

Közben pedig, míg szabad volt járnom-kelnem, mert a kapitány és társai nem törődtek velem, megkerűltem a medence belső falát.

Mert ekkor mindhárman az ovál északi részén fekvő barlangban tartózkodtak, körútamat a déli félen kezdtem meg.

A fal mellé mentem, melybe számos mélyedés nyílott. Felettük símán meredtek az oldalfalak, melyek ugyanazon -171- kőzetből valók, mint az Alleghany-hegység egész láncolata. Mily magas e falazat s felűl milyen forma, azt még nem láthattam a ködtől s várnom kellett, míg a szellő és a napsugár azt szétoszlatja.

Az üregek mélyét csak a bejárásukon beszűrődő fény világította meg. Bennük mindenféle töredék holmi hevert, fadarabok, száraz fűcsomók. Egyikben még meglátszottak a kapitány és két társa léptének nyomai a homokon.

Ők hárman egyébiránt nem mutatkoztak; úgy látszik, sürgős dologgal foglalkoztak abban az üregben, mely előtt több csomag volt a földre téve. Vajjon e csomagokat a Rémületre akarják vinni s így ez előkészületet jelentene e rejtekhely végleges elhagyására?

Befejezve körútamat, egy félóra múltán a medence közepére tértem vissza. Itt-ott kihűlt hamúnak hosszú halmai hevertek, melyeket az idő fehérré tett, megszenesedett gerendák maradványai, néhány olyan farészlet, melyen még ott volt a vasalás, továbbá ércszerkezetek, melyeket a tűz meggörbített, – mintha az egész valamely tűz által elpusztított gépezet romja lett volna.

Kétségtelen, hogy nem is túlságosan régen e medencében nagy tűz pusztított, mely vagy szántszándékkal gyújtatott, vagy véletlenségből gyúladt. Lehetetlen volt össze nem kapcsolnom e tüzet a Great-Eyryn észlelt tüneményekkel: lángokkal, melyek a sziklaöv fölött megjelentek, a levegőben búgó hangokkal, melyek annyira megrémítették e kerület földmívelőit, Pleasant-Garden és Morganton lakosait. De mi lehetett az, amit a kapitány elégetett s miért kellett elégetnie?

E pillanatban a szellő erősebben neki lendűlt kelet felől. Az ég hirtelen kibontakozott a ködfátyolból. A sziklaövet fény öntötte el, melyet a láthatár és zenit közt félúton járó nap árasztott. -172-

A sziklák gerince körűlbelűl száz lábnyi magasságban emelkedett. És a keleti oldalon szemembe ötlött az a jellegzetes körvonalú szikla: a sasalakú.

Az volt ez, melyet megjegyeztünk magunknak Smith Eliás meg én, mikor a Great-Eyryt megmásztuk.

Az elmúlt éjszakán a repűlő gép az Erie-tó és Észak-Karolina között elnyúló távolságot járta be. A Great-Eyry medencéjében nyugodott tehát a készülék. A Great-Eyry volt tehát az a méltó fészek, melyben a feltalálója lángesze által megalkotott hatalmas, óriási madár kiválasztott s melynek áttörhetetlen falai közé csak ő juthatott be! S ki tudja, nem fedezett-e föl az üregek valamelyikében földalatti útat, melyen át elhagyhatta a Great-Eyryt, ha a Rémület esetleg ott is maradt?

Így tehát mindennek teljesen nyitjára bukkantam! Igy lett világossá a Great-Eyryről keltezett első levél, mely halállal fenyegetett.

S ha akkor behatolunk a medencébe, ki tudja, nem fedezzük-e fel a Világ Ura titkait, mielőtt még minden emberi hatalommal dacolni tudott?

Csak álltam ott, a kőből formált sasra meresztvén szemem, élénk izgalommal lelkemben. S megkérdeztem önmagamtól: nem kell-e mindent megkísérlenem e készülék tönkretételére, mielőtt még útnak indúlhatna a nagy világba?

– Igen, ura e világnak, melynek bebizonyítottam már, hogy leghatalmasabb embere vagyok.

– Én! – felelte s gőgösen kiegyenesedett. – Én… Robur… a Hódító Robur!

Alacsony termetű ember, szinte mértanilag szögletes, úgy, hogy törzse szabályos trapézt képezett, melynek párhuzamos hosszabb oldala: a vállak vonala. E vonalra izmos nyak által hatalmas fej illeszkedett. Szemeit a legcsekélyebb izgalom lángolóra gyújtotta és fölöttük folyton ráncba vonva a szemöldök-izom, ami nagy erély jele. Rövid, kissé göndör, csaknem fémfényű haj, mely hasonlított egy csomó drótsörtéhez. Széles mell, amely mint kovács-fújtató emelkedett és esett. Karja, lába, keze méltó volt a pompás törzshöz. Bajúszt, barkót nem viselt, csak sűrű amerikai körszakállt, ami szabadon hagyta állát, melynek kapocs-csontjaiban irtózatos erő lakhatott.

Ez volt ennek a különös embernek arcképe, melyet az Egyesűlt-Államok valamennyi újsága kiadott az 18**. év juniusának tizenharmadikán, vagyis a philadelphiai Weldon-Institutban való szenzációs megjelenését követő napon.

S a Hódító Robur most megmondta nekem: ki ő, hatalmas nevét fenyegetés gyanánt hangoztatván előttem, itt, a Great-Eyry medencéjében.

Röviden el kell mondanom azon eseményeket, melyek az egész világ figyelmét Roburra irányították annak idején.3) Azokból folynak e csodálatos kaland következményei, melyek végső kibonyolódása kívűl esett az emberi előrelátáson. -176-

Junius tizenkettedikén délután gyűlést tartott a Weldon-Institut, Prudent bácsi elnöklete alatt, aki Pennsylvánia fővárosának egyik legfontosabb személyisége volt. E társaság titkára: Phil Evans, szintén előkelő szerepet játszott Philadelphiában. A kormányozható léggömb nagy kérdését tárgyalták. Az intéző bizottság vezetése alatt negyvenezer köbméter űrtartalmú léggömböt készítettek, melynek Go a head volt a neve. Vízszintes irányban való előrehajtását egy dinamónak kellett végezni, mely könnyű s egyszersmind nagyerejű lévén, a legjobb eredményeket várták tőle. A dinamónak egy csavart kellett forgatnia. De hová erősítsék ezt a csavart: a naszád elejére, mint némelyek akarták, vagy hátúljára, mint mások óhajtották?

Ez a kérdés még nem nyert elintézést. Az intézet tagjai két pártra szakadtak. S a vita oly élénkké lett, hogy a Weldon-Institut néhány hevesebb vérű vitázója már csaknem ökölre ment, mikor a legnagyobb zajongás közepette egy idegen kért bebocsáttatást az ülésterembe.

Szót kért, mire csend támadt és az idegen beszélni kezdett. Nyíltan állást foglalt a kormányozható léggömb dolgában s kijelentette, hogy miután az ember urává lett a tengernek vitorlával, kerekes lapáttal vagy csavarral mozgatott hajói által, ezek után csak úgy válhat a légkörnek is urává, ha a levegőnél súlyosabb szerkezetet alkalmaz, mert csakis így mozoghat odafenn teljesen szabadon.

Örökös küzdelem folyt a léggömb és a repűlő gép kérdésében mindaddig.

És e gyűlésen, ahol túlsúlyban voltak a levegőnél könnyebb szerkezetnek, a léggömbnek hívei, oly heves ellentmondást váltott ki Robur – akinek gúnyolódó ellenfelei adták ott a «Hódító» melléknevet, – hogy el kellett hagynia a termet.

De a különös ember eltűnése után mindössze egynéhány -177- órával a Weldon-Institut elnökét és titkárát vakmerően és erőszakkal elszöktették. Mikor a Fairmont-Parkon mentek át éppen, inasuk Frycollet kíséretében, több ember rájuk vetette magát, szájukat fölpeckelte, kezüket megkötözte; azután, nem törődve ellenkezésükkel, az elhagyatott fasorokon át egy hajóforma építménybe vitték őket, mely egyik tisztáson állt. Másnap reggel látták, hogy foglyok Robur léghajójában, mely már oly vidék fölött repűlt, melyet hasztalan igyekeztek fölismerni.

Prudent bácsi és Phil Evans a saját személyükön tapasztalták, hogy a tegnapi szónok nem csalta meg a gyűlés jelenlevő tagjait, mert oly repűlő szerkezet birtokában volt, mely a levegőnél súlyosabb léghajó elvén épűlt s amelyen a két jó úrnak jó vagy gonosz sors következtében – ami később tűnt csak ki – különös utazást kellett megtennie.

E szerkezet, melyet Robur mérnök eszelt ki, épített meg, a csavar kettős működésén alapúlt. A csavar ugyanis, miközben forog, tengelye irányában igyekszik előrehaladni. Ha e tengely függőleges, a csavar függőlegesen halad, ha vízszintes akkor vízszintesen.

Robur léghajója, az Albatros, harminc méter hosszú hajótestből állt, melynek két előre hajtó csavarja volt: egyik elől, a másik hátúl, azonfelűl harminchét függélyes tengelyre erősített csavara, tizenöt-tizenöt a hajó két oldalán, hét magasabbra nyúló a közepén. Az egész egy harminchét tagú árbocerdőt képezett, melynek csavarjait e hajtóerő csodasebesen forgatta.

Ezt a hajtóerőt pedig, mely a léghajót előre és fölfelé vitte, sem vízgőz, sem egyéb folyadék, sem komprimált levegő, sem más rugalmas gáz nem szolgáltatta. Robbantó gázkeverékekhez sem folyamodott Robur, hanem azt az erőt használta fel, mely annyiféleképpen üzemben van: az elektromosságot. De vajjon honnan meríthette a feltaláló ezt az elektromosságot akkumulátorai számára? Valószínűleg – ez csak föltevés, -178- mert a titok soha ki nem derűlt – a környező levegőből vonta el, amelyben mindíg többé-kevésbbé erős áramok vannak, valamint a környező vízből merítette a híres Nemo kapitány, midőn a Nautilius-szal az óceán mélységeit bejárta.

E sajnálatos tény, hogy sem Prudent bácsi, sem Phil Evans nem tudták földeríteni a titkot, a hosszú légi utazás alatt, melyet az Albatroson csaknem a föld egész fölülete felett megtettek.

A személyzet, mely Robur mérnök rendelkezésére állott, mindössze egy kormányost – kinek Turner John volt a neve, – három gépészt, két fűtő-félét és egy szakácsot tett ki, nyolc embert tehát, ami elegendő volt a hajón felmerülő minden munka elvégzésére.

– Így tehát – szólott Robur két utasához, kik akaratuk ellenére lettek útitársai, – léghajómmal ura vagyok e hetedik világrésznek, mely nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika, Európa és Afrika, ura vagyok e légbeli Ikáriának, a légkör egész óriási birodalmának, melyet a közel jövőben ezer meg ezer ikáriai fog átszeldelni!

Ezután megkezdődött a két filadelfiai kalandos utazása az Albatroszon, mely eleinte Észak-Amerika óriási területe fölött lebegett. Prudent bácsi és Phil Evans többször felemelték tiltakozó szavukat, melyeket azonban Robur az erősebb jogára támaszkodva semmibe sem vett. Bele kellett nyugodniok a megváltoztathatatlanba, vagy jobban mondva engedniök kellett az erőszaknak.

Az Albatros nyugat felé haladva átment a Sziklás-hegység óriási láncán, a kaliforniai síkokon; aztán elhagyva San-Franciskot, átlebegett a Csendes-tenger északi övén, Kamcsatka félszigetéig. A léghajó utasainak szeme alatt ezután a Mennyei birodalom képe tárúlt fel; Peking, a khinai főváros ott feküdt alattuk négyszeres fal-övével. Függélyes tengelyű csavarai által emelve a léghajó még nagyobb magasságra ment, a Himalája -179- ormai, a hótól fehér, jégtől csillogó csúcsok fölé. Az Albatros nem tért el nyugati útirányától. Miután elszállt Perzsia és a Káspi-tó felett, áthaladt Európa határain, a moszkvai puszták legén, követve a Volga völgyét. Észrevették Moszkvában, meglátták Péterváron is, jelezték megérkezését Finnország lakói és a Balti-tenger halászai. Átrepűlt Stockholmnál Svédország, Krisztiániánál Norvégia fölött, délre fordúlt, ezer méternyi magasságban lebegett Franciaország levegőjében, néhány száz lábnyi magasságból megtekinthették utasai a nagy fővárost, míg reflektorai hatalmas fénykévéket szórtak alá. Végre Itáliát látogatták meg, Flórencet, Rómát, Nápolyt, aztán áthaladtak ferdén a Földközi-tenger felett. Elérték a hatalmas Afrika partjait, melyeket a marokkói Spartel-foktól Egyiptomig bejártak, meglátogatván Algeriát, Tuniszt, Tripoliszt. Aztán visszatérve Timbuktu-Szudán királynője felé, az Albatrosz neki vágott az Atlanti-óceánnak.

Most délnyugati irányban haladt. És semmi föl nem tartóztathatta e végtelen sík víz felett; semmi, – a viharok sem, melyek rettentő erővel tomboltak, szörnyű víztölcsér sem, mely forgatagába rántotta, de amelyet kormányosának ügyessége és hidegvére folytán sikerűlt egy ágyúlövéssel összeomlasztaniok.

A szárazföld a Magellan-szorosnál tűnt szemükbe ismét. Az Albatros észak-déli irányban ment át fölötte s elhagyván azt, a Horn-foknál a Csendes-óceán déli partvidékeire repűlt.

Ezután áthatolva a déli Jegestenger puszta vidékein, egy cyclon ellen küzdve, melynek sikerűlt aránylag nyugodt gócpontjába jutnia, Robur bejárta e csaknem ismeretlen földrészeket, a Graham-földet, remek sarkifények közepett és néhány óra hosszat a sark fölött lebegett. Majd ismét orkán ragadta meg és az Erebus felé vonszolta, mely vulkáni lángot okádott, úgy, hogy valóságos csoda volt, hogy az Albatros megmenekedhetett. -180-

Végre ugyanazon év júliusában, miután ismét a Csendes-óceán felé szállt vissza, megállt az Indiai-óceán egy szigete fölött. A kivetett horgony belekapaszkodott a part sziklájába és Albatros elindúlása óta először megállt a talajtól száz lábnyi magasságban, fenntartva függélyes tengelyen forgó csavarjainak mérsékelt mozgása által.

E sziget, mint Prudent bácsi és társa megtudták később: a Chatam-sziget volt, mely Új-Zélandtól tizenöt foknyira keletre fekszik.

A léghajó csak azért állt meg itt, mert a legutóbbi orkánban megsérűlt előrehajtó csavarjai javítást igényeltek, mert különben Robur el nem érhette volna az X szigetet, mely még kétezernyolcszáz mértföldnyire feküdt onnan, – a Csendes-óceán ez ismeretlen szigetét, melyen az Albatros épűlt.

Prudent bácsi és Phil Evans megértették, hogy a javítások megtörténte után a léghajó folytatni fogja végtelen utazásait. S most, midőn az Albatros a föld felett lebegett és hozzá volt erősítve, elérkezettnek látták az időt a megszökésre.

A horgony-kötél, mely az Albatrost a földhöz kötötte, körűlbelűl százötven láb hosszú volt. Ezen leereszkedve a két utas és inasuk, Frycollin, minden nehézség nélkűl földre érnek s ha a szökés éjszaka történik, nem fenyegette őket az a veszedelem sem, hogy észreveszik távozásukat. Igaz, hogy hajnalban aztán fölfedezik a szökést s akkor a szökevények, nem tudván távozni Chatam szigetéről, ismét elfogatnak.

Légbe röpítik az Albatrost egy dinamit tölténnyel, melyet a szertárból csennek el, összezúzzák a hatalmas léghajó szárnyát, tönkre teszik a feltalálót találmányával egyetemben. Mielőtt a töltény felrobbanna, ők már lebocsátkoztak a kötélen s látni fogják, hogy zuhan le az Albatros, melynek csak szomorú romjai maradnak.

S amint elhatározták, úgy is tettek. A töltény kanócát meggyújtva, -181- mindhárman észrevétlenűl földre bocsátkoztak. De e pillanatban fölfedezték szökésüket. A födélzetről puskalövések hallatszottak, de a szökevények nem sérűltek meg. Ekkor Prudent bácsi a horgony-kötélre vetve magát, elvágta azt és az Albatros, mivel előrehajtó csavarjai nem működtek, egyelőre a szél martalékává lett, hogy azután a robbanás által összezúzva, a Csendes-óceán vízébe hulljon.

Június tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel tűnt el Prudent bácsi és Phil Evans Frycollinnal együtt, miután a Weldon-Institutból távoztak. Azóta semmi hír nem érkezett felőlük. Az amerikaiak el sem tudták képzelni, hová lett a két ember. Van-e összefüggés e különös eltűnés és a Roburral való emlékezetes jelenet között? E gondolat senkinek eszébe nem jutott, de nem is juthatott.

De Prudent és Phil Evans sorsa nyugtalanította kollegáikat. Nyomoztatták őket, az ügybe a rendőrség is belevegyűlt, táviratokat küldtek minden irányba, az új- és ó-világon keresztűl.

Még az az ötezer dolláros jutalomdíj is, melyet annak ígértek, aki bármi néven nevezendő értesítést hoz az eltűntek felől, még az is a Weldon-Institut pénzszekrényében maradt.

Ilyen volt a helyzet akkor. Az izgalom, különösen az Egyesűlt-Államokban legmagasabb fokára hágott. S én magam is igen jól emlékszem még az akkor történtekre.

E nap délutánján Prudent bácsi és Phil Evans megjelentek a Weldon-Institut elnökének házában.

A még aznap este összehívott ülésen az intézet tagjai óriási lelkesedéssel fogadták kollegáikat. A kérdésekre, melyeket feltettek a kíváncsiak, mindketten igen óvatosan feleltek, vagy jobban mondva egyáltalán nem feleltek.

A szökés és az Albatros eltűnése után Prudent bácsi és Phil Evans igyekeztek valami módon biztosítani életüket, hogy aztán a legelső kínálkozó alkalommal távozhassanak Chatam szigetéről. A szárazföld nyugati részén egy bennszülött törzsre akadtak, mely nem fogadta rosszúl őket. De a szigetet ritkán érintették az óceán-járó hajók. Türelemmel kellett tehát vértezniök magukat s csak öt hét múlva szállhattak a lég hajótöröttjei egy Amerikába menő gőzösre.

S tudják-e, mi volt Prudent bácsi és Phil Evans egyetlen törekvése, mihelyt haza értek? Egyszerűen az, hogy folytassák a félbeszakadt munkát, befejezzék a Go a head nevű léggömb építését, hogy újra bejárhassák a levegő rétegeit, melyekben oly hosszú ideig kóboroltak – s mily körűlmények közt, minő léghajó födélzetén!

A következő év áprilisának húszadikán a léggömb útrakészen állt Harry W. Tindernek, a híres léghajósnak vezetése alatt, aki a Weldon-Institut elnökének és titkárának kísérőjéűl ajánlkozott.

Hozzá kell még tennem, hogy Prudent és Phil Evans megérkezése óta egyetlen szó sem hallatszott Robur felől, mintha ez az ember soha sem is létezett volna.

S valóban, nem volt-e joguk rá, hogy azt higyjék: vége kalandos életpályájának, miután az Albatros felrobbant és a Csendes-óceán vízébe esett?

Magam is ott voltam a bámúlók ezrei között, a Faimont-Parkban. A Go a head a legnagyobb magasságokig emelkedhetett, óriási köbtartalma segítségével. Magától értetődik, hogy a csavarok kérdését épp oly egyszerűen, mint logikusan intézték el: egy csavart elől, egy csavart hátúl erősítettek rá, melyeket az elektromosságnak minden eddig elért sebességnél -183- sebesebben kellett forgatnia. Az idő kedvező volt, az égen felhő nem úszott, a levegőben szellő nem lendűlt.

Tizenegy órakor ágyúlövés jelentette a tömegnek, hogy a Go a head indúlni készűl.

A léghajó méltóságosan, lassan emelkedett a levegőben. Aztán megkezdődtek a vízszintes mozgás kísérletei, melyeket ragyogó siker koronázott.

Északnyugatról a levegőben egy úszó test közeledett, mely óriási sebességgel haladt a Go a head felé.

Ugyanaz a hajó volt ez, mely egy esztendővel előbb magával vitte a Weldon-Institut két főemberét és megsétáltatta Európa, Ázsia, Afrika és a két Amerika felett.

Igen, az Albatros volt s bizonyos, hogy fedélzetén állt Robur is, a Hódító Robur.

És mily nagy lehetett Prudent meg Phil Evans csodálkozása, midőn újra megpillantották az Albatrost, melyről azt hitték, hogy elpusztították! Valóban, úgy is történt, az Albatrost szétzúzta a robbanás és darabja a feltalálóval és személyzetével együtt a tengerbe zuhantak. De nyomban felvette őket egy hajó és ők Ausztráliába mentek, ahonnan az X szigetre siettek.

Roburnak egyetlen gondja volt ezután: boszút állani. S hogy boszúja kivitelét biztosítja, új léghajót épített, talán az elsőnél tökéletesebbet. Aztán értesülvén arról, hogy a Weldon-Institut elnöke és titkára folytatni akarják kísérletüket a Go a head-del, az Egyesűlt-Államok felé vette útját és a mondott napon, a kitűzött órában megjelent Philadelphia fölött. -184-

Vajjon óriási ragadozó madár gyanánt le fog most csapni a Go a head-re? S míg egyrészt boszút áll, másrészt nyilvánosan demonstrálni fogja Robur a léghajó felsőbbségét a léggömb és minden, a levegőnél könnyebb szerkezettel szemben?

A naszádban álló Prudent és Phil Evans számot adtak maguknak a veszedelemről, mely várta, a sorsról, mely fenyegette őket. Menekülniök kellett, de nem vízszintes irányban, mert úgy könnyen utólérheti az Albatros a Go a head-et, hanem mind följebb törekedve, ahová rettentő ellenfele talán nem követheti.

A Go a head tehát mintegy ötezer méternyire emelkedett. Az Albatros követte és mint az újságok írták, melyek tudósítását élénken őrzöm még emlékezetemben: folyton körötte keringett, mindegyre kisebb átmérőjű körökben.

Vajjon egyetlen lökéssel meg fogja-e semmisíteni a léggömböt, felszakítván gyönge burkát?

A Go a head kidobta terhének egy részét és ezer méterrel feljebb szökött. Az Albatros csavarjainak legnagyobb sebességű forgásával követte.

A léggömb szövete, melyet az e magasságban rendkívűl kitágúlt gáz túlfeszített, meghasadt és a Go a head hirtelen összelapúlva, gyorsan zuhant alá.

S ekkor az Albatros feléje repűlt, nem hogy megadja neki a kegyelemdöfést, hanem hogy segítségére legyen. Igen! Robur elfeledte boszúját, utólérte a Go a head-et és útasait s a léghajó fedélzetére vivén Prudent bácsit, Phil Evanst és Tindert, megmentette őket. A léggömb azután csaknem teljesen üresen, óriási rongydarab gyanánt a Fairmont-Park fáira hullott.

S most, hogy a Weldon-Institut elnöke és titkára ismét Robur foglyai lettek, mi történik velük? Magával viszi-e őket léghajóján s most már mindörökre? -185-

De csakhamar felvilágosítást nyertek e kérdésben. Miután az Albatros néhány percig öt-hatszáz méter magasan lebegett, lejebb bocsátkozott, mintha földre akarna szállni a Fairmont-Park tisztásán. De kétséges volt, hogy a tömeg nekivadúlva, nem ront-e a léghajóra s nem használja-e fel az alkalmat arra, hogy a Hódító Roburt hatalmába kerítse?

Az Albatros egyre lejebb jött s mikor mindössze öt-hat lábnyira volt a föld színétől, megállt.

– Egyesült-Államok polgárai! A Weldon-Institut elnöke és titkára ismét hatalmamba kerültek. Ha fogva tartanám őket, csakis jogos megtorlással élnék. De a vak szenvedélyről, melyet az Albatros sikerei keltenek, láttam, hogy az elmék állapota még nem olyan, hogy érett volna arra a nagyfontosságú forradalomra, melyet a levegő meghódítása egykor okozni fog. Uraim: önök szabadok!

A Weldon-Institut elnöke, titkára és Tinder a földre ugrottak. A léghajó pedig harminc lábbal följebb szállt, hogy minden merénylet hatáskörén kívül álljon.

– Egyesült-Államok polgárai! Az én kísérletem sikerült, de mindennek a maga idejében kell elkövetkeznie. Én győztem, de még nem győzhetem le az egymással vitázó és megoszló érdekeket. Elmegyek tehát és magammal viszem titkomat. Nem fog elveszni az emberiség számára s birtokába megy át akkor, ha elég érett lesz arra, hogy vissza ne éljen vele. Üdvözlöm önöket, Egyesűlt-Államok polgárai!

Aztán az Albatros csavarjai által emelve és hajtva, a tömeg «hurráh!»-riadala közt eltűnt északi irányban.

Különös súlyt fektetek ez utolsó jelenetre, azért, mert -186- megösmertet bennünket e különös ember akkori lelkiállapotával. Úgy látszik, akkor nem töltötték el szívét ellenséges érzelmek az emberiséggel szemben. Megelégedett azzal, hogy magának tartotta fönn a jövendőt. De bizonyos, hogy már akkor kiérzett magaviseletéből lángeszébe vetett megingathatatlan hite és az óriási gőg, melyet emberfeletti hatalma keltett benne.

Nem csodálandó tehát, hogy ez érzelmei lassankint gyarapodtak és veszedelmesekké váltak, úgy, hogy ma már le akarta igázni az egész világot, amint legutolsó leveléből és fenyegetőzéséből kiderűl. Vajjon feltételezhető-e, hogy idővel szellemének túlfeszűltsége ijesztő mértékűvé növekedik és esetleg végzetes ballépésekre ragadja?

Az Albatros eltűnése óta történt eseményeket könnyen elképzelhettem mindazok alapján, amit Roburról tudtam. Ez a csodálatos feltaláló nem érte be azzal, hogy repűlő gépet alkotott, ha mégannyira tökéletes volt is az.

Az az eszméje támadt, hogy oly készüléket épít, mely alkalmas a földön, vízen, víz alatt s a légben való mozgásra. S valószínűleg az X sziget műhelyében sikerűlt neki válogatott személyzetével, mely titkát megőrizte, a hármas szerkezetet megalkotni.

Aztán a második Albatrost elpusztította, valószínűleg itt, a Great-Eyry hozzáférhetetlen medencéjében. S nemsokára utána megjelent a Rémület az Egyesűlt-Államok útjain, a szomszédos tengerekben, ahová talán a levegőn át jutott el. S olvasóim tudják, mily körűlmények között menekűlt el a légi úton át, az Erie-tavon utána úszó hadihajók elől, míg én fogolyként fedélzetén voltam.

Mi lesz a vége e kalandnak, melybe bonyolódtam? S közeli vagy távoli kibonyolúlását elő tudom-e idézni? Vajjon nem egyedűl Robur tartja-e azt kezében? Nekem valószínűleg sosem fog kedvező alkalmam nyílni arra, hogy szökhessem, mint Prudent bácsi és Phil Evans tették a Chatam szigeten. Várnom kell tehát,… de meddig tart ez a várakozás?

Bizonyos, hogy kíváncsiságomat az egész dolognak csak a Great-Eyry rejtelmére vonatkozó részletek elégíthették ki mindeddig. Most, hogy fölismertem e medencét, megtudtam okát a Kékhegyek környékén észlelt tüneményeknek. Bizonyos lehettem felőle, hogy sem Észak-Karolina e részének földmívelőit, sem Pleasant-Garden és Morganton lakosait nem fenyegeti tűzhányó kitörésének vagy a föld rengésének veszedelme. Semmi plutonikus erő a föld méhében itt nem dolgozott. Tölcsér az Alleghany hegylánc e részén nem nyílott. A Great-Eyry egyszerűen a Hódító Robur tanyája volt. E megközelíthetetlen fészekben tartotta raktárát anyagainak, élelmiszereinek; véletlenűl fedezte fel bizonyára légi utazásai alkalmával e helyet, mely a Csendes-óceán X szigeténél is biztosabbnak mutatkozott.

De ha fel is tárúlt előttem a csodálatos járómű titka, többszörös működése, végeredményében mit is tudtam? Föltéve, hogy gépezetét az elektromosság hajtotta s ezt az elektromosságot -188- Robur, mint az Albatros-nál, most is a környező levegőből vonta el, valami új eljárási mód segélyével: milyen volt ennek a gépezetnek szerkezete? Eddig nem engedték megtekintenem, ezután sem fogják megengedni.

Szabadságom dolgában pedig, melyet esetleg visszanyerek Roburtól valamikor, így gondolkodtam:

– Bizonyos, hogy Robur ismeretlen akar maradni. Ami gépével való céljait illeti: félek s különösen ha fenyegetéseire gondolok, félek tőle, hogy abból több rossz, mint jó származik az emberiségre. Semmi kétség a körűl fenn nem foroghatott, hogy ha megőrizte inkognitóját a múltban, meg akarja őrizni a jövőben is. S csak egyetlenegy ember képes megállapítani a Világ Urának azonosságát Hódító Roburral s ez az ember én vagyok, a Rémület foglya, én, kinek jogomban van letartóztatni őt, kinek kötelességem kezemet a törvény nevében vállára tennem!

Honnan várhatnék külső segedelmet? Bizonyos, hogy sehonnan. A hatóságok tudják ugyan, mi minden történt Black-Rocknál. Hart John és Walker Nab Wellsszel egyetemben visszatérhettek Washingtonba. S Ward úr, akit szintén értesítettek az ügy állásáról, semmiesetre sem táplál illuziókat sorsom felől és a kérdés e szavakba volt kristályosítható az ő számára:

Vagy belefulladtam én az Erie-tó vízébe, midőn a Rémület a kikötőt elhagyván, horgonyán magával hurcolt engem is, vagy a Rémület fedélzetére vonva, kapitányának keze közé kerűltem.

Az első esetben mi egyebet tehetett volna, mint hogy meggyászolja John Strockot, a washingtoni rendőrség főfelügyelőjét.

Amint tudják: az éj további tartama alatt s másnap egész -189- nap a Rémület az Erie-tó felületén úszott. Négy óra táján két hadihajó Buffalo közelében üldözőbe vette s akár azért, mert nagyobb sebességet fejthetett ki, akár mert idején víz alá tudott merűlni: a Rémület elmenekűlt előlük. S midőn követték a Niagara partjai között, meg kellett állaniok, mert a folyó áramlása már azzal fenyegetett, hogy elragadja őket. A nap már leszállt s mi mást gondolhattak a hadihajók födélzetén, mint azt, hogy a Rémület a vízesés örvénylő mélységeibe veszett? Különben bekövetkezett az éjszaka s minden jel arra vall, hogy az üldözők nem láthatták meg a repűlő gépet, a Horse-Shoe-Fall fölött, valamint senki más nem láthatta röptében a Great-Eyry felé.

S ami engem illet: ráhatározzam-e magam, hogy kérdést intézzek Roburhoz? Hajlandó lesz-e egyáltalán meghallgatni? Nem volt-e elegendő, hogy nevét odavetette nékem s az ő gondolkodása szerint már neve nem felelt-e meg előre minden kérdésre?

A nap eltelt anélkül, hogy helyzetemben bármi változás állt volna be. Robur és társai jelenleg a gépezettel foglalkoztak, mely többféle javítást tett már szükségessé. Ebből azt következtettem, hogy útnak fognak indúlni, tehát megint mennem kell velük. Igaz ugyan, hogy itt hagyhattak volna e medence fenekén, melyből lehetetlen távoznom s ahol életem fenntartásáról hosszú időre gondoskodhattak volna.

Igen gondosan megfigyeltem Robur lelkiállapotát, melyen úgy láttam, valami állandó izgalom uralkodott. Mit tervelt folyton forrongó agyveleje? Mit akart a jövendőben tenni? Mily vidék felé szándékozott fordúlni? Ki akarta vinni a levelében foglalt fenyegetéseket, melyek kétségkívűl őrűltségre vallottak?

Az ezután következő éjszakán száraz fűből vetett ágyon aludtam a Great-Eyry falának egy barlangjában, ahol élelmiszereket állítottak rendelkezésemre. Augusztus másodikán és -190- harmadikán a munkák folytatódtak és e munka annyira elfoglalta mindegyiküket, hogy Robur és társai alig váltottak közben egy-két szót. A Rémület élelmiszer-készletét is megújították, valószínűleg mert hosszabb útra indúltak. S ki tudja, a Rémület nem merészkedik-e valamely óriási vállalatra, nem akarja-e kapitánya az X szigetet fölkeresni, mely a Csendes-óceán közepén fekszik? Néha-néha láttam, amint gondolataiba merűlve bolyongott a medence homokján, megállt, karját ég felé nyújtva megfenyegette Istent, akivel meg akarta osztani a világ uralmát. Vajjon gőgje nem ragadja-e őrületbe? Őrületbe, melyet társai, kik épp oly különös emberek, nem tudnak majd megfékezni. Mily őrült kaland volna az, melybe az emberek nem követnék úrukat? Nem hihette-e, hogy erősebb az elemeknél, melyekkel már vakmerően dacolt akkor is, midőn csak egy léghajója volt? S most nem végtelen tere nyílt neki földön, vízen és légben, ahol senki sem követhette?

Volt jogom rosszat, sőt veszedelmes katasztrófát várnom a jövőtől. Az, hogy a Great-Eyryből megszökjem, mielőtt az új utazás kezdetét venné: lehetetlen. Azután pedig, ha a Rémület szágúld, vagy repűl, vagy úszik, miképpen meneküljek? Egyetlen eshetőség, hogy egyszer tán lassabban fog haladni a szárazföldön.

Amint tudják, a Great-Eyryre való megérkezésünk óta már megpróbáltam választ kapni tőle a személyemet illető kérdésre. E napon megismételtem a kísérletet.

Délután ott jártam-keltem a medence legnagyobb barlangja előtt. Robur a barlang szájánál állva követett szemével. Talán beszélni akart velem?

– Kapitány, – szóltam hozzá, – már föltettem önnek a kérdést, de ön nem akart rá felelni. Most ismétlem a kérdést: Mit akar tenni velem? -191-

Egymással szemben álltunk, alig két lépésnyire egymástól. Robur mellén keresztbe fonta karját és úgy nézett rám s én megrettentem tekintetétől. Megrettentem! Ez az egyedül helyes szó! Tekintete már nem az esze tudatában levő emberre vallott, e tekintetben már semmi emberi nem volt.

Kérdésemet határozottabb hangon ismételtem. Egy pillanatra azt hittem, hogy Robur ajka szóra nyílik.

Kétségtelen, hogy Robur elméjét valamely rögeszme hálózta be, melytől szabadúlnia lehetetlen volt. Azt a kézmozdulatot, melyet megfigyeltem nála, mikor a medence homokján fel-alá járt, láttam most újra: kinyújtott karjával a zenith felé mutatott. Úgy látszott, ellenállhatatlan erő vonzza az ég magas légrétegei felé, úgy látszott, ez az ember nem tartozik már a földre, elhatározta már, hogy fenn él az űrben, a légkör állandó vendégeűl.

Nem felelt kérdésemre, mintha nem is hallotta volna szavaimat, hanem bement Turnerhez a barlangba.

Mennyi ideig fog tartani e tartózkodásunk a Great-Eyry medencéjében? Nem tudhattam. Anynyit azonban észrevettem, hogy a javítási munkálatok augusztus harmadikán véget értek. A Rémület kamrácskái megteltek élelmiszerekkel, melyek itt a medencében bőségesen fel voltak halmozva.

Ezután Turner és társa a medence közepén összehordták mindazt, ami a készletekből és anyagból megmaradt még. Üres ládákat, ácshulladékokat, fadarabokat, melyek valószínűleg a régi Albatros-ból származtak, melyet az új gép kedvéért feláldoztak. E halmaz alatt vastag szárazfű-réteg volt. Az jutott eszembe, hogy Robur talán úgy akarja elhagyni e menedéket, hogy soha többé ide vissza ne térjen.

S valóban Robur tudta, hogy a közfigyelem már a Great-Eyry felé fordúlt s már újabb kísérletet tettünk arra, hogy behatoljunk a sziklaövbe. Nem kellett-e tartania tőle, hogy -192- előbb vagy utóbb megismétlik és pedig eredményesebben ismétlik meg a kísérletet? S végre mégis hatalmukba kerítik a fészkét s akkor – valószínűleg így tervelte – ne találják ott neki s a Rémületnek semmi nyomát.

A nap eltűnt a Kék-hegyek csúcsai közt. Sugarai már csak Black-Domot világították meg, mely északkeleten meredt az égnek. Valószínűleg az éjszakát várja a Réműlet s akkor újra megindúl, a legekbe fel! Eddig senki sem tudta még, hogy az automobil és hajó repűlő géppé változhatik. Eleddig különben sehonnan sem jelezték, hogy észrevették a levegőben. S vajjon e negyedik átváltozási alakja nem éppen azon napon válik-e köztudomásúvá, melyen a Világ Ura hozzá fog őrűlt fenyegetéseinek kiviteléhez?

Kilenc óra felé teljes sötétség borúlt a medencére. Csillag egyetlen egy sem ragyogott az égen, ellenben felhők úsztak rajt, melyeket a keleti szél hajtott maga előtt. A Rémület távozását nem fogják megláthatni sem az amerikai szárazföldről, sem a szomszédos tengerekről.

E percben Turner a medence közepén fölhalmozott máglyához lépve, meggyújtotta a száraz fűvet.

Egy pillanat alatt minden lángba borúlt. Vastag füstoszlopok közepette fényes tűzkévék emelkedtek, melyek kicsaptak a Great-Eyry medencéjéből. Morganton s Reasant-Garden lakói ismét azt hihették, hogy kráter nyílt meg és e lángok valamely közeli kitörés előjelei!

Turner és társa a lángok közé vetették újra a fadarabokat, miket a tűz nagy ereje kidobált a medence földjére. Aztán a fény lassankint csökkent. Csak némi pislákoló parázs maradt a vastag hamúréteg alatt és újra csend támadt a fekete éjszakában. -193-
-194-

Hirtelen éreztem, hogy karon ragadnak. Turner a Rémület felé húzott. Az ellentállás hiábavaló lett volna s különben is: mit csináltam volna – most már élelmiszerek híjján – ez elhagyatott sziklateknőben?

Mihelyt a fedélzeten voltam, Turner és társa is beszállottak; ez a járómű előrészére ment, Turner pedig a gépkamrába szállt le, melyet kis villanylámpák világítottak meg. De a fényből egyetlen sugár sem szűrődhetett ki.

Robur hátúl állt, a kormánynál; kezét a szabályozón tartotta, hogy megadja a gép gyorsaságát és irányát.

Nekem kabinomba kellett vonúlnom, melynek fedele bezárúlt fölöttem. Ez éjjel – épp úgy, mint Niagara Fallstól való távozásunk alkalmával – nem engedték meg, hogy lássam a Rémület útirányát.

Ámbár semmit sem láthattam abból, ami a fedélzeten történt: hallhattam a gép zaját. Sőt azt is éreztem, hogy a Réműlet lassan emelkedve elhagyja a földet. Néhányszor megingott teste, aztán az alsó turbinák óriási gyorsasággal forogtak, míg a szárnyak tökéletes szabályossággal csapkodták a levegőt.

Így hagyta el a Rémület – valószínűleg örökre – a Great-Eyryt és a «nyílt légbe ért», amint a hajókról azt szokták mondani, hogy a nyílt tengerre érnek. A repülőgép ott lebegett az Alleghany hegyek kettős lánca fölött s valószínűleg nem hagyja el a magas rétegeket, míg a hegységek közűl ki nem bontakozik.

De mily irányt követett? Északi-Karolina hatalmas síkságain szállt át, hogy az Atlanti-óceán felé haladjon? Vagy éppen ellenkezőleg: nyugatra repült, a Csendes-óceán fölé? Vagy pedig délre, a Mexikói-öböl vidékére? Ha majd kihajnalodik, miként ismerem fel, melyik tenger fölött repülünk, ha köröskörűl csak eget és vízet látok?

Jó egynéhány óra telt el így. És mily hosszúnak látszottak -195- ez órák! És álom nem tudott szememre szállani. A gondolatok, többnyire összefüggéstelen gondolatok egész tömege ostromolta agyamat. Ugy éreztem, a lehetetlenségbe ragad ez a légi szörnyeteg, mely az űrben vitt most magával! Óriási sebességével meddig jut el e véghetetlen éjszaka alatt? Visszaemlékeztem az Albatros kalandos útjára, melyet Prudent bácsi és Phil Evans elbeszélése nyomán a Welden-Institut kiadott! Amit Robur már léghajójával megtett, ismét megteheti repülő gépével, sőt könnyebben megteheti, mert földön, vízen, levegőben egyformaképpen járhat. Végre a nap első sugarai behatoltak kabinomba. Megengedik-e majd, hogy kimenjek s elfoglaljam helyemet a fedélzeten, mint az Erie-tavon tettem?

A Rémület körűl csakugyan tengert és eget láttam csupán. Valamelyik óceán fölött repűlt, körűlbelűl ezer, ezerkétszáz lábnyi magasságban.

Mihelyt a fedélzeten álltam, láttam azt, amit még nem volt alkalmam megfigyelni a Niagarától a Great-Eyryig terjedő légi útakon: a hatalmas szárnyak működését, melyek jobbról és balról csapkodták a levegőt, míg a turbinák őrűlt sebességgel forogtak a repülő gép két oldala alatt.

A nap helyzetéből láttam, hogy déli irányban haladunk. Eszerint, ha az irány nem változott, mióta a Rémület elhagyta a Great-Eyry medencéjét, alattunk a Mexikói-öböl terűlt el.

Forró nap igérkezett; ólomszínű felhők úsztak a levegőben, melyek nyugat felől jöttek. A közelgő vihar előjelei Robur figyelmét sem kerűlték el, nyolc óra felé a födélzetre jött és átvette a kormányt Turnertől. Eszébe jutott talán a víztölcsér, melyben az Albatros csaknem elpusztúlt és az irtózatos cyclon melyből valóságos csoda folytán menekült ki a sarki tájon? -196-

Igaz, hogy amit a léghajó nem tehetett meg, azt megtehette az új repülőgép. Leszállhatott a felsőbb régiókból, ahol az elemek harcolnak, a tenger felszínére és ha a hullámzás ott túlságosan veszedelmes volna, nyugalmat találhatna a csendes mélységekben.

Egyébként némely jelből Robur – akiben bizonyára megvolt az időjóslás tehetsége is – azt látszott következtetni, hogy a vihar nem is tör ki ma. Fennmaradt tehát a levegőben és délután leszállt ugyan a vízre, de nem mintha a rossz időtől tartott volna. A Rémület tengeri madár, vöcsök vagy sirály, mely megpihenhet a hullámokon, de annyiban különbözik az említett madaraktól, hogy a fáradság nem vehet erőt ércszervezetén, melyet a soha ki nem merűlő elektromosság működtet.

Az óriási vízterület elhagyatott volt. Sem vitorla, sem füstoszlop nem mutatkozott a legmesszebbről sem. A repűlőgép megjelentéről tehát senki nem értesűlhetett.

A délután folyamán semmi nevezetes nem történt. A Rémület csak félsebességgel úszott. Mi volt a szándéka kapitányának: ki nem találhattam. Ha ez irányban megmarad, eléri a Nagy-Antillák egyik-másik szigetét, vagy az öböl mélyén Venezuela, esetleg Kolumbia partjait. De éjszaka talán ismét felszáll a levegőbe a repűlőgép, hogy áthaladjon a hosszú guatemalai és nikaraguai földszoroson s elérje az X szigetet, a Csendes-óceán sziget-vidékén?

Az est leszállt, a nap lenyugodott a vérvörös égen. A tenger parázslott a Rémület körűl, mely mintha szikravonalat hagyott volna maga után hátra. Valami olyan viharra lehettünk elkészülve, amilyet a matrózok «veszett idő»-nek mondanak.

Robur is így vélekedett. Nem engedett a fedélzeten maradnom; vissza kellett térnem fülkémbe, melynek födele bezárúlt fejem fölött. -197-

Kevéssel azután, a készülék testéből hallatszó hangokból úgy ítéltem, a Rémület víz alá merűl. Csakugyan, öt perc múltán csendesen úsztunk néhány méternyire a tenger színe alatt.

A fáradtságtól és gondolataimtól kimerűlve, mély álomba merűltem, – természetes álomba, melyet nem altató por idézett föl.

Felébredésemkor – hogy elalvásom után hány órával ébredtem fel: nem tudom – a Rémület még nem ment fel a tenger felszínére.

De csakhamar ez is megtörtént. Ablakomon fény áradt be, de egyszersmind oldalba kapott bennünket egy nagy hullám, melytől hajónk erősen megingott.

Északnyugat felől vihar közelgett, súlyos felhőkkel, melyekben már fényes villámok cikáztak. Már dörgött a menny és dörgését sokszorosan visszhangozta az üres tér.

Meglepett – azaz nem is ez a helyes kifejezés – megijesztett az a sebesség, mellyel a vihar a zenith felé szágúldott. Valamely vitorlás hajónak alig lett volna ideje rá, hogy bevonja vásznait a veszély kikerülésére, – oly hirtelen, oly erőszakkal rohant a vihar!

A szél hallatlan erővel csapott meg bennünket, mintha áttörte volna a párák korlátját. A tenger egy pillanat alatt rettentő hullámokat vert. A hatalmas tajtékzó, háborgó hullámok átcsaptak a Rémület-en. Ha nem kapaszkodom erősen a korlátba, lesodor a víz helyemről.

Csak egy lehetség maradt számunkra: víz alatt járóvá alakítani a készüléket. Tíz-húsz lábnyi mélységben nyugalmat és biztonságot találunk. Ha tovább dacolunk a feldühödt tenger haragjával: okvetlenűl elpusztúlunk.

Robur a kormány mellett állt s vártam parancsát, mellyel fülkémbe küldjön. De nem adta ki e parancsot. Egyáltalán nem készülődtek arra, hogy a Rémület-et víz alá merítsék. -198-

Még tüzesebb tekintettel, mint rendesen, közönyösen állt a kapitány. Szemébe nézett a szélvésznek, mintha keztyűt vetne néki, mert tudja, hogy ártalmára nem lehet. Egy percnyi veszteség nélkül víz alá kellett volna már merűlnünk és Robur úgy látszik, még mindíg nem határozta rá magát.

Nem! Megtartotta büszke viselkedését, mint az olyan ember, aki véghetetlen gőggel magát az emberiségen felűl és kívül állónak tudja! Amint láttam így állani ott, réműlten kérdeztem önmagamtól: nem valamely gonosz szellem-e ez, mely a természetfeletti világból szabadúlt közénk?

S ekkor hang hallatszott ajkán, a vihar süvöltésének, a mennydörgés recsegésének közepette. Így szólt:

Kezével intett s e mozdúlatát Turner és társa megértették. Parancs volt, melyet e szerencsétlenek, kik épp oly őrűltek voltak már, mint kapitányuk, nem haboztak teljesíteni.

Nagy szárnyait kibontva, a repűlőgép fölemelkedett, mint ahogy a Niagara fölött tette. De akkor a vízesés forgatagait kerűlte ki, míg most az orkán forgatagai közé vitte eszetlen röpűlése…

A repűlőgép ott szállt ezer villám, mennydörgés-robaj között, a lángbaborúlt égen. Ott szállt a vakító elektromos kisűlések között, kockáztatva azt is, hogy villám sújtja le.

Robur magatartása nem változott. Egyik kezét a kormányon, a másikat a szabályozón tartotta; a szárnyak irtózatos erővel csapkodtak s a repűlőgép egyenesen arra tartott, ahol a vész legjobban dühöngött, ahol a legnagyobb elektromos szikrafolyamok cikáztak egyik felhőről a másikra át.

Rá kellett volna rohanni ez őrűltre, meg kellett volna akadályozni abban, hogy repűlőgépét ez égi kemence kellős közepére vigye. Kényszeríteni kellett volna, hogy leszálljon, hogy a víz alatt keresse az egyedűl lehetséges menekűlést, melyet most sem a vízen, sem a magasabb légrétegekben föl nem lelhetett. -199-
-200- Ott biztonságban várhatta volna be, mikor ér véget az elemek e szörnyű csatája.

Ekkor a kötelességteljesítés egész ösztöne, egész szenvedélye fellázadt bennem. Igen! Ez őrűltség, de meg nem akadályozni az őrűltség kivitelében e gonosztevőt, kit hazám törvényen kívűl helyezett, ki az egész világot fenyegette rettentő találmányával, nem galléron ragadni és átadni az igazságszolgáltatásnak. Oh! Én voltam-e Strock, a washingtoni rendőrség főfelügyelője?

És elfeledve, hol vagyunk, hogy magam állok három emberrel szemben, a féktelen óceán felett, a fedélzet elejére szöktem és oly hangon, mely túlharsogta a vihar dörgését, Roburra vetve magam, így kiáltottam:

E pillanatban a Rémület megrázkódott, mintha elektromos ütés érte volna. Egész gerince reszketett, mint az emberi gerinc az áram hatása alatt. Teste legközepén találta a villám s a repűlőgép zuhanni kezdett.

Aztán újra meg újra belésújtott a villám és tört szárnnyal, összezúzott turbinákkal ezer méter magasságból az öböl vízének mélységébe bukott.

Mikor hosszú ájúlás után magamhoz tértem – mennyi ideig feküdtem öntudatlanúl: nem tudom – tengerészek állták körűl a szűk hajóágyat, melyen feküdtem.

Egy tiszt kikérdezett s én amennyire emlékezetemet össze tudtam szedni, feleltem is kérdéseire.

Mindent elmondtam… igen, mindent s valószínűleg hallgatóim azt hitték, hogy egy szerencsétlennel van dolguk, aki ugyan visszanyerte életét, de eszét nem.

Az Ottawa gőzös fedélzetén voltam, mely a Mexikói öblön át Új-Orleáns felé haladt. Miközben a vihar elől menekűlt, találkozott azzal a gerendával, melyen én megkapaszkodtam és kihalászott.

Én megmenekűltem, hanem a Hódító Robur és két társa befejezték kalandos pályafutásukat az öböl vízében. A Világ Ura örökre eltűnt, lesújtotta a villám, mellyel a szabad térben dacolni akart és elvitte magával a semmiségbe rendkívüli találmányának titkát.

Öt nap múlva az Ottawa megérkezett a louissianai partokra és másnap délelőtt tíz órakor horgonyt vetett az új-orleánsi kikötőben.

Miután elbúcsúztam a gőzös tisztjeitől, egy Washingtonba indúló vonatra űltem s csakhamar útban voltam szülővárosom felé, melynek viszontlátásáról bizony-bizony lemondtam már.

Mindenekelőtt a rendőrségi palotába mentem, hogy első látogatásomat Ward úrnál tegyem meg. -202-

Mily nagy volt főnököm öröme és meglepetése, midőn szobája ajtajában én jelentem meg! Hiszen joggal azt hihette, társaim jelentése után, hogy többé soha viszont nem lát!

Ward úr csak ekkor tudta meg, hogy Robur gépe készülék, épp úgy mozgott a levegőben, mint akár a földön vagy a tengeren.

S valóban, ily gépezet birtoka nem jogosította-e fel arra, hogy felvegye a «Világ Ura» nevet, melyet ő adott magának? Hiszen bizonyos, hogy az emberiség soha biztonságban nem lehetett volna miatta, mert egyáltalán nem volt eszköze, mellyel védekezhetett volna ellene. De a gőg, melyet mindegyre növekedni láttam e csodálatos emberben, arra ösztökélte, hogy fenn a légben küzdjön az elemek legborzasztóbbja ellen s csoda volt, hogy én is épen, egészséggel megmenekűlhettem a rettentő katasztrófából.

– Egyszóval, kedves Strock, – így szólott, – ön itthon van újra és ez a fődolog! E hirhedt Robur után most ön a nap hőse! Remélem, ez a helyzet nem fogja úgy megzavarni fejét, mint azét az örjöngő feltalálóét!

– Arról szó sincs, Ward úr! – feleltem én. – De be kell ösmernie mégis annyit, hogy soha kíváncsi ember, aki kíváncsiságát ki akarta elégíteni, ily viszontagságokon keresztűl nem ment!

– Be is ösmerem, Strock. És a Great-Eyry rejtelmét, a Rémület átváltozásait ön föl is derítette! Szerencsétlenségünkre a Világ Urának titkai vele együtt haltakmeg.

Az Egyesűlt-Államok újságai még aznap este közölték kalandjaim leírását, melynek igazságát senki kétségbe nem vonta és amint Ward úr már ki is jelentette, valóban én voltam a nap hőse.

«Strock felügyelőnek köszönhetjük, hogy a rendőrség rekordja Amerikát illeti. Míg másutt csak földön és vízen -203- működik több-kevesebb sikerrel a rendőrség, addig az amerikai a bűnösöket már a tengerek mélyén és a levegőben is üldözi.»

S mikor megtettem azt, amit itt elbeszéltem, tettem-e egyebet, mint azt, ami századunk végén jövendő kollégáimnak feladata lesz?

Elképzelhetik, hogy fogadott vén cselédem, mikor Long-Street-i házamban megjelentem! Azt hittem, a jó asszony nyomban belehal a nagy örömbe.

Miután könnyes szemmel végig hallgatta elbeszélésemet, hálát adott a Gondviselésnek, hogy ennyi veszélyből megmentett.

– Abban, hogy azt mondtam, hogy a Great-Eyry magának az eleven ördögnek búvóhelye!

– Az ám! – felelt a vén Grad. – De méltó lett volna rá, hogy az legyen!

Lábjegyzetek.

1) 2041 méter magas.

2) 1867 április 12-én a szerző Buffaloban volt; akkor az egész tavat jégkéreg fedte.

V. Gy.

3) Lásd: A Hódító Robur. Irta Verne Gyula. Franklin-Társulat kiadása.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VILÁG URA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Világ ura

VILÁG URA.

I. FEJEZET.
Mi történik a vidéken?

II. FEJEZET.
Morgantonban.

III. FEJEZET.
A Great-Eyry.

IV. FEJEZET.
Az Automobil-Klub versenye.

V. FEJEZET.
Uj-Anglia partvidékén.

VI. FEJEZET.
Első levél.

VII. FEJEZET.
A harmadik titokzatos esemény.

VIII. FEJEZET.
Minden áron.

IX. FEJEZET.
A második levél.

X. FEJEZET.
Törvényen kívül.

XI. FEJEZET.
Munkában.

XII. FEJEZET.
A Black-Rock öböl.

XIII. FEJEZET.
A Rémület fedélzetén.

XIV. FEJEZET.
A Niagara.

XV. FEJEZET.
A sasfészek.

XVI. FEJEZET.
A Hódító Robur.

XVII. FEJEZET.
A törvény nevében.

XVIII. FEJEZET.
Mit szólt hozzá a vén Grad?

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Világ ura

VILÁG URA.

I. FEJEZET. Mi történik a vidéken?

II. FEJEZET. Morgantonban.

III. FEJEZET. A Great-Eyry.

IV. FEJEZET. Az Automobil-Klub versenye.

V. FEJEZET. Uj-Anglia partvidékén.

VI. FEJEZET. Első levél.

VII. FEJEZET. A harmadik titokzatos esemény.

VIII. FEJEZET. Minden áron.

IX. FEJEZET. A második levél.

X. FEJEZET. Törvényen kívül.

XI. FEJEZET. Munkában.

XII. FEJEZET. A Black-Rock öböl.

XIII. FEJEZET. A Rémület fedélzetén.

XIV. FEJEZET. A Niagara.

XV. FEJEZET. A sasfészek.

XVI. FEJEZET. A Hódító Robur.

XVII. FEJEZET. A törvény nevében.

XVIII. FEJEZET. Mit szólt hozzá a vén Grad?

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

I. FEJEZET.
Mi történik a vidéken?

II. FEJEZET.
Morgantonban.

III. FEJEZET.
A Great-Eyry.

IV. FEJEZET.
Az Automobil-Klub versenye.

V. FEJEZET.
Uj-Anglia partvidékén.

VI. FEJEZET.
Első levél.

VII. FEJEZET.
A harmadik titokzatos esemény.

VIII. FEJEZET.
Minden áron.

IX. FEJEZET.
A második levél.

X. FEJEZET.
Törvényen kívül.

XI. FEJEZET.
Munkában.

XII. FEJEZET.
A Black-Rock öböl.

XIII. FEJEZET.
A Rémület fedélzetén.

XIV. FEJEZET.
A Niagara.

XV. FEJEZET.
A sasfészek.

XVI. FEJEZET.
A Hódító Robur.

XVII. FEJEZET.
A törvény nevében.

XVIII. FEJEZET.
Mit szólt hozzá a vén Grad?