Napnyugati mesék by Ferenc Herczeg

Aki évekkel ezelőtt megfordult a budai hegyekben, az bizonyára emlékezik még a Szergiusz-nyaralóra, amelyet néhány évvel ezelőtt – magam sem tudom miért – alapjából lebontottak.

A Szergiusz nyaralója magányosan feküdt az akkor még puszta és szomoru Holdhegy meredek lejtőjén s nagyban különbözött a divatos, soktornyu madárkalitkáktól, amelyek ma a budapesti ember szemében a nyárilak fogalmát képviselik. Hatalmas arányaival, csonka góttornyával, boltíves, ónozott ablakaival, rideg, recésormu falaival inkább ama skót tengerparti kastélyok egyikére emlékeztetett, amelyekben valaha a Stuartkori nemesség véres családi tragédiái játszódtak le.

E barátságtalan ház – mondhatnám félelmetes ház – Szergiusz tanár egy mélabús szeszélyének köszönhette keletkezését, abban az időben, amikor a hírneves -6- tudós lángszellemét már megzavarta keletkező elmebajának első sejtelme.

Szergiusz tanár tragikus sorsa eléggé ismeretes. A hatvanas években dísze volt tudományos egyetemünknek; az elektrotechnika terén tett fölfedezéseivel felköltötte annak idején az egész tudományos világ érdeklődését. A villamos erők hasznosítása körül kifejtett merész, jóslatszerü eszméi közül időközben már nem egy érvényesült gyakorlatilag. A végzet úgy akarta, hogy a tanár nem élvezhette tevékenysége gyümölcseit. Pályája delelőpontján, túlcsigázott munkássága folytán oly nagymérvü idegességbe esett, hogy tanári székéről le kellett mondania. Miután hosszú éveken át szigorú elzárkózottságban élt a Holdhegy magányában, az 1885. év telén egy fővárosi magángyógyintézetben meghalt. -7-

Még az 1885. év őszén történt, hogy egyik fővárosi napilapban a következő furcsa hirdetés jelent meg:

A hirdetés megjelenését követő napon, késő délután, látogató érkezett a Szergiusz-nyaralóba. Az idegen tiszt volt s a honvédhuszárok egyenruháját viselte.

Mikor belépett a nyaraló kertjébe, a ház egy nyitott ablakából zongorahangok áradtak elő, egy lágyan csengő alt-hang valami olasz szövegü dalt kezdett énekelni. A tiszt egy percre megállott és halkan utána dudolta a szöveget.

A kavicsos úton egy öreg szolgával találkozott, aki a száraz lombot söpörte halomra.

– Itt lakik valami Szergiusz professzor? – kérdezte, egy ujságlapra tekintve, amelyet a kezében tartott. -8-

Az öreg vállat vont. Aztán a torony alacsony tölgyfaajtaja felé mutatott seprőjével.

– Mondd csak, öreg, – kérdezte bizalmasan, – nagyon meglátszik rajtam, hogy ittam?

A néma hamiskásan vigyorgott és vállat vont. Ez annyit jelenthetett az ő nyelvén: Nem nagyon.

A tiszt láthatólag meg volt elégedve e felvilágosítással és döngő léptekkel haladt fel a toronyba vezető lépcső fokain.

Egy tágas szobába nyitott, amelybe hat szokatlan nagyságu ablak szórta a fényt. A falak, a bútorok, a padló telve voltak könyvekkel, tervrajzokkal és különös alakú fizikai műszerekkel, az egész szobában vad rendetlenség uralkodott. Egy ugyancsak könyvekkel telt asztal fölé egy néma, kopott emberke könyökölt, olvasásba merülve. Öreg ember volt, a koponyája oly kopasz és fényes volt, mint egy elefántcsont-golyó.

– Ön az az ember, aki leányát az ujságban kínálja? – kérdezte a tiszt, az ujságot az asztalra dobva.

– A negyvenkilencedik! – mormogta az öreg -9- halkan, anélkül, hogy érdemesnek találná könyvéből fölpillantani.

A tiszt rosszkedvűen mérte végig, aztán szó nélkül lesöpört a székről néhány írást és szembe ült a tanárral. Miután jóideig hiába várta, hogy tudomást vegyenek róla, lovaglópálcájával az asztalra csapott.

– Ide figyeljen! – mondta vezényszóhoz szokott éles hangon. – Akarom tudni, pupos-e a leánya vagy sánta?

Már erre a tanár hátradőlt székében és figyelmesen szemügyre vette látogatóját.

– Más leánynál nem, az önénél igen. Egy fiatal hölgynek, akinek milliói vannak és mégis az ujságban keres férjet, kell, hogy legyen pupja. Vagy testi pup, vagy erkölcsi. Egy fizikai puppal meg tudnék talán békülni, – de arra, hogy eltakarjak vele valami erkölcsi nyavalyát, arra nem való a Tibor név…

– Ugyanaz a Tibor gróf, aki harmadéve átusztatott a Duna zajló jegén? Aki végiglovagolt a budai vár falán? És aki tavaly Pólában kísérletet tett új találmányú torpedóhajóval? – kiáltott a tanár növekedő hévvel.

A torpedóhajó említésére a tiszt kissé elpirult. Volt rá oka, mert a pokolgép nem az ellenséges hajót jelképező tutajt, hanem a föltalálót és a szakértő bizottságot robbantotta a levegőbe. A jury, amelyet félig megpörkölve és félig megfulladva halásztak ki a tengerből, utólag azt konstatálta, hogy Tibor százados úr találmánya még némi javításokra szorul.

– Gróf úr, százados úr, én önnek adom a leányomat. Ilyen embert kerestem régóta!

– Hallgasson meg, – mondta. – Nem azért keresek férjet a leányomnak, mintha szabadulni akarnék tőle, hanem mivel szükségem van valakire, aki közös érdeket szolgál velem és hozzá van láncolva a családomhoz. Szükségem van egy fiatal, erős, bátor férfira, aki folytatja az én munkámat, és megvédi a leányom örökségét…

– Én nem vagyok az, akit keres. Azt hittem, hogy majd találok itt egy vöröshajú zsidóleányt, akinek grófi férjre van szüksége… Elvettem volna, hogy kifizethessem az adósságaimat és hogy megbosszantsam vele a családomat, amely gondnokság alá helyezett. Mit akar tőlem? Hogy szaporítsam a leánya vagyonát? Ahhoz nincs kedvem, de tehetségem sincs. Nem is értett ilyenhez eddig egy Tibor sem…

A százados olyféle arcot vágott, mint valaki, akivel nem tanácsos komázni. -12-

– Hallgasson meg, – mondá Szergiusz, – hallgasson meg és aztán határozzon!

– Anschau’n kost’s nichts! – mormogta Tibor és szembe ült a tanárral.

– Mondtam már, hogy szükségem van egy bátor emberre, aki meg tudja védeni a leányom örökségét. Tudja, mi az öröksége? A világ fölött való uralom!

A százados halk füttyöt hallatott; a tanár, mintha lelkébe látna, ingerülten szökött fel a helyéről.

– Akinek ezt eddig mondtam, az mind bolondnak tartott. Itéljen ön, vajjon az vagyok-e? Nos hát, én megoldottam a madarak röptének problemáját, – föltaláltam a repülő gépet! Ismeri e könyvet? A jövő század regénye. De amiről az író csak ábrándozott, azt én megvalósítottam. Föl tudja fogni ennek a jelentőségét? Aki repülni tud, annak a számára nincs távolság, akadály, nincs tenger, vár, erősség, határ; aki repülni tud, az elér mindenhova, azt nem találják meg sehol. Aki repülni tud, az a világ ura!

A százados a Cigánybáró-indulót kezdte dudolni. A tanár eldobta a könyvet és fölkapott egy óriási papirtekercset, amelyet remegő kezekkel bontott föl.

– Itt a tervrajz, győződjék meg számításaim helyességéről, – mondta villogó szemekkel.

– Hagyjon békében számaival, úgy sem értek hozzá. Hanem adok önnek egy jó tanácsot. Szerkessze -13- meg azt a gépet úgy, amint itt lerajzolta s ha készen áll, kérdezősködjék utánam, – majd ott fog találni valahol a Nilus tájékán. Szavamat adom, hogy megteszem önnel az első próbautazást – akár a holdba is. Addig is jó éjszakát!

Ifjú tüzzel futott föl a keskeny csigalépcsőn, amely a torony lapos tetejére vezetett. A százados követte.

A tetőn egy hatalmas, fantasztikus alkotmány ágaskodott gerendákból szerkesztett ágyán, viaszponyvával letakarva, – az ember első pillanatra jókora aratógépnek nézhette. A tanár megemelte a ponyva szélét. A százados szeme egy óriás haltorpedóra emlékeztető, pikkelyes fémtestre esett, amelynek mindkét oldalából vagy nyolc méter hosszú, keskeny, ruganyos acélszárny nyult ki. A gép, amelynek belsejében két ülő ember elférhetett, vastag matrácokkal volt kibélelve, orrára két szemalaku, kerek üveglencse volt alkalmazva.

A százados a gép belsejébe vezető csapóajtón át növekedő érdeklődéssel nézte a finom óraműszerkezetet, amely fényes üvegcsapok, sárgaréz emeltyük és -14- csodálatos billentyük tömegéből állott. Ilyféle találmányok titokzatos, lázas ingert gyakoroltak reá, – különösen akkor, ha az ember a nyakát veszélyeztette velök. Szergiusz tanár úr repülő gépe felette alkalmasnak látszott e cél elérésére.

– Pompás! – mondta a százados őszinte bámulattal; azzal gyöngéden megveregette a gép acélszügyét, mint ezt telivér lovakkal szokta tenni.

A százados odalépett a torony párkányához és kikereste a völgyben azt a pontot, a hová a vasmadárnak az első szárnycsapások után láthatólag gurulnia kellett.

– Egy óra mulva indulunk, – mondta a tanár, kezeit dörzsölve, – addig is előkészíttetek mindent.

A két férfi lement a toronyszobába; a tanár halk hangon parancsokat osztogatott a néma szolgának, aki csengetésére elősietett. Míg a szolga a toronytetőn foglalatoskodott, azalatt Szergiusz ravasz mosollyal elzárta a toronyba vezető ajtót.

– Akkor tartsuk meg sebtében a keresztelőt. Az egész lovaregyesület hozzám szokott fordulni tanácsért, -15- ha telivért akarnak keresztelni. Indítványozom, nevezzük el Sziriusznak.

– Hát aztán? Szokratesz két lábon járt, az én lovam pedig négy lábon jár, de azért a lovamat mégis Szokratesznek hívják.

– Száraz keresztelő nem keresztelő, – mondta Tibor, aki a mult éjjeli nagy ivás reakciója gyanánt égető szomjat érezett.

A szolga a tanár parancsára poharakat és pezsgős üvegeket állított eléjök.

– Áldott ital! – szólt a tanár, a pohárban gyöngyöző bort szemlélve. – Ha kifáradtam munkámban, új erőt merítek belőle…

– Ej, ön nem tud mindent, ön nem tud semmit! Figyeljen reám! A Sziriuszt a villamosság emeli a magasba, ezer méterre, tízezer méterre, ameddig akarom, föl az éterrégióba… Ott villamos áramok kerengenek a föld körül, hatalmas, szédítő gyorsaságu áramok, ellenkező irányban… Egyik pozitiv, a másik negativ. A rézsodronyban egy másodperc alatt 60.000 mérföldnyi útat tesz meg a villamos áram. Az éterben még gyorsabban halad. A föld kerülete csak 57.000 -16- mérföld, a Sziriusz tehát, ha az áramba kerül, egy másodperc alatt kényelmesen tízszer is megteheti a föld körüli útat…

– Minden iskolás fiu tudja, hogy ha nyugatról keletnek, a fölkelő nappal szemben megkerülöm a földet, – mondta, minden egyes szót élesen hangsúlyozva, – akkor egy napot nyerek időszámításomban… És mi következik ebből. Én egy másodperc tizedrésze alatt megkerülöm a földet és nyerek egy napot, én tehát elindulok ma és visszajövök tegnap, ha pedig utamat folytatom, visszajövök tegnapelőtt, egy hét, egy hó, egy év előtt, szóval: én tetszésem szerint visszacsavarom magamat a multba…

– És ott leszek az ükapám lakodalmán, – mondta a százados, hangos hahotára fakadva.

– Igen, – folytatta Szergiusz prófétai hévvel, – igenis ott leszek elődeimnél, átkelek Caesarral a Rubiconon, ott leszek Nagy Sándorral a Granicus mellett, fölmegyek Jézussal a Golgotára, Mózessel a Sinai hegyre; ott leszek a masztodonok, a pterodaktiluszok világában, megoldom a genézis titkait, tanúja leszek a világ teremtésének… Az idő fogalma megszünt, az idő örökké egy, csak a föld mozog, a nap mozog, az ember kopik… -17-

A tanár lélekzet nélkül, gyöngyöző homlokkal rogyott székébe. Tibor könnyezésig kacagott.

– Ostobaság! Húszszoros pénzt ajánlok önnek, hogy a mi vasmadarunk az első két szárnycsapás után lebukfencezik a zöldséges kert közepébe s aki benn ül, az jól jár, ha néhány belapított borda árán szabadul.

A könyökével lesodort az asztalról két üres palackot és a harmadik után nyult. Szeme most megakadt egy a falon függő, régi, megbarnult olajfestményen, amely egy fiatal, puderes haju nőt ábrázolt, Mária Terézia korabeli viseletben.

– Mosolygó arc, – mondta poharát a kép felé emelve, – a te egészségedre.

Aztán odalépett a képhez s elolvasta a nevet és évszámot, amely a ráma fejébe volt vésve, egy angyalok által tartott cartouche közepébe:

– Kissé megkéstem az udvarlásommal, – szólt a százados, miután elolvasta az évszámot.

– A Sziriusz készen áll. Indulhatunk! – mondta a tanár lázas izgatottsággal.

Mialatt a két férfi beférkőzött a gép szűk csapóajtóján, a torony alatt levő kert szerpentin-útján hárman sétáltak. Egy fiatal hölgy, akinek viruló, tömör arcához és karcsú termetéhez bájosan illett az egyszerű gyászruha, és két idősebb úr. Az urak egyike egy jónevű fővárosi gyógyintézet igazgatója volt, a másik az idegbetegségek egyetemi tanszékének ismert tanára. Szergiusz ifjukori barátja.

– Irtózom a gondolattól, – mondta éppen a leány csengő alt hangján, – irtózom a gondolattól, hogy atyámat az őrültek házába adjam.

– Nem marad egyéb hátra, – vélekedett az egyetemi orvos. – A mostani állapot már is türhetetlen. Gondoljon csak arra a legújabb botrányra, amelyet szegény barátom az ujsághirdetéssel rendezett!

– A legkevesebb, amivel atyámnak tartozom, az, hogy türelemmel legyek iránta…

– Tudom, hogy maga jó és bátor leány, Rózsa, de a beteg saját biztonsága érdekében is követelnem kell, hogy kartársam felügyelete alá helyezzük. A szabadság, amelyet tornyában élvez, állandó veszedelem. Mi lenne belőle, ha egy nap bele találna ülni szerencsétlen -19- gépébe, amelyet annyi genialitással és hóborttal konstruált? Pedig előbb-utóbb meg fogja tenni!

– Meg kellett volna akadályozni, hogy a gépet fölépíthesse, – jegyezte meg az igazgató.

– Nem tehettük. Ha a munkások egy nap elmaradtak, dühroham vett rajta erőt. Az a rögeszméje, hogy az egész világ irigyli tőle dicsőségét.

– Nem marad egyéb hátra, mint gyógyító-intézetbe vinni és pedig inkább ma, mint holnap.

Valóban, a Sziriusz fedetlen szárnyai kísértetiesen feketéltek a narancssárga fényben úszó esteli égboltozaton.

Rózsa rémülten tekintett a toronyra… A gép szárnyai most halk, ütemes rezgésbe jöttek, a magasból mindinkább erősbödő búgás hallatszott.

– Gyorsan! Segítség! – sikoltott a leány, aki azonnal megértette a veszély nagyságát.

A két férfi a torony bejáratához rohant, – az erős tölgyfaajtó zárva volt.

A Sziriusz szárnyai most már erősen csapkodták a levegőt, az egész alkotmány olyféle szökéseket tett, mint a tuzok, ha szárnyra akar emelkedni… Az elősiető -20- szolgák baltával estek neki az ajtónak. Rózsa halottsápadtan tekintett a magasba és visszafojtott lélegzettel hallgatta a tompa baltacsapásokat…

A torony tetejéről gúnyos kacagás hangzott, – a következő pillanatban Sziriusz kiterjesztett szárnyakkal lebillent a párkányról és eltűnt a nyaraló tulsó oldalán.

II.

A Sziriusz lelódult a hegytetőről s a lejtővel párhuzamosan lesiklott a völgybe. Itt két szárnyahegyével a gyepet verdeste, aztán hosszú ívben átvetette magát a szomszéd hegyláncon, majd nyílsebesen fölcsavarodott a magasba.

A százados, aki az erőszakos zökkenések folytán kissé elkábult, most magához tért. Az üveglencséken át láthatta, hogy a fölkelő holddal szemben repülnek.

– Az éter-régióba értünk! – mondta később a tudós, aki, mióta a kormánynál ült, eddigi izgatottságával ellentétben, csodálatos hidegvért tanusított.

– Már kétszázszor megtettük, minden további másodperc alatt tízszer ismételjük.

A százados úgy találta, hogy helyzete nagyon kényelmetlen; lehajolva kellett ülnie, a lábait sem nyujthatta ki, a levegő is füledt volt, hozzá még unatkozott is. Számítása szerint jó másfél óra mulhatott el így.

– Le fogunk szállani a légkörbe, hogy friss levegővel lássuk el magunkat.

– Köszönöm, addig mind a két lábam elzsibbad. Nem is szabad addig elmaradnom, mert elkésem a holnapi rukkolástól.

– Késésről nem lehet szó, hiszen visszafelé haladunk az időben. Ha majd fölkeressük megint a saját korunkat, rajtunk áll, hogy az elindulás pillanatában, vagy még előbb kössünk ki.

– Mégis jobb szeretném, – szólt a százados, – ha engem letenne valahol. Lehetőleg még abban a korban, amikor a vendéglők már föl vannak találva.

– Most a tizennyolcadik század közepén vagyunk, – jegyezte meg Szergiusz, egy óralapféle szerkezetre pillantva. -22-

– Jól van, megnézem hát a tizennyolcadik századot. Ön meg, ha visszajön a teremtésről, álljon meg útközben és vegyen föl megint.

A tanár felelet helyett a billentyűkön kezdett zongorázni, nemsokára fölkelt és kinyitotta a csapóajtót. Friss levegő áradt be. A Sziriusz csak két méter magasságban lebegett egy gyepes rét fölött, vakító villamfényt szórva a sötét éjbe.

– Adok önnek tíz órai szabadságot, – mondta a tanár. – Most tíz óra van, reggel nyolc órakor érte jövök és visszaviszem a tizenkilencedik századba. Ott fogunk találkozni ama három nyárfa alatt. Följegyzem az időt s a helyet. Legyen pontos, különben megeshetnék, hogy sohasem találkozhatunk többé az évszázadok labirintusában.

– Még egyet. Ön emberekkel fog találkozni; őrizkedjék attól, hogy el ne árulja kilétét valami anakronizmusz által, még jobban őrizkedjék attól, hogy ne változtasson az elmult idők eseményein. Nem tudom ugyan, mi történnék ez esetben, de sejtem, hogy a logikájából kiforgatott világrend szétmorzsolná önt.

A Sziriusz föllendült a magasba. Egy ideig még szentjánosbogárként keringett a százados feje fölött kékes fénye, aztán eltünt az égen sziporkázó csillagok milliói közt. -23-

Tibor megkönnyebbülten lélekzett föl, majd nyujtózkodott és elzsibbadt lábaival bokázni kezdett. A pezsgő mámora már elmult megint és amikor most egyedül találta magát a langyos éjben, már egy szót sem hitt el a tanár kalandos hipotéziseiből. Annyi igaz, hogy Szergiusz föltalálta a repülőgépet. Ő maga, Tibor, most éjjel itt van valahol a főváros tájékán, legsürgősebb dolga egyelőre az, hogy éjjeli szállást vagy bérkocsit szerezzen.

Jó ideig még elgondolkozva állott a három nyárfa alatt, aztán – kissé ingó léptekkel – nekivágott az országútnak, hogy valami faluba térjen. Csodálkozva tapasztalta, hogy az októberi éj szokatlan enyhe.

Vagy tíz percig baktatott már az irgalmatlan rossz úton, amikor fülét közeledő lódobogás ütötte meg. A távoli éjben csillogó tűzfény tünt föl. A fénypont rohamosan közeledett feléje, majd több apró csillaggá vált szét, amelyek párhuzamosan haladtak az országúton. Most a sötétségben néhány fantasztikus lovas alakja bukkant föl: mindegyiknek kengyele mellé hosszú póznára erősített lámpás volt tűzve; a lovasok egy sárgára festett, hatalmas postakocsit kísértek, amely elé hat vágtató ló volt fogva.

– Hahó, földiek, megálljatok! – rikoltotta Tibor, az út közepére állva.

Az első ló megbokrosodott, a lovas cifrát káromkodott s egy otromba pisztolyt vont elő kápája mellől. -24-

Mielőtt a százados még szólhatott volna, a többiek már körülvették és lámpáikkal arcába világítottak. Meglepetten nézték a századost, ő is meghökkenve nézte a csudálatos alakokat. Huszárok voltak, napbarnított, vadképü legények, állig fegyverben. Pitykékkel és paszománttal túlterhelt, papagályzöld egyenruhát viseltek, a fejükön cukorsüveg alaku kalpagot, amelynek tetejéről hosszu, piros nyelv fityegett alá. A nyergük alá tigrises takaró volt vetve. Amin pedig leginkább csodálkozott Tibor: a halántékuk fölött a hajuk két-két varkocsba volt fonva.

A kocsi időközben megállott, az ablakban ijedt arcok mutatkoztak. Míg a huszárok egyrésze az országút mentén föl s alá vágtatva, a szomszéd cserjéket kutatta föl, addig vezetőjük, akinek harcsabajusza a válláig csüngött, gorombán rivalt Tiborra.

– Kocsim összetört az úton, – hazudta a százados, – emberek után akartam nézni, de úgy látom, eltévedtem az éjben. Beszélhetek a kocsi gazdájával?

A huszár a kocsihoz lovagolt, hosszas alkudozás után odaszólította a századost.

A kocsiban ketten ültek, egy drága cobolybundába -25- burkolt hölgy, egy borotvált, rezes arcu, vézna férfialak. A hölgy – amennyire a gyér világításban meg lehetett különböztetni – fiatal volt és csinosnak látszott. Mikor Tibor sapkájával a kezében az ajtó elé lépett, hangosan fölkacagott.

– Bocsánatot uram, – mondta aztán, erőt véve hangos jó kedvén, – bocsánat, de ön oly furcsa… valami baleset érte?

– Igen, kocsim fölfordult… – szólt franciául Tibor, aki különösnek találta, hogy emiatt arcába nevetnek.

– Talán nem is vette észre, hogy toiletteje mennyire szenvedett? – kérdezte a hölgy, ajkaihoz tartva kendőjét.

A százados végigsimított gömbölyü koponyáján, amelyet csak tegnap nyiratott meg à la Fiesco, a legkisebb számu ollóval.

– A parókámat? – Most vette csak észre, hogy a hölgy kisérője fehérpuderos parókát visel úti sipkája alatt. A nő haja is, amennyire a fekete csipkekendő alatt látni lehetett, puderes volt.

Megszólalt a kocsiban ülő férfi is, csodálatos vékony, csengő gyermekhangja volt. -26-

– Szeretném, ha az úr végre megmagyarázná, miért állította meg a kocsinkat; ha még sokáig nyitva tartja az ajtót, be fog rekedni a hangom…

Tibor előadta meséjét holmi balesetről s megkérte az utasokat, vinnék el a következő állomásig. A kocsiban ülők most már velencei tájszólásban kezdtek tanácskozni; a sipogó úrnak láthatólag nem volt inyére a dolog, – olyfélét mondott, hogy nem okos dolog ebben a vad országban valakit éjnek idején fölszedni az országútról, különösen, ha annak a valakinek még parókája sincsen. A nő azonban kedves energiával véget vetett a vitának.

– Ön szabadon rendelkezhetik a kocsi fele fölött, maestro, én azonban beültetem az urat az én felerészembe. Ha haramiavezér találna lenni, lesz benne annyi méltányosság, hogy csak engem gyilkol le… – Azután Tiborhoz fordult: – Szálljon föl, uram!

A százados elhelyezkedett a nővel szemben, a kocsi harangcsengéssel és ostorpattogással folytatta útját. Míg a férfi mogorván ült helyén s ellenséges pillantásokat vetett kéretlen utitársa felé, addig az utóbbi és a hölgy között csakhamar élénk beszélgetés fejlődött.

– Nem ismerjük itt az utakat, kisérőink azt mondják, hogy ez itt a legbiztosabb. -27-

– Nekünk úgy mondták, hogy a békekötés óta sok obsitos csatangol erre; a mult héten háromszor rabolták ki a császári postát. Azért is utazunk ekkora fedezet alatt.

A hölgy e szavak után egy parányi arany burnótszelencét nyujtott Tibor felé. Ő maga is merített belőle egy csipetnyit.

Tibor meghökkenve tekintett reá. Hogy bizonyosságot szerezzen gyanújának, ravaszul azt kérdezte, hogy mi ujság Bécsben?

– A bolondos ezredest. A császárnő szobafogságot adott neki, ő azonban elment az operába és ott az udvar jelenlétében le akarta dobni Gossau grófot az emeletről…

– Szép botrány! – sopánkodott Tibor. – Mondja kérem – kérdezte később nyugtalanul – ön Trenck Ferencet érti?

– Trenck Ferencet, a szerezsán ezredest, – felelte a hölgy közönyös arccal.

Tudvalevő dolog, hogy a rakoncátlan szerezsán Nagy Frigyes ellen hadakozott, 1749-ben pedig meghalt a spielbergi tömlöcben, hová Mária Terézia parancsára zárták… -28-

A százados alattomban az ujjába harapott; fáj, tehát ébren van. Valami babonás félelem fogta el. Pedig ez az asszony, akihez oly közel ül, hogy térdein érzi krinolinjának abroncsait, éppen nem hasonlít kisértethez. Csupa pezsgő élet, erő, báj, ifjuság. Az a finom, forró mosuszillat, amely betölti a kocsit, szintén nem emlékezteti kriptára…

A csinos kisértet vígan fecsegett tovább. Kéretlenül is elmondta, hogy ő signorina Rozina, a bécsi opera alténekesnője.

– Az a rosszkedvü úr, itt mellettem, – tette hozzá, – Caffarelli, a világ első szopránistája…

A világhírü ember elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon sarkából.

– Hallod, Zina, a Páris királyfi szerepe nem nekem való. Nekem kellett volna Júnó szerepét énekelnem, – de az alávaló Holzbauer odaadta Tesi asszonynak…

– Ej, maestro, – mondta az énekesnő, – azok az idők már elmultak, amikor ön Doriszokat és Júnókat ábrázolhatott…

– Persze, – sipította a szopranista, – az ízlés már annyira romlott, hogy egy csinos lárvát többre becsülnek a legszebb hangnál. Pedig még tíz év előtt, amikor Versaillesben Judit szerepében léptem föl, XV. Lajos megölelt.

– Micsoda bolond világ ez, hol rezesorru urak -29- éneklik Júnó szerepét? – kérdezte magában a százados.

– Mi, tudniillik, egy ünnepi kantatét fogunk előadni, – magyarázta neki Rozina. – Metastasio írta az allegóriát, Holzbauer komponálta hozzá a zenét.

– Hol fognak énekelni? – kérdezte Tibor, ki lassankint valami csodálatos, lázas állapotba jött.

Tibor gróf kastélyában! Ha a kapitány haja nem lett volna à la Fiesco nyírva, e pillanatban bizonyára égnek meredt volna minden szála.

– Igen, – fecsegte tovább Rozina, – neje tiszteletére most ott nagy ünnepélyek folynak. Valószinüleg tudja, hogy Tibor Gergely gróf egybekelt Szulkovszki hercegnővel?

Tudta, hogyne tudta volna! Családi krónikájából tudta, hogy Tibor Gergely gróf, császári huszárgenerális, 1746-ban oltárhoz vezette Szulkovszki Aglája hercegnőt…

– Én is Tibor Gergely lakodalmára megyek, – mondta tompa hangon a százados.

– Ah, ez pompás! De miután most már ismeri nevünket, le fogja vetni saját inkognitóját?

Rozina bájos mosollyal hajtotta meg fejét, még a világhírü szopránista is burnóttal kínálta meg utitársát, -30- amikor megtudta, hogy az a császárnő hatalmas kegyencének rokona.

– Jól van, – gondolta magában a százados, a szelencébe nyúlva, – jól van, ott leszek hát az ükapám lakodalmán!

Vagy félóráig mehettek így, aztán egyszerre vörös tűzfény áradt be a kocsi ablakán.

– A generális úr fáklyásokat küldött elénk, – magyarázta a kocsi mellett lovagló huszár.

Valami faluba értek, jobbra-balra alacsony jobbágy-viskók maradtak el. A fordulónál előttük állott a Tibor-kastély, száz tüzes ablakszemét rájuk meresztve. A kocsi a színes lámpákkal kivilágított kertbe gördült, majd megállott a kapu előtt fölépített selyemsátor alatt.

Tibor kisegítette hölgyét; a signorina kissé megszorította ujjait s mosolyogva mondta: a viszontlátásig! Aztán a világhírü Caffarelli kiséretében eltünt egy mellék-bejáraton, a századost egy csomó csatlós között hagyva.

Tibor lassu léptekkel, mint az alvajáró, haladt föl a márvány ballusztrádák közt fölvezető lépcsőn. A sarok oszlopokon pufókarcu kőangyalok tartották a csillárokat. Ráismert ősei kastélyára. Az 1884-iki hadgyakorlatok alkalmával látta utóljára, csakhogy akkor -31- már a Blau és társa cég keményítőgyárrá alakította át. Az előcsarnokban egy buzavirágkék selyemharisnyás német polkázott eléje, bemutatva magát, mint udvarmestert.

– Igy? Mezítelen fővel? – kérdezte az udvarmester, mély menuett-bókot csapva zavarában.

A századosnak eszébe jutott Szergiusz tanácsa, hogy őrizkedjék minden anakronizmusztól, azért nem is ellenkezett. Nemsokára a kastély egy vendégszobájában találta magát, hol az elősietett olasz fodrász, végtelen hajlongások közepett, egy hófehér parókát nyomott fejére, megjegyezvén, hogy az eccellenza nem szorulna ily mesterséges fejdíszre, ha saját buja hajzatát megnöveszteni méltóztatnék.

Tibor hóna alá csapta kardját és titkos borzadással, de elszántan lépett be az ajtón, amelynek szárnyait egy szerecsen szolga kitárta előtte.

Szemben találta magát egy hatalmas termetü férfival. Az óriás ékszerektől és rendjelektől csillogó magyar díszruhát viselt, haja be volt fonva, arcát néhány irtóztató sebhely torzította el, minőket a robbanó puskapor szokott ejteni. A százados szíve viharosan megdobbant, – a családi képek után fölismerte ősét, a -32- harcban, borban és szerelemben egyaránt legyőzhetetlen császári generálist, Tibor Gergelyt.

A generális ünnepélyesen megölelte, aztán mély orgonahangján, németül szólította meg:

– Caffarelli mester értesített, hogy ön megérkezett. Ön a székelyföldi Tiborok közül való?

A százados tudta, hogy az igazat nem vallhatja be, hacsak azt nem akarja, hogy kidobják, mint szédelgőt: azért igénybe vette egyedüli tudományát, családi krónikájában való jártasságát.

– A törökkel cimboráló Taksony fia? Szép, hogy megemlékezett rólam. De miféle csodálatos gunyát visel?

Azzal kezén fogta dédunokáját és egy tágas terembe vezette, amelyben nagyszámu, fényes társaság mozgott. A terem felső részét egy címeres sátor foglalta el, a selyemkárpit alatt álló karosszéken egy hervadt, szőke, unatkozó asszony ült, szépségflastrommal arcán, tollakkal és gyémántokkal hajában.

Tibor Ákosnak eszébe jutott, hogy gyermekkorában a cselédek ennek a szurósszemü asszonynak a megbarnult képével szoktak ráijeszteni… -33-

– Engedje meg, fenséges asszonyom, – mondta a generális nejéhez, – hogy egy újabb hódoló rabszolgát vezessek lábaihoz, akit ön már is megvakított bájaival.

A hódoló rabszolga, az egész terem őszinte megbotránkozására, összecsapta sarkantyúit s kifeszített könyökkel, kurtán meghajtotta magát…

A hercegnő egy fagyos pillantást vetett reá, majd ismét ama rózsásarcu úrhoz fordult, aki trónja karján könyökölt.

– Boldogtalan! – suttogta a generális a százados fülébe, – hány száz évvel maradt el a világ mögött, hogy még meg sem tudja magát hajtani?

A százados mérgesen végigpödörte bajuszát s hátat fordított ősatyjának. Érezte, hogy első föllépése nem sikerült s szeretett volna kedvetlenségén azzal könnyíteni, hogy beleköt egy-kettőbe a selyemharisnyások közül, akik oly gúnyos részvéttel tekintettek reá, – de mivel nem volt tisztában magával, vajjon nem követne el ezzel újabb anakronizmuszt, egyelőre még békességben maradt…

Nagy örömére fölfedezte a teremben Rozinát. A signorina szerényen megvonult a zongora mögötti zúgban és hangjegyeiben lapozgatva, szerény és kiváncsi pillantásokkal nézegette a társaságot. Várta, míg vele rendelkeznek.

A százados odalépett a zongorához. A signorina -34- egy szertartásos bókot csapott, aztán suttogó hangon, de rosszul rejtett gúnnyal kérdezte:

– Tudja, hogy hibáját most ujabbal tetézi? Ilyen fényes társaság szemeláttára ennyire kitüntet egy fizetett énekesnőt…

– Mit bánom én! Nem hajtok térdet egy felöltöztetett seprőnyél előtt, de igenis, egy szép nő előtt, minő maga…

– Azt ne tegye! Inkább üljön ide mellém, – de viselje magát illedelmesen!

Tibor meglapult a sarokban, aztán ő is szemügyre vette a társaságot. Túlkarcsura fűzött, csinos, finnyás hölgyikék, akik sejpítve beszélnek, rózsás arcu abbék, selyemharisnyás, puderes haju urak, akik kegyesen billegetik vékony spádéikat s szemeiket éghez emelik, mintha örökös extázisban volnának, – itt-ott egy-egy öreg, marcona magyar úr, aki szétvetett lábakkal áll a ragyogó padlón, mint medve a jégen.

– Ugy látom, nem találja jól magát ebben a társaságban? – kérdezte később félvállról a signorina, mintha eltalálná Tibor gondolatait.

– Nem az én társaságom, – mondta. – De gróf úr talán nem is tudja, minő fényes nevü emberek vannak itt együtt?

– Az a tüskésszemü huszár ott Nádasdy, mellette a bivalynyaku meg Hadik…

– Ama hosszu, fekete úr, aki most a világhírü Caffarellivel beszélget, Metastasio abbé, császári udvari poéta, nem kevésbbé világhírü férfi… Most egy huszárgenerális lép hozzájuk. Orczy Lőrinc báró, aki azzal tette magát nevetségessé, hogy magyar jargonban írt verseket. Mellette egy fiatal, gunyoros arcu tiszt áll, ez meg valami Gvadányi gróf…

– És ama rózsaszínü cukrászlegény, aki a hercegnő mellett legyeskedik? -36-

– Isten bocsássa meg bűnét, – az Kaunitz kancellár, aki a császárnő képviseletében van itt…

A kapitány időközben azt a fölfedezést tette, hogy a signorina ennivaló csinos. Termete délceg és izmos, mint egy fiatal muzsafáé, kissé barna arca klasszikus metszésü volna, ha az ajka körül hébe-korba föl nem villanna a szeretetreméltó impertinencia, amely annyira különbözött a többi hölgyek cikornyás, édeskés modorától. A neve Rozina, Rózsa; az ember szinte természetesnek találta, hogy ezt a gömbölyü, karcsu testet rózsaszínü ruha fedi.

E pillanatban harsonaszó járta át a termeket, halk zeneszó mellett egy káka-koszorús Triton jelent meg, az 1745-iki bécsi operadivat szerint öltözve. A vizi manó térdre borult a hercegnő előtt s kifogástalan alexandrinusokban kijelentette, hogy miután a föld szellemei már azelőtt való nap bemutatták hódolatukat új úrnőjüknek, a vizi istenek is égnek a vágytól, hogy térdet hajthassanak a hercegnő bájai előtt.

A hercegnő hajlandónak mutatkozott e hódolat elfogadására és Kaunitz grófnak kezet nyujtva követte társaságával a Tritont.

– Nem egészen illő ugyan, hogy ily előkelő társaságba elegyedjem, de nem akarom önt megfosztani egy látványtól, aminőt hazájában még aligha volt alkalma élvezni.

– Boldogtalan! Igy vezetnek önöknél egy hölgyet? Hajtsa meg magát, – mélyebben! – most nyujtsa ide két ujját, tekintsen reám és léptessen oldalvást…

És míg a százados, a signorina kezét fogva, traversben léptetett az ajtó felé, addig Rozina kissé megemelte ruháját és hátravetett testtel, oldalvást szegett fővel a hercegnőt parodizálva, kecsesen tipegett utána.

A társaságot a kertben találták a nagy tó partján. Egy aranykagylóban, görögtűz fénye mellett, éppen Pozeidon evezett a partnak, illő najádkisérettel. A zenét tülkölő tritonok szolgáltatták.

A habok istene elmagyarázta, hogy a hercegnő szépségének fénye fölcsalta kristálypalotájából és hogy ennyi báj előtt meghódolva, önként lemond isteni rangjáról, – hatalmát pedig arany szigonyával együtt a hercegnő lábaihoz rakja le.

A hercegnő az ex-isten forró kérelmére kegyesen -38- kijelentette, hogy elfogadja a vizek fölött való uralmat és kész megtekinteni új birodalmát.

A társaság az elősietett hajókra szállott, amelyek közt képviselve volt a zsebkiadású hadihajótól egészen a lélekvesztőig minden ismert vízi jármű; Tibor és hölgye egy könnyü gondolát foglaltak le. A kapitány szélnek kergette az utánzott barkarolét és hatalmas evezőcsapásokkal lódította előre gondoláját a fényárban úszó habokon.

A program többi részét a tó közepén fekvő vad sziget fölfedezése képezte. A benszülöttek, köztük tollkoronás irókézek, kinai mandarinok és bundás eszkimók, legjobb egyetértésben éppen emberáldozatot készültek bemutatni istenségüknek. Természetes, hogy a hercegnő isteni bájai oly szelídítő befolyást gyakoroltak az emberevőkre, hogy rögtön elállottak kegyetlen szándékuktól. Míg a kés alul szabadult áldozat térden állva mondott köszönetet élte megmentéseért, addig a kannibálfőnök – görögtűzfény és zeneszó mellett – a szeretet vallását proklamálta, amely vallás istensége gyanánt a hercegnőt ismerte el…

A társaság körútat tett a sziget exotikus nevezetességei közt, Rozina azonban nem akart partra szállani.

– Rózsavizet hullató pálmafák, barlanglakó papirszörnyek, világító kaszkádok, torkig vagyok velük! Kérem, – mondta Tiborhoz, – vigyen a tó tulsó partjára, ott még van egy darab kendőzetlen természet, -39- hadd pihenjen meg a lelkem. Kedvem volna sírni, ha ezeket a fénymázzal bevont fákat s az aranyozott folyondárt nézem!

A gondola orrán lobogó piros lampion fényénél eltaláltak egy magányos helyre, ahol a partról lehajló ágak sűrű kupolát alkottak a fejük fölött. A langyos éjből távoli zeneszó és rakétasistergés hallatszott. Tibor bevonta az evezőket.

– Minő benyomást tett önre az, amit az ünnepélyből látott? – kérdezte a signorina.

– Ha nálunk tisztességes embernek azt mernék mondani, amit a víziborjú mondott, vízbe fullasztanák a borjút…

– Szeretik, de még jobban félnek a gúnytól. Ahhoz pedig nagyon értenek nálunk.

– Nálunk mindenkinek minden szabad. Azt tesszük és még inkább azt mondjuk, ami nekünk tetszik.

– Egy bolond ötletem támadt! Gróf úr, én azzal kezdem önt gyanusítani, hogy ön nem is gróf, hanem -40- magamforma bohém, aki szeszélyből öltözött csak közönséges mágnásnak. Nem veszi észre, mennyire értjük már is egymást? Így én csak cigányokkal és művészekkel tudok beszélni.

– Akkor ön egy egészen más világból való. Meglehet, hogy a ruháiban hozott egy parányit a hazai levegőjéből, – nekem finom érzékeim vannak és én azonnal megéreztem. Magam sem tudom miért, de valami lázas, sejtelmes honvágy epeszt az ön hazája után, ahol gorombaságnak veszik a képtelen bókot…

A százados kezét lassan a női kézre tette, amely a gondola párkányán pihent.

– Nem, nem jobbnak, – de másnak, egészen másnak! Lássa, az ön arcán meglátszik, hogy ön könnyelmű, heves, vakmerő, – a mi férfiaink arcán nem látszik meg semmi, az egész arc csupa mosoly és udvariasság. De azért egy sincs a selyemharisnyások közt, akivel én egyedül mernék csónakázni. Az öregek megvetnek, mert komédiásnő vagyok, a fiatalok pedig vadásznak rám, mint az erdei vadra… Ön pedig egyiket sem teszi, úgy beszél velem, mint ember az emberrel. Ez az! -41-

Zina felelet helyett dalolni kezdett; – á la biondettát; a velencei barkarolát dalolta.

Aztán ujjaival csettentett, mintha távoli castagnetta-ütéseket akarna utánozni.

Az egyszerü dallam, szomorú és mégis könnyen pezsgő ütemével, csodálatos ellentétet képezett a cikornyás recitativokkal, amelyeket Tibor az este már hallott.

– Venezia, Venezia! – kiáltotta Rozina szenvedélyes, újongó, majd fájdalmas hangon, mintha a távollevő kedveséről emlékeznék meg.

– Imádom és mégis el kellett hagynom, – máig sem tudom, hogy miért? Húsz esztendő előtt születtem, mint egy – miért titkoljam? – mint egy virágárusleány gyermeke… Tíz éven át a Formosa-templom -42- lépcsőin hemperegtem és mondják is, hogy hasonlítok a Santa Barbarához, akinek az arcképe a templom első mellékoltárán van. Mikor egyszer néhány suhanc társaságában a Piazettán daloltam, fölszedett az öreg Porpora mester és kiképeztetett az iskolájában. Vendégszerepeltem Drezdában és Bécsben és most a mester azt szeretné, ha Bécsben szerződtetnének. De nem fognak szerződtetni!

– Mert valaki elállja előttem az opera kapuját és nem akar beereszteni, ha csak vámot nem fizetek neki.

– Nem. Ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni, de akit nem szeretek, annak még a felesége sem tudnék lenni.

A százados elgondolkozva bámult Rozina arcába, amelyre a piros fény valami bűvös, megindító vonást varázsolt – közbe meg helyzetének lehetetlen volta fölött töprengett. -43-

– Érdemes ezen gondolkozni. Álom vagy valóság, az végre is egyre megy. Ha elmult, mindegyik csak az emlékezetben él és én egy kedves álom emlékének előnyt adok a köznapias valóság fölött.

Parthoz értek. Zina kiszökött a lépcsőre, aztán a cimert tartó márvány griffnek támaszkodva, kezet nyujtott Tibornak. A százados fogva tartotta kezét, úgy érezte, hogy még mondani kell valamit.

Eltünt a kastély irányában, a szögletesre nyirt bokrok közt. A százados egy ideig még érezhette a ruhájából áradt illatot, aztán egy ott felejtett női keztyűt vett föl a gondola padjáról.

Egy elősiető szolga a nagyterembe kalauzolta, ahol a vendégsereg éppen a fényesen terített asztalhoz ült.

Az asztal közepén ezüst szökőkút tokaji bort lövelt a magasba; a cukros süteményekből egész pagodák voltak fölépítve. Az udvarmester az asztal alsó sarkára ültette Tibort, ama Gvadányi nevű fiatal tiszt -44- mellé. Gvadányi egy ciprusi borral telt hatalmas kupát köszöntött reá, amely kitüntetést a százados többízben viszonozta, – ennek következtében csakhamar ibolyaszínű ködfátyolon át látta a világot…

A számtalan fogásból álló lakoma végével az udvarmester fenhangon jelentette, hogy a bécsi színtársulat kész művészetét bemutatni, ha a magas társaság kegyes lesz átfáradni a színterembe. Tibor generális azonban úgy vélekedett, hogy ily előkelő társaságtól nem lehet kívánni, hogy néhány színész kedvéért elhagyja kényelmes helyét s azért keményen ráparancsolt az udvarmesterre, hozza ide a színházat. A búzavirágszínű német jól tettetett rémülettel esdekelt urának, ne követeljen tőle lehetetlen dolgot. A generális most már nejéhez fordult és megkérte, hozassa ide a színházat, – erős meggyőződése lévén, hogy a hercegnő akarata csodákat képes művelni. A hercegnő selypítő hangon kiadott parancsára zeneszó harsant föl, a terem egyik fala ketté vált, a meglepett társaság szeme előtt egy fényárban úszó színpad jelent meg.

Valami mitológiai dalművet adtak elő; tárgyát a három istennő versengése képezte. Caffarelli – aki a festék alatt elég fiatal királyfi volt – egy kitünő bravúrral énekelt szóló után Vénusz Rozinának ítélte oda az aranyalmát. A szépség istennője azonban egy keskeny hágcsón programszerűen lejött a színpadról a terembe s a hercegnőnek ajánlotta föl az almát, mivel -45- – mint utánozhatatlan diszkrét impertinenciával szavalta – a hercegnő jelenlétében Vénusz bájai is elhalványodnak…

A százados fölhajtott egy pezsgővel telt billikumot, – most már rózsaszínben látott mindent.

Az asztalnál felszolgáló inasok hangszerekhez nyultak, a vendégek egy része táncnak látott.

A százados egy oszlopnak dőlve nézte a pásztortáncot. A karcsú hölgyek s a bársonyruhás táncosok, lakktopános lábaikat nagyapói grandezzával emelgetve, kacskaringós ívekben kerülgették egymást, majd bókolva fonódtak össze. Tibornak úgy rémlett, mintha ezek nem is volnának eleven emberek, hanem csak holmi csinos marionettek, amelyeknek zsinórait Szergiusz tanár rángatja… Valami ellenállhatatlan kacagási inger fogta el, – egy távoli szobába menekült, ahová a társaság kisebbik része vonult.

Itt meg Tibor generális adott egy faraóbankot vendégeinek. Magasan játszottak; a legmerészebb játszók hölgyek voltak. Egyes játszók mögött egy-egy szolga állott, arannyal telt erszénnyel kezében.

– Sajnálatomra, nem érek rá tovább játszani, – mondta e pillanatban a generális. – A bank húszezer arany, – ki tartja? -46-

A generális halotti csend közepett osztott, aztán egykedvűen az asztalra dobta kártyáit.

A teremben zsongás támadt, a százados bizonytalan léptekkel közeledett az arannyal megrakott asztalhoz.

A százados feje lángolt, – valami tehetetlen düh szállotta meg. Ej, ha így bánnak az ősi jussával, akkor nem csoda, ha keményítő-gyár lesz a kastélyból s ha főbe durrantják magukat az unokák…

Ha te úgy, én is úgy! Hadd legyen már neki is alkalma a Tibor-vagyonból prédálni…

Az inasok a földre vetették magukat, a zenészek -47- leugráltak emelvényükről s vad zűr-zavarban rohantak a csillogó, csengve szanaszétfutó selmeciek után.

– Jobb lesz, ha iszol, komám, – mondta Gvadányi, amikor egy kisebb teremben ismét elfogta a századost. Azzal egy tokajival telt talléros billikomot nyujtott feléje.

Szomszédságában többen álltak, köztük Metastasio abbé s egy bibornok. Az udvari poéta émelyítő hangsúlyozással szavalt el egy újabb gázelát: Dorisz keservéről Mirtill keményszívűsége fölött.

– Excellentissime – mondta a bibornok szemeit kéjesen lehunyva, mintha osztrigát nyelne.

– Ostobaság! – mondta elég hangosan Tibor, akinek lassanként kötekedő kedve kerekedett.

– Aj, komám, – szólt Gvadányi, – hát csinálnak nálatok szebb rigmusokat?

Tibor elgondolkozott, – most sajnálta először, hogy életében oly keveset törődött a hazai poétákkal. Verset nem tud, de dalolni talán tudna. Hébe-korba el szokott nótázni az ismerős szalonokban, cimbalomszó mellett. Csinos baritonját ilyenkor mindig szívesen hallgatták… -48-

A társaság meglepetten nézett össze, egy jóarcú főispán elrikoltotta magát, aztán kacagva dőlt a kerevetre.

– Ihaj-tyuhaj! Kriminális poézis! Hiszen ilyeneket minálunk a megyei tömlöcben kántálnak!…

– Hátrább az agarakkal, Makkaroni abbé! Ezeket a nótákat dalolni fogják akkor is, ha eb sem ugatja többé az ilyen császári udvari bolond nevét… Az abbé elsápadt, a társaság megbotránkozva zúdult föl.

– Kedvelt fiam, ön méltatlan a világhírű mester iránt. Be kell látnia, hogy ily pórias termék barbár jargonban előadva egy finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett fülre csakis bántólag hathat. -49-

– Ki ez? – kérdezte gorombán a százados, akinek a homlokán kidagadtak az erek.

– Ej, szent atyám, hát a magyar püspökség pénzének nincs pórias csengése? Az nem bántja finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett zsebét?

A kardinális tág szemekkel tekintett Tiborra, aztán éghez emelte két kezét és egy hirtelen fordulattal kisuhogott a szobából. Metastasio követte.

Néhány öregebb magyar úr arcán meglátszott ugyan, hogy a hallottak fölött titkos megelégedést éreznek, a többiek azonban, köztük főleg több bécsi katonatiszt, fenyegetőleg csoportosultak a rendzavaró körül.

E pillanatban egy rózsás arcú, karcsú uracs tünt föl az ajtóban, kevélyen visszavetett fővel közeledve a százados felé.

– Honnan veszi ön a bátorságot, hogy az én jelenlétemben botrányt rendezzen?

– Eb ura a fakó! – kiáltotta Tibor dühösen, – -50- nekem ugyan nem imponál! Mit kancellár! Mondhatom: helyre egy kancellár! Jól érti a mesterségét! Szövetkezik a franciákkal, hogy majd így visszaszerzi Sziléziát? Nos, meglássák, hová lyukad ki a francia komaság! Sziléziát nem kapják vissza száz év múlva sem, – azt a szegény szép királyleányt pedig lenyakazzák a szövetségesei…

– Részeg! – mondta egy hórihorgas vasas tiszt, félig kivont kardját visszacsapva hüvelyébe.

Tibor Ákos úgy érezte magát, mintha egy óriási, forrongó tölcsér közepén állana. Gvadányi békítőleg karonfogta.

– Ne félj, – mondta a százados, – nem nyúlok kardhoz. Ha boros vagyok is, azért ember vagyok, – ezek meg csak afféle lidércek, hazajáró lelkek, selyem rongyokba csavart bábok, amelyekbe Szergiusz mester fujt egy kis életet, hogy bókoljanak, tipegjenek előttem… Nem kell már, elég volt! Nem tudtok semmit, csak selypíteni, vigyorogni, bókolni! Német beszéd, francia ruha, olasz tányérnyaló, néger inas, – csak ami magyar, az rossz. Ostobaság! elég volt! takarodjatok vissza skatulyátokba!

A kancellár elhagyta a szobát, a többiek követték. A százados körülnézett: már csak Gvadányi volt mellette. -51-

– Nyeld le a mérgedet! – mondta Gvadányi, az asztalon álló kupákba töltve.

– Szervusz, peleskei nótárius! – mondta nyugodtabban. – A többiek dühbe hoztak, hanem te jó cimbora vagy. Mondok egyet. A tizenkilencedik századba már nem megyek vissza, ott a hitelezőim leselkednek rám… Majd itt maradok veled. Hanem így a ti századotok fabatkát sem ér, – csak a kis Zina ér valamit benne… Át kell azt alaposan alakítani, már mint a századot. Persze az én fejemből nem telik, hanem majd megkérem reggel Szergiusz tanárt, küldje el a nagy lexikonomat, abban benn van minden a világon… Onnan kiollózzuk a vasútat, a gőzhajót, a telegráfot, az országgyűlést és az egész haladást… A hadseregnek adunk hátultöltőt és uháciust, aztán meghódítjuk az egész világot.

Tibor meg akarta ölelni Gvadányit, de már az is eltünt mellőle. Utána akart sietni, de úgy találta, hogy az ajtókat rázárták. Most a folyosóról egy szolga nyitott be, jelentve, hogy hálószobája készen áll.

– Elkotródjál! – rivalt rá a százados, azután egyedül nekiindult a folyosónak, hogy visszataláljon a társasághoz. Nem volt kedve még abban hagyni a mulatságot.

Jó ideig kongó léptekkel, a Ráró lovam nótáját -52- fütyörészve, tévelygett a boltíves folyosók tömkelegében, végre hídon át az épület egy mellékszárnyába ért. Itt is sötét és kihalt volt minden.

Mi volt ez? Az óriás palota sötét méhéből egy fájdalmas elfojtott sikoltás ütött fülébe… A kapitány felriadt, aztán lihegve, hideg verejtékkel homlokán botorkált tovább. Egy újabb sikoltás, – most már egészen közel hozzá, a szomszéd ajtó mögött… Zina hangja volt!

– Köszönöm őszinteségét! Így legalább tudom, hogy jóakaratától nem várhatok semmit s hogy erőszakhoz szabad nyúlnom…

– Kiáltson kedve szerint. Akarom, hogy botrány legyen, azért hagytam nyitva az ajtót. Ha ránk nyitnak, senki sem fogja elhinni, hogy nem ön eresztett a szobájába. Ami pedig a hercegnőt illeti, az nem törődik apró kedvteléseimmel, valamint én sem az ő multjával…

Az ajtó megnyílt, Tibor Ákos szikrázó szemekkel – most már teljesen kijózanodva – lépett a szobába. A signorina fölbontott hajjal ült a kereveten, a generális selyem hálókabátban térdelt előtte. Két karjával leszorítva tartotta Zina kezeit s átölelte termetét, úgy, hogy nem mozdulhatott.

A következő pillanatban a térdelő generális halántékát kemény ökölcsapás érte. Mikor szédülve emelkedett föl, egy izmos kéz torkon ragadta és kilódította az ajtón. Az óriás vérben forgó szemekkel akart ellenének rohanni, – Tibor Ákos kardja hegyével fogadta.

A generális fegyvertelen volt; a falnak támaszkodott és két kezébe fogta fejét.

– Rendelkezésedre állok, amikor akarod, – mondta a százados; úgy találta, hogy egy Tibornak elég volt ennyi a megaláztatásból.

– Igen, ha nálam is lesz kard! – kiáltotta Tibor Gergely villogó szemmel.

– Ha nem leszel ott, lófarkon hurcoltatlak ki! – mondta összeharapott fogakkal.

Zina a rémülettől mereven, tágra nyitott szemekkel ült a kereveten. A kapitány halkan közeledett hozzá, aztán szelíden fölemelte fejét. A leány állán egy apró, véres karmolás látszott, szeméből egy nehéz könnycsepp gördült alá.

– Ne féljen, gyermekem, – mondta Tibor Ákos, – nem fogják már bántani.

– Most már jól van minden, nem félek, – hallatszott csöndes zokogásából. – Nem fog elhagyni?

– Mellette maradok, míg elhagyja a kastélyt. Egy óra múlva úgy is ki fog világosodni.

Azzal elzárta az ajtót, az asztalra tette meztelen kardját. Nem bizott túlságosan ősapja lovagiasságában.

– Meg fog vívni azzal az emberrel? – kérdezte a leány hirtelen rémülettel.

– Ne féltsen! – mondta Tibor mosolyogva, miközben leült melléje, – értek kissé a vívás mesterségéhez. -55-

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az örökkévalóságot. A szoba csöndjét egy óra ketyegése zavarta csak, az ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a mélyen leégett viaszgyertyák fényével. Zina feje lassan lesiklott a kerevet karjáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta tekintetével.

– Mért meghalni? – kérdezte a százados, akit kissé ellágyított a különben oly energikus Zina megindultsága.

Az ablakon át a fölkelő nap egy villogó sugara verődött a szoba mennyezetére. A százados a leány arca fölé hajolt: Zina szeme határtalan odaadással, szerelemittasan kereste az ő pillantását. Tibornak szíve hallhatóan dobogott, a leány ama különös mondására gondolt: Akit nem szeretek, annak a felesége sem tudnék lenni, de ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni…

E pillanatban kopogtatás hallatszott az ajtón. A -56- komorna szemtelen mosollyal jelentette, hogy a signorina kocsija előállott.

Szótlanul ültek egymás mellett, míg aztán a leány megfogta Tibor kezét és a keblére vonta. A szíve szinte félelmetes hangosan dobogott.

– Elviszem, Zina… Majd szólok Szergiusznak… És ha nem lehet, akkor sem hagyom el, itt maradok önnél…

A három nyárfa mellett cserjés állott. Tibor itt megállíttatta a kocsit. A harmatos gyöpön állott, a kocsinak támaszkodva, amelyben Zina ült, némán és sápadtan, szemét egy pillanatig le nem véve a százados arcáról.

Most távoli lódobogás hallatszott. Tibor ajkához vezette Zina kezét s a nyárfák alá lépett. A generális lóháton jött, négy fegyveres csatlós kíséretében.

A századosnak, miközben a vetések közt vágtató lovasokra figyelt, különös ötlete támadt… Mi lesz akkor, ha a párbajban meg találná ölni ükapját? Tibor Ákos a generális második fiának véréből eredt… Ha -57- most megöli Tibor Gergelyt, házasságának első hetében, sohasem szülhetik második fia, s ez esetben ő sem születhetett meg… A százados érezte, hogy nem szabad ükapját megölnie, hacsak nem akarja magát kitenni egy súlyos anakronizmus következményeinek. Elhatározta tehát, hogy ellenfelét lehetőleg csak harcképtelenné fogja tenni.

Vagy harminc lépésnyire tőle a lovasok megállottak; hárman a legények közül nyeregből szöktek s kardot vontak, a negyedik a lovakat fogta.

– Azt az aranyzsinórosat, – mondta a generális Ákosra mutatva. – Vágjátok le!

– Ej, nagyapó, hisz te utonálló vagy! – kiáltotta a százados, szintén kardot rántva.

A három csatlós dühös szitkok közt rohant neki. Kardja szikrázó ívet írt le a levegőben, aztán meghátrált, – az egyik csatlós bezúzott halántékkal szédült a gyepre. A másik kettő meghökkenve állt meg.

A pengék sisteregve fonódtak össze: a két csatlós vad kiáltásokkal biztatta egymást. Az egyik most kiejtette a kardot megsebzett kezéből. A százados heves támadással szorította vissza másik ellenét, aztán hirtelen a lefegyverzettre vette magát és ketté hasította arcát.

Mielőtt azonban ismét kardja alá kaphatta volna fejét, egy vágás lesodorta tarkójáról a parókát, egy -58- második vágás vállát érte. A generális diadalmas kiáltást hallatott.

A százados érezte, hogy karja zsibbadni kezd. Homlokát egy irtóztató ütés érte. Most már nem gondolt védelmére, hanem előre szökve, markolatig döfte pengéjét ellenfele mellébe. A legény hang nélkül összerogyott.

Tibor Ákos szétvetett lábakkal állott a harctéren s lihegve törülte szemeiről a vért. Lábainál két halott feküdt, a sebesült a gyepre kuporgott, két markába fogva arcát. A negyedik csatlós káromkodva vesződött lovaival és nem mutatott valami nagy kedvet, hogy társait megboszulja. A százados végigtörülte véres kardját az egyik halott dolmányán s a generális felé tisztelgett. Valami isteni diadalmámor szállotta meg…

A generális két hosszúcsövü pisztolyt vont ki kápája mellől és rövid galopban feléje lovagolt.

Mielőtt azonban a halálthozó lövés eldördült volna, -59- a magasságból félelmetes gyorsasággal növekedő búgás hallatszott. Egy óriási madár csapott le a fellegek közül. Most kiterjesztett szárnyakkal függött a fák koronái fölött. Harsogó szózat hallatszott:

– Éppen jókor, – mormogta a százados, aki érezte, hogy feje kábulni kezd.

A lovak remegve ágaskodtak; a csatlós halálra rémülten vágta magát arcra; a generális vadul nyerítő paripája nyakára vetette magát és szélsebesen a kastély felé vágtatott.

Tibor Ákos már csak annyit érzett, hogy két izmos kar átöleli s hogy a lábai alatt süpped a talaj. Még csak annyit kiáltott: Zinát! Vigyük magunkkal Zinát! – Aztán letargikus álomba merült. De azért tisztán hallotta a Sziriusz gépezetének ritmikus, egyhangú búgását… Néha úgy is rémlett neki, mintha Zina és a tanár hangját hallaná. És félájulásában is édes örömmel töltötte el a sejtelem, hogy Zina mellette van.

Maga sem tudta, hogy meddig feküdt így, másfél percig vagy másfél évszázadig.

A tanár egy irtóztató ordítást hallatott: – Végünk van! neki megyünk a meteornak! -60-

Egy fülhasító csattanás, – az egész mindenség egy pillanatra lángban áll, – aztán egy óriás fekete gömb zuhan a századosra, eltemetve, szétlapítva, összezúzva minden csontját.

– Ez a logikájából kiforgatott világrend! – volt a százados utolsó gondolata.

III.

– Hamar! Utána kell futni! Leesett a völgybe! – kiáltotta a Szergiusz-nyaraló kertjében az igazgató, amikor a Sziriusz eltünt a torony mögött…

Az igazgató, a szolgákkal versenyt futva, megkerülte az épületet, az egyetemi orvos pedig, akinek nem voltak annyira edzett idegei, mint kartársának, maga is megdermedt térdekkel maradt a rémülettől megdermedt Rózsa mellett.

Hosszú negyedóra telt el így kínos várakozás közepett, míg végre egy kertész jelentkezett a nyaralóban, akit az igazgató matrácokért és párnákért küldött.

A legény azt mondta, hogy a gép romjai ott hevernek vagy ötven lépésnyire a lejtőn, egy barackfa tövében, amelyet gyökeréből kifordított; a tanárról annyit tudott, hogy eszméletlen állapotban vették ki a szétlapított vaspántok közül.

Rózsa görcsös zokogásra fakadt. Az orvos szelíd -61- kényszerrel szobájába vitte, ahol komornájára bízta és rázárta az ajtót.

Később döngő léptek hallatszottak a folyosón. Egy végtelen hosszú félóra mulva az orvos nyitott be Rózsához, felgyűrt kabátujjal és élénk karbolszagot terjesztve.

– Legyen nyugodt, Rózsa, nagyobb baj is eshetett volna! Atyja még eszméletlen ugyan, de komolyabb sérüléseket nem szenvedett. Hanem tudja, micsoda fölfedezést tettünk? Atyja nem volt egyedül, a gépben találtunk egy másik eszméletlen férfit is!

– Valami katonatiszt. Senki sem ismeri, azt sem tudják, hogyan került az ördöngős masinába. A szegény rosszabbul járt, mint atyja, – az esés alkalmával fejjel belezuhant a gép üveg- és rézalkatrészeibe és rútul összevagdalta magát. Hanem úgylátszik, megszokta már az ilyféle koppanásokat, a teste tele van régi sebforradásokkal…

Mialatt még azon tanakodtak, vajjon ki lehet a rejtélyes idegen, a betegszobából vad lárma hallatszott.

Szergiusz visszanyerte eszméletét és harsogó hangon követelte a körülállóktól, boruljanak térdre és hallgassák meg az új revelációt, amelyet Isten szelleme sugalt neki, amikor a teremtés ködében mellette lebegett a vizek fölött.

A százados, akin erős sebláz vett erőt, azalatt eszméletlenül -62- feküdt a mellékszobában; álmában egyre egy nevet emlegetett: Zina!

A nyaralóbeliek rossz éjt töltöttek. Rózsa az éj első felében ott virrasztott atyja mellett. Hajnal felé a tanár kiszökött ágyából és az égbolt felé tekintve, amelyen már csak a sarki csillag ragyogott, a Sziriusz szót hangoztatta, – az ápolók még jókor elfogták.

Az orvos belátva, hogy a halasztás még veszedelemmel járhat, Szergiuszt korán reggel legnagyobb csendben átszállította az intézetbe.

A leány bús megadással értesült a történtekről. Nem affektált valami nagy fájdalmat, tíz viharos esztendő alatt volt ideje hozzátörődni atyja betegségéhez.

A délelőtt folyamán a százados is magához tért és miután sokáig csodálkozva tekintett végig orvosán, azt a kérdést intézte hozzá, kihez legyen szerencséje?

Az orvos felelet helyett megtapogatta a beteg üterét, a százados arcát pedig hirtelen pír futotta el.

– Bocsánatot kérek, – hebegte zavartan, – nem tudtam, hogy a tizenkilencedik században méltóztatik élni…

Azzal a falnak fordult és egészséges álomba merült. Az orvos diadalmasan sietett Rózához. -63-

– Az oroszlánvadász, a léghajós, a lóidomító, a tonkingi önkéntes, – szóval a nemzetközi vészmadár, aki ott van mindenütt, ahol fejbetörésre kerül a sor. Csodálom, hogy első pillanatban rá nem gondoltam!

Délután a sebesült felkönyökölt ágyában. Először kiváncsian megtapogatta fején a kötést, aztán sokáig figyelmesen szemlélte a szoba berendezését, végül megakadt a szeme a vöröskeresztes ápolónőn.

– Legyen szíves, mondja meg, minő dátumot írunk? – kérdezte a százados óvatosan.

– 1885-ik évi október 20-ik napját, – felelt az ápolónő, aki megszokta már, hogy lázbetegei csodálatosnál csodálatosabb kérdéseket intéznek hozzá.

– Beszálltak abba a gépbe, a gép pedig leesett a toronyról és legurult a zöldséges kertbe… Úgy hozták fel önöket matracokon… Ennyi az egész…

– Ugy-e bár, a fejemen két vágás van? Egyik mély, – ez a homlokomon meg lapos?

– Lássa! Most huzza ki a kardomat hüvelyéből és nézze meg, mit lát a pengén?

Azzal kedvetlenül fordult a falnak. Később újra fölriadt, – eszébe jutott valami.

– Szivartárca, – fehér selyemkendő, – pénz, – lám! egy női keztyű… rózsaszínű selyemkeztyű!

A százados csillogó szemmel, lángvörös arccal ült ágyában. Sokáig nézte a keztyűt, aztán beszívta illatát.

– Helyes, nagyon helyes; kérem, doktor úr szállíttasson engem is oda és adasson rám kényszerzubbonyt… -65-

– Mert kötni való bolond vagyok. Nem hiszi el? Majd bebizonyítom! Ugy-e bár, a Sziriusz indulása és esése közt nem sok idő telt el?

– Álom, százados úr, lázas álom, semmi egyéb. Az alvó érintése, – valami illat, amely az orrába csap, – a zaj, amely fölébreszti, – ez néha elég arra, hogy képzelete egy pillanat alatt a megelőző események hosszú láncolatát dolgozza ki…

– Lássuk! Azelőtt való éjjel a kaszinóban játszottam, – sokat nyertem, – aztán mulattunk… nagyon mulattunk… Cigány, bakatori, Szt. Julien-pezsgő, – sok pezsgő, – Giza, Mili – eh.

Az orvos azt mondta a házikisasszonynak, hogy a sebesült állapota már annyira megjavult, hogy le lehetne szállítani a helyőrségi kórházba. -66-

– Nem, – mondta a leány, – a gróf maradjon itt, amíg kedve tartja. Ő részese volt atyám rögeszméjének, – szeretném, ha némi elégtételt nyujthatnánk neki…

Néhány nap mulva a beteg már cigarettázva sütkérezhetett az ablakon beáradó verőfényben.

Egyszerre a szemét kezdte törülni… Mi ez? Nappal is kisértenek már a szellemek? Az az elbűvölő álomkép, Rozina, a velencei Zina, világos nappal megjelent előtte. Egy percre megjelent a szemben levő ablak függönyei közt, – élve, virulva, bájos közvetlenségben, rávetette szemét, virágaival babrált, aztán megint eltünt a szoba méhében…

Tiboron babonás izgatottság vett erőt. Nem szólt senkinek, de a nap hátralevő részét az ablak függönye mögött töltötte, este pedig, miután a kedves kisértet nem akart többé mutatkozni, kedvetlenül feküdt ágyába.

Két nap mult el így. A százados már-már megbarátkozott a gondolattal, hogy túlizgatott képzelete ismét valami hallucinációval fogott ki rajta, amikor estefelé a titokzatos ablak mögött halk énekhangot hallott. Egy lágy női althang dudolta: -67-

A százados lehunyt szemmel, egész testében remegve, állott az ablaknál és visszafojtott lélegzettel szívta magába a dallam minden akkordját.

– Rummal parancsolja a teát? – kérdezte a háta mögött az ápolónő, a csészével csörömpölve.

– Szergiusz kisasszony? Adja rám az atillámat, – mondta Tibor rekedt hangon, – át kell mennem hozzá, a végére kell járnom a dolognak… -68-

A házikisasszony nyugodt szeretetreméltósággal fogadta. Meglátszott modorán, hogy gyerekkora óta egy amerikai lady szabadságát élvezte.

A százados egy székre támaszkodott és tág szemekkel bámult reá… Semmi kétség – ő az! Ugyanez a délceg termet, az a tömör, kissé barna arc, ugyanazok az okos szemek… S ami meglepő, majdnem lesujtó hatást gyakorolt reá, az egy apró, kerek angolflastrom volt a leány állán, ugyanazon helyen, ahol Zina a karmolást kapta, amikor a generális gyalázatos támadása ellen védekezett…

A nevelés hatalma, a társadalmi szokás, de főleg egy határozott, tiszteletet parancsoló vonás a leány modorában, – mindez oly erősnek bizonyult, hogy a százados képes volt rátérni a közönyös beszédtárgyra, amelyet Rózsa megpendített.

A leány később észrevette, hogy vendégének szeme folyton arcára van szegezve, s azt mondta:

Azzal kerek állához szorította kendőjét. Tibornak -69- úgy rémlett, mintha a kendő alá egy könnyü mosolyt rejtett s mintha e mosolyban volna egy csöpp szeretetreméltó impertinencia.

Végre távoznia kellett. A folyosón megállott, – a megoldatlan kérdések egész raja ostromolta. Zina él, a bájos álomkép testet öltött, – de miért nem akar ráismerni? Amaz emlékezetes éjjel azt mondta neki a Tibor-kastély tavának partján: viszont fogjuk egymást látni és meg fogjuk egymást érteni.

E pillanatban zongorahangok szólaltak meg odabenn, aztán megint az a dal: la biondetta!

Ah! Zina hát megelégelte már a bujósdit s most e dallal akarja visszacsalni, hogy aztán kacagva boruljon a nyakába…

A leány nem futott a nyakába, hanem meghökkenve, zavartan, lángvörös arccal hátrált meg. Szeme a csengetyü gombját kereste. Aztán meggyőződhetett, hogy nincs mitől félnie, a százados megszégyenülten, alázatos magatartásban állott előtte. -70-

– Az orvosok, az ápolók mondták, hogy lázában egyre Zinát emlegette. Nem tudom – talán a huga vagy a jegyese…

Tibor fejét rázta, valami indokolatlan keserűség lepte meg. Jó ideig elgondolkozott, aztán elszántan kérdezte:

– Kisasszony, józan eszem érdekében kérem, mondja meg: ismeri a Beppo Rozina nevet?

– Szergiusz Lőrinc vette el, – folytatta a leány, – aki Mária Terézia idejében kancelláriai hivatalnok volt. Azt mondják különben, hogy nagyon hasonlítok dédanyámhoz…

– Lássa, ez az arcképe, ha pudert hintenék a hajamba, -71- azt hihetné, hogy én vagyok. A kép azelőtt atyám tornyában függött, – valószinüleg ott látta?

A százados felszökött helyéből és a képhez lépett. A keret fején két angyal egy cartouchet emel, amelybe e szavak vannak írva:

Most már visszaemlékezett, hogy látta. Látta, még reá is köszöntötte poharát. Még valami jutott eszébe.

– Gyermekkoromban ragadt reám, amikor atyámmal Velencében jártam. Nemrégiben, magam sem tudom, hogy miért, ismét eszembe ötlött. Valami ragadós dallama van, folyton a fülembe csengett, szinte üldözőbe vett. Gyakran szoktam dalolni, csak hogy szabaduljak tőle… Mert a zenéről, egyedüli szórakozásomról, nagy bajaink közepett sem mondtam le.

– Úgy kell lenni, hogy akkor is dalolta, amikor a nyaralóba jöttem. Kezdem érteni!

A százados, aki még most sem nyerte vissza hidegvérét, -72- nem vette észre, mekkora udvariatlanságot követett el, midőn magyarázat nélkül elbúcsúzott és szobájába bicegett. Belátta, hogy nem alkalmatlankodhatik tovább is a háziaknak és hogy reá nézve is tanácsosabb, ha e titokzatos ház légköréből mielőbb távozik.

Másnap elküldött inasáért, becsomagoltatta kevés holmiját, kocsit hozatott és este búcsúlátogatásra jelentkezett a házikisasszonynál.

– Én is lemegyek a városba, – mondta búsan, – nincs már mit keresnem e szomorú házban. Az orvos ma végre megengedte, hogy meglátogassam szegény atyámat, – atyám egyre ön után kivánkozik.

– Nem mertem önt megkérni, de vártam, hogy velem jön. Köszönöm. Meglehet, hogy jelenléte megnyugtatja atyámat.

A beteg egy barátságos szobában feküdt; már huszonnégy órája, hogy kevés megszakítással folyton aludt.

Mikor a fiatalok benyitottak hozzá, mintegy titokzatos érintésre fölriadt. -73-

– Vigyázzatok – suttogta – vigyázzatok, mert kémekkel vagyok körülvéve. A világ urai féltik tőlem hatalmukat és ártalmatlanná akarnak tenni… De én nevetem erőlködésüket. Én meghalok, de az eszme él és élni fog te benned, Tibor Ákos!

Aztán leültette maga mellé a századost és nagy tűzzel közölte vele a jövőre vonatkozó terveit, meghagyva neki, minő javításokat eszközöljön a Sziriusz szerkezetén. Tibor szórakozottan hallgatta a beteg tudós fellengős képtelenségeit. Ha hébe-korba fölpillantott, szeme találkozott Rózsa könnyes tekintetével, aki mozdulatlanul állott az ágy fejénél.

Szergiusz később ismét elálmosodott; az orvos e jelenségből egy közeledő krizisre következtetett. Rózsa letette kalapját és kijelentette, hogy atyja mellett fog virrasztani; a százados pedig úgy érezte, hogy neki sem szabad még távoznia.

Az orvos és Rózsa a beteg ágya mellett maradtak, Tibor a mellékszoba kerevetén ült. A beteg lihegése áthallatszott hozzá.

Hajnal felé Szergiusz hirtelen fölriadt mély álmából és a századost kivánta.

Rózsa megütközve tekintett reá, Tibor ajkába harapott. A beteg dühösen fakadt ki.

– Ej, így vagyunk? Kicsaltad titkomat, megosztottad -74- velem dicsőségemet s most nem akarod elvenni a leányomat?

Az orvos egy kérlelő pillantást vetett a századosra; Tibor megértette s azt mondta:

– Fogjatok kezet! – parancsolta Szergiusz kevés gondolkozás után. – Most Isten és a világ előtt eljegyezlek egymásnak, atyai hatalmamnál fogva… Fiam, öleld meg menyasszonyodat!

A százados karjaiba zárta a leányt és ajkával könnyen megérintette haját.

Rózsa aztán vizet adott atyjának, a százados pedig ismét átment a mellékszobába. A leány kis idő mulva utána jött. Zavartan megigazította haját a tükör előtt, aztán lángvörös arccal, de bátran leült Tibor mellé.

– Szegény barátom, ön nagy keresztet vállalt magára, amikor ily szerencsétlen emberek közelébe jött, minők mi vagyunk. Megbocsát szegény atyámnak?

A leány meghökkenve pillantott rá, de nem válaszolt, mintha nem akarná vagy nem merné megérteni e szavak rejtett értelmét.

Jó ideig ültek így, mialatt a beteg odaát nyugodtan aludt. A leány is küzködött már az álmossággal, -75- Tibor pedig figyelmesen szemlélte Rózsa arcát. Ez az arc komoly volt, okos és jóságos. A nagy szenvedések, a lemondások hosszú láncolata, amelyekből a leány eddigi élete állott, nem voltak képesek lelkének tiszta nyugalmát megzavarni.

– Áldani fogom atyja emlékét, – ismételte Tibor halkan, – mert neki köszönhetem életem boldogságát.

– Mit mond? Egy elgyötört, beteg agy ötlete… Hiszen mi nem ismerjük egymást!

– Én régóta ismerem. Mit akar? Arcára van írva, hogy jó, nem, tiszta, – én nem vagyok az, de tudnia kell, hogy ön mellett én is azzá lehetek.

A százados kicsinylő mozdulatot tett a kezével… Bánta is ő! Jól tudta, hogy a dúsgazdag családja, amelyet gyakran vérig kínzott és kétségbeejtett kalandos hóbortjaival, készségesen nyitná meg előtte szívét és pénztárcáját, ha – akár egy mesalliance árán is – józanabb életmód folytatására tökélné el magát.

– Zinára gondolok. Tudja ki az? Elmondom. Egyszer – álmomban vagy ébren, az most már egyre -76- megy – egy csodálatos mesevilágban jártam, – ott föltaláltam Zinát. Mit mondjak? Szép volt, jó, édes – mint maga. Éreztem, lelkemből mint emelkedik a fölszínre az a kevés jó tulajdonság, ami bennem még megmaradt. Ő szegény volt és alacsony származásu és én meg akartam érte halni; amikor pedig sajgó szívvel visszajöttem a valóságba, megláttam önt és fölismertem önben Zinát. Térdre akartam borulni, azt akartam mondani: itt vagyok, szeretlek, nem eresztelek többé! Akkor történt meg velem először, hogy gyáva voltam egy nővel szemben…

A százados, akit tüze szokatlan ékesszólásra ragadt, hirtelen elhallgatott. Most vette csak észre, hogy kezében tartja a leány kezét. Rózsa néhány eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa ujjait, aztán visszavetette fejét a pamlag támlányára és mozdulatlanul nézte a szoba tetejét.

– Nem vagyok babonás, – mondta Tibor halkan – de lássa, én azt hiszem, ereinkben két régóta elhalt szerelmes vére folyik, akik új életre ébredtek, hogy szerelemmel tegyék jóvá a mult szenvedéseit…

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az örökkévalóságot. A szoba csendjét egy óra ketyegése zavarta csak, az ablakon beáradó sápadt reggeli fény -77- birokra kelt a lámpa fényével. Rózsa feje – mintha egy ellenállhatatlan kényszernek engedne – lassan lesiklott a kerevet támlányáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta tekintetével. -78-

A tanár úr – vagy, amint szívesebben szólíttatta magát: a királyi tanácsos úr – idegesen nézte az ó-németnek csúfolt, százfülkéjü ebédlő oszlopos óráját. Ráncos kis uzsorás arca gonosz kifejezést öltött.

A feleségének különben is olyan ideges-ijedős arca volt, mintha örökké remegne valami bekövetkezhető istencsapástól. Amint most összekulcsolt kezekkel tekintett férjére, éppenséggel olyan volt, mint a szenvedő szűzanya. Csak jóval fonnyadtabb.

A kis Adél meg ott duzzogott az Andrássy-útra nyíló ablakfülkében, némán, mozdulatlanul, sírásra hajló szájjal. A szobában az a bizonyos, gyakran idézett vihar előtti csend honolt…

A néma családi tragédia a körül fordult meg, hogy Adél vőlegénye megkésett a vacsorától. A tanár, tekintet -79- nélkül, vagy éppen tekintettel a hanyag fiatalemberre, pontban kilenc órakor tálaltatni akart; az asszonyok azonban úgy vélekedtek, hogy a vesepecsenyének nem ártana, ha még egy kicsit künn sisteregne a konyhában. Keveset kérlelték, de csak félhangon, aztán ijedten elhallgattak, amikor zsarnokukat szokása szerint elöntötte az epe.

A távollévő vőlegénynek szólt. Rendetlen ember – ez volt a Mihályi-házban a legsúlyosabb vád, amit valakire mondhattak. Ha csak azt mondták volna Adélnak, hogy jegyese szabad óráiban lókötő, talán nem fájt volna neki annyira. Rend a szőrszálhasogatásig, rend a fanatizmusig uralkodott ebben a házban.

A tanár dühös kárörömmel járt-kelt a házban. Szinte félt, hogy a jövendőbeli veje még kilenc előtt be találna toppanni, hogy részt vegyen a vacsorában.

– A vacsorát! – rikácsolta a tanár, megsemmisítő pillantást vetve a feleségére. Most már komolyan dühös volt.

Az asszony két kezébe fogta a fejét és úgy sietett a konyhába. Adél végtelen keserűséggel eltelten, izgatottan -80- csavargatta ujjai közt a zsebkendőjét. A tanár pedig asztalhoz ült, nyakába kötötte az asztalkendőt és várt. Gonosz szemmel, előretolt alsó ajakkal, mint az éhes harcsa.

Házsártos ember volt a híres tudós akkor is, ha nem volt éhes. A családja félt tőle, a klinikai ingyenbetegei is rettegtek gyilkos orvosi szerszámai és hallatlan gorombaságai miatt. Csak a kollégái nem vették komolyan, meg az egyetemi hallgatók, azok a léha medikusok, akik előadása közben néha papirgolyókat dobáltak az orrára és harsogó kacagással kísérték magyarázatait. Ezek azt is állították, hogy a nagy tudós orvosi tudománya nem emelkedik fölül a köpülyöző borbélyokén.

Valaha, egy letűnt korban, amikor még kötéllel fogdosták össze az új kultúrállam berendezéséhez szükséges tudományos inventáriumot, őt is megtették híres embernek, holmi állati szorgalommal szárított növénypreparátumok miatt. Való igaz, hogy még családjában is, ahol rendületlenül állott fönn az apa világraszóló tudományába vetett hit, a nagytapasztalású vasaló-asszony házi receptjei szerint gyógyították a náthalázt.

A hölgyek nem igen nyúltak az ételhez, a tanár szokott farkasétvágyával neki esett a tálaknak, nagy szakértelemre és tetemes maliciára valló megjegyzésekkel -81- fűszerezve az egyes fogásokat. (Ha az orvosi vegytanhoz nem is, a konyhaihoz igazán értett.)

Mikor a gyümölcsöt állították eléje, odalenn, az ablak alatt, egy sebesen ügető kocsi állott meg. Két perc múlva belépett a vőlegény: Jurisics János.

Előkelő tartásu, széles vállu, magas fiatalember volt. Nyugodt jókedvvel lépett a szobába, könnyed elegánciával hajolt meg az öregek előtt, aztán mosolyogva ajkához vonta kissé ellenkező menyasszonya kezét.

Egy kérdő pillantást vetett a leány kipirult arcára. Mikor szeme végigfutott a vacsora maradványain és találkozott a tanár gyilkos pillantásával, megérthette a helyzetet, mert barna arcán könnyű mosoly jelent meg, amelyben volt egy csepp gúny is, de több őszinte jókedv.

– Bocsánat a késésért, – mondta hanyag udvariassággal. – Egy kedves emberemmel találkoztam, – kicsit elpletykáztuk az időt…

Adél feje szomorúan lekonyult, a tanár pedig lehúzta szögletes fejét a vállai közé, mint az ugráshoz készülő farkas. De nem szólt semmit. Ennek a fiatal uracsnak, aki tulajdonképpen nem tudott semmit és nem is volt semmi, oly biztos, kimért modora volt, amely még a világhírü tudósnak is imponált.

Adél később egy esdő pillantást vetett anyjára. -82- Ez a pillantás azt jelentette: Mégis, talán adnánk neki vacsorát?

Az asszony lopva pillantott a férjére. Az meg tenyerébe támasztotta az állát és most már úgy nézett maga elé, mint a jóllakott harcsa. Emésztésével volt elfoglalva, ilyenkor éppen veszedelmes lett volna őt ingerelni.

– Tessék! ez a fiatal nulla, aki majd csak a leánya pénzével lesz numerussá, a kaszinóba megy vacsorálni. Fácánt, tengerirákot, burgundival, talán pezsgővel is…

A tanár e pillanatban nem gondolta meg, hogy főleg azért jegyezte el leányát e fiatal nullának, mivel az a kaszinóban szokott vacsorálni.

Egy kicsit hánykolódott még, aztán mélyen elaludt. Ez is hozzátartozott a házirendhez. Egészségi szempontból csak két órával a vacsora után szokott az ágyba feküdni, – addig azonban nyitott szájjal hortyogott a kereveten. A tanár azt állította, hogy ő ilyenkor -83- nem alszik, hanem figyelmesen hallgat a többiek beszélgetésére; azért meg is követelte, hogy a szobában maradjanak.

Mihályiné nesztelenül forgolódott az asztal körül, a mátkapár pedig az ablakfülkébe vonult. Jurisics néhány kísérletet tett, hogy valami közömbös beszélgetést kezdjen, igyekezete azonban a leány hallgatásán hajótörést szenvedett. Adél hátra támasztotta a fejét és csukott szájjal, félig lehunyt pillákkal bámult maga elé.

Jurisics ösztönszerüen érezte, hogy a leány gondolataiban vele foglalkozik és hogy szívét keserűség tölti el…

Adél egy érzékeny pillantással válaszolt, aztán újra makacs hallgatásba merült. Látszott rajta, arcán látszott, hogy meg van sértve.

A fiatalember vagy egy félóráig még ott ült a túlfűtött szobában, figyelmesen hallgatva az óra ketyegését -84- és az öreg hortyogását. Fölváltva hol Adélt, hol az anyját nézte. Adél egyáltalában kerülte a pillantását, csinos arcán a szomorú lemondás kifejezése ült; az anyja pedig az asztalkendőket rakosgatta, közbe pedig olyan szemekkel nézte a vőlegényt, mint a haragos kotló.

Jurisics egy ideig az ajkát rágta, aztán hirtelen fölemelkedett a helyéről. Forró vérhullám szökött a szívéből a fejébe… Kimondhatatlan jól esett volna neki, ha egy ökölcsapással bezúzhatta volna az ablak tükörüvegét, hogy a téli éjszaka hideg levegője beáradhasson a szoba nyárspolgárias, kiállhatatlan fülledtségébe…

Menyasszonya nem tartóztatta. Mikor hozzálépett, hogy búcsút vegyen, eszébe jutott valami.

Kérés volt, de parancs alakjában mondva. Az asszony egy ijedt kotló-pillantást vetett a leányra, de Adél azzal nyugtatta meg anyját, hogy egy nagy, kötött kendőt vetett a vállára. -85-

– Valamit akar mondani? – kérdezte zavartan, amikor odakünn szemben álltak.

– Szeretném, ha tisztába jönnénk egymással… Valami kifogása van ellenem… Szóljon, mi az? Igy ez nem mehet tovább… Én csak azt látom, hogy néha hidegen, néha meg éppen ellenségesen bánik velem… Hogy miért? arról fogalmam sincs… Néha csak sejtem: ezért, vagy azért, – biztosat sohasem tudhatok meg, mert maga a világért sem mondaná…

Eleintén nyugodtan és halkan beszélt, hogy odabenn meg ne hallják, de aztán megfeledkezett magáról és fölemelt hangon folytatta:

– Maguk kissé megalázó szerepet szántak nekem a házukban, – pedig tudhatnák, hogy nincs hozzá való tehetségem… Újabb időben úgy tapasztalom, hogy atyja gyűlöletével tisztel meg… Fogalmam sincs, hogy miért, de látom, hogy puszta megjelenésem is bántja már…

– Nem úgy van… Apuska már nem fiatalember és különös szokásai vannak, – de ezeket tisztelni kell.

(Ez volt az alkotmányos formula, amellyel a Mihályi-ház hölgyei öreg zsarnokuk minden szeszélyét legalizálták: Apuska már nem fiatalember…)

– Nem venném túlságosan komolyan az öreg úr különcködéseit, ha tudnám, hogy magára számíthatok. -86- De én semmit sem tudok. Csak sejtem, hogy maga nem szeret.

– Meglehet különben, hogy nekünk különböző fogalmaink vannak a szerelemről. Akit én szeretek, annak én meg tudok bocsájtani egy gyilkosságot is, nemhogy holmi apró-cseprő formahibákat… Nem, Adél, maga nem szeret… Miért nem őszinte? Pedig nekünk tisztában kell lennünk egymással. Lássa, eljöhet az az idő, nagyon könnyen eljöhet, amikor azt fogom magától követelni, hogy válasszon a szülei közt és köztem… Számíthatok akkor magára? Félek, hogy nem. Mondja egy szóval: számíthatok?

Adélt megijesztették vőlegényének szavai. Nem is talált reájuk egyhamar választ.

Jurisics pedig növekedő fölindulással nézte. Tisztán érezte, hogy ő, aki tulajdonképpen csak a hozománya miatt közeledett Adélhoz, mostani fölhevülésében már több szenvedélyt érez iránta, mint amennyit a leány egész langyos lelke megérteni és befogadni képes. Pedig a leány vonzalomból lett az övé.

Menyasszonyának félénk zárkózottsága csak ingerelte. Valami ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy összetörje a jégburkolatot szívén. Hirtelen magához ragadta és erőszakosan csókolni kezdte.

Mihályiné, aki odabenn aggódni kezdett, hogy leánya meghüti magát a fütetlen előszobában, e pillanatban kinyitotta az ajtót.

A kelleténél tovább tartotta tenyerében a leány kezét, azt a beszédes kézszorítást azonban, amely kibékíthette volna a multtal és fölbátoríthatta volna a jövőre nézve, hiába várta.

Mikor lenn volt a sötét utcán, bosszankodott is magában, de nevetett is. Érezte, hogy valami felsülésfélén ment keresztül. Hogy is juthatott eszébe, hogy ezt a kis női nyárspolgárt megnyerje egy rohammal és föluszítsa a szülei ellen?

Gondolkozott, hogy mit tegyen a történtek után? Mindenesetre a legkényelmesebb utat fogja választani: hagyja a dolgokat folyni úgy, amint eddig folytak, régi, rendes medrükben. Valami majd csak lesz belőle, – ha nem is házasság…

A kaszinójába akart menni és mivel a legközelebbi bérkocsiállomáson nem talált kocsit, gyalog folytatta utját.

A körtértől befelé megelevenedett a kihalt utca. Csoportos színházlátogatókkal találkozott, akik összefogózva -88- siettek haza, hangos megjegyzésekkel birálgatva az operai előadást.

Egypár száz lépésnyire beljebb hárman jöttek vele szemben. Egy alacsony nőalak, hosszú köpenyegben és fehér csipkekendővel a fején, jobbról-balról egy-egy férfi kísérte. Mind a hárman karonfogva mentek és patyolatkedvükben lehettek, mert néha meg-megálltak az aszfalton és nagyokat nevettek.

A fehérkendős asszony abbahagyta a kacagást és egy kiváncsi pillantást vetett Jurisicsra, a Gróthy névre hallgató úr pedig, midőn észrevette, hogy barátja nyugodtan folytatja útját, kezet fogott hölgyével, aztán Jurisics után futva, a karjába kapaszkodott.

– Szervusz öregem, – jó, hogy találkozunk, – legalább nem kell kigyalogolnom a Városligetig, – mondta lihegve.

– Csinos asszony, egyéb semmi, – magyarázta Gróthy. – Különben valami csiri-csári hivatalnok felesége. A harmadik, aki velünk volt, az ura.

– Dehogy udvarolok, – inkább ő udvarol nekem. Formálisan belém van bolondulva ő is, meg a férje is. Egyre invitálnak, küldenek utánam. De amint -89- komolyan akarok beszélni az asszonnyal, mindjárt a szemem közé nevet, aztán elmondja a férjének, aki szintén nevet… Nem tudom, mit gondolnak felőlem ezek az emberek? Úgy látszik, nem vesznek komolyan!

A kis Gróthy kicsit bosszus volt, de nem haragudott. A kis Gróthyt tulajdonképpen Szentgróthy úrnak hívták, de bizalmas emberei úgy vélekedtek, hogy neki a név fele is elegendő. A városban mindenki ismerte. Kurtaszárnyu frakkban, smokingban, vagy Ferenc József-kabátban, nyakát magas inggallérba szorítva, virággal a gomblyukában és csillogó monoklival a szemében, – mindenütt ott lehetett látni, ahol a foglalkozásszerüen unatkozó emberek össze szoktak gyülekezni.

Jónevü és jónevelésü ember hírében állott, kicsi termete és simulékony modora miatt azonban ott, ahol megfordult, mindig csak afféle pót-ember számba vették. A kártyaasztalnál pótpartner, a párbajnál pótszekundáns, asszonyoknál pótudvarló és leányoknál póttáncos. Bár mindeme mesterségekhez épp oly jól, vagy talán még jobban értett, mint sok barátja, akit egész ember számba vettek, – volt benne annyi jókedvü filozófia, hogy önként visszavonult, mihelyt észrevette, hogy az igazi ember megérkezése fölöslegessé tette az ő pót-működését.

Amit Szentgróthy Jurisics iránt érzett, az több volt a barátságnál. Hasonlított egy iskolás leány rajongásához valami regényhős iránt. -90-

Jurisics egyszer, valami álarcos bálon, megmentette Szentgróthyt egy féltékeny férj, vagy imádó korbácsától, másnap pedig egy kardcsapással szétvágta a botrány-csomót, amelyet Szentgróthy jobb ügyre méltó buzgalommal összebogozott. Szentgróthy e pillanattól fogva szinte szentimentális ragaszkodással viseltetett Jurisics iránt.

Ragaszkodása főleg abban nyilvánult, hogy naponkint egy órát heverészett barátja legénylakásának kényelmes kerevetein, hogy megitta Jurisics likőrjeit, elszítta cigarettáit. Különben pedig címeres cigarettatárcákkal szokta Jurisicsot ellátni, nyiltan hirdette, hogy őt tartja az ország első gavallérjának és sehogysem akarta megérteni azokat az asszonyokat, akik első látásra bele nem bomlottak barátjába.

Jurisics a maga módja szerint szintén megszerette Szentgróthyt. És mivel észrevette, hogy barátja könnyelműség dolgában rajta is túltesz és nagy jövedelme mellett is néha kétségbeejtő pénzszükségben kínlódik, a gyámkodás egy nemét kezdte fölötte gyakorolni. Többízben a saját tárcája és hitele igénybevételével mentette ki hitelezői kezeiből a gyereket, amint Szentgróthyt nevezni szokta.

Azokra a hazárd kártyapartikra célozott, amelyek egy hét óta a kaszinóban folytak, egy a vidékről fölrándult mágnás tiszteletére.

Egy ideig némán haladtak egymás mellett, míg Szentgróthynak megint eszébe nem jutott valami.

– Megint belecsömörlöttem egy időre a társaságba, – mondta Jurisics kelletlenül. – Kiállhatatlanok voltak megint.

– Adél is, az öregek is. Adél olyan szemrehányó pillantásokat vetett reám, mint a haldokló őz a vadászra, – hogy ujat ne mondjak. Persze, fogalmam sincs, hogy miért?

– Én is arra gondoltam. Talán éppen azt, hogy megint játszom. Az öreggel különben nem törődném, – epés bolond, akivel akkor se tudnék megférni, ha nem játszanám… Nem való annak húsból-vérből való vő, hanem óraműre járó automáta, amelynek a kulcsát ő hordaná a zsebében. Egy automáta, amely másodpercre van beigazítva, jön és megy, fejével bólint, -92- vízzel keverve issza a bort és kezet csókol Adélkának… Pedig tudod, hogy nincs egy csepp automáta-tehetségem!

– Semmi, – de ha ez az eljegyzés fölbontatik, akkor kitöri a nyakamat… Tudod, hogyan élek. Apám főrendiházi tag, számos rendjel tulajdonosa és sokszoros s a többi, a vagyona azonban belefér a kabátja belső zsebébe. Mint bankigazgató, – azt hiszem, olyasmi? – busás fizetést kap ugyan, de ezt a fizetést havonkint el is költjük, ketten, az utolsó krajcárig. Nekem ezenkívül egy csomó adósságom is van… Nem sok, mindössze legfölebb harminc-negyvenezer forint, amit mint a gazdag Mihályi-leány vőlegénye, félvállal is elbírok, – de ha holnap fölbontom az eljegyzésemet – hiszen ismered a zsidaimat!

– A szülőkre már nem számíthatok, – folytatta Jurisics. – Eleinte az apám neve imponált nekik, de most már az se hat, mert megszokták. Az öreg Mihályi -93- gyűlöl. Ha nem tartaná vissza a botránytól való félelem, talán már holnap az orrom előtt becsapná a háza ajtaját. Azt hiszem, már csak valami eklatáns bizonyítékot keres ellenem, akkor aztán meg fog alkudni a botránnyal is.

– Pedig egy jóvérű fiatalember ellen mindig lehet bizonyítékot találni, – vetette közbe Szentgróthy.

– Egy reményem van még: a leány. Ha ezt megnyerhetném, egészen megnyerhetném magamnak, akkor félvállról beszélhetnék az öregekkel…

– No no, hiszen csak úgy értem, ahogy a tizenkilencedik században szokás ilyesmit érteni… Különben elég csinos és van valami fagyos zárkózottság a modorában, ami engem a megfagyott pezsgőre emlékeztet…

– Azért kérdeztem, hogy szereted-e, mert régi tapasztalás szerint egy nő elbolondítására az a legbiztosabb mód, ha az ember maga is bolondul utána… A hidegvér ilyenkor nem ér semmit. Az csak akkor jó, -94- ha a hódítás megtartásáról van szó. A forradalmárok mind vérmes emberek, az imperátorok pedig flegmatikusak.

– Meglepő megfigyeléseid vannak, – jegyezte meg Jurisics szelid gúnnyal. – Megvallom egyébiránt, hogy a leányt éppenséggel nem találom ellenszenvesnek. Csinos, szelid és önző. Jó kis asszonyka lesz belőle, aki majd belevonja a férjurát is önzése szűk körébe és akinek a vágyai nem szárnyalnak túl a konyha meg a gyerekszoba falain.

– Olyasmi, – de nekem jó volna. A pezsgőt az ember a házon kívül megtalálja.

Lassu léptekkel folytatták útjukat, Szentgróthy szórakozottan nézte az óráját.

– Még tizenegy óra sincs. A pártid csak kettő után kezdődik, – látod, még elmehetnénk valahová… Elmehetnénk a Kacagó galamb-ba… Egypár csinos leány énekel ott… Jesszi is oda jár mostanában…

– Éppen az kellene még, hogy most énekesnők után futkossak, – szólt Jurisics.

– Igazad van, – jobb, ha egyedül megyek. Éjfél után majd találkozunk odafenn. Ugy-e, még nem is láttad Jesszit?

– Még csak nem is hallottál róla? – Nem lehet azt úgy kutyafuttában elmondani! – Virágárus leány…

– Semmit se tudsz! Jesszi csodálatos, talányos lény, aki vagy két hónappal ezelőtt bukkant fel a fővárosban… Magam sem tudom, honnan jött – egyszerre csak ott járt-kelt a füstös orfeumokban, egy hosszúfülü virágos kosárral a karján, szép termetét ringatva és fehér fogait mutatva… Ha valaki megtetszik neki, virágot tűz a gomblyukába. Pénzt nem kér érte, a bankót elfogadja, az apró pénzt visszautasítja… Tudod, hogy nem vagyok naiv gyerek, de megmondhatom, még rám is azt a benyomást teszi, mintha hercegnő volna, aki puszta kalandvágyból keresi föl a lebújokat… A tartása, az öltözködése egy hercegnőé… A legcsudálatosabbat elfelejtettem megmondani: Jesszi megközelíthetetlen!

– Holnap majd többet beszélünk erről, – mondta Jurisics, akit barátja bőbeszédűsége untatni kezdett. -96-

Szentgróthy a Kacagó galamb felé vette útját, Jurisics pedig betért egy keskeny mellékutcába, hogy ne kelljen a körútra kerülnie. Nappal kihalt, sötét utca, éjjel a lámpafénytől világos és a duhaj jókedvtől hangos. A sok kávéház és táncterem sarkon követi egymást, a ki-becsapkodott üvegajtók mögül cimbalmozás és rikoltás hallatszik.

Éppen elhaladt egy ilyen lármás csapszék piros lámpása alatt, midőn a háta mögött üvegcsörömpölést és dühös kiáltást hallott, aztán egy emberi test végigzuhant a kövezeten.

– Ezt a hazafit ugyancsak kidobták, – konstatálta magában Jurisics, akinek ilyen jelenetek iránt is edzett idegei voltak, anélkül, hogy érdemesnek tartaná visszafordulni.

Könnyü, futó léptek és halk ruhasuhogás neszét hallotta, aztán valaki minden bevezetés nélkül karonfogta; egy ibolyaszagu, nevető, a futástól lihegő, karcsú női alak haladt mellette, ütemes léptekkel. -97-

Jurisics az első pillanatban ösztönszerűen le akarta rázni a karjáról, de aztán hirtelen Jesszire gondolt és, bár maga sem tudta miért, igent bólintott. Jesszinek kellett lenni, akiről Szentgróthy beszélt…

A nagy hidegben födetlen fővel járt. Nyakára fehér, finom prémes gallér simult, keztyűs kezében kis kosarat himbált.

A következő pillanatban Jurisics, aki be volt avatva a nagyváros éjjeli életének apró-cseprő titkaiba, már sejtette, hogy minek köszönhette a leány ismeretségét. Egy rendőrtiszt járt a nyomukban. Mikor végül a fiatalember türelmetlenül sarkon fordult és kelletlenül fölemelt fővel fordult a hivatalnok felé, az kevés habozás után betért egy mellékutcába.

– Óh, már hetek óta a sarkomban van ez a Csámpor… Nem mehetek már sehová, hogy elém ne tolja a förtelmes arcát… Amióta belátta, hogy szóval nem mehet semmire, rám akar ijeszteni…

– Hiszen magammal hoztam Fricit. Hanem amikor ülünk a kávéházban, egyszerre neki rontanak a pincérek Fricinek, kifordítják a zsebeit, elvesznek tőle -98- egy tucat rossz kanalat, amit elcsent a kasszából, miközben a kaszirnőnek udvarolt, aztán kidobják az utcára…

– Jó fiu az a Frici, – tette hozzá a leány, – csak kár, hogy nem tud elszokni a lopástól… A Kacagó galamb ruhatárából is ezért csapták el…

Oly közömbös hangon mondta, mintha csak arról volna szó, hogy valaki nem tudja abbahagyni a dohányzást… Tehát ez volt Szentgróthy hercegnője!

A leány nevetett, halk, harmonikus kacagással. Nem bosszankodott, inkább mulatságosnak találta a fiatalember ötletét.

Egy bicegő alak közeledett feléjük; hóna alatt klakká lapított cilinderkalapját tartotta, zsebkendőjét a szemére szorította.

Frici alázatos bizalmaskodással köszönt és távozni -99- akart, a leány azonban utána szólt, keresgélni kezdett a virágai közt és odadobott neki egy bankjegyet.

Azzal megint Mihályi Adél vőlegényének karja alá fűzte a kezét és jókedvűen mondta:

Jurisics azonban már megelégelte az utcai kalandot. Gúnyos udvariassággal mondta a leánynak:

– Boldogtalan vagyok, hogy nem élvezhetem tovább szellemes társaságát – de várnak reám.

– Gondoltam, hogy házas ember. Ön nem jár oda, ahova én. Pedig fővárosi ember és uriember… Mondja, csinos a felesége?

Jurisics úgy találta, hogy Szentgróthy hercegnője kissé szemtelen. Még mielőtt válaszolhatott volna, a leánynak már más járt a fejében.

A közelben fiakker-állomás volt; Jurisicsnak csak füttyenteni kellett a kocsiért. Jesszi összefogta a ruháját és beszállott, a kocsi nyitott ablakán valamit Jurisics felé nyujtott.

– Tegye a gomblyukába, – mondta – és adja otthon a feleségének! Jó éjszakát!

Szentgróthy egypár napig nem mutatkozott barátjánál, aztán egyszer, délben megint eljött. Mialatt Jurisics inasa két elefántcsont hajkefével dolgozta meg a gazdája fejét, addig Szentgróthy szórakozottan járt-kelt a kis szalonban, sorra nézegette a fotografiákat, amelyeket már százszor látott, végül leakasztott egy buldogrevolvert a falról és lovagias állásba vágva magát, célba vette önmagát a tükörben.

– Hallod, – mondta Jurisics, a multkor megismerkedtem a Jessziddel. Gondolom, hogy ő volt…

– Persze, hogy Jesszi volt! – kiáltotta a fiatalember. – Nos mit szólsz hozzá?

– Első látásra egy igazi szépség se tesz szenzációs benyomást. Majd ha másodszor látod!

– Elég volt nekem egy sütet a hercegnődből. Különben -101- nem éppen tartózkodó. Meg se kérdezte a nevemet és el akart vinni az ő mulatóhelyeire.

– Egész éjjel csavarog a városban és nem szeret egyedül járni. Mindig visz valakit: egyszer egy zsebtolvajt, másszor egy méltóságos urat. Éppen nem válogatós. Ha egyik gavallérja tolakodó lesz, akkor ott hagyja a faképnél és fog magának a következő utcasarkon másikat…

Ebéd után meglátogatta a menyasszonyát, és mivel a tanárt nem találta otthon, meglehetősen jól érezte magát az asszonyokkal. Adélnak, mint mondani szokás, jó napja volt és amikor a téli verőfény kicsalta őket egy félórára az Andrássy-úton sétálók közé, a hidegtől kipirult arcával és kivételesen jószabásu prémes kosztümjében feltünően csinos volt. Láthatólag tetszett neki, hogy a járókelők kiváncsian utána fordultak és büszkén símult két fejjel magasabb vőlegénye karjához.

A tanár is tűrhető hangulatban volt a vacsoránál. Valami miniszteri ebédről jött, talpig díszmagyarban. Ebéd közben felköszöntővel ünnepelték világraszóló tudományát. Ez oly békülékennyé tette, hogy meg se szidta az asszonyokat délutáni sétájukért, sőt, midőn Jurisics kifejezést adott ama véleményének, hogy az üresedésben levő főrendiházi tagságok betöltésénél alig -102- mellőzhető olyan érdemes tudós, mint Mihályi tanár, az öreg úr kivételesen egy véleményen volt jövendőbeli vejével.

Mikor Jurisics elbúcsuzott, Adél saját jószántából nyujtotta feléje az arcát.

Az a könnyű csók, amellyel a leány hűvös arcát érintette, jókedvü megnyugvással töltötte el. Utóbbi időben gyakran esett meg vele, hogy nyugtalanító kétségek gyötörték. A jövő oly bizonytalanul feküdt előtte, jelen exisztenciája pedig, költekező életmódja és korlátolt jövedelme mellett gyakran veszedelmesen hasonlított kalandor-exisztenciához. Most megint biztosabb talajt érzett a lába alatt. Az önmegtérés e pillanatában el is határozta, hogy nem megy többé a kaszinóba játszani. Haza megy aludni, – előbb azonban megiszik valahol egy csésze teát.

Betért egy jobbfajtáju kávéházba. A kávéházban sokan voltak, többnyire katonatisztek és öreg urak, aztán egy elegáns vidéki asszonyokból és hangos urakból álló nagyobb társaság, amely összetolt márványasztaloknál mulatott. Jurisics a plüsskerevetes sarokfülkébe vonult és az esti lapok olvasásába mélyedt.

Egyszerre fölpillantott és meglátta megint Jesszit. Ott járt-kelt a vendégek közt, virágos kosarával a kezében.

A leány véletlenül vetődött csak ide. Az utcáról -103- benézett és meglátta a szemközt levő óriási tükörfalakban sokszorosan visszacsapó villamos fényt. Ez a ragyogás becsalta a sötét utcáról, mint az éjjeli pillangót. Hanyagul lépegetett a márványasztalok közt, nem is törődve, vagy észre sem véve azt a feltünést, amelyet a vendégek, de különösen az asszonyok közt okozott. Az asszonyok gyönyörködve, a fiatalabbak közülök meg éppen elragadtatással nézték. A kaszirnő is egyre rajta legeltette a szemét.

Nagyon szép volt. Felséges, nagy, izmos, mint egy fehér hattyu. Kissé előrehajló nyakával és fölemelt tenyerével, amelyben kosarát tartotta, ama vízhordó leányok nemes plasztikájára emlékeztetett, amelyek antik gemmákon láthatók.

Egy öreg úrnak, aki barátságos mosollyal bólingatott feléje, virágot tűzött a gomblyukába: egy fiatal dandynek, aki pisszegve intette magához, hátat fordított. Egy vörös kamasz, aki egy pap vagy színész formájú úr társaságában szundikált üres palackokkal megrakott asztalánál, most fölébredt és erőnek-erejével meg akarta ölelni Jesszit. A leány jó ideig csendesen védekezett ellene, aztán megérintette a szomszéd asztalnál ülő katonatiszt vállát.

Mialatt a tiszt a becsípett emberrel veszekedett, addig Jesszi már kikeresett a kosarából egy ibolyabokrétát és a sarokfülkébe lépve, szó nélkül Jurisics -104- gomlyukába tűzte, miközben véletlenül horzsolta a fiatalember arcát.

Engedelmet se kérve, szembe ült a fiatalemberrel és miközben nagy, szürke szemeivel kiváncsian nézte Jurisicsot, hosszú keztyűit lefejtette ujjairól. Kifogástalan új, finom keztyűt viselt; jól ápolt, fehér kezén meg drágakő csillogott. A kigombolt kabátkája alól ruhája látszott, pompásszabású, fekete csipke-derék. Amit a testén viselt, az bizonyára többet ért, mint amennyit egy év alatt is kereshetett a virágaival.

Egy pohár tejet kért, azt némán kavargatta, közbe szórakozottan nézegette egy élclap képeit. Jurisics azalatt őt nézte, félig lehúnyt pillái alól szomjas szemmel szívta föl üde ajakát. Félprofilból látta, és úgy találta, hogy még soha életében nem állott oly individuális báj hatása alatt, mint most, e selyempillájú, telt állú, édesszáju, komoly leányarc láttára. Szentgróthynak igaza volt: a leány másodszori látásra elszédítő hatással volt rá, még az a finom ibolyaillat is, amely ruhájáról áradt.

– Önnek nincs is felesége, – mondta aztán minden -105- bevezetés nélkül, mintha a multkori beszélgetést folytatná csak.

– Azt is tudom, hogy önt Jurisicsnak hívják. Gróthy mondta… Gróthy sokat beszél önről, – tulajdonképpen mindig önről beszél… Ha az ember hihetne neki, akkor ön nem is volna ember, hanem valami istenféle… Nagyszerű! Gróthy azt is mondta, hogy én bele fogok önbe bomlani… Gróthy néha ostobaságokat beszél…

Jó ideig beszélgettek még Szentgróthyról, – más tárgyról úgy se tudtak volna beszélni…

Az a becsípett úr, aki Jesszit az imént meg akarta ölelni, most borotvált arcu barátja karjára támaszkodva, bizonytalan léptekkel közeledett feléjük. Hosszú beszédet intézett Jurisicshoz, amelynek körülbelül az lehetett az értelme, hogy szívéből sajnálja előbbi illetlenségét, – aztán kezet akart fogni vele és barátjával egyetemben letelepedett melléje a piros kerevetre.

– Hová vigyem? – kérdezte a fiatalember, mikor künn voltak az utcán. -106-

– Senki sem tudja az urak közül, hogy hol lakom, hát önnek sem kell tudnia.

Jurisics az éjjel a leánnyal álmodott. Kavargó fellegeken pihent és a karjaiban tartotta Jesszit, aki szerelemittasan simult hozzá. Mikor reggel fölébredt, az ajkán még érezni vélte csókjainak melegét.

– Az ördögbe, – mormogta elgondolkozva, – nem szeretném, ha most rögeszmémmé lenne ez a leány…

Valaki a rögeszméjévé lesz, – e kifejezés alatt azt a veszedelmes lelki állapotát értette, amikor valami nő annyira befészkelte magát a fantáziájába, hogy egész gondolkozásának központjává lett. Eddig azt a gyakorlatot követte, hogy homeopatikus úton gyógyította ezt a betegséget, amelyet nem akart szerelemnek nevezni.

Szívós energiája, amely szerelmi kalandjaiban érvényesült és hazárd elszántsága, amellyel alkalomadtán -107- egész exisztenciáját föl tudta tenni egy kártyalapra, eddig rendesen sikert biztosítottak neki. Most azonban úgy érezte, hogy szüksége lesz rá, eljegyzésére és egész jövőjére való tekintettel, amely utóbbit újabban gyakran oly sötét színben látta.

Megesett egyszer, hogy Mihályi tanár úr szakadó esőben egy lassan kocogó omnibusz sarkában meglapulva, a mocskos ablaküvegen át megpillantotta jövendőbeli vejét, amint csinos broomjában nyílsebesen ügetett végig az Andrássy-út faburkolatán.

E véletlen találkozás alkalmat szolgáltatott a tudósnak, hogy összehasonlításokat tegyen a saját szerénysége és a fiatal nulla nagyzási hóbortja közt. Ez elmélkedés eredményét néhány epés célzás alakjában föl is tálalta aztán Jurisicsnak. A fiatalember először ki akart térni a reá nézve kellemetlen fejtegetés elől, amikor apósa mindinkább belebeszélte magát a méregbe, Jurisicsban egy pillanatra felülkerekedett megint a nagyúr, s meglehetős kicsinylő hangon olyasfélét mondott, hogy nem szereti, ha magánügyeibe avatkoznak. Nyilatkozatát mélységes csend követte. Mihályi és felesége halálra sértetten néztek össze, Adél pedig könnyes szemmel bámult tányérjába.

Jurisics vagy egy órán át hiába erőlködött, hogy -109- egy jó szót nyerjen; a leány, aki utóbbi időben már meglehetős bizalmas volt hozzá, hirtelen bekapta megint érzékeny csigaszarvait és elzárkózott vőlegénye elől.

– Nyárspolgárok, gyógyíthatatlan nyárspolgárok! – mormogta Jurisics, amikor csodálatos keserűséggel eltelten hazafelé indult.

A belső Andrássy-út egyik háza előtt egy ismerős, kopott alak akart elsurranni mellette. Megismerte Fricit, a virágárusleány gavallérját. Ez a Frici úr különben határozottan csak gázvilágításra volt berendezve. Gázfénynél tűrhetően festett, a józan napfényben azonban keresve se lehetett volna szánalmasabb alakot találni. A fekete ruhája nagyon kopott volt, az ember maga meg nagyon mosdatlan; piros nyakravalót, a mellén pedig nagy üveggyémántokat viselt.

Jurisics megállította és Jesszi után tudakozódott. Frici, aki Jessziéknél alkalmilag apró házi teendőket is végzett, azt mondotta, hogy a leány két nap óta beteges és nem hagyta el a lakást. Mikor pedig Jurisics egy bankjegyet adott neki, Frici már a fiatal úr nevére is emlékezett; pedig csak egyszer látta, éjjel az utcán.

– Nagyságos Jurisics úr? – mondta, egy eredménytelen kísérletet téve, hogy fanyar, merev arcára mosolyt erőltessen. – Jesszi itt lakik, ebben a házban, a negyedik emeleten.

– Tegnap mondta csak: Ha Jurisics úr kérdezősködnék utánam, neki meg lehet mondani a lakást…

Jesszi tehát gondol reá… Úgylátszik, valami titkos küzdelemféle folyhatott le a leány lelkében, amely az ő kapitulációjával végződött: most már várja Jurisics látogatását, miután egypár nappal ezelőtt még a lakását sem akarta vele közölni. De honnan sejthette, hogy Jurisics kérdezősködni fog utána, és hogy éppen Fricinél fog kérdezősködni? Az intenciók e véletlen találkozásának – amely Jurisicsot szinte megdöbbentette – meglehetősen egyszerű magyarázata volt. Jesszi közt és a társaság közt, amely a leány szemében a világot képviselte, egyedül Frici közvetítette az összeköttetést. A leány tudta, hogy Frici mint ruhatáros, kisegítő pincér és alkalmi üzenetvivő, folyton összeköttetésben van a gavallér-körökkel, s így természetes, hogy ő is rábízta Jurisicsnak szóló üzenetét.

Jurisics csak akkor vette észre, hogy hol van, amikor már belépett a házba és fölfelé ment a meredek lépcsőn. Megállt, egy pillanatig habozott, de a dacos keserűség, amelyet a menyasszonyával szemben érzett, megint gyorsította lépteit. Úgy érezte, hogy azzal, hogy elmegy a virágárus leányhoz, akit annakelőtte kerülni akart Mihályiék kedvéért, elégtételt vesz magának Mihályiékon. A valóságban pedig csak nagyon megkívánta már Jesszi látását, megkívánta oly mohón és epedőn, mint az elkényeztetett gyermek az édességet. -111-

Odafönn egy ijesztően rút, citromarcú asszonyság nyitott neki ajtót. Valami förtelmes dialektusban hadart valamit, amikor pedig Jurisics kiejtette Jesszi nevét, az asszony mérgesen magára csapta az ajtót.

Jurisics újra becsöngetett. Odabenn gyors szóváltás hallatszott, az ajtó újra megnyilt, – s aki ezuttal bevezette, az maga Jesszi volt.

Éppen fésülködés közben érhette, mert a leány oldalvást hajolva jött eléje, kezével csipőig érő, vastag haját fogva össze. Zöld lóherével behintett, fehér battisztpongyolát viselt, füzője se volt rajta.

– Megismertem a hangját! Szép, hogy eljött… Hogyan jutott eszébe ide jönni?

– Semmi, – inkább rosszkedvü voltam, mint beteg. Meg a fejem fájt. Jőjjön be, kérem!

Egy furcsa kis szobába vezette a vendégét. A mindennapi használatra szolgáló bútorokon meglátszott az olcsó vásári munka, ezek mellett azonban drága fényűzési tárgyak voltak összehalmozva. Pompás perzsa szőnyegek, egy üvegkeretű velencei tükör, ezüst toalett-tárgyak, értékes csecsebecsék.

A szobában különben jókora rendetlenség uralkodott. Az ágyat még nem vetették meg, az összegyűrt vánkosokon még ott volt a mélyedés, amelyet Jesszi feje csinált. Az asztalon egy atlaszcipő, egy füző és -112- néhány teknősbéka-fésü hevert. Mikor Jurisics a kerevetre ült, egy hideg kis tárgy akadt a kezébe: gyémánt fülönfüggő volt.

A leány hátra rázta a sörényét, aztán megállt vendége előtt. Tulajdonképpen nagyon lompos volt, de Jurisics bájosabbnak találta, mint valaha. Oly egészséges, tömör, nemes alkata volt, hogy az öltözködés semmit sem ronthatott és javíthatott rajta.

Mikor most mosolyogva, a csipkéket rakosgatva mellén, kissé révedező tekintetével szembe nézett Jurisicscsal, a fiatalembert újra foglalkoztatta az a kérdés, amelyet már oly gyakran intézett magához: ki ez a leány? mi fajta?

Aztán egyszerre úgy gondolta, hogy megtalálta a választ, amikor a szeme megakadt egy arcképen, amely kovácsolt ezüst rámában függött a falon. Az arckép egy feltünően szép aggastyánt ábrázolt. Aki életében egyszer már látta ezt az éremre való profilt, a merészen fölfésült bajuszt és ezt a fauni mosolyt, az nem felejtette el többé Hadfalussy herceg vonásait.

A herceg, költekezési mániájáról és egy primadonnához méltó szeszélyeiről jól ismert tagja volt annak a nemzetközi társaságnak, amelyet high-lifenek szokás nevezni. Párisban lakott, a Rivierán telelt, Angliában vadászott, Cannesban fürdőzött, Wiesbadenben futtatott. Igazgatósági tagja volt a berlini Unionnak épp úgy, mint a párisi és bécsi jockey-kluboknak. -113- És mivel a birtokai véletlenül Magyarországon voltak, magyarnak mondták, bár valamennyi ország közül éppen ezt az egyet találta a legunalmasabbnak és valamennyi európai nyelv közül éppen a magyart beszélte legkevésbbé jól.

Tehát Hadfalussy, a tehetetlen nővadász, reá tette már a kezét erre a leányra!

Jurisics sokkal jobban ismerte a világot, amelyben élt, mint hogy Jesszi titokzatos exisztenciája mögött valami titokzatos históriát gyaníthatott volna.

Annak képzelte, – másnak se képzelhette volna, – aminek most tudta. És e tudat most mégis bosszantotta, – nem! leverte.

Egy ideig elnézte az arcképet, aztán egyszerre brutális nyiltsággal kérdezte a leánytól:

A leány letérdelt a szőnyegre és egypár elszórt hajtűt szedegetett össze. Most csodálkozva tekintett föl.

Ez több volt a nyiltságnál, ez cinizmus volt. Hiszen igaz, a virág, amely a lápból fakadt ki, bármilyen üde és pompás legyen is, nem bocsáthatja a gyökerét máshová, mint megint csak a lápba.

Jesszi időközben fölkelt, arca ezúttal rózsás volt, de csak a fizikai erőlködéstől.

Ennek a hihetetlenül hangzó dolognak különben igen természetes magyarázata volt.

Egy ismert mester öt évvel ezelőtt, amikor Jesszi még félig gyermek volt, fölfedezte szépségét és modellnek használta egyik bibliai tárgyú képéhez. Hadfalussy herceg meglátta a képet Bécsben, megvette és az angyal-modell után tudakozódott. Egy nap aztán a herceg megbizottja, egy tekintélyes budapesti ügyvéd és képviselő (aki az erkölcsnemesítő mozgalom egyik szerepvivője volt) megjelent Jessziék külvárosi lakásán és fölszólította őket, hogy jőjjenek vele Bécsbe, ahol a leányra nagy szerencse vár. Jesszi nagynénje – a leány nem ismerte szüleit – egy pillanatig sem habozott, hanem elfogadta az ajánlatot. Azért fogadta magához és nevelte föl Jesszit, akinek a fejlődő szépségében rejlő értéket jókor fölismerte, hogy öreg napjaira gondtalan életet biztosítson magának. Miért is lett volna jobb a szegény asszony Hadfalussy hercegnél és az erkölcsnemesítő képviselőnél?

Bécsben rosszul jártak. Az aggódó nagynénit és -115- a mitsem sejtő, kiváncsi Jesszit, kétszer váratták meg a nagyúr szalónjában, – a herceg egyszer sem ért reá őket elfogadni. Mikor harmadszor is eljöttek az ügyvéd kíséretében, a portástól megtudták, hogy a herceg hajnalban visszautazott Párisba.

A hercegnek aztán, amikor egyszer párisi házi kápolnájában ama szent kép előtt reggeli ájtatosságát végezte, eszébe jutott megint az angyal-modell, akinek a nevére nem emlékezett már. Gavallérember volt, aki szép nőkkel szemben nem szívesen tévesztette szem elől az udvariasságot. Egy nagylelkű szeszélyének engedve, azzal kárpótolta Jesszit a bécsi útért, hogy tisztességes járadékot tűzött ki neki, amelyet budapesti megbizottja fizetett ki minden hónap elején. Jesszi ezentúl a herceg háztartási inventáriumában, a kegyelemkenyéren élő hivatalnok-árvák, az öreg csatlósok, a fölösleges vadászok, lovak és falkák mellett mint tartalékos szerepelt, aki mindaddig számot tarthatott a nagyúr bőkezűségére, amíg egy nyilvánosságra került hűtlensége által érdemetlennek nem mutatja magát.

A leány láthatólag szeretett Hadfalussyról beszélgetni. A név említésekor inkább valami elvont fogalomra gondolt, egy titokzatos hatalomra, mint személyre. Félénk tisztelettel gondolt reá, aki láthatatlan volt, mint a gondviselés s akit mégis mindenki ismert, akiről mindenki beszélt s akinek ő mindenét köszönhette. Félévenkint elküldte neki legujabb arcképét s -116- írt hozzá levelet, – választ természetesen sohasem kapott. Hébe-korba megesett, hogy a külföldi posta valami többé-kevésbbé értékes ajándékot hozott a számára. Egyszer egy műtárgyat, másszor valami kézimunkát, vagy éppen exotikus játékszert. Dolgokat, amelyeket a szeszélyes herceg összevásárolt, költekezési ösztönből vagy éppen jótékonyságból, anélkül, hogy tudott volna velük mit kezdeni. Ilyenkor becsomagoltatta és elküldette az első címre, amely éppen eszébe jutott.

Jurisics tudta, hogy ezek az apró-cseprő vonások, amelyeket Jesszi neki elmondott, mind a hercegre vallanak. Voltak neki palotái, amelyekben sohasem lakott, vadaskertjei, amelyekben sohasem mulatott, – miért ne lett volna szeretője is, akit sohasem látott? Jesszi mellett több is, Párisban, Madridban, Rómában, – feltünő szépségek, akiknek részben telhetetlen torkosságból, részben a szépség iránt való művészi elismerésből, legkisebb részben jószívűségből, biztosított gondtalan életet.

Jesszinek volt különben egy nénje is, akit Ninának hívtak és aki igen háladatlannak mutatta magát a közös nagynéni iránt. Ez a csinos, szemtelen Nina a könnyelmű leányok jószívűségével ragaszkodott Jesszihez. Egy ideig a fővárosi orfeumokban énekelt, vékony hangon és plasztikus mimikával együgyü nótákat csicseregve, táncolva. Jó ideig megosztotta a keresetét -117- a nagynénjével, vagy egy hónap előtt azonban megúnta a néni citromsárga arcát és megszökött a chansonette-ek Mekkájába, Odesszába.

Ő kapatta rá Jesszit az éjjeli csavargásra. Magával vitte, részint hiúságból, hogy imponáljon a társaságának Jesszi szépségével és hozzáférhetetlenségével, részint ravaszságból, hogy csaléteknek használja maga mellett. A fiatalság úgy özönlött Jesszi nyomában, mint a moly a tűzfény után.

És Jesszi otthonosnak találta magát a gázfény, a borgőz és a rikácsoló ének mellett. Bekalandozta a várost, jókedvű mosollyal az ajkán, fehér szoknyája szegélyét maga után hurcolva az éjjeli iszapban. Undor és vágy nélkül, mindent tudva és mindent látva. Kacérkodott a férfiakkal, akik a nyelvükkel csettintek, ha meglátták, mint az iskolás fiúk, ha cukros tortát visznek el mellettük és örült annak a tekintélynek, amelyet a saját hozzáférhetetlensége biztosított neki…

Jurisicsot ez a naiv cinizmus, amellyel a leány Hadfalussyhoz való viszonyáról elmélkedett, zavarba ejtette. Elég jól ismerte a világot, amelyben élt, de ezt a fehér virágszálat, amely tisztán és magánosan nyílt a poshadó láp fölött, amelyből fakadt és amelyben előbb-utóbb megint el kell merülnie, – ezt a fehér virágszálat nem tudta hogyan osztályozni a félvilági nők természetrajzában. Úgy érezte, hogy egy alvajáróval van dolga és valami kegyetlen vágy fogta el, hogy -118- az arcába kiáltsa a nevét, fölébressze és megmutassa neki, milyen úton jár.

– Sok szónak is az a vége: maga eladta magát, Jesszi, hogy megélhessen! – mondta oly keserűséggel a hangjában, amely őt magát is meglepte.

Jesszi, aki erre éppen nem volt elkészülve, megütközve, de harag nélkül nézett reá. Aztán halkan mondta:

Hirtelen elhallgatott, arca lángvörös lett. Jurisics megértette, hogy mit akart mondani és ő is elpirult a szégyentől. A leány alkalmasint olyasfélét akart mondani: hisz ő is eladja magát Mihályi Adélnak… (Szentgróthy fecseghetett valamit.)

– Ugy-e, nem haragszik? Ostoba vagyok! Hiszen tudom, hogy az egészen más… Önöknél az más!

Mikor Jurisics lement a lépcsőn, azon gondolkozott, hogy igazán más-e az ő esete?

Érezte, hogy menyasszonyát egy cseppet sem szereti, – soha annyira nem érezte ezt, mint éppen most, – és mégis a magáévá akarja tenni… Igaz, hogy frigyüket pap fogja megáldani. De van-e olyan pap a világon, aki egy gazságot szentesíthet?

Olyanfélét sejtett, hogy ő, az édesatyja, az öreg -119- Mihályiék, Hadfalussy herceg ügyvédestől, hozzávéve az egész társaságot, amelyben éltek, egy mákszemnyivel se tisztességesebbek Jesszinél meg a nagynénjénél – legfölebb csak illedelmesebbek!

Adél talán jobb, de ő is csak azért, mert mindezekről nem tud semmit. Az egyetlen érdemes köztük tehát a tudatlan. -120-

Szentgróthy egyszer fölverte Jurisicsot reggeli álmából. Az éjjelezéstől sápadt arccal állott ágya előtt, a felgombolt köpenyeg alatt frakkot viselt, fonnyadt szegfűvel a gomblyukában.

– Miféle ostobaságot követtél el megint? – kérdezte Jurisics a párnák közül.

Szomorúan lekanyarította válláról a köpenyeget. A kabátból egy kártya esett a szőnyegre.

– A gyalázatos! Egész éjjel üldözött, minden lapomat megrontotta, – most is itt van… Hogy a pokolba ragadt hozzám?

– Úgy volt, hogy Szirmay feljött a kaszinóba búcsuzni… Holnapután a főherceggel Palesztinába utazik… Azt mondta, hogy meg akarja nyerni az utiköltséget, -121- mi meg azt mondtuk, hogy ki fogjuk fosztani, csupa szeretetből, hogy el ne hagyhasson bennünket… Az ördög tudja, mi ütött belénk! Magunk közt különben nem szoktunk hazárdul játszani, – ezúttal valamennyien beleugrottunk! A játék mostanáig folyt, egy tucat ember kidőlt Szirmay mellől, helyöket ujak foglalták el. Szirmay 30–40.000 forintot veszített és ugyanannyit nyert. Amit veszített, azt tizenöt ember vitte el, – amit nyert, azt jóformán magam veszítettem…

– Szirmay ma búcsuzik, – mondta később. – Holnap pakol, holnapután indul… A saját pénzével váltotta ki fishe-eit, hiszen tudod, hogy milyen bolondja a korrektségnek! – most már csak az én bonom van a zsebében… Utaznia kell, a fenség nem várhat…

– Ez baj! Egész vagyonom egypár ezer forint. Hát te hogy állsz pénz dolgában?

– Sehogy sem! – mondta Szentgróthy. Majd vállát vonogatva morogta: – Hát főbe fogom magamat lőni… Ennyi az egész! -122-

– Az anyámnak van pénze… A múlt héten kapott a birtokára. Az Erzsi hugomnak szánta, aki jegyben jár egy tiszttel… Ha elkérném, talán ideadná, hanem a kis hugom vénleány maradna és kisirná a két szemét… Akkor inkább főbe durrantom magamat!

– Világos dolog, – mondta Jurisics. – Meglássuk, talán kezdhetünk más valamit.

Becsöngette az inast és öltözködésnek látott. Mikor elküldött a kocsiért, Szentgróthy arca kiderült. Tudta, hogy Jurisics, mint ezt már nem egyszer tette, hallgatagon elvállalta a felelősséget ostobaságáért, – az ő dolga most már, hogyan fogja kimenteni a hinárból.

– Próbáljunk szerencsét Rabinoviczczal, – mondta Jurisics, amikor ketten a kocsiban ültek.

Rabinovicz úr amaz ágensek sorába tartozott, akik kizárólag gavallér-üzleteket szoktak közvetíteni. Egy madárarcú ember, aki az ángolna hajlékonyságával siklott át a büntető törvénykönyv szakaszai közt. Különben nagyúri lakást tartott és egy gyémántokkal teleaggatott szép feleséggel parádézott. -123-

Mikor Jurisics megmondta az összeget, amelyre szüksége volna, az ágens elnevette magát.

– Hová gondol? Negyvenezer forint, – ennyi készpénzt ma egész Budapesten nem lehet fölhajszolni. Az öreg Sternnek talán volna, de az sem ad, amióta uzsora miatt ülnie kellett…

Délután Rabinovicz fölkereste Jurisicsot. Jó hireket hozott, mint mondta. Pénzt nem szerezhet ugyan, de szerezhetne árúkat, amelyeket pénzzé lehetne tenni. Egy használt cséplő-garniturát, egy nagyobb bőrszállítmányt és kétszáz érckoporsót. Mindezt meg lehetne kapni 65.000 forintért váltóban, hat havi lejárattal. Ha gyorsan túl akarnak rajta adni, kaphatnak érte 40.000 forintot. Ebből Rabinovicznak 5000 forint jutna, provizió fejében…

Száraz nyiltsággal mondta el a dolgát, – tudta, hogy Jurisics nem az az ember, aki sopánkodással vesztegeti a drága időt. Majd ha kifizeti neki a provizióját, azt fogja mondani: Rabinovicz, maga egy gazember! azzal a dolog el lesz intézve.

– A dolognak különben egy bökkenője van, – mondta végül az ágens. – Az illető kereskedő csak úgy hajlandó szállítani az árúkat, ha édesatyja, az öreg méltóságos úr elfogadja a váltót… Még így is sokat -124- veszélyeztet… A méltóságos úr nagyon öreg már, beteges is, vagyona nincs…

Jurisics dühbe jött. Hallani sem akart arról, hogy az édesatyját belekeverje ebbe a tisztátalan üzletbe. Kikergette az ágenst.

Egy-két óráig idegesen járt-kelt a lakásán. Néha meg-megállott Gróthy előtt, aki némán és viaszsárga arccal feküdt a divánon. A gyerek teljesen meg volt törve, amióta azt hitte, hogy Jurisics nem akar rajta segíteni. Szólni se tudott, gondolkozni se mert.

Mikor bealkonyodott, Jurisics megint befogatott és elhajtatott Rabinoviczhoz…

– Készítsen elő mindent, én majd táviratozok az atyámnak… A váltó holnap délután itt lesz…

Hosszú táviratot intézett az édesatyjához, amelyben beavatta barátja kétségbeesett helyzetébe. Tudta, hogy az öreg, ha nincs véletlenül nagyon rossz napja, nem fogja megtagadni segítségét. Az öreg úr ereiben volt még egy csepp a régi könnyelmű bohém véréből, aki épp oly könnyen adta aláirását, mint más ember a cigarettatüzet.

Jurisics másnap reggel hiába várta a postát, délben és délután még egy-egy táviratot küldött az atyjának. Választ nem kapott. Ozsonna táján pontosan eljött Rabinovicz.

Szentgróthyt elvitték magukkal. Rabinovicz összehozta őket két úrral, akiknek egyike a cséplőgép, a bőrök és a koporsók tulajdonosának vallotta magát. Ezekkel el kellett menniök egy piszkos, külvárosi házba, amelynek puszta udvarán egy rozsdától vörös gőzgép állott. Leszálltak aztán egy dohos pincébe, ahol a koporsókat tartották, végül még kikocsiztak a vasuti raktárakba, a bőröket megszemlélni.

A két fiatalember, elegáns, prémes kabátjában, dideregve és ásítozva járta be ezeket a szomorú helyeket. Hosszú alkudozás után megvették a kincseket. Jurisics átadta emberének a váltókat. Az öreg Jurisics volt aláírva mint elfogadó, Jurisics Jancsi mint kibocsátó, Szentgróthy, a raktárban egy hordónak támaszkodva, aláírta mint forgató.

– Nem, édesatyám ma reggel megérkezett Budapestre, – mondta Jurisics kurtán.

Rabinovicz később összehozta őket a vevőkkel. Újra be kellett járniok a raktárakat, aztán megkapták a 40.000 forintjukat.

Mikor Jurisics átadta az ágensnek a kikötött sápot, azt mondta neki: Rabinovicz úr, bízom benne, hogy ön a fegyházban fog meghalni.

– Óh kérem, – mondta Rabinovicz, alázatos mosollyal, -126- – a fegyház olyan dolog, hogy sohasem lehet tudni…

Szentgróthy beugrott az első kávéházba, ott borítékba gyömöszölte a bankókat, az ablakon át beintett egy hordárt és elszalasztotta Szirmayhoz. Ő pedig megfogadta magában, hogy nem lesz többé könnyelmű és elment az orfeumba.

Jurisics haza ment. Erős főfájása volt és korán le akart feküdni. Az asztalon, – azon a pikk-dámán, amelyet Szentgróthy hullajtott el nála és amelyet az inas gondosan fölszedett a szőnyegről, – egy táviratot talált. Az inas elmondta, hogy a távirat már azelőtt való nap érkezett a kaszinóba, onnan csak ma küldték ide.

Rövid távirat volt és fontos. Nagyon fontos. Az öreg Jurisics szolgája küldte.

Mikor idősebb Jurisics váltójával kifizették a kétszáz érckoporsó árát, akkor az öreg úrnak már csak egyetlen egy koporsóra volt szüksége. -127-

Elment abba a kis vidéki városba és eltemette az édesatyját. Eltemette, mint nagyidőket látott embert temetni szokás: nem annyira fájdalommal, mint inkább fájdalmas reflexiókkal telt szívvel. Több levertséggel, mint gyásszal.

A temetés előtt órákon át ideges türelmetlenséggel cigarettázott az ósdi lakás belső szobáiban. A nagy ebédlő csukott ajtaja mögül, ahol a ravatal körül viaszgyertyák égtek, hallhatta a kiváncsi vidékiek járását-kelését, kellemetlen moraját.

Kuszált tépelődései mindig csak ahhoz az egy gondolathoz vezették: hogy most már mindennek vége.

Tisztán látta, hogy életében nagy változás fog bekövetkezni. Kényelmes vágányon haladt eddig, apja neve és pénze tolta előre. A hajtó erő most megsemmisült, – utat se látott maga előtt. A maga erejéből kellett tovább haladnia, járatlan talajon.

Biztosra vehette, annak is vette, hogy Mihályi föl fogja bontani az eljegyzést. Ismerte emberét, tudta, -128- hogy az öreg tanár brutális gyűlölsége ki fog törni, mihelyt nem látja többé veje háta mögött annak nagynevű, fölényes elméjü atyját.

Az eljegyzés föl fog bomlani. És aztán? Aztán tovább halad feltartózhatlan zuhanásában. A hitelezői meg fogják rohanni, mint az éhes farkasok. A 65.000 forintos váltóval nem törődik ugyan, – ez Gróthyra tartozik, de neki magának is van jó csomó adóssága. Az atyja pedig, nagy könyvtárától eltekintve, alig hagyott reá egyebet, mint azt a 10.000 forint értékü papirost, amelyet íróasztala fiókjában találtak. A hitelezői végleg le fogják járatni, – ha be is venné a gyomra, ilyen körülmények közt képtelenség újabb partira gondolnia.

Egy pillanatig arra is gondolt, hogy talán jó volna, ha leghangosabb hitelezői száját betömné a rendelkezésére álló pénzzel és valami tisztességes foglalkozás után nézne. Az a gondolat, hogy pihent erejével neki fog feküdni a munkának, szinte föllelkesítette, – amikor azonban részletesebben elgondolta, hogy mi is az a munka tulajdonképpen, elvesztette a kedvét. A munka, amely nem veszi igénybe sem vakmerő bátorságát, sem óriási izomerejét, a munka, amelyet az ember éveken át poros akták közt görnyedve, állati szorgalommal végez, nem volt inyére. Különös tehetségei egyébiránt se voltak: a jogot elvégezte, úgy ahogy, vizsgákat azonban nem tett. Ha pártfogói megbízhatók -129- lesznek is és beültetik valami kényelmes hivatalba, mennyit kereshet ott? Egy év alatt körülbelül annyit, amennyit már akárhányszor föltett egy lóra, egy kártyára!

Mikor aztán kikisérték az öreget a temetőbe, Jurisics Jancsi, mint egyedüli gyászoló, fásultan léptetett a halottas kocsi mögött, amelynek teteje úgy ingadozott a tömegben, mint egy fekete gálya.

És a harangzúgás közepett, amely betöltötte a kis város főutcáját, egyre az apja szellemével feleselt.

A nagyatyja még egyszerü polgárember volt, jómódu vaskereskedő. Atyját fényes tehetsége fölemelte a felső tízezer közé. Őt magát, akinek se tehetsége, se vagyona nem volt, úgy nevelték, akár egy dauphin-t. Oda állították amaz emberek sorába, megismertették, megkedveltették vele azokat, akiket a gazdagság és előkelőség tudata simákká, szabadokká és bátrakká tesz, s akik oly gondosan tisztelik egymás egyéniségét, minden szeszélyes kinövéseivel együtt. Odaállították, ahol nem tarthatta fenn magát. Most elveszítette lábai alól a talajt és nem tudott magával mit kezdeni.

Mikor a sírásó oda tartotta a lapátot a fekete földdel, hogy dobjon egy göröngyöt az apja koporsójára, már tudta, hogy mit fog magával kezdeni. Csak egy mód van még a szabadulásra: a pisztoly. Kalandos életében, már egyetemi évei óta, mindig szem előtt tartotta -130- ezt az ultima ratiot és most megnyugvással gondolt reá.

Az éjt még apja házában töltötte. Sokáig nem tudott elaludni, éjfél után végre átment a könyvtárba és találomra leemelt a polcról egy kötetet, hogy álomba olvassa magát.

Mantegazza könyve volt: India. Sokáig olvasgatott, eleintén szórakozottan, aztán növekedő érdeklődéssel, végül tűzzel. Látta a bengálai öböl csöndes tükrét, hosszan elnyújtott partvonalával, amelyben csipkés pálmák bólintgatnak, fölöttük a tropikus égbolt mélységes azurja, – aztán a néma őserdőket, kőrostélyos templomaikkal, amelyek előtt bronzarcu, nemes alakok térdepelnek.

Az az epesztő utazási vágy szállotta meg, amelyet mindegyikünk ismer, akinek gyermekkorába belefonódtak a keleti regevilág titokzatos varázsindái. És úgy vette, mint egy magasabb revelációt, azt az egyszerü gondolatot, hogy elmegy külföldre… Átvágja a csomót; itt hagyja ezt az országot, multjának emlékeivel, összeköttetéseivel és kötelezettségeivel; elmegy messzire, új életet kezd. A kalmárkodó, parvenü Amerikától undorodott, Kelet-India vonzotta. -131-

A fővárosba érve, első dolga volt fölkeresni Mihályiékat. Amit előre sejtett, az szinte szóról-szóra teljesedésbe ment. A tanár egyedül fogadta. Adél nem mutatkozott, az asszony pedig belépésekor ijedten kisurrant a szobából.

Jurisics kissé elfogult volt, amikor szemközt találta magát az öreggel. Egypár megjegyzést tett az atyja halálára, minthogy azonban nem kapott választ, maga is elhallgatott.

A tanár most megállott előtte, reá szegezte zöldes szemeit és lassan mondta:

– Nagyon sajnálom boldogult édesatyját. Az öreg úr érdemes férfi volt. Nagy érdemei voltak. Hanem a házasságból nem lesz semmi.

– Az öreg urat nagyon becsültem, neki kimélettel tartoztam, – de ön nem érdemel kiméletet. Egy ember, aki kártyázik, aki vőlegény létére rosszhírű nőszemélyek után futkos, – óh, ne is védekezzék, mi mindent tudunk! -132-

– Ha mindent tud, akkor ne is beszélgessünk róla, – mondta lehetőleg közömbös arccal. – A forma kedvéért meg kell még kérdeznem, hogy mit szól Adél kisasszony a dologhoz? Szeretnék vele beszélni…

Jurisics szó nélkül begombolta a keztyűjét, aztán kurtán meghajtotta magát.

Még egyszer visszafordult. A sarok-ablakban egy szőke fejet látott: Adél volt. Homlokát tenyerébe támasztva, elgondolkozva ült ott. Talán a reá irányított szempár hatása alatt tette, amikor lassan fölemelte a fejét. Egy pillanatig merev szemmel nézte a talpig feketébe öltözött férfialakot odalenn az utcán, aztán elrohant az ablaktól. Egy mozdulatába került csak, de ennek a mozdulatnak az ösztönszerü volta meggyőzte Jurisicsot arról, hogy a leány a szülei pártján áll, vagy legalább is nem az övén… -133-

Jurisics jellemében volt egy látszólag ellenmondásos vonás. Álomnak tekintette az életét, életfeladatát pedig abban találta, hogy ezt az álmot minél kellemesebbé tegye magának. Gyűlölt mindent, ami kényelmét zavarhatta, – nem annyira testi, mint inkább lelki kényelmét, – azért nehezen is határozta el magát valami akcióra. Ha azonban egy elhatározás megfogamzott a lelkében, akkor nagy, néha éppen bravuros energiával tudott az akadályokkal megküzdeni. Barátai ismerték és becsülték ezt a tulajdonságát.

Tehát Bengáliába! Angolul elég jól beszél, pénze is van, a többi meg majd megjön magától. Az ilyen embernek különben is olcsóbb az utazás, mint a hazájában való tartózkodás.

Elhatározta, hogy Szentgróthyt kivéve, senkit sem avat be a tervébe. Gróthyt is csak azért, mert át akarja neki adni az atyjától reá maradt könyveket és műemlékeket, hogy őrizze meg egy részüket és tegye pénzzé a többit.

Szombat volt. Vasárnap megszerzi az útlevelet, hétfőn szétküld egypár tucat kártyát a városban, p. p. c. – kedden este indul, Bécsen és Trieszten át…

Valami honvágy-félét érzett már az oceán friss lehelete után, amely kizavarja majd fejéből a lomha ködöt. -134-

Talán izgatottsága okozta, hogy vasárnap reggel szokása ellenére korán kelt föl.

Odakünn csicsergést hallott, a szemközt levő ház ereszén egy fecske ült. Az első fecske, amelyet az idén látott. Ettől tavaszi kedve lett. Felöltővel a karján hagyta el lakását, az előszoba kilincsén egy kis ibolyabokrétát talált. Vajjon ki készítette neki ezt a kis meglepetést? Jesszi! Fölszívta a virág édes illatát, aztán, ahelyett, hogy a Belvárosba ment volna, az Andrássy-út felé indult.

Megint az a sárgaarcu asszony nyitott neki ajtót, az arca ezúttal se volt barátságosabb, de azért beeresztette a szobába. Jesszi kiszólt a szomszédból, hogy most kelt föl éppen, de tüstént magára kap valamit.

Bejött, lassú léptekkel, kissé bolyhosan, álmos szemét dörzsölve, de mosolyogva, mint egy jónevelésü gyermek. Odanyujtotta Jurisicsnak hűvös kis gyermekkezét. A fiatalember azt mondta, hogy búcsuzni jött.

Jesszi nem válaszolt, hanem föltaszította az ablakot. Langyos szél csapott az arcába, amely még jobban összeborzolta a haját. Odakünn verőfényes tavaszi nap volt.

– Milyen bolondok az emberek, hogy éjjel élnek és nappal alusznak; – mondta Jesszi később. – Ezt csak most tudtam meg… Tegnap egész nap künn voltam a Margitszigeten… A gőzösök már járnak… Egyedül voltam, egész nap mászkáltam a gyepen és a romok közt… Mikor este haza kellett jönnöm, kedvem jött sírni… Ma megint elmegyek valahová…

Jurisicsnak eszébe jutott valami. Egy utolsó napot, egy egész napot Jesszivel tölteni, – ez méltó befejezése volna európai pályafutásának.

A leány egy halk örömkiáltást hallatott, aztán befutott a mellékszobába. Mialatt felöltözött, ami eltartott egy jó félóráig, addig Jurisics tentát kért s levelet írt egyik barátjának a belügyminisztériumba, hogy szerezzen neki rövid uton külföldi útlevelet, mivel kedve jött tigrisekre vadászni. -136-

Tisztességes, – ez volt a helyes kifejezés. Tisztességes és bájos volt, mint egy nyolcnapos asszonyka, aki az anyósához megy látogatóba. A szürke tavaszi kabát alatt fekete ruhát viselt, a fején kissé merész alakú, fekete kalapot, amelyet asszonymódra kötött meg az állán.

Karját nyujtotta neki. Ütemesen, összevágó léptekkel haladtak az aszfalton. Jurisics több ismerősével találkozott, akik kíváncsian fordultak utána. A föltünően csinos asszonyban Jurisics valami rokonát gyaníthatták. Jurisics ugyan azt se bánta volna, ha megismerik a virágárus leányt, – egy botránnyal még többet elbír. Olyanféle elkeseredett jókedvében volt, amelyet akasztófahumornak szokás nevezni.

Jurisics egy bankót adott a jegyszedő matróznak jegy helyett, aztán fölmásztak a födélzetre.

Egypár ember lézengett csak a hajón. Jesszi a kalapját fogta és lobogó ruhával állott a szélben, teli -137- tüdővel szíva az éles levegőt és nevetve pillantva kisérője arcába.

A gőzös elhaladt a sziget mellett, anélkül, hogy kikötött volna. Most vették csak észre, hogy személyszállító hajóra tévedtek. Jesszi ezt a tévedést mulatságosnak találta; már tegnap is, amikor a szigeten járt, nagyon szeretett volna tovább evezni, hadd lássa, milyen a Duna ott a hajógyár kürtői mögött.

Elhaladtak egypár állomás mellett, a hajó egy regényes fekvésü kis fészek mellett kötött ki. Egy parti kocsma előtt nemzeti zászló lobogott, valahonnan egy sváb banda harsogó hangjai hallatszottak. A parton meg néhány ünnepiesen kicsípett gyerek ácsorgott.

Kiszálltak. A leány bevallotta, hogy a nagy sietségben megfeledkezett a reggelijéről s hogy most nagyon éhes. Jurisics bevitte a föllobogózott kocsmába, ahol valami üvegszalón-félébe telepedtek. A korcsmárosné alázatos bizalmaskodással szolgálta föl a vajat meg a tejet, amit Jesszi kért, aztán meg nem állhatta, hogy oda ne szóljon nekik:

Közeledését elég barátságos mosollyal fogadták és most már nem fojthatta magába kiváncsiságát.

– Nem éppen, – adta vissza Jurisics. – Ámbár, ha valami csinos házikót találnánk… -138-

– Óh, – mondta az asszony, Jesszihez fordulva, – a nagyságos asszony nagyon meg lesz nálunk elégedve!

A nagyságos asszony! Jesszi arca lángvörös lett a büszke örömtől. Megesett vele nem egyszer, hogy egyik-másik ember szeretőjének nézték, ha másodmagával csavargott a pesti kávéházakban, de feleségnek, úri asszonynak nem nézte még senki.

Az asszony tovább faggatta őket. Diszkrét mosollyal mérsékelve kérdésének indiszkrét élét.

– Két kicsikénk van, – mondta Jurisics, akin lassankint diákos jókedv vett erőt. – Egy fiu, meg egy leány. A fiu hároméves és a Jancsi névre hallgat. A mamája papnak szánta, de én huszárt csinálok belőle.

A vendéglősné úgy vélekedett, hogy a nagyságos úrnak igaza van. Aki egyszer magára vette a csuhát, az jóformán meghalt atyjának és anyjának.

– No látja? – élhetetlenkedett Jurisics Jesszivel. – Mindig mondtam, hogy nincs igaza.

Jesszi csendesen mosolygott és kijelentette, hogy ő így se bánja. A vendéglősné, amint elnézte Jesszit, összecsapta a két kezét.

– Az ember nem is hinné! Már két baba, és a nagyságos asszony még maga is olyan, mint egy cukros baba.

Jesszi fölkelt és azt mondta, hogy szeretné, ha -139- Jurisics fölvinné a hegyre. A vendéglősné előbb még meg akarta tudni a nevüket. Jurisics habozás nélkül megmondta a magáét.

Fölmásztak a lejtőn, aztán lassú léptekkel haladtak a szőllők közt kanyargó ösvényen. Egypár szorgalmas gazda már ott kopácsolt, dolgozott a présházakban. A sétáló pár kéjesen sütkérezett a korai verőfényben, néha megborzongva rázkódtak össze, amint egy szeszélyes szélroham végigsöpört a hegytetőn, csipongó pintyőkéket sodorva el a fejük fölött.

Jurisics lopva figyelt Jesszire, aztán egyszerre a leány karja alá fűzte a kezét. Jesszi a keztyüt gombolgatta, miközben kissé magához szorította a férfi kezét. Egyszer sem nézett reá, de arcán valami végtelen megelégedés kifejezése mutatkozott. Egy szót sem beszéltek még szerelemről. Jurisics mégis érezte, hogy a leány egészen az övé. Az ő tulajdona mindenestül, – finom metszésü, a széltől kissé cserepes ajkával, csendes mosolyával, molnárszinü kabátkájával és gombolós angol cipőjével együtt. Megtarthatja, eldobhatja, ha éppen akarja, össze is törheti…

Sokáig kóboroltak még, talán egy egész óráig. Alig beszélgettek, ha szóltak is, halk, nyujtott hangon tették. Az a bizonyos kéjes lustaság vett rajtuk erőt, amelyet a tavaszi levegő hatásának szokás tulajdonítani.

Jesszi alig járt még életében hegyek közt. Azért -140- kivánkozott ide föl, mert azt képzelte, hogy a lejtőn túl, mint egy színfal mögött, idegen, meglepő dolgokat fog látni. Hegyeket látott, aztán völgyeket és megint csak hegyeket. Ez pedig nem nagyon érdekelte… Délfelé megint lementek a városba.

A kiváncsi vendéglősné ott állt az ajtajában, egy jóarcu polgárembernek magyarázgatva valamit. Hogy meglátták a fiatal párt, az asszony a szeme fölé emelte a tenyerét, a férfi pedig levette a kalapját és Jurisics elé lépett.

– Csakhogy megtaláltam Jurisics urat… Talán már nem is emlékszik reám? Én vagyok, – Béres… Béres László… Nem tetszik emlékezni? A nagyapa üzletében voltam.

Jurisics visszaemlékezett valami jámbor vasáruslegényre, akinek a hátán ő gyerekkorában tornagyakorlatokat szokott végezni, ha nyaranta egy-két hetet lenn töltöttek nagyapáéknál.

Kezet fogott vele. Béres hamarjában elmondta, hogy ő már vagy tizennyolc év előtt letelepedett itt a városban és vaskereskedést nyitott. Azt is mondta, hogy olvasott a nagy gyászról, amely Jurisicsot érte és nagyon csodálkozott, hogy a fiatal úrnak már felesége is van…

Jurisics hiába szabadkozott, addigra is, míg a gőzös megérkezett, be kellett fordulniok Béres házába. -141- Egy olajfestésü tágas házba léptek, amely fehérfüggönyös, ragyogó ablakaival és kápolna-tisztaságu udvarával polgári jólétre vallott.

Odabenn egy elég csinos, kissé elhízott asszony fogadta őket, meg egy süldőleány, aki meglepően hasonlított anyjára. A leány kezet csókolt Jesszinek, az asszony erőszakos szivességgel levette fejéről a kalapot, testéről a kabátot, – Jurisics pedig belátta, hogy innen aligha szabadulnak ebéd nélkül.

Beadta hát a derekát, bár restelte a diákos komédiát, amellyel ezeket a becsületes embereket bolondította.

Mialatt Béres uram olcsó szivarjait szívta és szórakozottan felelgetett a hozzá intézett kérdésekre, félfüllel mindig Jesszire ügyelt, aki az asszonyokkal pletykázott.

Meg lehetett elégedve a leánnyal. Szerény volt és komoly, ügyesen siklott el a kérdéseken, amelyek a mondva csinált házasságra vonatkoztak; ha füllentenie kellett volna, akkor Jurisicshoz fordult, átengedve neki a szót. Egy fiatal asszonykára emlékeztetett, akiben kevés az önállóság és aki minduntalan rászorul a férje professzorkodására. Vagy egy nagyon szerelmes asszonyra, aki nem tud három szót mondani, anélkül, hogy beleártsa az urát.

Ebédhez ültek. Jesszit az asszony és Jurisics közé ültették az asztalfőre. Jurisics szomszédsága kissé fölelevenítette. -142- Mikor a háziasszony reá bizta, hogy válogasson urának a tálakból, jókedve lett és találomra reá fogta Jurisicsra, hogy a burgonyát nem szereti, ellenben a rizsért rajong, a fekete kávét meg három darab cukorral szokta inni.

A fekete kávéra vendégek érkeztek. A plébános meg a járásbiró, akik néha-napján tarokk-partira szoktak átjönni Béreshez. A járásbíró, amikor meglátta, hogy szép pesti asszony van a házban, tüstént hazaküldött a feleségéért. Jurisics attól tartott, hogy valaki a társaságból meg találná ismerni Jesszit. Ok nélkül félt, mert ezek a jámbor emberek, bár itt élnek a főváros tőszomszédságában, vadonat idegenek voltak azokban a körökben, amelyekben Jurisics és Jesszi mozogtak.

A férfiak ebéd után kiültek az üveges folyosóra kártyázni. Jurisics is résztvett a kétkrajcáros tarokkban. Osztás közben az ablakon át láthatta Jesszit, amint egy nagy kendővel a vállán, hajadonfőtt jár-kel a tavaszias puszta kertben. Béres Terka volt vele. A kis leány az első pillanattól fogva azt a föllengős rajongást mutatta Jesszi iránt, amelyet iskolás-leányok szoktak előkelő, szép asszonyok iránt érezni, és túlboldog volt, amikor most ideáljának megmutathatta egyszerü otthonuk nevezetességeit: a melegágyakat, a lugast, a kuglizót. Nagyon értették egymást és amikor Jesszi megsimogatta új barátnője csinos arcát, a leány -143- kitörő lelkesedéssel csókolgatta karján a ruhát és hizelegve simult hozzá, mint egy dormogó cica.

A délután gyorsabban telt, mint Jurisics gondolta és mire bealkonyodott, azon vették észre magukat, hogy már lekéstek a gőzösről és hogy a vicinális vonattal kell visszamenniök a városba. A vonat megindult, elől a lihegő kölyök-lokomotivval, a visszamaradt jó vidékiek pedig, akik el voltak ragadtatva fővárosi vendégeik szeretetreméltóságától és egytől-egyig beleszerettek Jesszibe, még sokáig lobogtatták keszkenőiket az alkonyatban. A viszontlátásig!

Jurisics megkönnyebbülten lélegzett föl, hogy a dolog ilyen simán folyt le. Annak is megörült, hogy végre megint egyedül lehet Jesszivel. Egész délután alig válthattak egymással egy-két szót. A kocsiban nem volt rajtuk kivül senki.

A leány az ablaknál ült és oldalvást hajtott fővel, némán hallgatta a vonat egyhangu zakatolását. Jurisics a kalap karimájától csak az állát és a nyakát láthatta. Egy ideig szó nélkül elnézte, aztán a csend, az alkony és talán a leány ruhájából kiáradó finom ibolyaillat hatása alatt, hozzá hajolt, hogy megcsókolja az arcát. Jesszi ijedten visszahökkent, – amikor pedig Jurisics fölemelte az állát, hogy a szemébe nézzen, egy sápadt, könnyező arcba pillantott, amelyen megdermedt a fájdalom kifejezése, mint Niobe arcán.

A leány most már nem is ellenkezett, hanem odavette -144- magát Jurisics karjába és hosszu, görcsös zokogásra fakadt. Az örökké jókedvü Jesszi sírt, – sírt, mintha most sírna először életében és mintha egyszerre akarná pótolni mulasztását.

Jesszi úgy járt, mint sok félvilági hölgy, aki egyszer, véletlenül, belekóstolt a tisztességbe: ösztönszerűen megkívánta, reménytelen epedést érzett utána, betege lett.

Eddig csak olyan férfiakat ismert, akik falánk tolakodással vették körül, mint a herék a mézet, – asszonyokat, akik ellenséges szemmel nézegették, s ha meg is csodálták szépségét, oly kicsinylő módon dicsérgették, mint egy szép állatot szokás. Eddig azt hitte, hogy ennek így kell lennie.

Ma, hogy egy egész napon át a tisztességes feleség szuverén jogait bitorolta, látta, hogy van egy más világ, ahol az asszonyi szépséget nem taksálják készpénzértéke szerint. Megismerte a női méltóságot. Először esett meg vele, hogy tiszteletteljes szemekkel néztek reá, amelyekben nem csillant meg sem piszkos vágy, sem irigység…

A tisztesség komédiája véget ért és amikor Jurisics -145- reá tette kezét a leány vállára, emlékébe idézte megint a valóságot, – azt a gyalázatos valóságot, amelyet füstös kávéházakban, festett arcu asszonyok, mocskos beszédü férfiak társaságában élt végig. És emlékébe idézte megint azt az embert, akinek a közeledése már napok óta misztikus félelemmel töltötte el: Hadfalussyt!

Jurisics nem volt nagy emberismerő, de megértette Jesszit. Sőt reá is ragadt egy csepp abból a tengernyi keserüségből, amely a leány szivében hullámzott.

Mit is akart ő tulajdonképpen Jesszivel? Ki akarta ragadni a herceg karmaiból? Minek? Hogy a saját szeretőjévé tegye? A leány ezzel mit sem nyert volna tisztesség dolgában, ő pedig, mint gavallér, nem jár el becsületesen, ha arra használja Jesszi gyöngeségét, hogy megfossza olyan anyagi előnyöktől, amelyekért sehogysem tudja kárpótolni…

Tehát? Talán az úgynevezett erény útjára akarja terelni? Mi volt Jesszire nézve az erény? legjobb esetben egy otromba mesterember, mint férj, vagy egy kiskereskedő, holmi apró-cseprő külvárosi ember, aki – ha nem éppen részeges és erőszakos – szobáit takaríttatja vele és vacsorát főzet magának… Rosszabb esetben pedig az aggszűz sivár élete, hosszu éjszakák a varrógép mellett, a virrasztástól elgyengült szemek, a munkától eldurvult kezek… Nem, ez a viruló -146- szép gyermek más sorsra született: Gazdagságra, fényre, élvezetre.

Jesszi, mintha csak sejtette volna, mi jár Jurisics fejében, vagy mintha valami döntést várt volna a saját sorsa fölött, félénk nyugtalansággal figyelt az arcába. Aztán megtörülte a szemét és a síró nők lágy hangján mondta:

– Ugy-e, ostoba vagyok? Örülnöm kellene; – soha életemben még nem éreztem magamat oly jól, mint ma, egész nap…

Talán meg akarta neki köszönni ezt az örömet, mert könnyek közt mosolyogva hajolt Jurisicshoz: Csókoljon meg, ha akarja!

Megcsókolta, de csak a nedves szemét. A leány megnyugodott s bizalmasan a fiatalember vállára hajtotta a fejét, aztán, szokása szerint, elgondolkozva bámult maga elé. Jurisics néha azt hitte, hogy alszik, valahányszor azonban föléje hajolt, Jesszi mosolyogva pillantott a szemébe. -147-

A fiatalember kocsi után nézett. Egy gázlámpa alatt egy ember ácsorgott, – első pillanatban szolgának nézte és meg akarta szólítani, de aztán megismerte Csámpor, ama rendőrtiszt kellemetlen arcát, aki Jesszi után szokott leskelődni. Polgári ruhában volt. Csámpor is megismerhette, mert látható megütközéssel mérte végig, aztán eltünt a sötétségben.

Mikor Jurisics be akart szállni az elősietett bérkocsiba, Csámpor megint megjelent egy rendőr kiséretében, kezét rátette Jurisics vállára és a fölindulástól remegő hangon mondta:

Egy pillanatig farkasszemet néztek. Csámpor arca sápadt volt, Jurisicsé lángvörös.

Úgy érezte, mintha taglóval fejbe ütötték volna… Oda is kapott homlokához… Aztán irtóztató düh fogta el az ember ellen, aki ezt a fejéhez merte vágni… Reá is rohant volna, ha a rendőr meg nem kapja a karját…

Tudta, napok óta sinlette, hogy nem járt el korrekt módon, amikor Gróthy váltói alá odaírta az apja nevét… Nem volt korrekt, bár biztosra vehette, hogy az apja elvállalja az aláírását… Nem volt korrekt és szinte sejtette is, hogy emiatt baja lesz… Baj alatt értette, ha valami becsületbiróság vagy kaszinói igazgatóság kifogást tesz a gavallérsága ellen… De hogy emiatt vád alá foghassák, hogy a rendőr az utcán a vállára merje tenni a kezét, mint egy közönséges csirkefogónak, arra egy pillanatig sem gondolt…

Egyszerre lecsendesedett. Csak botrány ne legyen a dologból! Inkább elkocsizik a rendőrségre, tisztázza a dolgot, megkéri őket, hogy ne szóljanak.

Beszállt Jesszihez a kocsiba. Csámporban volt annyi tisztesség, hogy fölkapaszkodott a bakra.

Jurisics irtóztató ideges volt. Kétségei támadtak, vajjon oly könnyen tisztázható-e a dolog? Visszaidézte -149- jogászkori emlékeit és úgy találta, hogy nem… Kuszált ötletei egymást kergették… Végül nem tudott már gondolkozni sem, – minden érveréssel rohamosan növekedő félelem vett rajta erőt. Az az irtóztató félelem, amelyet a tisztességes ember érez, ha megérinti a fegyház szaga… Mikor a kocsi átügetett a Margithídon, ki akarta rántani az ajtót, hogy fejjel belevesse magát a fekete folyóba… Valaki nem eresztette. Valaki a kezén csüngött és könnyeivel és csókjaival áztatta a jobbját.

A kocsi úgy repült, mintha sárkányok vinnék. Már valahol az Akadémia-utcában voltak. Jesszi feje ott hánykolódott Jurisics mellén. Már kalapja is leesett. Most magához ölelte Jurisics fejét, szenvedélyesen, szinte erőszakosan – hogy melltűje megvérezte arcát – aztán a száját kereste.

A fiatalember némán magához vonta. Aztán eszébe jutott, hogy mi lesz most ezzel a gyermekkel?

Megtapogatta a kabátját, – a tárcája akadt a kezébe. Egész vagyona volt benne, körülbelül tizennégyezer forint. Visszatolta Jesszi arcát.

– Jesszi! itt van a tárca, ezt vedd magadhoz. Pénz van benne. Ha nem jövök vissza, akkor a tiéd. Nem szorulsz sem Hadfalussyra, sem másra. Megértettél?

Nem értett semmit, csak fájdalmasan nyöszörgött és erőlködött, hogy az arcát odaszoríthassa Jurisics -150- arcához. Jurisics pedig megkereste Jesszi kabátjában a zsebet és belegyűrte a nagy tárcát.

– A kisasszony maradjon a kocsiban, – mondta Csámpor. – A kocsis el fogja vinni a lakására.

Jurisics egy negyedóra mulva a fogalmazó előtt állott. A váltó tulajdonosai jelentették föl és kérték a letartóztatását. Alkalmasint értesültek az eljegyzés fölbomlásáról és féltették a pénzüket. Tanukkal bebizonyították, hogy Jurisics adta át nekik a váltót és hogy atyja meghalt egy nappal a váltó kelte előtt. Azt is, hogy az öreg úr már ki volt terítve, amikor a fia állítása szerint a fővárosban kellett tartózkodnia. A hamisítás be volt bizonyítva…

– Holnap átteszem az ügyet a büntető birósághoz, addig fogva kell, hogy tartsam, – mondta a rendőrtiszt.

Jurisicsot bevezették a cellájába! A rendőr rázárta az ajtót, előbb azonban azt mondta neki:

Nem érzett lelkifurdalásokat, nem érzett sem szégyent, sem félelmet, csak végtelen undort.

Végtelenül undorodott attól a gyászos komédiától, amelyben neki a kelepcébe került váltóhamisító szerepét kellett eljátszania; még inkább undorodott attól a végnélküli vallatási processzustól, amelynek alávetették. Érezte, hogy ez az undor meg fogja ölni. Különben olyan apátiával követte a vizsgálat egyes stádiumát, mintha az egész dolog nem is tartoznék reá. Néha úgy érezte, hogy oda kell szólnia a komolykodó biráknak, a jegyzőknek, akik izzadtságtól gyöngyöző homlokkal karmolták a végtelen jegyzőkönyveket:

Mit is akarnak még tőle? A végtárgyaláson is csak azt ismételhette, amit már a rendőrség és a vizsgálóbíró előtt hajtogatott: Aláírta az atyja nevét, de nem érzi magát bűnösnek, mert édesatyja biztosan elismerte -152- volna az aláírást. Elismerte volna, ha meg nem hal időközben.

Az elnök pedig azt mondta, amit a vizsgálóbíró is mondott már. Művelt ember, hozzá jogvégzett ember, nem élhet ilyen mentséggel.

Súlyosbító körülményül tudták be neki az összeg nagyságát és szökési szándékát. Ezt a szándékát az bizonyította, hogy külföldi útlevelet akart szerezni… Enyhítő körülményszámba ment, hogy a magánvádlók, miután káruk megtérült, elállottak a vádjuktól. Az egész bűnügynek csak egy homályos pontja volt: Mire fordította a vádlott ezt a összeget?

Jurisics, amikor emiatt faggatták, vállat vont és megtagadta a további fölvilágosítást. Nem akarta belekeverni Szentgróthyt is a botrányba. Bűntettre képes volt, lovagiatlanságra nem.

A törvényszéki orvosok különben úgy találták, hogy Jurisics csodálatos apatiájának betegség az oka. Állapota zavarba ejtette őket. Nem panaszkodott ugyan soha, de táplálékot alig vett magához, amellett állandó, gyönge láza volt, amely rohamosan apasztotta az erejét. Napközben, ha nem vallatták éppen, rendesen cellájának vaságyán heverészett, nyitott pillákkal szenderegve. Ha fölkelt néha, a kályha mellett álló lócáig ment csak, amelyen megint elaludt. Ha reányitottak, fölijedt és idegesen kérdezte, hogy miért háborgatják. -153- Az őrökkel nem igen beszélt, a védőjével sem akart szóba állani.

A védő, egy nagyhírü kriminalista, elmagyarázta neki, hogy sokat könnyíthetne helyzetén, ha kezébe adná a védelemre alkalmas eszközöket.

– Tudja, – mondta a védő egy ízben, – tudja, hogy egy leányt is akartak belekeverni az ön dolgába?

– A rendőrség kitudta, hogy ön sokat járt hozzá utóbbi időben és azzal gyanúsította, hogy a leányra költötte a pénzt… Az ügyész, a hitelezők sürgetésére, a leányra is ki akarta terjeszteni a vizsgálatot, sőt arról is volt szó, hogy letartóztatását kérik…

– Hanem aztán elejtették a dolgot, – folytatta az ügyvéd. – Elejtették, nem igazságszeretetből, hanem, mivel egy nagyon hatalmas ember állotta el az útjukat…

– Hadfalussy herceg. Ugy látszik, nagyon érdekében lehetett, hogy ő nagysága ne lakjék itt, csukott ajtók mögött, már százezer forint biztosítékot akart letenni a bíróságnál… Más oldalról is érvényesíthette -154- a befolyását, a vizsgálat további folyamán legalább nem említették többé a leány nevét…

– Tehát előléptették, – a tartalékból a tényleges szolgálatba, – morogta.

Másnap történt, hogy a fogoly első ízben nyilvánított valami kívánságot. Arra kérte a vizsgálóbírót, hogy ne eresszen hozzá látogatót, nem is akarja tudni, ki kívánkozik hozzá. Leveleket nem akart elfogadni, egyebet sem. Hagyják békében.

A lapok azonban alig írtak róla, az arisztokrácia köreiben pedig egyáltalán nem említették Jurisics nevét, mintha soha nem is ismerték volna. Csak a legkedvesebb cimborái emlegették néha, a kaszinó egyik zúgában, suttogó hangon.

– Jesszi törte ki a nyakát! No igen, egyik ember lovagol, kurtára fogja az akadályt és kitöri a nyakát; a másik kártyázik, nem tudja megfizetni, kitöri a nyakát; a harmadik belebomlik valamibe és kitöri a nyakát… Jurisics így járt. Csak ne volna a dolog oly végtelen piszkos! Váltóhamisítás! Különben talán segíteni lehetne a szegény ördögön, – így még kisérletet sem szabad tenni.

Jó benyomást keltett egyébiránt, hogy Jurisics mindjárt az elfogatást követő napon írásban megkérte -155- a kaszinó igazgatóságát, hogy törülje a tagok sorából. A tartalékos tiszti rangjáról is lemondott. Azt is helyesnek találta mindenki, hogy Szentgróthy rögtön kifizette a váltókat. Senki sem tudta ugyan, hogy honnan szerezte a pénzt, de mindenki úgy találta, hogy ezzel teljesen rehabilitálta magát azok előtt, akik rossz néven vették tőle, hogy beleártotta magát a váltóhistóriába.

Vállvonogatva, könnyű, keserű mosollyal hallgatta végig az itéletet és unottan a hosszadalmas indokolást.

Nem fölebbezett. Minek is? A komédia úgy sem tart már sokáig. Megvárja még, – igen, mit is akar megvárni? Talán csak azt, hogy valahára rendbeszedje a gondolatait, – aztán véget vet mindennek. Egy összecsavart lepedődarab, egy szög a zárka falában, – ez a vég.

Az orvos, aki nagyon érdeklődött Jurisics iránt, keresztül vitte, hogy a rabot, akit a folytonos láz irtóztatóan lesoványított, a levegőváltozás kedvéért, egyik vidéki börtönbe szállítsák.

Hűvös tavaszi éj volt, amikor egy porkoláb kiséretében beszállt a vasúti kocsiba. Mialatt az őr, parasztszokás szerint, nagyokat sóhajtgatva, üres szemmel bámult a pipája füstjébe, addig ő tele tüdővel szítta a nyitott ablakon át beáradó hideg levegőt és figyelmesen nézte a távolban meg-megcsillanó fénypontokat. A szabad -156- levegő kissé eloszlatta a zavaros ködöt, amely hetek óta az agyát nyomta.

Éjfél után megérkeztek rendeltetési helyükre. Egy szuronyos átvette Jurisicsot és elkísérte a börtönépületig, amely óriás falaival sötéten feküdt a folyó partján.

Mialatt a kapun becsöngettek, odaát, egy kis csapszékben, éppen eloltották a lámpásokat.

– Oltják a lámpásokat, vége az előadásnak! – gondolta Jurisics. És úgy érezte, mintha egy nagy színpadról lépne le, mint a kifütyült darab szerzője. -157-

Nagy, sárga, négyszögletes ház a folyó partján: ez a börtön épülete. Mélységes hallgatásával és vak ablakaival olyan szomorú, mint egy beteg állat, amely a verőfényben sütkérezik. Belül is minden sárga és négyszögletes: a falak, az ablakok, a homokos udvar. Az udvaron tíz gömbölyüre nyírt akácfa unatkozik, kettős sorban, centiméterrel kimért távolságban egymástól. Különben minden oly sivár és elszomorítóan tiszta, hogy az embernek sírni volna kedve, ha végignéz az udvaron.

Halálos unalom borul az egész telepre. Nyomasztó unalom, amely megakasztja a járó-kelő rabok lépteit, megzsibbasztja a műhelyekben, az irodákban dolgozók kezét, ólomsúllyal nehezedik a templomban, a tantermekben ülők pilláira. Ha egy fával megrakott taligát vonszolnak az udvarra, tízen is nekifeszülnek a lőcsöknek, de azért oly lassan mozognak, mint a csigapósta. -158- Egy-egy ember félnapig is elsúrolgat egy konyha-dézsán.

Jurisics eleintén teljesen átengedte magát környezete zsibbasztó hatásának és valami csodálatos, közömbös növényéletet élt. Rabtársairól meg az őrökről alig vett tudomást. Sötét apátiával járt-kelt, heteken át alig lehetett szavát hallani.

Még Nagy Gyurkával sem állott szóba, azzal a jókedvü parasztlegénnyel, akivel egy cellába zárták. Ez a Nagy Gyurka csinos, fürge fiu volt, aki holmi korcsmai legénykedésnek itta meg a levét. A börtön műhelyében a kovácsmesterséget tanulta. A magyar paraszt csökönyös lojalitásával tekintetes úrnak szólítgatta rabtársát és kéretlenül apró szolgálatokat végzett körülötte. A zárkát is egyedül tisztogatta, vékony fejhangon valami egyhangu népdal refrainjét dudolva magában. Ezt a refraint, mindig csak ezt az egyet, százszor is elfújta napjában:

Tovább nem tudta. Jurisics fantáziájában végre ez az együgyü dal képviselte a börtön-élet egész kétségbeejtő unalmát.

Egypár hét mulva izgatott, növekedő türelmetlenség vett rajta erőt. Mintha várt volna valamit. Pedig alig tudta volna, hogy mit. És amint egyszer már -159- olvasni kezdte a napokat, az idő kereke kétségbeejtő lassusággal forgott tovább. Néha meg éppen mintha megakadt volna. Tíz perc: idő; egy óra: hosszú idő; egy hét: egész korszak…

A második hónap közepe táján már úgy érezte, mintha itt született volna, a sárga falak közt és mintha itt kellene végig élni egész életét. Alig tudta már elképzelni, milyen ember volt ő akkor, amikor még kemény kalappal a fején, szegfűvel a gomblyukában, járt-kelt a főváros aszfaltján, senkinek sem engedelmeskedve, csak a saját szeszélyének…

Emésztő keserűség töltötte el. Néha, különösen esténkint, ha az ajtózárban megcsattant a kulcs, forró vérhullám szökött a fejébe. A haja fölborzolódott, lángoló düh fogta el. Ilyenkor kedve lett volna törni, rombolni…

Egyszer az irodában, ahol iratok másolásával foglalkoztatták, elcsent egy éles papirvágó ollót és elrejtette a zárkájában. Maga sem tudta, hogy mire fogja használni, de jól esett neki a tudat, hogy van egy szerszáma, amellyel, ha akarja, véget vethet a maga vagy a mások életének. Reggelre megint eltünt az olló. Nagy Gyurka pedig ott ült az ablakdeszkán és tetetett egykedvűséggel dudolta:

– Kidobtam az ablakon, – dadogta a megszeppent kovács. – Kidobtam, hogy a tekintetes úr ne tehessen kárt magában… -161-

Egy új felügyelőt neveztek ki a börtönbe. Valami kiszolgált altisztet. Sápadt arcu, kipödört bajszu, vézna embert, akinek már merev testtartásán is meglátszott a zsarnok hajlamu pedáns.

Fanatikus rendszeretetével és kémkedési ösztönével szimatoló vizsla módjára futkosott az épületben, rendetlenség után kutatva. Az öreg porkolábok és a rabok csakhamar meggyűlölték és kollégiális egyetértéssel szidták a műhelyekben.

Az új felügyelőnek az első pillanattól fogva szálka volt a szemében az a kivételes állás, amelyet Jurisics a többi rab közt elfoglalt. Sehogysem tetszett neki ez a rab, aki dölyfös zárkózottsággal járt-kelt a börtön-épületben, alig válaszolt kérdéseire és tétlenül, álmodozva ült íróasztala mellett.

Jurisics egy ívet dobott az asztalra, az ív félig tele volt írva számokkal.

– Ennyi az egész? – méltatlankodott a felügyelő. – Úgy látom, le kell magát szoktatnom lustaságáról.

Jurisics vállat vont, aztán hátat fordított a felügyelőnek, mintha terhére volna tovább folytatni a beszélgetést.

A felügyelő úgy találta, hogy a rab makacsságát, a saját tekintélye érdekében meg kell törnie.

És mivel Jurisics nem mozdult elég gyorsan, egy erélyes ütést mért a vállára.

Jurisics vérben forgó szemekkel szökött talpra, – a következő pillanatban a felügyelő sebzett homlokkal, szédülve zuhant a szoba tulsó sarkába. A másik két íróasztal mellől ingerülten ugráltak föl a rabok, egyikük (sohasem tudódott ki, hogy melyikük) becsapta a tölgyfaajtó reteszét…

A felügyelő talpra állt, amikor észrevette, hogy egyedül van a féket vesztett rabok közt, az ablakfülkébe hátrált és fölkapta az ővén függő revolvert.

Jurisics keresztbe tett karokkal, ziháló mellel állott az ajtó előtt és csillogó szemekkel tekintett a reászegezett revolver csövébe. -163-

A többi rab meglapult az asztalok mögött, Jurisics azonban két lépést előre tett, aztán megállott. Féktelen harag tüzelte, az a harag, amelyet a farkas érez a házőrző komondorral szemben. Ez a pergamen-képü, kihegyezett bajszu fiókzsarnok, az egész hivatalos társadalmat képviselte előtte, azt a kicserzett szívü, üresfejü társadalmat, amely buta paragrafusai szerint méregette, szabdalta az ő szabadságát és büszkeségét…

Egy lövés dördült el. A golyó a falnak ment, jókora lyukat ütve a vakolaton.

Jurisics a lövés után mozdulatlanul állott egy helyben. Nagyon sápadt volt. A felügyelő arca is krétafehér lett.

Odalenn, az udvaron, az őr ordítása hallatszott, amint fegyver alá szólította a legénységet. A folyosóról ajtócsapkodás, fegyvercsörgés és futó léptek zaja hangzott. A vészharang megszólalt. Az egész épületet pedig hirtelen valami baljóslatu, félelmetes morgás járta át, mintha a lázadás forgószele vágtatna végig a folyosókon.

Jurisics pedig megint két lépést tett előre. Már csak nyolc lépésnyire voltak egymástól.

Ez az óriási rabalak, amely izzó szemmel, lassan, -164- de biztosan közeledett feléje és föl sem vette a mellének tartott fegyvert, oly zsibbasztó rémülettel töltötte el a különben nem gyáva felügyelőt, hogy haja égnek meredt, a keze meg oly erősen remegett, hogy látni lehetett a revolver csövének mozgását…

Harmadszor is fölrántotta a ravaszt. Most már nem is célzott, a golyó belefuródott a szoba tetejébe.

Aztán elvesztette a fejét, kiejtette kezéből a fegyvert, bezúzta öklével az ablak üvegét és olyasféle mozdulatot tett, mintha ki akarna szökni a rácsos ablakon… Jurisics már oly közel állott hozzá, hogy elérhette a kezével… A felügyelő most már az ablakfülke sarkába szorult és félelemtől eltorzult arccal nézett ellenfelére…

A féktelen düh hirtelen elpárolgott Jurisics lelkéből. Mintha odabenn, az utolsó pillanatban, egy szelelő nyilt volna meg.

Gyermekkorában egyszer kergetőbe vett egy fiucskát, aki kővel megdobta. Valami sarokban megszorította. Az a fiucska, – jól emlékezett reá: csinos, vézna gyerek volt, – épp oly félelemmel, kegyelmet esdően nézett reá, mint most a felügyelő. A fiu azt mondta neki: Ne ölj meg!

Kivülről puskaaggyal döngették az ajtót. Az egyik rab, Jurisics néma intésére, kinyitotta a reteszt. A folyosót fegyveresek állották el, a porkoláb, lövésre készen tartott puskával lépett a szobába.

A felügyelő remegő kézzel simított végig homlokán, aztán rekedt hangon, látható megszégyenüléssel mondta:

Nagy Gyurka, aki éppen az ebédet hozta, hirtelen abbahagyta a nótáját, amikor meglátta, hogy az intézet papja pipával a fogai közt, ott ül Jurisics mellett az ágyon.

– Nem fogok az elveszett fiúval példálózgatni, – mondta a pap, – hanem teszek önnek egy józan indítványt. Ön meg van győződve, hogy nem folytathatja az életet, mert alapjából elhibázta; – én viszont azt állítom, hogy a hibát jóvá lehet tenni és hogy ön még boldogabb lehet, mint amely eddigi életében volt. Legyünk őszinték: Eddig egyáltalában nem volt boldog, ezentúl pedig még az lehet, – már amennyire ember az lehet. Nem hiszi? Azt indítványozom, hogy próbálja meg. Ha belátja, hogy nincs igazam, akkor tegye meg azt, amit meggyőződése szerint tennie kell. Ha igazam volt, – nos, akkor érdemes volt a próbát megtennie. Eszem ágában sincs, hogy vallási érvekkel -167- küzdjek az öngyilkosság teóriája ellen, – ön az ilyen okok iránt egy csepp fogékonysággal sem bír, – de nézzük a dolgot az én vidéki plébános-eszemmel. Mit gondol, hány évet élhet ön még, legjobb esetben? Mondjuk negyvenet, vagy mondjuk harmincat. Olyan hosszú időnek találja ezt? Lássa, a Gondviselés – vagy ha úgy tetszik: a természet – egy csöppet engedett minden embernek az idő végtelen tengeréből. Nem tehetek róla, de én a felebaráti szánakozás mellett mindig valami nevetési ingert is érzek, ha megtudom, hogy valaki ezt a parányt megsokalta és fejjel beleugrott oda, ahol ő csak áthathatlan feketeséget lát… Ön azt mondja, hogy nem gyűlöli éppen az életet, de mit ér az élet, ha nem mehet többé az emberek közzé? Bocsánat, – mit ért ön tulajdonképpen emberek alatt? Sokat mondok, ha az ön személyes ismerőseinek számát kétezerre teszem. A világon pedig, felületes számítás szerint, kétezer millió ember lakik. Egyezer kilencszáz kilencvenkilenc millió és még egy pár százezer ember tehát nem bír tudomással arról, hogy ön a világon van. Hátha ön ezek közt még talál embereket, akik szeretetreméltóbbak eddigi ismerőseinél, akiknek a kevéért érdemes élni? Próbálja meg!

– Becsület! – mondta aztán. – Lássa, én emlékszem, -168- hogy volt önnek egy szenzációs párbaja, – valami szép asszony miatt, – amely párbaj nagyban öregbítette becsületes ember, vagy mint önök mondják: gentleman hírét… Ön aztán váltót hamisított, mint nekem bevallotta, azért, hogy egy jó fiu életét megmentse. Nem gondolja, hogy akadhat a kétezer millió közt olyan ember, aki azt a párbaját tekinti becstelenségnek és éppen a váltóhamisítást róvja föl érdemül? Akad. Önnek új életre kell készülnie. A mult tapasztalataiból levonhatja a következéseket a jövőre nézve. Amennyire multját ismerem, tragikus hibája, amely elbuktatta, nem az a váltóaláírás, hanem az a körülmény, hogy egypár fokkal föllebb állították önt a társadalom lépcsőjén, mint ahová önt józan ésszel állítani kellett volna. Szertelen igényei, nagyúri könnyelműsége, amelyet nem korlátoztak nyárspolgárias aggodalmak, és hazárd temperamentuma megtették a magukét, hogy önt elbuktassák. Elég ennyit tudnunk, – a többi magától következik. Ha boldogulni akar az életben, szállítsa le az igényeit. Szálljon lejebb egypár fokkal a létrán. Ha reám akar hallgatni: kezdje legalul… Mindenekelőtt meg kell szabadulnia azoktól a tépelődésektől, amelyekkel önmagát gyötri. Legjobb út erre a súlyos fizikai munka. Önnek hatalmas izmai vannak, foglalkoztassa izmait. Régi tapasztalásom különben is, hogy a testileg erős embereket inkább teszi tönkre a henye életmód, mint -169- a gyöngéket. Álljon be egyik műhelyünkbe és tanúlja meg a mesterséget. Ha letelt az év, akkor menjen ki a világba, valahová, ahol önt nem ismerik és próbálkozzék meg, mire tudja vinni a saját erejéből. Ne vegye túlságos tragikusan a testi kényelmetlenséget, – tegyen úgy, mint Péter cár, aki inkognitóban gerendákat fűrészelt… Tűzzön ki magának határidőt, mondjuk három évet. Ha aztán beleunt a dologba, még mindig megteheti azt, amit tennie kell. Meglehet azonban, hogy mulatságosnak találja új életét… Próbálja meg!

A pap fölkelt és kezet fogott Jurisicscsal. Azt mondta, hogy ebédelni megy. Otthon gulyás-levessel várják, azt nagyon szereti.

– Nekem úgy rémlik, – mondta némi gúnnyal, – hogy főtisztelendő úr könnyen beszél. Nem tudja, mi az, rabnak lenni!

– Édes fiam, – mondta a pap szárazon, – kissé mégis szólhatok a dologhoz, mert hat évig voltam rab. Kufsteinban ültem a Geroldseck alatti lyukban. A jobb lábam oda volt láncolva a falhoz, – azért bicegek egy kicsit járásközben…

Az öreg pap józan paraszt-logikája olyan hatással volt Jurisicsra, hogy egypár napi gondolkozás után beállt az intézetbeli kovácsműhelybe. Addig sokat gondolkozott a multjáról. Oly tiszta, kritikus szemmel -170- látta most életét, mint a kifütyült szerző a drámáját. Most már tudta, hol hibázta el a cselekményt és mit kellett volna tennie, hogy sikert arathasson!

A hátsó udvar sarkában volt egy füstös lyuk, hol egész nap vörös tűzfény lobogott és harmónikus üllőcsengés szólt. Jurisics Jancsi dolgozott ott, Nagy Gyurka és még egy öreg rab társaságában.

Szekérvasat gyártottak és patkót és ha megszállotta az öreg mestert a művészi ihletség, akkor még fejbetörésre alkalmas fokosokat is kalapált a vidéki megrendelőknek, – pedig éppen egy ilyen fokossal behorpasztott fej juttatta őt ide.

Jurisics, különösen inaskodása idején, esténkint halálra fáradtan rogyott ágyára. Tenyere sajgott, minden tagja fájt, azt a kéjes izom-lázt érezte, amelyet a sportember tud csak méltatni. Másnap aztán az újabb munka megint megpuhította merev tagjait és kiűzte csontjaiból a fáradtságot.

Nyáron át a szabadban dolgoztak. Az öreg plébános néha kivitette karosszékét az udvarra, és elnézte pipaszó mellett azt a három félmeztelen, kormos férfialakot, amely hajlékony derékkal, a saját erőkifejtésében gyönyörködve, ütemesen verte a sziporkázó vasat.

Jurisicsnak, társai állítása szerint, nagy tehetsége volt a mesterséghez. Rövid inaskodás után már annyira -171- vitte, hogy egy tűzről ki tudott kalapálni egy patkót.

A munka jó hatással volt reá. Fölhagyott sötét tépelődéseivel, a folytonos kalapácsdöngés pedig, amely megrázkódtatta egész valóját, megedzette idegeit. És mintha az érc, amelyet erős kezekkel formált, átengedett volna neki valamit tulajdonságaiból: akaratereje szilárd lett, miként mellén és karján az izmok. -172-

Már erősen alkonyodott, mikor Jurisics kilépett a börtönépület kapuján. Körülnézett és úgy érezte, mintha szédülne. Leült arra a lócára, amelyen napközben a börtönőrök szoktak lustálkodni.

Szabad volt. Mehetett, amerre kedve tartotta. És mégis, az ujjongó örömmámor helyett, amelytől eleve félt, mint egy nagy lelki megrázkódástól szokás félni, most csak valami fájdalmas fásultságot érzett. Nagynak, üresnek, idegennek találta a világot, pedig alig látott belőle egyebet egypár palánkkerítésnél. Titokzatos félelem szállotta meg, félt mindattól, amin a jövőben még át kell majd esnie és ha ösztönére hallgatott volna, talán visszament volna megint csendes, biztos zárkájába, hogy ott töltse egész életét.

Jó ideig még ott ült, fejét két tenyerébe támasztva és magában álmodozva. Mikor odabenn a nagy házban megszólalt az esti harang, megemberelte magát és talpra állott. Tudta, hogy a porkolábok jönnek és nem akarta, hogy itt találják. Gyors, bizonytalan léptekkel -173- indult meg a pályaudvar felé, a házfalak mellett haladt, mint valaki, aki attól fél, hogy el találna szédülni.

Fogsága utolsó idejében egyebet se csinált, mint tervezgetett. A legkisebb részletig kiszínezte jövő életének képét. Most egyszerre úgy találta, hogy azok az éjjeli fantáziák mind képtelen álmok voltak és nem tudott magával mit kezdeni. Nyitva állott előtte az egész világ, ahol nem ismerte senki és ő mégis arra az egyetlen helyre ment, ahol majd mindenki ismerte: Budapestre.

Egy külvárosi kis fogadóban hált meg. Egész vagyonát magánál hordta, azt a hatvan forintot, amit kovácsmesterségével keresett és kevés ruhanemüt. Egy szürke elpusztíthatatlan angol ruha volt rajta, amit egypár év előtt csináltatott a vadászatra.

Másnap reggel ott hagyta a fogadót és egy kis szobába költözött, amelyet egy asszonyságnál bérelt, künn a Városligetnél. Olcsó szoba volt és ennélfogva sötét és szűk. Bejárata a konyhán átvezetett, ablaka egy nyirkos, patkányszagú udvarra nyílt; Jurisics, aki azelőtt az inasát se lakatta volna ilyen szomorú lyukban, mégis úgy találta, hogy elég kényelmes lakás. Különösen a háziasszony kopott kerevete nyerte meg a tetszését.

Estefelé volt csak bátorsága kimenni az utcára. -174- Jó ideig keskeny mellékutcákon tévelygett, végül kiment az Andrássy-útra.

A ragyogó lámpasorok, az Opera árkádjai alá robogó hintók, a zsúfolt kávéházak, a sok járókelő, – mindez elkábította, megzavarta. Nagy örömére, egyetlen régi ismerősével se találkozott. Mintha csak az egész lakosságot kicserélték volna az egy év alatt.

Később megéhezett és betért valami szerény vendéglőbe. Alig hogy benn volt az ivóban, már megfordult megint a sarkán és esze nélkül sietett ki. Az első asztalnál, több söröző fiakkeres társaságában, ott látta a volt kocsisát, elegáns, drapszínű felöltőben, fülére csapott cilinderrel, ostorral a térdei között.

Hazament és másnap is csak késő délután hagyta el megint a lakását. A szobaasszony ezt furcsának találhatta, mert megkérdezte, hogy nincs-e valami rendes foglalkozása? Jurisics azt mondta, hogy most nincs ugyan, de lesz nemsokára.

Megint az Andrássy-úton járt. Ezuttal a kiváncsiak közé állott és nézte a hosszú kocsisort, amely a versenytérről jött.

A hintókban nagyon sok ismerőst látott, majdnem csupa ismerőst. Szentgróthyt is látta. Világos tavaszi ruhában, az elmaradhatatlan virággal a gomblyukában, monoklival a szemében, öt-hat úr társaságában egy hatalmas vadászkocsiban ült, amelynek tüzes négyesét egy fiatal mágnás hajtotta… -175-

Aztán mások, ismerős asszonyok, régi cimborák. Egy szögletes arcu úr, aki magas bakján előre hajolva figyel szélsebesen ügető félvéreire. Arcán végig sebhelyt visel, – ezt a vágást Jurisicstól kapta a felesége szép szeme kedvéért.

Két csinos huszártiszt, egy hetyke kis önkéntessel a kocsiban. Ezek az Ilonday-fiúk, akiknek a birtokán gyakran vadászgatott. Nővérük is van, egy nyalka özvegyasszonyka, akiről az egész vármegye tudta, hogy nagy gyöngéje van Jurisics iránt…

Aztán két feltünően csinos asszony egy nagy landauerben. Valami tavaszi kirándulásra emlékeztették Jurisicsot, amikor fehér kötőt kötöttek eléje és epres-bowlet kavartattak vele…

Amikor bealkonyodott, kiment a Városligetbe. Egy félreeső padra ült és szórakozottan hallgatta a távoli vendéglőből elhallatszó cigányzenét. Meglehetős hűvös tavaszi est volt; a teli hold sárga korongja közömbösen bukkant föl a tó fölött, fekete fatörzsek mögül, hideg, sötét szomorúsággal töltve el a fiatalember lelkét. Azzal a sötét szomorúsággal, amelyet csak az elhagyott ember érezhet a fölséges közömbösséggel munkálkodó természeti erők láttára.

Megvette és a kis bokrétával a kezében ment tovább. Ibolya volt. Arcához emelte, – egyszer, kétszer – és amint fölszívta a rég nem érzett tavaszi illatot, egyszerre megint érezte ama varázs titokzatos hatalmát, amely ellen egy egész éven át küzdött…

Jesszi! Megfordult, körülnézett – a szíve oly sejtelmesen dobogott, mintha már hallaná a leány ruhájának suhogását… Semmi!

Föl fogja keresni Jesszit. Hiszen – bármint tagadja önmaga előtt, másért sem jött Budapestre! Százszor is megátkozta már emlékét, lázas álmaiban százszor megint lábaihoz borult, hogy visszakoldulja Hadfalussy kedvesétől szerelmét. Most egyszerre szenvedélyes, dühös, érzékies vágy fogta el: látni akarja a leányt, csak egyszer akarja még látni!

Betért egy éjjeli kávéházba, amelyben Jesszi azelőtt majd minden este megfordult. A felszolgáló pincér nem tudott semmit se Jessziről; a főpincér emlékezett ugyan valami csinos virágárus leányra, aki azelőtt gavallérok társaságában el szokott látogatni az üzletbe, de csak annyit mondhatott, hogy valami nagy szerencse érte. Holmi gazdag bojár elvihette Romániába… Vagy Bécsbe ment? A kaszirnő úgy emlékezett, hogy már egy év előtt Bécsbe ment. Azóta nem látták.

Jurisics leverten ment haza. Most már szégyelte -177- gyöngeségét és tisztában volt magával, hogy veszedelmes útra tért. Vissza kellett fordulnia a régi panaceához, a munkához. Dolgozni akart, hogy kiheverje a fejéből ábrándjait; pénzt keresni, hogy elmehessen külföldre.

Másnap találomra elment egy híres műlakatoshoz. Név szerint ismerte csak, de azért bizalmasan elmondta neki multjából azt, amit szükségesnek látott elmondani, aztán munkát kért tőle. A gyáros komolyan és növekedő érdeklődéssel hallgatta végig.

– Helyesen teszi, hogy dolgozni akar. Nekem is kapóra jön az ön ajánlata. Sok a munkásom, de alig van köztük ember, aki meg is tudná fogni a dolog végét, meg imponálni is tudna a műhelyben. Ha akarja, egyelőre beállítom a kovácsműhelybe, később meg fog ismerkedni a magasabb iparágakkal is… Öntől függ aztán, hogy mire viszi…

Másnap Jurisics már ott dolgozott a gyári kovácsok közt. Hatalmas izmai, amelyeket még e ciklopszműhelyben is megbámultak, ügyessége a nyersebb munkában és hallgatag modora láthatólag imponáltak társainak.

Két hétig dolgozott már a műhelyben, ahová korán reggel jött és amelyet csak alkonyatkor hagyott el.

Egyszer egy kovácsolt kriptarácsot kellett a temetőbe szállítani. Egyik felügyelő sem ért reá, Jurisics hát magára kapta kabátját, a zsebébe tett néhány -178- szerszámot és a lóvonatu vasúton kiment a temetőbe, ahová a rácsot már kocsin kivitték. Odakünn egy ideig elnézte hogyan erősítik a sarokrudakat a kripta márványlapjába vésett nyílásokba, minthogy azonban az egyik munkás, aki útközben kissé bepálinkázott, nagyon ügyetlenül bánt az olvasztott ólommal és a kénnel, Jurisics levetette a kabátját és maga is munkához látott. Letérdelt a földre és a munka hevében nem is ügyelt arra a két hölgyre, aki talpig gyászban, lengő fekete fátyollal, a kavicsos úton közeledett.

Most tanakodva megállottak, az egyik, a fiatalabbik, félénk hangon megszólította:

Jó ideig némán néztek farkasszemet. A túlkarcsu, elegáns leánynak, akinek halvány arcán, a száj körül, már két öregkisasszonyos ránc mutatkozott, – és a szakállas munkás, aki ingujjban, kalapáccsal öklében, térdepelt a földön.

Adél arca lángvörös lett, majd belefogózott édesanyja karjába, nagy, könnyes szemeit egyre Jurisicsra függesztve. Aztán ösztönszerűen, suttogó hangon mondta:

Azért kért-e bocsánatot, mert megszólította, vagy más valamiért? Jurisics nem tudta meg. Talán nem is ezen töprengett, amikor hosszan bámult a két fekete -179- nőalak után, amely szorosan összesimulva, lehajtott fővel, lassú léptekkel ment a kijárat felé, anélkül, hogy egyszer is visszanézne.

Mikor este hazament, a háziasszony azt mondta, hogy egy úr várja a szobájában. Jurisics Szentgróthyra gondolt és hirtelen kinyitotta az ajtót. Nem csalódott: a kis Gróthy ott ült a kopott kereveten, elegáns tavaszi felöltőben, gondosan megfésülve, monoklival a szemében. A szobát finom szivarfüst járta át.

Egy pillanatig némán szembenéztek. Jurisicsnek alkalmasint csak ki kellett volna terjesztenie a két karját, hogy a jószívü kis Gróthy zokogva boruljon a nyakába. Jurisics azonban dölyfösen mérte végig régi cimboráját.

Gróthy zavarba jött. Ilyen fogadtatásra nem volt elkészülve. Kiejtette szeméből a monoklit.

– Bocsáss meg, de hallottam, hogy itt vagy Pesten és látni akartam, hogy mit művelsz…

Mivel pedig nem kapott választ, halkabban, nehogy a háziasszony odakünn meghallja, hozzátette:

– Kérlek, nem is úgy értem… Mi azelőtt olyan jó cimborák voltunk… Aztán tulajdonképpen adósod is volnék.

– Ha már itt vagy, hát ülj le… Talán jó is, ha egyet-mást megbeszélünk… Úgyis utóljára beszélünk ma egymással, – be fogod látni, hogy ismeretségünkkel föl kell hagynunk…

Szentgróthy tiltakozva emelte föl a kezét, de alapjában véve nagyon megnyugtatta Jurisics kijelentése. Jurisics váratlan megjelenése Budapesten, amelyről a rendőrség útján értesült, már napok óta nyugtalanította és babonás félelemmel töltötte el. Nem tudott előbb megnyugodni, míg a kisértetnek végére nem járt. Mikor most Jurisics modorából meggyőződött hogy régi barátja elég tapintattal fogja föl egymáshoz való viszonyukat és nem szándékozik őt kompromittálni, tetemes megkönnyebbülést érzett és jókedvében szinte áradozni kezdett.

– Az adósságaid miatt nem kell aggódnod. A boldogult öreged hagyatékából, meg a te dolgaid árából kifizettünk mindent. Mondhatom, a kaszinó szépen viselte magát. Mikor a lakásodat licitálták, a régi fiúk mind eljöttek és fölhajtottak mindent… A kis Ilonday kétszáz forintot adott egy bőr szivartárcáért… Ezt különben meg is írtam neked, de a levelemet fölbontatlanul visszaküldték… -181-

Jurisics arca lángvörös lett. Jól tudta, hogy kiről van szó, de azért mégis megkérdezte:

– Hadfalussy? Nem is hallottad azt a fölséges dolgot? Persze, te akkor már nem voltál itt, mikor a skandalum történt…

– Tudod, hogy a herceg kitartotta Jesszit, anélkül, hogy ismerte volna… Tett ő ennél nagyobb bolondokat -182- is… Egy év előtt eljött Budapestre és egy nap az ügyvédjével magához hivatta Jesszit… Úgy látszik, a pénzen szerzett jogait akarta érvényesíteni… Hogy mi történt kettőjük közt, azt nem tudom, annyi tény, hogy Jesszi kurtán hátat fordított neki. Úgy látszik, hogy ilyesmi először esett meg Hadfalussy praxisában, – az is meglehet, hogy nagyon belebomlott a leányba, – elég az hozzá: az öreg oligarhát dühbe hozta Jesszi ellentállása. Pénzen szerzett jogaira hivatkozott és ebből aztán óriás skandalum származott. Jesszi – az ég tudná, honnan szerezte a pénzt? – elküldte neki azt az ötezer forintot, amit öt év alatt tőle kapott. Hadfalussy persze nem fogadta el a pénzt, Jesszi pedig azzal válaszolt, hogy az ötezer forintot a herceg neve alatt valami jótékony egyesületnek ajándékozta és valamennyi hirlapban nyugtáztatta… ilyen fölsülés még alig esett meg gavallér emberrel. Az egész város beszélt róla, a lapok pedig mint elsőrendü pikantériát tálalták föl olvasóiknak… A dolog annyira elkedvetlenítette Hadfalussyt, hogy megutálta Budapestet és visszament Párisba…

– Jesszi virágkereskedést nyitott a Belvárosban. Igen szép üzlete van, – el se tudom képzelni, honnan szerezte a pénzt. Valami titkos pénzforrása lehet… Ámbár nem tudom, hogy ki tartaná pénzzel, mert valóságos apáca-életet folytat… Azelőtt hébe-korba legalább -183- eljárt mulatni, egy év óta sehová se jár, csak az üzletébe… Egy szoknyás nyárspolgár!

Még egypár ujságot tálalt föl Jurisicsnak, többek közt azt is, hogy az öreg Mihályi vagy egy félév előtt meghalt, aztán végképp megakadt a beszélgetés köztük.

– Kár ezért a fiuért! – suttogta magában. – Kár! Csak azt szeretném tudni, hogy miért nem lőtte magát főbe? -184-

Jurisics, amikor másnap este kijött a gyárból, a Belváros felé vette útját.

Egész nap szakadt az eső, alkonyat felé kiderült ugyan, de a lucskos utcák korán néptelenek lettek. Jó sokáig tévelygett cél nélkül, a kirakatokat nézegetve, amikor egyszerre megállott egy fényesen kivilágított üzlet tükrös ablaka előtt. Elegáns virágkereskedés volt, aranyléces, fehérlakkos állványokkal, atlaszfüggönyökkel, csipkés levelü pálmákkal és exotikus növényekkel.

Az üzletben két hölgy ült, láthatólag vevők, egy csinos, barna leány egész halmaz koszorút hordott eléjük, az üzlet tulajdonosnéja pedig a polcnak támaszkodva beszélgetett az asszonyokkal.

Jesszi volt. Ott állt, bőkaru, fekete ruhában, magasra fésült, aranyszőke hajjal, édes mosollyal az ajkán, öntudatlan gráciával dőlve az asztalnak. Üdébb, bájosabb, kacérabb volt, mint valaha. A kirakat üvegén -185- megtört gázfény szivárványos zománccal övezte finom arcát.

Jurisics mozdulatlanul állott az utcán és vagy egy negyedóráig legeltette szemét Jesszi alakján. A hölgyek aztán elmentek, Jesszi elkísérte őket az ajtóig, majd visszament és eltünt az üzlet mellett levő fülkében.

Jurisics egypárszor föl-alá járt az aszfalton, hogy összeszedje bátorságát, – amikor reá tette kezét az ajtó kilincsére, Jesszi megint megjelent az üzletben. Leült a polc előtt álló zsöllére és egy ujság olvasásába mélyedt. Lecsüggesztett fejjel, csendesen pihegő kebellel hajolt a lap fölé, Jurisicsnak most már éppen nem volt bátorsága reá nyitni. Hátha nagyon meg találna ijedni?

A leány később az órát nézte, aztán megint bement a fülkébe és egy bő, prémes köpenyeggel a vállán, tért vissza. Két kalapos leány és egy cseléd jött vele. Mikor Jesszi kilépett az utcára, Jurisics átment az utca tulsó oldalára. Az üzletben eloltották a lámpákat, aztán bezárták az ajtókat; a leányok jobb felé mentek, Jesszi pedig a cseléddel bal felé. Jurisics az utca túlsó oldalán követte őket.

A harmadik-negyedik háznál Jesszi már befordult a kapun, a fiatalember pedig egyedül maradt a néptelen utcán. Egypárszor zavartan járt föl-alá, aztán ő is bement a házba. Ösztönszerűen fölhaladt a lépcsőn és kilépett az első emelet nyitott folyosójára. -186- A vasrácsnak támaszkodott és a véletlenre bízta, mi történjék tovább. Néhány perc mulva egy kis cselédleány jött ki az egyik lakásból; palackkal a kezében, dudolva futott le a lépcsőn. Jurisics megismerte Jesszi cselédjét. Most már tudta, hol lakik… Belépett az előszobába, aztán kopogtatott az ajtón.

Jesszi a nyitott ruhaszekrény előtt állott, éppen a prémes nagykabátját hajtogatta össze. Hogy megpillantotta Jurisicsot, elsápadva támaszkodott a szekrény ajtajának, amely nyikorogva fordult meg a sarkában. Aztán a földre ejtette a ruhát.

Kezet fogtak és habozva, vizsgálódva néztek egymás szemébe. A leány még mindig sápadt volt. Valami bizalmatlanságot olvashatott ki Jurisics a szemeiből és ez félénkké tette.

A fiatalember leült, Jesszi meg nekitámaszkodott a kerevet karjának és vizsgálódva, mereven nézte. Oly -187- sok mondani valójuk lett volna és most, első zavarukban, alig tudtak mit beszélni.

Jesszi kis lakása egyszerű, de csinos volt. A leány szerette a színeket és ösztönszerü érzékkel bírt a művészi staffage iránt. Ez a staffage nyomasztó hatással volt Jurisicsra. Nagy, kemény tenyereivel és viseltes ruhájában kopottnak, otrombának érezte magát a bambusznádbútorok és a világos függönyök közt. Másképp képzelte el az első viszontlátást. Most valami csalódásfélét érzett és azt hitte, hogy okát kell adnia idejövetelének.

– És – egyedül? – kérdezte Jesszi habozva, nagy szemét Jurisicsra emelve.

Jesszi fölkelt és lassú léptekkel, összekulcsolt kezekkel ment végig a szobán. Mikor kis íróasztalához ért, eszébe juthatott valami. Fölkapott egy nagy, fekete könyvet és odatette Jurisics elé. Félvállról, hanyagul mondta:

– Itt van minden! 14.500 forintot kaptam… 4500 forinttal berendeztem az üzletet… 3000 forintot elhelyeztem a takarékpénztárban, – a könyvecske is itt van… 2000 forintot a kőbányai virágszállítónak adtam kölcsön. Be van táblázva… Az üzlet jól ment, egy év alatt 3000 forintot hozott, – abból ezret elköltöttem, kétezret meg betettem a takarékpénztárba… Maradna még 5000 forint, amellyel nem tudok beszámolni… A saját céljaimra fordítottam, – oda kellett adnom Hadfalussynak… És ha ön most elmegy, akkor nem tudom, hogyan fogom megfizetni.

– De Jesszi, csak nem gondolja, hogy azt a pénzt visszaveszem? Mit is gondolt?

Hogy mit gondolt? Tudja is ő, hogy mit gondolt! Valami ostobaságot! Olyanfélét, hogy mind a kettőjüké… Most pedig kedve lett volna sírni…

Jurisics szíve félelmetes hangon dobogott. Pillantása találkozott Jessziével. Egy delejes szikra csillant meg szemükben, amely ellenállhatatlan erővel sodorta őket egymás karjába. Az idegenkedésnek, bizalmatlanságnak egyszerre vége lett; egymásra ismertek, átölelve -189- tartották egymást, szenvedélyesen simultak egymáshoz, mintha sohasem akarnák egymást többé elbocsátani. Jesszi némán szorította oda forró arcát Jurisics nyakához, Jurisics pedig önfeledten simogatta a leány szőke haját.

Jesszi hátradőlt Jurisics karjaiban és két tenyerét a fiatalember vállának támasztva, sajátságos mosollyal nézett a szemébe.

– Jól van ez így, – nekem nagyon jó! Ha megmaradt volna gavallérnak, akkor talán a szeretője lettem volna… Akkor is szerettem volna, de ön egy hónap vagy egy év múlva reám unt volna… Biztosan tudom, mert ez így szokott lenni…

Aztán Jurisics kemény tenyerét kezdte simogatni és egy kicsit elérzékenyedett.

A leány aztán egészen befészkelte magát az ölébe, -190- és mert jól érezte magát, dorombolni kezdett, mint a cica. A sárgaarcu néniről, akivel összeveszett Hadfalussy miatt és aki elment a másik után Odesszába: meg az aggodalmakról, amelyeket egy éven át kiállott, mert nem akarták beereszteni Jurisicshoz a börtönbe…

Jurisics lehunyta a két szemét, mintha a feje szédülne, pedig boldognak, büszkének, bátornak érezte magát megint. Telve életörömmel és munkakedvvel. A jövő édes verőfényben feküdt előtte, mint a tavaszi reggel, a mult pedig – egy emlék! Egy iskola, amelyen át kellett mennie, hogy megtanulja a boldogulás művészetét. Úgy érezte, hogy megtanulta… Megtanulta, hogy mindaz, amit elveszített, elenyésző semmiség ahhoz képest, amit a világban játszott: teher volt, amelytől meg kellett szabadulnia, hogy elérhesse azt az egyetlen dolgot, amelyért érdemes volt élni. Azt az egyetlen dolgot most a karjaiban tartotta. Nem álomkép, hanem szerelmesen pihegő, aranyszőke, édes valóság. -191-

A szomolnai erdészhivatalnokok szövetkeztek a bányatisztviselőkkel és szép majálist rendeztek a kincstári erdőben.

Mikor összeállították a vendégek névsorát, sokáig töprengtek azon, hogy meghívják-e Kovács János urat, a farkasvölgyi hámorost. A meghívás mellett szólt az az ok, hogy Kovács úrnak bájos, szőke felesége volt, akire a kópé igazgató, bár csak látásból ismerte, szemet vetett. A meghívás ellen szólt, hogy Kovácsék, amikor egy évvel ezelőtt megtelepedtek a szomszédban, a jó illem ellenére, elmulasztották sorra vizitelni a kincstári bányanagyokat. Az igazgatóné döntötte el a vitát: Kovácsékat nem lehet meghívni.

Ezek a Kovácsék csudálatos emberek lehettek. Ott fészkeltek a rengeteg tisztásán, egyedül, mint egy héjapár. Fészkük, egy svájci házikó, két percnyire esik a hámoruktól. -192-

A hámor szót nem kell túlságos komolyan venni. Jókora fekete fabódé, amelyben lihegő kis lokomobil emelgeti az öreg kalapácsot és ahol félmeztelen, kormos legények sürögnek-forognak az izzó vas körül. Kapákat gyártanak, meg ekevasakat; a krassói szekeresek leviszik a vasat a rónára, az alföldi parasztgazdák pedig felhasítják vele a fekete anyaföld hátát.

Senki se tudta, hogy honnan szakadtak ide Kovácsék. Olcsó pénzen megvették régi gazdájától, akit tönkre tett az urhatnámság, az elzüllésnek indult telepet, az ember pedig két kézzel is neki látott a munkának. Reggeltől estig ott volt a hámorban. Az erdőkerülők, akiknek néha egy korty pálinkát adott, bizonyíthatták, hogy nem egyszer maga is kezébe vette a pörölyt. Kormos arccal, feltűrt ingujjal forgatta a kalapácsot, az erdő visszhangjának ilyenkor öröme telt az üllő ütemes csengésében. Ha az asszony ilyenkor a hámorba vetődött, rendesen kormos orrheggyel jött vissza.

A szomolnaiak sehogyse tudtak tisztába jönni Kovácsékkal. Az asszony ki sem jön a bozótjából és mégis olyan házi ruhákat visel, amelyeken meglátszik a pesti szabás. A férj dolgozik, mint egy paraszt, de azért a viselkedése olyan, akár egy mágnásé.

A postamester különben olyasfélét is hallott, hogy ezt a Kovács urat nem is hívták mindig Kovácsnak és hogy valami rovás van a multján. Pénztárhiány vagy örökségi história. A főerdész, aki a vadászat dolgában -193- egyszer künn járt a Farkasvölgyben, megcáfolta ezt a kósza hírt. Szó sincs róla! Kovácsék úriemberek, akik ó-szilvóriumot tesznek a vendég elé, meg friss sütetü pogácsát.

A hivatalnokok megtartották a majálisukat Kovácsék nélkül, és a mulatság, a Szomolnai Hirnök szerint, fényesen sikerült. A tánchely szines lampionokkal és nemzeti zászlókkal volt diszítve, a hölgyek cserfakoszorút fontak a hajukba, a bányász-banda a kedvelt herc dáma-polkát játszotta, a fiatalság pedig, a szerkesztő szavai szerint, buzgón hódolt Terpsychorénak.

Azt azonban nem írta meg a Szomolnai Hírnök, hogy a postamester úr alkonyat felé becsípett és szemére lobbantotta a kerületi orvosnak, hogy az utolsó választásoknál az ellenzékkel szavazott. Azt se, hogy a doktor úr e méltatlan gyanúsítás fölött érzett fölháborodásában sündisznónak nevezte a postamester urat, és hogy a két pocakos öreg úr stante pede összeverekedett volna, ha józan fiaik közbe nem vetik magukat.

Az igazgatóné, aki igen finom uriasszony volt, megbotránkozott e jeleneten és tüntetve ott hagyta a tánchelyet, udvarával a Bagolykőre vonulva, ahonnan igen szép kilátás nyílik a völgyre.

Balra látszik a szomolnai katlan, vasúti viaduktjával, jobbra esik a Farkasvölgy. Egy mérges-zöld, keskeny erdei rét, amely kétfelől fekete erdőfalak közé szorul. Ez a Kovácséké. A lejtőn a hámor áll, meg egypár -194- munkásviskó, a réten fiatal kert közepett, az erkélyes kis svájci ház. A házat két százéves fenyőszál őrzi, mint két csuklyásbarát. Igy, messziről nézve, nagyon csinos, de érni majd csak akkor fog valamit, ha erre is fölviszik a vasutat.

Az igazgatóék letelepedtek a lejtőre. A fiatalság éppen azon tanakodott, hogy mit énekeljenek, a Ha a föld Isten kalapjá-t, vagy a Mi fénylik ott fenn-t, – mikor valamennyien egyszerre összenéztek, aztán mélységes, várakozásteljes hallgatásba merültek.

A keskeny erdei ösvényen két magas alak közeledett. A hámoros volt, meg a felesége.

Lassu, sétáló léptekkel jöttek. Az asszony, aki világos nyári ruhát viselt, fejére tette a férje zöld vadászkalapját és egy nagy erdei bokrétát vitt a kezében. A férj félvállra vetette a puskáját; hajadon fővel ment és a felesége karja alá fűzte a kezét.

Nagyon össze kellett simulniok, hogy egymás mellett elférjenek az ösvényen. Mikor a társasághoz értek, a férj kissé meghajtotta bronzszinü fejét, az asszony láthatólag zavarba jött, de aztán megbillentette fején a kalapot és fehér fogsorát mutatta.

Nyugodtan mentek tovább a hegygerincen. Előttük, a távolban, az erdélyi hegylánc határolta a szemhatárt, hosszan elnyújtott fekete hullámokban. Az égbolt biborfényben égett a hegyek fölött.

Az igazgatóék hosszan néztek a sétálók után. Úgy -195- látták, mintha a két távozó silhouette óriás arányokat öltene és egyenesen belemenne a lángoló égboltozatba.

– Én azt hiszem, – mondta halkan az igazgatóné, aki kikapós férjével nem folytatott valami galambéletet, – én azt hiszem, ezeket kár lett volna meghívni a majálisunkra! jobban mulatnak ők kettesbe! -196-

Francillont nézték meg, színház után az egész páholy elment a vendéglőbe cigányt hallgatni. Fekete kávénál az egyik fiatal sógorasszony, akit nem minden malicia nélkül neveztek a család eszének, elszólta magát. Azt mondta:

Francillonra gondolt. (A sógorasszony különben csak egy jogos szemrehányással illethette a saját férjét: az esküvő óta rohamos hízásnak indult.)

– Különös is, hogy mennyire megváltoznak az emberek az esküvő után. Egyik sem váltja be azt, amit legénykorában igért. A tüzes, elegáns, jókedvű udvarlóból kedvetlen, lusta, hideg férj lesz. Pedig az igazi mintaférj az volna, aki az ezüstlakodalmáig megmaradna olyannak, amilyen vőlegénykorában… -197-

– Ismertem egy ilyen embert. Báró Rébusznak hívták, valóságos mintaférj volt.

Élt a régi Pest városában egy Kelemen Katica nevű polgárleány. Árva volt és hat éktelen nagy bérházat örökölt a szülei után. Nem volt már mai csirke – bocsánat! Azt akartam mondani: érett szépség volt, aki végigtáncolt már vagy hat farsangot és tucatszámra kosarazta ki a kérőket. Pedig maga is szeretett volna már férjhez menni, mert a válla szépen neki gömbölyödött, a boltosok pedig esztendők óta nagyságos asszonynak szólították. Hanem mint olyan leány, akinek már bizonyos elméleti tapasztalatai vannak, nem bízott udvarlói egyikében sem. Tudta, hogy ezek a gavallérok fűt-fát igérgetnek, ha aztán bekötötték a leányzó fejét, – nos, akkor kibuvik a szög a zsákból!

Egy tapasztalt barátnője azt tanácsolta Kelemen Katicának, hogy forduljon Eskináczhoz. Hogy ki volt Eskinácz? Egy öreg spanyol zsidó, aki a Hermina-tér mögött lakott, egy kis zugutcában. A zsibárus boltjában mindent lehetett venni. Kiszívott tajtékpipát, régi díszruhát, vasalót, ócska fegyvert, Korvin-kodexet, -198- mahagoni szekrényt, kitömött bagolyt, olajképet, keleti szőnyeget, – szóval mindent.

Kelemen Katica elment Eskinácz boltjába. Egy sötét, dohos kis boltba lépett; régi bútorbarikádok közt, fantasztikus félhomályban kuporodott az öreg spanyol. Az ókuláréjának minden lencséje akkora volt, mint egy-egy Mária Terézia-tallér. Mikor a leány elmondta Eskinácznak, hogy mi járatban van, az öreg egy nagy kulcsot akasztott le a szögről és keskeny lépcsős folyosókon végig szónélkül fölvezette a padlásraktárba.

Volt ott egy ügyvéd, azt harmincezer forintra tartotta a zsidó. Egy huszárfőhadnagyot hatvanezer forintért kinált, megjegyezvén, hogy nemes ember. (Kapitány korában majd odaadja negyvenért is.) Egy polgári bakatisztért csak harmincezret kért. Egy fiatal képviselőt kétszázötvenezerre tartott, de hozzá tette, hogy három esztendő mulva, ha majd lejárt a mandátuma, csak tizenötezer lesz az ára.

Katica kisasszonynak egyik se tetszett, valami különöset akart, valami egészen különöset.

Az öreg kinyitott egy szekrényt, a kisasszony belenézett és rögtön azt mondta:

A szekrényben magastermetű, feltünően elegáns férfi állott. Monoklit viselt, nem is volt már nagyon fiatal, de imponáló, megnyerő finom arca volt.

– Rébusz báró, – magyarázta Eskinácz, – valódi kabinetdarab. Délceg lovas, jó táncos, korcsolyázó, kitünő vívó, pompásan reprezentál, gyöngéd és figyelmes és angyali türelemmel van megáldva.

– Meg fogja bánni, ha nem veszi meg. Ilyen tökéletes férjet még nem konstruáltak; a művész, aki készítette, felülmulta önmagát. Mondhatom: tökéletes mintaférj…

– A gépezete valamennyinek egyforma, de az agy hajszálfinomságú kerekecskéi közt munkaközben parányi eltérések keletkeznek, amelyek aztán befolyással vannak az egész automata működésére. Emlékszem, egyszer három férjet adtam el, mind a hármat -200- ugyanaz a mester készítette egy minta szerint. A konstrukcióban mégis kellett valami kis eltérésnek lenni, mert az egyik automata mindig a füstös játékszobában ült, ott az öklével verte az asztalt és azt mondta: Makk! No még egy makk! És még egy makk! A másik automata pedig, ha valahol szeszes italt látott, bort vagy pálinkát, rögtön beleöntötte a szájába. A harmadik, ha az utcán egy szobaleánnyal találkozott, ott hagyta a feleségét és a szobaleány után rohant…

– Rébusz báró gépezetében semmiféle fogyatkozás nincs. Hat évig volt a férje egy bankár leányának és mindvégig úgy viselkedett, mint első nap. Nagyon boldogan éltek, míg az asszony tavaly meg nem halt. Utolsó szava ez volt: Eskinácz becsületes ember volt!

Másnap újra eljött Eskináczhoz és kérte, hogy mutassa meg neki még egyszer Rébuszt. Az öreg ravaszul mosolygott és azt mondta:

Két hétig cigánykodtak, végre Kelemen Katica kijelentette, hogy megveszi Rébusz bárót. Már odáig volt a szerelemtől. Eskinácz ekkor a következő használati utasítást adta a kisasszonynak:

– Én most fölhúzom a báró gépezetét, aztán önnek adom a kulcsot. Minden esztendőben egyszer kell -201- csak fölhúzni, de azt a világért sem szabad elmulasztani, különben nagy zavar és baj támadhat. Ma van augusztus huszadika, tehát a jövő Szent István napján fogja megint fölhúzni. Egyéb baj nem lesz vele.

Eskinácz ekkor fölgombolta a báró nyakán az inget, a mellén látszó kis kulcslyukba illesztette a kulcsot és óvatosan fölhúzta. Aztán odaadta a kulcsot Kelemen Katicának, aki elálló lélegzettel figyelt az automatára. A báró először megrázkódott, majd egy csodálatos hangot hallatott: Brrrrrrr! Lassan fölemelte kesztyűs kezét, begombolta nyakán az ingét, szemébe nyomta a monokliját és szemügyre vette a kisasszonyt…

– Méltóságos uram, – mondta Eskinácz alázatosan, – engedje meg, hogy bemutathassam önt menyasszonyának… Rébusz báró ő méltósága – Kelemen Katica kisasszony ő nagysága…

Leereszkedően bólintott Eskinácznak és a bolt előtt váró kocsijához kísérte menyasszonyát. Katica azt akarta, hogy a báró szálljon be hozzá a kocsiba, de Rébusz udvarias határozottsággal tiltakozott.

II.

Ezeket az előzményeket – folytatta Tamás bácsi az elbeszélését – utólag báró Rébusznétól, született Kelemen Katicától hallottam. A többinek már közvetlen szemtanúja voltam.

Fiatal legény voltam, amikor ez történt és a reá következő nyarat a legendi fenyvesfürdőben töltöttem. A kis fürdőben két társaság alakult, amely halálos gyűlölettel viseltetett egymás iránt; a comme il faut-társaság és a nem comme il faut-társaság. Én, fájdalom, az előbbihez voltam kénytelen csatlakozni. Fájdalom, mondom, mert ez a társaság, amelyben két öreg nagynéném elnökölt, épp annyira unalmas volt, mint tisztességes.

Egy nap az ebédlő verandáján új fürdővendégek jelentek meg: egy kacagó szemű, gömbölyű, csinos asszony és egy monoklis előkelő úr.

Az egész fürdő lázas kíváncsisággal leste, hogy az érdekes idegenek melyik társasághoz fognak csatlakozni. Győztünk: hozzánk csatlakoztak. A báró egy nap tüzet kért tőlem a parkban, aztán beszélgetést kezdett, félóra mulva már bemutatott a feleségének. Este megkért, hogy mutassam be a két nagynénémnek és mindegyiknek egy gyönyörű rózsaszálat nyujtott át. -203- A nénik el voltak ragadtatva, nem győzték a báró udvariasságát és gyöngédségét magasztalni.

Bevallom, engem eleintén nem annyira a báró, mint inkább a báróné érdekelt. Melegszemű, csinos asszony volt, rettenetes módon kacér. Esténkint, ha szólt a zene, rendesen együtt táncoltuk a négyeseket, a báró ilyenkor egyik nénimet kérte táncra, hogy vizavi lehessen. Néha kirándulásokat rendeztünk, én a gyorslábú asszonnyal messzire előre kalandoztam, a férj pedig, kabátokkal és esernyőkkel megterhelve, a néniket kísérte.

Egy esős délután a báróék fogadóbeli lakásán voltam. Az asszonnyal ketten az ablakfülkében ültünk, a férj pedig egy karosszékben lustálkodott. Hátat fordított nekünk, szokása szerint nyugodtan szivarozott. Az asszony kurtakaru nyári pongyolát viselt. Jó ideig elnéztem gömbölyü karját, aztán vakmerően lehajoltam és megcsókoltam… A báróné nevetett, én meg a férjére pillantottam… Irgalmas Isten! A báró a szemben levő tükörből figyelmesen ránk nézett… Azt vártam, hogy tigrisként fog reám ugrani, – a báró azonban meg se moccant. Nyugodtan szívta tovább szivarját, közbe meg rejtelmes, maliciózus mosoly jelent meg ajkán.

Nekem elég volt a leckéből; másnap nem mentem el a szép asszonyhoz. Nagy meglepetésemre a báró fölkeresett a verandán. Azt hittem, hogy provokálni fog. -204-

– Jóval idősebb vagyok önnél, – mondta, – meg fogja tehát engedni, hogy ezentúl tegezzük egymást?

Meg voltam döbbenve, meg voltam indulva. Összekoccintottuk poharainkat és kezet fogtunk; Rébusz báró egy finom, gúnyos mosolyt harapott el…

Szinte megijedtem, amikor a báró másnap megint fölkeresett és mézédes mosolyával így szólt hozzám:

– Kedves Tamás barátom, egy nagy szolgálatot kérnék tőled. A báróné délután föl akar menni a Haramia-kúthoz, én azonban nem kisérhetem el, mivel fontos dolgaim vannak. Nem fogod tőle megtagadni lovagi szolgálatodat?

Délután a szép asszonyt fölkisértem a rengetegbe. Egyedül! Utközben szóba hoztam előtte a férjét.

– Nem érti Rébuszt, mert rendkivüli ember… Önök, közönséges férfiak, vagy bolond módon féltékenyek, vagy sértő módon közömbösek. Rébusz sem az egyik, sem a másik. Rébusz mindig olyan, amilyennek -205- akarom… Ha akarom: lángol, – ha akarom: jéghideg… Szóval: mintaférj!

A kirándulás különben végzetes volt reám nézve, mivel útközben összetalálkoztunk Horthay Jancsival. Ez a cigányarcu, elbizakodott verekedő, tolakodó módon hozzánk szegődött és mivel azzal akartam megbüntetni, hogy nem mutattam be az asszonynak, maga mutatta be magát.

Rébusz báróné ekkor nem úgy viselkedett, amint a legendi comme il faut-társaság tagjának viselkednie kellett volna, hanem kezet fogott Horthayval, sőt nevetve kijelentette, hogy már sok rosszat hallott felőle. Mikor az út felén voltunk, úgy vettem észre, hogy fölösleges vagyok, a báróné szívesebben hallgatta Hortay impertinenciáit, mint az én elmés bókjaimat…

E naptól kezdve minden megváltozott. A szép asszony nem törődött többet velem, hanem botrányos módon udvaroltatott magának Horthay Jancsival, magam pedig arra fanyalodtam, hogy a báró és a nénik hűséges kisérője lettem. Az egész fürdő a nyelvére vette a bárónét, csak a nénik – kiket Rébusz kitartó udvarlással lekenyerezett – keltek szenvedélyesen az asszony védelmére.

Sehogysem tudtam megérteni Rébusz báró viselkedését. Nemcsak, hogy eltűrte, de egyenesen pártfogása alá vette Horthayt. Néha dühbe jöttem, néha szólni akartam a bárónak, hogy ez nem lovagias férjhez -206- illő eljárás. Neki kötelessége volna párbajra kényszeríteni Horthayt, – én a magam részéről szívesen szekundálnék neki… A báró azonban ehelyett pertu lett Horthayval!

Délutánonkint néha együtt ültünk a verandán. A báró ilyenkor meglehetősen szűkszavu volt, nyugodtan szivarozott és mereven bámult a leáldozó napba, amely piros tűzpontokat rajzolt a szemére. Ilyenkor hosszan el-elnéztem különös hideg arcát, s néha megdöbbenve vettem észre, hogy valami démoni káröröm kifejezése torzítja el… Ha aztán megérezte a kutató pillantásomat, zavartan köhögött, mint akit tetten értek.

Szent István napján történt, hogy a báróné Horthay Jancsi és egyik comme il faut nagynéném kiséretében – aki a báróék iránti rajongásból már elefántszerepekre is vállalkozott – fölrándult a hegyekbe.

A báró nem tartott velük. Délben összetalálkoztam vele a parkban; sápadt volt, mintha rosszul érezné magát és nyugtalanul tudakozódott a felesége után.

– A báróné megigérte nekem, hogy délig visszajön. Fontos dolgunk van egymással. Csak nem feledkezett meg rólam.

Nem ebédelt, hanem fel-alá járt a parkban. Én a verandáról néztem és meghökkenve vettem észre, hogy a délceg férfi – akinek minden mozdulata különben oly kimért, mintha óraműre járna – meg van törve és nehézkesen, szinte zökkenve jár. -207-

Délután egy parasztlegénnyel levelet küldött a felesége után. A legény alkonyatkor visszajött és visszahozta a levelet: az erdőkerülőktől hallotta, hogy a társaság a cseppkőbarlang felé került.

Dadogott! Karonfogva vezettem a lakás felé, már alig tudott a lábán állani. Mikor a fogadóba értünk, odakünn elsütötték a szentistvánnapi tűzijátékot és a cselédség kirohant a kertbe. Nehezen vonszoltam föl a lépcsőn, merev karja ólomsúllyal nehezedett a vállamra.

A merev arcot az a démoni káröröm torzította el… Az emeleten nem győztem tovább… Nekitámasztottam a korlátnak, hogy segítségért menjek… Alig eresztem el, amikor mereven, mint egy seprünyél, elvágódott, keresztülbukfencezett a korláton és pokoli dörömböléssel, fejjel lezuhant a lépcsőház kövezetére… Egy pillanatig sóbálvánnyá dermedve állottam, aztán levágtattam a lépcsőn… A báró ott feküdt félszegen, kicsavart kezekkel, betört koponyával… Irtóztató látvány volt! Kezeimet tördelve borultam mellette térdre, és ekkor láttam, hogy a széthasadt fejből apró -208- rézkerekek, acélrugók és ezüst hengerek hullanak ki… A báró feje papirmaséból való volt!

Elképzelhetik meglepetésemet és szégyenemet! Én tehát egy közönséges automatával voltam pertu! A mi társaságunk, a comme il faut-társaság fényes gavallérja ostoba masina volt! Most már értettem a mintaférj különös magaviseletét!

Első gondolatom az volt, hogy a dolgot el kell simítani… Ha megtudja a nem comme il faut-k hada, nevetséges és óriási botrány lesz belőle…

Átnyaláboltam Rébusz bárót mint egy lisztes-zsákot és nyögve fölvittem a lakására. Odakünn azalatt rakéták puffogtak és tüzes napok sisteregtek… Mikor odadobtam a terhemet a diványra, észrevettem arcán a démoni káröröm megfagyott mosolyát. Óh, most már tudtam, miért röhögött mindig ez a maliciózus masina: mulatott rajtam, aki őt úrnak néztem!

Remegő kezekkel tépte föl Rébusz nyakán az inget, aztán egy kulcsot vett ki kebléből és felhúzta, mint egy órát, elálló lélegzettel várva aztán a hatást.

A báró ekkor megmozdult. Tágra nyitotta a szemét, -209- dühösen hadarva mondta: Brrrrrrr! Aztán visszahanyatlott a diványra – vége volt!

Az asszony kétségbeesetten vetette magát a földre és zokogva tépte a haját.

– Háromszázezer forintomba volt és most oda van: És ennek én vagyok az oka! Egy évben egyszer kellett volna csak fölhúzni és én rossz asszony még azt is elmulasztottam!

– Igen, vehetek magamnak, de ki tudja, milyen lesz az a másik? Hátha olyan lesz, aki öklével üti az asztalt és azt mondja: No, még egy makk! No, még egy makk! Vagy olyan, aki lenyeli a bort és a pálinkát és a szobaleányok után futkos! Ilyen tökéletes férjet nem kapok többet. Rébusz mintaférj volt!

Tamás bácsi befejezte az elbeszélését, aztán levonta belőle a tanulságot.

– Ime, ezt az egy mintaférjet ismertem életemben. Tökéletes szerkezetü férj volt és az ezüstlakodalma -210- napján bizonyára még úgy működött volna, mint az eljegyzés napján – ha az asszony minden esztendőben egyszer fölhúzta volna. Hanem az asszony még ezt a fáradságot is sajnálta tőle. Mert olyan az asszony, hogy a házsártos férjének lehúzza mindennap a csizmáját is, hanem a béketűrő férje kedveért – no de hagyjuk ezt! -211-

Oly könnyen írom le ezt a nevet, pedig ha arra a fölséges, titokzatos és félelmetes fogalomra gondolok, amelyet megjelöl, szomorúság fog el. Olyan hatással van reám, mint a Halál, az Élet, az Örökkévalóság rejtelmes fogalma.

Sohasem láttam Donna Sol-t a tulajdon szememmel és hálát adok Istenemnek, hogy nem láttam. Csak a tükörképe villant föl előttem egy pillanatra és az is majd hogy meg nem vakított.

Mert emlékszem egy szegény, szegény tükörre, amely észrevétlenül ott függött valamelyik klub dohányzójának sarkában. A végzet úgy akarta, hogy Donna Sol ragyogó alakja egyszer a tükör elé lépett és a tükör ekkor maga is ragyogni kezdett, vakítóan, mint egy égitest. Aztán elvesztette a fényét örökre és én -212- megvakult cserepeit viszontláttam – a bolondok házában.

Megdöbbenve tettem le a levelet… A Forgách-féle intézet idegbetegek számára – bolondok háza. Sejtelmem sem volt eddig róla, hogy a szegény Litvay ott van, és nem tudtam elképzelni, hogyan került oda. Tegeztük ugyan egymást és én valaha barátomnak neveztem, de azért alig tudtam róla egyebet, mint hogy jó fiu és hogy szeret jó szivarokat szívni. Az én szememben az maradt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy hivatott, szakértő, mondhatnám született dohányos volt.

Mert nem minden dohányos ilyen. A legtöbb ember -213- értelem és érzés nélkül füstöl, a legtöbbnél a dohányzás csak a fiatalkori vásottság folytatása. Vannak türelmetlen és rosszizlésü emberek, akik a fogukkal harapják le a szivar végét, az ujjaikkal megrepesztik a dohánylevelet és a hamut az asztal sarkához verik. Sőt vannak emberek, akik cigaretta-papirossal ragasztják körül a szivart… És dühbe jönnek a barbárok, ha az elkínzott szivar oldalvást ég és megmarja a nyelvüket!

Az én Litvay barátom hivatott dohányzó volt, akinek a fogai közt a legrosszabb szivar is jól égett, valamint Paganini kezében a leghitványabb hegedü is szépen szólt. Ő rendszert hozott a szivarozásba és élvezetté nemesítette a rossz szokást. Különben szelid, hallgatag és intelligens arcu fiu volt, aki azelőtt fél éjszakán át ott ült a klubbeli dohányzó hintaszékén, vastag havannájából szakadatlanul kékes felleget eregetve a plafond felé.

Nemrégiben feltünt nekem, hogy a Litvay hintaszéke üresen áll a dohányzóban. Kérdést intéztem a komornyikhoz.

– Litvay nagyságos úr már jó ideje, hogy nem jár ide… Van már egy féléve… Azt hiszem, betegeskedik…

Sajnálkoztam a szegény fiun, aztán megfeledkeztem róla. A levele megint emlékembe idézte.

Másnap kisiettem a Forgács-intézetbe. Nem szivesen -214- járok ilyen helyen, mert mindig kellemetlen módon eszembe jut az önkéntes mentők maliciózus jeligéje: Mindnyájunkat érhet baleset.

Az intézet jóizlésü nyaralóstílusban épült ház, lombos kert közepén. A főorvos szivesen fogadott és a kerti pavillonba kalauzolt.

– Ott fogja találni a beteget. Nem kell tartania semmitől, mert szelid beteg… Tényleg ott találtam Litvayt.

Vászonruha volt rajta és szalmakalap a fején. Mosolyogva jött felém és kezet nyujtott. Az arcán nem látszott semmi változás, csak a szürke szemének volt valami bánatos, ködös tekintete, mintha finom szivarfüst kavarogna a pupillája előtt.

– Köszönöm, nem! És ha meg tudod állani, arra kérnélek, hogy te se gyújts rá, mert nem szenvedhetem a dohányfüstöt…

– Kissé hosszadalmas leszek, de ha rövidebbre fognám, attól kellene tartanom, hogy nem értesz meg. -215-

– Hallottad már hírét a kubai Detmol-cégnek? Alkalmasint nem, mert Detmol, aki a szivargyárosok királya, csak néhány angol klubnak és egypár udvarnak szállít… Nemrégiben megesett, hogy Detmol kubai ültetvényein oly remek dohány termett, amelyhez foghatóról nem tudnak a szakértők. Az időjárás különös konstellációjának volt köszönhető ez a termés és meglehet, hogy ezek a konstellációk a világ végéig sohasem fognak többet így bekövetkezni. Az öreg Detmol ekkor kiválogatott a termésből egy tucat dohánylevelet és sajátkezüleg készített két szivart, azzal az utánozhatatlan művészettel, amelyet soha senki sem fog tőle eltanulni.

Detmol később bevallotta, hogy amikor ezt a két szivart megteremtette, felülmulta önmagát. Az egyiket elkeresztelte Donna Sol-nak, a másikat Luná-nak.

E szivarok értéke nem is fejezhető ki pénzben. Laikus ember nem tud magának fogalmat alkotni róluk. Némileg mégis meg fogsz érteni, ha azt mondom, hogy ami Shakespeare volt az írók közt, Nagy Sándor a hódítók közt, Paganini a hegedüsök közt, ami a Mont-Blanc a hegyek közt, Páris a városok közt, ami a nap és a hold az égi testek közt, az volt a Sol és Luna a szivarok közt.

Tavaly hallottam először e szivarokról, amikor az egész sajtót bejárta a hír, hogy Detmoltól, aki Nizzában töltötte a telet, ellopták a szivarok két királynőjét. -216- Az öreg nagy díjat tűzött ki a tolvaj kézrekerítőjének, de eredmény nélkül.

Már a nyáron történt, hogy valami szívességet tettem egy a versenyre ide rándult angol trainernek. A trainer akkor egy szivart hozott nekem hálája jeléül.

– Tudom, hogy ön szereti a jó szivart és ha nem sérteném meg vele, fölajánlanék egyet… Azt hiszem, nagyon különös lehet… Egy jockeytől kaptam, nem tudom, hogy ő honnan szerezhette…

A szivar lepecsételt, vastag üvegcsőbe volt zárva, a derekán átkötött selyemszalagon e szót olvastam: Luna!

Térdeim inogni kezdtek, a hajam égnek meredt. Luna, a szivarok Shakespeare-ja, a szivarok Mont-Blanc-ja, a szivarok égiteste, a kezem közt volt…

Előbb egy heti diétát tartottam, aztán a kaszinó egy külön szobájában egyedül megvacsoráztam, megittam egy csésze fekete kávét és rágyujtottam Luna-ra. Vagy tíz szippantást tettem. Nem írhatom le, hogy mit éreztem. Valami nagy lelki megnyugvást éreztem, fizikai jóléttel párosulva. Boldog voltam, büszke és nyugodt; megnemesültem, megtisztultam… Szerettem volna, ha a világ most megakadna és minden úgy maradna, amint van. Ne lenne se tél, se nyár, se éjszaka, se nappal és én itt ülhetnék mindig egyedül a különszobában és az idők végtelenségén át szívhatnám Luná-t… -217-

Mondom: vagy tíz szippantást tehettem. Ekkor valami rettenetes csörömpölés riasztott föl ábrándozásomból… A szolga az ölembe ejtett egy csomó tányért… Felugrottam a helyemről és Luna kiesett a kezemből… Rémülten kaptam utána, de már késő volt: a szolga rátaposott a cipője sarkával… Ott vergődött a cipő sarka alatt, fájdalmasan sercegve, összetiporva, szétmállva, megölve, megbecstelenítve…

Litvay e szavak után elhallgatott és két tenyerébe rejtette arcát. Később megemberelte magát és szomoru, de nyugodt hangon folytatta.

– Ha végigszívhattam volna Luna-t, most nem volna semmi bajom. A lelkivilágom egy tökéletes emlékkel gazdagodott volna és az élvezőképességem skálája óriás módon megnövekedett volna. Jobb, bölcsebb és boldogabb ember volnék ma. Igy azonban csak egy rettenetes diszakkord emléke él bennem, amely folyton vad rezgésben tartja idegeimet. Mintha télen a meleg ágyból vízbe dobnának és mintha ráadásul ezer kés hegyével nyikorogva végigszántanának ezer porcellántányéron… Ez a félelmetes zürzavar idegeimben meg fog ölni, ha nem segítesz rajtam…

– Ha megszerzed nekem Sol-t. Mert, meglehet, -218- hogy az, aki ellopta, nem szívta még el. Keresd, kutasd, köröztesd a lapokban… Csak Sol tudná velem elfeledtetni Luná-t. Ő még dicsőbb, még fenségesebb, még magasztosabb az ikertestvérénél… Ő, csak ő adhatja nekem vissza a békét és a boldogságot…

– Talán megpróbálnád másféle szivarral? – szóltam, a zsebemben levő magyar királyiak után nyulva.

– Nem! – kiáltotta dühösen a beteg. – Utálok, megvetek minden szivart, csak Sol-t akarom, Sol-t!

A főorvos hozzánk lépett és egy sokat mondó pillantást vetett rám; én sietve búcsuztam el a betegtől. Előbb megigértem neki, hogy keresni fogom a szivarok királynőjét és ha megtalálom, elhozom neki.

A kert kapujában még egyszer visszafordultam. A beteg fölemelte két karját a verőfényes ég felé.

Elszomorodva értem ki az utcára és elhatároztam, hogy nem törődöm Sol-lal. Minek is? Ha megszerezhetném Litvaynak, ami pedig nem valószinű, tiz perc alatt mégis elfüstölné. Boldogság ez? Ámbár – ha így vesszük – amit más emberek boldogságnak neveznek, az néha még annyi ideig sem ég, mint egy jóféle szivar… -219-

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAPNYUGATI MESÉK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Napnyugati mesék

Napnyugati mesék

Sziriusz.

I.

II.

III.

A láp virága.

Báró Rébusz.

I.

II.

Donna Sol.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE