Szerelmesek mesék by Ferenc Herczeg

Herbertéknek ma van a páros szerdájuk és a budai lakásuk tele van emberekkel. Herberték előkelő és gazdag polgáremberek. A vendégeik között sok a tisztviselő és a magasrangu birói család. Nő természetesen kétszer annyi van, mint férfi. A közömbös ismerősök a nagy fogadószobában teáznak, a ház bizalmasabb barátai megszállották a kis szalont és a dohányzót.

A vendégek nem igen tudnak fölmelegedni ebben a házban. Valami különös, ünnepies merevség jellemzi a budai szerdákat. Herberték nagybefolyásu emberek, azért mindenki töri magát a meghívásuk után, de Herberték egyszersmind igen hűvös és szertartásos modoru emberek is, azért senki sem érzi jól magát a körükben.

A házigazda valaha városi tisztviselő volt és feleségének, Budavár leggazdagabb leányának milliói révén lett nagy úrrá. Őszülő fővel is daliás, szép ember -6- még. A mosolya csupa leereszkedés, a tekintete állandó ellenőrzés. Amint ott jár-kel a fiatalok között, folyton arra látszik ügyelni, hogy elég méltósággal és illendőséggel viselkednek-e? Egy gyöngyökkel teleaggatott, nagyon jelentéktelen és alázatos kis felesége van, aki tömérdek pénzen vásárolta meg a boldogságot, hogy Herbert úr alázatos szolgálója lehessen. A két Herbert-lány testileg-lelkileg szakasztott olyan jelentéktelen, mint az édesanyjuk. Nagyszabásu édesapjuktól csak a gőgöt örökölték, amely hűvös és komor viselkedésükben nyilatkozik meg.

Pontban hét órakor bekövetkezett az, ami nélkül nem múlt el még egyetlen páros szerda sem: Herbertéknek alkalmuk nyílt, hogy megbánják vendégszeretetüket. A közömbös ismerősök sorába tartozó fiatal leányok rávettek egy ifjút, hogy táncolja el a nagy szalonban azt a négertáncot, amelyet nemrégiben valami műkedvelői társaságban produkált. Az ifju – egy kicsi termetü, angolosan borotválkozó, megdöbbentően vakmerő arcu emberke – kötélnek állott és zongorakíséret mellett ellejtette fantasztikus táncát. A társaságot valósággal megrémítette hóbortos ötlete. Különösen az öregebb urakon, a bírák és miniszteri tanácsosok hosszúra nyuló arcán meglátszott, hogy botrányosan izléstelennek találják a borotvált ifju viselkedését. Herbert úr úgy viselkedett, mint egy fejedelem, aki ellen merényletet követtek el. Volt benne annyi férfiasság, hogy bátorító pillantásokat vethetett -7- feleségére és leányaira. A lelkében azonban e pillanatban már gyökeret vert az elhatározás, hogy a páros szerdákat végleg és visszavonhatatlanul be fogja szüntetni.

A borotváltarcu bűnös maga is észbe kapott és megrémült tettének következményeitől. El is tünt hamarosan és nyom nélkül, mint a kámfor. Fölbujtói pedig a zongora mellé lapultak és lélegzetet is alig mertek venni mindaddig, amíg édesanyjuk védőszárnyai alatt el nem menekülhettek a házból.

Negyednyolc felé még egy elkésett vendég lépett a nagy szalonba. Egy barnára sült képü úr volt. Miután a háziaknak köszönt, biztos ösztönnel a dohányzó-szobába ment. Benfentes ember volt és tudta, hogy ott találja meg a társaság érdekesebb részét.

A kandalló mellett kezet csókolt egy fiatalos elegánciával öltözött, szép öregasszonynak.

– Nápolyban beszéltem Arady Sándorral… Egy nagyon szép asszony is van lenn, Éder báróné… A Vesuvióban laknak mind a ketten…

Egy fiatal hölgy, aki háttal állott a beszélőknek, e pillanatban megtántorodott és jajszó nélkül összerogyott. -8- A homlokát beleütötte a kandalló párkányába és hosszában elterült a szőnyegen. Elájult.

A dohányzóban kis pánik támadt. Egy zömök kis ember fölemelte az ájult hölgyet és bevitte a háziasszony szobájába. A Herbert-leányok és a zömök ember, aki egyébként egyetemi orvostanár volt, odabenn ápolás alá vették. A házigazda az ájulást majdnem olyan rossz néven vette, mint az imént a négertáncot; úgy érezte, hogy az esetet házának jó hírneve érdekében el kell simítani. Ő egyáltalában nem akarta, hogy az ő szalonjában efféle föltünő dolgokat műveljenek.

– Nem ájult el, szó sincs róla, – mondotta, – Csak elszédült egy kissé…

– Én eddig azt hittem, hogy a lakásom jól van szellőztetve, – mondotta nem minden él nélkül.

Herbert úr kedvetlen ráncokba vonta jupiteri homlokát. Tapintatlannak találta, hogy az ő szalonjában ilyen intím ruhadarabokat emlegetnek.

Odabenn, a háziasszony szobájában, a beteg időközben kinyitotta a szemét. Egyelőre gyönge volt még -9- és úgy kellett megitatni. Láthatólag nagyon szégyelte a feltünést és a zavart, melynek okozója volt. A szeme könnyes volt, amint halkan és zavartan mentegette magát.

Fiatal özvegyasszony volt, huszonnégy, legfölebb huszonhat esztendős. A neve Ágh Sándorné, született Szepessy Klotild. Három esztendeje, mióta özvegységre jutott, édesanyjával együtt a fővárosban lakott. Nem volt sem nagyon szép, sem feltünően elegáns, sem szikrázóan elmés asszony, de kellemes külsejü, jól öltözködő és értelmes volt. És volt egész lényében valami, ami a tisztaság és édesség benyomását keltette és ami meghódította neki az emberek rokonszenvét.

Félóra mulva Klotild asszony annyira összeszedte magát, hogy talpra állhatott. Nem akarta magát többet a társaság előtt mutatni és hazakivánkozott. Székely doktor, a barna zömök kis ember, aki az első segítséget nyujtotta neki, magára vállalta, hogy hazaviszi a fogatján. Az asszony a Múzeum-körúton lakott. A ház kapuja még nyitva volt és Székely fölkísérte Klotildot a lépcsőn is.

Egész úton egy szót sem beszéltek. A lakás ajtaja előtt megszólalt az orvos.

A lakás négy kis szobából állott. Fogadóból, ebédlőből és két hálószobából, melyeknek egyike Klotild édesanyjáé volt. Az öreg Szepessyné egyébként nem -10- volt otthon; ha leánya társaságba ment, akkor ő az estét rendesen a házas fiánál töltötte, unokái körében.

Klotild leültette vendégét a kis szalonban és meghagyta a szobaleánynak, hogy készítsen teát. Azután lehúzta hosszu keztyűit, fehér köpenyegét azonban a vállán tartotta, mivel kissé fázott. Nagyon halvány volt, a szája mellett pedig két szomoru redő látszott.

Az asszony meghökkenve pillantott reá, de nem merte tőle számon kérni megjegyzését. Székely azonban kéretlenül is beszélt.

– Magának az baja, hogy Arady Sándor megcsalja. Két héttel ezelőtt azt mondta magának, hogy orvosi rendeletre Mentonebe kell mennie, pedig Nápolyba ment, hogy ott Édernével találkozzék.

Klotild arca szinte eltorzult a meglepetéstől és a rémülettől. Nem tudott mit válaszolni. Majd kezébe rejtette arcát és keserves sírásra fakadt.

Székely megindultan szemlélte. Ez a kis, köpcös ember egyébként nagyon rokonszenves és szinte imponáló benyomást tett mindenkire. Elmés arcu, férfias modoru, a mellett gyöngéd és finom érzésü ember volt. A mélyen csengő hangjában is volt valami megnyerő. -11-

Most fölállott és arccal az ajtónak fordulva, Klotild széke mellé állott.

– Törülje meg a szemét, – mondta halkan, – és hallgassa meg azt, amit mondani fogok. Mindenek előtt meg akarom nyugtatni. A társaságban, ahol voltunk, senki sem sejti, hogy mi okozta a maga ájulását. Egyedül magam értettem meg a dolgok összefüggését, mert én jobban ismerem magát, mint bárki más és megszoktam már, hogy figyelemmel kisérjem minden mozdulatát… Egyebekben is megnyugtathatom. Rajtam kivül Budapesten senki sem tudja, hogy maga Arady kedvese…

Az asszony lassan fölemelte a fejét és Székely szeme közé nézett. A bátor, szelid és végtelenül szomoru tekintete oly különös hatással volt a tanárra, hogy most ő fordította el a fejét.

– Ne értsen félre, – mondotta kissé zavartan. – Én mindent tudok, anélkül, hogy valaha is kémkedtem volna ön után. Semleges helyen, közömbös társalgásban kellett csak együtt látnom önt Aradyval, hogy megértsem a valót… Eszemben sincs, hogy elítéljem magát, édes barátnőm. Maga az én szememben ugyanaz az asszony, aki azelőtt volt. Az a tiszta, nemes és jó asszony, aki volt. A fájdalma még tiszteletreméltóbbá és talán kedvesebbé is teszi nekem.

– Emlékezzék meg róla, hogy soha egyetlen célzással sem avatkoztam bele szívbeli ügyébe… Még boldognak tudtam, addig hallgattam. Most beszélek, mert előre látom, hogy magára nézve megkezdődött a fájdalom és a lealázások időszaka. Szeretném magát megvédeni, mindenek előtt a maga kétségbeesése ellen. Maga büszke és becsületes lélek. Szeretném, ha mostani helyzetében is hű maradna önmagához és büszkén és becsületesen viselkednék…

Nem folytatták a beszélgetést, mert a szobaleány behozta a teát. A leány még a szobában volt, amikor odakünn csengetés hallatszott. Szepessyné jött haza. Az öregasszony igen jó kedvében volt, mint mindig, ha az unokái köréből tért meg. Szepessyné, miként legtöbb anya, nem ismerte a leányát, akit vakon imádott és nem is tudott olvasni a Klotild arcán. Mialatt a fiatal asszony sötét gondolataival vívódott, az öregasszony unokáinak apró-cseprő viselt dolgairól beszélt. Ezek a kis elbeszélések ragyogó világításba helyezték a Szepessy-csemeték testi és lelki kiválóságait.

Székely búcsút mondott az asszonyoknak. Klotild kissé fogva tartotta a kezét.

II.

Székely józan és jóakaró szavai mély hatással voltak reá. Érezte, hogy nem szabad magát átengednie a zavaros és kétségbeejtő fájdalomnak, amelyet kedvesének hűtlensége hozott reá. Mindenek előtt rendbe akarta szedni kuszált gondolatait és azért újból átgondolta mindazt, ami közte és Arady között történt.

Talán valami élettani föltételeken múlhatott, amelyeket ő nem értett meg, hogy kisleány kora óta szenvedélyes vonzalommal viselkedett Arady iránt. Egy vidékről valók voltak, távoli atyafiság kötötte össze őket. Klotild még iskolás leány volt, amikor első ízben látta az akkori jogászt, aki természetesen, még ügyet sem vetett reá.

Arady Sándorhoz való vonzalma együtt nőtt a kisleánynyal. Az ő szemében Sándor fölötte állott minden bírálatnak. Mindennek, ami rajta és benne van, valami különös, mély értéke van. Amit tesz, az mindig nemes és jó, amit mond, az mindig érdekes és fontos. Röviden: Sándor a férfiak férfia. A kisleány lelki világában a férfi.

Később szétváltak útjaik. A nagyralátó ifju a diplomáciai pályára vágyakozott és a bécsi keleti akadémia -14- növendéke lett. Midőn a kitünő tanulót kinevezték attasénak, oly magasra emelkedett Klotild szemében, hogy szinte már el is tünt a falusi szemhatára fölött, akár az elszabadult léggömb. Klotild meg volt róla győződve, hogy az ő bálványa maholnap Európa sorsát fogja intézni. A szerelme csodálattá változott át.

Nem is követett el hűtlenséget, midőn néhány esztendő multán annak rendje, módja szerint feleségül ment egy Ágh nevü derék vidéki uriemberhez. Egy istenhez egyébként nem mehet nőül a leány, különösen akkor nem, ha a szóban forgó isten nagykövetek leányaival tenniszezik.

Klotild egy darabig olyasmit képzelt, hogy ő boldog is lehetne a házasságában. Később meggyőződött róla, hogy a boldogság nem föltétlen életszükséglet és megelégedett annak szurrogátumával, a nyugalommal. Alkalmasint épp oly kötelességtudó, mint igénytelen falusi asszonyként végezte volna földi pályafutását, ha egy gonosz véletlen ki nem zökkenti a sinekből. Az ura egy szerencsétlenség áldozata lett. Egyik legbizalmasabb barátja véletlenségéből agyonlőtte vadászaton.

Klotild illően elsiratta és meggyászolta, azután édesanyjával a fővárosba ment lakni. Az édesanyja akarta így, hogy Budapesten élő fia és unokái közelében lehessen.

Abban az időben lett fővárosi lakossá Arady Sándor is, miután a diplomáciai pályája hirtelen ketté szakadt. Sándor hamarosan belátta, hogy nem született -15- hivatalnoknak. Nagytehetségü, de egyszersmind féktelenül önérzetes ember volt és egyik hivatali főnökének kellemetlenkedése éppen elég ok volt neki arra, hogy egy gőgös gesztussal örökre búcsút mondjon pályájának. Elhatározását persze megkönnyítette az a körülmény, hogy csinos vagyon ura volt.

Azzal az elhatározással tért meg hazájába, hogy politikát fog csinálni. Ehhez ő is, mint minden magyar ember, kiváló hivatottságot érzett magában.

Azzal kezdte, hogy könyvet írt, amelynek az lett volna a feladata, hogy reá irányítsa a nyilvánosság figyelmét. A könyv a közös külképviselet bírálatával foglalkozott és bár Sándor írásközben meg volt győződve, hogy kíméletlenül éles hangot használt, utólag mégis kitünt, hogy könyve hazai fogalmak szerint annyira tárgyilagos és higgadt, hogy már szinte unalmas. Senki sem olvasta és senki sem emlegette.

A véletlen akkoriban összehozta Sándort Klotilddal. Az utcán látták meg egymást elsőízben. Másnap Arady már meglátogatta az asszonyokat. Ennek a nagy sietségnek megvolt a maga oka: találkozásuk alkalmával a fiatal özvegy szinte szenzációs hatást tett az attaséra. Ő süldőleány korában látta utolsó izben. Azóta külsőleg, belsőleg megérett. A termete megtelt, szeméből asszonyi gyöngédség ragyogott. Sándor elragadónak találta. Ő mostanában egyébként is nagy honvágyat érzett saját ifjukorának gyöngéd emlékei után. Egy idő óta valósággal szentimentális volt -16- a kedélyállapota. A balsikerei lealázták, azonkívül egy keletkező szívbaj szimptomáit vélte magán megfigyelni, ami ugyancsak leverte. Szinte epekedett egy kis bensőség és melegség után.

Félesztendővel később Klotild már kedvese volt Sándornak. Az első szerelmes csók után habozás és gondolkozás nélkül odaajándékozta magát neki. Soha asszony kevesebbre nem tartotta magát, mint ő.

Hogy gondolt-e házasságra? Egyébre sem, csak arra. Úgy vélekedett azonban, hogy ennek a „külső formaságnak“ – ő csak annak tekintette – minden részét Sándorra kell bíznia.

Arady eleinte maga is úgy vélekedett, hogy jobb hitvest ennél a csendes, szerény és melegszívü asszonynál hét országban keresve sem találhatna. Később azonban kiverte fejéből a házasság gondolatát. Az egészsége időközben megint helyreállott és ezzel megjött a régi büszke életkedve is. Többet járt társaságba és a szó szoros értelmében divatba jött a fővárosi szalonokban. Az élet megint ragyogva és csábítóan mosolygott rá; a jövendő megint sokat igért neki. És még valami különös dolog történt. A budapesti asszonyok, a legszebbek és legbüszkébbek, úgy viselkedtek az érdekes attaséval szemben, mintha fogadást kötöttek volna, hogy melyikük hódítja meg előbb. Sándor olyanformán érezhette magát köztük, mint a mohamedán ember az éden kertjében: minden bokorból mosolygott feléje a szépség és az élvezet. Valószinü, hogy a külföldről ideszakadt -17- fiatalember erősen félreértette és túlbecsülte a fővárosi nők fesztelen kacérságát, de bizonyos, hogy Tildát – így nevezte ő barátnőjét – napról-napra jelentéktelenebbnek látta és bizonyos, hogy a házasság gondolata nem volt kedvesebb előtte az életfogytiglan tartó rabság gondolatánál.

Akkoriban lépett a szinre Éder báróné. Egy osztrák katonatiszt elvált felesége, eredetére nézve lengyel nemzetség. Pompás és érdekes nő, az úgynevezett veszedelmes asszonyok fajtájából. Csupa temperamentum, telve szikrázó elmésséggel és művészi ösztönökkel. Ez az asszony körülbelül olyan életet folytat a fővárosban, mint egy előkelő legényember.

Ebben vakmerően következetes. Láthatólag nem törődik senkivel és nem fél semmitől. Az arisztokrácia, amelyhez születésénél fogva tartozott, nem igen akar róla tudni, de ő nem is tesz kisérletet, hogy elfogadtassa magát a nagyúri házakban. Jobban szereti a művészek társaságát. Furcsa egyébként, hogy ezt az asszonyt, aki jóformán az utcán él, bizonyos homály födi. Mialatt száz botrányos dolgot beszélnek róla az emberek, bevallani kénytelenek, hogy bizonyítani nem tudnának ellene semmit. Egyesek – még pedig nem a legtapasztalatlanabbak – azt állítják, hogy Éderné inkább szabadszáju, mint szabaderkölcsü és hogy a híres temperamentuma a szemében lobog csak, a vére azonban hűvös, vagy legjobb esetben is langyos.

Klotild annyiban is igen kellemes természetü asszony -18- volt, hogy nem ismerte a féltékenységet. A barátja úgynevezett társadalmi sikerei nem nyugtalanították, inkább büszkévé tették. Éderné azonban első találkozásuk alkalmával ellenszenvvel és félelemmel töltötte el. Asszonyi sejtőképessége megérezte a báróné hóbortos könnyelműsége mögött a hideg számítást. Sohasem merte volna barátját arra kérni, hogy kerülje ezt az asszonyt, titokban azonban könnyeket ontott a nagy érdeklődés miatt, amelyet Sándor a különös asszony iránt mutatott.

Néhány héttel ezelőtt Arady, orvosi rendeletre, amint mondta, Mentoneba utazott. Klotild, bár gyanúját egy szóval sem árulta el, biztosan tudta, hogy barátja nem az egészsége miatt utazik a Rivierára. Más ok készti az útra; olyan ok, amelyet bevallani nem akar. Néhány rövid és meglehetősen hűvös levél érkezett Mentoneból. Ezek a levelek valósággal megtörték Klotildot. Most már rettegve sejtette, hogy a barátja elfordult tőle.

A valóságot Herberték szalonjában tudta meg, egy idegen ember szájából, aki Nápolyban együtt látta Aradyt Édernével.

Klotild a Herberték estéjét követő éjszakán végiggondolta szerelmének bús és együgyü történetét. Úgy érezte, hogy a szakadást, amely elválasztotta Sándortól, többé nem temetheti be semmi. A barátja hazudott -19- neki. Ő meg tudta volna a hazugságot bocsátani, de tudta, hogy Sándor hiúsága sohasem fogja neki megbocsájtani a tettenérést. Ami volt, az nem lesz többé. A boldog álmok, az édes ábrándok világa elpusztult. Köröskörül csupa rom. A jövendő ege kétségbeejtően szürke. Hogyan lehet majd elbírni ezt a vígasztalan életet?

Az asszonynak eszébe jutott valami, amire eddigelé még sohasem gondolt: hogy ő tulajdonképpen „bukott nő“. Eddig az az érzése volt, hogy Sándornak adta oda a becsületét. A becsülete elveszett abban a pillanatban, amikor a kedvese eldobta magától.

III.

A Rákóczi-úton bérkocsi állott meg egyik ház előtt. Egy vadászruhás inas várakozott a kapu alatt; ő fogadta a kocsiból kiszálló urat és szedte le a bakról a podgyászt.

Az úriember, aki láthatólag hosszabb útról érkezett, karcsu, szőke ember volt. Igen szabályos metszésü, föltünően halvány arcának a hegyesre nyírott, aranysárga szakáll némi külföldies kifejezést adott. Az ember azt hitte volna, hogy előkelő és nagymódban élő művész. Ezt a benyomást megerősítette szürke, szép szemének parancsoló tekintete és egész modorának -20- határozott és büszke volta. Ez az ember volt Arady Sándor, az attasé.

Néhány kérdést intézett legényéhez, közben fölment a második emeleten lévő lakására. Dolgozószobájában, az íróasztalon, a fölbontatlan ujságlapok és levelek egész halmaza várakozott reá. Kalappal a fején, utiköpenyeggel a vállán, sorra nézte a leveleket. Klotildtól nem volt levele, pedig éppen azt kereste.

Annál jobb! – gondolta magában Sándor. És azzal átöltözött. Kissé nyugtalanította a Klotilddal való találkozás gondolata. Biztosra vette, hogy az asszony előbb-utóbb mégis csak hírét fogja venni az ő nápolyi kirándulásának. Tulajdonképpen ügyetlenség volt tőle, hogy eltitkolta előtte útját. Ezzel fölébresztette Klotild gyanúját. Pedig ő, Sándor, semmitől sem irtózott annyira, mint az effajta kicsinyességektől. Nem is akarta megbántani ezt az alapjában véve derék, jellemes és ragaszkodó teremtést. Biztosra vette, hogy az asszony nem élné túl a válást.

Az egész nápolyi kirándulás egyébként ostobaság volt, amelyet már meg is bánt. Éderné fölébresztette a kiváncsiságát, rövid ideig tartó lázba is ejtette, alapjában -21- véve azonban hidegen hagyta a szívét. A bárónénak egy elmés és vakmerően kötekedő levele csábította a nápolyi útra. Sándor olyasmit képzelt, hogy Nápoly kék ege alatt fantasztikus és költői kaland várakozik reá. Nagy meglepetésére a Vezuvió-szállóban egy igen józan, irónikusan fölényes asszonyt talált, aki képzőművészeti és művelődéstörténeti témákról akart vele beszélgetni és közben mélabús célzásokat tett egy emberre, az eljövendő, igazi férfira, aki meg tudná őt érteni. Sándornak egyszerre az a benyomása lett, hogy a báróné talán feleségül akarja magát vele vétetni és ez a gondolat hirtelen megfagyasztotta a vérét. Most már megállapította magában, hogy Éderné nem is az ő genre-ja. Néhány napi kínos feszengés után összecsomagolta a holmiját és kurta búcsú után hazautazott, egy fölösleges fölsülés lealázó érzetével a lelkében.

Budapestre érkezvén, Sándor igen csodálatosnak találta, hogy Tilda nem jelentkezik nála. Máskor, ha megtért valami útjáról, mindig az asszony szeliden és félénken mosolygó szőke arca köszöntötte. Másnap sem adott magáról hírt, pedig bizonyos, hogy a fővárosban van. Most már nyilvánvaló, hogy Klotild mindent tud. Estefelé Sándor meg akarta látogatni, de mivel előre is untatta és fárasztotta a sejtelem, hogy Klotild könnyes szemmel lép majd eléje, egy vidéki rokonának látogatását ürügyül használta arra, hogy újból elhalassza az elkerülhetetlen látogatást.

Harmadnapra levelet vett a barátnőjétől. Az -22- attasé éppen reggelinél ült, amikor hozták. Nem bontotta föl mindjárt, hanem maga elé tette és tovább evett. Végül mégis megemberelte magát és elolvasta.

Kedves barátom!

Szerettem volna minél előbb látni, hogy megbeszéljek önnel egy fontos dolgot. Mivel azonban nem mutatja magát, levélben írom meg a mondanivalómat. Az ön hosszu távolléte alkalmat adott nekem, hogy megtegyem azt, amit régen meg kellett volna tennem: gondolkoztam a kettőnk helyzetén. Elmélkedésem eredményeképpen ma már belátom, amit ugyancsak előbb kellett volna belátnom: nem élhetek tovább úgy, ahogyan eddig éltem. Nem bántam meg semmit, amit a multban tettem és hálát érzek ön iránt, hogy gyakran jónak és gyöngédnek mutatta magát. A jövőben azonban megint az akarok lenni, aki évekkel ezelőtt voltam: az ön igénytelen, jó kis barátnője. Szerelemről ne legyen többet szó közöttünk. Tudom, hogy ön megért és nem is fog tőlem magyarázatot kérni. Ha látni akar, keressen föl bármelyik napon délután, amikor az édesanyám is otthon van. Mindig nagy örömmel fogja megszorítani baráti kezét:

Klotild.

Sándor eleintén nem mert hinni a szemének. Tilda ír neki ilyen levelet? Tilda?!

Az édes, diadalmas öröm érzése járta át minden -23- porcikáját. Az az öröm, amelyet akkor érez az ember, ha valóvá válik valami féltve titkolt, kedves álma. Most már nyiltan bevallotta magának, hogy az utóbbi időben már nagyon únta a viszonyt. A derék asszonyka a szerető szerepében is annyira tisztességes, házias és nyárspolgárias volt, hogy örökké és kizárólag a törvényes hitves hatását tette. A szívós érdeklődés, amelyet Sándor legényháztartásának részletei iránt tanusított, a magasztos odaadás, amellyel az inas ténykedéseit ellenőrizte és a boldog buzgalom, amellyel alkalomadtán Sándor ruhaszekrényeiben rendezgetett, csak fokozták ezt a hatást. Klotild kezdettől fogva az ő feleségének tekintette magát és idő kérdése volt csak, hogy mikor fogják frigyüket nyilvánossá és törvényessé tenni. Ez a gondolat az utóbbi időben ólomsúllyal nehezedett Sándor mellére. Belátta, hogy egy életbevágó, nagy és többé jóvá nem tehető ostobaságot követett el. Az asszonyka annyira kedves, odaadó, tisztességes és amellett annyira érzékeny volt, hogy jellemes férfi létére nem is mert gondolni a szakításra. És most csoda történt! Klotild megértette kedvesének titkos vágyát és visszaadta neki szabadságát. Magára vette a szakítás ódiumát és fölajánlotta neki tiszta barátságát. Képzelhető-e ennél világosabb és gyöngédebb eljárás?

Sándor, amint mondottam, nagyon boldog volt. Nagy, őszinte hálát érzett a páratlan asszony iránt. Úgy találta, hogy az élet tulajdonképpen szép és egyszerü -24- valami, ha okos és becsületes emberek segítik egymást elviselésében.

Ezt a napot úgy töltötte, mint valami ünnepnapot. Nagy gonddal öltözködött és délig sétált a városban. Bement egy műkereskedésbe és keresett valami emléktárgyat, amelyre ráfoghatná, hogy Olaszországból hozta. Sokáig válogatott, végül megvett egy zöldpatinás bronzszobrot, amely egy nimfát elragadó centaurt ábrázolt. A szobrot elküldte Klotildnak egy levél kíséretében, abban bejelentette délutáni látogatását. Azután megebédelt. Ünneplő kedvében megivott egy kis üveg burgundit és rágyújtott egy drága szivarra. Türelmetlenül várta a négy órát. Nagyon kíváncsi volt, hogy minő arccal fogadja majd a barátnője.

Klotild kalappal a fején állott a kis szalonban. Éppen a keztyűjét gombolgatta.

– Jó, hogy jött, – mondotta, – mert tovább már nem várhattam volna. A bátyám legkisebbik fiának láza van és édesmamának nincs nyugta, amíg hírt nem hozok neki a gyerekről… A mama maga nem mehet oda, mert ő is meghült és Székely doktor nem ereszti ki a házból… A doktor odabenn van nála…

Klotild mindezt gyorsan, erőltetett élénkséggel mondotta. Beszédközben zavartan mosolygott és kerülte a barátja tekintetét. Az arca kissé halványabb volt, mint máskor.

Az asszony megköszönte az ajándékot, amely láthatólag igen megtetszett neki. Ekkor belépett hozzájuk Székely.

A férfiasképü és katonás járásu kis tanár megszorította Sándor kezét. Azt mondta, hogy Szepessyné baja nem komoly. Azzal ajánlotta magát, hogy neki még több betegét kell meglátogatnia. Az ajtóban visszafordult:

– Félnyolc előtt visszajövök és elviszem a filharmonikusokhoz, – mondotta Klotildnak.

Sándor zsebében ott volt a jegy, amelyet az operettszínház mai előadására váltott magának, de azért meglepőnek találta, hogy Klotildnak kedve van ma zenét hallgatni. A szakítás napján!

– Nekem most mennem kell, – szólt az asszony. – Ha ráér, elkísérhetne.

Sándor persze ráért. Az asszony föltünően csinos volt új kosztümjében és a kísérője észrevehette, hogy sok férfi utánuk fordul az utcán. Közömbös dolgokról próbáltak beszélni, de a beszéd fonala meg-megszakadt. Azt, amivel teli volt a fejük meg a szívük, egyikük sem merte szóba hozni.

Szepessyék kapuja előtt kezet fogtak. Sándor ekkor, az ég tudná, hogy miféle eszmetársulás folytán, a kis professzorra gondolt.

– Mondja, Tilda, – kérdezte kedélyes mosolylyal, – nem udvarol magának az a Székely tanár?

Aztán mintha egyszerre ellágyult volna egy pillanatra. Erősen megszorította a barátja kezét és puha, édes hangon suttogta:

– Igazán kedves teremtés! – mondotta később magában, miközben a lakása felé ment.

Aztán megint Székely tanárra gondolt. Ej, nem is volna rossz dolog, ha a kis doktor feleségül venné Tildát. Vagyonos, jónevü és nem kellemetlen ember. Klotild nem él valami fényes anyagi viszonyok között. A magányos élet egyébként sem neki való. Neki háztartás kellene, ahol süthet, főzhet, takaríthat. De a kis doktor is jól járna vele.

Sándornak nagyon megtetszett ez az ötlete. Miközben tovább űzte-fűzte, jószívűen és ravaszul mosolygott. Valami apai gyöngédséget érzett e pillanatban Tildája iránt és nagy rokonszenvvel gondolt a derék doktorra is.

IV.

Az operett első fölvonása után a színház földszintjén minden látcső egy emeleti páholy felé fordult. Egy óriás fehér kalap lebegett a páholy bíborbársony keretében. A kalap alatt egy igen szép, vidám és merész -27- mosolyu hölgy trónolt. Sándor is feléje fordította látcsövét és megismerte Édernét. A báróné észrevette és fölemelte legyezőjét. Ez azt jelentette, hogy jőjjön fel a páholyba. Az attasé nem igen térhetett ki a fesztelen és nyilvános meghívás elől, bár tudjuk, hogy lelkesedése a szép asszony iránt már nagyon megcsappant.

– Nos, József úr, hogy van? Örül, hogy megmentette erényét a gonosz Putifárné elől?

Éderné nemcsak gyönyörü asszony, de pompás ember-példány is volt, ami nem egészen ugyanaz. Egész lényéből csak úgy sugárzott és ragyogott az üde erő, az energia és az élet. Magas, délceg termete, szabályos és tömör profilja, bőrének frissesége és hajának ragyogó szőkesége, nemkülönben tartásának és mozgásának nyugodt határozottsága angolszász benyomást tett, bár a báróné a Visztula mellett született. Egyik főszépsége a haja volt. Ennek a dús és ragyogó hajnak jóformán minden szála más színü volt; lenszínü és rókavörös fürtök közé tiszta aranyfényü szálak vegyültek. Az egész tarkán ragyogó sörény a hullámzó élet benyomását tette. Lengyel csak a beszédes szeme és a kicsi, fehér és puha keze volt.

Sándor valami hűvös banalitást mondott az asszonynak, jelezvén, hogy nem szándékozik többet fölülni a kacérságának. Az asszony azonban egyetlen rohammal visszafoglalta a már elvesztett poziciót.

– Édes barátom, maga rosszul bánik velem. Nekem -28- ezért haragudnom kellene, de bevallom, képtelen vagyok reá. Úgy látszik, nekem valami különös gyöngém van maga iránt… Két ilyen embernek, mint mi vagyunk, meg kellene egymást értenie… Az arcán látom, hogy most sem hisz az őszinteségemben? Jól van, hát ne higyjen! Azonban tegyen nekem egy szívességet… Nagy kedvem volna, hogy egy ostobaságot kövessek el… Ne kérdje, hogy miért, hanem legyen a segítségemre… Jőjjön velem a Rigóba vacsorázni. Eljön? Különszobában leszünk, megiszunk együtt egy üveg Roederert és ha nem találok rá módot, hogy megbékítsem magát, akkor megérdemlem, hogy Budapest legunalmasabb asszonyának tartson…

Sándor egy kissé elsápadt a kellemes meglepetéstől. Úgy látszik, hogy a régi módszere, a kiböjtölés taktikája megint bevált egyszer.

A második fölvonás után megvárta a bárónét az előcsarnokban és kocsiba ült vele.

A Rigó egy előkelő, de a mellett meglehetősen rosszhírü vendéglő volt. Mikor ketten beléptek a villamos fényben ragyogó kapubejáraton, egy gyalogos pár haladt el mellettük az utcán. Klotild volt, aki Székely és a tanár hugának társaságában a hangversenyből ment haza. Sándor nem vett róluk tudomást, hanem sietve követte a hosszu, fehérprémes kabátjában tovasuhanó bárónét.

A Rigó különszobájában egyébként kellemetlen meglepetés érte. Három fiatal úr és egy vénkisasszony -29- várták őket. Valamennyit Éderné rendelte oda. A kisasszony félig barátnője, félig társalkodónője volt a bárónénak, afféle jónevü, koldusszegény élősdi, aki különféle szolgálatokat végzett Éderné személye körül és alkalomadtán a vak és süket erényőr tisztét is ellátta. Mert a szép báróné egészbenvéve bámulatos könnyedséggel szökdelt át a társadalmi korlátokon, bizonyos végső határokon azonban sohasem ment túl, legalább a nyilvánosság szeme előtt nem. A fiatal urak az imádók gárdájához tartoztak. Megjegyzendő egyébként, hogy ebben a gárdában csak igen fiatal urak maradtak meg hosszabb ideig. Afféle szerényebb igényü legények, akiket egy kedvetlen, vagy egy humorosan anyai gesztussal rögtön el lehetett távolítani, ha alkalmatlan közelségbe találtak furakodni. Ők valamennyien önzetlen jó fiúk voltak, egyébként egy-egy valószínűtlen véletlenre számítván, úgy leselkedtek a báróné körül, mint a konstantinápolyi kutyák a mészárszék előtt, egyelőre pedig megelégedtek azzal, hogy naivabb emberek szemében kompromittálhatják a szép asszonyt.

Az ifjak savanyu ábrázattal köszöntötték Sándort. A báróné olyan formában hívta meg őket, hogy egyikük sem tudott a többiről. Az attasé pedig alig bírta leplezni haragját. A szép asszony játszott vele és ő lépre ment neki, akár ezek a tacskók. -30-

Hetek multán a következő bizalmas párbeszéd folyt le Klotild és Székely tanár között:

– Ön azt mondja, hogy nagyon jól érzi magát, édes barátnőm, amellett szemmel láthatólag fogy. Ön mosolyog és a szeme ki van sírva. Ön tavaszi szövetmintákat válogat, amellett a halálra gondol. Ez nem okos és nem is egészen becsületes dolog. Az embernek kötelességei vannak önmagával és másokkal szemben és ön jól tenné, ha kötelességeire gondolna.

Klotildon, aki a kis szobájában ülve tényleg azzal foglalkozott, hogy ruhamintákat nézegetett, egyszerre nagy gyöngeség vett erőt. Ölébe ejtette a papirra ragasztott tarka szövetdarabokat és kétségbeesetten tekintett Székelyre.

– Ön tudja, hogy a multja meghalt. Legyen hát annyi ereje, hogy végleg hátat is fordítson a holttestnek és mentsen meg az életéből annyit, amennyi még megmenthető.

A doktor kissé habozott a válaszszal, de azután kimondotta, egyszerűen és becsületesen: -31-

– Én az ön helyében feleségül mennék Székely tanárhoz. Jól tudja, hogy ez csak öntől függ.

Az asszony régóta várt már ilyenféle vallomást. Most mégis megrémült és elszomorodott a tanár szavaitól. Székely pedig, mint aki jól meggondolta a maga dolgát, tovább fűzte a szót.

– Tudom, hogy mi jár most a fejében! Ön azt gondolja magában: Hiszen nem szeretem! – Ez azonban nem akadály. Megnyugtatom azzal, hogy én sem szeretem a szó regényírói értelmében. Akarja tudni, hogy mit érzek maga iránt? Elmondom, ha nem is érdekli túlságosan. Igen nagy, mély és meleg apai gyöngédséget érzek. Amellett valami nagy, mondhatnám művészi gyönyörűségem telik az ön finom, kecses és tiszta lényében. Szeretnék sokat, lehetőleg mindig a társaságában lenni, szeretnék az ön bizalmas barátja lenni, szeretnék önről gondoskodni és szeretném önt egy kissé kényeztetni, oltalmazni és vezetni. Ennyi az egész. Azt is megmondom, hogy ön mit érez irántam. Egy kis rokonszenvet, amely némileg hasonlít a gyermeki szeretethez. Az én társaságom a biztosság és a nyugalom érzését kelti föl önben és ön ezért kedveli a társaságomat. Tudom, hogy mit gondol most. „Elég ennyi a házassághoz?“ Válaszolok a néma kérdésére. Szerintem ennyi éppen elég ahhoz a szövetséghez, amelyet én képzelek. Lássa, én közel járok az ötven esztendőhöz. Egész eddigi életem munkában telt el. Mindig a más emberek nyomorúságával voltam elfoglalva és magammal -32- nem igen értem rá törődni. Szeretnék most már magamnak is élni egypár esztendőt. Fölhagyok orvosi gyakorlatommal, lakóhelyemet átteszem valahová a főváros környékére és azzal foglalkozom, amihez kedvem van. Egy kis művészet, egy kis irodalom, két-három jóravaló ember barátsága és gyakori utazások. Ez az, amire vágyódom. Mindezt azonban csak egy okos és melegszívü asszony segítségével valósíthatom meg. Láthatja, hogy józan vagyok, sőt egy kissé számító is. Úgy hiszem, hogyha ön is ilyen szemmel nézi mostani helyzetét, akkor elfogadja a kezet, amelyet ön felé nyujtok. Nem valami szép kacsó, de erős, meleg és becsületes.

– De hiszen ez lehetetlen! – szólt Klotild. – Jól tudja, hogy lehetetlen és azt is tudja, hogy miért az!

– Tudom, hogy miféle akadályokra gondol ön. De nekem arra vonatkozólag megvan a magam különvéleményem. A nőkről is van különvéleményem. Huszonöt esztendő óta nőorvos vagyok, ennyi idő alatt megtanultam, hogy a nőben is az embert lássam. A nőket jó és rossz emberekre osztom. A rosszak sem gonoszak, hanem vagy betegek, vagy ostobák, vagy csak boldogtalanok. Ön jó ember, édes Klotild, körülbelül a legjobb, akit ismerek. Ismerek nőket, akik soha, talán még álmukban sem vétettek az ellen, amit a női tisztességnek szokás nevezni. Ezeknek sorában vannak oly jellemtelen teremtések, akiket a világ minden gazdagságáért sem tennék feleségemmé. Önre vak bizalommal ruháznám -33- az én becsületes nevemet, mert tudom, hogy feleségnek született, a szó legjobb értelmében annak és azt is tudom, hogy ön példás felesége lenne mindenkinek, akinek hűséget fogad. Beszéljünk őszintén, Klotild! Ha a feleségemmé lesz, akkor egy gonosz emléket hoz magával a házasságba. Ezzel szemben én is hozok valamit: az én ötven esztendőmet. Az ön emlékét meg lehet gyógyítani, akár a betegséget. Az én ötven esztendőmet, sajnos, nem lehet meggyógyítani. Ön attól fél, hogy az az ember, Arady – igazán nem látom be, hogy miért ne ejtsem ki a nevét? – ellenséges árnyékként fog kettőnk között állani. Biztosítom és elvállalom érte a felelősséget, hogy a félelme alaptalan. Egy-két esztendő mulva maga Arady be fogja látni, hogy hármunk közül egyedül ő a vesztes. Ebben bizonyos vagyok.

– Nem akarom, hogy válaszoljon nekem. Gondolkozzék azon, amit mondtam. Nem fogom a dolgot többet szóba hozni. Ha azt akarja, hogy megint beszéljünk róla, akkor önnek kell kezdenie. Lesz rá gondom, hogy mindig a kezeügyében legyek…

Egy hét sem mult el e beszélgetés után, midőn Arady Sándor a következő levelet kapta:

Midőn a fiatal asszony papirra vetette e sorokat, maga Székely még mit sem tudott elhatározásáról. Klotild tulajdonképpen nem is határozott még véglegesen. Ez csak afféle ártatlan asszonyi furfang volt, egy utolsó, erőtlen és kétségbeesett kísérlet, hogy visszahódítsa magának szerelmesét. Hogy mi lesz azután, ha nem válik be kísérlete, arra egyelőre még gondolni sem mert.

A kísérlet nem vált be. Sándor egy órával később már megjelent az asszonynál, kifogástalan szabásu kabátban, fehérkeztyűsen. Meglátszott rajta, hogy meg van hatva egy kissé és hogy némileg szégyenli is magát, egyébként azonban csak úgy sugárzott szeméből az öröm. Volt azonban annyi jóízlése, hogy a mélabús önzetlenség álarca alá rejtse örömét.

– Ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, akkor maga megérdemli, édes Klotild…

Klotild is volt annyira asszony, hogy mosolyogva meg tudta szorítani a barátja kezét. Azután zavart arccal banalitásokat beszéltek. Majd elhallgattak mind a ketten. Sándor egyszerre elkomolyodott.

– Szóba kell hoznom még egy dolgot, – mondta lovagias zavarában hebegve. – Vannak leveleim… Ha akarja, megsemmisíthetem azokat… Ha azonban -35- jobban megnyugtatja magát, akkor még ma visszahozom valamennyit…

– A leveleket ne hozza vissza, – mondta. – Tegyen velük amit jónak lát… De most már nekem is szóba kell hoznom egy dolgot. Székely mindenről tud, ami köztünk történt…

– Természetesen. Ön nem hiszi rólam, hogy egy hazugság árán leszek a nejévé?

Az attasé nem igen tudott erre mit mondani. Ő ezt a dolgot érthetetlennek és szokatlannak találta. Ilyesmit nem szokás elmondani. Soha sem hallotta még, hogy egy úriasszony ilyesmit bevallott volna…

– Ezek után természetesnek fogja találni, ha arra kérem, intézze úgy a dolgát, hogy ne találkozzunk a közel jövőben… Ön majd fog erre ürügyet találni… Én hamarosan meg fogok esküdni, azután elhagyjuk Budapestet…

Kissé kedvetlenül ment haza. Úgy találta, hogy neki különös, szinte megalázó szerep jutott. Azzal az elhatározással jött Klotildhoz, hogy lovagias, nagylelkü és gyöngéd lesz a boldogtalan asszonnyal szemben. Itt azonban nem kértek sem a lovagiasságából, sem a nagylelkü gyöngédségéből. Sőt Klotild nem is látszott nagyon boldogtalannak.

Székely tanár estefelé meglátogatta barátnőjét. Klotild bevezette a hálószobájába, ott az ablakhoz lépett vele és így szólt hozzá:

– Én elfogadom ajánlatát. És igérem, hogy engedelmes, hűséges, hálás felesége leszek. Kérem, vezessen el innen, védjen meg önmagam ellen, gondolkozzék helyettem, gyógyítson meg és bánjék jól velem.

A kis ember nem válaszolt, hanem meghatottan végigsimított Klotild tiszta homlokán. Ez a gyöngéd érintés olyan hatással volt az asszonyra, hogy egyszerre gyermekes gyöngeséggel Székely vállára hajtotta fejét.

Nagyon sokáig maradtak így. A tanár később kissé megborzongott, midőn valami meleget érzett a nyakán. Klotild sírt.

– Juci vagy Klári, – mondta Székely, – nem kaphatnánk egy csésze teát?

Klotild furcsának találta, hogy a tanár ma sem tudja még a szobaleány nevét és önkéntelenül is elmosolyodott egy kissé. -37-

Másnap a tanár azzal a vallomással lepte meg Klotildot, hogy a ház, „valahol Budapest környékén“, ahová esküvőjük után elvonulni fognak, jó ideje megvan már és az ő telekkönyvi tulajdona. Egyik szomszédos városka határában fekszik, nagy kert közepén. Székely eddigelé nem említette még ezt a házat, pedig két hónappal ezelőtt vette. Most már bevallotta azt is, hogy Klotild számára szerezte. A fiatalasszony csodálkozva tapasztalta, hogy a tanár milyen biztos kézzel intézi az ő sorsát. Ez a tapasztalás azonban nem bántotta a hiúságát, inkább jól esett neki.

Eljegyzésük első ideje nem a szerelem, hanem a bútoripar jegyében telt el. Hosszu és alapos tanácskozásokat folytattak jövendő lakásuk berendezése dolgában és Székely valósággal elárasztotta Klotildot árjegyzékekkel és tervrajzokkal. A fiatalasszony egyszerre azon vette észre magát, hogy száz komissió szakadt a nyakába. Asztalosokkal alkudozik, lámparaktárakban kutat és ha Székely alkonyatkor bekopogtat hozzá, diadalmas arccal lobogtat feléje valami sikerült kárpitmintát. Ez a foglalkozás egyébként nagyon az inyére való volt, mint minden igazi asszonynak.

VI.

Arady Sándor abban az időben betegeskedni kezdett. A szívét fájlalta megint. Egyízben már érezte ezt a fájdalmat, amelyet egy keletkező szívbaj szimptomájának -38- tartott. Akkor is mélységes levertség és unottság kísérte a bajt.

Az orvos, akit elhívatott, ezúttal sem talált semmi hibát a szervezetében. Azt mondta, egy kis ideges kimerültség az egész. Porokat rendelt neki, amelyeket azonban Sándor nem akart beszedni.

Egy hétig otthon maradt. Nem volt kedve dolgozni, bár kimondhatatlanul unta magát és nem akart embereket látni, bár rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Szakadatlanul sötét gondolataival viaskodott. Úgy találta, hogy a jövője reménytelen és az élete céltalan. Miként a hipohondrikus emberek általában, ő is kétféle életet élt. Ha egészséges volt, akkor telve volt önbizalommal, színes reményekkel, kíméletlen harci vággyal. A betegség lehellete azonban elég erős volt arra, hogy hirtelen derékon törje egész életkedvét. Ilyenkor az élete hasonlatos volt a palotához, amelyet tűzvész pusztított ki. Ami tegnap még ragyogó pompa volt, az ma már üszök, pernye, értéktelen szemét. A palota ura maga koldusszegényen és reménytelenül didereg a kormos falak között és egy kis emberi részvét után epekedik.

Az elmúlt esztendőben is volt ilyenféle hipohondrikus rohama. Akkor azonban Klotild volt az oldalán. Bizonyos, hogy soha még önmagával meghasonlott férfinak nem volt jobb társa, mint akkor neki. Az asszony csupa szerény áldozatkészség, csupa meleg gyöngédség volt. A mellett boldog és büszke volt, hogy hasznára -39- lehet Sándornak. Mint afféle minden ízében nőies nő, aki születésétől fogva félig irgalmas nővér, félig kis anya, meg tudta érteni és gyógyítani a képzelt szenvedést is.

Mostani szomoru magányában Sándornak eszébe jutottak Klotild levelei. Az asszony két esztendő óta sokat írt neki és ő ezeket a halványkék lapokat, futólagos elolvasás után, egy régi, faragott tölgyfaládába szokta dobni. Most előkereste és keltük szerint rendezte őket. Apró-cseprő emlékek is voltak a ládában, egy fantasztikus és titokzatos kultusz tárgyai, amelyekkel a szerelmes asszony babonája állandó és közvetlen összeköttetést akar teremteni a maga és szerelmese érzékei között.

Sándor most újból végigolvasta az összes leveleket. És a messziségből egyszerre meg tudta mérni Klotild szerelmének egész nagyságát. Minő hangon beszélt hozzá az az asszony? A koldusleány beszél így a királyfihoz. A rabnő, álmainak istenéhez. Az asszony boldog, szenvedélyes és föltétlen meghódolásában rejlő tűz szinte félelmetes volt. A szerelme tulajdonképpen csak a leveleiben nyilatkozott meg egész leplezetlen nyiltságában és erejében. Ha szemtől-szembe állottak egymással, akkor mindig valami szemérmetes és fájdalmas tartózkodás bénította meg Klotildot. A leveleiben azonban egészen megismertette és odaadta magát. E levelekben – melyeknek megírásában különös, nagy gyönyörűsége telhetett – csodálatosan merész és költői -40- lendületet vett az egyébként oly jelentéktelen és szerény asszony szerelme. Minden levelének egy volt a refrénje: Hálát adok Istenemnek, hogy megteremtett, mert én vagyok a világ legboldogabb, én vagyok a világ egyetlen boldog asszonya.

Sándor valamikor elnézően mosolyogva, olykor kissé unottan is futotta át a végtelen hosszu írásokat. Most azonban nem tudott betelni az olvasásukkal és valósággal megmámorosodott tőlük. Növekedő tisztelettel és csodálattal szemlélte Klotildot, akinek értékét és szépségét valami különös és érthetetlen félreértés következtében, most ismerte csak föl.

A feje, a szíve, a vére megint telisteli volt Klotilddal. A lakásának minden zuga megtelt Klotilddal. Abban a karosszékben szokott ülni, miközben keresztbe vetett lábait a kandalló rácsára tette… Annak az órának a zengő ütését szerette hallgatni… Ennek a képnek túlmodern rajzát nevette meg egyízben. Egyszer – az még a barátságuk legelején történt – ijedten lapult meg a fekete bőrkereveten, mialatt odakünn haragosan szólott a csengetyü… Olyasmit képzelt, hogy a bátyja jön érte, bosszut lihegve… Pedig csak a levélhordó volt… Sándor oly boldog volt, mintha megtalálta volna Attila kincsét, midőn egy nap egy teknősbéke-hajtűt halászott ki a karosszék párnája alól. Klotild hajtűje. És a szeme megnedvesedett a meghatottságtól, mikor a hálószoba ablakán egy gyémánttal belekarmolt szót fedezett fel: Te! -41-

Most már tisztában volt két dologgal. Az egyik az, hogy őt soha senki sem szerette, csak az egy Klotild. A másik az, hogy ő egész életében mindig, mindig egyedül érezte magát, csak akkor nem, ha Klotild volt mellette…

Újból és újból elolvasta a levelet. Éjnek idején is fölkelt ágyából és világot gyújtott, hogy megkeressen egy-egy, Klotildra nézve kiválóan jellemző mondatot, amelynek szavai elvesztek emlékéből. Közbe pedig rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Az a szomoru érzése támadt, hogy ő most már egész életén át egy halott emlékei között fog élni. A levelek is egy halott levelei. A faragott láda a koporsójuk. Szinte el sem tudta magával hitetni, hogy Klotild él, Budapesten van, eszik, iszik, jár, kel, mint annakelőtte.

Amidőn a gyöngélkedése óta elsőízben elhagyta megint a lakását, csak egy gondolata volt: látnia kell Klotildot. Látogatást nem tehetett nála, tehát mintegy véletlenül akart vele találkozni az utcán. Félnapon át járt föl-alá a Körut aszfaltján, akár egy szerelmes iskolásfiu, Klotild azonban nem mutatkozott. Már alkonyodott, amidőn Székelyt látta belépni a jól ismert kapun. A tanár udvarias közömbösséggel emelte meg előtte a kalapját. Sándor ekkor elszégyelte magát és hazament.

Másnap meglátogatta Szepessyt, Klotild bátyját. A sógornő látható örömmel fogadta és meg is rótta, hogy oly ritkán mutatja magát. Jó ideig fecsegtek már -42- a szalonban, Klotildról azonban egyikük sem tett említést. Egyszerre belépett ő. A szomszéd szobából jött, kalap nélkül. A legkisebbik unokahugát, aki még karonülő baba volt, hozta magával. Minden zavar és meglepetés nélkül nyujtotta szabad balkezét a vendég felé. A karján ficánkoló gyermek láthatólag lekötötte egész figyelmét. A gyermekek gügyögő beszédét utánozván, szólt hozzá:

Sándor nem tudta levenni szemét Klotildról. Telhetetlenül, gyöngéd kegyelettel nézte. A fehér kezén egy behegedt kis karmolást látott, az szinte meghatotta. Az ajka kissé cserepes volt; talán kifújta a szél. Közben egyre várta azt a bizonyos önkéntelen mozdulatot vagy pillantást, amely a multra emlékeztette volna. Az asszony azonban meglepően nyugodt, biztos és derült volt.

Közömbös dolgokról beszélgettek, Klotild aztán azt mondta, hogy uzsonnát ad a gyermekeknek és kis kedvencével a karján, kiment. Neki valóságos szenvedélye -43- volt a gyermekápolás és ha a sógornője házában volt, akkor egész idejét a gyermekszobában töltötte.

Sándor még tíz percig ott ült a szalonban, mivel azonban Klotild nem jött többet vissza, elbúcsúzott a háziasszonytól és elment. A kapu alatt összetalálkozott Székelylyel, aki éppen a házba lépett. Sándor érezte, hogy fülig elpirul és ez utólag nagyon bosszantotta.

Most már nem áltatta magát többet, hanem bevallotta magának, hogy szereti Klotildot. Szereti oly halálosan komoly, nagy, mély és egész lényét betöltő szerelemmel, amelynek lehetőségéről azelőtt sejtelme sem volt. Klotild maga az ő élete. Ha elveszti, akkor vége mindennek. És rögtön tisztában volt azzal is, hogy mindig így szerette. Csakhogy a szerelme észrevétlenül lappangott benne, mint a vér az egészséges ember ereiben. A szerelem mintegy magától értetődött, de azért betöltötte egész valóját. Tudomást akkor vesz az ember a véréről, amikor elfolyik.

Beismerte azonban, hogy botorul viselkedett Klotilddal szemben. Úgylátszik, a nő megkívánja, hogy a tulajdonosa megvédje benne a tulajdonát. Ő pedig mindig oly biztos volt Klotildban, hogy fölöslegesnek tartott minden védekezést.

Hirtelen az az ötlete támadt Sándornak, hogy legbölcsebben cselekszik, ha elutazik egy időre Budapestről. A dolgok mai állása szerint tartozik ezzel Klotildnak, de önmagának is. Nem nyugtalaníthatja tovább -44- az asszonyt, de nem is alázhatja meg magát előtte.

A vasuton nem tudott aludni. Mialatt a vonat sisteregve és pöfékelve mászta meg a Karszt lejtőit, ő valósággal megmámorosodott a mult boldog emlékeitől. Ez a mámor nagyszerü és fájdalmas volt. Jóformán el sem tudta többet hinni, hogy Klotild az övé volt, annyira az övé. A gondolataiban állandóan ott térdepelt az asszony lábai előtt és bocsánatot kért tőle, hogy hűvös közönbösség mögé tudta rejteni ujjongó boldogságát.

Abbáziában kellemetlen meglepetés érte: ott találta Éder bárónét a bécsi naplopókból összetoborzott törzskarával. Sándor most már egyszerüen gyűlöletesnek találta az asszonyt, aki oly léha módon beletolakodott az életébe. Már a szépségében és az elegánciájában sem hitt. Hiszen ez nem is nő, hanem egy furcsán fölcicomázott, keményizmu, fehérfogu, szőkehaju semleges lény. A cinikus önzése, a hóbortja, amelylyel bizonyos divatos külsőségek után veti magát, a mániákus mulatni vágyása szinte ijesztővé teszik ezt a különös teremtést.

Kurtán, már szinte gorombán lerázta magáról a kötekedő asszonyt és a nap nagy részét a lovranai úton bolyongva töltötte. A magányban veszedelmes kísérője akadt: Klotild. Tavaly ilyenkor két napig itt voltak és most minden reá emlékeztette Sándort. Talán ennél a -45- fordulónál volt, hogy az egyébként oly szemérmetes Klotild hirtelen megrohanta és erővel a szájához tapasztotta ajkát. Most a bájos kaland emléke rohanta meg Sándort. A szeme nedves lett, a lélegzete elállott… A lelke homályából pedig tűzoszlopként egy merész és dacos elhatározás csapott föl. Szó sincs róla, ő nem mond le Klotildról! Honnan is kúszott a lelkébe ez a nevetséges ötlet? Klotild az övé és az is marad örökre! Elmegy érte, elviszi magának. Akár akarja az asszony, akár nem. Elviszi erőszakkal. Ha kell, embert öl érte. Ha kell, meghal vele. De Klotild nem lehet a másé!

Az acélkemény elhatározás átjárta egész valóját. Most már nem töprenkedett többet, nem szenvedett és nem félt semmitől. A fájdalmas nyomás megenyhült a szivén. Szinte jókedvü lett.

– Megteszem azt, amit régen meg kellett volna már tennem és feleségül veszem azt a nőt, akit szeretek.

– Tegnap hirtelen elutazott. Ez azt jelentette, hogy lemond magáról és félre áll az útjából. Ma hirtelen visszajött megint. Ez azt jelenti, hogy nem tud maga nélkül élni.

Székely elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem akart cinikusnak látszani, különben azt mondhatta volna, hogy az Aradyhoz hasonló férfiak szerelme olyan, mint a mesebeli erdei rém. Ha szólongatják, akkor nincs sehol. Ha nem gondolnak vele, akkor váratlanul megjelenik, óriássá növekedvén.

Több szó nem is esett köztük erről a dologról. Székely kissé szófukarnak látszott az este és akkor derült csak föl, mikor Klotild az ebédlőjük berendezéséről kezdett beszélni.

Délután négy órakor Sándor benyitott Klotildhoz. -47- Kissé sápadt volt és zavartnak látszott, bár mosolyogni próbált. Az asszony néma intésére leült és beszélni kezdett. Igy szólt:

– Én napok óta készülök már arra, amit mondani akarok… De amint most beléptem ebbe a szobába, már tisztában voltam vele, hogy az előre betanult beszédem kárba veszett… Legjobb volna, ha kinyithatnám a mellemet és megmutathatnám magának a szívemet… Klotild, én nagyon beteg vagyok! Eddig nem tudtam, hogy mi a szenvedés… Most reám jött az élet nagy fájdalma. Kérem, legyen irgalmas és elnéző, értsen meg és legyen a segítségemre, hogy megértessem magamat!

Klotild mozdulatlanul ült vele szemben. Mikor Sándor oly meggyőző hangsúlyozással beszélt a szenvedéseiről, könnycsepp jelent meg a szemében. Ez a könnycsepp olyan hatással volt a fiatal úrra, hogy egyszerre neki is nedves lett a pillája. Elfojtott hangon folytatta:

– Én botorul, kegyetlenül és háládatlanul viselkedtem önnel szemben. Azt tudom. Elvesztettem a jogot, hogy még egyszer az útjába álljak. Azt is tudom. Mégis el kellett jönnöm, hogy megmondjam önnek az igazságot.

Az igazság az, hogy ön nélkül nincs élet. Én semmit sem hiszek és senkiben nem bízom, önmagamban sem. Tartalmat ön adhat csak az életemnek, mert ön a jóság, a tisztaság, az ideál. Ha önt elveszítem, akkor -48- örök és reménytelen sötétség vesz körül. Összetett kezekkel, magamat porig alázva, kérem, térjen vissza hozzám, Klotild! Ez nem szerelem, hanem több annál, vagy más egyéb: egy kétségbeesett ember imádsága…

Sándor térdre vetette magát a szőnyegen és átkarolta Klotildot a székkel együtt, amelyen ült. Az asszony szíve teli volt félelemmel és szánakozással. Az utóbbi érzése erőt vett a félelmén és halkan mondta:

Ez a banális mondása meglepte Sándort, akinek lelkében úgy zúgtak a nagy érzések, mint a harangkongás és az orgonaszó felséges hangja. Szinte elkeseredetten szorította magához Klotildot.

– Az Istenre kérlek, Klotild, érts meg! Te nem tudod, hogy ki vagyok… Eddig magam sem tudtam… Most azonban megismertem magamat és te is meg fogsz ismerni… A szerelem szól hozzád, az ifjúság, a boldogság… Ha nem hallgatsz reám, akkor tönkre teszed mindakettőnk életét… Te az én tulajdonom vagy… Nem eresztelek ki többet a karjaimból…

Klotild egy mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát az ölelésből. Ez azonban nem sikerült neki. Ekkor aztán mondott valamit, aminek hallatára Sándor egyszerre szabadon bocsájtotta. Nem is szavainak értelme, inkább a hangsúlyozásuk volt rá ilyen hatással. Józanul, türelmetlenül, kissé szárazon, inkább bosszankodva, mint szenvedélyesen mondta: -49-

Lángoló arccal a tükörhöz lépett és ösztönszerüen megigazította a haját. Sándor ott állott mögötte, összekulcsolva remegő ujjait és szinte megrettenve nézte. Ki ez a nő? Klotild? Az a különös és lesujtó ötlete támadt, hogy ő egy szörnyü és fantasztikus tévedés áldozata. Az igazi Klotild régen meghalt vagy elbujdosott és most egy idegen asszony bitorolja annak külső alakját.

És ebben némileg igaza is volt. Klotild nem volt már az az asszony, aki néhány hónappal ezelőtt. Lágy és könnyen mintázható egyénisége mindig annak vonásait viselte, aki rajta tartotta modelláló kezét. Néhány hónappal ezelőtt még egészen Sándor művésziesen színes és érzékies lelkének kreatúrája volt. Ujabban azonban nagy befolyást, nagyobbat, mint maga is hitte, nyert reá Székely kemény, nyugodt, józan és becsületes akaratereje.

– Klotild, – mondta, – én tudom, hogy maga lekötötte magát Székelynek… Ennek is én vagyok az oka! De egy dacosan kimondott szó kedveért nem teheti tönkre az életünket…

Nem folytathatta azonban, mert kívül megszólalt az előszoba csengetyűje. Hazajött Klotild édesanyja. Az öregasszony természetesen nem volt beavatva leányának szívbeli ügyeibe, valamit azonban mégis sejtett és mostanában minden rokonszenvével Székely tanár -50- pártján állott. Egy ijedt pillantást vetett Sándorra és Klotildra, azután letelepedett a szalonban. Ösztönszerüen megérezte, hogy az ő jelenléte hatalmas segítsége Klotildnak.

Sándor néhány percig még ott ült, azután elbúcsúzott a nőktől. Az előszobában fogva tartotta Klotild kezét. Valamit akart még kérdezni, de nem jött ki szó a torkán. Az asszony végül megsajnálta.

A tanár az este tíz perccel korábban érkezett, mint máskor. Egy pillantást vetett csak Klotild arcára és már tudta, hogy itt minden rendben van. Egy szóval sem emlékezett meg Arady látogatásáról és a szándékos hallgatása lezárta Klotild ajkát is.

Jó ideig hallgatagon ültek egymás mellett. Az asszony aztán egy ösztönszerü és heves mozdulattal egyszerre Székely vállára hajtotta fejét. Úgy találta, hogy ezen az erős vállon jól esik a pihenés. A tanár ekkor nekibátorodott és kérdezett valamit. Halk, a megindultságtól kissé remegő hangon kérdezte:

– Megtettem az összes szükséges előkészületeket. Minden dolgunk rendben van. A diszpenzációkat is -51- megszereztem. Akár holnap, vagy holnapután is elmehetünk az anyakönyvvezetőhöz…

– Nem baj! Ha megesküdtünk, elviszem magát utazni. Mire visszajövünk, az édesanyja felügyelete alatt rendbe jött minden…

Másnap Sándor hiába várta Klotild levelét. Pedig hogy várta! Egyebet se tett, csak várt.

Harmadnapra megjött a levél. Sándor jó ideig nem merte fölbontani. Végül abban állapodott meg, hogy a levél csak kedvező hírt hozhat neki. Klotild habozása a legrosszabb esetben is azt bizonyítja, hogy küzködik magában. És egy asszony, aki küzködik…

Arady Sándor összegyűrte kezében a levelet és hosszában elvágódott a szobája padlóján. Esés közben beleütötte fejét egy szék sarkába. -52-

A legénye ágyba fektette, Sándor azonban megtiltotta neki, hogy orvost hívasson. Másnap reggelig mozdulatlanul és álom nélkül feküdt ágyában. Mindig a padmaly cirádáit nézte. A szíve alig vert, a keze-lába jéghideg volt. Olykor összeszedte minden energiáját és keresett valamit, amire érdemes volna gondolnia. De nem talált semmit. Csak egy gondolat vonzotta némileg: a megsemmisülés gondolata. Meghalni jó lesz. De ami addig van, az százszorta rosszabb a halálnál.

VII.

A kötelességtudásnak valami homályos és bágyadt érzése tartotta vissza attól, hogy rögtönösen végezzen magával. Holmi leveleket és emlékeket kellene még előbb megsemmisítenie és egy-két dolgát kellene rendbe hoznia. Tudta ugyan, hogy ez babona, de azért mégis undorodott a gondolattól, hogy hideg szívü és tisztátalan kezü emberek turkáljanak majdan életének dokumentumai között. Ha már meghal, véglegesen és mindenestül akar meghalni. Mint azok a keleti zsarnokok, akik máglyát építettek maguknak a kincseikből és az asszonyaik testéből.

Egyelőre azonban nem volt annyi lelki ereje, hogy kinyissa a leveles ládáját és hogy hivatalos emberekkel beszéljen.

Egy hetet töltött el így, tétlenül, fásultan, remény -53- és vágy nélkül, mintha már az elmúlás előcsarnokában várakoznék. A leveleit nem bontotta fel és látogatókat sem fogadott. Éder báróné, aki megint a fővárosban volt és akit mód felett izgatott udvarlójának hideg viselkedése, egy nap meg akarta látogatni. Sándor azonban őt sem bocsájtotta be. Mit akar tőle az az asszony, akire csak émelyítő ellenszenvvel tudott gondolni?

Egy héttel Klotild esküvője után annyira megemberelte magát, hogy végrendeletet akart csinálni. Felöltözött és inasának nagy csodálkozására elhagyta a lakását. A közjegyzőt, akit fölkeresett, nem találta otthon és ekkor lement a Dunapartra sétálni. Lassu léptekkel ment, egyre attól remegve, hogy valami ismerősével találkozhatnék. A verőfény vakítóan ragyogott, ő mégis szürkének látta a világot, mintha mocskos üvegkorong borulna a Duna fölé.

Egy óra múlva haza kívánkozott megint. Mikor fölment a homályos lépcsőn, egy nő jött vele szemben. Fiatal, szegényesen öltözött leány volt. Elhaladtak egymás mellett és Sándor már az előszobájában volt, mikor tudatára ébredt annak, hogy valami édes, meleg izgalom hevíti a szívét. A fiatal leány, akivel a lépcsőn találkozott, Klotildra emlékeztette…

A szobájába lépett és ekkor megszólalt odakünn az előszoba csengetyűje. Röviden, félénken, szakasztott úgy, ahogyan Klotild szokott csöngetni. Azután az inas feleselő hangja hallatszott.

Sándor sietve kinyitotta az előszoba ajtaját. Nem tévedett, tényleg az a fiatal leány állott künn.

Nesztelen léptekkel, alázatosan lehajtott fejjel lépett be. Tizennyolc, legföljebb húsz esztendős leány lehetett. A ruhája eléggé elárulta, hogy szegény és hogy vidékről jött. Egy pillantás meggyőzhette Sándort, hogy semmiképpen nem hasonlít Klotildhoz. Szénfekete haja van és sötétkék szeme, amely az első pillanatban ugyancsak feketét mutat. Amellett valamivel nagyobb és erősebb is, mint Klotild. És mégis van benne valami, ami Klotildot juttatja eszébe. A mozdulatai. És talán a modora is. Ugyanaz a finom, kecses lágyság, ugyanaz a habozó, félénk nőiesség.

Még meg sem szólalt és Sándor már is a szívébe fogadta a csinos és kissé ügyefogyottnak látszó gyermeket. Tudta, hogy az kérni fog tőle valamit és azt is tudta, hogy ő nem fog tőle megtagadni semmit.

A leány elmondta, hogy Arady szülőfalujából való. Tehát földikéje. A neve Kovács Ilona. Az édesapja irnok volt, – Kovács Bertalan, – talán tetszett ismerni? Félesztendővel ezelőtt meghalt és háromszáz koronát hagyott a leányára. Valaki, akinek személyes köze volt Kovács Ilonához, – egy Huszár nevü ügyvéd, – talán tetszik ismerni? – megmagyarázta a leánynak, hogy kenyérkereset után kell néznie és hogy Budapesten könnyüszerrel juthat majd munkához. -55- Levonva örökségéből bizonyos levonandókat, fölküldte Budapestre, ahol Kovács Ilona szállást talált egy Hászné nevü zsidóasszonynál, – talán tetszik ismerni? Úgy látszik, hogy Budapesten be vannak már töltve az összes állások, mert Kovács Ilona nem tudott keresethez jutni. Igaz, hogy egy kis főzésen és varráson kivül nem is igen értett semmihez. Cselédnek ugyan elmehetett volna, de Ilona nem felejtette el, hogy édesapja irnok volt és nem tudott szabadulni bizonyos arisztokratikus előitéletektől… A pénzecskéje időközben elfogyott. Egy hónap óta már a szállását sem tudta megfizetni. Hászné derék asszonyság volt, magánál is tartotta Ilonát egy jobb jövő reményében, de enni nem igen adhatott neki a maga szegénységből. És így Kovács Ilona négy hét óta abból a mindennapi bögre kávéból élt, amit egy jólelkü szomszédasszony hitelezett neki… Nagy nyomoruságában fölkereste Arady urat, – akit makacsul méltóságos úrnak nevezett, – hátha ő, mint földije, kenyérkeresethez juttatná…

Sándor néhány kérdést intézett a leányhoz. Megtudta, hogy annak semmiféle élő rokona nincs és hogy Budapesten senkit sem ismer a szállásadóin kívül. A szép gyermek némi tájszólással beszélt, félénk és panaszosan, vontatott hangon. Egyszerü, jóságos és némileg ügyefogyott leány benyomását tette. Teljes elhagyatottsága -56- részvéttel töltötte el Aradyt, de azért kellemesen is érintette.

Mindenekelőtt pénzt adott neki, hogy kifizethesse adósságait Hászné asszonynál. Meghagyta neki, hogy keresse fel harmadnapra újból és megígérte neki, hogy addig is gondolkozni fog, hogy mit tehetne érdekében.

Kovács Ilona könnyek közt mosolygott. A mosolya széppé és verőfényessé tette egész arcát. Hirtelen megragadta Sándor kezét, megcsókolta és kisietett a szobából. Ebben a csókban benne volt a fogadalma, hogy leteszi sorsát Sándor kezébe.

Sándor még jó ideig érezte kezén a fiatal leány ajkának melegét. Ez a jóleső melegség lassanként általszivárgott egész testén és édesen megdobbantotta szívét. Maga is elcsodálkozott a különös változáson, mely rajta végbement. Hogyan is tehetett reá ilyen mély benyomást a jelentéktelen és hétköznapi kis kaland?

A dolog magyarázata egyszerü volt. Ő olyanformán járt, mint a magányos rab, akit kis egérke látogat meg tömlöcében. Rettenetes elhagyottsága véget ért és börtönének hideg homályába beköltözött az élet szimbóluma. Úgy érezte, életkérdés reá nézve, hogy magához szoktassa a kis egeret. Ha lesz valakije, akivel gyöngédségét éreztetheti, akkor lesz miért élnie. Egész lelke most egyetlen nyitott seb volt, mely fájdalmasan áhitozott a szeretet meleg balzsama után. A szeretet megjelent előtte, egy bájos, ügyefogyott gyermekleány képében. A gondolat, hogy a leány életének legkritikusabb -57- pillanatában lépett eléje, szinte babonássá tette és hálával töltötte el a sors iránt. Most már nem gondolt többet a halálra.

Ebéd után elment hazulról és nagy sétát tett a budai hegyekben. Midőn késő délután visszatért, nagy meglepetésére ott találta Kovács Ilonát a háza előtt. A szemben levő gyalogjárón állott és láthatólag az ő lakásának ablakaira figyelt.

Ilona arca vérvörös lett, mint a tilos dologban tetten ért gyermeké. Hebegve bevallotta, hogy neki tulajdonképpen nincs is nappali lakása. Ő csak afféle ágyrajáró Hásznénál. Nem tud magával mit kezdeni és mivel különben is mindegy, hogy hol tölti el idejét, tehát dél óta itt lebzselt az utcán. Úgy tett, mint a gazdátlan kis eb, mely fölkeresi a házat, ahol egyszer egy csontocskát dobtak neki. Most azonban haza fog menni, mert ilyenkor már elfoglalhatja helyét a szállásán… S azzal sietve el is ment.

Sándor is fölment a lakására. Ott egyszerre bánni kezdte, hogy szó nélkül útjára eresztette a leányt. A gyermek, akire ő oly végtelen, meghatott gyöngédséggel gondol, most egyedül búsúl valami mocskos konyhazúgban, idegen, durva emberek között. Ennek igazán nincs semmi értelme. Szerencsére emlékében tartotta Hászné lakásának címét. Kocsit hozatott és odahajtatott. -58- Meg fogja nézni Ilona szállását. Meg fog róla győződni, hogy tisztességes asszony-e Hászné.

Hásznét megtalálta a külső Ferencváros egyik nagyon mocskos házának udvari lakásában. Az asszonyság a konyhában álló mosóteknő fölé hajolva dolgozott, közbe förtelmes németséggel veszekedett valami láthatatlan ellenségével, aki rekedt basszushangon válaszolt neki egy zöld függöny mögül. Arady megjelenése egy cseppet sem feszélyezte, látogatását határozott bizalmatlansággal fogadta.

– Itt nem lakik semmiféle leány, – mondta. – Három gázgyári munkásom van, de Kovács Ilonkát nem ismerek. Én tisztességes asszony vagyok…

E szavaknál egy korhelyképü, fekete ember lépett ki a függöny mögül. Dagadt pilláju szemével ellenségesen mérte végig a látogatót. Sándor ekkor egy kis bankjegyet tett le az asztal szélére. Ez a néma argumentum nagy hatással volt a fekete emberre.

– Azt a leányt, aki a múlt héten itt lakott, nem hivták azt Ilonának? – kérdezte az asszonytól.

Hászné azonban úgy emlékezett, hogy az inkább Matild volt… Ennél többet nem is lehetett belőlük kivenni. Sándor elkedvetlenedve hajtatott haza. Bizonyosra vette, hogy az ő kis barátnőjének oka van rá, hogy eltitkolja előtte a lakását.

Másnap délután beállított hozzá a fiatal leány. Szakasztott olyan arccal jött, mint aminővel tegnapelőtt távozott: -59- alázatosan, mosolyogva és meghatottan. Az ő naiv és kedvesen fontoskodó modorában elmondta, hogy mit csinált a rábízott pénzzel. Kifizette minden adósságát, cipőcskét vett magának, meg egy pár olcsó keztyüt. Még maradt is tizenkét forintja, amiből, az ő számítása szerint, két hétig meg tud élni.

– Oh! De hisz én már nem lakom ott! És én ezt elfelejtettem megmondani! És a méltóságos úr hiába fáradozott!

Ilona megrettenve nézett Sándorra. A rideg hang, melyen az hozzá szólott, láthatólag megijesztette és elszomorította.

– Azt mondták, hogy nem ismernek? Ezt bosszúból tehették! Mikor megtudták, hogy pénzem van, azt akarták, hogy adjam nekik kölcsön… Nem mertem odaadni, mert tudom, hogy az úr milyen részeges ember… Akkor nekem estek, összeszidtak és megfenyegettek… Azzal gyanusítottak, hogy Isten tudja, minő módon szereztem a pénzt… Elszégyeltem magamat, féltem is tőlük és azért elmentem máshová lakni…

– Hászné sógornőjéhez, egy Winterné nevü asszonysághoz, -60- aki a gázgyár mellett lakik… Nála háltam az éjjel, de ott sem maradhatok…

Ilona kissé húzódozott a válasszal. Az arca lángvörös volt. Végül mégis csak kimondta:

– Azt hittem, hogy Winterné jóravaló özvegyasszony… De – nem az… Mindenféle urak járnak hozzá. Azt mondta nekem, hogy ne legyek bolond… De én –

Nem folytathatta tovább, mert görcsös zokogásra fakadt. Fuldokolva ismételgette:

Sándor részvéttel szemlélte a gyermeket, akinek alkalmasint már förtelmesebb megpróbáltatásokban volt része, mint bevallani merte. Megsimogatta könnyektől nedves kis arcát és gyöngéd érintése olyan hatással volt Ilonára, hogy az egyszerre megragadta a kezét és karjához szorította arcát.

– Mentsen meg! – zokogta. – Én nem akarok olyan lenni… Megesküdtem édesapámnak a halálos ágyán, hogy tisztességes leány maradok… De mindig a nyomomban vannak, üldöznek, hajtanak… Nekem nincs senkim, csak ön… Ha ön is elhagy, akkor, – óh, akkor –

A kitörése sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy hazug lehetett volna. Sándor mégis kételkedve fogadta. Azzal máris tisztában volt, hogy ez az együgyünek látszó -61- gyermek sok mindent rejteget a lelke mélyén, amiről neki nem szabad tudnia.

– Légy nyugodt, kis leány, nem foglak elhagyni, – szólt. – Az a kérdés, hogyan lehetne téged hamarosan tisztességes helyre, jóravaló emberek közé hozni?

Kupáné a falujabeli tanító özvegye. A fővárosban él, jobban mondva: nyomorog. Ilona éppen ma találkozott vele… Kupáné gyermekkora óta ismeri Ilonát. Szivesen adna neki szállást, említette is, de mostanában ő maga is nagy bajban van, nem tudja megfizetni a lakását és attól fél, hogy reggelre kiteszik az utcára…

Most már biztosra vette, hogy a kis egér csak azért keresi föl börtöne homályában, azért cincog, táncol és kellemeskedik, hogy apró kenyérmorzsákat hurcoljon el tőle. Mindegy! A dolog inkább unalmas, mint bosszantó…

A kis leány hálálkodva elsietett és Sándor az ablakhoz lépett. Odalenn egy kopott ember állott. Láthatólag várt valakit. Úgy festett, mint valami züllött művész. Vézna termetü, hosszu haju, borotvált arcu -62- és igen rossz képü legény volt. Széles karimáju, puha kalapot viselt és galléros köpenyeget. A köpenyege valamikor barna lehetett, de már rókavörösre kopott.

Ilona most kilépett a kapun és a borotvált arcu hozzá sietett. A leány egy ijedt pillantást vetett föl az ablakokra, de nem látta meg Sándort, aki a függöny mögött állott. A türelmetlen mozdulatain meglátszott, hogy szemrehányásokat tesz az ifjúnak, miért jött ide. A borotvált arcu is fölnézett az ablakra, aztán kicsinylőleg legyintett a kezével…

– Tehát ennek a kamasznak kell az én pénzem! – dörmögte Sándor keserü mosollyal.

Azután ő is kicsinylőleg legyintett. Ezzel a legyintéssel kitörölte emlékezetéből az egérkét, szövevényes és kicsi hazudozásaival együtt és kitörülte azokat a beteges és fantasztikus reményeket is, amelyeket a kis egér váratlan megjelenéséhez fűzött.

A véletlen úgy akarta, hogy még aznap viszont lássa Ilonát. Este, a gázlámpák már égtek az Andrássy-úton, szembe jött vele a leány. Ezúttal is a borotvált arcu ifju kísérte. Ilona igen nagy, a szegényes kék ruhájához semmiképpen sem illő, tollas kalapot viselt a fején. Amidőn megismerte Sándort, krétafehér lett az arca. Lehajtott fejjel, lesütött szemmel, visszafojtott lélegzettel ment el mellette, mint a turpisságon ért iskolás gyermek a tanítója mellett. A kísérője, akinek arcán meglátszott, hogy jól tudja, ki legyen a -63- szemközt jövő úr, szemérmetlenül a Sándor arcába nézett. Volt a pillantásában valami a győzedelmes versenytárs gúnyos részvétéből.

A sors vagy a véletlen alkalmasint meg akarta tréfálni Sándort, mert másnap megint megmutatta neki a leány arcát. Ezúttal egy műkereskedés kirakatában ismert rá, egy jónevü festő képén. A tanulmányfej név alatt kiállított kép Ilona kitünő arcképe volt. A modell válla és melle egyébiránt meztelen volt a képen.

Sándornak eszébe jutott, hogy a kép révén megtudhatná, hogy kicsoda tulajdonképpen Kovács Ilona. Bement a boltba és mivel elég olcsóra tartották, a lakására küldette a képet. Délután magához hivatott egy magándetektivet, akinek címét ujsághirdetésekből ismerte és megbízta, hogy szerezzen neki fölvilágosítást a leányra vonatkozólag. A detektiv megnézte a képet, följegyezte a festő nevét, megigérte, hogy diszkrétül fog eljárni és elment.

Kovács Ilonának Schmidel Ilona volt a neve. Árva volt és tényleg Arady falujában született. Az apja nem volt irnok, hanem lakatos-mester. Tíz hónap óta lakott a fővárosban. Egy ideig abból élt, hogy mint modell járogatott festők és szobrászok műtermébe. Szinésziskolában is tanult, de csak rövid ideig, mivel nem volt semmiféle tehetsége. Elmult télen egyik operett-színházban -64- statisztált, onnan elvitte egy vén bankár. A bankárral azonban két-három nap mulva már összekülönbözött. Azóta egy Garai Alfréd nevü emberrel élt közös háztartásban. Egy hónapos szobában laktak, ugyanabban a ferencvárosi házban, ahol a több ízben említett Hászné is lakott. A szóban forgó Garai Alfréd hirlapírónak mondta magát, bár sohasem dolgozott lapnál. Egyébként rovott előéletü ember volt, akit állandóan szemmel tartott a rendőrség, mint veszedelmes zsarolót. A tudósítás arról is megemlékezett, hogy Ilona és a kedvese nem éltek valami jó egyetértésben. Kétízben már el is váltak egymástól és nevezetes, hogy mindig Garai hagyta ott a leányt. Később azonban megint csak összekerültek valahogyan.

Ennyiben volt az irott jelentés. Sándor végig olvasta, azután darabokra tépte és a papirkosárba dobta. A tanulmányfejet azonban, mint egy furcsa és némileg tanulságos kis kaland emlékét, a dolgozószobája falára akasztotta. A kép egyébként határozottan jó volt.

VIII.

Biztosra vette, hogy nem fogja többet látni a kis egeret. Az megriadt lábának toppanásától és mostanában más éléstárt kerülget, kecses szemérmetlenséggel. Annál többet szemlélgette azonban a dolgozószobájában függő arcképét. A portrait annyira jó volt, hogy -65- szinte megmagyarázta neki a különös leány egyéniségét, jobban, mint maga az élet. A művész jól lehetett diszponálva, amikor vászonra vetette és a leány, a hosszu ülések alatt elfásulva, leejtette arcáról az álarcot. Finom metszésü ajka körül ott ült a ravaszság vonása. Az alázatos furfang, amely a gyönge és sokat üldözött állatok fegyvere. A megható leányos alattomosság, amely megjelenik Hamupipőke arcán, mihelyt hátat fordít neki a gonosz mostoha. Arcának ezt a vonását megmagyarázta és enyhítette szemének kifejezése. Szép és értelmetlen szemében ott vibrált a rémület, amellyel az élet brutalitása az egyűgyü gyermeket eltöltötte. És Sándor – miközben a képet szemlélte – úgy érezte, hogy se joga, se oka nincs neheztelni a leányra. Az olyan volt, amilyenné nevelték. Nevelője volt a társadalom, a férfiak társadalma. Ahány férfit megismer az ilyen gyermek, az mind a zsarolók tipusához tartozik. Az egyik, akit szeret, pénzt zsarol tőle; a másik, a vén bankár, akit gyűlöl, élvezetet. Ő maga is, Arady Sándor, meg akarta zsarolni. A gyöngédségét akarta. Hiszen ha valóban számító volna ez a szép leány, akkor nem volna egy züllött kalandor cselédje, hanem selyemben, csipkében járna.

Igy beszélt Sándorhoz a tanulmányfej. Egy-két hét mulva megszűnt beszélni. Akkor már az attasé legénylakásának megszokott és közömbös színfoltjává lett, amely épp oly néma volt, mint a többi kép, szőnyeg, bútor, amely a szobákat megtöltötte. -66-

Ekkor, egy verőfényes reggelen, váratlanul megjelent nála a kép eredetije. Az inas, aki ismerte, tapintatos akart lenni és szó nélkül beeresztette a fogadószobába. Ilona megállott az ajtó mellett. Mosolygott, de a szeme könyes volt. Meglátszott rajta, hogy örül is, hogy itt lehet, de fél is.

Ilona ekkor kinyitotta a kis bőrtáskát, amelyet a kezében tartott és kivett belőle egy levélborítékot. A boritékban jókora csomó összegyűrt bankjegy volt. Azt megmutatta Sándornak.

Úgylátszik, ezúttal valami nagyobbszabásu tervet eszelt ki, – gondolta Sándor magában. Majd fönnszóval kérdezte:

– A mult héten érte jött két titkos rendőr, – mormogta halkan. – Azóta nem jött többet haza.

– Kellemetlen kaland, – mondotta Sándor, aki mindenképpen meg akarta őrizni cinikus jókedvét. – És vajjon miért különbözött össze Garai úr az államrendőrséggel?

– Zsaroló levelet írt az öreg Berger úrnak… Berger azelőtt kitartott engem… Garai azzal fenyegette meg, hogy kiteszi az ujságba és megírja a feleségének, ha nem küld pénzt… Ezért csukták be… Nekem aztán Berger úr elküldte ezt a pénzt…

Ezt nyugodtan, száraz hangon mondotta. Sándor egy kis undorodást érzett. Sarkon fordult, az ablakig ment, majd újból visszajött és megállott a leány előtt.

Most vette észre első ízben, hogy Ilona fiatal homlokán, a két szemöldök között, különös, ferde redő vonul el. Olyan szánalmas volt ez a korai redő, mint a repedés a drága sèvresi műremeken.

– Azt akarja, hogy szabadítsam ki kedvesét a börtönből? Ugy-e, nagyon szereti azt az embert?

– Nem szeretem és sohasem szerettem… Akkor -68- volna jó dolgom, ha sohasem szabadulna ki többet…

– Igen, megyek, – mormogta a leány. Majd hozzátette: – Ugy-e, ne jöjjek ide többet?

A leány némán bólintott a fejével. Az ajtóig ment, ott ráhajolt a kilincsre, majd térdre esett és fuldokolva zokogni kezdett.

Sándor nem sietett hozzá, hanem cigarettára gyujtott és nyugodtan várta, amíg véget ér a roham. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy komédiázik-e a kis egér, vagy őszinte könnyeket hullat-e.

– Nem, – válaszolt Ilona a síró gyermekek szepegő hangján, – nem, ön nem bántott. Ön az első ember, aki mindig jó volt hozzám… Ha önre gondolok, akkor mindig napfény esik a lelkemre… És mégis csalom önt, hazudozok önnek… És kiért teszem? Egy emberért, akitől úgy irtózom, mint a vadállattól… Ha jókedve van, akkor kigúnyol… Ha -69- rosszkedvü, akkor bottal ver… Első naptól fogva mindig fájt a szívem, ha önre gondoltam… Szerettem volna eljönni, letérdepelni a küszöbén és mindent elmondani, aztán elmenni, meghalni a Dunában… De nem tettem meg… És most is úgy fáj a szívem! Nem tudom, mi van velem. Szeretném, ha eltiporna…

Mialatt beszélt, a térdein odakúszott Sándorhoz és odasímult lábához. Alázatosan, szenvedélyesen és forrón. Ez az odatapadása ékesebben szóló és meggyőzőbb volt, mint a beszédje.

Valahogyan megtalálta Sándor kezét, azt magához ragadta és beletemette nedves kis arcát. Mivel Arady nem vonta vissza a kezét, a leány nekibátorodott és így szólt:

Mélységes csend lett a szobában. Jó ideig tartott, míg meg mert szólalni. Sándor kezét fogva, arcát elrejtve, az izgalomtól rekedtes hangon beszélt. Megérzett a hangján, hogy egy nagy és mély érzés kényszere alatt beszél. Rövid életének történetét mondta el. Szárazon, szinte rideg objektivitással. A fehér egérke története volt, amely csatornák iszapján átsurranva cseni össze eleségét. Ennek a csatornának rettenetes, sötét és fantasztikus kiágazásai vannak. Olykor valami halvány világosság dereng a szomoru homályban. A fehér egérke azt hiszi, hogy rést talált a verőfényes és tiszta -70- világba. De odafenn egy-egy goromba cipősarok dobbantása újból és újból visszakergeti. Az egérkének nincs helye a napfényben.

Elhallgatott. Homlokát most már a szőnyeghez szorította. Hangosan és nehezen lihegett.

Komédia ez, vagy igazság? Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy a zavaros lelke mélyén megmozdult valami, ami fölött neki magának sincs hatalma. Ez a valami talán a leány tudtán kívül és akarata ellenére tör Sándor felé. Ezt a valamit, ami tiszta maradt iszapágyában is, egykor, kisleány korában, az édesanyja csókolta a lelkébe.

Mi a jóság, mi a gonoszság? A puhalelkü gyermekleánynál külső sugallat eredménye. Ha rongyemberek akarata állati sorba tudta sülyeszteni, miért nem emelhetné föl emberi sorba a tiszta és erős akarat?

Most, hogy Sándor nem látta az arcát, szinte megdöbbentően emlékeztette megint Klotildra. Lágy és forró odaadása, amellyel beletemetkezik egy nagy érzésbe, minden hangja és mozdulata a Klotildé. Valami különös, szomoru ötlete támadt Sándornak. Ennek a gyermeknek a testében Klotild lelki ikertestvére él. A gyöngytiszta lelket az élet brutális szeszélye száműzte a tisztátalan testbe. Most ráismert a maga mesterére és kétségbeesetten kiáltozik hozzá segítségért. Vajjon elhagyhatja-e?

Forró szánalom szállotta meg szívét. Kezébe vette a leány állát és gyöngéden fölemelte arcát. -71-

A leány hirtelen térdre emelkedett. Homlokáról eltünt a félszeg redő. Egész arca csupa édes verőfény volt.

– Jegyezd meg jól, amit mondok, – folytatta Sándor halkan. – Nem tartalak sem jónak, sem rossznak. Annak tartalak, ami vagy: oktalan és boldogtalan gyermeknek. Ha kezembe adod sorsodat, akkor emberhez méltó életet biztosítok neked. Nem akarok tőled semmit, sem most, sem a jövőben. Csak egyet kívánok: soha, semmi körülmények között nem szabad hazudnod…

– Most kelj föl, ülj oda és hallgass reám, – folytatta Sándor. – Meg kell egyet-mást beszélnünk…

Mialatt a közeljövőre vonatkozó terveit közölte vele, a leány szemben ült vele és egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. A szeme teli volt mosolygó verőfénynyel, túláradó gyöngédséggel, fanatikus rajongással.

IX.

Amit Ilona egyik látogatása alkalmával Kupánéról, a falujabeli tanító özvegyéről mondott, az történetesen igaz volt. Az asszony a fővárosban élt, természetesen nagy nyomorúságban. Egy vakmerő álomkép -72- csábította Budapestre: szobaurakat akart tartani és főzni akart. Kitünt azonban, hogy ilyenféle vállalkozás is csak tőkepénzeseknek való. Kupánénak soha életében nem volt annyi pénze, amennyibe egy többszobás lakás negyedévi házbére kerül. Igy tehát méltán hihette, hogy az Ur meghallgatta az ő hő imáit és csodát művelt, midőn Arady Sándor urat arra ösztönözte, hogy béreljen csinos utcai lakást a Ferencvárosban, rendezze be az utolsó szögig és ültesse be oda az öregasszonyt és Ilonát. A ház többi lakói első naptól fogva tisztában voltak vele, hogy Ilona Arady kedvese. Kupáné erre vonatkozólag nem alkotott magának véleményt. A sok nyomorúság, amelyben már része volt, sokkal símulékonyabbá tette a derék asszonyt, semhogy megengedte volna magának az önálló gondolkozás fényűzését.

Sándor akkoriban szakított összes fővárosi ismerőseivel és így maradt fölös ideje, hogy Ilonával foglalkozzék.

Az volt a terve, hogy mindenekelőtt ki fogja építeni Ilona nagyon is hiányos nevelését. Azután valami gyakorlati mesterségre fogja taníttatni – talán a gépírásra, vagy a könyvelésre, – hogy megkereshesse a maga kenyerét. Később talán férjhez is fogja adni, egy tisztességes szegény emberhez. A tisztességes ember alatt valami kishivatalnokot értett, aki elég jellemtelen arra, hogy a hozománya kedvéért feleségül vegye, de másrészről elég jellemes arra, hogy a házasságában megbecsülje Ilonát. -73-

Egyelőre egész kis tantervet dolgozott ki a leány számára. A tanításra ő maga vállalkozott. A nevelési programjával azonban hamar megakadt. A leány értelmesnek látszott, sőt teli volt játszi elmésséggel, a lelki önfegyelmezéshez azonban nem volt tehetsége és a rendszeres munka elfárasztotta és elszomorította. Miután egy ideig megható buzgalommal küzdött a saját szórakozottsága ellen, egyszerre csak kibujt az iga alól. Sándor azon vette észre magát, hogy a leckeórákból társalgási órák lettek. Ez órák alatt a növendék fecsegett, a tanár pedig hallgatta, még pedig nagy élvezettel. Valamihez azonban mégis volt kedve a leánynak: a zenéhez. A lelke teli volt harmóniákkal és a nótázás veleszületett képessége volt. Meglepő gyorsan tanult meg zongorázni és midőn Sándor egyszer egy gitárt küldött neki ajándékba, néhány nap mulva már úgy megbarátkozott ezzel a hangszerrel is, hogy elpengethette rajta nótáihoz a kíséretet.

Sándor akkoriban valóságos csömörrel gondolt az időre, melyet a fővárosi szalonokban töltött. Maga sem értette, hogyan lelhette kedvét az úgynevezett jó társaság üres és hazug szórakozásaiban. Most az ideje javát a könyvei között töltötte és jóformán nem is érintkezett mással, csak kis védencével. Ez az életmódja nagyon is inyére való volt. Ő tulajdonképpen nem volt társas lény, csak diplomáciai foglalkozása kényszerítette bele a banális forgatagba. Most végül magának élhetett. Ilona mindennap délelőtt bekopogtatott -74- hozzá. Sándor le akarta erről szoktatni, de a leány szép szerével kifogott rajta. Eleintén mindig azzal állított be, hogy még egyszer és utóljára jön. Azután mindennapos lett és Sándor most már nélkülözte volna, ha elmarad. Délután viszont a fiatal úr kereste föl.

A vak is láthatta, Sándor pedig ilyen dolgokban nem volt vak, hogy a fiatal leány szereti pártfogóját. A szeméből, minden pórusából árad feléje a gyöngéd tűz. A női szemérmetesség, melyet eddigelé nem igen ismert és amely Sándor hatása alatt fejlődött ki benne, tartja vissza attól, hogy a nyakába, vagy a lába elé vesse magát. Az állandó édes martirium, melyet magára kényszerít, meleggé, széppé és szinte leányossá teszi. Igaznak kell lenni, hogy a nő minden szerelmében újjá születik és visszanyeri lelke érintetlenségét. Ilonát egyébként nem érdekli semmi, ami nincs összefüggésben Sándorral. És hihetetlen sejtőképessége van, ha arról van szó, hogy kitalálja Sándor gondolatait. A modorán, sőt a külsején is nagy, a fiatal úrra nézve igen kellemes változás megy végbe. Tudja, hogy pártfogója szakértő a női öltözködés terén, szakít régebbi izlésével és feltünő egyszerűen, de egyéni stilusérzékkel és körmönfont elegánciával kezd öltözködni.

Akkoriban esett, hogy a véletlen megint összehozta Sándort Klotilddal. Az attasénak valami hivatalos dolgában Bécsbe kellett mennie és a vasuti kocsiban találkoztak össze. Az asszony kísérő nélkül utazott. Két idegen ember volt rajtuk kívül a kocsiban. -75-

Klotild minden elfogódás nélkül nyujtott neki kezet. Azt mondta, hogy ő most vidéken lakik, a második vasuti állomáson Budapesttől. Az édesanyját volt meglátogatni és most hazamegy az urához. Egyébként gyakran szoktak berándulni a fővárosba.

Klotild már le is szállott megint a vonatról, mikor Sándor számot adhatott magának a benyomásról, melyet az asszony rá tett. Ez a benyomás nem volt sem mély, sem fájdalmas. Úgy találta, hogy Klotild megváltozott, úgy külsejében, mint lényegében. Valami vidékies, kissé közönséges nyugalom és bátorság jellemezte. Meglátszott az asszonyon, hogy gondok és szenvedélyek nélkül él és hogy ambiciója anyagi dolgok felé fordult. Bizonyos, hogy jeles háziasszony. Szinte érthetetlen és némileg kómikus volt előtte a gondolat, hogy nemrégiben meg akarta magát ölni ezért a derék és jelentéktelen asszonyért. Vajjon mit is szeretett rajta? Még nem érte el Bécset és már úgy vélekedett, hogy megtalálta a választ erre a kérdésre.

Ő Klotildban nem annak egyéniségét, hanem azt a női ideált szerette, melyet ő maga konstruált meg magának, a szerelmes férfi alkotó erejével. Ezt az ideált, saját egyéniségének női kiegészítőjét, ő mintegy rákényszerítette Klotildra, elhitette vele. A szerelmes asszony puha és könnyen formálható lelke pedig magába fogadta és tőle telhetőleg alkalmazkodott hozzá. Amint eltávoztak egymástól és megszünt a kölcsönös sugalló erő, a Klotild lelkébe ültetett ideál elvesztette -76- támasztékát, szétolvadt és elformátlanodott, mint napfényben a hóember. A katasztrófa, mely kis híján Sándor életébe került, nem volt egyéb, mint az ideál pusztulása okozta gyász és rémület. Az ideál azonban elpusztult és Klotild elvesztette azt, ami őt Sándor szemében értékessé tette. Ma már nem is volt az az asszony, akit Sándor valamikor szeretett, csak annak külső maszkját viselte. A kis Kovács Ilona tényleg jobban hasonlított a régi Klotildhoz, mint maga a mai Klotild. Sándor, érzelmi életének titokzatos alkotó erejével a leány egyéniségében modellálta újra az ő ideálját, férfi mivoltának asszonyi kiegészítőjét. És ma már csak Kovács Ilona vonzotta és érdekelte őt testileg és lelkileg.

Bécsben, a Graben-en, Sándor összetalálkozott Éder bárónéval. A szép asszony egy igen arisztokratikus külsejü dragonyoskapitány kíséretében volt. A báróné megállította Sándort. Ez az ember, hosszu szalon-gyakorlatában talán az első, akivel nem tudott tisztába jönni, állandóan érdekelte és izgatta. Olykor már-már azzal is gyanúsította magát, hogy szerelmes az attaséba. Kezet fogott vele és félig gúnyosan, félig gyöngéden mosolygott reá.

– Azzal a leánnyal, a nem tudom hogy hívják Ilonával… Szóval, az ön kis kedvesével!

– A báróné bizonyára tréfál. Örülök a jókedvének és ajánlom magamat.

Éderné fogva tartott Sándor kezét, bár a dragonyosa, aki tüntetve távol tartotta magát, meglehetősen fanyar arcot vágott.

– Nem akartam megsérteni, – szólt Éderné. – Én csak azt ismétlem, amit Budapesten beszélnek. Lehet, hogy pletyka az egész, vallja be azonban, hogy az ön mostani életmódja valószínűvé teszi a pletykát.

Sándor mosolygott, a budapesti naplopók fantáziája azonban jobban bosszantotta, mint maga is be akarta magának vallani.

A szép báróné csípős megjegyzésének az lett az eredménye, hogy Sándor gondolkozóba esett. Belátta, hogy változtatni kell az életmódján. A kis leány valóban nagyobb helyet foglalt el életében, mint amekkora a józanság törvényei szerint megillethette. Ilyenféle gondolatai azonban nem akadályozták meg abban, hogy Budapestre érkezvén, sürgősen föl ne keresse Ilonát. A leányt nem találta otthon. Kupáné azt mondta, hogy -78- a templomba ment, de néhány perc mulva itthon lesz megint. Mialatt Sándor a kis nappaliban várakozott, amely fogadószoba és ebédlő is volt, unalmában játszani kezdett az asztalon álló kis mahagoni dobozzal. Néhányszor megfordította a kis zárban a kulcsot, majd kinyitotta a doboz födelét. A dobozban fölbontott levél feküdt. Férfi-írás. Elolvasta.

Sándor felszökött helyéről, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez? A régi mocsok kitör a csatornából és beleömlik az ő életébe? Harag és undorodás fogta el.

Két perc mulva megjött Ilona. Jókedvü és bájos volt, mint mindig. Midőn megpillantotta pártfogóját, boldogan felsikoltott és hozzá szaladt.

– Óh, csakhogy megjött! Csakhogy megjött! – ismételgette, miközben rózsás arcát Sándor karjához szorítota.

– És most honnan jösz? – faggatta Sándor mosolygó szájjal, de dühösen lüktető szívvel.

– A templomban voltam. Imádkoztam. Tegnap -79- azt olvastam, hogy vasuti baleset volt valahol és gyerekes félelem fogott el…

– Megállj csak! – szólt Sándor. – Én az imént a Ferenciek bazára mellett hajtattam el és úgy rémlett, mintha láttalak volna belépni a kapun…

– Jó látta! Mise után bementem a bazárba, hogy a varrónővel beszéljek. Találtam egy új varrónőt, nagyon ügyes és egy cseppet sem drága…

A leány megfogta a kezét, hogy arcához vonja. Sándornak azonban hirtelen a fejébe szökött a vére. Szó nélkül ellökte magától Ilona kezét. A leány arca elfehéredett. A rémülettől tágra nyitott szemmel nézett a pártfogójára.

– Mi történt? Valami rosszat beszéltek rólam? Talán Kupáné? – hebegte zavartan.

Sándor nem válaszolt, hanem sarkon fordult és elment. A haragja hamarosan elmult, de aztán nagy levertség vett rajta erőt. Úgy érezte, hogy romba dőlt minden, amit hónapokon át épített. Ingoványra épített. Ostobaság volt. De mi lesz ezután? Erre a kérdésre hiába kereste a választ.

Alkonyatkor tépelődve ott feküdt még dolgozószobája nagy kerevetén. Akkor végül meghallotta a halk neszt, amelyre a második énje (az, amely nem törődött első énjének elhatározásaival) már régóta hegyezett -80- fülekkel leselkedett. Valaki belépett az előszobába és miután suttogó hangon néhány szót váltott a legényével, bejött a lakásba. Most lábujjhegyen közeledett hozzá. Most letérdepelt a kerevet mellé, majd lefeküdt a padló szőnyegére. Csendesen és alázatosan, egy ellenállhatatlan vonzerőnek engedelmeskedve, mint a kutya, amely tudja, hogy a gazdája meg fogja büntetni és mégis odakullog a lábaihoz.

Egyikük sem beszélt egy szót sem. Nem is látták egymást, de hallották egymás lélekzetét.

Sándor kedvetlenül intett neki, hogy hallgasson, Ilonából azonban csak úgy dőlt a szó.

– Megérdemlem, hogy megüssön, mert megint hazudtam. Azt hiszem, a hazudozás már benne van a véremben és én soha sem fogok róla letenni… Már gyermekkoromban is boldog voltam, ha félrevezethettem az embereket… Önnek is sokszor hazudtam már. Pedig olyankor úgy érzem, hogy nem is önt bántom, hanem magamat, mert fáj a szívem, de azért mégis -81- megteszem… Jó volna, ha megütne, bottal ütne és a hajamnál fogva vonszolna… Megérdemlem, ön nem is hiszi, mennyire megérdemlem!

Furcsa, de való, hogy mindezt valami boldog extázisban mondta. A szeme szinte világított a homályban. Volt is oka örülni, mert női éleslátásával megértette Sándor viselkedéséből, hogy az jobban ragaszkodik hozzá, mint eddigelé remélni merte volna.

– Semmi! Utálom, de félek tőle. Pénzt akart és ma is odaadtam neki, ami volt. Ha nem verik agyon valahol vagy nem csukják el, mindenemet el fogja vinni, mert én nem tudok vele ellenkezni.

Időközben sikerült arcát Sándor arcához szorítania. A forró szája megkereste, megtalálta és szomjasan a birtokába vette Sándor ajkát. És annak nem volt annyi ereje, hogy elhárítsa magától a mámoros, tisztátalan és fájdalmas csókot.

– Nem haragszik már, ugy-e? – kérdezte később könnyedén és mosolyogva a leány.

XI.

Ilona önként és erősen megfogadta ugyan, hogy semmi körülmények között nem fog többet szóba állani Garaival, de azért a rosszképü legény állandóan ott keringett a lakása körül, mint a fülesbagoly a galambduc körül. Láthatólag nem igen félt Sándortól. Ha véletlenül összetalálkozott vele a ház előtt, kihívóan és gúnyosan szegezte reá ragadozómadár szemét.

A láthatatlan ívek, amelyeket a makacs ellenség körülöttük vont, végre is nagyon idegessé tették Sándort. Sokkal gőgösebb volt, semhogy bevallotta volna magának az igazságot, de azért mégis csak Garai hatása alatt határozta el, hogy külföldi útra indul a kedvesével.

Ilonát boldog mámorba ejtette az utazás gondolata. Ő persze sohasem járt még külföldön és roppantul vágyott megismerni a világot. Midőn megtudta, hogy Olaszországba fognak menni, trillázni kezdett örömében, mint a pacsirta. Olaszország mint az örök tavasz boldog hazája élt az ő gyermekes fantáziájában és valóságos mignoni epedést érzett narancsligetei után. Az utazási láza hamarosan átragadt Sándorra is. Meg volt róla győződve, hogy Ilona naiv és fogékony lelkén keresztül újból fogja élvezni Itália minden szépségét.

Az utazás azonban mind a kettőjükre nézve csalódással -83- járt. Olaszország nem tudta beváltani azt, amit Ilonának igért és a szennyes valóság kiábrándította aranyos álmaiból. Jókedvűen, de a szívében hűvös közömbösséggel vitette magát városról városra. Semmi sem lepte meg és semmin sem csodálkozott. A városok mind egyformák voltak az ő szemében és a képtárak és szoborgyüjtemények fárasztották. Velencére azt mondta, hogy nagyon furcsa hely. A palotákon csak a korhadást látta és a lagunák melanchóliája elkedvetlenítette. Az ő lelke csak erős és primitiv hatásokra reagált. A naplementét, ha bíborosra festette az eget, szépnek találta és népünnepek lármás fölvonulásában gyönyörködött. A lagunák finom aranyszíneit azonban nem látta meg és a Giudecca gyöngyszínü párájából hangzó méla gondolás-kiáltást nem hallotta meg. És nem is tudta követni Sándort, aki a bákháns szent mámorával támolygott a tenger arájának csipkés uszálya nyomában.

Sándor nagy ellenszenvvel viselkedett az obligát szerenádok iránt, amelyek esténkint fölverik a Canal grande palotáinak visszhangját. Úgy találta, hogy hol émelyítően édeskés, hol meg ostoba módon duhaj énekprodukciók a titokzatos holdfényben fürdő Venezia álomhangulatainak nagyon is kezdetleges, nyers és meghamisított kommentárjai. Az ő kényesebb izlése nem szorult a barbár és rikoltó magyarázatra. Az éjjeli Venezia harmóniáit ő megtalálta a zegzugos csatornák fantasztikus homályában, ahol a víz kristálygyűrűi -84- halkan ütődnek az évszázados falakhoz. És megtalálta künn, a holt lagunában, ahol parányi mécses pislog a magános Madonna-kép alatt. Ilona persze szerette a szerenádokat és unta a magányos éjjeli kalandozásokat.

Egy nap aztán mégis fölragyogott az érdeklődés szikrája a leány közömbös szemében. Estebéd idején volt. Ők a fogadójuk ebédlőtermében ültek. Sándor egyszerre azon vette észre magát, hogy Ilona arcát meleg pir önti el, a szeme fénylik és mosolyog. Olyan változás ment végbe rajta, mint az ekébe fogott huszárparipán, amikor meghallja a távolból a trombitajelet.

A nevezetes változás előidézője egy fiatalember volt, aki a szomszéd asztalhoz telepedett, Sándor háta mögött. Első pillantásra meglátszott rajta, hogy angol. Húsz, legfölebb huszonkét esztendős fiu. Hat láb magas, pompás atléta termete van; finom és szinte bájos metszésü arca valóságos apród-arc, amelynek kifejezése a szendeség és az arcátlanság mulatságos vegyüléke. Fizikum dolgában az egész legény az emberi telivértenyésztés pompás produktuma. A ruházkodásán meglátszik, hogy jó házból való fiu. A modora pedig alkalmas arra, hogy súlyosan kompromittálja a babonákat, amelyek az angol jónevelést illetőleg világszerte forgalomban vannak. Sándor legalább úgy találta, hogy a csinos siheder fesztelen a szemérmetlenségig. -85-

Amint a fiu fölfedezte Ilonát, valósággal megrohanta a pillantásaival, mint a dongó a lépesmézet. Egész vacsora alatt le nem vette róla a szemét. Minden mozdulata és minden szava, amit a pincérnek mondott, Ilonának szólt, minden pohár borát némán ráköszöntötte. Ilonát láthatólag fölvillanyozta a fiu naiv és merész hódolata. Az arcán ugyan ott ült a megbotránkozás kifejezése, a megbotránkozása azonban annyira derült volt, hogy bátorítás számba is mehetett.

Sándor valósággal szenvedett ez izetlenség láttára. Sokkal büszkébb és óvatosabb volt, semhogy hivatalosan tudomást vett volna az angolról, de azért siettette az étkezést. Este, mikor a zenekar hangjai mellett a piazzettán sétáltak, viszontlátták az angolt. Most már üldözőbe vette őket és ügyet sem vetve Sándorra, igyekezett Ilona közelébe furakodni. Azontúl mindennap látták, egyre a sarkukban volt, a Lidón, a téren, a Mercerián, bárhol jártak is. A különös az volt a dologban, hogy soha egyikük sem tett róla említést. Sándor büszkeségből hallgatott, a leány talán óvatosságból. Sándor, mielőtt még meglátta volna a sihedert az utcai tolongásban, Ilona arckifejezéséből tudta meg, hogy közelükben van. Bár egy percig sem hagyta magára a leányt, egypár nap múlva mégis az a benyomása lett, hogy azok ketten titokban egyetértenek egymással. Ez a gyanúja lealázta és fölháborította. Ő, aki szerelmi intrikákban eddigelé mindig a lelkiismeretlenül támadó és kíméletlenül hódító harmadiknak szerepét -86- játszotta, most egyszerre az óvatosan védekező fél nehéz és szánalmas szerepére fanyalodott. Eddig mindig csak udvarló volt, most férjnek érezhette magát.

Egypár nap mulva kifogyott a türelméből és azzal lepte meg Ilonát, hogy a reggeli vonattal Firenzébe fognak utazni. A leány ellentmondás nélkül, közömbös jókedvvel látott csomagolásnak. Firenzében néhány kellemes és nyugodt napot töltöttek. Ottlétük harmadik napján Sándornak leveleket kellett írnia, Ilona azalatt egyedül nekiindult a városnak. Sándor hamarosan abbahagyta az írást és kiment, hogy megkeresse a leányt. Meg is találta az Arno partján. De nem egyedül. Az angol fiu társaságában sétált. Nevetve, hevesen gesztikulálva jártak egymás oldalán, mintha régi jó barátok volnának. Háttal voltak Sándornak fordulva és az befordulhatott a Trinita felé, anélkül, hogy meglátták volna. Sándor egyenesen a fogadóba sietett. Ott bezárkózott a szobájába és leheveredett a kerevetre. Valóságos fizikai rosszullétet érzett. Most már tisztában volt vele, hogy annak a leánynak nincs lelke. Még csak esze sincsen. Egy ostobán önző kis állat, mely a csatornából bújt elő és előbb-utóbb vissza fog megint térni a csatornába.

– Isten tudja! Csoda, hogy visszataláltam a fogadóba… Ez nagyon csinos hely ám!

Sándor egy szóval sem emlékezett meg az angolról. Minek is? Ha tovább vallatja, ujabb hazugságokba szorítja bele a leányt. Azután jön a nagy jelenet, a könnyzápor és végül marad minden a régiben. Estebédnél pezsgőt hozatott és ekkor cinikus jókedve vett rajta erőt. Ő végre sem veszthet a vásáron. Ilona az ő fizetett szeretője. Addig tartja, amíg jól esik. Ha ráunt, vagy ha a leány kirug a hámból, akkor a kezébe nyom egy csomó bankót és szélnek ereszti. Menjen oda, ahonnan jött. Egyelőre azonban nem unt még reá és azért szemmel fogja tartani.

Két nap múlva tovább mentek Rómába. Onnan Nápolyba. Bárhol jártak is, az angol mindig a sarkukban volt. Angol-szász szívóssággal és norman arcátlansággal követte őket. Sándorban állandóan forrt a mé reg. Kimondhatatlanul jól esett volna neki, ha néhány kardcsapással vagy golyóváltással könnyíthetett volna magán. Mivel azonban az angol ifjúság nem áll ki isten itéletre, kénytelen-kelletlen türtőztetnie kellett magát.

Végleg akkor szakadt csak el tőlük, midőn Anconában hajóra szálltak, hogy visszatérjenek Fiuméba.

A könnyzáporral súlyosbított jelenetet, melytől Sándor annyira félt, mégsem kerülhette el. A nagy jelenet a budapesti gyorsvonat kocsijában szakadt reá. Ilona -88- a kézitáskájában keresgélt és egy papirdarabot halászott ki, melyet aztán darabokra tépett.

– Óh, miért bánt engem? Éppen most, mikor megérdemelném, hogy szeressen egy kissé! Maga nem is tudja, hogy milyen jól viseltem magamat… Nem akartam eddig szólni, mert féltem, hogy baj lesz belőle, de most megmondom… Az az angol – hiszen emlékszik reá? – az a fiu nagyon belém szeretett… Kétszer beszéltem vele, egyszer Velencében és egyszer Rómában…

– Igaz, Firenzében is beszéltem vele… Először azt kérdezte tőlem, hogy a felesége vagyok-e magának… Becsületesen bevallottam, hogy csak a szeretője vagyok… Akkor levelet írt – a szállodai szobaleány hozta – németül írt, hogy hagyjam ott magát és menjek vele a Rivierára és Párisba és ad nekem ötezer fontot…

– Igen, de csak egy szót. Ennyit, hogy: Schafskopf! -89- Ezen ő két napig úgy nevetett, hogy majd megszakadt. Azután megint írt és tízezer fontot igért, ha három hónapig vele utazom… Megkérdeztem a d’Angleterre portásától, hogy mennyi tízezer font és megtudtam, hogy egész vagyon… Nem is tudtam, hogy van ember, aki annyit fizet egy nőért… De én azt válaszoltam neki, hogy hagyjon békében, mert én sohasem fogom magát elhagyni, míg el nem küld magától… Pedig csinos fiu volt, kissé szemtelen, de nagyon kedves és mi tagadás benne, nekem tetszett is… Ha nem hisz nekem, ha azt gondolja, hogy megint hazudtam, olvassa el a levelét… Ebben ajánlja az ötezer fontot… A bankházat is megnevezi, ahol a pénze van… Olvassa el, kérem!

Ilona feléje nyujtotta a tenyerét, mely teli volt apró papirszeletekkel. Nagy fáradtsággal talán össze lehetett volna még rakni a körömnyi darabokat. Sándor azonban nem volt az az ember, aki ilyesmire vállalkozik.

Ilona sietve kiment a kocsi folyosójára, ott kinyitotta az ablakot és kiszórta a szeleteket. Azután visszajött és szerelmesen Sándor nyakába fonta a két karját.

Sándor nem mondott nemet és bár nem volt tisztában az igazsággal, Ilona kimagyarázása mégis nagyon jól esett neki.

XII.

Olaszországi útjuk óta Sándor állandóan gyanakodott a barátnőjére. Olybá vette a leányt, mint valami félig megszelidített kis állatot, amelyet egy pillanatra sem volna szabad magára hagynia, mert kárt vagy botrányt csinálhatna, vagy meg találna szökni unalmában. A bizalmatlanság kicsinyes és tisztátalan érzése egészen ellepte a lelkét, mint a zöld penész. Egyszersmind azonban hozzájárult ahhoz is, hogy a nagy fizikai vonzalom, amelylyel Ilona iránt viselkedett, szenvedélyes, fájdalmas és szinte kétségbeesett szerelemmé növekedjék. Mert bizonyos, hogy a Sándorhoz hasonló férfiak szerelme nem egyéb, mint akadályok leküzdésének eredménye.

Klotildot azért nem szerette igazán, mert az asszony lelkében nem talált gátakra a szenvedélye. Annak szerelme oly nyilt, egyszerü, föltétlen és érdektelen volt, mint a napfényben fürdő rónaság. Ilona ködös lelke azonban teli volt szakadásokkal, vermekkel, ingoványokkal és sűrűségekkel. Sándor örökös félelem és izgalom közepett járta be birtokát. Az átlagos férfi is azt a tulajdonát szereti legjobban, amelyet legnehezebben tud megvédeni.

A leány egyébként ujabban testileg-lelkileg pompás fejlődésnek indult. A jómód széppé tette, a Sándor befolyása alatt megjavult izlése pedig elegánssá. Bár -91- nem kedvelte a rendszeres tanulást, a Sándorral való állandó együttlét hatása alatt mégis nagyon művelődött. Utólag kitünt, hogy az olasz út is volt reá hatással. A lelke akkoriban olyan volt, mint az ugar, amelynek göröngyét finom és színes virágszőnyeggel vonja be a tavasz. Olykor valósággal meglepte Sándort fantáziájának merész szárnyalásával, bájos és gyöngéd ötleteivel.

Az attasé úgy gondolta, hogy mostani tétlen életmódját nem bírná el sokáig és a jövőjéről kezdett elmélkedni. A tervei egyelőre meglehetősen ködösek voltak. Egyetlen szilárd magjuk Ilona alakja maradt. Saját életét úgy képzelte el, hogy annak lesz egy titkos, földalatti barlang-kastélya. Abban tanyázik a leány. Ha ő, az élet banálitásaitól fáradt férfi, a lábával dobbant, akkor megnyilik alatta a csapóajtó és elnyeli a boldogság barlangja. Tulajdonképpen ez a parfümös, selymes, forró levegőjü földalatti kastély adta volna meg életének igazi tartalmát és becsét. Csak hiúságból nem vallotta be magának, hogy minden, ami azon felül és kívül van, mellékes járuléka az életnek.

Ábrándjaiból fölverte valami brutális hangzavar. Megint történt valami. Egy hitványság. A rosszul idomított kis állat nekilódult és összetört mindent, ami törékeny volt Sándor lelkében.

Délben elment a leány lakására. Ilona nem volt otthon. Később megjött, kipirulva, mosolyogva, az édes izgalomtól tüzelő szemmel és szájjal. A gyanu egyszerre -92- felütötte a fejét Sándor szívében. Találkozója volt! – mondta.

Az elnyujtott kérdés és a kis szünet, amelyet utána tartott, arra való volt, hogy időt nyerjen a gondolkodásra. A vizsga tekintet, amelyet Sándorra vetett, megnyugtatta. Az nem tud semmit.

Biztos, hogy hazudik. Az ibolyái aranyzsineggel vannak átkötve. Virágkereskedésből kerültek, nem kofától…

Sándor nem folytatta a faggatást. Kimondhatatlanul szégyelte magát. A leány maga volt a ragyogó jókedv és csodálatosképpen nem vett tudomást a barátja rosszkedvéről.

Két nappal később Sándor váratlanul belépett Ilona szobájába. A leány a nyitott ablakban állott és nem vette észre, hogy nyilik az ajtó. Színházi látcsővel a kezében állott és figyelmesen nézte a szemben levő bérház egyik abakát. Ott valaki egy nagy, fehér papirlapot -93- tartott a kezében, amelyre fekete vonásokkal volt rámázolva néhány számjegy és egy kérdőjel ½12?

Sándor szó nélkül kivette Ilona kezéből a látcsövet és megnézte, hogy ki legyen a drót nélkül táviratozó ember. Természetesen fiatalember volt. Egy ingujjra vetkőzött nagy kamasz, a feje közepén elválasztott zsemlyeszőke hajjal, a yorkshirei malacok bőrére emlékeztető rózsaszínü arccal és a fölsütött, vastag bajusza alatt fehérlő nagy fogakkal… Cserepártisztnek vagy német kereskedelmi ügynöknek nézhette volna az ember. A szőke ifjú időközben észrevette Sándort és a plakátjával együtt hirtelen eltünt az ablakból. Ilona azalatt már odavetette magát a kis kerevetre és valóságos nevető görcsök között vergődött. Láthatólag roppantul mulatságosnak találta a helyzetet.

– Az?! Egy tökfilkó! Egy képzelődő szamár! Minden áron ki akar velem kezdeni! Két hét óta bolondítom már… A multkor is tőle kaptam az ibolyát… Holnap is elmentem volna a budai kioszkhoz, ha maga meg nem csíp… Igazán kár, mert isteni mulatság az ő ostobaságait hallgatni!

Ez a leány, az ő kacagó cinizmusával, végtelen fölényben volt az előtte álló férfi fölött, akinek homlokán hideg verejték gyöngyözött. Sándor ezt érezte is és mélységes megalázásának tudata őrjöngő dühbe hozta. Lelkének sötét mélységeiből egy förtelmes szörnyeteg -94- bukkant föl. A petét, amelyből a torz fenevad fejlődött, valamikor Ilona szórhatta el gondtalan kézzel. Sándor eddigelé maga sem tudott róla, hogy az ő bensejének ilyen lakója van. Most fölbukott iszapos rejtekhelyéből, fölkorbácsolta Sándor lelkének tükrét és bömbölve vágta entestébe tépő fogait.

Az attasé nem tudta, hogyan került haza a lakására. Föl-alájárt a szobájában, az undortól hörögve, öklével a homlokát kalapálva. Egy szégyenletes kép égett kitörölhetetlenül az agyában: egy dühöngő férfi képe, aki két ököllel üt egy kacagó nőt. Ha száz esztendeig él is, sohasem fogja magának megbocsájtani ezt az ocsmányságot!

A kisasszony nem jött, de jelentkezett Kupáné asszonyság. Sándor nem eresztette maga elé. Menjen a pokolba!

– Ez a züllés! Ez a züllés! – ismételgette magában kétségbeesetten. – Ki voltam én? Mivé lettem?

Már alkonyodott, mikor leült az íróasztal mellé. Egy lapot tépett ki a csekkönyvéből s azt kitöltötte egy nagyobb összegre szóló utalványnyal. Azután levélpapirt keresett és rávetett néhány sort.

„A pénz az öné. A kamataiból tisztességgel megélhet. Nem akarom többet látni.“ -95-

A levelet az utalvánnyal együtt borítékba tette és elküldte Ilonának. A legényének azt mondta, hogy ne fogadjon el választ.

Majd elővette a vasúti menetrendet. Párisba fog utazni. Holnap, a hajnali expresszel. Néhány hétig odamarad. Hogy mi lesz azután, az majd elválik. De menekülnie kell, menekülnie minden áron. Ha most, az egyszer, gyöngének mutatja magát, akkor vége a becsületének, vége a férfiasságának, vége az életének.

Másnap reggel megint jelentkezett Kupáné. Ezúttal az előszobában találta Sándort, a székekre rakott ruhák és úti bőröndök között. Az asszonyság nagyon meg volt rémülve. Azt ujságolta, hogy Ilona az este elment hazulról. Azzal búcsúzott el, hogy nem fog többet visszajönni, mert a méltóságos úr elkergette.

Mivel azonban nem hallgattatta el az öregasszonyt, az leült egy nagy úti láda szélére és bőbeszédűen elmondott mindent, ami Sándor távozása után a lakásukon történt. Ilona igen megszeppent, mikor az az eset történt (így fejezte ki magát Kupáné!), de azért legkevésbbé sem buslakodott. Sőt ellenkezőleg! Patyolat jókedv vett erőt rajta, boldogan megölelte Kupánét és dicsekedve mondta: Képzelje, ő engem megvert! (Zárjel között legyen mondva: Kupáné is olyan komoly, szinte meghatott lojalitással emlékezett meg a verésről, amit Ilona kapott, mintha az valami legális, sőt tiszteletreméltó dolog volna.) Estefelé Ilona kicsípte magát -96- és azt mondta, hogy elmegy a méltóságos úrhoz bocsánatot kérni. Akkor érkezett meg Sándor levele. Hogy mi volt a borítékban, azt Kupáné nem tudja, mert Ilona nem akarta neki megmondani. Annyit tud csak, hogy a leány nagyon elbúsúlta magát. Miután jó ideig elsirdogált, levetette a szép ruháját és magára vette ingbluzos kis kosztümjét, aztán megölelte Kupánét és elment. Semmit sem vitt magával. Egy szál ruhában jöttem, – mondta, – így is kell elmennem. Ennyit tudott Kupáné. Sándor aztán némi pénzt adott az asszonyságnak és hazaküldte.

Nem igen törődött azzal, hogy hová lett Ilona. Valószínűnek tartotta, hogy elment egyik régi vagy újabb kedveséhez. Talán Garaihoz. Vagy a szőkebajuszuhoz. Mindegy. Pénze van, tehát nem kell félteni.

Az egykedvűség, amellyel ezeket az eshetőségeket hánytorgatta, örömmel töltötte el. Ime tehát már gyógyulófélben van!

A reggeli postával levele érkezett. A borítékon megismerte Ilona írását. Egy pillanatig arra gondolt, hogy olvasatlanul megsemmisíti, de aztán miért, miért nem, mégis csak fölbontotta. A vére egyszerre a fejébe szökött, midőn megpillantotta a csekket, amelyet tegnap küldött a leánynak… A papir ketté volt tépve… Egy sor írás nem volt mellette…

Mi ez? Hát mégis valaki az a leány? Mégis van lelke? És súlyt vet rá, hogy Sándor ezt megtudja? -97- Annyi bizonyos, hogy több méltósággal nem válaszolhatott volna neki, mint tette.

Valami kellemetlen érzés kezdte nyomni a szívét. Ha az elkeseredett és minden hóbortra kész gyermek egy többé jóvá nem tehető lépésre vetemedett volna?! Ettől a gondolattól nem tudott többet szabadulni.

– Holnap utazom, nem ma, – válaszolt Sándor. – Valami híradást kell megvárnom…

Másnap reggel névjegyet hoztak be Sándornak. Garai Alfréd úr van az előszobában. Azt mondja, hogy igen fontos ügyben kell jelentést tennie.

Sándor biztosra vette, hogy hírt fog hallani Ilonáról. Azért el is fogadta Garait. Hamarosan meggyőződött azonban, hogy Garai úr semmit sem tud a leányról. Egészen más dologban fő a feje.

– Amerikába szeretnék menni, – mondta gőgös meghunyászkodással Garai, – és kérem, segítsen meg, hogy elutazhassak. Valami kevés pénzem van és mivel mint fedélközi utas megyek, nem sok az, amire szükségem lesz… Az a gondolat bátorított föl erre a kérésre, hogy ön talán szívesen venné, ha elhagynám Budapestet…

– Föltéve, hogy szívesen venném, – válaszolt Sándor, – mi biztosít arról, hogy ön a pénzzel, amit tőlem kér, tényleg el is utazik? -98-

Azzal egy krajcáros ujságlapot nyujtott át Sándornak. Az ujság megírta, hogy egy külvárosi csapszékben hamiskártyások kifosztottak több vidéki embert. A csalók feje, akit buzgón keres a rendőrség, Garai Alfréd.

– Nekem még ma utaznom kell, – mondta cinikus hidegvérrel Garai. – Holnap az arcképem benne lesz a rendőrség lapjában. Ha ezúttal elcsípnek, nem menekülök néhány esztendőn alól, mert egyéb is van a rovásomon.

– Akkor hát olcsóbban is szabadulhatok öntől, – vélekedett Sándor. – Egyszerűen csak intenem kell a rendőrnek, aki ott áll az utca közepén…

– Ha ezt meg méltóztatik tenni, – mondta, miközben a mellső zsebéhez nyúlt, – akkor én itt, az ön szalonjában főbelövöm magamat… Egyébként is megelégeltem már az örökös hajszát! Úgy képzelem, hogy ez a dolog nem érne meg önnek néhány forintot.

Azzal átadta Garainak a kívánt összeget. Garai már az ajtóban volt, amikor Sándor utána szólt.

Hirtelen az a gyanúja támadt, hogy a legény talán -99- magával viszi Ilonát. De aztán hamar belátta, hogy a gyanúja alaptalan. Ha együtt utaznak, akkor Garai nem elégszik meg ilyen szerény sarccal.

Estefelé zárt levelezőlap érkezett. Ilona írta. A levél teljesen megnyugtathatta volna Sándort, ha aggódott volna a leány sorsáért. A furcsa kis írás így szólt:

Sándornak föltünt a levél megszólítása. Gazdájának azelőtt sohasem nevezte a leány.

Párisi útját egyelőre elhalasztotta. Biztosra vette, hogy elzavart énekesmadara, ha megéhezik, visszakívánkozik megint kalitkájába és nem akarta, hogy zárt ajtóra találjon. Egy hét is elmult azonban, anélkül, hogy a szökevény jelentkezett volna. Kupáné sem hallott Ilonáról semmit. Sándor végül keresésére küldte a detektivet, akinek szolgálatát egyízben már igénybe vette. Röstelkedve tette, de mégis megtette.

A lelkiürességből, amelyet mostanában érzett, tudta csak meg, hogy milyen nagy helyet foglalt el életében a leány. Magányos élete újabban minden szokásával hozzákapcsolódott, hozzáalkalmazkodott és körülötte -100- forgott. Ilona melegen lüktető ifjusága volt életének hajtó ereje. Kecses és szeszélyes lénye adott lendületet szellemének. A levegő körülötte most is Ilona egyéni parfümjével van telítve. Szívében most is lángolnak még szépségének vonalai. A bájos erő hatása azonban megszűnt és Sándor élete hidegen és mozdulatlanul vesztegel, mint a gép, amelyből kiszedték a tranzmisszió fogaskerekét.

Egy nap megjelent nála a titkosrendőr, hogy beszámoljon küldetésének eredményével. Semmi okos dolgot nem tudott mondani. Szerinte biztos volt, hogy a leány elhagyta a fővárost. A rendőr megtudta, hogy Garai Amerikába ment és valószínünek tartotta, hogy Ilona vele utazott. A föltevésének ugyan ellentmondott a leány utolsó levele, amelyet Sándornak írt, hihető volt azonban, hogy Ilona levelének megírása után találkozott csak Garaival és határozta el magát az utazásra.

Sándornak a rendőr látogatása után rossz éjszakája volt. Megint megrohanta és letiporta a nagy elhagyatottság érzése. Az apokalipszis rémét nyomon követi az élettől való páni félelem. Az érzékiség aranyköde, amely a szemére borult, egyszerre szétfoszlik és ő a maga sívár valóságában látja az életet. Hajnalig nyugtalanul jár-kel a lakásán és idegen szemmel nézi mindennapi életének környezetét. Mirevaló a sok kép és szőnyeg, amelyeket fásult szeme heteken át meg nem lát? Mirevalók a polcokon sorakozó foliánsok, -101- amelyeknek nagy részét éveken át a kezébe sem veszi? Mirevaló az egész furcsa, nehézkes és indokolatlan apparátus, amelyet a kultur-ember szükségesnek tart az életéhez? Szellemének jól elrendezett fiókjai, amelyekben a művelt ember tudását és tapasztalatait őrzi, egyszerre megnyílnak és ami bennök érték és haszontalanság van, kihull és összekeveredik. Az olasz nyelv rendhagyó igéi és a tízparancsolat, a szatmári béke pontjai és a párisi Louvre műkincsei… Hogy a halat villával kell enni, hogy a látogató-jegy sarkát behajtani szokás és hogy a Derbyt Epsomban futtatják… Azután egy rikoltó színü Böcklin-kép vette üldözőbe. Valósággal fudoklik a sok szellemi lim-lom között és kétségbeejtően fárasztónak találja a gondolatot, hogy mindezt rendben kell tartania és az élete végéig magával kell hurcolnia…

Hajnalban ágyba feküdt, de álom nem jött a szemére. Megint az a félelmetes érzése volt, hogy a szíve megállott a mellében. És a beteg ember fanatikus és reménytelen vágyakozásával gondolt az egyetlen gyógyszerre, amelytől fölépülhetett volna. Ha most egy lágy, hűvös női kéz simogatná végig a mellét, akkor egyszerre megenyhülne a szörnyü nyomás. És ő maga kergette világgá azt, aki neki az élete volt! Valami vásottsága vagy ízléstelenséeg miatt, – jóformán már nem is tudta, hogy miért. A férfias önérzete sugallatára kellett így cselekednie. De mi az önérzet? A leány az ő tulajdona, az ő teremtménye volt. Midőn dühöngve támadt -102- reá, önmaga ellen támadt. Úgy tett, mint az eszelős fazekas, aki összetöri a bögréket, amelyeket rosszul csinált meg.

Amikor ennyire jutott kúszált okoskodásában, akkor már ott is feküdt Ilona lába előtt, alázatosan, esdekelve, telve forró szánakozással a leány és önmaga iránt. Önérzet, férfiasság, becsület és minden, amiért nappal meghal az ember, hitvány semmiséggé lesz az éj leple alatt.

Reggel megijedt a saját lelkiállapotától. Hogy rendbeszedje magát, nagy sétára indult a budai hegyek közé. Vesztére indult, mert ott fönn, a verőfényes hegyiutakon, a magányos emberek nagy ellensége leselkedett reá: az ősz.

A biborvörös és aranysárga erdők fölött úgy lengedezett az őszi szellő, mint a haldokló természet utolsó sóhajtása. A sétáló ember vízcsöppnyi fájdalma belefolyt és megsemmisült a bánat grandiózus tengerében. Valami ünnepies hangulat fogta el. Úgy érezte, hogy ez a nagy búcsú pillanata. Végső Istenhozzádot mond mindennek, ami meleg, szép és mély volt életében. Életének ifjúsága és költészete örökre elvált tőle és most ott úszik a fehér felhőfoszlányokkal délnek, a vándormadarak nyomában. -103-

XIII.

A hegyekből visszatérve, Sándor a Belvároson ment át és egy keztyűsbolt üvegajtajában meglátta őt. Ilonát.

Sándor belépett a boltba. Mosolyogva bólintott a leányra és még csak kezet sem adott neki. Magát is meglepte nagy önuralma. Egy sárgaarcu, hegyesorru, aggszűzies hölgy megkérdezte tőle, hogy mi tetszik.

– Hét és feles szám, – mondotta Ilona, aki láthatólag örült, hogy tudja Sándor keztyűszámát.

Egy dobozt tett eléje, amely telve volt selyempapirba csavart keztyüvel. Mindez oly egyszerü és természetes volt. Sándor ott állott, a leány pedig a kezére húzta a keztyüt, miközben egyenként végigsimogatta minden ujját. Mindakettőnek remegett a keze, ezt megérezték s ez boldoggá tette őket. Ilona arcán verőfényes, meghatott mosoly ragyogott. A tekintetük elmerült egymásban. Végül már nem láttak egyebet, csak egy-egy gyöngéden fénylő, mély szempárt.

– Mindig Budapesten, – válaszolt a leány, anélkül, hogy levette volna róla tekintetét. – Először virágkereskedésben voltam, de nem győztem a fárasztó munkát… Azután egy specerájos pénztárában ültem, de nem vehették hasznomat, mert rossz számoló vagyok… Négy napja, hogy itt vagyok és itt jól bánnak velem…

A vénkisasszony bejött és Sándor megfizette tartozását. Ilona az ajtóig kísérte a barátját. A boltosnő jelenléte feszélyezte őket, pedig mindaketten érezték, hogy tisztába kell még jönniök valamivel.

Az utca villamos fényárban úszott… Hetyke járásu, vidám, csinos nők siettek el Sándor mellett, kellemes illatot hagyva maguk után. Mindegyik reánézett és ő magával vitte a tekintetüket, mint valami gyöngéd simogatás emlékét. Egy kocsis rákiáltott és ez is úgy hangzott, mint az örömrikoltás. Mindenki oly jókedvünek látszik, mintha az enyhe őszi levegő mámorossá tette volna az egész várost.

Most már nem volt semmi baja. A kiállott szenvedésekre úgy emlékezett vissza, mint egy árnyékra, amely keresztül siklott az útján. Szinte mosolygott önmagán, hogy úgy neki tudott keseredni és utólag kétségbe is vonta fájdalmának komoly voltát. Megint egészséges -105- volt. Telve bátorsággal, vággyal és reménységgel. Az élet verőfényben fürdő, virágos kertként feküdt előtte, lombos ligeteiben márványoszlopos, aranykupolás csodavárat épített a fantáziája.

Ilona belépett a jól ismert legénylakásba. A dolgozószobában nem égett lámpa, csak a kandalló világított vörös fénnyel. A leány a homályban is rögtön megtalálta Sándort. Ott ült mozdulatlanul és némán a kandalló előtt levő nagy karosszékben. Ilona nem szólt hozzá, hanem levetette a kalapját meg a keztyüjét és odatette a kandalló párkányára. Azután hozzálépett, könnyedén és kecsesen térdre ereszkedett és odahajtotta fejét Sándor mellére. Nagyon sokáig maradt így mozdulatlanul. Közbe hallgatta Sándor szívének kalapálását.

Végül megszólalt. Halk, fátyolozott és nagyon határozott hangon mondta, mintha a lüktető férfiszív egy kérdésére akarna válaszolni:

XIV.

Klotild a fivérével és a sógornőjével az operettszínház egyik földszintes páholyában ült. Az ura nem volt a színházban, de megigérte, hogy az előadás végén -106- érte jön. Székelyék ujabban mind ritkábban rándultak be a fővárosba. Ha azonban bejöttek, akkor Klotild az estét mindig színházban töltötte. A tanár maga unta a színházat és esténként inkább az anyósával kártyázott.

A játék már javában folyt, midőn valaki belépett a szomszéd páholyba. Egy szép asszony volt; nagy selyemsuhogás közepett és erős ideál-illatot terjesztve, leült a főhelyre és megérintette Klotild könyökét. Éder báróné volt. Székelyné sohasem szenvedhette a szép asszonyt és most is hüvös fejbólintással fogadta annak szíves köszöntését.

Felvonás közben a báróné megszólította Klotildot. Oly bizalmasan beszélt hozzá, mintha régóta testi-lelki jó barátnők volnának. Még tegezte is. A báróné szemmel láthatólag valami nagy, kellemes izgalom hatása alatt állott.

– Nem tudom, kiről van szó, – válaszolt Klotild szárazon, szándékosan kerülve az egyenes megszólítást.

– A kedvesét. Valami Kovács Ilona nevü leányt, akit tavaly úgy szedett föl az utcán.

Arról a leányról már Klotild is hallott egyetmást… A báróné láthatólag boldog volt, hogy túladhatott a nagy ujságon. Részletekkel is szolgált.

– Tegnap volt a polgári esküvő… Az előkészületek nagy titokban folytak… A tanúk az utolsó órában tudták csak meg, hogy miért kérette őket magához Arady… Persze, nincs is mivel dicsekednie… Azt is hallottam, hogy Arady vidékre megy lakni… Okosan is teszi, Pesten úgy sem fogadná őket senki…

– A legnagyobb botrány, amely évek óta történt! Egy Arady feleségül vesz egy utcai leányt! Az az ember egyébként mindig különc volt… Nők dolgában valami beteges, rossz izlése volt mindig…

A báróné hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Arady valamikor Klotildnak is udvarolt.

Klotild azonban meg sem hallotta a báróné elszólását. Amit hallott, egy kissé megzavarta. Úgylátszik tehát mégis igaz, amit annyiszor emlegetnek a tapasztalt asszonyságok: hogy a férfi átlag igen naiv teremtménye a jó Istennek. Ha nem úgy volna, akkor nem ugratná be magát annyi okos ember haszontalan kis nők -108- által. És úgylátszik, hogy a férfiak becsapásához csak a gonosz nők értenek, a tisztességesek nem… Az egészséges pletykázó szenvedély, amely ott szunnyadozik minden nő lelkében, hamar felülkerekedett Klotildban is. A páholy hátterébe szólította a sógornőt és ott elmondta neki a nagy ujságot. A fiatal asszony persze majd elájult nagy meglepetésében. Aztán mindaketten lángoló türelmetlenséggel várták az előadás végét, hogy elmondhassák a dolgot Székelynek, az édes mamának és mindenkinek.

És Székelyné nem sejtette, ha megmondja neki valaki, el sem hiszi, hogy Arady Sándor tulajdonképpen csak azért vette feleségül a kis utcai leányt, mert annak mozdulatai és beszédmodora némileg emlékeztették őt Klotildra, arra a nőre, akit nem akart feleségül venni.

Az író előszava.

Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi gőzhajóval mentem és Fiuméban szálltam hajóra. Az első osztályon mindössze csak hat utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy montenegrói vajdát, egy trieszti görög asszonyt és egy katolikus papot. Az első négyről nincs mit mondanom. A görög asszony fekete szemére azonban ma is emlékezem. A két szeme úgy égett és világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen arca és törékeny termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két mécses kiszívott a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló bibliai alak, a jerichói érsek volt. Irországból jött, ahol tulajdonképpeni hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett. Alig lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetü, energikus fejü és parancsoló tekintetü férfi volt. A keleten élő katolikus papok szokása szerint hosszu szakállt eresztett, amelynek barna selymébe ezüstsávok vegyültek. -112-

Az érsek nem sokat törődött utitársaival, pedig a görög asszony ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és franciául azonban kitünően tudott.

Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög asszonysággal évődtem és közbe, – nem tudom már, hogy miért és hogyan – szóba került a halál. Azt találtam az asszonynak indítványozni, hogy aki kettőnk közül előbb meghal, az küldjön a másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról. Ez ebédnél történt. Az érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a két kezét és lehajtott fővel fölment a födélzetre. Világos volt, hogy megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az imént még mekegve nevettek a rossz élcemen.

A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő eminenciája bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályu utasok asztalánál óhajt étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én természetesen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az érseket a parancsnoki hidon és a kapitány jelenlétében töredelmesen megkövettem. Megmondottam neki, hogy egyébként nem vagyok romlott ember, de legtöbb honfitársammal együtt megvan az a rossz szokásom, hogy nem igen ügyelek a nyelvemre. Ő eminenciája kezet nyujtott. -113- Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, hogy nem akart engem megalázni. Ő az élete javát hitetlenek közt töltötte, ahol sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, éppen azért a keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé érzékenyebb, mint kellene lennie. Végül megigérte nekem, hogy a kedvemért továbbra is asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott a jelenet és kezet akartam neki csókolni; ő azonban szeliden elvonta férfias szép kezét és megölelt.

Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet és ott oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még kezemben a toll, ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás tisztviselőkkel és fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a hajónkat. Megtiltották a kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a leeresztett hajóhágcsón fölmásztak a födélzetünkre.

Kitünt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti vagy Huszt nevü magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy az Adriának vette útját.

A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, először maga elé rendelte a födélzetköz utasait. Azok mind derék dalmáciai és albániai parasztok -114- voltak, amit könnyüszerrel meg lehetett állapítani. Később egyenként vallatóra fogta a másodosztályuakat. Ezek közt se akadt ember, akire ráillett volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása. Miután a hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos udvariassággal maga elé kérette az elsőosztályuakat. Nekem is oda kellett mennem. A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek között, akik némán nézték végig az egész procedurát.

A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a montenegrói vajda is, akit egyébként a kapitány személyesen is ismert. Jöttem én.

– Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek útlevelet az embertől…

A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. Körülbelül harminc esztendős, magas, szőke, – különös ismertetőjele nincs…

A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány névjegyem és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat vont.

– Ez az úr már többször utazott a hajómon, – mondotta a kapitány, – de a nevét nem tudom. Én annyit tudok csak, hogy magyar embernek és írónak szokta magát mondani.

A kapitány határozottan gyanakodott reám. Az érsek komor arccal ült a főnök mellett és szürke szemét oly erősen rám szegezte, mintha bele akarna látni a lelkem fenekére. A görög asszony szemében már ott lobogott a rémült vád: Igen, te vagy az, nyomorult!

Vessünk fátyolt arra, ami a következő két órában történt. Én természetesen megtettem mindazt, amit megtesz a magyar ember, ha külső országban injuria éri. A cattarói városházán mindenekelőtt rövid, de velős bírálatot mondottam az osztrák közigazgatásról általában és a rendészetről különösen. Azután megigértem, hogy el fogom csapatni az egész kompániát, a kerületi főnöktől kezdve a csendőrőrsvezetőig. Végül táviratokat írtam. A magyar miniszterelnöknek, a belügyminiszternek, az osztrák miniszterelnöknek, s ugyancsak a belügyminiszternek, továbbá a közös külügyminiszternek, aztán a zárai kormányzónak és a csendőr főparancsnokhoz, végül a budapesti irodalmi és -116- ujságírói egyesületek elnökeihez és több képviselő barátomhoz.

A hajóm természetesen akkor már a jóniai tenger kék habjait szelte és nekem négy napig kellett várnom, míg utamat folytathattam. Egyelőre azonban nem is akartam utamat folytatni. Kijelentettem, hogy nem megyek el addig Cattaróból, míg példás elégtételt nem kapok. Az alantas közegeknek hajlandó lettem volna megkegyelmezni, de abban megkötöttem magamat, hogy a főnököt elcsapatom. Négy napig úgy jártam-keltem a város szűk utcáin, mint az állatseregletből kiszabadult oroszlán. Ahány császári tisztviselő volt, az ijedten lapult meg körülöttem. A negyedik napon, amikor a patraszi gőzös ott sistergett a kikötőben, elpárolgott a haragom és én gyors elhatározással a hajóra vitettem a podgyászomat és folytattam az utazásomat. Közvetetlenül a gőzös indulása előtt megszólított a jegyeket ellenőrző Lloyd-ügynök:

– Önnel nem esett volna meg ez a kellemetlenség, ha ő eminenciája az érsek önre nem tereli a kerületi főnök gyanuját.

– Ő mondta a főnöknek, hogy megfigyelte, amikor ön éjnek idején írásokat és ruhadarabokat dobott a hajóról a tengerbe. -117-

Ez a fordulat meglepett és zavarba ejtett. Miért áskálódott volna ellenem a szent férfiu? Büntetés akart ez lenni a túlvilági képes levelezőlapért? Ez lehetetlen.

Folytattam utamat és tovább törtem fejemet furcsa kalandomon. Egypár nap mulva már az athénei Hermesz-utcában levő d’Angleterre fogadó szép ebédlőjében villásreggeliztem. Az Akropolisz tövében végleg megbékültem sorsommal.

A legközelebbi vasárnapon kimentem a pireuszi helyi vonattal a phaleroni fürdőbe. Az egész délutánt ott töltöttem és az utolsó vonat indulása előtt a tengeröbölre néző nagyfogadó terraszán estebédet rendeltem. A parton katonazene játszott és a villamos reflektorok fényében nagy tömeg sétált fel-alá, a rakétákat nézegetve, amelyeket az öbölben macskázó görög hadihajók eregettek.

Magamban voltam és azzal mulattam, hogy a vacsorázó közönséget szemléltem. A szomszéd asztalnál kicsi, de nagyon jókedvü társaság ült, egy fiatal angol – én legalább annak néztem – és két csinos hölgyecske, kiket külsejük után a keleten sűrűn képviselt francia „művésznők“ válfajához soroztam. Az angol körülbelül harminc esztendős, pompásan megtermett, rokonszenves és energikus képü ember volt. Az arca símára volt borotválva. Fehér flanell-ruhát, fehér cipőt -118- és panama-kalapot viselt. Szemében monokli csillogott. Bizonyára nem volt a londoni city-ből való kereskedő, hanem vagy sportember, vagy katonatiszt. Mulatságos dolgokat mondhatott a hölgyeinek, mert azok valósággal pukkadoztak a kacagástól; a gavallér arca azonban komoly és nyugodt maradt. (Ez az oxfordi nevelés hatása.) Szomszédaim már az ebéd végén voltak, de azért még egyre hozatták a francia pezsgőt.

A fehér flanell-ruhás ember most rágyujtott egy igen vastag havannára, közbe felém fordította arcát. A tüzes és erős tekintetü, szürke szeme egy pillanatig megpihent rajtam. Nekem úgy rémlett, hogy az angol egy könnyü mosolyt harap el… Hol láttam én ezt az embert? Mert bizonyos, hogy láttam már, még pedig mostanában… Valami különös eszmetársulás révén a jerichói érsekre kellett gondolnom…

A monoklis gentleman nem törődött velem többet, hanem erősen itatta a hölgyeit, én azonban nem tudtam többet levenni róla a szememet. Hol láttam ezt a férfias és rokonszenves koponyát? Mert bizonyos, hogy láttam.

Az utolsó vonattal be kellett mennem Athénbe. Az angol nem volt a vonaton és ebből azt következtettem, hogy künn lakik Phaleronban.

Másnap délelőtt a nemzeti múzeumot jártam. Mikor villásreggeli idején a szállásomra mentem, a fogadó svájcija egy névjegyet adott át nekem.

Huszti Huszt!? Egyszerre Cattaróra, a kerületi főnökre és a jerichói érsekre gondoltam…

A férfi, aki a társalgóban várt, a phaleroni angol volt. Ezúttal nem volt rajta a fehér ruhája, hanem kitünő szabásu fekete kabát. Fehérkeztyüs kezében fényesre vasalt köcsögkalapot tartott. A monoklija barátságosan csillogott felém.

– Bocsásson meg, hogy újabb alkalmatlanságot szerzek önnek, – szólt hozzám magyar nyelven.

Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt vett ki a zsebéből és elémbe tartotta.

– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü cigarettát, – mondta. – Szolgálhatok egy jakkával?

– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, -120- amit önnek Cattaróban szereztem. Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már érti az összefüggést…

– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel tudtam, hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar tartóztatni az utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az inkognitóm ugyan mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel már korábbi időkben is kellemetlen tapasztalatokat szereztem, kiszolgáltattam nekik önt, hogy elejét vegyem a további kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy tisztességesen bántak önnel?

A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a következő kérdéssel támadtam rá:

Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem Huszti Huszt úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá intéztem, mégis csak jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak. -121-

– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, álszakáll volt?

– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal szoktam dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert köröztetnek, akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A szakállragasztásnak az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, saját találmányom. Kissé hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig is eltart és tévedésbe ejti a szakembert is.

– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért vette útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön kartársai, – ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint utazni szoktak?

– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország engem épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika?

– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van tudomása, ami némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis ország megérdemelné, hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik és az idevezető útat a világ legnaivabb rendőrsége őrzi. -122-

Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel támadtam rá:

– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy képzelem, hogy ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a báró urat tartom, nem inkommodálja magát puszta udvariassági formaságok kedvéért.

– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem tényleg a vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben is meggyőzzem önt rokonszenvemről és hálámról.

– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő elbeszélései sok élvezetes órát szereztek már nekem…

– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához tartozom…

– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló tehetségéről gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg egyrészről az ön előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, addig sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig szerencsés a témái megválasztásában…

– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem szóltam semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt tovább. -123-

– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony meglátszik a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem engedik meg, hogy aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene oly emberek társaságát, akik otthon érzik magukat a világ forgatagában.

– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem kíméletlenül.

– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az emberek részben a társadalom aszisztenciájával, részben a társadalom nélkül és ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt azokat érti, akik a társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, akkor igenis ajánlom, hogy keresse fel az ő társaságukat, mert ők a bátrak, az erősek és az őszinték.

Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag papircsomót, amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a kéziratot. Nem tagadom, a kézirat látása első pillanatban kellemetlenül érintett. Ha valakivel beszélgetek és ő minden bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a zsebéből, akkor mindig kellemetlen érzés fog el.

– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára meríthet belőle inspirációt.

Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, a cím állott: Mr. Hudson élete. Alcím: A kalandor naplója. -124-

– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul…

– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. Jósága fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába szeretnék utazni.

– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és szegényebb, semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb ideig jól érezhetné magát… Amerikai hazámban éppen politikai pályára készültem, amikor egy bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem Magyarországba. A vállalatom nem sikerült és most megint a politikára akarom magamat vetni.

– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. De miért mondja el nekem mindezeket?

– A pénztárcámban mostanában gyászos apály -125- következett be és körülbelül százötven magyar forintra volna szükségem, hogy társadalmi állásomhoz méltóan utazhassam.

– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és megszámlálhatatlan sok lepta.

– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én hasznát tudom-e venni?

– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet. Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, hogy megveszi-e vagy sem.

A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni kezdtem. Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét írta, maga a kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy csak nehezen tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül megvolt az a rossz szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a sorokat, olykor a mondat végét keresztbe írta a már teleirott íven és mindenféle törlésekkel és titokzatos írásjelekkel tarkította a papirt. Félórai betüzgetés után már megfájdult a szemem.

Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a bevezetés: -126-

Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. Az E. grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, hogy megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. A kastély tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces hangokat, és elvitte őket magával, messzire, messzire a behavazott síkság fölött. Az emberek aggódva és reménykedve tekintettek egymásra. Mit hoz vajjon az új esztendő? Az öröm vagy a bánat esztendeje lesz ez? A két esztendő határmesgyéjén születtem én. A sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy nem mindennapi életet szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi várkastélyában ringott, a kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában. Édesapám a gróf főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első komornája. Igen szép és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran beszélte, hogy úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is így kiáltott föl: „Prachtkerl!“

Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott és meg is nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés emberei mind ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, legféktelenebb vérü emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt írótollat vesznek a kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak arravalók, hogy iskolásgyerekek tanulják belőlük a simára nyalt stilust.

Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többet -127- a szememet. Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. Átfutottam a szerző tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, persze: „Már kora ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott rajtam, mellyel mindenkor ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A grófné megengedte a szerzőnek, hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly korán elhunyt Géza gróffal“ tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi fejezet címe: „Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való tekintettel telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához Huszti-Hudson úrnak tizenhárom lapra volt szüksége.

Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. – Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de ő mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot húz. – H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek lefegyverezik főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: felségsértés, szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó általi halál. – A barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, aki Amerikába szökik.

A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, gyorsan átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az emlékezetemben. „Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész leszek, de kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy szerencse -128- az volt, hogy Huszti Huszt urat pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A következő fejezet címe: „Mr. Huszti titkára leszek“.

– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én csak arra vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. Tegyünk egy nagy sétát és útközben elmondom azt, amit közölni szeretnék önnel. Lehet, hogy az előadásom jobban megnyeri a tetszését, mint az írásom.

Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva, megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és ott letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben folytonosan beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás csevegő volt. És amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. Amire visszaérkeztünk a d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül megfizettem neki a kívánt összeget. Lehetséges azonban, hogy így is becsapódtam.

Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam. -129- Sajnálom, hogy nem adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási modorát.

Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön útrakelt Amerika felé. Azóta se láttam.

Három esztendővel ezelőtt történt, a nyugatamerikai Sacramento városában, hogy egy odavaló gazdag konzervgyáros. Mr. Huszt-Hudson, a lapokban hirdetést közölt, amelyben egy a magyar nyelvet írásban és szóban egyaránt jól bíró titkárt keresett. A hirdetés megjelenését követő napon reggeli szürkületkor, egy vékony kabátban didergő ember állott a nyaralószerűen épült Hudson-ház kerti kapuja előtt. Amikor a néger háziszolga később kinyitotta az ajtót, hogy beeressze a tejárust, a várakozó ember hozzálépett.

– Mr. Huszt-Hudson nyolcvanesztendős ember és ilyenkor bizonyára már ébren van. Az öreg emberek rendesen álmatlanságban szenvednek.

– A házigazga titkárt keres és én ajánlkozni akarok az állásra. Sem Mr. Huszt-Hudson, sem ön nem követelheti tőlem, hogy a kedvükért egy fél munkanapot veszítsek. -130-

A néger szó nélkül be akarta csapni az ajtót, a vékonykabátos ember azonban megakadályozta ebben és gyorsan belépett a kertbe. A fekete ekkor galléron ragadta a titkár-jelöltet, hogy kidobja az utcára, a titkár-jelölt azonban ügyes és izmos legény volt és rövid dulakodás után úgy a virágágy közepére teremtette a kapuőrt, hogy a kaliforniai rózsabokrok összecsaptak fölötte, mint a tenger hullámai.

A földszinten megnyilt egy tolóablak. Egy fehérhaju öreg ember kidugta rajta a fejét.

Az idegen nem válaszolt, hanem fölsietett a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és az előszobán át belépett a társalgóba. Ott szemben találta magát az öreggel, aki hosszúszáru magyar tajtékpipából füstölt.

– Az nem bizonyít. Én is magyar vagyok, de elfelejtettem a magyar nyelvet. Igaz, hogy ötven esztendő óta élek már Amerikában. Mivel foglalkozott ön eddig?

– Megpróbálkoztam mindennel. Voltam fogorvos, szinész, táncmester és utoljára pincér a newyorki Astor-fogadóban.

– Miss Ketty, a hoteligazgató leánya belémszeretett és a szülei nem akarták hozzám adni.

– Üljön le oda. Angolul fogok önnek diktálni, ön pedig leírja magyarul. Ha erre képes, akkor szerződtetem.

Huszt-Hudson úr diktálni kezdett, – szerencsére elég lassan, – a fiatalember pedig írt. Az öreg úr azután kivette kezéből a teleírt ívet és átfutotta.

– Azt hiszem, ön tud magyarul, – mondotta. – Holnaptól fogva jőjjön el mindennap, pontosan délutáni háromkor. Estebédig együtt fogunk dolgozni. Ön kap egy napra harmadfél dollárt. Ha tisztességes ruhája lesz, akkor velem ebédelhet.

A kertben már várta a néger, egy éles baltával a kezében. A titkárnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy fölkapjon a földről egy kerti-kereblyét, azzal ügyesen kivédte a baltacsapást, azután egy villámgyors szekond-vágással fültövön, egy cseles kvarttal pedig úgy gyomron vágta ellenfelét, hogy az kiejtette kezéből a baltát.

Amikor a titkár már eltünt a kertből, Huszt-Hudson úr kinyitotta a tolóablakot és kiszólt a négernek:

– Jim, az összetiport virágágyért öt dollárt fogok levonni az ön béréből.

Azzal a vízvezetékhez ment, megeresztette a vizet és alája tartotta a fülét. Délután pontosan megérkezett a titkár. A néger ezúttal megemelte előtte a sapkáját, amit a titkár barátságos kézintéssel viszonzott. Az öreg Huszt-Hudson végigmérte titkárát. Azon jószabásu fekete ruha volt.

– Érdemes, mert az estebéd, amelyet itt kapok, alkalmasint megér másfél dollárt is.

– És ki tette le önért a biztosítékot a ruháért? Mert azt bajosan hiszem, hogy biztosíték nélkül rábízták volna önre a ruhát.

– Miss Maud, a skót pap házvezetőnője kezességet vállalt értem Douglaséknál.

Az öreg úr nem kérdezett többet, hanem leültette titkárát az íróasztalhoz és diktálni kezdett neki. Angol nyelven beszélt, a titkárnak pedig magyarul kellett írnia. Az emlékiratait mondta neki tollba. Mr. Huszt-Hudson úr nagy időket látott ember volt. Ősnemes, magyar családból eredt. Eredetileg Avarffy Ferenc volt a neve. Mint fiatal lovastiszt végigharcolta az 1848–49-iki szabadságharcot és Komárom kapitulációja után külföldre ment. Mivel nem igen bízott a császári hatóságok salvus conductusában, elutazása előtt nagykiterjedésü huszti birtokát az akkori időkben szokásos szinlelt adás-vevési szerződéssel átruházta Sándor nevü öccsére, akinek, mint afféle békés természetü embernek és rendületlen pecsovicsnak, nem kellett félnie a hatósági zaklatásoktól. A két testvér abban állapodott meg, hogy Sándor hűséges sáfárja lesz a rábízott vagyonnak és hogy azt békésebb idők felvirradásakor, érintetlenül vissza fogja adni bátyjának. Az öccs erről „a rend kedvéért“ írást is akart adni bátyjának, Ferenc úr azonban sokkal nobilisebb gondolkozásu -134- ember volt, semhogy elfogadott volna ilyenféle irka-firkát. Avarffy Ferenc azután Kossuthék társaságában Amerikába került. Itt elvált bujdosó társaitól és kalandos ösztöne parancsának engedve, az akkori aranyországba ment, Kaliforniába. Az aranyásónak azonban nem volt szerencséje. Hét évig rettenetes nyomorban élt. Egy Magyarországba utazó földijével akkoriban levelet menesztett Sándor öccsének, akit arra kért, hogy küldje el neki birtoka után a járandóságot. Az akkori kezdetleges közlekedési viszonyok mellett jó ideig kellett várnia a válaszra. Sándor úr válasza nagyon különös volt. Mindenekelőtt arra figyelmeztette bátyját, hogy járandóságokról ne beszéljen, mert neki nem jár tőle semmi. Ő örök áron megvette a huszti birtokot, a vételárt le is fizette Ferenc kezéhez az utolsó krajcárig, amiről a kezei között levő szerződés és a nyugták tanuskodnak. Levelében szelíden, de komoly hangon megrótta bátyját féktelen pazarlása miatt.

„Szép pénzt fizettem a birtokodért és te már is a nyakára hágtál az egésznek? Mi lesz veled, te boldogtalan?!“

Hogy tanujelét adja testvéri szeretetének, ötszáz forintot küldött Ferenc úrnak. Ez azonban nem járandóság, hanem ajándék. Végül figyelmeztette bátyját, hogy ez az utolsó áldozat, amit érte hozhat. „Rossz idők járnak szegény hazánkra és a tavasszal is elfagyott a repcém. Ha rajtam állana, én megosztanám veled az utolsó falat kenyeremet is. De ma már nem tehetem. -135- Családos ember vagyok – tavaly feleségül vettem Nyiry Katalin grófnőt és az ég megáldotta frigyünket egy szép fiúmagzattal…“

Ferenc úr, miután elolvasta ezt a levelet, boritékba tette az öccse által küldött ötszáz forintot és szó nélkül visszaküldte Avarffy Sándornak. (Pedig akkoriban már vagy hat hete besózott halon élt.) Azután megszerezte az amerikai polgárjogot, letette az Avarffy nevet és az elveszett birtoka után Husztnak nevezte magát. Magyar voltát nem emlegette azóta és ha véletlenül magyar emberrel találkozott, letagadta azt is, hogy magyarul ért.

Néhány évi nyomorgás után a szerencse szárnyára kapta a bujdosót. Egy Hudson nevü gazdag farmer leánya, akit lovagolni tanított Huszt, belészeretett és feleségül ment hozzá. Huszt az apósa halála után, a neve mellé ragasztotta annak nevét és így lett belőle Huszt-Hudson. Gyermekei nem voltak Huszt-Hudsonnak. Húsz esztendei házasság után meghalt a felesége is és az özvegy ember ekkor eladta farmját és Sacramento városába ment lakni. Mivel nem tudta megszokni a henye életet, konzerv-gyárat alapított. A vállalata jól beütött és Huszt-Hudson vagyonát több millió dollárra becsülték.

Elbeszélésünk kezdetén már nyolcvan esztendős ember volt. Egyedül élt vén gazdasszonyával és néhány cselédjével. A délelőttöt még mindig a gyárában töltötte, délután pedig az emlékiratait diktálta a titkárának. -136- A gazság, amelyet hűtelen testvére rajta elkövetett, még mindig keserítette és az emlékirataival bosszút akart állani a fivére családján. Úgy tervezte, hogy a könyvet elküldi Magyarországba és ott kinyomatja sok ezer példányban. Örök időkre meg akarta bélyegezni az Avarffy nevet.

Vagy három hónapig dolgoztak együtt az emlékiratokon, Huszt-Hudson úr és a titkára. Akkoriban történt, hogy egyszer korán reggel a néger kapus fölverte a titkárt az ötödik avenue-ben levő hetedik emeleti lakásán.

– Hamar, titkár úr! Mr. Huszt-Hudson beszélni akar önnel! Öltözzék föl és jőjjön velem!

– Ma hajnalban megütötte a guta. Nem tud már járni és a nyelve is csak nehezen mozog.

A titkár sietve felöltözött, azután Jimmel együtt bérkocsiba szállott és elhajtatott a Hudson-házhoz. Az öreg ágyban fogadta. Valóban igen rosszul volt. Intett a titkárnak, hogy üljön le melléje, azután kiküldte a cselédeket a szobából.

– Én a végét járom, – mondta gyönge hangon. – Ez nem nagy baj, mert eleget éltem és volt időm rendbehozni az ügyeimet. Egész vagyonomat a metódista-egyháznak hagyom. Én ugyan nem vagyok metódista és a metódistákról is csak annyit tudok, hogy templomuk van a tizenkettedik avenuen, ahol vasárnap -137- délutánonkint igen unalmas dalokat szoktak énekelni, de azért mégis nekik testáltam mindenemet.

– Miért éppen a metódistáknak? – kérdezte szelid szemrehányással a titkár.

– Mert városunkban ők a leghatalmasabb felekezet és ha egyszer ráteszik kezüket a vagyonomra, akkor magyarországi rokonaim, a derék Avarffyak, harapófogóval sem fognak belőlük kihúzni egy centet sem.

– Különben senkinek sem hagytam semmit. A cselédjeimnek sem, mert azok annyit loptak tőlem, hogy például Jimnek tizenötezer dolláros folyószámlája van a Nevada-bankban.

– Van az ön szolgái között olyan ember is, akinek nincs folyószámlája a bankban, – mondotta szerényen a titkár.

– Ön tudja, hogy mi volt a tervem az emlékirataimmal, – folytatta Huszt-Hudson. – Magam nem végezhetem már be a munkámat. Ön azonban megteheti. Ön annyira be van már avatva tervembe, hogy egyedül is megírhatja a könyv befejezését.

– A kész kézirattal el fog utazni Magyarországba. Ott kinyomatja tízezer példányban. A tízezer példányt ingyen szétküldi annak a tízezer embernek, -138- aki ma Magyarország előkelő társaságát alkotja. A költségek fedezésére és az ön fáradsága jutalmául adok önnek kétszázezer dollárt. Elfogadja a megbízást?

– Ha éppen akarja, meg is csalhat engem. Én ebben nem akadályozhatom meg és mivel nem vagyok vallásos ember, még a túlvilági büntetéssel sem fenyegethetem. Ha ön azonban okos ember, akkor nem fog megcsalni. A tízezer könyv kinyomatása és terjesztése az én fölületes számításom szerint legföljebb tízezer dollárba fog kerülni. Önnek marad tehát elég pénze, hogy tisztességesen megélhessen belőle. Ha megcsalna engem, akkor mégis csak valami kellemetlen emléke maradna és ez a kellemetlenség nem éri meg önnek a tízezer dollárt.

– Hiszek önnek. Most menjen az ébenfa-szekrényhez és nyissa ki a felső fiókját. Ott fogja találni a kéziratot és a kétszázezer dolláros bankutalványt. Vegye magához mind a kettőt és menjen a dolgára. Nem szükséges, hogy ma délután eljőjjön, mert akkor én már halott leszek.

A titkár zsebre tette a papircsomót és az utalványt, azután ismét az ágyhoz közeledett, hogy búcsút mondjon a betegnek. -139-

A titkár elment. Első látogatása a Nevada-banknak szólt. Ott az utalványt becserélte egy csekk-könyvért és mindjárt kifizettetett magának ezer dollárt. Azután elment egy árúházba és tetőtől-talpig fölruháztatta magát. Miután még aranyórát is szerzett, útközben néhány havanna-szivart vett és elment egy előkelő ebédlőbe reggelizni. Reggeli után elsétált a Hudson-ház felé. A fekete Jim künn állott a kapu előtt.

A kertben egész csapat feketekabátos, köcsögkalapos, borotvált bajszu, Kossuth-szakállas ember állott. Furcsa ájtatos és gőgös arcuk volt. Ezek mind metódista papok voltak.

A titkár még két napig maradt Sacramento városában, hogy résztvehessen jóltevője temetésén. Azután New-Yorkba utazott. Eleintén az volt a terve, hogy New-Yorkban fogja megírni az emlékiratok befejezését. De azután eszébe jutott, hogy ezt a munkát elvégezhetné az Európába induló hajón is. Egy napot azzal töltött, hogy fölszerelte magát mindennel, amire egy hosszu útra készülő gentlemannek szüksége lehet. Azután megváltotta elsőosztályu jegyét Hamburgig és hajóra szállt. -140-

II.

A bécs-budapesti délutáni gyorsvonat éppen indulófélben volt a pozsonyi állomásról, midőn az utolsó pillanatban még két úri hölgy kapaszkodott föl egyik elsőosztályu kocsira. Körülbelül egy korban lehettek; az egyik fiatal asszony, a másik nem éppen fiatal leány. Az asszony kicsi és tömzsi volt, de azért karcsu és elegáns. Kedvesen impertinens fitos orra volt és beszédes, szinte már bőbeszédü szeme. Valódi szubrett-alak, melynek szikrázó mozgékonyságával különös, de nem kellemetlen ellentétben volt az a kis arisztokratikus tartózkodás, amelyet állandóan magára erőltetett. A leány magas és vékony volt. Meglátszott rajta, hogy egy-két esztendővel ezelőtt még úgynevezett szenzációs szépségszámba mehetett. Most már valamivel öntudatosabb, blazirtabb és soványabb volt a kelleténél. A két hölgy kitünő szabásu és mindenesetre igen drága utiruhát viselt. A hordárjuk két pompás utiböröndöt tett a jászolba. Ez a gőgös két börönd igen megrémülhetett, midőn egyszerre egy még gőgösebb börönd mellé került. Ők afféle pompás londoni bőrtáskák voltak, a harmadik koffer azonban, amely a jászol-hálóban feszített, már nem is pompás, hanem valósággal monumentális börönd volt. Ilyen podgyásszal már az angol lord sem utazik, -141- csak az amerikai milliárdos könnyelmü fia. A két hölgy szeme rögtön megakadt az amerikai bőripar remekén.

– Nézd, nézd! – mondotta a leány és olyan tisztelettel szemlélte a böröndöt, mintha Leonardo da Vinci egyik képe előtt állana.

A menyecske, miután előbb meggyőződött, hogy senki se jár a kocsi folyosóján, fölkapaszkodott az ülésre és megnézte a három reklám-cédulát, amely a böröndön virított. „Waldorff-Astor – New-York“; „Hôtel Cecil – London“, „Palace-Hôtel – Nice“. A világ három legdrágább vendégfogadója.

– Te, – mondotta aztán a menyecske, – én azt hiszem, megjött az amerikai milliárdos, akit olyan régóta vársz…

– Egy csúzos, vén petroleum-kereskedő lesz, – mondotta a leány. De aztán lojálisan hozzátette: – Én ugyan azt se bánom, ha milliárdos!

Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert a monumentális koffer tulajdonosa, aki eddig az ebédlő-kocsiban mulatott, belépett a fülkébe. Egy angolszász pillantást vetett a hölgyekre, – egy pillantást, amely semmit se mond és mindent meglát – és leült a maga helyére. Később kivette a New-York Herald párisi kiadásának egyik számát és olvasásba merült.

Mi már ismerjük ezt az urat. Mr. Huszt-Hudson egykori titkára volt, akivel már mint jerichói érsekkel -142- és Huszti báróval is találkoztunk. (Most jut eszembe, hogy az igazi nevét nem mondtam meg tisztelt olvasóimnak. A hajdani grófi szakács és a grófi komorna fiát Hudelkának, mások szerint azonban Hodelkának hívták. Ő nem igen élt ezzel a névvel, bár ez törvényes tulajdona volt.)

A hölgyek hideg közömbösséggel tekintettek maguk elé, de azért az érdekes utitárs külsejének egyetlen részlete sem kerülte el a figyelmüket. Miután biztosra vehették, hogy az amerikai egy kukkot sem ért magyarul, fenszóval közölték egymással megfigyeléseiket. Közömbös arccal, blazirt hangon beszélgettek, mintha csak az időjárás forogna szóban.

– Te, – mondotta az asszony, – nekem őrülten tetszik a te milliárdosod. Fogd meg jól, mert különben elhalászom előled.

– Lehet, hogy petroleummal kereskedik, – válaszolt a leány, miközben a karperecén levő kis órát nézte, – de akkor bizonyos, hogy az amerikai petroleum-kereskedők arisztokratikusabbak a mi hitbizományosainknál.

– Nem lehet kereskedő, – vélekedett az asszony, – csak nézd meg a cipőjét meg a keztyüjét. Ilyesmit nem vesz pénzért az ember, ilyesmi veleszületik…

– Te mindig csak a lábakat nézed, – korholta az asszony. – Pedig a szeme se kutya.

– A profilja olyan, mintha vasból kovácsolták volna. Kemény, energikus, szemtelen, de azért mégis elmés és finom. Én roppantul szeretem az ilyen férfiarcokat.

Az utitárs azalatt nyugodtan böngészett a lapjában. A következő megállóhelyen a leány egy budapesti ujságot szerzett és ugyancsak olvasni kezdett. Egyszerre odaadta a nyitott lapot az asszonynak.

A hölgyek rémülten tekintettek össze. Ez az ember tud magyarul! Megértett mindent, amit róla beszéltek! A leány az ajtóra tekintett, az asszony pedig a vészfékre… -144-

Most megszólalt az amerikai. Megint magyarul. Kissé akadozva és erős angolos kiejtéssel.

– Bocsánat, hölgyeim, nem akartam önöket zavarba hozni, csak szórakozottságomban szólaltam meg magyarul. Mivel már elkövettem ezt az ügyetlenséget, ki kell jelentenem, hogy nincs okuk restelkedni a tréfás megjegyzéseik miatt. Nem vagyok sem érzékeny, sem képzelődő ember és két jókedvüen unatkozó hölgy csevegését nem veszem komolyabban, mint illik…

Az amerikai kissé meghajtotta magát és tovább olvasott, jelezve ezzel, hogy nem akarja reájuk erőszakolni az ismeretséget. A két nő tanakodva nézett össze. Nevethetnékjük is volt, de bosszankodtak is. Végül megszólalt a menyecske.

– Magyar vér folyik ereimben. Az édesapám magyar emigráns volt. A szabadságharc után menekült ki és amerikai asszonyt vett el. De azért nagy súlyt vetett reá, hogy elsajátítsam őseinek anyanyelvét.

(Mr. Huszt-Hudson, egy pillanatnyi inspirációjának engedve, apjának fogadta néhai volt gazdáját. Neki gyakran voltak ilyenféle inspirációi.) -145-

– Talán vannak, – mondta titokzatos mosolylyal az amerikai. – Attól függ, hogy akarnak-e reám emlékezni.

Az amerikai valami kellemes melegséget érzett a szíve tájékán. Tíz esztendő óta, amióta Amerikába szökött, nem beszélt magyar asszonnyal. Ez a meleghangu, bársonyos tekintetü, puha mozgásu asszonyi fajta mégis sokkal különb minden anglikán Kettynél és metódista Maudnál. Éppen csak azt nem tudta, hogy tulajdonképpen melyik tetszik neki jobban a két útitársa közül, az asszony-e, vagy a leány. Igen szerette volna tudni, hogy kicsodák a hölgyek. Kérdést azonban nem intézhetett hozzájuk, mert ezzel véglegesen kompromittálta volna amerikai voltát. De aztán eszébe jutott, hogy kérdés nélkül is könnyüszerrel kielégítheti kíváncsiságát.

A leány, alkalmasint csak azért, hogy fitogtassa előtte angol tudományát, kölcsön kérte tőle a Heraldot. Erre ő kölcsönkérte a magyar lapot. Abban megkereste a hírt, amely a négyszázezer forintos kártyanyereségről szólt. Nagy meglepetésére az ujsághír így kezdődött: huszti Avarffy, az ismert sportember…

Avarffy? Hiszen ez az én emberem, akinek megnyomorítására -146- Európába jöttem, – mondta magában az amerikai. – Ha ez tudná, hogy miféle papirokat hordok én a kofferemben.

Azzal tisztában volt, hogy a szép asszony ura nem lehet az ő volt gazdájának hűtelen öccse. Az, ha ma még él, legalább is hetvennyolc esztendős; hetvennyolcesztendős emberek pedig még Magyarországon se kártyáznak százezrekbe. De azt is tudta az amerikai, hogy Mr. Huszt-Hudson menekülése után csak egy huszti Avarffy maradt az országban. A kártyás Avarffy tehát föltétlenül egyenes leszármazója a pecsovics öccsnek.

Hamar elérték Budapestet. A pályaudvaron libériás inas várta a hölgyeket. Az amerikai megemelte előttük a kalapját, aztán kocsiba szállott és a legelőkelőbb vendégfogadóba hajtatott. Az úton jó ideig egy másik kocsi ügetett párhuzamosan az övével. Az ablakon át egy halvány leányarcot látott, amely előre hajolva, mereven tekintett reá.

– Ez a szép leány attól fél, hogy nem fog többet látni, – gondolta az amerikai. – Pedig téved, mert nemsokára megint szerencséje lesz hozzám.

Egy igen jó estebéd után, miután megivott egy kis üveg Goulet-t, az amerikai – vastag havannával a fogai között, – rákönyökölt a vendéglő asztalára és a cigányzene hangjai mellett morfondirozni kezdett.

– Tulajdonképpen infámis ötlet volt az öreg Huszt-Hudsontól, hogy egy poszthumus pamflettel -147- akart bosszút állani az igazságtalanságért, amely rajta esett… Bosszúból embert ölni, azt értem, mert férfias dolog. De pletykákat terjeszteni, az vénasszonyos tempó… Mindazonáltal meg fogom tenni azt, amit az öreg rám bízott. Sietnem azonban nem kell. Mr. Huszt-Hudson ma már különben is ráér várni… Az utolsó pár fejezete a könyvnek még nem is kész… A hajón akartam megírni, de ott annyi mulatságos asszony volt, hogy nem értem rá semmire… Majd megírom Budapesten. Közbe azonban meg fogok ismerkedni Avarffyékkal. Magyarországon az ilyesmit könnyen nyélbe lehet ütni. Különben elég szerencsés ötlet volt tőlem, hogy a vasuton apámmá fogadtam az öreg Huszt-Hudson-t és hogy a fogadóban Mr. Frank Huszt-Hudsonnak mondtam magamat. Ennél az ötletnél meg fogok maradni… Jól ismerem az Avarffy-család történetét és ha a személyazonosságom igazolása céljából okmányokra lesz szükségem, nem fogok zavarba jönni. Ezennel kijelentem, hogy a nevem mától fogva holtomiglan Frank Huszt-Hudson marad. Azaz ne hamarkodjuk el a dolgot! Hiszen meglehet, hogy idők multával újból fölveszem tiszteletreméltó őseim, a huszti Avarffyak nevét… Ha az én Sándor kuzénom, aki tegnap állítólag négyszázezer forintot nyert kártyán, tisztességes gentleman, akkor meg fogok vele barátkozni. Mert én nem vagyok annyira bosszúálló természetü, mint boldogult jó apám, aki – ezt bevallhatjuk őszintén – élete alkonyán már kissé gyöngeelméjü -148- volt… Talán feleségül veszem azt az érdekes leányt, de mindenesetre udvarolni fogok a szép asszonynak. Ha boldogult apám erről tudomást vesz a túlvilágon, akkor esetleg még örülni fog, mert hiszen az én bosszúm sokkal nagyobbszabásu és mélyebbreható, mint az ő együgyü irkafirkája… Most azonban gyerünk aludni!

Mikor megfizette a vacsoráját, különös meglepetés érte. A főpincér az ő anyai nagybátyja volt. Muki bácsi, aki E. gróféknál valamikor második komornyik volt. Az öreg természetesen nem ismerte meg az előkelő külföldi úrban az ő öccsét. Mély meghajlással tette zsebre a forintot, amelyet a nagylelkü idegen borravalóul adott neki.

Az amerikai másnap elment egy kis nyomdaüzletbe és miután sokáig válogatott a betűben és a papirban, névjegyeket rendelt magának.

Azután elment egy másik nyomdába és miután ott is sokáig válogatott betűben, papirban egyaránt, másféle névjegyet is nyomatott, a W. G. Hamy névre. Ezt a látszólagos pazarlást megértheti és megbocsáthatja a szíves olvasó, ha megtudja azt, amit a nyomdász nem is sejtett, hogy W. G. Hamy akkoriban az Egyesült-Államok külügyi államtitkára és állandó elnökjelöltje volt. -149-

Huszt úr, – a rövidség okáért adjuk meg neki a nevet, amelyhez szemmel láthatólag nagyon vonzódott, – harmadnapra meglátogatta a budapesti amerikai főkonzult. Amikor belépett a főkonzulátusi hivatalba, ott rögtön tisztában voltak vele, hogy hamisítatlan és előkelő yankee-val van dolguk. Huszt ugyanis kalappal a fején, zsebretett kézzel lépett be, nem köszönt senkinek, hanem mereven a titkár arcába nézett és éneklő hangsúlyozással mondotta ki a főkonzul nevét.

– A főkonzul vadászaton van, Erdélyben, de én vagyok a helyettese, – mondotta a titkár.

Huszt erre az iratai közt kezdett keresgélni. Egy hitel-levelet nyujtott át a titkárnak. A titkár belepillantott.

– Látom, hogy önt Huszt-Hudsonnak hívják és hogy egy millió koronányi hitele van az Angol-Magyar-nál.

Huszt ekkor szó nélkül odaadott neki egy névjegyet. M. G. Hamy névjegye volt. Arra egy írástudó kéz már előbb ráírta a következő sorokat: „Kedves főkonzul, Huszt-Hudson nekem jó barátom; tegyen érte, amit tehet. Üdvözli: Hamy.“

A hatalmas ember ajánlata mindenekelőtt arra indította a tikárt, hogy egy nádszéket toljon Huszt alá. Azután kinyitotta a nagy Arnheim-szekrényt, ahol különböző diplomáciai titkok közt havanna-szivarokat és egy üveg A. D. G. scoth whisky-t őrzött. Miután -150- szivarra gyujtottak, társalgás indult meg köztük, amely angolszász fogalmak szerint bizalmasnak volt nevezhető.

(A titkár hamarosan kiszámította, hogy ha az egypár tíz milliót jelent is, Huszt úrnak akkor is juthatott még vagy ötven millió dollár…)

– Nem. Csak meg akarom ismerni az országot, mert az édesapám innen szakadt ki Amerikába.

– Jól van. Akkor tehát társaságba akar járni. Az emberek itt nem vendégszeretők, – bár ők maguk meg vannak győződve az ellenkezőről, – de ha nem kerül pénzükbe és fáradságukba, akkor szívesen maguk közé eresztik a külföldi embert. Önnek azonban választania kell, hogy melyik társasággal akar érintkezni. A földbirtokosokkal, vagy a kereskedőkkel?

– Azt bajos volna eldönteni. A kereskedők, ha csak tehetik, földbirtokot szereznek, a földbirtokosok pedig szívesen veszik ki részüket a kereskedelmi vállalatok -151- hasznából. Egészben véve mégis inkább a földbirtokosok társaságát ajánlanám önnek, mert onnan mindig átmehet a kereskedők közé.

– A főnököm most nincs itt és én nem mutathatom önt be. De majd telefonálok a német főkonzulnak. Neki jó összeköttetései vannak itt és ő örül, ha szívességet tehet nekünk.

– Halló, kedves gróf… Ön az? Van itt egy amerikai úriember… a konzerv-Hudson fia… ötven millió dollár és sajátkezü ajánlat az államtitkártól… Meg szeretné ismerni a magyar társaságot… Igen? Köszönöm! Akkor majd önhöz küldöm!

– A dolog rendben van. A német elvállalja az ön bemutatását. Azt mondja, könnyü föladat, mert a magyar előkelő társaságban mostanában a gazdag angolnak és amerikainak arisztokratikus poziciója van… Menjen mindjárt hozzá és tegye azt, amit ő mond.

– Akkor figyelmeztetem, hogy itt vannak emberek, akiket nem szoktak a nevükön szólítani.

– Hanem valami címükön, amely őket örökség jogán megilleti. A német főkonzul például gróf úr. De vannak bárók is és hercegek.

Még az este Huszt a császári főkonzul társaságában megjelent egyik előkelő klub alapító lakomáján. A daliás termete, amelyen ő brit felsége londoni szabójának remekbe szabott frakkja feszült, általános föltünést keltett, a száraz és nyugodt modora pedig kellemesen érintette az embereket. A főkonzul bemutatta őt néhány tucat gentleman-nek, azután asztalhoz vezette. A hivatalos pohárköszöntők elhangzása után az asztalfőn szólásra emelkedett egy öreg úr. Ő volt az egyetlen a társaságban, aki fekete magyar ruhát viselt. Piros arca, tüskés szemöldöke és melléig érő, hófehér szakálla volt. A szép öreg azt mondta, hogy ahol annyi magyar ember van együtt, ott poharat illik emelni a hazára is. Majd a szabadságharcról kezdett beszélni. Komárom ostromának egyik hősies epizódját beszélte el, amelynek ő szemtanuja és szereplője volt.

– Látja a karneolgombos öreget? Egyike a legkülönösebb -153- embereknek, akit ismerek. Valahányszor alkalma van szónokolni, mindig a hazaszeretet evangéliumát hirdeti és átkozza az árulókat és a közömbös szivüeket. Pedig száz szavahihető tanu állítja, hogy a szabadságharc idején muszkavezető volt és hogy később förtelmes odaadással szolgálta a császári reakciót…

– Dehogy az! Ő annyiszor hirdette a szabadság hitvallását, hogy most már maga is hisz benne. És azt is elhiszi, hogy ő valamikor karddal harcolt az osztrák zsarnokság ellen. A kézen fekvő hazugság örökös ismételgetésével sikerült elnyomnia a valóságot. Senki sem merne ma tiszteletlenül beszélni az öreg multjáról, még az a félkezü másik öreg sem, aki a váci csatában vesztette el a jobb karját és aki talán éppen a karneolgombos öreg denunciációja folytán töltött néhány esztendőt az olmützi kazematákban…

– A vasúton két hölggyel utaztam, megtudtam, hogy az egyik Avarffyné volt…

– Ezek a második házasságából való gyerekei. Első házasságából is van egy fia, Imre, ő már meglett ember…

Asztalbontás után a főkonzul bevezette Husztot a kártyaszobába. Bakkarát játszottak. Ezt a játékot az amerikai is ismerte és így részt vehetett benne.

– A kezemet nem a sport durvította el, hanem a munka, – válaszolt egykedvűen az amerikai. – Én hét évig vashámorban dolgoztam.

– Nem, – válaszolt mosolyogva Huszt. – Mi amerikaiak se vagyunk olyan bolondok, hogy passzióból végezzünk állati munkát. Szükségből dolgoztam.

– Az édesanyám és én lelkes hívei voltunk a nők politikai egyenjogúsításának. Az apám, aki európai eredetü ember volt, az ellenpárthoz tartozott. Az édesanyám -155- ezért elvált az apámtól és hogy megélhessünk, a hámorba kellett mennem.

– Én békültem meg vele, – mondotta Huszt, – miután tanúk előtt beismerte, hogy igazságtalan volt velem szemben.

Huszt sok ízléssel elvesztett néhány ezer koronát, azután hazament a szállására. A főkonzul, amikor másnap visszaadta neki a látogatást, azt mondotta neki:

III.

Az öreg Avarffy Sándorról, – a magyarruhás hazafiról – azt beszélték, hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Mikoriban ő átvette a huszti családi birtokokat, a földek kilenctizedrésze ingovány volt, hol sáson és piócán kívül még csak csíkhal és hideglelés termett. Idővel azonban lecsapolódtak a vadvizek és Avarffy uram óriás kiterjedésü, elsőosztályu buzaföldek urává lett. Az öreg úrnak az volt a híre, hogy jeles gazda. Gazdálkodó módszere egyébként fölötte egyszerü volt: ami neki járt, azt lehetőleg duplán megvette, amit pedig tőle követeltek, azt elvből nem adta meg. Módszeréhez szívós következetességgel ragaszkodott. -156- A háztartása szükségleteit is mindig hitelbe vásárolta. Számlát nem fizetett. A kereskedő vagy várt, vagy perelt. Ha perelt, akkor egy szívós, gőgös, nagybefolyásu, a törvénycsavarás minden fogásában járatos, tagadásra, esküre, fölebbezésre és perújításra kész ellenféllel találta magát szemben, aki akkor nyult csak a zsebébe, ha már semmiképpen sem kerülhette el az árverést. Tíz kereskedő közül nyolc egyáltalában nem perelt. Úgy okoskodtak, hogy egyszer, – ha előbb nem, hát Avarffy uram halála után – csak megkerül a pénzük. Bebizonyított dolog, hogy a nagy vagyon erkölcsi kamatokat is hajt, amelyek után az ügyes ember megélhet, anélkül, hogy hozzá kellene nyulnia a valódi kamatokhoz. És különös, hogy Avarffy uram, bár apró piszkosságairól mindenki tudott, nem volt rosszhírü ember. Csak különc volt.

Az öreg úr az esztendő egy részét a budai palotájában töltötte. Az emeleten ő maga lakott Pálma leányával, a földszinten Imre fia, a második emeleten pedig Avarffy Guidó. Mindakét fiu házas ember volt, gyermeke azonban egyiknek se volt. Imre úr egyik északi vármegyének főispánja volt. Nem lehettek valami bokros teendői a megyéjében, mert csak elvétve hagyta el a fővárost. A felesége egy szegény, de fényesnevü, feltünően rút és istenfélő osztrák grófné volt. Az asszony befolyásának tulajdonítható, hogy Imre úr teljesen elosztrákosodott, nem ugyan politikai meggyőződése dolgában, hanem fizikailag. A külseje, -157- a modora és az életszokásai olyanok lettek, mint egy Metternich iskolájában nevelkedett császári diplomatáé. Igen méltóságos külsejü, óvatos és megfontolt úriember benyomását tette. Ostobaságot sohasem mondott, nem is cselekedett, de elmés mondást se hallott még senki a szájából. Élete célja szemmelláthatólag az volt, hogy a jóízlésnek bizonyos előre megállapított szabályai szerint unatkozzék. Mivel az öreg Avarffy mindent adott Imre fiának, csak éppen pénzt nem, a főispán úr meglehetős szegénységben élt. Felesége, a grófnő nagy önfeláldozással viselte el a cifra, de olykor kegyetlen nyomorúság terheit.

Guidó úr még alig volt harminc esztendős. Hogy valami foglalkozása legyen, képviselői mandátumot szerzett. Eleven eszü, ötletes és könnyüvérü ember volt. Néhány esztendővel ezelőtt, – a feudális érzelmü Imre őszinte megbotránkozására, – egy csinos örmény leányt vezetett oltárhoz. Az asszonynak volt vagyona is, de az nagyon hamar eluszott Guidó úr kezén.

Azóta Guidó úrnak tulajdonképpeni foglalkozása kölcsönök szerzése volt. (A laikus nem is hinné, mennyi időbe és munkába kerül egy-egy jól záródó vasszekrény megostromlása.) Az asszonyka teljes ellentétje volt a földszinti grófnőnek, akivel egyébként a képzelhető legrosszabb lábon élt; míg ugyanis Imréné egészen a maga képére formálta a főispánt, addig Guidóné szakított pénzszerző őseinek minden hagyományaival -158- és szakasztott olyan vidám és könnyelmü lett, mint volt a képviselő úr.

Lássuk azonban, hogy mi történik az Avarffy-palotában. Guidó éppen e pillanatban érkezett haza. Az első emeleten, édesapjának ajtaja előtt, összetalálkozott a feleségével, akin nagy és kellemes fölindulás nyomai látszottak.

– Guidó, – kiáltotta suttogó hangon az asszony (mert bizonyos, hogy suttogva is lehet kiáltani), – apa elesett a lépcsőn… Azt beszélik, hogy szélhüdés érte…

– Az nem lehet igaz! – válaszolta kétkedően Guidó, akiben esztendők óta megerősödött már a hit, hogy az öreg Avarffy halhatatlan.

De azért dobogó szível lépett be a felesége után az öreg úr lakásába. Édesapja ott ült a nappalijában, pipával a szájában. Az asztalán egy üveg tokaji bor állott. Épnek és erősnek látszott, mint egy százesztendős tölgyfa.

– Nagyon jól. Az imént elcsúsztam a lépcsőn, de annak az átkozott szőnyeg az oka.

– Hál’ Istennek, hogy így van, – mondotta Guidó, miközben leroskadt egy székre.

A főispán és a grófnő is ott voltak a szobában. Imre úr az ő rendes, ostobán-titokzatos szfinksz-arcát csinálta és mélységesen hallgatott. A felesége pedig -159- úgy volt öltöztetve, mint egy jobb angol házban szolgáló szakácsnő.

– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók számára. Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt írják, hogy ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a hitelezőimtől.

– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz forintod, – elméskedett az öreg.

E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, akit ő sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: szervusz. Egy névjegyet tett az asztalra.

– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni akar apával.

Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett.

– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott Lándory gróf őnagyméltóságától…

Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett az, akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk.

A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott.

Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott végig. Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, azután odalépett Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és jobbról-balról megcsókolta. Az öreg úr erre kimondhatatlan furcsa arcot vágott.

– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt. -161- A mult hónapban halt meg. Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi rokonaimat.

Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen állott, mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha látni és hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült sirálycsapatként kergetőztek volna a szoba padmalya alatt.

Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött Amerikából… Egy nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja követelni apja vagyonát, itt fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, pörrel fog fenyegetőzni, botrányt fog csapni… Kapni ugyan nem fog kapni egy árva fillért sem, – ez a gránitszilárdságu bizonyosság azonnal kibukkant az első rémület káoszából, – de a lapok, hej a lapok!

Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az imént úgy összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a palacsinta-kalap; de most fölpattant, kiegyenesedett és dühbe jött.

– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson úr, hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja fiához! Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, én akkor sem ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, pazarló ember, – levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem róla, sem semmi ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt hivatok! -162-

Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt meg, de haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság tükröződött vissza a vonásain. Azután Pálmához fordult és csodálatos puha hangon mondotta:

– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha sejtettem volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, akkor nem izgattam volna föl…

– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott Pálma oly szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához.

Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette, fölbontotta és átfutotta.

– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az urat, és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai külügyi hivataltól.

Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok megint szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak:

– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni a rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, de kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem…

Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet. -163- Kissé meghajtotta magát, az angolszászok esetlen, de előkelő férfiasságával, majd így szólott:

– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért jöttem, mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: „Keresd föl Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, ha maradtak utána és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát nekik.“ Én nem tudom, hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani valója, – mert ő sohasem beszélt velem ilyenekről, – én csak megteszem azt, amit meghagyott nekem. És még valamit mondott nekem édesapám. Azt mondotta: „Én neked hatvan millió dollárt hagyok fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai rokonaidon, ha netán szükséget szenvednének.“

Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió korona… Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig ötven millió is sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül sok…

Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha ünnepi harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A szemétdombon aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a kaparászást, midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük előtt…

Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem tűrhette tovább az öreg úr zsarnokságát -164- és nyíltan a rokonszenves idegen pártjára állott. E férfi Guidó úr volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá:

– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most beszélnem kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. Én fölismerem önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, énreám számíthat. Szervusz!

Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást váltott a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, de igen ünnepélyesen megrázta jobbját.

Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, hogy annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr siránkozó hangon mondotta:

– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, magammal tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent István palástját… Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó Ferenc bátyámat és sohasem bántottam meg egy szóval sem… De valami ellenségem megrágalmazott előtte és ő nem akart rólam többet tudni és visszaküldte a pénzt is, amit utána menesztettem… Énnekem pedig – mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem van… Ha azonban szegény jó bátyám szeretettel emlékezett -165- meg rólam a halálos ágyán és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene lennem…

Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás vett rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással lehetett Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki még az Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal nézte végig.

Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe nézett, majd így szólott:

– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, amikor együtt vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, mint te most!

Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, mintha meg akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának találja az érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el kényes helyzetét.

Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja után kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a keresztkérdések záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában járatosabb volt, mint teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet hozott elő, amely egy fiatal honvédtisztet ábrázolt.

Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen hosszut az amerikaira. -166-

– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És elpirult a haja tövéig.

IV.

Aznap este, amikor Huszt éppen kilépett a fogadója kapuján, egy gummikerekes kocsi állott meg a gyalogjáró mellett. A kocsiban Guidó úr ült a feleségével és a hugával. A hölgyek kicsipték magukat és igen csinosak voltak.

– Halló, yankee, hozzád jöttünk! – kedélyeskedett Guidó. – Megszöktünk a budai bagolyvárból és ha nincs jobb dolgod, veled töltjük az estét.

Az amerikai azt mondotta, hogy nagy kitüntetésnek veszi őnagyságáék látogatását.

– No, csak nem nagyságolod a kuzinjaidat? – támadt rá Guidó úr. – Nálunk az a regula, hogy a jó rokonok tegeződjenek.

Együtt vacsoráztak és a mulatságuk eltartott éjfélig. Még az éjjel furcsa és botrányos kalandja volt Husztnak a kaszinóban, ahová Guidóval ketten elmentek, miután hazaszállították hölgyeiket. Az amerikai éppen Lándory gróffal és a német főkonzullal beszélgetett, amikor egyszerre a vállára ütött egy szőke, hórihorgas úriember.

Az amerikai egy csodálkozó pillantást vetett két -167- úri barátjára, mintha azt akarná mondani: Kérem, nemzeti szokás ez itt? – majd nyugodtan szólott a hosszu emberhez:

– Ugyan, ugyan! Hiszen te a nagynéném komornájának a fia vagy… Az apád meg szakács volt a nagybátyám házában…

– Ez mégis hallatlan! Az ember azt hihetné, hogy ilyen előkelő helyre elhozhat egy disztingvált idegent…

A többit az óvatos diplomata már elharapta. Ami bennerekedt, az alkalmasint tömör, de éles kritikája volt a magyar társadalmi viszonyoknak.

Az öreg Lándory gróf pedig, aki rokona volt a kötekedő ifjúnak, erélyesen ráripakodott:

A hórihorgas szőke ifju Kelemenffy báró volt. Évekkel ezelőtt, ha E. gróf kastélyában töltötte a vakációt, Huszt-Hudson mint groom forgolódott körülötte. Igaz azonban, hogy a báró, amikor megszólította az amerikait, tényleg annyira részeg volt, hogy alig tudott állani a lábán.

Huszt nem törődött többet a kalandjával, hanem angolszász flegmájába burkolódzva szívta szivarját, Guidó úr azonban, aki éppen végszóra jelent meg a -168- kártyaszoba ajtajában, lovagias lelkének egész hevével tette a magáévá kuzénjának ügyét. Tíz perc alatt sikerült is dühbe hoznia az egész klubbot. Hogy ez a Kelemenffy lehetetlen ember. Részeges, mint egy tót napszámos, ripők modoru és – ami legsúlyosabban esett latba – fűnek-fának adósa. Ha volna a klubban két garas ára önérzet, akkor – báró ide, báró oda – kurtán kilöknék. Kelemenffynek időközben nekiestek a barátai és annyi gorombaságot vágtak a fejéhez, hogy a részeg báró végül már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy leány. Rávették, hogy kérjen bocsánatot az amerikaitól. Meg is tette. Mialatt elhebegte mondókáját, a szürke, nagy halszeme kétségbeesetten kereste Huszt tekintetét, mintha azt akarná mondani: Fránci, kérlek, valld be, hogy te vagy a szakács fia!

– A dolog el van intézve. Ez a fráter jó ideig nem fogja magát mutatni a klubban. Szó ami szó, barátom, mi félig barbárok vagyunk… de azért reménylem, hogy ilyen apró izetlenkedések nem útáltatják meg veled társaságunkat…

Huszt azt mondotta, hogy nem érdemes több szót vesztegetni a semmiségre. Guidó úr vissza akart menni a kártyaszobába, de azután hirtelen a homlokára koppintott és könnyed mosollyal szólott az amerikaihoz:

Huszt kivette zsebéből a csekk-könyvét, kitöltött egy lapot és odaadta Guidónak. A kuzén zsebretette a papirt, miközben a szíve valósággal megmámorosodott a rokoni szeretettől.

– Azt a Kelemenffyt mégis ki kellene dobni a klubból! – mormogta magában.

Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha egyszer véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az egész Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, az öreg Sándor úr.

Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két embernek, akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva furfangos terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk jólzáró pénzesszekrényébe.

Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor kijelentette, hogy nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni a huszti kastélyába. Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége lesz. Az öreg úr ekkor elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi betekintést engedjen neki egy kedves tervébe, amely néhány nap óta sokat foglalkoztatta. -170-

– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó pénzen mind meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a paraszt nyelvén, néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye fölött… Vasutat kellene azután építeni a hegyekbe és akkor ugyancsak szépen fiadzana a pénz…

Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. Nem is szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. Elég, ha társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő maga, aki megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana…

– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: – Nem tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét lekötném olyan országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok…

Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami divatszámla kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja Avarffy háznépének, aki néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr rozsdás záru erszényéhez. Erkölcsi leckéztetés nélkül persze sohasem ment a dolog.

– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, hogy nem apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat. -171-

– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ tudja, hogy édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni.

Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem fizetett, de mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, hogy a kelengyére vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl leánya szívében.

Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal nekitámadt Pálmának:

– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én takarékosságom, hanem a te élhetetlenséged az oka. Miféle emberekkel barátkozol te? Nagyzoló mágnásokkal, eladósodott képviselőkkel és széllel bélelt katonatisztekkel. Ha eszed volna, akkor találhatnál valami komoly embert, aki nem a pénzedet nézi, hanem téged szeret…

A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy furfangosan olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta dobogó szívvel és visszafojtott lélegzettel sompolyog előre.

– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a selyemharisnyákat, – jegyezte meg. -172-

Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva simogatta a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót adott a leányának.

Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly dolog volt.

Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, kereken kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki kedvéért nem megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen megváltoztatta szándékát. Azt mondta, hogy egész éjszaka ideges főfájása volt és hogy nem birja tovább a városi zajt és port. Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai ott lesz a huszti kastélyban.

Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének pálfordulása. Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, valahányszor azonban valamirevaló férfival ismerkedtek meg, rendszerint meghidegült köztük a viszony. Pálma úgy találta, hogy sógornője olykor – merő játékos vadászszenvedélyből – megzavarja az ő legkomolyabb kombinációit. Derék asszonyka egyébként, de annyi lelkiereje sohasem volt, hogy ne kacérkodjék Pálma udvarlóival. Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a mozgékonysága, és a kecses fölületessége révén, az a híre kerekedett, hogy -173- forróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü leánynak.

Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. Tudta, hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, hogy le fogja győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja fegyvertárának élesebb fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni semmit.

Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, hogy Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, meglátogatta az amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte édesapjának erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, hogy Huszt figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre irányozza. Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy birtoka, ahol első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a birtok csak névleg volt a grófi családé, mert minden göröngyére külön jelzálog-adósság jutott. A főispán, illetőleg felesége a grófnő, úgy vélekedett, hogy Huszt gyümölcsözően helyezhetné el tőkéinek egy részét, ha tisztázná a birtokot.

Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem adott határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni fog az üggyel. -174-

VI.

A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, négyszögletü és kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával beláthatatlan szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek helyén volt valamikor a százezer vizimadártól hangos nagy nádas. Északon, néhány kilométernyire a kert mögött, erdős hegyek emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági erdőségek, amelyekre Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de hiányosan és mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak egymás mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki, amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán.

Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély régi kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt elcsapta utolsó kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az ingoványos fekete talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor szelte át és a kétszázéves lombos faóriások közt csendes birkanyáj legelte ruganyos szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő ligetben embermagasságra nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, korhadó fatörzs körül. Az eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra termett -175- a vizililiom, a lejtős partot pedig rikitó mezei virágok borították.

Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett Husztra, a kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az első nap reggelét azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a vidéket. A szép sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél látta. Pálmára láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; egyszerűvé, kedvessé és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott jó pajtás is lenni.

Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el útjokat. Odaát pompás fenyves sötétlett.

– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis kolostor-romot, – mondta Pálma.

Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a harisnyát, azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép volt, akár egy görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára nem mutogatta volna olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség védőpajzsa tudvalevőleg a rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a part mentén a puha homokban gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket és hamarosan elérték a kis -176- romot. Azon ugyan nem volt sok látnivaló. Az amerikai titokban azzal gyanusította hölgyét, hogy az nem is az ócska falakat, hanem a fiatal lábait akarta neki megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik bolthajtást.

Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe vetette magát és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A kalapja a fején volt, a monoklija pedig a szemében, amikor megállott Pálma előtt. A leány elsikoltotta magát, majd kacagva tapsolni kezdett.

– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban egyebeket is tanultunk.

– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a hatemeletes ház tetejére fölmászni.

(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem a Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, majd mint Dummer Auguszt működött.)

Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a franciájával. A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta használni, hogy gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy mindennap megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelki -177- életet is élt, mint annakelőtte. Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében.

– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül irányította figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb leány, semhogy komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… Pálma őnagysága tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem vétetni… Azt hiszem, meg fogom neki tenni ezt a szívességet… Határozottan előkelő megjelenésü leány és ha szörnyü módon rossz nevelési is, bizonyos jelekből azt merem következtetni, hogy egy gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra vezethetné… Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból való és vagyonos… Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü… Ha egyszer elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek is ki fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék baja. Lesz rá gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… Nekem ma tényleg lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a vagyonom a konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én arról, ha a tröszt egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én elvesztem a pénzemet? Nem, én arról nem tehetek. Az öreg Avarffy prüszkölni fog, de a feleségem akkor már imádni fog és híven ki fog mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok is kisülnének, akkor se lesz -178- belőle baj. Avarffyéknak inkább van érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát el fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság biztosítékát látom…

Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris fülig szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány fogadta, kissé meg is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban váratlan dolog történt. Huszt, aki Pálma és Guidóné között ült, az asztal alatt egy könnyü lábacska érintését érezte. Még pedig a bal, tehát az asszony oldalán. Ez lehet félig véletlenség, de lehetne félig szándékosság is. Az amerikai nem volt az a férfi, aki könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc mulva már tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste vele a titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely jó ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de bájos profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma észrevette Huszt pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e vajjon, hogy az ő lábának emlékét egy pillanatra elhomályosította a sógornő lába?

Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt gyertyafény mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és belépett hozzá Pálma. A két nő szobája közel esett egymáshoz az emeleti folyosón és a -179- leány éjjeli pongyolában, papuccsal a lábán és cigarettával a szájában tehette meg látogatását.

Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a sógornője ágyára.

– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig igazat beszélni?

– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem riadok vissza.

– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem elcsábítani nem akarom, sem megszöktetni nem fogom.

– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul veszem a kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy nekem igenis vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az amerikaival.

– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te akarod, akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal jobbízlésü ember, -180- semhogy szemet hunyjon a te testi és lelki bájaid előtt.

Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott közöttük.

Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban rejlő gúnyról.

– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a gratulációdat. Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy képzelem, hogy a dolog rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk közé.

– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – csak tudom, hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is tesz. Kétrendbeli kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked nem volt belőle hasznod, de nekem kellemetlenséget okoztál.

A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a párnái között.

– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a saját pechedért engem teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy nem tudod lekötni a gavallérjaidat és -181- hogy kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga akad Európa másik végében.

Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. Azzal a gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány féltékenysége érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske iránt. Erőt vett azonban magán és halkan mondotta:

– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két kombinációmat. A mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért beszélek veled ilyen őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a segítségemre légy…

– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom ilyenféle dolgokba…

Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt és a gyertyája után nyult.

– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, többre becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak látsz. Kezd meg újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. Szembe szállok veled. Jó éjszakát.

Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a párnái között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve tekintett utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta erőt.

– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe száll velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig én eddig nem is vettem -182- komolyan az amerikánust. Holnaptól fogva azonban komolyan fogom venni.

A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára eresztette a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és kegyetlen cselvetéseken törték a fejüket.

Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek egyelőre még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel igyekeztek lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai szívében megvetni. Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek előre, a puzdrájukban azonban mérgezett nyilak zörögtek. Mindegyiknek persze más volt a harcmodora. Pálmának, a feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek, egyszerűnek és becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének a forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak az amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden mozdulata az epedő odaadás gesztusa volt.

Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a fejük fölött történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a fakoronákon röpködő madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy beavassák terveikbe a férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt szoktak végigküzdeni az asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt e bájos és izgalmas játék. Úgy érezte -183- magát, mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes holdvilág-tündérek rohannak meg.

A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett engednie Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy tizenkettő előtt fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem kacér, sem hiu, sem cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak szörnyen fáradt és álmos volt. Rózsaszínü, pihegő holttestként feküdt ágyában és ha történetesen tűz ütött volna ki a szobájában, biztosan benn égett volna, mert nem lett volna annyi energiája, hogy kimásszon a paplan alól.

Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének véghetetlen lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még végleg el nem vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az amerikai társaságában bekalandozhassa a környéket. Valami híres lovasnő nem volt a leány, de tudta, hogy lóháton pompásan érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu amazontermete. Huszt, aki mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga Buffalo Jim.

Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő fiatal erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban követte Pálma paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és egyenes fenyőtörzsek közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint egy rostély rúdjai közt.

– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó barátom ez az évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – lelkemre mondom: nem affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, hogy nagyon szeretnék meghalni. A haláltól, mint fizikai processzustól, természetesen, irtózom. De ha módomban volna, hogy egy pillanat alatt felhővé vagy földdé változzam át, akkor nagyon boldoggá tenne a megsemmisülés gondolata.

– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. Attól is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága és szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez.

(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy tudta, hogy az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat vonzza az álmadozó lágyság és félénkség.)

– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – Élni fogsz, ha szeretni fogsz.

– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem mindig a szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre kényszerítik a nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A leány alig járulhat hozzá életének irányításához. -185- Az ő kötelessége a hallgatás, a várakozás és a reménykedés.

– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak tartanék egy szokást, akkor túltenném magamat rajta.

– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek valamit női méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik emberi jogaikat, mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A házasság végre is kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik szerződő felet.

Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – Nem fogom ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő egész útat ő maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így szólhatok hozzá: Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az enyhítő körülményekről.

A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi szellő, tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert az arca egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a dolgok folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt a lovasoktól és egy fa tetejére menekült. -186- Pálma lova erre azt hitte, hogy neki is a cselekvés terére illik lépnie és ágaskodni kezdett. Huszt melléje ugratott, hogy megfékezze a neveletlenkedő táltost és mivel a megijedt Pálma a fejével együtt elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is, az amerikai derékon fogta a nyeregből lesikló amazont és maga elé ültette. A romantikus iskola szabályai szerint most már símán elintézhették volna a dolgukat. A megszeppent hölgy feje ott pihent a lovag vállán és a félig nyitott szája delejes erővel vonzotta az amerikait. Huszt azonban – nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy véletlenül, – elmulasztotta a kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma lovára. Miután hölgyét a gyöpre állította, elfogta az elszabadult paripát és néhány kemény botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése nem illik tisztes korához.

Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a lovagias amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este megkapta a kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem Zsezsétől. Ez pedig a következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang kongására az amerikai fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál hirtelen egy illatos selyemfátyolt csaptak az arcára.

Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel a szép asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem volt paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – elsikoltotta magát: – Jézus Mária!

– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az asszony.

Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe vezettette magát. -188-

VII.

Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak és egy nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor úrral, de azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött a Huszt patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart venni Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg Avarffy most is így fogadta:

Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának célját. Azt mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de ezt senki sem hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után tudakozódott.

Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember volt és az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy leánnyal. A fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, országszerte ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került forgalomba a neve. Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le tudja-e bökni cipője hegyével egy hat láb magas ember fejéről a kalapot. A táncosnő megnyerte a fogadást és az ifju gróf egy tízezer forintos ékszert nyujtott át neki elismerése jeléül. Ennyit a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég lesz -189- megjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb nő.

Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról, gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az ifjúnak, aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak vagyonát is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira igénytelen és takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő eshetőségeitől. Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, hirtelen azon ötlete támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani az amerikaival. Uriember nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, az ilyen amerikai konzerv-mágnás azonban boldog, ha összeházasodhatik az ó-világ nagy familiáival. Korántse higyjük, hogy ő nagyméltóságának büszkesége küzdelem nélkül megadta volna magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással utasította vissza a természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt mondta: ha ez a fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a házamból! Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és talált érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta előlegezett áldását a megkötendő frigyre.

Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának a -190- neve – egy egész éjszakán át keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor megtudta édesapjától, hogy feleségül kell mennie a parvenü milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon rút volt, minélfogva fölötte gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény, hogy a szép külsejü mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére, mint a csúnya. Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított arányban áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre becsüli diadalát a nemesi koronájánál.

Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a martiromságra hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette martiromságát az a tudat, hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi család sarjadéka és hogy mi sem áll útjában, hogy újból fölvegye az Avarffy nevet.

A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva vissza is adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf szándékát, nem féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly példátlanul csúnya volt, hogy erről az oldalról nem fenyegette őket veszedelem. -191-

Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi grófi kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az első kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a kastély udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró volt, aki a budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a szakács s a komorna fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint afféle tönkrement úr, félesztendőre bekvártélyozta magát a kastélyba, ahol – ha éppen józan volt – igyekezett Lenke grófnő körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a grófnő „nem is olyan nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra, hogy a kezére áhítozzék.

A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, hanem megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy kérdően rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már alaposan berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és estig, valahányszor elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon ismételgette: „Úgy-e, te vagy, Fránci?“

A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő ugyanis a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben tanusított, Huszt túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy kicsalja a madarat a bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. Huszt végül már csak úgy tudott -192- védekezni az örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb yankee-arcát és a hülyét játszotta.

Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, megnyiltak az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. A gróf ilyen körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak ereszteni vendégét. Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. Mikor estebéd után a vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg asszonyságot talált ott, aki német nyelven utasításokat adott a vendég szolgálatára rendelt lakájnak. A kastély kulcsárnőjének látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az amerikai előtt; azt mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve kivonult. Huszt cigarettára gyújtott és így szólt magában:

Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az éjjeli szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy kegyetlen nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem sejtő vendégét a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a leányával.

Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze nélkül visszasietett Avarffyékhoz.

– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a Nagybirtokosok Bankjának… -193- Manap nem szabad már megvetni az ilyen morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én is, meg Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a papirjaiban… Persze a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is oda dirigáljuk… Előkelő, gazdag intézet, melyről bizonyára hallottál már. Szeretném, ha te is odatelepítenéd a folyószámládat…

– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. (Magában hozzátette: Csak egyet nem!)

Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. Azt mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki már azért is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb keresethez jutott.

VIII.

– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse őnagysága.

– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár úrnője, ha nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt az országban a -194- legszebb gyöngysora. Úgy látszik, nagyon szerette a bágyadt fényü kis gömböket, valamint Borgia Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik unokája eladta vagy elzálogosította egyik nagyapánknak.

Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak semmi értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül azonban Zsezse és Pálma biztatására mégis előhozta titkos rejtekhelyéről a vasláda kulcsát. A ládát persze a hálószobájában őrizte. Nem volt modern pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli vasszekrény, várkapu-zárral és fogaskerekeken furfangosan szétszaladó, karvastagságu reteszekkel.

Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, valóban gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta.

– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a kúrájuk, hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én azonban nem kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa szobájában kell aludnunk.

– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek azonban csak kétszázezret akarnak -195- érte adni. Ha megfizetnék az árát, mindjárt eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek rajta.

– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, – nevetett Zsezse.

– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel meg egy harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az amerikai.

Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem csak magában. Fenszóval ennyit mondott csak:

– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a maláji gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről.

– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony.

– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de kissé sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a gyöngyszemet, melyet előtted halásztak ki a tengerből…

Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont hozzá. Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott Zsezse felé. Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.) -196-

– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája bélésébe tűzte.

Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az azonban ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a folyosó fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most történt azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a szíve az inába szállott.

Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég felé tekintett.

A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács zárta el… Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt föl-alá az ajtó előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett Zsezsére.

Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi divatképeivel teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett állott. A képek krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. Zsezse a spanyolfal mögé -197- vonult, az amerikai pedig kinyitotta az ajtót. Pálma belépett és kissé sápadtan tekintett körül. Az orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei ragadozóé, amikor ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul megérezte a Zsezse pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot.

– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit mondani akarok, arról neki nem szabad tudnia.

Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött…

Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött bólongató lombra szegezte tekintetét, miközben halálos elszántsággal szólt:

– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad nekem: Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor magadra vess, ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben sem tudok gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok.

– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én most -198- megteszem azt, amit hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. Bevallom neked, hogy szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha visszautasítasz, nem fogok bánatomban meghalni. De ha elfogadod ajánlatomat, akkor hű és jó feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon boldog feleséged lennék.

– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett volna beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben érzek. Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna mondanom. Ő tud a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el akar tőlem csábítani. Ha másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, csakhogy elválasszon tőlem. Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. Egész valóját betölti a hiúsága, az önzése és a telhetetlensége. Mert Zsezse egy bestia.

Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán komoly meghatottság hangján mondta:

– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes nyiltságod csak fokozza nagyrabecsülésemet…

Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatban -199- felborult a spanyolfal. Zsezse őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt kapott, és ott fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő után kapkodott. A könnyei peregtek.

– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási időt fog kérni!

Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az emeletre és bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még emberfeletti erővel védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is fölkelt és szó nélkül elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó léptekkel ment föl az emeletre. A lépcső közepén újabb kacagó roham vett rajta erőt. Le kellett ülnie a garádicsra.

Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy fel-alájárt a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a homlokára ütött. Az ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff!

Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második harangszóra belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá készülve, hogy Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent elmondott, – meg fogja rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg Avarffy pedig ki fogja utasítani a házából. Guidó azonban nem rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem e pillanatban éppen a budapesti Népszínház egy gömbölyü -200- karhölgyét látcsövezte kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta az amerikait:

Pálma jókedvünek és nyugodtnak látszott. Zsezse azonban bágyadt és rosszkedvü volt. A szép asszony fájlalta a mellét. És még valami fájt neki. Öt perccel az első harangszó után Pálma ugyanis megjelent a sógornője szobájában és szeretetreméltó mosollyal az ajkán így szólt:

– Te, Zsezse, én meggondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy nem haragszom reád. A yankeera sem. Jó gyerek vagyok és nem veszem túlságosan komolyan, hogy az ideálom szeretője vagy. Sőt ha majd az uram lesz, akkor sem fogom eltiltani ilyen apró szórakozásoktól.

Zsezsének ekkor elmult a nevető kedve. Hogy mégis némi ürmöt öntsön Pálma poharába, száraz hangon ennyit mondott csak:

IX.

Huszt a falusi postahivatalhoz ment, levelek után nézni. Ő napokkal ezelőtt egy csekket küldött Budapestre, a Nagybirtokosok Bankjához, ahol újabban a tőkéjét kamatoztatta, de bár táviratot is menesztett már a bankhoz, eddigelé sem pénzt, sem levelet nem -201- kapott. Levelet ugyan most sem talált, de a postahivatal előtt meglátta Lándory ő excellenciájának négyes fogatát. A nagyúr feltünő hüvösen fogadta az amerikai üdvözlését. Huszt tehát a faképnél hagyta a grófot és újabb táviratot írt a bankjának. A távirótiszt olvashatatlannak találta a yanke írását.

Ekkor megszólalt a kegyelmes úr, aki a füstös szoba túlsó végén sajátkezüleg pecsételt le egy csomagot.

– Hjah, igaz! Rossz információkat kaptam Avarffy Guidó bankjáról… Meg is szakítottam velük minden összeköttetést…

– De hiszen azt mondtad, hogy néhány százezer forintot helyeztél el a banknál?

Azzal könnyedén megbillentette a kalapját és elment. Husztot rémület szállotta meg… Minden pénze e banknál volt!

Mikor kilépett az utcára, dübörgést hallott a közeli pályaudvarról. Megnézte az óráját: a budapesti -202- gyorsvonat két perc mulva indul. Még jókor érkezett, hogy fölkapaszkodjék az indulófélben lévő vonatra.

Budapestre érkezvén, mindenek előtt a bankjához hajtatott. A magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása – így nevezte a bankot az öreg Avarffy – egy újonnan épült, de máris bámulatosan mocskos külvárosi ház második emeletén székelt. A keskeny és meredek lépcsőn és fenn a folyosón, egy csapat búsképü ember ődöngött. Az ajtó előtt rendőr posztolt, odabenn pedig mérgesképü urak lapozgattak a halomra hordott üzleti könyvekben. Valami hivatalos vizsgálat folyt ott éppen.

Egy feketeruhás úr, akinek olyan szakálla volt, mint az asszir királyoknak, dühösen hadonászott esernyőjével a pénztár-szoba ketrece előtt. A hivatalos emberek nagynehezen kitessékelték a folyosóra, és akkor ott kezdett szónokolni, a belső fölindulástól rikácsoló hangon.

– Betörés, amit itt műveltek! Minden igazgató annyi pénzt vett ki a bankból, amennyit be tudott fizettetni a balekjaival… Avarffy Guidó százezer forinttal terhelte meg a folyószámláját… A fedezete pedig egy fületlen gomb… Ez az úr most is szabadon jár még!

Huszt úgy gondolta, hogy eleget tud már. Sietett Guidó szállására. Ott azt mondották neki, hogy a képviselő úr a gőzfürdőben van. Hogy elcsípje, maga is jegyet váltott, levetkőzött és keresni kezdte barátját -203- a zuhanyos és medencés termekben. Végre megtalálta a gőzkamrában. Guidó hosszában a fapadon feküdt és egy herkulesi termetü fürdőszolgával dögönyöztette magát. Azt mondta éppen:

– Biz’ az csúnyául befuccsolt! – konstatálta Guidó. Majd a fürdőszolgának mondta: – Muki, a gerincemet is paskolhatja egy kicsit! – Aztán megint Huszthoz fordult: – Tudod, mindennek az a fránya Kotzinger az oka! Én persze semmit sem értek a banküzlethez, hittem Kotzingernek, aki azt mondta, hogy jól állunk, nagyon jól állunk, míg aztán a mult héten egyszerre eltünt, mint a kámfor… Alkalmasint Amerikába ment. Az öregek a hibásak, Lándory meg az apám, mert az utolsó pillanatban megtorpadtak és megszaladtak a pénzükkel… Ha közibénk állanak, akkor van pénzünk és hitelünk bőven… No most egy dézsa hideg vizet!

– Nem igen hinném, – mondotta Guidó úr őszintén. – Hanem most gyere a zuhany alá!

Együtt mentek a szomszéd terembe. Guidó, aki fürdő-inyenc volt, sorra vette a különböző hőfoku és erejü vízsugarakat. Közben beszélt és szavait olykor furcsa hörgő és röfögő hangokkal szakította meg.

– Nem is hinnéd, mennyi bosszúságot okoz nekem az a buta bank… Két nap óta úton-útfélen megrohannak mindenféle gyanús firmák, hogy fizessem meg a betétjüket… Rongyos húsz-harminc pengőért fölvernek reggeli álmomból és utánam tolakodnak a kaszinóba… És hogy a fiskálisok milyen szemtelenek, – na!

– Te könnyen nevetsz, öregem! Akinek egy negyedmilliárdja van, annak meg se kottyan az a pár garas!

– A veszteség nem nagy, – vélekedett Huszt, – de minden veszteség kellemetlen. Megyek és táviratot küldök az angol banknak, hogy nyisson nekem újabb hitelt.

– Kár, hogy annyira sietsz. Magammal vittelek volna egy jó kis nyári korcsmába, ahol felséges halászlét főznek. -205-

Husztnak azonban ezúttal nem volt olyan jó étvágya, mint Guidó úrnak és azért otthagyta barátját és kisietett a vasútra. Egész vagyona most néhány száz forint készpénzből és körülbelül ezer forint értékü ékszerből állott… Közel kétszázezer forintja veszett oda Guidó bankjában. A vasúti kocsiban szivarra gyújtott és elmélkedni kezdett. Elmélkedésének eredménye a következő volt:

– A kétszázezer forintomat megfizettetem az öreg Avarffyval… Ha lenyeli is minden pénzét, én viviszekciót csinálok rajta és kiveszem belőle… Előbb azonban feleségül kell vennem Pálmát… Holnap meglesz az eljegyzés, két hét múlva a lakodalom… Most már nem tréfálunk többet…

A kedvező véletlen úgy akarta, hogy az eljegyzés még az este végbemenjen. Huszt kissé korábban ment estebédhez és a kis szalonban egyedül találta a leányt.

Pálma a mellére hajtotta a fejét. Ha akarta volna, akkor se tudta volna leplezni nagy levertségét. Most már mindennek vége.

Többet nem beszéltek erről, mert bejött az öreg meg Zsezse. Az estebédet mélységes csendben költötték el. Zsezse azonban valami gyanút foghatott, mert figyelmesen vizsgálgatta hol a sógornője, hol az amerikai arcát. Asztalbontásnál azonban Pálma nem bírt tovább magával.

Avarffy úgy érezte, hogy neki most valami szép és lehetőleg megható dolgot kellene mondania. De mivel az ő ékesszólása csak a honszerelemre volt berendezkedve, nem is jutott eszébe semmi, ami a helyzethez illett volna. Csak dörzsölte a kezét, nevetett és azt mondta: – No, ez nagy meglepetés! – Zsezsének pedig – csak azért is! – egyszerre széles jókedve -207- lett. Azt mondta: Pezsgőt! Pezsgőt! – Avarffy Sándor pincéjében azonban nem tartottak ilyenféle italt.

– Hallom, – mondotta később az amerikainak Avarffy, – hallom, hogy jól megkoppasztottak abban a fránya bankban?

– Potomság, – nyugtatta meg Huszt. – Nem is az az egypár garas bosszant, amit elemeltek tőlem, hanem a tulajdon ügyetlenségem. Azért eshetett meg velem, mert nem ismertem eléggé a nyomorúságos magyar viszonyokat.

Husztnak egyébként nemcsak fájt vagyonának elvesztése, de nagy erkölcsi fölháborodást is okozott neki. Ő az amerikaivá lett észjárásával igen jól megértette azt, hogy egyik ember alkalomadtán kifosztja a másikat. A kifosztás műveletének vannak azonban kötelező előföltételei és formaságai. Én példának okáért a vasúti kocsiban pisztolyt tarthatok az útitársaim orra alá és azt mondhatom nekik: Hölgyeim és uraim, kérem a pénztárcájukat! – Ekkor oly üzleti vállalkozásba megyek bele, amelyen szépen nyerhetek, de el is veszíthetek mindent. Mert akadhat az útitársak között olyan is, aki a tárcája helyett ugyancsak a pisztolyát húzza ki és fejbelő. Az is megeshetik, hogy utólag még elcsípnek és meglincselnek. Kifoszthatom embertársaimat úgy is, hogy aranyércet találok Oregonban és részvénytársaságot alapítok. Aki egy esztendő alatt húszezer dollárt akar nyerni ezren, az el lehet reá készülve, hogy otthagyja az ingét. Bank létemre azonban -208- semmi körülmények közt sem tehetem meg azt, hogy ellopjam valakinek a csekkszámláját. Ez olyan hitványság, mintha a kincstár kiürítené a pénzesleveleket, melyeket postára adnak. Vagy mintha az orvos elvágná a narkózisban levő beteg torkát. Nemcsak hitványság, de páratlan ostobaság is. Mindenkinek azt kell tennie, amiből él. Az utonálló és a spekuláns a rablásból él. A bank, a posta és a doktor azonban a becsületességéből él.

Ilyen gondolatokkal emésztette magát az amerikai. Azonban a csapás, amely érte, inkább fölvillanyozta, mint megtörte, mert az ő életfölfogása szilárd erkölcsi alapon nyugodott. Ő ismerte magát és tudta, hogy az Avarffy-család, ha leül vele hamisan kártyázni, végül is bele fog bukni a játékba.

Egyelőre arra szorítkozott, hogy mosolyogva beszélt a potomságról, amelyet Guidó bankjában elvesztett, amellett elbüvölő szeretetreméltósággal bánt jövendőbeli apósával és nagyon siettette a lakodalmat. Neki üzleti ügyekben sürgősen Angliába és Amerikába kell mennie és szeretné, ha Pálma vele utazhatna. Ez lesz az ő nászútjuk. Az öreg úrnak tetszett a sietség. Legalább minden költséges parádé nélkül esnek túl az esküvőn. Meg is tette a lépéseket, hogy megkapja a szükséges diszpenzációkat.

Pálma igen boldog menyasszony volt. Boldogságát fokozta Zsezse állandó rosszkedve, amelyet a fiatal asszony már titkolni se tudott. Nászajándékul az amerikai -209- egy ezerkétszáz tonnás gőzyachtot ajándékozott a mátkájának. A yacht, melynek Butterfly volt a neve, jelenleg a san-franciskói kikötőben vesztegelt, de Huszt távirati parancsot küldött a kapitányának, hogy a Horn-fok megkerülésével siessen haladéktalanul Nizzába.

A napokban történt, hogy Lándory Lenke grófnő, aki egy templomszőnyegen dolgozott, kifogyott a sárga himzőpamutból. Kelemenffy báró lovagiasan fölajánlotta, hogy átlovagol Husztegyházára és hoz a Rosenberg boltjából. Be is váltotta ígéretét. Szerencsétlenségére azonban Rosenberg nemcsak himzőpamutot, hanem borovicskát is árult, amely italt a báró igen nagyon kedvelte. Ennek az lett a következménye, hogy Kelemenffy, mikor újból nyeregbe akart szállani, hirtelen és szó nélkül lefordult a csodálkozó táltos jobbik oldalán. Egy ócska batár közeledett éppen a posta felől; a batárban Lándoryék kulcsárnője ült, néhány csomag és egy fikusztő társaságában. A kötelességtudó kulcsárnő megállíttatta a batárt, fölrakatta a bárót, a paripáját meg odaköttette a saroglyához, azután megindult Lándorfalva felé. Kelemenffy, aki még részeg állapotában is békés hajlamu úr volt, annyit mondott csak, hogy: sem nem semmi baj nincs! Később fogai közé vette a szipkáját és rá akart -210- gyújtani. Vagy harminc gyújtót égetett el, – a szipka, melybe elfelejtett szivart tenni, sehogy sem akart füstölni, – azután kidobta a kocsiból a szipkát is, a tüzelő szerszámát is és megint azt mondta: semmi baj nincs sem nem!

Mikor a batár elhaladt az Avarffy-kastély kertje mellett, a báró szeme megakadt egy fehér flanell-ruhás férfin, aki éppen egy vizslát tanított apportirozni. Kelemenffy ekkor kalapjával hátba ütötte a kocsist, hogy álljon meg és az örömtől sugárzó arccal kiabálni kezdett: Fránci! Fránci!

A yankee megismerte a bárót és mosolyogva lépett a kocsihoz. Akkor látta csak meg az öregasszonyt.

– Édes asszonyság, én nagyon szeretném, ha ilyen kedves és derék anyám volna, de sajnos, az én édesanyám régen nem él már. Hanem jó lesz, ha ügyel a báróra, mert ki fog fordulni a kocsiból…

Huszt, akit láthatólag nem érdekelt tovább a dolog, elfordult és a kutyájának füttyentett. -211-

A batár tovább döcögött. Az asszonyság egy szót se beszélt többet. A báró azonban úgy elérzékenyedett, hogy megeredtek a könnyei.

Otthon, Lándorfalván, valahogyan szóba került a dolog. Az öreg gróf, aki két héttel azelőtt még hozzá akarta adni a leányát az amerikaihoz, most diadalmasan a homlokára ütött. – Ugy-e mondtam?

Aztán szigoru vallatás alá vette a kulcsárnőt. A szegény asszony nagyon meg volt rémülve. Azt mondta, hogy neki tényleg van egy fia, aki évekkel ezelőtt Amerikába szökött és aki olyanféle ember, mint a husztegyházai nagyságos úr, de erről ő igazán nem tehet.

– Ő az! – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a kegyelmes úr. – Nekem első pillanattól fogva gyanús volt a fráter… Tagadhatatlan, hogy komornyik-pofája van…

Azzal leült és hosszu levelet írt a budapesti német főkonzulnak, aki annak idején bemutatta neki Husztot. Közölte a főkonzullal gyanúokait és arra kérte, hogy érdeklődjék Huszt amerikai múltja után, ha már bevezette a klubba… És mivel benne volt az levélírásban, írt az öreg Avarffynak is. A gróf szinte remegett a vágytól, hogy leleplezze a nyomorultat, aki nem akarta elvenni Lenke ő méltóságát. -212-

Sándor úr, alig, hogy megkapta szomszédja levelét, lesietett a yankee szobájába.

– Minden jól megy! – mondta sugárzó arccal. – Egypár nap mulva megjön a diszpenzáció és akkor hamarosan lakzit csapunk… Kérdés azonban, hogy rendben vannak-e a te írásaid is? Mert azok nélkül nem esketnek össze.

Huszt egy pillantást vetett csak Avarffy arcára és rögtön tudta, hogy az öreg valami gyanút fogott. A böröndjéből elővette acélkazettáját és kinyitotta.

Az írásai ideális rendben voltak. Soha még amerikai embernek annyi igazoló okmánya nem volt, mint neki. Ezen nem szabad csodálkoznunk, hiszen ismerjük kalligrafikus tehetségét.

Mialatt az öreg úr ártatlan arccal lapozgatott a jövendőbeli veje papirjaiban, Huszt egy vastag kéziratcsomót vett ki a szekrénykéből.

– Van itt még valami, ami érdekelni fog! Az édesapám emlékiratai, amelyeket halála előtt nekem mondott tollba…

Avarffy pápaszeme lecsúszott az orra hegyéig, a tüskés szemöldöke pedig felszaladt a homlok közepéig. Hirtelen letette kezéből az írásokat és a kézirat után nyúlt. Lapozni kezdett benne és mivel észrevette, hogy az egyes fejezetek évszámokkal vannak megjelölve, megkereste az ezernyolcszáznegyvenkilencedik évet. Húsz sort olvasott és ekkor ibolyaszínü lett a rézvörös -213- arca. Huszt mosolyogva kivette kezéből a könyvet és visszatette a kazettába.

– Fölösleges, – mondta, – hogy fölizgasd magadat ezzel az olvasmánnyal… Én ismerem az emlékirat minden sorát, de nem vettem magamnak annyi fáradságot, hogy meggyőződjem, igaz-e, nem-e, amit az öregem elmondott… És mivel néhány nap mulva már az apósom leszesz, alkalmasint nem is fogok magamnak soha annyi fáradságot venni…

Mikor elhagyta a szobát, a kis ércszekrényre szakasztott olyan pillantást vetett, a minővel nemrégiben Huszt szemlélte a Báthory Erzsébet gyöngyékszerét rejtő vasládát.

A yankee hirtelen elhatározta, hogy a délutáni vonattal Budapestre utazik. Azt mondta, hogy dolga van az amerikai főkonzullal. A valóságban azonban csak tisztába akart jönni a helyzetével. Avarffy viselkedéséből azt következtette, hogy valahonnan valami veszedelem fenyegeti. Nem volt az az ember, aki meglepeti magát az eseményekkel, inkább szembeszállt velük. Meg kellett tudnia, hogy vélekedik róla a főkonzul. Amíg az kitart mellette, addig bátran szembeszállhat vésszel, zivatarral. Ha azonban a főkonzul netán híreket kapott volna hazulról, – akkor, nos, akkor ki kell valamit eszelni.

Budapestre érkezvén, első útja a klubnak szólt. -214- A dohányzóban több úr társaságában ott találta a német főkonzult, aki valaha bevezette ide. A német egy meglepett pillantással mérte végig Husztot, majd elfordította fejét.

– Ön talán rosszul van, sir? – kérdezte Huszt, miközben föltette monokliját.

A német gróf volt és (ami az ő szemében még több volt) tartalékos tiszt.

– Nem vagyok rosszul, – mondta, – de egy órával ezelőtt nagyon különös híreket hallottam önről.

– Az amerikai főkonzul-kollégám értesítést vett hazulról, hogy a metodista egyház szobrot készül állítani az ön édes atyjának, a híres konzerv-Hudsonnak.

– Másról van itt szó, sir. A metodisták azért állítanak szobrot a boldogult Hudson úrnak, mert kitagadta minden rokonát és összes vagyonát nekik hagyta. -215- Ön tehát nem örökölhetett a konzerv-Hudson után egy centet sem.

– És Németországban, ugyebár, nem fognak kezet olyan emberrel, akinek apja hitközségeknek ajándékozza vagyonát?

– Németországban nem fognak kezet olyan emberrel, aki hamis nevet visel. Hallottam, hogy a konzerv-Hudsonak sohasem volt gyermeke.

– Nem fogok vele szóba állani, de tudomására hozom a gróf úrnak, hogy el fogom csapatni amerikai kollégáját. Ön mosolyog? Várjon néhány napig. Az éjjel felutazom Bécsbe és kérdést intézek a nagykövetünkhöz, aki egyébként személyes jóbarátom, vajjon az Unió azért fizeti-e hivatalnokait, hogy azok ostoba és gonosz pletykákat terjesszenek a védelmükbe ajánlott amerikai polgárokról…

– De önön is elégtételt fogok magamnak venni, gróf úr! Nem olyat, minőt ön gondolja. Bécsből Berlinbe utazom, a dolog megéri nekem a kis fáradtságot, és meglátogatom az ön császárát, aki egyízben már kitüntetett azzal, hogy meghítt ebédre. A császár úrhoz is lesz egy kérdésem. -216-

A telivér yankeenak szédítő magasságban trónoló önérzete csengett ki Huszt hangjából.

A gróf kissé meghökkent. Ő ismeri a császárt és tudja, hogy az különös előszeretettel viselkedik az amerikaiak iránt. Egy óceánontúli konzerv-báró könnyebben beférkőzhetik a dolgozószobájába, mint egy brandenburgi gróf. Ha az amerikai főkonzul értesülése véletlenül téves volna? Ebből rettenetes izetlenség kerekedhetik. A császár nem érti a tréfát…

– Mr. Huszt, – mondta a gróf, – én azt hiszem, hogy mi mind a ketten ok nélkül izgulunk. Az én amerikai kollégám maga bevallotta nekem, hogy eddig csak magánértesüléseket vett önről. Sacramentoban van egy nővére, az írt neki. Önnek talán igaza van, de ha úgy vélekedik, hogy egy diplomatának nem szabad ilyenféle ellenőrizhetetlen híreknek túlságos fontosságot tulajdonítania. Bár másrészről tagadhatatlan, hogy a bizalmatlanság bizonyos fokig hivatalos kötelessége a diplomatának. Én egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megnyugtathatom önt. Holnap kell Hamburgba érkeznie a new-yorki postahajónak és három nap mulva már megkapja az amerikai főkonzul hivatalos értesüléseit, amelyeket kormányától kért. Bizonyosra veszem, hogy az értesüléseik önre nézve kedvezők lesznek és ismerve amerikai kollégámat, meg vagyok győződve, hogy ő a maga jószántából fog önnek elégtételt adni. Ami engem illet, semmi sem akadályoz abban, hogy már most -217- is kijelentsem, hogy én önt kifogástalan gentlemannak tartom.

A gróf ezt olyan loyális arccal mondta, aminő csak egy porosz királyi tartalékos tiszttől telik. Huszt azonban nem tudott neki megbocsátani. Most már ő tette zsebre a két kezét, miközben hátat fordított a főkonzulnak és elhagyta a termet.

Huszt észrevette, hogy a klubtagok bizonyos diszkrét tartózkodást tanusítanak vele szemben. Ezek az ingatag magyarok néhány héttel ezelőtt valósággal ünnepelték, bár erre nem volt semmi különös okuk; most sem tudnak róla semmi rosszat, de azért mégis elfordították a fejüket. A kártyaszobában azonban nagyon szívesen fogadták. A kártyások jó fiúk és keresztényi elnézéssel vannak minden embertársuk iránt, akinél pénzt szimatolnak. Csak egy ember volt a kártyások közt, aki nem alkudott meg az elveivel. Guidó úr.

– Szervusz! – dünnyögte fagyosan a képviselő úr és azzal kijátszott egy treff-tizest.

A yankee leült játszani, nyert is vagy ezer forintot, azután hazament a fogadójába.

– Rossz szél kezd fújni az óceánról, – mondta magában. – Három nap mulva, ha megjön az amerikai posta, lecsap a menykő. Ha optimista volnék, akkor abban reménykedném, hogy a postagőzös hajótörést szenvedett. Az Észak-német Lloyd steamerjeit azonban sajnálatos módon ritkán éri ilyen sors. Tehát három -218- napom van még. Ezt a három napot nem fogom átaludni, hanem elkészülök a jövő eshetőségeire.

Hogy méltó módon elkészüljön a jövendő eshetőségeire, mindenekelőtt tiszti egyenruhát és papiköntöst akart magának szerezni.

A következő nap reggeli óráit bevásárlásokkal töltötte az amerikai. Egy katonai egyenruhaszállítónál járt és egy papi szabónál; végül gyalogszerrel kisétált a távoli külvárosba és miután jó ideig nézelődött az ócskavaskereskedők tájékán, szóba állott egy ilyen emberrel, aki azután bevezette a boltja hátsó kamrájába. Legyünk azonban diszkrétek és ne kövessük hősünket ezen az útján, mert úgy lehet, hogy társaságunk zavarba ejtené.

A tizenegy órai gyorsvonattal hazautazott megint, egy újonnan szerzett fekete bőrönddel fölszerelve. Mikor a vonatja beért a matyóvári pályaudvarra, hol az államvasút síneit a déli vasút keresztezi, éppen szembe jött vele a husztegyházai vonat. Ekkor az egyik ablakban megpillantotta Avarffy Sándor arcát. Egy másodperc tizedrészéig meglepetten néztek farkasszemet az üvegen keresztül. Egy vastag gőzfelhő csapódott aztán közéjük és mire a felhő szétfoszlott, a két vonat már messzire járt egymástól.

– Az öreg rossz híreket kapott Guidótól, – kombinálta a yankee, – s most Budapestre megy, hogy tisztázza a helyzetet. Negyvennyolc óráig azonban várnia kell még, míg megérkezik a newyorki posta. -219-

A tudat, hogy negyvennyolc óráig nyugodtan alhatik, jókedvüvé tette. Egy négernótát kezdett fütyölni és kibontotta az ujságot, melyet a pályaudvaron vett. Mialatt a híreket böngészte, a szeme megakadt egy hamburgi táviraton, mely az Északnémet Lloyd új turbinás gőzöséről, a Munichiá-ról szólt. Ez a hajó új világrekorot teremtett az óceáni szolgálatban, amennyiben egy nappal előbb érkezett Amerikából Európába, mint az eddigi leggyorsabb gőzösök.

– Hogy pukkadt volna meg a kazánja! Hiszen ez a Munichia az én postámat hozza! Tehát már csak huszonnégy órám van!

Pálma a kastély kapujában fogadta vőlegényét. Zavart és kissé félénk mosoly ült ajkán. Tegnap este levelet vettek Guidó úr kezétől, melyben azt írta, hogy a yankee alighanem szélhámos és Pálma elkészült már arra is, hogy soha sem fogja többet viszontlátni Husztot.

Válasz helyett az amerikai kivette zsebéből az ujságot és kis cikket tartott Pálma szeme elé. Abban meg volt írva, hogy a francia kormány három millióért árúba akarja bocsátani a hyeresi híres kastélyt, melyet valaha egyik provencei gróf építtetett kedvesének a kies tengerparton. -220-

– Tegnap este távirati úton megbíztam párisi ügyvivőmet, hogy lépjen alkudozásokra a francia kormánnyal. Ma reggel végre értesítettek, hogy a kormány elfogadta ajánlatomat. A kastélyt magának ajándékozom, Pálma.

És azzal csókra nyujtotta Husztnak a homlokát. Most már inkább hajlandó volt elhinni, hogy az öreg Lándory és Guidó sületlenségeket írtak és hogy az édesapja rémeket látott.

Pálma csókja eszébe juttatott valamit a yankeenak. Azt, hogy jó dolog volna, ha a menyasszonyát hirtelen úgy magába tudná bolondítani, hogy a leány megbocsássa neki mindazt, amit holnap hallani fog felőle. Regényekben az ilyesmit igen valószínü módon szokták megírni. És van egy daljáték is, – talán a Koldusdiák? – ahol ilyen esetről van szó.

Huszt a délután folyamán tényleg úgy viselkedett, mint egy boldogtalan, akinek eszét megzavarta a szerelem. Ő, aki eddigelé mindig meg tudta őrizni a yankee halvérét, most egyszerre lobogó lánggal égett. Hamarosan kitünt azonban, hogy a jegyespár szerepet cserélt. Pálma, aki néhány nappal ezelőtt még maga volt a forró odaadás, most hűvös, nyugodt és józan maradt. A szegény leány ugyanis sehogy sem tudta kiverni fejéből Guidó úr levelének egyik mondatát: „Az amerikai főkonzul úton-útfélen meséli, hogy a konzerv-Hudson -221- vagyonának utolsó centjét is a metodistáknak testálta.“

Huszt végül megszégyenülten vallotta be magának, hogy semmi hatalma nincs e hófehér jéghegy fölött. Otthagyta Pálmát a kis szalonban, cigarettára gyujtott és kiment a kertbe. Éppen jókor érkezett, hogy elcsípje a postaszolgát.

Habozás nélkül – de a ragasztó bélyeget kímélve, – fölbontotta. Kitünt, hogy mennyire célszerü, ha az ember olykor érdeklődik a mások táviratai iránt.

„Holnap reggelig maradok, akkor biztos híreket kapok. Addig készülj a legrosszabbra, de ne tégy döntő lépést semmi irányban. Ügyelj magadra és a házra.“

Huszt azonnal beszólította francia komornyikját. Ez az elegáns naplopó unalmában a kastélytól egy ágyúlövésnyire már minden hajadonnak házasságot igért.

– Gontran úr, – mondta a yankee, – olyan távirati hírt vettem hazulról, hogy holnapután útra kell kelnünk.

– Hamburgba s onnan New-Yorkba. Hogy azonban megkönnyítsem magamnak a búcsúzást, a háziaknak azt fogjuk mondani, hogy egyelőre Budapestre megyünk. Megértett?

– Tökéletesen, uram. Én is tudok itt olyan nőket, akik igen rossz néven vennék, ha megtudnák, hogy Amerikába utazom.

– Ön tehát holnap csomagolni fog. A kocsisnak mondja meg, hogy reggeli tízkor átmegyek Lándorfalvára a grófhoz, hogy átadjam neki a ládát a porcellánholmival, melyet Budapestről rendelt.

Az amerikai a két hölgy társaságában költötte el estebédjét. Zsezse őnagysága ezúttal igen szeretetreméltó volt és valószínü, hogy jókedvének a Pálma rossz kedve volt az okozója. Amióta a fiatal leány azt gyanította, hogy valami hiba van a vőlegénye milliói körül, azóta állandóan attól rettegett, hogy Zsezse neszét vehetné a dolognak. Ezt az örömet pedig nem akarta megszerezni szép sógornőjének. Zsezse nem is tudott semmit, de azért a mátkapár nyomott kedve fölötte jó hatással volt reá.

A kis társaság hamarosan szétoszlott. Tíz óra felé már mélységes csend borult a kastélyra. Ekkor nesz nélkül megnyilt a földszintes sarokszoba ajtaja és az amerikai kiosont a kertbe. Szürke sportruhában volt, selyem hálóingben, a fején úti sapkát viselt, a lábán pedig gummitalpu tennisz-cipőt… -223-

Mielőtt nyomon követnők hősünket kalandos éjjeli útján, állapodjunk meg egy pillanatra, mert, úgy érzem, hogy egy őszinte vallomással tartozom türelmes olvasóimnak. Bevallom, eredetileg az volt a tervem, hogy hallgatással fogom mellőzni az éj történetét. Ez azonban, sajnos, lehetetlen a mese folytonossága szempontjából. Arra határoztam tehát magamat, hogy mindent híven el fogok mondani. Előrelátható, hogy a becsülés, mellyel olvasóim elbeszélésem hőse iránt viseltetnek, tetemesen meg fog csorbulni. Nem szándékom őt megvédelmezni, az emberszeretet azonban arra indít, hogy olvasóimat emlékeztessem bizonyos enyhítő körülményekre, melyek latba vehetők. A büntetlen előéletet, mely a bírósági eljárásban nagy szerepet visz, nem feszegetem. Rámutatok azonban Huszt-Hudson ifju korára és arra a körülményre, hogy a Guidó-féle bank bukása nagyon fölizgatta és némileg talán meg is zavarta itélőképességét.

Ezek után siessünk hősünk után, aki már a sötét kertben áll, egy bokor árnyékában és mereven szemléli a kastély felső emeletét, hol Avarffy Sándor hálószobája van és ahol – mint tudjuk – Báthory Erzsébetnek vagyont érő gyöngyékszerét őrizték egy régi vasláda fenekén. A yankee oda akart feljutni.

Hogy miért nem ment föl egyszerüen az emeleti lépcsőn? Mindjárt kitudódik, ha egy röpke pillantást vetünk a ház helyrajzára. A család tudvalevőleg az emeleti szobákat lakta. Az öreg úr szobájába két ajtón -224- tett, a másik egy kisebb kamrába, melyet fürdőszobáát lehetett bejutni. Az egyik ajtó a nagy folyosóra vezenak használtak. A kamrából egy kárpitos ajtó Pálma szobájába vezetett, Pálma szobájának a főbejárata megint a nagy folyosóra szolgált. Aki a folyosó felől hozzá akart férkőzni a kincses ládához, annak vagy az Avarffy, vagy a Pálma ajtaján kellett bemenni. A két ajtó még a régi jó zsiványidőkben készült, mikor az ajtókat vastag tölgyfadorongokból faragták és belülről kampóra járó vasrudakkal torlaszolták el. Huszt tudta, hogy Avarffy elutazása előtt alaposan elzárta a maga ajtaját. Ezt csak dinamittal vagy faltörő kossal lehetne kinyitni. Hátra volt még a Pálma ajtaja. Ez azonban szintén nem jöhetett kombinációba. A szobába tehát az ablakon át kellett bemenni.

Volt. Karnyi vastagságu rudakból kovácsolt és tüskés arabeszkekkel átfont rács volt minden ablakon. A fürdőszobának volt azonban egy két arasznyi átmérőjü kerek szelelő-lyuka, azon nem volt rács. Tudvalevő dolog, hogy a régi jó időkben, mikor a huszti kastély épült, még nem igen ismerték a fürdőszoba intézményét. Avarffy Sándor húsz esztendővel ezelőtt, sóhajtva bár, de meghajolva a haladó kor követelményei előtt, tetemes költségen fürdőszobává alakította át a lakása mellett levő sötét kamrát és ekkor törette ki a szóbanforgó szelelő-lyukat. -225-

Lássuk azonban, hogy mihez kezd Huszt. Egy ideig csendben hallgatja egy csalogány méla énekét, azután a pitvar utolsó oszlopa mellé oson és ott néhány ügyes fogással gyorsan felkúszik a villámhárítón az emeletig. Az emeleti ablak alatt egy arasznyi szélességü kiugrása van a falnak. Arcát a falnak fordítva, kiterjesztett karokkal lépked a kiugráson. Két becsukott ablak előtt halad el: ezek Zsezse ő nagysága ablakai. Azután meg kell kerülnie a sarokoszlopot, mely az oldalszárnyat a főépülettől elválasztja. Megint két ablak, ez a kis szalón; három ablak az ebédlő; két ablak a Sándor úr szobája. Most ott van a kerek szelelő-lyuk előtt. Megpróbálja, hogy kinyissa az ablakot, de belülről be van reteszelve. Rámástól be akarja nyomni, de az lehetetlen. Ekkor egy ökölnyi darab viaszt vesz ki a zsebéből, azt odaragasztja az üveghez és a gyémánt gyűrűjével egy tenyérnyi lapot kivág az üvegből. A viasszal azért fogja az üvegdarabot, hogy annak lehulló cserepei zajt ne csináljanak. A lyukon át benyúl a karjával, megkeresi az ablak reteszét és kinyitja. A szelelő-lyuk igen szűk, de az ilyen jótermetü legény be tud férkőzni minden résen, ahová be tudta szorítani a két vállát.

A fürdőszobában van. Balra van Pálma, jobbra Avarffy úr ajtaja. A jobboldali ajtó be van zárva, de a kulcs a zárban van. Nesz nélkül kinyitja, aztán kiveszi a kulcsot a zárból és beoson az öreg hálószobájába. Egy kis lámpás villan meg a kezében. Miután -226- meggyőződött, hogy tényleg egyedül van a szobában, kulccsal bezárja az ajtót, azután egy karosszékbe ül és cigarettára gyújt. Eddig jól ment minden.

Miután elszívta a cigarettáját, már kipihente a fáradtságát is. Most letette egy székre zseblámpását és annak fénye mellett szemügyre vette a ládát. A padlóba hatalmas kőlap volt beépítve, annak testébe fúródtak be vasgyökerekként a láda csavarjai. Emelő darúkkal se lehetett volna kimozdítani helyéből. Erre azonban Huszt nézete szerint nem is volt semmi szükség. Ő egy selyemkendőt vett ki a mellső zsebéből és abból különféle acélszerszámokat csomagolt ki, mely szerszámok némileg orvosi műszerekhez hasonlítottak. A vasláda, mely talán azt várta, hogy kalapáccsal és vésővel fognak nekiesni, gúnyosan összecsúcsorította a kulcslyukát, mintha azt akarná kérdezni: – Hát ez meg mi? – A láda öreg volt és naiv és nem ismerte a modern technika vívmányait… Huszt néhány vékony acélpálcát szorított egymás mellé és beleillesztette a kulcslyukba. Jó ideig tologatta és illesztgette a pálcákat. A vén láda e provokációra azzal felelt, hogy zordon daccal összeszorította bordáit. No velem ugyan megjárja az úr! – gondolhatta magában. – A következő pillanatban – krics! – már megnyílt a zár. Ha érezni tudott volna a láda, akkor olyanformán érezhette volna magát, mint egykor az első páncélos lovag, akit oldalba lőttek az első puskával.

A yankee kinyitotta a láda födelét és keresgélni -227- kezdett benne. Először is egy papirlapon akadt meg a szeme. Kezébe vette és megnézte. A saját írása volt: az öreg konzerv-Hudson emlékiratainak borítéklapja… Hogyan került ez ide? Hiszen ő a kéziratot az acélkazettájában tartotta!

Bőrtokot talált a láda fenekén. A kezébe vette és kinyitotta. A fekete bársonyon szelid fénnyel ragyogtak Báthory Erzsébet mogyorónyi gyöngyei. A yanke megkönnyebbülten sóhajtott föl. Már attól tartott, hogy a furfangos öreg magával vitte az ékszert. Miután zsebre tette a kincset, tovább keresgélt a ládában. Reá nézve értéktelen írásokon kívül csak néhány antik érmet és egy zápfogat talált. A fogat azért őrizte meg Avarffy, mivel arannyal volt plombozva.

Sokáig kellett vesződnie, míg újból be tudta zárni a ládát. Azután a rend kedvéért néhány vasszilánkot nyomott be a zárba. Ez arra való, hogy Avarffy ne tudja kinyitni. Míg tudós lakatost kerít, eltelik bele egy fél nap.

Az amerikai megnézte az óráját. Még éjfél se volt. Ugyancsak jól kihasználta az idejét. Elhagyta a szobát és bezárta maga után az ajtót. De ekkor gikszert adott. Érthetetlen, hogyan követhetett el ilyet, de bizonyos, hogy megcselekedte. A sötétségben rálépett egy pléh mosdótál szélére, mely a padlón állott. A tál ágaskodva -228- fölpattant, körülszaladt a szobában és haragosan nekivágódott Pálma ajtajának. Azután búgva körbe forgott, míg végül elült.

Máig se bizonyos, hogy kinek mondta, a tálnak-e, vagy önmagának. Azután sietve fölmászott a fürdőkád szélére, hogy elérje a szelelő-lyukat. De e pillanatban megnyílt a tulsó ajtó, a szobába világosság áradt. Pálma állott előtte, égő gyertyával a kezében.

– Őrült vagyok, bűnös vagyok, beismerem… Te tettél ilyenné, Pálma! Oly hidegen és ellenségesen viselkedtél egész nap, hogy elvetted eszemet… Nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkozni… Éreztem, hogy nem élem túl az éjszakát, ha nem látlak, ha nem nyerek tőled egy jó szót… Te nem szeretsz, Pálma! Óh, te nem szeretsz!

A yankee fölemelkedett és halálos szomorúsággal tekintett Pálmára. Aztán egyszerre szikrázni kezdett a szeme.

– Huszt! – szólt parancsoló hangon a leány. – -229- Ne feledd, hogy mivel tartozol nekem s e háznak. Hogyan tudtál ide bejutni?

– A szelelő-lyukon át… A kertben bolyongtam az imént, mert a te kegyetlenséged elvette az álmomat, és azon tanakodtam, nem volna-e jobb, ha kurtán végeznék magammal egy pisztolylövéssel… Akkor megláttam az ablakodból kiáradó gyertyafényt… Ha még egyszer láthatnám! Csak még egyszer! – villant át az agyamon. Feljöttem a villámhárítón és most itt vagyok.

– Őrült vagy! – szörnyűködött a leány. – S ha meglátott volna valaki?

– A haldoklót nem érdeklik etikett-kérdések, – vetette oda sötét daccal Huszt.

– Tudni akarom, hogy mi szándékod velem. Te nem vagy már az, aki voltál, Pálma. Te megváltoztál. Mi történt veled?

– Ugyan, yankee, legyen hát eszed! Mire való így félreverni a harangokat? Nem változtam meg, de a szerelmesedből a menyasszonyod lettem. Most már a női okosságom is azt parancsolja, hogy másképp viselkedjem veled szemben, mint annak előtte.

– Az amerikai postától teszi függővé a csókjait! – gondolta magában Huszt. Azután hangosan mondotta:

– A mai nap reám nézve igen szomoru… Évfordulója a szegény nagyanyám halálának… Neki ósdi és igen szigoru nevelési elvei voltak… Ilyen napon… beláthatod…

A yankee sóhajtva föl akart mászni a fürdőkádra. A leány azonban visszaparancsolta.

A hálószobáján átvezette vőlegényét és miután előbb kissé hallgatódzott az ajtón, kieresztette a folyosóra…

A yankee a szívéhez kapott és igen jól esett neki, mikor ujjai alatt megroppant Csejthevár asszonyának ékszere… Igy aztán nem is fájt neki túlságosan, amikor meghallotta, hogy az okos Pálma kétszer megfordítja az ajtó kulcsát. -231-

Az éj viszontagságai ezzel még nem értek véget. Húsz lépést se tett még a lépcső irányában a sötét folyosón, amikor hirtelen becsapódott mellette egy ajtó s az ajtó mögött egy halálra rémült női hang kiáltozni kezdett:

Az ajtó Zsezse ő nagysága szobájának ajtaja volt, a hang pedig Zsezse ő nagysága hangja. A yankee habozás nélkül megnyomta a kilincset. Az ajtó nem volt elzárva. Zsezse, teljesen felöltözötten, a szoba közepén állott, gyertyával az egyik és revolverrel a másik kezében. A két karja úgy remegett, hogy a gyertya és a pisztoly összeverődtek.

– Borzasztó dolgok történtek! Képzeld csak: jó egy órával ezelőtt történt – én már az ágyamban feküdtem, – hogy egy emberi alak surrant el az ablakom előtt…

– Láttam! Teljesen ébren voltam… Amikor az első ablak előtt elhaladt, magam is azt hittem, hogy talán a szemem káprázott… Fölültem az ágyamban és a második ablakra figyeltem… Ott újból fölbukkant… Láttam az árnyékát is, amit a szoba padlóján vetett… -232-

– Rögtön fölkeltem, – folytatta az asszony, – és fölfegyverkeztem… Egy óra óta ülök itt, pisztollyal a kezemben és egyebet se teszek, mint félni… Most végül megembereltem magamat és elhatároztam, hogy átmegyek Pálmához… Éppen kinyitottam az ajtót, amikor egy sötét alak jött velem szemben… Nem tudtam, hogy te vagy és elkezdtem kiabálni…

– Én is valami különös neszt hallottam a fejem fölött és feljöttem, mert eszembe jutott, hogy itt védtelen nők vannak… Bejártam azonban az egész házat és nem találtam semmi gyanúsat. No, de most megyek.

– Annyira féltékeny, hogy három nappal ezelőtt el akart tiltani attól is, hogy beszéljek veled. Azt mondta, ha még egy szót szólok hozzád, akkor felbontja az eljegyzésünket.

– Pálma kígyó, – mondta mély meggyőződés hangján, – te pedig szamár vagy, kedves barátom.

– Többek között azért is, mert amerikai vagy és mert minden amerikánus szamár. Ha volna egy csepp eszed, akkor szó nélkül faképnél hagynád az elbizakodott leányt. Még ő mer példálózgatni, hogy fölbontja az eljegyzést? És mihez kezd aztán? Egész Európában nincs férfi, aki elvenné, mert a legtöbb európai ember már jegyben járt vele egyszer. Egy ilyen bivaly-naivságu yankeenak kellett átúsznia az óceánon, hogy főkötő alá hozza ő nagyságát… És ahelyett, hogy térden csúszva zarándokolna el a radnai Boldogasszonyhoz, ahelyett még ő mer föltételeket szabni? Nos, yankee, én csak azt mondom neked: megérdemled a sorsodat!

– Őszintén szólva, magam is furcsálom ezt az egész dolgot, – mondta mélán. – Amerikában egészen -234- másképp volt. Az öreg Carnegie fölajánlotta nekem a leánya kezét és Van der Gould ma is haragosom még, hogy nem vettem el az ő Ketty hugát… Itt Európában azonban úgy bánnak velem, mint az ágról szakadttal.

– Köszönöm, de én már nem ártom magamat a dologba. Úgy is tudom, hogy reggel megint bocsánatot fogsz kérni ő nagyságától és ebédnél reám se mered emelni a szemedet. Huszt, te gyáva vagy!

Zsezsén valóságos örömmámor vett erőt. Most már nem félt többet a zsiványoktól. Semmitől sem félt már.

– Megteszem, egy föltétel alatt. Nem látok egészen tisztán a dologban. Nem tudom, hogy a Pálma iránt érzett ellenszenved vagy a hozzámvaló jóindulatod szól-e hozzám… A gyűlölet szavára ne hallgasson a keresztény ember…

– No, de édes barátom, hiszen én nem gyűlölöm Pálmát! Én csak igazságos vagyok vele szemben. Ami pedig a hozzád való jóindulatomat illeti, nagy mamlasznak kellene lenned, ha kételkednél benne… Te különben tényleg nagy mamlasz vagy, drága barátom. Ne vedd rossz néven az őszinteségemet és eredj aludni.

– Köszönöm, egy cseppet sem vagyok álmos. Az a kérdés, akarod-e, hogy holnap fölbontsam az eljegyzésemet?

XI.

Reggeli tízkor előállott a kocsi, hogy átvigye Husztot Lándorfalvára. Tudjuk, hogy porcellánholmit akart vinni a grófnak. A fekete bőröndöt föltették a bakra és a francia komornyik rárakta a sárgát is. Zsezse ekkor megcselekedte azt, amit asszony kora óta még nem tett meg, tízkor ugyanis már teljesen felöltözötten -236- megjelent a parkban. Azt mondta, hogy ő is át akar menni Lándorfalvára, mert vissza kell adnia a grófnő látogatását. Pálmának láthatólag nem volt inyére a dolog, de elkisérni nem akarta őket. Neki meg kellett várnia édesapját, akit a déli vonattal várt haza.

Alighogy a kocsi kiért az országútra, Zsezse ráparancsolt a kocsisra, hogy hajtson a vasút felé.

– Maga most elutazik, – mondta Husztnak franciául, hogy a kocsis meg ne értse. – Budapestre utazik és meg sem áll New-Yorkig. Ezt az amerikai becsületszavával fogadta nekem, tehát meg is kell tennie. Magam pedig, hogy a kocsis otthon ne fecseghessen, tényleg átmegyek Lándorfalvára és estig ott maradok… Vacsoránál majd megmondom Pálma ő nagyságának, hogy a vőlegénye túl van már ungon-berken… És ezt az élvezetet nem adom semmiért a világon…

Huszt valóban megváltotta a jegyét és beszállt a vonatba. Azt mondta a kalauznak, hogy Budapestig aludni szeretne és jó borravalót adott neki. Zsezse csak akkor szállt megint kocsiba, mikor a vonat már elindult. A szép asszony a pályaudvartól Lándorfalváig, kevés megszakítással, egyre kacagott. Ha olykor abbahagyta a nevetést, kissé elmélázott a közelmúlt különös eseményein, de aztán Pálma sógornéjára kellett csak gondolnia, hogy újból erőt vegyen rajta a viharos jókedve. A tisztes vén kocsis már nagyon restelte, hogy az úton járó parasztemberek mind utánuk fordulnak. -237-

Mikor Huszt vonatja beért a matyóvári stációra, egyik kocsiból egy fehérköpönyeges, hosszu gárdatiszt ugrott le a perronra. Csinos ember volt és tömött, rőt bajuszt viselt. A gárdista megkérdezte egy vasúti tiszttől, hogy mikor indul a trieszti vonat. Azt a fölvilágosítást nyerte, hogy egy félóra mulva. A tiszt föl-alá kezdett járni a perronon. Később egy öreg generálist vett észre, aki a sínek közt sétált és ekkor hozzálépet és a mágnás-katonák hanyag feszességével összeütve a sarkantyúit, valami német nevet morgott. A tábornok kezet fogott vele.

És többet nem is kérdezett tőle, hanem az időjárásról kezdett beszélgetni. Időközben megérkezett a gyorsvonat Budapest felől. A gárdista, – akiben a szíves olvasó talán fölismerte már Huszt-Hudson urat, – egyik kocsi ablakában megpillantotta Avarffy Sándor, Guidó és Imre fejét. Az öreg arca szinte lilaszínü volt.

– No, ezek szép dolgokat hallhattak az amerikai főkonzultól, hogy mindjárt csoportosan készülnek rámrohanni! – gondolta magában a yankee.

Mikor a trieszti vonat előállott, a tábornok fölszólította -238- a gárdistát, hogy szálljon vele egy fülkébe, mert ő is Triesztbe megy. A kocsiban azután kedélyes társalgásba merültek.

– Mi is a kapitány neve? – kérdezte az öreg. – Az imént nem értettem meg jól.

– Lobkovicz? – csodálkozott az öreg, – de hiszen akkor mi rokonok vagyunk, mert nekem minden Lobkovicz atyámfia.

– Tessék! – szólt magában az amerikai, – millió név között választottam és éppen a Lobkovicz nevet kellett választanom! Ha ez nem pech…

– Tartok tőle, hogy nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy excellenciád rokona legyek… Én ugyanis báró Lobkovicz vagyok és a hercegek nem rokonaink…

– Ah úgy! – mondta elnézően az öreg úr és azzal a kézi böröndjében kezdett keresgélni.

– Szeretem a katonákat, – jegyezte meg magában az amerikai, – mert nem kiváncsi emberek.

A következő pillanatban azonban már megváltoztatta előnyös véleményét, mikor egy vastag kis könyvet látott a kegyelmes úr kezében. A gótai almanach volt.

– Miféle izetlen podgyásszal utazik a vén krampusz? – dühöngött magában az amerikai gárdista.

– Hallja, – mondta végül, – én itt egy mákszemnyi Lobkovicz bárót se találok.

– Azt meghiszem, – válaszolt nevetve a kapitány, – az én nevem nem is Lobkovicz.

– Azt jelenti, hogy inkognitóban óhajtok utazni. S ha ön, kedves tábornok úr, nem respektálja az inkognitómat, akkor ám nézzen meg jól és talán eszébe fog jutni, hogy ki fia vagyok. Ha pedig nem jut eszébe, az az ön baja, mert illenék, hogy eszébe jusson…

A tábornok kiejtette kezéből a könyvet és majd megdermedt a nagy csodálkozástól. Aztán egyszerre úgy rémlett neki, hogy tényleg látta már a fiatal tiszt arcát. Talán egy udvari bálon, vagy egy családi arcképen, melynek rámáját császári korona ékesítette… Persze, a névre nem emlékezett így hirtelenében. Nem is lehet kivánni egy öreg katonától, hogy negyven-ötven fenséges nevet betéve tudjon.

– Semmi bocsánat! Nem is képzeli, hogy az én unalmas életemben mennyi kedves derűt hoznak az ilyen apró kalandok!

Egy nagyobb állomáson csendőrök járták végig a vonatot. Valami szökőfélben levő gonosztevőt kerestek. -240- Egy goromba kéz felrántotta a két katonatiszt fülkéjének ajtaját.

Triesztben sisakos csendőrök fogadták az utasokat. Mikor meglátták Husztot, aki a tábornok jobbján hagyta el a perront, kihúzták magukat és mereven tisztelegtek…

Az amerikai gárdista még az este megjelent a Görögországba induló hajó födélzetén és előhivatta a kapitányt.

– A jerichói érsek önnel fog utazni. Magas megbízásból kérem önt, hogy viselkedjék iránta a legnagyobb előzékenységgel, mert Bécsben nagy kegyben áll ő eminenciája. Ön talán tudja, hogy az érsek a keleten az osztrák befolyás egyik legerősebb támasza.

Kevés idővel éjfél előtt ő eminenciája megjelent a hajón. Cselédek nélkül utazott. Egy hordár két böröndöt hozott utána; egy feketét és egy sárgát. Mikor ő eminenciája suhogó selyemköntösében, övig érő szép szakállával áthaladt a hajó hídján, a kapitány, aki jó katolikus volt, eléje lépett és megcsókolta a kezét.

Fiuméig jó útja volt az érseknek. Hogy mi történt Fiume és Görögország között, azt elmondtam már elbeszélésem elején. -241-

Az író zárószava.

A türelmes olvasó talán emlékszik még, hogy ezt a történetet maga Huszti Huszt mondta el nekem, miközben az athéni Olimpieontól a Nimfák hegyéig sétáltunk. Még az este kifizettem a négyszáz drachmát, melyet föltételesen odaigértem neki. Éppen zsebre akarta tenni a pénzt, mikor eszembe jutott valami.

– Az ön elbeszélésében van néhány homályos pont. Ön, ugyebár, azt mondja, hogy nagy szüksége van a pénzre?

– Nagy szükségem van rá, mert Amerikába akarok menni, hogy föllépjek a küszöbön álló választásoknál.

– Ne nevettesse ki magát, kedves uram! A választási költségeimet a trust fogja előlegezni. Az ön pénze azért kell nekem, mert nem szeretek második osztályon utazni az oceánon.

– Kérem, ne is juttassa eszembe az átkozott ékszert! Mikor ideérkeztem, első dolgom volt, hogy megbecsültessem -242- egy hozzáértővel. Tudja, hogy mennyit akart érte adni?

– Ebből láthatja, hogy az öreg megcsalt. A gyöngyök hamisak. Avarffy régóta eladta az igaziakat – bizonyára sajnálta a tőkéjét kamat nélkül hevertetni – és műgyöngyöket tett a helyükbe, hogy elbolondítsa az embereket. Mindössze harminc-negyven kisebbfajtáju igazgyöngy van az ékszerben, ezek azonban oly ügyesen vannak elhelyezve, hogy megtévesztik a felületes szemlélőt…

– Pardon – én tényleg úgy beleéltem magamat a konzerv-Hudson fiának szerepébe, hogy ilyen kis botlások megesnek velem… De azért való igaz, hogy mindenki becsapott! Guidó elszedte a pénzemet, az öreg ellopta vagyont érő kéziratomat, a konzerv-Hudson emlékiratait, Pálma pedig – no, de róla inkább ne is beszéljünk!

– Zsezse igen derekasan viselkedett velem szemben. -243- Igaz, hogy csak Pálma iránt érzett gyűlöletből tette, de ezt meg tudom neki bocsátani. Én egyébként nem vagyok szentimentális ember, de most, bevallom, alig várom már, hogy viszontlássam Amerikát. Odaát őszintébbek és könnyebben áttekinthetők a viszonyok. Ott a becsületes ember becsületes, a kalandor pedig kalandor. Önöknél tömegesen vannak leplezett kalandorok, akik a becsületes és előkelő ember kiváltságait élvezik s így nagy fölényben vannak a hivatásos kalandor fölött. Ez azonban nem tiszta játék. Mit szól ön például ahhoz, hogy azoknak, akik engem kifosztottak, módjukban van, hogy csendőrökkel üldöztessenek? Nos?…

Nem válaszoltam a kérdésére. Huszt aztán maga is vállat vont és így szólt:

– Sebaj! Legalább jól mulattam a pénzemen! Tanultam is egyetmást. Amerikában a milliárdos kisasszonyok nagyon szeretik az európai arisztokratákat… Ha Európában el tudtam játszani a konzerv-báró szerepét, Amerikában rátérhetek még a feudális nagyúr szerepére is… Ez attól függ, hogy milyenek a politikai kilátásaim.

Azóta se láttam. Szeretném azonban, ha túl az óceánon kegyeibe fogadná a sors.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZERELMESEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Szerelmesek

SZERELMESEK

FÉRFISZIV

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

HUSZTI HUSZT

Az író előszava.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

Az író zárószava.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE