The Project Gutenberg eBook of Napnyugati mesék
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Napnyugati mesék

Author: Ferenc Herczeg

Release date: January 24, 2025 [eBook #75194]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1914

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAPNYUGATI MESÉK ***


HERCZEG FERENC MUNKÁI

NAPNYUGATI MESÉK

HERCZEG FERENC MUNKÁI

Napnyugati mesék

BUDAPEST 1914

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-út 16.

HERCZEG FERENC

Napnyugati mesék

BUDAPEST 1914

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-út 16.

_Minden jogot fenntartunk_

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA




Sziriusz.

Aki évekkel ezelőtt megfordult a budai hegyekben, az bizonyára emlékezik
még a Szergiusz-nyaralóra, amelyet néhány évvel ezelőtt – magam sem
tudom miért – alapjából lebontottak.

A Szergiusz nyaralója magányosan feküdt az akkor még puszta és szomoru
Holdhegy meredek lejtőjén s nagyban különbözött a divatos, soktornyu
madárkalitkáktól, amelyek ma a budapesti ember szemében a nyárilak
fogalmát képviselik. Hatalmas arányaival, csonka góttornyával, boltíves,
ónozott ablakaival, rideg, recésormu falaival inkább ama skót
tengerparti kastélyok egyikére emlékeztetett, amelyekben valaha a
Stuartkori nemesség véres családi tragédiái játszódtak le.

E barátságtalan ház – mondhatnám félelmetes ház – Szergiusz tanár egy
mélabús szeszélyének köszönhette keletkezését, abban az időben, amikor a
hírneves tudós lángszellemét már megzavarta keletkező elmebajának első
sejtelme.

Szergiusz tanár tragikus sorsa eléggé ismeretes. A hatvanas években
dísze volt tudományos egyetemünknek; az elektrotechnika terén tett
fölfedezéseivel felköltötte annak idején az egész tudományos világ
érdeklődését. A villamos erők hasznosítása körül kifejtett merész,
jóslatszerü eszméi közül időközben már nem egy érvényesült
gyakorlatilag. A végzet úgy akarta, hogy a tanár nem élvezhette
tevékenysége gyümölcseit. Pályája delelőpontján, túlcsigázott munkássága
folytán oly nagymérvü idegességbe esett, hogy tanári székéről le kellett
mondania. Miután hosszú éveken át szigorú elzárkózottságban élt a
Holdhegy magányában, az 1885. év telén egy fővárosi magángyógyintézetben
meghalt.


I.

Még az 1885. év őszén történt, hogy egyik fővárosi napilapban a
következő furcsa hirdetés jelent meg:

_Férjet keresek a leányom számára. A leányom hozománya annyi millió,
amennyire jövendőbeli vőm igényt tart. Bővebbet a kiadóhivatalban._

A hirdetés megjelenését követő napon, késő délután, látogató érkezett a
Szergiusz-nyaralóba. Az idegen tiszt volt s a honvédhuszárok
egyenruháját viselte.

Mikor belépett a nyaraló kertjébe, a ház egy nyitott ablakából
zongorahangok áradtak elő, egy lágyan csengő alt-hang valami olasz
szövegü dalt kezdett énekelni. A tiszt egy percre megállott és halkan
utána dudolta a szöveget.

A kavicsos úton egy öreg szolgával találkozott, aki a száraz lombot
söpörte halomra.

– Itt lakik valami Szergiusz professzor? – kérdezte, egy ujságlapra
tekintve, amelyet a kezében tartott.

A szolga igent intett a fejével.

– Beszélhetek vele?

Az öreg vállat vont. Aztán a torony alacsony tölgyfaajtaja felé mutatott
seprőjével.

– Miért nem beszélsz rendesen?

A szolga szájára mutatott.

– Néma, – mormogta a tiszt.

Mielőtt a toronyba ment volna, eszébe jutott valami.

– Mondd csak, öreg, – kérdezte bizalmasan, – nagyon meglátszik rajtam,
hogy ittam?

A néma hamiskásan vigyorgott és vállat vont. Ez annyit jelenthetett az ő
nyelvén: Nem nagyon.

A tiszt láthatólag meg volt elégedve e felvilágosítással és döngő
léptekkel haladt fel a toronyba vezető lépcső fokain.

Egy tágas szobába nyitott, amelybe hat szokatlan nagyságu ablak szórta a
fényt. A falak, a bútorok, a padló telve voltak könyvekkel,
tervrajzokkal és különös alakú fizikai műszerekkel, az egész szobában
vad rendetlenség uralkodott. Egy ugyancsak könyvekkel telt asztal fölé
egy néma, kopott emberke könyökölt, olvasásba merülve. Öreg ember volt,
a koponyája oly kopasz és fényes volt, mint egy elefántcsont-golyó.

– Ön az az ember, aki leányát az ujságban kínálja? – kérdezte a tiszt,
az ujságot az asztalra dobva.

– A negyvenkilencedik! – mormogta az öreg halkan, anélkül, hogy
érdemesnek találná könyvéből fölpillantani.

A tiszt rosszkedvűen mérte végig, aztán szó nélkül lesöpört a székről
néhány írást és szembe ült a tanárral. Miután jóideig hiába várta, hogy
tudomást vegyenek róla, lovaglópálcájával az asztalra csapott.

– Ide figyeljen! – mondta vezényszóhoz szokott éles hangon. – Akarom
tudni, pupos-e a leánya vagy sánta?

A tanár egyet lapozott könyvében s egykedvűen mondta:

– Egyenes növésü.

– Tehát rőthajú, szeplős vagy legalább bandsal, mi?

– Normális alkatu, – válaszolt Szergiusz, homlokát kezébe támasztva.

– Ugyan? Talán bizony csinos is?

– Azt mondják…

A tiszt fölkelt, miközben fellökte székét és a sapkája után nyult.

– Akkor hát tartsa meg a leányát magának, nekem nem kell. Ajánlom magam!

Már erre a tanár hátradőlt székében és figyelmesen szemügyre vette
látogatóját.

– Házassági akadály a szépség? – kérdezte nyugodtan.

– Más leánynál nem, az önénél igen. Egy fiatal hölgynek, akinek milliói
vannak és mégis az ujságban keres férjet, kell, hogy legyen pupja. Vagy
testi pup, vagy erkölcsi. Egy fizikai puppal meg tudnék talán békülni, –
de arra, hogy eltakarjak vele valami erkölcsi nyavalyát, arra nem való a
Tibor név…

– A Tibor név?

– Tibor Ákos, – szolgálatára!

Az öreg csodálatos ruganyossággal szökött fel helyéről.

– Ugyanaz a Tibor gróf, aki harmadéve átusztatott a Duna zajló jegén?
Aki végiglovagolt a budai vár falán? És aki tavaly Pólában kísérletet
tett új találmányú torpedóhajóval? – kiáltott a tanár növekedő hévvel.

A torpedóhajó említésére a tiszt kissé elpirult. Volt rá oka, mert a
pokolgép nem az ellenséges hajót jelképező tutajt, hanem a föltalálót és
a szakértő bizottságot robbantotta a levegőbe. A jury, amelyet félig
megpörkölve és félig megfulladva halásztak ki a tengerből, utólag azt
konstatálta, hogy Tibor százados úr találmánya még némi javításokra
szorul.

A tanár megragadta a tiszt kezét.

– Gróf úr, százados úr, én önnek adom a leányomat. Ilyen embert kerestem
régóta!

Tibor savanyu arcot vágott. A váratlan siker bizalmatlanná tette.

– Köszönöm, de már nem kérek belőle. Az a pup elvette a kedvemet.

– Az én leányom szép, tiszta, okos, jó, mint egy angyal.

– Mióta hirdetnek angyalok az ujságban?

A tanár kiterjesztett karokkal állotta el az ajtót.

– Hallgasson meg, – mondta. – Nem azért keresek férjet a leányomnak,
mintha szabadulni akarnék tőle, hanem mivel szükségem van valakire, aki
közös érdeket szolgál velem és hozzá van láncolva a családomhoz.
Szükségem van egy fiatal, erős, bátor férfira, aki folytatja az én
munkámat, és megvédi a leányom örökségét…

A százados ábrázata mind hosszabbra nyult; kedvetlenül fakadt ki.

– Én nem vagyok az, akit keres. Azt hittem, hogy majd találok itt egy
vöröshajú zsidóleányt, akinek grófi férjre van szüksége… Elvettem volna,
hogy kifizethessem az adósságaimat és hogy megbosszantsam vele a
családomat, amely gondnokság alá helyezett. Mit akar tőlem? Hogy
szaporítsam a leánya vagyonát? Ahhoz nincs kedvem, de tehetségem sincs.
Nem is értett ilyenhez eddig egy Tibor sem…

A tanár türelmetlenül vágott szavába.

– Ön mégis el fogja venni leányomat!

A százados olyféle arcot vágott, mint valaki, akivel nem tanácsos
komázni.

– Hallgasson meg, – mondá Szergiusz, – hallgasson meg és aztán
határozzon!

– Anschau’n kost’s nichts! – mormogta Tibor és szembe ült a tanárral.

– Mondtam már, hogy szükségem van egy bátor emberre, aki meg tudja
védeni a leányom örökségét. Tudja, mi az öröksége? A világ fölött való
uralom!

A százados halk füttyöt hallatott; a tanár, mintha lelkébe látna,
ingerülten szökött fel a helyéről.

– Akinek ezt eddig mondtam, az mind bolondnak tartott. Itéljen ön,
vajjon az vagyok-e? Nos hát, én megoldottam a madarak röptének
problemáját, – föltaláltam a repülő gépet! Ismeri e könyvet? _A jövő
század regénye._ De amiről az író csak ábrándozott, azt én
megvalósítottam. Föl tudja fogni ennek a jelentőségét? Aki repülni tud,
annak a számára nincs távolság, akadály, nincs tenger, vár, erősség,
határ; aki repülni tud, az elér mindenhova, azt nem találják meg sehol.
Aki repülni tud, az a világ ura!

A százados a Cigánybáró-indulót kezdte dudolni. A tanár eldobta a
könyvet és fölkapott egy óriási papirtekercset, amelyet remegő kezekkel
bontott föl.

– Itt a tervrajz, győződjék meg számításaim helyességéről, – mondta
villogó szemekkel.

Tibor megint sapkája után nyult.

– Hagyjon békében számaival, úgy sem értek hozzá. Hanem adok önnek egy
jó tanácsot. Szerkessze meg azt a gépet úgy, amint itt lerajzolta s ha
készen áll, kérdezősködjék utánam, – majd ott fog találni valahol a
Nilus tájékán. Szavamat adom, hogy megteszem önnel az első próbautazást
– akár a holdba is. Addig is jó éjszakát!

– De hiszen a gép készen áll! – kiáltotta a tanár kétségbeesetten.

A százados fülelni kezdett.

– Készen? Hadd látom!

– Jőjjön velem! – kiáltotta Szergiusz.

Ifjú tüzzel futott föl a keskeny csigalépcsőn, amely a torony lapos
tetejére vezetett. A százados követte.

A tetőn egy hatalmas, fantasztikus alkotmány ágaskodott gerendákból
szerkesztett ágyán, viaszponyvával letakarva, – az ember első pillanatra
jókora aratógépnek nézhette. A tanár megemelte a ponyva szélét. A
százados szeme egy óriás haltorpedóra emlékeztető, pikkelyes fémtestre
esett, amelynek mindkét oldalából vagy nyolc méter hosszú, keskeny,
ruganyos acélszárny nyult ki. A gép, amelynek belsejében két ülő ember
elférhetett, vastag matrácokkal volt kibélelve, orrára két szemalaku,
kerek üveglencse volt alkalmazva.

A százados a gép belsejébe vezető csapóajtón át növekedő érdeklődéssel
nézte a finom óraműszerkezetet, amely fényes üvegcsapok, sárgaréz
emeltyük és csodálatos billentyük tömegéből állott. Ilyféle találmányok
titokzatos, lázas ingert gyakoroltak reá, – különösen akkor, ha az ember
a nyakát veszélyeztette velök. Szergiusz tanár úr repülő gépe felette
alkalmasnak látszott e cél elérésére.

– Nos? – kérdezte a tanár diadalmasan.

– Pompás! – mondta a százados őszinte bámulattal; azzal gyöngéden
megveregette a gép acélszügyét, mint ezt telivér lovakkal szokta tenni.

– Akar útitársam lenni az első próbarepülésnél?

– Persze, hogy akarok.

A százados odalépett a torony párkányához és kikereste a völgyben azt a
pontot, a hová a vasmadárnak az első szárnycsapások után láthatólag
gurulnia kellett.

– Egy óra mulva indulunk, – mondta a tanár, kezeit dörzsölve, – addig is
előkészíttetek mindent.

A két férfi lement a toronyszobába; a tanár halk hangon parancsokat
osztogatott a néma szolgának, aki csengetésére elősietett. Míg a szolga
a toronytetőn foglalatoskodott, azalatt Szergiusz ravasz mosollyal
elzárta a toronyba vezető ajtót.

– Mi is a neve a fellegparipánknak? – kérdezte később a százados.

– Nem adtam neki nevet.

– Akkor tartsuk meg sebtében a keresztelőt. Az egész lovaregyesület
hozzám szokott fordulni tanácsért, ha telivért akarnak keresztelni.
Indítványozom, nevezzük el Sziriusznak.

– Sziriusznak? De hiszen Sziriusz álló csillag, az én gépem pedig repül!

– Hát aztán? Szokratesz két lábon járt, az én lovam pedig négy lábon
jár, de azért a lovamat mégis Szokratesznek hívják.

– Legyen Sziriusz!

– Száraz keresztelő nem keresztelő, – mondta Tibor, aki a mult éjjeli
nagy ivás reakciója gyanánt égető szomjat érezett.

A szolga a tanár parancsára poharakat és pezsgős üvegeket állított
eléjök.

– Áldott ital! – szólt a tanár, a pohárban gyöngyöző bort szemlélve. –
Ha kifáradtam munkámban, új erőt merítek belőle…

– Éljen Sziriusz! – szólt a százados.

Szergiusz kipirult arccal szökött fel helyéről.

– Ej, ön nem tud mindent, ön nem tud semmit! Figyeljen reám! A Sziriuszt
a villamosság emeli a magasba, ezer méterre, tízezer méterre, ameddig
akarom, föl az éterrégióba… Ott villamos áramok kerengenek a föld körül,
hatalmas, szédítő gyorsaságu áramok, ellenkező irányban… Egyik pozitiv,
a másik negativ. A rézsodronyban egy másodperc alatt 60.000 mérföldnyi
útat tesz meg a villamos áram. Az éterben még gyorsabban halad. A föld
kerülete csak 57.000 mérföld, a Sziriusz tehát, ha az áramba kerül, egy
másodperc alatt kényelmesen tízszer is megteheti a föld körüli útat…

A százados megint a Cigánybáró-indulót kezdte fütyülni.

A tanár fölemelt fővel, ragyogó arccal állott előtte.

– Minden iskolás fiu tudja, hogy ha nyugatról keletnek, a fölkelő nappal
szemben megkerülöm a földet, – mondta, minden egyes szót élesen
hangsúlyozva, – akkor _egy napot nyerek_ időszámításomban… És mi
következik ebből. Én egy másodperc tizedrésze alatt megkerülöm a földet
és nyerek egy napot, én tehát elindulok ma és visszajövök tegnap, ha
pedig utamat folytatom, visszajövök tegnapelőtt, egy hét, egy hó, egy év
előtt, szóval: én tetszésem szerint visszacsavarom magamat a multba…

– És ott leszek az ükapám lakodalmán, – mondta a százados, hangos
hahotára fakadva.

– Igen, – folytatta Szergiusz prófétai hévvel, – igenis ott leszek
elődeimnél, átkelek Caesarral a Rubiconon, ott leszek Nagy Sándorral a
Granicus mellett, fölmegyek Jézussal a Golgotára, Mózessel a Sinai
hegyre; ott leszek a masztodonok, a pterodaktiluszok világában, megoldom
a genézis titkait, tanúja leszek a világ teremtésének… Az idő fogalma
megszünt, az idő örökké egy, csak a föld mozog, a nap mozog, az ember
kopik…

A tanár lélekzet nélkül, gyöngyöző homlokkal rogyott székébe. Tibor
könnyezésig kacagott.

– Kételkedik a szavaimban? – kérdezte Szergiusz zavartan.

– Ostobaság! Húszszoros pénzt ajánlok önnek, hogy a mi vasmadarunk az
első két szárnycsapás után lebukfencezik a zöldséges kert közepébe s aki
benn ül, az jól jár, ha néhány belapított borda árán szabadul.

– Hogyan, – kiáltott a tanár ijedten, – tehát nem akar elkísérni?

– Hogyne kísérném el! De azért fenntartom ajánlatomat!

A könyökével lesodort az asztalról két üres palackot és a harmadik után
nyult. Szeme most megakadt egy a falon függő, régi, megbarnult
olajfestményen, amely egy fiatal, puderes haju nőt ábrázolt, Mária
Terézia korabeli viseletben.

– Mosolygó arc, – mondta poharát a kép felé emelve, – a te egészségedre.

Aztán odalépett a képhez s elolvasta a nevet és évszámot, amely a ráma
fejébe volt vésve, egy angyalok által tartott cartouche közepébe:

_Rozina Beppo – Venezia – 1746._

– Kissé megkéstem az udvarlásommal, – szólt a százados, miután elolvasta
az évszámot.

E pillanatban megjelent a szolga feje a csapóajtó nyílásában.

– A Sziriusz készen áll. Indulhatunk! – mondta a tanár lázas
izgatottsággal.

Tibor kiürítette poharát, aztán követte Szergiuszt a tetőre…

Mialatt a két férfi beférkőzött a gép szűk csapóajtóján, a torony alatt
levő kert szerpentin-útján hárman sétáltak. Egy fiatal hölgy, akinek
viruló, tömör arcához és karcsú termetéhez bájosan illett az egyszerű
gyászruha, és két idősebb úr. Az urak egyike egy jónevű fővárosi
gyógyintézet igazgatója volt, a másik az idegbetegségek egyetemi
tanszékének ismert tanára. Szergiusz ifjukori barátja.

– Irtózom a gondolattól, – mondta éppen a leány csengő alt hangján, –
irtózom a gondolattól, hogy atyámat az őrültek házába adjam.

– Nem marad egyéb hátra, – vélekedett az egyetemi orvos. – A mostani
állapot már is türhetetlen. Gondoljon csak arra a legújabb botrányra,
amelyet szegény barátom az ujsághirdetéssel rendezett!

A leány búsan mosolygott.

– A legkevesebb, amivel atyámnak tartozom, az, hogy türelemmel legyek
iránta…

– Tudom, hogy maga jó és bátor leány, Rózsa, de a beteg saját biztonsága
érdekében is követelnem kell, hogy kartársam felügyelete alá helyezzük.
A szabadság, amelyet tornyában élvez, állandó veszedelem. Mi lenne
belőle, ha egy nap bele találna ülni szerencsétlen gépébe, amelyet annyi
genialitással és hóborttal konstruált? Pedig előbb-utóbb meg fogja
tenni!

– Meg kellett volna akadályozni, hogy a gépet fölépíthesse, – jegyezte
meg az igazgató.

– Nem tehettük. Ha a munkások egy nap elmaradtak, dühroham vett rajta
erőt. Az a rögeszméje, hogy az egész világ irigyli tőle dicsőségét.

Az orvos fejével bólintott.

– Nem marad egyéb hátra, mint gyógyító-intézetbe vinni és pedig inkább
ma, mint holnap.

E pillanatban az orvos hirtelen megragadta Rózsa karját.

– Mi ez? Nézze! A gépről levették a ponyvát…

Valóban, a Sziriusz fedetlen szárnyai kísértetiesen feketéltek a
narancssárga fényben úszó esteli égboltozaton.

Rózsa rémülten tekintett a toronyra… A gép szárnyai most halk, ütemes
rezgésbe jöttek, a magasból mindinkább erősbödő búgás hallatszott.

– Gyorsan! Segítség! – sikoltott a leány, aki azonnal megértette a
veszély nagyságát.

A két férfi a torony bejáratához rohant, – az erős tölgyfaajtó zárva
volt.

– Hamar! Emberek! Baltát! – kiáltá az igazgató.

A Sziriusz szárnyai most már erősen csapkodták a levegőt, az egész
alkotmány olyféle szökéseket tett, mint a tuzok, ha szárnyra akar
emelkedni… Az elősiető szolgák baltával estek neki az ajtónak. Rózsa
halottsápadtan tekintett a magasba és visszafojtott lélegzettel
hallgatta a tompa baltacsapásokat…

Az ajtó dörögve beszakadt, a lépcsőn dobogó léptek hangzottak…

A torony tetejéről gúnyos kacagás hangzott, – a következő pillanatban
Sziriusz kiterjesztett szárnyakkal lebillent a párkányról és eltűnt a
nyaraló tulsó oldalán.

– Hamar! Utána kell futni! Leesett a völgybe! – kiáltott az igazgató.


II.

A Sziriusz lelódult a hegytetőről s a lejtővel párhuzamosan lesiklott a
völgybe. Itt két szárnyahegyével a gyepet verdeste, aztán hosszú ívben
átvetette magát a szomszéd hegyláncon, majd nyílsebesen fölcsavarodott a
magasba.

A százados, aki az erőszakos zökkenések folytán kissé elkábult, most
magához tért. Az üveglencséken át láthatta, hogy a fölkelő holddal
szemben repülnek.

– Az éter-régióba értünk! – mondta később a tudós, aki, mióta a
kormánynál ült, eddigi izgatottságával ellentétben, csodálatos hidegvért
tanusított.

– Megkezdtük már az utat a föld körül? – kérdezte Tibor.

– Már kétszázszor megtettük, minden további másodperc alatt tízszer
ismételjük.

A százados úgy találta, hogy helyzete nagyon kényelmetlen; lehajolva
kellett ülnie, a lábait sem nyujthatta ki, a levegő is füledt volt,
hozzá még unatkozott is. Számítása szerint jó másfél óra mulhatott el
így.

– Nem állunk már meg valahol? – kérdezte.

– Le fogunk szállani a légkörbe, hogy friss levegővel lássuk el
magunkat.

– És aztán?

– Aztán folytatjuk utunkat.

– Hová? Meddig?

– A világ teremtéseig, – mondta Szergiusz rendületlen nyugalommal.

– Köszönöm, addig mind a két lábam elzsibbad. Nem is szabad addig
elmaradnom, mert elkésem a holnapi rukkolástól.

– Késésről nem lehet szó, hiszen visszafelé haladunk az időben. Ha majd
fölkeressük megint a saját korunkat, rajtunk áll, hogy az elindulás
pillanatában, vagy még előbb kössünk ki.

– Mégis jobb szeretném, – szólt a százados, – ha engem letenne valahol.
Lehetőleg még abban a korban, amikor a vendéglők már föl vannak találva.

– Most a tizennyolcadik század közepén vagyunk, – jegyezte meg
Szergiusz, egy óralapféle szerkezetre pillantva.

– Jól van, megnézem hát a tizennyolcadik századot. Ön meg, ha visszajön
a teremtésről, álljon meg útközben és vegyen föl megint.

A tanár felelet helyett a billentyűkön kezdett zongorázni, nemsokára
fölkelt és kinyitotta a csapóajtót. Friss levegő áradt be. A Sziriusz
csak két méter magasságban lebegett egy gyepes rét fölött, vakító
villamfényt szórva a sötét éjbe.

– Adok önnek tíz órai szabadságot, – mondta a tanár. – Most tíz óra van,
reggel nyolc órakor érte jövök és visszaviszem a tizenkilencedik
századba. Ott fogunk találkozni ama három nyárfa alatt. Följegyzem az
időt s a helyet. Legyen pontos, különben megeshetnék, hogy sohasem
találkozhatunk többé az évszázadok labirintusában.

– Ott leszek, – erősködött Tibor.

– Még egyet. Ön emberekkel fog találkozni; őrizkedjék attól, hogy el ne
árulja kilétét valami anakronizmusz által, még jobban őrizkedjék attól,
hogy ne változtasson az elmult idők eseményein. Nem tudom ugyan, mi
történnék ez esetben, de sejtem, hogy a logikájából kiforgatott
világrend szétmorzsolná önt.

– Jól van, – mondta Tibor, a gyöpre szökve.

A Sziriusz föllendült a magasba. Egy ideig még szentjánosbogárként
keringett a százados feje fölött kékes fénye, aztán eltünt az égen
sziporkázó csillagok milliói közt.

Tibor megkönnyebbülten lélekzett föl, majd nyujtózkodott és elzsibbadt
lábaival bokázni kezdett. A pezsgő mámora már elmult megint és amikor
most egyedül találta magát a langyos éjben, már egy szót sem hitt el a
tanár kalandos hipotéziseiből. Annyi igaz, hogy Szergiusz föltalálta a
repülőgépet. Ő maga, Tibor, most éjjel itt van valahol a főváros
tájékán, legsürgősebb dolga egyelőre az, hogy éjjeli szállást vagy
bérkocsit szerezzen.

Jó ideig még elgondolkozva állott a három nyárfa alatt, aztán – kissé
ingó léptekkel – nekivágott az országútnak, hogy valami faluba térjen.
Csodálkozva tapasztalta, hogy az októberi éj szokatlan enyhe.

Vagy tíz percig baktatott már az irgalmatlan rossz úton, amikor fülét
közeledő lódobogás ütötte meg. A távoli éjben csillogó tűzfény tünt föl.
A fénypont rohamosan közeledett feléje, majd több apró csillaggá vált
szét, amelyek párhuzamosan haladtak az országúton. Most a sötétségben
néhány fantasztikus lovas alakja bukkant föl: mindegyiknek kengyele
mellé hosszú póznára erősített lámpás volt tűzve; a lovasok egy sárgára
festett, hatalmas postakocsit kísértek, amely elé hat vágtató ló volt
fogva.

– Hahó, földiek, megálljatok! – rikoltotta Tibor, az út közepére állva.

Az első ló megbokrosodott, a lovas cifrát káromkodott s egy otromba
pisztolyt vont elő kápája mellől.

Mielőtt a százados még szólhatott volna, a többiek már körülvették és
lámpáikkal arcába világítottak. Meglepetten nézték a századost, ő is
meghökkenve nézte a csudálatos alakokat. Huszárok voltak, napbarnított,
vadképü legények, állig fegyverben. Pitykékkel és paszománttal
túlterhelt, papagályzöld egyenruhát viseltek, a fejükön cukorsüveg alaku
kalpagot, amelynek tetejéről hosszu, piros nyelv fityegett alá. A
nyergük alá tigrises takaró volt vetve. Amin pedig leginkább
csodálkozott Tibor: a halántékuk fölött a hajuk két-két varkocsba volt
fonva.

A kocsi időközben megállott, az ablakban ijedt arcok mutatkoztak. Míg a
huszárok egyrésze az országút mentén föl s alá vágtatva, a szomszéd
cserjéket kutatta föl, addig vezetőjük, akinek harcsabajusza a válláig
csüngött, gorombán rivalt Tiborra.

– Miféle szerzet vagy?

– Bundás! Látod, hogy katonatiszt vagyok!

– Mit kíván tőlünk? – kérdezte a lovas, most már udvariasabb hangon.

– Kocsim összetört az úton, – hazudta a százados, – emberek után akartam
nézni, de úgy látom, eltévedtem az éjben. Beszélhetek a kocsi
gazdájával?

A huszár a kocsihoz lovagolt, hosszas alkudozás után odaszólította a
századost.

– Ha tud, beszéljen franciául! – morogta.

A kocsiban ketten ültek, egy drága cobolybundába burkolt hölgy, egy
borotvált, rezes arcu, vézna férfialak. A hölgy – amennyire a gyér
világításban meg lehetett különböztetni – fiatal volt és csinosnak
látszott. Mikor Tibor sapkájával a kezében az ajtó elé lépett, hangosan
fölkacagott.

– Bocsánatot uram, – mondta aztán, erőt véve hangos jó kedvén, –
bocsánat, de ön oly furcsa… valami baleset érte?

– Igen, kocsim fölfordult… – szólt franciául Tibor, aki különösnek
találta, hogy emiatt arcába nevetnek.

– Talán nem is vette észre, hogy toiletteje mennyire szenvedett? –
kérdezte a hölgy, ajkaihoz tartva kendőjét.

Tibor ámulva nézett végig kifogástalan atilláján.

– Ah, a feje! a feje! – kacagta a nő kendője alól.

A százados végigsimított gömbölyü koponyáján, amelyet csak tegnap
nyiratott meg à la Fiesco, a legkisebb számu ollóval.

– Elveszítette a parókáját!

– A parókámat? – Most vette csak észre, hogy a hölgy kisérője
fehérpuderos parókát visel úti sipkája alatt. A nő haja is, amennyire a
fekete csipkekendő alatt látni lehetett, puderes volt.

Megszólalt a kocsiban ülő férfi is, csodálatos vékony, csengő
gyermekhangja volt.

– Szeretném, ha az úr végre megmagyarázná, miért állította meg a
kocsinkat; ha még sokáig nyitva tartja az ajtót, be fog rekedni a
hangom…

Tibor előadta meséjét holmi balesetről s megkérte az utasokat, vinnék el
a következő állomásig. A kocsiban ülők most már velencei tájszólásban
kezdtek tanácskozni; a sipogó úrnak láthatólag nem volt inyére a dolog,
– olyfélét mondott, hogy nem okos dolog ebben a vad országban valakit
éjnek idején fölszedni az országútról, különösen, ha annak a valakinek
még parókája sincsen. A nő azonban kedves energiával véget vetett a
vitának.

– Ön szabadon rendelkezhetik a kocsi fele fölött, maestro, én azonban
beültetem az urat az én felerészembe. Ha haramiavezér találna lenni,
lesz benne annyi méltányosság, hogy csak engem gyilkol le… – Azután
Tiborhoz fordult: – Szálljon föl, uram!

A százados elhelyezkedett a nővel szemben, a kocsi harangcsengéssel és
ostorpattogással folytatta útját. Míg a férfi mogorván ült helyén s
ellenséges pillantásokat vetett kéretlen utitársa felé, addig az utóbbi
és a hölgy között csakhamar élénk beszélgetés fejlődött.

A nő elmondta, hogy Bécsből jönnek.

– Csodálom, hogy nem utaznak vasuton?

A nő láthatólag nem értette.

– Nem ismerjük itt az utakat, kisérőink azt mondják, hogy ez itt a
legbiztosabb.

– Azt hiszem, hogy utaink mind elég biztosak! – vetette oda Tibor.

– Nekünk úgy mondták, hogy a békekötés óta sok obsitos csatangol erre; a
mult héten háromszor rabolták ki a császári postát. Azért is utazunk
ekkora fedezet alatt.

A hölgy e szavak után egy parányi arany burnótszelencét nyujtott Tibor
felé. Ő maga is merített belőle egy csipetnyit.

Tibor meghökkenve tekintett reá. Hogy bizonyosságot szerezzen
gyanújának, ravaszul azt kérdezte, hogy mi ujság Bécsben?

– Hallotta már: Trenck bárót börtönbe vetették?

– Melyik Trencket?

– A bolondos ezredest. A császárnő szobafogságot adott neki, ő azonban
elment az operába és ott az udvar jelenlétében le akarta dobni Gossau
grófot az emeletről…

– Szép botrány! – sopánkodott Tibor. – Mondja kérem – kérdezte később
nyugtalanul – ön Trenck Ferencet érti?

– Trenck Ferencet, a szerezsán ezredest, – felelte a hölgy közönyös
arccal.

Tudvalevő dolog, hogy a rakoncátlan szerezsán Nagy Frigyes ellen
hadakozott, 1749-ben pedig meghalt a spielbergi tömlöcben, hová Mária
Terézia parancsára zárták…

A százados alattomban az ujjába harapott; fáj, tehát ébren van. Valami
babonás félelem fogta el. Pedig ez az asszony, akihez oly közel ül, hogy
térdein érzi krinolinjának abroncsait, éppen nem hasonlít kisértethez.
Csupa pezsgő élet, erő, báj, ifjuság. Az a finom, forró mosuszillat,
amely betölti a kocsit, szintén nem emlékezteti kriptára…

A csinos kisértet vígan fecsegett tovább. Kéretlenül is elmondta, hogy ő
signorina Rozina, a bécsi opera alténekesnője.

– Az a rosszkedvü úr, itt mellettem, – tette hozzá, – Caffarelli, a
világ első szopránistája…

A világhírü ember elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon
sarkából.

– Hallod, Zina, a Páris királyfi szerepe nem nekem való. Nekem kellett
volna Júnó szerepét énekelnem, – de az alávaló Holzbauer odaadta Tesi
asszonynak…

– Ej, maestro, – mondta az énekesnő, – azok az idők már elmultak, amikor
ön Doriszokat és Júnókat ábrázolhatott…

– Persze, – sipította a szopranista, – az ízlés már annyira romlott,
hogy egy csinos lárvát többre becsülnek a legszebb hangnál. Pedig még
tíz év előtt, amikor Versaillesben Judit szerepében léptem föl, XV.
Lajos megölelt.

– Micsoda bolond világ ez, hol rezesorru urak éneklik Júnó szerepét? –
kérdezte magában a százados.

– Mi, tudniillik, egy ünnepi kantatét fogunk előadni, – magyarázta neki
Rozina. – Metastasio írta az allegóriát, Holzbauer komponálta hozzá a
zenét.

– Hol fognak énekelni? – kérdezte Tibor, ki lassankint valami
csodálatos, lázas állapotba jött.

– Tibor gróf kastélyában, – mondta a művésznő.

Tibor gróf kastélyában! Ha a kapitány haja nem lett volna à la Fiesco
nyírva, e pillanatban bizonyára égnek meredt volna minden szála.

– Igen, – fecsegte tovább Rozina, – neje tiszteletére most ott nagy
ünnepélyek folynak. Valószinüleg tudja, hogy Tibor Gergely gróf
egybekelt Szulkovszki hercegnővel?

Tudta, hogyne tudta volna! Családi krónikájából tudta, hogy Tibor
Gergely gróf, császári huszárgenerális, 1746-ban oltárhoz vezette
Szulkovszki Aglája hercegnőt…

– És ön hová utazik? – kérdezte a szép Rozina.

– Én is Tibor Gergely lakodalmára megyek, – mondta tompa hangon a
százados.

– Ah, ez pompás! De miután most már ismeri nevünket, le fogja vetni
saját inkognitóját?

– Tibor Ákos gróf vagyok.

Rozina bájos mosollyal hajtotta meg fejét, még a világhírü szopránista
is burnóttal kínálta meg utitársát, amikor megtudta, hogy az a császárnő
hatalmas kegyencének rokona.

– Jól van, – gondolta magában a százados, a szelencébe nyúlva, – jól
van, ott leszek hát az ükapám lakodalmán!

A kocsi pedig vígan ügetett a tizennyolcadik század kellő közepébe…

Vagy félóráig mehettek így, aztán egyszerre vörös tűzfény áradt be a
kocsi ablakán.

– A generális úr fáklyásokat küldött elénk, – magyarázta a kocsi mellett
lovagló huszár.

Valami faluba értek, jobbra-balra alacsony jobbágy-viskók maradtak el. A
fordulónál előttük állott a Tibor-kastély, száz tüzes ablakszemét rájuk
meresztve. A kocsi a színes lámpákkal kivilágított kertbe gördült, majd
megállott a kapu előtt fölépített selyemsátor alatt.

Tibor kisegítette hölgyét; a signorina kissé megszorította ujjait s
mosolyogva mondta: a viszontlátásig! Aztán a világhírü Caffarelli
kiséretében eltünt egy mellék-bejáraton, a századost egy csomó csatlós
között hagyva.

Tibor lassu léptekkel, mint az alvajáró, haladt föl a márvány
ballusztrádák közt fölvezető lépcsőn. A sarok oszlopokon pufókarcu
kőangyalok tartották a csillárokat. Ráismert ősei kastélyára. Az
1884-iki hadgyakorlatok alkalmával látta utóljára, csakhogy akkor már a
Blau és társa cég keményítőgyárrá alakította át. Az előcsarnokban egy
buzavirágkék selyemharisnyás német polkázott eléje, bemutatva magát,
mint udvarmestert.

– Vezessen a grófhoz, katona vagyok.

– Igy? Mezítelen fővel? – kérdezte az udvarmester, mély menuett-bókot
csapva zavarában.

– Igaz, balesetem történt…

– Ha parancsolja, rendelkezésére bocsátom ő excellenciája fodrászát…

A századosnak eszébe jutott Szergiusz tanácsa, hogy őrizkedjék minden
anakronizmusztól, azért nem is ellenkezett. Nemsokára a kastély egy
vendégszobájában találta magát, hol az elősietett olasz fodrász,
végtelen hajlongások közepett, egy hófehér parókát nyomott fejére,
megjegyezvén, hogy az eccellenza nem szorulna ily mesterséges fejdíszre,
ha saját buja hajzatát megnöveszteni méltóztatnék.

Tibor hóna alá csapta kardját és titkos borzadással, de elszántan lépett
be az ajtón, amelynek szárnyait egy szerecsen szolga kitárta előtte.

Szemben találta magát egy hatalmas termetü férfival. Az óriás
ékszerektől és rendjelektől csillogó magyar díszruhát viselt, haja be
volt fonva, arcát néhány irtóztató sebhely torzította el, minőket a
robbanó puskapor szokott ejteni. A százados szíve viharosan megdobbant,
– a családi képek után fölismerte ősét, a harcban, borban és szerelemben
egyaránt legyőzhetetlen császári generálist, Tibor Gergelyt.

A generális ünnepélyesen megölelte, aztán mély orgonahangján, németül
szólította meg:

– Caffarelli mester értesített, hogy ön megérkezett. Ön a székelyföldi
Tiborok közül való?

A százados tudta, hogy az igazat nem vallhatja be, hacsak azt nem
akarja, hogy kidobják, mint szédelgőt: azért igénybe vette egyedüli
tudományát, családi krónikájában való jártasságát.

– Ákos vagyok, Tibor Taksony tizenhat fia közül a tizenkettedik.

– A törökkel cimboráló Taksony fia? Szép, hogy megemlékezett rólam. De
miféle csodálatos gunyát visel?

– A székely nemesek ruháját.

– Kövessen, kérem, bemutatom asszonyomnak, a hercegnőnek.

Azzal kezén fogta dédunokáját és egy tágas terembe vezette, amelyben
nagyszámu, fényes társaság mozgott. A terem felső részét egy címeres
sátor foglalta el, a selyemkárpit alatt álló karosszéken egy hervadt,
szőke, unatkozó asszony ült, szépségflastrommal arcán, tollakkal és
gyémántokkal hajában.

Tibor Ákosnak eszébe jutott, hogy gyermekkorában a cselédek ennek a
szurósszemü asszonynak a megbarnult képével szoktak ráijeszteni…

– Engedje meg, fenséges asszonyom, – mondta a generális nejéhez, – hogy
egy újabb hódoló rabszolgát vezessek lábaihoz, akit ön már is
megvakított bájaival.

A hódoló rabszolga, az egész terem őszinte megbotránkozására,
összecsapta sarkantyúit s kifeszített könyökkel, kurtán meghajtotta
magát…

A hercegnő egy fagyos pillantást vetett reá, majd ismét ama rózsásarcu
úrhoz fordult, aki trónja karján könyökölt.

– Boldogtalan! – suttogta a generális a százados fülébe, – hány száz
évvel maradt el a világ mögött, hogy még meg sem tudja magát hajtani?

A százados mérgesen végigpödörte bajuszát s hátat fordított ősatyjának.
Érezte, hogy első föllépése nem sikerült s szeretett volna
kedvetlenségén azzal könnyíteni, hogy beleköt egy-kettőbe a
selyemharisnyások közül, akik oly gúnyos részvéttel tekintettek reá, –
de mivel nem volt tisztában magával, vajjon nem követne el ezzel újabb
anakronizmuszt, egyelőre még békességben maradt…

Nagy örömére fölfedezte a teremben Rozinát. A signorina szerényen
megvonult a zongora mögötti zúgban és hangjegyeiben lapozgatva, szerény
és kiváncsi pillantásokkal nézegette a társaságot. Várta, míg vele
rendelkeznek.

A százados odalépett a zongorához. A signorina egy szertartásos bókot
csapott, aztán suttogó hangon, de rosszul rejtett gúnnyal kérdezte:

– Miért nem adta meg a hercegnőnek, ami a hercegnőt illeti?

– Mi illeti a hercegnőt?

– Térdhajtás.

– Azért bokrosodott meg a generális annyira?

– Tudja, hogy hibáját most ujabbal tetézi? Ilyen fényes társaság
szemeláttára ennyire kitüntet egy fizetett énekesnőt…

– Mit bánom én! Nem hajtok térdet egy felöltöztetett seprőnyél előtt, de
igenis, egy szép nő előtt, minő maga…

– Azt ne tegye! Inkább üljön ide mellém, – de viselje magát
illedelmesen!

Tibor meglapult a sarokban, aztán ő is szemügyre vette a társaságot.
Túlkarcsura fűzött, csinos, finnyás hölgyikék, akik sejpítve beszélnek,
rózsás arcu abbék, selyemharisnyás, puderes haju urak, akik kegyesen
billegetik vékony spádéikat s szemeiket éghez emelik, mintha örökös
extázisban volnának, – itt-ott egy-egy öreg, marcona magyar úr, aki
szétvetett lábakkal áll a ragyogó padlón, mint medve a jégen.

– Ugy látom, nem találja jól magát ebben a társaságban? – kérdezte
később félvállról a signorina, mintha eltalálná Tibor gondolatait.

– Hát ön? – kérdezte vissza a százados.

A művésznő fehér fogait mutatta.

– Nem az én társaságom, – mondta. – De gróf úr talán nem is tudja, minő
fényes nevü emberek vannak itt együtt?

Azzal halk hangon fölsorolta neki a jelenlevőket. Mindenkit ismert.

– Az a tüskésszemü huszár ott Nádasdy, mellette a bivalynyaku meg Hadik…

– Hadik, aki megsarcolta Berlin városát? – vágott szavába Tibor.

– Nem hallottam erről semmit, – mondta a signorina, fejét rázva.

– Ohó, igaz, hisz a hétéves háboru csak ezután jön…

– Ama hosszu, fekete úr, aki most a világhírü Caffarellivel beszélget,
Metastasio abbé, császári udvari poéta, nem kevésbbé világhírü férfi…
Most egy huszárgenerális lép hozzájuk. Orczy Lőrinc báró, aki azzal
tette magát nevetségessé, hogy magyar jargonban írt verseket. Mellette
egy fiatal, gunyoros arcu tiszt áll, ez meg valami Gvadányi gróf…

– Aki szintén magyar versekkel fogja magát blamálni.

– Az a pap ott Migazzi bibornok.

– És ama rózsaszínü cukrászlegény, aki a hercegnő mellett legyeskedik?

A signorina ijedten csapta össze a legyezőjét.

– Isten bocsássa meg bűnét, – az Kaunitz kancellár, aki a császárnő
képviseletében van itt…

A kapitány időközben azt a fölfedezést tette, hogy a signorina ennivaló
csinos. Termete délceg és izmos, mint egy fiatal muzsafáé, kissé barna
arca klasszikus metszésü volna, ha az ajka körül hébe-korba föl nem
villanna a szeretetreméltó impertinencia, amely annyira különbözött a
többi hölgyek cikornyás, édeskés modorától. A neve Rozina, Rózsa; az
ember szinte természetesnek találta, hogy ezt a gömbölyü, karcsu testet
rózsaszínü ruha fedi.

E pillanatban harsonaszó járta át a termeket, halk zeneszó mellett egy
káka-koszorús Triton jelent meg, az 1745-iki bécsi operadivat szerint
öltözve. A vizi manó térdre borult a hercegnő előtt s kifogástalan
alexandrinusokban kijelentette, hogy miután a föld szellemei már azelőtt
való nap bemutatták hódolatukat új úrnőjüknek, a vizi istenek is égnek a
vágytól, hogy térdet hajthassanak a hercegnő bájai előtt.

A hercegnő hajlandónak mutatkozott e hódolat elfogadására és Kaunitz
grófnak kezet nyujtva követte társaságával a Tritont.

Tibor és a művésznő egyedül maradtak a teremben.

– Nem kiváncsi a vizi csodákra? – kérdezte Rozina.

– Ön nélkül – nem!

Rozina fölkelt.

– Nem egészen illő ugyan, hogy ily előkelő társaságba elegyedjem, de nem
akarom önt megfosztani egy látványtól, aminőt hazájában még aligha volt
alkalma élvezni.

Tibor karját ajánlotta hölgyének, Rozina kacagva hátrált meg.

– Boldogtalan! Igy vezetnek önöknél egy hölgyet? Hajtsa meg magát, –
mélyebben! – most nyujtsa ide két ujját, tekintsen reám és léptessen
oldalvást…

És míg a százados, a signorina kezét fogva, traversben léptetett az ajtó
felé, addig Rozina kissé megemelte ruháját és hátravetett testtel,
oldalvást szegett fővel a hercegnőt parodizálva, kecsesen tipegett
utána.

A társaságot a kertben találták a nagy tó partján. Egy aranykagylóban,
görögtűz fénye mellett, éppen Pozeidon evezett a partnak, illő
najádkisérettel. A zenét tülkölő tritonok szolgáltatták.

A habok istene elmagyarázta, hogy a hercegnő szépségének fénye fölcsalta
kristálypalotájából és hogy ennyi báj előtt meghódolva, önként lemond
isteni rangjáról, – hatalmát pedig arany szigonyával együtt a hercegnő
lábaihoz rakja le.

A hercegnő az ex-isten forró kérelmére kegyesen kijelentette, hogy
elfogadja a vizek fölött való uralmat és kész megtekinteni új
birodalmát.

A társaság az elősietett hajókra szállott, amelyek közt képviselve volt
a zsebkiadású hadihajótól egészen a lélekvesztőig minden ismert vízi
jármű; Tibor és hölgye egy könnyü gondolát foglaltak le. A kapitány
szélnek kergette az utánzott barkarolét és hatalmas evezőcsapásokkal
lódította előre gondoláját a fényárban úszó habokon.

A program többi részét a tó közepén fekvő vad sziget fölfedezése
képezte. A benszülöttek, köztük tollkoronás irókézek, kinai mandarinok
és bundás eszkimók, legjobb egyetértésben éppen emberáldozatot készültek
bemutatni istenségüknek. Természetes, hogy a hercegnő isteni bájai oly
szelídítő befolyást gyakoroltak az emberevőkre, hogy rögtön elállottak
kegyetlen szándékuktól. Míg a kés alul szabadult áldozat térden állva
mondott köszönetet élte megmentéseért, addig a kannibálfőnök –
görögtűzfény és zeneszó mellett – a szeretet vallását proklamálta, amely
vallás istensége gyanánt a hercegnőt ismerte el…

A társaság körútat tett a sziget exotikus nevezetességei közt, Rozina
azonban nem akart partra szállani.

– Rózsavizet hullató pálmafák, barlanglakó papirszörnyek, világító
kaszkádok, torkig vagyok velük! Kérem, – mondta Tiborhoz, – vigyen a tó
tulsó partjára, ott még van egy darab kendőzetlen természet, hadd
pihenjen meg a lelkem. Kedvem volna sírni, ha ezeket a fénymázzal bevont
fákat s az aranyozott folyondárt nézem!

A gondola orrán lobogó piros lampion fényénél eltaláltak egy magányos
helyre, ahol a partról lehajló ágak sűrű kupolát alkottak a fejük
fölött. A langyos éjből távoli zeneszó és rakétasistergés hallatszott.
Tibor bevonta az evezőket.

– Minő benyomást tett önre az, amit az ünnepélyből látott? – kérdezte a
signorina.

A százados vállat vont.

– Ha nálunk tisztességes embernek azt mernék mondani, amit a víziborjú
mondott, vízbe fullasztanák a borjút…

– Hát önöknél nem szeretik a hizelgést?

– Szeretik, de még jobban félnek a gúnytól. Ahhoz pedig nagyon értenek
nálunk.

– Hát szabad önöknél egy hercegnőt kigúnyolni?

A százados egy kicsit elgondolkozott, majd azt mondta:

– Nálunk mindenkinek minden szabad. Azt tesszük és még inkább azt
mondjuk, ami nekünk tetszik.

Rozina hirtelen fölemelte a fejét.

– Ej, akkor szeretnék önöknél lenni!

Aztán hirtelen elnevette magát.

– Egy bolond ötletem támadt! Gróf úr, én azzal kezdem önt gyanusítani,
hogy ön nem is gróf, hanem magamforma bohém, aki szeszélyből öltözött
csak közönséges mágnásnak. Nem veszi észre, mennyire értjük már is
egymást? Így én csak cigányokkal és művészekkel tudok beszélni.

– Pedig a név, amelyet használok, megillet.

A signora visszadőlt helyén és fölnézett a csillagos égre.

– Akkor ön egy egészen más világból való. Meglehet, hogy a ruháiban
hozott egy parányit a hazai levegőjéből, – nekem finom érzékeim vannak
és én azonnal megéreztem. Magam sem tudom miért, de valami lázas,
sejtelmes honvágy epeszt az ön hazája után, ahol gorombaságnak veszik a
képtelen bókot…

A százados kezét lassan a női kézre tette, amely a gondola párkányán
pihent.

– Jobbnak tart a többieknél?

Rozina a fejét rázta.

– Nem, nem jobbnak, – de másnak, egészen másnak! Lássa, az ön arcán
meglátszik, hogy ön könnyelmű, heves, vakmerő, – a mi férfiaink arcán
nem látszik meg semmi, az egész arc csupa mosoly és udvariasság. De
azért egy sincs a selyemharisnyások közt, akivel én egyedül mernék
csónakázni. Az öregek megvetnek, mert komédiásnő vagyok, a fiatalok
pedig vadásznak rám, mint az erdei vadra… Ön pedig egyiket sem teszi,
úgy beszél velem, mint ember az emberrel. Ez az!

– És ki ön, hogy annyira idegennek érzi magát itt? – kérdezte Tibor.

Zina felelet helyett dalolni kezdett; – á la biondettát; a velencei
barkarolát dalolta.

  Tegnap este gondolámban
  Ült a szőke, bájos gyermek, –
  Halkan zsongott a laguna, –
  És a kicsike elszunyadt…

Aztán ujjaival csettentett, mintha távoli castagnetta-ütéseket akarna
utánozni.

  Szunyadt, karjaimba dőlve,
  Hébe-korba felriadt még.
  De a bárka tova siklott
  S új álomba ringatá…

Az egyszerü dallam, szomorú és mégis könnyen pezsgő ütemével, csodálatos
ellentétet képezett a cikornyás recitativokkal, amelyeket Tibor az este
már hallott.

– Tehát velencei!

– Venezia, Venezia! – kiáltotta Rozina szenvedélyes, újongó, majd
fájdalmas hangon, mintha a távollevő kedveséről emlékeznék meg.

– Nagyon szeretheti hazáját.

– Imádom és mégis el kellett hagynom, – máig sem tudom, hogy miért? Húsz
esztendő előtt születtem, mint egy – miért titkoljam? – mint egy
virágárusleány gyermeke… Tíz éven át a Formosa-templom lépcsőin
hemperegtem és mondják is, hogy hasonlítok a Santa Barbarához, akinek az
arcképe a templom első mellékoltárán van. Mikor egyszer néhány suhanc
társaságában a Piazettán daloltam, fölszedett az öreg Porpora mester és
kiképeztetett az iskolájában. Vendégszerepeltem Drezdában és Bécsben és
most a mester azt szeretné, ha Bécsben szerződtetnének. De nem fognak
szerződtetni!

– És miért nem?

– Mert valaki elállja előttem az opera kapuját és nem akar beereszteni,
ha csak vámot nem fizetek neki.

A signorina ezt száraz hangon mondta, arcán egy keserű vonás jelent meg.

– Nem fogja megfizetni a vámot? – kérdezte elfojtott hangon a százados.

– Nem. Ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni, de akit
nem szeretek, annak még a felesége sem tudnék lenni.

Zina összefonta a feje fölött gömbölyü két karját.

  Halkan zsongott a laguna
  És a kicsike elszunyadt.
  Szunyadt, karjaimba dőlve,
  Hébe-korba fölriadt még…

A százados elgondolkozva bámult Rozina arcába, amelyre a piros fény
valami bűvös, megindító vonást varázsolt – közbe meg helyzetének
lehetetlen volta fölött töprengett.

– Min töpreng? – kérdezte Rozina váratlanul.

– Azon, hogy álom vagy valóság, ami velem történik.

Rozina vállat vont.

– Érdemes ezen gondolkozni. Álom vagy valóság, az végre is egyre megy.
Ha elmult, mindegyik csak az emlékezetben él és én egy kedves álom
emlékének előnyt adok a köznapias valóság fölött.

Parthoz értek. Zina kiszökött a lépcsőre, aztán a cimert tartó márvány
griffnek támaszkodva, kezet nyujtott Tibornak. A százados fogva tartotta
kezét, úgy érezte, hogy még mondani kell valamit.

– Nem értettem meg egészen mit mondott. Viszont fogon még látni?

– Viszont fogjuk egymást látni és akkor meg fog érteni. Isten önnel!

Eltünt a kastély irányában, a szögletesre nyirt bokrok közt. A százados
egy ideig még érezhette a ruhájából áradt illatot, aztán egy ott
felejtett női keztyűt vett föl a gondola padjáról.

Egy elősiető szolga a nagyterembe kalauzolta, ahol a vendégsereg éppen a
fényesen terített asztalhoz ült.

Az asztal közepén ezüst szökőkút tokaji bort lövelt a magasba; a cukros
süteményekből egész pagodák voltak fölépítve. Az udvarmester az asztal
alsó sarkára ültette Tibort, ama Gvadányi nevű fiatal tiszt mellé.
Gvadányi egy ciprusi borral telt hatalmas kupát köszöntött reá, amely
kitüntetést a százados többízben viszonozta, – ennek következtében
csakhamar ibolyaszínű ködfátyolon át látta a világot…

A számtalan fogásból álló lakoma végével az udvarmester fenhangon
jelentette, hogy a bécsi színtársulat kész művészetét bemutatni, ha a
magas társaság kegyes lesz átfáradni a színterembe. Tibor generális
azonban úgy vélekedett, hogy ily előkelő társaságtól nem lehet kívánni,
hogy néhány színész kedvéért elhagyja kényelmes helyét s azért keményen
ráparancsolt az udvarmesterre, hozza ide a színházat. A búzavirágszínű
német jól tettetett rémülettel esdekelt urának, ne követeljen tőle
lehetetlen dolgot. A generális most már nejéhez fordult és megkérte,
hozassa ide a színházat, – erős meggyőződése lévén, hogy a hercegnő
akarata csodákat képes művelni. A hercegnő selypítő hangon kiadott
parancsára zeneszó harsant föl, a terem egyik fala ketté vált, a
meglepett társaság szeme előtt egy fényárban úszó színpad jelent meg.

Valami mitológiai dalművet adtak elő; tárgyát a három istennő versengése
képezte. Caffarelli – aki a festék alatt elég fiatal királyfi volt – egy
kitünő bravúrral énekelt szóló után Vénusz Rozinának ítélte oda az
aranyalmát. A szépség istennője azonban egy keskeny hágcsón
programszerűen lejött a színpadról a terembe s a hercegnőnek ajánlotta
föl az almát, mivel – mint utánozhatatlan diszkrét impertinenciával
szavalta – a hercegnő jelenlétében Vénusz bájai is elhalványodnak…

– És el meri fogadni! – dörmögte a kapitány az asztal alsó végén.

– Igyál! – suttogta Gvadányi gonosz mosollyal.

A százados fölhajtott egy pezsgővel telt billikumot, – most már
rózsaszínben látott mindent.

Az asztalnál felszolgáló inasok hangszerekhez nyultak, a vendégek egy
része táncnak látott.

A százados egy oszlopnak dőlve nézte a pásztortáncot. A karcsú hölgyek s
a bársonyruhás táncosok, lakktopános lábaikat nagyapói grandezzával
emelgetve, kacskaringós ívekben kerülgették egymást, majd bókolva
fonódtak össze. Tibornak úgy rémlett, mintha ezek nem is volnának eleven
emberek, hanem csak holmi csinos marionettek, amelyeknek zsinórait
Szergiusz tanár rángatja… Valami ellenállhatatlan kacagási inger fogta
el, – egy távoli szobába menekült, ahová a társaság kisebbik része
vonult.

Itt meg Tibor generális adott egy faraóbankot vendégeinek. Magasan
játszottak; a legmerészebb játszók hölgyek voltak. Egyes játszók mögött
egy-egy szolga állott, arannyal telt erszénnyel kezében.

– Sajnálatomra, nem érek rá tovább játszani, – mondta e pillanatban a
generális. – A bank húszezer arany, – ki tartja?

Mély csend követte szavait.

– Nos, földi? – biztatta Gvadányi gúnyosan a századost.

– Ki tartja? – ismételte a generális.

Tibor Ákos feje lángolt, füle zúgott; – megszólalt benne a Tibor-vér.

– Tartom én!

A generális halotti csend közepett osztott, aztán egykedvűen az asztalra
dobta kártyáit.

– Nyertél székely, tied az arany!

A teremben zsongás támadt, a százados bizonytalan léptekkel közeledett
az arannyal megrakott asztalhoz.

A generális mosolyogva hajtotta meg magát, mintha azt akarná mondani:

– Lássák, hölgyeim, így veszít egy Tibor!

A százados feje lángolt, – valami tehetetlen düh szállotta meg. Ej, ha
így bánnak az ősi jussával, akkor nem csoda, ha keményítő-gyár lesz a
kastélyból s ha főbe durrantják magukat az unokák…

Ha te úgy, én is úgy! Hadd legyen már neki is alkalma a Tibor-vagyonból
prédálni…

Két kezével belemarkolt az aranyakba és dühösen a padlóra szórta.

– Lássák, hölgyeim, így nyer egy Tibor!

Az inasok a földre vetették magukat, a zenészek leugráltak emelvényükről
s vad zűr-zavarban rohantak a csillogó, csengve szanaszétfutó selmeciek
után.

– Jobb lesz, ha iszol, komám, – mondta Gvadányi, amikor egy kisebb
teremben ismét elfogta a századost. Azzal egy tokajival telt talléros
billikomot nyujtott feléje.

Tibor szeme előtt most már narancssárga fényben úszott a világ.

Szomszédságában többen álltak, köztük Metastasio abbé s egy bibornok. Az
udvari poéta émelyítő hangsúlyozással szavalt el egy újabb gázelát:
_Dorisz keservéről Mirtill keményszívűsége fölött._

– Excellentissime – mondta a bibornok szemeit kéjesen lehunyva, mintha
osztrigát nyelne.

– Ostobaság! – mondta elég hangosan Tibor, akinek lassanként kötekedő
kedve kerekedett.

– Aj, komám, – szólt Gvadányi, – hát csinálnak nálatok szebb rigmusokat?

– Meghiszem azt, komám!

– Szívesen vennők, ha elfujnál vagy egyet mustraképpen.

Tibor elgondolkozott, – most sajnálta először, hogy életében oly keveset
törődött a hazai poétákkal. Verset nem tud, de dalolni talán tudna.
Hébe-korba el szokott nótázni az ismerős szalonokban, cimbalomszó
mellett. Csinos baritonját ilyenkor mindig szívesen hallgatták…

– Főzd le a talliánt! – biztatta Gvadányi gonosz mosollyal.

– Megállj! Hogy is van az a nóta:

  Ráró lovam lába
  Csak azt kalapálja:
  Ihaj-tyuhaj! duhaj
  Betyár a gazdája…

A társaság meglepetten nézett össze, egy jóarcú főispán elrikoltotta
magát, aztán kacagva dőlt a kerevetre.

– Ihaj-tyuhaj! Kriminális poézis! Hiszen ilyeneket minálunk a megyei
tömlöcben kántálnak!…

Metastasio abbé nemes megvetéssel fordult el.

– I-haj, tiu-haj… Ah, mily ocsmány, mily barbár idioma!

Ez több volt, mint amennyit egy királyi huszárkapitány zsebrevághatott.

– Hátrább az agarakkal, Makkaroni abbé! Ezeket a nótákat dalolni fogják
akkor is, ha eb sem ugatja többé az ilyen császári udvari bolond nevét…
Az abbé elsápadt, a társaság megbotránkozva zúdult föl.

A kardinális szelíd dorgálással fordult Tibor felé.

– Kedvelt fiam, ön méltatlan a világhírű mester iránt. Be kell látnia,
hogy ily pórias termék barbár jargonban előadva egy finom idegzetű, hogy
úgy mondjam, elkényeztetett fülre csakis bántólag hathat.

Nem folytatta tovább.

– Ki ez? – kérdezte gorombán a százados, akinek a homlokán kidagadtak az
erek.

– Migazzi, a bécsi kardinális és váci püspök, – suttogta Gvadányi.

– Ej, szent atyám, hát a magyar püspökség pénzének nincs pórias
csengése? Az nem bántja finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett
zsebét?

A kardinális tág szemekkel tekintett Tiborra, aztán éghez emelte két
kezét és egy hirtelen fordulattal kisuhogott a szobából. Metastasio
követte.

Néhány öregebb magyar úr arcán meglátszott ugyan, hogy a hallottak
fölött titkos megelégedést éreznek, a többiek azonban, köztük főleg több
bécsi katonatiszt, fenyegetőleg csoportosultak a rendzavaró körül.

E pillanatban egy rózsás arcú, karcsú uracs tünt föl az ajtóban,
kevélyen visszavetett fővel közeledve a százados felé.

– Honnan veszi ön a bátorságot, hogy az én jelenlétemben botrányt
rendezzen?

Tibor a cukrászlegény formáju úrban ráismert Kaunitzra. Éppen jókor!

– No nézd, hogy feszít a cingár németje!

– A kancellár! – suttogta valaki rémülten.

– Eb ura a fakó! – kiáltotta Tibor dühösen, – nekem ugyan nem imponál!
Mit kancellár! Mondhatom: helyre egy kancellár! Jól érti a mesterségét!
Szövetkezik a franciákkal, hogy majd így visszaszerzi Sziléziát? Nos,
meglássák, hová lyukad ki a francia komaság! Sziléziát nem kapják vissza
száz év múlva sem, – azt a szegény szép királyleányt pedig lenyakazzák a
szövetségesei…

– Őrült! – suttogta valaki.

– Részeg! – mondta egy hórihorgas vasas tiszt, félig kivont kardját
visszacsapva hüvelyébe.

Tibor Ákos úgy érezte magát, mintha egy óriási, forrongó tölcsér közepén
állana. Gvadányi békítőleg karonfogta.

– Ne félj, – mondta a százados, – nem nyúlok kardhoz. Ha boros vagyok
is, azért ember vagyok, – ezek meg csak afféle lidércek, hazajáró
lelkek, selyem rongyokba csavart bábok, amelyekbe Szergiusz mester fujt
egy kis életet, hogy bókoljanak, tipegjenek előttem… Nem kell már, elég
volt! Nem tudtok semmit, csak selypíteni, vigyorogni, bókolni! Német
beszéd, francia ruha, olasz tányérnyaló, néger inas, – csak ami magyar,
az rossz. Ostobaság! elég volt! takarodjatok vissza skatulyátokba!

A kancellár elhagyta a szobát, a többiek követték. A százados
körülnézett: már csak Gvadányi volt mellette.

– Nyeld le a mérgedet! – mondta Gvadányi, az asztalon álló kupákba
töltve.

Tibor jó ideig nagyokat fujva járt föl-alá, aztán koccintott.

– Szervusz, peleskei nótárius! – mondta nyugodtabban. – A többiek dühbe
hoztak, hanem te jó cimbora vagy. Mondok egyet. A tizenkilencedik
századba már nem megyek vissza, ott a hitelezőim leselkednek rám… Majd
itt maradok veled. Hanem így a ti századotok fabatkát sem ér, – csak a
kis Zina ér valamit benne… Át kell azt alaposan alakítani, már mint a
századot. Persze az én fejemből nem telik, hanem majd megkérem reggel
Szergiusz tanárt, küldje el a nagy lexikonomat, abban benn van minden a
világon… Onnan kiollózzuk a vasútat, a gőzhajót, a telegráfot, az
országgyűlést és az egész haladást… A hadseregnek adunk hátultöltőt és
uháciust, aztán meghódítjuk az egész világot.

Tibor meg akarta ölelni Gvadányit, de már az is eltünt mellőle. Utána
akart sietni, de úgy találta, hogy az ajtókat rázárták. Most a
folyosóról egy szolga nyitott be, jelentve, hogy hálószobája készen áll.

– Elkotródjál! – rivalt rá a százados, azután egyedül nekiindult a
folyosónak, hogy visszataláljon a társasághoz. Nem volt kedve még abban
hagyni a mulatságot.

Jó ideig kongó léptekkel, a Ráró lovam nótáját fütyörészve, tévelygett a
boltíves folyosók tömkelegében, végre hídon át az épület egy
mellékszárnyába ért. Itt is sötét és kihalt volt minden.

Mi volt ez? Az óriás palota sötét méhéből egy fájdalmas elfojtott
sikoltás ütött fülébe… A kapitány felriadt, aztán lihegve, hideg
verejtékkel homlokán botorkált tovább. Egy újabb sikoltás, – most már
egészen közel hozzá, a szomszéd ajtó mögött… Zina hangja volt!

– Utálom, gyűlölöm, megvetem! – zokogta odabenn.

Egy mély orgonahang felelt rá:

– Köszönöm őszinteségét! Így legalább tudom, hogy jóakaratától nem
várhatok semmit s hogy erőszakhoz szabad nyúlnom…

– Erőszak? Gyáva, gyáva!

– Rossz logika! Az erőszakoskodó nem lehet gyáva.

– Ne nyúljon hozzám! Kiáltani fogok, – neje meg fogja tudni!

– Kiáltson kedve szerint. Akarom, hogy botrány legyen, azért hagytam
nyitva az ajtót. Ha ránk nyitnak, senki sem fogja elhinni, hogy nem ön
eresztett a szobájába. Ami pedig a hercegnőt illeti, az nem törődik apró
kedvteléseimmel, valamint én sem az ő multjával…

– Segítség!

Az ajtó megnyílt, Tibor Ákos szikrázó szemekkel – most már teljesen
kijózanodva – lépett a szobába. A signorina fölbontott hajjal ült a
kereveten, a generális selyem hálókabátban térdelt előtte. Két karjával
leszorítva tartotta Zina kezeit s átölelte termetét, úgy, hogy nem
mozdulhatott.

A következő pillanatban a térdelő generális halántékát kemény ökölcsapás
érte. Mikor szédülve emelkedett föl, egy izmos kéz torkon ragadta és
kilódította az ajtón. Az óriás vérben forgó szemekkel akart ellenének
rohanni, – Tibor Ákos kardja hegyével fogadta.

– Leütlek, ha közelembe jösz!

A generális fegyvertelen volt; a falnak támaszkodott és két kezébe fogta
fejét.

– Ezt nekem! – hörögte.

– Rendelkezésedre állok, amikor akarod, – mondta a százados; úgy
találta, hogy egy Tibornak elég volt ennyi a megaláztatásból.

– Igen, ha nálam is lesz kard! – kiáltotta Tibor Gergely villogó
szemmel.

– Mikor?

– Reggel, amint kivilágosodik, – hét óra után.

– Hol találkozunk?

– Künn, – az országúton, – a réten, – a három nyárfa alatt…

– Ott leszek.

A generális távozott, néhány lépés után visszafordult.

– Ha nem leszel ott, lófarkon hurcoltatlak ki! – mondta összeharapott
fogakkal.

A százados egy megvető kézmozdulattal válaszolt csak.

Zina a rémülettől mereven, tágra nyitott szemekkel ült a kereveten. A
kapitány halkan közeledett hozzá, aztán szelíden fölemelte fejét. A
leány állán egy apró, véres karmolás látszott, szeméből egy nehéz
könnycsepp gördült alá.

– Ne féljen, gyermekem, – mondta Tibor Ákos, – nem fogják már bántani.

Zina megfogta a simogató kezet és lángoló arcához szorította.

– Most már jól van minden, nem félek, – hallatszott csöndes zokogásából.
– Nem fog elhagyni?

– Mellette maradok, míg elhagyja a kastélyt. Egy óra múlva úgy is ki fog
világosodni.

Azzal elzárta az ajtót, az asztalra tette meztelen kardját. Nem bizott
túlságosan ősapja lovagiasságában.

– Meg fog vívni azzal az emberrel? – kérdezte a leány hirtelen
rémülettel.

– Ne féltsen! – mondta Tibor mosolyogva, miközben leült melléje, – értek
kissé a vívás mesterségéhez.

A leány öntudatlanul a százados keze után nyult, amelyet fogva tartott.

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes
áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert
mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az
örökkévalóságot. A szoba csöndjét egy óra ketyegése zavarta csak, az
ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a mélyen leégett
viaszgyertyák fényével. Zina feje lassan lesiklott a kerevet karjáról és
megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, –
amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta
tekintetével.

– Ha meghal, én is meghalok, – szólt fátyolozott, panaszos hangon.

– Mért meghalni? – kérdezte a százados, akit kissé ellágyított a
különben oly energikus Zina megindultsága.

Az ablakon át a fölkelő nap egy villogó sugara verődött a szoba
mennyezetére. A százados a leány arca fölé hajolt: Zina szeme határtalan
odaadással, szerelemittasan kereste az ő pillantását. Tibornak szíve
hallhatóan dobogott, a leány ama különös mondására gondolt: Akit nem
szeretek, annak a felesége sem tudnék lenni, de ha valakit szeretnék,
annak a kedvese is tudnék lenni…

E pillanatban kopogtatás hallatszott az ajtón. A komorna szemtelen
mosollyal jelentette, hogy a signorina kocsija előállott.

A százados lekísérte Zinát, aztán utána szállt a kocsiba.

– Útja a három nyárfa mellett halad el, – majd ott kiszállok…

Szótlanul ültek egymás mellett, míg aztán a leány megfogta Tibor kezét
és a keblére vonta. A szíve szinte félelmetes hangosan dobogott.

– Az ön hazájába akarok menni, – mondta. – Elvisz magával?

A százados fejével bólintott.

– Elviszem, Zina… Majd szólok Szergiusznak… És ha nem lehet, akkor sem
hagyom el, itt maradok önnél…

A három nyárfa mellett cserjés állott. Tibor itt megállíttatta a kocsit.
A harmatos gyöpön állott, a kocsinak támaszkodva, amelyben Zina ült,
némán és sápadtan, szemét egy pillanatig le nem véve a százados arcáról.

Most távoli lódobogás hallatszott. Tibor ajkához vezette Zina kezét s a
nyárfák alá lépett. A generális lóháton jött, négy fegyveres csatlós
kíséretében.

A századosnak, miközben a vetések közt vágtató lovasokra figyelt,
különös ötlete támadt… Mi lesz akkor, ha a párbajban meg találná ölni
ükapját? Tibor Ákos a generális második fiának véréből eredt… Ha most
megöli Tibor Gergelyt, házasságának első hetében, sohasem szülhetik
második fia, s ez esetben ő sem születhetett meg… A százados érezte,
hogy nem szabad ükapját megölnie, hacsak nem akarja magát kitenni egy
súlyos anakronizmus következményeinek. Elhatározta tehát, hogy
ellenfelét lehetőleg csak harcképtelenné fogja tenni.

Vagy harminc lépésnyire tőle a lovasok megállottak; hárman a legények
közül nyeregből szöktek s kardot vontak, a negyedik a lovakat fogta.

– Azt az aranyzsinórosat, – mondta a generális Ákosra mutatva. –
Vágjátok le!

– Ej, nagyapó, hisz te utonálló vagy! – kiáltotta a százados, szintén
kardot rántva.

A három csatlós dühös szitkok közt rohant neki. Kardja szikrázó ívet írt
le a levegőben, aztán meghátrált, – az egyik csatlós bezúzott
halántékkal szédült a gyepre. A másik kettő meghökkenve állt meg.

– Üssétek le a kutyát! – üvöltötte a generális.

A pengék sisteregve fonódtak össze: a két csatlós vad kiáltásokkal
biztatta egymást. Az egyik most kiejtette a kardot megsebzett kezéből. A
százados heves támadással szorította vissza másik ellenét, aztán
hirtelen a lefegyverzettre vette magát és ketté hasította arcát.

Mielőtt azonban ismét kardja alá kaphatta volna fejét, egy vágás
lesodorta tarkójáról a parókát, egy második vágás vállát érte. A
generális diadalmas kiáltást hallatott.

– Vágjad, Ripacs, húsz arany az ára!

A százados érezte, hogy karja zsibbadni kezd. Homlokát egy irtóztató
ütés érte. Most már nem gondolt védelmére, hanem előre szökve,
markolatig döfte pengéjét ellenfele mellébe. A legény hang nélkül
összerogyott.

Tibor Ákos szétvetett lábakkal állott a harctéren s lihegve törülte
szemeiről a vért. Lábainál két halott feküdt, a sebesült a gyepre
kuporgott, két markába fogva arcát. A negyedik csatlós káromkodva
vesződött lovaival és nem mutatott valami nagy kedvet, hogy társait
megboszulja. A százados végigtörülte véres kardját az egyik halott
dolmányán s a generális felé tisztelgett. Valami isteni diadalmámor
szállotta meg…

– Eh, nagyapó, nem vennél tőlem egy vívóleckét?

A generális két hosszúcsövü pisztolyt vont ki kápája mellől és rövid
galopban feléje lovagolt.

– Ezt parirozd! – mondta, – fegyverét unokájának szegezve.

Tibor Ákos leeresztette a kardját.

– Igazán lator vagy, Tibor Gergely! Szégyenlem a rokonságodat!

A cserjés felől gyönge sikoltás hallatszott…

Mielőtt azonban a halálthozó lövés eldördült volna, a magasságból
félelmetes gyorsasággal növekedő búgás hallatszott. Egy óriási madár
csapott le a fellegek közül. Most kiterjesztett szárnyakkal függött a
fák koronái fölött. Harsogó szózat hallatszott:

– Hozzá ne nyuljatok, ő nem közületek való!

– Éppen jókor, – mormogta a százados, aki érezte, hogy feje kábulni
kezd.

A lovak remegve ágaskodtak; a csatlós halálra rémülten vágta magát
arcra; a generális vadul nyerítő paripája nyakára vetette magát és
szélsebesen a kastély felé vágtatott.

Tibor Ákos már csak annyit érzett, hogy két izmos kar átöleli s hogy a
lábai alatt süpped a talaj. Még csak annyit kiáltott: Zinát! Vigyük
magunkkal Zinát! – Aztán letargikus álomba merült. De azért tisztán
hallotta a Sziriusz gépezetének ritmikus, egyhangú búgását… Néha úgy is
rémlett neki, mintha Zina és a tanár hangját hallaná. És félájulásában
is édes örömmel töltötte el a sejtelem, hogy Zina mellette van.

Maga sem tudta, hogy meddig feküdt így, másfél percig vagy másfél
évszázadig.

– Mindjárt itthon leszünk, – hangzott Szergiusz hangja.

– De most – mi volt ez?

A tanár egy irtóztató ordítást hallatott: – Végünk van! neki megyünk a
meteornak!

Egy fülhasító csattanás, – az egész mindenség egy pillanatra lángban
áll, – aztán egy óriás fekete gömb zuhan a századosra, eltemetve,
szétlapítva, összezúzva minden csontját.

– Ez a logikájából kiforgatott világrend! – volt a százados utolsó
gondolata.


III.

– Hamar! Utána kell futni! Leesett a völgybe! – kiáltotta a
Szergiusz-nyaraló kertjében az igazgató, amikor a Sziriusz eltünt a
torony mögött…

Az igazgató, a szolgákkal versenyt futva, megkerülte az épületet, az
egyetemi orvos pedig, akinek nem voltak annyira edzett idegei, mint
kartársának, maga is megdermedt térdekkel maradt a rémülettől megdermedt
Rózsa mellett.

Hosszú negyedóra telt el így kínos várakozás közepett, míg végre egy
kertész jelentkezett a nyaralóban, akit az igazgató matrácokért és
párnákért küldött.

A legény azt mondta, hogy a gép romjai ott hevernek vagy ötven
lépésnyire a lejtőn, egy barackfa tövében, amelyet gyökeréből
kifordított; a tanárról annyit tudott, hogy eszméletlen állapotban
vették ki a szétlapított vaspántok közül.

Rózsa görcsös zokogásra fakadt. Az orvos szelíd kényszerrel szobájába
vitte, ahol komornájára bízta és rázárta az ajtót.

Később döngő léptek hallatszottak a folyosón. Egy végtelen hosszú félóra
mulva az orvos nyitott be Rózsához, felgyűrt kabátujjal és élénk
karbolszagot terjesztve.

– Legyen nyugodt, Rózsa, nagyobb baj is eshetett volna! Atyja még
eszméletlen ugyan, de komolyabb sérüléseket nem szenvedett. Hanem tudja,
micsoda fölfedezést tettünk? Atyja nem volt egyedül, a gépben találtunk
egy másik eszméletlen férfit is!

– Egy másikat?

– Valami katonatiszt. Senki sem ismeri, azt sem tudják, hogyan került az
ördöngős masinába. A szegény rosszabbul járt, mint atyja, – az esés
alkalmával fejjel belezuhant a gép üveg- és rézalkatrészeibe és rútul
összevagdalta magát. Hanem úgylátszik, megszokta már az ilyféle
koppanásokat, a teste tele van régi sebforradásokkal…

Mialatt még azon tanakodtak, vajjon ki lehet a rejtélyes idegen, a
betegszobából vad lárma hallatszott.

Szergiusz visszanyerte eszméletét és harsogó hangon követelte a
körülállóktól, boruljanak térdre és hallgassák meg az új revelációt,
amelyet Isten szelleme sugalt neki, amikor a teremtés ködében mellette
lebegett a vizek fölött.

A százados, akin erős sebláz vett erőt, azalatt eszméletlenül feküdt a
mellékszobában; álmában egyre egy nevet emlegetett: Zina!

A nyaralóbeliek rossz éjt töltöttek. Rózsa az éj első felében ott
virrasztott atyja mellett. Hajnal felé a tanár kiszökött ágyából és az
égbolt felé tekintve, amelyen már csak a sarki csillag ragyogott, a
Sziriusz szót hangoztatta, – az ápolók még jókor elfogták.

Az orvos belátva, hogy a halasztás még veszedelemmel járhat, Szergiuszt
korán reggel legnagyobb csendben átszállította az intézetbe.

A leány bús megadással értesült a történtekről. Nem affektált valami
nagy fájdalmat, tíz viharos esztendő alatt volt ideje hozzátörődni atyja
betegségéhez.

A délelőtt folyamán a százados is magához tért és miután sokáig
csodálkozva tekintett végig orvosán, azt a kérdést intézte hozzá, kihez
legyen szerencséje?

Az orvos mosolyogva nevezte meg magát és visszaadta a kérdést.

– Tibor Ákos vagyok… De mondja, kérem, miért nem visel ön parókát?

Az orvos felelet helyett megtapogatta a beteg üterét, a százados arcát
pedig hirtelen pír futotta el.

– Bocsánatot kérek, – hebegte zavartan, – nem tudtam, hogy a
tizenkilencedik században méltóztatik élni…

Azzal a falnak fordult és egészséges álomba merült. Az orvos diadalmasan
sietett Rózához.

– Megvan! Most már tudjuk kicsoda, – Tibor Ákos gróf.

– Az oroszlánvadász?

– Az oroszlánvadász, a léghajós, a lóidomító, a tonkingi önkéntes, –
szóval a nemzetközi vészmadár, aki ott van mindenütt, ahol fejbetörésre
kerül a sor. Csodálom, hogy első pillanatban rá nem gondoltam!

Délután a sebesült felkönyökölt ágyában. Először kiváncsian megtapogatta
fején a kötést, aztán sokáig figyelmesen szemlélte a szoba berendezését,
végül megakadt a szeme a vöröskeresztes ápolónőn.

– Tetszik valami? – kérdezte az ápolónő.

– Legyen szíves, mondja meg, minő dátumot írunk? – kérdezte a százados
óvatosan.

– 1885-ik évi október 20-ik napját, – felelt az ápolónő, aki megszokta
már, hogy lázbetegei csodálatosnál csodálatosabb kérdéseket intéznek
hozzá.

– És mi történt velem?

Az ápolónő elmondott mindent, úgy, ahogy tudta.

– Beszálltak abba a gépbe, a gép pedig leesett a toronyról és legurult a
zöldséges kertbe… Úgy hozták fel önöket matracokon… Ennyi az egész…

A beteg hitetlenül rázta fejét, jósokára újra megszólalt:

– Ugy-e bár, a fejemen két vágás van? Egyik mély, – ez a homlokomon meg
lapos?

– Igenis, méltóságos úr.

– A vállamon is megsebesültem?

– Igen!

– Lássa! Most huzza ki a kardomat hüvelyéből és nézze meg, mit lát a
pengén?

Az ápolónő megtette a kivánságot.

– Egy barna foltot.

– Vér!

– Azt hiszem, rozsda…

A sebesült figyelmesen nézte a pengét, majd azt mormogta:

– Hat órai kurta vasat a zsiványnak!

Azzal kedvetlenül fordult a falnak. Később újra fölriadt, – eszébe
jutott valami.

– Nézze meg, kérem, mi van az atillám zsebében.

– Szivartárca, – fehér selyemkendő, – pénz, – lám! egy női keztyű…
rózsaszínű selyemkeztyű!

– A keztyűt! A keztyűt!

A százados csillogó szemmel, lángvörös arccal ült ágyában. Sokáig nézte
a keztyűt, aztán beszívta illatát.

Mikor az orvos később meglátogatta, kiküldte az ápolónőt.

– Hol van Szergiusz tanár? – kérdezte.

– Az őrültek házában.

– Helyes, nagyon helyes; kérem, doktor úr szállíttasson engem is oda és
adasson rám kényszerzubbonyt…

– És ugyan miért?

– Mert kötni való bolond vagyok. Nem hiszi el? Majd bebizonyítom! Ugy-e
bár, a Sziriusz indulása és esése közt nem sok idő telt el?

– Alig egy másodperc. A gép fölágaskodott és lebukott a toronyról.

– Én pedig az idő alatt egy hosszú kalandot éltem át…

– Álom, százados úr, lázas álom, semmi egyéb. Az alvó érintése, – valami
illat, amely az orrába csap, – a zaj, amely fölébreszti, – ez néha elég
arra, hogy képzelete egy pillanat alatt a megelőző események hosszú
láncolatát dolgozza ki…

– Jól van, de a keztyű! Álomban találtam és ime itt van!

Az orvos kezébe vette a keztyűt és elmosolyodott.

– Gondolkozzék csak, hol járt, mielőtt ide jött?

– Lássuk! Azelőtt való éjjel a kaszinóban játszottam, – sokat nyertem, –
aztán mulattunk… nagyon mulattunk… Cigány, bakatori, Szt. Julien-pezsgő,
– sok pezsgő, – Giza, Mili – eh.

Hirtelen elhallgatott.

– Azt hiszem, – mondta később, – mégis csak álom lehetett.

Az orvos azt mondta a házikisasszonynak, hogy a sebesült állapota már
annyira megjavult, hogy le lehetne szállítani a helyőrségi kórházba.

– Nem, – mondta a leány, – a gróf maradjon itt, amíg kedve tartja. Ő
részese volt atyám rögeszméjének, – szeretném, ha némi elégtételt
nyujthatnánk neki…

Néhány nap mulva a beteg már cigarettázva sütkérezhetett az ablakon
beáradó verőfényben.

– Álom volt, vad álom! – ismételgette magában.

Egyszerre a szemét kezdte törülni… Mi ez? Nappal is kisértenek már a
szellemek? Az az elbűvölő álomkép, Rozina, a velencei Zina, világos
nappal megjelent előtte. Egy percre megjelent a szemben levő ablak
függönyei közt, – élve, virulva, bájos közvetlenségben, rávetette
szemét, virágaival babrált, aztán megint eltünt a szoba méhében…

Tiboron babonás izgatottság vett erőt. Nem szólt senkinek, de a nap
hátralevő részét az ablak függönye mögött töltötte, este pedig, miután a
kedves kisértet nem akart többé mutatkozni, kedvetlenül feküdt ágyába.

Izgatottsága még másnap is tartott, az orvos egy csepp lázt észlelt
rajta.

Két nap mult el így. A százados már-már megbarátkozott a gondolattal,
hogy túlizgatott képzelete ismét valami hallucinációval fogott ki rajta,
amikor estefelé a titokzatos ablak mögött halk énekhangot hallott. Egy
lágy női althang dudolta:

  Tegnap este gondolámban
  Ült a szőke bájos gyermek…

La biondetta!

A százados lehunyt szemmel, egész testében remegve, állott az ablaknál
és visszafojtott lélegzettel szívta magába a dallam minden akkordját.

– Rummal parancsolja a teát? – kérdezte a háta mögött az ápolónő, a
csészével csörömpölve.

Tibor ajkához emelte ujját.

– Csitt! hallja!

– Igen, a kisasszony dalol.

A százados zavartan tekintett reá.

– Miféle kisasszony?

– Rózsa kisasszony.

– Rózsa, – Rozina, – Zina.

Tehát itt van, eljött, ő az! Ez őrültség ugyan, de boldog őrültség!

A zene elhallgatott.

– Mióta van itt Rózsa kisasszony? – kérdezte a százados.

Az ápolónő csudálkozva nézett reá.

– Amióta született, hiszen az apja háza!

– Biztosan tudja ezt?

– Évek óta ismerem Szergiusz kisasszonyt!

– Szergiusz kisasszony? Adja rám az atillámat, – mondta Tibor rekedt
hangon, – át kell mennem hozzá, a végére kell járnom a dolognak…

Botjára támaszkodva, gyors léptekkel bicegett át és bejelenttette magát.

A házikisasszony nyugodt szeretetreméltósággal fogadta. Meglátszott
modorán, hogy gyerekkora óta egy amerikai lady szabadságát élvezte.

A százados egy székre támaszkodott és tág szemekkel bámult reá… Semmi
kétség – ő az! Ugyanez a délceg termet, az a tömör, kissé barna arc,
ugyanazok az okos szemek… S ami meglepő, majdnem lesujtó hatást
gyakorolt reá, az egy apró, kerek angolflastrom volt a leány állán,
ugyanazon helyen, ahol Zina a karmolást kapta, amikor a generális
gyalázatos támadása ellen védekezett…

– Annyira sápadt, rosszul érzi magát? – kérdezte a leány aggódva.

– Semmi, köszönöm, egészen jól vagyok!

A nevelés hatalma, a társadalmi szokás, de főleg egy határozott,
tiszteletet parancsoló vonás a leány modorában, – mindez oly erősnek
bizonyult, hogy a százados képes volt rátérni a közönyös beszédtárgyra,
amelyet Rózsa megpendített.

A leány később észrevette, hogy vendégének szeme folyton arcára van
szegezve, s azt mondta:

– Lássa, én is megsebesültem, a papagályom megkarmolt.

Azzal kerek állához szorította kendőjét. Tibornak úgy rémlett, mintha a
kendő alá egy könnyü mosolyt rejtett s mintha e mosolyban volna egy
csöpp szeretetreméltó impertinencia.

Végre távoznia kellett. A folyosón megállott, – a megoldatlan kérdések
egész raja ostromolta. Zina él, a bájos álomkép testet öltött, – de
miért nem akar ráismerni? Amaz emlékezetes éjjel azt mondta neki a
Tibor-kastély tavának partján: viszont fogjuk egymást látni és meg
fogjuk egymást érteni.

Igéretének felét beváltotta, mikor fogja beváltani másik felét?

E pillanatban zongorahangok szólaltak meg odabenn, aztán megint az a
dal: la biondetta!

Ah! Zina hát megelégelte már a bujósdit s most e dallal akarja
visszacsalni, hogy aztán kacagva boruljon a nyakába…

A százados maga sem tudta, mit tesz, amikor már újra benyitott a
szobába.

A leány csodálkozva emelkedett föl a zongora mellől…

– Zina! – kiáltotta Tibor.

A leány nem futott a nyakába, hanem meghökkenve, zavartan, lángvörös
arccal hátrált meg. Szeme a csengetyü gombját kereste. Aztán
meggyőződhetett, hogy nincs mitől félnie, a százados megszégyenülten,
alázatos magatartásban állott előtte.

– Ön rosszul van, százados úr?

– Bocsásson meg, – az a dal! – de már elmult…

A leány aggódva tekintett reá.

– Talán jó volna, ha értesítenők a rokonait, vagy – Zinát?

– Zinát? Tehát itt van? Ön tud róla?

– Az orvosok, az ápolók mondták, hogy lázában egyre Zinát emlegette. Nem
tudom – talán a huga vagy a jegyese…

Tibor fejét rázta, valami indokolatlan keserűség lepte meg. Jó ideig
elgondolkozott, aztán elszántan kérdezte:

– Kisasszony, józan eszem érdekében kérem, mondja meg: ismeri a Beppo
Rozina nevet?

– Ismerem, – mondta Rózsa elcsodálkozva; – hisz a dédanyám neve!

Tibor rémülten tekintett reá, gondolatai végleg megzavarodtak.

– Szergiusz Lőrinc vette el, – folytatta a leány, – aki Mária Terézia
idejében kancelláriai hivatalnok volt. Azt mondják különben, hogy nagyon
hasonlítok dédanyámhoz…

– Nagyon hasonlít hozzá! – visszhangozta Tibor tompa hangon.

Rózsa egy a falon függő, megbarnult képhez lépett.

– Lássa, ez az arcképe, ha pudert hintenék a hajamba, azt hihetné, hogy
én vagyok. A kép azelőtt atyám tornyában függött, – valószinüleg ott
látta?

A százados felszökött helyéből és a képhez lépett. A keret fején két
angyal egy cartouchet emel, amelybe e szavak vannak írva:

_Rozina Beppo – Venezia 1746._

Most már visszaemlékezett, hogy látta. Látta, még reá is köszöntötte
poharát. Még valami jutott eszébe.

– Énekesnő volt Rozina Beppo?

– Nem tudom, meglehet, hogy édesatyám tudná megmondani.

Tibor kezdett magával félig-meddig tisztába jönni. De a dal! a dal!

Rózsa erre is készségesen megadta a választ.

– Gyermekkoromban ragadt reám, amikor atyámmal Velencében jártam.
Nemrégiben, magam sem tudom, hogy miért, ismét eszembe ötlött. Valami
ragadós dallama van, folyton a fülembe csengett, szinte üldözőbe vett.
Gyakran szoktam dalolni, csak hogy szabaduljak tőle… Mert a zenéről,
egyedüli szórakozásomról, nagy bajaink közepett sem mondtam le.

– Úgy kell lenni, hogy akkor is dalolta, amikor a nyaralóba jöttem.
Kezdem érteni!

Rózsa kérdőleg tekintett reá, ő még semmit sem értett az egészből.

A százados, aki még most sem nyerte vissza hidegvérét, nem vette észre,
mekkora udvariatlanságot követett el, midőn magyarázat nélkül
elbúcsúzott és szobájába bicegett. Belátta, hogy nem alkalmatlankodhatik
tovább is a háziaknak és hogy reá nézve is tanácsosabb, ha e titokzatos
ház légköréből mielőbb távozik.

Másnap elküldött inasáért, becsomagoltatta kevés holmiját, kocsit
hozatott és este búcsúlátogatásra jelentkezett a házikisasszonynál.

Rózsa kalappal fején fogadta, éppen hosszú keztyűivel babrált.

– Én is lemegyek a városba, – mondta búsan, – nincs már mit keresnem e
szomorú házban. Az orvos ma végre megengedte, hogy meglátogassam szegény
atyámat, – atyám egyre ön után kivánkozik.

– Akkor el fogom hozzá kísérni.

A leány fejével bólintott.

– Nem mertem önt megkérni, de vártam, hogy velem jön. Köszönöm.
Meglehet, hogy jelenléte megnyugtatja atyámat.

Vagy egy óra mulva becsöngettek a nyaralószerü épületbe.

A beteg egy barátságos szobában feküdt; már huszonnégy órája, hogy kevés
megszakítással folyton aludt.

Mikor a fiatalok benyitottak hozzá, mintegy titokzatos érintésre
fölriadt.

– Vigyázzatok – suttogta – vigyázzatok, mert kémekkel vagyok körülvéve.
A világ urai féltik tőlem hatalmukat és ártalmatlanná akarnak tenni… De
én nevetem erőlködésüket. Én meghalok, de az eszme él és élni fog te
benned, Tibor Ákos!

Aztán leültette maga mellé a századost és nagy tűzzel közölte vele a
jövőre vonatkozó terveit, meghagyva neki, minő javításokat eszközöljön a
Sziriusz szerkezetén. Tibor szórakozottan hallgatta a beteg tudós
fellengős képtelenségeit. Ha hébe-korba fölpillantott, szeme találkozott
Rózsa könnyes tekintetével, aki mozdulatlanul állott az ágy fejénél.

Szergiusz később ismét elálmosodott; az orvos e jelenségből egy közeledő
krizisre következtetett. Rózsa letette kalapját és kijelentette, hogy
atyja mellett fog virrasztani; a százados pedig úgy érezte, hogy neki
sem szabad még távoznia.

Az orvos és Rózsa a beteg ágya mellett maradtak, Tibor a mellékszoba
kerevetén ült. A beteg lihegése áthallatszott hozzá.

Hajnal felé Szergiusz hirtelen fölriadt mély álmából és a századost
kivánta.

– Megesküdtetek már? – kérdezte.

Rózsa megütközve tekintett reá, Tibor ajkába harapott. A beteg dühösen
fakadt ki.

– Ej, így vagyunk? Kicsaltad titkomat, megosztottad velem dicsőségemet s
most nem akarod elvenni a leányomat?

Az orvos egy kérlelő pillantást vetett a századosra; Tibor megértette s
azt mondta:

– Nem rajtam mult, hiszen beteg voltam!

– Fogjatok kezet! – parancsolta Szergiusz kevés gondolkozás után. – Most
Isten és a világ előtt eljegyezlek egymásnak, atyai hatalmamnál fogva…
Fiam, öleld meg menyasszonyodat!

A százados karjaiba zárta a leányt és ajkával könnyen megérintette
haját.

Rózsa aztán vizet adott atyjának, a százados pedig ismét átment a
mellékszobába. A leány kis idő mulva utána jött. Zavartan megigazította
haját a tükör előtt, aztán lángvörös arccal, de bátran leült Tibor
mellé.

– Szegény barátom, ön nagy keresztet vállalt magára, amikor ily
szerencsétlen emberek közelébe jött, minők mi vagyunk. Megbocsát szegény
atyámnak?

– Mindig áldani fogom emlékét, – mondta Tibor komolyan.

A leány meghökkenve pillantott rá, de nem válaszolt, mintha nem akarná
vagy nem merné megérteni e szavak rejtett értelmét.

Jó ideig ültek így, mialatt a beteg odaát nyugodtan aludt. A leány is
küzködött már az álmossággal, Tibor pedig figyelmesen szemlélte Rózsa
arcát. Ez az arc komoly volt, okos és jóságos. A nagy szenvedések, a
lemondások hosszú láncolata, amelyekből a leány eddigi élete állott, nem
voltak képesek lelkének tiszta nyugalmát megzavarni.

– Áldani fogom atyja emlékét, – ismételte Tibor halkan, – mert neki
köszönhetem életem boldogságát.

A leány most fölemelte a fejét.

– Mit mond? Egy elgyötört, beteg agy ötlete… Hiszen mi nem ismerjük
egymást!

– Én régóta ismerem. Mit akar? Arcára van írva, hogy jó, nem, tiszta, –
én nem vagyok az, de tudnia kell, hogy ön mellett én is azzá lehetek.

Rózsa zavartan nézett reá.

– Tudja, hogy nem vagyok gazdag?

A százados kicsinylő mozdulatot tett a kezével… Bánta is ő! Jól tudta,
hogy a dúsgazdag családja, amelyet gyakran vérig kínzott és
kétségbeejtett kalandos hóbortjaival, készségesen nyitná meg előtte
szívét és pénztárcáját, ha – akár egy mesalliance árán is – józanabb
életmód folytatására tökélné el magát.

Rózsának eszébe jutott valami.

– Gondoljon arra, akit annyira szeret, gondoljon Zinára!

– Zinára gondolok. Tudja ki az? Elmondom. Egyszer – álmomban vagy ébren,
az most már egyre megy – egy csodálatos mesevilágban jártam, – ott
föltaláltam Zinát. Mit mondjak? Szép volt, jó, édes – mint maga.
Éreztem, lelkemből mint emelkedik a fölszínre az a kevés jó tulajdonság,
ami bennem még megmaradt. Ő szegény volt és alacsony származásu és én
meg akartam érte halni; amikor pedig sajgó szívvel visszajöttem a
valóságba, megláttam önt és fölismertem önben Zinát. Térdre akartam
borulni, azt akartam mondani: itt vagyok, szeretlek, nem eresztelek
többé! Akkor történt meg velem először, hogy gyáva voltam egy nővel
szemben…

A százados, akit tüze szokatlan ékesszólásra ragadt, hirtelen
elhallgatott. Most vette csak észre, hogy kezében tartja a leány kezét.
Rózsa néhány eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa ujjait,
aztán visszavetette fejét a pamlag támlányára és mozdulatlanul nézte a
szoba tetejét.

– Nem vagyok babonás, – mondta Tibor halkan – de lássa, én azt hiszem,
ereinkben két régóta elhalt szerelmes vére folyik, akik új életre
ébredtek, hogy szerelemmel tegyék jóvá a mult szenvedéseit…

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes
áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert
mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az
örökkévalóságot. A szoba csendjét egy óra ketyegése zavarta csak, az
ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a lámpa fényével. Rózsa
feje – mintha egy ellenállhatatlan kényszernek engedne – lassan
lesiklott a kerevet támlányáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt
hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme
találkozott a leány tiszta tekintetével.




A láp virága.

Öt perc mulva kilenc óra!

A tanár úr – vagy, amint szívesebben szólíttatta magát: a királyi
tanácsos úr – idegesen nézte az ó-németnek csúfolt, százfülkéjü ebédlő
oszlopos óráját. Ráncos kis uzsorás arca gonosz kifejezést öltött.

– Öt perc múlva kilenc!

A feleségének különben is olyan ideges-ijedős arca volt, mintha örökké
remegne valami bekövetkezhető istencsapástól. Amint most összekulcsolt
kezekkel tekintett férjére, éppenséggel olyan volt, mint a szenvedő
szűzanya. Csak jóval fonnyadtabb.

A kis Adél meg ott duzzogott az Andrássy-útra nyíló ablakfülkében,
némán, mozdulatlanul, sírásra hajló szájjal. A szobában az a bizonyos,
gyakran idézett vihar előtti csend honolt…

A néma családi tragédia a körül fordult meg, hogy Adél vőlegénye
megkésett a vacsorától. A tanár, tekintet nélkül, vagy éppen tekintettel
a hanyag fiatalemberre, pontban kilenc órakor tálaltatni akart; az
asszonyok azonban úgy vélekedtek, hogy a vesepecsenyének nem ártana, ha
még egy kicsit künn sisteregne a konyhában. Keveset kérlelték, de csak
félhangon, aztán ijedten elhallgattak, amikor zsarnokukat szokása
szerint elöntötte az epe.

– Rendetlen, léha ember! Egy ember, akinek nincsenek elvei!

A távollévő vőlegénynek szólt. Rendetlen ember – ez volt a
Mihályi-házban a legsúlyosabb vád, amit valakire mondhattak. Ha csak azt
mondták volna Adélnak, hogy jegyese szabad óráiban lókötő, talán nem
fájt volna neki annyira. Rend a szőrszálhasogatásig, rend a fanatizmusig
uralkodott ebben a házban.

A tanár dühös kárörömmel járt-kelt a házban. Szinte félt, hogy a
jövendőbeli veje még kilenc előtt be találna toppanni, hogy részt vegyen
a vacsorában.

Már nem jöhetett, – kilenc óra volt.

– A vacsorát! – kiáltotta a zsarnok irtóztató hangon.

– De papa! – kérlelte Adél kétségbeesetten.

– A vacsorát! – rikácsolta a tanár, megsemmisítő pillantást vetve a
feleségére. Most már komolyan dühös volt.

Az asszony két kezébe fogta a fejét és úgy sietett a konyhába. Adél
végtelen keserűséggel eltelten, izgatottan csavargatta ujjai közt a
zsebkendőjét. A tanár pedig asztalhoz ült, nyakába kötötte az
asztalkendőt és várt. Gonosz szemmel, előretolt alsó ajakkal, mint az
éhes harcsa.

Házsártos ember volt a híres tudós akkor is, ha nem volt éhes. A
családja félt tőle, a klinikai ingyenbetegei is rettegtek gyilkos orvosi
szerszámai és hallatlan gorombaságai miatt. Csak a kollégái nem vették
komolyan, meg az egyetemi hallgatók, azok a léha medikusok, akik
előadása közben néha papirgolyókat dobáltak az orrára és harsogó
kacagással kísérték magyarázatait. Ezek azt is állították, hogy a nagy
tudós orvosi tudománya nem emelkedik fölül a köpülyöző borbélyokén.

Valaha, egy letűnt korban, amikor még kötéllel fogdosták össze az új
kultúrállam berendezéséhez szükséges tudományos inventáriumot, őt is
megtették híres embernek, holmi állati szorgalommal szárított
növénypreparátumok miatt. Való igaz, hogy még családjában is, ahol
rendületlenül állott fönn az apa világraszóló tudományába vetett hit, a
nagytapasztalású vasaló-asszony házi receptjei szerint gyógyították a
náthalázt.

Tehát föltálalták a vacsorát.

A hölgyek nem igen nyúltak az ételhez, a tanár szokott farkasétvágyával
neki esett a tálaknak, nagy szakértelemre és tetemes maliciára valló
megjegyzésekkel fűszerezve az egyes fogásokat. (Ha az orvosi vegytanhoz
nem is, a konyhaihoz igazán értett.)

Mikor a gyümölcsöt állították eléje, odalenn, az ablak alatt, egy
sebesen ügető kocsi állott meg. Két perc múlva belépett a vőlegény:
Jurisics János.

Előkelő tartásu, széles vállu, magas fiatalember volt. Nyugodt jókedvvel
lépett a szobába, könnyed elegánciával hajolt meg az öregek előtt, aztán
mosolyogva ajkához vonta kissé ellenkező menyasszonya kezét.

Egy kérdő pillantást vetett a leány kipirult arcára. Mikor szeme
végigfutott a vacsora maradványain és találkozott a tanár gyilkos
pillantásával, megérthette a helyzetet, mert barna arcán könnyű mosoly
jelent meg, amelyben volt egy csepp gúny is, de több őszinte jókedv.

– Bocsánat a késésért, – mondta hanyag udvariassággal. – Egy kedves
emberemmel találkoztam, – kicsit elpletykáztuk az időt…

Kicsit elpletykáztuk az időt, – ennyi volt az egész mentsége!

Adél feje szomorúan lekonyult, a tanár pedig lehúzta szögletes fejét a
vállai közé, mint az ugráshoz készülő farkas. De nem szólt semmit. Ennek
a fiatal uracsnak, aki tulajdonképpen nem tudott semmit és nem is volt
semmi, oly biztos, kimért modora volt, amely még a világhírü tudósnak is
imponált.

Adél később egy esdő pillantást vetett anyjára. Ez a pillantás azt
jelentette: Mégis, talán adnánk neki vacsorát?

Az asszony lopva pillantott a férjére. Az meg tenyerébe támasztotta az
állát és most már úgy nézett maga elé, mint a jóllakott harcsa.
Emésztésével volt elfoglalva, ilyenkor éppen veszedelmes lett volna őt
ingerelni.

Adél végül szükségét érezte, hogy megtörje ezt az ideges csendet.

– Frakkban? – kérdezte félénken a vőlegényétől.

– A kaszinóba akarok aztán menni. Valami lesz odafenn…

A tanár valami halk vakkanás-félét hallatott.

– Tessék! ez a fiatal nulla, aki majd csak a leánya pénzével lesz
numerussá, a kaszinóba megy vacsorálni. Fácánt, tengerirákot,
burgundival, talán pezsgővel is…

A tanár e pillanatban nem gondolta meg, hogy főleg azért jegyezte el
leányát e fiatal nullának, mivel az a kaszinóban szokott vacsorálni.

Valamit mormogott, majd fölkelt és lefeküdt az ebédlő kerevetére.

Egy kicsit hánykolódott még, aztán mélyen elaludt. Ez is hozzátartozott
a házirendhez. Egészségi szempontból csak két órával a vacsora után
szokott az ágyba feküdni, – addig azonban nyitott szájjal hortyogott a
kereveten. A tanár azt állította, hogy ő ilyenkor nem alszik, hanem
figyelmesen hallgat a többiek beszélgetésére; azért meg is követelte,
hogy a szobában maradjanak.

Mihályiné nesztelenül forgolódott az asztal körül, a mátkapár pedig az
ablakfülkébe vonult. Jurisics néhány kísérletet tett, hogy valami
közömbös beszélgetést kezdjen, igyekezete azonban a leány hallgatásán
hajótörést szenvedett. Adél hátra támasztotta a fejét és csukott
szájjal, félig lehunyt pillákkal bámult maga elé.

Jurisics ösztönszerüen érezte, hogy a leány gondolataiban vele
foglalkozik és hogy szívét keserűség tölti el…

– Haragszik? – kérdezte egyszerre, menyasszonya keze után nyúlva.

A leány fejét rázta és fázékonyan összefonta két karját a keblén.

– Mi baja hát?

– Nincs bajom, – volt a suttogó hangon adott válasz.

– Hogy egy perccel elkéstem? Mondja, érdemes erről beszélni?

Adél egy érzékeny pillantással válaszolt, aztán újra makacs hallgatásba
merült. Látszott rajta, arcán látszott, hogy meg van sértve.

A fiatalember vagy egy félóráig még ott ült a túlfűtött szobában,
figyelmesen hallgatva az óra ketyegését és az öreg hortyogását.
Fölváltva hol Adélt, hol az anyját nézte. Adél egyáltalában kerülte a
pillantását, csinos arcán a szomorú lemondás kifejezése ült; az anyja
pedig az asztalkendőket rakosgatta, közbe pedig olyan szemekkel nézte a
vőlegényt, mint a haragos kotló.

Jurisics egy ideig az ajkát rágta, aztán hirtelen fölemelkedett a
helyéről. Forró vérhullám szökött a szívéből a fejébe… Kimondhatatlan
jól esett volna neki, ha egy ökölcsapással bezúzhatta volna az ablak
tükörüvegét, hogy a téli éjszaka hideg levegője beáradhasson a szoba
nyárspolgárias, kiállhatatlan fülledtségébe…

– Elmegy? – kérdezte a leány szintén fölemelkedve.

– El!

Menyasszonya nem tartóztatta. Mikor hozzálépett, hogy búcsút vegyen,
eszébe jutott valami.

– Adél, szeretném, ha egy pillanatra velem jönne az előszobába.

A leány habozott.

– Jőjjön, kérem!

Kérés volt, de parancs alakjában mondva. Az asszony egy ijedt
kotló-pillantást vetett a leányra, de Adél azzal nyugtatta meg anyját,
hogy egy nagy, kötött kendőt vetett a vállára.

– Valamit akar mondani? – kérdezte zavartan, amikor odakünn szemben
álltak.

– Szeretném, ha tisztába jönnénk egymással… Valami kifogása van ellenem…
Szóljon, mi az? Igy ez nem mehet tovább… Én csak azt látom, hogy néha
hidegen, néha meg éppen ellenségesen bánik velem… Hogy miért? arról
fogalmam sincs… Néha csak sejtem: ezért, vagy azért, – biztosat sohasem
tudhatok meg, mert maga a világért sem mondaná…

Eleintén nyugodtan és halkan beszélt, hogy odabenn meg ne hallják, de
aztán megfeledkezett magáról és fölemelt hangon folytatta:

– Maguk kissé megalázó szerepet szántak nekem a házukban, – pedig
tudhatnák, hogy nincs hozzá való tehetségem… Újabb időben úgy
tapasztalom, hogy atyja gyűlöletével tisztel meg… Fogalmam sincs, hogy
miért, de látom, hogy puszta megjelenésem is bántja már…

A leány szavába vágott:

– Nem úgy van… Apuska már nem fiatalember és különös szokásai vannak, –
de ezeket tisztelni kell.

(Ez volt az alkotmányos formula, amellyel a Mihályi-ház hölgyei öreg
zsarnokuk minden szeszélyét legalizálták: Apuska már nem fiatalember…)

A fiatalember vállat vont.

– Nem venném túlságosan komolyan az öreg úr különcködéseit, ha tudnám,
hogy magára számíthatok. De én semmit sem tudok. Csak sejtem, hogy maga
nem szeret.

Meglátszott a leány arcán, hogy meg van sértve. A fiatalember folytatta:

– Meglehet különben, hogy nekünk különböző fogalmaink vannak a
szerelemről. Akit én szeretek, annak én meg tudok bocsájtani egy
gyilkosságot is, nemhogy holmi apró-cseprő formahibákat… Nem, Adél, maga
nem szeret… Miért nem őszinte? Pedig nekünk tisztában kell lennünk
egymással. Lássa, eljöhet az az idő, nagyon könnyen eljöhet, amikor azt
fogom magától követelni, hogy válasszon a szülei közt és köztem…
Számíthatok akkor magára? Félek, hogy nem. Mondja egy szóval:
számíthatok?

Adélt megijesztették vőlegényének szavai. Nem is talált reájuk egyhamar
választ.

Jurisics pedig növekedő fölindulással nézte. Tisztán érezte, hogy ő, aki
tulajdonképpen csak a hozománya miatt közeledett Adélhoz, mostani
fölhevülésében már több szenvedélyt érez iránta, mint amennyit a leány
egész langyos lelke megérteni és befogadni képes. Pedig a leány
vonzalomból lett az övé.

Menyasszonyának félénk zárkózottsága csak ingerelte. Valami
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy összetörje a jégburkolatot szívén.
Hirtelen magához ragadta és erőszakosan csókolni kezdte.

– Beszélj hát, szeretsz?

A leány megrémült és védekezett.

– De János!

Mihályiné, aki odabenn aggódni kezdett, hogy leánya meghüti magát a
fütetlen előszobában, e pillanatban kinyitotta az ajtót.

– Adél!

Jurisics kénytelen volt a leányt elereszteni.

– Jó éjt, – mondta, kezet nyújtva neki.

A kelleténél tovább tartotta tenyerében a leány kezét, azt a beszédes
kézszorítást azonban, amely kibékíthette volna a multtal és
fölbátoríthatta volna a jövőre nézve, hiába várta.

Mikor lenn volt a sötét utcán, bosszankodott is magában, de nevetett is.
Érezte, hogy valami felsülésfélén ment keresztül. Hogy is juthatott
eszébe, hogy ezt a kis női nyárspolgárt megnyerje egy rohammal és
föluszítsa a szülei ellen?

Gondolkozott, hogy mit tegyen a történtek után? Mindenesetre a
legkényelmesebb utat fogja választani: hagyja a dolgokat folyni úgy,
amint eddig folytak, régi, rendes medrükben. Valami majd csak lesz
belőle, – ha nem is házasság…

A kaszinójába akart menni és mivel a legközelebbi bérkocsiállomáson nem
talált kocsit, gyalog folytatta utját.

A körtértől befelé megelevenedett a kihalt utca. Csoportos
színházlátogatókkal találkozott, akik összefogózva siettek haza, hangos
megjegyzésekkel birálgatva az operai előadást.

Egypár száz lépésnyire beljebb hárman jöttek vele szemben. Egy alacsony
nőalak, hosszú köpenyegben és fehér csipkekendővel a fején,
jobbról-balról egy-egy férfi kísérte. Mind a hárman karonfogva mentek és
patyolatkedvükben lehettek, mert néha meg-megálltak az aszfalton és
nagyokat nevettek.

– No lám, Jurisics! – kiáltotta most a két gavallér közül a kisebbik.

– Jó estét, Gróthy! – szólt vissza Jurisics.

A fehérkendős asszony abbahagyta a kacagást és egy kiváncsi pillantást
vetett Jurisicsra, a Gróthy névre hallgató úr pedig, midőn észrevette,
hogy barátja nyugodtan folytatja útját, kezet fogott hölgyével, aztán
Jurisics után futva, a karjába kapaszkodott.

– Szervusz öregem, – jó, hogy találkozunk, – legalább nem kell
kigyalogolnom a Városligetig, – mondta lihegve.

– Ki az az asszonyka? – kérdezte Jurisics.

– Csinos asszony, egyéb semmi, – magyarázta Gróthy. – Különben valami
csiri-csári hivatalnok felesége. A harmadik, aki velünk volt, az ura.

– Udvarolsz az asszonynak?

– Dehogy udvarolok, – inkább ő udvarol nekem. Formálisan belém van
bolondulva ő is, meg a férje is. Egyre invitálnak, küldenek utánam. De
amint _komolyan_ akarok beszélni az asszonnyal, mindjárt a szemem közé
nevet, aztán elmondja a férjének, aki szintén nevet… Nem tudom, mit
gondolnak felőlem ezek az emberek? Úgy látszik, nem vesznek komolyan!

A kis Gróthy kicsit bosszus volt, de nem haragudott. A kis Gróthyt
tulajdonképpen Szentgróthy úrnak hívták, de bizalmas emberei úgy
vélekedtek, hogy neki a név fele is elegendő. A városban mindenki
ismerte. Kurtaszárnyu frakkban, smokingban, vagy Ferenc József-kabátban,
nyakát magas inggallérba szorítva, virággal a gomblyukában és csillogó
monoklival a szemében, – mindenütt ott lehetett látni, ahol a
foglalkozásszerüen unatkozó emberek össze szoktak gyülekezni.

Jónevü és jónevelésü ember hírében állott, kicsi termete és simulékony
modora miatt azonban ott, ahol megfordult, mindig csak afféle
_pót-ember_ számba vették. A kártyaasztalnál pótpartner, a párbajnál
pótszekundáns, asszonyoknál pótudvarló és leányoknál póttáncos. Bár
mindeme mesterségekhez épp oly jól, vagy talán még jobban értett, mint
sok barátja, akit egész ember számba vettek, – volt benne annyi jókedvü
filozófia, hogy önként visszavonult, mihelyt észrevette, hogy az igazi
ember megérkezése fölöslegessé tette az ő pót-működését.

Amit Szentgróthy Jurisics iránt érzett, az több volt a barátságnál.
Hasonlított egy iskolás leány rajongásához valami regényhős iránt.

Jurisics egyszer, valami álarcos bálon, megmentette Szentgróthyt egy
féltékeny férj, vagy imádó korbácsától, másnap pedig egy kardcsapással
szétvágta a botrány-csomót, amelyet Szentgróthy jobb ügyre méltó
buzgalommal összebogozott. Szentgróthy e pillanattól fogva szinte
szentimentális ragaszkodással viseltetett Jurisics iránt.

Ragaszkodása főleg abban nyilvánult, hogy naponkint egy órát heverészett
barátja legénylakásának kényelmes kerevetein, hogy megitta Jurisics
likőrjeit, elszítta cigarettáit. Különben pedig címeres
cigarettatárcákkal szokta Jurisicsot ellátni, nyiltan hirdette, hogy őt
tartja az ország első gavallérjának és sehogysem akarta megérteni azokat
az asszonyokat, akik első látásra bele nem bomlottak barátjába.

Jurisics a maga módja szerint szintén megszerette Szentgróthyt. És mivel
észrevette, hogy barátja könnyelműség dolgában rajta is túltesz és nagy
jövedelme mellett is néha kétségbeejtő pénzszükségben kínlódik, a
gyámkodás egy nemét kezdte fölötte gyakorolni. Többízben a saját tárcája
és hitele igénybevételével mentette ki hitelezői kezeiből a _gyereket_,
amint Szentgróthyt nevezni szokta.

A két jóbarát tehát karonfogva folytatta útját.

– Menjünk valahová, Jancsi! – indítványozta Szentgróthy.

Valahová! – az nála orfeumot jelentett.

– Nagyon éhes vagyok, a kaszinóba megyek.

– Folytatjátok ma a csatát? – kérdezte Szentgróthy kiváncsian.

Azokra a hazárd kártyapartikra célozott, amelyek egy hét óta a
kaszinóban folytak, egy a vidékről fölrándult mágnás tiszteletére.

– Revanche-sal tartozom, – vetette oda Jurisics.

Egy ideig némán haladtak egymás mellett, míg Szentgróthynak megint
eszébe nem jutott valami.

– Igaz, – miért hagytad el őket ma olyan korán?

(_Ők_ alatt mindig Mihályiéket értették.)

– Megint belecsömörlöttem egy időre a társaságba, – mondta Jurisics
kelletlenül. – Kiállhatatlanok voltak megint.

– Adél is?

– Adél is, az öregek is. Adél olyan szemrehányó pillantásokat vetett
reám, mint a haldokló őz a vadászra, – hogy ujat ne mondjak. Persze,
fogalmam sincs, hogy miért?

– Mindenesetre valami pletykát hallottak.

– Én is arra gondoltam. Talán éppen azt, hogy megint játszom. Az öreggel
különben nem törődném, – epés bolond, akivel akkor se tudnék megférni,
ha nem játszanám… Nem való annak húsból-vérből való vő, hanem óraműre
járó automáta, amelynek a kulcsát ő hordaná a zsebében. Egy automáta,
amely másodpercre van beigazítva, jön és megy, fejével bólint, vízzel
keverve issza a bort és kezet csókol Adélkának… Pedig tudod, hogy nincs
egy csepp automáta-tehetségem!

– Előre látom, egy nap majd ott fogod őket hagyni.

Jurisics keserűen nevetett.

– Ők engem, nem én őket.

Szentgróthy meghökkenve állott meg.

– Mi bajod?

– Semmi, – de ha ez az eljegyzés fölbontatik, akkor kitöri a nyakamat…
Tudod, hogyan élek. Apám főrendiházi tag, számos rendjel tulajdonosa és
sokszoros _s a többi_, a vagyona azonban belefér a kabátja belső
zsebébe. Mint bankigazgató, – azt hiszem, olyasmi? – busás fizetést kap
ugyan, de ezt a fizetést havonkint el is költjük, ketten, az utolsó
krajcárig. Nekem ezenkívül egy csomó adósságom is van… Nem sok,
mindössze legfölebb harminc-negyvenezer forint, amit mint a gazdag
Mihályi-leány vőlegénye, félvállal is elbírok, – de ha holnap fölbontom
az eljegyzésemet – hiszen ismered a zsidaimat!

Mind lassabban lépkedtek, most megálltak az aszfalton.

– Bolond állapot! – mormogta Szentgróthy.

– A szülőkre már nem számíthatok, – folytatta Jurisics. – Eleinte az
apám neve imponált nekik, de most már az se hat, mert megszokták. Az
öreg Mihályi gyűlöl. Ha nem tartaná vissza a botránytól való félelem,
talán már holnap az orrom előtt becsapná a háza ajtaját. Azt hiszem, már
csak valami eklatáns bizonyítékot keres ellenem, akkor aztán meg fog
alkudni a botránnyal is.

– Pedig egy jóvérű fiatalember ellen mindig lehet bizonyítékot találni,
– vetette közbe Szentgróthy.

– Egy reményem van még: a leány. Ha ezt megnyerhetném, egészen
megnyerhetném magamnak, akkor félvállról beszélhetnék az öregekkel…

Szentgróthy diadalmasan tippentett a homlokára.

– Persze, – ez az! A leány!

Aztán hirtelen megfogta Jurisics karját.

– Szereted?

Jurisics halkan elnevette magát.

– Te néha oly együgyüen tudsz kérdezni!

Szentgróthy ugyancsak elnevette magát.

– No no, hiszen csak úgy értem, ahogy a tizenkilencedik században szokás
ilyesmit érteni… Különben elég csinos és van valami fagyos zárkózottság
a modorában, ami engem a megfagyott pezsgőre emlékeztet…

– Talán megfagyott limonádét akarsz mondani?

– Azért kérdeztem, hogy szereted-e, mert régi tapasztalás szerint egy nő
elbolondítására az a legbiztosabb mód, ha az ember maga is bolondul
utána… A hidegvér ilyenkor nem ér semmit. Az csak akkor jó, ha a hódítás
megtartásáról van szó. A forradalmárok mind vérmes emberek, az
imperátorok pedig flegmatikusak.

– Meglepő megfigyeléseid vannak, – jegyezte meg Jurisics szelid gúnnyal.
– Megvallom egyébiránt, hogy a leányt éppenséggel nem találom
ellenszenvesnek. Csinos, szelid és önző. Jó kis asszonyka lesz belőle,
aki majd belevonja a férjurát is önzése szűk körébe és akinek a vágyai
nem szárnyalnak túl a konyha meg a gyerekszoba falain.

– Hát igazán csak limonádé?

– Olyasmi, – de nekem jó volna. A pezsgőt az ember a házon kívül
megtalálja.

Lassu léptekkel folytatták útjukat, Szentgróthy szórakozottan nézte az
óráját.

– Még tizenegy óra sincs. A pártid csak kettő után kezdődik, – látod,
még elmehetnénk valahová… Elmehetnénk a _Kacagó galamb_-ba… Egypár
csinos leány énekel ott… _Jesszi_ is oda jár mostanában…

– Éppen az kellene még, hogy most énekesnők után futkossak, – szólt
Jurisics.

– Igazad van, – jobb, ha egyedül megyek. Éjfél után majd találkozunk
odafenn. Ugy-e, még nem is láttad Jesszit?

– Ki az a rattler-nevü hölgy? – kérdezte még Jurisics.

Szentgróthy halk füttyentést hallatott.

– Még csak nem is hallottál róla? – Nem lehet azt úgy kutyafuttában
elmondani! – Virágárus leány…

– Most már tudom.

– Semmit se tudsz! Jesszi csodálatos, talányos lény, aki vagy két
hónappal ezelőtt bukkant fel a fővárosban… Magam sem tudom, honnan jött
– egyszerre csak ott járt-kelt a füstös orfeumokban, egy hosszúfülü
virágos kosárral a karján, szép termetét ringatva és fehér fogait
mutatva… Ha valaki megtetszik neki, virágot tűz a gomblyukába. Pénzt nem
kér érte, a bankót elfogadja, az apró pénzt visszautasítja… Tudod, hogy
nem vagyok naiv gyerek, de megmondhatom, még rám is azt a benyomást
teszi, mintha hercegnő volna, aki puszta kalandvágyból keresi föl a
lebújokat… A tartása, az öltözködése egy hercegnőé… A legcsudálatosabbat
elfelejtettem megmondani: Jesszi megközelíthetetlen!

– Még neked is? – vetette közbe Jurisics némi gúnnyal.

– Mindenkinek az, pedig az egész fiatalság töri magát utána…

– Holnap majd többet beszélünk erről, – mondta Jurisics, akit barátja
bőbeszédűsége untatni kezdett.



Szentgróthy a _Kacagó galamb_ felé vette útját, Jurisics pedig betért
egy keskeny mellékutcába, hogy ne kelljen a körútra kerülnie. Nappal
kihalt, sötét utca, éjjel a lámpafénytől világos és a duhaj jókedvtől
hangos. A sok kávéház és táncterem sarkon követi egymást, a
ki-becsapkodott üvegajtók mögül cimbalmozás és rikoltás hallatszik.

Éppen elhaladt egy ilyen lármás csapszék piros lámpása alatt, midőn a
háta mögött üvegcsörömpölést és dühös kiáltást hallott, aztán egy emberi
test végigzuhant a kövezeten.

– Ezt a hazafit ugyancsak kidobták, – konstatálta magában Jurisics,
akinek ilyen jelenetek iránt is edzett idegei voltak, anélkül, hogy
érdemesnek tartaná visszafordulni.

Könnyü, futó léptek és halk ruhasuhogás neszét hallotta, aztán valaki
minden bevezetés nélkül karonfogta; egy ibolyaszagu, nevető, a futástól
lihegő, karcsú női alak haladt mellette, ütemes léptekkel.

Jurisics az első pillanatban ösztönszerűen le akarta rázni a karjáról,
de aztán hirtelen Jesszire gondolt és, bár maga sem tudta miért, igent
bólintott. Jesszinek kellett lenni, akiről Szentgróthy beszélt…

– Hiszen ez úgy esik, mint a mesében, – mondta magában.

A leány fogai csillogtak, amint nevetett.

A nagy hidegben födetlen fővel járt. Nyakára fehér, finom prémes gallér
simult, keztyűs kezében kis kosarat himbált.

A következő pillanatban Jurisics, aki be volt avatva a nagyváros éjjeli
életének apró-cseprő titkaiba, már sejtette, hogy minek köszönhette a
leány ismeretségét. Egy rendőrtiszt járt a nyomukban. Mikor végül a
fiatalember türelmetlenül sarkon fordult és kelletlenül fölemelt fővel
fordult a hivatalnok felé, az kevés habozás után betért egy
mellékutcába.

– Üldözte? – kérdezte Jurisics a leánytól.

– Óh, már hetek óta a sarkomban van ez a Csámpor… Nem mehetek már
sehová, hogy elém ne tolja a förtelmes arcát… Amióta belátta, hogy
szóval nem mehet semmire, rám akar ijeszteni…

– Miért is csavarog egyedül ilyenkor? – kérdezte Jurisics.

– Hiszen magammal hoztam Fricit. Hanem amikor ülünk a kávéházban,
egyszerre neki rontanak a pincérek Fricinek, kifordítják a zsebeit,
elvesznek tőle egy tucat rossz kanalat, amit elcsent a kasszából,
miközben a kaszirnőnek udvarolt, aztán kidobják az utcára…

– Hallottam a puffanását, – konstatálta Jurisics.

– Jó fiu az a Frici, – tette hozzá a leány, – csak kár, hogy nem tud
elszokni a lopástól… A _Kacagó galamb_ ruhatárából is ezért csapták el…

Oly közömbös hangon mondta, mintha csak arról volna szó, hogy valaki nem
tudja abbahagyni a dohányzást… Tehát ez volt Szentgróthy _hercegnője!_

– Szeretője a Frici? – kérdezte Jurisics.

A leány nevetett, halk, harmonikus kacagással. Nem bosszankodott, inkább
mulatságosnak találta a fiatalember ötletét.

– Frici büszke lesz, ha ezt elmondom neki!

Egy bicegő alak közeledett feléjük; hóna alatt klakká lapított
cilinderkalapját tartotta, zsebkendőjét a szemére szorította.

A leány megállott.

– Nagyon megvertek, Frici? – kérdezte jószívűen.

– A gazemberek tönkre tették a kalapomat!

– Fogadni mernék, hogy még az éjjel elcseréled újjal.

– Haza kisérjem? – kérdezte a bicegő.

– Nem kellesz. Majd elkísér ez az úr.

Frici alázatos bizalmaskodással köszönt és távozni akart, a leány
azonban utána szólt, keresgélni kezdett a virágai közt és odadobott neki
egy bankjegyet.

Azzal megint Mihályi Adél vőlegényének karja alá fűzte a kezét és
jókedvűen mondta:

– Még nincs kedvem hazamenni. Ha akarja, elmennék önnel valahova…

Jurisics azonban már megelégelte az utcai kalandot. Gúnyos
udvariassággal mondta a leánynak:

– Boldogtalan vagyok, hogy nem élvezhetem tovább szellemes társaságát –
de várnak reám.

– A felesége?

– Eltalálta.

– Gondoltam, hogy házas ember. Ön nem jár oda, ahova én. Pedig fővárosi
ember és uriember… Mondja, csinos a felesége?

Jurisics úgy találta, hogy Szentgróthy _hercegnője_ kissé szemtelen. Még
mielőtt válaszolhatott volna, a leánynak már más járt a fejében.

– Jó volna, ha találhatnék egy fiakkert, – mondta.

A közelben fiakker-állomás volt; Jurisicsnak csak füttyenteni kellett a
kocsiért. Jesszi összefogta a ruháját és beszállott, a kocsi nyitott
ablakán valamit Jurisics felé nyujtott.

– Tegye a gomblyukába, – mondta – és adja otthon a feleségének! Jó
éjszakát!

Kis ibolyabokréta volt.



Szentgróthy egypár napig nem mutatkozott barátjánál, aztán egyszer,
délben megint eljött. Mialatt Jurisics inasa két elefántcsont hajkefével
dolgozta meg a gazdája fejét, addig Szentgróthy szórakozottan járt-kelt
a kis szalonban, sorra nézegette a fotografiákat, amelyeket már százszor
látott, végül leakasztott egy buldogrevolvert a falról és lovagias
állásba vágva magát, célba vette önmagát a tükörben.

– Hallod, – mondta Jurisics, a multkor megismerkedtem a Jessziddel.
Gondolom, hogy ő volt…

Leírta a külsejét.

– Persze, hogy Jesszi volt! – kiáltotta a fiatalember. – Nos mit szólsz
hozzá?

– Semmit. Különben elég csinos, de egy cseppet sem szenzációs.

– Első látásra egy igazi szépség se tesz szenzációs benyomást. Majd ha
másodszor látod!

– Elég volt nekem egy sütet a hercegnődből. Különben nem éppen
tartózkodó. Meg se kérdezte a nevemet és el akart vinni az ő
mulatóhelyeire.

– Egész éjjel csavarog a városban és nem szeret egyedül járni. Mindig
visz valakit: egyszer egy zsebtolvajt, másszor egy méltóságos urat.
Éppen nem válogatós. Ha egyik gavallérja tolakodó lesz, akkor ott hagyja
a faképnél és fog magának a következő utcasarkon másikat…

Nem beszéltek többet Jessziről és Jurisics nem is gondolt vele többet.

Ebéd után meglátogatta a menyasszonyát, és mivel a tanárt nem találta
otthon, meglehetősen jól érezte magát az asszonyokkal. Adélnak, mint
mondani szokás, jó napja volt és amikor a téli verőfény kicsalta őket
egy félórára az Andrássy-úton sétálók közé, a hidegtől kipirult arcával
és kivételesen jószabásu prémes kosztümjében feltünően csinos volt.
Láthatólag tetszett neki, hogy a járókelők kiváncsian utána fordultak és
büszkén símult két fejjel magasabb vőlegénye karjához.

A tanár is tűrhető hangulatban volt a vacsoránál. Valami miniszteri
ebédről jött, talpig díszmagyarban. Ebéd közben felköszöntővel
ünnepelték világraszóló tudományát. Ez oly békülékennyé tette, hogy meg
se szidta az asszonyokat délutáni sétájukért, sőt, midőn Jurisics
kifejezést adott ama véleményének, hogy az üresedésben levő főrendiházi
tagságok betöltésénél alig mellőzhető olyan érdemes tudós, mint Mihályi
tanár, az öreg úr kivételesen egy véleményen volt jövendőbeli vejével.

Mikor Jurisics elbúcsuzott, Adél saját jószántából nyujtotta feléje az
arcát.

Az a könnyű csók, amellyel a leány hűvös arcát érintette, jókedvü
megnyugvással töltötte el. Utóbbi időben gyakran esett meg vele, hogy
nyugtalanító kétségek gyötörték. A jövő oly bizonytalanul feküdt előtte,
jelen exisztenciája pedig, költekező életmódja és korlátolt jövedelme
mellett gyakran veszedelmesen hasonlított kalandor-exisztenciához. Most
megint biztosabb talajt érzett a lába alatt. Az önmegtérés e
pillanatában el is határozta, hogy nem megy többé a kaszinóba játszani.
Haza megy aludni, – előbb azonban megiszik valahol egy csésze teát.

Betért egy jobbfajtáju kávéházba. A kávéházban sokan voltak, többnyire
katonatisztek és öreg urak, aztán egy elegáns vidéki asszonyokból és
hangos urakból álló nagyobb társaság, amely összetolt márványasztaloknál
mulatott. Jurisics a plüsskerevetes sarokfülkébe vonult és az esti lapok
olvasásába mélyedt.

Egyszerre fölpillantott és meglátta megint Jesszit. Ott járt-kelt a
vendégek közt, virágos kosarával a kezében.

A leány véletlenül vetődött csak ide. Az utcáról benézett és meglátta a
szemközt levő óriási tükörfalakban sokszorosan visszacsapó villamos
fényt. Ez a ragyogás becsalta a sötét utcáról, mint az éjjeli pillangót.
Hanyagul lépegetett a márványasztalok közt, nem is törődve, vagy észre
sem véve azt a feltünést, amelyet a vendégek, de különösen az asszonyok
közt okozott. Az asszonyok gyönyörködve, a fiatalabbak közülök meg éppen
elragadtatással nézték. A kaszirnő is egyre rajta legeltette a szemét.

Nagyon szép volt. Felséges, nagy, izmos, mint egy fehér hattyu. Kissé
előrehajló nyakával és fölemelt tenyerével, amelyben kosarát tartotta,
ama vízhordó leányok nemes plasztikájára emlékeztetett, amelyek antik
gemmákon láthatók.

Egy öreg úrnak, aki barátságos mosollyal bólingatott feléje, virágot
tűzött a gomblyukába: egy fiatal dandynek, aki pisszegve intette
magához, hátat fordított. Egy vörös kamasz, aki egy pap vagy színész
formájú úr társaságában szundikált üres palackokkal megrakott
asztalánál, most fölébredt és erőnek-erejével meg akarta ölelni Jesszit.
A leány jó ideig csendesen védekezett ellene, aztán megérintette a
szomszéd asztalnál ülő katonatiszt vállát.

– Segítsen, kérem!

Mialatt a tiszt a becsípett emberrel veszekedett, addig Jesszi már
kikeresett a kosarából egy ibolyabokrétát és a sarokfülkébe lépve, szó
nélkül Jurisics gomlyukába tűzte, miközben véletlenül horzsolta a
fiatalember arcát.

– Reám ismer? – kérdezte mosolyogva.

– Hogyne! Mit csinál itt?

– Nem akarok ma zenét hallgatni, – fáj a fejem.

Engedelmet se kérve, szembe ült a fiatalemberrel és miközben nagy,
szürke szemeivel kiváncsian nézte Jurisicsot, hosszú keztyűit lefejtette
ujjairól. Kifogástalan új, finom keztyűt viselt; jól ápolt, fehér kezén
meg drágakő csillogott. A kigombolt kabátkája alól ruhája látszott,
pompásszabású, fekete csipke-derék. Amit a testén viselt, az bizonyára
többet ért, mint amennyit egy év alatt is kereshetett a virágaival.

Egy pohár tejet kért, azt némán kavargatta, közbe szórakozottan
nézegette egy élclap képeit. Jurisics azalatt őt nézte, félig lehúnyt
pillái alól szomjas szemmel szívta föl üde ajakát. Félprofilból látta,
és úgy találta, hogy még soha életében nem állott oly individuális báj
hatása alatt, mint most, e selyempillájú, telt állú, édesszáju, komoly
leányarc láttára. Szentgróthynak igaza volt: a leány másodszori látásra
elszédítő hatással volt rá, még az a finom ibolyaillat is, amely
ruhájáról áradt.

Most vette csak észre, hogy Jesszi őt ugyancsak nagy kiváncsi szemmel
nézi.

– Önnek nincs is felesége, – mondta aztán minden bevezetés nélkül,
mintha a multkori beszélgetést folytatná csak.

– Kitől tudja?

– Azt is tudom, hogy önt Jurisicsnak hívják. Gróthy mondta… Gróthy sokat
beszél önről, – tulajdonképpen mindig önről beszél… Ha az ember hihetne
neki, akkor ön nem is volna ember, hanem valami istenféle… Nagyszerű!
Gróthy azt is mondta, hogy én bele fogok önbe bomlani… Gróthy néha
ostobaságokat beszél…

– Nemcsak néha, hanem gyakran.

Jó ideig beszélgettek még Szentgróthyról, – más tárgyról úgy se tudtak
volna beszélni…

Az a becsípett úr, aki Jesszit az imént meg akarta ölelni, most
borotvált arcu barátja karjára támaszkodva, bizonytalan léptekkel
közeledett feléjük. Hosszú beszédet intézett Jurisicshoz, amelynek
körülbelül az lehetett az értelme, hogy szívéből sajnálja előbbi
illetlenségét, – aztán kezet akart fogni vele és barátjával egyetemben
letelepedett melléje a piros kerevetre.

Jurisics fölkelt és egy kérdő pillantást vetett a leányra.

– Igen, menjünk, – mondta Jesszi, keztyűi után nyulva.

– Hová vigyem? – kérdezte a fiatalember, mikor künn voltak az utcán.

– Csak a legközelebbi kocsiig. Mégis haza megyek, – fáj a fejem.

– Haza kísérjem?

– Nem, nem lehet.

– Miért nem?

Jesszi nevetett.

– Senki sem tudja az urak közül, hogy hol lakom, hát önnek sem kell
tudnia.

– Nem rossz? Talán attól fél, hogy meglátogatom?

A leány nem válaszolt, hanem kezet nyujtott neki és beszállt a kocsiba.

Jurisics az éjjel a leánnyal álmodott. Kavargó fellegeken pihent és a
karjaiban tartotta Jesszit, aki szerelemittasan simult hozzá. Mikor
reggel fölébredt, az ajkán még érezni vélte csókjainak melegét.

– Az ördögbe, – mormogta elgondolkozva, – nem szeretném, ha most
rögeszmémmé lenne ez a leány…

Valaki a rögeszméjévé lesz, – e kifejezés alatt azt a veszedelmes lelki
állapotát értette, amikor valami nő annyira befészkelte magát a
fantáziájába, hogy egész gondolkozásának központjává lett. Eddig azt a
gyakorlatot követte, hogy homeopatikus úton gyógyította ezt a
betegséget, amelyet nem akart szerelemnek nevezni.

Szívós energiája, amely szerelmi kalandjaiban érvényesült és hazárd
elszántsága, amellyel alkalomadtán egész exisztenciáját föl tudta tenni
egy kártyalapra, eddig rendesen sikert biztosítottak neki. Most azonban
úgy érezte, hogy szüksége lesz rá, eljegyzésére és egész jövőjére való
tekintettel, amely utóbbit újabban gyakran oly sötét színben látta.

Nem fogja tehát Jesszit többé látni.



Megesett egyszer, hogy Mihályi tanár úr szakadó esőben egy lassan kocogó
omnibusz sarkában meglapulva, a mocskos ablaküvegen át megpillantotta
jövendőbeli vejét, amint csinos broomjában nyílsebesen ügetett végig az
Andrássy-út faburkolatán.

E véletlen találkozás alkalmat szolgáltatott a tudósnak, hogy
összehasonlításokat tegyen a saját szerénysége és a fiatal nulla
nagyzási hóbortja közt. Ez elmélkedés eredményét néhány epés célzás
alakjában föl is tálalta aztán Jurisicsnak. A fiatalember először ki
akart térni a reá nézve kellemetlen fejtegetés elől, amikor apósa
mindinkább belebeszélte magát a méregbe, Jurisicsban egy pillanatra
felülkerekedett megint a nagyúr, s meglehetős kicsinylő hangon
olyasfélét mondott, hogy nem szereti, ha magánügyeibe avatkoznak.
Nyilatkozatát mélységes csend követte. Mihályi és felesége halálra
sértetten néztek össze, Adél pedig könnyes szemmel bámult tányérjába.

Jurisics vagy egy órán át hiába erőlködött, hogy egy jó szót nyerjen; a
leány, aki utóbbi időben már meglehetős bizalmas volt hozzá, hirtelen
bekapta megint érzékeny csigaszarvait és elzárkózott vőlegénye elől.

– Nyárspolgárok, gyógyíthatatlan nyárspolgárok! – mormogta Jurisics,
amikor csodálatos keserűséggel eltelten hazafelé indult.

A belső Andrássy-út egyik háza előtt egy ismerős, kopott alak akart
elsurranni mellette. Megismerte Fricit, a virágárusleány gavallérját. Ez
a Frici úr különben határozottan csak gázvilágításra volt berendezve.
Gázfénynél tűrhetően festett, a józan napfényben azonban keresve se
lehetett volna szánalmasabb alakot találni. A fekete ruhája nagyon
kopott volt, az ember maga meg nagyon mosdatlan; piros nyakravalót, a
mellén pedig nagy üveggyémántokat viselt.

Jurisics megállította és Jesszi után tudakozódott. Frici, aki
Jessziéknél alkalmilag apró házi teendőket is végzett, azt mondotta,
hogy a leány két nap óta beteges és nem hagyta el a lakást. Mikor pedig
Jurisics egy bankjegyet adott neki, Frici már a fiatal úr nevére is
emlékezett; pedig csak egyszer látta, éjjel az utcán.

– Nagyságos Jurisics úr? – mondta, egy eredménytelen kísérletet téve,
hogy fanyar, merev arcára mosolyt erőltessen. – Jesszi itt lakik, ebben
a házban, a negyedik emeleten.

Majd hozzátette saját jószántából:

– Tegnap mondta csak: Ha Jurisics úr kérdezősködnék utánam, neki meg
lehet mondani a lakást…

Jesszi tehát gondol reá… Úgylátszik, valami titkos küzdelemféle
folyhatott le a leány lelkében, amely az ő kapitulációjával végződött:
most már várja Jurisics látogatását, miután egypár nappal ezelőtt még a
lakását sem akarta vele közölni. De honnan sejthette, hogy Jurisics
kérdezősködni fog utána, és hogy éppen Fricinél fog kérdezősködni? Az
intenciók e véletlen találkozásának – amely Jurisicsot szinte
megdöbbentette – meglehetősen egyszerű magyarázata volt. Jesszi közt és
a társaság közt, amely a leány szemében a világot képviselte, egyedül
Frici közvetítette az összeköttetést. A leány tudta, hogy Frici mint
ruhatáros, kisegítő pincér és alkalmi üzenetvivő, folyton
összeköttetésben van a gavallér-körökkel, s így természetes, hogy ő is
rábízta Jurisicsnak szóló üzenetét.

Jurisics csak akkor vette észre, hogy hol van, amikor már belépett a
házba és fölfelé ment a meredek lépcsőn. Megállt, egy pillanatig
habozott, de a dacos keserűség, amelyet a menyasszonyával szemben
érzett, megint gyorsította lépteit. Úgy érezte, hogy azzal, hogy elmegy
a virágárus leányhoz, akit annakelőtte kerülni akart Mihályiék kedvéért,
elégtételt vesz magának Mihályiékon. A valóságban pedig csak nagyon
megkívánta már Jesszi látását, megkívánta oly mohón és epedőn, mint az
elkényeztetett gyermek az édességet.

Odafönn egy ijesztően rút, citromarcú asszonyság nyitott neki ajtót.
Valami förtelmes dialektusban hadart valamit, amikor pedig Jurisics
kiejtette Jesszi nevét, az asszony mérgesen magára csapta az ajtót.

Jurisics újra becsöngetett. Odabenn gyors szóváltás hallatszott, az ajtó
újra megnyilt, – s aki ezuttal bevezette, az maga Jesszi volt.

Éppen fésülködés közben érhette, mert a leány oldalvást hajolva jött
eléje, kezével csipőig érő, vastag haját fogva össze. Zöld lóherével
behintett, fehér battisztpongyolát viselt, füzője se volt rajta.

Nevetve, látható örömmel fogadta Jurisicsot.

– Megismertem a hangját! Szép, hogy eljött… Hogyan jutott eszébe ide
jönni?

– Hallottam, hogy beteg.

– Semmi, – inkább rosszkedvü voltam, mint beteg. Meg a fejem fájt.
Jőjjön be, kérem!

Egy furcsa kis szobába vezette a vendégét. A mindennapi használatra
szolgáló bútorokon meglátszott az olcsó vásári munka, ezek mellett
azonban drága fényűzési tárgyak voltak összehalmozva. Pompás perzsa
szőnyegek, egy üvegkeretű velencei tükör, ezüst toalett-tárgyak, értékes
csecsebecsék.

A szobában különben jókora rendetlenség uralkodott. Az ágyat még nem
vetették meg, az összegyűrt vánkosokon még ott volt a mélyedés, amelyet
Jesszi feje csinált. Az asztalon egy atlaszcipő, egy füző és néhány
teknősbéka-fésü hevert. Mikor Jurisics a kerevetre ült, egy hideg kis
tárgy akadt a kezébe: gyémánt fülönfüggő volt.

A leány hátra rázta a sörényét, aztán megállt vendége előtt.
Tulajdonképpen nagyon lompos volt, de Jurisics bájosabbnak találta, mint
valaha. Oly egészséges, tömör, nemes alkata volt, hogy az öltözködés
semmit sem ronthatott és javíthatott rajta.

Mikor most mosolyogva, a csipkéket rakosgatva mellén, kissé révedező
tekintetével szembe nézett Jurisicscsal, a fiatalembert újra
foglalkoztatta az a kérdés, amelyet már oly gyakran intézett magához: ki
ez a leány? mi fajta?

Aztán egyszerre úgy gondolta, hogy megtalálta a választ, amikor a szeme
megakadt egy arcképen, amely kovácsolt ezüst rámában függött a falon. Az
arckép egy feltünően szép aggastyánt ábrázolt. Aki életében egyszer már
látta ezt az éremre való profilt, a merészen fölfésült bajuszt és ezt a
fauni mosolyt, az nem felejtette el többé Hadfalussy herceg vonásait.

A herceg, költekezési mániájáról és egy primadonnához méltó
szeszélyeiről jól ismert tagja volt annak a nemzetközi társaságnak,
amelyet high-lifenek szokás nevezni. Párisban lakott, a Rivierán telelt,
Angliában vadászott, Cannesban fürdőzött, Wiesbadenben futtatott.
Igazgatósági tagja volt a berlini Unionnak épp úgy, mint a párisi és
bécsi jockey-kluboknak. És mivel a birtokai véletlenül Magyarországon
voltak, magyarnak mondták, bár valamennyi ország közül éppen ezt az
egyet találta a legunalmasabbnak és valamennyi európai nyelv közül éppen
a magyart beszélte legkevésbbé jól.

Tehát Hadfalussy, a tehetetlen nővadász, reá tette már a kezét erre a
leányra!

Jurisics sokkal jobban ismerte a világot, amelyben élt, mint hogy Jesszi
titokzatos exisztenciája mögött valami titokzatos históriát gyaníthatott
volna.

Annak képzelte, – másnak se képzelhette volna, – aminek most tudta. És e
tudat most mégis bosszantotta, – nem! leverte.

Egy ideig elnézte az arcképet, aztán egyszerre brutális nyiltsággal
kérdezte a leánytól:

– Hadfalussy tartja ki?

A leány letérdelt a szőnyegre és egypár elszórt hajtűt szedegetett
össze. Most csodálkozva tekintett föl.

– Igen, – mondta halkan, de pirulás nélkül.

Ez több volt a nyiltságnál, ez cinizmus volt. Hiszen igaz, a virág,
amely a lápból fakadt ki, bármilyen üde és pompás legyen is, nem
bocsáthatja a gyökerét máshová, mint megint csak a lápba.

Jesszi időközben fölkelt, arca ezúttal rózsás volt, de csak a fizikai
erőlködéstől.

– Ismeri Hadfalussyt? – kérdezte kiváncsian.

– Némileg…

– Nagyon szeretném látni…

Jurisics meghökkenve mérte végig.

– Hát még nem látta?

– Soha életemben, – mondta a leány.

Oly hangon mondta, hogy bízvást el lehetett neki hinni.

Ennek a hihetetlenül hangzó dolognak különben igen természetes
magyarázata volt.

Egy ismert mester öt évvel ezelőtt, amikor Jesszi még félig gyermek
volt, fölfedezte szépségét és modellnek használta egyik bibliai tárgyú
képéhez. Hadfalussy herceg meglátta a képet Bécsben, megvette és az
angyal-modell után tudakozódott. Egy nap aztán a herceg megbizottja, egy
tekintélyes budapesti ügyvéd és képviselő (aki az erkölcsnemesítő
mozgalom egyik szerepvivője volt) megjelent Jessziék külvárosi lakásán
és fölszólította őket, hogy jőjjenek vele Bécsbe, ahol a leányra nagy
szerencse vár. Jesszi nagynénje – a leány nem ismerte szüleit – egy
pillanatig sem habozott, hanem elfogadta az ajánlatot. Azért fogadta
magához és nevelte föl Jesszit, akinek a fejlődő szépségében rejlő
értéket jókor fölismerte, hogy öreg napjaira gondtalan életet
biztosítson magának. Miért is lett volna jobb a szegény asszony
Hadfalussy hercegnél és az erkölcsnemesítő képviselőnél?

Bécsben rosszul jártak. Az aggódó nagynénit és a mitsem sejtő, kiváncsi
Jesszit, kétszer váratták meg a nagyúr szalónjában, – a herceg egyszer
sem ért reá őket elfogadni. Mikor harmadszor is eljöttek az ügyvéd
kíséretében, a portástól megtudták, hogy a herceg hajnalban
visszautazott Párisba.

A hercegnek aztán, amikor egyszer párisi házi kápolnájában ama szent kép
előtt reggeli ájtatosságát végezte, eszébe jutott megint az
angyal-modell, akinek a nevére nem emlékezett már. Gavallérember volt,
aki szép nőkkel szemben nem szívesen tévesztette szem elől az
udvariasságot. Egy nagylelkű szeszélyének engedve, azzal kárpótolta
Jesszit a bécsi útért, hogy tisztességes járadékot tűzött ki neki,
amelyet budapesti megbizottja fizetett ki minden hónap elején. Jesszi
ezentúl a herceg háztartási inventáriumában, a kegyelemkenyéren élő
hivatalnok-árvák, az öreg csatlósok, a fölösleges vadászok, lovak és
falkák mellett mint tartalékos szerepelt, aki mindaddig számot
tarthatott a nagyúr bőkezűségére, amíg egy nyilvánosságra került
hűtlensége által érdemetlennek nem mutatja magát.

A leány láthatólag szeretett Hadfalussyról beszélgetni. A név
említésekor inkább valami elvont fogalomra gondolt, egy titokzatos
hatalomra, mint személyre. Félénk tisztelettel gondolt reá, aki
láthatatlan volt, mint a gondviselés s akit mégis mindenki ismert,
akiről mindenki beszélt s akinek ő mindenét köszönhette. Félévenkint
elküldte neki legujabb arcképét s írt hozzá levelet, – választ
természetesen sohasem kapott. Hébe-korba megesett, hogy a külföldi posta
valami többé-kevésbbé értékes ajándékot hozott a számára. Egyszer egy
műtárgyat, másszor valami kézimunkát, vagy éppen exotikus játékszert.
Dolgokat, amelyeket a szeszélyes herceg összevásárolt, költekezési
ösztönből vagy éppen jótékonyságból, anélkül, hogy tudott volna velük
mit kezdeni. Ilyenkor becsomagoltatta és elküldette az első címre, amely
éppen eszébe jutott.

Jurisics tudta, hogy ezek az apró-cseprő vonások, amelyeket Jesszi neki
elmondott, mind a hercegre vallanak. Voltak neki palotái, amelyekben
sohasem lakott, vadaskertjei, amelyekben sohasem mulatott, – miért ne
lett volna szeretője is, akit sohasem látott? Jesszi mellett több is,
Párisban, Madridban, Rómában, – feltünő szépségek, akiknek részben
telhetetlen torkosságból, részben a szépség iránt való művészi
elismerésből, legkisebb részben jószívűségből, biztosított gondtalan
életet.

Jesszinek volt különben egy _nénje_ is, akit Ninának hívtak és aki igen
háladatlannak mutatta magát a közös _nagynéni_ iránt. Ez a csinos,
szemtelen Nina a könnyelmű leányok jószívűségével ragaszkodott
Jesszihez. Egy ideig a fővárosi orfeumokban énekelt, vékony hangon és
plasztikus mimikával együgyü nótákat csicseregve, táncolva. Jó ideig
megosztotta a keresetét a nagynénjével, vagy egy hónap előtt azonban
megúnta a néni citromsárga arcát és megszökött a chansonette-ek
Mekkájába, Odesszába.

Ő kapatta rá Jesszit az éjjeli csavargásra. Magával vitte, részint
hiúságból, hogy imponáljon a társaságának Jesszi szépségével és
hozzáférhetetlenségével, részint ravaszságból, hogy csaléteknek
használja maga mellett. A fiatalság úgy özönlött Jesszi nyomában, mint a
moly a tűzfény után.

És Jesszi otthonosnak találta magát a gázfény, a borgőz és a rikácsoló
ének mellett. Bekalandozta a várost, jókedvű mosollyal az ajkán, fehér
szoknyája szegélyét maga után hurcolva az éjjeli iszapban. Undor és vágy
nélkül, mindent tudva és mindent látva. Kacérkodott a férfiakkal, akik a
nyelvükkel csettintek, ha meglátták, mint az iskolás fiúk, ha cukros
tortát visznek el mellettük és örült annak a tekintélynek, amelyet a
saját hozzáférhetetlensége biztosított neki…

Jurisicsot ez a naiv cinizmus, amellyel a leány Hadfalussyhoz való
viszonyáról elmélkedett, zavarba ejtette. Elég jól ismerte a világot,
amelyben élt, de ezt a fehér virágszálat, amely tisztán és magánosan
nyílt a poshadó láp fölött, amelyből fakadt és amelyben előbb-utóbb
megint el kell merülnie, – ezt a fehér virágszálat nem tudta hogyan
osztályozni a félvilági nők természetrajzában. Úgy érezte, hogy egy
alvajáróval van dolga és valami kegyetlen vágy fogta el, hogy az arcába
kiáltsa a nevét, fölébressze és megmutassa neki, milyen úton jár.

– Sok szónak is az a vége: maga eladta magát, Jesszi, hogy megélhessen!
– mondta oly keserűséggel a hangjában, amely őt magát is meglepte.

Jesszi, aki erre éppen nem volt elkészülve, megütközve, de harag nélkül
nézett reá. Aztán halkan mondta:

– Az ember nem teheti mindig azt, amit szeretne. Hiszen ön is…

Hirtelen elhallgatott, arca lángvörös lett. Jurisics megértette, hogy
mit akart mondani és ő is elpirult a szégyentől. A leány alkalmasint
olyasfélét akart mondani: hisz ő is eladja magát Mihályi Adélnak…
(Szentgróthy fecseghetett valamit.)

Jurisics fölkelt, Jesszi pedig zavartan fogta meg a karját.

– Ugy-e, nem haragszik? Ostoba vagyok! Hiszen tudom, hogy _az_ egészen
más… Önöknél az más!

Mikor Jurisics lement a lépcsőn, azon gondolkozott, hogy igazán más-e az
ő esete?

Érezte, hogy menyasszonyát egy cseppet sem szereti, – soha annyira nem
érezte ezt, mint éppen most, – és mégis a magáévá akarja tenni… Igaz,
hogy frigyüket pap fogja megáldani. De van-e olyan pap a világon, aki
egy gazságot szentesíthet?

Olyanfélét sejtett, hogy ő, az édesatyja, az öreg Mihályiék, Hadfalussy
herceg ügyvédestől, hozzávéve az egész társaságot, amelyben éltek, egy
mákszemnyivel se tisztességesebbek Jesszinél meg a nagynénjénél –
legfölebb csak illedelmesebbek!

Adél talán jobb, de ő is csak azért, mert mindezekről nem tud semmit. Az
egyetlen érdemes köztük tehát a tudatlan.



Szentgróthy egyszer fölverte Jurisicsot reggeli álmából. Az éjjelezéstől
sápadt arccal állott ágya előtt, a felgombolt köpenyeg alatt frakkot
viselt, fonnyadt szegfűvel a gomblyukában.

– Baj van, öreg! Főbe fogom magamat lőni!

– Miféle ostobaságot követtél el megint? – kérdezte Jurisics a párnák
közül.

– Játszottam.

Szomorúan lekanyarította válláról a köpenyeget. A kabátból egy kártya
esett a szőnyegre.

– Hát ez meg mi?

A pikk-dáma volt. Szentgróthy dühösen rátaposott a sarkával.

– A gyalázatos! Egész éjjel üldözött, minden lapomat megrontotta, – most
is itt van… Hogy a pokolba ragadt hozzám?

Aztán elmondta a dolgát.

– Úgy volt, hogy Szirmay feljött a kaszinóba búcsuzni… Holnapután a
főherceggel Palesztinába utazik… Azt mondta, hogy meg akarja nyerni az
utiköltséget, mi meg azt mondtuk, hogy ki fogjuk fosztani, csupa
szeretetből, hogy el ne hagyhasson bennünket… Az ördög tudja, mi ütött
belénk! Magunk közt különben nem szoktunk hazárdul játszani, – ezúttal
valamennyien beleugrottunk! A játék mostanáig folyt, egy tucat ember
kidőlt Szirmay mellől, helyöket ujak foglalták el. Szirmay 30–40.000
forintot veszített és ugyanannyit nyert. Amit veszített, azt tizenöt
ember vitte el, – amit nyert, azt jóformán magam veszítettem…

Jurisics felkönyökölt ágyában.

– Megbolondultál? Hogy veszíthettél ennyi pénzt?

Szentgróthy vállat vont és zsebretett kezekkel járt föl-alá a szobában.

– Szirmay ma búcsuzik, – mondta később. – Holnap pakol, holnapután
indul… A saját pénzével váltotta ki _fishe_-eit, hiszen tudod, hogy
milyen bolondja a korrektségnek! – most már csak az én _bonom_ van a
zsebében… Utaznia kell, a fenség nem várhat…

Jurisics halk füttyentést hallatott.

– Ez baj! Egész vagyonom egypár ezer forint. Hát te hogy állsz pénz
dolgában?

– Sehogy sem! – mondta Szentgróthy. Majd vállát vonogatva morogta: – Hát
főbe fogom magamat lőni… Ennyi az egész!

– Mi van a családoddal? – kérdezte Jurisics növekedő nyugtalansággal.

Barátja egy kicsit elérzékenyedett a családja említésekor.

– Az anyámnak van pénze… A múlt héten kapott a birtokára. Az Erzsi
hugomnak szánta, aki jegyben jár egy tiszttel… Ha elkérném, talán
ideadná, hanem a kis hugom vénleány maradna és kisirná a két szemét…
Akkor inkább főbe durrantom magamat!

– Világos dolog, – mondta Jurisics. – Meglássuk, talán kezdhetünk más
valamit.

Becsöngette az inast és öltözködésnek látott. Mikor elküldött a
kocsiért, Szentgróthy arca kiderült. Tudta, hogy Jurisics, mint ezt már
nem egyszer tette, hallgatagon elvállalta a felelősséget ostobaságáért,
– az ő dolga most már, hogyan fogja kimenteni a hinárból.

– Próbáljunk szerencsét Rabinoviczczal, – mondta Jurisics, amikor ketten
a kocsiban ültek.

Rabinovicz úr amaz ágensek sorába tartozott, akik kizárólag
gavallér-üzleteket szoktak közvetíteni. Egy madárarcú ember, aki az
ángolna hajlékonyságával siklott át a büntető törvénykönyv szakaszai
közt. Különben nagyúri lakást tartott és egy gyémántokkal teleaggatott
szép feleséggel parádézott.

Mikor Jurisics megmondta az összeget, amelyre szüksége volna, az ágens
elnevette magát.

– Hová gondol? Negyvenezer forint, – ennyi készpénzt ma egész Budapesten
nem lehet fölhajszolni. Az öreg Sternnek talán volna, de az sem ad,
amióta uzsora miatt ülnie kellett…

Már egypár ágensnél jártak, valamennyinél eredmény nélkül.

Délután Rabinovicz fölkereste Jurisicsot. Jó hireket hozott, mint
mondta. Pénzt nem szerezhet ugyan, de szerezhetne árúkat, amelyeket
pénzzé lehetne tenni. Egy használt cséplő-garniturát, egy nagyobb
bőrszállítmányt és kétszáz érckoporsót. Mindezt meg lehetne kapni 65.000
forintért váltóban, hat havi lejárattal. Ha gyorsan túl akarnak rajta
adni, kaphatnak érte 40.000 forintot. Ebből Rabinovicznak 5000 forint
jutna, provizió fejében…

Száraz nyiltsággal mondta el a dolgát, – tudta, hogy Jurisics nem az az
ember, aki sopánkodással vesztegeti a drága időt. Majd ha kifizeti neki
a provizióját, azt fogja mondani: Rabinovicz, maga egy gazember! azzal a
dolog el lesz intézve.

– A dolognak különben egy bökkenője van, – mondta végül az ágens. – Az
illető kereskedő csak úgy hajlandó szállítani az árúkat, ha édesatyja,
az öreg méltóságos úr elfogadja a váltót… Még így is sokat veszélyeztet…
A méltóságos úr nagyon öreg már, beteges is, vagyona nincs…

Jurisics dühbe jött. Hallani sem akart arról, hogy az édesatyját
belekeverje ebbe a tisztátalan üzletbe. Kikergette az ágenst.

Egy-két óráig idegesen járt-kelt a lakásán. Néha meg-megállott Gróthy
előtt, aki némán és viaszsárga arccal feküdt a divánon. A gyerek
teljesen meg volt törve, amióta azt hitte, hogy Jurisics nem akar rajta
segíteni. Szólni se tudott, gondolkozni se mert.

Mikor bealkonyodott, Jurisics megint befogatott és elhajtatott
Rabinoviczhoz…

– Készítsen elő mindent, én majd táviratozok az atyámnak… A váltó holnap
délután itt lesz…

Hosszú táviratot intézett az édesatyjához, amelyben beavatta barátja
kétségbeesett helyzetébe. Tudta, hogy az öreg, ha nincs véletlenül
nagyon rossz napja, nem fogja megtagadni segítségét. Az öreg úr ereiben
volt még egy csepp a régi könnyelmű bohém véréből, aki épp oly könnyen
adta aláirását, mint más ember a cigarettatüzet.

Jurisics másnap reggel hiába várta a postát, délben és délután még
egy-egy táviratot küldött az atyjának. Választ nem kapott. Ozsonna táján
pontosan eljött Rabinovicz.

– Mi rendben vagyunk, – mondta. – Hát ön?

– Mehetünk.

Szentgróthyt elvitték magukkal. Rabinovicz összehozta őket két úrral,
akiknek egyike a cséplőgép, a bőrök és a koporsók tulajdonosának
vallotta magát. Ezekkel el kellett menniök egy piszkos, külvárosi házba,
amelynek puszta udvarán egy rozsdától vörös gőzgép állott. Leszálltak
aztán egy dohos pincébe, ahol a koporsókat tartották, végül még
kikocsiztak a vasuti raktárakba, a bőröket megszemlélni.

A két fiatalember, elegáns, prémes kabátjában, dideregve és ásítozva
járta be ezeket a szomorú helyeket. Hosszú alkudozás után megvették a
kincseket. Jurisics átadta emberének a váltókat. Az öreg Jurisics volt
aláírva mint elfogadó, Jurisics Jancsi mint kibocsátó, Szentgróthy, a
raktárban egy hordónak támaszkodva, aláírta mint forgató.

Rabinovicz a kezébe vette a váltókat.

– Csak egyszer vannak összehajtva… Nem a postán jöttek.

– Nem, édesatyám ma reggel megérkezett Budapestre, – mondta Jurisics
kurtán.

Rabinovicz később összehozta őket a vevőkkel. Újra be kellett járniok a
raktárakat, aztán megkapták a 40.000 forintjukat.

Mikor Jurisics átadta az ágensnek a kikötött sápot, azt mondta neki:
Rabinovicz úr, bízom benne, hogy ön a fegyházban fog meghalni.

– Óh kérem, – mondta Rabinovicz, alázatos mosollyal, – a fegyház olyan
dolog, hogy sohasem lehet tudni…

A két barát elvált.

Szentgróthy beugrott az első kávéházba, ott borítékba gyömöszölte a
bankókat, az ablakon át beintett egy hordárt és elszalasztotta
Szirmayhoz. Ő pedig megfogadta magában, hogy nem lesz többé könnyelmű és
elment az orfeumba.

Jurisics haza ment. Erős főfájása volt és korán le akart feküdni. Az
asztalon, – azon a pikk-dámán, amelyet Szentgróthy hullajtott el nála és
amelyet az inas gondosan fölszedett a szőnyegről, – egy táviratot
talált. Az inas elmondta, hogy a távirat már azelőtt való nap érkezett a
kaszinóba, onnan csak ma küldték ide.

– Hanyag népség! – dörmögte Jurisics.

Rövid távirat volt és fontos. Nagyon fontos. Az öreg Jurisics szolgája
küldte.

_A méltóságos úr ma délután hat órakor szélhüdésben hirtelen meghalt.
Kérek utasításokat._

Mikor idősebb Jurisics váltójával kifizették a kétszáz érckoporsó árát,
akkor az öreg úrnak már csak egyetlen egy koporsóra volt szüksége.



Elment abba a kis vidéki városba és eltemette az édesatyját. Eltemette,
mint nagyidőket látott embert temetni szokás: nem annyira fájdalommal,
mint inkább fájdalmas reflexiókkal telt szívvel. Több levertséggel, mint
gyásszal.

A temetés előtt órákon át ideges türelmetlenséggel cigarettázott az ósdi
lakás belső szobáiban. A nagy ebédlő csukott ajtaja mögül, ahol a
ravatal körül viaszgyertyák égtek, hallhatta a kiváncsi vidékiek
járását-kelését, kellemetlen moraját.

Kuszált tépelődései mindig csak ahhoz az _egy_ gondolathoz vezették:
_hogy most már mindennek vége_.

Tisztán látta, hogy életében nagy változás fog bekövetkezni. Kényelmes
vágányon haladt eddig, apja neve és pénze tolta előre. A hajtó erő most
megsemmisült, – utat se látott maga előtt. A maga erejéből kellett
tovább haladnia, járatlan talajon.

Biztosra vehette, annak is vette, hogy Mihályi föl fogja bontani az
eljegyzést. Ismerte emberét, tudta, hogy az öreg tanár brutális
gyűlölsége ki fog törni, mihelyt nem látja többé veje háta mögött annak
nagynevű, fölényes elméjü atyját.

Az eljegyzés föl fog bomlani. És aztán? Aztán tovább halad
feltartózhatlan zuhanásában. A hitelezői meg fogják rohanni, mint az
éhes farkasok. A 65.000 forintos váltóval nem törődik ugyan, – ez
Gróthyra tartozik, de neki magának is van jó csomó adóssága. Az atyja
pedig, nagy könyvtárától eltekintve, alig hagyott reá egyebet, mint azt
a 10.000 forint értékü papirost, amelyet íróasztala fiókjában találtak.
A hitelezői végleg le fogják járatni, – ha be is venné a gyomra, ilyen
körülmények közt képtelenség újabb partira gondolnia.

Egy pillanatig arra is gondolt, hogy talán jó volna, ha leghangosabb
hitelezői száját betömné a rendelkezésére álló pénzzel és valami
tisztességes foglalkozás után nézne. Az a gondolat, hogy pihent erejével
neki fog feküdni a munkának, szinte föllelkesítette, – amikor azonban
részletesebben elgondolta, hogy mi is az a _munka_ tulajdonképpen,
elvesztette a kedvét. A munka, amely nem veszi igénybe sem vakmerő
bátorságát, sem óriási izomerejét, a munka, amelyet az ember éveken át
poros akták közt görnyedve, állati szorgalommal végez, nem volt inyére.
Különös tehetségei egyébiránt se voltak: a jogot elvégezte, úgy ahogy,
vizsgákat azonban nem tett. Ha pártfogói megbízhatók lesznek is és
beültetik valami kényelmes hivatalba, mennyit kereshet ott? Egy év alatt
körülbelül annyit, amennyit már akárhányszor föltett egy lóra, egy
kártyára!

Mikor aztán kikisérték az öreget a temetőbe, Jurisics Jancsi, mint
egyedüli gyászoló, fásultan léptetett a halottas kocsi mögött, amelynek
teteje úgy ingadozott a tömegben, mint egy fekete gálya.

És a harangzúgás közepett, amely betöltötte a kis város főutcáját, egyre
az apja szellemével feleselt.

A nagyatyja még egyszerü polgárember volt, jómódu vaskereskedő. Atyját
fényes tehetsége fölemelte a felső tízezer közé. Őt magát, akinek se
tehetsége, se vagyona nem volt, úgy nevelték, akár egy dauphin-t. Oda
állították amaz emberek sorába, megismertették, megkedveltették vele
azokat, akiket a gazdagság és előkelőség tudata simákká, szabadokká és
bátrakká tesz, s akik oly gondosan tisztelik egymás egyéniségét, minden
szeszélyes kinövéseivel együtt. Odaállították, ahol nem tarthatta fenn
magát. Most elveszítette lábai alól a talajt és nem tudott magával mit
kezdeni.

Mikor a sírásó oda tartotta a lapátot a fekete földdel, hogy dobjon egy
göröngyöt az apja koporsójára, már tudta, hogy mit fog magával kezdeni.
Csak egy mód van még a szabadulásra: a pisztoly. Kalandos életében, már
egyetemi évei óta, mindig szem előtt tartotta ezt az ultima ratiot és
most megnyugvással gondolt reá.

Az éjt még apja házában töltötte. Sokáig nem tudott elaludni, éjfél után
végre átment a könyvtárba és találomra leemelt a polcról egy kötetet,
hogy álomba olvassa magát.

Mantegazza könyve volt: India. Sokáig olvasgatott, eleintén
szórakozottan, aztán növekedő érdeklődéssel, végül tűzzel. Látta a
bengálai öböl csöndes tükrét, hosszan elnyújtott partvonalával, amelyben
csipkés pálmák bólintgatnak, fölöttük a tropikus égbolt mélységes
azurja, – aztán a néma őserdőket, kőrostélyos templomaikkal, amelyek
előtt bronzarcu, nemes alakok térdepelnek.

Az az epesztő utazási vágy szállotta meg, amelyet mindegyikünk ismer,
akinek gyermekkorába belefonódtak a keleti regevilág titokzatos
varázsindái. És úgy vette, mint egy magasabb revelációt, azt az egyszerü
gondolatot, hogy elmegy külföldre… Átvágja a csomót; itt hagyja ezt az
országot, multjának emlékeivel, összeköttetéseivel és
kötelezettségeivel; elmegy messzire, új életet kezd. A kalmárkodó,
parvenü Amerikától undorodott, Kelet-India vonzotta.



A fővárosba érve, első dolga volt fölkeresni Mihályiékat. Amit előre
sejtett, az szinte szóról-szóra teljesedésbe ment. A tanár egyedül
fogadta. Adél nem mutatkozott, az asszony pedig belépésekor ijedten
kisurrant a szobából.

Jurisics kissé elfogult volt, amikor szemközt találta magát az öreggel.
Egypár megjegyzést tett az atyja halálára, minthogy azonban nem kapott
választ, maga is elhallgatott.

A tanár most megállott előtte, reá szegezte zöldes szemeit és lassan
mondta:

– Nagyon sajnálom boldogult édesatyját. Az öreg úr érdemes férfi volt.
Nagy érdemei voltak. Hanem a házasságból nem lesz semmi.

– Azért, mert atyám meghalt?

– Az öreg urat nagyon becsültem, neki kimélettel tartoztam, – de ön nem
érdemel kiméletet. Egy ember, aki kártyázik, aki vőlegény létére
rosszhírű nőszemélyek után futkos, – óh, ne is védekezzék, mi _mindent_
tudunk!

Jurisicsban megint felülkerekedett a gavallér.

– Ha mindent tud, akkor ne is beszélgessünk róla, – mondta lehetőleg
közömbös arccal. – A forma kedvéért meg kell még kérdeznem, hogy mit
szól Adél kisasszony a dologhoz? Szeretnék vele beszélni…

A tanárt ez a merész kívánság dühbe hozta.

– Ön nem fog Adéllal beszélni. Sem most, sem máskor!

Jurisics szó nélkül begombolta a keztyűjét, aztán kurtán meghajtotta
magát.

– Jó napot, tanár úr!

Azzal a nyugodt mosollyal mondta, amellyel az öreget dühbe tudta hozni.

Az előszobában még habozott, mintha várna valakit. Semmi!

– Tehát kidobtak! – mondta az utcán.

Még egyszer visszafordult. A sarok-ablakban egy szőke fejet látott: Adél
volt. Homlokát tenyerébe támasztva, elgondolkozva ült ott. Talán a reá
irányított szempár hatása alatt tette, amikor lassan fölemelte a fejét.
Egy pillanatig merev szemmel nézte a talpig feketébe öltözött
férfialakot odalenn az utcán, aztán elrohant az ablaktól. Egy
mozdulatába került csak, de ennek a mozdulatnak az ösztönszerü volta
meggyőzte Jurisicsot arról, hogy a leány a szülei pártján áll, vagy
legalább is nem az övén…

Tehát Bengáliába!

Jurisics jellemében volt egy látszólag ellenmondásos vonás. Álomnak
tekintette az életét, életfeladatát pedig abban találta, hogy ezt az
álmot minél kellemesebbé tegye magának. Gyűlölt mindent, ami kényelmét
zavarhatta, – nem annyira testi, mint inkább lelki kényelmét, – azért
nehezen is határozta el magát valami akcióra. Ha azonban egy elhatározás
megfogamzott a lelkében, akkor nagy, néha éppen bravuros energiával
tudott az akadályokkal megküzdeni. Barátai ismerték és becsülték ezt a
tulajdonságát.

Tehát Bengáliába! Angolul elég jól beszél, pénze is van, a többi meg
majd megjön magától. Az ilyen embernek különben is olcsóbb az utazás,
mint a hazájában való tartózkodás.

Elhatározta, hogy Szentgróthyt kivéve, senkit sem avat be a tervébe.
Gróthyt is csak azért, mert át akarja neki adni az atyjától reá maradt
könyveket és műemlékeket, hogy őrizze meg egy részüket és tegye pénzzé a
többit.

Szombat volt. Vasárnap megszerzi az útlevelet, hétfőn szétküld egypár
tucat kártyát a városban, _p. p. c._ – kedden este indul, Bécsen és
Trieszten át…

Valami honvágy-félét érzett már az oceán friss lehelete után, amely
kizavarja majd fejéből a lomha ködöt.



Talán izgatottsága okozta, hogy vasárnap reggel szokása ellenére korán
kelt föl.

Odakünn csicsergést hallott, a szemközt levő ház ereszén egy fecske ült.
Az első fecske, amelyet az idén látott. Ettől tavaszi kedve lett.
Felöltővel a karján hagyta el lakását, az előszoba kilincsén egy kis
ibolyabokrétát talált. Vajjon ki készítette neki ezt a kis meglepetést?
Jesszi! Fölszívta a virág édes illatát, aztán, ahelyett, hogy a
Belvárosba ment volna, az Andrássy-út felé indult.

Megint az a sárgaarcu asszony nyitott neki ajtót, az arca ezúttal se
volt barátságosabb, de azért beeresztette a szobába. Jesszi kiszólt a
szomszédból, hogy most kelt föl éppen, de tüstént magára kap valamit.

Bejött, lassú léptekkel, kissé bolyhosan, álmos szemét dörzsölve, de
mosolyogva, mint egy jónevelésü gyermek. Odanyujtotta Jurisicsnak hűvös
kis gyermekkezét. A fiatalember azt mondta, hogy búcsuzni jött.

– Elutazik! Soká marad?

– Még nem tudom, – azt hiszem, nagyon sokáig…

Jesszi nem válaszolt, hanem föltaszította az ablakot. Langyos szél
csapott az arcába, amely még jobban összeborzolta a haját. Odakünn
verőfényes tavaszi nap volt.

– Milyen bolondok az emberek, hogy éjjel élnek és nappal alusznak; –
mondta Jesszi később. – Ezt csak most tudtam meg… Tegnap egész nap künn
voltam a Margitszigeten… A gőzösök már járnak… Egyedül voltam, egész nap
mászkáltam a gyepen és a romok közt… Mikor este haza kellett jönnöm,
kedvem jött sírni… Ma megint elmegyek valahová…

Jurisicsnak eszébe jutott valami. Egy utolsó napot, egy egész napot
Jesszivel tölteni, – ez méltó befejezése volna európai pályafutásának.

– Menjünk együtt, – mondta. – Ugy se tudok a napommal mit kezdeni…

A leány hirtelen megfordult a sarkán.

– Elvisz?. Komolyan? Este vissza is hoz?

– Öltözzék föl hamar!

A leány egy halk örömkiáltást hallatott, aztán befutott a mellékszobába.
Mialatt felöltözött, ami eltartott egy jó félóráig, addig Jurisics
tentát kért s levelet írt egyik barátjának a belügyminisztériumba, hogy
szerezzen neki rövid uton külföldi útlevelet, mivel kedve jött
tigrisekre vadászni.

– Ugy-e, tisztességes vagyok? – kérdezte Jesszi.

Tisztességes, – ez volt a helyes kifejezés. Tisztességes és bájos volt,
mint egy nyolcnapos asszonyka, aki az anyósához megy látogatóba. A
szürke tavaszi kabát alatt fekete ruhát viselt, a fején kissé merész
alakú, fekete kalapot, amelyet asszonymódra kötött meg az állán.

– Estig maradhatunk, – mondta.

Mikor az utcára értek, Jurisics kocsi után nézett.

– Ugy-e, fél, hogy velem látják? – kérdezte Jesszi, szelíd mosollyal.

– Gyermek!

Karját nyujtotta neki. Ütemesen, összevágó léptekkel haladtak az
aszfalton. Jurisics több ismerősével találkozott, akik kíváncsian
fordultak utána. A föltünően csinos asszonyban Jurisics valami rokonát
gyaníthatták. Jurisics ugyan azt se bánta volna, ha megismerik a
virágárus leányt, – egy botránnyal még többet elbír. Olyanféle
elkeseredett jókedvében volt, amelyet akasztófahumornak szokás nevezni.

Az eskütér alatt egy nagy gőzös kürtője füstölgött.

– Szálljunk be hamar! – kiáltotta Jesszi gyermekes türelmetlenséggel.

Jurisics egy bankót adott a jegyszedő matróznak jegy helyett, aztán
fölmásztak a födélzetre.

Egypár ember lézengett csak a hajón. Jesszi a kalapját fogta és lobogó
ruhával állott a szélben, teli tüdővel szíva az éles levegőt és nevetve
pillantva kisérője arcába.

A gőzös elhaladt a sziget mellett, anélkül, hogy kikötött volna. Most
vették csak észre, hogy személyszállító hajóra tévedtek. Jesszi ezt a
tévedést mulatságosnak találta; már tegnap is, amikor a szigeten járt,
nagyon szeretett volna tovább evezni, hadd lássa, milyen a Duna ott a
hajógyár kürtői mögött.

Elhaladtak egypár állomás mellett, a hajó egy regényes fekvésü kis
fészek mellett kötött ki. Egy parti kocsma előtt nemzeti zászló
lobogott, valahonnan egy sváb banda harsogó hangjai hallatszottak. A
parton meg néhány ünnepiesen kicsípett gyerek ácsorgott.

– Itt mulatnak, itt búcsu van, – mondta Jesszi.

Kiszálltak. A leány bevallotta, hogy a nagy sietségben megfeledkezett a
reggelijéről s hogy most nagyon éhes. Jurisics bevitte a föllobogózott
kocsmába, ahol valami üvegszalón-félébe telepedtek. A korcsmárosné
alázatos bizalmaskodással szolgálta föl a vajat meg a tejet, amit Jesszi
kért, aztán meg nem állhatta, hogy oda ne szóljon nekik:

– Önök az első fővárosi vendégeim az idén.

Közeledését elég barátságos mosollyal fogadták és most már nem fojthatta
magába kiváncsiságát.

– Talán lakást tetszik nézni a nyárra?

– Nem éppen, – adta vissza Jurisics. – Ámbár, ha valami csinos házikót
találnánk…

– Óh, – mondta az asszony, Jesszihez fordulva, – a nagyságos asszony
nagyon meg lesz nálunk elégedve!

A nagyságos asszony! Jesszi arca lángvörös lett a büszke örömtől.
Megesett vele nem egyszer, hogy egyik-másik ember szeretőjének nézték,
ha másodmagával csavargott a pesti kávéházakban, de feleségnek, úri
asszonynak nem nézte még senki.

Az asszony tovább faggatta őket. Diszkrét mosollyal mérsékelve
kérdésének indiszkrét élét.

– Két kicsikénk van, – mondta Jurisics, akin lassankint diákos jókedv
vett erőt. – Egy fiu, meg egy leány. A fiu hároméves és a Jancsi névre
hallgat. A mamája papnak szánta, de én huszárt csinálok belőle.

A vendéglősné úgy vélekedett, hogy a nagyságos úrnak igaza van. Aki
egyszer magára vette a csuhát, az jóformán meghalt atyjának és anyjának.

– No látja? – élhetetlenkedett Jurisics Jesszivel. – Mindig mondtam,
hogy nincs igaza.

Jesszi csendesen mosolygott és kijelentette, hogy ő így se bánja. A
vendéglősné, amint elnézte Jesszit, összecsapta a két kezét.

– Az ember nem is hinné! Már két baba, és a nagyságos asszony még maga
is olyan, mint egy cukros baba.

Jesszi fölkelt és azt mondta, hogy szeretné, ha Jurisics fölvinné a
hegyre. A vendéglősné előbb még meg akarta tudni a nevüket. Jurisics
habozás nélkül megmondta a magáét.

Fölmásztak a lejtőn, aztán lassú léptekkel haladtak a szőllők közt
kanyargó ösvényen. Egypár szorgalmas gazda már ott kopácsolt, dolgozott
a présházakban. A sétáló pár kéjesen sütkérezett a korai verőfényben,
néha megborzongva rázkódtak össze, amint egy szeszélyes szélroham
végigsöpört a hegytetőn, csipongó pintyőkéket sodorva el a fejük fölött.

Jurisics lopva figyelt Jesszire, aztán egyszerre a leány karja alá fűzte
a kezét. Jesszi a keztyüt gombolgatta, miközben kissé magához szorította
a férfi kezét. Egyszer sem nézett reá, de arcán valami végtelen
megelégedés kifejezése mutatkozott. Egy szót sem beszéltek még
szerelemről. Jurisics mégis érezte, hogy a leány egészen az övé. Az ő
tulajdona mindenestül, – finom metszésü, a széltől kissé cserepes
ajkával, csendes mosolyával, molnárszinü kabátkájával és gombolós angol
cipőjével együtt. Megtarthatja, eldobhatja, ha éppen akarja, össze is
törheti…

Sokáig kóboroltak még, talán egy egész óráig. Alig beszélgettek, ha
szóltak is, halk, nyujtott hangon tették. Az a bizonyos kéjes lustaság
vett rajtuk erőt, amelyet a tavaszi levegő hatásának szokás
tulajdonítani.

Jesszi alig járt még életében hegyek közt. Azért kivánkozott ide föl,
mert azt képzelte, hogy a lejtőn túl, mint egy színfal mögött, idegen,
meglepő dolgokat fog látni. Hegyeket látott, aztán völgyeket és megint
csak hegyeket. Ez pedig nem nagyon érdekelte… Délfelé megint lementek a
városba.

A kiváncsi vendéglősné ott állt az ajtajában, egy jóarcu polgárembernek
magyarázgatva valamit. Hogy meglátták a fiatal párt, az asszony a szeme
fölé emelte a tenyerét, a férfi pedig levette a kalapját és Jurisics elé
lépett.

– Csakhogy megtaláltam Jurisics urat… Talán már nem is emlékszik reám?
Én vagyok, – Béres… Béres László… Nem tetszik emlékezni? A nagyapa
üzletében voltam.

Jurisics visszaemlékezett valami jámbor vasáruslegényre, akinek a hátán
ő gyerekkorában tornagyakorlatokat szokott végezni, ha nyaranta egy-két
hetet lenn töltöttek nagyapáéknál.

Kezet fogott vele. Béres hamarjában elmondta, hogy ő már vagy tizennyolc
év előtt letelepedett itt a városban és vaskereskedést nyitott. Azt is
mondta, hogy olvasott a nagy gyászról, amely Jurisicsot érte és nagyon
csodálkozott, hogy a fiatal úrnak már felesége is van…

(Jesszi itt kénytelen volt egy kis bókot csapni.)

Jurisics hiába szabadkozott, addigra is, míg a gőzös megérkezett, be
kellett fordulniok Béres házába. Egy olajfestésü tágas házba léptek,
amely fehérfüggönyös, ragyogó ablakaival és kápolna-tisztaságu udvarával
polgári jólétre vallott.

Odabenn egy elég csinos, kissé elhízott asszony fogadta őket, meg egy
süldőleány, aki meglepően hasonlított anyjára. A leány kezet csókolt
Jesszinek, az asszony erőszakos szivességgel levette fejéről a kalapot,
testéről a kabátot, – Jurisics pedig belátta, hogy innen aligha
szabadulnak ebéd nélkül.

Beadta hát a derekát, bár restelte a diákos komédiát, amellyel ezeket a
becsületes embereket bolondította.

Mialatt Béres uram olcsó szivarjait szívta és szórakozottan felelgetett
a hozzá intézett kérdésekre, félfüllel mindig Jesszire ügyelt, aki az
asszonyokkal pletykázott.

Meg lehetett elégedve a leánnyal. Szerény volt és komoly, ügyesen
siklott el a kérdéseken, amelyek a mondva csinált házasságra
vonatkoztak; ha füllentenie kellett volna, akkor Jurisicshoz fordult,
átengedve neki a szót. Egy fiatal asszonykára emlékeztetett, akiben
kevés az önállóság és aki minduntalan rászorul a férje
professzorkodására. Vagy egy nagyon szerelmes asszonyra, aki nem tud
három szót mondani, anélkül, hogy beleártsa az urát.

Ebédhez ültek. Jesszit az asszony és Jurisics közé ültették az
asztalfőre. Jurisics szomszédsága kissé fölelevenítette. Mikor a
háziasszony reá bizta, hogy válogasson urának a tálakból, jókedve lett
és találomra reá fogta Jurisicsra, hogy a burgonyát nem szereti,
ellenben a rizsért rajong, a fekete kávét meg három darab cukorral
szokta inni.

A fekete kávéra vendégek érkeztek. A plébános meg a járásbiró, akik
néha-napján tarokk-partira szoktak átjönni Béreshez. A járásbíró, amikor
meglátta, hogy szép pesti asszony van a házban, tüstént hazaküldött a
feleségéért. Jurisics attól tartott, hogy valaki a társaságból meg
találná ismerni Jesszit. Ok nélkül félt, mert ezek a jámbor emberek, bár
itt élnek a főváros tőszomszédságában, vadonat idegenek voltak azokban a
körökben, amelyekben Jurisics és Jesszi mozogtak.

A férfiak ebéd után kiültek az üveges folyosóra kártyázni. Jurisics is
résztvett a kétkrajcáros tarokkban. Osztás közben az ablakon át láthatta
Jesszit, amint egy nagy kendővel a vállán, hajadonfőtt jár-kel a
tavaszias puszta kertben. Béres Terka volt vele. A kis leány az első
pillanattól fogva azt a föllengős rajongást mutatta Jesszi iránt,
amelyet iskolás-leányok szoktak előkelő, szép asszonyok iránt érezni, és
túlboldog volt, amikor most ideáljának megmutathatta egyszerü otthonuk
nevezetességeit: a melegágyakat, a lugast, a kuglizót. Nagyon értették
egymást és amikor Jesszi megsimogatta új barátnője csinos arcát, a leány
kitörő lelkesedéssel csókolgatta karján a ruhát és hizelegve simult
hozzá, mint egy dormogó cica.

A délután gyorsabban telt, mint Jurisics gondolta és mire bealkonyodott,
azon vették észre magukat, hogy már lekéstek a gőzösről és hogy a
vicinális vonattal kell visszamenniök a városba. A vonat megindult, elől
a lihegő kölyök-lokomotivval, a visszamaradt jó vidékiek pedig, akik el
voltak ragadtatva fővárosi vendégeik szeretetreméltóságától és
egytől-egyig beleszerettek Jesszibe, még sokáig lobogtatták keszkenőiket
az alkonyatban. A viszontlátásig!

Jurisics megkönnyebbülten lélegzett föl, hogy a dolog ilyen simán folyt
le. Annak is megörült, hogy végre megint egyedül lehet Jesszivel. Egész
délután alig válthattak egymással egy-két szót. A kocsiban nem volt
rajtuk kivül senki.

A leány az ablaknál ült és oldalvást hajtott fővel, némán hallgatta a
vonat egyhangu zakatolását. Jurisics a kalap karimájától csak az állát
és a nyakát láthatta. Egy ideig szó nélkül elnézte, aztán a csend, az
alkony és talán a leány ruhájából kiáradó finom ibolyaillat hatása
alatt, hozzá hajolt, hogy megcsókolja az arcát. Jesszi ijedten
visszahökkent, – amikor pedig Jurisics fölemelte az állát, hogy a
szemébe nézzen, egy sápadt, könnyező arcba pillantott, amelyen
megdermedt a fájdalom kifejezése, mint Niobe arcán.

A leány most már nem is ellenkezett, hanem odavette magát Jurisics
karjába és hosszu, görcsös zokogásra fakadt. Az örökké jókedvü Jesszi
sírt, – sírt, mintha most sírna először életében és mintha egyszerre
akarná pótolni mulasztását.

Közbe elszorult hangon ismételgette:

– Hadfalussy jön! Holnap jön!

Oly rémülten simult Jurisicshoz, mintha nála keresne védelmet.

Jesszi úgy járt, mint sok félvilági hölgy, aki egyszer, véletlenül,
belekóstolt a tisztességbe: ösztönszerűen megkívánta, reménytelen
epedést érzett utána, betege lett.

Eddig csak olyan férfiakat ismert, akik falánk tolakodással vették
körül, mint a herék a mézet, – asszonyokat, akik ellenséges szemmel
nézegették, s ha meg is csodálták szépségét, oly kicsinylő módon
dicsérgették, mint egy szép állatot szokás. Eddig azt hitte, hogy ennek
így kell lennie.

Ma, hogy egy egész napon át a tisztességes feleség szuverén jogait
bitorolta, látta, hogy van egy más világ, ahol az asszonyi szépséget nem
taksálják készpénzértéke szerint. Megismerte a női méltóságot. Először
esett meg vele, hogy tiszteletteljes szemekkel néztek reá, amelyekben
nem csillant meg sem piszkos vágy, sem irigység…

A tisztesség komédiája véget ért és amikor Jurisics reá tette kezét a
leány vállára, emlékébe idézte megint a valóságot, – azt a gyalázatos
valóságot, amelyet füstös kávéházakban, festett arcu asszonyok, mocskos
beszédü férfiak társaságában élt végig. És emlékébe idézte megint azt az
embert, akinek a közeledése már napok óta misztikus félelemmel töltötte
el: Hadfalussyt!

Jurisics nem volt nagy emberismerő, de megértette Jesszit. Sőt reá is
ragadt egy csepp abból a tengernyi keserüségből, amely a leány szivében
hullámzott.

Mit is akart ő tulajdonképpen Jesszivel? Ki akarta ragadni a herceg
karmaiból? Minek? Hogy a saját szeretőjévé tegye? A leány ezzel mit sem
nyert volna tisztesség dolgában, ő pedig, mint gavallér, nem jár el
becsületesen, ha arra használja Jesszi gyöngeségét, hogy megfossza olyan
anyagi előnyöktől, amelyekért sehogysem tudja kárpótolni…

Tehát? Talán az úgynevezett erény útjára akarja terelni? Mi volt
Jesszire nézve az erény? legjobb esetben egy otromba mesterember, mint
férj, vagy egy kiskereskedő, holmi apró-cseprő külvárosi ember, aki – ha
nem éppen részeges és erőszakos – szobáit takaríttatja vele és vacsorát
főzet magának… Rosszabb esetben pedig az aggszűz sivár élete, hosszu
éjszakák a varrógép mellett, a virrasztástól elgyengült szemek, a
munkától eldurvult kezek… Nem, ez a viruló szép gyermek más sorsra
született: Gazdagságra, fényre, élvezetre.

Jesszi, mintha csak sejtette volna, mi jár Jurisics fejében, vagy mintha
valami döntést várt volna a saját sorsa fölött, félénk nyugtalansággal
figyelt az arcába. Aztán megtörülte a szemét és a síró nők lágy hangján
mondta:

– Ugy-e, ostoba vagyok? Örülnöm kellene; – soha életemben még nem
éreztem magamat oly jól, mint ma, egész nap…

Talán meg akarta neki köszönni ezt az örömet, mert könnyek közt
mosolyogva hajolt Jurisicshoz: Csókoljon meg, ha akarja!

Megcsókolta, de csak a nedves szemét. A leány megnyugodott s bizalmasan
a fiatalember vállára hajtotta a fejét, aztán, szokása szerint,
elgondolkozva bámult maga elé. Jurisics néha azt hitte, hogy alszik,
valahányszor azonban föléje hajolt, Jesszi mosolyogva pillantott a
szemébe.



Megérkeztek az ó-budai állomásra.

A fiatalember kocsi után nézett. Egy gázlámpa alatt egy ember ácsorgott,
– első pillanatban szolgának nézte és meg akarta szólítani, de aztán
megismerte Csámpor, ama rendőrtiszt kellemetlen arcát, aki Jesszi után
szokott leskelődni. Polgári ruhában volt. Csámpor is megismerhette, mert
látható megütközéssel mérte végig, aztán eltünt a sötétségben.

Mikor Jurisics be akart szállni az elősietett bérkocsiba, Csámpor megint
megjelent egy rendőr kiséretében, kezét rátette Jurisics vállára és a
fölindulástól remegő hangon mondta:

– Utasításom van, hogy önt letartóztassam, Jurisics úr!

Jurisics lerázta a hivatalnok kezét és azt mondta:

– Maga szamár!

Egy pillanatig farkasszemet néztek. Csámpor arca sápadt volt, Jurisicsé
lángvörös.

– Kérem, – a törvény nevében!

– Megbolondult?

– Önt váltóhamisítás miatt keresik…

Váltóhamisítás!

Úgy érezte, mintha taglóval fejbe ütötték volna… Oda is kapott
homlokához… Aztán irtóztató düh fogta el az ember ellen, aki ezt a
fejéhez merte vágni… Reá is rohant volna, ha a rendőr meg nem kapja a
karját…

Váltóhamisítás!

Tudta, napok óta sinlette, hogy nem járt el korrekt módon, amikor Gróthy
váltói alá odaírta az apja nevét… Nem volt korrekt, bár biztosra
vehette, hogy az apja elvállalja az aláírását… Nem volt korrekt és
szinte sejtette is, hogy emiatt _baja_ lesz… _Baj_ alatt értette, ha
valami becsületbiróság vagy kaszinói igazgatóság kifogást tesz a
gavallérsága ellen… De hogy emiatt vád alá foghassák, hogy a rendőr az
utcán a vállára merje tenni a kezét, mint egy közönséges csirkefogónak,
arra egy pillanatig sem gondolt…

Egyszerre lecsendesedett. Csak botrány ne legyen a dologból! Inkább
elkocsizik a rendőrségre, tisztázza a dolgot, megkéri őket, hogy ne
szóljanak.

Beszállt Jesszihez a kocsiba. Csámporban volt annyi tisztesség, hogy
fölkapaszkodott a bakra.

Jurisics irtóztató ideges volt. Kétségei támadtak, vajjon oly könnyen
tisztázható-e a dolog? Visszaidézte jogászkori emlékeit és úgy találta,
hogy nem… Kuszált ötletei egymást kergették… Végül nem tudott már
gondolkozni sem, – minden érveréssel rohamosan növekedő félelem vett
rajta erőt. Az az irtóztató félelem, amelyet a tisztességes ember érez,
ha megérinti a fegyház szaga… Mikor a kocsi átügetett a Margithídon, ki
akarta rántani az ajtót, hogy fejjel belevesse magát a fekete folyóba…
Valaki nem eresztette. Valaki a kezén csüngött és könnyeivel és
csókjaival áztatta a jobbját.

A kocsi úgy repült, mintha sárkányok vinnék. Már valahol az
Akadémia-utcában voltak. Jesszi feje ott hánykolódott Jurisics mellén.
Már kalapja is leesett. Most magához ölelte Jurisics fejét,
szenvedélyesen, szinte erőszakosan – hogy melltűje megvérezte arcát –
aztán a száját kereste.

A fiatalember némán magához vonta. Aztán eszébe jutott, hogy mi lesz
most ezzel a gyermekkel?

Megtapogatta a kabátját, – a tárcája akadt a kezébe. Egész vagyona volt
benne, körülbelül tizennégyezer forint. Visszatolta Jesszi arcát.

– Jesszi! itt van a tárca, ezt vedd magadhoz. Pénz van benne. Ha nem
jövök vissza, akkor a tiéd. Nem szorulsz sem Hadfalussyra, sem másra.
Megértettél?

Nem értett semmit, csak fájdalmasan nyöszörgött és erőlködött, hogy az
arcát odaszoríthassa Jurisics arcához. Jurisics pedig megkereste Jesszi
kabátjában a zsebet és belegyűrte a nagy tárcát.

A kocsi megállott a rendőrségi palota udvarán.

– A kisasszony maradjon a kocsiban, – mondta Csámpor. – A kocsis el
fogja vinni a lakására.

Jurisics egy negyedóra mulva a fogalmazó előtt állott. A váltó
tulajdonosai jelentették föl és kérték a letartóztatását. Alkalmasint
értesültek az eljegyzés fölbomlásáról és féltették a pénzüket. Tanukkal
bebizonyították, hogy Jurisics adta át nekik a váltót és hogy atyja
meghalt egy nappal a váltó kelte előtt. Azt is, hogy az öreg úr már ki
volt terítve, amikor a fia állítása szerint a fővárosban kellett
tartózkodnia. A hamisítás be volt bizonyítva…

– Holnap átteszem az ügyet a büntető birósághoz, addig fogva kell, hogy
tartsam, – mondta a rendőrtiszt.

Jurisicsot bevezették a cellájába! A rendőr rázárta az ajtót, előbb
azonban azt mondta neki:

– Jó éjszakát!



Nem érzett lelkifurdalásokat, nem érzett sem szégyent, sem félelmet,
csak végtelen undort.

Végtelenül undorodott attól a gyászos komédiától, amelyben neki a
kelepcébe került váltóhamisító szerepét kellett eljátszania; még inkább
undorodott attól a végnélküli vallatási processzustól, amelynek
alávetették. Érezte, hogy ez az undor meg fogja ölni. Különben olyan
apátiával követte a vizsgálat egyes stádiumát, mintha az egész dolog nem
is tartoznék reá. Néha úgy érezte, hogy oda kell szólnia a komolykodó
biráknak, a jegyzőknek, akik izzadtságtól gyöngyöző homlokkal karmolták
a végtelen jegyzőkönyveket:

– Mi az ördögnek törik magukat? Csak nem hiszik, hogy megvárom a végét?

Mit is akarnak még tőle? A végtárgyaláson is csak azt ismételhette, amit
már a rendőrség és a vizsgálóbíró előtt hajtogatott: Aláírta az atyja
nevét, de nem érzi magát bűnösnek, mert édesatyja biztosan elismerte
volna az aláírást. Elismerte volna, ha meg nem hal időközben.

Az elnök pedig azt mondta, amit a vizsgálóbíró is mondott már. Művelt
ember, hozzá jogvégzett ember, nem élhet ilyen mentséggel.

Súlyosbító körülményül tudták be neki az összeg nagyságát és szökési
szándékát. Ezt a szándékát az bizonyította, hogy külföldi útlevelet
akart szerezni… Enyhítő körülményszámba ment, hogy a magánvádlók, miután
káruk megtérült, elállottak a vádjuktól. Az egész bűnügynek csak egy
homályos pontja volt: Mire fordította a vádlott ezt a összeget?

Jurisics, amikor emiatt faggatták, vállat vont és megtagadta a további
fölvilágosítást. Nem akarta belekeverni Szentgróthyt is a botrányba.
Bűntettre képes volt, lovagiatlanságra nem.

A törvényszéki orvosok különben úgy találták, hogy Jurisics csodálatos
apatiájának betegség az oka. Állapota zavarba ejtette őket. Nem
panaszkodott ugyan soha, de táplálékot alig vett magához, amellett
állandó, gyönge láza volt, amely rohamosan apasztotta az erejét.
Napközben, ha nem vallatták éppen, rendesen cellájának vaságyán
heverészett, nyitott pillákkal szenderegve. Ha fölkelt néha, a kályha
mellett álló lócáig ment csak, amelyen megint elaludt. Ha reányitottak,
fölijedt és idegesen kérdezte, hogy miért háborgatják. Az őrökkel nem
igen beszélt, a védőjével sem akart szóba állani.

A védő, egy nagyhírü kriminalista, elmagyarázta neki, hogy sokat
könnyíthetne helyzetén, ha kezébe adná a védelemre alkalmas eszközöket.

Jurisics vállat vont.

– Bánom is én!

– Tudja, – mondta a védő egy ízben, – tudja, hogy egy leányt is akartak
belekeverni az ön dolgába?

– Jesszit? – kérdezte Jurisics összevont szemöldökkel.

– A rendőrség kitudta, hogy ön sokat járt hozzá utóbbi időben és azzal
gyanúsította, hogy a leányra költötte a pénzt… Az ügyész, a hitelezők
sürgetésére, a leányra is ki akarta terjeszteni a vizsgálatot, sőt arról
is volt szó, hogy letartóztatását kérik…

Jurisics egy indulatos mozdulatot tett.

– Hanem aztán elejtették a dolgot, – folytatta az ügyvéd. – Elejtették,
nem igazságszeretetből, hanem, mivel egy nagyon hatalmas ember állotta
el az útjukat…

– Kicsoda?

– Hadfalussy herceg. Ugy látszik, nagyon érdekében lehetett, hogy ő
nagysága ne lakjék itt, csukott ajtók mögött, már százezer forint
biztosítékot akart letenni a bíróságnál… Más oldalról is érvényesíthette
a befolyását, a vizsgálat további folyamán legalább nem említették többé
a leány nevét…

Jurisics ajkán epés mosoly mutatkozott.

– Tehát előléptették, – a _tartalékból_ a _tényleges_ szolgálatba, –
morogta.

Az ügyvéd nem értette meg.

Másnap történt, hogy a fogoly első ízben nyilvánított valami kívánságot.
Arra kérte a vizsgálóbírót, hogy ne eresszen hozzá látogatót, nem is
akarja tudni, ki kívánkozik hozzá. Leveleket nem akart elfogadni,
egyebet sem. Hagyják békében.

A városban Jurisics esete óriás feltünést keltett.

A lapok azonban alig írtak róla, az arisztokrácia köreiben pedig
egyáltalán nem említették Jurisics nevét, mintha soha nem is ismerték
volna. Csak a legkedvesebb cimborái emlegették néha, a kaszinó egyik
zúgában, suttogó hangon.

– Jesszi törte ki a nyakát! No igen, egyik ember lovagol, kurtára fogja
az akadályt és kitöri a nyakát; a másik kártyázik, nem tudja megfizetni,
kitöri a nyakát; a harmadik belebomlik valamibe és kitöri a nyakát…
Jurisics így járt. Csak ne volna a dolog oly végtelen piszkos!
Váltóhamisítás! Különben talán segíteni lehetne a szegény ördögön, – így
még kisérletet sem szabad tenni.

Jó benyomást keltett egyébiránt, hogy Jurisics mindjárt az elfogatást
követő napon írásban megkérte a kaszinó igazgatóságát, hogy törülje a
tagok sorából. A tartalékos tiszti rangjáról is lemondott. Azt is
helyesnek találta mindenki, hogy Szentgróthy rögtön kifizette a
váltókat. Senki sem tudta ugyan, hogy honnan szerezte a pénzt, de
mindenki úgy találta, hogy ezzel teljesen rehabilitálta magát azok
előtt, akik rossz néven vették tőle, hogy beleártotta magát a
váltóhistóriába.

Jurisicsot egy évi börtönre itélte a törvényszék.

Vállvonogatva, könnyű, keserű mosollyal hallgatta végig az itéletet és
unottan a hosszadalmas indokolást.

Nem fölebbezett. Minek is? A komédia úgy sem tart már sokáig. Megvárja
még, – igen, mit is akar megvárni? Talán csak azt, hogy valahára
rendbeszedje a gondolatait, – aztán véget vet mindennek. Egy
összecsavart lepedődarab, egy szög a zárka falában, – ez a vég.

Az orvos, aki nagyon érdeklődött Jurisics iránt, keresztül vitte, hogy a
rabot, akit a folytonos láz irtóztatóan lesoványított, a levegőváltozás
kedvéért, egyik vidéki börtönbe szállítsák.

Hűvös tavaszi éj volt, amikor egy porkoláb kiséretében beszállt a vasúti
kocsiba. Mialatt az őr, parasztszokás szerint, nagyokat sóhajtgatva,
üres szemmel bámult a pipája füstjébe, addig ő tele tüdővel szítta a
nyitott ablakon át beáradó hideg levegőt és figyelmesen nézte a távolban
meg-megcsillanó fénypontokat. A szabad levegő kissé eloszlatta a zavaros
ködöt, amely hetek óta az agyát nyomta.

Éjfél után megérkeztek rendeltetési helyükre. Egy szuronyos átvette
Jurisicsot és elkísérte a börtönépületig, amely óriás falaival sötéten
feküdt a folyó partján.

Mialatt a kapun becsöngettek, odaát, egy kis csapszékben, éppen
eloltották a lámpásokat.

– Oltják a lámpásokat, vége az előadásnak! – gondolta Jurisics. És úgy
érezte, mintha egy nagy színpadról lépne le, mint a kifütyült darab
szerzője.



Nagy, sárga, négyszögletes ház a folyó partján: ez a börtön épülete.
Mélységes hallgatásával és vak ablakaival olyan szomorú, mint egy beteg
állat, amely a verőfényben sütkérezik. Belül is minden sárga és
négyszögletes: a falak, az ablakok, a homokos udvar. Az udvaron tíz
gömbölyüre nyírt akácfa unatkozik, kettős sorban, centiméterrel kimért
távolságban egymástól. Különben minden oly sivár és elszomorítóan
tiszta, hogy az embernek sírni volna kedve, ha végignéz az udvaron.

Halálos unalom borul az egész telepre. Nyomasztó unalom, amely
megakasztja a járó-kelő rabok lépteit, megzsibbasztja a műhelyekben, az
irodákban dolgozók kezét, ólomsúllyal nehezedik a templomban, a
tantermekben ülők pilláira. Ha egy fával megrakott taligát vonszolnak az
udvarra, tízen is nekifeszülnek a lőcsöknek, de azért oly lassan
mozognak, mint a csigapósta. Egy-egy ember félnapig is elsúrolgat egy
konyha-dézsán.

Jurisics eleintén teljesen átengedte magát környezete zsibbasztó
hatásának és valami csodálatos, közömbös növényéletet élt. Rabtársairól
meg az őrökről alig vett tudomást. Sötét apátiával járt-kelt, heteken át
alig lehetett szavát hallani.

Még Nagy Gyurkával sem állott szóba, azzal a jókedvü parasztlegénnyel,
akivel egy cellába zárták. Ez a Nagy Gyurka csinos, fürge fiu volt, aki
holmi korcsmai legénykedésnek itta meg a levét. A börtön műhelyében a
kovácsmesterséget tanulta. A magyar paraszt csökönyös lojalitásával
_tekintetes úrnak_ szólítgatta rabtársát és kéretlenül apró
szolgálatokat végzett körülötte. A zárkát is egyedül tisztogatta, vékony
fejhangon valami egyhangu népdal refrainjét dudolva magában. Ezt a
refraint, mindig csak ezt az egyet, százszor is elfújta napjában:

  Fölemelé Kádár szemeit az égre…

Tovább nem tudta. Jurisics fantáziájában végre ez az együgyü dal
képviselte a börtön-élet egész kétségbeejtő unalmát.

Egypár hét mulva izgatott, növekedő türelmetlenség vett rajta erőt.
Mintha várt volna valamit. Pedig alig tudta volna, hogy mit. És amint
egyszer már olvasni kezdte a napokat, az idő kereke kétségbeejtő
lassusággal forgott tovább. Néha meg éppen mintha megakadt volna. Tíz
perc: idő; egy óra: hosszú idő; egy hét: egész korszak…

A második hónap közepe táján már úgy érezte, mintha itt született volna,
a sárga falak közt és mintha itt kellene végig élni egész életét. Alig
tudta már elképzelni, milyen ember volt ő akkor, amikor még kemény
kalappal a fején, szegfűvel a gomblyukában, járt-kelt a főváros
aszfaltján, senkinek sem engedelmeskedve, csak a saját szeszélyének…

Emésztő keserűség töltötte el. Néha, különösen esténkint, ha az
ajtózárban megcsattant a kulcs, forró vérhullám szökött a fejébe. A haja
fölborzolódott, lángoló düh fogta el. Ilyenkor kedve lett volna törni,
rombolni…

Egyszer az irodában, ahol iratok másolásával foglalkoztatták, elcsent
egy éles papirvágó ollót és elrejtette a zárkájában. Maga sem tudta,
hogy mire fogja használni, de jól esett neki a tudat, hogy van egy
szerszáma, amellyel, ha akarja, véget vethet a maga vagy a mások
életének. Reggelre megint eltünt az olló. Nagy Gyurka pedig ott ült az
ablakdeszkán és tetetett egykedvűséggel dudolta:

  Fölemelé Kádár szemeit az égre…

Jurisics torkon ragadta a legényt.

– Gazember! Add vissza az ollómat!

– Kidobtam az ablakon, – dadogta a megszeppent kovács. – Kidobtam, hogy
a tekintetes úr ne tehessen kárt magában…



Egy új felügyelőt neveztek ki a börtönbe. Valami kiszolgált altisztet.
Sápadt arcu, kipödört bajszu, vézna embert, akinek már merev
testtartásán is meglátszott a zsarnok hajlamu pedáns.

Fanatikus rendszeretetével és kémkedési ösztönével szimatoló vizsla
módjára futkosott az épületben, rendetlenség után kutatva. Az öreg
porkolábok és a rabok csakhamar meggyűlölték és kollégiális
egyetértéssel szidták a műhelyekben.

Az új felügyelőnek az első pillanattól fogva szálka volt a szemében az a
kivételes állás, amelyet Jurisics a többi rab közt elfoglalt. Sehogysem
tetszett neki ez a rab, aki dölyfös zárkózottsággal járt-kelt a
börtön-épületben, alig válaszolt kérdéseire és tétlenül, álmodozva ült
íróasztala mellett.

Egyszer szokott éles hangján megszólította Jurisicsot az irodában.

– Mit dolgozott ma?

Jurisics egy ívet dobott az asztalra, az ív félig tele volt írva
számokkal.

– Ennyi az egész? – méltatlankodott a felügyelő. – Úgy látom, le kell
magát szoktatnom lustaságáról.

Jurisics vállat vont, aztán hátat fordított a felügyelőnek, mintha
terhére volna tovább folytatni a beszélgetést.

A felügyelő úgy találta, hogy a rab makacsságát, a saját tekintélye
érdekében meg kell törnie.

– Keljen föl, ha velem beszél! Parancsolom, hogy keljen föl!

És mivel Jurisics nem mozdult elég gyorsan, egy erélyes ütést mért a
vállára.

Jurisics vérben forgó szemekkel szökött talpra, – a következő
pillanatban a felügyelő sebzett homlokkal, szédülve zuhant a szoba tulsó
sarkába. A másik két íróasztal mellől ingerülten ugráltak föl a rabok,
egyikük (sohasem tudódott ki, hogy melyikük) becsapta a tölgyfaajtó
reteszét…

A felügyelő talpra állt, amikor észrevette, hogy egyedül van a féket
vesztett rabok közt, az ablakfülkébe hátrált és fölkapta az ővén függő
revolvert.

– Őrség! Őrség! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.

Jurisics keresztbe tett karokkal, ziháló mellel állott az ajtó előtt és
csillogó szemekkel tekintett a reászegezett revolver csövébe.

– Aki megmozdul, azt lelövöm! – hangzott a felügyelő éles hangja.

A többi rab meglapult az asztalok mögött, Jurisics azonban két lépést
előre tett, aztán megállott. Féktelen harag tüzelte, az a harag, amelyet
a farkas érez a házőrző komondorral szemben. Ez a pergamen-képü,
kihegyezett bajszu fiókzsarnok, az egész hivatalos társadalmat
képviselte előtte, azt a kicserzett szívü, üresfejü társadalmat, amely
buta paragrafusai szerint méregette, szabdalta az ő szabadságát és
büszkeségét…

Egy lövés dördült el. A golyó a falnak ment, jókora lyukat ütve a
vakolaton.

Jurisics a lövés után mozdulatlanul állott egy helyben. Nagyon sápadt
volt. A felügyelő arca is krétafehér lett.

Odalenn, az udvaron, az őr ordítása hallatszott, amint fegyver alá
szólította a legénységet. A folyosóról ajtócsapkodás, fegyvercsörgés és
futó léptek zaja hangzott. A vészharang megszólalt. Az egész épületet
pedig hirtelen valami baljóslatu, félelmetes morgás járta át, mintha a
lázadás forgószele vágtatna végig a folyosókon.

A felügyelő újra fölemelte fegyverét Jurisicsra.

– Vissza! – vagy keresztül lövöm!

Jurisics pedig megint két lépést tett előre. Már csak nyolc lépésnyire
voltak egymástól.

Ez az óriási rabalak, amely izzó szemmel, lassan, de biztosan közeledett
feléje és föl sem vette a mellének tartott fegyvert, oly zsibbasztó
rémülettel töltötte el a különben nem gyáva felügyelőt, hogy haja égnek
meredt, a keze meg oly erősen remegett, hogy látni lehetett a revolver
csövének mozgását…

Megint lőtt, – most sem talált.

Harmadszor is fölrántotta a ravaszt. Most már nem is célzott, a golyó
belefuródott a szoba tetejébe.

Aztán elvesztette a fejét, kiejtette kezéből a fegyvert, bezúzta öklével
az ablak üvegét és olyasféle mozdulatot tett, mintha ki akarna szökni a
rácsos ablakon… Jurisics már oly közel állott hozzá, hogy elérhette a
kezével… A felügyelő most már az ablakfülke sarkába szorult és
félelemtől eltorzult arccal nézett ellenfelére…

– Ne öljön meg! – suttogta.

A féktelen düh hirtelen elpárolgott Jurisics lelkéből. Mintha odabenn,
az utolsó pillanatban, egy szelelő nyilt volna meg.

Gyermekkorában egyszer kergetőbe vett egy fiucskát, aki kővel megdobta.
Valami sarokban megszorította. Az a fiucska, – jól emlékezett reá:
csinos, vézna gyerek volt, – épp oly félelemmel, kegyelmet esdően nézett
reá, mint most a felügyelő. A fiu azt mondta neki: Ne ölj meg!

És most a felügyelőnek ugyanazt mondja, amit a kis fiúnak:

– Ne félj, hiszen nem vagyok vadállat!

Kivülről puskaaggyal döngették az ajtót. Az egyik rab, Jurisics néma
intésére, kinyitotta a reteszt. A folyosót fegyveresek állották el, a
porkoláb, lövésre készen tartott puskával lépett a szobába.

– Verjétek vasra valamennyit!

A felügyelő remegő kézzel simított végig homlokán, aztán rekedt hangon,
látható megszégyenüléssel mondta:

– Nem kell bántani… Én hamarkodtam el a dolgot…



  Fölemelé Kádár szemeit az égre…

Nagy Gyurka, aki éppen az ebédet hozta, hirtelen abbahagyta a nótáját,
amikor meglátta, hogy az intézet papja pipával a fogai közt, ott ül
Jurisics mellett az ágyon.

– Nem fogok az elveszett fiúval példálózgatni, – mondta a pap, – hanem
teszek önnek egy józan indítványt. Ön meg van győződve, hogy nem
folytathatja az életet, mert alapjából elhibázta; – én viszont azt
állítom, hogy a hibát jóvá lehet tenni és hogy ön még boldogabb lehet,
mint amely eddigi életében volt. Legyünk őszinték: Eddig egyáltalában
nem volt boldog, ezentúl pedig még az lehet, – már amennyire ember az
lehet. Nem hiszi? Azt indítványozom, hogy _próbálja meg_. Ha belátja,
hogy nincs igazam, akkor tegye meg azt, amit meggyőződése szerint tennie
kell. Ha igazam volt, – nos, akkor érdemes volt a próbát megtennie.
Eszem ágában sincs, hogy vallási érvekkel küzdjek az öngyilkosság
teóriája ellen, – ön az ilyen okok iránt egy csepp fogékonysággal sem
bír, – de nézzük a dolgot az én vidéki plébános-eszemmel. Mit gondol,
hány évet élhet ön még, legjobb esetben? Mondjuk negyvenet, vagy mondjuk
harmincat. Olyan hosszú időnek találja ezt? Lássa, a Gondviselés – vagy
ha úgy tetszik: a természet – egy csöppet engedett minden embernek az
idő végtelen tengeréből. Nem tehetek róla, de én a felebaráti szánakozás
mellett mindig valami nevetési ingert is érzek, ha megtudom, hogy valaki
ezt a parányt megsokalta és fejjel beleugrott oda, ahol ő csak
áthathatlan feketeséget lát… Ön azt mondja, hogy nem gyűlöli éppen az
életet, de mit ér az élet, ha nem mehet többé az emberek közzé?
Bocsánat, – mit ért ön tulajdonképpen emberek alatt? Sokat mondok, ha az
ön személyes ismerőseinek számát kétezerre teszem. A világon pedig,
felületes számítás szerint, kétezer millió ember lakik. Egyezer
kilencszáz kilencvenkilenc millió és még egy pár százezer ember tehát
nem bír tudomással arról, hogy ön a világon van. Hátha ön ezek közt még
talál embereket, akik szeretetreméltóbbak eddigi ismerőseinél, akiknek a
kevéért érdemes élni? Próbálja meg!

– Becsület nélkül? – vetette oda Jurisics.

Az öreg elmosolyodott, majd gyújtóért küldte Nagy Gyurkát.

– Becsület! – mondta aztán. – Lássa, én emlékszem, hogy volt önnek egy
szenzációs párbaja, – valami szép asszony miatt, – amely párbaj nagyban
öregbítette becsületes ember, vagy mint önök mondják: gentleman hírét…
Ön aztán váltót hamisított, mint nekem bevallotta, azért, hogy egy jó
fiu életét megmentse. Nem gondolja, hogy akadhat a kétezer millió közt
olyan ember, aki azt a párbaját tekinti becstelenségnek és éppen a
váltóhamisítást róvja föl érdemül? Akad. Önnek új életre kell készülnie.
A mult tapasztalataiból levonhatja a következéseket a jövőre nézve.
Amennyire multját ismerem, tragikus hibája, amely elbuktatta, nem az a
váltóaláírás, hanem az a körülmény, hogy egypár fokkal föllebb
állították önt a társadalom lépcsőjén, mint ahová önt józan ésszel
állítani kellett volna. Szertelen igényei, nagyúri könnyelműsége,
amelyet nem korlátoztak nyárspolgárias aggodalmak, és hazárd
temperamentuma megtették a magukét, hogy önt elbuktassák. Elég ennyit
tudnunk, – a többi magától következik. Ha boldogulni akar az életben,
szállítsa le az igényeit. Szálljon lejebb egypár fokkal a létrán. Ha
reám akar hallgatni: kezdje legalul… Mindenekelőtt meg kell szabadulnia
azoktól a tépelődésektől, amelyekkel önmagát gyötri. Legjobb út erre a
súlyos fizikai munka. Önnek hatalmas izmai vannak, foglalkoztassa
izmait. Régi tapasztalásom különben is, hogy a testileg erős embereket
inkább teszi tönkre a henye életmód, mint a gyöngéket. Álljon be egyik
műhelyünkbe és tanúlja meg a mesterséget. Ha letelt az év, akkor menjen
ki a világba, valahová, ahol önt nem ismerik és próbálkozzék meg, mire
tudja vinni a saját erejéből. Ne vegye túlságos tragikusan a testi
kényelmetlenséget, – tegyen úgy, mint Péter cár, aki inkognitóban
gerendákat fűrészelt… Tűzzön ki magának határidőt, mondjuk három évet.
Ha aztán beleunt a dologba, még mindig megteheti azt, amit tennie kell.
Meglehet azonban, hogy mulatságosnak találja új életét… Próbálja meg!

A pap fölkelt és kezet fogott Jurisicscsal. Azt mondta, hogy ebédelni
megy. Otthon gulyás-levessel várják, azt nagyon szereti.

Jurisics keserűen mosolygott.

– Nekem úgy rémlik, – mondta némi gúnnyal, – hogy főtisztelendő úr
könnyen beszél. Nem tudja, mi az, rabnak lenni!

– Édes fiam, – mondta a pap szárazon, – kissé mégis szólhatok a
dologhoz, mert hat évig voltam rab. Kufsteinban ültem a Geroldseck
alatti lyukban. A jobb lábam oda volt láncolva a falhoz, – azért bicegek
egy kicsit járásközben…

Az öreg pap józan paraszt-logikája olyan hatással volt Jurisicsra, hogy
egypár napi gondolkozás után beállt az intézetbeli kovácsműhelybe. Addig
sokat gondolkozott a multjáról. Oly tiszta, kritikus szemmel látta most
életét, mint a kifütyült szerző a drámáját. Most már tudta, hol hibázta
el a cselekményt és mit kellett volna tennie, hogy sikert arathasson!

A hátsó udvar sarkában volt egy füstös lyuk, hol egész nap vörös tűzfény
lobogott és harmónikus üllőcsengés szólt. Jurisics Jancsi dolgozott ott,
Nagy Gyurka és még egy öreg rab társaságában.

Szekérvasat gyártottak és patkót és ha megszállotta az öreg mestert a
művészi ihletség, akkor még fejbetörésre alkalmas fokosokat is kalapált
a vidéki megrendelőknek, – pedig éppen egy ilyen fokossal behorpasztott
fej juttatta őt ide.

Jurisics, különösen inaskodása idején, esténkint halálra fáradtan
rogyott ágyára. Tenyere sajgott, minden tagja fájt, azt a kéjes
izom-lázt érezte, amelyet a sportember tud csak méltatni. Másnap aztán
az újabb munka megint megpuhította merev tagjait és kiűzte csontjaiból a
fáradtságot.

Nyáron át a szabadban dolgoztak. Az öreg plébános néha kivitette
karosszékét az udvarra, és elnézte pipaszó mellett azt a három
félmeztelen, kormos férfialakot, amely hajlékony derékkal, a saját
erőkifejtésében gyönyörködve, ütemesen verte a sziporkázó vasat.

Jurisicsnak, társai állítása szerint, nagy tehetsége volt a
mesterséghez. Rövid inaskodás után már annyira vitte, hogy _egy tűzről_
ki tudott kalapálni egy patkót.

A munka jó hatással volt reá. Fölhagyott sötét tépelődéseivel, a
folytonos kalapácsdöngés pedig, amely megrázkódtatta egész valóját,
megedzette idegeit. És mintha az érc, amelyet erős kezekkel formált,
átengedett volna neki valamit tulajdonságaiból: akaratereje szilárd
lett, miként mellén és karján az izmok.



Már erősen alkonyodott, mikor Jurisics kilépett a börtönépület kapuján.
Körülnézett és úgy érezte, mintha szédülne. Leült arra a lócára, amelyen
napközben a börtönőrök szoktak lustálkodni.

Szabad volt. Mehetett, amerre kedve tartotta. És mégis, az ujjongó
örömmámor helyett, amelytől eleve félt, mint egy nagy lelki
megrázkódástól szokás félni, most csak valami fájdalmas fásultságot
érzett. Nagynak, üresnek, idegennek találta a világot, pedig alig látott
belőle egyebet egypár palánkkerítésnél. Titokzatos félelem szállotta
meg, félt mindattól, amin a jövőben még át kell majd esnie és ha
ösztönére hallgatott volna, talán visszament volna megint csendes,
biztos zárkájába, hogy ott töltse egész életét.

Jó ideig még ott ült, fejét két tenyerébe támasztva és magában
álmodozva. Mikor odabenn a nagy házban megszólalt az esti harang,
megemberelte magát és talpra állott. Tudta, hogy a porkolábok jönnek és
nem akarta, hogy itt találják. Gyors, bizonytalan léptekkel indult meg a
pályaudvar felé, a házfalak mellett haladt, mint valaki, aki attól fél,
hogy el találna szédülni.

Fogsága utolsó idejében egyebet se csinált, mint tervezgetett. A
legkisebb részletig kiszínezte jövő életének képét. Most egyszerre úgy
találta, hogy azok az éjjeli fantáziák mind képtelen álmok voltak és nem
tudott magával mit kezdeni. Nyitva állott előtte az egész világ, ahol
nem ismerte senki és ő mégis arra az egyetlen helyre ment, ahol majd
mindenki ismerte: Budapestre.

Még az éjjel megérkezett a fővárosba.

Egy külvárosi kis fogadóban hált meg. Egész vagyonát magánál hordta, azt
a hatvan forintot, amit kovácsmesterségével keresett és kevés ruhanemüt.
Egy szürke elpusztíthatatlan angol ruha volt rajta, amit egypár év előtt
csináltatott a vadászatra.

Másnap reggel ott hagyta a fogadót és egy kis szobába költözött, amelyet
egy asszonyságnál bérelt, künn a Városligetnél. Olcsó szoba volt és
ennélfogva sötét és szűk. Bejárata a konyhán átvezetett, ablaka egy
nyirkos, patkányszagú udvarra nyílt; Jurisics, aki azelőtt az inasát se
lakatta volna ilyen szomorú lyukban, mégis úgy találta, hogy elég
kényelmes lakás. Különösen a háziasszony kopott kerevete nyerte meg a
tetszését.

Estefelé volt csak bátorsága kimenni az utcára. Jó ideig keskeny
mellékutcákon tévelygett, végül kiment az Andrássy-útra.

A ragyogó lámpasorok, az Opera árkádjai alá robogó hintók, a zsúfolt
kávéházak, a sok járókelő, – mindez elkábította, megzavarta. Nagy
örömére, egyetlen régi ismerősével se találkozott. Mintha csak az egész
lakosságot kicserélték volna az egy év alatt.

Később megéhezett és betért valami szerény vendéglőbe. Alig hogy benn
volt az ivóban, már megfordult megint a sarkán és esze nélkül sietett
ki. Az első asztalnál, több söröző fiakkeres társaságában, ott látta a
volt kocsisát, elegáns, drapszínű felöltőben, fülére csapott
cilinderrel, ostorral a térdei között.

Hazament és másnap is csak késő délután hagyta el megint a lakását. A
szobaasszony ezt furcsának találhatta, mert megkérdezte, hogy nincs-e
valami rendes foglalkozása? Jurisics azt mondta, hogy most nincs ugyan,
de lesz nemsokára.

Megint az Andrássy-úton járt. Ezuttal a kiváncsiak közé állott és nézte
a hosszú kocsisort, amely a versenytérről jött.

A hintókban nagyon sok ismerőst látott, majdnem csupa ismerőst.
Szentgróthyt is látta. Világos tavaszi ruhában, az elmaradhatatlan
virággal a gomblyukában, monoklival a szemében, öt-hat úr társaságában
egy hatalmas vadászkocsiban ült, amelynek tüzes négyesét egy fiatal
mágnás hajtotta…

Aztán mások, ismerős asszonyok, régi cimborák. Egy szögletes arcu úr,
aki magas bakján előre hajolva figyel szélsebesen ügető félvéreire.
Arcán végig sebhelyt visel, – ezt a vágást Jurisicstól kapta a felesége
szép szeme kedvéért.

Két csinos huszártiszt, egy hetyke kis önkéntessel a kocsiban. Ezek az
Ilonday-fiúk, akiknek a birtokán gyakran vadászgatott. Nővérük is van,
egy nyalka özvegyasszonyka, akiről az egész vármegye tudta, hogy nagy
gyöngéje van Jurisics iránt…

Aztán két feltünően csinos asszony egy nagy landauerben. Valami tavaszi
kirándulásra emlékeztették Jurisicsot, amikor fehér kötőt kötöttek eléje
és epres-bowlet kavartattak vele…

Ezek és mások sebesen ügettek el előtte, mint a múlt viziói.

Amikor bealkonyodott, kiment a Városligetbe. Egy félreeső padra ült és
szórakozottan hallgatta a távoli vendéglőből elhallatszó cigányzenét.
Meglehetős hűvös tavaszi est volt; a teli hold sárga korongja közömbösen
bukkant föl a tó fölött, fekete fatörzsek mögül, hideg, sötét
szomorúsággal töltve el a fiatalember lelkét. Azzal a sötét
szomorúsággal, amelyet csak az elhagyott ember érezhet a fölséges
közömbösséggel munkálkodó természeti erők láttára.

Mikor hazafelé indult, egy didergő kis leány szaladt utána.

– Vegye meg ezt a virágot! Még csak ez az egy van!

Megvette és a kis bokrétával a kezében ment tovább. Ibolya volt. Arcához
emelte, – egyszer, kétszer – és amint fölszívta a rég nem érzett tavaszi
illatot, egyszerre megint érezte ama varázs titokzatos hatalmát, amely
ellen egy egész éven át küzdött…

Jesszi! Megfordult, körülnézett – a szíve oly sejtelmesen dobogott,
mintha már hallaná a leány ruhájának suhogását… Semmi!

Föl fogja keresni Jesszit. Hiszen – bármint tagadja önmaga előtt, másért
sem jött Budapestre! Százszor is megátkozta már emlékét, lázas álmaiban
százszor megint lábaihoz borult, hogy visszakoldulja Hadfalussy
kedvesétől szerelmét. Most egyszerre szenvedélyes, dühös, érzékies vágy
fogta el: látni akarja a leányt, csak egyszer akarja még látni!

Betért egy éjjeli kávéházba, amelyben Jesszi azelőtt majd minden este
megfordult. A felszolgáló pincér nem tudott semmit se Jessziről; a
főpincér emlékezett ugyan valami csinos virágárus leányra, aki azelőtt
gavallérok társaságában el szokott látogatni az üzletbe, de csak annyit
mondhatott, hogy valami nagy szerencse érte. Holmi gazdag bojár
elvihette Romániába… Vagy Bécsbe ment? A kaszirnő úgy emlékezett, hogy
már egy év előtt Bécsbe ment. Azóta nem látták.

Jurisics leverten ment haza. Most már szégyelte gyöngeségét és tisztában
volt magával, hogy veszedelmes útra tért. Vissza kellett fordulnia a
régi panaceához, a munkához. Dolgozni akart, hogy kiheverje a fejéből
ábrándjait; pénzt keresni, hogy elmehessen külföldre.

Másnap találomra elment egy híres műlakatoshoz. Név szerint ismerte
csak, de azért bizalmasan elmondta neki multjából azt, amit szükségesnek
látott elmondani, aztán munkát kért tőle. A gyáros komolyan és növekedő
érdeklődéssel hallgatta végig.

– Helyesen teszi, hogy dolgozni akar. Nekem is kapóra jön az ön
ajánlata. Sok a munkásom, de alig van köztük ember, aki meg is tudná
fogni a dolog végét, meg imponálni is tudna a műhelyben. Ha akarja,
egyelőre beállítom a kovácsműhelybe, később meg fog ismerkedni a
magasabb iparágakkal is… Öntől függ aztán, hogy mire viszi…

Másnap Jurisics már ott dolgozott a gyári kovácsok közt. Hatalmas izmai,
amelyeket még e ciklopszműhelyben is megbámultak, ügyessége a nyersebb
munkában és hallgatag modora láthatólag imponáltak társainak.

Két hétig dolgozott már a műhelyben, ahová korán reggel jött és amelyet
csak alkonyatkor hagyott el.

Egyszer egy kovácsolt kriptarácsot kellett a temetőbe szállítani. Egyik
felügyelő sem ért reá, Jurisics hát magára kapta kabátját, a zsebébe
tett néhány szerszámot és a lóvonatu vasúton kiment a temetőbe, ahová a
rácsot már kocsin kivitték. Odakünn egy ideig elnézte hogyan erősítik a
sarokrudakat a kripta márványlapjába vésett nyílásokba, minthogy azonban
az egyik munkás, aki útközben kissé bepálinkázott, nagyon ügyetlenül
bánt az olvasztott ólommal és a kénnel, Jurisics levetette a kabátját és
maga is munkához látott. Letérdelt a földre és a munka hevében nem is
ügyelt arra a két hölgyre, aki talpig gyászban, lengő fekete fátyollal,
a kavicsos úton közeledett.

Most tanakodva megállottak, az egyik, a fiatalabbik, félénk hangon
megszólította:

– Bocsánat – nem látta a temető-őrt?

Mihályi Adél volt az édesanyjával.

Jó ideig némán néztek farkasszemet. A túlkarcsu, elegáns leánynak,
akinek halvány arcán, a száj körül, már két öregkisasszonyos ránc
mutatkozott, – és a szakállas munkás, aki ingujjban, kalapáccsal
öklében, térdepelt a földön.

Adél arca lángvörös lett, majd belefogózott édesanyja karjába, nagy,
könnyes szemeit egyre Jurisicsra függesztve. Aztán ösztönszerűen,
suttogó hangon mondta:

– Bocsásson meg…

Azért kért-e bocsánatot, mert megszólította, vagy más valamiért?
Jurisics nem tudta meg. Talán nem is ezen töprengett, amikor hosszan
bámult a két fekete nőalak után, amely szorosan összesimulva, lehajtott
fővel, lassú léptekkel ment a kijárat felé, anélkül, hogy egyszer is
visszanézne.

Még aznap egy másik találkozáson is kellett átesnie.

Mikor este hazament, a háziasszony azt mondta, hogy egy úr várja a
szobájában. Jurisics Szentgróthyra gondolt és hirtelen kinyitotta az
ajtót. Nem csalódott: a kis Gróthy ott ült a kopott kereveten, elegáns
tavaszi felöltőben, gondosan megfésülve, monoklival a szemében. A szobát
finom szivarfüst járta át.

Egy pillanatig némán szembenéztek. Jurisicsnek alkalmasint csak ki
kellett volna terjesztenie a két karját, hogy a jószívü kis Gróthy
zokogva boruljon a nyakába. Jurisics azonban dölyfösen mérte végig régi
cimboráját.

– Mit akarsz itt? – kérdezte.

Gróthy zavarba jött. Ilyen fogadtatásra nem volt elkészülve. Kiejtette
szeméből a monoklit.

– Bocsáss meg, de hallottam, hogy itt vagy Pesten és látni akartam, hogy
mit művelsz…

Mivel pedig nem kapott választ, halkabban, nehogy a háziasszony odakünn
meghallja, hozzátette:

– Gondoltam, hogy szükséged lehet valamire…

– Alamizsnát nem fogadok el! – vágott szavába kurtán Jurisics.

– Kérlek, nem is úgy értem… Mi azelőtt olyan jó cimborák voltunk… Aztán
tulajdonképpen adósod is volnék.

Jurisics az ágyra dobta kalapját.

– Ha már itt vagy, hát ülj le… Talán jó is, ha egyet-mást megbeszélünk…
Úgyis utóljára beszélünk ma egymással, – be fogod látni, hogy
ismeretségünkkel föl kell hagynunk…

Szentgróthy tiltakozva emelte föl a kezét, de alapjában véve nagyon
megnyugtatta Jurisics kijelentése. Jurisics váratlan megjelenése
Budapesten, amelyről a rendőrség útján értesült, már napok óta
nyugtalanította és babonás félelemmel töltötte el. Nem tudott előbb
megnyugodni, míg a kisértetnek végére nem járt. Mikor most Jurisics
modorából meggyőződött hogy régi barátja elég tapintattal fogja föl
egymáshoz való viszonyukat és nem szándékozik őt kompromittálni, tetemes
megkönnyebbülést érzett és jókedvében szinte áradozni kezdett.

– Az adósságaid miatt nem kell aggódnod. A boldogult öreged
hagyatékából, meg a te dolgaid árából kifizettünk mindent. Mondhatom, a
kaszinó szépen viselte magát. Mikor a lakásodat licitálták, a régi fiúk
mind eljöttek és fölhajtottak mindent… A kis Ilonday kétszáz forintot
adott egy bőr szivartárcáért… Ezt különben meg is írtam neked, de a
levelemet fölbontatlanul visszaküldték…

– Nem fogadtam el leveleket, – mondta Jurisics mogorván.

Ez fölbátorította Gróthyt, hogy egy kicsit elvesse a sulykot.

– Egyszer meg is akartalak látogatni!

– Senkit sem eresztettem magamhoz.

Szentgróthy a fejével bólintott.

– Tudom, a _szép leány_ mondta. Többször járt utánad, írt is…

Jurisics arca lángvörös lett. Jól tudta, hogy kiről van szó, de azért
mégis megkérdezte:

– Miféle leányról beszélsz?

– Hát Jessziről!

Hosszú hallgatás után elszánta magát egy másik kérdésre:

– Itt van Budapesten?

– Persze!

– Azt hittem, hogy Hadfalussy magával vitte, – mondta Jurisics halkan.

Szentgróthy megörült, hogy talált végre valamit, ami barátját érdekli.

– Hadfalussy? Nem is hallottad azt a fölséges dolgot? Persze, te akkor
már nem voltál itt, mikor a skandalum történt…

Szép sorjába elmondta.

– Tudod, hogy a herceg kitartotta Jesszit, anélkül, hogy ismerte volna…
Tett ő ennél nagyobb bolondokat is… Egy év előtt eljött Budapestre és
egy nap az ügyvédjével magához hivatta Jesszit… Úgy látszik, a pénzen
szerzett jogait akarta érvényesíteni… Hogy mi történt kettőjük közt, azt
nem tudom, annyi tény, hogy Jesszi kurtán hátat fordított neki. Úgy
látszik, hogy ilyesmi először esett meg Hadfalussy praxisában, – az is
meglehet, hogy nagyon belebomlott a leányba, – elég az hozzá: az öreg
oligarhát dühbe hozta Jesszi ellentállása. Pénzen szerzett jogaira
hivatkozott és ebből aztán óriás skandalum származott. Jesszi – az ég
tudná, honnan szerezte a pénzt? – elküldte neki azt az ötezer forintot,
amit öt év alatt tőle kapott. Hadfalussy persze nem fogadta el a pénzt,
Jesszi pedig azzal válaszolt, hogy az ötezer forintot a herceg neve
alatt valami jótékony egyesületnek ajándékozta és valamennyi hirlapban
nyugtáztatta… ilyen fölsülés még alig esett meg gavallér emberrel. Az
egész város beszélt róla, a lapok pedig mint elsőrendü pikantériát
tálalták föl olvasóiknak… A dolog annyira elkedvetlenítette Hadfalussyt,
hogy megutálta Budapestet és visszament Párisba…

– És mi lett Jesszivel?

– Jesszi virágkereskedést nyitott a Belvárosban. Igen szép üzlete van, –
el se tudom képzelni, honnan szerezte a pénzt. Valami titkos pénzforrása
lehet… Ámbár nem tudom, hogy ki tartaná pénzzel, mert valóságos
apáca-életet folytat… Azelőtt hébe-korba legalább eljárt mulatni, egy év
óta sehová se jár, csak az üzletébe… Egy szoknyás nyárspolgár!

Még egypár ujságot tálalt föl Jurisicsnak, többek közt azt is, hogy az
öreg Mihályi vagy egy félév előtt meghalt, aztán végképp megakadt a
beszélgetés köztük.

Szentgróthy fölkelt és a kalapja után nyúlt.

– Tehát semmire sincs szükséged?

– Semmire! És jegyezd meg, hogy a mai naptól kezdve nem ismerlek többet!

Szentgróthy kissé elérzékenyedve nézett barátjára.

– Ej, miért is kellett annak a szamárságnak megtörténni?

– Ne érzelegj! – mondta Jurisics a régi gúnnyal.

Nem is nyujtott neki kezet, amikor elbúcsuztak.

– Nem akarom, hogy később megbánjad látogatásodat!

Szentgróthy még a lépcsőn is meg volt indulva.

– Kár ezért a fiuért! – suttogta magában. – Kár! Csak azt szeretném
tudni, hogy miért nem lőtte magát főbe?



Jurisics, amikor másnap este kijött a gyárból, a Belváros felé vette
útját.

Egész nap szakadt az eső, alkonyat felé kiderült ugyan, de a lucskos
utcák korán néptelenek lettek. Jó sokáig tévelygett cél nélkül, a
kirakatokat nézegetve, amikor egyszerre megállott egy fényesen
kivilágított üzlet tükrös ablaka előtt. Elegáns virágkereskedés volt,
aranyléces, fehérlakkos állványokkal, atlaszfüggönyökkel, csipkés levelü
pálmákkal és exotikus növényekkel.

Az üzletben két hölgy ült, láthatólag vevők, egy csinos, barna leány
egész halmaz koszorút hordott eléjük, az üzlet tulajdonosnéja pedig a
polcnak támaszkodva beszélgetett az asszonyokkal.

Jesszi volt. Ott állt, bőkaru, fekete ruhában, magasra fésült,
aranyszőke hajjal, édes mosollyal az ajkán, öntudatlan gráciával dőlve
az asztalnak. Üdébb, bájosabb, kacérabb volt, mint valaha. A kirakat
üvegén megtört gázfény szivárványos zománccal övezte finom arcát.

Jurisics mozdulatlanul állott az utcán és vagy egy negyedóráig
legeltette szemét Jesszi alakján. A hölgyek aztán elmentek, Jesszi
elkísérte őket az ajtóig, majd visszament és eltünt az üzlet mellett
levő fülkében.

Jurisics egypárszor föl-alá járt az aszfalton, hogy összeszedje
bátorságát, – amikor reá tette kezét az ajtó kilincsére, Jesszi megint
megjelent az üzletben. Leült a polc előtt álló zsöllére és egy ujság
olvasásába mélyedt. Lecsüggesztett fejjel, csendesen pihegő kebellel
hajolt a lap fölé, Jurisicsnak most már éppen nem volt bátorsága reá
nyitni. Hátha nagyon meg találna ijedni?

A leány később az órát nézte, aztán megint bement a fülkébe és egy bő,
prémes köpenyeggel a vállán, tért vissza. Két kalapos leány és egy
cseléd jött vele. Mikor Jesszi kilépett az utcára, Jurisics átment az
utca tulsó oldalára. Az üzletben eloltották a lámpákat, aztán bezárták
az ajtókat; a leányok jobb felé mentek, Jesszi pedig a cseléddel bal
felé. Jurisics az utca túlsó oldalán követte őket.

A harmadik-negyedik háznál Jesszi már befordult a kapun, a fiatalember
pedig egyedül maradt a néptelen utcán. Egypárszor zavartan járt föl-alá,
aztán ő is bement a házba. Ösztönszerűen fölhaladt a lépcsőn és kilépett
az első emelet nyitott folyosójára. A vasrácsnak támaszkodott és a
véletlenre bízta, mi történjék tovább. Néhány perc mulva egy kis
cselédleány jött ki az egyik lakásból; palackkal a kezében, dudolva
futott le a lépcsőn. Jurisics megismerte Jesszi cselédjét. Most már
tudta, hol lakik… Belépett az előszobába, aztán kopogtatott az ajtón.

– Maris! – kiáltotta belül Jesszi.

Jurisics lassan kinyitotta az ajtót.

– Én vagyok, Jesszi!

– Ki az?

– Jurisics!

Jesszi a nyitott ruhaszekrény előtt állott, éppen a prémes nagykabátját
hajtogatta össze. Hogy megpillantotta Jurisicsot, elsápadva támaszkodott
a szekrény ajtajának, amely nyikorogva fordult meg a sarkában. Aztán a
földre ejtette a ruhát.

– Jurisics! – suttogá, két kezét összekulcsolva.

– Nagyon megijesztettem? – kérdezte Jurisics halkan. – Bocsásson meg!

Kezet fogtak és habozva, vizsgálódva néztek egymás szemébe. A leány még
mindig sápadt volt. Valami bizalmatlanságot olvashatott ki Jurisics a
szemeiből és ez félénkké tette.

– Óh, Jurisics, hát megjött! Mindig vártam!

A fiatalember leült, Jesszi meg nekitámaszkodott a kerevet karjának és
vizsgálódva, mereven nézte. Oly sok mondani valójuk lett volna és most,
első zavarukban, alig tudtak mit beszélni.

Jesszi kis lakása egyszerű, de csinos volt. A leány szerette a színeket
és ösztönszerü érzékkel bírt a művészi staffage iránt. Ez a staffage
nyomasztó hatással volt Jurisicsra. Nagy, kemény tenyereivel és viseltes
ruhájában kopottnak, otrombának érezte magát a bambusznádbútorok és a
világos függönyök közt. Másképp képzelte el az első viszontlátást. Most
valami csalódásfélét érzett és azt hitte, hogy okát kell adnia
idejövetelének.

– Még egyszer látni akartam, aztán elmegyek.

– Hová megy?

– El, messzire, – ahová már tavaly akartam menni.

Hosszú csend következett.

– És – egyedül? – kérdezte Jesszi habozva, nagy szemét Jurisicsra
emelve.

– Egyedül! Kit vinnék magammal?

– Persze, kit is vinne magával!

Jesszi fölkelt és lassú léptekkel, összekulcsolt kezekkel ment végig a
szobán. Mikor kis íróasztalához ért, eszébe juthatott valami. Fölkapott
egy nagy, fekete könyvet és odatette Jurisics elé. Félvállról, hanyagul
mondta:

– A leszámolás!

– Miféle leszámolás?

Jesszi kinyitotta a könyvet és lapozgatni kezdett benne.

– Itt van minden! 14.500 forintot kaptam… 4500 forinttal berendeztem az
üzletet… 3000 forintot elhelyeztem a takarékpénztárban, – a könyvecske
is itt van… 2000 forintot a kőbányai virágszállítónak adtam kölcsön. Be
van táblázva… Az üzlet jól ment, egy év alatt 3000 forintot hozott, –
abból ezret elköltöttem, kétezret meg betettem a takarékpénztárba…
Maradna még 5000 forint, amellyel nem tudok beszámolni… A saját
céljaimra fordítottam, – oda kellett adnom Hadfalussynak… És ha ön most
elmegy, akkor nem tudom, hogyan fogom megfizetni.

Letette a könyvet, fölkelt és halkan mondta:

– És ha ön most elmegy, akkor nem is tudom, hogy mi lesz velem…

Jurisics megfogta Jesszi kezét.

– De Jesszi, csak nem gondolja, hogy azt a pénzt visszaveszem? Mit is
gondolt?

Hogy mit gondolt? Tudja is ő, hogy mit gondolt! Valami ostobaságot!
Olyanfélét, hogy mind a kettőjüké… Most pedig kedve lett volna sírni…

Jurisics szíve félelmetes hangon dobogott. Pillantása találkozott
Jessziével. Egy delejes szikra csillant meg szemükben, amely
ellenállhatatlan erővel sodorta őket egymás karjába. Az idegenkedésnek,
bizalmatlanságnak egyszerre vége lett; egymásra ismertek, átölelve
tartották egymást, szenvedélyesen simultak egymáshoz, mintha sohasem
akarnák egymást többé elbocsátani. Jesszi némán szorította oda forró
arcát Jurisics nyakához, Jurisics pedig önfeledten simogatta a leány
szőke haját.

– Ugy-e, nekünk nem szabad elválnunk soha?

– Soha!

– Hiszen tudtam, hogy szeret!

– De maga – egy rabot?

Jesszi hátradőlt Jurisics karjaiban és két tenyerét a fiatalember
vállának támasztva, sajátságos mosollyal nézett a szemébe.

Azt mondta:

– Jól van ez így, – nekem nagyon jó! Ha megmaradt volna _gavallérnak_,
akkor talán a szeretője lettem volna… Akkor is szerettem volna, de ön
egy hónap vagy egy év múlva reám unt volna… Biztosan tudom, mert ez így
szokott lenni…

Megint a szemébe nézett és győzelmes szépségének tudatában mondta:

– Tudom, hogy most nem fog reám unni!

Aztán Jurisics kemény tenyerét kezdte simogatni és egy kicsit
elérzékenyedett.

– Milyen keze van! Dolgozott ugy-e? Szegény!

Meg akarta csókolni a kezét, de Jurisics nem engedte.

A leány aztán egészen befészkelte magát az ölébe, és mert jól érezte
magát, dorombolni kezdett, mint a cica. A sárgaarcu néniről, akivel
összeveszett Hadfalussy miatt és aki elment a _másik_ után Odesszába:
meg az aggodalmakról, amelyeket egy éven át kiállott, mert nem akarták
beereszteni Jurisicshoz a börtönbe…

Jurisics lehunyta a két szemét, mintha a feje szédülne, pedig boldognak,
büszkének, bátornak érezte magát megint. Telve életörömmel és
munkakedvvel. A jövő édes verőfényben feküdt előtte, mint a tavaszi
reggel, a mult pedig – egy emlék! Egy iskola, amelyen át kellett mennie,
hogy megtanulja a boldogulás művészetét. Úgy érezte, hogy megtanulta…
Megtanulta, hogy mindaz, amit elveszített, elenyésző semmiség ahhoz
képest, amit a világban játszott: teher volt, amelytől meg kellett
szabadulnia, hogy elérhesse azt az egyetlen dolgot, amelyért érdemes
volt élni. Azt az egyetlen dolgot most a karjaiban tartotta. Nem
álomkép, hanem szerelmesen pihegő, aranyszőke, édes valóság.



Két esztendővel később.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szomolnai erdészhivatalnokok szövetkeztek a bányatisztviselőkkel és
szép majálist rendeztek a kincstári erdőben.

Mikor összeállították a vendégek névsorát, sokáig töprengtek azon, hogy
meghívják-e Kovács János urat, a farkasvölgyi hámorost. A meghívás
mellett szólt az az ok, hogy Kovács úrnak bájos, szőke felesége volt,
akire a kópé igazgató, bár csak látásból ismerte, szemet vetett. A
meghívás ellen szólt, hogy Kovácsék, amikor egy évvel ezelőtt
megtelepedtek a szomszédban, a jó illem ellenére, elmulasztották sorra
vizitelni a kincstári bányanagyokat. Az igazgatóné döntötte el a vitát:
Kovácsékat nem lehet meghívni.

Ezek a Kovácsék csudálatos emberek lehettek. Ott fészkeltek a rengeteg
tisztásán, egyedül, mint egy héjapár. Fészkük, egy svájci házikó, két
percnyire esik a hámoruktól.

A hámor szót nem kell túlságos komolyan venni. Jókora fekete fabódé,
amelyben lihegő kis lokomobil emelgeti az öreg kalapácsot és ahol
félmeztelen, kormos legények sürögnek-forognak az izzó vas körül.
Kapákat gyártanak, meg ekevasakat; a krassói szekeresek leviszik a vasat
a rónára, az alföldi parasztgazdák pedig felhasítják vele a fekete
anyaföld hátát.

Senki se tudta, hogy honnan szakadtak ide Kovácsék. Olcsó pénzen
megvették régi gazdájától, akit tönkre tett az urhatnámság, az
elzüllésnek indult telepet, az ember pedig két kézzel is neki látott a
munkának. Reggeltől estig ott volt a hámorban. Az erdőkerülők, akiknek
néha egy korty pálinkát adott, bizonyíthatták, hogy nem egyszer maga is
kezébe vette a pörölyt. Kormos arccal, feltűrt ingujjal forgatta a
kalapácsot, az erdő visszhangjának ilyenkor öröme telt az üllő ütemes
csengésében. Ha az asszony ilyenkor a hámorba vetődött, rendesen kormos
orrheggyel jött vissza.

A szomolnaiak sehogyse tudtak tisztába jönni Kovácsékkal. Az asszony ki
sem jön a bozótjából és mégis olyan házi ruhákat visel, amelyeken
meglátszik a pesti szabás. A férj dolgozik, mint egy paraszt, de azért a
viselkedése olyan, akár egy mágnásé.

A postamester különben olyasfélét is hallott, hogy ezt a Kovács urat nem
is hívták mindig Kovácsnak és hogy valami rovás van a multján.
Pénztárhiány vagy örökségi história. A főerdész, aki a vadászat dolgában
egyszer künn járt a Farkasvölgyben, megcáfolta ezt a kósza hírt. Szó
sincs róla! Kovácsék úriemberek, akik ó-szilvóriumot tesznek a vendég
elé, meg friss sütetü pogácsát.

A hivatalnokok megtartották a majálisukat Kovácsék nélkül, és a
mulatság, a Szomolnai Hirnök szerint, fényesen sikerült. A tánchely
szines lampionokkal és nemzeti zászlókkal volt diszítve, a hölgyek
cserfakoszorút fontak a hajukba, a bányász-banda a kedvelt herc
dáma-polkát játszotta, a fiatalság pedig, a szerkesztő szavai szerint,
buzgón hódolt Terpsychorénak.

Azt azonban nem írta meg a Szomolnai Hírnök, hogy a postamester úr
alkonyat felé becsípett és szemére lobbantotta a kerületi orvosnak, hogy
az utolsó választásoknál az ellenzékkel szavazott. Azt se, hogy a doktor
úr e méltatlan gyanúsítás fölött érzett fölháborodásában sündisznónak
nevezte a postamester urat, és hogy a két pocakos öreg úr stante pede
összeverekedett volna, ha józan fiaik közbe nem vetik magukat.

Az igazgatóné, aki igen finom uriasszony volt, megbotránkozott e
jeleneten és tüntetve ott hagyta a tánchelyet, udvarával a Bagolykőre
vonulva, ahonnan igen szép kilátás nyílik a völgyre.

Balra látszik a szomolnai katlan, vasúti viaduktjával, jobbra esik a
Farkasvölgy. Egy mérges-zöld, keskeny erdei rét, amely kétfelől fekete
erdőfalak közé szorul. Ez a Kovácséké. A lejtőn a hámor áll, meg egypár
munkásviskó, a réten fiatal kert közepett, az erkélyes kis svájci ház. A
házat két százéves fenyőszál őrzi, mint két csuklyásbarát. Igy,
messziről nézve, nagyon csinos, de érni majd csak akkor fog valamit, ha
erre is fölviszik a vasutat.

Az igazgatóék letelepedtek a lejtőre. A fiatalság éppen azon tanakodott,
hogy mit énekeljenek, a Ha a föld Isten kalapjá-t, vagy a Mi fénylik ott
fenn-t, – mikor valamennyien egyszerre összenéztek, aztán mélységes,
várakozásteljes hallgatásba merültek.

A keskeny erdei ösvényen két magas alak közeledett. A hámoros volt, meg
a felesége.

Lassu, sétáló léptekkel jöttek. Az asszony, aki világos nyári ruhát
viselt, fejére tette a férje zöld vadászkalapját és egy nagy erdei
bokrétát vitt a kezében. A férj félvállra vetette a puskáját; hajadon
fővel ment és a felesége karja alá fűzte a kezét.

Nagyon össze kellett simulniok, hogy egymás mellett elférjenek az
ösvényen. Mikor a társasághoz értek, a férj kissé meghajtotta bronzszinü
fejét, az asszony láthatólag zavarba jött, de aztán megbillentette fején
a kalapot és fehér fogsorát mutatta.

Nyugodtan mentek tovább a hegygerincen. Előttük, a távolban, az erdélyi
hegylánc határolta a szemhatárt, hosszan elnyújtott fekete hullámokban.
Az égbolt biborfényben égett a hegyek fölött.

Az igazgatóék hosszan néztek a sétálók után. Úgy látták, mintha a két
távozó silhouette óriás arányokat öltene és egyenesen belemenne a
lángoló égboltozatba.

– Én azt hiszem, – mondta halkan az igazgatóné, aki kikapós férjével nem
folytatott valami galambéletet, – én azt hiszem, ezeket kár lett volna
meghívni a majálisunkra! jobban mulatnak ők kettesbe!




Báró Rébusz.

Francillont nézték meg, színház után az egész páholy elment a vendéglőbe
cigányt hallgatni. Fekete kávénál az egyik fiatal sógorasszony, akit nem
minden malicia nélkül neveztek a család eszének, elszólta magát. Azt
mondta:

– Annak az asszonynak igaza van!

Francillonra gondolt. (A sógorasszony különben csak egy jogos
szemrehányással illethette a saját férjét: az esküvő óta rohamos
hízásnak indult.)

Tamás bácsi fölkapta ezt a beszédtárgyat.

– Különös is, hogy mennyire megváltoznak az emberek az esküvő után.
Egyik sem váltja be azt, amit legénykorában igért. A tüzes, elegáns,
jókedvű udvarlóból kedvetlen, lusta, hideg férj lesz. Pedig az igazi
mintaférj az volna, aki az ezüstlakodalmáig megmaradna olyannak, amilyen
vőlegénykorában…

– Micsoda éretlen beszéd ez? – szólt közbe az elhízott sógor.

– Ismertem egy ilyen embert. Báró Rébusznak hívták, valóságos mintaférj
volt.

Tamás bácsi elmondta a mintaférj történetét.


I.

Élt a régi Pest városában egy Kelemen Katica nevű polgárleány. Árva volt
és hat éktelen nagy bérházat örökölt a szülei után. Nem volt már mai
csirke – bocsánat! Azt akartam mondani: érett szépség volt, aki
végigtáncolt már vagy hat farsangot és tucatszámra kosarazta ki a
kérőket. Pedig maga is szeretett volna már férjhez menni, mert a válla
szépen neki gömbölyödött, a boltosok pedig esztendők óta nagyságos
asszonynak szólították. Hanem mint olyan leány, akinek már bizonyos
elméleti tapasztalatai vannak, nem bízott udvarlói egyikében sem. Tudta,
hogy ezek a gavallérok fűt-fát igérgetnek, ha aztán bekötötték a leányzó
fejét, – nos, akkor kibuvik a szög a zsákból!

Egy tapasztalt barátnője azt tanácsolta Kelemen Katicának, hogy
forduljon Eskináczhoz. Hogy ki volt Eskinácz? Egy öreg spanyol zsidó,
aki a Hermina-tér mögött lakott, egy kis zugutcában. A zsibárus
boltjában mindent lehetett venni. Kiszívott tajtékpipát, régi díszruhát,
vasalót, ócska fegyvert, Korvin-kodexet, mahagoni szekrényt, kitömött
bagolyt, olajképet, keleti szőnyeget, – szóval mindent.

Kelemen Katica elment Eskinácz boltjába. Egy sötét, dohos kis boltba
lépett; régi bútorbarikádok közt, fantasztikus félhomályban kuporodott
az öreg spanyol. Az ókuláréjának minden lencséje akkora volt, mint
egy-egy Mária Terézia-tallér. Mikor a leány elmondta Eskinácznak, hogy
mi járatban van, az öreg egy nagy kulcsot akasztott le a szögről és
keskeny lépcsős folyosókon végig szónélkül fölvezette a padlásraktárba.

A fal mellett álltak a férjek, zöld kendőkkel letakarva.

– Hiszen ezek nem élnek! – mondta a kisasszony.

– Föl kell őket húzni, – magyarázta Eskinácz.

Volt ott egy ügyvéd, azt harmincezer forintra tartotta a zsidó. Egy
huszárfőhadnagyot hatvanezer forintért kinált, megjegyezvén, hogy nemes
ember. (Kapitány korában majd odaadja negyvenért is.) Egy polgári
bakatisztért csak harmincezret kért. Egy fiatal képviselőt
kétszázötvenezerre tartott, de hozzá tette, hogy három esztendő mulva,
ha majd lejárt a mandátuma, csak tizenötezer lesz az ára.

Katica kisasszonynak egyik se tetszett, valami különöset akart, valami
egészen különöset.

– Szolgálhatok azzal is, de előre bocsájtom, nagyon drága.

Az öreg kinyitott egy szekrényt, a kisasszony belenézett és rögtön azt
mondta:

– Ez az, amit keresek!

A szekrényben magastermetű, feltünően elegáns férfi állott. Monoklit
viselt, nem is volt már nagyon fiatal, de imponáló, megnyerő finom arca
volt.

– Rébusz báró, – magyarázta Eskinácz, – valódi kabinetdarab. Délceg
lovas, jó táncos, korcsolyázó, kitünő vívó, pompásan reprezentál,
gyöngéd és figyelmes és angyali türelemmel van megáldva.

– Mi az ára? – kérdezte Kelemen Katica dobogó szívvel.

– Háromszázezer forint!

– Szemtelenség! Hiszen már kopaszodik!

– Azért még húsz évi jótállást vállalok érte.

Eskinácz nyugodtan becsukta a szekrényt és azt mondta:

– Meg fogja bánni, ha nem veszi meg. Ilyen tökéletes férjet még nem
konstruáltak; a művész, aki készítette, felülmulta önmagát. Mondhatom:
tökéletes mintaférj…

– Hát nem mind egyforma?

– A gépezete valamennyinek egyforma, de az agy hajszálfinomságú
kerekecskéi közt munkaközben parányi eltérések keletkeznek, amelyek
aztán befolyással vannak az egész automata működésére. Emlékszem,
egyszer három férjet adtam el, mind a hármat ugyanaz a mester készítette
egy minta szerint. A konstrukcióban mégis kellett valami kis eltérésnek
lenni, mert az egyik automata mindig a füstös játékszobában ült, ott az
öklével verte az asztalt és azt mondta: Makk! No még egy makk! És még
egy makk! A másik automata pedig, ha valahol szeszes italt látott, bort
vagy pálinkát, rögtön beleöntötte a szájába. A harmadik, ha az utcán egy
szobaleánnyal találkozott, ott hagyta a feleségét és a szobaleány után
rohant…

– Borzasztó!

– Rébusz báró gépezetében semmiféle fogyatkozás nincs. Hat évig volt a
férje egy bankár leányának és mindvégig úgy viselkedett, mint első nap.
Nagyon boldogan éltek, míg az asszony tavaly meg nem halt. Utolsó szava
ez volt: Eskinácz becsületes ember volt!

Kelemen Katica mégis drágálta a bárót.

Másnap újra eljött Eskináczhoz és kérte, hogy mutassa meg neki még
egyszer Rébuszt. Az öreg ravaszul mosolygott és azt mondta:

– Vegye meg a bakát! Az olcsó!

– Nem kell a vörös bajuszával!

Két hétig cigánykodtak, végre Kelemen Katica kijelentette, hogy megveszi
Rébusz bárót. Már odáig volt a szerelemtől. Eskinácz ekkor a következő
használati utasítást adta a kisasszonynak:

– Én most fölhúzom a báró gépezetét, aztán önnek adom a kulcsot. Minden
esztendőben _egyszer kell_ _csak fölhúzni_, de azt a világért sem szabad
elmulasztani, különben nagy zavar és baj támadhat. Ma van augusztus
huszadika, tehát a jövő Szent István napján fogja megint fölhúzni. Egyéb
baj nem lesz vele.

Eskinácz ekkor fölgombolta a báró nyakán az inget, a mellén látszó kis
kulcslyukba illesztette a kulcsot és óvatosan fölhúzta. Aztán odaadta a
kulcsot Kelemen Katicának, aki elálló lélegzettel figyelt az automatára.
A báró először megrázkódott, majd egy csodálatos hangot hallatott:
Brrrrrrr! Lassan fölemelte kesztyűs kezét, begombolta nyakán az ingét,
szemébe nyomta a monokliját és szemügyre vette a kisasszonyt…

– Méltóságos uram, – mondta Eskinácz alázatosan, – engedje meg, hogy
bemutathassam önt menyasszonyának… Rébusz báró ő méltósága – Kelemen
Katica kisasszony ő nagysága…

A báró mosolyogva hajolt meg és karját nyújtotta Katicának.

– Ha úgy tetszik, mehetünk a paphoz…

Leereszkedően bólintott Eskinácznak és a bolt előtt váró kocsijához
kísérte menyasszonyát. Katica azt akarta, hogy a báró szálljon be hozzá
a kocsiba, de Rébusz udvarias határozottsággal tiltakozott.

– Nem kompromittálhatom önt!

Odaintett egy bérkocsit és azt mondta:

– A plébániához!


II.

Ezeket az előzményeket – folytatta Tamás bácsi az elbeszélését – utólag
báró Rébusznétól, született Kelemen Katicától hallottam. A többinek már
közvetlen szemtanúja voltam.

Fiatal legény voltam, amikor ez történt és a reá következő nyarat a
legendi fenyvesfürdőben töltöttem. A kis fürdőben két társaság alakult,
amely halálos gyűlölettel viseltetett egymás iránt; a comme il
faut-társaság és a nem comme il faut-társaság. Én, fájdalom, az
előbbihez voltam kénytelen csatlakozni. Fájdalom, mondom, mert ez a
társaság, amelyben két öreg nagynéném elnökölt, épp annyira unalmas
volt, mint tisztességes.

Egy nap az ebédlő verandáján új fürdővendégek jelentek meg: egy kacagó
szemű, gömbölyű, csinos asszony és egy monoklis előkelő úr.

– Rébusz báró és a felesége, – mondta a doktor.

Az egész fürdő lázas kíváncsisággal leste, hogy az érdekes idegenek
melyik társasághoz fognak csatlakozni. Győztünk: hozzánk csatlakoztak. A
báró egy nap tüzet kért tőlem a parkban, aztán beszélgetést kezdett,
félóra mulva már bemutatott a feleségének. Este megkért, hogy mutassam
be a két nagynénémnek és mindegyiknek egy gyönyörű rózsaszálat nyujtott
át. A nénik el voltak ragadtatva, nem győzték a báró udvariasságát és
gyöngédségét magasztalni.

Bevallom, engem eleintén nem annyira a báró, mint inkább a báróné
érdekelt. Melegszemű, csinos asszony volt, rettenetes módon kacér.
Esténkint, ha szólt a zene, rendesen együtt táncoltuk a négyeseket, a
báró ilyenkor egyik nénimet kérte táncra, hogy vizavi lehessen. Néha
kirándulásokat rendeztünk, én a gyorslábú asszonnyal messzire előre
kalandoztam, a férj pedig, kabátokkal és esernyőkkel megterhelve, a
néniket kísérte.

Egy esős délután a báróék fogadóbeli lakásán voltam. Az asszonnyal
ketten az ablakfülkében ültünk, a férj pedig egy karosszékben
lustálkodott. Hátat fordított nekünk, szokása szerint nyugodtan
szivarozott. Az asszony kurtakaru nyári pongyolát viselt. Jó ideig
elnéztem gömbölyü karját, aztán vakmerően lehajoltam és megcsókoltam… A
báróné nevetett, én meg a férjére pillantottam… Irgalmas Isten! A báró a
szemben levő tükörből figyelmesen ránk nézett… Azt vártam, hogy
tigrisként fog reám ugrani, – a báró azonban meg se moccant. Nyugodtan
szívta tovább szivarját, közbe meg rejtelmes, maliciózus mosoly jelent
meg ajkán.

Nekem elég volt a leckéből; másnap nem mentem el a szép asszonyhoz. Nagy
meglepetésemre a báró fölkeresett a verandán. Azt hittem, hogy
provokálni fog.

– Jóval idősebb vagyok önnél, – mondta, – meg fogja tehát engedni, hogy
ezentúl tegezzük egymást?

Meg voltam döbbenve, meg voltam indulva. Összekoccintottuk poharainkat
és kezet fogtunk; Rébusz báró egy finom, gúnyos mosolyt harapott el…

Szinte megijedtem, amikor a báró másnap megint fölkeresett és mézédes
mosolyával így szólt hozzám:

– Kedves Tamás barátom, egy nagy szolgálatot kérnék tőled. A báróné
délután föl akar menni a Haramia-kúthoz, én azonban nem kisérhetem el,
mivel fontos dolgaim vannak. Nem fogod tőle megtagadni lovagi
szolgálatodat?

Bántott az a különös mosoly és zavartan dadogtam valamit.

Délután a szép asszonyt fölkisértem a rengetegbe. Egyedül! Utközben
szóba hoztam előtte a férjét.

– Mintaférj! – mondta az asszony boldog mosollyal.

– Talán nem szereti a bárónét?

– Imád!

– Akkor nem értem különös modorát…

– Nem érti Rébuszt, mert rendkivüli ember… Önök, közönséges férfiak,
vagy bolond módon féltékenyek, vagy sértő módon közömbösek. Rébusz sem
az egyik, sem a másik. Rébusz mindig olyan, amilyennek akarom… Ha
akarom: lángol, – ha akarom: jéghideg… Szóval: mintaférj!

A kirándulás különben végzetes volt reám nézve, mivel útközben
összetalálkoztunk Horthay Jancsival. Ez a cigányarcu, elbizakodott
verekedő, tolakodó módon hozzánk szegődött és mivel azzal akartam
megbüntetni, hogy nem mutattam be az asszonynak, maga mutatta be magát.

Rébusz báróné ekkor nem úgy viselkedett, amint a legendi comme il
faut-társaság tagjának viselkednie kellett volna, hanem kezet fogott
Horthayval, sőt nevetve kijelentette, hogy már sok rosszat hallott
felőle. Mikor az út felén voltunk, úgy vettem észre, hogy fölösleges
vagyok, a báróné szívesebben hallgatta Hortay impertinenciáit, mint az
én elmés bókjaimat…

E naptól kezdve minden megváltozott. A szép asszony nem törődött többet
velem, hanem botrányos módon udvaroltatott magának Horthay Jancsival,
magam pedig arra fanyalodtam, hogy a báró és a nénik hűséges kisérője
lettem. Az egész fürdő a nyelvére vette a bárónét, csak a nénik – kiket
Rébusz kitartó udvarlással lekenyerezett – keltek szenvedélyesen az
asszony védelmére.

Sehogysem tudtam megérteni Rébusz báró viselkedését. Nemcsak, hogy
eltűrte, de egyenesen pártfogása alá vette Horthayt. Néha dühbe jöttem,
néha szólni akartam a bárónak, hogy ez nem lovagias férjhez illő
eljárás. Neki kötelessége volna párbajra kényszeríteni Horthayt, – én a
magam részéről szívesen szekundálnék neki… A báró azonban ehelyett pertu
lett Horthayval!

Délutánonkint néha együtt ültünk a verandán. A báró ilyenkor
meglehetősen szűkszavu volt, nyugodtan szivarozott és mereven bámult a
leáldozó napba, amely piros tűzpontokat rajzolt a szemére. Ilyenkor
hosszan el-elnéztem különös hideg arcát, s néha megdöbbenve vettem
észre, hogy valami démoni káröröm kifejezése torzítja el… Ha aztán
megérezte a kutató pillantásomat, zavartan köhögött, mint akit tetten
értek.

Szent István napján történt, hogy a báróné Horthay Jancsi és egyik comme
il faut nagynéném kiséretében – aki a báróék iránti rajongásból már
elefántszerepekre is vállalkozott – fölrándult a hegyekbe.

A báró nem tartott velük. Délben összetalálkoztam vele a parkban; sápadt
volt, mintha rosszul érezné magát és nyugtalanul tudakozódott a felesége
után.

– A báróné megigérte nekem, hogy délig visszajön. Fontos dolgunk van
egymással. Csak nem feledkezett meg rólam.

Nem ebédelt, hanem fel-alá járt a parkban. Én a verandáról néztem és
meghökkenve vettem észre, hogy a délceg férfi – akinek minden mozdulata
különben oly kimért, mintha óraműre járna – meg van törve és nehézkesen,
szinte zökkenve jár.

Délután egy parasztlegénnyel levelet küldött a felesége után. A legény
alkonyatkor visszajött és visszahozta a levelet: az erdőkerülőktől
hallotta, hogy a társaság a cseppkőbarlang felé került.

A báró ekkor már ijesztően sápadt volt.

– Talán mennél föl a lakásodra? – kérdeztem résztvevően.

– Igen – a la – lakásomra…

Dadogott! Karonfogva vezettem a lakás felé, már alig tudott a lábán
állani. Mikor a fogadóba értünk, odakünn elsütötték a szentistvánnapi
tűzijátékot és a cselédség kirohant a kertbe. Nehezen vonszoltam föl a
lépcsőn, merev karja ólomsúllyal nehezedett a vállamra.

– Bátorság, szegény barátom! Bátorság!

– Bá-bá-bá…

A merev arcot az a démoni káröröm torzította el… Az emeleten nem győztem
tovább… Nekitámasztottam a korlátnak, hogy segítségért menjek… Alig
eresztem el, amikor mereven, mint egy seprünyél, elvágódott,
keresztülbukfencezett a korláton és pokoli dörömböléssel, fejjel
lezuhant a lépcsőház kövezetére… Egy pillanatig sóbálvánnyá dermedve
állottam, aztán levágtattam a lépcsőn… A báró ott feküdt félszegen,
kicsavart kezekkel, betört koponyával… Irtóztató látvány volt! Kezeimet
tördelve borultam mellette térdre, és ekkor láttam, hogy a széthasadt
fejből apró rézkerekek, acélrugók és ezüst hengerek hullanak ki… A báró
feje papirmaséból való volt!

Elképzelhetik meglepetésemet és szégyenemet! Én tehát egy közönséges
automatával voltam pertu! A mi társaságunk, a comme il faut-társaság
fényes gavallérja ostoba masina volt! Most már értettem a mintaférj
különös magaviseletét!

Első gondolatom az volt, hogy a dolgot el kell simítani… Ha megtudja a
nem comme il faut-k hada, nevetséges és óriási botrány lesz belőle…

Átnyaláboltam Rébusz bárót mint egy lisztes-zsákot és nyögve fölvittem a
lakására. Odakünn azalatt rakéták puffogtak és tüzes napok sisteregtek…
Mikor odadobtam a terhemet a diványra, észrevettem arcán a démoni
káröröm megfagyott mosolyát. Óh, most már tudtam, miért röhögött mindig
ez a maliciózus masina: mulatott rajtam, aki őt úrnak néztem!

E pillanatban berohant a báróné.

– A férjem! – kiáltotta.

Egy rémült pillantást vetett a báróra, majd zokogva borult le reá.

– Óh, Rébusz, Rébusz, hogy megfeledkeztem rólad!

Remegő kezekkel tépte föl Rébusz nyakán az inget, aztán egy kulcsot vett
ki kebléből és felhúzta, mint egy órát, elálló lélegzettel várva aztán a
hatást.

A báró ekkor megmozdult. Tágra nyitotta a szemét, dühösen hadarva
mondta: Brrrrrrr! Aztán visszahanyatlott a diványra – vége volt!

– Meghalt! – zokogta az özvegy.

– Elromlott! – mondtam.

Az asszony kétségbeesetten vetette magát a földre és zokogva tépte a
haját.

– Háromszázezer forintomba volt és most oda van: És ennek én vagyok az
oka! Egy évben egyszer kellett volna csak fölhúzni és én rossz asszony
még azt is elmulasztottam!

Fájdalma megindító volt, vígasztalni akartam és gyöngéden mondtam neki:

– De Katica, hiszen ön vehet magának másikat! A viszonyai megengedik.

Az asszony tovább zokogott.

– Igen, vehetek magamnak, de ki tudja, milyen lesz az a másik? Hátha
olyan lesz, aki öklével üti az asztalt és azt mondja: No, még egy makk!
No, még egy makk! Vagy olyan, aki lenyeli a bort és a pálinkát és a
szobaleányok után futkos! Ilyen tökéletes férjet nem kapok többet.
Rébusz mintaférj volt!

*

Tamás bácsi befejezte az elbeszélését, aztán levonta belőle a
tanulságot.

– Ime, ezt az egy mintaférjet ismertem életemben. Tökéletes szerkezetü
férj volt és az ezüstlakodalma napján bizonyára még úgy működött volna,
mint az eljegyzés napján – ha az asszony minden esztendőben egyszer
fölhúzta volna. Hanem az asszony még ezt a fáradságot is sajnálta tőle.
Mert olyan az asszony, hogy a házsártos férjének lehúzza mindennap a
csizmáját is, hanem a béketűrő férje kedveért – no de hagyjuk ezt!




Donna Sol.

Donna Sol!

Oly könnyen írom le ezt a nevet, pedig ha arra a fölséges, titokzatos és
félelmetes fogalomra gondolok, amelyet megjelöl, szomorúság fog el.
Olyan hatással van reám, mint a Halál, az Élet, az Örökkévalóság
rejtelmes fogalma.

Sohasem láttam Donna Sol-t a tulajdon szememmel és hálát adok
Istenemnek, hogy nem láttam. Csak a tükörképe villant föl előttem egy
pillanatra és az is majd hogy meg nem vakított.

Mert emlékszem egy szegény, szegény tükörre, amely észrevétlenül ott
függött valamelyik klub dohányzójának sarkában. A végzet úgy akarta,
hogy Donna Sol ragyogó alakja egyszer a tükör elé lépett és a tükör
ekkor maga is ragyogni kezdett, vakítóan, mint egy égitest. Aztán
elvesztette a fényét örökre és én megvakult cserepeit viszontláttam – a
bolondok házában.

Nemrégiben történt, hogy a következő levelet kaptam:

Kedves barátom!

Nem tudom, nem vagyok-e szerénytelen, ha azt hiszem, hogy futólagos
ismeretségünk alatt némi rokonszenvet mutattál irántam. Ha nem csalódom
föltevésemben, akkor légy szíves holnap 3–4 óra közt mostani szállásomon
fölkeresni. E kérésem teljesítésétől talán boldogságom és életem függ.
Lakom a Forgách-féle gyógyító intézetben.

_Litvay._

Megdöbbenve tettem le a levelet… A Forgách-féle intézet idegbetegek
számára – bolondok háza. Sejtelmem sem volt eddig róla, hogy a szegény
Litvay ott van, és nem tudtam elképzelni, hogyan került oda. Tegeztük
ugyan egymást és én valaha barátomnak neveztem, de azért alig tudtam
róla egyebet, mint hogy jó fiu és hogy szeret jó szivarokat szívni. Az
én szememben az maradt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy hivatott,
szakértő, mondhatnám született dohányos volt.

Mert nem minden dohányos ilyen. A legtöbb ember értelem és érzés nélkül
füstöl, a legtöbbnél a dohányzás csak a fiatalkori vásottság folytatása.
Vannak türelmetlen és rosszizlésü emberek, akik a fogukkal harapják le a
szivar végét, az ujjaikkal megrepesztik a dohánylevelet és a hamut az
asztal sarkához verik. Sőt vannak emberek, akik cigaretta-papirossal
ragasztják körül a szivart… És dühbe jönnek a barbárok, ha az elkínzott
szivar oldalvást ég és megmarja a nyelvüket!

Az én Litvay barátom hivatott dohányzó volt, akinek a fogai közt a
legrosszabb szivar is jól égett, valamint Paganini kezében a
leghitványabb hegedü is szépen szólt. Ő rendszert hozott a szivarozásba
és élvezetté nemesítette a rossz szokást. Különben szelid, hallgatag és
intelligens arcu fiu volt, aki azelőtt fél éjszakán át ott ült a
klubbeli dohányzó hintaszékén, vastag havannájából szakadatlanul kékes
felleget eregetve a plafond felé.

Nemrégiben feltünt nekem, hogy a Litvay hintaszéke üresen áll a
dohányzóban. Kérdést intéztem a komornyikhoz.

– Litvay nagyságos úr már jó ideje, hogy nem jár ide… Van már egy
féléve… Azt hiszem, betegeskedik…

Sajnálkoztam a szegény fiun, aztán megfeledkeztem róla. A levele megint
emlékembe idézte.

Másnap kisiettem a Forgács-intézetbe. Nem szivesen járok ilyen helyen,
mert mindig kellemetlen módon eszembe jut az önkéntes mentők maliciózus
jeligéje: Mindnyájunkat érhet baleset.

Az intézet jóizlésü nyaralóstílusban épült ház, lombos kert közepén. A
főorvos szivesen fogadott és a kerti pavillonba kalauzolt.

– Ott fogja találni a beteget. Nem kell tartania semmitől, mert szelid
beteg… Tényleg ott találtam Litvayt.

Vászonruha volt rajta és szalmakalap a fején. Mosolyogva jött felém és
kezet nyujtott. Az arcán nem látszott semmi változás, csak a szürke
szemének volt valami bánatos, ködös tekintete, mintha finom szivarfüst
kavarogna a pupillája előtt.

– Vártalak, – mondta. – Köszönöm, hogy eljöttél.

Leültünk és én ösztönszerűen kivettem a szivartárcámat.

– Rágyújtasz? – kérdeztem.

– Köszönöm, nem! És ha meg tudod állani, arra kérnélek, hogy te se
gyújts rá, mert nem szenvedhetem a dohányfüstöt…

Kevés gondolkozás után elmondta, hogy miért hivatott.

– Kissé hosszadalmas leszek, de ha rövidebbre fognám, attól kellene
tartanom, hogy nem értesz meg.

– Hallottad már hírét a kubai Detmol-cégnek? Alkalmasint nem, mert
Detmol, aki a szivargyárosok királya, csak néhány angol klubnak és
egypár udvarnak szállít… Nemrégiben megesett, hogy Detmol kubai
ültetvényein oly remek dohány termett, amelyhez foghatóról nem tudnak a
szakértők. Az időjárás különös konstellációjának volt köszönhető ez a
termés és meglehet, hogy ezek a konstellációk a világ végéig sohasem
fognak többet így bekövetkezni. Az öreg Detmol ekkor kiválogatott a
termésből egy tucat dohánylevelet és sajátkezüleg készített két szivart,
azzal az utánozhatatlan művészettel, amelyet soha senki sem fog tőle
eltanulni.

Detmol később bevallotta, hogy amikor ezt a két szivart megteremtette,
felülmulta önmagát. Az egyiket elkeresztelte Donna Sol-nak, a másikat
Luná-nak.

E szivarok értéke nem is fejezhető ki pénzben. Laikus ember nem tud
magának fogalmat alkotni róluk. Némileg mégis meg fogsz érteni, ha azt
mondom, hogy ami Shakespeare volt az írók közt, Nagy Sándor a hódítók
közt, Paganini a hegedüsök közt, ami a Mont-Blanc a hegyek közt, Páris a
városok közt, ami a nap és a hold az égi testek közt, az volt a Sol és
Luna a szivarok közt.

Tavaly hallottam először e szivarokról, amikor az egész sajtót bejárta a
hír, hogy Detmoltól, aki Nizzában töltötte a telet, ellopták a szivarok
két királynőjét. Az öreg nagy díjat tűzött ki a tolvaj kézrekerítőjének,
de eredmény nélkül.

Már a nyáron történt, hogy valami szívességet tettem egy a versenyre ide
rándult angol trainernek. A trainer akkor egy szivart hozott nekem
hálája jeléül.

– Tudom, hogy ön szereti a jó szivart és ha nem sérteném meg vele,
fölajánlanék egyet… Azt hiszem, nagyon különös lehet… Egy jockeytől
kaptam, nem tudom, hogy ő honnan szerezhette…

A szivar lepecsételt, vastag üvegcsőbe volt zárva, a derekán átkötött
selyemszalagon e szót olvastam: Luna!

Térdeim inogni kezdtek, a hajam égnek meredt. Luna, a szivarok
Shakespeare-ja, a szivarok Mont-Blanc-ja, a szivarok égiteste, a kezem
közt volt…

Elszívtam Luná-t.

Előbb egy heti diétát tartottam, aztán a kaszinó egy külön szobájában
egyedül megvacsoráztam, megittam egy csésze fekete kávét és rágyujtottam
Luna-ra. Vagy tíz szippantást tettem. Nem írhatom le, hogy mit éreztem.
Valami nagy lelki megnyugvást éreztem, fizikai jóléttel párosulva.
Boldog voltam, büszke és nyugodt; megnemesültem, megtisztultam…
Szerettem volna, ha a világ most megakadna és minden úgy maradna, amint
van. Ne lenne se tél, se nyár, se éjszaka, se nappal és én itt ülhetnék
mindig egyedül a különszobában és az idők végtelenségén át szívhatnám
Luná-t…

Mondom: vagy tíz szippantást tehettem. Ekkor valami rettenetes
csörömpölés riasztott föl ábrándozásomból… A szolga az ölembe ejtett egy
csomó tányért… Felugrottam a helyemről és Luna kiesett a kezemből…
Rémülten kaptam utána, de már késő volt: a szolga rátaposott a cipője
sarkával… Ott vergődött a cipő sarka alatt, fájdalmasan sercegve,
összetiporva, szétmállva, megölve, megbecstelenítve…

Litvay e szavak után elhallgatott és két tenyerébe rejtette arcát.
Később megemberelte magát és szomoru, de nyugodt hangon folytatta.

– Ha végigszívhattam volna Luna-t, most nem volna semmi bajom. A
lelkivilágom egy tökéletes emlékkel gazdagodott volna és az
élvezőképességem skálája óriás módon megnövekedett volna. Jobb, bölcsebb
és boldogabb ember volnék ma. Igy azonban csak egy rettenetes diszakkord
emléke él bennem, amely folyton vad rezgésben tartja idegeimet. Mintha
télen a meleg ágyból vízbe dobnának és mintha ráadásul ezer kés hegyével
nyikorogva végigszántanának ezer porcellántányéron… Ez a félelmetes
zürzavar idegeimben meg fog ölni, ha nem segítesz rajtam…

– És hogyan segíthetnék rajtad? – kérdeztem elcsodálkozva.

A beteg hosszan tekintett rám, a szemeiben csodálatos tűz égett.

– Ha megszerzed nekem Sol-t. Mert, meglehet, hogy az, aki ellopta, nem
szívta még el. Keresd, kutasd, köröztesd a lapokban… Csak Sol tudná
velem elfeledtetni Luná-t. Ő még dicsőbb, még fenségesebb, még
magasztosabb az ikertestvérénél… Ő, csak ő adhatja nekem vissza a békét
és a boldogságot…

– Talán megpróbálnád másféle szivarral? – szóltam, a zsebemben levő
magyar királyiak után nyulva.

– Nem! – kiáltotta dühösen a beteg. – Utálok, megvetek minden szivart,
csak Sol-t akarom, Sol-t!

A főorvos hozzánk lépett és egy sokat mondó pillantást vetett rám; én
sietve búcsuztam el a betegtől. Előbb megigértem neki, hogy keresni
fogom a szivarok királynőjét és ha megtalálom, elhozom neki.

A kert kapujában még egyszer visszafordultam. A beteg fölemelte két
karját a verőfényes ég felé.

– Sol-t akarom! Hozzátok nekem Sol-t!

Elszomorodva értem ki az utcára és elhatároztam, hogy nem törődöm
Sol-lal. Minek is? Ha megszerezhetném Litvaynak, ami pedig nem
valószinű, tiz perc alatt mégis elfüstölné. Boldogság ez? Ámbár – ha így
vesszük – amit más emberek boldogságnak neveznek, az néha még annyi
ideig sem ég, mint egy jóféle szivar…




TARTALOM.

  Sziriusz  5
  A láp virága  78
  Báró Rébusz  196
  Donna Sol  211






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAPNYUGATI MESÉK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.