The Project Gutenberg eBook of Petúr meg a dinnye és más 30 humor
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Petúr meg a dinnye és más 30 humor

Author: Andor Gábor

Release date: February 7, 2025 [eBook #75311]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Dick Manó, 1913

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PETÚR MEG A DINNYE ÉS MÁS 30 HUMOR ***


GÁBOR ANDOR

Petúr meg a dinnye és más 30 humor

DICK MANÓ KIADÁSA

BUDAPEST, VII., ERZSÉBET-KÖRUT 12.

_Az összes jogok fenntartva. A forditás joga is. A jelenetek előadására
engedélyt csak a szerző adhat: Budapest, V., Váci-út 18. III. 13. sz._

A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-u. 18.




TETSZIK A BLÚZOM, MUCUKA?

A nő: Na, mucuka…

A férfi: Mhm?

A nő: Na mucuka.

A férfi: Kérlekkérlekkérlekszépen. Mit akarsz avval, hogy namucuka?
Mi-mucuka? Ki-mucuka? Hát ugy nézek én ki, mint egy mucuka?

A nő: Mondd, mucuka, tetszik az uj blúzom?

A férfi (oda se néz): Tetszik.

A nő: Szóval tetszik?

A férfi (oda se néz): Tetszik, hagyj élni, tetszik.

A nő: Mi tetszik rajt?

A férfi (oda se néz): A füle.

A nő: A füle?

A férfi: Nem a füle.

A nő: Hát?

A férfi (oda se néz): A cimpája. A válla perece… a recehártyája…
Tetszik. Mer tetszetős, mer tetszőleges… mer… tudja nyavalya.

A nő: Vagyis nem tetszik.

A férfi: Vagyis tetszik.

A nő: Csak mondd meg, ha nem tetszik.

A férfi: Megmondom. Tetszik.

A nő: Bátran bevallhatod, hogy nem tetszik.

A férfi: Bevallom. Tetszik.

A nő: Nem kell kerülgetni: nem tetszik.

A férfi: Tetszik. Tetszik. Tetszik. Hipp-hipp-hurrá: tetszik!

A nő: Nem így szoktad te azt mondani, ha tetszik…

A férfi: Hát furulyázzam, mi? Hozassak egy flótát, két obojt, egy
pikulkát és úgy cincogjam-ciperegjem: (utánozza a vékony hangszereket)
Tecikatecikatecika blúzod. Mint egy cinegepacsirta.

A nő: Nna, nem épen ugy…

A férfi: Tehát kürtöket kivánsz? Trombitákat, harsonákat, pozaunokat?
Azokon bőgjem, bugjam, brekegjem: (csinálja a kezével a pozaunt és
utánozza) Tetszik a blúzod, a blúzod, a blúzod, blú, blú…

A nő: Eszerint nem tetszik?

A férfi: Eszerint? miszerint? Aszerint, hogy mondom, hogy tetszik,
aszerint nem tetszik? Miszerint ha mondanám, hogy nem-tetszik, aszerint
tetszik? Eszerint aszerint, hogyha tetszik, akkor nem tetszik és hogyha
nem tetszik, akkor tetszik.

A nő: Tetszik, vagy nem tetszik?

A férfi: Tetszik, te általános titkos szerencsétlenség, te, te, te
egyenlő, te községenkénti! Tetszik. De most már direkt nem tetszik, hogy
tetszik, most már az tetszene, ha nem tetszene, mer hogy nekem tetszik,
az neked nem tetszik, neked az tetszene, ha nekem nem tetszene. Slussz,
cene.

A nő: Hát, ha csakugyan tetszik…

A férfi: Tetszik… hallod? tetszik! Nem volt az életben még valami, ami
nekem ennyire tetszett volna. Nekem csak ez a blúz tetszik. Én láttam a
pápa őszentsége vatikáni ünneplő biborpiros pillangós papucsát. Nem
tetszett. Mér? Nem tudom. Kérdezte tőlem a pápa: »fiam, mér nem tetszik
neked az én vatikáni ünneplős biborpiros pillangós papucsom? um
gottezvillen, mér nem tetszik?« »Eminenc, mondtam neki, vagy emerenc,
vagy referenc… én már csak ilyen ember vagyok. Nekem a szentséged
vatikáni ünneplő biborpiros pillangós papucsa nem tetszik. Nekem a
feleségem blúza tetszik.« Nekem megmutatta a Fedák az igazi, a valódi
hacacárét, az eredeti csomagolásban. Nekem nem tetszett. Kérdezte tőlem
a Fedák: »Mér nem tetszik magának az én valódi hacacárém az eredeti
csomagolásban?« Én mondtam neki: »Zsazsukám, ih kann niht dafür, nekem a
maga valódi hacacáréja az eredeti csomagolásban nem tetszik.« Ez vagyok
én, nekem nem tetszik a Szójer Ilonka uncilija, nekem nem tetszik a
Béldi Izidor smuncilija, nekem kizárólag a feleségem pici-piros,
vérbélü, bikabőszitő blúza tetszik.

A nő: Bikabőszítő? Ugy?

A férfi: Azt mondtam, hogy bikabőszitő?

A nő: Azt.

A férfi: Azt mondtam bikabőszitő? Kibicsaklott a nyelvem, kificamodott,
kitörte a nyakát…

A nő: A nyelved?

A férfi: Hehe. Kicsuszamodott. Bikabőszitő? Deeehogy! Tehénszeliditő!
Őzike-nemesitő. Állatvédő, mint szövetkezet.

A nő: Kigúnyolod a blúzomat.

A férfi: Ki?

A nő: Nem is tagadod? Ki?

A férfi: Nem ki. Ki? Azt kérdem: ki? Mer én nem gúnyolom ki. Én a te
blúzodat nagyrabecsülöm.

A nő: Pedig nem nagy.

A férfi: Dehogy nagy. Kicsi. De azér én nagyrabecsülöm. Mér? Mer tetszik
nekem. Mér tetszik nekem? Mer nagyrabecsülöm. Ez egy cirkulusz viciózusz
és egy virkulusz ciciózusz… Hagyj élni, hagyj élni, hagyj élni!

A nő: Hát ennél sokkal egyszerübb volna, ha két szóval azt mondanád: nem
tetszik.

A férfi: Egy szó: Tetszik. Két szó: Nagyon tetszik. Három szó: Altfáter,
geszler, harisbazár. Négy szó: Hagyj élni, hagyj élni, hagyj élni!

A nő: Csak arra vagyok kiváncsi, hogy mér nem tetszik neked ez a blúz?

A férfi: Mire vagy te kiváncsi?

A nő: Hogy mér nem tetszik?

A férfi: Hogy mér nem? Hát arra én is kiváncsi vagyok. Hogy egy ilyen
piszok mér nem tetszik nekem? Mikor tetszhetne. Egy ilyen sund, egy
ilyen utolsó vörös tepih-darab mér nem tetszik nekem? Egy ilyen
szédületes, bődületes bóvli mér nem tetszik nekem? Egy ilyen
smink-fecni, egy ilyen mosogató-rongy-maradék mér nem tetszik nekem?
Hogy mér tetszik nekem a Svábhegy és vidéke és mér nem tetszik ez a
szemét-domb-takaró? Hogy mér tetszik nekem a fekete szem éccakája és mér
nem tetszik ez a paplan-foszlány, ez az ágyciha? Ez a
tili-tuli-hipi-hupi zászlórészlet, ez a hottentotta kacabajka? ez az
afrikai négerfőnök halottaslepedője? Ez az őseinknek véres kardja? Ez a
szemideg-piszkáló-nevetési-inger-telep, hogy ez mér nem tetszik nekem.
Mi? Mer tetszik.

A nő: Na most már csak megmondtad, hogy nem tetszik.

A férfi: Nem azt mondtam; azt mondtam, hogy tetszik. És itt most már
minden hiába. Nekem ez a blúz, ami rajtad van tetszik.

A nő: Ki beszél erről a blúzról? Én az uj blúzomat kérdezem, ami tegnap
rajtam volt. A gyermek-zöld.

A férfi (letérdel): Angyalos anyám, cukorbogaram! (Összekulcsolja a
kezét.) Nekem az is tetszik. Itt a revolver, lőjj agyon, (odaadja) de én
még ott is, a halál tövében is azt fogom mondani, hogy tetszik. Nekem
tetszik.




A REKLÁM EREJE

Hónapok óta szomoruan baktatok haza a Váci-uton. Nagyon undok környék,
bizonyisten nem tetszik nekem. A fejem lógni szokott előre, de néha
felkapom. Olyankor, fenn a keritésen, a szemembe vigyorog egy ur, aki
szmókingot visel és egy kereveten van kéjesen elnyulva. Ajkán pedig ez a
kérdés lebeg:

– Hol vette töltőtollát?

Mindig megütött a kérdés. Hol vettem? Kedves szmókingos ur, ott fent a
keritésen, mért kérdi ezt tőlem? Én, szégyellem bár, de seholse vettem.
Nekem nincs töltőtollam, tehát seholse vettem. Én ceruzával irok
többnyire, tollal csak akkor ha valami nagyon előkelő embert akarok
megtisztelni levéllel. De mikor tisztelek én meg levéllel egy nagyon
előkelő embert? Sohasem. Ezért nincs szükségem még töltetlen tollra sem,
hogyan volna töltöttre.

A szmókingos vigyori ur azonban nem hagyta magát. Ha otthon kimentem az
erkélyre, hogy hármat szippantsak a finom levegőből (a kormot a
salgótarjáni kőszénbánya hirneves Máv. zenekara szolgáltatja),
felkiabált hozzám a keritésről:

– Hol vette töltőtollát?

És én megint exkuzáltam magamat szeliden. Hogy ne fáraszsza magát, ne is
kérdezze, ugy sem tudok a kérdésére felelni. Harminc esztendős koromig
eléltem töltőtoll nélkül, mindössze – ahogy’ mondják – csak becsülettel;
a hátralevő hatvan évemet is leélem talán ceruzaháton. Igy én. De ő:

– Hol vette töltőtollát?

Reggel és este, délelőtt és délután. Állandóan. Ezen a héten már azon
kaptam rajta magamat, hogy valamit keresek az iróasztalomon. Valamit,
amiről csak azt tudtam, hogy nincs ott, de hogy mi ő, azt nem tudtam.
Pedig minden rajta volt. A tizenhárom ceruza, a két tollszár, amikben
rozsdás tollak vannak (mert mégis van toll odahaza), a kis üvegtányér,
amiben szivacs van, bélyegnedvesitésre, ámbár még mindig csak primitiv
módon a nyelvemmel nedvesitem a bélyeget, a japán papirvágó fakés (angol
gyártmány, furcsa celluloid szaga van, noha fából látszik lenni), a
hatalmas tőr, amit tavaly Ősbudában vettem szenegál késmüves barátomtól,
azt hiszem husz frankért, s amiről azt mondta a leghatározottabban
Guszti, az Edizon-kávéháztól, hogy öt koronáért kapható a
Nagymező-uccában, ahol a szenegál is veszi. Két tintatartó, lila és kék
tintával, hogy legyen a cselédnek mit kiönteni az irataimra. Továbbá a
késeim, a ceruzahegyző-gépeim, amik sorban megbuktak, mert mind nemcsak
kihegyezi, hanem le is töri a ceruzát.

Satöbbi. Minden ott volt, csak az a valami hiányzott, ami nem volt ott.
Megfájdult a fejem, ahogy megfájdul, mikor egy olyan szót keresünk az
agyunkban, amit tudunk, de ami nem jut eszünkbe. Kimentem az erkélyre
levegőzni. A szmókingos ur rám vigyorintott:

– Hol vette töltőtollát?

Azonnal megszünt a fejem fájása, amiből az következik, hogy a
töltőtollat kerestem az iróasztalon; az volt az a valami, ami nem volt
ott. Most már magam előtt is tisztáznom kellett magamat, hogy a
töltőtoll nem is lehet ott, mert nincs töltőtollam.

Igy teltek a napok és sajátságosképen csaknem mindennap hiányát éreztem
a töltőtollnak. Az uccán fel kellett volna irni valamit. Ceruzám nem
volt. Persze, ha töltőtollam volna, azt magammal hordanám. A postán egy
csekket adtam föl s egy adatot lefelejtettem róla, rá kellett irni a
csekkre, azonban mind a két állami toll kézben volt. Ennek következtében
a rács előtt ujabb husz ember gyült össze s csaknem egy órát kellett
várakoznom. Igen, ha töltőtollam lett volna, nem történik ez meg velem.
Pénzt hozott a postás (két korona kilencvenet), a tinta-plajbásza el
volt törve, kihozattam a tintát az előszobába, rádült a szőnyegre. Na
ja, ha töltőtoll… S a szmókingos ur egyre erőszakosabban tette föl a
kérdést:

– Hol vette töltőtollát?

Beláttam, hogy jogosan kérdezi.

S ma reggel a vigyorgó szmókingos mellé egy még vigyorgóbb másikat
szereltek fel a keritésre. Aki ezt mondta:

– Nagyon meg vagyok elégedve.

Nagyon érdekelt, hogy mért van valaki megelégedve ebben az igen szomoru
világban s éppen a mai csuf pénzügyi viszonyok közt. A megokolást
felszegelték a munkások:

– Mert töltőtollamat Ciberénél vettem.

Más nevet irok, mert nem akarok reklámot csinálni a töltőtollas embernek
(ingyen; mivel most már tudom, hogy a reklámnak igen is van ereje).

Valósággal megkönnyebbültnek éreztem magam, mikor megtudtam, hogy a
töltőtollat Ciberénél kell venni. A cim nem állt rajta a reklámtáblán,
de azonnal kikerestem a telefonkönyvből és telefonon rendeltem meg a
töltőtollat.

El is küldték, most itt fekszik előttem az iróasztalomon. Jó-e, rossz-e,
nem tudom, nem is fogom megtudni soha, mert most már nincs szükségem rá,
hiszen van töltőtollam s felelni tudok a szmókingosnak, hogy
töltőtollamat én is Ciberénél vettem.

Ó vágy! ó szivárvány! ó élet!

Mit mondjak még önöknek egyebet?




ELSEJÉN

A férj hazajött a hivatalból, letette a kabátját, bement a szobába,
megcirógatta a feleségét, leült melléje és elkezdte a beszélgetést.

A férj: Itt a pénz, fiam.

A feleség: A pénz? Mi az, amit te röviden pénznek nevezel?

A férj: A gázsim. Az ötszáz korona.

A feleség: Az pénz? Te azt hiszed, hogy az pénz?

A férj: Hát Istenem, mit higyjek róla? Bankjegyek, aranyak és
ezüstdarabok. Ezt pénznek szokták tekinteni…

A feleség: Igen. Az angyalok odafenn. De idelenn kár erőlködni. Ez nem
pénz.

A férj: Hanem?

A feleség: Hanem semmi. Sőt még annál is kevesebb. Ha semmink volna,
akkor legalább tudnánk, hogy mink van. De mert ötszáz koronánk van, hát
nem is tudom, hol kezdjem.

A férj: Az elején.

A feleség: De mikor nem tudom, hol áll a fejem.

A férj: A nyakadon. Nem is áll, hanem ül.

A feleség: Mi az? Te kómikusnak véled a helyzetet?

A férj: Hát milyennek véljem?

A feleség: Véld tragikusnak, különben ne is véld, mert anélkül is
tragikus. Sirni kellene.

A férj: Méltóztassál.

A feleség: Nem méltóztatom, de az én helyemben minden más asszony
elfakadna sirva.

A férj: Fakadj el.

A feleség: Ja, gorombaságok. Na igen, hiszen az nem nehéz. Pénzt
hazahozni nehéz…

A férj: Ha egy zsákkal van, akkor bizony nem könnyü.

A feleség: Ja, cinizmus. Nem ismeretlen már előttem. Mutatkozz be talán
egy másik oldalról.

A férj: Összesen kettő van. Mind a kettőt ismered már.

A feleség: Sajnos. Ismerem és torkig vagyok velük.

A férj: Az oldalaimmal? Nem rossz.

A feleség: Nagyon rossz. Torkig vagyok azzal is, hogy a szavaimnak
kifacsard kezét-lábát s azt higyjed, hogy ezzel az anyagi romlás el van
háritva a fejünk felől.

A férj: Szépen fejezed ki magad. Anyagi romlás libog a fejünk felett? –
hogy én is szépen fejezzem ki magamat.

A feleség: Igenis, anyagi romlás. Tönk széle… Csőd…

A férj: Csőd-közepe? mi? vagy annak is a széle?

A feleség: Hagyd abba a mondat-tornászatot és mondd meg nekem…

A férj: Mondd meg, hogy mit mondjak meg és én megmondom.

A feleség: Azt mondd meg, hogyan költsek el ebből az ötszázból
nyolcszázat?

A férj: Hüm.

A feleség: Töröd a fejed?

A férj: Nem töröm én.

A feleség: Hát mit csinálsz?

A férj: Semmit.

A feleség: Vagyis nem mondod meg, hogyan költsek ötszáz koronából
nyolcszázat?

A férj: Abszolute nem.

A feleség: Mért nem mondod meg? Nem akarod, vagy nem tudod?

A férj: Ha azt mondanám, hogy nem akarom?

A feleség: Az szégyen-gyalázat volna, mert ha tudod, akkor miért ne
akarnád?

A férj: És ha azt mondanám, hogy nem tudom?

A feleség: Akkor tudnám, hogy tudod, csak nem akarod.

A férj: Várj. Zavarodik a fejem. Most már nem tudom, hogy tudom-e, vagy
nem tudom, vagy csak nem akarom tudni, avagy nem tudom akarni…

A feleség: A te fejed! Erigy már a fejeddel! (A férj fölkel és föl-alá
jár.)

A feleség: Most sétálsz?

A férj: Igen. Parancsod szerint: megyek a fejemmel. Jó, hogy azt nem
mondtad, hogy menjek a fejemen. Mert akkor most a fejemen mennék.

A feleség: Hová?

A férj: Hát hová? Az egyetemre. Beke Manóhoz.

A feleség: Ki az a Manó? Mi a manó az?

A férj: Matematikai professzor. Attól megkérdezném, hogy lehet-e
ötszázból nyolcszázat elvenni?

A feleség: Tébolyult ember. Ezért te az egyetemre mennél egy
tiszteletreméltó tudóshoz?

A férj: Valakitől csak meg kell kérdeznem! Legjobb ha mindjárt egy
szakembertől kérdezem meg.

A feleség: De nagyra vagy azzal a szakemberekkel! Jöjjön ide, ha olyan
nagy tudós. Majd én megmutatom neki, hogy ötszázból nem lehet
nyolcszázat költeni.

A férj: Hát nem lehet?

A feleség: Nem.

A férj: Biztos vagy benne?

A feleség: Egy kicsit.

A férj: Akkor mit akarsz tőlem? Mért dobod belém ezt a kérdést? Mit
boritod fel a kedélyemet? Mért gyujtod fel a lelkivilágom szénaboglyáit?
S mért teszed ezt minden elsején, minden istenáldotta, azaz istenverte
elsején? Te két dolgot tudsz nagyon jól. Először azt, hogy ötszázból
csakugyan nem lehet nyolcszázat költeni; másodszor azt, hogy ötszázból
igenis lehet nyolcszázat költeni. Mióta az eszemet tudom, mindig azt
csináljuk, hogy ötszázból nyolcszázat költesz s azonnal szörnyet halnál,
ha csak egyszer, egyetlenegyszer fölmerülne egy másik feladat.

A feleség: Melyik?

A férj: Hogy hogyan kell nyolcszázból ötszázat költeni.

Az asszony elgondolkodik s aztán csendesen azt mondja:

– Hát ez ne is merüljön fel. Nyolcból ötöt?… Nem, ilyen butaságra
valóban nem pazarolom a drága időmet.




A GŐZBEN

A vendég jön, fürdőköpenyben, gyékénypapucscsal a lábán, ő az áldozat,
akit meg fognak maszirozni.

A vendég: Hehehe… hát itt mi van?… hehehe… Már voltam a langyosba, a
hidegbe, a melegbe, a lagymatagba, a forróba, a forgatagba és a
förgetegbe…

Legény: Méltóztatott már lenni a szénsavas lekvárba?

A vendég: Méltóztattam. Nagyon üde, hü de üde!

Legény: Méltóztatott már lenni a lekváros szénsavba?

A vendég: Méltóztattam. Nagyon üde. Üde hüde! Nagyon örültem, nagyon
erilek.

Legény: Akkor most következik egy kis finom masszázs. Nagyságodat
masszirolni, macérozni fogom, mint egy rongyot.

A vendég: Hehehe… Az jót tesz, mi? Hehehe.

Legény: Nagyon jót, nagyszerüt. Nagyságod féllábbal már ugyis a sirban
van.

A vendég (döbbenettel): Miben?

Legény: Akartam mondani, nagyságod féllábbal már ugyis a zsirban van.

A vendég: Hehe. Ott igen. Zsirban igen. Kicsit zsiros vagyok, mi? de
azért egészben véve proporcionális, mi?

Legény: Valóban, méltóztatik krokorcionális lenni.

A vendég: Na és hogy megy az? (Mutatja, hogy a maszázs.)

Legény: Méltóztatik ide a deszkára ledőlni, csak könnyedén, mint a
pille. Hanyatt, vagy hasmánt. Nagyságod választhat. Nagyságodnak
választó joga van, az uj törvény szerint.

A vendég (ledől, féloldalt, arccal a publikum felé): Igy?

Legény: Akár igy is.

A vendég: Mi ez? Hanyatt, vagy hasmánt?

Legény: Egy olyan művelt középosztály, mondhatnám: hanyahasmánt, vagy
hasmahanyánt. Méltóztassék talán kissé hanyattabban, ahogy mondják,
hanyatt eleganciával.

A vendég: És most?

Legény: Most jön a gyurka.

A vendég: Gyurka? Hol itt a gyurka!

Legény: Most én kezdem gyurkálni nagyságodat, de csak könnyedén, mint a
pille, mint a pillemadár.

A vendég: De ne kiclizzen… hehehe… ne kiclizzen… nem látja a finom
bőrömön, hogy kiclandós vagyok, tschicklandisch!

Legény: Most kenem a keblet.

A vendég: A keblet kenheti, de olyan finoman kenje, mintha vaj volna a
fején. Légiesen kenje, fiatal barátom, mint a zefir.

Legény: Igenis kérem, ugy kenem, mint a zafir.

A vendég: Nem. Tévedés. Hallja? Nem. Olyan finoman kenje, mint a zefir.

Legény: Értem. Mint a kefir. És különösen itt a zsirdomborulatoknál.

A vendég: De mért döff? Mit döff maga engem? Mi maga? szarvasmarha?
Miért öklel maga? Mért akar maga engem a szivére öklelni?

Legény: Pardon, csak kenem-fenem nagyságodat.

A vendég (félig felül): Nekem nem tetszik ez a kene-fene. Egyáltalában,
im allgemejnen, mért huzza le a bőrömet? Háziur kegyed? vagy
szövetkezet? Hol itt a pillemadár, amiről beszélt? Überhaupt: a bőrt
rajtahagyni! Nem lehuzni a hasról a bőrt. Nem szaladgálhatok egy ekkora
hassal bőr nélkül. Azt képzeli, hogy én vagyok a bőrharisnya?

Legény: Ez jót tesz az emésztésnek.

A vendég: Emészet! emészet! Sose eméssze magát. (Visszafekszik.) Csak
enyhén… renyhén… lanyhán… lenyhén… Csak csókdossa a tenyerével, mint a
galamb a zuzát – (kéjeleg)… halkan… piáno… pianisszimó…

Legény (dalol és ritmusra dolgozik): Száj, száj, szép délibáb.

A vendég (viccel): A szájamat csak hagyja, még az hiányzik, hogy
kigyurja a szájamból a fogakat és lerombolja azt a szép uj aranyhidat,
amit a doktor Kratohvil most épitett…

Legény: Nagyságodnak hid van becses szájában?

A vendég (viccel): Van. De csak egyik parttól a másikig. Lánchid. Sőt.
Ferenc József-hid. Gérokk-hid. Eljöhetne hozzám hidvámszedőnek,
ahelyett, hogy itt knédlit dagaszt az emberekből.

Legény (üvölt): Start! (És egy iramot vesz.)

A vendég (megrémül): Óvás! Halt! halt!

Legény: Csendet kérek nagyságodtól.

A vendég: Megállni! Kiszállok!

Legény: Csendet kérek nagyságodtól.

A vendég: Megállj! Pihenj! Vigyázat! Nicht stürzen! Mázolva!

Legény: Csak még egy pár taktus, nagyságod.

A vendég: Hagyja abba! Az én hasam nem tánciskola.

Legény (trombitál): Trattatata!

A vendég (döbbenettel): Mi az, az Isten szent szerelmére, mi az?

Legény: Most jön a lovasroham! Hajrá! hajrá! Előre! Üsd-vágd, nem apád
(gyurja).

A vendég: Elég! Eláll! Rendre! Bitorló! Hazaáruló! Maga azt hiszi, hogy
én velem balkáni háborut játszhat? hogy velem nikitázhat? hogy maga egy
öttörökötgörögötdögönyöz? Hogy én egy csatatér vagyok és maga egy fujó
paripák, aki vágtat a holttestemen át, száguldani a kivivott diadalra s
otthagyni el engemet összetiporva, hogy itt szedjék össze elszórt
csontomat, ha majd jön a nagy temetési nap?… Ká spúr! Maga lehet egy
gyurka és lehet én tőlem egy györgy, de engem nem gyur és nem gyür és
nem döfölész és nem dömöcköl. (Ledönti a maszirozó ágyra a legényt és ő
kezdi gyurni.)

Legény: De nagyságod!

A vendég: Most jön a gyurka, most jön a kene-fene, most jön a fészkes
fene, most jön a lovas-roham és a gyalog-zivatar.

Legény (elhaló hangon): Segitség!

A vendég: Várjon, várjon, most jön még a pillemadár. Majd adok én
magának pillemadarat!




PALIZANDER

Határozatba menvén, hogy az ebédlő nem állhat üresen, tehát legalább is
egy asztalt és hat széket kell venni bele, elindultam a Teleki-térre,
ahol az ilyesmi a legalkalmasabban beszerezhető. Én ugyan amellett
voltam, hogy tizenkét szék kell, de ellenfelem azt mondta, hogy az
fölösleges, ha annyi vendég jön, hogy hat szék már kevés, akkor ugyis
jobb, ha fölakasztjuk magunkat az ebédlőcsillárra, amely kovácsolt
vasból való erős jószág s legalább hat személyt elbir, adott esetben. A
Teleki-térre villamoson mentem, de már előtte egy sarokkal leszálltam,
hogy olybá tünjek, mint egy ártatlan járókelő, akit csak véletlenül visz
arra az utja. Olvastam, hogy igy kell tenni, egy elemi iskolai
olvasókönyvben, Tömörkény István »Lóvásár« cimü novellájában. Általán
igyekeztem ahhoz tartani magamat, amit ott kitünő társunk mond, ő ismeri
a néplelket és a nép: nép, a Teleki-téren épen ugy, mint Szögedön a
Buza-téren, föltéve hogy ilyen tér van ott. De hogy Debrecenben van,
arról biztos tudomást szereztem.

Ártatlan arccal értem tehát a Teleki-térre és végigmentem azon a soron,
amelyiken egyetlen butorkereskedő sincs, hogy, ravaszul, onnan kerüljek
vissza arra a sorra, amelyiken igenis vannak butorárusok, sőt kizárólag
csak azok vannak. Igyekeztem elfogulatlan és kedélyes lenni, ami,
jórészben, sikerült is, ugy hogy, mire a butorosokhoz értem és megálltam
az első bolt előtt, ezen szavakkal »ebédlő-asztal és hat szék«: az árus
rám se nézett s csak ugy félfogról vetette oda:

– Az attul függ, van-e vevőszándéka az urnak.

Igy mondta: »az urnak«, ami mégis kissé tultanyaiasan zengett
nagyságosurhoz szokott fülemnek.

– Van, – mondtam – van. Ugy nézek ki, mint akinek nincs vevőszándéka?

Ezt kérdeztem s hosszabb bocsánatkérő magyarázatot vártam. De a válasz
röviden ez volt:

– Ugy.

– Mindegy. Mégis vevőszándékom van.

– Mi tetszene?

– Ebédlő-asztal, hat szék.

– Az van. Milyen kell?

– Jó.

– Uj?

– Régi.

– Régi nem jó.

– Nem jó? Miért nem jó?

– Mert régi.

– De a régi olcsó legalább?

– Nem. Drága.

– Miért drága?

– Mert régi.

Ez elég röviden volt megmondva. Tovább nem is igen akart tárgyalni velem
az elárusitó. Ott álltam és zavarban voltam, de ő a világért ki nem
segitett volna a zavaromból. Nekem kellett fölvenni az elejtett fonalat:

– Jól mehet maguknak.

– Istennek hála.

– Hogy a vevővel ilyen röviden…

– Asztal és hat szék?

– Az.

– Akkor arról beszéljünk. Ciprusfa?

– Nem tudom, mi az.

– Az uriosztály tudja. Kőrisfa?

– Nem. Na. És nem iharfa és nem juharfa.

A boltos megint befagyott.

– Hát? – kérdeztem én.

– Az ur viccelni akar, nem venni.

– Venni akarok, nem viccelni.

– Kell palaszander?

– Pali – mondtam én.

– Pala – mondta ő.

– Pali – ismételtem makacson.

– Akkor hagyjuk – felelte ő és hozzákészült, hogy rágyujtson egy
szivarra. Ez már boszantott. Az is, hogy ugy ragaszkodott a palizander
rossz kiejtéséhez, az is, hogy tiszteletlenül szivarra mert rágyujtani.
Ugy tettem, mint aki menni akar. De mindjárt láttam, hogy baj lesz, ez a
közönyös ember el enged menni. Megint kapitulálni kellett:

– Na, jó lesz az is.

– Mi? – kérdezte ő, vagyis azt akarta, hogy megalázzam magam és
kimondjam az ő szavát. – Mi?

– A palaszander.

– Akkor tessék velem jönni a raktárba.

És kulcsokat vett és elindultunk. Ő ment elől. Áthaladtunk egy nagy
udvaron, meg egy kis udvaron, akkor két középudvaron és kint voltunk az
utcán.

– Ejnye, – mondtam – ilyen messze van?

– Visszamehetünk – felelt a butoros.

– Miért mehetünk vissza?

– Mert nem muszáj nekem eladni a butort.

Komoran ment tovább. Át egy keresztuccán, aztán hosszába egy uccán és
megint keresztbe egy uccán.

– Messze van a raktár a bolttól?

– Nincs – mondta ő. – A bolt van messze a raktártól.

Megérkeztünk a negyedik uccában egy ház elé és egy vasajtó elé. A
vasajtót kinyitotta és leindult a lépcsőn. Rettenetes magasságu lépcsők
voltak. De már lent volt.

– Borzasztó lépcsők – szóltam én, még fönt.

– Akkor ne tessék lejönni.

– Hogy nézzem meg a butort?

– Sehogy.

– Látatlanba nem veszek.

– Nem is kell. Ki mondta, hogy vegyen az ur?

Lementem. A butoros petróleumlámpát vett a kezébe és a homályos
távolságok felé indult. A petróleum füstölt.

– Füst – mondtam, most már egy kicsit bátortalanul.

– Füst, persze – vágott rá ő. – De az ur segithet rajta.

– Hogyan?

– Ugyis olyan vicces ember. Kitalálhatja a füstnélküli petróleumot. Itt
a palaszander.

És megállt, mert a palizander-osztályhoz értünk. Megnéztem a butort.

– Ez régi?

– Nem. Ez uj.

– De én régit akartam.

– Az lehet. De ez mégis uj.

– Hol a régi?

– A muzeumba. Palaszanderba nincs régi.

– Hát hová teszik, mikor régi lesz?

– Kidobják.

Nem volt ugyan szándékom, hogy az ócskástól vegyek uj butort, de már
nagyon meg voltam törve.

– Ez olcsó?

– Nem.

– Miért?

– Mert uj.

– Az előbb azt mondta…

– Azt, azt, de ez palaszander. A palaszanderbe megforditva van.

– Itt az uj a régi?

– Nem. Itt a régi nem uj.

Ott, a sötét pincében, vörös butoroktól, fekete sötétségtől és zöld
petróleumfüsttől körülvéve ez nagyon rejtélyesnek hangzott. Nem
gondolkodtam rajta. Megkérdeztem a butor árát.

– Százhusz…

És még mielőtt kinyithattam volna a számat:

– … forint. Százhusz forint. De nem muszáj megvenni. Mehetünk is.

– Egy asztal és hat szék! Százhusz forint?

– Igen. Hat asztal és egy szék még drágább volna. Töltjük az időt.

Láttam, hogy minden hiába. Megalkudtam százhusz forintban (ezt csak
azért mondom, hogy az »alkudni« igét használhassam) és mentünk vissza a
boltba. Ott lefizettem a százhusz forintot.

– Hová parancsolja a nagyságos ur?

Megmondtam a cimemet, bucsuztam, de ugy észlelvén, hogy már nagyságos ur
lettem, erre a kérdésre bátorodtam:

– Mondja, miért olyan méregdrága ez a butor?

– Mert palaszander.

Felhasználtam az alkalmat.

– Pali.

– Hagyja már, nagyságos ur – mondta a boltos és barátságosan a vállamra
tette a kezét. – Pala az, nagyságos ur. A butor az pala. Aki megveszi,
az a Pali.




A FEHÉR NÉGER

Ezelőtt két évvel járt Budapesten az állatkertben egy néger, aki fehér
volt; ez volt a neve: Ama, a fehér néger. A néger elment, ez a jelenet
ittmaradt.

A családapa (sétapálcával, keztyüben, cilinderrel a fején): Na,
induljunk, induljunk, gyerekek.

A gyerek (a mamához): Hova megyünk, mamuka?

Az anya (a férjhez): Hova megyünk papuka?

Az apa: Hová? hová? A tejutra! Hová mennénk?

Az anya: Ép azt kérdem.

Az apa: Hát hova megy egy tisztes pesti polgár vasárnap?

Az anya: Hát hová?

Az apa: Az állatkertbe.

A gyerek: Hála isten, hogy már kint van. Éljenek az állatok! Éljen a
papa!

Az anya: Tiszteletlen gyermek. Ne emlitsd az állatokkal egy szinvonalon
atyádat.

Az apa (jóságosan): Csak hadd a gyereket. Én nem sértődök meg.

Az anya (haragvóan): Te nem. De az állatok.

Az apa: Riza, Riza. Ez megint kezdete valaminek?

Az anya: Nn… nem. A vége.

Az apa: Hát legyen is vége. Kezdd mingyárt ugy, hogy vége is legyen.

Az anya: Hát vége.

Az apa: Na, ne kezdd!… Inkább vedd fel, cunus, a fehér ruhádat és az
állatkertben megnézzük a négert.

Az anya: Éppen!

Az apa: Mé-mé-mér’ mondod te, hogy éppen?

Az anya: Hogy az egész világ rajtam röhögjön. Éppen egy négert megyek
megnézni fehér ruhában.

A gyerek: Igaza van.

Az apa! Fogd be. (Oda se néz.)

Az anya: Inkább fölveszem a fekete ruhámat a frézzel.

Az apa: Jó, vedd föl a fekete ruhádat a frázzal, csak gyerünk, gyerünk,
gyerünk. Mert okvetlen meg kell nézni azt a fehér négert.

A gyerek: Ujjé! fehér néger.

Az apa (oda se néz): Fogd be.

Az anya: Adolf. Nem vagyok abba a hangulatba.

Az apa (kinosan): Milyen hangulatba?

Az anya: Az én életem nem olyan rózsás. Nekem te ne mondd, hogy fehér
néger.

Az apa: Hogyhogy hogy ne mondjam, hogy fehér néger?

Az anya: Nekem csak mondd a négert ugy, ahogy a jó isten megteremtette.

Az apa: Ugy mondom. Fehér néger.

Az anya: Velem ne élcelj.

Az apa: Élcelek? én élcelek? Ez abszolut nem élcelet. Hát nem láttad a
plakátot, amelyiken az áll, hogy Ama, a fehér néger?

Az anya: Ne folytasd, ne nagyon folytasd. Ha nekem nincs is az a
müveltségem, azért én tudom, hogy Ama, az nem egy néger, hanem egy
mutogató névmás.

Az apa (legyint): Igen, igen, az egy névmás, de ez egy más név!

A gyerek: Igaza van. Ahol igaza van, ott igaza van.

Az apa (oda se néz): Fogd be. (Odanéz.) Haladéktalanul fogd be, vagy
lepényre pofozlak.

Az anya: Ugy! Most csak brutalizáld a gyereket. Igy van ez, ha egy atya
nem áll hivatása magaslatán és anekdótákat mond egy serdületlen gyerek
jelenlétében.

Az apa: De anyuskám! Esküszöm a boldogult keresztanyád sirjára.

Az anya: Hihhetetlen. Belevonja a keresztanyám szentemlékü sirját egy
ilyen aljas vitába.

Az apa (türelmetlenül): Hát jó, a kalácsára esküszöm.

Az anya: A kalácsára?

Az apa: Igen. A térde kalácsára.

Az anya: Arra?

Az apa: Arra. Amarra. Ki akarok menni az állatkertbe és meg akarom nézni
a fehér négert.

Az anya: Szóval ragaszkodol ehhez a buta vicchez?

Az apa: Melyikhez?

Az anya: A fehér négerhez.

Az apa: Én nem ragaszkodom. A néger ragaszkodik.

Az anya: Mondd csak, kérlek, mi az a néger?

Az apa: Mit tudom én? Egy tábornok. Vagy egy viharágyu. Egy néger, az
egy néger.

Az anya: Vagyis az a néger: egy néger.

Az apa: Igen, igen: egy néger.

Az anya (határozottan): Akkor fekete. Ha néger, akkor fekete. Vagy
fehér?

Az apa (boldogan): Igen-igen. Éppen ez az, hogy fehér.

Az anya (határozottan): Akkor nem néger. Ha fehér, akkor nem néger. Csak
nem akarod azt mondani, hogy én néger vagyok?

Az apa: Te! Én azt mondtam, hogy te néger vagy?

Az anya: Azt mondtad. Azt mondtad, hogy ami fehér, az néger. És én mégse
vagyok néger. Érted?!

Az apa: De cunus, értsd meg már, hogy miről van szó!

Az anya: Éppen azt akarom. Svarc auv vejsz tudni akarom, hogy fehér-e
vagy fekete?

Az apa: Ahogy vesszük.

A gyerek: Höhöhö.

Az apa (némán ránéz, megrázza a fejét): Ahogy vesszük. (Még egyszer
ránéz.) Ahogy vesszük. Amennyiben néger, annyiban fekete, de amennyiben
fehér…

Az anya: Annyiban nem néger.

Az apa: De értsétek meg angyalkáim. Ez egy természeti tünemény.

Az anya: Höhöhö.

Az apa (a gyerekre néz): Mit csinálsz?

Az anya: Az semmit. Én kacagok.

Az apa (a gyereket kérdi): Min kacagsz?

Az anya: A természeti tüneményen kacagok. Micsoda természeti tünemény
egy néger általában és speciell egy néger, aki nem fekete? Egy fekete,
aki fehér? Akkor te is egy természeti tünemény vagy.

Az apa (fölemeli fenyegetően az ujját): Riza. Riza. Mért volnék én egy
természeti tünemény?

Az anya: Mert te is fehér vagy és mégse vagy fekete. Vagy talán azt
mondod, hogy fekete vagy? Mert te képes vagy arra is. Egy ember, aki azt
mondja, hogy a néger nem fekete, az képes azt is mondani, hogy a fehér
nem fehér, vagy hogy a fekete nem fekete, vagy hogy a fehér fekete, vagy
hogy a fekete fehér…

Az apa: De ki mondta! Én egy percig se állitottam, hogy a fehér nem
fekete, vagy hogy a fekete nem fehér, vagy hogy ami fehér, az nem néger,
vagy hogy a néger fekete…

Az anya: Akkor mit akarsz?

Az apa: Én semmit. De te rámtámadsz, mint egy fekete haramia.

Az anya: Mi-a?

Az apa (fejetlenül): Hekete haramia. Én csak azt mondtam, hogy az a
féger… illetve az a héger… (Abbanhagyja, mert reménytelen.) Na igen.
(Esedezve.) Drága kicsi csillagocskám, idehallgass, hiszen olyan
egyszerü. Ha a kávéházban hozatsz egy feketét…

Az anya (könyörtelenül): Akkor az fekete.

Az apa (rimánkodva): Hát ne igy vegyük. Vegyük ugy, hogy ha a kávéházban
hozatsz egy fehéret…

Az anya (kegyetlenül): Akkor az fehér.

Az apa (esengve): Riza. Kibeszélni! Ha hozatsz egy fehéret és azt
mondod, hogy legyen benne sok fekete. (Örömmel.) Ez az! igen, ez az…

Az anya (kajánul): Te szerencsétlen! Akkor az egy fehér néger? Akkor az
egy kapuciner! Te képes vagy bemenni egy kávéházba és rendelni nekem egy
négert, habbal és két kocka cukorral. (Imperative.) De hogy én abból
egyem, abból te nem eszel. Azt te iszod meg. Belőlem nem csinálsz
emberivót. Én nem leszek egy hanibál.

Az apa: Kanibál!

(Keresztbe rohannak a szobában fel és alá.)

Az anya: Nekem hiába kanibálsz!

A gyerek: Pszt! Stén blejbn!

(Mindaketten megállnak és egyik jobbról, a másik balról ragadja meg a
gyereket)

A gyerek: Mielőtt széjjeltépnétek, mondjátok meg, hogy fehér-e vagy
fekete?




VASÁRNAP

Két óra elmult, mindenki megebédelt, az uccán rozmarinszagu cselédek és
bajuszpödrő-szagu mesterlegények. Mindenki boldog: munkaszünet van.
Fülledt meleg, ólomnehéz levegő, az égen fekete felhők sürüsödnek, de
már tizenkettő óta. Nem tudja rászánni magát az eső, hogy essen. Két
öntözőember jön, csikos egyenruhában, sapka a fejükön, a sapka mellé
egy-egy szál rózsaszin virág van dugva. Az egyiknek a vállán egy nagy
rézcső, a másiknak a vállán az öntöző gumi- vagy vászonkigyó, amelyiknek
a végén kupak van, amiből kispriccel a viz. Az öntöző-emberek fiatal és
vidám legények, de e pillanatban rosszkedvük van, egészen rossz. Hogyne.
Vasárnap délután. És nekik öntözési inspekciójuk van, végig kell
locsolniuk ezt a ronda Váci-utat. Mi mindent lehetne csinálni ehelyett,
például a ligetben, a ringlispilek körül, esetleg az Angol parkban is,
ámbár oda már elég nagy a belépti. Még lány is kerülne s igen kitünően
lehetne végezni ezt a gyönyörü vasárnapot. Na igen, de ha spriccelni
kell.

Megállnak a kövezetnek annál a darabjánál, amelyen egy kis vastábla van.
Azt felcsapintják, hogy hozzálássanak a munkához. Közben följebb tolják
a homlokukról a sapkájukat, megvakarják a fejüket. Az egyik fölnéz az
égre, a másik ezt mondja:

– Az istenit. Eshetne.

Igen, eshetne, mert a felhők feketék és csakugy lóg belőlük az eső. De
ha egyszer nem esik. Nem kezdik el a spriccelést, látni rajtuk, hogy az
esőt várják. Inasgyerek megy el mellettük, mingyárt észreveszi, miről
van szó és odaszól az öntözőknek:

– Gyerünk csak. Lehet már kezdeni; nem lesz itt eső karácsonyig.

– Kuss – mondja az egyik öntöző és a vállán lógó gumikigyóval utána
legyint a gyereknek.

A gumikigyót ugyanis nem csavarták még rá a rézcsőre. Hátha. Hátha
elered az eső. De nem ered el. Rá kell csavarni a kigyót a rézcsőre. De
azt a csákányforma vas-szerszámot, amivel a vizet kinyitják, még most
sem forditják el. Hátha. Hátha nem lesz rá szükség.

A villamos váltó-igazgatója, a gyerek, akinek szintén nincs vasárnapja,
nézi a szenvedést és veleérez a két pehhes spriccelővel. Szól is:

– Mingyár esik. Egy félórába se tart.

Ezt ugyan a jóakarat diktálta, de, mert egyelőre nem esik még, az
öntözők ezt is gunyosra magyarázzák, s az egyik megadja rá a választ:

– Kuss.

A másik elforditja a csákányt, az egyik irányitja a csövet:

– Srr! – mondja a viz, ahogy kidugja az orrát a gumikigyó szájából.

– Hoa-hopp! – mondja a csővezető lagymatagon, inkább szokásból.

Azonban az öntözés csak ugy átabotába történik, nagy fehér darabok
maradnak a kövezeten szárazon. A spriccelő nem céloz, nincs kedve,
boszuságában oldalba spricceli a villamoskocsit. Nem árt neki, lakkozva
van.

Lanyhán felöntözik még a lábuk közvetlen környékét, vigyázva – mégis
vasárnap van – hogy a cipő el ne vizesedjék, a csákány elcsendesiti a
vizet, megint a vállukra vetik a rézcsövet és a gumikigyót. Mennének is
tovább.

De sárga villám pislant el a házak felett, az ég megdördül és kövér
cseppekben hullani kezd az eső.

A spriccelők állnak, kicsit már boldogan; nézik, hogy elég kiadós
lesz-e? Lesz. Néhány perc alatt fel van öntözve az egész Váci-ut. Több
nem is kell. Cső és gumikigyó nélkül csinálja az isten, de, meg kell
hagyni neki, egész jól csinálja.

Fajeramt. A spriccelők ragyogó arccal baktatnak odébb. Lehet már a
ligetbe menni. Nagyszerüen lehet, mert az eső még esik, de a nap ott
bujkál már az egyik nagy gyárkémény felett.

A villamos-igazgató, a gyerek, önérzetesen kiabál utánuk:

– Na ugy-e, megmondtam!

A spriccelők visszafordulnak és igen kedvesen mondja a rézcsöves:

– Fogd be.

A gumikigyós kiegésziti:

– A pofád.

És eltünnek a szemem elől.




A LAPDA-ÉPOSZ

Részlet akármelyik napilap elmult vasárnapi sportbeszámolójából. Az
esemény, amelyről szó van – hogy mindenki megértse, ideirom –
magyarjaink győzelme az osztrák ármány ellen a bécsi Hend and Fiess
football-egylet pályáján. Magyarjaink (rózsák fakadjanak lábaik nyomán!)
4:1 arányra verték a bécsieket. A magyar kaput Zsák védte. Zsák. Zsák.
Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák.

(Kezdődik:)

… Bömböletes éljen reszketteti meg Vindobona kék egének aranyszárnyu
kapuit. A mieink jönnek. Nyurgányi fiuk, mindmegannyi ugyanannyi; daliák
a szó leghizelgőbb értelmében. Ikrás lábuk a földet éri, combjuk
közvetlenül az al-szár felett következik, melyen a csodadomboru mellek
foglalnak helyet, fejük legfelül göndörödik. Sok édes női szem dobban
meg a délceteg leventék láttára. Borbás, a kapitány lendül az élen,
kezében bodorodó háromszinü zászlót csókolgat a vasárnapi zepfir.

– Ez Borbás! – suttogják a beavatottak és szájról-szájra röppen a hir:

– Ez Borbás!

S bizonyos megnyugvás hegedül bele halkan a szivekbe. Itt, honunk
határitól háromszázharminc kilométer távolságban, itt, ahonnan messze
kell utazni, mig az ember hegyet láthat, itt oly jól esik tudni, hogy
Borbás izomzatában fekszik nemzetünk becsülete; több: országunk
mentsvára; több: minden és semmi!

És ahogy kint vannak a zöld gyeppel boritott végtelen sikságon, a biró
is kiszökell.

– Go on! For ever! What is news! Daily Graphic! Leslies Weekly! –
hangzik a buzditó szózat a mi hőseink, a mi népünk válogatottjai felé.

A biró könnyedén csettint nyelvével. Mint megannyi szarvasünő inalnak a
magyarok. Közepütt a lapda. Egészen gömbölyü. A half-center offside-ot
lő, puha árnyalással. Kerekes Izsák, a bal-back, ápolja a lapdát,
csavaros lábrángással széditi ellenfeleit, akik nem birják az iramot.
Most Kőmives Kelemen rohan fel, simitott és csiszolt billentyümenettel.
Már-már mintha, de mégsem. Az égre komor viharfelhők szenderednek. A
szinhely áttételt szenved, a játék a magyar kapu elé torlad.

Ki áll magyarok kapujában? Ki áll amott a szirttetőn? Ki vagy te bánat
embere? Ki az, mi az, vagy ugy? Igen, ez a hatalmas Zsák, a pöttön
gyerek, akit kultuszminiszteri engedélylyel váltottak ki az elemi iskola
I c) osztályából, melyet tavaly kellett volna diadalmasan elvégeznie.
Zsák áll a kapuban, a kapu zsákban áll s az áll a zsákban kapu, mig a
kapu az állban zsák. Tébolyitó gondolat. Gondolatzsák, eszmezacskó. Ez a
kis gömböc, aki duda gyanánt magaslik ki a hórihorgas kapuból, ledobban
a lapda elé, mely már a hálót surolja homlokával; meglátni és
megszeretni egy pillanat műve volt, mert a lapda jobbról pöndörült és
balra dürgött, de láthatólag a tangens irányában akart cölöpölni.
Emberére akadt azonban Zsákban. Ez a sudár óriás sivó fenevadként
vetette magát a görgetegszerü lapdára. Percekig tusázott vele,
tuslakodott benne, tuskározta azt. A lapda hörgött és harácsolt, de Zsák
lebirkózta őt. A napóleoni hadjáratok óta, aki pedig négy piramidolról
tekintett alá az évezrek sivatagába, nem látott ilyet a tribünök
közönsége:

– Hurrá! – harsant fel az ajkakon s fölzendült a jól ismert futballvers,
amely játszi kedvteléssel ösztökéli a mi zsákunkat:

  Zsák hátán fót (fault),
  Kibe tü sose vót (vault)…

S utána többen ezt énekelték kipirult arccal:

  Elszakadt a zsák,
  Kiömlött a mák,
  Azér’ ugat a kis pudli,
  Mert nincs máma mákos nudli.

Zsák mámorittasan rugta oldalba a lapdát, ugy hogy az nyüvitett a
fájdalomtól. A mieink pedig a jobbközépen már vitték is azt. Egyre
közelebb, mindegyre közelebb. E rovat nem alkalmas a föllengző költői
leirások eszközölhetésére. De lehetetlen nem vázolnunk e pillanatot,
melyet vázolnunk lehetetlen. Majom Pali ment elül, mögötte Érc Barnabás
és Kohn Arnold futottak, nem futás volt e futás, hanem a szárnyszegett
sas zuhanó mozgalmassága. Tintalusz Hebrencs a box-calf csatár, diktálta
a speedet, mely mihamarabb észvesztő orkánná sebesedett. A másodperc
tört részei alatt másfél méterrel a mieink már ott voltak az osztrák
fonadék előtt, mely bevehetetlennek látszott. Szilaj Manó azonban
sevró-lakk métercentnerünk szuronyt szegezve öblögetett a kapu felé. A
lapda hármat trendelizett és Tinódi Sebestyén széles ecsetkezeléssel
helyezte el az osztrákok világot jelentő deszkáján.

– Never Mór! – hömpölygött a lelkes üdv magyarjaink felé. Egyesek Zsákot
kapták vállaikra, mások Zsákot emelték a magasba, ismét mások Zsákot
ünnepelték s voltak olyanok is, akik Zsákkal ajkukon mentek a
küzdelembe:

– Vagy ezzel, vagy ezen, – szóltak az anyák s büszkén mutatták meg
fiaiknak, hogy mi egy magyar Zsák.

Half-time.

A fiuk gőzölgő pirkadással fogyasztották rövid reggelijüket. Kiküldött
munkatársunk azonnal felkereste Zsákot öltözőjében. A sarokban feküdt,
mint egy Zsák. Munkatársunkat azonnal megszólitással tüntette ki:

– Még sok dolgunk lesz a második félidőben – mondotta és intett
munkatársunknak, hogy haladék nélkül távozzék, mert láb-in-izomzati
pótgyakorlatait óhajtja elvégzendő tréning szempontjának alapjából.

Igy folyt le a második idő is. De mért folytatnám? Akik ott voltak,
sosem fogják elfelejteni a pillanatot. Akik nem voltak ott, sosem fogják
elfelejteni, hogy ott voltak és nem felejthetik el, amit elfelejtettek.
Mégcsak Zsákról kell néhány egyszerü szóval megemlékeznem. Csodákat
müvelt és finom tónusai a legelkényeztettebb gurmandot is kielégitették.
Megdöbbentő ékesszólással végezte munkáját s szédületes fortékat és
fortisszimókat fogott a lapda hurozatán. Lehetetlen meg nem állapitani
róla, hogy Zsák ma klasszist képez és pedig legjobbjaink sorában,
Munkácsy Mihálylyal, Sauer Emillel és Szentjóbi Szabó Lászlóval egy
napon emlithető.

E vázlatos és száraz jelentés után lapunk olvasói holnap kapják a
részletes beszámolót. Eredmény 4:1, a józan ész rovására.




NYUGALOM

(A férj ül az asztalnál és levelet ir. A felesége nézi, mig meg nem
szólal.)

A nő: Na és most mit csinálsz?

A férfi: Én most szép nyugodtan egy levelet irok. Amit ugyan magadtól is
kitalálhattál volna, mert egy ember, akinek toll van a kezében és
levélpapir van az orra alat, az az ember biztosan nem tenniszezik és
biztosan nem is biliárdozik, hanem minden valószinüség megvan arra, hogy
az az ember levelet ir. Máskor mást feleltem volna neked, de mióta
elhatároztam, hogy szép nyugodt ember leszek, azóta akármit kérdezhetsz
és én akármire felelek.

A nő: Kinek irsz?

A férfi: A Bródbejszer Jánosnak irok, aki tegnap a kávéházban
pofonvágott.

A nő: Kit?

A férfi: Kit? Engem.

A nő: És te visszavágtad?

A férfi: Nem; ha tegnapelőtt vágott volna pofon, akkor standepé
visszavágtam volna, de amióta elhatároztam, hogy szép nyugodt ember
leszek, azóta nem vágtam vissza, hanem szépen nyugodtan megirom neki,
milyen helytelen és illetlen az, hogy ő engem pofonvágott.

A nő: Kár, hogy nem tegnapelőtt vágott pofon.

A férfi: Miért kár?

A nő: Mert tegnapelőtt visszavágtad volna és tegnap nem történt volna
meg veled az a szégyen, hogy egy Bródbejszer mir-nix-dir-nix pofonvág.

A férfi: Nekem te beszélhetsz! Én egy szép nyugodt ember vagyok és az
megszünt, hogy te engem felhuzhass és én ugorjak neked. Á. Az megszünt.
Á.

A nő: Bé.

A férfi: Bé? Azt mondtad: bé?

A nő: Azt mondtam: bé.

A férfi: És miért mondtad azt, hogy bé?

A nő: Mert te azt mondtad, hogy á.

A férfi: Hát ennek vége. Hogy te engem felhuzhass és én ugorjak neked,
annak vége. Hogy te bét mondj, mikor én át mondok, annak vége. Á.

A nő: Á.

A férfi: Mit mondtál?

A nő: Azt mondtam: á.

A férfi: Mért mondtad te azt, hogy: á?

A nő: Az előbb azt mondtam bé és az nem volt helyes. Most azt mondom,
hogy á, talán ez sem helyes?

A férfi: De helyes. A leghelyesebb. De hogy te engem felhuzhass és én
ugorjak neked, az nincs. Én egy szép nyugodt ember vagyok ezentul. Én
vagyok a Deák-szobor a Lojd-palota előtt… én vagyok a sóbálvány a
bibliából… én vagyok a nyugalom oszlopa.

A nő: Na, oszlopnak nem vagy elég vékony.

A férfi: Parancsolod, hogy midert viseljek? Kérlek! A te kedvedért
füzőbe fogom szoritani rengő-ringó derekamat. Jó? Én leszek a vékony
deszka kerités. Jó? Sétapálcika leszek és te a kezedbe veszel és sétálni
fogsz velem. Jó? Egy szalmaszál leszek, amellyel majd limonádét
szopogatsz, hogy fulladj meg rajta. Mert nem, nyuszinkó, nem, te engem
nem üttetsz meg a gutával. Hojojoj! Hol vagyok én és hol a guta?

A nő: Komárommegye csalló-közi járásában.

A férfi: Mi?

A nő: Guta; nagyközség. 1035 házzal és 7834 magyarajku lakossal.

A férfi: Mi?

A nő: Guta. A Vágnak az érsekujvári Kis-Dunába ömlésénél. Sré-vizavi.
Jelentékeny halászatot üz.

A férfi: Mi?

A nő: Guta. Postahivatala van. A tutajozás ott igen jelentékeny.

A férfi: Hja ugy!? Tehát már tutajozni is akarsz az idegeimen? Eddig
csak szánkáztál és csorkoláztál rajtuk, ezentul már tutajozni is fogsz?
És csónakázni? Mi? Azt is? Kérlek, holnap elmegyek a Plökl és Házhoz és
veszek egy szandolint. És ha azt kérdik, hogy minek, akkor megmondom,
hogy a feleségemnek, aki regattázni akar az idegeimen. És adjanak egy
csónakázó-dresszt is, kis sapkával. És adjanak egy ródlit is, hogy a
feleségem télen ródlizhasson is az idegeimen. És tanulj meg spiccelni a
Nizsinszkitől, hogy balettet is táncolhass az idegeimen. Hogy eljárhasd
rajtuk a poloseci táncokat.

A nő: Poloveci.

A férfi: Poloseci. Péterváron lehet poloveci, de itt Pesten csak
poloseci.

A nő: Ahogy gondolod.

A férfi: Én, mejnerzejc, sehogyse gondolom. Én csak ugy gondolom, hogy
annak, hogy te engem felhuzhass és én ugorjak neked, annak már
befellegzett. Itt, barátom, rendben vannak az idegek. És ha gombostüket
szurkálsz belém és ha kalapácscsal ütögeted a fejemet, itt akkor is
nyugalom van.

A nő: Hála Istennek.

A férfi: Ne rendezz hálaadó istentiszteletet, arra itt semmi szükség. Én
egy szép nyugodt ember vagyok. És egy nyugodt ember, az egy nyugodt
ember. És itt egy nyugodt emberrel állunk szemben.

A nő: Állok.

A férfi: Állunk!

A nő: Állok, mondom.

A férfi: És mért, ha szabad esengenem? És mért, ha szabad könyörögnöm?
Ha szabad kuncorognom. Mért? Mért srófolod te ki az én szavaimat? Mért
állok és mért nem állunk?

A nő: De kérlek, mert csak én állok egy nyugodt emberrel szemben.

A férfi: Hol? Hol állsz te egy nyugodt emberrel szemben? Mutasd meg
nekem azt a nyugodt embert.

A nő: Itt, itt, az Istenért, hiszen te magad mondtad.

A férfi: Az mindegy: akárki mondta.

A nő: És én csakugyan állok a nyugodt emberrel szemben. De te nem.

A férfi: Ugy? Te igen és én nem? Amit te tudsz, azt én nem tudom? Én
nem? És miért nem? Miért nem?

A nő: Mert te ülsz.

A férfi (felugrik): Hát tudod mit, én már nem is ülök. Én már állok. És
tudod mit, én már nem is állok. Én már megyek. És tudod mit, én már nem
is megyek, hanem rohanok. És tudod mit, én már nem is rohanok, hanem ugy
vágom pofon háromszor en-suite a Bródbejszer Jánost, hogy az eget
pattogatott kukoricának nézi és megtudja, hogy egy szép nyugodt emberrel
nem lehet kukoricázni. Agyé.




MADÁRHANGOK

– Ramage des Oiseaux. –

Kint voltam az állatkertben tegnap délután; ne féljenek, nem találtam
semmi rendetlent, nem akarok megszidni senkit, nem akarok jobban-tudni
semmit, nem akarok felvilágositani, helyreigazitani, remonstrálni,
demonstrálni, nyugodt polgári egyénként voltam kint, sétáltam a
lábammal, szittam a levegőt orromon át a tüdőmmel, néztem a fülemmel,
hallgattam a szememmel, igy csináltam, ugy csináltam, tudja Isten hogy
csináltam, hacacárehacaca. Láttam, hogy a róka ravasz, hogy móka a
tavasz és a fóka a kavasz; a foltos hiénára még a tavalyi foltok voltak
rávarrva, a mosómedve mint egy Iluska csak áll a patak partján és mossa,
mossa, ugyanugy, mint Ágnes asszony; a vizi állatok nagyon tüzesek, a
tüzi legények nagyon vizesek (mert már melegebbek az idők). Hiányzott
ugyan az én jó Taszilóm, az állatkerti főrendező, és – fene a maliciámat
– egy pillanatig arra gondoltam, hogy hat óra után már ő is visszavonul,
de aztán rendreutasitottam magamat, hogy nem illik Taszilót, a kedves
derék Taszilót még gondolatban sem megbántani s tovább sétáltam a
tüdőmmel, néztem a lábammal satöbbi, lásd fentebb.

Minden rendben volt, sőt még némi öröm is kipirkadt belőlem, látván,
hogy a szimfónikai zenekagylovat elhordták és a zenészek Isten szabad
ege alatt huzzák a dalt a jó Isten hóna alá. A Tannhäuser
nászindulójától kisérve haladtam el a kisded tó mellett, melyben
hosszulábu, elegáns gólyák, kócsagok, daruk és egyéb kalapdiszek
lépdegélnek, megannyi freystädtler lovagokként, el, el a madárház felé,
amelyben kis énekeseink laknak. S a kis énekesek kalitkáján ime mire
bukkantam! Nagyon okos és bájos dologra. A kalitkában nyüzsögnek a
madarak, s az ördög jobban tudja, hogy melyik melyik. Ezen segitendő, a
vasrácsra fel van szögezve mindegyik madárnak a fotográfiája. De nemcsak
fotográfiája, hanem személyleirása is. Igy:

»Erdei pityerke, magassága tiz centiméter, hossza huszonkettő,
szélessége öt, köbtartalma harminc deciliter, tollainak szine sárgába
vesző kékes-zöld a szárnyon, mig a nyakon inkább kékbe vesző
zöldes-sárga és a farka tövében zöldbe vesző sárgás-kék.«

S aztán még egy felvilágositás:

»Hangja: pityeripityeripittypittypitty.«

És igy igen érdekes madárhangok vannak. A mezei ibrik például ezt
mondja:

– Rutyutyunyihaha.

A lila mitugrásznak a hangja ez:

– Cipegecipegecupp.

Elgondolkoztam, mert ez nálam hamar megesik. Azon a nagy kalitkán
gondolkodtam el, amelyben én is élek, a többi madarakkal együtt, szóval
Budapest jutott eszembe, s elhatároztam, hogy megpróbálok én is ilyen
személyleirásokat eszközölni madártársaimról és kiszögezem a kalitkára,
hadd lehessen felismerni őket. Itt vannak a próbák:

*


Hordár-madár.

(Trogerus arcticus et antarcticus.)

Feje veres, kis rézlemezzel ellátott, tollazata kopott. Orra megnyult és
horgas, zsidó madarakéra emlékeztető. A sarkokon fordul elő, ugy az
északi, mint a déli sarkon. De a déli sarkon ritkábban, mert akkor
ebédelni szokott menni. Lassan és méltóságteljesen lépked, különösen ha
megbizása van. Rendesen igen sok gyermeke szokott lenni, akiknek számára
egy szobából és konyhából álló meleg fészket épit, amelybe este maga is
visszavonul. Hangja: »Denagyságosurcsaknemkivánjahogyháromhatoséradobutc
ábólafilatorigátramenjekojojoj«.


Kocsiska.

(Inimicus vitae, gorombus.)

Magas emelvényen él, melynek alul négy kereke van, ennek többnyire kocsi
a neve, bár külső megjelenése nem is egészen olyan. Fent, elül, a mellső
végtagok egyikéből fapálcika nyulik ki, melyre bőrfonál van erősitve, a
bőrfonállal pattogtatni lehet s e pattogtatással kiséri e szárnyas
azokat az életmegnyilvánulásait, melyek miatt a gorombus melléknevet
kapta. Vannak, akik azt mondják, hogy ez a madár nem az ornitológiába,
hanem az orditológiába tartozik. A kérdés egyelőre nincs eldöntve.
Megszelidithető, de csak egészen nagy összegekkel. Hangja: »Akutyaisteni
thátloptaménalovamatmegacejgothogymagaittegyforinttalakarjakiszurniaszem
emetmáskormegnézemkiteresztekfelakocsimranyavalyatörjeki«.


Jegyszedősi-ruhatáros.

(Garderobius molestans.)

Különösen kedvező talaj számára a szinházak mocsaras környéke, melyben
vadon tenyész. Felismerhető azokról a zsinórokról és sujtásokról,
melyekkel a szinházigazgató sujtja őt. Ez egyébiránt az egyetlen, amit a
szinházigazgatótól (Director haperer) kap, ugy hogy teljesen a
ragadozásra van kényszeritve. Jellemző, hogy áldozatát, melyet már igen
messziről kiszemel, csak felsőruhájától fosztja meg, aztán menekülni
engedi. Néha megrozsdásodik, ilyenkor csikorog, a fogainál fogva, s
legjobb borravaló nevü kenőcscsel megkenni. Hangja: »Méltóztatikparancso
lnihogykikészitsemmeravéginnagyatolongássokszemétemberjáridemihozzánk«.


Csőrös ellenőr.

(Undorca electricus.)

Vidám madaracska, mely egész életét ugrándozással tölti. Egyik sárga
kalitkáról a másikra szökdel, amiben nagy segitségére vannak lábai,
melyek lefelé a földig elérnek. Csak ott jelenik meg, ahol előzőleg már
a kalauzusz-madár fészkelt. Csőrét mindenüvé és többizben is bedugja s
mindenütt kis szines cédulákat keres, s ha megtalálja őket, akkor
boldogan gőgicsél. Hangja:
»Kerremajegyetturaimkerremajegyetturraimholnincsjegytessékváltani«.

*

A többi madarakról szóló részletes leirással még nem készültem el. A mü
azonban nagyon terjedelmes lesz s valószinüleg az Akadémia segitségével
fogom kiadni. Egyelőre azonban még nem vagyok tisztában azokkal a
hangokkal, amiket a pályaudvari-portás-madár szokott használni minden
vonat elindulása előtt. Valószinü, hogy mihamarabb ezt is megfejthetem s
akkor az egész tudományos anyaggal a közönség elé lépek.




PETÚR MEG A DINNYE

A nagyságos ur és a nagyságos asszony teritett asztal mellett ülnek,
amelyen, tányéron, csak egy sárgadinnye van. Lehetőleg ne legyen
kasirozott, hanem igazi. A nagyságos ur fogpiszkálóval turja a fogait,
mint aki boldogan evett, közben cipog is hangosan, vagyis neveletlenül
szivja a fogát.

A nagyságos: Hát ez? Ez. Ez itten?

A nagysága: Dinnye. Melóne.

A nagyságos: Látom.

A nagysága: Mit látsz?

A nagyságos: Hogy dinnye.

A nagysága: Nincs ráirva.

A nagyságos: Mégis látom. Hát látod, ez vagyok én. Mégis látom.

A nagysága: Ha látod, mér’ kérded?

A nagyságos: Hogyhogy mér’ kérdem? Mér’ kérded, hogy mér’ kérdem? Nem
azt kérdem, hogy dinnye-e, mer’ azt látom, hanem azt kérdem, hogy
görög-e?

A nagysága: Mer’ azt nem látod?

A nagyságos: Nem, az istenfáját.

A nagysága: Az istenfáját azt látod? Hogy görög-e, azt nem?

A nagyságos: Nem.

A nagysága: Szóval a nemzetiségét óhajtod? Kérlek. Nem görög. Szerb.
Vagy bulgár. Vagy cernagóric…

A nagyságos: Nem ugy értettem, Jeti, te nagyon jól tudod, Jeti, hogy nem
ugy értettem. Tudod, hogy mit mond Petur a Bánkbánban?

A nagysága: Azt mondja amit akar, akar a Bankbanban, akar a Zugligetben.

A nagyságos: Petur azt mondja, Jeti, és pedig nem a Zugligetben, hanem a
Bánkbánban mondja: Görög, gubás, bojér olasz, német, zsidó… nekem az
mindegy, ha fejét a korona disziti.

A nagysága: Mit gagyogsz felnőtt férfi étedre? Láttál már gubás dinnyét,
vagy bojér dinnyét, vagy zsidó dinnyét? Láttál? Petúr?

A nagyságos: Nana, Jeti. Mér’ nem kérded, hogy láttam-e olyan dinnyét,
amelyiknek a fejét korona disziti? Hallatlan, Jeti.

A nagysága: Mit fitogsz a latin müveltségeddel? Mit fitogsz Petúr?

A nagyságos: Nem fitogok.

A nagysága: Én gyönge nő vagyok, én nem járhattam gimnáziomba, mer akkor
még nem volt, ha lett volna és ha jártam volna, akkor talán meg tudnám
mondani neked a dinnye nemzetiségét.

A nagyságos: Lasz ab, Jeti, lasz ab. Te tudod, hogy épen azt mondtam
evvel az idézettel, hogy engem nem a dinnye nemzetisége érdekel. Csak
azt akartam megtudni, hogy ez a dinnye görög-e vagy sárga?

A nagysága: Ugy? Te viszont azér’ jártál gimnáziomba, hogy tőlem,
védtelen nőtől, tudakold, hogy ez a dinnye görög-e, vagy sárga?

A nagyságos: Vagyis nem vagy hajlandó elárulni, hogy ez a dinnye görög-e
vagy sárga?

A nagysága: Hajlandó vagyok.

A nagyságos: Akkor mér’ nem árulod el?

A nagysága: Mer’ már megmondtam, hogy nem görög.

A nagyságos: Többet nem mondasz? Ha többet mondanál, az indiszkréció
volna evvel a görhes dinnyével szemben?

A nagysága: Többet nem, mert ebből minden kétlábu kitalálhatja a másik
eshetőséget.

A nagyságos: A másik eshetőség az, hogy én négylábu vagyok? Mi?

A nagysága: Nem. A másik eshetőség az, hogy ez a dinnye sárga.

A nagyságos: Hála. Istennek hála.

A nagysága: Mit imádkozol?

A nagyságos: Azt imádkozom, hogy végre egy saját háztartásomban élő
görögdinnyéről megtudhattam, hogy sárga.

A nagysága: Ezt egy kétéves gyerek is megmondhatta volna neked.

A nagyságos: Hol? Hol az a kétéves gyerek? Honnan vegyem én itt a
kétéves gyereket? Szüljek egy gyereket és mingyárt egy kétéves gyereket
szüljek, hogy megmondja nekem a szőnyegen forgó dinnyéről, hogy görög-e
vagy sárga.

A nagysága: Ha az uccán megkérdezed, akármelyik kétéves gyerek
megmondja.

A nagyságos: Eszerint én ezt a dinnyét vigyem most le a uccára? Kérlek.
(A dinnyét a hóna alá fogja.)

A nagysága: Ne vidd le.

A nagyságos: Hát mit csináljak vele?

A nagysága: Isten! Isten! Egyél belőle.

(A nagysága felveszi a kést és, kaján örömmel, mintha egy férfiba
szurná, beleszur. A nagyságos érzi, hogy nekiszól ez a késszurás.
Reagál.)

A nagyságos: Sárgadinnye?

A nagysága: Az, az. Megmondtam. De látja is, aki nem vak. (A dinnye
tényleg zöld.)

A nagyságos: Én zöldet látok.

A nagysága: Pedig sárga.

A nagyságos: Vagyis én vak vagyok? Vak.

A nagysága: Nem. De a dinnye sárga.

A nagyságos: Ha sárga, akkor mér zöld? Nem lennél szives ezt megmondani?

A nagysága: Mer csak kivül zöld. Belül sárga.

A nagyságos: És ezér kivül-belül sárgának nevezték el?

A nagysága: Annak. De nem én neveztem el. Nem is voltam ott, amikor
elnevezték.

A nagyságos: Azt akarod mondani, hogy nem vagy a felelős szerkesztője
ennek a dinnyének? Hogy nem vagy a körösztanyja?

A nagysága: Igen. És hogy nem vagyok benne ebben a dinnyében.

A nagyságos: Kár. Milyen kár!

A nagysága: Mér kár?

A nagyságos: Mer ha benne volnál, akkor felkapnám és kihajitanám az
ablakon.

A nagysága: Nem volna hasznod belőle.

A nagyságos: Nem? Agglegény lennék. Hojóhopp!

A nagysága: De a dinnye mégis sárga lenne.

A nagyságos: Énmiattam ottsárgulhatna, amig meg nem zöldül.

A nagysága: Ha belül megzöldülne, akkor zöld dinnye lenne belőle.

A nagyságos: És a héja?

A nagysága: A héja egy madár.

A nagyságos: De a dinnye héja, Jeti, a dinnye héja?

A nagysága: Ilyen nevü madár nincs.

A nagyságos: Nem ugy értem. De hogyha a dinnyének a héja sárga volna,
akkor a dinnye zöld dinnye lenne? Hallatlan, Jeti, hallatlan!
(Megkóstolja a dinnyét.)

A nagyságos: Édes, ez a dinnye nem édes.

A nagysága: Édes, ez a dinnye édes.

A nagyságos: Nem édes, édes. Meg kell cukrozni.

A nagysága: Nem kell megcukrozni, édes, mer édes. Csak azér nem édes,
mer édes tésztát ettél előtte.

A nagyságos: Ne ettem volna édes tésztát? Mér nem mondtad, hogy azér
főztél édes tésztát és azér tálaltad be ide, hogy ne egyem belőle? Mér
nem mondtad, hogy a tészta csak egy átmeneti állapot a dinnye felé? Hogy
ez csak interregnum? Mér nem mondtad, hogy a tészta után egy hómó
régiusz jön, aki előkésziti a dinnyét? Aki bejön, meghajtja magát és azt
mondja: Igzipzilan vagyok, kedves felesége őnagysága megbizásából jövök,
jelentendő, hogy utánam a dinnye következik? Mer mindezt mondani kellett
volna.

A nagysága: Hogyne. A Lipótmezőn, de ez itt a Csalogány-ucca, itt nem
lefetyelünk ilyen szamárságokat, itt, akinek józan esze van, tudja, hogy
a tészta után, ha nagyon édes, várni kell, csak azután ehetjük a
dinnyét.

A nagyságos: Várni?

A nagysága: Tényleg.

A nagyságos: Hötyötyö. Ne épitsünk várótermet? Talán irjuk is rá, hogy
»Első és második osztályu váróterem?« Talán azt is irjuk rá, hogy
»dinnyeevők kisérőinek tilos a tányérra lépni.« És hogy »a perrónjegy,
ami a dinnyébe való belépésre jogosit a portásnál kapható?« És állitsuk
oda a portást és az kiabálja: »Budapest, Rákoscsaba, Vámospércs,
Sepsiszentörgy, Sárgadinnye, tessék beszállni!«

A nagysága: Ne, ne. Hanem a tészta után egyél egy falat kenyeret.

A nagyságos: Mi-hit?

A nagysága: Kenyeret.

A nagyságos: Kenyeret? Hát az a keresztelő Szent János, aki a dinnyét
megelőzi?

A nagysága: Nevezd annak, de egyél.

A nagyságos: Nem eszem. Eszem ágába sincs, hogy eszem. Ha dinnyét eszem,
akkor elvből nem eszem kenyeret. Nem azér eszem dinnyét, hogy kenyeret
egyem. Rabok legyünk, vagy szabadok; vagy kenyeret együnk, vagy dinnyét.
Mondtad volna, hogy a tészta után kenyérevés jön…

A nagysága: Akkor ettél volna?

A nagyságos: Akkor se ettem volna, akkor is a tészta előtt ettem volna
kenyeret. És ha a dinnye előtt kenyeret egyem, mért nem ettem a kenyér
előtt dinnyét?

A nagysága: Mi ez?

A nagyságos: Ez a paritás, amit a kenyér joggal megkövetelhet. És
különben is. Micsoda butaság? Mióta sütik a kenyeret cukorral? Mér
édesitené meg a kenyér a dinnyét? Ha megédesitené, akkor Nagysurányban
mér cukrot sütnek, mér nem kenyeret főznek?

A nagysága: Nem, a kenyérnek nem ez a szerepe.

A nagyságos: Szerepe van? Hát mi a kenyér? Egy Csortos? egy Hegedüs
Gyula? Talán az a szerepe, hogy a tésztától elvonja a cukrot? Akkor mér
nem pakolják a cukorbetegeket a kenyérbe? És akkor mér akkarod énbelém
tömni a kenyeret? Tömd a dinnyébe. Én már ettem máma kenyeret, a dinnye
még nem evett.

(Állnak az asztal mellett, a nagyságának a kés van a kezében, a
nagyságosnak az egész dinnye, támadásra készen, szikrázó szemmel)

A nagysága: Nem, nem tömöm a kenyeret a dinnyébe.

A nagyságos: És mér nem, ha szabad informálódnom?

A nagysága: Mer a dinnye nem tud megfulladni.

A nagyságos: Én tudok, Jeti? Én tudok, mi?

A nagysága (roppant megvetéssel): Nem tudom, de egyszer megpróbálhatnád.
(Kimegy.)

A nagyságos (diadalmasan utána kiált): Csak ön után, nagyságos
asszonyom, csak ön után!




A BÖJTRŐL

Asszonyom, önhöz már annyian intézték soraikat, hogy rózsaszinü fülének
botocskája már meg sem mozdul egy ilyen ujabb megszólitás hallatára.
Asszonyom, én megmondom nyiltan és határozottan, hogy midőn ez elegáns,
könnyed és franciás cimzést kiejtem, a világon senkire sem gondolok,
mert sem Budapesten, sem Európa összes fővárosaiban nincs egyetlenegy
nőnemü teremtés, akit én e megszólitással illetni szoktam volna.
Elárulhatom, hogy ugy akartam megirni e vidám karcolatot, mert az lesz
ez irás, vidám karcolat, könnyed csevegés, folyékony olvasmány, ugy
akartam megirni, hogy két beszélgető urat léptettem volna fel benne, azt
a két pesti kávéházi beszélgetőt, akik közül az egyiket Egyiknek, a
másikat Másiknak hivják, s akik, mind a ketten, a világ legbölcsebb,
legszellemesebb, vagy legstupidabb és legunalmasabb emberei, asszerint
hogy a vidám karcolatot, könnyed csemegést, folyékony orvocsmányt ki
veti a papirra. De azután eszembe jutott, hogy e forma már elavult, s
hogy aki igazán könnyed, valóban vidám és csakugyan folyékony akar
lenni, annak önt kell megszólitania, asszonyom, s az ön csücsörödő két
piros ajkát és édes kis cimpilimpáját is bele kell vonnia a vitába.

Bár ez nekem kissé abbésnak tünik fel s részünkről, ifju magyar irók
részéről, némileg jogtalannak érzem az abbézást, mert tudtommal a Röck
Szilárd-utcai papnöveldéből – nevezzük őt röviden e néven – nem abbék
kerülnek ki, hanem, gall fordulattal: sőt ellenkezőleg. Nem állhatván
tehát ellen az idők késztető szavának, hajlitsa felém bodros szőke
fejét, asszonyom, s hadd mondom el önnek észleleteimet. A böjtről van
szó, melyet minden februárban annyiszor hallok emlegetni, még pedig a
farsang ellentéteképpen. Ön erre azt fogja csengeni:

– Kedves barátom, mon chéri, mit tud ön a farsangról és a böjtről?

– C’est ça, – felelem én – eh bien c’est ça, – éppen azt akarom mondani,
hogy én sem a farsangról, sem a böjtről nem tudok. C’ est ridicule,
n’est ce pas? A farsangról nem értesültem, mert a farsangról csak annyit
tudok, hogy akkor maszkáknak kell az utcákon mászkálniok, s én maszkákat
hosszu, kampós orral, árvalányhajas kalappal fejükön nem láttam, s hogy
mindaz, amit Karnevál hercegről plakátokon és egyéb iratokban mondani
szoktak, bárgyuság gyanánt hat lelki szemeimre, mert mi közünk nekünk
szürkére szomorodott embereknek Karnevál herceghez és kiséretéhez? Ha
tehát már a farsanggal ilyen bajban vagyok, hogyne volnék bajban a reá
következő böjttel is?

– Comment donc! – mondja erre ön, asszonyom.

– Mais oui, – válaszolom én lehelletfinoman.

Mindig bizonyos idegenkedéssel hallom e szót, hogy böjt, mert
világfelfogásom, amit hazulról hoztam el, – s e világfelfogás az
egyetlen, amit hazulról elhoznom alkalmam nyilott – azt mondja, hogy
böjtnek a csillagfölkeltétől csillagfölkeltéig való koplalást kell
nevezni. Ellenben a társadalomnak másik fele, amely nem tartozik
felekezetemhez és (bővitsük) a mi felekezetünkhöz, böjt alatt még egyre
azt érti, hogy csak halat és tejes ételt szabad enni, husosat és
zsirosat tilos.

Ó, a jankiper – ventre-saint-gris! ez kiszaladt a számon, ezt mégsem
akartam ilyen egyszerüen ideejteni, mert ezt a szót ebben a formában,
ebben a jó, családias, falusias formában még nem engedték be az
irodalomba, – tehát: ó! a hosszunap, az sokkal komolyabb dolog, madame.
Az böjt, asszonyom, a halas és tejes világfelfogás ezzel szemben
tréfaságnak látszik. Mert halból és tejes ételekből oly nagy mennyiséget
étkezhetik az ember, hogy a tulterheléstől még halálát is lelheti.

Quelle chance ou bien quel malheur, meghalni attól, hogy böjtöltem és
pedig ugy böjtöltem, hogy a fülem is kettéállt a jóllakottság érzetétől!
És böjtnek érzem ama szegényebbsorsu egyetemi hallgatók állapotát is,
akik reggel kávéznak, délben sétálnak, délután kávéznak, vacsorára
lefeküsznek, bár szikrázó szemmel, de heroikus elhatározással s másnap
reggel ismét csak egyszerü kávéjukat költik el. Ez az életmód, különösen
esztendőkre perpetuálva, s legföljebb ötér-liptaival meg-megszakitva,
szintén böjtnek nevezhető. Továbbá böjtnek éreztem tegnap este Scott
kapitány éhenhalását is, azért éppen tegnap este, mert Shackleton
hadnagy délsarki könyvét olvastam, s a szemem kopogott az éhségtől,
olyan szuggesztiv erejü volt e derék angolnak az irása arról, hogyan
huzott ő és még három tagbaszakadt szigetlakó egy nyavalyás szánt
hetekig, előbb délfelé, a déli sark irányában, naponként husz-harmincz
kilométernyit talpalván előre a havon, majd észak felé, visszafordulván
az el nem ért saroktól, s közben egész nap csak egy darab csokoládét és
negyedkiló kétszersültet étkezvén bele szimfóniákat korgó gyomraikba.

Ez böjt, mi, asszonyom?

Ellenben az, hogy kalácsot reggelizem, fogast-vajban ebédelek és
omlettet vacsorázom, az nem böjt, amint az sem böjt, ha egész nap csak
aszpirint és antidolt eszem, mert a tegnapi pezsgőnek az ize még
szájamban keseredik. Engedje meg tehát, asszonyom, hogy ne mondjak
habkönnyü aperszüket az előkelő témáról, a böjtről és hogy a hamvazásról
se nyilatkozzam poétikusan. Rosszul állnak nekünk ezek a dolgok, ma mie,
magyarul mami, vagy mamuka, mert mi nem franciák vagyunk, hanem zsi… bón
a Wesselényi-családnak gyönyörü kastélya van; emlékszik még rá,
asszonyom?




AKI MÁR HAZAJÖTT

(A szereplő tragikus alak az az ember, aki az ő hivatalában május
tizenötödikén »vette ki« a szabadságát és junius tizenötödikén már
itthon van, befejezett nyaralás után. Nevezzük őt Megjött urnak. Tudni
kell, hogy Megjött ur május tizenötödikétől junius tizenötödikéig
valóban Európát járta, elköltötte mindazt a pénzt, ami rendelkezésére
állt, ami nem volna baj, de elköltötte azt is, ami nem állt
rendelkezésére. E pillanatban tehát egy kutya vasa sincs, el van
adósodva, rémesen melege van és semmi kilátása nincs arra, hogy
Budapestről egy esztendőn belül elmozdulhasson. Önmaga is érzi, hogy
benne egy tragikus konfliktus magjai vannak eltemetve.)

A másik: Az istállófáját, hogy itt milyen disznó meleg van.

Megjött: Van, van. És ha veszszük, hogy Svájcban most milyen kellemes.

A másik: Ugyan menjen a maga tavalyi emlékeivel!

Megjött: Pardon, ezt nem mondanám.

A másik: Mit nem mondana, mi, mit?

Megjött: Hogy tavalyi emlékei, azt nem.

A másik: Én mondanám, de sőt én mondom is, mert ha egy ember nekem
tavalyi reminiszcenciákat tálal, akkor én nem mondhatok mást, mint amit
mondtam.

Megjött: Ön igazságtalan.

A másik: Ön bolond, drágaságom, vagy hogy ne éljek olyan erős szóval, ön
meg van tébolyogva.

Megjött: Téved, ha mondom. Az én emlékeim nem tavalyiak, hanem ideiek.
Olyan ideiek, mint az idei csirke, vagy saláta, vagy uborka, vagy
uborkasaláta. Nem is lehet ideibb valami, mint amilyen ideiek az én
emlékeim.

A másik: Ember! ezek időszámitási zavarok. Ne felejtse el, hogy
Gregorianus-naptár szerint élünk, s a megboldogult Gergely pápa óta ami
tavaly volt, az nincs az idén és megforditva. Továbbá ön nem óhitü…

Megjött: Na, ahogy veszszük.

A másik: Csere, fogalomzavar. Zsidóság nem óhitüség. Óhitü az, aminek
junius tizedikén még csak május huszadika van. Ha tehát óhitü volna,
akkor még valahogy érteném, hogy a tavalyiságot ideiségnek nézi. Igy
azonban ugy állok ön előtt, mint a…

Megjött:… borju az…

A másik: Igen, mint a borju az ökör előtt, ha éppen közmondást
parancsol.

Megjött: Arról van szó, kérném, hogy én közvetlen tapasztalatból
nyilatkozom Svájcról.

A másik: Levelet kapott onnan.

Megjött: Nem…

A másik: Anzikckártyát. Mit táncol a szavak körül? Postán jött magának
az az értesités, hogy Svájcban most milyen az idő.

Megjött: Nem, kérem.

A másik: Olvasta a Nájfrejpressz vizállásrovatában. Elfogy a türelmem.

Megjött: Nem olvastam! Szót kérek! Hagyjon már engem is ugatni, necsak
mindig maga pofázzon. Hadd mondom már meg, hogy én a a Svájcból jövök.

A másik: Nyihihi.

Megjött: Ne nyihározzon, mert maga kezd már az idegeimre üllepedni.
Svájcból jövök. Érti? Mert ott voltam. Érti? Ott töltöttem a szabadságom
egy részét.

A másik: Ühühü.

Megjött: Vigyázz, ha jön a vonat. Valószinü, hogy én önt el fogom
gázolni. Lehetetlen, hogy kétlábu ember meg ne értse és tudomásul ne
vegye, hogy én már nyaralás után vagyok, amennyiben a mi szomoru
viszonyaink közt nyaralásnak számit, az a négy hét, ami szabadságot az
ember abban a nyavalyás hivatalában ki tud venni. Szolgálati érdekek.
Érti?

A másik: Mi? Érti a kórság.

Megjött: Igenis szolgálati érdekek kivánják, hogy egy hivatalban,
melynek nagy a személyzete, május tizenötödikétől szeptember
tizenötödikéig vegye ki mindenki a szabadságát. Turnus. Turnus-rendszer.

A másik: Azzal mi baja?

Megjött: Turnus-rendszerrel oldható csak meg a kérdés. Vannak, akik
május közepétől junius közepéig, vannak, akik junius közepétől julius
közepéig…

A másik: Mi lesz? Előadja nekem a hónapokat, egyiknek a közepétől a
másiknak a közepéig? Akkor tegye már azt is hozzá, hogy Kóly a világ
közepe.

Megjött: Mért tenném hozzá? Nem is volt szó a világ közepéről, egyrészt;
másrészt mit tudom én, hogy mi a világ közepe és hogy jön maga ahhoz,
hogy éppen Kólyt nevezze a világ közepének. Itt konfuzió van.

A másik: Amelyet maga idézett föl azzal, hogy ugy tett, mintha maga már
nyaralt volna, ojjé, tavaszszal.

Megjött: Hát nem látja, hogy lesültem.

A másik: Na. Kunszt. Nekem is lesülne a bőr az ábrázatomról, ha
valakivel el akarnám hitetni, hogy én már igen, amikor még nem… Kár
erről szolnokolni.

Megjött: De, könyörgöm alázatossággal, kedves barátom-uram, mi van azon
hihetetlen, amit én mondok? Kivettem a szabadságomat és elköltöttem.
Azaz eltöltöttem, mert a pénzt költöttem el, az időt töltjük.

A másik: Igen. Töltött idő, töltött galamb… sült galamb, más szóval
hazugság.

Megjött: Rá-…

A másik:… galom? Ne dobálózzék ilyen szavakkal. Hja, az álszemérem.

Megjött: Esedezem, édes szomszéd…

A másik: Álszemérem. Megöli a pesti embert. Mért nem mondja maga
egyszerüen, kereken, vagy nyersen és szögletesen, hogy szegény ördög
vagyok, árva sertés, akinek nem telik a Hüvösvölgyre se, hát nem megyek
sehova az idén és még husz évig, előreláthatólag.

Megjött: Mert…

A másik: Csitt te. Csiba. Legalább hallgassa meg, ha egy tisztességes
erkölcsi érzésü uriember egypár jótanácsot ad egy ilyen konvencionális
hazugságoktól megfertőzött hogyishijjáknak. Az ember addig vakarózik,
ameddig a vakaró ér. Igy mondják. És igy igaz. De nem…

Megjött: Persze nem!

A másik: Tu-udom! Én azonban mást akarok mondani. Ezt: de nem. Ő itt
fantasztikus meséket kohol ki a hónapok közepéről, szolgálati érdeket
makog, turnus-rendszert mekeg és egyéb szamárságokat hord össze, mint
egy megvadult hegyi patak. Ne kapkodjon! Megvadult hegyi patak nem sértő
kitétel még a parlamentben sem. Ezt akár egy parlamenti őrnek is
mondhatja, a fasirozottság minden veszedelme nélkül. Tehát összehadar
itt tündérregéket és Svájcnak a személyét belevonja e minden alapot
nélkülöző álomvilágba. Nahát, barátom, ezt ne tegye. Menjen el
szabadságra január közepétől juliusz-cézár közepéig. Bánom én!? Töltse
ezt az időt akár a rákosszentmihályi temetőben, akár egy vákum-kliner
medencéjében. Bánom én!? És mondja aztán mindenkinek, hogy Egyiptomban
volt, a legelésző gulák tövében. Bánom én!? Nem bánom. De nekem speciell
ne jöjjön ilyen bárgyuságokkal, mert nekem érzékem van az igazság iránt.
És nemhogy egy ilyen harmincnapos hazugságot érzek meg, hanem egy
ötperceset is megérzek. Megmondjam kegyednek az igazat? Meg? Hát tessék:
Kegyed nem volt sehol és maga nem lesz sehol. Maga itthon fog
szellőcködni a Szmetenai-utcában és tönkre fogja tenni a leget ezekkel a
tur-retur oda-vissza való hazudozásokkal.

Megjött: Isten!

A másik: Ne hijja őt. Ő egy becsületes ember. De maga rossz utra tért,
nagyon sajnálom. Egy ilyen kis hiusági dolog miatt! Métely. Kár magáért.
Magát fel köllene akasztani, hogy megjavuljon. Infekció. Jó napot.




LESÜLNI!

A tenger közepén egy trambolin áll ki a vizből és a trambolinon sárga
napfényben két fekete nokedli fekszik. Ámbár a sárga-fekete osztrák
szin, a két nokedli mégis magyarok, tengeri magyarok, ami egészen mást
jelent, ahogy a nyul és tengeri nyul, malac és tengeri malac is abszolut
különböző állatok. A két tengeri magyarok Áfonya doktor és Berkenye
doktor, pesti ügyvédek. Ezt beszélik:

– Lesülni.

– Az. Lesülni. Le kell sülni.

– Muszáj. Ha kérdik, hogy nem sül-e le… ezt felelem: hát igenis nem sül
le, az enyémről nem sül le télen, mert nyáron sül le. Efelől én akármit
elkövethetek és egy huszonhét koronás ügyben hétszáz koronás számlát
üthetek össze: nem sül le. Nincs, ami lesüljön. Tudja, mit csináltam,
amikor ideértem e tengeri fürdőre?

– Tudom.

– Honnan tudja?

– Onnan, hogy én is ugyanazt csináltam. Figyeljen csak. Eldugtam a
kalapomat, a kofferem fenekére rádobáltam az összes fehérnemüt,
becsuktam a koffert, s a kulcsot behajitottam a tengerbe.

– Én is ezt csináltam. Pont ezt.

– Tehát kalapviselés nincs. Süssön a nap az arcba. Süssön. Ahogy tud.
Süsse ki magát. Süsse kő. Itt az arcom, nem disznóláb, annyit süthet
bele, amennyit, mint a legfőbb sütő, a sütőipartestület elnöke, süthet.
Ettül kap patinát az arcbőr, s kell hogy ugy menjek vissza Pestre,
mintha én volnék Széchenyi István ércszobra, hogy mikor a Deák-szobor
alatt elmegyek, a jó Ferenc leszóljon: ejnye, Pista, miért jöttél le
talapzatodról, persze, persze, sétálsz egy kicsit, de nekem
ludtalpazatom van, engem fáraszt a járás, hát csak üldögélek.

– Mingyárt egy viccet is mondjon a Deák-szobor?

– De bizony. Ha az én pantinámat meglátja, akkor mondjon egy viccet is.
Mer’ ez olyan patina. Igaz, megszerezni nem könnyü. Az első napokon
nyolc óra hosszat kell henteregni a napsütésen. Az első nyolc órától
piros leszek, mint a hajnal, a másodiktól veres mint a rák, a
harmadiktól biboros, mint Csernoch…

– Az véletlenül nem biboros.

– Feküdjön ki a napra, majd lesz. A harmadik napon biboros lesz, mint
Rampolla. Az csak biboros?

– De mennyire, már meg is unta.

– Az is feküdjön ki a napra.

– Attól pápa lesz?

– Nem, hanem elveszti a biborságát. Mert a negyedik napon kezdődnek a
barna szinek. Először a félbarna, minden nélkül, aztán a barnás barna,
majd a Buza barna, a barna barna és a barnabás barna. Ez öt-hat napot
vesz igénybe.

– Én az első héten végigcsináltam.

– Jó. Akkor tudja, hogy jön az Uchácius-állapot, a rézbarna korszak. A
két comb pontosan olyan, mint amilyenek az osztrák-magyar hagsereg ágyui
voltak, mig Vilmos császár azt nem mondta, hogy ő nem a barna ágyut
szereti, hanem a szőkét, s akkor az egész ágyuparkot kicserélték.

– Hát most miből csinálják az ágyut?

– Nem tudom. Azt hiszem, vajból, mert az szőke, vagy dunavizből, mert az
szőkébb, esetleg árvalányhajból, mert az a legszőkébb. Azonban a
tárgyra. Uchácius után jön a szoborszerüség, amit már emlitettem, az
ember a fekete alapra még egy kis zöld penészt is süttet a nappal és
kész.

– Hajahaj.

– Mért sóhajt?

– Mert maga olyan egyszerüen elmondta ezt, mintha szenvedni nem is
kellene. Amit én összeszenvedek a patináig!

– Hát bizony. De én az első napon ecetben fürdöm. Az jó, mert puhitja a
bőrt.

– Igen. Utána bórvazelin jön és cirók-olaj.

– Az.

– És rozmarin-olaj.

– Az is.

– És himbér-olaj.

– Kell.

– És boróka-olaj.

– Szükséges.

– És tábla-olaj és kuria-olaj, szóval az olajok, fel-fel a legfelsőbb
fórum-olajig.

– És nemcsak a testet kell kenni.

– Nem ám, hanem az uszómestert is, hogy elnézze, hogy az ember itt a
legiszonyatosabb bőrszinekkel feküdjön és ne telefonáljon a mentőkért,
hogy vigyék már el ezt az őrültet a legközelebbi szanatóriumba.

– És mondja: mikor fürdik maga?

– Soha. A viz nem szinezi a bőrt, a vizben meg van az a helytelen
törekvés, hogy a bőrt bőrszinüvé tegye. Én ide, a trambolinra, csónakon
szállittatom magamat és ez elég magas ahhoz, hogy ide föl ne csapjon a
viz. Ha fölcsappan, akkor vége volna az egésznek.

– Tudom. Mert a patinának csak egy részét adja a nap. A többit az
ugynevezett ansziennitás adja. Minél régibb az ember, annál patinásabb.

– De mondja, édes kollégám, mért is jövünk mi tengeri fürdőre?

– Mért? Mért? Először, mert muszáj, másodszor, mert itt tartózkodhatik
az ember a legmakacsabbul a fürdéstől, harmadszor, mert fürdeni azér’
mégis nagyszerü.

– Hogy tudja?

– Ugy, hogy szeptember végén, amikor mindenki kicsodálkozta magát a
patinámon, akkor otthon bemegyek a fürdőszobámba és megujhodom.

– Hát persze. Azt is kell.

– Igen, mert az árja-indogermán népcsaládhoz tartozom, s e minőségemben
kötelességem az év néhány hónapját fehéren tölteni. Jó, töltöm. Hadd
legyen ennek a családnak legalább ennyi haszna belőlünk. Egyébként ugyis
szégyent hozunk erre a familiára.

– Mint emberek, kolléga?

– Nem, kolléga. Nem mint emberek. Mint ügyvédek.




TAVASZI KALAPVÁSÁR.

(A Rézi, akiről az alábbiakban szó lesz, a mi cselédünk, aki
elhatározta, hogy tekintettel az elkövetkezett tavaszra, kimegy a
Rákóczi-utra és egy jobbfajta üzletben fedezni fogja tavaszi
kalapszükségletét. Egy jobbfajta üzletig azonban nem juthat el, mert a
Behuzó, aki egy rosszabbfajta üzletnek az ajtajában áll, Rézit, mert az
arcára valósággal rá van irva, hogy kalapot akar venni, szó nélkül
bevonszolja.)

A Behuzó (a becipelt Rizit odaállitja a kalapok elé): Méltóztassék
besétálni, nagyságos asszonyom. Itt vannak a kalapok, ni. Itt volnának a
kalapok, la!

A Rézi: Ezek?

A Behuzó: Valóban ezek, nagyságos asszonyom. Parancsoljon, nagyságos
asszonyom, megtekinteni eme kalapokat, melyek egyenesen Párisból
érkeztek cégünk rendelésére.

A Rézi: Párisból?

A Behuzó: Valóban onnan, nagyságos asszonyom. Ne kegyeskedjék azzal
törődni, nagyságos asszonyom, hogy a mi cégünk a Kerepesi-uton létez.
Ezért a pénzért és ezekkel a kalapokkal cégünk akár a Belváros
közepes-közepén létezhetne, melyek bizonyitására van szerencsém
felhozni, hogy igy görbüljek meg, ha nem igaz. (Az ujját abszolut
egyenesen tartja a Rézi elé.) Mert, nagyságos asszonyom, mit kér a
Karsay kegyedtől?

A Rézi (aki életében először hallja ezt a nevet): Kicsoda?

A Behuzó: Mondjuk: a Karsay.

A Rézi: Hát azt csak ne mondjuk, mer az nem kér tőlem semmit, mer annak
én semmivel se tartozom.

A Behuzó: De csak mondjuk.

A Rézi: Hát csak mondjuk.

A Behuzó: Igenis, nagyságos asszonyom, mit kér kegyedtől a Karsay egy
ilyen formáért, mely a florentin és az angol zabszalma nagyszerü
keveréke?

A Rézi: Angol zabszalma?

A Behuzó: Javában az. Csakis eredeti angol zabszalma. Kérdem: hogy’
görbüljek meg, ha nem igaz? Nagyságos asszonyom, igy görbüljek meg, ha
nem igaz. És mi van ezen a formán, nagyságos asszonyom? Látszólag
ugyebár semmi sincs e formán?

A Rézi: Hát az igaz… ezen semmi se látszik.

A Behuzó: Látszólag, asszonyom, látszólag. De valójában minden rajta
van. Mert, nagyságos asszonyom, ez a forma mindent pótol. Kell-e
valamely kalapra: szalag, csipke, virág, bokor és saláta?

A Rézi: (meggyőződés nélkül): Bizohogy köll.

A Behuzó: Éppen ez az, nagyságos asszonyom. Erre a kalapra nem kell.
Mert e kalapnak már formája olyan, mintha szalag, csipke, virág, bokor
és saláta máris rajta helyet foglalnának. Látni méltóztatik?

A Rézi: Nem méltóztatok.

A Behuzó: Akkor térjünk át talán emerre. És kérdem mély tisztelettel a
nagyságos asszonyt, lehet-e egy kalap olyan puszta, mint az ujjam?
Nemdenem hogy nem lehet? S ezen a kalapon, melyet most megtekintés miatt
itélete alá terjeszteni bátorkodom, ezen a kalapon minden rajta van, ami
nélkül kalap józan észszel nem képzelhető.

A Rézi: Ez mi itt rajta?

A Behuzó: (némi tanakodás után): Ez? Ez szőlőfürt, nagyságos asszonyom.

A Rézi: Szőlőfürt?

A Behuzó: Kizárólag szőlőfürt. Mert London és Páris előkelő hölgyvilága,
mint cégünknek onnan jelentik, immáron egyetlen lépést sem tesznek, nem
is tehetnek, szőlőfürt nélkül.

A Rézi: Szüretkor, mi?

A Behuzó: Szüretkor, vagy amikor parancsolja, nagyságos asszonyom.
Szőlőfürt és kis görögdinnye ma már ugy kellenek a kalapra, mint a falat
kenyér.

A Rézi: Hát az is kell?

A Behuzó: Ahogy mondám, nagyságos asszonyom. A kalapra minden kell.
Például mit méltóztatik észlelni eme bübájos alkotáson?

A Rézi: Észlelni?

A Behuzó: Ugy van: észlelni.

A Rézi: Azt én nem tudok.

A Behuzó: Ugy mit kegyeskedik látni rajta, nagyságos asszonyom?

A Rézi: Hi. Ugy néz ki, mint egy kifli.

A Behuzó: Nemcsak, nagyságos asszonyom, nemcsak ugy néz ki, hanem
valójában az is. Ez a kalap, ezzel a kiflivel az idei évad
legszenzációsabb kreációja. Ilyen van már a két legragyogóbb szinházi
csillagunknak is, névszerint Fedák Jozefin és Csortos Gabriella
kisasszonyoknak.

A Rézi: Azok is itt vesznek maguknál?

A Behuzó: Csakis. Nevezettek csakis cégünknél beszerzik szükségleteiket.
Sőt tovább megyek, nagyságos asszonyom, bizonyára méltóztatik ismerni
Tompa Mihálynak Családi Kör cimü kedves költeményét, mely szerint a föld
Isten kalapja. Nos, ez a kalap is a mi cégünknél lett beszerezve.

A Rézi: Jó, jó, de nekem azér mégse…

A Behuzó: Hogy kegyeskedik ezt érteni, nagyságos asszonyom?

A Rézi: Hogy én nem veszem meg egyiket se…

A Behuzó (röviden): Nem köll?

A Rézi: Nem.

A Behuzó (határozottan): Akkor gyerünk.

A Rézi: Nono… megyek én másüvé, ahol kapok egy tisztességes kalapot.

A Behuzó: Indulás, indulás!

A Rézi: Csak nem…

A Behuzó: De igen. Egy-kettő. Lódulás.

A Rézi: Még kidob…

A Behuzó: Hinauz, mint már emlitettem. De figyelmeztetem a nagyságos
asszonyt, hogy az ilyen kócos mosogatólányt, akit egyelőre
részletesebben nem óhajtok jellemezni, az ilyen mosdatlan
szakácsnőmindenest más üzletből ugy vetik ki, hogy kilencet pöndörödik.

A Rézi (gyorsan távozik).

A Behuzó (ismét kint áll az ajtóban és utána kiabálja): És ha még
egyszer idetolod a pofádat, majd szólok a konstábler urnak, te ripacsos!




A KÖZÖNYÖS EMBER

(A jelenet a kávéházban játszódik le, aminthogy egyáltalán minden a
kávéházban játszódik le, még az apagyilkosság is, amelynek, mert oly
ritkán történik, tudvalevőleg, meg kell bocsátani. A kávéházban ül a
közönyös ember a széken, mindkét lábát közönyösen a másik székre teszi
föl és közönyösen olvassa az összes lapokat, melyek egy mellette álló
harmadik székem felhalmozvák. Ebből kiderül, hogy még a jó közönyhöz is
legalább három szék kell egy budapesti kávéházban. A közönyös ember
kövér, elzsirosodott, (ezért közönyös), mig ellenben partnere, az
érdeklődő ember, sovány és ugrékony. Valószinü, hogy mindketten zsidók,
ami talán a beszélgetésükből ki is derül. E pillanatban a közönyös ember
és az érdeklődő is ujságot olvasnak.)

Az érdeklődő: És kegyed? ha szabad kéreckednem?

A közönyös: Mi az, hogy kegyem? Mit akar már megint tőlem, kedves
Hexnschussz ur? Mit akar?

Az érdeklődő: Hogy mit gondol, ha szabad kéreckednem?

A közönyös: Hogyhogy: hogy én mit gondolok? Mit gondoljak én? Én,
részemről, semmitse gondolok.

Az érdeklődő: Hehehe.

A közönyös: Mért hehehéz? Mért akar maga engem dühbe hehehézni?

Az érdeklődő: Hehehe, mondom, hogy egy ilyen jó hazafi, amilyennek én
kegyedet, Brézli ur, ismerem, csak itt üljön a kávéházba és csak
olvassa-olvassa a Zazujságot, a Zanapot és semmitse gondoljon,
paregzempele a kibontakozásról, daz egzesztirt doh niht!

A közönyös: A kibontakozásról?

Az érdeklődő: Arról.

A közönyös: Mér? maga arról gondol valamit?

Az érdeklődő: Na! Meghiszem azt!

A közönyös: Hát azt a fórt én magának nem adom. A kibontakozásról, arról
én is gondolok…

Az érdeklődő: Mit?

A közönyös: Nna… igy-ugy… ezt-azt… egyet-mást…

Az érdeklődő: Eszerint gondolja, hogy a választójog… a véderő… a
parlamenti őrség…

A közönyös: Átandé, vagy ahogy a mi vidékünkön mondják: átanduz!
Kitartás. Ne folytassa. Mert ezekre én, ih svőr drauf, nem gondolok.
Ezekre én még álmomban se gondolok. Ká spúr. Hogy jövök én ahhoz, hogy
én ezekre gondoljak? Egyszer, őszintén bevallva, egyetlen-egyszer,
gondoltam ezekre álmomban, mert nagyon sok krumplis núdlit ettem
vacsorára. De azóta nem fordult elő. Bevettem egy szódabikát…

Az érdeklődő: Mit vett be, ha szabad kéreckednem?

A közönyös: Egy szódabikabóniumot… mert én a latin nevüket is tudom
ezeknek a specerájoknak… Mondom, bevettem egy szódabikabornyut és vége.
Pássz. Többször nem fordult elő. Ih pit’ zi: mit akarnak evvel a
választójoggal? Ih pit’ zi: hogy jövök én ahhoz, hogy én az én kilencven
kilómmal, csak annyit nyomjak a latba, mint egy 30 kilós zsoké? Ih pit’
zi! A kormánynak kötelessége lett volna gondoskodni arról, hogy az
emberek egyéni sulya érvényesüljön. Én eddig is választó voltam, de nem
éltem vele. Mer én egyszer rosszul választottam.

Az érdeklődő: Mikor, ha szabad kéreckednem?

A közönyös: Egyszer. Mikor a feleségemet választottam, hogy ott egye meg
a fene, ahol van. Azóta nem választok. Ha mondják: Éljen Apponyi –
éljen! Fon mir auz? Éljen. Éntőlem nem szijja el a levegőt.

Az érdeklődő: De kérem, a véderő, például…

A közönyös: Hagyjuk ezt, kedves barátom, hagyjuk ezt. Véderő: véderő.
Énmiattam purclipámot vethet vasárnap reggel négy órakor a Vérmezőn,
föltéve, hogy ezt megfelelő helynek tartja. Én, részemről, én nem voltam
véderő és ha az isten élteti Picege bácsit, a fiam se lesz véderő. Az én
fiam – az isten őt velem együtt százhusz évig megtartsa! – nem lesz
véderő még akkor se, ha az ellenség beül a Nyuhork kávéházba és onnan
lődöz át kemény zsemléket a Palermóba. Miattam, ih pit’ zi,
felállithatnak az Erzsébet-téren tábori barackokat.

Az érdeklődő: Tarackokat, ha szabad kéreckednem.

A közönyös: Gut: bátori tarackokat. Miattam felállithatnak duránci
tarackokat. Éntülem beülhet az orosz cár ő szent felsége tarackozni a
Frihaufba…

Az érdeklődő: Tarokkozni, nemde?

A közönyös: Dede. Az én fiam mégse lesz véderő. Ha Picege bácsit az
isten élteti.

Az érdeklődő: Ki az a Picege bácsi, ha végül már szabad kéreckednem?

A közönyös: Nem ismeri? Picege bácsit nem ismeri? Picege bácsi az én
családi katonaszabaditóm. Ahogy nekem egy fiam születik, abba a minutába
Picege bácsi a tenyerét dörgöli és gratulál és a jobb kezével megrázza a
balt.

Az érdeklődő: Kiét, ha szabad kéreckednem?

A közönyös: A magáét. Nem a magáét. Hanem a magamagáét. Mer Picege
bácsinak: ahány fiu nekem, annyi ezer korona neki. Az esemény igy nyeri
az ő lefolyását: fiu megszületik, anyakönyvvezető megfogja jobbkezét és
bevezeti anyakönyvbe. Itt lép fel Picege bácsi, ő viszont megfogja a
balkezét és kivezeti véderőből. És hadsereg mehet sóhivatalba. Ih pit’
zi: hogy jövök én ahhoz, hogy én fiakat szüljek a hadseregnek?

Az érdeklődő: Perszepersze. Hogy jön maga ahhoz, ejgentlih?

A közönyös: Ih pit’ zi! Én szülök, ha kell, egy fiat az iparnak, ha
kell, szülök egy fiat a kereskedelemnek, szülök egyet a kulturának és
kettőt a civilezációnak…

Az érdeklődő: Civelizációnak…

A közönyös: Jó, a cevilizációnak. Kettőt. De a hadseregnek? Annak
principiel nem szülök. Egy macskát se. Hogy jövök én ahhoz?

Az érdeklődő: Ez igaz. Hogy jön kegyed ahhoz, hogy férfi létére
egyáltalán szüljön? és hogy jön pláne ahhoz, hogy auzgevélt egy macskát
szüljön? De viszont ne felejtsük el, hogy ha háboru van, akkor a
póttartaléknak is be kell vonulni és a népfölkelésnek is.

A közönyös: Nana. Ahogy én nép vagyok, édes barátom, és ahogy én
fölkelek. Ha én egyszer lefekszem, akkor én nem kelek fel, ha maga báró
Hazai Sámuel őexellenciája trombitál is a fülembe az ezredtrombitával.

Az érdeklődő: De be kell menni a népfölkelésnek sáncot hányni.

A közönyös: Ojojoj. Kevés sánsza van arra a hadseregnek, hogy én sánszot
hányjak. Én nem ettem földet, én nem hányok sáncot. Én egy rendes ember
vagyok.

Az érdeklődő: Ugy? De a parlamenti őrség, kedves jó uram!?

A közönyös: Sigán. Én mondom magának: egy sigán. Kiváncsi vagyok, mért
nem mindegy annak az ikszipszilant ellenzéki képviselőnek, hogy ki rugja
ki őtet a parlamentből: egy rendőr, egy csendőr, vagy egy parlamendőr?
Ejn sigán fon Vázsonyi. A fő, hogy valaki kirugja. Ha már az embert
kirugják valahonnan, akkor ne nézze, hogy zsinór van-e az illetőn, vagy
paszománt, hanem csak azt nézze, hogy csizma van-e a lábán vagy cipő,
mert ez az egyetlen, ami ilyenkor érzékenyen érinti. Bizony, barátom.
Ellenben…

Az érdeklődő: Halljuk, halljuk.

A közönyös: Ellenben bemondom magának, hogy mindaz, amit ezek az emberek
itt csinálnak a politikában: csupa szürke szamárság.

Az érdeklődő: És mér? Ha maga volna a miniszterelnök?

A közönyös: Hajahaj! Az máskép nézne ki. Ha én volnék a miniszterelnök,
akkor bemennék a Házba, felállnék a helyemen és mondanám: Tisztelt
gyülekezet, vagy ahogy az ott már szokás, tisztelt ezmegez, nyavalya
álljon a pesti pékekbe, halljukhalljuk a tulsóbaloldalon. Tisztelt
hölgyeim és uraim, ezennel van szerencsém egy törvényjavaslást betenni a
Ház asztalába, miszerint a kiflinek a hossza harminc, szélessége
tizenkét centiméter okvetlenül meglenni el ne mulasztassék. Általános
helyeslés a balsójobboldalon.

Az érdeklődő: Ahogy vesszük. Ez nem s rossz.

A közönyös: Micsoda beszéd az, hogy nem rossz? Ez kell nekem, nem azok a
firlefáncok. Ez ugy kell nekem, mint a hal a viznek…

Az érdeklődő: Mint a viz a halnak.

A közönyös: Bánom is én! Ezt intézzék el a hal meg a viz egymás közt. Ih
mizs mih niht erejn. Tény, hogy addig nálam nem lesz béke, mig a
miniszterelnök nékem nem hoz az egyik kezében egy autotaxit, a másikban
egy pirosra sült szarvacsot.

Az érdeklődő: Mi–it?

A közönyös: Szarvacsot. Ez a kifli régi magyar neve.

Az érdeklődő: Ugyan menjen, hiszen a kifli nem olyan régi.

A közönyös: Nem régi?! Nézze meg itt ezt a kiflit: ez legalább három
napos.

Az érdeklődő: És mi lesz akkor, ha a kifli meglessz?

A közönyös: Hogy mi? Mi? Hogy mi? Akkor lesz a hejretyutyutyu, akkor
lesz a világbéke, akkor a farkas ramslit fog játszani a báránnyal és az
oroszlán zabot fog enni a maga tenyeréből. És én fölveszem az én finom
fekete ferencjózsef kabátomat, ami az esküvőm óta nem volt rajtam, bár
akkor se lett volna, egy autotaxiba ülök, két kiflit veszek a kezembe,
kettőt dugok a cilinderem mellé, kettőt a fülembe tüzök és fölmegyek a
Várba és mondom az inasnak, hogy a Brézli van itt, az én felséges
barátom hűséges alattvalója és akkor belépek Hozzá, csinálok egy
reverencet és ezt mondom: Felség! Brézli vagyok, a te egyszerü
alattvalód, Damjánovics-ucca kilenc, második emelet kettő, de én most
meg vagyok elégedve, igazán elégedve vagyok, s ha parancsolod, szülök
neked egy fiat, egy ilyen cukor fiat, direkt a véderő használatára.




FÉRFI-DEKOLTÁZS

Nem az ön nyakáról lesz szó, Hercegnőm, nem arról a gyöngéd-vonalu
elefántcsont faragványról, melynek stilusát e pillanatban jellemezni nem
tudom, mert a lexikon tőlem a harmadik szobában van, s igy bármi
szivesen lennék bájosan tudákos, nem tehetem, mert az adatok nem állanak
rendelkezésemre, mondom, nem az ön édes nyakáról beszélek, mely midőn
Jesurum velencei csipkéiből[1] illatosodik felém, szemem elborul, mint
XIV. Lajosé, midőn Rohan hercegnője közeledett feléje, igy szólitva meg
a Napkirályt:

– Sire! le chapeau de mon ami est plus beau que celui de mon oncle![2]

Amiről én beszélni fogok, Hercegnőm, az nem a finoman bodorodó
térdszalagrend, melyről Diderot azt mondja, hogy… Olvasta ön Diderotnak
azt a büvös kis munkáját, melyet a Porte Royale hüvös boltivei alatt
árult Maître Izay, a puderesfejü könyvmárki? Nem olvasta? Én sem
olvastam, fogalmam sincs róla, hogy mi állhat benne, valószinüleg semmi
sem áll benne a térdszalagrendről s különben is nem a térdszalagrendről
akartam szólni, de azért jól esik elméláznom francia memoárok el-lengett
parfőmjei közt s figyelmeztetnem önt, Hercegnőm, hogy a férfi-dekoltázs,
amit most a Danube partján meghonositottak, nem az a divat, amit követni
kellene.[3]

Látta-e már ön a férfiakat, amint kihajtott inggallérral megjelennek a
korzó watteaui nyirásu akácfái alatt? Látta-e, hogy nagyobbára milyen
piszkos a nyakuk nékik, vagy ha nem is piszkos, mindig ott van rajta a
télen viselt gallérnak a másszinü stráfja, s elül, sous le tchoutca
d’Adam, az Ádám-csutka alatt, az acélgombnak elfeketedett nyoma, melyet
ama Shakspere szerint, aki az Avon partján született, Arábiának minden
füszere sem moshat le. Ó, Hercegnőm, ön bizonyára tudja, mi az, bár e
dologban Voltaire-rel tartok, aki sehol egyetlen szóval sem emlékezett
meg a gőzfürdőről.[4] Mindamellett nem szeretem, ha a nyilvános uccát
gőzfürdővé alakitják át s nekem olyan férfi-szépségek szemlélete jut,
melyekből nem kértem, nem kérek s talán soha kérni sem fogok. De nyilván
ismerni fogja ön, Hercegnőm, Daudet Alfonzó Taraszkoni Tartarénját, ha
egyébként nem, rossz magyar forditásaiból, s emlékszik azokra az
oroszlánvadászokra, akik ott leirvák. Mon dieu, nekem mindig ezek az
oroszlánvadászok jutnak az eszembe, mikor a kivágott nyaku férfiakat
látom. Mert hősieseknek látszanak ők, de nem olyan hősöknek, akik a
meleg ellen küzdenek, zsebkendővel kezükben, hanem Afrika meghóditóinak,
kik dum-dumra töltött golyószórókkal mennek ki a sivatagba, hogy
elefántokat teritsenek le.[5]

Hercegnőm! Nem szép a férfitest, ebben megállapodhatunk s nem bolondság
az, hogy az európai férfi végül olyan külső takarókat szerkesztett meg a
maga számára, amely őt talpától a nyakáig beboritja. Csak a fejet hagyta
szabadon a mindenkori öltözködés. De én tartozom egy vallomással Önnek,
ma Princesse. Én ezt a fejet is szivesen nélkülözném és télen-nyáron
szivesen járulnék hozzá egy olyan férfidivathoz, amely a férfiak fejét
is abszolut eltakarná. De semmiesetre meg nem szavazom azt a törekvést,
hogy a fej után a nyak, a nyak után esetleg az eszményi kebel is, ha
éppen muszáj, az erős vállak is, megruhátlanithatók. Nem, nem, ez
fölösleges. És ha még-olyan meleg volna is. És ha már nem lehetne
kibirni az életet, akkor sem. Gondoljunk az angolokra, akik
meghóditották Indiát, Istennek e legmelegebb tartományát, és pedig
meghóditották totál felöltözve és begombolkozva, sőt még fejükre is
vászon-sisakot és fátyol-lobogót teritve. Itt ellenben az a szokás
merült fel, hogy aki csak a Stefánia-utnak meghóditására indul is, egy
fiakker-kocsin, melynek taxamérőjén a számok ugrálása a legnagyobb
szorongással tölti el, már leveszi fejéről a kalapot. Mért teszi ezt?
Gondolatait érintteti a friss levegővel?[6] Ez, bővebb megokolás nélkül,
szükségtelen. Mindamellett a fejnek ez a szellőztetése még valahogy
érthető. Hadd menjen be a levegő a fejbe, hadd legyen a fejben valami.
De a nyakban, Hercegnőm? Ott még gondolat sincs? A nyak nem a
gondolkodás székhelye, a nyak egyáltalán semminek sem székhelye, csak a
már előbb emlitett Ádám-csutkáé. Igen, ha a szivre lehetne enyhe leget
bocsátani, a szivre, mely forró, sőt tüzes. Ennek volna értelme. De a
sziv csak ott ül a negyedik és a hetedik borda közt, elvégezvén
kötelességét, melyet ama minősége hárit rája, hogy ő a vérkeringés
középpontja, s tekintet nélkül a vér minőségére, muszáj neki e vért
pitvaraiba bebocsátani és onnan ismét az artériákba kilökni.[7] A sziv
nem kiván semmit, legföljebb, ha néha szerelmet kiván, de ilyen hév
nyáron még azt sem.

Mit akarnak hát Bouillon Godofréd lovagjai a mezitelen nyakkal?
Jeruzsálem visszafoglalásáról már ugysem lehet szó. Jeruzsálem a
törököké és tiz éven belül semmitsem lehet elvenni a törököktől, mert
mostanában olyan sok mindent elvettek tőlük.

Még egyszer összefoglalom tehát, Hercegnőm, a mondottakat. A férfi türje
a meleget, hiszen korunkban ugysem állitja az élet valamely más,
keményebb harc elé. Ne feledjük el, hogy a magyar paraszt, aki pedig a
férfiméltóságnak jogosan a mintaképe, nyáron is ugyanazt a bundát
viseli, mint télen, mindössze – ha néprajzi ismereteim nem csalnak –
szőrével kifelé forditva.[8] Ez férfiasság. Ez erő. Ez valami. Ezt kell
utána csinálni, s nem mihelyt a nap kissé melegebben, mert
merőlegesebben, bocsátja ránk sugarait, még a bőrünket is ledobálni
magunkról és igy – bőrtelenül – közlekedni uccáinkon és tereinken.

Zárom levelemet, Hercegnőm, mert le kell vetnem a galléromat s meg kell
néznem a tükörben, hogy csinos vagyok-e igy. Megnéztem. Nagyon csinos
vagyok. Délután találkozni fogunk Gerbeaud bosquet-jaiban, melyeket oly
gyönyörüen tervezett a kertészet atyja Le Nôtre.

Le Vôtre:

_André Gabor_.




A DERÉK IPAROS

Szegény beteg ember vagyok, a betegségem neve: morbus hurtzolcodici.
Leri az ábrázatomról; orvostanárok ötven lépésről, kapásból
diagnosztizálják. Mindamellett bemegyek a Derék Iparoshoz s köszönök a
Derék Iparosnak. Ő is azonnal nem köszön vissza.

Én: Van szerencsém.

A Derék Iparos: Tudom.

Én: Hogyan méltóztatja tudni?

A D. I.: Ugy, hogy aki az én üzletembe téved, annak valóban szerencséje
van. Mert betévedhetne egy csirkefogóhoz, aki a mesterségét nem
gyakorolja tisztességesen. Ahelyett azonban hozzám téved. Én vagyok a
Derék Iparos.

Én: Örvendek.

A D. I.: Örvendhet is.

Én: Örvendek, hogy örvendhetek.

A D. I.: Annak is örvendhet.

Én: Térjek a tárgyra?

A D. I.: Végnmejner.

Én: Akkor térek.

A D. I.: Csak bátran. Ne nézze a köztünk fenforgó különbséget. Ne
gondoljon arra, hogy Én a Derék Iparos vagyok, aki bevezettem az ön
őseit Egyiptomba, a rabszolgaság házába s hogy ön csak egy… micsoda ön?

Én: Ez meg ez vagyok.

A D. I.: Na nem baj, azért élhet. Szeretem az irókat. Psilandertől már
több jó dolgot olvastam is.

Én: Psilander nem…

A D. I.: Nana. Psilander igen!

Én: Kérem, kérem…

A D. I.: Villanyzsinórt akarsz szereltetni?

Én: Ténydolog.

A D. I.: Hol lax?

Én: Váczi-ut 18.

A D. I.: Váczi-körut? Nem rossz hely.

Én: Nem Váczi-körut, csak Váczi-ut.

A D. I.: Hát persze, hogy ut. Ut. Hogy igy összecserélem! Ott leszek,
mindjárt ott leszek, sőt már ott is vagyok. A Váczi-köruton.

Én: Uton.

A D. I.: Uton, uton. Körutat mondtam? Ejnye, hogy téved az ember. Megyek
is már a Váczi-körutra.

*

Itt véget ér első találkozásom a Derék Iparossal. Visszavonulok
lakosztályaimba, melyek teljesen zsinórtalanok. Egészen egyszerüek, mint
a magyar mándli, vagy a frakk. Nincs rajtuk zsinór. Várom a Derék
Iparost, aki nem jöhet, mert mostanában mindenki költözik, tehát nagyon
sok a dolog. De azért, bizonyos idő elmultával jelentkezem nála. Nagyon
szivélyesen fogad. Ajtóval kinál meg.

*

Ő: Tegye bolonddá az öregapját. Megyek a Váczi-körut tizennyolc alá és
kérdem, hogy itt lakik-e a Psilander, az iró? Hát lakik? Nem lakik.

Én: Kérlek szépen, hiszen mondtam, hogy Psilander nem egy iró és hogy én
nem vagyok Psilander és hogy Psilander nem lakik a Váczi-köruton, hanem
én a Váczi-uton lakom. Tizennyolc. Zsinórok.

Ő: Értem, ne magyarázza uraságod. Nem estem én a fejem lágyára.
Tizennyolc zsinór kell a váczi-köruti lakásodra. Megvan. Menj haza és
nézd meg. Már meg is van. De máskor ne mondj be hamis adatokat, ne
mondd, hogy Psilander Váczon lakik a zsinórpadláson, mondd meg, hogy te
a Váczi-köruton lakol a Psilander házában. Ezt azután nem téveszthetem
el. Azt a házat már ismerem. Ott már leszereltem egy felszerelést. De ha
te egy felszerelést akarsz leszereltetni, az öt koronával drágább. Nincs
baj, légy nyugodt. Váczi zsinórokat akarsz a köruton keresztülhuzatni?
Jójójó. A többit tudom.

*

Hazamegyek és nyugodt vagyok. Mégis jó, ha az ember a Derék Iparos
kezébe tette le a sorsát! A Derék Iparos megjelenik. Isten tudja hogyan
találta meg a lakásomat, de tény, hogy itt van. Kurta, fehér szoknyában
fogadom, pici rózsacsokorral a kezemben. Megcsipi a szobalány állát, de
ahogy jobban odanézek, látom, hogy a feleségem vállát csipte meg.

– Megcsipett – mondja a nő.

Uriember vagyok, tehát tudom a kötelességemet. Megvakarom a megcsipett
helyet.

A Derék Iparos már szögeket ver az ajtóba.

– Szögek? – rebegem én.

– Szögek az ajtóban – feleli ő. – Nagyon jól hangzik. Ugyanugy mint:
Sikolyok az éjszakában, vagy: Szerelmek az alagutban.

– De talán nem muszáj szögeket és éppen az ajtóba… Palizander-ajtó…
fehér lakk… nyolcvan korona darabja… én fizettem… nem a háziur.

– Nyugalom, a szögek kihuzva lesznek.

– De lyuk marad.

– Csakis lyuk. Semmi egyéb. Köpj a szemem közé, ha más marad, mint lyuk.
De az aztán marad. Ahány szöget verek az ajtóba, annyi lyuk marad benne.
De vegyük fel az elbeszélés fonalát. Hozd be édesanyád delén-szoknyáját.

– Jól hallom?

– Jól. A delén-szoknyán vannak azok a zsinórok, amiket itt nagyon jól
alkalmazhatunk. Majd meglátod, milyen csinos lesz.

*

A Derék Iparos lefejti a zsinórt és dolgozgat. A létrát az iróasztalomra
állitotta. Én ülök az iróasztal mellett (élni muszáj), ő a létrán áll és
dalol. Torkaszakadtából, agyamrepedtéből. Igy munkálkodunk egy darabig.

– Te – hagyja félben ő a dalt.

– Parancsol? – kérdem én.

– Nem tud maga irni ugy, hogy ne szuszogjon?

– Szuszogok?

– Szuszogsz és zavarsz vele. Eltévesztem a ritmust.

– A kalapácsolásban?

– Nem. A dalolásban. Ne szuszogj. Én nem bánom, ha irsz, de ne végy
közben lélekzetet.

Csend.

Lélekzetfojtva hallgatom a Derék Iparost. Népdalokat dall.

– Hallod-e Psilander – mondja egy kis idő mulva.

– Kérlek alásan.

– Tud a te feleséged zongorázni?

– Azt hiszem.

– Akkor jöjjön be és zongorázzon. Ma, ugy látszik, nem vagyok
diszponálva, nem jól dalolok kiséret nélkül.

A nő leül a zongorához.

– Sajó kutyám – mondja a Derék Iparos és már dolgozza is a dalt.
Megtudom, hogy az ő Sajó kutyája jaj de mélyen aluszik s igy nem
láthatta az ő rózsáját valahol.

A Derék Iparos leejti a kalapácsot odafönn. A fejem nagyot koppan
idelenn. Szisszenet, részemről. A Derék Iparos lejőn a létráról:

– Abbahagyom máma. Először undorodom a vértől és nem nézhetem, hogy pont
ideülsz alám a véres fejeddel. Másodszor, hogy ti polgári elemek hogyan
házasodtok?! Hallod, hogyan zongorázik ez a nő? Nem, édesem, hogy ti
nekem az idegeimre menjetek, azt azért mégse muszáj nekem csakugy szó
nélkül lenyelni. Vannak még birák Berlinben.

Veszi a kabátomat és megy.

– És a zsinór? – lehelem én.

– Na, jobb lett volna, ha nem emlegeted. Nem szégyeled magad? Milyen
ruhákba járatod az anyádat? Leveszem a zsinórt a delén-szoknyáról. Hát
nincs benne vezeték-drót! Gyere el holnap délelőtt az ipartestületbe és
hozz egy botot magaddal. Majd rádveretek huszonötöt hatóság elleni
erőszak miatt. De a pénzt is hozd el.

Kimegy az ajtón és a lépcsőről visszakiabál:

– Te! Psilander! Hogy te milyen marhaságokat irtál össze ott az
iróasztalon! Bléd vagy te, tisztára bléd.




A JÓZAN KUTYA ÉS A RÉSZEG EMBER.

Uccai jelenet.

Megyek a kutyával az uccán. Én megyek, ő szalad, furcsán harangozva a
lábaival. Vidám kutya, semmi baja, semmi gondja, semmi fejtörése. A
részeg ember jön; szembe. Nem is jön, lódul. Egyik oldalról a másikra. A
kutya megáll előtte és ráugat. A részeg ember meghökken, fékez.
Egyensulyt keres. Megáll. És igy szól:

– Ó, kutya!

És édesen mosolyog.

A kutya ugat. Az ember beszél:

– Kis kutya, picike kutya… hát mért?… mondd, miért? Vagy talán azt
hiszed, hogy…? Nincs rá ok, nincs rá alap… Esküszöm. Teljesen,
teljességgel. Az könnyü, ugatni az könnyü. Ugatni mindenki… Te is, én
is… aki akar. Ugat. Ugathat. Ja, de nem ugy… nem olyan egyszerü. Hol a
megokolás? Az. Hol? Ha körülnézünk, mi? Mert nézzünk körül, jobbra,
balra, előre, hátra, kelet és nyugat… Na igen. Akkor? Mi ez? Ugatás.
Bele a levegőbe. Szép is volna… Hova jutnánk?… Barátom, meg kell
hallgatni az embert… Nem igaz?

Leguggol és meg akarja simogatni a kutyát. Megsimogatja mellette a
levegőt, de azért barátságosan és jósággal, mintha valóban a kutya
volna. A kutya oldalról ugat, az ember a simogatás alá beszél:

– Ez jól esik, he? Ha hizelgek, ugy-e?… Nem azért, mintha… Á. Dehogy.
Nem szoktam. Egyenes ember vagyok… Mint a tenyerem. Nádszál. De
rászolgáltam-e? Az a kérdés. Anélkül nem lehet… Mert a ruha sáros? Hohó!
Az még nem minden, édesem. Édesem. Bizony, édesem. És a jogcim, ha
szabad érdeklődnöm? És a bizonyitékok? Na, látod. Igy állunk evvel a
dologgal.

A guggolásban megbillen és a hátuljára csüccsen. A kutya rávakkant, az
ember folytatja:

– Tessék csak. Tessék leülni. Helyet foglalni. Bátran. Stercinger nem az
az ember. A király is ideülhet. Tartom szerencsémnek. De az ugatás
egészen más. Hogyan? És ki mondta, hogy…? Van-e megbizás?…
fölhatalmazás?… Tetszik látni. Nincs… Se égen, se földön… Vagyis nincs.
És ha nincs, hát nincs. És akkor ki van zárva… Még nem fordult elő…
Szabad? Hjáj, de ez nem elég. Persze. De azér’ még nem muszáj. Éppen
Stercingert. Ki az? A legutolsó? Dolgozik a pénzér’… Lopja?… Nana! Ezt
nem kell mondani! Figyelmeztetem. Törvény van… Megvédi.

A részeg ember mögött egy fa van, annak dül a háta, a feje lejjebb
konyul. A kutya már csak nézi, de az ember még beszél.

– Megtiltom. Kikérem. És mindig? Valahányszor? Jön és ugat. Hol vagyunk?
Uri ember? Az nem teszi, barátom, kedves barátom. Inkább a nyelvét, azt…
leharapja… de egy rossz szó, annyi se… Érzékenységről szó sincs…
Azonban. Katona viselt embert? Itt a katonakönyv, ha parancsolja.
Megmutatom… meg… micsoda beszéd… meg.

A zsebe felé igyekszik a kezével és ezzel oldalt nyomja magát, hanyatt
esik és ugy marad, a kalapja lenyilik a fejéről, a keze keresztben áll a
mellén, a szeme becsuklódik, a szája kitárul.

Alszik csendesen.

A kutya közelebb megy hozzá, megszagolja trüsszent egyet. Rossz szaga
van.




SZEPTEMBERI KÖNYVPIAC

Sötétkékbe öltözöm, hogy egy árnyalattal még az ibolyánál is szerényebb
legyek, ugy lopódzom a kiadóm fejedelmi kastélya elé. Tizennegyedik
Lajosoknak öltözött inasok huzzák le rólam a felöltőt s az illetékes
ajtó kilincséig rugnak. Halkan kopogok, mint a kis madár az ágon s
benyitok kiadóm kolibri-pehelylyel párnázott dolgozó-szobájába. Kiadóm
oltárszerü emelvényen ül, parafa-övvel derekán, mert ez a napnak amaz
órája, melyben ő üzleti gondjaiba szokott merülni. A parafa-öv arra
való, hogy meg ne fulladjon. Hogy fulladjon meg.

– Á, Málnaszörp ur! – mondja eltagadó mosollyal, melyet akkor szokott
meg, amikor a könyveimből eladott példányok számáról tárgyaltunk.

– Citrom Szelet – dadogom én a nevemet s emlékeztetőül hozzáteszem: – a
»Humorkák és egyéb savanyuságok« cimü kötet…

– Szerzője? Nemde? Tudom, emlékszem. Nagyon csinosan adtunk el belőle.
Tizenhét példány rövid tizenkilenc hónap alatt. Most mivel állhatok
rendelkezésére?

– Szeretnék megint egy…

– Kötet? Kötetke?

– Olyasmi.

– De milyesmi? Legyen szerencsém. Nyögj, az apád!

– Beszélyek…

– O, kérem, bátran, csak beszéljen. Vagy én beszéljek?

– Pardón, nem ugy gondoltam: beszélyek, vagyis novellák.

– Tudja mit? Maga fiatal és törekvő ember. Ifju és bóher. Mondok
valamit. Minek ez a bolondság? Dalok, novellák és egyéb ökörségek. Ez
nem pénz. Tudja mi a pénz?

– Igen. Az értékcsere eszköze.

– Jó, Jó. A pénz: az iskolakönyv. Irjon nekem egy iskolakönyvet. Maga el
nem képzeli, milyen ökrök irnak iskolakönyveket.

– Elképzelem.

– Akkor is rosszul képzeli. Belőlem a jóakarat köhög. Mert nekem
mindegy, hogy ki irja az iskolakönyvet. Az iskolakönyvnek is mindegy. De
én azt akarom, hogy maga keressen egyszer. Mit adok én magának egy
szépirodalmi kötetért?

– Egy semmit.

– Ez az. Ezt adom. De ha egy pindurnyi iskolakönyvet ir, mint a
kisujjam, szivesen adok ezer koronát. Hát ir? Vagy mit mondok: ir?
Csinál? Vagy mit beszélek: csinál? Csak összeállit, összeszállit,
összenéz, összetüz, összefüz, összelopint, csapint és kapint. Egy hordár
nagyszerüen megeszközli. Ha hordárt mondok: értsen meszenzser-bojt
alatta. Nem mondom, hogy egy kémiát hozzon létre, ámbár azt is
nagyszerüen megtehetné, mert ahhoz sem ért. Azt sem kivánom, hogy egy
filozófia-propedeutikát kanyaritson, mert véletlenül talán olvasott már
valami filozófiát. De egy magyar olvasókönyvet, barátom, maga olyat tud
termelni, hogy a miniszternek ketté áll a füle a gyönyörüségtől. Oly
egyszerü ez uram, oly egyszerü! Mert mit vesz? Veszi a hajókötelet
Jókaitól, veszi az eljátszottadmárt Vörösmartytól, veszi az
ilykésőéjszakánt Eötvöstől, veszi a hetenvagyunkuramhetent a
Kurcfellovtól. Ezeknek ugyis muszáj benne lenni. Aztán, mert maga
fiatalember, bevesz néhány ujabb irót is. Homoktól egy népieset,
Zömöktől egy pestiest, három kis költeményt Csopakitól, Kopakitól és
Lopakitól. És megvan a legmodernebb magyar olvasókönyv középiskolák
alsóbb osztályai számára. Cézével.

– Parancsol?

– Na igen, az idén még cézével. Ebből eladunk tizezer példányt. Ezt még
cézével adjuk el.

– Kérem?

– De jövőre lényegesen javitott kiadást adunk. Az már nem cézével lesz.
Addig az Akadémia meggondolja a dolgot, a puszta Cö mellett dönt, s
akkor a Cziczkányról szóló elbeszélést is adjuk a könyvben: A
Cickányról. Aztán adunk egy kiadást cekával, igy: lacktopán, és egyet
cehával, igy: börzekrach, aztán megint egyet, amiben laktopán lesz, és
egyet, amelyben börzekrakk fog állani. Egy kiadásban a laktopánt
lakkcipőcske névvel illetjük, egy másikban a börze helyett ezt irjuk:
tőzsde. Ami megadja a lehetőségét egy ujabb kiadásnak, melyben a tőzsde
trafik-ra lesz javitva. Öt év mulva a trafikot dohányárudára bővitjük,
de akkor már én a kávéházban milliárdozom Rockefellerrel, illetve
Rókefellerrel és ön csinos háromemeletes villával eszi a
fogolypecsenyét. És tudja mibe kerül nekem az egész?

– Mibe?

– Egy snókába.

– Mibe?

– Abba. Mert honoráriumot én csak magának adok. Mint nyirónak. Az
irónak, aki az olvasókönyvben jelen van két szempontból nem adok
honoráriumot. Első szempont: nyavalya jár halott nagyjainknak, nem
honorárium. Második szempont: ha halott nagyjainknak az jár, mi-fene
járna elevenjeinknek? Csináljuk meg az üzletet, fiatal barátom. Ön még
csaló poraimban is áldani fogja emlékemet. Egy ilyen kis olvasókönyvből
még az unokái is finoman megélnek. És nevet szerez magának, sőt, hogy
tovább menjek, fogalommá magasztosul. Igen, barátom, szvorényi lesz
önből, baróticsánki lesz önből, szvorényinál csánkibb baróti. És a
karrier? Rendes tagja lesz a Fülelógiai közlönynek, levelező tagja az
Akadémiai nyelvelmi és gépirodalmi alosztályának. A finn Rööt Öököör
társaság kis ezüst iram-marha szobrocskával fogja megtisztelni. Hát nyir
nekem egy kis olvasókönyvet?

– Még nem tudom… talán… vamazén…

A kiadó még egyszer, és nem utoljára félreértett:

– Hát jó, küldje el hozzám Vamazén urat. Keressen az. De mondja meg
neki, hogy Vamazayra fogjuk magyarositani a nevét. – Hazamenet ollók
károgtak a fejem fölött. Azok az ollók, amik az iskolakönyveket
megirják.




PÁRBAJ A LIGETBEN

Tanulságos jelenet.

(Azelőtt az ördög sem vette észre, hogy a mutatványos bódék előtt
kikiáltók is vannak. Pedig voltak. Sőt azelőtt voltak igazán, a
mostaniak már csak szomoru epigónok. A kikiáltók hőskora tehát elmult
anélkül, hogy a folklóristák figyelme feléjük fordult volna, s igy a
kikiáltás legszebb virágai lehervadtak, mielőtt valaki koszoruba kötötte
volna őket. Baj, baj, de ugyanez történt, tetszik tudni, a magyar
mesének és mondának, sőt még a magyar irodalomnak a kezdeteivel is. Az
énekmondók csacskaságait senki föl nem jegyezte, a kikiáltók marhaságait
senki meg nem örökitette. Most ellenben jól megy a kikiáltóknak,
orákulumokká léptek elő, akiknek szavait nagy publikum-gyürü hallgatja.
De csak egyrészt orákulumok a kikiáltók, másrészt konferensziérek (lásd
conférencier cimszó alatt), akik elmés visszavágásokkal parirozzák az ő
édes kis közönségük odavágásait. A közbevágók, természetesen, nem
követségi titkárok, vagy kuriai birák, hanem a nép egyszerü
kereskedősegédei, kik egy heti tompitó munka után vasárnap kénytelenek
élesre köszörülni elméjüket. Egy ilyen beszélgetést itt adok
gyüjteményemből.)

A Kikiáltó (folytatva mondókáját):… s a kigyó, melyről mindenki
személyesen meggyőződhetik, az afrikai sivatagok legveszedelmesebb
raggadoszója, melyet Szidi Ali Ben Bibi…

A Közbevágó: Ben Bibi? Miért nem Kinn bibi?

A Kikiáltó: Ha nem hallom tisztelt uraság közbenszólásait, nem nyilhatik
alkalom számomra, hogy azokra válaszolhassak.

A Közbevágó: Azt kérdem: mért jár olyan sokat a pofája?

A Kikiáltó: Csak szelemesen, uraság, csak szelemesen. Mindenki
közbeszólhat, a legutolsó vizesnyolcas is, ha kellő szelemesség felett
rendelkezik.

A Közbevágó: Mért nem fogja be a pofáját?

A Kikiáltó: Pofája uraságon kivül csak a többi lovaknak van, uraság.

(Egy kis csend. A közbevágó, mert körül a nép vihog s nem annyira a
kikiáltón, mint inkább őrajta, elhallgat és hallgatás közben
gondolkodik. A fegyvereit szedi rendbe a következő támadásra.)

A Kikiáltó (folytatja mondókáját):… melyet Szidi Ali Ben Bibi… (itt vár,
hogy a kereskedősegéd nem kerül-e horogra; de nem. Lehet tovább
beszélni)… külön e célra hozott el a nagyérdemü közönség mélyen tisztelt
körébe, hogy itt jóizüen elfogyaszthassa. Szidi Ali Ben Bibi nem
undorodik a kigyótól…

A Közbevágó: De magától undorodik?!

A Kikiáltó: Magától csakugyan undorodik, de mondja, tisztelt uraság, ki
nem undorodik magától? Egy pudlispringertől, aki elszalad a rőf mellől
és beslisszöl az Angol-parkba, hogy…

A Közbevágó (boldogan, hogy most egy nagyon jót mond): Van jegyem.
Anyajegyem van. Hihi.

A Kikiáltó: Uraság mingyárt röhög is saját vicén, de jól is teszi, mert
ha uraság nem röhögne, a mélyen tisztelt közönség valóban nem kacagna
uraság sületlenségein. A mélyen tisztelt közönség nagyon jól tudja, mi
egy igazi Nagyendre, s mi egy értéktelen utánzat, melyet a szemétkosárba
dobni kell. A mélyen tisztelt közönség már régen a szemétkosárba dobta
uraságot, ne méltóztatott volna belőle kimászni.

(A nép ismét mulat a közbevágó rovására, aki kezd kivörösödni s kezdi az
inge gallérját kicsit szüknek érezni, de még egyelőre nem adja fel a
csatát, mert határozott szellemi fölényt éréz e nyavalyás kikiáltóval
szemben. Csak még nem tudta eddig kifejteni.)

A Kikiáltó (folytatja mondókáját): Szidi Ali Ben Bibi nem irtózik a
kigyótól, s azt minden előzetes elkészités nélkül pár pillanatok alatt
költi el…

A Közbevágó (ragyogva): Mer’ az egy költő? Mi?

A Kikiáltó (gondolkodik, hogy lecsapjon-e? De mert ugyis kevés publikum
van, kevés lesz a belépő, tehát ráér, elhatározza, hogy lecsap): Az egy
költő. De uraság egy nyálasszáju, aki még egyetlenegy szelemeset sem
méltóztatott közbeugatni, mert uraság feje csak arra való, hogy a
nyakkendő le ne csuszszon a nyakáról. Uraság nagyszerü üzletet
csinálhatna becses fejével, ha eladná a szecskát, ami benne van.
Szivesen vennék meg, mert uraság fejében kellő mennyiségü viz is van, s
igy a szecska mingyárt nedvesen kerülhetne a tinók elé.

A Közbevágó (még egy utolsó kisérletet tesz): Minók?

A Kikiáltó: Tinók. Amit uraság nem tudhat, mert négy elemi osztályokat
is hiányosan végezte el s kezében tölcsérrel nevelkedett a Blicc és Blau
cég lámpakamrájában.

A Közbevágó (eldobja a kardot és más térre helyezkedik át): Hogy mer
maga velem gorombáskodni, maga kódis?

A Kikiáltó (tudja, hogy ez már a győzelem, most még csak üldözni kell a
megvert ellenséget s egészen meg kell semmisiteni): Uraság ne sirjon,
mert az itten nem szokásos. Uraság persze azt hitte, hogy facérságának
idejében ide kijöhet és a jó öreg bohém kikkiáltót itt kiviccelheti.
Uraság azonban csalódott, mert ehhez szelemesség legszükségesebb, ami
uraságnak abszolute nincs, mint azt a mélyen tisztelt közönség
személyesen meggyőződhette. Uraságod magával hozta kedves Babája
kisasszonyt is, aki most elbujik az uraság háta mögé, mert szégyelli
magát az uraság helyett. Jól is teszi s én sajnálom is a kedves Babája
kisasszonyt, s ha én az ő helyébe volnék, én a jó öreg bohém kikkiáltót
szeretném, aki egy vices ember, s nem egy csupaszképü majom, melynek
bajusz helyett mitesszerek vannak görbe orra alatt.

A Közbevágó: Ha fölmegyek, agyonpofozlak, te vörös zsidó.

A Kikiáltó (tudja, hogy ez a föltételes mondat sohasem lesz még csak
állitó mondattá se, nemhogy tetté erősödne. »Ha fölmegyek«, mondta a
hörgő ellenfél, de nem jön fel, örül, ha bele tud elegyedni a tömegbe és
feltünés nélkül elmosódhatik. A kikiáltó tehát már nem is reflektál erre
a »megjegyzésre«, hanem folytatja az ő mondókáját): A kigyó
elfogyasztása teljesen a mélyen tisztelt közönség szeme-láttára
történik, s mindenki meggyőződést szerezhet róla, hogy a természet egy
csodájával állunk szemben. Első hely hussz, második hely tissz krajcár…
Az a jingli, ha még itt volna, ingyen is bemehetne kedves Cucája
kisasszonynyal.




A KÉM

Részlet a »Katonai Magyarország« cimü ajtó alatt és sajtó fölött levő
regényemből.

… A kém elborult kedélylyel, de halkan sóhajtott föl. Ugyan hangosan is
fölsóhajthatott volna, mert az ördög sem törődött a kémmel, de a kém
tudta, hogy nomen est omen s hogy noblesse oblige. Aki kém, az kém, az
viselje ugy magát, ahogy egy tisztességtelen kémhez illik. A kém tehát
fölsóhajtott:

– Kém vagyok. Az Orosz Birodalom belső munkatársa.

Aztán hallgatott, mert nem volt több mondanivalója… Mi manót csináljon
egy kém reggel nyolc órakor Budapesten?…

– Kémlelnem kellene – töprengett magában… De aztán átvillant az agyán:
hátha nem kémlelni kellene, hanem kémelni?… Mert eszébe jutott zsenge
gyermekkora, amikor a negyedik középiskolában a Toldit tanulta Arany
Jánostól s abban ezt a két sort látta:

  Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel,
  Mélyen néz a kutba, benne vizet kémel.

Tehát kémel és nem kémlel, gondolta. Arany János szerint tehát neki nem
is kémlelni kellene, hanem kémelni.

– Ibrignz… – szólott hirtelen és oroszos átmenettel – egészen mindegy,
hogy ellel vagy el nélkül fogom fel a mesterségemet… amikor nem tudom,
hogy mit csináljak?… Szak-könyveket akart hozatni, de aztán eszébe
jutott, hogy a magyar irodalom olyan szegény, hogy egy jó szakkönyv,
»Kém a mellényzsebben« vagy »Kis-kém katekizmusa« ugy sincsen, hát mit
erőlködjön?… Német könyvet pedig nem akart hozatni, egyrészt mert
Lipcsén át legalább egy hétig eltart, mig a rendelés megérkezik…
másrészt mert ezek a gyalázatos könyvkereskedők egy márkát hetven
krajcárnak számitanak, ámbár ötvenet is alig ér…

Egy ellopott (verstohlen) pillantást vetett az éjjeli szekrényre… és
óvatosan megállapitotta, hogy már elmult nyolc óra… Rekedten suttogta:

– Ideje volna felcihelődnöm…

A c betü rejtelmesen sziszegett a szoba szomoru szférájában… A kém
megdöbbent.

– Hah – mondotta…

Aztán megint hosszu ideig nem mondott semmit s csak a szive dobogott a
fölfedezéstőli félelem gyötrelmében… Majd ásitott… Leszállt az ágyáról…
lehajolt… fölszedte a guruló rubeleket… melyeket az éjszaka folyamán
Szasszanov küldött számára…

– Egy forint husz… – mondotta.

Sokáig megint nem jutott az eszébe semmi… De aztán kis vártatva, vagy
kicsinyég, hozzátette:

– Kevés…

Fölvette komor karbonári-köpönyegét, arcát a redőkbe rejtette…

– Igy ni… – szólott – ember legyen a talpán, aki fölismer…

Macskabársonyságu léptekkel ment le a kávéházba… Szorosan a fal mellett
haladt… vonásain kegyetlen félhomály játszadozott… A rejtekajtón suhant
be… Leült s tenyerébe temette fejét…

– Jó reggelt, Spion ur – mondá egy feketébe öltözött alak.

– Öh… öh… – hebegett a kém. – Spi…? mi…? Spi…?! Ki mondja? – dörgött rá
megszólitójára hatalmasan. – Ki meri állitani?!

– Hetyetye, – mosolygott a pincér (mert ő volt) – hát nem méltóztatik
Spion ur lenni, félbarna szürve, minden nélkül? Vagy talán méltóztatott
megmagyarositani a nevet? Komt-so-fór… hetyetye…

– Igaz is… – dünnyögte a kém, félig fehéren mint a fal, de félig barnán,
szürve, minden nélkül.

– Pszt – mondá azután, mutatóujját jelentősen ajkára szoritva. – Egy
szót se; csak hozza, amit mondok. Arannyal fogok érte megfizetni,
mihelyt Szassza… – elharapta a szót.

– Mihamarabb elszóltam volna magamat – mondá zavart mosolylyal. De a
pincér már meghallotta:

– Szassza? – kérdé tőle gyanakodva.

– Igen – füzé tovább a kém könnyedén. – Hopszassza… azt ahartam mondani:
aranynyal fogok megfizetni mihelyt hopszassza-világot élünk.

– Ugy? – szólt a pincér s a pesti pincérnél már nem szokatlan
konfidenciával leült az asztal mellé. – Hopszassza-világ? S ha szabad
tudakolódoznom, mikor lesz az? Egy jó tipp van, mi?

– Pszt, – mondá ujólag a kém – nem tipp. De önt beavatom. Beavassam?

– Be, – szólt a másik – be. Avas. Avasbe.

– Ugy beavatlak. Tudd meg tehát, hogy Szasszanov-bej, a törökök orosz
főkonzula…

– Szasszanov-bej? nem ismerem. Egy ilyen bejről hallottam, azt
Auvgevakszen-bejnek hitták…

– Az is hatalmas ember – mondá a kém. – Hogyne! Auvgevakszen-bej: az is
barátom, de most Szasszanov-bejről van szó. Erődökről…

– Erőd?

– Az. Erőd.

– Hát az nekem nincs, kérlek. Ne csodáld, a sok éjszakai munka… Nekünk
pincéreknek… – és némán lehorgasztá (vagy lehorgászta) fejét.

– Nem a te erőd, hanem erőd, erőditmény…

– Az más. Erődi? Ismerem.

E pillanatban katona lépett be. Sas-szemekkel nézett körül. A kém
revolvert vont elő s golyót röpitett a katona agyába… A golyó célt
tévesztett. A katona egyszerü, rendes katona volt. Nem volt agya neki.




MIKOR ASTA ITTJÁRT

(Az emberek ültek az orfeum földszintjén és várták a nagy Asta
fölléptét. És beszélgettek egymással erről a nagy eseményről.)

– Maguk is itt vannak, né?

– Eljöttünk magunknak, mert mi is meg akarjuk nézni, mit tud ez a nő.
Azt mondják, hogy nagyon sovány legyen, olyan mint, egy bot, és hogy
csak a csont meg a bőr. De a szeme olyan nagy legyen, mint egy
maceszgombóc, és a szája olyan széles, mint a Duna Orsovánál.

– Én nem tudom, én csak a moziba láttam. Ott nagyon megfelelő volt.
Különösen a lelki izéket tudja kihozni. Ha ez egyszer elkezd haldokolni
a lepedőn, akkor a nézőtéren szem nem marad szárazon. Ezt olvastam is
róla a mi lapunkba.

– Mindig más ez a nő.

– Ehe. És mindig egyforma.

– Igen, mindig más és mindig egyforma, éppen ez a müvészet. A Ráhel is…

– Rasel, daz iszt némlih francézis…

– Jó; a Ráhel – én már csak igy mondom – az lett volna ilyen nagy. De én
nem tudom, mert én a Ráhelt nem láttam.

– Pszt, már kezdik.

– Még nem, most még csak vetitenek. Mit is jálszik ez az Asta?

– Valami mime-drámát.

– Nem mimo?

– Nem hiszem. Tegnap is láttam egy meszenzserbojt, arra is az volt irva:
Mime-kavasz. Hát biztosan ez is mime lesz.

– És ki a fene irja ezeket a mime-dolgokat?

– A többieket mind a Rejchard irja, az most ezekbe a legjobb, de az
Astának bizonyos Ürben Gad dolgozik, Gad Orbán, olvastam a lapba.
Egyuttal a férje is legyen.

– Pszt, most igazán kezdik.

– Mi-i? Ez volna az Asta?

– Persze.

– De hiszen férfiruha van rajta!

– Ez nem férfiruha, ez egy pijeró-kosztüm.

– Pijeró, pijeró, mi az, hogy pijeró?

– Az egy külföldi bolondság. Minden ilyen mime-ügyben van egy pijeró. Az
annyit tesz: Péterke.

– Hogy jön az ide? Péterke. Őtet Astának hijják, az is elég furcsa név,
de mégse Péterke. És ilyen sovány Péterke!

– Hiszen mondtam, hogy olyan, mint egy bot.

– Bot!? Hol van egy ilyen vékony bot? És milyen fekete. És ha ennyire
sovány, mért nem töm egy kicsit? Nem mondok sokat, de a
legszükségesebbet. Egy kis ikrát tömjön magának, hiszen egy csöpp ikrája
nincs a lábon.

– Az nem is kell; a müvészet nem az ikrában van.

– A dánoknál. De nálam legyen egy müvésznőnek ikrája. Hogy jövök én
ahhoz, hogy drukkoljak, hogy eltörik a lába, mert nincs rajta ikra? És
mit csavargatja magát, mit vonaglik? Mért nem mondja meg, hogy mit akar?

– Éppen az a mime benne! Egész este egy szót se fognak beszélni.

– Hallatlan!

– Hát hallani bizony nem lehet. Ahol mime van, ott pijeró van, és ahol
pijeró van, ott nincs egy kukk se. Csak egy nagy fehér krézli van a
nyakon és meszelés az arcon.

– De kérem, ez egy félrevezetés. Én azér jöttem, hogy halljam ezt az
Astát. Némaságot már pont eleget hallottam tőle a moziban. De ott
legalább nem volt pijeró, hanem szoknyát viselt és szépen játszott és
mindig volt értelme.

– Ennek is van, csak figyelni kell. Most például a pijeró szereti a
pijerettet…

– A pijerettet?

– Azt; az is mindég van, mikor pijeró van.

– De akkor miért játszszák el éppen most?

– Hogyhogy? Eztet nem értem.

– Ugy hogy ha maga már tudja is, hogy mi van a pijeróval és ha ezt már
mindenki régen tudja, akkor mit akarnak evvel itt?

– Hogy az Asta fellépjen.

– Nézze, nézze, most kitátotta a száját. Óriási? Tényleg óriási.

– Na látja, ugy-e hogy…

– Mit ugy-e hogy? Én már a moziba elhittem, hogy nagy szája van, én nem
vagyok vizsgálóbiró, hogy kiszálljak a szinhelyre és meggyőződjek, hogy
valami igaz-e? Én látni akartam, hogy’ tud beszélni avval a nagy
szájával.

– Megjegyzem, hogy az én feleségemnek is van ilyen nagy szája.

– És az se tud beszélni vele?

– Nem tud? Ojojoj! De mennyire tud!

– Akkor a maga felesége annyival nagyobb müvésznő.

– Tudja, hogy én nem megyek arra. Inkább vennék a feleségemnek egy ilyen
pijeró-kosztümöt, krézlivel fönn és két pipaszárral lent, ha tudnám,
hogy akkor ugy hallgatna, mint ezek itt.

– Most vége! Most a pijeró meghal.

– Akkor már nem beszél, ha eddig nem beszélt. Mit tapsol, mint egy
őrült?

– Mert nekem azér mégis nagyon tetszett. Tudja Isten, van benne valami.

– De hiszen oda se nézett.

– Lehherlih. Azért mégis van benne valami. Azt azér megérzi az ember.

– Ahá, most itt a lámpa előtt látom az Astát. Nem is olyan nagyon sovány
és ki ez a szőke ur?

– Ez az Orbán, az ura. Ez irta a darabot.

– Hühühü!

– Mit nevet?

– Ahogy ezt a darabot irni kellett! Mit kell irni egy olyan darabon,
amit halak játszanak el, viz alatt, fekete ruhában?

(Csend van, a produkciónak vége.)

– Azért ezt az Orbánt mégis sajnálom. Szép fiatal fiu és néma.

– Megbolondult?

– Nem. Biztosan néma. Ilyen némajátékokat csak egy igazi néma tud ilyen
jól megirni. Talán még süketnéma is. Szegény! De legalább sokat keres
vele. Bizonyisten gunálom neki.




FÜRDÉS

– Ha vajjon nem vette-é Ön észre mélytudományu doktor ur, hogy a fürdés
az Artézia-fürdőben (Artézia, ó mily szép női név!) három koronába
kerül, ami már joggal nevezhető tekintélyes összegnek?

– Valóban észrevettem. De biztosithatom felőle, hogy az a három korona
az utolsó láncszem a magyar fürdőről szóló gyönyörü elméletemben, amit
nyolckötetes, nagy munkámban fogok megnemirni és az utókorra
átnemörökiteni.

– Elmélete élénk érdeklődésre izgatja elmémet.

– S mégis elő fogom adni Önnek az egészet, mielőtt még megrepedne a
türelmetlenségtől.

– Halljuk, halljuk!

– Ön, aki a művelt középosztályt oly szép eredménynyel végezte és sokat
érzett és gondolkodott, mint Kölcsey, nyilván tudja, hogy vannak a
magyar nyelvben bizonyos általános mondások, amik távolról nézve
hencegéseknek látszanak, közelebbről megtekintve azonban alapigazságok,
hosszu századok során leszürvék.

– Leszürvék? Nem leszurvák?

– Nem. Leszürvék. Például: Bort iszik a magyar ember. Magyarnak
orvosság, németnek halál. Magyar központi hitelszövetkezet. És igy
tovább. Ezekhez a mondásokhoz vagyok bátor még egyet csatolni, amely igy
hangzik: Magyar ember nem fürdik. Már eleink nem fürödtek…

– Pardón! Hogy beszél ön? Azt akarta mondani, hogy már elejünk nem
fürdött?

– Nem. Eleinkről, elődeinkről, vagyis eldődeinkről, tehát őseinkről
beszéltem. Akik, midőn bejöttek országunkba, még találtak néhány római
eredetü fürdőt itt. Meglátni és megutálni egy pillanat műve volt. A
fürdőket gyors egymásutánban parlamentekké, megyeházakká, pipatóriumokká
alakitották át. A fürdéssel ezután már csak a Königsbergi Töredékben
találkozunk, e kitételben: »Kisdedét firisztye, musja«. Amint látja, itt
sem fürdésről, fördésről, vagy firdésről, hanem firisztésről, vagyis
fürösztésről van szó, egy kisdednek a megfürösztéséről, amely már akkor
sem volt mellőzhető. Mert a felnőttek aztán felnőttek ugy, hogy a
fürdéstől eltekintettek. Roppant ritka és nagyfontosságu eseménynek
vélték lenni, amit egy másik, igen régi példával fogok bizonyitani. Az
az ősi gyermekvers, amit a 13. századból eredőnek mondanak, igy szól:

  Kis kacsa fördik
  Fekete tóba,
  Fiához készül
  Lengyelországba.

Nos, nem tünt fel önnek, hogy a kis kacsa fürdését, amely mindennapos
jelenségnek mondható, a magyar néplélek olyan hosszadalmas és fáradságos
utazással okolja meg, amilyen a lengyelországi ut? Ha a kis kacsa nem
akarna vizitbe menni Lengyelországban lakó fiához, akkor – a magyar
néplélek szerint – meg sem fürödne.

S hogy mingyárt a dalformáju népmegnyilatkozásnál maradjunk,
emlékeztetem önt arra, hogy a magyar népdalok bizonyos értelmetleneknek
látszó (s valóban értelmetlen) sorokkal szoktak kezdődni. Ezek a sorok –
igy tanultuk az iskolában – csak megütik a hurt, amelynek a következő
sor már értelmes hangját adja. Igy: »Rózsabokor a domboldalon…«

A következő sor: »Buruj a válomra angyalom…« De nem akarok hosszabb
lenni, mint a kémény s igyekszem a tárgy felé. Emlékeztetem Önt egy
dalra, Petőfiére, akivel mostanság sokat és alapos készületlenséggel
foglalkoznak. E dal igy kezdődik: »Fürdik a holdvilág…« (amint látja,
itt sem a magyar ember fürdik, hanem egy védekezni nem tudó égitestet
kényszerit e fürdésre) s utána azt mondja a költő, hogy méláz a haramja
és roppant sötét hangulatképet fest. Tehát a legnagyobb szomoruság
alaphangjának megütésére a költő a fürdés megemlitését vélte
legalkalmasabbnak. A fürdéstől az akasztófáig már alig néhány strófa.
Mit mondjak önnek még?

– Csak mondja, ami a szivén hever.

– Hát megmondom, hogy a Magyar Nyelvtörténeti Szótárban nyolc évszázad
irodalmából csak nyolc példa van idézve a fürödni szónál. (A magyar
nyelv tehát minden száz évben csak egyszer fürdik, de nem, mert:) e
nyolc példa közül csak egyetlenegy vonatkozik igazi, testi fürdésre. A
többi mind csak átvitt értelmü fürdés. Ha fürdeni kell, a magyar ember
egyszerüen átviszi az értelmét a vizen. Kinban fürdik, vérben fürdik,
verejtékben fürdik, csak éppen nem vizben fürdik. És a magyar
közmondások kincstárában összesen csak négy olyan mondás van, amely a
fürdéssel foglalkozik. Ezek közül is kettő inkább elitélő tendenciával.
Idézni fogom őket.

– Idézze, szép idétlen ember.

– Egyik igy hangzik: »Sokat fürdik a malomkő, mégis fekete marad.« Tehát
a morál ebből az, hogy fürödni nem kell, mert nem használ. S a másik
mondás ezzel egy huron penderedik: »Hiába fürdik a csóka, mégse
fehérszik a tolla.« Tetszik látni: mégis és mégse, ellenző értelmü
kötőszavak, amik azt mutatják, hogy a magyar ember mégis fürdik, de
alapjában a fürdést mégse szereti. Ezek után…

– Ugy? Még ezek után is van valami?

– Hogyne volna! Az egész konkluzió hátra van.

– Tegye előre.

– Teszem is, mert nem akarom a fürdővel együtt a gyereket is kiönteni.
Ezek után nem csoda, hogy egy Mária Artézia korabeli fürdő árát a
főváros három koronában szabja meg. Aki fürödni akar itt, az egy
szenvedélytől elvakult ember, aki nem törődik vele, ha a szenvedélyét
még olyan erősen adóztatják is meg. Aki fürödni akar, az vesz három
koronáért egy autót, kisüstörög a ligetbe, megfürdik három koronáért és
még egyszer három koronáért haza benzinez.

– És mit csinál?

– Megfürdik otthon. Lefürdi magáról, amit a ligetben felfürdött magára.

– Akkor mért ment a ligetbe?

– Mért? mért? Mért megyünk el egy csókért Amerikába? Mért szerelmes a
nap a holdba? Mért vijjog a saskeselyü? Mért oly borus? Oly kérdések,
amikre a tudomány ma még nem tud felelni. És mondok még egyet. Hogy mért
megy? Hát nem is megy! És ha nem megy, akkor igazán mindegy, hogy hány
koronáért nem-fürdünk az Artéziában. Egy fürdő, amin három koronát
spórolok meg, jobban tisztitja a lelket a másik fürdőnél, amire kiadok
egy korona tényleges ércpénzt. Ez az.




DISZKRÉT ÜGYEM

Megmondom, mert most már ugyis mindegy, hogy mielőtt e sorokat irni
kezdtem volna, az vala szándékom, hogy ez irásommal egy nagyon diszkrét
ügyemet fogom elintézni. Hogy ezen a levélpapiroson majd irok annak az
ismerősömnek, a városatyának, hogy szóljon a polgármesternek, hogy az
szóljon az államtitkárnak, hogy az beszéljen a miniszterrel, abban az
ügyben, abban a diszkrét ügyben, amit már voltam bátor multkori
együttlétünk alkalmával fölemliteni. A kávéházban jutott eszembe, hogy
irni kellene már a városatyának, s hogy a levelet azonnal feladhassam,
még a kávéházban meg óhajtottam irni a levelemet. De mihelyt kiadtam
csendes parancsomat, hogy hozzanak papirt és tintát meg tollat (mert
ilyen diszkrét ügyben nem illik ceruzával irni), azonnal élénk feltünést
keltettem.

A pikoló-gyerek vette át a rendeletet, de mert őneki nem hatásköre a
dolog, továbbadta a kiszolgáló pincérnek.

– Papirt a zirónak. Ziró irni akar. Hühü.

A hühü arra vonatkozott, hogy én egy közismert humoros vagyok, tehát egy
közismerten humorosat fogok irni, tehát már előre hühü.

A kiszolgáló pincér, aki semminő kellékkel nem rendelkezik, mert az
egészen más ügyosztályba tartozik, átvitte kivánságomat a főpincérre:

– Papirt bal-jobb kettő. Ugy látszik, irni kell neki valamit. Vicceseket
ir. – A főpincér jobb fülén bebocsátotta a rendeletet s a bal fülén át
eljuttatta a ruhatároshoz. Ő az illetékes fórum. Miért, miért nem, ezt
sohasem fogom megtudni, e kávéházban papirnak, tollnak, tintának a
ruhatáros a letéteményese.

Rögtön hozta is a kért cikkeket.

A papirt letette az orrom elé, a tintát letette a papir elé, a tollat
letette a tinta elé és önmagát letette a hátam mögé. Közvetlenül a hátam
mögé. És elkezdte nézni a kezemet, hogy mit csinálok vele, s ha irnék
vele, mit irok vele.

Mikor ezt észrevettem, pedig azonnal észrevettem, mert lehetetlen volt
nem észrevennem, a ruhatáros ugyanis kicsit asztmás, ezért hangosan
szuszogott a hátam mögött, akkor mélázni kezdtem a levegőbe, mintha
gondolkodnám rajta, hogy mit irjak a papirra. Bár pontosan tudtam már a
mondatokat is, amiket irandó voltam a városatyának, aki majd szól a
polgármesternek, aki majd szól a… satöbbi, föl a miniszterig: mégis nem
kezdhettem bele az irásba, mert ez diszkrét ügy, az onokanővéremről van
szó, akivel nagyanyai ágon a városligetben ismerkedtem meg s akinek egy
telefonkezelőnői állás kellene valamelyik kis vidéki központban, ahol
kicsiny a forgalom, sok a szabadidő.

Na. Ez panama. Ezt nem lehet a ruhatáros előtt.

Közben azonban már a pikoló-fi is odaállt a hátam mögé, a ruhatáros, a
magas férfiu udvariasan maga elé eresztette s a pikoló ennek
következtében lélekzetével nyakamat melegitette. A pikoló látta, hogy
nagyon töröm a fejemet, ebből joggal következtette, hogy valami egészen
finom vicces dologról lesz szó, amit érdemes kivárni.

Ily körülmények közt elhatároztam, hogy valóban nem irom meg azt a
diszkrét levelet abban a diszkrét ügyben, hanem irom ezt, amit itt irok.
És irtam. Eleddig csak a ruhatáros, meg a pikoló olvasták, de egyelőre
nincsenek tisztában jellegével. Nem tudják, komoly-e vagy tréfa.
Odaintették tehát a kiszolgáló pincért is, hogy segitsen nekik e halott
irás agnoszkálásában.

Most érkezett mögém a kiszolgáló pincér s összes szemei megfeszitésével
olvassa, a vállamon át, e szerény sorokat, odébbigazitva a ruhatáros
fülét, mert nagyon széles és kajla és elzárja előle a kilátást. Viszont
a pikolókölök cukrot vett elő, a szájába dugta s most a nyakamba
csemcseg, de nem verhetem pofon érte, mert azzal elárulnám, hogy tudom,
hogy a hátam mögött van s akkor – ha tudom és mégis türöm – semmi
tekintélyem nem lesz a személyzet előtt s legközelebb, ha diszkrét
levelet irok, legközelebb… Mit is csinálhatnak legközelebb? Belenéznek
abba, amit irok. Valóban, csak ezt csinálhatják, semmi egyebet s ezt már
most is megcselekszik. Eszerint talán mégis jobb lesz, ha a pikolót
nyakonverem ugy, hogy a szája elferdül?

A pikoló olvassa e neki szóló üzenetet, de, csodálatosképpen, mégsem
megy el a hátam mögül. Mondd, te kis törpe csipa, mért nem mész el a
hátam mögül, mikor látod, hogy az a két másik aljas is itt áll? Sőt most
már hárman vannak, mert a fizető meg akarván nézni, mi érdekli a két
kollégát ennyire, szintén megérkezett. És most igy egymáshoz vagyunk
láncolva. Én itt irom ezt a hogyishijjákot, ők hárman – azaz a pikolóval
együtt negyedfelen – olvassák. Én nem szólhatok nekik a föntebb
körvonalozott okoknál fogva, ezzel szemben ők, ha én akármi sulyosat
irok róluk, nem sértődhetnek meg, mert ezzel elárulnák, hogy olvassák,
amit irok.

Bátran ideirhatom tehát róluk, nyájas olvasó ur, hogy négy ilyen disznót
én még életemben nem láttam.

Hopp!

Érzem, hogy megmozdultak. Megsértődtek talán?

Most a fejüket tagadólag rázzák, hogy nem sértődtek meg. Hát uraim, itt
a hátam mögött: nincs bőr a kegyetek pofáján? Esküszöm önöknek, hogy én
még akkor sem nézek bele a főpincér ur irásába, mikor a számlát irja
össze nékem, pedig ha belenéznék, sok pénzt megtakarithatnék.

Gyerekek, menjetek innen a hátam mögül, mert idegessé tesztek. A
neuraszténiát lélekzitek a nyakamba.

Nem mennek.

– Fizetek! – kiáltom el magamat.

Siker. A főpincér elszalad a kávéház másik sarkába. Azért szalad oda,
mert neki kötelessége meg nem hallani, ha valaki fizetni akar. Most már
egy óra hosszáig nem kerül sem elém, sem mögém.

Ugyanezen az alapon még a következőket süvitem a légbe, anélkül hogy
megfordulnék:

– Kapuciner, pohárba!

A kiszolgáló pincér kámforrá válik.

– Ruhatár!

A ruhatáros elsülyed valahol a pincehelyiségben.

Most még csak a pikoló van itt. Most hátra fogok önteni egy pohár vizet
a pikoló tömpe orrába.

Megtettem.

De sikertelenül. Mert a pikoló még nagy figyelemmel olvasta az előbbi
kikezdést, értesült szándékomról, kitempózta a vizet, a viz a szomszéd
asztalra ömlött…

Pardón, abba kell hagynom az irást, a szomszéd asztali ur, aki kapott a
vizből, méltóságteljesen közeledik felém, de már távolról is vizfejünek
nevez. Affér lesz.

Majd megirom a fejleményeket.




MIT TUDOK MEG A VILLAMOSON?

Beülök a villamosba, csendesen egy sarokba rokkanok. Mert a villamos
közlekedési eszköz és én közlekedni akarok. Ne felejtsük el, hogy a
villamos nem lexikon. Ezt ne felejtsük el.

Gördül a villamos keresztül Budán és én a gondolataimat legeltetem.
Mindenfélére gondolok, semmire se gondolok. Pénz kéne. Nem is igaz, nem
is kéne pénz, ugyse tudnék mit kezdeni vele. Vagy jönne egy szélhámos és
kicsalná tőlem és akkor boszankodnám. Satöbbi. Vagy talán többet nem is
gondoltam.

Magam ültem a sarokban egy darabig. De egyszerre csak megáll a villamos
a déli vasut előtt és emberek szállnak be. Odajönnek hozzám, az én
sarkomba és leülnek szemben velem. Jó, jó, leülnek, ez még nem valami
sulyos dolog. Gördül a kocsi, billen a fejem jobbra meg balra. A
vizaviim hallgatnak, de aztán mégis megszólalnak. A férfi mondja:

– Kár. Kár, hogy nem lehetett ma megfürdeni.

(Megtudtam, hogy a Balatonról jönnek.)

Az asszony felel:

– Persze, hideg volt az idő.

(Megtudtam, hogy az idő hideg volt.)

Csend. Elég. Nem akarok megtudni többet.

A férfi mondja:

– A Gejl azért mégis egy pipogya.

(Egész rakéta: Megtudtam, hogy van egy Gejl a világon, hogy pipogya,
hogy nem volna muszáj pipogyának lennie. Ez elég is Gejlről. Nem elég.)

– Melyik Gejl? – kérdi az asszony.

– Melyik? A Béla. A Gejl Béla.

(Tehát Béla. A fene ott egye meg, ahol van.)

– Mert nem mondom, hogy agyon kell verni ilyenkor az asszonyt, de
valamit csak csinálni kell.

– Mit? Mit csináljon? Nem szereti, pont. Nem őtet szereti, hanem a
Cindert.

(Gejlné a Cindert szereti.)

– Az lehet. De azért a Cindernek nem kell ott lenni sülve-főve. Valamit
a világra is adni kell.

(Gejlné a Cindert vigyázatlanul szereti.)

– Eressze be écaka, mikor a Gejl Pesten alszik a naftalinos lakásban. Ne
eressze be délután, mikor a Gejl esedékes. Éppen szombat délután.

(Szombat délután Gejlné megcsalta az urát.)

– Eressze be szombat délután is, ha éppen kedve tartja. Nem mondom, hogy
ne eressze be. De tudja a menetrendet, tessék a menetrendet tudni.
Öthuszkor ér a gyors Siófokra.

(Gejl Béláné Siófokon szombat délután öthuszkor csalta meg az urát.)

– Ötharminckor Gejl már ott van a villánál. Ha Cinder öthuszkor elmegy,
az is jó. Ha öthuszonötkor megy el, az se rossz. De ötharminckor?
Különben én az ötharmincba is belemegyek. No, de hogy akar elmenni
ötharminckor, ha még nincs felöltözve?

(Cindert Gejl Béla hiányos öltözékben lepte meg Siófokon, a feleségénél,
szombaton délután öt óra harminc perckor.)

– Szóval Gejl benyitott?

– Be.

– És látta?

– Ajaj.

– És akkor nem szólt semmit?

– Se akkor, se azután.

– Csak rájukcsapta az ajtót.

– Rájuk és elment a Fogasba és megkávézott.

– És evvel passz?

– Passz. Pedig a Cinder is ott van a cégnél.

– Az Általánosnál?

– Ott, de ő csak főkönyvelő, a Gejl már prokurista. Nagyszerü gázsija
van. Hétszáz korona. A Cindernek csak háromszáz. Pipogya ember.

– A Cinder.

– Nem. A Gejl. A Cinder egy disznó. Ilyet az ember nem tesz a saját
főnökével.

Csend.

Mindent megtudtam Gejl Béláról, az Általános prokuristájáról. Hogy
gázsija van, hogy felesége van, hogy a gázsija nem csalja meg, a
felesége igen. Cinderrel, a főkönyvelővel, háromszázér. Siófokon
nyaralnak, Gejl egy pipogya, Cinder egy disznó.

A villamos továbbgördül, mert nem lexikon, hanem közlekedési eszköz.
Holnaptól kezdve vattát dugok a fülembe, vagy még jobb lesz, ha az
emberek szájába dugom. Mert különben mindenről értesülök. És én nem
vagyok kiváncsi. Ezt ne felejtsük el.




ÜGYVÉDIPAR

Ülj mellém az iróasztalomhoz egyszerü polgárember, mesélek neked
valamit, amit ugyis tudsz. Hát idehallgass. Volt nekem, hol nem volt, az
összes határidőkön tul, volt két adósom, akik tartoztak uraságomnak.
Egyik tartozott 150 koronával, másik tartozott 190 koronával. Tartoztak,
tartozgattak és nagyon jól érezték magukat, mert sohasem fizettek,
fizetgettek. Azt mondom én az ügyvédnek egyszer:

– Urambátyám, talán be lehetne pörölni a két adósokat?

– Lehetne, lehetne – feleli ő és szavát tett követte.

Bepörölte nékem a két jó adósokat. Huzott-huzóckodott a két pör, de
azért, jó isten segitségével, egy esztendő alatt mégis véget ért mind a
kettő. Megnyertük-nyeregettük a pöröket. És vártuk, hogy most már a két
adósok fizessenek. Hát csakugyan nem fizettek. De az egyik, a 150
koronás, azt mondta (állitólag) az ügyvédnek:

– Én fizetnék becsülettel, ha elfogadnának tőlem 150 helyett 70-et.

– Egye fene – mondtam én.

– Valóban – mondta az ügyvéd. – Egye.

Aztán mult, mulogatott az idő, én nem láttam se 70 koronát, se 150-et,
se 190-et. Semmit se láttam, mert rövidlátó vagyok. De végül mégis
láttam egy levelet, amit az ügyvédem irt. Ezt irta benne:

– Kedves barátom. Tudod, hogy a 190 koronás pört is megnyertük, de az
illető nem fizet. Ekzekválni kellene, de a jó isten tudja, van-e rajta
ekzekválni való. Meg azután nagyon költséges is az ekzekválás, hagyjuk
ezt barátom. Mellékelem költségjegyzékemet a 190 koronás ügyben.

És mellékelte.

Szó szerint lemásolom, csak a neveket hagyom ki belőle:

1912. okt. 30.  Levél alperesnek                       1.06 K
      nov. 4.   Levél a félnek                         1.06 «
      nov. 15.  Sommás kereset szerkesztése, leirása,
                beadása a VII. ker. járásbirósághoz
                bélyeg 3.30 K portó 12 fillér         13.42 «
      dec. 11.  Telefonértekezés alperessel             1.– «
      dec. 11.  Telefonértekezés a fél anyjával         1.– «
      dec. 12.  Tárgyalás                              11.– «
      dec. 21.  Más ügyben a fél részére adott 7.50
                koronát ez ügyben a fél terhére irom   7.50 «
1913. jan. 2.   Tárgyalás                              11.– «
      febr. 14. Tárgyalás, kocsi                      11.20 «
      febr. 27. Tárgyalás, itélet                      15.– «
      márc. 22. Levél alperesnek                       1.06 «
      jun. 9.   Levél alperesnek                       1.06 «
      jun. 20.  Levél a félnek, költségszámla
                szerkesztése, leirása elküldése        2.12 «
                                             Összesen|75.48 K

azaz hetvenöt korona negyvennyolc fillér.

A 150 koronás ügyedből járna neked 70 koronád. Ezt a 70 koronát
itt-fogom és kérlek, a rend kedvéért külddbe nekem az 5 korona 48
fillért.

Eddig az ügyvéd levele. Most jövök én:

Megnyertem két pört, összesen 340 korona értékben. Kaptam összesen… Mit
is kaptam? Igaz is: semmit se kaptam, ellenben adósa vagyok az ügyvédnek
5 korona 48 fillérrel. Miért? Mert megnyertem két pört. Ha elvesztettem
volna őket, akkor most nyilván kapnék valami pénzt, de igy nem kapok,
igy még én fizetek.

Ön azt kérdi, hogy mi volt ez a 340 korona? Uzsorára kiadott pénz,
gonoszságom szülötte? Nem, ó nem. Kialkudott munkabér volt, melynek
fejében én voltam bátor a munkát el is végezni, s az ügyvéd – a végén,
amint tetszett látni – volt szerencsés a pénzt fölvenni. Ismételve, hogy
ki dolgozott? Én. Ki vette föl a pénzt? Az ügyvéd. Ki nyerte meg a pört?
Én. Ki nem vesztette el az idejét? Az ügyvéd. Ki csikorgatja a fogát?
Én. Ki nevet a markába? Az ügyvéd. Ki nem indit többé pört? Én. Ki fogja
ezeket a pöröket vinni? Az ügyvéd.

És hogy, ha lesz fiam, akkor én őt minek nevelem? Csakis és okvetlenül
ügyvédnek. S ha Budapesten addig ötszázezerre szaporodik az ügyvédek
száma, s ha az égből apró ügyvédbojtárok potyognak is, a fiam ügyvéd
lesz, mert ez az egyetlen mesterség, amiből feltétlenül meg lehet élni.
Ébren és alva, állva és ülve, élve és halva, főve és sülve, pro és
kontra.

S aki kérdi, van-e egy jó tanácsom az adósok számára, annak megmondom,
hogy van. Nem szabad kifizetni, amivel az ember tartozik. Ezt az egyet
soha, de sohasem szabad megcselekedni, mert a mellékelt ábrából kiderül,
hogy a hitelező sohasem juthat a pénzéhez. S mert az adós, ha már fizet,
akkor nyilván a hitelezője lebeg a szeme előtt, s mert ki van zárva,
hogy a hitelező pénzt kapjon, nem is szabad fölmerülnie az adós lelkében
annak a gondolatnak, hogy fizessen. Vissza kell állitani az adósok
börtönét és abba bele kell csukni azt az orcátlan adóst, aki fizetni
akar, hogy ezzel a hitelezőjét bosszantsa. S mivel mindebből a
tréfaságból az a komoly adat bontakozik ki, hogy a tartozást behajtani
ugy sem lehet, uraim, engedjék meg, hogy én is belépjek
világszövetségükbe. Kocogok a poháron és büszkén kiáltom:

– Pincér! Nem fizetek.




AZ ÉN BORBÉLYOM

Hajnali féltiz, jön a borbély, friss, viruló, üde ifju, bajusza Vimos
császár szerint való. Ülök a székben, alszom, nem hallom, amit beszél,
ezt beszéli:

– Jó reggelt, jó reggelt, csinos időnk van ma, csak ez az örökös szél ne
volna. De persze van. Innen a Dunáról jön. Fene tudja, hogy honnan jön a
Dunára. Örökös szél, fuj, fuj.

Én is fujok, mert alszom bár, de látom, hogy sem meleg viz, sem szappan
nincs még a kezében.

– Igaz is, a szappan, mondja ő, és hozza a szappant. Alszom, nem hallom
mit mond, ezt mondja:

– Igen, ezek az angol botszappanok nem rosszak. De a tojásszappan, az
például nem megfelelő. Nem mintha nem verne habot. Mert ver. Habot, azt
ver. De milyen habot? Olyat, amelyik azonnal megszárad. Abban a
minutában. Tojásszappant nem lehet használni. Nem is szólva a közönséges
konyhaszappanról. Az, kérem, szóba sem jöhet. Nem mondom, hogy nincs
benn szóda, mert lehet, hogy szóda van benne. De azért mégse. A
konyhaszappan, az nem. Ne-em. Az angol botszappanok, azok igen.

Bár alszom, tudom, hogy még nem hozott melegvizet.

– Á, viz! – mondja ő és kimegy avizért. Behozza a melegvizet. Lotybálja
a kezével. Alszom, nem hallom a beszédét. Ez a beszéde:

– Mer’ azér’ lehetne hidegvizzel is. De ugy továbbtart. A hidegviz nem
puhitja ugy meg a gyökeret. A gyökér a legfontosabb. A melegviz
megpuhitja, a kés csak ugy siklik, mint a korcsolya. Én is szeretnék
korcsolyázni, de csak télen lehet. És ki ér rá? És olyan ritkán van jég.
Két-három hét az egész szezon. A főnök kijár a nagy jégre. Gavalléroz.
Na szép kis pofa. Kézzel, vagy pemzlivel?

Nem felelek, nem is felelhetek, mert alszom, s mert ő is tudja nagyon
jól, hogy még nem volt eset rá, hogy kézzel. A pemzli kit is van
készitve az iróasztalomra. Tehát biztos, hogy pemzlivel. Alszom, süket
vagyok. Borbély ezt mondja:

– A pemzlinek megvannak az előnyei. Ki tudja, hogy az a nyavalyás
zóna-borbély kit-mindenkit maszatolt be a tenyerével? Amilyen emberek
egy olyan zónaborbélynál megfordulnak! Hát persze, hogy megmossa a kezét
minden vendég után. De lehet abban bizni? Pesten nem. Ki van zárva.
Párisban más, ott minden vendég sajátkezüleg. Muszijé – azt mondja ott a
fodrász és akkor a vendég sajátkezüleg. Ha a pemzliből hullik a szőr,
akkor az megint nem az igazi.

Alszom, de tudom, hogy az eset kissé távol van, mert ebből a pemzliből
nem hull a szőr. Vas-szőr van benne, nem is hullhatik. Lehetne már
kezdeni a szappanozást. Istenuccse lehetne. Kutya legyek, ha nem
lehetne. A zene megadja az utolsó jelt és a szappanozás az ő kezdetét
veszi. Ekközben a következő párbeszéd játszódik le köztünk:

Ő: Torontál, Torontál, én onnan valósi vagyok, de ott minden embernek
saját háza van. Egy kis malac, egy kis tehén, van az mindegyiknek.
Szereznek mind, szereznek. Hát persze, semmi rezsi, csak csupa
jövödelem. Egy héten egyszer borotválkozik a sváb, de az aztán két hétre
elég néki. Ott se szeretnék borbély lenni. Bácsalmáson például a grófnak
kastélya van, nagy kert, egész erdő, őserdő. Vasárnap mindenki bemehet.
És milyen négy ló! Paripák. Na, nem is az automobil. A legjobbnak is
petróleumszaga van. Meg az a sok elgázolás. Uri ember nem ül fel rája.
De egy hátas ló, reggel a fasorban, az valami!

Én: – – – – – – – – (Alszom.)

A szappanozással készen vagyunk, át lehetne térni a késelésre, a
voltaképpeni beretvációra. Talán nem is volna lehetetlen? Előre, előre!
Ne csüggedjünk; excelzior! Fel a vár fokára! Taszintsuk le a pogányt.
Megvillan a kés, kisuhan a zsebből. Fenetik. Lassan, ritmikusan.
Fene-fene-fenetik.

Hurrá! Az arcomon már a kés.

Mélyen és édesdeden alszom, angyalok muzsikálnak a fülembe. Ezt mondom
dörgő hangon:

– Akasztófáravaló. Két esetben halsz meg halálnak halálával: _a)_ ha a
jéghideg mellső lábaid egyikével meg mered fogni az orromat; _b)_ ha,
megfogván az orromat, alatta tovább ásod azt a kis árkot, amit
beretvacsapásokkal már eddig is te ástál, s éppen azzal, hogy megfogtad
az orromat, kifeszitetted alatta a bőrt, ezáltal vékonynyá s az
ellentállásra képtelenné tetted; _c)_ ha nem az árkot ásod tovább, ami
már ugyis mindegy, hanem keresztbe vágsz és ezzel gyógyithatatlan sebet
okozol. A revolver is ott van az asztalon, öt érchegyü golyó szalad a
testedbe. Indulj!

Két pillanat.

Első pillanat: megragadta az orromat.

Második pillanat: egyet vágott az árokkal párhuzamosan és egyet
keresztbe.

Alszom. Mélyen, édesdeden alszom.




A KACSAVADÁSZ

A boldogtalan ember ott állt a kacsászati pavillon mellett, az
Angolparkban s nézte a kacsákat, hogyan kacsáznak a kis sziget körül,
amely szigeten a kacsászat tulajdonosa lakik és botra füzi a karikákat,
mint a pereces a perecet s aztán kiadja a kisasszonynak, akitől két
darabot husz fillérért e karikákból átvenni lehet. A kacsák ugy usztak,
mint az elevenek, vagy még jobban, mert még a lábukat sem kellett
mozgatniuk s bádogtestükkel mégis mindenféle vicces és kacsai
mozdulatokat végeztek. Öröm volt nézni őket s még nagyobb öröm dobálni
rájuk. Különösen egy bubos gácsér! Hogy az milyen kacsaszerü kacsa!
Kacsább kacsa a kacsánál. Igazi kacsa, valóságos kacsa-kacsa.

A kacsavadász csak nézte a bubos gácsért. (Nem-vidékiek számára,
magyarázatul: gácsér himkacsát vagy kacsakant jelent, a nősténykacsa a
kacsa csak, hacsak nem rucának hijjuk.) Nagyon tetszett neki, de szólni
nem mert, mert mellette állt a felesége, egy kövér lud, aki azonban
goromba volt, mint egy oroszlán.

– Na te mámlász, – mondta az asszony – te persze csak nézed. Mások
nyerik a kövér kacsákat, de mi érjük be a gágogásukkal.

– Hápogásukkal – felelt szerényen a férj. – A liba gágog, a kacsa hápog.

– Mit hápogsz te szerencsétlen? – gágogta az asszony. – Mások veszik a
karikát, odakarikintják a kacsa nyakába és viszik a finom
kacsapecsenyét. De persze te. Na, én is jól mentem férjhez.

Megjegyzendő, hogy amit az asszony mondott, az abszolut minden alapot
nélkülözött. A mások tizével vették a karikát, hajigálták a kacsákra, de
még csak közel se jártak hozzájuk. Különben ez nem is megjegyzendő.

– Én is dobnék – rebegte a férfi.

– Igen, hogy három pengőt elhajigálj. Hogyne! Mer’ megér nekem az a
kacsa három pengőt? mi? Három pengőér’ egy csinos kis bornyut is lehet
venni, egy hétig eszünk belőle és a bőrit eltehetjük, mig a Gyurika
megnő és katona lesz. Nem gondoltad, hogy a három-pengőket csak ugy
bedobáljuk a vizbe?

– Ne-nem, – dadogta a férfi – de meg lehetne próbálni, csak egy
hatosér’, kettőt.

– Két kacsát?

– Nehem; két karikát.

Az asszonyt fellázitotta ez a vakmerőség. Kivett a ridiküljéből egy
hatost és igy szólt a kisasszonynak, hangosan, jó hangosan, hogy
mindenki hallja:

– Na, kisasszony, adjon ennek a mámlásznak is két karikát. Nem elég,
hogy a hozományomat elkártyázta, most még az egyetlen fia cipőit is a
kacsák nyakába akarja szórni.

A férj lehorgasztott fejjel vette át a karikákat. Az asszony pedig ezt
mondta:

– Höhöhö. Most persze mingyárt odadobod ezt a két izét és egy perc alatt
vége a pénznek. Aztán mehetek mosni vagy vasalni, hogy a költséges
passzióidat fedezzem.

A férj nem szólt semmit, csak várt. Várta a bubos gácsért, melyet
szeretett és várta a kedvező pillanatot. Hogy a vad a legalkalmasabb
pózban kerüljön puskacső elé, ahogy’ ez vadászati novellákban
előfordulni szokott. De a gácsér nem jött, mert hátul a karika-halászó
fiu feltartóztatta. Várni kellett a gácsérra.

– Ugy, ugy – mondta az asszony – töltsük itt az egész estét, várjunk,
mig ránkhajnalodik. Hiszen ráérünk mi. Holnap majd tizkor kelsz föl és
kirugnak a hivatalból és én mehetek szakácsnénak akármelyik
uricsaládhoz. Mer’ én ugyis arra születtem.

De a férj csak várt, megvárta, mig a gácsér előkerült. Már a
kanyarodónál uszott. A férj fogta a karikát és készenlétben tartotta.

– Mit csinálsz, te mámlász? – kérdezte az asszony.

– Célzok – felelt csendesen a férfi.

– Jahahahaha! – hahotázott az asszony. Ő céloz! Mit csinál ő? Ő céloz!
Mert ő egy olyan vadász, aki egész életét pagonyban töltötte és nem
lőhet a karikával, ha előbb egy óráig nem célzott. Te! te! Te
boldogtalan! Mér’ nem állitsz a hátad mögé két fővadászmestert, mint a
király őfelsége Gödöllőn? Az is kell egy ilyen Nimrojdnak. Ő céloz! Hisz
ez hihetetlen! Ahelyett, hogy odavetné a két karikát, ami már ugyis a
kutyáké, még itt az idegeimet feszegeti.

A férfi hallgatott. A gácsér már ott volt előtte, feléje dobta a
karikát.

– Hühü! – szólt az asszony. – Nem nézek oda. Nem nézem, mikor egy ilyen
tinó kacsára vadászik.

A karika pontosan a gácsér nyakába esett és lecsuszott a bögyéig. Az
asszony igy beszélt:

– Na! vége? vége már a hatosnak? Elpazaltad már a karikákat, te pehhes.
Én nem nézek oda.

– Nem. Még csak az egyiket dobtam rá.

– Melléje? Mi? Egy kilométerrel odébb? Átdobtad az Ártézi-fürdőbe,
ugy-i?

– Nem. A nyakába esett. Már hozzák is a kacsát.

– Micsoda kacsát?

– Amit nyertem.

Az asszony egy pillanatra elhallgatott. A kacsát hozták, valóban hozták.
A gácsérról pedig levették a karikát s a gácsér ujra ott bukdácsolt a
fordulónál. A férfi megint célzott a karikával.

– Hallod-e? – csikorgott az asszony. – Hallod-e, te isten báránykája,
csak nem képzeled avval a meghőbörödött eszeddel, hogy a kacsa megint
beleszalad a karikába? Annak a bádogrécének csak egyszer volt kevesebb
sütnivalója, mint neked. Ne kisértsd az istent, erigy onnan és szégyeld
magad, hogy az ilyen bambaság neked még sikerül is.

A férfi dobta a karikát, a karika talált, a gácsér ismét megkarikázva
uszott tovább. Hozták a másik kacsát is.

– Parancsoljon, nagyságos asszony, – mondta a kacsa-mamzell. – Itt
vannak a kacsák.

Az asszony felhördült:

– Na ne! Te árvizi hajós, te! Itt a két kacsa. Akasszam fel őket
fülbevalóknak a fülembe?

– Be lehet váltani – makogta a férfi. – Három korona készpénzt adnak
értük.

– Mihihi? – mondta az asszony. – Hát megőrültem én? Hát két kacsa három
koronát ér? Te persze azt hiszed! Mer’ amig én hajnalba a piacra
vánszorgok, addig te hortyogsz az ágyban! Mit tudsz te a világról! Mit
tudsz te arról, hogy egy kacsa négy korona, ha valamirevaló! Majd én
most kettőt elajándékozok három koronáér’?! Talán loptam én ezt a két
kacsát!?

– Nem loptad, doptad – mondta a férfi.

– Hát akkor már bitang jószág, Csáky almája? Mer’ nekem kézügyességem
van és el tudok venni egy perc alatt két kacsát ettül a zsidótól,
mingyárt boldogitsam is, hogy még holnap is rajtam röhögjön!?

– Hazavisszük…

– Hogyne! majd világcsufjára végigkorzózok Pesten két kacsával?

– Én viszem…

– Irtózat egy ilyen ember! – mondta az asszony és megindult. Ő ment
elül, a férje utána, jobb- és balkezében egy-egy kacsával. Mikor a
kijárathoz értek, az asszony intett egy fiakkernek.

A férfi arca felragyogott az örömtől: fiakkeron viszik haza a kacsákat!
Az asszony pedig ezt mondta:

– Én most hazamegyek ezen a kocsin, mer’ ezekkel a kacsákkal két napi
konyhapénzt megspóroltunk. Te meg hazahozod szépen a kacsákat, de nehogy
valami bajuk legyen, mert kitekerem a nyakadat.

És már beült a fiakkerbe s ezt mondta a kocsisnak:

– Viziváros, Donáti-utca 9.

A kocsiból, amely már gördült, még hátrakiabált:

– Nehogy az alaguton gyere át! Az egész életed nem éri meg azt a két
krajcárt!

Aztán a kocsi eltünt.

A férfi vitte a két kacsát, végig a ligeten, az Andrássy-uton, a
Fürdő-utcán. Mikor a Lánchid közepére ért, lenézett a vizbe, eloldozta a
kacsák összekötött lábait és beugrott. Azért oldozta el a kacsák lábait,
hogy a kacsák uszni tudjanak. Nagyon-nagyon jó ember volt szegény. A
vizből háromszor merült föl, mindannyiszor a kacsákat nézte, akik békén
és boldogan usztak mellette.

– Éljetek, éljetek, – mondta a kacsáknak, aztán egy nagyot ivott még a
szőke Duna ronda vizéből s többé soha elő nem került.




A GÁZEMBER

Tisztelt lakosság! Ez költözködési téma, tehát minden fertály körül
három napig a népek millióit érdekli. Budapesten van a ház, a házban van
a lakás, a lakásban van a fürdőszoba, a fürdőszobában van a gázkályha, a
gázkályhában van az örökláng. Forditsuk meg a sorozatot: az örökláng
nincs a gázkályhában, a gázkályha nincs a fürdőszobában, a fürdőszoba
nincs a lakásban, a lakás nincs a házban, a ház nincs Budapesten. Ezen
tehát segiteni kell. Az örökláng megszerkesztendő. Itt lép be
elbeszélésünk kereteibe a gázember. Neki kell megcsinálni az öröklángot,
én nem csinálhatom meg, mert én nem vagyok gázember. Jön tehát a
gázember. Midőn történetünk kezdetét veszi, a gázember éppen azzal van
elfoglalva, hogy nem jön. Nem ér rá, vagy nincs ideje, mert angol
vadászkastélyában tartózkodik, mindegy: nem jön. Csütörtök. A házmester
szól a gázembernek, hogy jöjjön. Péntek. A gázember megüzeni, hogy
azonnal jön. Szombat. Munkaszünet van az egész világon. Vasárnap.
Égszinkék dolgok következnek. Magyarul blaunak hivják. Hétfő. A gázember
megizeni, hogy szombaton nem jöhetett. Kedd. De csütörtökön jönni
foghat. Szerda. Jövök már kérem, ne tessék türelmetlenkedni. Csütörtök.
A gázember valóban belép elbeszélésünk keretébe, jön. Péntek.

– Hm, – mondja – itt nincs gázszag. Elmegy. Szombat. Munkaszünet van az
egész világon, még az Antillákon is. Vasárnap. Buzavirágkék dolgok
következnek. Blau. Hétfő. A gázember eljön, körülszaglálódik az
előszobában.

– Hm, – mondja – itt gázszag van. Veszi a kalapját és elmegy. Kedd.

– Az istenteket – mondom én. A gázember ujra fellép, immáron hozzányul a
gázórához és igy szól:

– Hát uram – mondja – ezt meg kell csinálni. És nyul a kalapjához.
Szerda. Lebontja a gázórát. Csütörtök, péntek, szombat. A vasárnapot és
a hétfőt már voltam bátor emliteni. A lebontott gázórát visszarakják.
Kedd. Nem itt van a hiba, hanem a kályhában. Szerda. Délután hat óra
előtt öt perccel nagyobb munkáskülönitmény érkezik. Mindent lebontanak.
A téglát kiveszik a falból, a falat kiveszik a házból. Megkérnek, hogy
addig távozzam a lakásból. Hat órakor leteszik a kanalat, a furót, a
vésőt, a rézfuvókat és a cintányérokat. Fajeramt. Csütörtök, majd
holnap, hat óra előtt öt perccel folytatják. Addig nem lakom a lakásban.
Hol lakom? Á, hát a Ritzben. Semmi az, kérem. Nem kerül az többe
naponként ötven koronánál. Van neki, van neki, van neki van.
Karika-gyürője, barna szeretője? Hol is tartottunk? Csütörtök. Pénteken
nem jönnek a gyerekek, valami kis mozgalom van; szombaton nem érdemes
nekik eljönni, mert ugyis vasárnap meg hétfő lesz. Kedden pontosan
megérkeznek. Azt mondják, hogy vigyem ki a gangra a fürdőkádat.
Kiviszem, miért ne? Miért ne vinném ki, ha ilyen derék emberek kérik?
Kiviszem a kádat a gangra és a gangot kiviszem a ligetbe. A ligetet
odébbtolom két kilométerrel. A gázgyerekek átépitették a lakást,
rájöttek a hibára, de nem hoztak magukkal forrasztót. Majd hoznak.
Május. Nem hoznak. Junius. Hoznak. Julius. Forrasztanak a forrasztóval.
Augusztus, szeptember. Rendbehozták a fürdőszobát. Október, november,
december. Az előszobát is rendezik. 1914., tessék kiszállni. El kell
küldeni a központba, hogy a plombát vegyék le az óráról, hogy az óra
megkezdhesse a gázszolgáltatást 1915.

És most minden készen van, boldogan görögök be a fürdőszobába, hogy egy
fürdőt csináljak magamnak. Már éppen megeresztem a csapot, mikor egy kis
kövér ember a vállamra teszi a kezét. A háziur. És így szól:

– Mit csinál fiam?

– Fördőt, atyám – mondom én.

– Ugyan, – mondja ő – minek az? Tegnap lejárt a szerződése. Csak nem
akar egy idegen lakásba fürödni? Menjen a gőzbe fiam, ha fürödni akar.




EGY SZEGÉNY SOFFŐR HUSZONNÉGY ÓRÁJA


1. Ébredés.

A szegény soffőr reggel hat órakor ébred, de akkor még átfordul a másik
oldalára, mert mi a manót keresne reggel hatkor a szegény soffőr az
uccán a masinájával, ha ez a masina autotaxi névre hallgat s évek óta
Budapest közkivánságát képezi? Hat órakor kik járnak az uccán? Munkások,
akik munkába mennek. És pedig vagy gyalog teszik ezt, vagy villamoson.
Autón ritkán, autotaxin soha. Tejesek és zsemlések. Ezek a kosaruk és a
kannájuk miatt föl sem szállhatnának az autóra. Szemetesek. Ezeknek
rendelkezésükre áll egy igen kényelmes jármü, a szemeteskocsi. Azonfelül
be is piszkolnák az autót a ruhájukkal. Van ugyan még néhány ujságiró,
aki reggel jár haza. De van azoknak pénzük? Van?


2. Kivonulás.

A szegény soffőr nyolc órakor mégis fölkel, mert nem illik egy
nem-latejner embernek nyolc órán tul ágyban maradni, s a soffőr, ha a
modern tehnikának bármennyire uj vivmánya, mégsem latejner s nem
tartozik a honorácior osztályhoz. Kötelezőnek érzi tehát a reggel nyolc
órakor való fölkelést, fölkel és kitekint, semmitse hall, se lát – épugy
mint Gyulay Pál ama balladájának ama közismert alakja. Kimegy az
istállóba, megvakargatja a benzint, megfényesiti, hogy a napsugár is
hanyattessék, ha rátéved, aztán befogja a kocsiba. Azért cselekszi ezt
igy, mert azelőtt fiakkeres volt s már megszokta, hogy azzal, ami a
kocsit huzza, igy bánjon el. Tehát a benzinnel is csak ugyanezt
cselekszi. Befogja, mondom, és kikocog vele a standra. Ja igaz. Majd
elfelejtettem. Fölteszi a simléderes sapkát, ami a soffőrt a többi
emberektől oly előnyösen megkülönbözteti. Mert nehogy azt higyje valaki,
hogy a soffőr az autóban rejlik, vagy a benzinben, vagy a
gépüzemüségben. Nem. A soffőr a sapkában van eltemetve. Hogy milyen a
soffőri sapka, azt én meg sem tudnám mondani, de egészen másmilyen, mint
a többi simléderes sapka. Ezer simléder közül megismerem a soffőrt. S ha
egy olyan szigeten kötnék ki, amely az automobil lehetőségétől
negyvenezer mérföldnyire fekszik, s szembejönne velem egy ember,
anyaszült mezitlenen, dárdával a kezében, de ezzel a bizonyos simléderes
sapkával a fején, akkor tudnám, hogy ez az ember nem indiánfőnök, nem
néger kacika, nem ez és nem az, hanem soffőr. Annyira a sapka teszi a
soffőrt. S ha valakinek nincs ez a sapka a fején, akkor az amerikai
soffőr-egyetemen tanulhatta a soffságot, én akkor sem merek mögéje ülni
a kocsiba. Nem soffőr az, aminek nincs »olyan« sapkája.


3. A délelőtt.

Tehát a sajátságos sapkával saját fején s teste alatt a benzinüzte
kocsival, a soffőr kinéz a standra. Mikor odaér, igy szól:

– Hopphó, megálljunk!

És megállitja a kocsit s a közeli kávéházból reggelit hozat magának,
amit a kocsin ülve fogyaszt el. Bemehetne ugyan a kávéházba, de nem
teszi, mert hátha mégis. Lehet. Nincs egészen kizárva, ámbár egészen ki
van zárva. Odahozatja a reggeli lapokat is és végigböngészgeti őket. A
vezércikket nem igen olvassa, mert a vezércikk régi műfaj. Bizony a
vezércikk még abból a korból való, amikor a kéziratokat delizsáncon
vitték a nyomdába. Hol van egy soffőr ettől az időtől? Böngészgetés
közben néha igy mormol magában:

– Hm. A tarifa. Hát az nem olcsó, ebben igazuk van a szerkesztő uraknak.
De várjunk. Azér’ meg kell próbálni evvel a tarifával is.

És megpróbálja. Ül-üldögél, nézegeti az uccai életet. Kocsik is jönnek.
Reves konflisok. Mindegyikben ül valaki. Persze mindenkinek nem telik
autóra: de majd csak akad. A horgász is sokszor órák hosszat silbakol a
botja nyele mellett, amig egy halacska horogra kerül. Az élet olyan,
mint a tenger és a tenger olyan, mint az élet. Nemcsak egyik hasonlit a
másikhoz, hanem mindakettő nagyon hasonlit egymáshoz. Nincs ez máskép.

Az első délelőtti lap megjelentét a soffőr kitörő örömmel fogadja.
Ugyanugy fogadja a másodikét is. A harmadikét szintén. Hála istennek
elegen vannak, nem kell, hogy az ember elunja magát, még akkor sem, ha
az ember soffőr egy gépen, amely autotaxi névre hallgat s évek óta
Budapest közkivánságát képezi.


4. Ebéd.

Ez már nem a gépen lesz elfogyasztva, mert ördög bujjék abba a vendégbe,
ha már egész délelőtt nem jött, mért jönne pont ebéd-időben? No, nem is
jön. A soffőr nyugodtan falatozik s elfoglalja őrhelyét a kocsi bakján.


5. Délután.

O idő, futós idő, mint Csokonai Vitéz Mihály mondotta. Az idő valóban
telik-mulik, s az aszfalton felpirkad az első délutáni lap. Majd a
második, harmadik és igy tovább; nincsenek ők kevesen s ugy komoly
tartalmukkal, valamint kedvre-deritő közleményeikkel enyhe szender méla
mézét mázolják a soffőr szemének héjára. Hogy Homérosz is? Igen A soffőr
szintén. Szundit egyet, mint akinek rendben a szénája. S az övé rendben
van, mert neki nincs szénája. Szundit és álmot lát. Ezt látja:

… és ime a folyóvizből jőnek vala ki hét szép és kövér gépkocsik, melyek
esznek vala a mocsáros helyen…

… ismét azok után más hét bérkocsik jönek vala ki a folyóvizből, rutak
és ösztövérek, melyek állanak vala ama gépkocsik mellett a folyóviz
partjain…

… és elnyelék a rut és ösztövér bérkocsik ama hét szép és kövér
gépkocsikat… és felserkene fáráó…

Azaz: nem! Nem a fáráó, hanem a sofáráó, a soffőr, serkenne fel. Este
van. Visszavonhatatlanul este lett. Megdörzsöli a szemét és nem kérdi,
hogy hogy »hol vagyok?« Minek kérdezné? Tudja, hol van. A standon van,
egy gépen, amely autótaxi névre hallgat s évek óta Budapest
közkivánságát képezi.

– Gyi te! – mondja a soffőr és csendesen hazaporoszkál. Otthon leteszi a
sapkát és kétszer pofoncserditi a feleségét. Egyszer jobbról és
mégegyszer jobbról.

– A tarifa miatt! – mondja neki szeliden.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Azt hiszem, jól emlékszem a cégre. Velence, Szent-Márk-tér
2.]

[Footnote 2: V. ö. Ollendorf, Grammatik der franz. Sprache I. rész.]

[Footnote 3: Lásd: L’abbé Hochma Quelques Aperçus concernants la
Toilette des Hommes.]

[Footnote 4: Voltaire (François Marie Arouet): Erigy a gőzbe!]

[Footnote 5: Carlyle: Heroworship, IX. fejezet: A jinglikről.]

[Footnote 6: Pascal: Sur la pensée, qui n’existe pas.]

[Footnote 7: V. ö. Charcot: Confusion anatomique.]

[Footnote 8: Tissot: La Bunda des Magyars et autres tissotises.]




TARTALOMJEGYZÉK.

  Tetszik a blúzom, Mucuka?  3
  A reklám ereje  8
  Elsején  12
  A gőzben  17
  Palizander  22
  A fehér néger  28
  Vasárnap  35
  A lapda-éposz  39
  Nyugalom  44
  Madárhangok  49
  Petúr meg a dinnye  54
  A böjtről  62
  Aki már hazajött  66
  Lesülni!  72
  Tavaszi kalapvásár  77
  A közönyös ember  82
  Férfi-dekoltázs  90
  A derék iparos  95
  A józan kutya és a részeg ember  101
  Szeptemberi könyvpiac  104
  Párbaj a ligetben  109
  A kém  114
  Mikor Asta ittjárt  118
  Fürdés  123
  Diszkrét ügyem  128
  Mit tudok meg a villamoson?  133
  Ügyvédipar  137
  Az én borbélyom  141
  A kacsavadász  145
  A gázember  152
  Egy szegény soffőr huszonnégy órája  155






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PETÚR MEG A DINNYE ÉS MÁS 30 HUMOR ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.