The Project Gutenberg eBook of Napváros This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. Title: Napváros Author: Ferenc Herczeg Release date: January 30, 2025 [eBook #75255] Language: Hungarian Original publication: Budapest: Singer és Wolfner, 1912 Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAPVÁROS *** HERCZEG FERENC MUNKÁI NAPVÁROS HERCZEG FERENC MUNKÁI Napváros BUDAPEST 1912. SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA HERCZEG FERENC Napváros BUDAPEST 1912. SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA _Minden jogot fenntartunk_ BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. Napváros. I. Nona városában nincsen galamb, sem veréb, csak varju. A város ott lapul meg, mélyen lenn, az ezeröles, barna tufaszakadás tövében. A régiek építették oda kénbányák fölé és kapzsiságukban nem bánták, hogy a hegy elveszi tőlük a napfényt és a levegőt. Nona városát sohasem éri a napsugár. Olyan fekete, nyirkos és fülledt, mintha mély pincében állana. Sokemeletü vártornyok, lépcsősen egymás fölé ágaskodó ciklopsfalak és szédítő mélységü árkok rekesztik el a szorost. A nonaiak nem harciasak, de van pénzük és azért fülig beásták magukat kőfalak közé. A város utcái keskenyek és girbe-görbék, a szűkmellü, hórihorgas polgárházak teli vannak tapasztva fecskefészek-erkélyekkel. Egy-egy sikátor hosszu, kongó bolthajtások alatt vezet el, a fekete falívekről rozsdás láncon iromba vaslámpások függnek alá, távoli zugokban pedig szentelt mécsesek pislognak. Néhol váratlanul meredek nyergü hídra ér az ember, a híd alól előrohan a zugó Nona-folyó fekete vize, hogy azután nyilsebesen, mint az üldözött kigyó, megint belevesse magát valami ásító bolthajtás torkába. A nonai mestereknek valami beteges gyönyörüségük telhetik az emberek ijesztgetésében, erre vall legalább, hogy a házereszekről vízköpő ördögök, majmok és halálfejek vigyorognak le az utcára, az ajtók fölött förtelmes kősárkányok bontogatják denevérszárnyukat, az oszlopokra pedig pikkelyes kigyótestek csavarodnak és varangyok kúsznak. Az utcai árkádok alól vasrácsos odukba lehet látni, a hol sápadtarcu, vaksi pince-emberek szorgoskodnak. Az egész város teli van fojtó bőr-, len- és szurokszaggal, mert a nonaiak ősidőktől fogva híres mesteremberek. A nonaiak világhódító ősök sarjadékai, évszázadok óta azonban elcsenevészedett a testük és a lelkük. Dohos pincéikben a penészgomba és a babonás félelem rügyezik. A keresztények Istenét imádják, ő nekik azonban ez a bosszuállás rettenetes istene, aki dögvészt és ellenséget küld a városokra. Vallásuk a halálfélelem fogvacogtató viziója. Templomaik teli vannak a szenvedés és a gyász szörnyü képeivel. Ezeknek ábrázolásában utolérhetetlenek a nonai mesterek. Isten után a városi tanácsot rettegik leginkább. A tanács a rektori palota öles kőfalai mögött ül, mint a prédára éhes pók, kémkedésének láthatatlan szálai pedig behálózzák az egész várost. A tanács azt akarja, hogy polgárainak élete legyen tiszta, szürke és alázatos, mint a novemberi nap. A csillogó selyemkelmék és az aranykelyhek, melyek a nonai műhelyekben készülnek, vásárra kerülnek, de városi polgár nem használhatja azokat. Nona másnak termi a maga virágait. A férfiaknak fekete posztóruhát kell viselniök és jaj a polgárnőnek, aki megmutatja az utcának a haját, vagy a fedetlen vállát. A nonai nők, fiatalok és aggok, bő apácaköntösben, nagy főkötővel és a körmükig érő ruhaujjal járnak. És aki keménynek találja a törvényt, az gondoljon a bakótoronyra, ahol a világ leggazdagabb kínzóeszköz-gyüjteményét őrzik. Alkonyatkor a leáldozó nap félórára előbukkan a két hegyfal közül és odasüt a bástyarétre. A levegő ilyenkor mozdulatlan, minden fűszál és falevél olyan piros, mintha vérbe mártották volna, a város ablakai pedig vakító tűzfényben izzanak, mint az óriás drágakövek. A nonai mormoták most előbújnak oduikból és kivonulnak a bástyák elé. A fonnyadt arcu öregek, az álmodozó szemü ifjak és a vértelen ajku nők csendesen tipegnek fel-alá. A kis gyermekek épp úgy vannak öltöztetve, mint az öregek, az orruk is olyan hosszu és szomoru, a viselkedésük is olyan higgadt. Mikor a nap letünik, ifjak és vének elnémulnak, nyugat felé fordulnak és figyelmesen nézik az ég alján ellobbanó tüzet. A városban megszólalnak az esti harangok és a mormoták dideregve bukdácsolnak sötét oduik felé. A szöges kaput becsapják, a hidat fölvonják és a kopár réten úrrá lesz az éjjeli szél. II. Filippa, a nonai nagyrektor leánya, sötétes, enyhe őszi hajnalon a tenger felé ment. Szőrkámzsát viselt törékeny testén és mezitláb járt. Lassan, vánszorogva ment, az éles kavics sokszorosan megsebezte fehér lábát. Útjában mormogó hangon imádkozott. Egy cselédasszony és két fegyveres szolga kisérte. A nagy dögvész óta fogadalom kötötte a leányt, hogy minden hónapban elzarándokol a tengerparti Boldogasszony kápolnájához. Nona egy óra járásnyira esik a tengertől. Az út oda a folyó partján kanyarog. Midőn a zarándokok kiértek a keskeny hegyszorosból, a víz zúgása elcsendesedett és a folyó lagunává szélesedett. A keleti égboltozat már lilavörös tűzben izzott, a laguna párafüggönye mögött ébredezni kezdett a vizivad, ami olyan érces hangzavarral járt, mintha egy láthatatlan város harangjai konganának. Egyszerre ijedten kalapálni kezdett Filippa szíve. Egy lovasember bukkant ki a magas nádból. A csótáros nagy csataménjén olyan hatalmas és idegen volt, mint a mesevilág hírnöke. Három gyalogos is volt vele. Hosszutagu, pompás ruháju, kevély ifjak, a fegyvereik megcsillantak a fölkelő nap tüzében. A lovas fölemelte keztyüs jobbját és hangos szóval mondta: – Én Leif vagyok, a napvárosi kapitány legkisebbik fia. Én téged, nonai Filippa, most magammal viszlek apámuram palotájába. A leány megdermedt a rémülettől. Sem megmoccanni, sem szólni nem tudott. Annyit látott csak, hogy a nonai szolgák ész nélkül eliramodnak, a kisérő asszonya pedig térdre roskad és sikoltozni kezd, mintha karóba húznák. Egyik gyalogos legény fölkapta és nyeregbe adta a habkönnyü leányt, a lovas magához ölelte és elvágtatott vele. Ez a Leif, az antinonai normann kapitánynak, Vas Drogonak legkisebbik fia, még húsz esztendős se volt. Hosszu növésü, széles vállu, inas legény, mint a normann rablók valamennyien. A haja lenszőke, a nap szinte fehérre szívta, ami különösen illett barnapiros arcához. A szürke szeme olyan mosolygós volt, mint a fiatal leányé. A rabló most megszólalt: – Félesztendő óta meglestem minden utadat, Filippa. Kétszer jártam várostokban, hogy tisztességgel a feleségemmé tegyelek, de édesapád elzáratta előlem palotája kapuját. Drogo apám is lelovagolt Nonába, harminc csatlós kisérte, de a rektor nem bocsátotta a szine elé. Tegnap így szólt hozzám Drogo úr: Ha nem adják, hát vedd el! Filippa mozdulatlanul feküdt a normann kőkemény karjában. A pilláit erősen lehunyta és buzgón imádkozott magában. Később lopva fölpillantott és meglátta, hogy a tenger partján lovagolnak. A tenger acélkék volt, az afrikai szél párhuzamos tajtéksávokat hengergetett tükrén. Messzi künn sárga normann-vitorlák vonultak. Ekkor újból megszólalt a rabló és Filippa hirtelen lehunyta a szemét és megint imádkozni kezdett. – Nálunk odafönn vannak szép leányok, szebbek, mint nálatok Nonában, – mondta Leif. – Nekem azonban nem kellenek, nekem te kellesz csak, mert hasonlítsz a tengerparti Madonnához. Te mindig sápadt vagy és szomoru, ha sokáig rád néz az ember, megfájdul a szive, épp úgy, mint a Boldogasszony képe előtt. De fogadom, hogy odafönn Napvárosban ki fog pirosodni az arcod és megtanulsz mosolyogni. A legény szíve ekkor oly erősen dobogott, hogy Filippa az ezüstpikkelyes páncélon keresztül is érezhette. Most már megszólalt a leány is. Most már tudta, hogy mit kell mondania. A Madonna megvilágosította elméjét. – A hatalmadban vagyok, Leif, de esküszöm az igaz Istenre, hogy soha életemben több szót nem fogsz tőlem hallani. Ez volt az utolsó szavam. Megint lehunyta a szemét és nem bánta már, akármi lesz is vele. A rabló azonban föl sem vette ezt a szörnyü beszédet, hanem nevetve mondta: – Én pedig esküszöm, hogy a csókjaim meg fogják nyitni a szádat, Filippa! Meredek lejtőn haladtak fölfelé, zöldelő terrászok és árnyékos szőlőlugasok között. Előttük, a domb tetején állott Napváros, a reggeli verőfényben ragyogva, mint a királyi korona. III. Vagy száz esztendővel ezelőtt telepedtek meg itt a normann hajósok. Az ég tudná, honnan cseppentek ide. A rég elpusztult ősi Antinona romjai fölé építették az ő új városukat. A nonaiak ma is Antinonának nevezték, a normannok azonban a maguk nyelvén Napvárosnak. A partról nézve olyan volt, mint egy nagy lovagvár. A vörös kőbástyák fölé íves ablaku fehér tornyok és gyöngyszínü kupolák emelkedtek. A bástyatornyokra aranyzöld folyondár kúszott föl, a felső falakról pedig virágzó pompában bólongattak a leanderfák. A tenger szele égőszinü zászlókat lengetett a kapuk fölött, a vakító kék ég méhében fölkavart csillagrajként keringtek a napvárosi galambok. A normannok részben istenfélő kalózok voltak, akik százlábu, piros gályákon kergették a pogány nagyhasu vitorlásait, részben pedig idegen királyok zsoldjában vitézkedtek. Pelyhesállu ifju kalandoraik lapos tarisznyával a hátukon mentek világgá, hogy azután sok év multán, ha kedvezett nekik a hadiszerencse, szolgákkal és paripákkal, mint nyakláncos, biborpalástos főemberek térjenek haza. Nem egy nagy hajóskapitány és dúsgazdag condottiere tanyázott odafönn. Ezek azután palotákat építettek a városban és márványoszlopok árnyékában itták a rubin- és topázszinü bort, mely a hegyi szőlőkben termett. Az antinonaiak ugyanannak a keresztény Istennek építenek templomokat, mint a nonaiak, de azért az ő vallásuk mégis egészen más, mint amazoké. A templomaik teli vannak az erő és a szépség szimbolumaival, fegyverekkel és hadi zászlókkal, édesen mosolygó szűz asszonyok, komoly szép arkangyalok és délceg szent lovagok képmásaival. Isten tiszteletére fölvirágozzák az oltárokat és selyemlobogók alatt, harsogó zeneszóval járják be a várost. A férfiak bő harci zsákmányért, a nők pedig szerelmi boldogságért imádkoznak. Az övék a harcok Istene, aki megjutalmazza a bátorságot és megátkozza a gyávaságot; az ő Istenük jó atya és azt akarja, hogy a gyermekei legyenek boldogak. A napvárosi házak tele vannak tarka szőnyegekkel, fegyverekkel, drága edényekkel. Az ifjak bársonyban járnak, a nők pedig, az aranyhaju és fehérfogu, a szilaj tánckedvükről híres antinonai nők, sistergő selyemben, meztelen vállakkal, fölemelt fejjel sétálnak a terrászokon. Szüretkor mind hazajönnek a hadigályák és akkor énekszótól és lantpengéstől hangos a szőlőhegy. A normann suhancok olykor vad ujjongásukkal és fegyverek zajával verik föl a város csendjét, hogy könnyítsenek mámoros életkedvükön, melyet a forró napfény öntött ereikbe. IV. A rabló édesapja, Vas Drogo, palotájának kapujában fogadta az érkezőket. Egyenes és erős volt még, akár a hajóárbóc. Őszülő rőt sörénye vastag fürtökben omlott a vállára, két szemöldöke közé kemény redőt vésett, szája szögletét lefelé görbítette a férfias gőg. A kapitány és fiai – Leif a kilencedik volt – derült csodálkozással szemlélték Filippát, mint az oroszláncsalád barlangjába tévedt nyulacskát. Ők bizony más párt szántak az ő vasinu kölyküknek, nem ilyen sápadt szentet. Drogo azonban mégis megszólította a leányt. Filippa süketen és vakon állott előtte, nem válaszolt, nem is nézett rá. Az öreg ekkor kicsinylően legyintett a kezével és elment. Az ajtóból mégis visszaszólt: – Mikor én elraboltam magamnak a megboldogult feleségemet, agyon kellett vernem két fivérét és föl kellett perzselnem a városukat. Azért mégis holtáig hű és engedelmes feleségem volt. Te, Filippa leányom, egy hétig sírhatsz és imádkozhatsz, akkor azután el fogod járni a menyasszony táncát. Leif sógornői közül két fiatal asszonyt adtak Filippa mellé, részben a tisztesség kedvéért, részben azért, hogy el ne illanhasson. A normann asszonyok rajta voltak, hogy tőlük telhetőleg fölvidítsák vendégüket. Az erőlködésük azonban kárba veszett. Filippa istenteleneknek tartotta a szerelmi dalaikat és ledérnek a kecses táncukat. Nem nyult a nyalánkságokhoz, melyekkel megkínálták és hiába hoztak neki arannyal himzett selyemköntösöket, ő nem akarta levetni a kámzsáját, sőt azt sem engedte meg, hogy topánt húzzanak a lábára. Ha pedig ifju Leif vitézségéről és jó szivéről beszéltek neki, betapasztotta a fülét a tenyerével, hogy ne halljon semmit. Napközben a palota márványudvarán volt az asszonytársaság, a selyem árnyékvető ponyva alatt. A ponyva sárga volt és meleg arany visszfényt vetett a nők arcára. A ciszterna körül tarkatollu, szúrós szemü madarak ültek, melyeket távoli országokból hoztak a gályák. Filippa gyülöletesnek találta ezt a helyet, mivel néhány meztelen márványasszony állott benne. Ezeket a fehér bálványokat maga Vas Drogo zsákmányolta, mikor még a görög szigetek közt kalandozott. A normann hölgyek tiszta, mosolygó szemmel nézték a szobrokat, a nonai leány azonban fülig pirult, valahányszor a pillantása arra tévedt. Leif mindennap meglátogatta menyasszonyát. Mindennap más köntöst vett magára és egyik pompásabb volt, mint a másik, a fáradsága azonban hiába való volt, mert Filippa rögtön lehúnyta a szemét, amint megismerte lépteit és nem is nyitotta ki mindaddig, míg Leif el nem ment. Az ifju mindennap hozott magával ajándékot, hol valami drága ruhát, hol valami ékszert, amit azután a leány lába elé tett, végül pedig, mivel nem sikerült Filippát megszólaltatnia, bús mosollyal az ajkán elment megint. Egyik holdas éjjel hárfajáték és férfihang éneke szólalt meg a nonai leány ablaka alatt. Filippa megismerte Leif hangját. Olyan édes, gyöngéd és szenvedélyes dal volt, mintha szerelmes éjjeli madár szólongatná a párját. Az ablak nyitva volt, az enyhe tengeri szél megdagasztotta a selyemfüggönyt és magával hozta a hegylejtőn növő borókabokrok fűszeres illatát. A leány szíve megdobbant félálmában és mohó gyönyörűséggel hallgatta a dalt. De aztán fölriadt, megrémült a tulajdon ellágyulásától, kiugrott ágyából, levetette magát a feszület előtt és hajnalig bűnbánóan imádkozott. Hedvig, a fiatal normann asszony, aki vele aludt a szobában, nem tudta mire vélni ezt a dolgot. V. Egyszer félelmetes hangzavar verte föl hajnali álmából. Valami ütemes, érces döngés, melytől megremegett a talaj, mintha talpig vasba öltöztetett góliátok topognának az utcán. Közbe bivalytüdejü és mély basszushangu kórus gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan energikus harci éneket dörmögött. Rézüstököt vertek, kürtök búgtak, lármaharang kongott. Fegyverre! A normann asszonyok már mindent tudtak. Jönnek a nonaiak! Derékhadjukat az elisszai pogány szaracénok alkotják, akiket zsoldjába fogadott a rektor. Filippa az ablakhoz sietett, mely a felső bástyafalra nyílott. Az égalja ezüstszürkén világított, fönn megkésett éjjeli felhők úsztak, lenn pedig, a nonai szorosnál tüskés fekete hernyókként kúsztak elő a kopjás csapatok. Egy óráig is ott állott az ablakban, megvárta az utóhadat is, melynek bivalyos fogatai óriás és bárdolatlan csatagépeket hurcoltak, kődobókat, faltörő kosokat, ostromtornyokat. Ime, Nona, az árnyékváros, elküldte fekete embereit, hogy visszavívják leányát a Napvárosból! A harci mámor, mely betöltötte a levegőt, váratlanul pezsgésbe hozta Filippa vérét is. Térdre vetette magát a falon függő nagy feszület előtt és az indulattól remegve kiáltotta: – Erős Isten, igazságos Isten, te el fogod tiporni a sátán fejét! Ez volt az első szó, amit tőle a normann asszonyok hallottak. A szép Hedvig, aki pedig mindig édesen hizelegte körül a nonai leányt, most szúros szemmel mérte végig. – Miben reménykedel? – kérdezte kevélyen. – A férfiaink halomra fogják ölni barátaidat. Ha pedig mégis győznének a tieid, akkor a város romjai alá fogunk temetkezni valamennyien, te is velünk. A nonaiak hozzáfogtak az ostromhoz, még pedig nonai módszer szerint, lassan, óvatosan, lépésről-lépésre haladva, hideg számítással. Embert alig is látni a bástyák előtt, az ellenség árkokban kúszik, rőzsefalak mögé lapul. Egy napig eltartott, míg megfészkelték magukat a szomszédos dombokon, csak azután kezdtek dolgozni a dobógépek, óriás kőgolyókat és égő kátrányos hordókat vetve a városba. Filippa egy hete volt már a Napvárosban. – Ma délután lesz az esküvőd! – mondta neki Hedvig. A leány remegni kezdett egész testében. Ő azt hitte, hogy a harci zűrzavarban meg fognak róla feledkezni. Vas Drogo azonban nem volt az az ember, aki a kapuja előtt üvöltöző szaracénok kedveért megmásítja szavát. Az asszonyok szőnyegekkel és virágfűzérekkel díszítették az oszlopos pitvart és akkor sem hagyták abba a munkájukat, midőn egy szálló golyó derékon törte az udvaron álló márványasszonyt. A Boldogasszony azonban meghallgatta Filippa hő imáját és elhárította fejéről a végső veszedelmet. Akik lakodalomra indultak, temetéshez érkeztek Vas Drogo palotájába. Ifju Leif már magára öltötte vőlegényi köntösét, midőn az apja így szólt hozzá: – Addig is, míg készülődnek az asszonyok, végy magad mellé egy csapatot a cimboráid közül és törd össze azt a kődobót a kopasz dombon. Leif serege nyeregbe ült és szilaj kiáltozással kicsapott a vízikapun. A nonaiak eszük nélkül megfutottak a lovasok elől s a normann baltások egy-kettőre forgáccsá aprították a hadigépet. Mire az ostromlók összetülkölték seregüket, az ifjak elérték megint a kaput. Egyikünknek sem volt véres a fegyvere, de azért mégis akadt sebesültje a kalandnak. Leif nyilat kapott a hóna alá. Tisztában volt vele, hogy a sebe halálos. Ha benne hagyja a nyilat, akkor elélhet még egy félórát, ha kihúzatja, elvérzik két perc alatt. Bajtársai elvitték a kapitány palotájába, ott lefektették az udvaron a sárga selyemsátor alá. A háznép összegyülekezett, Filippát is odahozták. A sebesült szeme megpihent a leány arcán. – Nem kell már félned, Filippa, nem veszlek feleségül, – mondta szelid mosollyal. A leány krétafehér arccal támaszkodott egy oszlopnak és mereven nézte a ciszterna mellett tollaszkodó pávamadarat. – Egyet azonban mégis kérek tőled, Filippa, – folytatta az ifju. – Ha meg tudod tenni, csókold meg a két szememet, akkor édesebb lesz a pihenésem. Filippa arca most már vérvörös lett. – Nem teszed meg? – kérdezte Leif halkan. A leány hevesen rázta meg a fejét. – Nos, akkor Isten veled! – szólt keserü mosollyal az ifju. Többet nem beszélt hozzá, nem is nézett reá. Most már csak a paphoz volt szava, aki mellette térdepelt a földön. Miután elvégezte ezt a dolgát is, a hóna alá nyúlt és kihúzta sebéből a nyilat. Azután egyenesen kinyújtózott és meghalt. A barátai komor nyugalommal állottak körülötte, az asszonyok sem siránkoztak, bár Hedvig pillája könnyes volt. Filippát leginkább Drogo viselkedése lepte meg. Kilenc fia közül Leifet kedvelte leginkább, a kedvence halála azonban csak annyiban hatott reá, hogy az arca valami lágyabb, szinte derűs kifejezést nyert. Itt fenn, a napsütéses hegyen, a halál egyáltalában nem látszott olyan borzalmasnak, mint odalenn a nonai pincevárosban. Az antinonaiak láthatólag jóbarátságban voltak vele és ha eljött értük, akkor készségesen letették kezükből a kardot vagy a boros kupát és csengő hangon mondták: megyek uram! Éjjeli sötétség borult a városra, csak a márványudvaron lobogtak a fáklyák Leif ravatala körül. A normann asszonyok halkan s nyugodtan beszélgetve virrasztottak mellette. Filippával most egyikük sem törődött. Filippa az emeleti kőlépcsőn ült. Onnan is láthatta a halottat. A szőke fejére rózsakoszorút fontak, a mellén ezüst páncéling csillogott, a viaszsárga kezében hosszu pallosát tartotta. Filippa kereste az ifju arcán a verőfényes mosolyt, a mosolyt, melyet egyedül csak neki tartogatott (Hedvig úgy nevezte: a Filippa-mosoly), de Leif arca hideg, szigoru és gőgös volt. Mintha azt gondolná: Ki törődnék most egy asszonnyal? VI. Drogó úr vasból való volt, de olyan szívós és hajlékony vasból, aminőből a mór pengéket kovácsolják. Nem kedvelte a háborút, amelyben semmit sem nyerhet, de sokat veszthet. Egy népnek, amely sürün kalandozik a távolban és melynek városa gyakran marad védelem nélkül, különben sem jó, ha maga ellen bőszíti szomszédait. Az éjjel már alkudozott a rektorral. A nonaiak kaptak a békén. Ők ma a pogányokat vezették a normannok ellen, de arra gondoltak, hogy holnap már a normannokra lehet szükségük a szaracénok ellen. A kötés szerint a rektor elismerte, hogy leánya Leif mátkája volt. A nonaiak és szövetségeseik tehát fölhagynak az ostrommal és haza kotródnak. Az ostromlók elvonulása után Drogo úr illő kísérettel hazaviszi Filippát és átszolgáltatja apjaurának Nona városának kapuja előtt. Filippának, az özvegy-mátkának, néminemü örökség is jár Leif után. A kötés jó volt, senkit sem alázott meg és mindegyik tábor győztesnek mondhatta magát. Azután eltemették Leifet. A koporsóját a testvérei vitték. Ahány leány volt Antinonában, a tipegve járó csöppségtől a délceg normann szűzig, mind lengő fehér ruhában, virágos pártában kísérte, mintha nem is egy ifjút, hanem magát az ifjúságot temetnék. A koporsó után két gyászolót vezetnek, a halott menyasszonyát és a paripáját. A dóm mögött, virágos kolostorudvar boltíves folyosóján, van a kapitányok temetkezőhelye. A verőfény melegen tűz a nyitott sírra. A papok énekelnek, a virágok körül méhek zümmögnek, a tetőn galambok turbékolnak. Egyszerre – mi volt az? – valaki hangosan és görcsösen zokogni kezdett. Mind odanéztek: a nonai leány volt. Filippa erőt vett magán és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Óh, hiszen ő nem a halottat siratja, nem a rablót. Talán a galambbúgás vagy a méhdöngés volt az oka, hogy egyszerre valami nagy, fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes ellágyulás vett erőt rajta. VII. Délután haza vitték Filippát. Vagy százan kisérték férfiak és asszonyok, néhány fiatal leány is, valamennyien lóháton. A menetet maga Vas Drogo vezette. Erre az alkalomra letették a gyászt és magukra öltötték legpompásabb ruháikat. A nők arabs himzésü, égő színü selyem köntöseiket viselték; a normann urak sem öltöztek ezúttal vasba, hanem prémes bársonyba, a fejükre pedig arany abroncsot tettek. A kétkézre való pallosaikat és a jó tőreiket azonban mégis csak magukkal hozták. A paradicsommadarak kevély seregében kis varjúként feketélt Filippa. A csapat után faragott nagy cédrusfaládát hozott egy szekér, a ládában voltak a Filippának szánt ajándékok. A nap már lemenőben volt, midőn a napvárosiak megpillantották Nona város komor tornyait. A bástyaréten fekete csapatokban ődöngtek a polgárok. Alattomos kiváncsisággal, néma megbotránkozással és mégis fájdalmas irigységgel nézték a normannokat. A nyugtalanságot, melyet a fényes lovascsapat megjelenése keltett, éppen csak az a jóleső gondolat tudta elenyésztetni, hogy ezek az emberek egykor mind a pokolban fognak megbűnhődni azért, hogy szépek és boldogok akartak lenni a földön. A rektor, egy kacsaorru, pohos kis ember, aki úgy tudott beszélni, mint Cicero óta senki, ékes szónoklattal fogadta Drogo urat. A kapitány három szóval válaszolt, egy pillanatra kőkemény, barna tenyerében érezte a rektor tésztás, fehér kezét, azután odaszólt övéinek, hogy induljanak. A napvárosi férfiak a kezükkel integettek, a nők kecses mosollyal meghajoltak a nyergükben, Filippának azonban egyikük sem mondott istenhozzádot. A leány ott állott az édesapja mellett és önfeledten bámult a távozó napvárosiak után. Azok megsarkantyúzták paripáikat és vágtatni kezdtek. A nők kibontott haja selyemköpenyegként verdeste vállukat. A búcsuzó nap rájuk szórta biborfényét és a lovascsapat szemkápráztató, sohasem látott színpompában tündökölt. Később, az összeszoruló úton, hosszu kígyóvá sodródott, melynek minden pikkelye ragyogó drágakő volt. Filippa tágranyitott szemmel bámult utánuk. Óh, a nap gyermekeinek nagyon sietős az útjok, hogy kimeneküljenek a homályból! Most mindjárt fordul az út, akkor el fognak tünni és ami fény és világosság volt a völgyben, azt mind magokkal viszik! A nap letünt. Minden elfakult, az emberek arca is. – Menjünk, Filippa! – szólt a rektor. Alázatosan szepegő, szomoru arcu emberek sorai között vonultak a városba. Az alacsony kapuboltozat alól, mely olyan förtelmes volt, mint egy óriás varangyszáj, hűvös penészszag csapott Filippa arcába. A házereszekről és erkélyekről, a tornyokról és oszlopfőkről félelmetes torzalakok, vízköpő ördögök, majmok, halálfejek és sárkányok vigyorogtak le a hazatérő leányra. VIII. Az ezeröles hegyfal egész Nona városa fölött zsarnokoskodott. A rektori palota igen nagy ház volt, mivel azonban a hegy tövében állott, mégis kicsi viskónak látszott, a benne lakó emberek pedig parányiaknak és gyöngéknek érezték magukat, akár a pincebogarak. Nem is bíztak a nonai rektorok soha a maguk erejében, csak a mérges furfangjukban és felsőbb hatalmak segítségében, amelyért éjjel-nappal könyörögtek. Filippa ablakaiból nem lehetett az eget látni, csak a nagytemplom fekete falát. A falon harangfülke nyílott, abból a nap minden órájában csontváz pattant elő, mely sípcsonttal a kezében kongatta el az órákat. A nonaiak igen büszkék voltak erre a harangjátékukra. A leány hazatérése után beállott az őszi esőzés. A szürke felhősárkányok gomolyogva vonultak végig a szűk hegyszoroson, néha oly alacsonyan repültek, hogy elnyelték a nonai tornyokat és ködszárnyukkal érintették a meredek tetőket. A nonaiak úgy éltek a páratenger fenekén, mint a kagylók a mély vízben. Filippa néhány napig csendben lapult meg szobája homályában. A rektori palota néma méhében lakott, feketén ásító boltívek és szürkén világító oszlopsorok között. A tölgyfával burkolt falon arcképek függtek, melyeknek keretéből régesrég meghalt emberek elmosódó, sárga arca és szúrós szeme tekintett alá. Lassankint gyötrelmes nagy türelmetlenség hatalmasodott el a leány lelkén. Úgy érezte, hogy valami közeledik feléje, valami útban van, nemsokára már itt is lesz. Egyszer este, mikor már égtek szobájában a mécsesek, magára zárta az ajtót és kinyitotta a nagy cédrusládát, melyet a napvárosiak ajándékoztak neki. A láda ott állott a fal mellett; pompás, szigoru és titokzatos volt, mint egy keleti király koporsója. Amint kinyitotta, édes és forró illat kezdett áradozni a szobában. A napvárosi asszonyok messzi keletről hozatták illatszereiket és Filippa jól ismerte szagukat. A láda teli volt köntösökkel és ékszerekkel; egy részüket Leif használta, egy részüket pedig a menyasszonyának adta ajándékba. Az antinonai napfény színpompájának szilánkjai ragyogni kezdtek a homályban. A nonai szürkeség megmámorosodott a selyem, a bársony, az arany és a drágakő bűvös villogásától. Ezt az ezüstliliomokkal teli hímzett kék köntöst – Filippa megismerte! – akkor viselte Leif a vértje fölött, midőn őt lovára ragadta. A leány lehúnyta szemét és odaszorította arcát a köntöshöz és ekkor megérkezett az, aminek jönnie kellett. Visszatért a mult. Megint érezte a vágtató ló mozgását, az ifju karjának szorítását, arcát megint perzselte Leif lehelletének forrósága, szivét édes rémületbe ejtette Leif szivének dobogása. Ezuttal azonban a rabló magával vitte lelkét is, nemcsak testét. Forró tavaszi fuvallat csapott Filippa lelkébe és megolvasztotta rajta a jégpáncélt. A zajlás megindult és a hullámzó mélységből csodák bukkantak föl, amelyeket a leány eddigelé nem ismert magában, csak rettegve sejtett. Most tudta meg, lám, hogy a jégkéreg alatt mindig is ott lappangott az ő nagy szerelme. Szerette Leifet, vágyódott utána, mielőtt még meglátta volna. Mikor az ifju rabló a lovára ragadta, mámoros öröm ujjongott a jégpáncél alatt. Leif volt az élet, a napfény és ő, a szegény, makacs kis pincebogár, most megsemmisülten ült a nyirkos sötétségben és azon töprengett, hogy milyen jó lett volna megvakulni és elégni a napváros tüzében. A tekintete egy ametisztszínü női köntösre esett. Ez volt az első ajándék, amit Leif hozott neki. Hogy könyörgött akkor az ifju, hogy vegye magára! Most hát magára vette. A haját is kibontotta és ékköves abroncsot tett a fejére. Midőn a tükörbe tekintett, úgy találta, hogy nem szép. A haja gyér, a bőre sápadt, a válla sovány… A napvárosi nők arany sörényére, viruló testére és izmos karcsuságára gondolt és búsan mosolygott. Vajjon mit szeretett rajta Leif? Talán csak a nagy részvétet, melyet a nap fia az árnyék leánya iránt érzett. Mandolinát is talált a ládában, azt elővette és ügyetlen ujjakkal kereste az édes és tüzes melódiát, melyet a vőlegénye egy éjjel az ablaka alatt énekelt. De hamar abba hagyta megint. Az énekben csókról volt szó és eszébe jutott, hogy ő megtagadott a haldokló Leiftől egy csókot. IX. A nonai nagyrektor úgy tapasztalta, hogy leánya napról-napra fehérebb és vékonyabb lesz. Már-már megint olyan, mint tizennégy esztendős kisleány korában volt. A szemei azonban különös, mámoros tűzben égtek, mintha olyan dolgok látásához szoktak volna, amelyek nem földi embernek valók. Megvolt a halottak őszi ünnepe. A nonaiak a hegyfalba vájt, sokemeletü halottvárosban tértek pihenőre. Midőn Filippa meglátogatta a korhadásnak ezt az óriási raktárát, melynek ötvenezer számozott fülkéje volt, Napváros verőfényes, virágillattal telt és galambbúgástól hangos kolostorudvarára gondolt és ekkor megtudta, hogy van még kivánni valója a földön. Jámbor ravaszsággal kezdte környékezni apjaurát. Különös látásokról és sejtelmekről beszélt. Titokzatos hirnök jelent meg álmában és azt mondta, hogy neki, Filippának, a holta után a napvárosi temetőben kell pihennie, ametisztszínü normann-ruhában, kibontott hajjal, a feje alatt párnával, mely ezüstliliomos kék férfiköntösből készült. Koporsója legyen egy rézveretü cédrusláda. A rektor úgy találta, hogy a dolog megfontolást érdemel. Ez talán a város szent patrónusának ujjmutatása? Nonának mindenesetre jó volna, ha valahogyan barátságra léphetne a normannokkal, mert a szaracén pogány újabban sűrün portyázgat a város tövében. Filippa kérésére követeket küldött Vas Drogohoz, tisztázzák a kérdést. A követek ajándékokat is vittek magukkal. A leány akkor már annyira elgyöngült, hogy nem kelhetett ki ágyából. A nonai tudós emberek azt mondták, hogy aligha fog is többet talpra állani. Filippa lehúnyt pillával, fehér két kezét összekulcsolva feküdt oszlopos nagy ágyában, mely a szoba közepén állott. A boltíves szobát feketeruhás asszonyok és férfiak töltötték meg, akik viaszgyertyákat égettek és halk mormogással imádkoztak. Estefelé vinnyogni kezdett a nagytemplom lélekharangja. Ekkor visszaérkeztek a követek. Jól végeztek. Vas Drogo elfogadta ajándékaikat és azt mondta: – A legény akarta a leányt, tehát feküdjenek együtt! Az örökös eső azalatt csendesen dobolt Filippa szobájának ablakán. A leány ébren volt, de azért mégis álomképeket látott. Azt álmodta, hogy fekete, nehéz és reménytelen köd lepi el az egész világot. Csak egyetlen sziget emelkedik ki a gyász tengeréből, azon áll Napváros. Falai, tornyai és kupolái a fehéren izzó napfényben ragyognak, remegnek, majd hangokat adnak, melyek fölséges himnikus zeneakkordokban búgnak föl a vakítóan kék égboltozat felé. Ugyanazt a gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan férfias csatadalt hallotta, amelynek hangjai mellett harcba szoktak vonulni a normannok. Egyszerre csönd lett. Mélységes, várakozásteljes csönd. Azután érces férfihang csendült meg a fényes magasságban. – Én Leif vagyok, Vas Drogo legkisebb fia és téged, nonai Filippa, elviszlek apámuram palotájába! Filippa ekkor kinyitotta szemét és az alázatos boldogságtól repesve mondta: – Megyek, uram, megyek! A láthatatlan Pokorny. _Bevezetés._ Az idén május harmadikán éjfélig dolgoztam az elefánt-utcai lakásomon. Éjfélkor már akkora volt az írószobámban a dohányfüst, hogy ki kellett nyitnom az ablakot. Újból elmerültem a munkámba, de ekkor egyszerre megcsörrent az ablak és először egy emberi fej hajolt be az utcáról, majd egy egész ember mászott be hozzám. A szokatlan látvány annyira meglepett, hogy nem szóltam semmit, nem is keltem föl a helyemről, hanem írótollal az egyik és pipával a másik kezemben vártam, hogy mi fog történni. A furcsa látogató bolyhos, kék fürdőköpönyeget viselt a testén és fürdőpapucsot tartott a kezében. A jelenlétem láthatólag nem lepte meg. Miután leugrott az ablakpárkányról, a lábára húzta a papucsot, majd kissé meghajtotta magát és így szólt hozzám: – Én doktor Pokorny vegyész vagyok… Zömök termetü, lángvörös haju ember volt. Zöldes szeme, feltünően domboru homloka volt, az arcát borotválta. Engem egy hússzínü amerikai buldogkutyára emlékeztetett. – Mit akar itt? – kérdeztem, miután némileg erőt tudtam venni megdöbbenésemen. – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy üzletet ajánljak önnek… – Engedjen meg, ön nagyon különös úton keres üzleti összeköttetéseket! – Ott keresek, ahol lehet, – mondta száraz hangon a vörös ember. – A dolog ugyanis nagyon sürgős. Arról van szó, hogy részvénytársaságot alapítsunk. – Most, éjfélkor? És miféle üzletről volna szó? – Egy nagyhercegnő megszöktetéséről. – Részvénytársasági alapon? Én mindig azt képzeltem, hogy ilyesmihez egy ember is elég. – Tévedés. A szöktetőn kívül szükség van tőkepénzesre, aki megvesztegeti az őröket és megszerzi az ilyenkor mellőzhetetlen automobilt, szükség van továbbá ügyvédre, aki kiperli a nagyhercegnő anyai vagyonát és szükség van végül ujságíróra, aki megnyergeli a közvéleményt az ifju pár érdekében. – És az utóbbi szerepet nekem szánta? – Persze. Most még csak tőkepénzesre és ügyvédre lesz szükségünk. – Szükségünk lesz egy nagyhercegnőre is, aki megszökik a kedvünkért. – Azzal ne törődjék, az már megvan. – Hol van? – Hát hol legyen? Szanatóriumban. Ez a kémikus doktor, a külseje és mindaz, amit beszélt, olyan álomszerüen valószínütlen volt, hogy már nem is csodálkoztam rajta. – Mondja csak, doktor úr, honnan jön ön tulajdonképpen? – kérdeztem később. – A Drégely-féle szanatóriumból szöktem meg. Itt van a közelben. – Persze, persze, most már értem. A Drégely-féle szanatórium országos hírü elmegyógyintézet. Ezzel a vegyésszel tehát szőrmentén kell bánni. – Foglaljon helyet, doktor úr! A vörös ember leült és kínálás nélkül belenyúlt a szivaros skatulyába. – Ön persze furcsának találja mindazt, amit hall és lát, – mondta, miközben rágyújtott. – Én nem is csodálnám, ha futóbolondnak tartana. – Dehogy is, ön nagyon jó benyomást tesz reám. – Semmi udvariaskodás! Önnek az ügy érdekében meg kell róla győződnie, hogy épeszü ember vagyok. Kérem, intézzen hozzám kérdéseket a magasabb mennyiségtanból, vagy a vegytanból, mely speciális szakmám, vagy beszélgessünk politikáról és művészetről… Ráérünk, mert reggelig itt kell maradnom. – Beszélgessünk inkább a nagyhercegnőről, akit részvénytársasági alapon meg akar szöktetni. Ha meg tud róla győzni, hogy ez reális üzlet, akkor számíthat a szolgálatkészségemre. – Tényleg, legjobb lesz, ha beavatom önt titkomba. Fölteszem, hogy ön nem fog visszaélni bizalmammal. A vegyész festői redőkbe szedte fürdőköpenyegét és beszélni kezdett. Elbeszélése meglehetősen hosszadalmas volt. Az ablakon már benézett a kék hajnal és ő még mindig beszélt. Leírom azt, amit tőle hallottam. Érthető okokból nem ragaszkodom Pokorny szavaihoz, az eseményeken azonban nem változtattam egy jottányit sem. Éppen azért magam csak az elbeszélés külső formájáért felelhetek, egyebekben azonban minden felelősséget Pokorny úrra kell hárítanom. _Pokorny elbeszélése._ I. Essünk túl mindenekelőtt néhány száraz genealógiai adaton. Az otrantói nagyhercegek egy trónjafosztott fejedelmi család sarjadékai. Ezt különben minden iskolásfiu tudja. A család évekkel ezelőtt, midőn a pretendens, vagy mint ők mondják: az uralkodó nagyherceg feleségül vette Quetsher amerikai milliárdos leányát, nagy birtokokat szerzett éjszaknyugati Magyarországon, közel a morva határhoz és azóta az esztendő egy részét hazánkban szokta tölteni. A család feje és egyetlen férfitagja mostanában Félix nagyherceg ő fensége. Egyetlen női tagja Antónia nagyhercegnő, Félixnek és az Istenben boldogult Miss Quetshernek leánya. Mivel az otrantói dinasztia házitörvényei elismerik a nőági örökösödést, a trónra való jogigények Antónia nagyhercegnő kezével együtt Félix ő fenségének unokaöccsére, Stromboli Viktor hercegre fognak szállani. Antónia nagyhercegnő gyermekkora óta menyasszonya Viktor hercegnek. Most már mehetünk tovább. Félix nagyherceg nemrégiben arról győződött meg, hogy eddigi foglalkozása, nevezetesen a katonáskodás, a vadászat és a szerelem nem is olyan mulatságos dolog, mint ifjabb éveiben hitte, azért táborszernagyi ranggal nyugdíjba vonult, bérbeadta híres vadászterületeit, végkielégítést fizetett a barátnőjének és egészen az iparfejlesztésre vetette magát. Az ipar és a kereskedelem sorsa mindig nagyon érdekelte az otrantói házat. A nagyherceg többek közt elhatározta, hogy üveggyárat fog alapítani magyarországi birtokán, még pedig olyan gyárat, amely le fogja főzni a cseheket és a muranóiakat. Rögtön nagy eréllyel hozzá is látott a munkának. Azon kezdte, hogy Franciaországba utazott és fölkereste vincennesi laboratóriumában a nagy Marcelt, az úgynevezett kristályfestékek föltalálóját, akit az üvegfestés terén a világ első szakemberének tartott. Ő fensége nagyúri naivitással azt az ajánlatot tette a nyolcvanöt esztendős, világhírü tudósnak, hogy jőjjön vele Magyarországra és legyen segítségére az üveghuták berendezésénél. Marcel persze mosolygott ezen. – Ha harminc-negyven esztendővel ezelőtt jött volna, akkor szívesen ragadtam volna meg az alkalmat, hogy megismerjem az ön szép hazáját. Én különben már régóta nem foglalkozom ipari kérdésekkel. Azt a rövid időt, amit a természet a számomra még tartogat, bizonyos vegytani és optikai problémák megoldására szeretném fölhasználni. Mostanában éppen a tibeti oldattal végzek kísérleteket. – Olyan fontos dolog az? – kérdezte kedvetlenül a nagyherceg. – Legalább is érdekes. Ha sikerül megtalálnom a tibeti oldat vegyi képletét, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy marad utánam valami örökség. Ennek az anyagnak megvan az a különös tulajdonsága, hogy ideiglenesen érzékteleníti a szemidegeket. – És mire jó az? – kérdezte a nagyherceg. – Mondok egy gyakorlati példát. Ha ön, nagyhercegem, olyan ruhát vesz magára, amelyet tibeti módon preparáltak, akkor ön láthatatlan lesz minden ember számára. Félix ő fensége meghökkenve nézett Marcel mesterre. – Nem gondolja, hogy ez abszurdum? Az öreg tudós, aki már kissé fecsegő volt, látható élvezettel beszélt kedves ideájáról. – Abszurdum, amíg meg nem tudom csinálni. Az én tanulóéveimben abszurdum volt száz dolog, amit ma már megszoktunk. A telefon, a fonográf, a Röntgen-sugár, az aeroplán. A tibeti lámák és egyes hindu papi kasztok ősidők óta ismerték az oldatot és sok fakir-csoda ebben találja természetes magyarázatát. Ujabban elkallódott a receptje, az angol tudósok legalább hiába nyomoztak utána Indiában… – És ön azt hiszi, hogy meg fogja találni? – Azt hiszem. – Tudja mit, kedves mester? Ha én volnék a francia kormány, akkor sietve lenyakaztatnám önt, mielőtt még elkészül experimentumaival. Mert ha ön megtalálja azt, amit keres, akkor fölborul minden törvényes rend. Aki láthatatlanná tudja magát tenni, az úrrá lesz minden királyi palotában, minden kincstárban és minden női hálószobában. Marcel kissé kozákosnak találta a nagyherceg kifakadását, de azért nem neheztelt meg. – Megnyugtathatom. A tibeti recept, melyet valamikor papok őriztek, a jövőben egy kicsi tudós kaszt monopóliuma lesz. Olyan embereké, akiktől nem kell tartaniok sem a királyoknak, sem a Rothschildoknak, legkevésbbé pedig a szép asszonyoknak… Marcelt tehát nem vihette magával a nagyherceg, az öreg tudós ajánlata folytán azonban magával vitte a laboratórium első asszisztensét. Az asszisztens Marcel állítása szerint geniáils fiatal tudós volt. Egyébként földije volt a nagyhercegnek, amennyiben Magyarországon született. A neve Pokorny Péter volt. Pokorny doktor három-négy napig időzött csak Félix ő fenségének tótvarsányi kastélyában, midőn máris tisztában volt vele, hogy az útja egészen hiábavaló volt. Itt sohasem fog gyár épülni, ha pedig mégis épülne, akkor sohasem fognak benne üveget csinálni. A nagyherceg elmés ember, de szeszélyes, makacs és tudatlan. Mindenkit szamárnak vagy csalónak tart, senkire sem hallgat, mivel szentül meg van róla győződve, hogy mindenhez jobban ért. Amellett rettenetesen fukar is. A doktor tehát elhatározta, hogy első alkalommal kurtán és gorombán megmondja neki a maga véleményét, azután csomagol és sietve hazautazik. A programmba vett gorombáskodás azonban az ajkára fagyott, amint megismerkedett Antónia nagyhercegnő ő fenségével. Olyan női tipus képviselője volt, amelynek exisztenciájáról eddigelé nem is tudott a vegyész. Apai részről délolasz, édesanyja révén amerikai. Feltünően nagy, jó fél fejjel nagyobb, mint Pokorny, csontos és erős leány volt, amellett mégis könnyed, karcsu, lágy és nőies. Vastag, szőke hajával, halványarany, sűrü szemöldökével, széles, rózsás ábrázatával, sárgás szemével, fejedelmi tunyaságával egy jószívü nőstényoroszlánra emlékeztette a vegyészt. Talpig fehérbe volt öltöztetve, midőn először látta és a finom, fehér kelme gyengéden tapadt karcsu amazon-tagjaihoz. Inkább egészséges volt, mint érdekes, inkább kedves, mint elmés. Pokorny már az első estebéd alkalmával észrevette, hogy a nagyhercegnő szeme újból és újból megpihen rajta. Ez a gyermekesen merész és asszonyosan forró pillantás, mely a félig lehunyt pillák alól feléje szállott, nagyon érthetően beszélt. Azt mondta: „Furcsa vagy a vörös fejeddel, de azért tetszel nekem. Reménylem, én is tetszem neked?“ A barátkozásuk olyan gyorsan, nyíltan és símán haladt előbbre, mintha nem is egy nagyúri palota stukkós termeiben, hanem valamelyik boldog óceáni sziget kókuszpálmái alatt találkoztak volna. Már bizalmas jóbarátok voltak, mikor első ízben beszélgettek négyszem között. Félix nagyherceg ebéd után egy vastag havannával a szájában elszunnyadt a bőrdivány sarkában, Teplicz báróné, az udvarhölgyi ranggal fölruházott gazdasszony az ebédlőben rendezkedett, a fiatalok pedig a nagy kandalló mellett beszélgettek. – Az a kép ott? – A boldogult édesanyámé… Amerikai volt és nem bírta el az európai klimát, azért mindvégig igen boldogtalan volt. A nagyhercegnő egy komor pillantást vetett Félix ő fenségére, akinek arcán álomközben valami léha kadétvonás jelent meg. – Én azt hiszem, – mondta később Antónia, – akinek nincs semmi dolga és akinek mindenki engedelmeskedik, az mind szívtelen ember. Pokorny összeszedte minden bátorságát. – Nekem úgy mondták, hogy fenséged menyasszony. Viktor herceget emlegetik… – Nekem is azt mondták, – válaszolt fanyar mosollyal Antónia. – Milyen úr Viktor herceg? – Vannak emberek, akiknek mindig hideg az orruk, mint a vizsláé és akik semmit sem akarnak megérteni. Én pedig szeretem az olyan embereket, akik bővebb magyarázat nélkül is megértenek. Kérem, adja ide nekem azt a rózsát a vázából! Pokorny odaadta neki a virágot és vérvörös lett, mert úgy gondolta, hogy megértette a nagyhercegnőt, Antónia pedig keblére tűzte a rózsát és szintén elvörösödött. A Paillard-beli hölgyecskék, akiknek a vegyész érzelmi életében némi rövid szereplésük jutott, tulajdonképpen sokkal gőgösebbek és komplikáltabbak voltak, mint ez a gyönyörü princesz. Másnap levél érkezett a vincennesi Marcel tanártól. A mester arra kérte asszisztensét, hogy utazzon haza haladéktalanul, mivel szüksége van reá nagyfontosságu ügyben. Pokorny a tibeti oldatra gondolt és izgatottan csomagolni kezdett. De azután még sem utazott el. Visszatartotta egy keskenytalpu, angolsarku félcipő, mely egy pillanatra megérintette lábát az asztal alatt. Igen rövid pillanat volt, de elég hosszu arra, hogy finom és forró női villamossággal telitse meg a vegyész idegeit. Harmadnapra mégis elment Pokorny, de ez már nem az ő, hanem Félix nagyherceg érdeme volt. Ifjabb éveiben ő fensége sokkal több időt szentelt a nők tanulmányozásának, semhogy ősz fejjel Bartolo mesterré lehetett volna. Ő olyan róka volt, aki álmában is fülelt és lehunyt szemmel is látott. Meghallotta a nesztelen kis csókot, mellyel Pokorny ajka a nagyhercegnő ujjait érintette és meglátta az édes és megadó mosolyt is, mellyel Antónia a vegyész gyöngédségét fogadta. A nagyherceg megvárta leányát a kis szalónban. – Tudod, miért jöttem, Toncsi? Régóta szeretném már tudni, hogy mi van a velencei lánc végében, melyet a nyakadban viselsz. – Óh, semmi, csak egy kis medaillon, – pirult a nagyhercegnő. – És mi van a medaillonban? Antónia nem válaszolt, hanem megszeppenve keblére szorította a kezét, hogy szükség esetén megvédje a titkát. – Ha terhedre esik a válasz, majd megmondom én, – szólt mosolyogva a fenséges úr. – Három hónappal ezelőtt egy szőke hajtincs volt benne, a volt háziorvosom kobakjáról való, hat héttel ezelőtt fekete pamacsot őriztél benne, az meg a volt ügyvédem fején nőtt, most pedig egy lángvörös hajcsomó virít benne… A nagyherceg kedélyesen megveregette Antónia pipacsvörös orcáját. – No csak valld be, Toncsika, hogy ezúttal komoly a dolog, halálosan szerelmes vagy a fiúba, sokkal halálosabban, mint voltál a doktorba és a fiskálisba. Hát hiszen ez talán nem is olyan nagy baj, föltéve, hogy nem csinálunk bolondokat… Lehet ám okosan is beszélni a te jó öreg apuskáddal, sok mindent megért ő… Antónia csodálkozva tekintett a nagyhercegre. Ilyen szelídnek még nem igen látta. Valami édes kis reménység vetett szikrát a szívében. Ha lehetséges volna? De nem, hisz képtelenség! – Mésalliance! – sóhajtotta reménytelenül. – Mésalliance? Tévedsz, Toncsika. Mésalliance volna, ha valami kis herceghez vagy grófhoz akarnál menni. De ez a vörös mérnök? Ez nem mésalliance, hanem betegség. Antónia meghökkenve nézett édesapjára, a nagyherceg pedig kissé ellágyulva folytatta: – Olvastad Róma hanyatlásának történetét, Toncsika? Ott voltak szép császárnék, akik a teherhordó rabszolgában látták a férfi ideálját és ma is vannak fehérbőrü, kékvérü ladyk, akik kinai kulikért és rosszszagu szerecsenekért rajonganak. Ez a túlfinomodás átka. Dekadencia. Te is ilyen dekadens vagy, Toncsi. Hatszáz esztendeig urak voltunk, most meg kell érte fizetnünk. Rád az igazi urak nincsenek hatással, neked lateinerek tetszenek, íróasztal-kulik, akik pénzért firkálnak és azt mondják: a becsület, a munka, a haladás! Te épp oly perverz vagy, mint a római császárnék, de erről te nem tehetsz, mert egy kegyetlen természeti törvény áldozata vagy. Nekem azonban apai kötelességem, hogy megvédjelek a benned lappangó betegség ellen. A nagyherceg, miután elmondta ezt az ékes beszédet, gyöngéden homlokon csókolta leányát és a maga szobájába ment. Ott becsöngette a főkomornyikot. – Nézze, Krauzinger, – mondta neki – vegyen maga mellé két lakájt és dobja ki azt a vörös mérnököt a házból. – Mondjak neki valamit? – kérdezte Krauzinger. – Ha kérdi, akkor mondják neki, hogy más parancs nincs. Tíz perc mulva Pokorny bőröndjével a kezében már künn állott a címeres kapu előtt. Körülnézett, fölemelte a fejét és megpillantotta Félix ő fenségét, amint csendesen szivarozgatott az emeleti ablakban. Pokorny ekkor így szólt a nagyúrhoz: – Hallja, nagyherceg, Párisban az Eiffel-torony fölött emberek röpködnek. Ott nevetségesnek találják az ilyen operett-fejedelmeket. – A párisiaknak tökéletesen igazuk van, – válaszolt Félix – de most nem Párisban, hanem Tótvarsányban vagyunk. Antónia nagyhercegnő akkor éppen a könyvtárban volt. A _décadence_ és a _perversité_ címü fejezeteket olvasta a lexikonban. Másnap reggel, amint fölkelt és a hálószobája ablakához lépett, különös meglepetésben volt része. Egy-két kilométernyire a kastélytól hosszu alacsony dombhát húzódik el. A dombon, mely még az uradalmi szántóföldekhez tartozik, nagy táblákban érik a vetés. Az éjjel valaki gigantikus latin betűket tiport bele a vetésbe, a halványsárga alapon sötétlő betűk együtt ezt a szót adják ki: _Visszajövök!_ II. Vagy három héttel Pokorny kilakoltatása után, vasárnap délben, fogat ügetett a varsányi állomástól a nagyhercegi kastély felé. A kocsiban borotvált képü fiatal úr ült, görnyedt testtel, furcsán összefonva szertelenül hosszú lábait. Az akácos ligetnél valaki rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg. Félix nagyherceg volt. – Isten hozott, Viktor, – mondta a kocsiban ülőnek. – Köszönöm, hogy eljöttél. Kérlek, szállj ki, majd gyalog sétálunk haza. A hosszu ember fanyar arccal fogadta az ajánlatot. – Már megengedj, Félix bácsi, egész éjjel vonaton ültem és nagyon kívánkozom a fürdőszobába… – Tedd meg azt, amire kérlek! Olyan furcsa hangon mondta az öreg, hogy Viktor szó nélkül kiugrott a kocsiból. Most sült csak ki, hogy milyen hosszu legény; majd akkora, mint a széttolható tűzoltólétra. – Valami szerencsétlenség történt? – kérdezte önkéntelenül, mikor a nagyherceg sápadt és lesoványodott ábrázatába tekintett. – Azért hívtalak olyan sürgősen, mert a tanácsodra és a segítségedre van szükségem… A házamban napról-napra igen különös dolgok történnek. Tudod, hogy nem vagyok gyáva ember, – végre is normann királyok unokája volnék, vagy mi, – de mostanában egészen beteggé tett a félelem. – Mitől félsz? – kérdezte Viktor, hideg halszemét az öregre meresztve. – Egy titokzatos, láthatatlan valakitől, aki egy héttel ezelőtt belevette magát a házamba és azóta halálos rettegésben tart minket. Nem láttuk még, de állandóan érezzük a jelenlétét. – Megállj, kérlek, – szólt Viktor – minden dolognak van valami földi neve… Ördögről vagy hazajáró kísértetről van szó? A nagyherceg zavartan bámult maga elé. – Én tulajdonképpen valláserkölcsi alapon állok, sokat foglalkoztam spiritizmussal is, de most attól félek, hogy meg fogok bolondulni, ha arra gondolok, hogy tényleg vannak ilyen dolgok, ilyen jelenségek. Viktor elcsitította az öreget. – Kérlek, így nem fogjuk egymást megérteni. Tényeket kérek, eseményeket, nem pedig elmefuttatásokat. Legjobb volna, ha sorjába el méltóztatnál mondani, hogy miféle szokatlan dolgokat tapasztaltál. Az öreg megtörülte a homlokát. – Jól van, megpróbálom, bár nem tudom, hogy rendbe tudom-e szedni gondolataimat… A rettenetes csapás egy héttel ezelőtt kezdődött. Elmult vasárnapon. Én a pályaudvaron jártam és egyedül jöttem haza a hajtó kocsimon. A legényemet leszállítottam a kocsiról és valami megbizással a városba küldtem. Egyszerre az út közepén, kilométeres távolságban minden élő embertől, valaki két arasznyira a hátam mögött elprüsszentette magát. Egy láthatatlan valaki ült mögöttem az üres inasülésen. – Képzelődés! – Magam is azt hittem. Most azonban már tudom, hogy akkor vittem haza a kocsimon Őt, a titokzatos rémet, mert az órától fogva nálunk tanyázik. – Tovább! – Vasárnap villásreggeli után a dohányzó diványán heverésztem. Egyszer magától megnyílik az ajtó és csendesen becsukódik megint. Senkit sem látok, de azért az az érzés vesz erőt rajtam, hogy valaki van a szobában. A padló óvatos lépések alatt ropog. Miss pedig, Antónia kis dalmát spicce, elkezd szűkölni és nyöszörögni, a szőre fölborzolódik, egész testében remegve bújik mellém és mindig a kandalló felé vicsorítja a fogát. Ugyanakkor azt látom, hogy a kandalló párkányán álló gyertyatartó fölfordul, de azután visszaigazodik megint a régi helyére. Valaki véletlenül meglökte és idejében elkapta megint a levegőben. – És te mit csináltál azalatt? – A rémülettől dermedten feküdtem a diványon és alvást tetettem. – Biztos vagyok benne, hogy tényleg aludtál is. – Lehet. Hallgasd meg azonban, hogy mi történt másnap. Miska reggelihez terít a verandán. Miss is vele van és fölborzolt szőrrel attakirozza megint a levegőt. Miska azt hiszi, hogy macskát lát és nem törődik vele. Egy tál hideg húst tesz az asztalra és egy percre a pohárszék felé fordul. Mire megint visszajön, a húsos tál a padlón áll, Miss pedig nem ugat többet, hanem nyájas farkcsóválással falja a húst. – Úgylátszik, a kísértet különös súlyt vet Miss barátságára? Miska azonban hazudhatott is. – Hazudhatott, bár nem igen látom be, hogy mi okból tette volna. Én azonban igazat beszélek, pedig amit most el fogok mondani, az még furcsább, mint Miska kalandja. Estefelé az egyik kerti lugasban ülök és töröm a fejemet azon, ami napközben előadta magát. Egyszerre azt látom, hogy a lugas előtt, talán három méternyire tőlem, egy égő szivar szálldos a levegőben. Körülbelül embermagasságban, vízszintes irányban, egyenletes, lassu mozgással… – Biztos vagy benne, hogy nem szitakötő volt? – Havanna volt, nem szitakötő, megismertem a kravátliját is, az én Belindáim közül való volt, Lopez-féle gyártmány. Repülés közben bő füstöt is eregetett, ami nem szokása a szitakötőnek. – Történt még valami azonkivül? – Meghiszem azt! Éjjel-nappal lépteket, ajtónyikorgást és hangokat hallunk. A láthatatlan rém megdézsmálja az éléstárt és megissza a boraimat. Tegnapelőtt éjjel felkölt Krauzinger. Vacogó fogakkal jelenti, hogy a hetes vendégszobából horkolás hallatszik. Pedig a szoba lakatlan. Nosza hamar, puskát a vadásznak meg a huszárnak, magam is mauzert viszek, úgy rohanunk le a vendégházba. Ottbenn tényleg nagyon hangosan alszik valaki. Ki kell nyitni az ajtót! Be van zárva belülről. Sebaj, aki ottbenn horkol, az egérfogóba jutott, mert több kijárás nincs, az ablakon pedig erős vasrács van… Kezdjük feszegetni az ajtót, de ekkor egyszerre megcsattan a kulcs a zárban, az ajtó magától megnyilik és a sötétségben megszólal egy rémes hang. – Tessék besétálni! – üvölti kajánul. Óvatosan bevilágítunk, lövésre készen bemegyünk, – semmi! Az ágyon meglátszik, hogy valaki feküdt benne, a paplan még meleg, élő lény azonban nincs a szobában, csak egy kaszás-pók fut a falon. Mit mondjak még? A cselédeim pánikban vannak. Magam is azon gondolkoztam már, hogy legjobb volna elutazni… Valami azonban mégis visszatart. Ha most nem sikerül tisztáznom a dolgot, akkor a holtom napjáig gyötörni fog a titok. És még valami ejt gondolkozóba. Ha elmegyek, akkor őrizetlen marad a ház, mert nincs az a hatalom, amely ott tudná fogni az embereimet. A két férfi megállott az úton. – És nincs semmi sejtelmed? Semmi gyanud? – kérdezte Viktor herceg. – Van egy hipotézisem, de az olyan különös, hogy alig merek előhozakodni vele. A nagyherceg egy régebbi ujságlapot vett ki a zsebéből és odaadta öccsének. – Olvasd el ezt. – Magyar ember öngyilkossága Párisban. Párisból jelentik, hogy ott egy nagyreményekre jogosító fiatal magyar tudós, Pokorny Péter vegyész, öngyilkosságot követett el és a többi… Mi van ezzel a Pokornyval? – Ezt a Pokornyt, – szólt fojtott hangon a nagyherceg, – három héttel ezelőtt kilökettem a házamból, mert Toncsika szokása szerint flörtölni kezdett vele. Megmondta, hogy visszajön és most nem hihetek mást, mint hogy rémes módon beváltotta igéretét. – Te hiszesz kisértetekben? – Kérlek, én valláserkölcsi alapon állok és el kell ismernünk, hogy történnek dolgok… Viktor cigarettára gyujtott. – Egy kisértet, amely eszik, iszik, szivarozik, ágyban alszik és kinyitja az ajtót, ha be akar menni a szobába, az ilyen kisértet gyanus. Minden jel arra vall, hogy teste van és akinek teste van, azt meg is lehet fogni. Mindenesetre nálad maradok, míg végére nem jártunk a titoknak. Viktor flegmája jó hatással volt a nagyhercegre. Ez a száraz, hideg és blazirt ifju nagyszerü katonai vérből származott. A japán háborúban is nem egy jelét adta bátorságának. – Érdekes, – mondta Félix, – érdekes, hogy a szakácsom is olyanféleképpen okoskodik, mint te. A láthatatlan rém erősen meg szokta dézsmálni az éléstárt. Aki eszik, – mondja a szakács, – annak gyomra van és akinek gyomra van, azt meg lehet mérgezni. Patkányméreggel preparált egy kassai sonkát és kitette az asztalra. – A te szakácsod mindenesetre kedélyes fiu, – vélekedett Viktor. Időközben elérték a kastélyt. Mikor a kapu alá léptek, vérfagyasztó üvöltés hallatszott az udvarról. Egy magából kikelt ember rohant ki a házból. Fehér sapkát és nagy kötényt viselt. A nagyhercegi szakács volt. Annyira meg volt zavarodva, hogy majd feldöntötte a gazdáját. A többi cselédek szepegő csapatban állottak az udvaron és elmondták a fenséges úrnak a történteket. A szakács éppen a villásreggelit készítette a konyhán, közbe mindig a mérgezett sonkára sandított, mely csalétekként ott állott az ablakpárkányon. Egyszerre egy láthatatlan kéz galléron ragadta a konyhaművészt, a sonka pedig iszonyatos erővel a jobb, majd a bal orcájához csapódott. A szakács úgy megijedt, hogy kirohant az udvarra. Ott künn még egy erőteljes rúgást érzett, a sonka pedig utána röpült és a földre esett. A szakács most világgá szaladt, a mérges sonka pedig mozdulatlanul ott feküdt az udvar kövezetén… A cselédek szinte kábultak voltak a rémülettől, mintha bomba explodált volna a lábuk előtt. Néhány régi szolga kivételével mind fölkerekedtek, hogy ők semmi pénzért sem maradnak tovább a megátkozott kastélyban. III. Viktor herceg mindenekelőtt a menyasszonyát látogatta meg. Ő fensége mérsékelt örömmel fogadta ő hercegségét, sőt akaratlanul egy kis grimászt is vágott, mikor helyet kinált neki a szalónjában. – Örülök, hogy ilyen nyugodtnak látom, – üdvözölte a fiatal úr. – A házban igen furcsa dolgokat beszélnek ám. – Mindig csak a felét kell elhinni annak, amit beszélnek, – bölcselkedett Antónia. – Hiszen ha csak a fele igaz, akkor is éppen elég. Maga nem fél a kisértettől? – Egy otrantói Antóniának nincs joga félni. Nekünk jó példát kell adnunk a szegény népnek. – Pedig úgy hallottam az édesapjától, hogy a kisértetjárás első napján maga is derekasan szepegett. – Akkor sem a földi testemet, hanem a halhatatlan lelkemet féltettem, mert azt hittem, hogy gonosz szellemek szállották meg a kastélyt. De később meggyőződtem, hogy a lelkemet nem fenyegeti semmiféle veszedelem. – Honnan szerezte ezt a meggyőződést? – Éjszakára feszületet tettem a szobám ajtajára. Azon megtörik a sötétség hatalma. – És mi történt? – Reggel egy szál virágot találtam a feszületre tüzve. – Nagyon érdekes! És most már egyáltalában nem fél? – Féljenek azok, akiknek lelkét bűn terheli. Úgy sejtem, a láthatatlan Valaki azért nem akar megnyugodni, mert nem tudja elfelejteni az igazságtalanságot, melyet földi életében el kellett szenvednie. – Talán keveset kapott enni földi életében és most azzal bosszulja meg magát, hogy kipusztítja az éléstárakat. Antóniának nem tetszett a cinikus hang és szó nélkül fölkelt helyéről, jelezvén, hogy a fogadás véget ért. A nagyhercegnő tényleg nagyon meg volt ijedve a szellemjárás első napján. Akkor nyakra-főre el akart utazni Varsányból. De aztán egyszerre megjött a bátorsága, maradni akart és mindenkit bámulatba ejtett a lelki erejével. Ennek a változásnak persze megvolt a maga különös oka. A nagyhercegnő aznap vett első ízben tudomást a titokzatos rémről, midőn megérkezett a párisi fürdőruhája. Egy divatkép után csináltatta és úgy találta, hogy pompásan sikerült. A ruha, amennyiben egyáltalában ruhának volt nevezhető, fekete selyemből készült, piros öv, piros kalap és piros szalagos szandál járt hozzá. Mivel ő fensége kiváncsi volt és éppen ráért, magára vette, azután az öltöző-szoba háromszárnyu tükre elé lépett. Mindjárt elhatározta, hogy az idén Biarritzot fogja indítványozni a nagyhercegnek. Biarritzról lévén szó, eszébe jutott, hogy az angol királyi család is ott lesz az idén és ekkor néhány mély udvari bókot csinált, egy füst alatt kipróbálta azt a leányosan lojális mosolyát is, mely főhercegtől fölfelé járt ki az uraknak. Azután abból a valószínütlen föltevésből indulván ki, hogy őt valami nyomorult súlyosan megsérthetné a fürdőben, a haragos Diana pózában gyakorolta magát. Hogy kipróbálja a ruha szabását, ruganyos princesszlépésekkel járt föl-alá a tükör előtt, majd bosztont kezdett táncolni, végül pedig eszébe jutott, hogy a spanyol határ közel esik Biarritzhoz és ekkor fandangóba csapott át, de ez már nem igen sikerült és a nagyhercegnő pihegve roskadt a kerevetre. Az imént ajtónyilást hallott és mivel azt hitte, hogy a komornája jött be, azt mondta: – Lizi, a legyezőmet! És ekkor a kis legyező, mely ott feküdt az öltöző-asztalán, magától fölemelkedett a levegőbe és odaszállt az ölébe… – Jézus Mária! – rémüldözött Antónia. Ájulás környékezte, de nem tudott elájulni, mert a flakonja is odaszállott az orra alá és az angol só magához térítette. A legyezője azalatt ott lebegett az arca mellett és szeliden legyezgette. A nagyhercegnő megdermedt a félelemtől és mozdulni sem mert. Akkor rohant be Lizi. A leány sápadt arccal jelentette, hogy a kastélyban kisértetekről beszélnek. Antónia most már nem mert egyedül maradni egy pillanatig sem. Éjszakára maga mellé vette Lizit és Teplic bárónét, a lámpákat pedig reggelig égette. De azért Antóniának minduntalan az a szorongó érzése volt, hogy Ő mellette van. Nesztelen talpakon környékezi, olykor mintha hallaná is a lélegzetvételét, néha pedig – furcsa, de való! – gyönge dohányszag üti meg Antónia orrát. Vagy talán csak fölizgatott képzelete hitette el vele mindezeket? Másnap délelőtt a nagyhercegnő egy ujsággal a kezében a parkban sétált. A Teplic is vele volt. A virágágyak körül tótok dolgoztak és a Teplic hozzájuk lépett, hogy fölösleges utasításokat adjon nekik. Antónia azalatt letelepedett egy kőpadra. És ekkor megint félelmetes dolog történt. Előtte, az útra szitált friss homokban, emberi lábnyomok keletkeztek. A szeme előtt támadtak a nyomok, egyik a másik után. Egyenesen feléje közeledtek. Antónia érezte, hogy Ő az. A láthatatlan rém. Most már mellette van. Annyira megijedt, hogy nem mert kiáltani, pedig a Teplic ott van, alig harminc lépésnyire tőle. És mialatt a szökőkút csobogott, a verebek a gesztenyefákon csiripeltek, a Teplic pedig magyar-tót nyelven veszekedett az emberekkel, közvetlenül mellette megszólalt egy suttogó hang. Oly közel, hogy Antónia érezte arcán a láthatatlan ember meleg lehelletét. – Antónia, szeretlek! – Minden jó lélek dicséri az Urat! – hebegte a nagyhercegnő. – Ámen! Ne félj, Antónia, nincs semmi veszedelem! A nagyhercegnő keresztet vetett magára. – Ki szól hozzám? – kérdezte szepegve. – Meg fogod tudni, ha megigéred, hogy megőrzöd titkomat. Ülj csöndesen és tégy úgy, mintha ujságot olvasnál. Hallgass ide és a félelmed tüstént el fog mulni. – Én nem látok senkit. Én félek. Angyal ön vagy kisértet? – Ember vagyok. – Akkor miért nincs teste? – Van testem, de olyan ruhába öltöztem, mely láthatatlanná tesz. Ez nem csoda, hanem a tudomány új fölfedezése. Ha megismered a titkomat, mosolyogni fogsz a félelmeden. Nézz ide, most fölemelem a fátyolt, mely a szememet eltakarja. Antónia két ragyogó, zöldes szemgolyót látott a levegőben. A következő pillanatban megint eltüntek a szemek. – Ez borzasztó, én nagyon félek! – szepegett a leány. – Mit akar itt, miért rémítget minket? A láthatatlan ember nagyot sóhajtott. – Azért jöttem, mert nem tudok tőled távol élni. Az igazi alakomban azonban nem jöhettem. – De hát kicsoda maga? – Nem ismerted meg a szememet? Nem emlékszel a hangomra? Nem jut eszedbe az az ember, aki jobban szeret az életénél? – Maga? De hiszen maga meghalt?! Benne volt az ujságban. – Magam telegrafáltam meg a lapoknak a hírt, hogy megtévesszem ellenségeimet. – Ha maga az és nem a hazajáró lelke, akkor mutassa magát emberi alakjában. – Most nem lehet, mert meglátna a Teplic. Megfogom azonban fenséged karját és a keztyümön keresztül is érezheti, hogy a kezem eleven ember keze. Antónia rettegő kiváncsisággal türte az érintést. De akkor odajött a Teplic és leült a padra. Éppen legrosszabbkor. Ez bosszantó volt. – Édes Teplic, – mondta a nagyhercegnő, – maga megint nagyon hízik, mert sohasem sétál. – Jól van, – szólt a Teplic, – még háromszor megkerülöm a nagy tisztást. Azzal elment. – Itt van még? – susogta Antónia. – Itt vagyok. Most leülök maga mellé. Antónia erősen odanézett, ahonnan a hangot hallotta és ekkor úgy rémlett neki, mintha egy emberi törzs és egy kerek fej halvány, ködös körvonalait látná a levegőben. – Mondja, mikor fog megjelenni előttem? – Már megtettem volna, ha nem őriznék mindig a cselédjei és a Teplic. Küldje el őket ma este és akkor látni fog. A nagyhercegnőnek hirtelen eszébe jutott valami, amitől vérvörös lett az arca. – Az tulajdonképpen nagyon különös dolog, hogy maga láthatatlanul jár-kel körülöttem. Meg kell igérnie, hogy nem nyit rám többet kopogtatás nélkül. Este azt mondta Antónia, hogy nincs szüksége sem a Teplicre, sem Lizire, egyedül fog aludni. Ő nem fél, minek is félni, mikor életünk az Úr kezében van. Félix nagyhercegnek nagyon imponált a leánya magatartása. Azt mondta, hogy Antónia őt amaz otrantói Beatricera emlékezteti, aki egykor oly hősiesen védelmezte meg várát a mórok támadása ellen. Mindez persze még Viktor herceg megérkezése előtt történt. IV. Viktor két nap óta lakott már a kastélyban, anélkül, hogy a láthatatlan rém valami nagyobb szabásu botrányt csinált volna. Éppen csak az ajtókat nyitogatta és a fenséges úr szivarjait fogyasztotta. Ennyit még el lehetett volna viselni. – Vannak neked vérebeid? – kérdezte a második napon a fiatal úr. – Az erdészemnél vannak. Csak nem akarsz kutyával szellemet nyomozni? Hiszen annak szárnya van. – Nem hinném. Aki bocskort visel a lábán, az nem röpül. Minden dolognak megvan a maga stílusa. – Honnan tudod, hogy bocskort visel? – Az éjjel finom homokot hintettem a folyosóra, abban visszamaradt a nyoma. Jó nagy férfilábnyom. Sarkatlan, puha talpon jár. Ugyanezt a nyomot megtaláltam a park homokjában is. E pillanatban minden érthető ok nélkül meglebbent az ajtó nagy függönye. A két úr elhallgatott és egy sokatmondó pillantást váltott. Másnap azonban mégis elhozatták a vérebeket, de semmire sem tudtak velük menni, mert az ostoba állatok, miután fölvették a bocskornyomot és végigrohantak a kastélyon, megrekedtek a kert egy fiatal platánfája alatt. Onnan sem szép szóval, sem ostorral nem lehetett őket elriasztani; orrukat magasra emelve, ugatták a fa üres ágait. Ezt tehát abba kellett hagyni. Három napig aztán teljes csend volt a kastélyban. A nagyherceg, aki ujabban sokat levelezett spiritistákkal, úgy vélekedett, hogy talán valamelyik médiumnak, azok közül, akiket állandóan pénzelt, sikerült rábeszélnie a nyugtalan szellemet, hogy ne garázdálkodjék tovább a kastélyban. Viktor herceg azonban inkább azt hitte, hogy a vérebek ijesztettek rá a titokzatos rémre. Másnap Viktor sétalovaglásra hívta bátyját. Amint künn voltak a tarlókon, a fiatal herceg rövid galop után lépésbe csapott át. – Tudod, Félix bácsi, hogy miért ültettelek nyeregbe? Hogy elkerüljük az ő kémkedését. – Hát itt van még? – Itt. Tegnap, mikor a parkban sétáltunk, szándékosan olyan helyre vezettelek, ahol sok a száraz haraszt. Folyton hallottam a lépteit. Ő állandóan a sarkunkban van. Vagy fél tőlünk és tudni akarja, hogy nem forralunk-e ellene valamit, vagy pedig nagyon kiváncsi természetü. – Fölfedeztél megint valamit? – kérdezte az öreg. – Valami nagyon különös dolgot. Nem tünt fel neked, hogy Toncsi az egyedüli a házban, aki nem fél? Jó magunkról nem beszélek, de a lakájaid, bivalynyi emberek, már alig állnak a lábukon az örökös izgalomtól. Toncsi azonban nyugodt, rózsás, jókedvü. Én ezt furcsának találom. – Én nem. A mi családunkban mindig voltak hőslelkü nők. Például… – Otrantói Beatrice, tudom, megvédte a várát a mórok ellen. Kérdés azonban, hogy megvédte volna-e kevésbbé füstös pofáju támadóval szemben is? És még egyet. Nem tünt föl neked, hogy Antónia újabban nem tisztel meg minket estebédnél, hanem a szobájába hordatja az ételt? – Ezt máskor is meg szokta tenni, ha te a vendégünk voltál. – Megnéztem tegnap az adagokat, amiket maga rendelt meg a konyhában és mondhatom, hatalmas étvágya van. Tegnap reggel, mikor Toncsi a kertben járt, körülnéztem a szobájában, természetesen a te utólagos fölhatalmazásod reményében… – Háborúban vagyunk! Találtál valami gyanusat? – Négy üres és három teli pezsgős palackot a fürdőszobájában. A kandallóban pedig több havanna-szivarvéget. – Régóta tudom már, hogy a rém rájár a boraimra. – Azt még valahogyan meg tudom érteni, hogy egy kísértet pezsgőzik és szivarozik, de hogy azt éppen az én menyasszonyom szobájában kell tennie, az már sehogy sem megy a fejembe. – Én azt hiszem, te elfogult vagy Toncsikával szemben. Ismerem a leányomat, tőle könnyen kitelik, hogy egy eleven vegyésszel flörtől, de egy halott emberrel? Nem, az nem vall rá. Már besötétedett, mikor a két lovas visszaérkezett a kastély elé. Antónia szobájának ablakai nyitva voltak. A kivilágított szobából zongorahangok áradtak ki az éjbe. – Tud a Teplic zongorázni? – kérdezte Viktor. – Nem igen. – Hát kivel játszik négykézre Toncsi? – Arra magam is kíváncsi volnék. A lépcsőn Lizivel találkoztak. – Vendége van ő fenségének? – Egyedül van. A nagyhercegnő lakosztályába vezető ajtó el volt zárva. Félix azonban nem jött zavarba. Egy kis szőnyegajtón át, mely a cselédfolyosóról a fürdőszobába vezetett, bevitte öccsét a lakásba. Antónia nem hallotta őket és tovább játszott. A nagyherceg iszonyodva kiáltott föl, még Viktor is megtántorodott. Toncsi mellett egy vöröshaju férfifej lebegett a levegőben. Teste nem volt, csak két nagy keze, mely a billentyük fölött röpködve, buzgón verte a nagyhercegnő játékához a kíséretet. A feje még bólongatott is és olvasta a taktust: egy-kettő-három… A nagyherceg kiáltására a vörös fej megfordult. Ő volt, Pokorny Péter. Vérfagyasztóan vigyorgott, aztán a levegőben szállva, egyenesen a két férfi felé közeledett. Azok megrettenve tántorodtak félre a repülő pofa előtt. A vörös fej pedig eltünt a hálószoba ajtajában. És Antónia? Ő meg sem mozdult, hanem nyugodtan és önfeledten, mintha hipnózisban volna, játszotta tovább a maga szólamát. Akkor pillantott csak föl, mikor a nagyherceg vállon ragadta. – Jó estét, apa, – mondta szeliden mosolyogva. – Jól esett a lovaglás? – Boldogtalan! Mit műveltél itt? – Csajkovszkyt játszottam. – De négykézre! – Ugyan, apa! A nagyhercegnő Viktorra nézett. – Valami baja van édesapának? – kérdezte aggodalmasan. Kitünt, hogy szegény jó Antóniának sejtelme sincs arról, hogy milyen félelmetes társaságban zongorázott. Ő meg volt róla győződve, hogy egyedül ült a zongora mellett és nem is akarta komolyan venni, amit az urak neki beszéltek. Félix nagyherceg holmi spiritiszta elméletek alapján igyekezett megmagyarázni a szörnyü jelenést, Viktor azonban, a rendületlen materiálista, azt gyanította, hogy ebben a házban valami ragadós idegnyavalya dúl, mely tömeges és párhuzamos hallucinációkat okoz áldozatainak. Antónia, úgy látszik, még nincs inficiálva, de a többiek már mind betegek. Mivel nem lehetetlen, hogy a baj csírája a régi ház falaiban lappang, legjobb lesz, ha mind felszedelődzködnek és elutaznak. V. A fenséges úr elhatározta, hogy a Svájcba viszi leányát… Még sem valószínü, hogy a hazajáró kísértet bemerészkedjék a luzerni National-szálloda társalgójába, a pincérek és az angolok közé. Másnap azonban megint másképp határozott. Ezt az újabb fordulatot egy levél idézte elő, mely Franciaországból jött és melyet a híres Marcel tanár írt a nagyhercegnek. Ő fensége, alig hogy egy pillantást vetett a levélbe, rettenetes izgalomba jött, majd parancsot adott, hogy nyergeljenek. Kilovagolt Viktor öccsével a tarlóra. – Minden meg van magyarázva! Se kísértet, se idegbetegség, hanem alávaló csalás! Hallgasd meg ezt, Viktor! Azután fölolvasta öccsének a levelet. Marcel mester levele így szólt: Nagyhercegem! Egy épp oly nagyfontosságu, mint diszkrét természetü ügyben kell az ön jóindulatát kikérnem. Midőn ön a tavasszal megtisztelte látogatásával az én vincennesi laboratóriumomat, fölemlítettem ön előtt, hogy a tibeti festőanyag problémájával foglalkozom. Elmondtam önnek azt is, hogy az oldat különös optikai hatásokat idéz elő, amennyiben részlegesen semlegesíti a szemidegeket és láthatatlanná teszi a testet, melyet az oldattal bevontak. Ön, kedves nagyhercegem, akkor mosolygott amaz állításomon, hogy oly ruhát tudok készítni, mely láthatatlanná teszi viselőjét. Nos, most arról értesítem, hogy sikerült megoldanom a problémát. Fájdalom, nem telt nagy örömem nevezetes fölfedezésemben. Az első készletet, melyet nagy fáradsággal előállítottam, ellopták tőlem és a tolvaj olyan ember, aki teljes bizalmamat bírta és akit fiamként szerettem. Ő az a bizonyos Pokorny doktor, aki az ajánlatom segítségével bejutott az ön nagyrabecsült házába is. Hogy mi sodorta a fiatalembert a bűn lejtőjére, azt nem tudom egész biztosan, úgy sejtem azonban, hogy az asszonyok zavarták meg tiszta ítélőképességét. Valószínünek tartom, hogy Pokorny láthatatlan ruhát készített magának és hazatért Magyarországba, ahol előttem ismeretlen célokat remél elérhetni. E célok nem lehetnek tiszteletreméltók, erre vall legalább az a körülmény, hogy Pokorny az esetleges üldözés félrevezetése céljából öngyilkosságának hírével ültette föl a lapokat. Mindenesetre kérem önt, kedves nagyhercegem, érdeklődjék a dolog iránt és ha tudomást szerez oly jelenségekről, amelyek a mellett szólanak, hogy Pokorny tényleg Magyarországon lappang, akkor legyen szíves nekem értesítést küldeni. Bevallom, hogy Pokorny úr háládatlansága annyira elkedvetlenített, hogy nem folytatom kísérleteimet a tibeti oldattal. Annak örülök csak, hogy Pokornyval nem közöltem a receptet; amit ellopott az oldatból, az az övé, ennél többet nem fog megszerezni. Talán jobb is lesz, ha magammal a sírba viszem a veszedelmes titkot. Vagyok stb. _Marcel az Institut tagja._ Miután az urak magukhoz tértek első meglepetésükből, a nagy félelem, mely hetek óta gyötörte őket, valóságos örömmámorrá váltódott föl. Később belátták, hogy tulajdonképpen nincs is okuk olyan nagyon örülni és ekkor nagy fölháborodás vett erőt rajtuk. Különösen a nagyherceg haragudott nagyon. Ő az utóbbi időkben magába szállott, szent ember módjára élt és szánta-bánta bűneit, és mindezt ilyen mihaszna kedvéért! Egy tolvaj vegyész merte az ő házában a kísértetet játszani! – Egy dolgot nem tudok megérteni, – mondta Viktor herceg. – Mikor az öreg Marcelnál jártál, ő szóba hozta előtted a láthatatlan ruhát. Hogyan lehetséges, hogy az mostanában egyszer sem jutott eszedbe? – Tényleg nem jutott eszembe, – állapította meg a nagyherceg. – Alkalmasint azért nem, mert egy percig sem vettem komolyan a dolgot. Olyasmit képzeltem, hogy az öreg úr már meghülyült egy kissé és együgyüségeket fecseg. Az urak azután megbeszélték a legközelebbi teendőket. Viktor úgy vélekedett, hogy Antóniát most már sürgősen el kellene távolítani a kastélyból. A fenséges úr azonban más nézeten volt. – Mi akadályozza meg azt a nyomorultat abban, hogy utána ne menjen? Börtönbe végre még sem csukhatjuk a leányomat. Hiába való is volna, mert a láthatatlan mihaszna oda is be tudna férkőzni. Legjobb lesz, ha Tónika mellettünk marad, akkor legalább szemmel tarthatjuk. Ezt a dolgot csendben kell elintéznünk, nehogy nagyobb kellemetlenség legyen belőle. Antónia vőlegénye úgy vélekedett, hogy a kellemetlenség már nem lehet sokkal nagyobb, de azért nem szólt semmit, mert megszokta már, hogy személyes érzelmeit alárendelje a dinasztikus érdekeknek. Az urak azután levelet írtak Marcel mesternek. Őszintén föltárták előtte helyzetüket és tanácsot kértek tőle. A levelet nem a kastélyból, hanem a plébániáról küldték el, a választ is oda kérték, nehogy a furfangos és örökké gyanakvó ellenség neszét vegye a dolognak. Csak hadd ringassa magát biztosságban, akkor előbb-utóbb csak hurokra fog kerülni. Titkos, alattomos és szívós vadászat indult meg a kastélyban. A nagyherceg és Viktor szimatolva kutatták a láthatatlan ellenséget. Gyilkos gyülöletüket tettetett közömbösség mögé rejtették. Tudták, hogy igen óvatosan kell eljárniok, mert hiszen mindannyiuk élete az átkozott Pokorny kezében van. Ők csak akkor sujthatnak le reá, ha föltétlenül biztosak benne, hogy egy csapással meg tudják semmisíteni. A feladatuk azonban nehezebb volt, mint eleintén hitték. Az ellenség épp oly óvatos volt, mint vakmerő. Olyan volt, mint a patkány a házban; folyton hallották, de sohasem tudták, hogy hol van a búvóhelye. Antóniát most már szoros őrizet alá vették. A Tepliccel kellett aludnia, esténkint pedig, mielőtt rázárták volna az ajtót, a nagyherceg egy borotvaéles karddal végigkaszálta a szoba levegőjét és az ágy alá szurkált. Azt mondta, hogy a fegyver a keresztes háborukból való szent ereklye és bűvös erejével elűzi a gonosz szellemeket. Mert Tónikával szemben ragaszkodniok kellett a kísértet-elmélethez. A nagyhercegnő nem tiltakozott az óvó rendszabályok ellen. Ő hallgatott és mosolygott. Az édes, révedező és titokzatos mosoly, mely újabban állandóan ott világított rózsás, széles ábrázatán, hihetetlenül idegessé tette a vőlegényét és valósággal felbőszítette a nagyherceget. Ez a leány mulat rajtuk! A nagyherceg most már gyanusnak találta leányának minden mozdulatát. Antónia a verandán ül és halkan dudol maga elé… Vajjon nem sző bele a dal szövegébe szavakat, melyek egy láthatatlan hallgatójának szólanak? Antónia egy pillanatra maga elé tartja poharát, mielőtt ajkához vezetné… Áhá, most ő reá köszönti borát! A kertben sétál és fölemeli egyik karját… Vajjon nem öleli át valakinek a vállát? Antónia a dohányzó kerevetén ül és olvasgat. – Toncsi, te a levegőre támaszkodol? – kérdi szigorúan a nagyherceg. – Nem, apa, a diványpárnára… – Én nem látok semmiféle párnát… Egy tisztességes leány nem támaszkodik a levegőre! A nagyherceg fölugrott és kardjával a diványba döfött. A nagyherceg utálatos volt örökös szekaturáival, de Antónia azért csak mosolygott. A mosolya arról győzte meg az urakat, hogy hiába minden éberségük, a láthatatlan ellenség úgy csalja őket, ahogyan akarja. A nagyherceg izgatott kíváncsisággal várta Marcel mester újabb levelét. Abban bízott, hogy a tudós valahogyan a kezébe fogja szolgáltatni ellenségét. A várt válasz nem jött meg, de megérkezett helyette a hír, hogy a nagy tudós nyolcvanhat esztendős korában meghalt és hogy nagy pompával helyezték nyugalomra a Pantheonban. Az urakat nagyon leverte a haláleset. Elkeseredett harcukban most már egészen a maguk erejére voltak hagyatva. Mivel úgy vélekedtek, hogy ilyen alattomos ellenséggel szemben minden fegyver használata jogosult, különféle fantasztikus cselvetéseken törték a fejüket. Titokban hatalmas vascsapdákat hozattak, amelyek össze tudták volna zúzni a havasi medve csontjait. A csapdákat egyszer éjjel kitették Antónia ajtaja előtt. Reggelre kelve az egyikben a fenséges úr vadászcsizmáit, a másikban Viktor herceg nadrágját lelték. Antóniának aznap nevetőgörcsei voltak. Szeptember végéig minden a régiben maradt. Fordulat csak akkor következett be, midőn megjött a hideg, esős őszi idő. A nagyherceg egyszer esti szürkületben a saját havelokját látta sétálni a cselédfolyosón. Amint közelebb lépett, a kabát leesett a padlóra és gyorsan távolodó lépések nesze hallatszott. – Úgy látszik, a nyomorult fázik! – mondta ő fensége. Kombinálni kezdett. Valószínü, hogy a tibeti ruha vékony kelméből, talán selyemből vagy trikóból készült, láthatatlanná teszi az embert, de nem védi meg a hideg ellen. Nos, annál jobb! A nagyherceg erre elzáratta a központi fütést és csak egy-két kandallóban engedett begyújtani. Antónia föltünően sokat panaszkodott a hideg miatt. – Aki fázik, vegyen bundát magára! – mondta ő fensége. A számítás helyesnek bizonyult. A rém láthatólag sokat szenvedett a hidegtől. Most már gyakran hallották tüsszenteni, éjjelenkint pedig hosszan és kínosan köhögött a folyosókon. – Influenzája van! – diadalmaskodott a nagyherceg. A cselédek panaszkodtak, hogy a láthatatlan ember elhurcolja a meleg ruháikat. Olykor szalmából és pokrócokból rakott fészkeket találtak a ház valamelyik zúgában. Pokorny élelmezésével is baj volt. Amióta ő fensége napi adagokra szorította a háznépet és Antónia előtt szigorúan zárva tartotta az éléstárt, rosszra fordult a láthatatlan ember sorsa. Most már éhes farkasként járt-kelt a házban, kiragadta a félig nyers pecsenyét a sütőből, éjjelenkint pedig elkeseredetten feszegette az éléskamra ajtaját. Sőt már annyira is megfeledkezett magáról, hogy betört a városi hentesekhez, egész sonkákat és szalámirudakat lopván magának. A nagyherceg most már ujult erővel folytatta a harcot. Mivel valószínünek tartotta, hogy Pokorny az éhség és a betegség által üzetve, előbb-utóbb le fogja vetni inkognitóját és emberek közé fog menni, kiadta személyleírását a kerületi csendőrségnek és vérebekkel őriztette a ház környékét. A kastély láthatatlan zsarnokából most már a kastély láthatatlan foglya lett. Pokorny nem igen tudta elképzelni, hogy miért változott meg az emberek véleménye ő róla, annyit azonban észrevett, hogy most már nem félnek tőle annyira, sőt nem is tartják kísértetnek. Hogy rehabilitálja magát és visszaállítsa megrendült tekintélyét, ijesztésre akart dolgozni. Éjjel förtelmesen vonyított a holdvilágban, a konyha faláról leverte a fazekakat, néha lócsontokat csempészett a cselédek ágyába és hasonló sületlenségeket követett el. Antónia most már nem mosolygott többé. Idegesnek látszott és szomorúnak. A szeme gyakran vörös volt a titkolt sírástól. Ujabban erősen meg is fogyott. VI. November tizenkilencedikén gyalázatos idő volt. Hideg, nyirkos, sötét nap. E napon Franciaországból kis csomagot hozott a posta. Föladó a vincennesi közjegyző volt, amely körülmény annyira felköltötte a nagyherceg kiváncsiságát, hogy sajátkezüleg bontotta föl a csomagot. A fenséges úr igen elcsodálkozott, midőn két szarukeretes pápaszem került a kezébe. A pápaszemeknek aranysárga üvegük volt. Kisérő levelében azt írta a közjegyző, hogy az üvegeket Istenben boldogult Marcel tanár testálta a nagyhercegre. A hagyatéki eljárás kissé hosszura nyúlt és így most küldhették csak el az emléktárgyakat, amelyeknek – a közjegyző szavai szerint – „némi becset adhat az a körülmény, hogy egy híres francia tudós hagyatékából kerültek.“ Félix és Viktor figyelmesen forgatták kezükben a különös örökséget. Azután egyszerre meghökkenve néztek össze. Egyet gondoltak mind a ketten. Ez a sárga pápaszem a tudós utolsó találmánya. A tibeti veszedelem ellenmérge. Ezzel fogják meglátni a láthatatlan Pokornyt! Tudták, hogy kivel van dolguk és azért túlzott és körülményes óvatossággal jártak el. Első reggelinél a nagyherceg tüntetve arról panaszkodott, hogy fáj a szeme. Viktor megjegyezte, hogy az ő szeme sincs rendben; alkalmasint valami ragadós szembaj támadta meg őket. Reggeli után a városba lovagoltak, azzal a szesszel, hogy a doktorral fognak beszélni. Mire visszajöttek, már az orrukon volt a Marcel-féle pápaszem. Délelőtt az egész család együtt ült a dohányzóban és ekkor kitünt, hogy a vincennesi tudós tényleg megbecsülhetetlen örökséget hagyott rájuk. A sárga szemüvegen keresztül meglátták őt. A rettenetes, szívós és szemérmetlen ellenséget. A dolog igen különös volt. Egy lakáj nyitott be a szobába, hogy behozza a reggeli postát és közvetlenül mögötte egy álomszerüen kalandos alak osont be az ajtón. Testhez álló trikó-ruhát viselt, selyemsisakot, álarcot és keztyüt. Olyan volt, mint a buvár, vagy a kéményseprő. Hosszu, nesztelenül sikló léptekkel haladt, minden lépés után meg-megállva, mint Harlekin a komédiában. A pápaszemes urak a fölindulástól remegve, de némán és közömbösséget tettetve lesték meg minden mozdulatát. Pokornynak persze sejtelme sem volt róla, hogy ő többé már nem láthatatlan. Miután körülnézett a szobában, fantasztikus mozdulatokkal Antónia mögé lebbent és szeliden megérintette a vállát. A nagyhercegnő csöndesen bólintott a kerek állával, egyébként azonban föl sem tekintett az ujságlapjából. A rém azután óvatosan a kandallóhoz lépett és lekuporodott annak alacsony vaskorlátjára. Alkalmasint fázott. Félix és Viktor között ült, alig egy-két lépésnyire tőlük. Talán tíz percig maradt ott. Ekkor fölemelkedett Antónia és fölszólította Teplic bárónét, hogy jőjjön vele a télikertbe. A nők kimentek és Pokorny velük ment, szorosan Antónia sarkában haladva és lépést tartva vele. Az ember azt hihette volna, hogy a nagyhercegnő árnyéka. A két úr visszamaradt. Suttogó hangon, az izgalomtól sápadt arccal tanácskoztak egymással. Abban állapodtak meg, hogy még várnak a döntő csapással. Úgy fogják ártalmatlanná tenni az ellenséget, hogy Antónia lehetőleg ne legyen belekeverve a dologba; a cselédségnek azt kell hinnie, hogy valami furfangos házitolvajról van szó. Most már különben sincs okuk sietni, mert Pokorny többé nem kerülheti el a sorsát. Viktor herceg később, persze a szemüveggel az orrán, benézett a télikertbe. A derék báróné egy karosszékben szunyókált, Antónia pedig a rémmel összeölelkezve sétált föl-alá. Alkalmasint beszélgettek, még pedig nem valami mulatságos tárgyról, mert a hercegnek úgy tetszett, mintha szép unokahugának szeme könnyes volna. Villásreggelinél is velük volt Pokorny. A nagyhercegnő széke mögött lappangott, a fölszolgáló inasok elől oly ügyesen kitért, mintha négyest táncolna velük, közben a legnagyobb szemérmetlenséggel elkapta és a ruhája mellén levő nagy zsebbe csusztatta a falatokat, melyeket Antónia csodás fesztelenséggel csempészett oda neki. Viktor herceg közel volt hozzá, hogy boros palackot vágjon a rém fejéhez, a nagyherceg kezében pedig paragrafussá görbült az ezüst villa, de a két úr a cselédekre való tekintettel mégis türtőztette magát. Ebéd után Antónia az édesapja kivánságára zongorázott, a rém ekkor a zongora tetején ült és elmélázva hallgatta a játékot. Ő láthatólag nem kedvelte a magányt, hanem minden idejét a családi körben töltötte. Antónia később abbahagyta a játékot és mivel időközben elállott az eső, Teplic bárónéval a parkba ment. Pokorny persze velük. Az aszfaltos úton sétáltak föl-alá, az ezüstfenyők előtt. A báróné, aki Antónia karját fogta, igen elbámult volna, ha sárga szemüveg lett volna az orrán, mert azt látta volna, hogy a nagyhercegnő másik karjába is kapaszkodik valaki. Igy azonban nem látott semmit, sőt nem is hallott, mert azok ketten jól összetanult, összevágó lépésekkel jártak mellette. Félix és Viktor az emeleti ablak függönye mögé lapulva figyelték a sétálókat. – Hogy megértik egymást! – mormogta Viktor. – Az aszfalton sétálnak, nehogy nyomot hagyjanak a nedves úton. – Képzelem, hogy röhögött magában a nyomorult, mikor esténkint karddal kaszaboltam körülötte a levegőt… Ő azalatt Tónival összeölelkezve állott a szobában… A nagyherceg éktelen haragra lobbant. – Hogy is volna, ha most elhozatnám az expresszemet és szó nélkül ledurrantanám a frátert? Viktor a fejét rázta. – A dolognak igen unalmas következményei lennének. Másképp kell elbánni vele! Viktor indítványára abban állapodtak meg, hogy a nagyherceg továbbra is szemmel fogja tartani Pokornyt, a herceg pedig azalatt el fog rejtőzni Antónia lakásában. Tapasztalásból tudták ugyanis, hogy a nagyhercegnő ilyen időtájban mindig vissza szokott vonulni a szobáiba. A fiatal úr észrevétlenül be is jutott a leánylakásba. Mivel nem tudott alkalmasabb rejtekhelyet találni, Antónia ágya alá bujt. Ő végre is katona volt és ha annak idején négykézláb mászkálhatott a mandzsuriai lövészárkokban, akkor ezt sem kellett röstelnie. A browningjával a kezében és a sárga pápaszemével az orrán várakozott az ágy alatt. Öt óra felé a nagyherceg, aki rendületlen kitartással leselkedett az emeleti ablakban, észrevette, hogy hirtelen zápor kerekedik. Toncsi és Teplic báróné szaladva igyekeztek tető alá. A rém hosszu ugrásokkal követte őket. Ami azután történt, annak már Viktor herceg volt a szemtanuja. A herceg az ágy alatt fekve hallotta, amint megnyilt az ajtó. Ketten léptek be, Toncsi és a láthatatlan ember. Szó nélkül és igen körülményesen végigkutatták a lakás összes szobáit, az ágy alá azonban csodálatosképpen nem pillantottak. Azután bezárták az ajtót. – Pierre! – suttogta Antónia. – Itt vagyok! – jelentkezett a láthatatlan Pokorny. – Megázott? – Egy kissé… – Jó lesz, ha megszárítja a ruháját a kandalló mellett… Én azalatt átöltözöm a szomszédban… – Jó lesz, – hagyta rá Pokorny. A rém, miután a nagyhercegnő magára hagyta, néhány fahasábat vetett a kandalló tüzére, majd óvatosan lehámozta magáról a tibeti ruhát és kiterítette egy székre száradni. Egy Jaeger-féle szürke alsóruhát viselt a testén. Antónia később bekopogtatott a szomszéd szoba ajtaján. – Nem lehet még! – mondta Pokorny ijedten. Az ijedelme érthető volt, mert a térdben tágult és mindenképpen viseltes Jaeger-alsójában nem festett valami délcegen. – Lemegyek a folyosóra, – suttogta a nagyhercegnő, – ha maga is elkészült, jőjjön utánam. Viktor tudta, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Nyilsebesen kipattant az ágy alul és talpra ugrott. – Ha megmozdulsz, lelőlek! – kiáltotta. A vörös doktor rémülten kapott a tibeti ruhája után, de csak a selyemsisakot tudta megragadni, a trikót elkapta előle Viktor herceg. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Pokorny azután rémesen fölkacagott, majd huhogott és a fogát vicsorgatta, miközben úgy mozgatta a két karját, mintha szárnya volna. A boldogtalan kétségbeesett erőlködéssel játszotta a kisértetet. A herceg azonban – és ezt később százszor is megbánhatta! – a kandallóba dobta a láthatatlan ruhát. Vakító lángnyelv csapott föl. A tibeti ruha egy másodperc alatt hamuvá égett. Pokorny krétafehér arccal bámult a tűzbe. Úgy hápogott, mint a hal a szárazon. Megértette, hogy eljátszotta utolsó játékát. Nagyon ostobának is érezhette magát a Jaeger-féle alsóruhájában. De azért nem adta még meg magát. Hirtelen és szinte megfoghatatlan ügyességgel kinyitotta a kárpitajtót, az öltözőbe surrant, becsapta és magára reteszelte az ajtót. A láthatatlan sisakot, hajdani dicsőségének utolsó foszlányaként, magával vitte. Viktor herceg tombolva ordítozott az ablakban: – Meg kell fogni! Be kell zárni a kaput! A lovászok odalenn éppen a kocsikat mosták. A kiáltozásra a lépcső elé csődültek, de azután ijedten szétrebbentek megint. Egy fejnélküli ember támolygott le a lépcsőn. A fenséges úr is meglátta a rémet az ablakból. – Fogjátok meg! Üssétek agyon! Hamar a puskámat! A fejnélküli ember azonban eltünt a park bozótjai között. Az urak később puskával a kezükben verték föl a sűrüséget, Pokornynak azonban egyelőre nyoma veszett. Még az este furcsa hírek érkeztek a kastélyba. A szomszéd faluban félreverték a harangokat, mert állítólag garabonciás diák járt a határban. A babonás parasztok vasvillára kaptak és körülfogtak egy akácos ligetet. Azt mondták, hogy a garabonciás oda szorult. Egy csendőrörs, mely éppen arra került, átkutatta a ligetet és meg is találta a rémet. Egy szegény őrült volt. Mert aki három fok Reaumur mellett, szitáló esőben egy szál gyapotalsóban az akácfa tetején ül, az nem lehet más, csak futóbolond. _Befejezés._ Említettem a bevezetésben, hogy ezt a különös történetet maga Pokorny Péter doktor mondta el nekem, május harmadikáról negyedikére virradó éjjel, miután előzetesen sikerült megszöknie a Drégely-féle szanatóriumból. Pokorny hozzáfüzte elbeszéléséhez azt a megjegyzést is, amit egyébként hasonló helyzetben levő uraktól már gyakran hallottunk, hogy ő ép és egészséges és hogy Drégely doktor, a szanatórium tulajdonosa, csak azért tartotta őt fogva törvény ellenére, mert sürgősen udvari tanácsos óhajt lenni. Én nem tudom, hogy van-e ebben valami igazság, sőt azt sem merném eldönteni, hogy Marcel tanár nevezetes találmánya és Antónia nagyhercegnő szerelme a valóságban több-e egy túlhevített agy ábrándképeinél. Én igyekeztem a kérdéssel, főleg annak a tibeti oldatra vonatkozó részével, tisztába jönni és azóta már kikértem két kiváló magyar fizikus szakvéleményét is. A tudósok egyetértenek abban, hogy Pokorny doktor engem lóvá tett. Ebben, mondom, egyetértenek, egyebekben azonban erősen eltér egymástól a két szakvélemény. Az egyik szerint a tibeti oldat, még ha láthatatlanná is tudná tenni az emberi testet, nem tudná láthatóvá tenni az emberi test mögött lévő tárgyakat (például a szobaszínt), úgy, hogy a szemlélő a tibeti ruhába öltöztetett ember helyén fekete silhouettet látna. Ezt a hatást azonban nagyjában elérhetjük akkor is, ha valakit gyászba öltöztetünk. A másik vélemény szerint a ruha, a mely láthatatlan, tulajdonképpen ideálisan átlátszó, úgy, hogy a Marcel-féle köntösbe öltöztetett ember nem tünik el, hanem úgy hat ránk, mintha ruha nélkül járna. Nem érzem magamat hivatottnak, hogy állást foglaljak ebben a kérdésben, én csak hivatkozom arra, amit bevezető szavaimban hangsúlyoztam: minden felelősséget Pokorny doktorra hárítok. A teljes igazságot ma csak egy ember tudná megmondani, Félix nagyherceg; ő fensége azonban, őszintén szólva, nem teszi reám azt a benyomást, mintha valami nagyon szivesen intervjuoltatná magát ebben az ügyben. Még szerettem volna Pokorny doktortól egyet-mást megtudni, de hajnal felé, mikor éppen arról beszélt, hogyan vesztette el a láthatatlan sisakot az akácos ligetben, megzavartak minket. Valaki becsöngetett a lakásomba. – Úgy látszik, értem jönnek, – mondta Pokorny. Az ablakhoz lépett és kitekintett az utcára. – Ott lenn is vár egypár fogdmeg! Tényleg érte jöttek. A vörös doktor kezet fogott velem és bizonyos jóízü akasztófa-humorral követte üldözőit a fogságba. Később elhatároztam, hogy próbálok valamit tenni az érdekében. Lehetőleg megalakítom a részvénytársaságot, amelyről beszélt, fölvéve természetesen a társaság működési körébe Pokorny megszöktetését is. Beszéltem néhány emberrel, vállalkozó ügyvéd akadt is volna szép számmal, a tőkepénzesek azonban egyelőre föltünő tartózkodóan viselkedtek. Május vége felé beszüntettem a részvénytársaság megalakítására irányuló akciómat, mert kiderült, hogy Pokorny időközben magától is kereket oldott a szanatóriumból, ezuttal hihetőleg véglegesen. Június elején igen meglepő hírt olvastam a lapokban. Otrantói Antónia nagyhercegnőt megszöktették a csehországi gyógyintézetből, ahová beteg idegei erősítése végett küldte aggódó családja. A lapok megírták, hogy egy nagy vörös automobilon vitték el éjnek idején, miután megvesztegetett ápolói kinyitották előtte a szanatórium kapuit. A gépkocsin három automobil-álarcos úr várta. Alkalmasint a tőkepénzes, az ügyvéd és az ujságíró. Pokornyról egy szóval sem emlékeztek meg a tudósítások. Azóta tüvé tették a szép szökevény után a világot, de sem Európában, sem Amerikában nem tudtak a nyomára akadni. Csak egy ízben adott magáról némi életjelt. Jelentkezett ugyanis egy szabályszerü meghatalmazásokkal ellátott ügyvéd, aki Antónia anyai örökségét követeli a gyászbaborult nagyhercegen. Az ügyvédi meghatalmazásokat a nagyhercegnő állítólag kétféle minőségében írta volna alá, „úgy is, mint kiskoru gyermekének természetes gyámja“. Az eset eléggé komoly, mert a Quetsher-féle hagyaték nagyrészét amerikai bányák alkotják, a pör tehát az Egyesült-Államok birósága előtt fog lefolyni és nem lehet még tudni, hogy a yankee-biró mennyire hajlik meg az otrantói család házitörvényei előtt. Másrészről persze az eshetőségek mérlegelése közben tekintetbe kell vennünk azt is, hogy az alperes nagyherceg ereiben normann fejedelmek vére folyik, azok pediglen a történelem tanusága szerint bősz és halálos elszántsággal szokták megvédeni azt, ami az övék, de főleg azt, ami nem az övék. Bucentoro úr. I. Egyszer, évekkel ezelőtt, néhány hetet a dalmátországi Lesina szigetén töltöttem. S. Giorgio közelében laktam, eg szomorú kis házban, mely a széles Narenta-csatornára tekint. Az én szobám ablakai a kertre nyiltak. Ez az úgynevezett kert félig kőrakás, félig szemétdomb volt, amennyiben úgy teli volt emberfejnyi kődarabokkal, mintha ördögök labdáztak volna benne, a kövek közt pedig egész fészkeket alkottak a titokzatos eredetü üres konzervskatulyák. Néhány hatalmas, régi datolyapálma és egy márványkút romjai mégis némileg érthetővé tették a kert elnevezést. Egy verőfényes reggelen igen elcsodálkoztam, midőn ágyamban fekve, a szobám menyezetén éktelenkedő foltok között egy női arc és egy kerek csipő rajzát födöztem föl. Most egyszerre logikát találtam a különböző színü foltokban és meggyőződtem, hogy azok egy nagy fali festmény maradványai. A ház, amelyben laktam, valamikor egyike lehetett azoknak a rokokó-nyaralóknak, melyeket a velencei nagyurak casinonak neveztek. A szegénység és a tudatlanság rommá változtatta a házat és sivataggá a kertet. A kertben, hol valaha selyemharisnyás urak és abroncsszoknyás hölgyek dévajkodtak, mostanában három koromfekete kecske legelészett. A ház, a kert és a kecskék egy Zagurichné nevü horvát asszonyság vagyona voltak. A kecskéken kivül ott ugrándozott a kövek közt öt csemetéje is, egyik vásottabb és mocskosabb, mint a másik. Zagurichné afféle amerikai özvegy volt. Az ura évek óta Délamerikában élt és a keresete javát minden hónapban hűségesen elküldte az otthonvalóknak. Zagurichné meglehetősen különös asszonyság volt. Minden reggel nagy gonddal megfésülködött, arra azonban már nem jutott ideje, hogy megmosakodjék és rendesen föl is öltözködjék. Napestig egy nem éppen kifogástalan tisztaságu ideiglenes ruhadarabban járt, melyet talán fésülőköpenynek lehetne nevezni. Az asszonyságnak megvolt az a szokása, hogy állandóan kereste egyik gyerekét. Visító fejhangon szólongatta azt, aki éppen hallótávolon kivül volt. Két hétig laktam már nála, midőn az az ötlete támadt, hogy a foglalkozásom után tudakozódjék. Találomra ügyvédi irnoknak vallottam magamat. A háziasszonyom láthatólag megörült ennek. – Vannak nekünk régi irásaink, – mondta – melyeket szeretnénk egy törvénytudó emberrel elolvastatni. Az uram nagyapja holta napjáig azt állította, hogy az írásokkal pört lehetne kezdeni és sok pénzt lehetne nyerni. Egy ócska papirral telt fekete ládát mutatott, melyet a konyhában őrzött. Midőn néhány nappal később megeredt a sirokkó és szitálni kezdett az eső, tényleg neki ültem a ládának. Leveleket, naplójegyzeteket, néhány hivatalos iratot, egy ócska gyermekcipőt és egy skorpióanyát találtam benne, az utóbbit nagyszámu családja körében. Az összes írások a tizennyolcadik század ötvenes és hatvanas éveiben keltek. Amennyire én a dologhoz értek, nem hinném, hogy Zagurichék valamikor pénzt lássanak az írásaik után. De azért nem minden haszon nélkül böngésztem át a láda tartalmát, mivel megtudtam belőle, hogy Zagurichék velencei nobilik és hogy eleik Zaguri néven szerepelnek Szent Márk aranykönyvében. S a régi írások révén megismerkedtem Zaguri Giacomo ő excellenciájával is, aki provveditoreja volt a lesinai hadi gályarajnak, megismerkedtem továbbá Nina grófnővel, nemkülönben a dulcignoi Kara Nusszim béggel és főtisztelendő Miliccsel, akit delfin-pópának neveztek kortársai. Lehet, hogy ismeretségük némileg érdekelni fogja szives olvasóimat is. II. Zaguri Giacomo ő excellenciája 1750-ben ötvenöt esztendős volt, három egész mázsát nyomott és életcéljául tűzte, hogy őt nevezzék Velence városa első arszlánjának. Hogy érdemessé tegye magát erre a címre, mindig lioni selyemben és brabanti csipkében járt, gyémánt cipőcsattokat viselt, külön futárral hozatta Törökországból a rózsavizet, gyönge francia verseket írt és oly negédesen viselkedett, mint valami kis szalon-abbé. A Rialto naplopói úgy találták, hogy föltünő hasonlatosság van a kolosszális termetü arszlán és a doge arany díszgályája között és Bucentoronak nevezték ő excellenciáját. Ez a név rajta is száradt. Zaguri úrnak a francia konyhán és a faraójátékon kivül még egy költséges szenvedélye volt: Nina grófnő. Hogy miféle fejedelem emelte a szép Ninát grófi rangra, azt a leveles ládából nem sikerült megtudnom; kétségbevonhatatlan tényként megállapítottam azonban, hogy Nina valamikor büszkesége volt a bolognai híres ballerina-iskolának. Úgy látszik, hogy a grófnő az aranyevő gerincesek családjához tartozott, mert hófehér fogacskáival hamarosan elpusztította Bucentoro vagyonát. Ekkor aztán egy épp oly kecses, mint határozott mozdulattal hátat fordított neki, mondván, hogy nem akar több pletykára alkalmat adni. Levelekből bebizonyítható, hogy Bucentoro akkoriban a halál gondolatával foglalkozott. A döntő pillanatban szerencsére mégis fölébredt benne a velencei nobile önérzete és ekkor fölkereste két atyjafiát, akik tagjai voltak a tizek tanácsának és megkérte őket, hogy neveztessék ki a lesinai hadi gályák provveditorejává. Zagurinak e nevezetes napig sohasem volt köze sem hadi, sem egyéb gályákhoz, de azért joggal nagy hivatást érezhetett magában a lesinai állásra, mivel tudta, hogy a provveditorenak körülbelül nyolcezer katona és gályarab élelmezéséről kell gondoskodnia és hogy okvetetlenül meg kell gazdagodnia, ha nem éppen tökkel ütött ember. Bucentoro rokonainak sikerült is keresztülvinniök öccsük kineveztetését, miután viszonzásképpen segítségére voltak egy más rokoni csoportnak abban, hogy a kiskorú és némileg gyöngeelméjü Mocenigo úrfit megtegyék Cerigo szigetének kormányzójává. A lagunák királynőjének közélete akkoriban abból állott, hogy az unokák kitördelték Venezia mesés koronájából az ékköveket, melyeket az ősök raktak bele. A prédálást a csalhatatlan állambölcseség tekintélyével vezette a tizek tanácsa. Ez a tanács egyébként óriás aktacsomókkal szaporította a hercegi pelota irattárait és hajdani kegyetlen energiájáról akkor emlékezett csak meg, ha valaki kétségbevonta csalhatatlan voltát. Bucentoro ő excellenciája tehát a szárnysegédek, kamarások, francia szakácsok, vadászok, fullajtárok, fekete és fehérbörü lakájok seregével elment Lesinába. Első titkára és bizalmasa egy Papanika nevü görög ember volt, aki azzal nyerte meg a nagyúr rokonszenvét, hogy harminchatféle puncsot tudott készíteni. Egy hónapig nem beszéltek a provveditoreról a Rialtón. Ekkor újból megjelent Velencében az említett Papanika és gazdája megbízásából tárgyalásokat kezdett Nina grófnővel, hogy tegye át lakóhelyét Lesinába. A tárgyalások részletei, sajnos, nem maradtak fönn az utókor számára. Tény azonban, hogy Nina még a nyár folyamán négy komornája és házi abbéja, a sikamlós költeményeiről hirhedt Scarpa kiséretében hajóra szállott, hogy Lesinába vitorlázzon. III. Közbevetőleg megjegyzem, hogy S. Giorgio közelében van egy magános kis kápolna, mely a scombrihalászok kedves szentélye. Az ajtó mellett van egy kis kép, állítólag Szent Eufémia képmása. Reám igen világias benyomást tett. Egy a tizennyolcadik század ötvenes éveinek divatja szerint öltöztetett hölgyet ábrázol. A hölgy kicsi, gömbölyü és csinos. Mélyen kivágott derekat visel, óriás abroncsos szoknyát, magasra fésült, puderes haját csipkefátyol takarja. Rózsás arcán két szépségflastrom látható, egyik az állán, a másik az ajka szegélyén. Nekem az a gyanúm, hogy a kép eredetije nem más, mint Nina grófnő. Bevallom azonban, hogy ezt a sejtelmemet semmiféle bizonyíték nem támogatja. Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Egy ujdonatúj anconai brig vitte a szép grófnőt. Följegyezték, hogy Sebenico előtt, alig egy ágyulövésnyire a St. Nicolo nevü velencei vártól, makacs szélcsendbe került a hajó. Az udvarias padrone ekkor vitorlákból szellős sátort rögtönzött Nina számára, hogy ne szenvedjen a hőségtől. Papanika kártyamutatványokkal, Scarpa abbé pedig szavalatokkal igyekezett szórakoztatni a grófnőt. Nina mégis unatkozott. – Miért nem folytatjuk utunkat? – kérdezte. – Mert szélcsend van, – magyarázták neki. – Hát az a zöld hajó ott mért halad? – Mert evezőkkel jár. Az esti fényben igen mocskos, zöld tartana szaladt feléjük, sebes ütemben mozgatván hosszu evezőlábait, mint a vízi poloska. – Miféle hajó az? – érdeklődött Nina. – Valami postahajó lesz a szigetekről. – Nem járnak erre kalózok? – kérdezte a grófnő. A padrone elmosolyodott. – Sebenico ágyúinak torkában? Szó sincs róla! Lejebb, az albániai partokon, még találkozhatik az ember afféle zsiványnéppel. Sőt éppen mostanában bizonyos hírnévre is tett szert egy Kara Nusszim bég nevü dulcignoi pernahajder, aki nagyban nyomorgatja a kereskedőket. – Mit tennének önök, ha a hajó, mely szembejön velünk, dulcignói kalózhajó volna? – kiváncsiskodott Nina. – A kötelességünket teljesítenők és azt hiszem, hogy a semmirekellő kemény leckét kapna, – mondta az anconai padrone férfias elszántság hangján, de minden kérkedés nélkül. Papanika a baloldalára csapott, ahol olykor a kardját szokta viselni. – Bár kalóz volna! – kiáltotta délies tűzzel. – Legalább megláthatná a grófnő, hogyan védi meg egy görög nemes az oltalmára bízott hölgyet! Scarpa abbé szemében is harcias tűz lobogott. – Az isteni Nina jelenléte engem is vérszomjas tigrissé változtatna! – kiáltotta. A grófnő valami édes borzongást érzett. – Szeretnék egyszer egy tengeri ütközetet látni, – suttogta. A zöld hajó már olyan közel volt hozzájuk, hogy meg tudták különböztetni a födélzetén álló embereket. Sokan voltak rajta, nagyon furcsa alakok. A Canale granden látni ilyen fantasztikus bárkákat, farsang idején. Egy úszó felhődarab, melyet a démonok csapatja szállott meg. Fehér albánfezes, vigyorgó négerek; nagyturbános, lengő szakállu öregek, akiket förtelmes sebhelyek rútítanak el; félig mezítelen, óriás tagu kamaszok. Talán nem is emberek. Az egyik dühös majomként fintorgatja arcát, a másiknak olyan csontos orra van, mint a ragadozó madár csőre, a hajó kormányán pedig egy emberi szörnyeteg áll, akinek füstös pofája dagadt, mint a viziló feje. Valamennyien mordályt, baltát vagy nyársat tartanak a kezükben és röhögve, kurjongatva és károgva noszogatják a dühös sietséggel dolgozó evezősöket. Az anconai padrone kissé elhalványodott. – Ha nem volnánk Sebenico ágyúi alatt… Tovább nem folytathatta, mert a zöld hajón elsütöttek egy tarackot. A lövés megnyomorította a brig nagyárbocát és halomra döntötte Nina sátrát. Futkosás és sikoltozás támadt. Csak az egy Papanika nem vesztette el a fejét. Ő kivette fehér keszkenőjét és meglengette a kalózok felé a megadás jeléül. – Nem szabad veszedelemnek kitennünk Nina drága életét, – mondta. Néhány perc mulva a kalózok már elérték csáklyáikkal a briget. Az óriás majmok dühösen ordítozó csapatja kúszott, szökött és repült föl az anconai hajó födélzetére. Egy szempillantás alatt lefegyverezték és leteperték az olaszokat. Azután bámulatos szakértelemmel és csodálatos ügyességgel hozzáláttak a brig kifosztásához. Még a vasmacskáit és a rézlámpásait is elvitték. A zsiványok vezére, egy hórihorgas termetü, villogó szemü ifju ember, Ninához lépett és kifogástalan velencei nyelven szólt hozzá: – Ön, asszonyom, szives lesz útját az én hajómon folytatni. – De mi lesz a podgyászommal? – kérdezte sírva a grófnő. – Arra ne legyen gondja, mind a tizennégy úti ládája már a hajómon van. A kalózhajó gyorsan, ahogyan jött, eltünt ismét a kis szigetek között. Vele Nina és a négy komornája. Egy óra is elmult, míg S. Nicolo várában tudomást vettek a vészjelekről, melyeket a brig adott. És sötét éjszaka lett, mire Sebenicoból kicihelődött két hatalmas állami gálya, hogy kergetőbe vegye a kalózokat. Hajnalig össze is fogdostak egy tucat halászbárkát és néhány ártatlan boros trabakolót, a rablóknak azonban nyomuk veszett. IV. Bucentoro ő excellenciáját Papanika és Scarpa urak értesítették a szerencsétlenségről. Az abbé egy fönmaradt elégiájából kitetszik, hogy a provveditore éppen reggelinél ült, midőn a gyászos hírt vele közölték és hogy szenvedélyes fájdalmában egy szorbettel telt muranoi kristálycsészét vágott a hirnökök fejéhez. A tengernek is megvan a maga közvéleménye és a közvélemény az első perctől fogva tisztában volt vele, hogy a sebenicoi csínyt a dulcignoi Kara Nusszim követte el. A dulcignoi határvár, mely úgy ágaskodik a meredek parti sziklák fölött, mint a nagy kőkoporsó, gyülekező helye volt az ozmán birodalom legelszántabb martalócainak. Szökött katonákat, gályarabokat, renegátokat, minden rangu és rendü kalandorokat ott tárt karokkal fogadtak. A dulcignoi kalózok elismert vezére a sokat emlegetett Nusszim bég volt, mindenesetre korának egyik legarcátlanabb embere. Ő zsoldjában tartotta a császári hivatalnokot épp úgy, mint a parti halászokat. Midőn Bucentoro tisztán kezdett látni a dologban, első haragjában útnak akarta indítani a lesinai hajóhad harminc gályáját, hogy rommá ágyuzzák Dulcignot és kardélre hányják a hasonló esetekben elsősorban exponált csecsszopókat. Hamarosan kitünt azonban, hogy a harcias terv elé akadályok gördülnek. Dulcigno végre is a török császár vára, mely uralkodóval a köztársaság mostanában jó szomszédos egyetértésben él és ha nagy úr is egy provveditore, a hadüzenés jogát mégsem ruházta reá a tizek tanácsa. Bucentoro tehát – mi egyéb is telhetett volna tőle? – egyelőre panaszos fölterjesztést intézett a tanácshoz a kalózkodás ügyében. A tanács, miután véleményezés és kiegészítés végett megküldte a jelentést többrendbeli alantas hatóságnak, a tél folyamán végül érdemében tárgyalta az ügyet és úgy döntött, hogy az összes iratok a továbbiakig irattárba helyezendők. Figyelembe kellett venni azt a körülményt, hogy az állítólag megtámadott brig anconai illetőségü, figyelembe kellett továbbá venni, hogy az állítólag elrablott nők bolognai illetőségüek, így tehát nem a köztársaság, hanem Ancona és Bologna ura, a római pápa ő szentsége hivatott arra, hogy a sérelemmel szemben orvoslást szerezzen. Figyelembe kellett végül azt is venni, hogy a szóban forgó Nina életmódja nem volt olyan természetü, hogy velencei területre való visszatérése kívánatosnak látszanék. A tanács titkárának jóindulatából Zaguri bepillantást nyert a köztársaság sztambuli miniszterrezidensének bizalmas jelentésébe is. A rezidens kérdést intézett a Nina-ügyben a nagyvezérhez, aki viszont kérdőre vonta a skutari-i válit, aki ismét a dulcignoi kajmakámra írt rá. Onnan az a fölvilágosítás érkezett, hogy Dulcignoban él ugyan egy Kara Nusszim bég nevü ember, ő azonban vagyonos, előkelő és istenfélő nemes, amellett köztudomás szerint annyira beteges, hogy már esztendők óta nem hagyhatta el házát. V. A szerelmes Bucentoro már lemondott a reményről, hogy valaha is viszontlássa Nináját, midőn Papanika egy szép tavaszi napon egy albán embert vezetett eléje. Az albán hat láb magas volt, az arca szőrös volt az orra hegyéig és bár rongyokban járt, olyan gőgösen viselkedett, mintha királyok kenyeres pajtása volna. Ez az ember, aki egyébként rettenetes fokhagymaszagot terjesztett, így szólt a provveditorehoz: – A te asszonyodat Kara Nusszim ragadta el. – Honnan tudod? – pattant föl Bucentoro. – Onnan, hogy magam is segítettem neki. Azóta Dulcignoban van a te asszonyod, a bég házánál. Igen jól érzi magát, mert úgy vélekedik, hogy többet ér egy ifju kalóz, mint egy vén provveditore. A bég az ő kedvéért sárga selyembe öltöztette a hárem falait. Papanika jónak látta, hogy más fordulatot adjon a beszélgetésnek. – Add elő ajánlatodat, jó ember! – Ha mégis vissza akarnád szerezni az asszonyt, vagy ha bosszút akarnál állni a bégen, én egy aranyért megmondom a módját. Vele nem bír sem Velence, sem a padisah, mert ő olyan, mint a futó hullám: látod, de megfogni nem tudod. Van azonban egy ember, az megfogja még a futó hullámot is és ha megnyered a barátságát, akkor gúzsba kötve hozza eléd a kalózbéget. Bucentoro két aranyat dobott az asztalra. – Ki az az ember? – Milics, a delfin-pópa. – Hol van az a Milics pópa? – Nem messzi innen, a Narenta ingoványaiban, a zaosztrogi kolostorban. – És miért nevezik delfin-pópának? – Nyáron át az összes zaosztrogi kalugyerekkel hónapokig künn jár a tengeren. Senki sem tudja, hogy mit művel olyankor és a nép azt hiszi, hogy a kalugyerek delfinekké változnak át és úgy úszkálnak a vízben. – Te is azt hiszed? – Nem hiszem, mert tudom, hogy a delfin-pópák olyankor a görög partokon kalózkodnak. – Mesebeszéd! – kiáltotta a provveditore. – Ha igaz volna, akkor magam is tudnék róla. Az albán ember félvállról végigmérte Bucentorot, majd szárazon mondta: – Tudnak róla Velencében. De nem bántják őket, mert a kalugyereknek van annyi eszük, hogy velencei hajót sohasem támadnak. Én már találkoztam velük egy ízben Korfu mellett. A Kara Nusszim hajóján voltam és mondhatom, a vitéz bég úgy elinalt előlük, mint a kutya a bot elől. – És mit csinálnak a papok a rablott pénzzel? – kiváncsiskodott Bucentoro. – Szent célra gyüjtik, – mondta komoly arccal az albán. – Milics pópa meg akarja venni a mosztári válitól a trebinjei puszta kolostort, mert ott van eltemetve Szent Száva és ott van a világ közepe. A váli azonban annyit kér érte, mint egy egész szandsákért. – Jól van! – mondta Bucentoro. – A dulcignoi viperára rá fogjuk ereszteni a narentai sárkányt! VI. Zugari Papanikát küldte a zaosztrogi szent emberhez. Az út nem volt éppen a görög kedvére való, mert a Narenta völgye hírhedt maláriafészek. Két napon át beláthatatlan nádasok közt kígyózó csatornákon kellett eveznie. A víz csak úgy hemzsegett a sok kígyótól és a bárka a vízi vad óriás rajait verte föl. Végül elérték Zaosztrogot, mely inkább mocskos kis vár, mint kolostor benyomását tette. Midőn a görög partra szállott, egy süppedt mellü, hórihorgas, vén kalugyert pillantott meg, aki az iszapos vízbe merült ócska bárka mellett ült és csendesen horgászott. – Hol találhatom Milics papot? – kérdezte Papanika. – Az én vagyok, – válaszolt köhécselve az öreg. – A lesinai provveditore küldött hozzád. A dulcignoi Kara Nusszim elrabolta az asszonyát és az emberek azt beszélik, hogy te vissza tudnád hozni. A pópa bús mosollyal nézett a görögre. – Lóvá tettek, jó uram. Hát ki vagyok én? Egy köszvényes vén pap. Az angolnafogáson kívül egyéb nem telik már tőlem. A görög vállat vont. – Az a te bajod, kalugyer, mert elesel ezer aranytól. A pópa Papanikára szegezte szúrós tekintetét. – Zekhinákról beszélsz? – Jó velencei arany zekhinákról. Kétszázat előlegképpen kaphatnál, ha Zaguri ő excellenciájánál jelentkeznél. A többi nyolcszáz akkor jár neked, ha elhozod magát az asszonyt, vagy Kara Nusszimnak valami vérbeli rokonát. A pap meglepő könnyedén fölemelkedett a földről. – Holnapután benn leszek Lesinában. A görögöt kissé bizalmatlanná tette a pópa beszéde. – Honnan veszed a hajót? – kérdezte. Milics az iszapban ázó bárkára mutatott. – Itt a hajóm! – Ez a korhadt teknő? – Elmegy ez még, uram. – És kik lesznek a legényeid? – Majd megkérem jámbor testvéreimet a kolostorból, hogy kísérjenek el. A pópa beváltotta ígéretét. Harmadnapra már beevezett a lesinai kikötőbe. Vagy harminc kalugyer volt a hajóján. Csupa egyforma, feketeszakállu, aprószemü, zömök ember. Nyílsebesen eveztek, miközben templomi énekeket zengedeztek. A kormány mellett Milics pópa állott. Hatalmas feszület volt a balkezében. A feszület kovácsolt vasból való volt, fél mázsát nyomott és nem egy tar koponyát loccsantott már szét. Az árbóc mellett négy fekete koporsó volt a födélzethez kötözve. A papok azt mondták, hogy szent kalugyerek ereklyéit szállítják azokban. Miután Milics átvette a pénzt és megáldotta a provveditoret, hangos énekszó mellett elevezett megint. Négy héttel később újra megjelentek a delfin-pópák. Pompás fogást csináltak: elhozták Kara Nusszim édesanyját, akit Medua mellett, egy parti házban találtak. Bucentoro magánkívül volt örömében és megtoldotta a kikötött nyolcszázat még kétszáz zekhinával. Most már olyan túsz volt a kezében, akit a dulcignoi zsiványnak mindenáron ki kellett váltania. Nusszim bég alkalmasint bele is ment volna a cserébe, ha közbe nem jön egy különös esemény. A vén török hölgyet addig is, míg a tárgyalások folytak, a lesinai apácakolostorban szállásolták el. Ott kitudódott, hogy Nusszim édesanyja valamikor mint keresztény rableány került Dulcignóba. Az apácák most addig beszéltek a lelkére, míg az öreg asszony ki nem jelentette, hogy újból vissza akar térni az egyedül üdvözítő szentegyház keblébe és hogy élte alkonyát bűnbánatban akarja eltölteni az apácák társaságában. Az apácák örömkönnyeket sírtak, a lesinai hívők ujjongtak, csak Bucentoro ő excellenciájának esett le az álla. A vérmes reményei füstbe mentek, a kereszténnyé lett asszonyt nem lehetett kiszolgáltatni a dulcignoiaknak és Nina grófnő továbbra is ott maradt a kalóz háremében. A delfin-pópa hírét vehette a dolognak, mert hivatlanul megjelent a provveditore udvarában. – Kétezer aranyért elhozom magát Nusszim béget. Előleg nem kell. Ez volt az ajánlata. – Áll az alku! – válaszolt Bucentoro. VII. A nyár folyamán történt, hogy egy hatalmas trieszti vitorlás fordult be a vallegrandei öbölbe. A faragott, aranyos orru nagy hajót, mint a pávát a sólyom, egy zöld tartana kergette. A trieszti kapitány fölismerte az ellenségben a dulcignoi kalózt és abban reménykedett, hogy a pogány nem mer utána jönni a kikötőbe. Kara Nusszim azonban nem ok nélkül állott arcátlan ember hírében, ő kész volt arra is, hogy világos nappal, a kikötő kellő közepén fossza ki áldozatát. A szarvalaku öböl belső fordulóján egyszerre fekete kis hajó furakodott a trieszti és a kalóz közé. – A delfin-pópák! – ordította a dulcignoi kormányos és azzal már neki is vetette magát a kormány rúdjának és az öböl torka felé szorította a tartanát. A kalugyerek időközben leemelték a födélzethez kötött négy koporsó födelét és négy karcsú, szép ágyút toltak a korláthoz. Pompásan tudtak bánni az ágyúikkal és már a második lövésük néhány törököt lesodort a födélzetről. Ha meg akart volna futni Kara Nusszim, akkor sem tehette volna; tapasztalásból tudta, hogy a narentai hajó az ő zöld vizi poloskáját ott éri utól, ahol akarja. A kalózok tehát neki feküdtek az evezőknek és egyenesen neki kormányoztak a fekete hajónak. A trieszti fregatton persze nagy örömujjongás támadt. A parton is összefutottak az emberek, megnézni, hogyan tépi szét a narentai sárkány a dulcignoi viperát. A két fantasztikus hajó úgy rohant egymásnak, mint két zivataros felhő, ha összehajtja őket a téli scontradura. A kalózok üvöltözve és a fogukat vicsorgatva uszították-bőszítették egymást. A papok alattomos hidegvérrel eveztek, mekegő hangon halotti éneket énekelve. Most már csak néhány evezőcsapásnyira vannak egymástól. Rögtön megdördülnek az ágyúk, tüzes halált okádva. A parton állók visszafojtott lélegzettel lesték, hogy mi lesz. A bég most trombitát csinál a két tenyeréből és ordít valamit. Milics fölemeli a vaskeresztet és visszaordít neki. Most pedig közelednek egymáshoz. Most pedig, igen, most kezet fog a két vezér… – A gazemberek ellenem szövetkeznek! – kiáltotta ijedten a trieszti kapitány. Az osztrákot nem csalta meg a sejtelme. Nusszim az imént azt kiáltotta oda Milicsnek, hogy a trieszti selyem-, elefántcsont- és füszerrakománnyal jön Indiából. – Háromnegyede a tiéd, egy az enyém! Tizenötezer aranyért megveszem a részedet! Tizenötezer zekhina tizenháromezerrel több, mint kétezer. Ezt a gyerek is tudja. Ennyi pénzzel meg lehet váltani a trebinjei kolostort minden birtokával együtt. A két kalózcsapat aztán tényleg közös erővel fosztotta ki a boldogtalan fregattot. Harmadnapra a provveditore is hírét vette a vallegrandei rablásnak. Négy kis hadigálya azonnal sietett a Narenta felé. Ezúttal már nem kellett nemzetközi bonyodalmaktól tartani, mert a pópák velencei alattvalók voltak és tengerészeti ügyekben a lesinai kommandó hatósága alá tartoztak. A zaosztrogi kolostorban egyetlen százesztendős barátot találtak. Az öreg süket volt, mint az ágyú és mindig csak arról fecsegett, ami őt érdekelte, kérdezni egyáltalában nem lehetett tőle semmit. Azt mondta, hogy az apátnak álmában megjelent Szent Száva és ráparancsolt, hogy vonuljon papjaival azonnal a trebinjei kolostorba, hol új otthont fog találni a szerzet. El is mentek mind, csak ő maradt vissza, mivel nem bírná el a fárasztó utat. Trebinjébe nem mehettek utánuk a velenceiek, mert ott török területen voltak. A provveditore tehát újból nekiült és panaszos jelentést írt a tizek tanácsának. A tanács a tavaszig tanulmányozta az ügyet, de mivel trieszti hajóról volt szó, nem érezte magát arra hivatottnak, hogy beleavatkozzék a dologba, hanem elrendelte, hogy az akták irattárba teendők. VIII. Ennyit halásztam ki Zagurichné leveles ládájából. Igen meglepődtem, midőn aztán egy hiányos helyesírással írott levél jutott a kezembe, melyben valami Cavalotti Pepa nevü hölgy, a bolognai tánckar egyik kiérdemült tagja, szerencsét kíván Zaguri Nina úrnőnek fia születéséhez és hajdani barátságukra emlékeztetvén Ninát, egy ócska selyemruhát kér tőle ajándékba. A levél három esztendővel a vallegrandei rablás után kelt. Hogyan, – kérdeztem magamban, – a provveditore tehát mégis elvette hűségének jutalmát és Nina a felesége lett? Egy másik levél, mely korábban kelt az előbbinél és melyet Papanika, a görög titkár intézett Korfuból a provveditorehoz, némileg megmagyarázta nekem a dolgok összefüggését. E levélben a görög panaszosan hánytorgatja, hogy ő excellenciája, gonosz rágalmazók szavára hallgatván, őt minden kárpótlás nélkül elcsapta magától. Ez az igazságtalanság azonban nem akadályozhatja meg Papanikát abban, hogy régi buzgalmával ne szolgálja ő excellenciáját. Hogy ezt bebizonyítsa, mindjárt egy érdekes hírt közöl ő excellenciájával: Nina, az isteni Nina grófnő, szerencsésen kiszabadult a dulcignói rabló kezéből és jelenleg Korfuban van. Mint a korfui opera-staggione tánckarának tagja keresi meg kenyerét. A görög aztán bőbeszédüen elmondja, hogy mit mesélt neki Nina. A boldogtalan grófnő másfél esztendeig volt a rabló hatalmában. A sötétlelkü Nusszim bég eleintén édes hízelgéssel akarta tőrbe csalni Nina erényét, később pedig rettetes fenyegetésekkel próbálta megfélemlíteni a grófnőt. Végül azonban Nina szilárdsága annyira meghatotta és lesujtotta, hogy önként visszaadta neki szabadságát. Papanika hozzátette még azt is, hogy a grófnő neheztelt Zagurira, mivel azt hitte, hogy ő excellenciája nem törődött vele egész idő alatt. Csak az ő, Papanika fölvilágosításának köszönhető, hogy Nina ma már ismeri és méltatja a súlyos áldozatokat, melyeket ő excellenciája a grófnő kiszabadítása érdekében hozott. E levél mellett egy másikat is találtam Zagurichné ládájában, egy névtelen levelet, melyet valami aljas cselszövő intézett a provveditorehoz. E levélben egy „ismeretlen jóakarója“ igen neveletlen hangon arról értesíti, hogy Ninát maga Kara Nusszim küldte el Dulcignóból, mivel megúnta a hölgy szeszélyeit és mivel Ninának egyik komornáját léptette elő kegyencnőjévé. Úgylátszik azonban, hogy Bucentoro ő excellenciája, aki világéletében optimista volt, inkább hitt Ninának, mint névtelen jóakarójának. A velencei tanácsnak ez a házasság nem lehetett ínyjére, mert – miként az írásokból kitünik – megtiltotta Zagurinak, hogy feleségével Velencében mutassa magát. Lesinai állását azonban meghagyták neki. Szó van az írásokban a lesinai casinoról is, melyben a fiatal pár lakott. Okom van hinni, hogy a casino a füstös tanya, mely nekem hat hétig szállást adott. Hogy a nemes család máig is virul még, annak túlhangos bizonyítékai ott üvöltöztek az ablakom alatt, a Zagurich-gyerekek képében, bár mocskos kis arcukon épp oly nehéz volt megtalálnom a velencei nobile vonásait, mint a kősivatagban az egykori rokokókert helyét. Békák a kútban. Kármán Józsefet a filozófiai fakultás doktorává avatták, még pedig sub auspitiis regis. Miután megkapta oklevelét és a nagy gyűrüjét, hazautazott özvegy édesanyjához, Kölesházára, hét vármegye leglaposabb és legporosabb nagyközségébe. Első nap már kissé elunta magát otthon és fölmászott a padlásra, hogy keresgéljen rég meghalt édesapja könyvei között. Három kötetet szedett ki a nagy ládából: Bluntschli, Büchner, Stuart Mill. Stuart Mill azonban csak félig volt fölvágva. – Nini, hát szegény apa ilyeneket is olvasott? Pedig falusi jegyző volt. Az ujdonsült doktor gőgje némi kis megalázkodást érzett. Lement a házba, de az édesanyjával most nem beszélhetett, az ilyenkor a leányokkal foglalatoskodott. Egy tucat parasztleány járt hozzá, azokkal népies mintáju ruhákat, függönyöket meg abroszokat himeztetett. A városban jól megfizették Kármánné kézimunkáit. Estebédnél Józsi úr egy különös kérdéssel fordult édesanyjához: – Édesanyám, milyen ember volt tulajdonképpen a mi szegény apánk? Az asszony már észrevette a subládán Stuart Millt, nem is lepte meg a kérdés. – A legnagyobb eszü ember volt, akit életemben ismertem. – És miért rekedt itt Kölesházán jegyzőnek? Kármánné elgondolkozva nézett a függőlámpa lángjába. – A jogi akadémián még tüneményes tehetségü embernek tartották. Odafönn, a padláson, vannak levelek, melyeket tanárai írtak neki, híres tudósok. Majd keresd ki. Angolul és franciául is beszélt és mind a két nyelvet grammatikából tanulta. Egyszer aztán haza jött vakációra és nem ment többet vissza az akadémiára. – Miért nem? – Sokat gondolkoztam már ezen, de tisztán ma sem látok a dologban. Úgy kell lenni, hogy valami mérges pára szivárog ki a kölesházai talajból, mely elmálasztja az emberek akaraterejét és megrohasztja ambiciójukat. – Nem bánta meg édesapám soha, hogy itt maradt? – Dehogy bánta! Ha együtt ülhetett az urakkal a Bakács különszobájában, vagy ha künn pipázhatott a présház pitvarában, akkor nem bántotta semmi. Azt szokta mondani: akár miniszter az ember, akár falusi jegyző, egyszer csak fölfordul. – Ázsia! – gondolta magában Józsi. – A nagyapád is ilyen volt, – folytatta az asszony. – Ifjú korában matematikával foglalkozott. Egy átutazó katonatiszt később egyszer átnézte a jegyzeteit, – azok is fönn vannak a padláson – és azt mondta, hogy sokban megelőzte a maga korát. De ő sem vette hasznát a tudásának, mert holta napjáig azzal foglalkozott, amihez legkevesebb hajlandósága volt: gazdálkodott. Nemcsak ők tettek úgy, hanem jóformán minden kölesházai uriember. A férfiak itt úgy élnek, mint a kútba esett békák. Aki egyszer benne van, az nem menekül ki többet. De nem is akarnak menekülni, mert jól érzik magukat ott lenn. Az asszony kissé elkeseredett. Ő ezen már sokat tépelődött, annak idején bizonyára sokat is harcolt az urával. Most fölkelt, a fia elé lépett és keményen a szeme közé nézett. – A Kármánok között sok volt a tehetség, de akarata még egyiknek sem volt, – mondta. A fiatal ember kihívóan mosolygott. – Vajjon nekem sincs? Erre aztán Kármánné is elmosolyodott. – Azt hiszem, te csak a tehetséget örökölted apádtól, karaktered anyai jussod. Józsi domboru nagy homlokával, keskenyajku, kevély szájával és erős állával tényleg igen hasonlított az édesanyjához. Kármánné kilépett a pitvarba. – Józsi, gyere hamar! Nézd már, ki van itt! A fia előbujt a kerti napraforgók közül, a félig fölvágott Stuart Millel a kezében. – Mi az, édesanyám? – Matyus vizitába hozta a menyasszonyát. És halkabban, hogy a látogatók odabenn meg ne hallják, hozzátette: – Tudod, a kövér postáskisaszonyt… Matyus valamikor iskolatársa volt Kármán Józsefnek. Megyei írnok volt, de az alázatos jókedvtől sugárzó arcával, a furcsa, gömbölyü kis orrával és a hirtelenszőke hajával inkább nyájas boltossegédnek nézhette volna az ember. A mátkája, a postáskisasszony, trabális nagy leány volt, az orrán kis szeplőnyereg virított. A két régi pajtás kezet fogott. – Gratulálok, Matyuska! Körülülték a nappali szoba ovális asztalát és nem tudták, hogy mit beszéljenek. Valamennyien az ujdonsült doktortól várták a társalgás megindítását, az pedig úgy érezte, hogy valami igen mélyértelmü dolgot kellene mondania és mivel ilyesmi nem jutott eszébe, inkább hallgatott. Végül is Kármánné vette át a szót. Elhozta a diplomát meg a gyűrüt, oly diadalmasan, mint Szilágyi Erzsébet az első zászlót, melyet fia a pogányon nyert. És minden bevezetés nélkül kijelentette, hogy az ő fia ugyan nem fog vidékre menni gyerekpofozónak. (Igy nevezte a középiskolai tanárokat, amin aztán a fiatalok nagyot kacagtak.) Ekkor magyarázólag a szavába vágott a fia. – Arról van szó, hogy esetleg visszamehetnék az egyetemre asszisztensnek. A rektor, mikor elbúcsuztam tőle, azt mondta, hogy szivesen adna helyet a laboratóriumában. De ahhoz persze pénz kellene, hogy kibírjam egypár esztendeig. Addigra talán csak nyeregbe segítenének odafönn… Matyus annyira föllelkesedett azon, amit hallott, hogy megragadta a barátja kezét. – Az Istenért, Józsi, el ne mulaszd a jó alkalmat! Mert aki vidéken marad, az elveszett ember! – Nem fogja elmulasztani! – mondta határozott hangon Kármánné. – A fia felé fordult és lappangó mosollyal ajkán folytatta: – Neked van négyezer koronád a takarékban. Sok kézimunkát kellett Budapestre küldenem, míg összeszedtem, de összeszedtem! Ezt a tromfot ugyan más, ünnepiesebb alkalomkor akarta kiadni, de most nem bánta, hogy kimondta. Józsi egészen belekábult a boldogságba. Most már igazán csak rajta fordul, hogy oda jusson, ahová kivánkozik. A jegyesek különben hamarosan elköszöntek, mert Matyusnak a déli vonattal vissza kellett mennie a városba. Ő minden héten csak egyszer-kétszer jöhetett ki Kölesházára, a menyasszonyához. Valami katholikus ünnep volt és Kármánné elvitte a doktort a templomba. Be akarta mutatni fiát a mennybéli Úristennek és egy kicsit a kölesházai embereknek is. Az első pad sarkában ültek. Később – kip-kop – könnyü és határozott léptek közeledtek a hátsó kapu felől. – Derék kis földi vándor lehet, ki így járul az Úr elé! – gondolta magában a doktor. A postáskisasszony jött. Nem nézett se jobbra, se balra, hanem elhelyezkedett a mellékoltár térdeplőjén. Józsi profilban látta egész alakját, a kecses alázatossággal meghajtott fejétől a kőpadlót érintő lába hegyéig. – Ni, – állapította meg magában, – tulajdonképpen nem is olyan formátlan, mint hittem. Fogadni mernék, hogy a nyakának orgonavirág illata van. Vajjon mi a neve? Megszólalt mellette az édesanyja. – Itt van Évi is, – susogta, állával a leány felé intve. És hozzátette: – Jó ruhája van. Tehát Éva. A legszebb női név; három betüje titokzatos és ellentétes fogalmakat jelöl meg: a leány hajnalát és az asszony delét. A doktor némi megszégyenüléssel kapott észbe: a gondolatai nem éppen templomba valók. Úgy zümmögték körül a térdeplő fehér női alakot, mint a méhek az orgonabokrot. De azután kapacitálni kezdte önmagát. A szépség isteni eredetü és ha a márványoszlop méltó ékessége lehet a templomnak, akkor a szép emberi test is a Teremtő dicsőségét hirdeti. Mert Éva termete határozottan szép, ha az arca nem is az. Mise után azt mondta az édesanyja, hogy jó volna, ha mégis elnézne a Bakács-vendéglőbe. – Mit csináljak a Bakácsban? – csodálkozott Józsi. – Amit a többiek. Megiszol egy pohár sört, elbeszélgetsz az urakkal, azután haza jösz ebédelni. Ne mondják, hogy gőgös vagy. A kölesházai urak: a kútba esett békák. Ebéd előtt ott ülnek a különszoba nagy asztala körül, sört isznak, valami olajos halacskát kóstolgatnak és bölcs lassúsággal szívják a szivarjukat. Tisztviselők, kereskedők és kisebb birtokosok. Valamennyien igen fukar emberek, de azért nagyobbrészt fülig úsznak az adósságban és teli vannak panaszokkal. Ha abbahagyják a panaszkodást, akkor politikáról vagy a termésről beszélgetnek és hamar újabb ürügyet találnak a panaszra. Az ő világuk körbe forog, mint az ördöghinta és aki egy napot velük töltött, az ismeri egész életüket. Többnyire pirosképü, túltáplált emberek. Ötven vagy hatvan esztendős korukban hirtelen összeesnek, megfehérednek, lesoványodnak és elcsendesednek. Az ilyen ember egy ideig még elvánszorog a Bakácsba, ahol melegítve issza a sört és nikotinmentes szivart füstöl, egyszer azonban végleg elmarad, ágynak esik, egypár hétig még vérig szekirozza a feleségét, azután meghal. – Itt jön a Herbert Spencer! – mondta valaki, midőn Kármán belépett az úri szobába. (Az urak, mint afféle vidéki bölcsek, mindent, ami a tudományosság körébe vágott, kómikus nagyképüségnek tartottak.) Az algimnázium igazgatója, egy elhanyagolt külsejü, harapós képü férfiu, Kármán felé nyujtotta a cigarettafüsttől sárga kezét. – Isten hozta, kollega úr! Tudja-e, hogy ön burokban született? Az intézetünknél megüresedett egy hely. Ha folyamodni akar, én nagyon szivesen támogatom. Helyettes tanárnak lenni Kölesházán, – az ötlet oly izetlen volt, hogy már nem is volt sértő. – Köszönöm jóindulatát! Majd gondolkozom a dolgon, – szólt kicsinylő mosollyal a doktor. Az igazgató különben arról volt híres, hogy összes tanáraival késhegyig menő háborúban élt. Nem is jöttek azok soha a Bakácsba. Kármán megivott egy pohár sört, közbe annyi sületlenséget és durvaságot hallott, hogy valósággal elszomorodott. Ilyen társaságban élte le napjait az ő szegény édesapja? Érthetetlen! Matyus eljött a barátjáért. – Nem szép tőled, hogy meg nem látogatod Évit. A postamesternénál lakik és az is várja a látogatásodat. Elmentek tehát a postára. Útközben Matyus elmondott valamit, ami már első találkozásuk óta furta az oldalát. – Meg ne itéld Évit azután, amit eddig tapasztaltál. Nagyon okos leány, sokat is olvas, de előtted, a nagy tudós előtt, állandó zavarban van. Évi egy kis gyerekkel a karján fogadta őket. A postamesterné legkisebb fia volt, alig egy esztendős. (A postamester fél évvel ezelőtt halt meg.) A templomban a leány termetét födözte föl a doktor, most a szemét. Mélytűzü, kissé szomoru, dióbarna szeme volt. A szeme megnemesítette és széppé tette egész széles arcát, mint a holdvilág a tájképet. A postásné megkávéztatta őket a kertben a platánfa alatt. A kis gyerek, akit Évi az ölében tartott, maga is megéhezett és kövér kis kezeivel tépdesni kezdte a leány fehér battiszt-bluzát. A postásné nevetett, Matyus szinte nyerített a jókedvtől, Kármán azonban meghatóan bájosnak találta a gyermek tévedését és a fiatal leány lángoló zavarát. Alkonyatkor hárman kisétáltak a töltésre. A háztetők fölött vastag porfelhő lebegett, de ez olyan szép volt, mint az arany szentfény Betlehem fölött. Kármán, valami indokolatlan ellágyulás ellen védekezve, azt mondta: – Rettenetes fészek! – Én szépnek találom, – szólt szeliden és makacsul Évi. – Lehet, hogy szép, de élni nem lehet itt, – vélekedett a doktor. – Attól függ, hogy mit ért az ember élet alatt. Matyus diadalmasan nézett a barátjára. – Ugy-e, megmondtam? Ő egy kis filozófus! – Maga mit ért élet alatt? – kérdezte Kármán. Évi azonban, elkedvetlenedvén a Matyus közbeszólásán, kitérően válaszolt. – Úgy képzelem, hogy a társasélet nem igazi élet, inkább menekülés az élet elől. Igazán élni csak befelé lehet. Ahhoz pedig nem kellenek paloták, villamos lámpák és tolongó emberek. – A maga elmélete szerint tehát a kölesházai emberek élete többet érne, mint a budapestieké? – Azt hiszem, igen. Ha öntudatlanul is, azért mégis közelebb járnak az élet megértéséhez. Kármán meglepetten bámult a leányra. A tulajdon apjára meg a nagyapjára gondolt. Hátha azok is tudatosak voltak és a belső életükben találtak kárpótlást mindenért, amiről lemondtak? Matyus az óráját nézte, indulnia kellett. A doktor abban reménykedett, hogy a leány ki fogja kisérni vőlegényét a pályaudvarra, – hazajövet azután ketten folytathatták volna az érdekes beszélgetést, – Évi azonban a posta előtt jóéjszakát mondott nekik. Szép, holdvilágos éj borult a falura. Kármán az ágyában feküdt és hol a távolban ugató komondorokat, hol a szobájában cirpelő tücsköt hallgatta. Nem tudott aludni. Éva! Ereiben kimondhatatlanul édes és gyöngéd áramok keringtek, amelyek a leánytól indultak ki és hozzá tértek vissza. – Most reám gondol, épp úgy, mint én ő reá! – mondta magában. Mi ez? Szerelem? Óh dehogy! Ez csak a békóitól szabadult ifjuság első rohama. Közönséges élettani tünemény. Ha tudja az ember, hogy micsoda, akkor nem is veszedelmes. Az ifju édes tavaszi lázban remeg, a tudós pedig, aki benne lappang, kiváncsian fogja a pulzusát és mosolyog azon, hogy milyen körmönfont ravaszsággal teregeti csillogó hálóit a természet. Az élet kertjének hátterében azonban sötét, kemény legény áll, az akarat, a kellő pillanatban majd előlép és rongyokká tépi a ravasz hálót. Éva nem szép, de annál több: kívánatos. Még a közömbös jókedve is olyan, mintha mély és édes női titkok takarója volna. A fiatalok olykor hétköznapon is találkoznak, mikor a vőlegény a távoli megyeházán körmöl. A töltésen sétálnak, a postásné gyermekeivel. Köröskörül mértföldnyire húzódnak el a lángoló napfényben érő vetések. Ilyenkor keveset beszélnek, állandóan zavarban vannak és csodálkoznak a furcsa és idegen viselkedésükön. Kármán semmit sem mond el a merész és csillogó beszédekből, melyeket otthon összeállított a leány számára. Matyus jelenlétében sokkal beszédesebbek, csípős harc folyik közöttük, a támadó fél mindig a doktor. Éva csak szeliden védekezik. Matyus nagyon mulat rajtuk és még ugratja őket. Kármánné nem volt vele tisztában, hogy Józsi az özvegyasszony, vagy Éva kedvéért jár-e a postára. Veszedelem különben nem volt a dologban; a postásnénak egész rakás gyereke volt, a leány pedig nem volt csinos. Inkább ott szórakozzék a fiu, mint a Bakácsban. Egyszer a töltésen a doktor így szólt a leányhoz: – Tulajdonképpen szereti maga a vőlegényét? A kérdés magát is meglepte. Évát azonban láthatólag nem lepte meg. – Ha a felesége leszek, szeretni fogom, – válaszolt. – Az ember nem azért házasodik, hogy szeressen. – Hanem? – Azért, mert szeret. – Lehet, de egy postásleány nem engedhet meg magának ilyen finom megkülönböztetéseket. Az éjjel Kármán megint nem tudott aludni. Elővette a félig fölvágott Stuart Millt, de csakhamar letette megint a könyvet. Minden tagjában érezte a leányt, mintha lecsapolták volna a vérét és Éva édes és forró vérét eresztették volna az ereibe. Hiába vette sorra a leány hibáit, hogy kiábrándítsa önmagát, hiszen éppen ezek a tökéletlenségek tették annyira kívánatossá. Még az orrán levő szeplőket is szerette. Éjfél felé nem tudott többet az ágyban maradni. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Éva közelében legyen. Nagy csöndben fölkelt, felöltözött a sötétségben és kimászott az alacsony ablakon az utcára. A házak árnyékában lappangva, odasompolygott a postához. Talán egy óráig is ott állott a mély csöndességben, a zsalugáteres ablak alatt. Magába szívta a leány hálószobájából kiáradó enyhe levegőt, a szive pedig félelmetesen lüktetett. Azután megint haza ment. Aludni azonban most sem tudott. Ez nem tarthat így tovább! Az éj fantasztikus homályában nagyszerü és gyalázatos gondolat fogamzott meg a fejében: el fogja csábítani a leányt. Ő, az akaratember, aki elvből lelkiismeretlen, a jelentéktelen postáskisasszonyt. Másnap elment a postára. Éva a leveleket rendezgette, az özvegyasszony pedig gyermekével az ölében a hosszu asztal előtt ült, melyen zavarosan kotyogtak a távirógépek, mint a rézszarkák csapatja. Kármán behajolt az ablakon. – Éva, beszélni szeretnék magával. – Tessék, – mondta hivatalos ábrázattal a leány. – De nem itt, nem most… Valahol, ahol magunk lehetünk… Éva arca vérvörös lett. Hevesen rázta meg a fejét. Óh nem, nem! És lángoló arcát a levélcsomó fölé hajtotta. Az asszony meglátta Kármánt és nevetve közeledett az ablak felé. A doktor ekkor zavartan mormogott valamit, megemelte kalapját és elsietett. Azzal a megsemmisítő tudattal ment el, hogy ostobán és durván viselkedett. A postamesterné egy este elküldött Kármánért. A postaföldeken némi kis gabona termett és az özvegyasszonynak baja támadt az aratóival. Úgy gondolta, hogy a fiatal doktor majd rendet csinál az emberekkel. Kármán egypár sötétképü parasztot talált a postaudvaron. Beszédbe, majd vitába elegyedett velük, az emberek azonban makacsul ragaszkodtak követeléseikhez. Kármán úgy vélekedett, hogy ez zsarolás és nem méltó magyar emberekhez. Az aratógazda azonban kurtán végzett vele. – Az ifjúr egy óráig se bírná a mi munkánkat, hát nem is tud hozzászólani. Éva is ott állott az udvaron, kissé el is mosolyodott, ami Kármán fejébe kergette a vért. Haragosan támadt a gazdára. – Miféle hencegés ez? Minden épkézlábu ember tudja azt, amit maguk tudnak. Ebből újabb vita támadt, majd fogadásban állapodtak meg. Kármán beáll egy napra aratónak. Ha bírja a munkát, akkor az emberek megelégednek az eredeti kötéssel, ha azonban kidől, akkor az aratók megkapják azt, amit követelnek. Erre kezet fogtak. Másnap hajnalban egy legény bezörgetett Kármánék ablakán. – Gyerünk munkába, úrfi! A doktor nagyon bánta már hetyke fogadkozását, de falu csúfjává nem akart lenni, azért fölkelt és magára vette betyáros kék vászonruháját, melyet egyszer valami szüreti mulatságra varrt neki az édesanyja. Künn, a postaföldön, furcsa meglepetés várta. A hajnali fényben erős nagy parasztleány köszöntötte reá a dicsértesséket és Kármán a sárga fejkendő alatt megismerte a postáskisasszony arcát. – Ha maga aratólegény lesz, akkor én marokszedő leány leszek. Ebbe a tréfába a postásné ugratta bele Évát. Kármán elszántan kapott bele a munkába. Félóra mulva azonban nagy fáradtság szállott a tagjaiba, egy óra mulva pedig úgy fájt már a dereka, hogy vánszorogva tudott csak járni. Köröskörül kárörvendően vigyorgó pofák lesték, hogy mikor törik már le az úrfi. Kármán azonban halálos elszántsággal folytatta a munkát. Nem hagyja abba, míg egy szikra élet lesz benne. Pedig most kelt föl csak a nap, egy gonosz, izzó golyó, mely gyilkos tüzet szórt a vállára… Éva a doktor nyomában kötötte a kévét. Mikor már vagy huszadszor lehajolt, annyira törődöttnek érezte magát, hogy azt hitte, sohasem tud többet kiegyenesedni. De minden lélegzetvétele újabb szívós fogadalom volt, hogy nem hagyja abba, míg Kármán le nem teszi a kaszát. Igy uszították-bőszítették egymást a munkának. Később már azt se tudták, hogy hol vannak és mit művelnek. Az örökös hajlongás, az erőlködés gyötrelme, a szikrázó kasza és a hulló kalászok képe érthetetlen volt előttük. Fakó arccal, üveges szemmel, kábultan vánszorogtak tovább. Végül mégis csak elérkezett a déli pihenő ideje. Az árnyékba telepedtek, az asztag tövébe. Enni nem igen tudtak, az álom rögtön elnyomta őket. Aztán megint fölverték őket. Munkára! – Bírja? – kérdezte Kármán. – Amíg maga nem hagyja abba, nekem is bírnom kell, – válaszolt érthetetlen makacssággal a leány. A kínszenvedésük újból kezdődött. Pedig talpra állani is alig tudtak; minden tagjuk össze volt zúzva. Gépiesen láttak munkának és mindig csak egy gondolatot forgattak a fejükben: bár jönne már a halál! Csodálatosképpen mégis kibírták. Kármán megnyerte a fogadását. A postásné parasztszekeret küldött értük és ők ketten a puha szalmában heverve rázatták magukat hazáig. Amint közelről farkasszemet néztek, mindennek találhatták egymást, csak éppen szépnek nem. A hajuk a verejtékes homlokukba csapzott, az arcuk pirosra gyulladt, a ruhájuk a testükhöz tapadt. De ez most mind mellékes volt. Ők most nem voltak doktor úr és postáskisasszony, hanem egy emberpár, amelyről lehullott minden, ami fölösleges, külsőséges és idegen volt. – Őrültség volt, amit tettünk, – mondta Kármán. – De én tudom, hogy miért tettem. Hanem maga? Miért tette maga? A leány nem válaszolt. Hosszu szalmaszálat tartott a fogai között és egészen közelről gyöngéd, fáradt és mosolygó szemmel nézett Kármánra. A kocsi nagyot zökkent és ekkor összeért a válluk. Éva akkor is mosolygott. Kármánné nagyon megszidta hazatérő fiát. Hát szabad ilyet tenni? Titokban azonban büszke volt reá. Most már egészen bizonyos, hogy Józsiban van akarat, még pedig vasakarat. Ez az ő fia. Azt nem kell félteni, az nem ugrik bele a békák kútjába. Fájó gerinccel, erős izomlázzal, de jókedvüen ébredt föl Kármán. Egyedül volt a házban, az édesanyja a városba rándult, hogy elrendezze némely üzleti dolgait. A doktor jókedve azonban hirtelen elpárolgott, midőn az ablakán át megpillantotta Matyus barátját. A postáskisasszony vőlegénye hosszu léptekkel vágta keresztbe a nagy utcát. A posta felől jött és szemmelláthatólag megint a vasut felé sietett. Kármán szeme előtt egyszerre elborult minden, mintha fekete fátyolt vetettek volna a nap arca elé. Érezte, hogy ez a sötétség örökké fog tartani. Most már tisztában volt vele, hogy ő az életet csak Éván keresztül tudná élvezni. Mindennek, amije van és amit még elérhet, csak úgy volna becse, ha a gyöngéd hódolattól remegve odarakhatná Éva lábai elé. De ez lehetetlen. Most tehát ott feküdt az élet partján és mindent a rohanó árba dobott. Mindent, amiről eddig titokban álmodozott, az egyetemi tanárságot, az akadémiai tagságot is. Neki nem kell semmi. Csak egy gondolata van, mely édes és meleg megnyugvással tölti el: a halál gondolata. Ilyen lelki állapotában a következő levelet írta Évának: „Még ma beszélnem kell magával. Ez élet és halál kérdése.“ Később, mikor újból elgondolta, hogy mit írt, ízléstelen módon pátétikusnak találta levelét. De akkor már későn volt, a kis fiu, akire rábízta írását, messze szaladt már. Kármán lefeküdt a diványra, az elhomályosított, hűvös szobában és várta, hogy mi lesz. Negyed óra sem telt el, midőn kongó lépteket hallott a pitvar téglakövezetén. Azután halk kocogást az ajtón. Valaki benyitott. Ő, Éva. Körülnéz, míg szeme megszokja a homályt, azután egyenesen hozzájön, a mozdulatlanul heverőhöz és leül a divány szélére. – Itt vagyok. Mondja, mit akar tőlem. Én mindent megteszek, amit akar, – szólt halkan és szeliden. – Éva, én nem tudok maga nélkül élni, – suttogta a doktor. A leány, aki láthatólag már túl volt mindenen és leszámolt mindennel, könnyedén vállat vont. – Akkor hát mit tegyünk? A magáévá kell lennem, nem igaz? Jól van, meglesz. Rémült és boldog csend támadt. Józsi lehunyta a szemét és úgy hallgatta saját vérének zsongását. De aztán eszébe jutott valami. – De Matyus? Éva elhallgatott, aztán lehajolt és a doktor fülébe súgta: – Amióta magát ismerem, már tudom, hogy nem lehetek más felesége. Most már Matyus is tudja. A jobbik kezük összetalálkozott, az ujjaik egymásba kulcsolódtak. – De a mama? Mit szól majd a mama? – kérdezte Éva. – A mama erős asszony. De engem sem faragtak bodzafából. A leány halkan és édesdeden nevetett. – Óh igen, tegnap óta tudom. Ha mi ketten a fejünkbe veszünk valamit, akkor a végére is járunk. Meg sem csókolhatták egymást, a pitvarról behallatszott a postamesterné hangja. Később kitudódott, hogy a két nő, aki ugyancsak jól értette egymást, vizitába jött Kármánnéhoz – a postamesterné útközben benézett a templomba is – és most nagyon sajnálta, hogy a tekintetes asszony nincs itthon. A fiatalok abban állapodtak meg, hogy a boldogságukat egyelőre még titokban tartják. Kármánné azonban a Matyus-féle eljegyzés fölbomlása után valahogyan gyanút fogott és igen epés hangon kezdett beszélni Éváról, nemkülönben a postamesternéről, akit – nem tudni, miért – veszedelmes cselszövőnek nevezett. Most már jobban szerette, ha a fia a Bakácsba jár, az urak közé. Kármán mosolyogva fogadta meg tanácsát, közbe titokban, csendes szívóssággal, a saját ravaszságában gyönyörködve, készítette elő a jövőt. A doktor különben most már más szemmel kezdte nézni a kölesházai urakat. Volt köztük néhány igen tartalmas ember, egy-kettőnek közülök egészséges jó humora is volt, az ember igen jól elbeszélgethetett velük egy pohár sör mellett. Ezek az urak, anélkül, hogy maguk is tudták volna, a tébai Kratesz iskolájából való filozófusok voltak, szerény eszközökkel kellemessé tették az életüket. Nagy ellenségei voltak mindenféle kapaszkodásnak és tudákos nagyképüségnek és ebben némileg igazuk is volt, mert a tudásnak csak egy rendeltetése lehet: hogy szolgája legyen az életnek. Kármán sok érdekes és eredeti dolgot hallott tőlük és annyira megszokta a társaságukat, hogy csakhamar a törzsasztal egyik legpontosabb látogatója lett. Budapestre nem igen kívánkozott. A vidéki élet tiszta levegőjéből tekintve, határozottan útálatos benyomást tett rá a nyomorogva tülekedő, izgága és idegen nagyváros. Befelé élni, mély és tartalmas életet, valóban csak vidéken lehet. Mi kell a boldogsághoz? Egy szerelmes asszony, egy meleg kis házikó, ahol jó megbújni télen, egy talpalatnyi kert, ahol tavasszal fehér orgonabokrok virítanak és egy csomó jó könyv. Arról most már szó sem lehetett, hogy Budapestre menjen, egyetemi magántanárnak. Neki gyorsan biztos álláshoz kellett jutnia. Szinte magától kínálkozott az ötlet, hogy pályázzék a kölesházai algimnáziumhoz. Nagy titokban – csak Éva tudott róla – el is küldte kérvényét, mellékesen egyetemi jóakarójának, a rektornak is írt levelet, megkérve ő méltóságát, hogy támogassa pályázatát. (Levelében megemlítette, hogy kenyér után kell néznie, nem a maga, hanem ama nő érdekében, akinek legtöbbet köszönhet Isten után. A rektor, ha akarta, azt hihette, hogy az édesanyjáról van szó.) A gimnáziumi igazgatóval is összebarátkozott. Ennek az embernek megvoltak a maga gyöngéi, egészben véve azonban érdemes férfi volt. Augusztus végén megjött a helyettes tanárrá való kinevezése. Most már nem lehetett tovább titkolódzni Kármánné előtt. A doktor tehát elszántan édesanyja kezébe adta a hivatalos írást. Kármánné belepillantott, azután krétafehér lett az arca. – Megbolondultak azok odafönn? Hiszen te ezt nem kérted? – De kértem, édesanyám. – Te Kölesházán akarsz maradni? – Eltökélt szándékom. Kármánné szeme megtelt könnyel. – A postáskisasszony? – kérdezte halkan. Józsi bólintott a fejével. Az ő szeme is könnyes lett. Kármánék házában hetekig tartott a zivataros idő. Akkor aztán lassankint megszünt a mennydörgés és a könnyzápor és enyhe, szürke borulatnak engedett helyet. Az asszony – mit is tehetett volna? – megadta magát. – Tégy, amit jónak látsz, – mondta a fiának. – Ha irigyled a kútba esett békák dolgát, hát csak ugorj utánuk! Kármán elmosolyodott. – Tudom én, hogy mit csinálok, édesanyám! – Hogyne tudnád. Az apád is tudta, a nagyapád is. Novemberben már megvolt az esküvő. A fiatal pár Kármánné házában kapott szállást. (Az öregasszony az udvari szobába vonult, ahol szorgalmasan dolgoztatta himző leányait.) Mikor Kármán első izben bevezette fiatal feleségét a lakásba, letérdepelt előtte a szőnyegre és azt mondta: – Én eddig nem éltem. Most kezdődik az én igazi életem. Az élete olyan lett, mint a többi kölesházai uré. Ha kiszabadult az iskolából, akkor a Bakácsba sietett, ahol az uri asztal egyik legkedveltebb tagja lett. A szemmértéke megváltozott és a gimnáziumi igazgató ma sokkal fontosabb ember volt, mint hajdan az egyetemi rektor. Ősszel szívesen időzött homoki présházában. Az öregasszony szerette volna eladni a haszontalan kis szőlőt, mely még sohasem hozta be a megmunkálás költségeit, a tanár azonban – mint mondta – édesapja iránt való kegyeletből ragaszkodott hozzá. Az igazi ok a hiúsága volt, a családi présház ugyanis bizonyos előkelő nimbuszt adott neki a többi jött-ment professzor szemében. A gazdák is tisztelettel süvegelték meg, ha ott ült az útra néző szakállszárítóban, bölcs lassúsággal szíván szivarját hosszu, fehér papirszipkából. Megesett egyszer, hogy a fiatal asszonynak valami csomagolni valója volt és papirt keresett a házban. Egy ócska könyvet talált. – El lehet ezt használni? – kérdezte az urától. A tanár megnézte: Stuart Mill. Most is csak félig volt fölvágva. Megkegyelmeztek a könyvnek. Akkor már megvolt a kis fiu, rendkivüli eszes gyermek, abból még egyszer tudós lesz és akkor örülni fog az ilyenféle könyveknek. A becsületes ifjú. – _Jelenet_. – _Szereplők: az ifjú és a fekete dominó. Történik húshagyó kedd éjjelén, az ifjú szállásán. Szerényen butorozott udvari szoba, melynek berendezésén meglátszik, hogy egy kisebb polgári lakás része. A falon feszület szentelt barkával, menyasszonyi mirtuskoszorú aranykeretben és semmitmondó családi képek. A fiókos szekrényen könyvek. Az asztalon, mely íróasztal gyanánt is szolgál, díszes keretben női arckép. Ez a kép a lakás legföltünőbb tárgya._ _A falióra éjfelet üt. Az ifjú, báli öltönyben és köcsögkalappal a fején, besompolyog a főbejáraton a sötét szobába. A baloldali ajtóhoz megy, hallgatódzik, majd óvatosan elfordítja a kulcsot. Azután gyufát gyujt, fölmászik egy székre és meggyujtja a zöldernyős függőlámpát._ _A lámpafény mellett láthatóvá lesz az ifjú._ _Huszonhárom-huszonnégy esztendős, kissé leányosképü, kissé fontoskodó, kissé közönséges, egészben véve azonban elég rokonszenves külsejü legény. Láthatóvá lesz továbbá egy fekete női dominó, aki mozdulatlanul áll a főbejárat ajtajában._ _Az ifjú:_ Igy ni, most biztosságban vagyunk! _A dominó:_ Hát különben veszedelmes ez a vidék? _Ifjú:_ Veszedelmes? Nevetséges! Ez az én szobám, itt én vagyok az úr! Csak a vén Náni miatt restelném… A régi cselédek olyan konfidensek. _(Meglátja az asztalon álló női arcképet, meghökken, leugrik a székről, frakkja alá csúsztatja a képet, a fiókos szekrényhez megy és ott néhány könyv alá temeti. Aztán a dominóhoz lép, kezén fogva a szobába vezeti és beteszi az ajtót. Erőltetett jókedvvel.)_ Miért vagy olyan hallgatag, szép maszk? A bálban ugyancsak széles jókedved volt! _Dominó:_ Ennek a lakásnak szomoru illata van. _Ifjú:_ Ez kámfor. A vén Náninak rögeszméje, hogy kámfort kell hinteni a ruhára. _Dominó:_ Förtelmes rögeszme. Te itt az édesanyáddal lakol? _Ifjú:_ Mért gondolod? _Dominó:_ Meglátszik a lakáson. Az is meglátszik, hogy az édesanyád még mindig tizenöt esztendős fiúnak tart. _Ifjú:_ Az édesanyám rendkívül okos asszony és tudja, hogy huszonnégy esztendős multam. Most különben Tolnában van, a nővéremnél. _(Meg akarja fogni a dominó kezét.)_ _Dominó_ _(elvonja a kezét)_: Kérlek, ne feledd, hogy mit fogadtál! _Ifjú:_ A Vigadóban sokkal jobb kedved volt. _Dominó:_ Én már ilyen vagyok, barátom. Vakmerő, amikor félnem kellene és gyáva, amikor merész szeretnék lenni. Különben oda se neki! Tanuld meg, hogy a fekete dominókat sem illik komolyabban venni, mint a nőket általában. _(Kezet nyujt neki.)_ _Ifjú_ _(megcsókolja a kezét)_: Milyen szép kis kezed van. Látszik, hogy szobaleány törölgeti nálad a bútort. Most azonban már levethetnéd a selyemkámzsádat. _Dominó:_ A kámzsámat levetem, az álarcomat azonban nem. _Ifjú_ _(csalódottan)_: Nem – –? _Dominó:_ Ne feledd, hogy mit fogadtál nekem! _Ifjú:_ Jól van, jól! Nem felejtem, hogy gavallér vagyok, és hogy tisztelnem kell az inkognitódat! Ha azonban sokáig tisztellek, akkor nevetségesnek fogsz találni. _Dominó_ _(leül egy távoli székre)_: Egyelőre beszélgetni fogunk, hogy megismerkedjünk egymással. _Ifjú:_ Azt hiszed, hogy jobban megismerhetlek, ha nem látom az arcodat? _Dominó:_ Igenis, azt hiszem. Mi asszonyok a társas érintkezésben állandóan álarcot vagyunk kénytelenek viselni. Igazi mivoltunkat csak akkor mutathatjuk meg, ha nem ismernek minket. _Ifjú:_ Ez mély, bár kissé homályos. _Dominó:_ Ugy-e, te is ma voltál első ízben álarcos bálban? _Ifjú:_ Én – –? Szó sincs róla! Én már nagyon sok álarcos bálban voltam. Én egyáltalában sok mindenen keresztül mentem már! _Dominó:_ Tolnában? _Ifjú:_ Ott is, másutt is. Tolnában igen pezsgő társadalmi élet van. Az ember nem is hinné! Hencegés nélkül mondhatom, nekem ott sok sikerem volt! _Dominó:_ Neked eddigi életedben csak egy sikered volt és az itt áll előtted! _(Leveti a dominóját, az álarcot azonban magán tartja. Divatos és drága báli ruhát visel. A fülében nagy gyémántok sziporkáznak.)_ _Ifjú_ _(ámulva)_: Ejhah! Hiszen – – hiszen te olyan vagy, mint egy nagyúri dáma! _Dominó:_ Kellemetlenül érintene, ha tényleg előkelő asszony volnék? _Ifjú_ _(cinikusan nevet)_: Jó, jó! Olyan naivak nem vagyunk mi tolnaiak! _Dominó:_ Nos halljuk a tolnai nőismerőt! Ki vagyok, mi vagyok? _Ifjú:_ Legyek őszinte? De nem szabad megorrolnod! Te egy igen kedves és szép hölgy vagy. Mellékesen alkalmasint barátnője is vagy valami gazdag embernek. Egy bankárnak… igen! A bankárod bizonyára kellemetlen vén ember… _Dominó:_ Te pedig szeretetreméltó ifju vagy, aki hajlandó engem kárpótolni a vén bankáromért. És tulajdonképpen miből következteted, hogy nem tartozom a jó társasághoz? _Ifjú_ _(naivan)_: Mert akkor nem jöttél volna hozzám! _Dominó:_ A logikád kifogástalan. Csak egy hibája van: a nők egyáltalában nem logikus teremtmények, sem a jó, sem a rossz társaságból való nők. _(Észreveszi a falon függő feszületet.)_ Te vallásos vagy?… _Ifjú_ _(hallgat)_. _Dominó:_ Az ember lehet vallásos és lehet vallástalan. És lehet amellett egész ember. Aki azonban szégyenli a meggyőződését, az nem egész ember. _Ifjú:_ Te nagyon kedveled a didaktikai hangnemet. Nem szégyenlem a meggyőződésemet, vannak azonban dolgok, amelyekről nem szeretek álarcos hölgyekkel beszélgetni. _Dominó:_ A dolgok közé, amelyekről nem szeretsz álarcos hölgyekkel beszélgetni, tartozik ez a mirtuskoszorú is? Bizonyára az édesanyádé? Hát emberkoponyákat nem tartasz a lakásodon? _Ifjú:_ Hogy juthat eszedbe ilyesmi? _Dominó:_ Magam sem tudom. A fekete dominók esze olykor ugrálni szokott. _(Az ifjúhoz lép és vállára teszi a kezét.)_ Mért mentél ma az álarcos bálba? _Ifjú:_ Mért szokott az ember egyáltalában álarcos bálba menni? _Dominó:_ Mert eszébe jut, hogy múlik az élet és múlik a farsang. Minden elmúlik és jön a nagy semmi. _Ifjú_ _(őszintén)_: Na, attól még messzi tartunk. Az én életem tulajdonképpen olyan, mint a vasuti sín. Fölháborítóan egyforma és unalmas. Egyszer kellett már valaminek történnie! Valami rendkívülinek, valami szokatlannak! _Dominó:_ Ha másnak nem, hát egy kis vonatkisiklásnak! De mért nem vallod be az egész igazságot? A névtelen levél csalt oda, melyet én írtam neked! _Ifjú:_ Te írtad? Gondolhattam volna! _Dominó:_ Azt hitted, hogy Budapest összes asszonyai rólad ábrándoznak? _Ifjú:_ Te minden álarcos bálon ott szoktál lenni? _Dominó_ _(meghökkenve méri végig, majd elneveti magát)_: Nem. Ez az első ilyenféle vállalatom. _Ifjú:_ Ha kötöd magadat hozzá, akár el is hiszem. _Dominó:_ Te nem hiszed és nekem az mindegy. Tíz esztendő mulva, ha visszaemlékezel a mai estére, tudni fogod, hogy igazat beszéltem. _Ifjú:_ Mért éppen tíz esztendő múlva? _Dominó:_ Azt hiszem, annyi időre lesz szükséged, hogy némileg megismerjed a nőket. _Ifjú:_ Szeretnék még valamit kérdezni! _Dominó:_ Tudom, hogy mit és válaszolok. Igenis, unom a vén bankáromat, aki – miként az imént helyesen megjegyezted – igen kellemetlen ember és kárpótolni akarom magamat. Egy idő óta úgy válogatok a férfiak között, mint öngyilkosjelölt a fegyverkereskedésben. Szemlét tartottam az ifjak és az öregek, a kövérek és a soványak, az elmések és az ostobák fölött. Az a bajuk, hogy rettenetesen egyformák. Megláttalak téged. Te most azt szeretnéd tudni, hogy mért esett éppen rád a választásom? Megmondom! Sem szép, sem elmés, sem előkelő nem vagy. Azt gyanítom azonban, hogy van egy tulajdonságod, melyet eddig hiába kerestem az emberekben: becsületes vagy. Nem tudom még, hogy helyesen itéltelek-e meg. Ha igen, akkor le fogom vetni álarcomat. Ha nem, akkor nem. _Ifjú:_ És hogyan fogsz erről meggyőződni? _Dominó:_ Azt bízd rám. Értek a diótöréshez és te nem is vagy kemény dió. A lakásodba is azért tolakodtam, mert azt tartom, hogy az embert a maga milieujében lehet a legkönnyebben kiismerni. _(Leselkedve körüljár a szobában.)_ Egypár érdekes dokumentumot máris találtam. A legbecsesebb is a kezemben lesz mindjárt… _Ifjú_ _(idegesen)_: Miféle dokumentum? _Dominó_ _(a fiókos szekrényhez lépett, kiveszi a könyvek alól a női arcképet, melyet az ifjú odarejtett)_: Ezt! _Ifjú_ _(ijedten)_: Kérlek, tedd le azt a képet! Azt nem engedem! Ez indiszkréció! _Dominó_ _(zsákmányával az asztal mögé menekül)_: Ha éjfélkor dominót viszel a lakásodra, attól ne várj diszkréciót! _(Megnézi a képet, kellemes meglepetés hangján)_: Tehát igaz! _Ifjú_ _(kedvetlenül)_: Add vissza, kérlek! _(A dominó átadja neki a képet, melyet az ifjú a szekrénye fiókjába zár.)_ _Dominó:_ Most néhány kérdést intézek hozzád. A válaszaidból fogom megtudni, hogy levethetem-e az álarcomat, vagy sem. Kedvesed ez a nő? _Ifjú:_ Dehogy az! Kétszer beszéltem vele életemben! Nagyon előkelő hölgy. _Dominó:_ Hogyan jutottál a képéhez? Ő adta neked? _Ifjú:_ Szó sincs róla! Ő nem az a nő, aki arcképeket ajándékozgat a férfiaknak! Hiszen oly magasan áll fölöttem… _Dominó:_ Hogyan jutottál a képhez? _Ifjú:_ Megvettem három koronáért. A fényképésznél. Becsületemre mondom, három koronáért! _Dominó:_ És mi értelme annak, hogy a lakásodon tartod? _Ifjú:_ Tulajdonképpen semmi. Gyerekség, ostobaság, nevezd, aminek akarod. Magam előtt akarom látni, ennyi az egész. Talán nem is való, hogy éppen te veled erről beszéljek, de ha már szóba került, inkább elmondom az igazat. Ez a főnököm felesége. _Dominó:_ Szereted? _Ifjú:_ Minek beszéljünk erről? Te ezt nevetségesnek találnád. _Dominó:_ A nők mindent meg tudnak érteni, ha jó szél fuj és most nagyon jó szél fuj. Szereted? _Ifjú_ _(vállat von)_: Én csak azt tudom, hogy igen közönséges ember vagyok, de van az életemben valami, egy sziget a mocsárban, az tiszta, szent és érintetlen. _Dominó:_ Ez vers volt? _Ifjú:_ Oda tartozik ez a kép is. _Dominó:_ Tehát szereted, ha félsz is a szótól. És mért nem vallod be neki? _Ifjú:_ Arról szó sem lehet. Ő fölötte áll az ilyeneknek. Magasan fölötte! _Dominó:_ Egy asszony sem áll fölötte a hatásnak, melyet a férfiakra tesz. Te a csilagokba kvártélyoztad az ideálodat, pedig lehet, hogy ő méltósága unatkozik odafenn. _Ifjú:_ Ő méltósága? Hát te ismered? _Dominó:_ Az egész város ismeri. Én is, természetesen csak látásból. Az urát is ismerem es tudom, hogy nem az a férfi, akihez ragaszkodni szoktak a feleségei. Ez ugyanis már a negyedik. _Ifjú:_ Kérlek, hagyjuk ezt! Vannak dolgok, amelyekről nem szoktam vitatkozni. _Dominó:_ Példának okáért? _Ifjú:_ A magasabb kötelességtudás, a nő erénye és a férfi önzetlensége. _Dominó:_ Ez érdekes! Hiszesz ezekben az absztrakciókban? _Ifjú:_ Hiszek. És reménylem, hogy már te is hiszesz a becsületességemben? _Dominó:_ Nagyon közel vagyok hozzá, hogy higyjek neked, előbb azonban még tisztáznunk kell egy homályos pontot. Te tisztán és önzetlenül imádsz egy ideált. Mit keres akkor éjnek idején a fekete dominó a lakásodon? _Ifjú_ _(meghökkenve nézi a dominót)_: Ez végre is más valami. _Dominó:_ A becsületes ember lehet vallásos, vagy vallástalan, képmutató azonban nem lehet. Puritán hitet vallani és kalandok után járni, ideálokat imádni és fekete dominókkal szórakozni – barátom, az nem becsületes dolog! _Ifjú:_ Ember vagyok, gyönge ember. Ha éppen tudni akarod, bevallom, hogy szégyellem is magamat! _Dominó_ _(magára veszi a selyemkámzsát)_. _Ifjú:_ Mit csinálsz? _Dominó:_ Megyek. Én eleven asszony vagyok és iszonyodom a papirra ragasztott vetélytársaktól. _Ifjú:_ Maradj, kérlek! Az ember igazán nem tud kiokosodni belőled. _Dominó:_ Nagyon szeretnéd, hogy maradjak? Jól van, maradok, – ha tűzbe dobod a kisérteties arát. _Ifjú:_ A képet? Mit vétett neked? A fiókba zártam, – ne gondolj vele többet! _Dominó:_ Nem, barátom, így nem alkuszunk! Te jégre rakod az ideált, mialatt magad a tűz mellé telepedsz. Holnap megint előkeresed a jégszekrényből, bocsánatot kérsz tőle és megfoltozod megpörkölt férfi-önérzetedet. _Ifjú:_ Nem tudok belőled kiokosodni. _Dominó_ _(hozzálép és vállára teszi a kezét)_: Válassz közte és köztem. A fantóm és a valóság között. Habozol? Bolond! Dobd tűzbe a fantómot és testet fog ölteni, mint a főnix, eleven, boldog valósággá lesz! _Ifjú:_ Igazán nem értem, hogy mit akarsz tőlem? _Dominó:_ Tegyük föl, hogy az ideál eljönne hozzád, úgy, amint én eljöttem… Hiszen voltak már szentszobrok, amelyek húshagyókedd éjjelén leszálltak a talapzatukról. _Ifjú:_ Ne folytasd, kérlek! Nem engedem, hogy megsértsd őt! _Dominó:_ Ez nem sértés, csak hipotézis! Tegyük föl, hogy a Mars bolygón emberek laknak és tegyük föl, hogy az ideál eljön hozzád. Azt mondja: nem ideál, hanem asszony akarok lenni! Nem tisztelet, hanem szerelem kell nekem. Érts meg és segíts leszállanom a talapzatról. Mondd ki az oldó szót és én eldobom az álarcomat és megmutatom neked igazi ábrázatomat, melyet még nem látott senki. _Ifjú_ _(lovagias makacssággal)_: Elég volt a hipotézisekből! Én nem engedem magamat bolonddá tenni! _Dominó:_ Nincs bátorságod válaszolni? _Ifjú:_ Van! Ha eljönne, akkor megbotránkozott lelkemből így szólnék hozzá: minden nőt szerethetek asszonyom, csak önt nem! Mert ön megcsalt, napnak hazudta magát, pedig csak visszfény volt a pocsolyában! _Dominó_ _(ijedten)_: Ezt mondanád neki? _Ifjú:_ Ezt! Isten engem úgy segéljen! _Dominó_ _(egyideig némán áll, majd hirtelen elhatározással az ajtó felé szalad)_: Jó éjszakát! _Ifjú_ _(eszmélve)_: Elmegy?… De hiszen ez képtelenség! Én nem is tudom, hogy mivel bántottam meg… _Dominó:_ Átengedem önt – neki! _(Kisiet, magára csapja az ajtót és kivülről ráfordítja a kulcsot.)_ _Ifjú_ _(az ajtót rázza, majd hallgatódzni kezd)_: Most ment ki a kapun… _(Előre jön.)_ Ez különös kaland! _(A fiókos szekrényhez rohan, kiveszi a képet és hosszan szemléli.)_ Úgylátszik, nekem nincs tehetségem a nőismerethez. _Függöny._ Rendeske és a művész. Soha még halandó nem volt annyira tisztában magával és az élettel, mint ez az agyagszínhaju, tisztahomloku, nyílt tekintetü leány. Az ő szemében a világ nagy úriház volt, telve butorral és csecsebecsével, az emberiség pedig azért volt itt, hogy rendet tartson. Hogy kié a bútor és mirevaló a csecsebecse, az nem tartozik reánk, földi cselédekre, nekünk csak arra legyen gondunk, hogy minden a maga helyén álljon és ragyogjon a tisztaságtól. Az élet igazi tartalma a nagytakarítás. A nagy Cselédszerző a Moróczy-házban helyezte el Bertát. Ott derekasan meg is felelt küldetésének, rendben tartván mindenkit és mindent. Mint kicsi árvaleány került a házba. Cselédsorban nevelkedett, de azért nagyon megbecsülték, mert az ő szívós és kemény kötelességtudása volt a tengely, mely körül az egész háztartás forgott. Ha dolgozott, – és mikor nem dolgozott Berta? – akkor oly komoly és lelkes arcot csinált, mintha valami szent és misztikus szertartást végezne. Akár a padlót vikszelte, akár az úrfit imádkoztatta, akár a kis macskát etette, ő mindig odaadta egész lelkét. A rendetlenséget oly ösztönszerü fanatizmussal gyűlölte, mint a komondor a sündisznót. Ha benzines kefével nekiesett a pecsétes ruhának, az arca csak úgy vonaglott a harcias kéjtől. A házigazdája, Moróczy tiszti főorvos, a Rendeske nevet adta neki és Berta kevély alázattal viselte ezt a nevet. Huszonhárom esztendős volt már, mikor az ő fehérhavas telében is beállott az olvadás és megjelent a tavaszi mocsok, egy férfi alakjában. Ez a férfi Patik volt, a szobafestő. Idegenből jött, olasznak mondta magát, pedig alighanem cseh nemzetség volt. Kondor, feketehaju, csillogószemü asszonybolondító. Volt egy bársonykabátja és egy tamburája, az ujjai pedig sárgák voltak a cigarettafüsttől. Dolgozni nem igen szeretett, de beszélni kitünően tudott és ha akadt hallgatója a csapszékben, akkor hajnalig is járt a szája. Azt szokta mondani, hogy ő művész, az emberek pedig ostobák, mert a patronmázolást többre tartják, mint a szabadkézből való plafonfestést. A művész név rajta is száradt. Hogy melyik tulajdonságával gyujtotta lángra Rendeske szívét, azt nem lehetett tudni, de bizonyos, hogy a leány úgy beleszeretett, ahogyan csak nagyon haszontalan fráterekbe szoktak beleszeretni a tisztességes nők. Moróczyék eleintén hallani sem akartak Patikról, Berta alázatos és szívós makacssága azonban végül is meggyőzte őket. Rendeske Patikné lett. A doktorné, bár különben takarékos asszonyság volt, úgy kiházasította a leányt, mintha nem is cselédje, hanem rokona volna. A doktor úr még egy szép szecessziós virágvázát is ajándékozott Bertának, mely vázára egy kígyótestü, vöröshaju nő volt festve. A művészt mélyen meghatotta a nagy tisztesség, melyben a menyasszonyát részesítették. Mikor meglátta a szecessziós vázát, azt mondta, hogy most új korszak kezdődik az ő életében és hogy tenyerén fogja hordozni a ritka angyalt, akit a Gondviselés és a nagyságos főorvos úr jósága reábízott. Három nappal a lakodalom után pedig részegen jött haza és mivel Berta hajnalban kizavarta ágyából, hogy munkába küldje, véresre verte a nadrágszíjával, – meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! – aztán megint visszafeküdt ágyába és délig horkolt. A doktorék félesztendeig nem látták Bertát és Moróczy keserüen mondogatta, hogy ennyi háládatlanságot sohasem nézett volna ki Rendeskéből. Pedig Rendeske nem volt háládatlan, csak igen nagyon szégyelte magát, mert az ura akkoriban már elitta az ő utolsó jó szoknyáját is, mondván: egy ordenáre patronmázoló felesége ne járjon olyan kevélyen, mint egy tekintetes asszony. A következő félesztendőben elherdálta a felesége szép fehérruháját is, még a zsebkendőknek sem irgalmazott, melyekbe a Moróczy-kisasszonyok hímezték bele Berta monogramját. A főorvos akkor már neszét vette Rendeske szomoru sorsának és maga elé idézte a művész urat, hogy jól megmossa a fejét. Patik sírva esküdözött, hogy ő jobban szereti a feleségét az életénél, valami boszorkányságnak kell azonban lenni a dologban, hogy mindig üti, mikor az neki jobban fáj, mint az asszonynak. (Az aszonynak különben nem is fáj, mert nem sír és nem kér kegyelmet.) De Patik most már megrettenve veszi észre, hogy milyen mélység tátong a lába előtt és megesküszik megboldogult édesanyja szent emlékére, hogy mától fogva új korszak kezdődik a házaséletében. Azzal hazament és még aznap irgalmatlanul elpáholta Rendeskét, amiért árulkodni merészkedett urára és parancsolójára. Azután földhöz vágta a szép szecessziós vázát, melyet Berta úgy őrzött, mint az oltári szentséget és magából kikelten ordította: – Mire vagy olyan büszke, te ostoba? Talán erre a cserépre? Ez az ember, akit sokan jószívü szélkakasnak tartottak, olyan kegyetlen és alávaló tudott lenni, mint a vadállat. Mikor Bertának kis leánya született, még rosszabbra fordult a sorsa, mert az ura akkoriban nyiltan összeadta magát valami cigányleánnyal és a feleségétől követelte, hogy szerezzen neki pénzt. Mert hiszen Bertának csak kérnie kell azoktól az ostoba Moróczyéktól és azok szívesen adnak neki. Berta azonban ilyenkor megvetően fordított hátat az urának és a szobafestőnek most már rögeszméjévé lett, hogy meg kell törnie az asszony makacsságát, ha addig él is. Egy nap Patikné csak elment a doktorékhoz. Moróczyné puha szíve sajogni kezdett, mikor meglátta kedvencét. Kemény téli időben egy vékony fekete kendőben járt, a keze pedig olyan sovány volt, mint a száraz gally. – Jaj, lelkem Berta, mit csinált belőled az a gazember? Berta a szék sarkán ült és csöndesen babrálgatott a kendője rojtjával. – Az a baj, kezét csókolom, hogy most már a gyermeket is bántja… Rájött, hogy ez jobban fáj, mintha engem üt… Az éjjel is kivette a bölcsőből és kilökte az udvarra, a hóba… A doktorné összecsapta a két kezét. – Jézus Mária, azt a vadállatot el kellene pusztítani a föld színéről! Berta ekkor fölemelte tiszta és nyugodt tekintetét – mert a szeme még a régi volt, – az asszonyhoz. – Hiszen éppen azért jöttem, kezét csókolom… A nagyságos úr üveges szekrényében van mindenféle méreg… Azt gondoltam, ha a nagyságos asszony adna belőle egy keveset, azt megitatnám az urammal… A doktorné azt hitte, hogy rosszul értette. Berta azonban nyugodt hangon megismételte a kérését. Igen, az volna a legjobb. Mert különben biztos, hogy az az ember elpusztítja a gyermekét. Senki sem bír már vele és másképp nem is lehet tőle szabadulni. Mert válásról hallani sem akar. És a nagyságos asszony mindig oly jó volt Bertához, talán nem fogja elhagyni mostani nagy bajában sem. Ez a rettenetes beszéd annyira fölizgatta Moróczynét, hogy sírva fakadt. – Berta! Leányom! Hát erre tanítottalak én? Hát nem félsz a jó Istentől? – Pedig az volna a legjobb, kezét csókolom, – ismételgette csöndes makacssággal Patikné. A doktorné sokáig sírt még, sokáig beszélt Berta lelkére, végül egy forintot, egy meleg vállkendőt és két pár hurkát adott neki és hazaküldte a gyerekéhez. Előbb azonban megigértette vele, hogy el fog menni a templomba és imádkozni fog Szent Antal szobra előtt. Berta megigérte és másnap meg is tette. Moróczyné persze mindent elmondott az urának. – A gazember megbolondítja még azt a szegény nyomorultat! – mormogta a doktor. A tavasszal Patik, a szobafestő, hirtelen halállal meghalt. Moróczyné éppen villásreggelit hozott az urának, mikor az elmondta neki a nagy ujságot. Az asszony remegő térdekkel roskadt egy székbe. – Jézus Mária! – suttogta, – a boldogtalan Berta mégis megtette! A doktor komoran bólintott. – Most jövök a halottól. Nagyon gyanus benyomást tett reám. – Mi lesz most már? – A vizsgálat eredményétől függ. – Hát lesz vizsgálat? – Nem lehet elkerülni… Jó ideig hallgattak. A doktor lángost evett, az asszony meg elgondolkozva nézte. Végül csak megszólalt Moróczyné. – Az a Patik, – Isten nyugosztalja! – nagy gazember volt. – Utolsó ember volt, – hagyta rá az ura. – Ivott, mint a csap. Az ilyen embert fiatalon is megütheti a guta. – A halottkém szívszélhüdést is mondott, – szólt a doktor. – Úgy-e? A doktor elkészült a lángossal és az órát nézte. Még egy útja volt ebéd előtt. Ekkor megint megszólalt az asszony: – Én azt hiszem, hogy a halottkémnek igaza van. – Adja Isten, hogy igaza legyen! Moróczyné csöndesen megölelte az urát és odatette szép ősz fejét a vállára. – Úgy-e édes uram, te is azt hiszed, hogy igaza van? A doktor meghökkenve hallgatott. Érezte mellén az asszony szívének ijedt lüktetését. Majd megszólalt, halkan mondván: – Persze, persze, én is azt hiszem. A dologból nem lett vizsgálat. A művészt elföldelték, mint rendes halottat szokás. Egypár szomszédja ott volt a temetőben. Azt mondták: – Ugyan nem nagy kár érte! Berta egy félévig nem mutatta magát a doktorék házában, pedig most már nem volt oka restelkedni, volt tiszta jó ruhája. Szépen keresett a fehérvarrásával és rendben tartotta a gyerekét is. Moróczyék házában akkoriban nagy háboruságot és sok visszavonást szereztek a rossz cselédek. A haragos egek valóságos tatárjárást bocsájtottak a házra, az új szobaleányok egymásután jöttek-mentek és dúló útjukat tört cserepek és hasadt bútorok jelezték. Az asszonyban nőttön-nőtt a keserűség. Hjah, csak egy Rendeske volt a világon! Egy nap a doktorné összetalálkozott az utcán Bertával. A fiatal asszony éppen a kisleányát sétáltatta. Mikor megpillantotta Moróczynét, zavartan el akart osonni, a doktorné azonban elcsípte. – Hát téged mi lelt, hogy nem mutatod magadat nálunk? Pedig varratni akarok veled. Asztalkendőket szegetni. A doktorné maga is zavarban volt és kerülte Berta tekintetét. Szerencsére ott volt a kicsike. Szép gyermek volt. Már most is olyan megfontolt, okos tekintetü szeme volt, olyan Rendeske-szeme. Másnap a doktor ott találta Bertát az ebédlőben, a varrógép mellett. Az öreg zavartan mormogott valamit és gyorsan bement a másik szobába. A fiatal asszony azonban ott maradt egész héten. A varrásával ugyan hamar elkészült, de nagytakarítást is kellett csinálni. A háztartás megint csöndben és rendben folyt. A doktor nagy íróasztalán, hol újabban kétségbeejtő anarkia kapott lábra, egyszerre példás rendbe sorakoztak az írások, mint a katonák a kaszárnya udvarán, ha jön a kapitány. Még a napsugár is fényesebben sütött be a kristálytiszta ablaküvegen, mosolygó derüt lopva a doktorné arcára és édes melegséget a doktor úr szívébe. – Te, – mondta urának a doktorné, – eszembe jutott valami. Bertának fölmondták a szállását, nálunk pedig üresen áll a kamra, a mosókonyha mellett… A kicsikével se volna baj, csöndes, jó gyerek… A doktor vállat vont. – Tudod, hogy nem avatkozom a dolgaidba, – morogta. Titokban azonban megörült a felesége ötletének. Minden visszatért megint a régi kerékvágásba. Csak Bertának szerzett sok gondot egy csúnya, nagy zsírfolt, melyet valami égetnivaló szobaleány ejtett a nagyságos úr fekete kabátját. Egypár nap mulva azonban sugárzó arccal hozta a ruhát Moróczy szobájába. Hihetetlen, de való: a foltnak nyoma se látszott többé! A doktor egészen elérzékenyült. Eszébe jutott, hogy egyszer valami rettenetes gyanut rejtegetett a szíve mélyén… Képtelenség! Ostobaság! Mosolyogva veregette meg Berta arcát. – Hiába, csak egy Rendeske van a világon! És a nagy zsírpecséttel együtt eltünt emléke annak a bolondnak is, aki egykor föllázadt a nagy seprő ellen és azóta már maga is künn feküdt a hulladékos ládában. A rabszolga. Tavaszi hajnal. A keleti határhegyek fölött piros tüzü felhőkapu nyílott meg. Lenne a völgyben, a nagy nádasra boruló lágy páratakaró alatt, nagy hangon ébredezni kezdett a kócsagok és gémek tollas halásznépe. Fönn, a kopaszhegyen túl, kezdődik a baltát nem látott, szűz őserdő. Ott is megszólaltak már a madarak. Az ő énekük olyan, mintha ezer fuvolás és cimbalmos próbálná ki egyszerre a hangszerét. Piros hajnalon emberek kapaszkodnak föl a hegylejtőn. Egy aranyhálóval letakart, tollbokrétával ékes fehér szamár hátán fiatal nő ül. A ruhája, a fejére vetett fátyla és a topánja piros. Ez Laborcz úrnak leánya, Dola. A kísérői gyalogszerrel vannak. Egy vén cselédasszony és vagy húsz szolgalegény. Valamennyien szőkehaju, hosszútagu emberek. A legények kurtanyelü baltával fegyverkeznek. Csak egyikük, aki a csapat élén lépked, visel vadászgerelyt és hosszúpengéjü kést. A vezető fejjel magasabb a többinél. A meztelen nyakán, a karján és a lábán kötélnyi inak feszülnek. Lomhán és mégis könnyedén jár, akár a havasi medve. Tíz lépést tesz előre, azután visszafordítja a fejét és keménynézésü szürke szeme keresi Dola tekintetét. Laborcz leánya azonban hidegen és gőgösen elnéz fölötte. Fölértek a kopaszhegy ormára és ekkor a felhőkapun át hatalmas sugárküllőket eregetett a fölkelő nap. Köröskörül, az övig érő fűben, millió harmatcsöpp villant meg, mintha az ég apró csillagai ide tértek volna delelőre. Dola levette fejéről a piros fátyolt. Azután visszapillantott a völgybe, ahol édesapjának városa elterült. A városnak agyagból hányt, palánkos sáncai fölé, fekete fagerendákból összerótt őrtornyok emelkedtek. A nádtetejü házak fölött füstfelhők lebegtek. A vén cselédasszony odalépett Dolához és ujjával a hegyek felé mutatott. – Ott a szent fa! – mondta. A távolban kéklő erdőfal fölé óriás fapatriárka emelkedett. Olyan volt, mint egy falombból épített, erdei várkastély. A csapat a városból jött és a szent fa felé igyekezett. Laborcz, a város ura, azért küldte föl leányát a hegyekbe, hogy vágjon le odafönn egy fehér bárányt és öntözze meg vérével a szent fa gyökerét. Ha hajadon leány teszi ezt, újhold napján és bűvös igéket mond hozzá, akkor hatalmat nyerhet az őserdő szellemei fölött. Mert Laborcz úr, ha jó kereszténynek vallotta is magát, időközönkint mégis csak kereste barátságát a titokzatos erdei démonoknak, melyeket pogány ősei tiszteltek egykor. Főleg olyankor emlékezett meg a régi istenekről, ha valami veszedelem fenyegette. Elmúlt ősz óta pedig állandóan titkos félelem emésztette a nagyúr szívét. Kóbor emberek, akik a kárpáti szorosokon át vetődtek az országba, ijesztő híreket hoztak a nagy pogány pusztaságokról. Azt beszélték, hogy odalenn, Etelközben, egy esztendő óta egyre peng a nyílkovácsok kalapácsa. A vad lovasnemzetségek, melyek eddig egymást pusztították, most egy hatalmas akaratnak engedelmeskednek és beláthatatlan hadirendbe sorakoznak, mint az égen járó zivataros felhők. A papjaik és az énekes embereik pedig egyre a Tisza meg a Duna vizéről regélnek nekik. Ha a pogányok egyszer megtalálják az utat a Kárpátokon keresztül, akkor biztosan halomra döntenek és eltipornak mindent, ami ellenük szegül. Mert gyorslábu paripákon járnak, amellett vakmerőek, vérengzők és fáradhatatlanok, akár a farkas és szemfülesek, akár az erdei hiúz. Laborcz úrnak, amióta neszét vette a kerekedő veszedelemnek, véres álmai voltak. Az ártatlan bárány kiomló vérével akarta megengesztelni az erdők bosszús isteneit. A csapat betért a rengeteg hűvös homályába. Egyszerre elhallgatott a madárzsivaj és köröskörül mélységes, áhítatos csend lett. Csak odafönn, a lombos kupolákban hallatszott valami halk nyüzsgés, mintha apró bogarak milliói mozognának a lombban. Csendes tavaszi eső kezdett permetezni. A szőke óriás ekkor odalépett Dolához. – Vigyázz, kisasszony, itt süppedékes a talaj. Kapaszkodjál meg jól a nyeregkápában! És megint ránézett a szürke szemével, gyöngéden mosolyogva. Dola ügyet sem vetett rá, de később magához szólította a vén cselédasszonyt. – Mi a neve ennek a szolgának? – kérdezte. – Hisz jól ismered, kisasszony. Vuk a neve. Az én fiam. Kis leány voltál még, mikor ketten apádurad udvarába kerültünk. A Tátrából valók vagyunk és a morva herceg ajándékozott a nagyúrnak. Dola gőgösen vonta össze arany szemöldökét. – Apámnak száz rabszolgája van és én nem tartom érdemesnek, hogy megjegyezzem a nevüket. De miért visel kopját ez a szolga? – Ő a nagyúr vadásza, kisasszony. Nincs nála bátrabb és nincs nála erősebb vadász a hegyeken. Elmúlt héten bölényt ejtett. Rövid hallgatás után így szólt Dola: – Mondd meg ennek a szolgának, hogy ne merészeljen többet hozzám szólani. És mondd meg neki, hogy ne merészeljen többet reám tekinteni. Eddig nem ismertem a nevét. De ezentúl meg fogom jegyezni. És ha visszaérkezünk a városba, meg fogom ostoroztatni Vukot. A cselédasszony ijedten tekintett Dolára. – Mit vétett ellened az én szegény Vuk fiam? A kisasszony arcát egyszerre haragos pirosság öntötte el. Az indulattól remegő hangon mondta: – Ez a hitvány szolga mindig rám tekint és bemocskol a tekintetével. És tudom, ha egyedül van az erdőben, akkor is mindig rám gondol és bemocskol a gondolataival. És makacs vakmerőségével engem is arra kényszerít, hogy rágondoljak. Ezért fogom megostoroztatni! Senki sem mert válaszolni az indulatos úrnőnek. Vuk, az óriás, szomorúan és alázatosan, lehajtott fővel haladt a csapat élén. Egy sziklafal fölé érkeztek. Dola ekkor megállította hátasát és egy fehér virágra mutatott. – Szedjetek nekem sok ilyen fehér virágot, – mondta. – Koszorúba fonom és a koszorút odaakasztom a szent fára… Vuk odalépett a szakadás partjára és lehajolt a virág után. De nem szakította le, hanem egyszerre halkan pisszentett társainak és lelapult a földre. A többi is mind elnémúlt és leguggolt. Valamennyien a mélységbe néztek és attól, amit odalenn láttak, elállott a szívük verése is. Valami mozog ott lenn, az erdő méhében. Maga a gyilkos veszedelem oson végig fekete fatörzsek között, nesz nélkül, némán, ólálkodva, ugrásra készen. Pogány lovasok! Hosszú kígyóvonalban kúsznak át a bokrokon. Némelyek kantáron fogva vezetik a paripájukat; mások nyeregben ülnek és a ló nyakára hajolnak, hogy átbújhassanak a lefüggő ágak alatt. Némán és gyorsan haladnak. Oly félelmetesek és fantasztikusak, mint a közeledő orkán előtt szálló felhőfoszlányok. A következő pillanatban már eltüntek, mint egy gonosz álom rémképei. Az őserdőben megint nyomasztó csönd honol. Laborcz emberei sápadt arccal néznek össze. – Etelköziek! – suttogják. – Mit tegyünk most? A legények mind Vukra néznek. S a vadász megszólal. – Föl a hegyekbe! Ott nem járnak lovasok. A szent fán túl van egy barlang. Ott elrejtőzik Laborcz leánya. Egyikünk azután lelopódzik a városba és hírt visz a nagyúrnak… A kis csapat egyszerre elfelejtette fáradtságát. Lázas sietséggel, dühös türelmetlenséggel, egymást vonszolva és taszigálva, törtettek föl a meredek lejtőn. Mint az őzfalka, mely megérezte a farkascsorda közel voltát. Vuk megragadta Dola hátasának kantárát és hatalmas rándításokkal vonszolta, emelte maga után a kicsi állatot. Délfelé elérték a szent fát. Az ezeresztendős tölgyfa törzse áldozati állatok koponyáival és megszáradt koszorú-foszlányokkal volt teleaggatva. Vuk elkalauzolta Dolát a barlanghoz. A kisasszony ott leült a mohára, fejére vonta piros fátyolát és nem szólt senkihez egy szót sem. A vadász pedig a legényekkel lenézett a szakadás partjához. Nem láthattak azonban semmit, mert a mélyen járó felhők szürke függönyt vontak a völgy fölé. A legények letelepedtek a gyöpre és némán nézték az alattuk gomolygó párát. Olykor úgy rémlett nekik, mintha a hullámzó ködtenger fenekéről érces és fenyegető hangok szűrődnének föl a magasságba. Az idő jó későre járt már, midőn rés támadt a vonuló felhőkön. Megláthatták a kopaszhegy ormát. Valami fekete tömeg vesztegelt a hegytetőn. Lovasemberek. Lehettek vagy háromszázan. A nagy magasságból oly parányiaknak látszottak, mint a gyerekjáték. A lovasok mozdulatlanok voltak, mint a rézbálványok és arccal mind a völgyben kanyargó folyó felé fordultak. A tömött sorfaluk előtt néhány magányos lovas állott. Alkalmasint a hadnagyaik. Később tágabb lett a felhőkapu és Vuk elláthatott a folyóig, mely csillogó szalagként kanyarodott végig a völgyön. Most már tudta, hogy mit néznek a kopaszhegyi lovasok. A folyó partján, a zöld nádasban, hosszu, fekete vonalak kúsztak délnek. Csupa tüskés hernyó; csupa kopjás sereg. A keselyüszemü vadász meg tudta mondani társainak azt is, hogy minő ruhát viselnek a pogányok. Báránybőr kacagányosok után feketeszűrösök következtek, aztán bőrvértesek és megint báránybőrösök. Az egyes seregeik tülkölve szólongatták egymást és a vereckei szoros felől egyre válaszoltak a kürtök és egyre jöttek a lovasok, föltartózhatatlan áradatban sietve a nagy alföldi rónaság felé. És amint egy-egy sereg a kopaszhegy alá ért és meglátta a tetőn álló vezéreket, rivalgás támadt közöttük, mely halk darázsdongásként szűrődött föl a szent fához. Alkonyatkor beborult megint az ég. Az eső szakadt és a hideg szél megzúgatta az őserdő szálfáit, mint az óriás hárfa húrjait. A kisasszony nem akart semmit sem enni, csak vizet kért és amint lehajtotta fejét az öregasszony ölébe, tüstént mély álomba merült. Hajnalra kelve, ragyogó, tiszta napra ébredtek. A vadász volt az első, aki talpon volt. A szent fához sietett és lenézett a völgybe. A szoros felől még egyre vonultak a lovashadak. Valami új dolgot is látott Vuk. A kopaszhegy lábán sátoros szekerek beláthatatlan hosszu vonala kígyózott végig. A hegy lejtőjén pedig óriás gulya torlódott össze. A bőgésük fölhallatszott a hegyekbe. A folyón túl, ahol tegnap még Laborcz városa állott, most nagy, fekete füstfelhő ült mozdulatlanul a nádas fölött. A felhőnek olyan alakja volt, mint a szálló denevérnek. Vuk eleget látott. Visszament a barlanghoz. Ott mindenki talpon volt már. – Mi hír? – kérdezték a legények. A vadász fölemelte fejét és Dola szeme közé nézve, nyugodt hangon mondta: – Százezren jöttek az országba. Annyi a kopjájuk, hogy nincs emberi hatalom a Tisza és Duna körül, mely meg tudna velük vívni. A szekereiken magukkal hozták asszonyaikat és magukkal hozták nyájaikat is. Itt fognak maradni és száz esztendő múlva sem veri ki őket senki. – És az apám? – kérdezte Dola. – Laborcz városát földúlták és megégették. Apád fegyvereseit alkalmasint rabul ejtették, de a nagyuraknak nem szokott megkegyelmezni az ellenség. – És mi lesz velünk, szegény szolgákkal? – kérdezte Vuk édesanyja. – Nincs most már úr az országban, ha nem etelközi. És nincs már szolga, csak aki őket szolgálja. A régi urak és régi szolgák ezentúl együtt túrják a lovasemberek földjét. Vuk a vállára vetette gerelyét. – Most megyek! – mondta. – Hová mégy, Vuk? – kérdezte egyik a baltás legények közül. – Vissza a hazámba, a Tátrába. A nagy erdőkön át odatalálok. A tátrai tavakban sok a hal és az erdőkben sok a vad. Ott faházat építek magamnak. – Én veled megyek, Vuk! – mondta a legény. – Mi is veled megyünk, Vuk, – mondták a többiek. Most megszólalt a kisasszony is. Halkan kérdezte: – Mi lesz velem? – Téged is magammal viszlek, – mondta a vadász nyugodt és határozott hangon. Dola nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Valaki a legények közül fölkantározta a szamarat. – Az édesanyám fog nyeregbe ülni, – szólt Vuk. – Dola fiatal és erős, ő gyalog mehet. A csapat megindult és nekivágott a rengetegnek. Laborcz leánya alázatosan, lehajtott fejjel lépkedett a szőke óriás nyomában. Az őserdőből rigórikoltás köszöntötte őket. Lozenko. _(Egy politikai merénylet története.)_ Ez a Palov Mária nem volt sem csinosabb, sem kellemesebb modoru leány, mint a többi orosz diákkisasszony, akik a genfi orvosi egyetemen tanulnak. Vézna kis termetével, elhanyagolt külsejével, félszeg mozdulataival és szúrós tekintetével egy félig megkopasztott csókafiókra emlékeztetett. A társnői nagyobbrészt buzgó szociálisták voltak és sokat tudtak beszélni az oroszországi forradalmi mozgalmakról. Mindegyiknek volt egy politizáló barátja, akinek hatása alatt állott. Máriának azonban nem volt senkije és ennélfogva nem is érdeklődött a politika iránt. A férfiak eddigelé nem igen vettek még tudomást arról, hogy Palov Mária nő, a leány pedig kesernyés ellenszenvvel viszonozta közömbösségüket. Ha tavasszal a Proménade du Lac lombos útjain fiatal diákot látott, aki a barátnőjével sugdosott, émelygést és bosszúságot érzett. Úgy találta, hogy a nőstény körül dürgő hím kellemetlen jelensége a természetnek. Nőkkel sem igen barátkozott. Legtöbbet még a nagy Ankával érintkezett, a festőnővel, aki egy közös folyosón lakott vele. Ez a széptestü, rokonszenves, eszes és tunya leány olykor általjött hozzá, hogy együtt teázzanak. Ilyenkor magával hozta a gyermekét is. A gyermek apja egy Thon nevü odesszai mérnök volt, aki minden esztendőben ellátogatott Genfbe. Szívesen feleségül vette volna Ankát, de a leány egyelőre még húzódozott, mert elvi ellensége volt a házasság intézményének. Anka, miként odesszai barátja is, sokat foglalkozott politikai és gazdasági kérdésekkel és híve volt a tett propagandájának. Egyízben, – Thon akkor éppen Genfben időzött, – Anka cigarettával a szájában és a gyermekkel a mellén, benyitott Máriához. A kis leány szinte iszonyodva hátrált meg előle. – Mi baja? – kérdezte Anka. – Magának férfiszaga van, – mormogta Mária. – Maga hisztérikus, – válaszolt a nagy leány nyugodtan és minden harag nélkül. Abban az időben történt, hogy a férfi mégis csak megjelent Mária életében. Igaz, hogy csak álomkép alakjában. Mária egy éjjel azt álmodta, hogy ketten, ő és a férfi, kéz a kézben, a moszkvai nagy Chodinka-mezőn sétálnak. A leány álmában nem csodálkozott ezen. Úgy tudta, hogy ez az ember nem idegen hozzá, hanem mindig is ismerték egymást. Együtt voltak ők már régen, sokszor, Mária ifjúkori álmaiban, melyeket akkor a leány, reggelre kelve, mindig elfelejtett. Azt álmodta, hogy a nagy mezőn sétálnak. Alkonyatkor lehetett, mert Moszkva anyuska ezer templomának harangjai mind szóltak. A zúgásuk folyékony érctengerként hullámzott végig a nagy réten. Mária boldog és nyugodt volt. Nem igen beszélgetett a társával, a beszéd fölösleges is lett volna közöttük, mert a gondolataik összeölelkeztek és megértették egymást. A Mária feje és szíve napokon át teli volt ezzel az édes emlékkel. Soha még álom ilyen mély és erős benyomást nem tett rá. Úgy érezte, hogy több is volt az egyszerü álomnál. Lehet, hogy két ikerlélek, miután sokáig kereste egymást az élet ködében, egymásra talált az álom titokzatos kertjében. Az álom-férfinak egyébként nem volt neve. Ő–ő volt. A férfi. Minden. Ennél különösebb volt, hogy Mária az arcvonásaira sem emlékezett. A fenség, az erő, a jóság és a gyöngédség sugárzott le arcáról… Egyéni vonásai azonban elmosódtak a leány emlékezetében. Ezeket az egyéni arcvonásokat csak később konstruálta meg magának, nappali ábrándozásaiban. Úgy tudta, hogy ő már nem egészen fiatal ember. Nagy, erős és komor, mint a litvániai bölény. Amellett szelid, meleg és érzékeny, mint egy fiatal leány. Hosszú, szőke haja van, amelyet kozákosan visel. Az arcbőre nagyon fehér, az orra rövid, a két szürke szeme kissé messze esik egymástól, ami a franciák szerint tatáros kifejezést ad az arcnak. A nagy, fehér és puha kezére különös gyöngédséggel gondolt Mária. Később egyéb külsőségeket is tudott róla. Hogy Moszkvában lakik, a kinai városban, a Lubjanka-tér közelében. Hogy nagy és komor tervekkel foglalkozik, tervekkel, amelyekről még Máriának sem szabad tudnia. Ezek és egyéb képek régóta ott lappangtak már Mária öntudatának mélységeiben. Most egyszerre fölbukkantak a fölszínre és a leány nem is csodálkozott ezen. Abban az időben még ritkábban ment emberek közé, mint annak előtte. Az egyetemről néhanapján olyan boldog türelmetlenséggel sietett haza, mintha a kedvese várná. És a moszkvai jóbarát, az álomember, most már nappal is megjelent. Mária nem látta, de érezte a jelenlétét. Olykor akarnia kellett csak és ő már ott volt mellette. Megesett az is, hogy hiába húnyta le a szemét, hiába irányította feléje a gondolatát, hiába szólongatta: a moszkvai ember nem jelentkezett. – Most nagy dolgokon töri a fejét és nem gondolhat velem, – mondta Mária. Anka egy nap figyelmesen szemlélgette a diákkisasszonyt. – Maga megváltozott, – mondta, – csinosodni kezd… Olyan mostanában, mint a japán lámpa. Valami kigyuladt magában és keresztül világít rajta. Mindene ragyog és fénylik. Mária titokzatosan mosolygott, de Anka nem faggatta tovább. A télen betegeskedni kezdett a kis leány. A feje heteken át fájt. Anka azt ajánlotta neki, hogy mozogjon többet a szabad levegőn. Ő meghallgatta a jótanácsot, de nem fogadta meg. Mert ő akkor élte életének legboldogabb idejét. Amint ledőlt, nyitott szemmel is rögtön érezte homlokán a moszkvai ember símogató nagy kezét. Ő tehát tudott Mária szenvedéséről, hűséges és gyöngéd gondolataival ott volt mellette. A leány szíve akkoriban megtelt boldog meghatottsággal és nőies alázatossággal. Egyik este megint benyitott hozzá a festőnő. A nagy leány igen levertnek látszott. A világító fehér arca most sárgás volt. – Thon írt, – mondta, miközben cigarettára gyújtott. Elgondolkozva nézte a füstkarikákat, majd így szólt: – Baj van otthon… A moszkvaiak megmozdultak és azok a vadállatok halomra lövöldözték őket… A vezérüket is börtönbe vetették… Máriát nem érdekelte ez a dolog. Akkor kezdett csak fülelni, midőn Anka azt mondta: – A moszkvaiak vezére Lozenko Iván. Lozenko Iván! Máriának úgy tetszett, mintha nagyon jól ismerné ezt a nevet. Arra nem emlékezett, hogy kitől hallotta, de biztos volt benne, hogy régóta magában hordja. – Ismeri a moszkvai vezért? – kérdezte később halkan. – Lozenkot? Jól ismerem. Régi barátja Thonnak… – Milyen a külseje? – kérdezte Mária. A következő pillanatban már megbánta kérdését. Úgy találta, hogy fölösleges és gyermekes dolgot kérdezett. – Nagy, erős ember, – válaszolt Anka. – Fekete haja van. Mária megütközött ezen. – Fekete? Biztosan tudja, hogy nem szőke? Anka vállat vont. – Azt hiszem, fekete… Megesküdni azonban nem mernék rá… Lehet, hogy önnek van igaza… Egy gazdag timármester fia… Ezek különben jelentéktelen körülmények… Fontos az, hogy örülnünk kell, ha csak Szibériába viszik, mert a mostani főkormányzó valóságos vadállat… Anka, akit az oroszországi hírek láthatólag nagyon nyugtalanítottak, magára hagyta gondolataival Máriát. A kis diákkisasszonyt csodálatosképpen boldoggá tette mindaz, amit hallott. Egészen biztos volt benne, hogy az ő moszkvai barátja Lozenko. Arra is emlékezett most már, hogy mindig valami finom, neki igen kellemes bőrillatot érzett, valahányszor a timár fia megjelent álmaiban… Szinte mámorossá tette a tudat, hogy áloméletét hozzákapcsolhatta a valósághoz. Úgy érezte, hogy ezzel valami nagy, boldogító titok birtokába jutott. Az éjjel, miközben nyitott szemmel bámult a sötétségbe, egész akaraterejének megfeszítésével kereste az összeköttetést a moszkvai emberrel. Nagynehezen tudott csak rátalálni. Egy rosszul világított, puszta nagy termet látott. A padlón rongyokba burkolt, alvó emberek hosszú sora feküdt. Csupa rab. Ő is köztük volt, Lozenko. A földön feküdt és aludt. Mária hajnalig ott ült mellette és most ő tartotta kezét barátjának lüktető homlokán. Többet azonban nem találkozott vele. Sem álmában, sem ébren. Hiába erőltette a fantáziáját; a lelke mint a denevér, fáradtan és céltalanul keringett a sötétségben. Egy nagy, fekete, hideg fal emelkedett kettőjük között. A következő napokat reménytelen szomorúságban töltötte Mária. A tűz, amely a bensejében égett és mely Anka szavai szerint keresztül világított rajta, elhamvadt. Sötétség támadt benne és körülötte. Minden nap meglátogatta Ankát. Nem mert Lozenko után tudakozódni, – oh, a nevét sem merte ajkára venni! – abban reménykedett azonban, hogy a barátnője magától is szólni fog neki, ha újabb híreket hall. Anka is levertnek látszott. Féltette Thon-t, bár valami különös álszemérmetessége visszatartotta attól, hogy kifejezést adjon gyöngéd aggodalmainak. Egy nap a folyosón találkozott a két leány. Éppen egymáshoz készültek látogatóba. Anka a gyermekét táplálta. Másfél esztendős, erős fiú volt, de az anyja még sem gondolt arra, hogy elválassza. – Megtörtént! – mondta komoran a nagy leány. – Micsoda? – kérdezte Mária elálló lélekzettel. – A gazemberek halálra korbácsolták Lozenkót… A főkormányzó parancsára történt… Ha az a főkormányzó újévkor még életben van, akkor Oroszország megérdemli a sorsát… Anka nem folytathatta, mert Mária jajszó nélkül hanyatt esett a folyosón. Ott feküdt, krétafehér arccal, nyitott szemmel, eltorzult szájjal. Hetekig nyomta az ágyat, súlyos betegen. Kuszált lázálmaiban egyre érezte, hogy valahol a mérhetetlen, szédítő messziségben, távoli naprendszereken is túl, egy parányi akaraterő vívódik és vergődik, hogy Mária közelébe juthasson. Valami rettenetesen közömbös, titáni erő azonban magával sodorja a csillogó parányt, ismeretlen régiók felé, hol sohasem fog többet rátalálni Mária. Midőn a beteg végre talpra állhatott megint, Anka, aki mindaddig hűségesen ápolta, és csak a fölépülését várta, sietve elbúcsúzott tőle és a gyermekével hazautazott Odesszába. Nem mondta, de Mária tudta, hogy Thon után ment. A nagy leány elutazása után Mária egyáltalában nem akart többet emberekkel érintkezni. Jó ideig a lakás ablakából nézte a napok múlását, reménytelenül és fáradtan, mint az őszi eső hullását. Később eljárt megint az egyetemre, bár meg volt róla győződve, hogy a tanulása, miként egész élete, céltalan és értelmetlen erőlködés. Egy verőfényes tavaszi napon, midőn az egyetemről jövet, végigment a virágozva pompázó tóparton, orosz beszédet hallott egy előkelő vendéglő előtt. Egy úr és egy hölgy szállott ki a gépkocsiból. A férfi, egy hórihorgas termetü ember, oroszul mondott valamit a buldogképü kis embernek, aki levett kalappal sietett eléje. A nőn egyébként meglátszott, hogy párisi félvilági hölgy. – Az a hosszu ott a volt moszkvai főkormányzó, – mondotta egy orosz diák, aki néhány társával Mária mellett elhaladt. Mária megállott a gyalogjáró szélén és megfordult. A főkormányzó hat láb magas, szűkmellü, görnyedt ember volt. Sovány nyakán föltünően kicsi koponya ült. Az arcbőre, a bajusza és a szemöldöke egyformán rézvörös volt. Fiatalos szabásu, világos flanellruhát és tarkaszalagos szalmakalapot viselt. Most mosolyogva hajolt hölgyéhez, miközben az orra körül csupa nyájas ránc lett az arca. Ettől a mosolytól, a nőstény körül dürgő hím arcának buja eltorzulásától, hihetetlen módon megundorodott Mária. Még ott állott, az útszéli fa védőrácsának támaszkodva, midőn már elhatározta, hogy meg fogja ölni a vörös embert. Az elhatározás oly váratlan erővel csapott föl a lelkében, mint valami explozió. Minden csöpp vére lobogó lánggal égett. Mámorosan sietett haza. Az egész leány megváltozott. Csupa acélos élet lett. Amellett csodálatos nyugalommal és következetességgel kezdte átgondolni a tervét. Fegyvere volt. Kezdő diák korában szerezte, önálló életének első mézes heteiben. Majd arról kezdett gondolkozni, hogy minő ruhába öltözzék. Eddigelé nem igen törődött a külsejével, de most igen fontosnak találta ezt a kérdést. Ezzel csak követte mindazoknak a nőknek a példáját, akik a bibliai Judith és Charlotte Corday óta politikai gyilkosságra vállalkoztak. Elhatározta, hogy feketébe fog öltözni. Nem volt ilyen ruhája, de volt némi pénze. Elment egy varrónőhöz, aki a diákkisasszonyoknak szokott dolgozni és körülményesen megbeszélte vele a ruha szabását és diszítését. Az a gondolata támadt, hogy a nagy napon csupa olyan ruhadarabot fog magára venni, amelyet még sohasem viselt. Hogy miért, azt tulajdonképpen nem tudta, de úgy érezte, hogy annak az a módja. Új harisnyát és keztyűt is vett magának, meg csinos párisi gombos cipőt, aminőt még sohasem viselt. Két napig kellett várnia, amíg elkészült a fekete ruhája. A huzavona kellemetlenül érintette, de nem lehetett ellene tenni. Közben részletesen elgondolta tettének következményeit. Hogy mit fognak írni a lapok és mit szólnak majd Genfben lakó honfitársai. Szinte látta a meglepetés kifejezését egyik-másik kollégája arcán, akit csak a tanteremből ismert. Elképzelte a törvényszéki tárgyalás lefolyását is és előre készült védőbeszédére. A lelke mélyén egy titkos gondolata lappangott, amelynek jelentőségével ő maga sem volt tisztában. Az ő fantasztikus szerelme eddigelé magát is kétségbe ejtette a valószínütlenségével. Olykor hazugsággal gyanusította magát. Most úgy érezte, hogy utólagos valósággá válthatja szerelmi álmát, ha össze tudja kötni az élet eseményeivel. Elszánt tettével grandiózus mauzoleumot állít meghalt álmainak. Mialatt a ruháját várta, sokat settenkedett a fogadó körül. Többízben is látta a főkormányzót. Félelem és ami még különösebb, gyűlölet nélkül nézett a szemébe. Inkább valami különös rokonszenvet érzett iránta, aminőt a vadász érez a pompás szarvasbika iránt. Május tizenhetedikén korán reggel megfürdött, azután magára vette új ruháját. A ruha jól sikerült és ennek megörült. Szinte csinos volt, midőn új cipőivel végigkopogott a Place des Alpes kőlapjain. A revolverét egy kis bőrtáskában vitte, amelyet erre az alkalomra vásárolt. Reggeltől délig strázsálta a fogadó kapuját. A vörös ember azonban nem mutatkozott. Mária nem ebédelt, hanem tovább várakozott. A buldogképü orosznak, aki a főkormányzó megérkezése óta állandóan ott lappangott a fogadó körül, föltünt a leány és figyelmessé tette rá a fogadó portását. A kövér német megkérdezte Máriától, hogy kit vár. Mária kissé elpirult és zavartan mosolygott. – A barátomat várom… Pincér az ebédlőben… A portás is elmosolyodott és tudni akarta a pincér nevét. Ajánlkozott, hogy majd fölküld érte. Mialatt a német Máriát faggatta, a főkormányzó hirtelen megjelent a kapuban. Fekete ruhában volt. A barátnője ezúttal nem volt vele. Alkalmasint valami hivatalos látogatásra készült. – Hol az automobil? – kérdezte hangosan. A gépkocsi ott állott a fák árnyékában. A német portás otthagyta Máriát és költögetni kezdte a bakon szundító soffőrt. Mária két lépésnyire állott a nagy úrtól, revolverrel a kezében. – Lozenkóért! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon. Kétszer rálőtt a vörös emberre. Harmadszor is lőtt volna, de a buldogképü akkor már hátulról átkarolta és brutális erővel a földhöz vágta a leányt. A főkormányzó elfehéredő arccal fordult Mária felé, miközben zavartan motyogott valamit. Azután gyors léptekkel a kapu felé ment. A küszöbön megbotlott és a portás nyakába esett. Most tudódott csak ki, hogy golyót kapott. Mire bevitték a hall-ba és lefektették egy kerevetre, elvesztette eszméletét. A mellénye alatt egy vér volt az inge. Midőn megérkezett az orvos, már halott volt. Mária lihegve és csukott szemmel feküdt a kövezeten, két rettenetes ököl szorítása alatt, amíg az elősietett rendőrök talpra nem állították. Egész idő alatt mosoly ült az arcán. Bár eszméleténél volt, mégsem tudta, hogy mi történik vele. Már akkor, amidőn Lozenkó nevét kiáltva, először kilőtte fegyverét, nagyszerü és harmónikus zúgást hallott, amely hasonlatos volt ezer orgona mélyhangú szavához. Az érces hang-orkán túlzúgta a revolver dörrenését és most elnyomta a körülötte tolongó nagy embertömeg zaját is. A hanghullámok körülölelték és fölemelték a leányt. Bár mozgatta a két lábát, mégis az az érzése volt, mintha járás közben nem érintené a földet, hanem lebegve haladna előre. A rendőrbiztos kérdésére ugyanazt válaszolta, amit a gyilkosság alkalmából kiáltott: – Lozenkóért! A bíróság előtt csodálatosan viselkedett. Szerény volt, szilárd, okos és rokonszenves. A vizsgálat folyamán kiderült, hogy Mária sohasem ismerte Lozenkót. Nem is ismerhette, mert Lozenkó csak félesztendővel Mária elutazása után telepedett meg Moszkvában. A kósza híresztelést, hogy Mária a kedvese halálát akarta megbosszúlni a főkormányzón, meghazudtolták a tények. Nyilvánvalóvá lett, hogy a leányt nem személyes, hanem tiszta elvi okok ösztönözték tettére. Ezt állította ő maga is védekezésében. Az a néhány mondat, amit a bíróság előtt elmondott, rettenetes vádbeszéd volt a politikai elnyomatás rendszere ellen. A genfi orosz gyarmat tagjai rajongó áhítattal hallgatták minden szavát. Úgy beszéltek róla, mint a legönzetlenebb gondolkodásu és legideálisabb érzésü teremtésről. Úgy emlegették, mint valami szentet. Az orosz Judithnak nevezték, a moszkvai Cordaynak. A szabad Svájc bírái elég enyhén ítéltek fölötte. Öt esztendei fogságot mértek reá. Holdas éjjel. Még csak a várkert vizikapujánál őrködő svájciak után kell néznie, akkor aztán lefekszik a tiszti őrszobában, elküldi a lakájt, eloltja a gyertyát és – kimászik az ablakon és esze nélkül elszalad a városba, mert Ancilla, a gyönyörü Ancilla már várja. Ancillának, a hófehérnek, a forrószemünek, a rózsalehelletünek mindig van egy hercege vagy márkija, akit tönkretesz és egy gárdistája, akit imád. Ez különben régi hagyománya az olasz balletnek, melynek Ancilla egyik büszkesége. A gárdistáját mostanában Titusnak hívják és ha valaki meg akarná attól venni a vacsorát, mely ma Ancilla selyemfészkében várja, akkor hiába kinálná neki Peru minden aranyát. Mert Titus hadnagy ugyan szegény ördög, de huszonnégy esztendős. A gárdista tehát hosszú léptekkel végigsietett a park alvó rengetegén. A hold olyan szeliden világított, mint egy kék selyemmennyezetes hálószoba ampolnája, a márványterraszon forrón illatoztak a rózsafák, a tó felől madárének hallatszott, – szóval: az alvó kert Ancillával álmodott. A hattyútó partján görög márványbölcsek állanak glédát. A távolban sűrü lombfal sötétlik. Ott van az útvesztő. A fejedelmi kertész mesterséges labirintust vágott a bokrok közé, hol körbefutó alagútak, lombos zsákutcák és ravasz keresztútak tévesztik meg a merész vándort. A hadnagy azonban ismerte a járást és nekivágott a sötét bozótnak, hogy hamar elérje a vizikaput. Kétszer jobbra fordult, egyszer balra, aztán három sugárút közül a baloldalit választotta, majd egyszerre megállott, meglapult és fülelni kezdett… Valami különös, harmónikus kis rikoltást hallott az útvesztő méhéből. Emberi hang volt, bár úgy hangzott, mint az éjjeli madár hivogató szava. Most megint! A gárdista mélyen lehajolt és halkan, egészen halkan előresompolygott. Az öles puszpángfal egy résén át kilátott a holdsütéses kis tisztásra, mely a labirintus közepén volt. Valaki volt a tisztáson. Fehér női ruha világított a holdfényben. Egy túlkarcsú dereku, széles abroncsos szoknyáju, kecses női alak állott a Pán-szobor alatt. Kissé előrehajolt, két kis tenyerét a szája elé tartotta. – Á-i! – kiáltotta megint. A sikoltása olyan édesen nyilalt a gárdista szívébe, mint a fülemile trillája. Valahonnan a fekete sűrüségből halkan zsongó mandolin-akkord válaszolt a hívásra. – Ide, ide! – kiáltotta fojtott hangon a fehérruhás nő. – Szerelmes légyott! – örvendezett magában a gárdista. Valaki kilépett a bokrok közül. De ez is nő volt. Mandolint hozott a kezében. – Ágnes, hol késtél ilyen sokáig? – kérdezte az első, a karcsu. – Eltévedtem a bokrok között, édes keresztanyám, – lihegte a második, aki kisebb és gömbölyü volt. A gárdistának a nagy meglepetéstől fölborzolódott a varkocsba font haja. Jézus, Mária és Szent József, hiszen ez Cecilia hercegnő ő fensége! A gitáros pedig a kis Ágnes, a hercegnő keresztleánya. A hadnagy meglapulva, visszafojtott lélegzettel nézte a leányokat, mint a hiúz a holdfényben legelésző őzeket. – Jaj, de félek! – szepegte Ágnes. – Mitől félsz, kis birka? – bátorította a hercegnő. – Hát nincs veled a keresztanyád? – Ha kitudódik a kastélyban, hogy mi éjnek idején a parkban szoktunk járni?… – Ha a nagybátyám számon kéri az éjféli kirándulásaimat, akkor majd így szólok hozzá: Fenséges fejedelem, én nem tudok aludni, ha süt a hold és ha nem alszom, akkor azt képzelem, hogy ravatalon fekszem és élőhalott vagyok… Fenségednek könnyű, mert fenséged megiszik vacsoránál két-három pint bort, attól aztán úgy hortyog, hogy lehallani a palotatérre is. – Én azt hiszem, ha kisül a dolog, akkor édes keresztanyámat büntetésül szürke ruhába öltöztetik, engem azonban fülön fog a fenséges fejedelem, mint tette akkor is, mikor megfürödtünk a tóban. – Az megeshetik, Ágnes, de ne feledd, hogy akit szeretünk, azért jól esik szenvednünk, te pedig szeretsz engem, nemde? – Oh, igen, édes keresztanyám. És mit fogunk ma csinálni? Megfürdünk megint? – Nem, leányom, hanem leheveredünk erre a friss szénarakásra és érdekes ujságokat mondunk egymásnak. Az első ujság az, hogy holnap vendégünk érkezik. Kázmér nagyherceg. A másik ujság az, hogy holnap este már a nagyherceg menyasszonya leszek. – Isten áldja meg édes keresztanyámat és a jó nagyherceg urat is. És ha szabad volna valamit kérdeznem… – Azt szeretnéd tudni, ugy-e, hogy milyen ember a nagyherceg? Szép-e, fiatal-e? Megmondom. Fiatal sohasem volt, mert a családja nagyon régi és a gyermekeik a születésük napján már hatszáz esztendősek. Az arca különben olyan, mint a rosszkedvü ürüé, a lábaszára meg olyan, mint a gólyáé. – És ön hozzámegy, keresztanyám? – Hozzá, mert mi főrangúak nem azért házasodunk, hogy boldogok legyünk, hanem azért, hogy a népeinket boldogítsuk. – Bizonyos, hogy keresztanyám új alattvalói igen boldogok lesznek, ha meglátják csinos nagyhercegnőjüket. – Ez valószínü. Én különben ötven új ruhát kapok a lakodalmamra, sok csipkeinget és selyemharisnyát, a vőlegényem pedig cobolybundákat, mogyorógyöngyöket, gyémántokat, smaragdokat, zafirokat, topázokat és türkizeket fog nekem ajándékozni. – Oh, de boldog ön, édes keresztanyám! – Tévedsz, Ágnes, én nem vagyok boldog. Az ürüorrát és a gólyalábát valahogyan megbocsátanám neki, de abba nem tudok belenyugodni, hogy olyan nagyon ostoba. Képzeld, ő feleségül vehet ilyen szép kis hercegnőt, amilyen én vagyok és amellett egy csúnya vén szeretőt tart. Nem tökfilkó az ilyen ember? A szeretője olasz táncosnő, Ancilla, mostanában érkezett ide. – Hát ezt honnan tudja, édes keresztanyám? – A mi udvarunknál mindent megtud az ember, mert ez Európa legnagyobb pletykafészke. – Vén az az Ancilla? – Ő azt mondja, hogy huszonkilenc esztendős, az orosz követ azonban jól emlékszik rá, hogy huszonöt évvel ezelőtt Péterváron párbajt vívott érte két muszka generális. Ha azonban egy kicsit utánajárnának, alkalmasint kisülne, hogy ott táncolt már Dávid királlyal a frigyláda előtt. Mindig mosolyog és a mosolya olyan édes, mint a megfagyott szirup. Ha légy száll az arcára, az menthetetlenül ottragad. A páncélos fűzőjét nem meri levetni, még ágyában sem, mert ha egyszer levetné, akkor sohasem tudná többet összekeresgélni a termetét. Ezt persze minden nő tudja, aki egyszer egy futó pillantást vetett rá, a férfiak azonban nem tudják. A férfiak egyáltalában olyan ostobák, hogy nem érik föl ésszel a különbséget, mely egy tizennyolc esztendős princessz és egy viharvert kulissza-hercegnő között van. – Minden férfi ostoba, keresztanyám? – Mindegyik, erről már személyesen is meggyőződtem. Ez azonban olyan titok, melyet magammal a sírba fogok vinni. – Nagyon szeretném, ha én is sírba vihetném ezt a titkot. – Elmondom neked. Mért ne mondanám? Te nem fogsz rám árulkodni és nekem jól esik, ha könnyíthetek a szívemen… Mikor nagybátyám megmagyarázta nekem, hogy az európai egyensúly érdekében feleségül kell mennem Kázmér nagyherceghez, én így szóltam magamban: a nagyherceg egy jól kifejlett táncosnőt hoz magával a házasságba, illő tehát, hogy én se menjek hozzá üres kézzel és ha egyebet nem, hát egy jól megtermett gárdahadnagyot vihetnék neki… – Egy hadnagyot?! – Egy szegény hadnagy nem fogja fölbillenteni az európai egyensúlyt, különösen akkor nem, ha úgy rendezem a dolgomat, hogy senki se tudjon róla. – Igazi hadnagyról beszél, édes keresztanyám? – Ágnes, emeld égnek három ujjadat és esküdjél meg, hogy sohasem fogod elárulni azt, amit mondok. Azaz ne fáradj! Reggelre úgy is elfelejted, amit mondok. Ismered Titust? Amint kimondta ezt a nevet, halk zörej hallatszott a bokrok közül. A kis Ágnes megszeppent. – Jaj, keresztanyám, valaki van ott… Mintha tüzes szempár ragyogna a lomb között… A hercegnő azonban nem félt. Fölugrott és két lépést a bokor felé tett, aztán megállott és a lábával toppantott. – Bú-hú! – kiáltotta kihívóan. Mély csöndesség. Csak a tücskök cirpeltek körülöttük. – A szemed káprázik, kis gyáva, – mondta Cecilia és újból lefeküdt a szénába. – Tehát ismered Titust? – A szép gárdistát? Oh, hogyne! – A termete olyan, mint Achillesé, az arca pedig olyan, mint Párisé. Ez azonban mitológia és ehhez te nem értesz. Hej, Ágnes, milyen szerelmes volt abba a tökfilkóba a te szegény kis keresztanyád! – A szép gárdistába?! – Sohasem néztem rá és mégis mindig láttam. Ébren is, álmomban is. Egyszer azt álmodtam, hogy zúgó erdőben sétálok vele és megcsókoljuk egymást. Máskor fehér márványteremben voltunk együtt és megint megcsókoltuk egymást és hárfa játszott hozzá. – Hogyan, hát megcsókolhat egy gárdista egy hercegnőt? Cecilia kissé elgondolkozott. – Nem, – mondta aztán – azt nem teheti, mert az életével játszanék… Egy hercegnő azonban megcsókolhat egy gárdistát, ha boldoggá akarja tenni és akkor nem is életveszélyes a dolog, föltéve persze, hogy a gárdista hallgatni tud… Diána előkelő istennő volt, még pedig igen szigoru erkölcsü istennő, azért mégis leszállott az égből, hogy megcsókoljon egy Endymion nevü ifjút, aki még nemes ember sem volt, csak egyszerü pásztor… Ez azonban megint mitológia, amihez te nem értesz, Ágnes… Én tehát a fejembe vettem, hogy az eljegyzésem előtt meg fogom magamat csókoltatni Titus hadnaggyal. Mert nagy igazságtalanság, hogy Kázmér úré, Ancilla rosszizlésü kedveséé legyen az első csókom. Én már olyan vagyok, hogy nem szenvedhetem az igazságtalanságot. – És megtette, keresztanyám? Megtette? – Hadd mondom el sorjába… Egyszer megtudtam, hogy Titus a soros őrtiszt… Ilyenkor egyedül szokott virrasztani a tiszti szobában… Éjfélkor, mikor már mindenki aludt, kiszöktem a szobámból, végigosontam a hátsó folyosón, le a gárda-lépcsőn… A kezem már megtalálta a kilincset, – a szívem bolondul lüktetett, – ekkor neszt hallottam az őrszobából… fojtott beszédet, vihogást… Titus úrnak látogatója volt, – még pedig női látogatója… A kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem, megnyomtam a kilincset és benéztem a résen, egy nevető női arcot láttam és tüstént megismertem Ancillát… – A táncosnőt? – Az őrszoba karosszékében ült, Titus pedig előtte térdepelt… Engem észre sem vettek. – És mit tett azután, édes keresztanyám? – Becsaptam az ajtót és elszaladtam… Az éjjel beteg voltam az undortól és a dühtől… Oh, milyen ostoba a férfi! Egy fehérruhás fiatal hercegnő remeg az ajtaja előtt és ő egy festett arcu kurtizán előtt térdepel… – Mi az kurtizán? – kérdezte Ágnes. – Mitológia, amihez te nem értesz. A két nő jó ideig némán feküdt a szénában és hallgatta a tücsökzenét. Végül megszólalt a kis leány: – Ancilla nagyon tetszik az uraknak… Talán azért, mert szépen táncol? A hercegnő hirtelen felkönyökölt. – Ancillának fogalma sincs a táncról. Amit ő művel, az lábgimnasztika, semmi egyéb… Ha piruettet vág, akkor verejtékes lesz a homloka és megroppan minden csontja… Akarsz egy igazi piruettet látni? Cincogd el a forlanát, de gyorsan! Ágnes megpengette a mandolinját, a hercegnő pedig piruettezni kezdett a gyöpön, kecsesen, szélsebesen és megfoghatatlan könnyedséggel, mintha acélrugóra járna minden tagja. Aztán egyszerre nagyon furcsa, sőt nagyon ostoba dolog történt. Az történt, hogy Titus hadnagy váratlanul eltüsszentette magát. Hiszen lehet, hogy meghült a harmatos éjszakán. Olyan hangos tüsszentés volt, hogy visszhangzott tőle a sötétség. Kurjantásnak is beillett volna. Mire a gárdista fölocsudott ijedtségéből, mellyel saját ügyetlensége eltöltötte, már megint sötét és üres volt a tisztás. Az elefánttüsszentésével eloltotta és elfújta az egész tündértáncot. Csak a távoli bozót kacskaringós útjai felől hallatszott valami szapora dobogás, mintha magassarku cipőcskék szaladnának versenyt egymással. Mit tehetett a hadnagy? Megszemlélte a svájciakat, akik példás rendben hortyogtak a parkkapu alatt, majd visszatért a tiszti őrszobába. Miután elküldte a lakájt és magára maradt, nem mászott ki az ablakon, mint újabban szokta, hanem reggelig föl-alá sétált a szűk szobában. Az agya erősen dolgozott, de azért nem sütött ki semmit, ami megérte volna a fáradságot. Ancilla azonban, a hófehér, a mámoros szemü, az édes lehelletü, sohasem tudta megérteni, hogy miért változott egy holdas éjjelen hideg ellenszenvvé a szép gárdista rajongó szerelme. Szilveszteréji lovasok. Gyémántködös, farkasleső éjszaka. Az országútat befújta a hó, csak a távírópóznák mutatják, hogy merre kanyarodik. A fehér hegylejtőről néma házsorok bámulnak le száz vörös ablakszemükkel. Két ember megy az úton. Az egyik peckesen emelgeti hosszú gémlábait. Kurta zekét visel, a nyakára pedig hosszú kendőt csavart, melynek csücske a lapockáját verdesi. Kissé felöntött a garatra és a szája szakadatlanul jár. Éles, házsártos hangon parancsolgat és feleselget, mintha egy egész láthatatlan hadsereg lépkedne a nyomában. Ez a község részeges irnoka. A másik kicsi, köpcös ember és kacsázva baktat a társa nyomában. A cseperkekalapja alatt hosszú fürtökbe kunkorodik a haja. Apatikusan követi az irnokot és dünnyögő hangon válaszol annak kérdéseire. Talán nincs is egészen tisztában magával, hogy mit csinál és merre jár e pillanatban. Ő a község részeges kántora, vagy mint arrafelé mondják: az orgonista. Amerre mennek, ovális gödröket tipornak a mély hóba. – Előre, előre! – harsogja az irnok. – Direkció: a keresztút! Öt perc múlva ott leszünk. Föl a fejet, ki a mellet! – Hol leszünk? – kérdi álmosan az orgonista. – A keresztúton. A Majdán-domb alatt. Éjfélkor majd katonásan a szeme közé nézünk a szilveszteri csudának. – Miféle csudának? – Hányszor mondjam még, hogy meglessük a szilveszteri lovasokat. A te fejed igazán olyan, mint a kémény, – semmi sem ragad meg benne… Szilveszter éjszakáján idegen lovasok vonulnak el a Majdán dombja fölött. Az első harangütéssel megjelennek, az utolsóval megint füstté lesznek. Száz esztendő óta jönnek-mennek, minden esztendőben egyszer. Senki sem tud róluk semmit, de sok éjjeli csavargó látta már őket. Aki meglesi őket a keresztúton, annak mondanak valamit. Valamit, amit csak az illető ért meg… Aki látja őket, azt kitöri a nehéz nyavalya… Mert a szilveszteri lovasok rettenetesen szomorú igazságokat mondanak… Magukkal hoznak mindent, amit az ember elmulasztott és elrontott életében… Vágyakozás és megbánás marad a nyomukban… Okos ember nem is áll az útjukba… A plébános úr okos ember és most puncsot főz a meleg szobában… A jegyző úr is okos ember és a felesége kövér tokáját simogatja… A paraszt a legokosabb ember és a dunnája alatt horkol… Mi azonban két semmiházi vagyunk, nekünk se dunnánk, se feleségünk, mi kimegyünk az országútra és a szeme közé nevetünk a szilveszteri kisértetjárásnak… Ki a mellet, föl a fejet! Szerencsésen eltaláltak a keresztúthoz. Jó félórát kellett várakozniok, míg a falu tornya elkongatta az éjfélt. Az irnok azalatt föl-alájárt és szabadgyakorlatokat végzett a hosszú karjaival. Az orgonista mozdulatlanul állott egy helyben és buzgón szívogatta kialudt szivarját. Az útszéli távirópóznák azalatt halkan muzsikáltak a fülébe. Az orgonistának olykor úgy rémlett, mintha hatalmas vokálkórus énekelne. Tisztán hallotta a férfiak zengő basszusát és a nők édes szopránját. – Mindjárt éjfél! – mondta halkan az irnok. A domb felé néztek. Ott ezüsthasu hófelhők lebegtek az égen. Majd rés támadt a felhőkön és a hold bágyadt fénye mellett gyorsan szálló, sötét ködfoszlányok vonultak át a felhőkapun. A nagy fehér csendben megkondult a távoli falu harangja. Éjfél van! A két korhely kidülledt szemmel nézi a domb fölött torlódó felhőalakokat. Az irnok egyszerre valami rémült nyilalást érez. Lovasokat lát a domb fölött! A felhőkapu alatt piros lett az ég s a bibor háttérben tollas csákóju lovasok árnyékképei sorakoznak. Néhány lépésnyire a többi lovas előtt, karcsú telivér paripáján, a hajlott vállu öreg katona: a király… Sötét silhouettejét vékony aranysáv szegélyezi. Ő is, a többi is figyelmesen tekint a távolba… Most kis felhőfoszlány úszik feléje. A felhőből lobogó sörényü paripa lesz, a paripán hosszú termetü tábornok ül… A részeg irnok önmagára ismer a tábornokban. Most hirtelen megáll, katonásan tiszteleg a király előtt, – úgy látszik, valamit jelent a felségnek… A király többször bólint fejével, majd kissé előre ösztökéli lovát és kezet nyujt a tábornoknak. Az pedig, mélyen a lova sörénye fölé hajolva, kezet fog urával… Aztán egyszerre alaktalan köddé lesz az egész. Az irnok egy ideig még az ég alját nézi, majd öklével a homlokára üt, a távirópóznának veti magát és keservesen elkezd sírni. Az orgonista is feszült figyelemmel szemléli a felhőalakokat. Ő is lovas csapatokat lát odafönn, de egészen másformájúakat, mint a cimborája. Az ő szeme előtt fehér fényben tündöklő, titáni diadalivvé lesz a felhőkapu. Túlról, az ég méhéből, a lovas óriások beláthatatlan seregei özönlenek a kapu felé. Hatalmas csataparipákon ülő, sisakos, páncélos, ragyogó leventék. Fehér szakállu vének oldalán villogó szemü férfiak, márványarcu ifjak. Valamennyinek arcán a fenkölt rajongás, a nemes tisztaság és a halálos szomorúság kifejezése. Oly ünnepies lassúsággal haladnak, mintha valami túlvilági zene hangjaira mozognának. És mindegyiknek szíve fölött ott tündöklik a kereszt jele. A részeg kántor valami rekedt üvöltést hallat, aztán ő is nekiesik a távirópóznának. Odafönn pedig lassankint összegomolyodik, elmosódik és eltünik a kép… Jó időbe telik, míg a két cimbora annyira megembereli magát, hogy eszébe jut a hazatérés. A faluig szó nélkül mennek. Elől az irnok, mögötte a kántor. Az első kapunál kutyaugatás fogadja őket. Ekkor megszólal az irnok: – Én ötvenhat esztendős vagyok… Ifju koromban katona voltam… Fölvittem a főhadnagyságig… Az iskolákban én voltam a legjobb tanuló, a csapatnál én voltam a legjobb tiszt… Ha ott maradtam volna, ma tábornok lehetnék. De én elittam a kardomat, a büszkeségemet, az életemet… Az orgonista is megszólalt: – A zeneakadémiának én voltam az első növendéke… Húsz esztendős koromban belekezdtem egy operába: A keresztes vitézek lett volna a címe… A nyitánya el is készült… Az egész zenei világ úgy beszélt róla, mint valami csodaalkotásról. Egy világtörténelmi kor rajongását akartam megzenésíteni… Nem tudom, mi lett aztán velem… Abbahagytam a zenét, abba az életet, abba mindent… Most ötven esztendős vagyok és botfülü parasztgyerekeket kántáltatok a templomban… Elhallgatott. Némán mentek tovább. Később megint megszólalt az irnok: – A korcsma még nyitva van, – mondta. A mester. A ködös őszi éjszakában olyan hivogatóan ragyog a kávéház, mint a tündérvár ablakai a pusztaságban. Már nagyon későre jár az idő, de azért a fülkében még együtt ül a rendes asztaltársaság. Az asztalfőn a mester. Erélyes arisztokrata-arcéle van, aminőt régi aranyérmeken lát az ember. Haja és szakálla, amelyet ellepett a korai dér, selymes fényü és sűrü, mint valami drága prém. Tompa és kellemes csengésü hangja elhallatszik a kávéház legtávolabbi zúgába. Ma különösen jól van diszponálva és ilyenkor aforizmákban beszél. Egy-egy megjegyzésével össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat és szét tudja bontani az élet legszövevényesebb jelenségeit. Néhány jelzőjével villámos fényözönt tud árasztani emberekre és eseményekre egyaránt. A társasága áhítatosan hallgatja. Mindenki önként alárendeli magát fölényes szellemének és boldog, aki napszámosmunkát végezhet mellette, egy-egy megjegyzésével újabb nyersanyagot vetvén szellemének izzó és tündöklő kohójába. A pénztárban egy sápadt, sovány leány ül. Az arca nem csinos, a szeme azonban igazi asszonyszem: szelid, lelkes és tüzes. A mester sohasem beszélt a leánnyal, de azért állandóan érzi néma csodálatát, amely delejes áramként hízelgi körül. Még egyéb hallgatói is vannak. Az éjjeli pincérek és ott, az oszlop mögött, az úri korhelyek társasága. Azok félig kapatosan, bosszantó lármával törtek be, de aztán hamar elhallgattak és megkomolyodtak, és most már ők is ámuló hódolattal csüngnek a mester ajkán. Az egész kávéház megtelik valami különös, bűvös fluidummal. Aztán észrevétlenül emelkedni kezd, minden márványasztalával, csillárával és tükrével együtt, emelkedni, mint a léghajó, a tüzes és tiszta mámor régiói felé, szédítő magasságban az élet szennye és szegénysége fölött. A mester e pillanatban fölséges. És szellemének szépsége visszaragyog a vendégek, a pénztárosnő és a pincérek arcán, mint a napfény az esővízben. A mester beszélt. Egyszerre – mi az? Valami bántó zökkenés rázkódtatta meg. A tüzes szemü leány eltünt a pénztárból. Helyét elfoglalta a nappali pénztárosnő. Egy robusztus, közömbös arcu, halszemü asszony. A haját szigorúan lefésüli és szürke kendőt visel a vállán. A mester gyűlöli ezt a szürke színt, amely a józan, hideg és kérlelhetetlen reggel szimbóluma. – Ilyen késő van már? – kérdi egy álmos hang. A nagy ablakok mögött ott lappang a kék reggel. Künn, a távoli körutakon, zúgó villámoskocsik vágtatnak. – Gyerek az idő! – mondja a mester. Azzal megint beszélni kezd. De maga is érzi, hogy ő többé már nem az, aki volt. A rakétái erőtlenül puffannak szét az asztal alatt. Ennek talán a szürke pénztárosnő az oka, aki szigoru anyóspillantásokat vet feléje. Egyszerre hideg légáram csapja meg a mester arcát. Az ajtó megnyilt és egy hat láb magas, öreg katonatiszt lépett a kávéházba. Szolgálati egyenruha van rajta. Meglátszik az arcán, hogy egész éjszaka úgy aludt, mint a bunda és hogy egyenesen a hideg zuhany alól jön. Ez az ember szinte brutális módon egészséges, józan és tiszta benyomást tesz. Undorodva elfordítja a fejét, amikor meglátja a mester asztalán a boros üvegeket, azután leül és reggelit kér. A mester kísérletet tesz, hogy megállítsa a múló éjszakát. Bort rendel, feketekávét és szivart. De az éjszaka emberei között már bomladozni kezd a fegyelem. Az úri korhelyek nem törődnek többet a mesterrel, hanem kedvetlen hangon és ásítozva hánytorgatják, hogy ki hány óráig alhatik még. Aztán hirtelen fölkerekednek és elmennek. A mester keserü mosollyal tekint utánuk, mint szökő jobbágyai után a bukott fejedelem. Megint két reggeli vendég érkezik. Az egyik kereskedőnek, a másik ügyvédnek látszik. Valami hivatalos útra készülnek. Mialatt sietve megisszák reggeli kávéjukat, az ügyvéd bélyeges papírokat rakosgat, a másik pedig sopánkodva hajtogatja: – Ki fizeti meg az időveszteségemet? Én nem loptam az időmet! A gondolat, hogy valaki úgy fukarkodik az idővel, mint az uzsorás a pénzével, mélységesen leveri a mestert. Mintha csak szilveszteri harangok kongását hallotta volna. A reggeli vendégek mind sűrűbben szállingóznak a kávéházba. Ezek a koránkelők különös, ellenszenves emberfaj. Ők a mohók, a törtetők, a hivatalok és üzletek fantázianélküli igavonói, a karriércsinálók és vagyonszerzők. Ők azok, akik állati szorgalmukkal és szívósságukkal csúffá teszik a genie fejedelmi előjogait. Egyenesen az ágyból jönnek és az arcuk oly ügyes, józan és durva, mint a frissen meszelt fal. Kutyafuttába fölhabzsolják a reggelijüket, közbe falják az ujságokat, hogy megtudják, miként vélekedjenek az emberekről és az eseményekről. Lenéző és megbotránkozott pillantásokat vetnek az éjjeli emberek felé. És amint a mester újból beszélni kezd, tízen is rápisszennek az ujságjuk mögül. A kíméletlen nappal meghódította már az egész kávéházat, csak a fülkében tartja magát még az éjszaka egy kis szigetje. A tegnapi emberek ott oly kopottan és bágyadtan kuporodnak egy csapatban, mint az álmos denevérek. Nem telik már semmi kedvük a virrasztásban, csak a kezdeményező tehetség hiánya tartja őket vissza attól, hogy hazamenjenek. A mester roppantul furcsa alakká vedlett. Megráncosodott és összelapult, mint a kilyukadt léggömb. A félarca kormos, az orra ferde, a szakálla pedig olyan, mintha kócból való volna. A fiatalok közül az egyik megembereli magát és fölkel. Arra szedelőzködni kezdenek a többiek is. A mesteren nagy életundor vesz erőt. Szinte könyörög egyik-másiknak, hogy maradjon még. De ők, akik az éjjel boldogak voltak, hogy az asztalához engedte őket, most lerázzák magukról, mint a kullancsot és magára hagyják. Most már végleg itt a holnap. A mester még egy kétségbeesett kísérletet tesz. Megtagadja önmagát és beáll reggeli vendégnek. Teát és ujságokat kér. A megalázkodása azonban hiábavaló. A lapokból, melyeket átfut, csak úgy bömböl feléje a nappal, az élet, a valóság, minden kicsinyességével, korlátoltságával, laposságával, nagyképüségével. A nappal az ő ellensége. Az élet az ő szégyene. A valóság örökös és gyötrelmes szemrehányás, mely elől a barnapiros, fantasztikus éjszakába szokott menekülni. Egy vidéki asszonyság jön a kávéházba, két piros pofácskáju gyermekkel és egyenesen a mester asztalához telepedik. A gyermekek a nagyapjukról csacsognak, akivel ma találkozni fognak. Ez a családias motivum végleg megutáltatja a mesterrel a kávéházat. Fizet és elmegy. Amint bizonytalan léptekkel igyekszik külvárosi lakása felé, megcsapja lelkét a friss levegő és ekkor egyszerre széthull és porrá lesz minden fölénye és ereje. Ő most már csak egy szegény vén korhely, aki megint átfecsegett egy éjszakát. TARTALOM. Napváros 5 A láthatatlan Pokorny 33 Bucentoro úr 89 Békák a kútban 114 A becsületes ifju 140 Rendeske és a művész 153 A rabszolga 164 Lozenkó 175 Holdas éjjel 190 Szilveszteréji lovasok 201 A mester 207 *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAPVÁROS *** Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed. Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. 1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that: • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.” • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works. • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. • You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws. The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate. While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate. Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org. This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.