The Project Gutenberg eBook of Nem élhetek muzsikaszó nélkül This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. Title: Nem élhetek muzsikaszó nélkül Author: Zsigmond Móricz Release date: March 16, 2025 [eBook #75636] Language: Hungarian Original publication: Budapest: Légrády Testvérek, 1916 Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL *** AZ ÉRDEKES UJSÁG KÖNYVEI SZERKESZTI: KABOS EDE MÓRICZ ZSIGMOND NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL BUDAPEST LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL IRTA MÓRICZ ZSIGMOND BUDAPEST LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST. NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL. BALÁZSNAP. Kint zuzmarától csillognak a fák. A nap alkonyodóra ereszkedik, de a sugarai csak opálosan tudnak átszürődni a fátyolos egen s a befagyott ablakokon. A vendégek a gyors sötétedésben egyre-másra készülődnek, Csak ugy titokban szökdösnek el, hogy a fiatal házigazda észre ne vegye, mert Balázs, hogy először tart a maga házánál névnapot, nagyon is ki akar tenni magáért. Már is harmadnapja tart. A kis háziasszony a tulsó szobában sorra csókolózik a nagy bundákba, kendőkbe az orruk hegyéig bepólyált asszonyságokkal, akik jó, kötő mellé szoktatott férjeikkel egyenként szöknek világgá s a csengős szának egymás után futnak ki a ropogós sima havon. Most látszik meg ki a jó férj. Aki a felesége szavára megy, s még ő tesz ugy, mintha igenelené: bizony már ideje! Nagyon benne vagyunk a másnapba. Már a nap is lefelé áll, mikor érünk még haza! – Hát édes lelkem, Pólikám, – ölelgetik, csókolják végig a friss drága kis háziasszonyt, nagyon szép volt, nagyon jó volt, remélem Imre napján vissza adjátok a vizittet. Még egyszer erős, tapadós csók, aztán az utolsó jó emberes asszony is elmegy. De a jóféle cimborák azok még bent vannak a nagy szobában és most kezdik istenigazába szidni Tisza Kálmánt. Az asszonyok ott állanak a hátuk mögött s nyüglődve, ki hogy van szoktatva, durcáskodva, veszekedve uszitják a férjüket. – No, gyere már, gyere már. – Elég volt már a jóból. – No gyere már. Maga is ne tartóztassa már annyira, Balázs. – Hogyne menne! – kiált fel kacagva Balázs, – Három napig innen senki egy tapodtat se megy! Nagy kacagások vannak. Akkorákat kacagnak, hogy a vén falak szinte megreszketnek bele. Balázs elnyűhetetlen, fáradatlan, egyre dirigálja a cigányt: – Mircse, a nótám! És ezredszer fujja el a nótáját: Az életem gyászban, Dobra verik házam… Elhagyott a galambom is végül: De! Nem élhetek muzsikaszó nélkül! Nem élhetek muzsikaszó nélkül! Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat. Ugy érzik az emberek a nagy fölfordulást. A levegő tele van, a váltók ugy usznak a levegőben mint ősszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy olyan sirva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos levegője. – Huzzad, Mircse, huzzad, szakadjon meg benned a gyanta! Vastag, kurta nyakát megfesziti s harsogva nevet Balázs. Maga is olyan, mint egy cigányprimás, a jó háromnapos ivásba egészen belefeketedett már, a szakálla is keményen borostásodik a bőrén, csak a foga csillog fehéren, erősen, harapósan. S a torka nem akar berekedni. – Abcug Tisza Kálmán, ides jó cimborám, az isten áldjon meg, abcug Tisza Kálmán. Egymás nyakába borulnak az urak, csak ugy, teli szivük csillapitására. Megölelik egymást, megveregetik egymás széles hátát s kivágják az öklüket a nótára, mert ez a nóta ez kiszedi a szivet, kicsalja a pénzüket s felpukkantja a honfibút! – Abcug Tisza Kálmán. Az annya piros viganóját, mer minden jó vóna, csak Tisza Kálmán szegre ne akasztotta vón a bihari pontokat! – Abcug! – Huzzad Mircse, szakadjon meg abba a gyanta, aki a magyarnak magyar ellensige! Ellankadva, elbusulva, kitárt karokkal, összeölelkezve, dalolják ujra meg ujra a nótát, amely megvigasztal s szinte zokognak a nagy érzéstől, mikor tele tüdővel kieresztik a hangot. Hirtelen zenebona lett. Egyik fiatal férj kiállott a társaságból a felesége szavára s menni készült. – Ohó, – rikkantott fel Balázs, – mi az!… S játékos ordinárésággal támadt rá a kis asszonykára: – Kezit csókolom, mit akar maga az urával!… – Ideje már menni, Balázs! – illegette formás kis derekát a vendég asszonyka, aki mások tudta nélkül már dél óta elkeseredett harcot folytatott az urával. – Innen, kezitcsókolom?… Nyirjeshátrul, kezit csókolom!… Ejnye, hát azér gyüttek ide, hogy el is menjenek!… Ajnye csókolom a kisztihandját, ne tessen már ilyen ellensigem lenni! – Ugyan hiszen már mindenki elment. Balázs felhorkant: – Ónnye, de belehetek kaptázva, hogy én ezt nem vettem észre. – Hát ides cimborám, bizony itt be vagyunk lapatyolva mindnyájan. Nézd csak ezis, hogy bekormodzott, kend is benótázott, kelmed is bemordult, mind bepocsékoltunk itt emberségesen. Csupa fölpingált képeket viselünk itt, mert ugy ki vagyunk kefélve, hogy no! Jó kis mulatság volt ides jó cimborám, az isten áldjon meg érte, de most mán visz az ördög. – Majd adok én annak az ördögnek, – fenyegetőzött Balázs, – aki csak egyet is el akar vinni az én vendégeimből. – Ugyan, hiszen már csak hárman vagyunk asszonyok, a többi mind elment! – Hű azt a ropogóját, hogy ezt észre nem vettem! S nagy mozdulattal ment a vendégei után. A fiatal asszonyka egyszerre komoly lett és szigoru. – No ne töltsd az időt tovább. Nem tudom mi van otthon a gyerekekkel, már majd megbolondulok. S durcásan összerántotta magát. Az ura hümmgetett s pakolt. Ha megindul a bomlás, azt nem lehet többet megállitani. A másik két asszony is neki állott a maga korhely urának, akik gőzös képpel állották az ostromot. A kis háziasszony jött be. Szives arccal, lapos pillantással, vendégkeregető marasztalással. – No ne siessetek még… – Muszály lelkem… – Muszály?… No hát az más… Balázs rontott be kivülről. – Hol a puskám! – rikoltotta. – Hát te hogy engedhetted el őket, – támadt a feleségére. – No ne légy illetlen, – szólt rá furcsa, előkelően nyafka hangon az asszonyka. – Illetlen! Hát én illetlen vagyok, ha a vendégeimet marasztalom! – kiabált Balázs. – Hiszen most kezdődik az istenigazában való!… Hisz ez még csak kóstoló volt a mulatáshoz! – Hát isten áldjon meg édes szivem, – csókolta szájon a bucsuzó fiatal asszonyt a háziasszonyka, nem is ügyelve az ura lármájára. Balázs érezte, hogy csatát vesztett. Itt már bomlik minden. – Hát menjetek a fenébe, – kiáltotta, – ha menni akartok. Nem vagytok igaz magyarok! Pecsovicsok vagytok. Komor lett, a homlokába rázta a göndör haját, lehuzta a szemöldökéig s felduzzasztotta vastag ajkait. Fehérrel fordult fel a szeme. – Ni ides cimborám, te is ki vagy csipkézve, Balázs! – ölelte nyakon egyik pajtás. – Menjetek a hét keservesbe. Ha ilyen cimboráim vagytok, hogy itt tudtok hagyni. Nagy bánat és nagy harag volt a szivében. És nagy mámor a fején. Ugy feküdt rajta, a homlokán ugy ült, mint egy öreg suly, amely bebóditja. Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt kedvvel nézte, hogy mennek a vendégei. A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kutnál. A kis tarka bornyu elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére itt maradtak volna. Kár lett volna érte, mondta magában s elmosolyodott. Most már könnyebb szivvel fogott kezet a szánon ülőkkel. Hanem mikor az utolsó vendég is elment s a nap lebukott a fák között és gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek szeszélyes szövése maradt már meg a zuzos virágos világon, s a cigányok kezdtek felpakolózni a parasztszánra, a cimbalommal nagybőgővel: még egyszer fellobbant benne a magyar mámor. A bortkóstolt embernek a szertelensége. – Le onnan morék! – rivalt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy tapodtat se innen! Bekergette őket. A cigányok savanyu arccal szedelkőztek s kászolódtak vissza a házba, ahol a fiatal asszony már takarittatni akart. – Maga mit akar ezekkel a cigányokkal? – Én?… Mulatni akarok! A fiatal asszony egyszerre hátat forditott s az arca elkedvetlenedett. Balázsnak már ötödik érzéke volt rá, hogy a feleésge kedve változását megérezze, de ma nem törődött vele. – Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem is láttalak három napja! Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt forgatva, a szája mereven legörbült. De a hangja szelid volt, nyüglődő, mint egy beteg gyermeké s a vállait fázósan felvonta a nagy bundában, amelyet magán tartott még, hogy a belső fázékonyságot enyhitse. – No kérem, ne izetlenkedjék!… – Cigány! csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját! Kirugta a lábát s táncra kezdte illegetni magát. Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének olyan gyilkos pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte orditani, azon a jó reszelősre kopott hangján, hogy: Az én rózsám kis kunyhója, Többet ér mint Buda vára! Buda vára az országé, De a gunyhó a rózsámé! Ugye Pólika! Az asszonyka kihuzta a nyakát a nagy prémes bundából, fejedelemasszonyi kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon benne. – Figyelmeztetem, Balázs, hogy… – Ne figyelmeztessen engem Pólika, mikor az én rózsám kökényszeme Többet ér, mint Szabolcs megye, Szabolcsmegye az uraké, De a rózsám csak magamé!… Hijjuj! Hujjujujuj! S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. El kezdte forgatni veszekedetten. De az asszonyka megkeményitette magát. Merev volt, mint egy márványszobor s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két karon kellett, hogy emelje. Meg is unta s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem enged. – Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta s a szeme szikrákat szórt. – Semmit, – nyögdécselte a lábra állitott asszonyka s izetlen érzéssel forditotta el az arcát. Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorru, fekete cigányembernél, de tudta, hogy abszolut hatalma van rajta a nagy szürke szemeinek, aranyos hullámu sötét barna hajának, a szemöldökéig vágott dus frufrujának. Balázs csak nézte, nézte a sötét homályu szobában a feleségét. Az utolsó sugarak aranyos gyikokat loptak ebbe a sötét hajrengetegbe. Szerette volna felkapni s egy roppantással vele együtt megszünni ebben a szilaj pillanatban, de csak azt mondta lassan, neki keseredetten. – Mért bánt maga engem, Pólika? – Mert megérdemli. – Meg?… Mivel? – A magaviseletével. – Hát hogy viselem én magam? – Illetlenül. – Illetlenül? – A legnagyobb mértékben. – Hm. Mivel? – Azzal, hogy itt muzsikáltat magának. – Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom magamat! Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög rajtam. Ez illetlen dolog! Pólika! – Nagyon természetesen. – Na hát az anyád… – Csak káromkodjon. Még ez hiányzik! – Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három aggszüz nénéd Bodonyba!… Tudod! – Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki. – Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én kinevellek! – Csak tessék. – Hát… dalolsz velem egyet, Pólika? – Szó sincs róla! – Egyet!… – Egyet sem! – Pólika: Csak egyet! – Nem! – Nem? – Nem! Balázs megtörülte a homlokát s beleharapott vastag ajkába. – Csak egy picit Pólika, csak egy kis kurtát… – Hagyjon békét! – Pólika! Nézze angyalom, én most részeg vagyok. – Azt látom. – Én ittam, Pólika! ittam!… – Elég kár. – Ha én iszok, én meg vagyok veszve Pólika! Én meg vagyok veszve! Én nem élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha én velem itt most nem dalol egyet!… De tiszta szivibül!… De vigan Pólika,… De ropogósan, az anyád piros… viga… nóját… – Szégyelje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó! Balázs felmagasodott. Kinőtt. – Kocsmába?… Azt mondod, Pólika? Egy hosszu pillanatnyi szünet szakadt közéjük. – Danolsz, Pólika? Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesujtóan. Balázs szinte felorditott ezen a hajthatatlanságon. Aztán visszaszoritotta a gégéjébe a hangját. – Banda! – fuldokolt. – Előre. Indulj… Hát ha a kocsmába, kocsmába! A cigányok ijedten somfordáltak kifelé. Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az ugy állott a sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő. Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a vállára vetette s kilépett a tornácra. Végig nézett az udvarán. – Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se… Épen ekkor huzódott le az ákácokon tul a nap. A szél erősebb lett s a fáról zuzmarát rázott az ember arcába. Egyik térdére a primást ültette, másikra a kontrást s rá kellett nekik kezdeni a Rákóczi-indulót. Igy szaladt ki velük a szán. Gergő hajtotta, a vén kocsisuk. – Isten áldjon, kis feleségem – gondolta s nem tudta, hogy az asszony ott áll nagy könnyes szemeivel az ablakban s szeretne utána sikoltani. De nem tette. A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok, a nótás szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyiri dombokon futó utra, Balázs lehiggadt. A hideg megszijta egy kicsit, elmult a hősége. Hát persze, Pólikának igaza van… De ha már benne vagyunk mi csinájjunk… Aj, de jó volna most odahaza lenni. Összebujni az asszonykával s megpletykálni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került ugyan, de volt is minden, fulásig, doszt. Egyszerre észrevette magát. – Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe akartok kocsikázni!… Mars! A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedüről, klárinétról. – Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék örüjjenek a sonkátoknak! Mind lekergette őket a havas utra. Bőgőstül, cimbalmostul. – A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jól esik. Ott felejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt s vele tovább szaladt a szán, mint a nyul. – Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc Gergő, amint beértek a városba. – A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, mint a kutya. S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sir az most… Pityereg… No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De legalább most megtanulja tisztelni az urát! A szél a szemébe csapott s jobban lehuzta az orrát is a nagy rókaprémbe. FEKETE ÉJSZAKA TARKA KÉPEI. Kinn a kutyák félelmesen vonitanak, biztosan farkas jár a falu körül az irtó hideg télen. A fiatal asszonyka remegve huzza össze magát. Még mindig a nagy bundában ül a hüvös szobában, mert legalább a hálóból ki akarta egy kicsit szellőztetni a vad füstöt és az émelyitő borszagot, amely ugy teleitta az egész házat, mint valami korcsmát. De csak a hideg rohant be, a bűzök itt maradtak s most nem lehet kivárni, mig egy kicsit ujra fölmelegszik a szoba. Kell egy hét neki, mig elmulik innen a rut tivornyának az emléke. Zsuzsi jön be egy nagy öl fával. Csetlik-botlik s ledobja a fát az öléből. A robaj ugy mennydörög a csöndes éjszakában, hogy Pólika felijed és az egész teste végigreszket. – Mit csinálsz, – nyögdécseli beteg hangon a sarokból, a nagy bundából, az öreg fotelből, – megőrjitesz, te állat. Zsuzsi lábujjhegyre áll, ugy guggol le a tüz elé és fujja, rakja, piszkálja a nagy cserépkályhában a tüzet. Lassan kis könyecske szivárog ki a Pólika hosszu szempillája alatt. Ilyen asszonyt itt hagyni! Egy ilyen asszonnyal igy bánni! Hányan voltak itt most is fiatal asszonyok, melyik versenyezhet ő vele szépségben? A Stanci pupos. Klári kendőzi magát, mert szeplős. És oly közönségesek. Nagy szemeit elbágyadva meresztette el s azt mondta magában: – Igaza van Zsani néninek… Tönkre fog menni ez a gazember és engem is tönkretesz… Ez a cécó most, ez maga mennyit elvitt. Ki tudná azt. Csak ugy hordták a bort felfelé a pincéből vederrel, mintha viz volna. És ez az őrült meg, mintha abba telt volna öröme, hogy minden hadd pusztuljon, ugy tömte az embereket étellel, itallal… Még a szájtátó parasztoknak is hordóval adta a bort, meg az ételmaradékokat, pedig olyan jól fel lehetett volna még azokat használni. Ki vette volna azt észre, hogy az esti csirkedarabokat reggel is feltálalják… De nem, ez csak pusztitani akart. Azok a büdös parasztok meg faltak, csak ugy zabáltak… Persze, jól esett nekik, mert otthon éhen vesznek ebben a nagy télben, egyebet nem tudnak a rossz bendőjükbe tömni, csak rántott levest, meg korpaciberét, meg puliszkát… De itt jó volt rágni a sonkacsontot. Még most is felforr a vére; mikor kiment, ott ültek a parasztok és az ura a sonkadarabokat mind odaszórta nekik, mint a kutyáknak: – Nesztek. Lakjatok jól eccer életetekbe. Azért nem szégyenitette meg az urát… És az igy bánik el ő vele… A szivére futott a bánat s a szemét is betakarta a nagy prémbe. Zsuzsi becsapta a kályha ajtaját s a fát nagy robajjal felrugta. Pólika felijedt. – Hát te még mindig azzal piszmogsz. Te állat… Te… Na hát tőled is lehet valamit kivárni… Az már igaz… Aki terád számit… Zsuzsi nem felelt, csak felállott a térdéről, leverte magáról a port és duzmaszkodva ki akart menni. – Maradj… Hova mégy… Itt akarsz hagyni magamba… Mikor tudod, hogy félek magamba… Nyüglődve, gyerekes jajgatással, pisszegéssel mondta: – Hozzál be éccakára elég fát. Két darabot hozz be. Azok már alusznak odakinn? – Igen. – A szemtelenek. Aludni tudnak. Ilyen házban elaludni… Az én szegény anyámnál nem aludtak volna. Ha két hétig tart is a lakodalom, ott addig el nem aludt senki, mig az egész házat fel nem sikálták, ki nem meszelték, ugy ki nem takaritották, mint a paradicsom… De ezek itt alusznak nekem. Nyomorult világot élünk… Mindent be tudnak nyelni, mint a gólyák, de dolgozni, azt nem. No mit állasz? Hát mért nem mécc már fáért? – Nincs több a konyhába. – Mii? – Nincs több fa. – Hát? – Vágva nincs, – pusmogta a nyakából durcásan Zsuzsi. – Na hát ilyet még nem hallottam. Hát én itt reggelig meg fogok fagyni?… Takarodj rögtön, mondd meg annak a vénnek, hogy fát vágjon. Nekem itt fa legyen… Szép is volna, – s felállott és kiegyenesedett a nagy bundában. – Én itt ebben a farkasorditóban fogok nektek éjszakázni. Nektek, meg annak a bitang gazdátoknak! Ledobta magáról a nagy bundát a székre, mert már nagyon is meleg volt a szobában. Zsuzsi felhuzta az ajkait, a szemöldökét összevonta és a mutatóujjával mérgesen surolta meg az orrát. – Ni, hogy néz ez a gyilkos… – kiáltott rá a fiatal asszonyka. – Igy kell én rám nézni?… Nem szégyenled magad!… Az én anyámra nézett volna igy valaki, szegényre, azóta ugy vágott volna pofon, hogy lerepült vón a fejed a válladról. Lódulj dolgodra, mondd meg annak a vén lomhának, hogy rögtön fát vágjon. Én nem fogok éjszakázni fa nélkül… Te meg itt legyél egy perc alatt… Zsuzsi kiment s Pólika kifujta a haragja végét, azzal az arcára szoritotta az egyik tenyerét és a sarokba állott a kályha mellé s árván és bánatosan el kezdett sirni. – Három napig dolgozom, mint a ló, ellátok hatvan embert, éjjel-nappal talpon és ahelyett, hogy csókolná a lábam nyomát… az a nyomorult… Már ez is azt kezdi, amit az apám… De az is lesz a vége… Megérem én még épenugy, mint az édes anyám, hogy koldusbotra jut ez a gazember, majd lesz még ebből is megyei dijnok az iktatóba, nem soká fogja dobálni igy a sonkákat a büdös parasztoknak… Megmozdult s égő tüzes ajkait rágta. Valami elszánt düh töltötte el, s nagy boszuérzettel gondolt a férfiakra, ugy általában s olyanformán érezte, hogy minden férfinak koldussá kell lennie, hogy az asszonyok igazi elégtételt kapjanak már egyszer a sorstól, hogy annyi ideig rabszolgaságban tartották őket a férfiak. – Pedig háromszáz hold, meg ez a rongyos kis viskó nem olyan nagy dolog, hogy három napos Balázs-napokat lehessen tartani benne! Hatvan vendéggel… Elmeredt a szeme s hosszan elnézte a szemközti falon a tüz világának szelid vibrálását. – Nem, én ezt nem birom ki, nem birom ki, – kiáltotta s felállott, átment a másik szobába. Csak ugy, ahogy volt, a kis házi ruhájában, pedig odaát nyitva volt egy ablak, amelyiket valahogy ki lehetett nyitni s olyan hideg volt, hogy megfagyott a lélekzet. Gondosan bezárta. Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ő abból a szándékból jött ide épen, hogy… Tudja Isten miért… csak jó volna meghalni… Ha reggelre ki volna teritve… Hogy hadd mennének az uráért, aki akkor is ott táncol majd az Arany Bárányban… Sirni szeretett volna, de a hidegben nem volt kedve. Fázott. Összeborzongott s mintha éles tűkkel szurkálták volna az egész testét. Csak azért is ott maradt. Meg fog halni. Csak azért is meg fog halni. Legalább sirkövet állit majd az a nyomorult. Most még állit. De ha majd kicsit megvénülnek, ha majd megráncosodik az arca, elhervad a szeme, megfonnyad a szive, megunják egymást, akkor még tán egy karót sem fog valaha a fejéhez dugni… Most kell meghalni… Az élet virágjában… Milyen szépen mondja a költő: az élet virágjában… Ott állott a szoba közepén s egyre jobban fázott. Majd meg fogják mondani annak a nyomorultnak, hogy hol fagyott meg… Hogy itt volt a szobában egy óra hosszáig, két óra hosszáig, reggelig… És reggel halva találták… Mig ő a cigányokat a térdére ültette… Hirtelen iszonyu harag fogta el. Nem, nem, nem! Ilyen nyomorultul nem fog meghalni. Csak igy kitérni az utjából, hogy ő elvegyen egy másikat, akárkit, mert ennek a gazembernek az mindegy. Egészen mindegy ennek, hogy ki a felesége… Csak olyan jóbolondot nem kap többet, mint amilyen ő… Nem hát!… Ki itélte őt halálra!… Egy ilyen pernahajder miatt haljon ő meg!… – Majd én megmutatom, hogy nem leszek senkinek a rabszolgája! Majd én fogom megtruccolni, hogy a lábom előtt fog még könyörögni. Majd bolond leszek itt megfagyni neki. Ohó. S egy pillanat mulva már benyitott a kis hálószobába. Ahogy a melegbe lépett, elkezdett reszketni, végig-végig didergett s ugy reszketett, hogy azt hitte, mindjárt vége. Rá akart kiáltani a lányra, aki a legnagyobb fesztelenséggel csinálta magának a vackot a sarokban s mint egy szobai kutya, csak beleheveredett. S egy pillanat alatt magára rántotta a piros paplanát. – Hát te!… – de nem mondta tovább, mert az ajka ugy remegett, hogy nem birt elég erélyes hangot adni… – Gergő nem akart felkelni, – pusmogta a lány. – Osztán a konyhába még volt egy kicsi fa, hát azt behoztam! – Ki beszél itt fáról? Hát nem mondtam, hogy megy a városba! Zsuzsinak egészen kiment az álom a szeméből. – A városba? – Nyergeljen lovat. Megy a városba. Ha akar, vihet magával puskát is. Megy az urhoz. Zsuzsi ugy felugrott, mint egy nyul a bokorból s szaladt ki. Pólika asszony pedig összeráncolta a szemét s a sublódhoz ment. Kihuzta a fiókot s tintát, pennát s egy csomó papirt kotort elő. Egy árkusnak leszakitotta ügyesen az egyik felét, azt megint ketté hajtotta s ugy repesztette szét s az egyik darabra ezt irta: „Ha rögtön haza nem jösz, reggel elköltözöm…“ El kellett gondolkozni, mit irjon ide, kihez. Hiszen csak a szegény mama élne… De kihez?… Erzsi nénjéhez?… Nem. Azok előtt nem szégyeniti meg magát, hogy nevessenek rajta… Sorra eljáratta az eszét, de senkit sem tudott kiválasztani, akihez kedve lett volna menni… Hirtelen eszébe jutottak az öreg nénik, a három özvegyecske Bodonyban, akikkel az ura szokta szekirozni. Igen, épen ma is szemére vetette, csak tudná, hogy mit mondott róluk… Avval gyorsan odafirkantotta furcsa kis kusza betüivel, amelyek folyékonyak, frissek, de mégis oly gyámoltalanok, hogy: – … „a nénikhez, Bodonyba!“ Majdnem aláirta, már ott volt a tollában a megszokott szó, hogy: „Csókol szerető feleséged, Pólika.“ Összehajtogatta a levelet, hosszában keskeny fidibuszszá s aztán két oldalról benyomogatta, hogy olyan lett, mint valami dugóhuzó. Akkor türelmetlenkedni kezdett, volt rá ideje, mire a vén kocsis bejött. – Mér nem gondoskodik fáról? – támadt rá először is. – Az isten győzi ezeket a gyalázatosakat, – mondta Gergő a lányra kancsalitva mérgesen. – Az már igaz, – mondta a fiatal asszony, – csak ugy tömik azt a sparherdet, akár kell, akár se. Hát elmegy a városba Gergő? – Hogyne mennék, ha a tekintetes asszony parancsolja. – Na hát menjen… Nem lesz nehéz meglelni az urat… Ahol nagy muzsikaszót hall, ott megleli… Adja oda neki ezt a levelet. – Eztet? – De el ne veszitse! – Majd ide dugom-e, a csizmaszárba, innen nem vész ki. Aztán hozzátette. – Hát majd a sárgán megyek, annak a rossz kincstárinak pókos a lába, akkor is mondtam a tekintetes urnak, hogy ne vegye meg, de nem hallgat az az okos szóra, csak a maga bolond feje után megy… mán engedelmet… – No csak menjen, – sóhajtotta a fiatal asszony, – osztán mondja meg neki, de okosan, hogy… különben ne mondjon semmit… Hanem nem tudott aludni, Zsuzsi egy perc mulva már ugy szuszogott, mint egy alvó zsák, de ő magára vette a nagy bundáját s most ugy ment át a másik szobába, az ablakhoz. Nézte, hogy léptet ki Gergő a sárgán a havas nagy kapun, a sürü hóesésben… Fázott a lelke legbeljében, mi lesz? Gergő, mikor látta, hogy az Arany Bárányban sötét minden ablak, nem sokat zörgetett rajta, hanem ment egyenesen a Szombathy házhoz. Itt szállott meg, ahogy szokott Balázs, a sógoránál. Ott is volt csakugyan s mélyen s nyugodtan aludt. Álmosan olvasta el a levelet. Gondolkodott. Aztán kidörzsölte a bánatot a szeméből s nagy, ordináré betüivel odafirkantott valamit a felesége parányi kis gömbölyü betücskéi alá: „Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“ Csendesen mosolygott, eltartotta magától a papirt, megnézte, akkor nagyot, harsogót kacagott. – Hű, micsoda egy gyerek vagyok én, Gergő! Az anyád piros viganóját, amilyen egy mokány gyerek vagyok én! Hanyatt vetette magát a fehér párnák közt s morfondált. – Hű, a zistenit neki, micsoda egy cimeres hecc lesz ebbül… Mégis kár volt azt a malacbandát elereszteni. No, majd keritek holnap mást. Avval férefitult a feje s már aludt is. ÁRKON-BOKRON SZALAD A SZÁN. Pólika még egyszer körülnézett a málháin, minden össze van-e szedve, ami az övé, ami elvinni való. Az öreg Borcsa pisszegve szipogatta a könyeit s nedves öreg szemeivel minden mozdulatát utána nézte fiatal asszonykájának. Pólika megtörülte kis, hegyes orrocskáját, amely vörös cimpáju volt a bánattól s igy szólt: – Azér mindenre vigyázzon Borcsa. – Igenis tekintetetes asszony. – Hogy baj ne legyen. – Igen aranyom. – Zsuzsit magammal viszem, de maga itt maradjon, Borcsa, a malacokra vigyázni kell. – Igenis tekintetes asszony, ugy vigyázok rájuk, mint a két szememre. – A tyukoknak enni adni, a kendermagost tartsa csak bent a konyhában, akkor nem hagyja el a tojást. – Igenis, drága gyémántom. – Meg a tekintetes urra is maga tud legjobban ügyelni. – Igenis, angyalom. – Ha teát kér, négy kocka cukrot tegyen bele, ugy szereti… a gazember. – Igenis, édes violám. Pólika az ablakhoz ment. Kinézett rajta s hagyta, hogy a könyei lecsurogjanak a meleg, puha arcán. Nagyokat hunyoritott, de a könyek csak annál bővebben buzogtak. – Fognak már? – Már fognak, igenis; a szánkóba fognak. Ujra hallgattak. – Tekintetes asszony! – törlészkedett közelebb Pólikához a vén asszony. – Mi kell, Borcsa? – Drága aranyom. – No. – Ó, minek mán ez a nagy akarat. Böllönködés volt az egész a tekintetes urtul. Pólika kissé meglankadva sóhajtotta. – Mi az a _böllönködés_, Borcsa? – Hát egy kicsit ingerkedik, hogy kelletősebb legyen. – Fölösleges fáradság volt, elég _kelletős_ volt ő nekem igy is. – Tudom angyalom, de ő is jó vót: pedig hát a jó ember hóna alól ugrik ki a kövér menyecske! – No bizony sokat hiztam nála. Olyan vagyok, csupa csont és bőr. Bezzeg én kihizlaltam őtet kövérre. – Hát annál inkább: kövér emberben ritkán látsz bölcset. – Vége ennek, Borcsa… Levelet irt nekem… – Levelet! Ó jézusom, az baj, az más! – Ha tudná mit irt benne! – A más tekintetes asszony. A más. Akkor menni kell. Aj, uramisten, levelet!… No hát akkor egy szót se szóltam… Ha levelet… Az én Matyi öcsém is a szegény, levelet kapott eccer: má másnap a vármegye tömlöcébe vót. Pólika minden bánata mellett elnevette magát. Csengős-bongós szánkó siklott elő a tornác elibe. Gergely leszállott róla, nyalkán volt felöltözve, a fekete darutollas kalap volt a fején, meg a zsinóros bekecse. Azonfelül volt kikészitve a piros nyaku fekete gubája az ülésre. Kalap levéve jött be. – Hát tekintetes asszony, ezeket rakjuk fel, e? – Ezeket. – No Zsuzsi, csipd meg csak. A lány már szintén fel volt öltözve, minden ruhája rajta volt, hogy meg ne faggyon az uton. Az udvaron mezitláb szaladgál, de hogy utra készül, harminc szoknyát, meg öt reklit vesz magára s azonfelül, kiskendővel nagy kendővel ugy bebugyolálta magát az orra hegyéig, hogy most aztán nem fagyna meg Barassóig sem, nem Bodonyig, ezen a négy órás könnyü uton! Végre ez is meg volt. Borcsa betakargatta, becsomagolta az asszonyát és sürü könyhullatások közt csókolt neki kezet százszor, mig végre Pólika is ugy elérzékenyedett, hogy a nyakába borult a vén asszonynak s megcsókolta a fogatlan, ráncos, puha tapadó száját, amitől egész nedves lett az ajka, ugy kellett letörülgetni. – Osztán maguk csak fütsenek Borcsa. Ne kiméljék a fát, csak fütsenek, hogy ha haza jön a tekintetes ur… biztosan olyan részegen, mint a disznó… hát azért csak meg ne fázzon a házba… Mert hidegek ám ezek a falak. Nincs rosszabb a vályogfalnál, ha egyszer belevette magát a hideg, azt nem könnyen lehet kifüteni. – Igenis, rubintom. – Osztán az inget ne vasalja neki keményre, mert kidörzsöli a nyakát, Borcsa… – Igenis, édes angyalom. – Osztán mondja meg neki, hogy én… én nem jövök ám többet vissza… Különben ne mondjon neki semmit… a gazembernek! A lovak toporzékoltak s kiugrottak, elrántották a szánt. Aztán vitték ki a kapun, a nagy kőoszlopos kapun, ki a havas uton, mint az álomban. Borcsa ott állott s utánuk bámult, még mikor nem látta is már őket, az ócska fekete köténye alá dugta a kezét és csak állott, állott, állott s kiapadt szemeivel bámult, bámészkodott s csóválta, bólogatta a sovány nyakán a kis madárfejét. Azután intett a bámészkodó béresgyerekeknek, behivta a házba s a tékából darab cukrot adott nekik. Pólika azonban ezt már nem látta. Már ő tul volt a falun is, ahol az emberek kiszaladtak a kapuba, az asszonyok, lányok s mindjárt tudták, mit jelent a nagy felkészülés, a ládák a szánülésen, amelyeknek a tetején ugy ült Gergő, mint egy barrikádon. A szelid hajlásu dombokon ugy siklott a szán, mint az álom. A nap csillogva, fényesen ragyogott, szikrázott a hómezőn, ugy, hogy elvette az embernek a szemevilágát. A csipős kis szél belevágott az arcba és pirosra csipte az arcélét. Olyan jóérzés lett volna, ha olyan rossz érzés nem lett vón itt ülni az eltávozó szánon. A nénik is mindig tisztábban jutottak eszébe s már szinte félt tőlük, hogy fogják őt fogadni. Mikor iskolába járt, a vakációkat rendesen náluk töltötte s nem felejtette el a szigoru fegyelmet, a pedáns házirendet, amitől ugy borsózott a háta. A sok imádkozást, a csendes beszédeket és az erkölcsös frizurákat, amiket rögtön meg kellett csinálni, ahogy megérkezett s nagyon savanyu volt az arca. Nem lesz olcsó ez a kis truccolás. Mert hiszen az bizonyos, hogy holnap már ott lesz érte az a gazember… De nem kapja meg olcsón a bocsánatot. Ebben a percben Zsuzsi a háta megől, mert ott ült a szán hátában, de előre fordult, mert látni akarta az utat, hogy nem borulnak-é fel valahol, megszólalt suttogva. – Tekintetes asszony, egy szánka jön szemben. Kis idő mulva ujra szólott. – Két fekete lúval. Pólika nem akart kiváncsiskodni, bánja is ő, az ő nagy bánatában. – Hű, de sokan vannak rajta! – kiáltott Zsuzsi, aki egészen elfeledkezett a hidegről s felállott a szán talpára, ugy nézett előre nagy szemekkel. – Egész banda! – kiáltotta. S már akkor meg is hallották messziről a bandaszót. – Jesszus, – sikoltott Pólika, – az uram! Gergely is hátra fordult, azt hitte, neki szól a sikoltás. – Gergely, meg ne álljon! Csak hajtson el mellette. Sebesen. Az isten szerelméért meg ne álljon, Gergely! – Tessen csak idebizni, – mondta a vén kocsis és megsuhogtatta az ostorát. De már ekkor a másik szánkában is nagyon kezdtek érdeklődni irántuk s ahogy egészen közel értek, hirtelen keresztbe fordult a szán előttük. Gergely alig tudta megállitani a lovait, hogy bele ne rohanjanak a másik szánkóba. Pólika ugy reszketett a haragtól és idegességtől, hogy a foga is vacogott. Balázs egy perc mulva vidáman, nevető arccal állott előtte. – Fel tetszett pakolni szép asszony, – kiáltotta harsogva. Pólika nem szólt, csak összeszoritotta piros kis száját s villogó szemmel mérte végig az urát. De Balázs csak nem akarta komolyra venni a dolgot. – Szép asszony, pénzt, vagy életet. Pólika a legsujtóbb pillantásaival védekezik, de Balázs annyira benne van a jókedvben, hogy nem bir magával. Nem lát semmit, nem hall semmit, csak kacag a szeme közé a feleségének. – Bakonyi zsivány vagyok, nyiri bicskás: hát egy csókért szabad az ut!… – De menjen. – Nem én. – Gyülölöm önt. Balázs nagyot kacag. Fehér fogai kivillognak vastag bővértől fekete, husos ajkai közül s a szeme ugy csillog, mint egy gyereké. – Gyülölj, csak csókolj meg. – Szégyelje magát! Komisz paraszt! – Paraszt!? – Komisz paraszt! Balázs hátra lépett és stellungba vágta magát. – Paraszt!… Annye a zis-tállóját valahun egy asszony termett!… Paraszt?!… Azt már nem… Ezt nem nyelem le… Szabad az ut naccsád!… Félre az útból, hé!… A fiatal Gergő a két feketét a nagy paraszt szánnal kifaroltatta az utról, hogy szabaddá tegye. Pólika gőgösen, ridegen ült s a fejét elforditotta, még azt az ennivaló kis gömbölyü állát is fölszegte haragosan, konokul. – Hát szabad az ut naccsád! Kiabált már megint röhögősen Balázs. – Majd megmutatom, hogy milyen gavallér egy nyiri bicskás. Bandaszóval fogom kisérni amerre megy, ahová lép… – Nyomorult. – Az. – Arcátlan. – Van szerencsém. – Utálatos. – Le vagyok madzagolva! – Hajts! – kiáltotta Pólika a vén Gergőnek. Gergő ugy tett, mintha a gyeplőkkel sok baja lenne s odasunyit a gazdájára engedelemért. – Nem hallotta kend, mit parancsolt az Őnagysága? – rivallt rá Balázs a vén gonoszra. Erre ez megfogta a gyeplőszárat. A két szürke táncolt, toporzékolt, aztán kirugott s elröpitette a könnyü szánat, mint a szél. Balázs felpattant a másikra a cigányok közé, azok tust huztak s egy perc mulva ott rohant a két szán árkon-bokron, hegyen-völgyön, le a nyiri dombokon, fel a nyiri kaptatóknak. Gergő ugy intézte, hogy minden buzgóságuk mellett se maradhasson el messze a másik szán, a muzsika cincogása ott játszott az ellenkező szélen át is a fülükbe. Áthaladtak az első falun, Bényen. Pólika bebujt a bundájába, a kis prémsapkáját is, amely olyan helyesen ült a feje tetején, behuzta a felhajtott nagy gallérjába, hogy senki se ismerje meg és nevetett, kuncogott magában; az első csatát ugyis megnyerte! Ellenben Balázs szétvetett bundával, legényesen ült a szánon, hogy mindenki megismerte a szánon. Ha virtus, legyen virtus! És mérges volt, csak ugy tüzelt az arca. Kezdte nem szeretni a dolgot, hova indul ez! Gergő a rossz csont, ugy bevárta a másik szánat, hogy vak volt, ki nem látta, hogy összetartoznak. Aztán tovább szaladtak, ujra a mezőkön repültek az éles, egészséges, könnyü szélben. Zsuzsi egyre suttogott. Most nem leste a bökkenőket, ahol a felfordulás fenyegette a szánat, pedig de félt attól, csak a hátulsó szán után kémlelt s egyre suttogott az asszonyának: – De e nem az a banda, aki nálunk vót! – fecsegte hátra. – Persze, – gondolta Pólika, – friss bandát kellett szereznie. A régi már nem birta a munkát. – Ó beg urasok, még pincs is van a fejükön… A pirimásuk olyan, mint egy cinege bogár… A tekintetes ur ugy ül, mint egy kisisten… – Fogd be már a szád, nem akarom hallani. De Zsuzsi egy kis hallgatás után ujra csak nem állotta meg, hogy tapasztalatain tul ne adjon. – De hogy néz ám! Idenéz… Fészkelődik, jobban szeretne ülni… – Fogd be már a szád, – s elnevette magát Pólika. Maga is szeretett volna hátra lesni, de nem mert. – Sokan vannak… Oszt a cigány mind büdös… Bizonyisten olyan szaguk van, mind a girinnek… Nem lehet jó köztük ülni… De hogy meg nem fagy az ujjuk… – Ugyan ne kárálj már annyit… – nevetgélt Pólika s meg volt vidámodva. A szive is kacagott. Ugy tetszett neki, mintha medvét cipelne maga után, csörgő láncon. KIKÉRT HALT MEG AZ UR JÉZUS KRISZTUS? A másik faluba értek, Szemcére. Már itt ő is leszámolt a világgal. Istenem, hiszen ha megismerik, megismerik. Legalább ne pletykáljanak róluk. Lehajtotta a nagy gallérját s egyenesen, mosolyogva nézett a világba. Körül a falun. A parasztok, akik felbámultak rájuk, azt hitték, hogy az urak farsangolnak. A Püspöki-ház tornácán kinn állott Bertuska s összecsapta a kezét, mikor felintett neki. Pólika megrázta a kezecskéjét s csillogó fehér fogakkal kacagott fel rá. Aztán tovább ment a szánkó. – De a tekintetes ur!… – pusmogta Zsuzsi. Hogy begombolta a bundát… Milyen szomorán áll a szája… Pólika nevetett. Hát most már kezdi érezni a drágalátos, hogy mit csinált? Akkor jó. Meg volt elégedve magával. Már Bodony alatt voltak. – Gergő, csak most hajtson!… Ha megelőzzük őket. Tudja, behajtatunk a nénikhez, a Semsey nagyságáékhoz; mire azok utólérnek, már a kapunak is be kell zárva lenni! – Ne tessen félni, tekintetes asszony! S Gergő csakugyan becsületes fickó volt. Neki eresztette a lovakat s egyszerre elhagyták a másik megterhelt szánt. Mire azok a Semsey nagyságáék kapujához értek, már ők be is tették a kapuszárnyat maguk után. Már akkor Pólika a tornácon volt. – Ach a Póli, – rohant ki a három öreg nénike s ölbe kapták a rohanó, menekülő menyecskét. – Néni! – Ach te lány! – Jaj nénikém, drágám. Végem! – Ach! – Otthagytam az uramat! – Ach! – És üldöz a gazember! – Ach! – Mentsetek meg tőle. – Ach! A három öreg néni összecsapta a kezét s tanácstalanul nézett össze. – No de hát ez borzasztó! – mondta a legöregebbikük, a Mina kisasszony s fekete keretü pápaszemét feltolta a homlokára, hogy jobban meglássa a kis hugát. – Ah és képzelem, hogy megéheztél az uton, – mondta a Pepi néni s fehér kötényét a szeméhez emelte, hogy megtörülje a könyeitől. De a harmadik, a Zsani néni, aki az egész családnak feje volt, szigoruan vizsgálgatta a kis Pólika arcát. – Nézz rám! – mondta szigoruan. Pólika felemelte ártatlan, nagy csodálkozó szemeit s kis égően piros ajkait szinte nyitva felejtette, ahogy ránézett a szigoru nénére. – Te is hibás vagy! – emelte fel az ujját a szigoru Zsani néni. Ebben a percben már itt volt a Balázs szánkója s a kapu előtt nagy muzsikaszóval állott meg. – Itt az uram! – pityergett Pólika. – Ach a gazember, még muzsikaszóval – mondta Pepi néni. – De ő is hibás! – jelentette ki Zsani néni csalhatatlanul. Aztán igy szólt – Most jöjj be. Majd ki fogunk hallgatni benneteket. Pólika lehajtotta a fejét s mint egy bűnös ment előre, a három öreg néni ugy kisérte be, mint a vésztörvényszék három birája. Balázs leugrott a szánról s fesztelenül ment fel a négy lépcsőn a verandára, de a bandáját kinn hagyta. Azt előre tudta, hogy arra bent nincs szükség. Megállott a verandán. Aggodalmas tisztaság volt itt. Egy szem por, egy hópihe nem volt sehol. Tisztára, fényesre mosva, sikálva, festve minden. A fehér festésü oszlopok ragyognak, a vörös téglaburkolat még vörösebbre festve. A falak frissen meszelve, pedig ilyenkor, télen, az egész világon mindenütt piszok van, sár, mocsok és fakó a ház kivül, kopott mint a vén koldus. Balázs nagyokat toppantgatott és nevetett hozzá. Tudta, hogy avval csalja ki leghamarabb az öreg asszonyokat, ha itt veri le a sarat a lábáról a fehérre súrolt küszöbön. És tiszta volt ugyan a csizmája, ma még sarat se látott, de ugy csinálta, mintha borzasztó nagy sarat verne és surolna le a csizmája talpáról s az oldaláról, amit odakoszpitolt az ajtófélfához. Csakugyan nyilt is az ajtó egy perc mulva. Pepi néni bujt ki rajta ijedt és haragos arccal, az első pillantása mindjárt a Balázs nagy csizmájának szólt, de Balázs rém komolyan nézte egyszerre, mint aki ártatlanabb a ma született báránynál. – Kezét csókolom, kedves Pepi nénikém, – mondta nagyot bókolva, szives emberséges hangon. – No, – mondta Pepi néni, de nem folytatta, mert látta, hogy a Balázs csizmái tiszták s rögtön tudta, hogy az imposztor már megint tréfáz. – Isten hozta, – mondta kis szapora szóval s elforditotta a fejét, lenézett félre a földre, mint aki valamit keres. Restellte, hogy ilyen idegenül fogadja ezt a pernahajdert, nem is tegezi, viszont nem volt benne biztos, hogy még ezt az Isten hoztát is nem fogja-e sokalni Zsani, ha meghallja. Szertartásosan simitotta le a kötényét, ami fehér volt, olyan fehér, hogy már szinte fehér sem volt a sok mosástól. – Hát hogy van, kedves Pepi néném? – kérdezte Balázs ártatlanul s nagy cigány szemeit rávetette alamuszi fekete arcából, mint valami szivesen látott, aligvárt vendég. – Ach, – rántotta meg keskeny kis vállát a néni, mint akinek nincs semmi kedve a tréfához. – Tessék erre sétálni s jobbra mutatott, a folyosón végig s a két kezét hátra dugta, mintha tán nem is venné észre a Balázs két nagy pracliját, amit az orra elé tartott. Balázs kuncogva felröhögött, de a Pepi néni intésére a szájára kapta a kezét s elfojtotta a kacagását, mint a kisdiák, hogy meg ne hallják odabenn a szigoru öregek. Pepi néni előre ment s apró, kis szapora lábain bekocogott hátra, egy fehér ajtóig s ott benyitott. – Ach, még kacagni, – mondta az orra alól pusmogva s fonnyadt, kis öreg kezével maga előtt kapkodott, – na! – Hát hogyne, kedves jó Pepi néném, – kiáltott fel Balázs, – mikor az ember bandaszóval jön vendégségbe, még ne is kacagjon! – No csak beszélj, bolond, – fakadt ki Pepi néni. – Miért? instállom, csak nincs beteg a háznál. – Jójó, csak meghallja Zsani néni! – mondta Pepi néni s hátra kancsalitott a szoba tulsó oldalán levő ajtó felé. – Isten ments, – mondta kis nevetéssel Balázs, – de azér mán csak tessék ideadni a kezét, édes jó Pepi néném. Pepi néni még kicsit habozott, aztán oda hagyta a kezét, amit Balázs igen nagy tisztelettel csókolt meg, erre aztán nem teketóriázott tovább, hanem megcsókolta a száját is. Mert kisöccse ez a gézengúz. Ez a Malvinka unokája. Pólika meg a Jozefináé… Hát iszen egyforma rokon gyerekek. – No, mit csináltunk már megint!… – mondta azért rendreutasitóan. – Semmit, bizonyisten, Pepi néni, semmit. – Hiszen esküdözni tudunk. – Uri szavamra!… – Na!… Sokat adok a te uri szavadra… – De komolyan… – No, csak tessék leülni, – mondta Pepi néni, aki nem tudott leszokni az udvariasságáról, – letenni azt a kabátot, meleg van itt… osztán megfázunk… – Hát nem tetszik kiverni a házból? – Na. Megérdemelnénk pedig… – Drága jó Pepi néni! – kiáltotta Balázs, kitárta a két karját s ujra megragadta a Pepi néni szeplősre fonnyadt, kis barna kezeit. – No, nem vagy éhes? – kérdezte Pepi néni, akit egészen zavarba hozott a dolog. – Hát biz én még egy falatot sem ettem ma! – kiáltott Balázs és fehér fogai ugy villogtak, mint a farkasé. Mind a harminckettő. – No, majd hozok valamit, – motyogta Pepi néni és átnyitott a másik szobába s a hidegből egy perc mulva száraz kolbászt és puha fehér kenyeret hozott. – E kell nekem, – kiáltotta Balázs s Pepi néni egy öreg négysarku üvegbutykost is elővett valahonnan s jó, hosszunyaku porcióssal öntött belőle Balázsnak. – Isten éltesse az én édes nénémet, aki az én nagy bánatomban az én szerető szivemet igy meggyógyitja! – mondta Balázs és ugy felhajtotta az izmos kis üvegecskét, hogy egy pillanat mulva már ujra odatarthatta üresen. – No még egyet, édes néném, ilyen nincs a világon sehol. – No, még hogy itt berugj nekem, – mondta Pepi néni s kis vonakodás után ujra teletöltötte a poharat. Balázs megnyalta az üveg száját s leült falatozni. – Ilyen kolbászt, Atyaisten, ilyen kolbászt! Meg kén aranyozni a kezét, aki ilyen kolbászt tud csinálni. Az egész Nyirségbe nem lehet ilyen kolbászt enni! Pepi néni kedvesen mosolygott. Kis öreg testében összeesve ült egy szék sarkán, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy sohasem ülhet le másképen, csak igy, ideiglenesen, egy pillanatra. Lila ajkait széthuzta s mély, puha karikák biggyedtek a szája körül. Vastag, előre nőtt orra tele volt apró pontokkal, de valami igen kedves, naiv báj volt hunyorgó öreg arcában, ahogy kis bogár szemei elvesztek a puhára táskásodott ráncokban. – Na, na, jófélék vagytok, ismerünk. Csak hizelegni, mintha azzal jóvá volna téve valami… – Becsület istenemre! – No csak ne esküdözz!… – s az ajtó felé nézett ijedten. – Bizony isten, – mondta bocsánatkérően Balázs, – észre se vettem, hogy esküdöztem. – Csúf szájú… Hát ez mi már megint… – Micsoda? – Ezzel a… – Mi? – Mintha nem tudná… No, a feleséged… – Ja! A feleségem!… Hát azt igazán nem tudom! – Esküdözni, hazudozni: férfi tempó… Ismerjük jól! Csak elő kellene venni a virgácsot és megseprüzni! – Jaj, drága jó Pepi nénikém, tegye meg, az isten is megáldja érte. Aj, de rám fér. Pepi néném. Csak a jóisten tudja, meg én, hogy rám fér. Komisz egy disznó fráter vagyok én, Pepi néném. – No. – Ágyuból kéne kilőni az ilyen gazembert, amilyen én vagyok. – Ach. – Mer átkozott rossz természetem van nekem, Pepi néném! Tetszik tudni, nem birom, ha valaki ellenem mond. Azt nem bánom én, tetszik tudni, ha becsapnak, ha orromnál fogva vezetnek: de ha valaki kereken ellenem mond! Na hát akkor meg vagyok veszve! Ha a feleségem én előlem lassan elsikkasztja a poharakat, a bort, a pénzt, azt nem bánom: de ha azt mondja, hogy nem! Akkor én, kezit csókolom, olyat vágok az asztalra, a krisztusát, hogy minden pohár a plafonig ugrik! S odavágott ököllel az asztalra, a nehéz, régi, tölgyfaasztalra. Pepi néni kimeredt szemmel nézte. – Ne bolond ne. – Ilyen egy fiu vagyok én, Pepi néném. – Elég kár. – Há micsinájjak, – mondta nevetve Balázs s a szája tele volt étellel, csámcsogással, – eleget haragszok érte magamra. Pepi néni nem látta a nevetést az arcán, csak a vallomásában levő érzést fogta fel jó kis szivével. Mindjárt vele érzett. Mert az ő gyönge kis lelke világéletében mindig a bajos és bánkódó emberekkel volt, azért is nincs neki egy falat kenyere sem, kétszeri özvegység után, azért él ő itt a testvére irgalmán, hogy örök ellenség legyen a huga házában, a szegények istápja, a betegek táplálója, a boldogtalanok védelmezője. – Nem kell olyan keménynek lenni, – mondta biztatóan, – neked is lehet eszed. – De ha nincs. – Fiatal még az asszonyka is, – magyarázta gyöngéden, jószivvel Pepi néni, – ő se tudja még, hogy kell az ilyet csinálni. Majd lassan ő is megokosodik. – Meg! Az biztos, hogy meg! – És te is meghiggadsz. – Soha. Pepi néném, én soha! – No, nem kell kétségbeesni, – vigasztalta Pepi néni, majd jönnek még a sorscsapások, majd megszürik azok benned ezt a keménységet… Leszel még te puha is… Ne félj… – Soha, Pepi néném. Magyar vagyok én ahhoz. Tudja, azt igen, azt el tudom hinni, hogy valaha koldusbotra jutok, de azt, hogy ezt az én kutya magyar természetemet levetkezzem, hogy valami puha tót, vagy száraz, okos sváb vagy cinemintyés oláh legyek: azt nem. Én mindig fokossal fenyegetem az Istent, Pepi néném… – Ach, bolond, te csak igazi egy bolond vagy! – Nem mondom én, – szólt Balázs, – belátom én, ha bolondot tettem: azt is tudom én, hogy kár vót megtenni, ha már megtettem. De hogy én visszaszijjam, vagy jóvátegyem! Hű, az istenit, inkább még beljebb megyek a sárba!… Kiszebb vónék én beledögleni, ha egy istálló szóba kerül is a kiszabadulás, mint aztat a szót kimondani!… Ej, ides jó Pepi néném, be sokszor elmondom, hogy az jóravaló Urjézuskrisztus is ippen mi értünk halt meg, mi értünk, nemes vérü magyar gyerekekér. Mer mink vagyunk azok, akiket akarattyuk ellen kell megváltani!… Mer teccik tudni, ha a Krisztus meghal én értem, én elfogadom az idvességet! El én… De hogy én magam váltsam meg magamat! Aztat nem veszi be a természetem… – Igen, mind olyan kutyák vagytok, – mondta Pepi néni. – Mind az asszonytól kivánjátok el, hogy megfeszüljön értetek… – Az a!… Mér lettek asszonyok! – Osztán mivel fizettek érte. – Hát mivel!… Avval hogy élünk… Avval, hogy elfelejtjük, ami történt… Lássa, Pepi néni. Az igaz, hogy most ebbe a kis kalamajkába, ami kettőnk közt vót, az igaz, hogy én vagyok a hibás. Mer én vótam a komisz kutya. Mer a feleségem jót akart, én rosszat akartam… Ő jól is viselte magát, én meg rosszul… Ő tisztességes, becsületes, jóravaló asszony volt: én meg egy hencegő, komisz tacskó… De azér, ides jó egy Pepi néném, ha az az asszony most ide begyünne, osztán a nyakamba ugrana, osztán megpofozna, megcibálná a fülem, osztán a szemembe kacagna: de jókedvvel, de nem olyan fancsali pofával! Akkor én, Pepi néném, úgy vinném haza, olyan ölbe vinném haza! A két karomon vinném haza, Pepi néném, mint a menyországbeli angyalt! Abbizony! Evvel egy jó falat kolbászt vágott be a szájába s egy jó nagyot harapott hozzá az omlós bélü puha kenyérből. Pepi néni felhúzott szemöldökkel, elgondolkozva állott fel, alig volt magasabb, mikor felállott, mint mikor ült s totyogva ment körül, tétován, az asztalon, oda tipegett hozzá s a széles bikahátára tette hervadt sziromforma, kis öreg barna kezét. – Jaj, rossz csontok, rossz csontok… Ebben a percben nyilt az ajtó. Egészen szélesre nyilt s komolyan, méltóságosan jött be rajta Mina néni. BORZALOM. A nagy, nehézkes mozdulatu, süket öreg néni méltóságosan állott meg az ajtóban. Ahogy meglátta a kedélyesnek látszó jelenetet, fölemelte két kezét és összetette. Nagy, sárga, régi aranygyürük voltak az ujjain, gyöngyös fekete főkötő a fején s a ruhája is fekete üveggyöngyökkel volt diszitve, mert Mina néni hiu volt és olyan vénkisasszonyos. – No de Pepi! – kiáltott fel s az egész széles arca, amely lefelé ereszkedett, mint a buldoggé, nagy megbotránkozást fejezett ki. – No, mi a, no! – mondta Pepi néni s apró szemeivel szaporán pislogott. Balázs háttal volt ennek az ajtónak, de egyszerre megfordult és hatalmas nevetéssel kiáltott fel: – Tyhű, de szép ma, Mina néném! Hű azt a ropogóját! Még ezt a szép brossot nem is láttam! Mina néni szerfölött fel volt ugyan stimmelve, de ekkora kedvességnek nem tudott ellenállani. Szemérmeskedve mosolyodott el, mert kettős volt az öröme. Balázsnak olyan hangja volt, hogy még az ő süket füle is megértette minden szavát. S a nagy arany brossa a régi apró gyémántokkal, amely a mellére volt tüzve, a legbecsesebb ékszere volt. Ebben a percben tette föl, ahogy Zsanitól átjött a közbeneső hideg szobán, amelyben a szekrények vannak, nem tudta megállani, hogy egy kicsit ki ne csipje magát s a vállára vette a gyöngyös viklerjét, a nyakába a brosst, meg a tükörbe is belenézegetett egy kicsit. Feljebb emelte hát a kezét a brossig, amelyet egyik dédanyjuk viselt Maria Theresia előtt egy udvari bálon. De nem engedte azért magát leudvaroltatni a szerepének fontosságából. Ugy viselte rendületlen komolyságát tovább, mint egy maszkot és igy szólt furcsa, fakó, pincevirágszerü, fáradt hangján: – Tisztelt ecsémuram! – De Mina néni! – rikkantott Balázs és harsonásan kacagott, – hát már nem emlékszik, hogy brudersaftot ittunk a csaholyi szüreten? Mina néni kissé nehéz szókészségü volt. Nem tudott szegény replikázni, csak levegő után kapkodott és keresztet vetegetett magára. Pepi néni oldalba bökte Balázst. – No csak ne bolondozz vele, mert megharagitod! A lesz. – De igazán! Becsületuristenemre! – kiabált Balázs és ugy kacagott, mintha vasat kalapáltak volna. – Hát kezit csókolom, na! – mondta aztán s titkosan és hunyoritva, mint a büntársától, kérdezte Mina nénit: – Nagy baj van odabe? Mina néni fölemelte a jobb kézfejét, csak igy tudta a dolog komolyságát és veszedelmességét jelezni. – Le fogják vágni a fejem? – kérdezte Balázs. – Hán? – Ugyan ne bolondozz már, te félkótya, te! – zsörtölődött Pepi néni idegesen. – Tessék besétálni, – szólott Mina néni. – Rapportra! – kiáltott Balázs s nevetett. Jéghideg szobába léptek. Itt nem szokás füteni, mert almák és befőttek voltak a szekrényen, a régi szép intarziás szekrények tetején s olyan jó penészes gyümölcsszag is terjedezett. A zöld ripsz garniturán olyan sápadtan huzódtak meg a fehér csipkés behuzások, hogy az ember fázott, ha rájuk nézett. Azzal beléptek a harmadik szobába. Ez volt most a félelmes szoba. A nappali. Ebben a percben üres volt. Látszik, hogy mindenki e pillanatban ment el belőle. Székek, az asztalon, a varrón levő kis lomok egy percnyi várakozásban sem törtek még le. Itt áll a nagy fotel, amelynek mély süppedése mutatja, hogy ezt csak Mina néni ülheti ki ily becsülettel, ott a Zsani néni komoly, magastámláju párnásszéke, az ablaknál, a varróasztalka mögött. – Tessék itt várakozni, – mondta Mina néni pukkerlivel, előkelően és nehézkes simasággal a szemközti ajtóig ment. Amelyet be is zárt maga után. Pepi néni idegesen topogott, a két vékony kis kezét tördelte, s mindenhez hozzányult, rendezgetett, hogy valami nemszeretem dolog fog következni. Ilyenkor ő legjobban szeretett volna száz mérföldre lenni. Balázs vidáman nézegetett körül. Fesztelenül vetette le magát egy öreg fotelbe, amelynek abban a pillanatban ki is törött a lába alatta. – Jesszusom! – sápadt el Pepi néni, hogy zöld lett az egész arca. Balázs felugrott a székből, még mielőtt végighemperedett volna a földön s akkor nevette el magát: – Hű az anyád piros viganóját… Pepi néni leguggolt a szék mellé s ugy simogatta meg, mintha élő csont volna, gyöngéden és ijedt részvéttel. Balázs maga is megijedt egy kicsit. – Ilyen vén rongyokat őrizgetni, – mohogott Pepi néni, – már csak mind tüzre való… Csak mind a padlásra dobni az egereknek… Pepi néni egész életében zsörtölt mindenért, ami fösvénység vagy kicsinyesség, de persze neki nem volt beleszólása semmibe, hát csak ette a méreg, hogy ezek a gazdagok itt ugy kuporognak… – Sebaj, Pepi néni, – mondta Balázs, – egy szeget kell ide beereszteni, szék lesz még ebből, sose tessék busulni. Pepi néni sietett két karjába ölelni a törött széket s falhoz állitani, hogy ne vegyék észre a bajt. Ebben a percben nyilt az ajtó s nagy ünnepélyesen belépett rajta Zsani néni. Utána Pólika, lesütött fővel, mint egy kis virágbimbó a vén kórók között s a legvégén Mina néni, mint egy drabant. Zsani néni előre lépett a varróasztalkájáig, egyenesen. Vékony ajkait egymásra szoritotta, egyik fehér, öreg kezét az asztalkára helyezte, puhán, gondosan, mint valami szent dolgot, a másikat lelógatta a csipkés fekete köténye alatt. Szürke, erős szemeivel merően nézett s szép metszésü sasorra szigoruan meredt. Balázs összeütötte a bokáját s kifogástalan komolysággal hajlott meg. Zsani néni odaadta a kezét, hogy megcsókolja, aztán kis kézlegyintéssel intett. Tessék várni. Az asztalkán belül ment, leült szokott helyére, a magas támláju székbe, amely olyan volt, mint a templomban a püspök széke s intett mindenkinek, hogy foglaljanak helyet. Mina néni mint egy óriási nagy, kövér gyöngytyuk billegett elegánsan a foteljéig s beleereszkedett. Pólika a Zsani néni jobbján, Balázs pedig szemközt foglalt helyet. Pólika ugy nézett maga elé, mint egy drága, édes kis apáca, Balázs pedig, mint egy medvebocs. Olyan komolyan, hogy bizisten röhöghetett volna rajta ő maga is. Csak Pepi néni állott a fehér kötényével s a két kezét hol bedugta, hol kivette a köténye zsebéből. Néha a kulcsaival csörömpölt, máskor az orrát fuvogatta. Kétségbeesetten izgatott volt. – Fiam, – szólalt meg Zsani néni, – a feleséged… – Na hálistennek, ez legalább tegez! – gondolta Balázs megkönnyebbedve. – A feleséged ide menekült hozzánk… Balázs mint egy bárány, meresztette a nagy, fekete szemeit. – Én az első percben azt mondtam neki, hogy: eredj dolgodra! Nem adok helyet! Ha az uraddal összevesztél, békülj is meg vele a magad kenyerén! Az én házamban nem hálsz meg. Fordulj, eredj vissza! – Hű! – mondta Balázs. – Aztán – s Zsani néni szigoruan megállt, – aztán elmondta, mi történt… És én azt mondtam: az más!… Akkor itt maradhatsz! – No hát szerettem volna is látni, hogy az én feleségemnek Zsani néni még helyet sem ad! Egy pillanatra csönd lett. Pepi néni idegeskedett, mint a higany. Pólika egy parányit lejebb hajtotta a fejét. – Bizony pedig nem adtam volna, ha azt tapasztalom, hogy ő a hibás… De azt tapasztalom, hogy nem ő… – Aztán nyomatékosan mondta: – A feleséged legalább azt mondja, hogy te vagy a hibás. Csönd lett rá, Balázs odalopott egy félpillantást a feleségére. Pólika egy árnyalattal még lejebb sütötte az arcát, csak hófehér arcbőre látszott mintha imádkoznék. – Mit felelsz erre? – Mit! – mondta Balázs… – Kikérem magamnak, hogy akárki is kételkedjék az én feleségem szavában. – Na hát pedig nagyon szomorú, ha az igaz! – mondta idegesen Zsani néni és egy árnyalattal fakóbb lett a sápadt arca. – Mert akkor te egy nagy lump vagy, akinek csak abban telik kedve, ha a vagyonát pocsékolja! Sonkát dobál a parasztoknak, a bort ugy önti, mint a vizet, odacsődit hatvan vendéget és három napig dorbézol velük. Szép, fiam, szép a barátság, az emberség. De ismerjük már eléggé ezeket a nyiri tempókat. Nem tudom, mit hencegsz avval a kis birtokocskával. Ugyse fogsz a Kállayakkal versenyezni, se az Ibrányiakkal, nem tom mi értelme van az ilyen pukkadozásnak. Maj meglátod, hogy kimondják rád, mint Báji Samura, hogy: mentül koszmósabb, antul vakarósabb. Tudod. Ahelyett, hogy dicsérnének, lenéznek az ilyesmikért… Hogy ilyen kilátása van az embernek öregségére. A régiek is tudtak mulatni, elhiheted. De nem bolondul ám. Minden pohár bort, amit összekoccintottak, megbecsülték, nyaltak belőle és letették. Mert nem az volt a fő, hogy csak hadd foggyon, hanem az, hogy mulassanak. Hiszen ha együtt van hatvan ember és csak beszélnek, táncolnak, az már maga nagy mulatság. No de levágni egy fajüszőt… Ilyen bolondokat… Mikor már két nagy disznót, tizenegy malacot, három bornyut megzabáltak… Ah, hogy fuljanak meg tőle… azok a büdös parasztok… Mégis röstelte nyiltan kimondani, hogy az uraknak kivánta ezt a jót. Csak a parasztokat szidhatja az ember szive szerint. – Bizony, aki a cigányokat a térdére ülteti, aki ahelyett, hogy ilyen három nap után a feleségét a tenyerén babusgatná, hogy igy kitett magáért, még ostoba makacsságával keseriti, aki kocsmába tud menni, kártyázni, kockázni, tovább dorbézolni, ferbli, váltó, még tán a feleségét is elkockázza… Ach!… Az olyan embernek csak utilaput a talpára… Balázs lesütötte a fejét. Ebben a percben tört ki először rajta, az a hirtelen jövő, lelankasztó, mindent semmibe vevő fáradtság… Sose szerette életében a prédikációt, mindig ugy hallgatta, mint a szél dudálását, de most meg épen ugy, mint valami kellemetlen álmot. Pólika egy másodpercnyi szünet után fölzokogott. Az öreg nénik mind izgatottan izegtek, mozogtak. Pepi néni csoszogott, Mina néni egyik kezét a másikba kulcsolta, azután a másikat az egyikbe. Még Zsani néni is ideges lett és többször kinyitotta, meg bezárta, minden hang nélkül a száját. – Ach, ilyen szivtelen lenni – mondta, – igy elkeseriteni egy ilyen asszonykát… No, belátod, hogy haszontalan ember vagy? Balázs fölvetette a nagy kosfejét és azt mondta: – Be. Mindnyájan megkönnyebbedtek. Föllélekzettek. Hisz akkor még jó, ha semmi ellenmondás… – Be én… Belátom! – mondta ujra Balázs. Zsani néni elővette a zsebkendőjét és ugy meg volt hatva, hogy elkezdte belefuvogatni az orrát. Pepi néni egész őszintén törülgette a szemét, Pólika piros volt, mint a pipacs és a világért föl nem emelte volna az arcát. Csak Mina néni ült nyugodtan. Nagy fekete keretes pápaszeme mögött lassan pislogott a savó szeme. Persze ő nem értett jóformán egy szót sem az egész beszélgetésből. – Na hát akkor, – szólt Zsani néni megengesztelődve, lágy és szives hangon. – Na hát akkor bocsánatot kérsz tőle, Balázs? – Miiiit? – Mert ilyen gonosz voltál hozzá, – mondta Zsani néni, de olyan édesen, mintha cukorral csemegéztetné Balázst, – hát bocsánatot! – Én? – Hát ki?… – Ő! – Ő? S miért? – Amért én komisz voltam hozzá! – Ach, hisz ez egy kötni való bolond! – Mán pedig máskép én nem viszem vissza! – mondta Balázs. – Nem te viszed vissza, hanem ő fogad vissza – pattant fel Zsani néni s mint egy mérges pujka fordult el, az ablak felé. – Hű, az annya piros viganóját! – pattant fel Balázs. – Jól nizünk ki! Éngem fogad vissza egy asszony!… Hát nem én vettem el a feleségemet?… ű vett el engem? – No, jójó, – idegeskedett kétségbeesve Pepi néni s a vállára tette kicsiny reszkető kezét, – csak ne tüzelj, no!… Nem ugy értődik a no!… Zsani néni erélyes hangja fölcsattant. – De bizony, ugy értődik!… Mert abban a percben, mikor az erősebb-nem visszaél a helyzet adta jogával… Balázs olyat orditott, mint egy bika: – Pólika! Szinte megfagyott a vér mindenikben. – Elég volt a vénasszony prédikációiból!… Jössz velem rögtön! Jössz vagy nem? Pólika ugy megrémült az erős hangtól, meg a „vén asszony prédikációitól“… Uristen, mi lesz még itt! Csak nézett, csak pislogott, mint a jérce a napra. – Nem! persze, hogy nem! – kiáltotta Zsani néni, Majd ilyen bitangnak fogom engedni kinozni a gyermekemet. Én gondoskodom róla. Nálam el lehet holtáig. Itt jól fogja érezni magát, nem ugy, mint nálad, te gyalázatos! Te gyalázatos! – Haha! – kiáltotta Balázs. – Jól fogja érezni magát! – No az anyád piros… viga… nóját… Pólika! Hát nem jössz? Pólika nem mozdult. Balázs kihuzta magát. – Na Pólika! Hát akkor tudd meg, hogy én most ide betelepszek a kocsmába! Tudod! Itt ebbe a kocsmába e! Ebbe a disznóólba! Osztán én addig muzsikáltatom ott magam, mig utánam nem küldesz, hogy gyüjjek má, szöktesselek, vigyelek má innen, mert elég volt már ebbül a jóból! Érted? Megértetted?… Na hát isten áldja meg mindnyájukat! Ezzel sarkon fordult s elment. Az ajtót ugy bevágta maga után, hogy ugy még nem vágta be senki azt az ajtót, mióta szegény Karcsi bácsi, a Zsani néni férje, meghalt. Csak ugy szakadt a vakolat az ajtó tetejéről. Zsani néni sápadt volt és epeömlés kezdett a szája szélén mutatkozni. Pepi néni jajveszékelt hang nélkül s a kezét tördelte, mint akinek hirtelen halottja van. Pólika lesujtva állott, szinte a szivdobbanása is elakadt. Csak Mina néni emelkedett fel nyugodtan a székéből. Lesimitotta a fekete selyem kötényét a két tenyerével s mérgesen igazitotta meg a haját, aztán utána kiáltott dühösen Balázsnak: – Alászolgája! A TEGNAPI BÉLES. Ha a tornácra állottak, hallották a muzsikaszót a kocsma felől. A nénik akárhányszor csak kimentek, mindig megcsóválták a fejüket. – Az a pernahajder, az a pernahajder. Reggeltől estig erről folyt a szó, meg a tiszaeszlári pörről, amely a néniket jobban izgatta mindennél a világon. Csak Balázs tudta túllicitálni Solymosi Eszter históriáját. Az idő közben megenyhült, az ereszről csurdogált a viz, az udvaron tócsák gyültek, az utcán szétvágta a kocsikerék a lucskot. Már egy hete, hogy folyik ez az esztelenség. – Hát mi lesz ebből, – mondogatta Pepi néni és ellenségesen nézett Pólikára. – No, te csak meg tudod kinozni… – Istenem, – nyögdécselte Pólika, – hát mit teszek én? És huncutul emelte a zsebkendőjét a szeméhez, nem azért, hogy a könnyeit törülgesse vele, hanem, hogy a nevetését takarta. Mert nagyon, nagyon tetszett neki a Balázs dolga. Olyan büszke volt rá, olyan boldog és büszke. S ugy kivirágzott ez alatt a hét alatt. Kialudta magát, kipihente, rendbeszedte az idegeit s olyan volt mint egy pompás diszes feslő rózsa. Csak heverészett egész nap. Tunyán és álmodozva heverészett s a gondolata minden pillanatban ott volt az ő konok, nagyszerü emberén, aki a kis kurtakocsmában olyan nekikeseredve iszik és táncol és busul egyedül a szerelmes kis felesége után. Ugy kell a kutyának. – De mi az ördögöt tud ott csinálni, – mondogatta Zsani néni, – hiszen ott felkophat az éhségtől az álla. Annak a rongyos zsidónak ugyan semmije sincs. – Az, – mondta Pepi néni és idegesen sietett ki a szobából. Már az ablakot is nyitva lehetett tartani. A kora tavaszi friss, meleg levegő enyhén tódult be a jól fütött szobákba s az öreg nénik a vállukra kötött barna és zöld harasztkendőkben, amelyeket Pepi néni fáradhatatlan hosszu tűi kötöttek, jöttek, mentek, vagy együtt üldögéltek a szobákban. Egy reggel már együtt voltak hárman a nénik, csak Pólika hevert még a szobájában. – Eredj már, költsd fel, – mondta szokott mérges hangján Zsani néni. – No, hát csak hadd aludjon. Nincs ugyse mit csinálni neki, – brummogta Pepi néni s elindult, de Zsani néni utánaszólt: – Pepi. – Na. – Hol az a béles, ami tegnapról megmaradt? – Ah, hogy hol van, – és Pepi néni összekapta magát. – No azért csak ne mérgeskedj, – szólt Zsani néni. – Mi az, Zsani? – mondta Mina néni szavajárása szerint, mert semmit sem értett a beszédjükből. – Ach, nem kell mindent tudni, mert hamar megvénülsz! – kiáltott rá boszusan Pepi néni és kiment. – Mi, hogy nekem mindent tudni! Ach, istenkém, iszen épen, hogy semmit sem tudok! – No de az a béles nagyon furja az oldalamat, – szólott Zsani néni. Letette a varrását és a kredenchez lépett. – Egy egész tállal maradt. Csak nem vitte ki az a Pepi a cselédek orra elé! Pepi néni azonban mig bement volna Pólikához, elébb a konyhába nézett be. Rendkivül sok dolga volt a konyhában. Sütött-főzött titokban. Sose szerette ugyan hogy valaki benézzen a konyhájába, de most valósággal beteg lett, ha Zsani csak megjegyzést is tett rá, hogy mi történik odakinn. Most is lopva, gyorsan tyúkot vágott, épen azt kopasztották, mikor bement. A meleg tollszaggal tele volt a konyha. Pepi néni sürögve-forogva gyorsan tovább adta a rendelkezéseit, olyan titokzatosan, mintha a boszorkánykonyhában volna, olyan sürün pislogva, mint aki minden pillanatban a rajtakapástól retteg. Aztán Pólikához szalad be. A fiatal asszonyka még ott hever az ágyban s a nap besüt rá a hófehér párnák közé. – Na, kelj fel már… kelj fel már… – zsörtölt rá. – Már mindenki fenn van az egész világon. Szép dolog is, egy fiatal asszonykának itt heverni, ilyen lustán… Pólika elnyujtózik. – Olyan jó itt! – Jójó, de Zsani már brummol. – Az a gazember most is huzatja? – kérdezte aztán nyögdécselve Pólika. – Na, micsoda beszéd ez. Gazember. A hites urát igy megtitulálni. Szép dolog. – Jaj, sirba visz engem az… – mondta Pólika és az arcát belefurta a párnákba. – Azóta mindent kiloptak otthon. Minden nyitva. Jó, ha a házat meghagyják a helyén. Azok a büdös parasztok. A tolvajok. – Eh, mit beszélsz! Valami az, ilyeneket mondani! Azért, ha szegény ember is, még nem tolvaj. Nem kell mindjárt letolvajozni valakit. – De mikor én olyan boldogtalan vagyok. Olyan szerencsétlen. – Ki az oka? – Én nem. – Hát ki? – Hát én nem is. – Mindennek az asszony az oka a házban, – mondta Pepi néni s jött-ment, rendezgetett a szobában. – Mindennek, akár jó, akár rossz történik, az asszony a ház lelke. Ha a férje jó, azért jó, mert ő jót nevelt belőle. Ha rossz, azért rossz, mert ő rontotta el. Minden felelősség az asszonyokon van. Pólika durcásan, gyerekes makacssággal hallgatott. – Van te neked: eszed! – duruzsolta Pepi néni csendes, szemrehányó, oktató, rendreutasitó módján. – Több eszed van neked, mint egy férfinak! Tul tudsz te annak az eszén járni! A férfiaknak mindig mézes madzagot kell a szájukban tartani, akkor aztán arra mennek, amerre az asszony komandérozza őket. Te még csak nem panaszkodhatsz. Föl lehet hajtani a Nyirséget, mig még egy olyan legényt találsz, mint az a te Balázsod. Az maga elismeri, hogy a férfiember mind csak arra való, hogy a szeme be legyen kötve. De vannak mindenféle katuska emberek, akik beleütik az orrukat mindenüvé, ahova nem is kell. Az olyannal aztán nehezebb boldogulni. Ach, ez az áldott ember, akit egy kis hizelgéssel le lehet venni a lábáról. Jó ember ez, derék ember ez. Áldhatnád az istent is, hogy ilyennel áldott meg… Nem is tudod te még, mi a baj a világon. De majd megtanulod, ne félj… – Én bizony nem. – No csak ne feleselj nekem. Az már igaz, hogy a kutya is akkor vész meg, ha legjobban van a dolga. – Tán annak örüljek, – duzmaszkodott Pólika, – hogy már egy hete ott huzatja a kocsmában. – Jó asszony, – állott meg előtte féloldalt Pepi néni, csipőre tett félkézzel. – Inkább azon törnéd a fejed, hogy mit eszik az a szegény ember abba a rossz kocsmába. – Haha. – No csak ne vihogjál. – Van eszembe azon törni a fejem, aki lumpol! Még azon busulok, hogy mit eszik. – Ach… micsoda népek ezek a maiak. No de kelj fel, ha mondom, mert baj lesz! Nézze meg az ember! Ezzel tovább szaladt, mert már is rettegett, hogy Zsani néni azóta megunta a várakozást és még ki talál jönni… és még észreveszi azt a tyukot… Azok is olyan sokáig piszmognak avval a koppasztással… Csakugy futrikált jobbra-balra. Egyik pillanatban bent volt az ebédlőben és Zsanit megnyugtatta, hogy Pólika már öltözik, a másikban a konyhában volt. Aztán megint Pólikát noszogatta, hogy siessen az öltözéssel, közben Zsuzsival meleg vizet készittetett neki a mosdáshoz. Csupa tüz volt az egész vékony kis asszonyka. Ezer csoda, hogy birja ezt a strapát. Pólika kényesen nyujtogata bele a hosszu, vékony kezét a meleg vizbe s az otthonra gondolt. Az otthonra. Ebben a percben nagy patália hangja csapott be hozzá kivülről. A Zsani néni éles, erős hangját hallotta meg s ugy a szivére ment az ijedtség, mint gyermekkorában, ha csinyt tett s rettegett a hátulütő fától. Egy perc alatt felöltözött. Olyan sebtiben fésülködött meg, csak épen felcsavarta a haját a fejére. Gondolta, majd aztán beszökik fésülködni, inkább most beköti a fejét. Mikor kész volt valahogy, csakugyan a fejére kötötte a kendőt s a tükörbe pillantott. Nagyon helyes volt igy. Az a gazember mindig igy szerette látni, babos fehér kendőben… Rettegve nyitotta ki az ajtót. A folyosó végéről élesen harsogott a Zsani néni hangja. – Köszönöm az ilyen tékozlásokat. Kipusztitani a tyukjaimból. Látom én, nem vagyok én vak, hogy azt a tarka bubost vágtátok le. Pepi néni dörmögő morgása hallatszott közben. Pólika meg volt rémülve. Talán ő rajta van a felelősség. – Mégis csak hallatlan!… Hát én nekem nem fogsz itt rendelkezni… Mától kezdve én leszek itt a konyhában. Pepi néni idegesen rohant ki s be a folyosón. Biggyent lila kis ajkait összeszoritotta s a könyek szivárogtak az arcáról. Pólika szórakozottan ült a helyére s azon törte a fejét, mért tett ugy vele Pepi néni, mintha ő is büntárs volna a konyhai titkokban. Kis idő mulva jött Zsani néni. Képéből kikelve. Sápadtan; szinte narancsszinü sápadtsággal. Összeszoritotta a fogatlan száját s mérgesen ült a helyére. – Mi az, Zsani? – kérdezte szokott kérdését Mina néni, de Zsani megrántotta a vállát s még jobban összerántotta a szemöldökét. Pepi néni jött nemsokára. Egy nagy deszkatálcán hozta be a Pólika reggelijét. Pólika nem mert enni. Olyan félve nyult a kávéhoz, a friss, omlós bélü kalácshoz, amely finom volt és illatos, mintha minden falatot kinéznének a szájából. Ugy érezte mégis, miatta volt minden veszedelem, már megsokalta a néni, hogy itt kell tartani. Ettől a gondtól annyira szerencsétlen volt, annyira kétségbeesett, hogy mig lassan morzsolgatta foga közt a falatot, egyre bánatosabban gondolt arra a gazemberre, aki ilyen sorsra juttatta. Mi lesz ennek a vége. Ha már az első hét után is igy, szinte kidobják a házból, mi lesz akkor egy ujabb hét mulva… Mi lenne, ha egy esztendőt, ha egy életet kellene itt töltenie. De Zsani néni komoran szólott Pepire. – Pepi! – Ach, már mi kell megint. – Kinek sütsz, főzöl te mostanában olyan sokat?… Én nem tudom, itt egész vendéglő van egy hét óta… Amennyit itt főznek és az mind elfogy… Hát már az egész falu megbetegedett és mind én tartom el?… Hát iszen te azt mondtad, Pepi, csak egy csésze levest küldesz valami beteg asszonynak… És itt minden elfogy, mintha csak a föld nyelné el… És hol a tegnapi béles? én egy falatot se ettem belőle… Még ez a fiatal gyomru asszonyka is csak egy felet evett és egy ekkora tállal volt és egyetlen morzsa sincs. Hát hova tetted te azt, Pepi?… – Ach, csak ne fösvénykedj már mindig… – Hát én nem fösvénykedem, azért hogy kérdezem, Pepi, hogy hova tetted!… Én nem eszem meg, Pepi… De hát én nem értem, Pepi… – Ach, ne faggass… – De én tudni akarom… – Ach… – De nekem mondd meg! – Ach! – Hát iszen elküldted a házból! No, nem Pepi? – Hát el no… – De hova?… – Hát a kocsmába. – A kocsmába?… Zsani néninek még a szája is nyitva maradt a bámulattól. – A kocsmába, Pepi?… Hát kinek? – Ach… én istenem… Mintha nem volna ott, kinek… Hát annak a szegény fiunak!… – Jesszusom!… Micsoda szegény fiunak?… – Hát azt hiszed, az a szegény Balázs itt kibirta volna egy hete a zsidó kosztján? Pepi néni hátat forditott mérgesen. – Na hát ez nem rossz! – sikoltott fel Zsani néni, – no hát ez nagyon jó!… Hogy én tartom itt azt az urat… hogy ő itt muzsikáltathasson a fülembe… Ach, még ilyet! Felállott és nevetett. – No, Pepi, hát ezt megcsináltad… Te ugyan derék hadvezér vagy. Te nem éhezteted ki az ellenséget… Ezt megcsináltátok; – s Pólikára nézett. – Én? – mondta Pólika elvörösödve és szégyelte magát, hogy neki egyáltalán eszébe sem jutott az ura kosztja. A FÖLD AZ EGET IS MEGESZI LASSAN. Furcsán, vidáman érezték magukat, s még Minának is meg kellett magyarázni, mi történt. – Jihh, Pepi!… No, Pepi!… De legalább megköszönte, ugye. Pepi! Pólika maga elé nézett komolyan, bánatosan. – És az a lovag, és az a lovag! – kacagott tovább Zsani néni, – hogy az ugy megeszi az ellenség ételét. Nem félt tőle, hogy mérgezett ételeket küldenek neki?… Jihh, jihh… Jaj, ilyen jót nem nevettem életemben. Te csak meg tudsz nevettetni, Pepi… Pólika gondolta, hogy kimegy innen, ki a kertbe, vagy valahova a szabadba. – De hát akkor minek küldöm én az ételemet a kocsmába!… Csak az a sok pakolás! Pepi!… Hátsz akkor nincs rá szükség, hogy elküldjem: jöjjön ide ebédelni. Pepi, és menjen vissza muzsikálni! Pepi!… – Ach! – Hát ha igy tud truccolni, ugy is tudhat, Pepi. Pepi néni ideges volt, mérges is volt, kékült-zöldült s nem nagyon mulatott együtt Zsanival. – Ach, ne szekirozz már, – mondogatta. – És mióta csinálod ezt, Pepi? – Mit? – Ezt a küldözgetést. – Mióta, no. – Mindjárt az első naptól, Pepi? Te azt mindjárt ugy kitaláltad, hogy meg ne éhezzen az a jóféle, Pepi? – Ah, dehogy, csak kétszer küldtem még. – Csak kétszer?… Ach, Pepi, hogy olyan későn találtad ki. Hiszen akkor az a szegény ember soká éhezett, hallod. Azt megéheztetted, hallod! Jihhihi… Milyen étvágya volt már annak, Pepi, mikor mégis rá gondoltál. – Csak ne szekirozz már, mert megszököm. – De milyen jól berendezkedtek volna már ők az én konyhámra! Ha azt a tegnapi bélest nem keresem! Jaj, az a béles, az nagyon elárult. Pepi! – Na hát elég volt! – kiáltott fel Pepi néni s fölpattant. – Ha még egy szót szólasz, Isten bizony itt köplek. Milyen nagy dolgot csinál belőle… De sajnálja azt a kis ételt! – Ach, még neki áll feljebb, – vonta össze a szigoru szemöldökét Zsani néni, – nézd csak. Majd én teszek róla. Hol az a lány! Zsuzsi, Zsuzsi!… Eredj rögtön a gazdádhoz, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, jöjjön ide ebédre, nagyon szivesen látjuk, de többször nem küldjük az ebédet… Legyen szerencsénk… Pólika csendesen kisurrant az ajtón. A szobájába lopózott, félve és megalázva. Nagykendőbe csavarta magát s kiment a kertbe. Enyhe levegő volt. A föld itt-ott már egészen föl volt puhulva porhanyósra, de az árnyékos helyeken még hódarabok lappangtak s a föld is kemény volt, fagyos. A fű üdén emelgette vékony szálu hegyeit fölfelé s itt-ott még csapzott volt a fagyban. Apró, uj divatu cugos cipőivel puhán lépkedett a kerti uton. Nagyon le volt hangolva. Valami mély lankadtság és kedvetlenség lappangott már régen a lelke mélyén, az most egyszerre feltört és teljesen ködbe boritotta a lelkét. A nagy fák ágai csupaszon meredeztek, a köszmétebokrok közé avult lelkek csapzottak be. A szépséges napsütésen minden olyan szomoru volt, ami a régire emlékeztetett. Csak az uj, a jövő reménységétől csillogó fűszálak voltak szépek és igézetesen gyönyörködtetők. – Istenem, de céltalan élet… – mondta magában Pólika. Nagy, sötét szemei szomoruan csüggedtek el. Az arca szenvedéssel érezte az életkedvetlenséget. Élni, csak azért, hogy éljen az ember. Enni, hogy éljünk; főzni, hogy ehessünk… vetni, kapálni, dolgozni, tehenet tartani, sertést, tyukot, birkát, termelni buzát, kukoricát, rozsot, nagy határ földeket bevetni, szántással, aratással, csépléssel, vevéssel, eladással, cselédekkel, idegenekkel, rokonokkal, férjjel harcolni, hogy legyen mit főzni: s főzni, hogy legyen mit enni; enni: élni!… Olyan üres és haszontalan körforgásnak látszott előtte… Apró bogarak másztak el előtte. Ott ment egyik a másik után a fűszálak alatt bujva, sietve. Hova sietnek? Honnan késnének el? Mennek étel után… Élni akarnak… Mért, hogy ehessenek. Az apró kis szájukkal beleharapnak a kis fűszálba s végig rágják, kocsányig… Lenyelik és abból élnek, amit magukba temetnek… S az a fűszál, az miből él? Honnan szija el azt a darab földet, amiből hosszura és karcsura neveli a zöld szárnyát és a föld miből van: mit eszik a föld. A föld is eszik. A föld megeszi az embert, amely megeszi a föld termését, a föld megeszik mindent, ami fölötte van. Az lassan mind visszakerül a föld gyomrába s lesz földdé… Hogy lehull a halott madár a földre, hiába repült olyan magasan… s a felhőből hogy lecsurog az esőben a viz, pedig hogy fenn volt az ég szinén. És a meteorcsillag darabokban hogy hull nyáron a földre, augusztusi éjszakákon, hogy hull a földre a csillag… A föld az eget is megeszi lassan… És Balázs ott ül a kocsmában. Egy rongyos és nyomorult kis kocsmában. És megeszi az ételt, amit Pepi néni küld neki… És megeszi az ő sóhajtásait, amelyeket utána küldöz… És megeszi azt a kis boldogságot, amely ugy boritotta eddig az életüket, mint a kék ég a földet… az isten szeme előtt… S az a kék ég talán eltakarja a föld minden csufságát a jóisten elől… mert ha a jóisten látná ezt a világot olyan csunyának, amilyen, akkor nem tartaná fenn… Mint ahogy a boldogság szivárványa eddig eltakarta ő előtte a hitvány, csunya életnek minden csunya hitványságát, azt, amit most lát… És a jóisten vajon meg fogja-e valaha szüntetni a világot: ha a föld egészen megeszi a szépséges kék eget… És ő vajon meg fogja-e szakitani azt a szoros összeköttetést, amelyet egy férfival oly éretlen és meggondolatlan módon kötött az életre… – Ah, istenem, milyen ostobaságokon jár az eszem, – mondta magában és tovább jártatta az eszét, ezeken az ostobaságokon, amelyek csak akkor jutnak eszébe az embernek, ha ideje van rá… Hát miben különbözünk ezektől a bogaraktól?… Jobbak vagyunk? egymásnak és a világnak hasznosabbak?… Ugyis a földbe kerülünk… Ugyis megesz a föld… – Az a szemtelen Balázs… Igazán, milyen nagy komiszság tőle, hogy csak ugy titokban elveszi a Pepi néni főztjét és megeszi és itt szekiroztat mindnyájunkat Zsani nénivel, hiszen tudhatja, mi van itt, ha az kisül… Hát mit akar? Én nem értem, hogy mit akar… – s már elfelejtette Pólika az egész előbbi mélységes gondjait. Ugy elfujta az egészet a szél a fejéből, mint egy ködfoszlányt, amely megüli igy tavasszal a mezőnek egy-egy részét és titokzatosabbá teszi, mint amilyen a valóságban. De aztán jön a szél, a köd szétoszlik semmivé és Pólika megint frissen, bár bánatosan viritott egész virágos kis kedélyével. Meg is fázott, ujra föl is ébredt a kiváncsisága, mi történt azóta. Gyorsan visszafordult a kertből s fölszaladt a ház felé. Jókor jött, épen jött Zsuzsi az utcáról. Nagy sarak voltak a csizmájára ragadva s nehezen lépegetett, nagyokat lábolva a sáros uton. Pólika bevárta a tornácon s azt gondolta magában, hogy ez is olyan bogár, amilyenek a fü között mászkálnak. – Na mit izennek? – kérdezte fojtva, mikor Zsuzsi a lépcsőre fölkerült. – Azt izeni a tekintetes ur, – mondta Zsuzsi jámborul, – hogy nem jöhet el, mert nincs itt. – Micsoda? – Nincs itt. – Hol? – Hát a kocsmába! – Nincs a kocsmába? – Nincs a. – Hát hol van? – Hát azt nem lehessen tudni. Pólika elrémült. Szinte a szivdobogása is elállt. Balázs nincs a kocsmába… Hisz akkor itthagyta… Elment… El akar válni… De a muzsika ebben a percben fölzendült. Tisztán, jól lehetett hallani a nagybőgő hangja ugy reszketett, az embernek a gyomra is kéjesen remegett tőle. – Hallod? – intett a lánynak Pólika. – Öhö. – mondta Zsuzsi. – Hát ott muzsikáltat magának. – Aha. – Na hát! – Hátsz azér ő nincs ott. – Hát hol van? – Mondom má, hogy azt nem lehessen tudni! – Hát mit lehet tudni, te állat! – rivalt rá Pólika, az otthoni hangon. – Hát aszongyák a cigányok, hogy tegnapelőtt elment. Csak felült a lúra, osztán elment. Osztán azóta nem jött vissza, hanem megparancsolta a cigányoknak, hogy azér csakugy muzsikáljanak, mintha ő itt volna, osztán azt senkinek se szabad megmondani, hogy ű elment. Oszt a kis Gergőnek csak arra kell vigyázni, hogy a cigányok mindig csak muzsikáljanak. Pólika elkezdett remegni. Minden tagja külön-külön didergett végig, meg végig. A vére alá s fel buzgott a testében s néha ugy elapadt, szinte elszédült. Hát Balázs elúnta itt magát, a gazember… És elment mulatni, lumpolni másfelé. Ahol jó koszt van, jó társaság van. Elment asszonyozni és itthagyta szemfényvesztésnek a bandáját… Aj, a nyomorult, a nyomorult… Nem mert bemenni a házba, csak kifordult, vissza a kertbe. Most már vége a világnak. Az előbb még csak komor és szintelen volt a világ, de már ijesztő. Kétségbeesve futkosott, mint a megrémitett kis madár a kalickában. Oktalanul verdesi magát a kalicka vesszőihez, mig össze nem töri magát. Kis szive ugy kalapált, vergődött odabenn s ugy sápadt, elhalt egész testében, alig birt megállani, egy fának támaszkodni. Most érezte meg először, hogy kár volt ezt tennie, amit tett. Most érezte meg a felelősség súlyát. Eddig játék volt, csak játék az egész, de most ijesztő lett. Most már biztos, hogy vége az életüknek. Balázs megunta, itt hagyta… Hütelen lett, becstelen… Aljas gazember… Nem, ezek után hiába jön vissza. Annyira ő nem sülyedhet, hogy visszamenjen hozzá, ha a földön csúszik is előtte… Inkább a halált, mint ilyen életet, inkább az örök nyomoruságot a maga erején, mint az örök rabszolgálóságot egy ilyen embernek az irgalmán. Ah, hamar utólérte őt a magyar élet átka… A magyar urak sorsa… Ez a megátkozott föld, amely csak békétlenséget és boldogtalanságot tud teremni az urainak… Ez a föld, amely mintha mérges gőzöket párologna ki, amelytől megvész, aki egyszer rátette a lábát… Az urhatnámságnak, a gőgös semmittevésnek, a korhely dőzsölésnek a szele fuj ezeken az alföldi pusztákon, az fütyörész itt az öreg fák ágai között… A könyei sürün hullottak, csorogtak s szakadozott gondolataiban átkozta a földet, ahogy az édes anyjától tanulta… Az édes anyjától, aki szintén keresztülment ezen a válságon, a korhely uri élet végén és számtalan éjszakát sirt át, mig gyermekeit betakargatta, hidegtől, bajtól a saját testével védelmezte… S szidta, kifogyhatatlan sok panasszal és bánattal szidta a magyar földet. Ezeket az átokverte birtokokat, amelyek nem birták eltartani az uraikat, hanem megeszik: ah, megeszik az uraikat, mert a föld mindent megemészt, magába ránt… Ez a kutya föld, amelyre aki ráteszi a lábát azt hiszi, biztos helyen áll, pedig ingoványabb a mocsárnál, lelketlenebbül elnyel mindent, mint a futó viz… Az ember azt hinné, hogy ezek a száz holdak, ezek a gyönyörű tágas mezők, ezek uri létben tudják tartani az embert. S az ember elveszti a fejét, ha végignéz rajtuk… Ezek a nyomorult földek, ezer esztendő óta tartják el a magyar urakat minden családostól, gyerekestől, minden magvastól és most egyszerre megmakrancosodtak s egyszerre levetik a hátukról a régi gazdákat, akik azt hitték, örökre itt ülnek a nyakán… Pólika sirt, sirt. Aztán tovább szidta az életet… Most már mehet vissza az apjához, aki szintén ennek a földnek a nyomorékja… Azt is levetette a hátáról a birtok, ugy, hogy lepottyant a sárba, csak ugy elterült a pocsolyában… Összébb huzta magán a kendőt. Ah, istenem, hogy neki ilyen fiatalon kellett megérni azt, amit az anyja legalább akkor ért el, mikor már a gyermekeit mégis fölnevelte s az életét végig élvezte… Már mehet ő is vissza az apja mellé, a vármegyeházra, az iktatóba… Ahonnan másolni való aktákat kapott ki, mikor még otthon volt… Krajcárokért és kis forintokért görnyedhet az iróasztal mellett és irhatja a hosszu mondatokat a többi birtokos urak véginségéről. Persze, Balázs ezt még nem próbálta… Ő még nem tudja, mi az. Még ő nincs megijesztve. Még őt tartogatja a sors egy cifra nagy bukásra… De olyat is fog bukni, ez a kevély, hencegő fráter, hogy a nyakát is kitöri bele… Most aztán nevethetnek rajta, akik ma egy hete még vendégei voltak… A hires Balázs-napnak hosszu bőjtje lesz… El kell sülyedni a szégyentől. Óh, ez a Nyirség… Hogy itt nincs egy boldog asszony, aki boldog öregséget érhet… Még eddig csak kibirták az öregségig, de most már a fiatalokon a sor… Hát itt a halál, a nyomoruság, a koldussá levés… az ijesztő vég… Fázott és borzongott, mint az ágon ülő kis madár, aki a tavaszban, mikor a meleg, boldog napokat várja, megint megérzi a dermesztő téli fagyot… Hangos kiáltás hallatszott le hozzá. – Pólika! Pólika! Összerezzent, összeborzongott, de nem moccant. – Póóólikaaa! Messzeszállott fölötte a hang. Elrepült a diófa puszta ágai fölött, távolabb kissé megakadt az aszalóház falán s egy kicsit visszhangzott, gyorsan ujabb apró kiáltások jöttek utána: – Póli, Póli, Pólika! Hiába sütött a nap, hideg volt a sugara. De ha a nyári nap rekkenője volna is, dideregni kellene az ő lelkének. Ugy várta a sors utolsó csapását, gyáván, tehetetlenül és ártatlanul, mint a vágóhidon a bárány… – Ejnye, ez az asszony! Pólika, fiam!… S már itt volt mellette maga Zsani néni. Pólika megfordult. Letörölte az arcáról a könyeit, lehajtotta a fejét s a nagykendőjébe hideglelősen belebujva indult meg. – Na hát te hol bujdokolsz?… Ah, nem is hallottad ennek a huncut Balázsnak a csinyjét! Pólika lesütötte a fejét. – Már tudod? Pólika hang nélkül intett s a szeméhez emelte a kis kendőjét. – Na, azért mit búsúlsz… Majd visszajön… Azt hiszi, nem tudjuk… Majd visszajön… Azért hagyta itt a cigányokat, mert vissza akar jönni… Nézd csak, hogy elpityeredik… Ej, a huncut… Pólika egy pillanatra elhagyta a sirást. Elámult, hogy neki eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy csakugyan még vissza is jöhet az a… gaz… em… ber… – Inkább azon mulatok, – mondta Zsani néni vigasztaló kis nevetéssel, olyan furcsa, sikoltó, vékony kis nevetéssel, – hogy ez a Pepi a cigányokkal etette meg az én tyukjaimat, meg azt az ő nagyszerü bélesét… De Pólika nem tudott nevetni. Egészen kivolt merülve. Fásultan, ijedten nézett maga elé, a vörös téglatornácon. KISVICÁKNÉ VENDÉGSÉGE. Mire már szinte belekábultak a sok találgatásba, mit is csinálhat Balázs? Hova tünt el? Mit akar?… beállitott a szobába egy öreg zajdás parasztasszony. A kályhában égett a tüz és sárga lángszinek világitották meg a szobát. Együtt ültek mindnyájan s megbeszélték még egyszer az egész esetet, mikor a vén parasztasszony csak benyitotta az ajtót. – Szerencsés jóestét kivánok, csókolom a kegyes kezeiket… – Ninini, – kiáltott fel Pólika, – hiszen ez egy tőlünk való asszony! Hol jár maga itt, Kisvicákné? Szeme-szája elállott a bámulattól. Mindnyájan álmélkodva néztek az öreg asszonyra, aki nagy fehér batyuval a hátán ott állott az ajtóban, alázatosan, széles csuka szájával feketén mosolyogva, elhuzott félrenyakkal. – Csak eljöttem, csókolom a kegyes kezeiket, mer ha mán Kállóba mengyek, hát egy csatára mán a tekintetes asszonykát is fel akartam keresni, – s közelebb akart jönni, hogy sorra kezet csókoljon. – Megálljon, megálljon, – kiáltott ijedten Pepi néni és elébe sietett. – Be ne hozza a csizmáján a sarat. – Lecsutakoltam én azt istállom, – mondta az öreg asszony s nem hallgatva semmi szóra, mint egy medve, nyomult előre, aztán megfogta a fiatal asszony kezét, nagyot cuppantott rá és ugy ment sorra az öreg nagyságáék után. – Erre járok én, instállom, mer törvényre mengyek Kállóba a fiam alkalmára, mert rábéllelték az egy fiamra a legényeket, hogy verjék meg, hát most már biróhoz kell nekem menni, hogy ha mán megverték, legalább téritsék vissza a fájdalmát. Jaj, mer mindennek jó lenni, csókolom a kegyes keziket, csak anyának nem… – No hajja, tegye le a zajdát odaki, osztán gyüjjön be, – mondta Zsani néni, – üjjön le. – Igenis istállom, – s kicsoszogott, odakinn letette a batyuját az ajtó mellé, aztán megint bejött. Pólika felállott, idegeskedett, mosolygott, az ő vendége volt az asszony. Pepi néni sietett lámpát gyujtani. Kis, vékony lángu petroleumlámpát. A parasztasszony letelepedett a neki félretett faszékre, előrehajlott és apró vizslató szemeivel körülbámészkodott a szobában. – Jaj istenem, teremtőm – mondta, – vótam már eccer errefelé. Jelenleg húsz esztendeje annak. Még akkor az öreg tekintetes ur is élt. A vót ám egy igazi krucifikszomos uri ember. Jaj, jaj, nem tudom én, hogy élünk meg ebbe az egy világba, ha valamit teccene kommendálni az én fiamra, mert az arcképe ugy fel van duzzadva… Esztendeje szánkáznak azon a gyereken az irigyei, most osztán megtitillálták az árvát… – Hát mi ujság nálunk, otthon, Kisvicákné? – kérdezte Pólika, mert nem birta kivárni, hogy rátérjen a szó magától. – Hát nem tudok semmit, instállom, – mondta az öreg asszony és megdörzsölte a szemét a fekete ujjaival. – Mégis mondjon valamit, ha már itt van. – Hát csókolom a kegyes kezeiket, én egyebet nem tudok, de azt a magam látójával láttam, hogy a gengebornyu elszaladt. – Mit! – kiáltott Pólika, mert az ő tarka fajbornyujokat szokta Borcsa mindig gengebornyunak mondani. – Hogy szaladt el? – Hát itatták, osztán elszaladt. – Mikor szaladt el? – Hát mikor a szakácsné Borcsa elkőtözött a háztul. – Micsoda, a Borcsa elköltözött a háztul? – Igen, el… – Hát hogy ment el? Az istenért. – Hát akkor, mikor a cigánylakodalom vót a kastélyba! – Miféle cigánylakodalom? – Hát ahun az én fijamnak beszakitották a fejét! – Jaj, Istenem, itt valami baj van! Jaj Istenem, én nem értek ebből semmit!… Beszéljen, beszéljen, jaj istenem, hát beszéljen. – Sok vón a… – mondta az asszony, – én nem is vótam ott, tekintetes asszony, mer én azt mondtam, hogy az én fődem az én fődem: abból kenyerezek. Én a magam kevessét az én öreg szüléimtől örökőtem, hát ugy védem én azt, mint a méh a maga mézét… hát az urak is csak ugy vannak avval! Mer ugyi, a tekintetes ur is félti, ami hemehumija van, nem akarja elpotyázni, hát mi dolog vón a, hogy az egész falut odacsőditse a szakácsné Borcsa, ha még olyan jó szive van is neki a szegényhez… Mer baj lesz abbul, hogyha az urak még eccer előkerülnek… Pólika meg volt rémülve. Zsani néni, Pepi néni kimeredt szemmel bámultak az asszonyra, aki titokzatosan nézett maga elé. – Hát csak nem tartott az a szemtelen cudar asszony valami lakodalmat az én házamban! – kiáltott fel Pólika. – De bizigen. – Jézus Mária, szent József. Hogy? – Hát ugy, hogy összehijták az egész falut. Dobszóval hijták cigánylakodalomra. Osztán el is ment ott mindenki, de csak a rongyossa, kódussa. Vót aki mondta, hogy nagy bőjtje lesz még ennek, de Borcsa azt kiabálta, avval legeltette a népeket legjobban, hogy neki az urak meghagyták, hogy mán kiütött ugyis a fóradalom, hát legalább egy kalákát tartson addig a népnek, mig a muszkák jönnek. – Zsiványság! – sikoltotta Pólika s a kezét tördelte. – Hát osztán mi volt? – Én nem tudom, csókolom azt a kegyes kezét, mert én nem voltam ám bent se a házba. Én egy kis baltával ott csibráltam a gallyat, ugy hallottam a csentemperjöket. Be se tettem a lábam a házba, ugy hoztak utánam egy darab ódalast, annyi vót az egész, amit én faltam, már akkor gyütt ám a tekintetes ur! – Az ur! – Az a! – Jaj istenem!… Hát ő otthon van? – Otthun a! – Hála legyen az istennek. – Jaj bizony, puskával kergette ki a népet az udvarbul. – Hála legyen az istennek. – Hát bizony, vót osztán lakodalom!… Akkor kőtözött el a szakácsné Borcsa a háztul! – Na hát ez borzasztó… Megálmodtam én ezt. – Osztán akkor szaladt el a gengebornyu is… Ugy fogták meg a nyirjes erdőn. – Ha az ember a lábát kihuzza hazulról, akkor már vége a világnak. – Az én fiamat is akkor készitették ki a becsületbül. De nem is hagyom annyiba. Törvényre adom üket. A Pálik fiak voltak a legnagyobb ellenségek, de birónak viszem ezt a szivhasitó fájdalmat! Majd megmutatom én, ha mind a bugyogósok eszik is meg a vagyonomat! Van két tehenem, az is a kincstáré mán az én szemembe, csak káplár vagyok én mellettük… de ezt nem hagyom. Jaj, csak valamit tessen komendálni az én egy gyermekemre, hogy még eccer meglegyen neki a becsületes arculattya… – Jaj istenem, istenem, mikor történt ez?… – kérdezte Pólika s fel s alá járt a szobában. Hárman állottak neki, hogy kivallassák a vénasszonyból az eseményeket. Késő éjjel volt, mikorra mindent megtudtak, amit csak lehetett. Hát nem volt nagy baj, azért mégis jó az Isten. Balázs mindjárt délelőtt hazaért. Épen javában hozzáfogtak a vendégeskedéshez, a sütéshez-főzéshez, épen le akarták vágni a gengebornyut, az is azért szaladt el. Még semmi baj sem volt, mikor Balázs váratlanul lóháton betoppant. Zsani néni oda volt a sopánkodástól. Pepi néni csak a kezét tördelte s egyre azt kérdezgette, hogy a tekintetes ur nem lőtt-e le valakit. Nem tudni, kit féltett volna jobban, Balázst-e, ha megtette, vagy a szegény parasztot, aki megkapta a sörétet… Késő éjfélen vitték ki a konyhába a Kisvicáknét s ott vackot vetettek neki reggelig. Zsani néni igy szólt Pólikához, mikor aludni ment. – Már délelőtt megfogadtam, hogy csak most az egyszer kerüljön vissza az a fiu, kibékitelek vele, akárhogy is… De most igazán megesküszöm rá, hogy visszavezetlek hozzá. Pólika a néni száraz keblére borult és elsirta magát… Nem sirt ennyit már réges-régen. Nem sirt ennyi szivből jött könyet még egész életében, mint ma. A tornácon még megállott s elhallgatta a muzsikaszót s ábrándosan gondolt Balázsra aki olyan hős és vitéz gazda. Aki hazagondolt, aki utánanézett a gazdaságnak… S ugy szégyelte magát, hogy ő neki ez sem jutott eszébe… Mit kiván ő Balázstól?… Mért szégyelli ő megalázni magát az ura előtt, hiszen ez az ember százszor többet ér, ezerszer többet ő nála, kis semmi, fityfiritty asszonynál. Ugy bujt be a hideg ágyba, fázósan, összekuporodva, mint egy kis macska és kicsinek érezte magát, önérzet nélkülinek. S ugy imádkozott, olyan tiszta szivből, hogy Balázs mégegyszer jöjjön el érte s a karjába ölelje… Soha, soha többet azt nem, azt nem teszi többet, hogy kieressze azt az ő jó, hatalmas, okos, bátor, gondos férjeurát, a védőjét és parancsolóját… Zsani néni azonban egész éjjel nem tudott aludni. Különben is rossz alvó volt, de most a végletekig fölizgatta ez a nagy gond, hogy békitse ki a fiatalokat egymással. Balázszsal nem lehet ám olyan egyszerüen bánni. S nem is lehet ugy csinálni a dolgot, hogy a kis asszonykát megalázza a férje előtt, mert akkor egy életre szól a házasságnak megromlott viszonya. Eszébe juttatta magának egész régi házas életét, a sok viszályt és nézeteltérést. Az ő ura, a hires Karcsi bácsi, az egész világ kedvence volt. Persze neki könnyü volt jónak, kedvesnek lenni, ha a felesége minden kellemetlenséget magára vett a világgal szemben. Persze őt gyülölték s lenézték, pedig nála nélkül a kedves Karcsi bácsi egy-kettőre koldusbotra jutott volna. Mennyi munkába és harcba került, hogy dobra nem jutottak. Mikor a nagy kezességi pörük volt, mikor egész sereg barátjuk miatt, akiknek Karcsi bácsi aláirt, megrohanták a mások hitelezői, akkor persze nagy dolog volt és ellenszenves dolog, hogy ő nem nyult egyszerüen a zsebébe és nem fizette ki a pénzeket, amiket mások költöttek el, hanem a nyakába vette a világot és ő rendezte az adósságokat. Ő alkudozott s ő firtatta ki, hogy Major Péternek meg Horváth Simonnak hol van még valami vagyona… Vigyék el azt és ne az övét az adósságába… Egész fiskális lett belőle. Karcsi bácsi csak ült itthon és pipázott és kétségbe volt esve, hogy elviszik a párnát is a feje alól, de tenni nem tett semmit. Balázs mégis okosabb embernek látszik. Nem. Balázs megérdemli, hogy az apró szeszélyeit teljesitsék, nem veszedelmesek azok. Bezzeg Karcsi bácsinak eszébe sem jutott volna, ha ő van ebben a helyzetben, hogy utána nézzen a gazdaságának. Karcsi bácsi három hétig képes lett volna inni a zsidó rossz borát és kenyeren, szalonnán tengődni, ha kimondta… De ő szökött volna haza, körülnézni a ház körül… Pólika… Pólika bizony gyönge kis teremtés… Hogy el tud sütkérezni itt napok hosszat álmokban és játékben… Itt a férfinak kell a pártjára kelni… Zsani néni elgondolta, hogy reggel ő maga kocsiba teszi az asszonykát s maga viszi haza… Végig gondolta, mit tesz, mit csinál… – Hopp! Megvan! Szinte fölkiáltott örömében. Hát hiszen ez lesz a legjobb! Ugy tesznek, mintha ők is titokban körül akarnának nézni a ház körül. Mi történik, mi van ott. Nem lopnak-e, nem gazdálkodnak-e a maguk kezére? És ha találkoznak: meg van magyarázva a dolog. Zsani néni kuncogott és nevetett magában az ágyban, milyen nagy szemeket fog vágni, ha meglátja Balázst. – Hát te is itt vagy, Balázs? – mondja majd neki csodálkozva. – No és mi azt hittük, hogy te ott muzsikáltatod magadat, Balázs! És arra kisül, hogy Balázs is a gazdagondok miatt van itthon és megindul a beszélgetés és megtörténik a kibékülés… Olyan jó az efféléket kigondolni. Zsani néninek sok hajdani diplomáciai sikere jutott eszébe és édesdeden elaludt. Reggel mikor fölébredt, nagyon frissen kelt föl. Hamar öltözött, ment, felköltött mindenkit a házban s épen szerfölött csodulkozott, hogy Kisvicákné már eltünt a házból s épen ki akarta adni a parancsot, hogy fogjanak, mikor a tornácról kinéz az utcára s a másik pillanatban meghökkenve huzódik kissza. Lassu léptetéssel, sárosan, csatakosan lovagol el a ház előtt Balázs. – No püff neki, – mondta magában – most már kutba esett a szép terv. Balázs be sem nézett hozzájuk, bizonyosan azt hitte, még alusznak a kora reggelen. Elléptetett. Olyan vidáman ült a lovon, mint akivel semmi sem történt. Zsani néni kedvetlenül komoron nézett maga elé. Mikor olyan jól ki volt már főzve a terv… Nemsokára fölcsattant a muzsikaszó a kocsma felől. Balázs fölverte a cigányokat s mindjárt muzsikáltatott. Zsani néni idegesen kezdett le s föl szaladgálni a szobákban. Hol vesz most hirtelen egy uj ötletet. Az ajkait rágta s a szemöldökét szigorura huzta. Csak nem mennek utána a kocsmába. Már igazán nincs más hátra, csak ha ez az asszony megszöktetteti magát az urával! Ahogy Balázs kivánta. – Megvan! – kiáltott fel vidáman erre a gondolatra, – Hát isz az nem lehetetlenség! Pólika! Pólika!… Készülj csak, ma estére otthon fogsz hálni. Pólika frissen mosott arccal, bámulva nézett az öreg néni arcába, amely olyan sárga volt, mint a pergament és gyürött az éjszakai gondtól, de élénk volt a szeme csillogása s valami huncut mosolygás volt a szép öreg szája sarkában. S minden pillanatban megremegtette egy kis mosolygás az arcát. A MULTAKNAK LEVENDULÁS ILLATJA VAGYON. De az egész nap vigan telt el. Zsani néni senkinek sem szólott a tervéről, de azzal nagyon meg volt elégedve s ez olyan jó kedvre hangolta, hogy madarat tudott volna fogni. Pólika, aki nagyon ideges volt, elbájolva vette észre az öreg néni kedvességét. Csak Pepi néni brummogott, mert nem tudta, mi van készülőben. Ebéd után Zsani néni papirt keresett elő. Már régen nem irt senki a házban. A tintás üveg ki volt száradva. Egy kis meleg vizzel eresztette föl a kemény salakot, amely az üveg fenekén volt. – Te hogy szoktad csinálni a tintát, Pólika? – Én boltban veszem – mondta Pólika. – Ha a városba bemegyek, mindig veszek egy kis üveggel. – Ah, könnyelmü pazarló népek. Ezek a mai fiatalok nem tudnak élni. Bezzeg, minket megtanitott a mi kedves anyánk arra is, hogy kell tintát csinálni… Gummi, galles, gálickű… ez az egész… S mig a tintát egy kis vesszővel fölkavarta, elmagyarázta, mekkora flaskó tintákat csináltak ők odahaza, mert az ő édesapja vármegyei főjegyző volt s ők csinálták a tintát az egész megye számára. Végre készen volt a fekete lé. – Ne most irjál… Pólika csodálkozva ült le az asztalhoz. Ketten voltak együtt a szobában. – Mit irjak? – Csak irjad, amit diktálok. Pólika megpiszkálta a toll hegyét s iráshoz ült. „Gyere értem, Balázs gyere értem. Szöktess meg a néniktől, mert oda vagy’k…“ Pólika csodálkozva nézett fel a nénire. De ez sürgetve rászólt: – No csak irjad, irjad. – De hát én nem értem… – Csak te ne beszélj, hanem irjad… S tovább diktált. „… Ma éjszaka készen leszek. Állj meg a szánnal a templom előtt. Azután gyere be a keritésen át az udvarba. Majd én vigyázok és az ablakon át kiszököm…“ Pólika már kacagott, minden szót kuncogva irt le. A néni az orrára tette az ujját. – Megállj, még valamit. Végigment a szobán az ablakig, meg visszajött. – Még valami jót kellene irni. Aminek örüljön… Jó ideig gondolkoztak a meleg szobában. Az óra hangosan pengette a perceket. A másik szobából behallatszott, ahogy Pepi néni fujta a kását. Aludt s pöfögve a száján keresztül lélegzett és ugy feküdt ott kis öreg testével a régi félvállu szép kanapén, mint egy öreg, kiszolgált macska. Neki lesz csak öröme, ha sikerül a dolog… pedig szegényke, erről sem tud semmit, csak mikor már régen kész lesz a csel… – Megvan! – kiáltott fel Zsani néni s összecsapta a kezét, ugy nevetett: ird oda azt, hogy: „Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“ De már ekkor Pólika odairta, hogy: „Olyan jó vóna már otthon lenni“ s csak azután biggyesztette oda a néni tanácsa szerint ezt is piciri kis betükkel, alig olvashatóan. A néni megnézte az irást. – Na hát, most már gondoskodj, hogy ez odakerüljön annak a te Balázsodnak a markába. Pólika összehajtogatta szépen a levelet s kinyomogatta belőle a maga szép kis levélformáját, aztán nem sokat kérdezgetett tanács után, hanem kiment. Zsuzsit keritette elő. – Zsuzsi. – Tessen, tekintetes asszony. – Ügyes lány vagy te, Zsuzsi?… El tudnál csempészni egy levélkét a tekintetes urnak? – Csak ide kell bizni! – De megállj csak! Azt ugy kell ám, hogy a tekintetes ur téged ne is lásson… – mondta Pólika, mert megijedt, hogy Zsuzsi el talál fecsegni valamit a tegnapi dolgokból. Azt tudta, hogy a cigányok nem beszélnek arról, hogy már tegnap is ott járt a Zsuzsi, mert azok nem fognak dicsekedni az ingyen ebédekkel. Kisült aztán, hogy ha csak postás kell, az is akad. Nem olyan lány a Zsuzsi, hogy legényt ne csipett volna már magának… Csakugyan meg is járta a posta estig a kocsmát. Balázs egy sort küldött vissza: – Megyek, cicám! Pólika sustorogva szaladt Zsani nénihez a kurta kis sorral. Az öreg néni s a fiatal asszonyka aztán közös titkot őriztek egész este. Mind a ketten szórakozottak voltak. Pólika minden percben irult, pirult, nevetett. A ház tele volt levendula illattal. Öreg almáriumokat nyitogattak, régi nagy ruhás szekrényeket bontogattak. A néni bizalmasává vette Pólikát s a Mina néni nagy örömére és a Pepi néni nagy csodálkozására minden régi kincsét kitárta. Régi nemes selymekben és ruhákban válogatott. Öreg, sárgult, finom csipkék kerültek elő, régi menyasszonyi diszek, fiatal asszonyok ősi csipkés fejkötői. Mintha a régi mult mozdult volna meg egy percre. Milyen jó, milyen kedves ilyen csodakincsekben vájkálni. Pólika el volt ámulva és el volt andalodva. A nénik boldogan élték vissza magukat a fiatalkorukba s minden tárgyról egész történeteket tudtak mesélni… – Ez viselte kedves anyám a Sárujhelyi grófoknál. Az egész megyéből csak ő volt hivatalos. Nagy dolog volt az. Ezrekbe került az a mulatság. A pince be volt rendezve télen áfrikai növényekkel. Virágos oleanderek és citronfák voltak ott, csak ugy kézzel szedték róla a citront. De az egész megyéből csak anyám volt az egy, aki hivatalos volt az asszonyok közül. S az öreg báróné, akkor még az is szép fiatal asszony, druszájának hivta az anyámat s azt mondta neki: kár önnek édes Lenkám itt lenni. Mert boldog emlékü kedves anyám ugy a német, mint a magyar nyelvet folyékonyan és uriasan beszélte, azt mondta neki a báróné: Önnek csillagkeresztes hölgynek kellene lenni!… Ugy bizony, erre a mulatságra sem Bodonyból, sem a vidékről más nem volt hivatalos és mégis erre a mulatságra a bodonyi, meg a többi falukból az uri nők mind parasztruhába öltözve mentek el, csak hogy a kapu mellől leshessék a mulatságot… Pólika elmélázva hallgatta a régi események különös, idegen illatu emlékeit. – Mennyi ékszer, mennyi kincs! – kiáltott fel, mikor a néni az ékszeres ládikát kinyitotta s az alkonyati fényben kiteregette az asztalra a régi szép ékszereket. Ó, az én boldog emlékü kedves anyámnak sok ékszere volt, sokkal több, mint amit itt látsz. De azért, mikor a kállói bálra bement, egyszer megtette azt a tréfát, hogy az összes rokonaitól, minden arany és ezüst ékszereiket kölcsön vette és a lárvás bálra ugy ment el. A két Majtisy-lány voltak a leányai, mert az ő lányai akkor még igen kicsinyek voltak, hát az árva Majtisy-lányokat ő adta férjhez. Tudod, azon a bálon jelen volt a bécsi Hirsch és megbirálta az anyámon levő ékszereket és azt mondta boldog emlékü kedves anyámnak: Az önön levő ékszerek meghaladják a negyvenezer forintot. És kérdezte kedves anyámat, hogy mer annyi ékszert viselni? Amire kedves anyám azt válaszolta, hogy jöjjön csak Hirsch ur közelebb, nézze meg a maga szemével, hogy ez az ékszer mind föl van varrva a ruhámra. És mivel én nem táncolok egyet sem, el nem veszhet egy sem. Zsani néni visszasüppedt magába s könyes szemmel babrálta remegő ujjaival a szép emlékeket. – Mért nem táncolt a nagyanya? – kérdezte Pólika s egész lelkét eltöltötte a szines multnak illatos emléke. – Ah, az egy nagy fogadás volt, – mondta a néni. – Hát összevesztek az atyussal, – szólt bele Mina néni. – Ah, tudod is te, már minden pletykát szellőztetnek! – mondta Pepi néni idegesen a kötése mellől. Pólika meghalt volna a kiváncsiságtól, ha el nem mondják a dolgot. – Már Póli elég nagy, megtudhatja, – mondta Zsani néni, aki a család feje volt s a multak emlékeit is ugy adta át, mint az örökséget az unokákra. – Az a nagy dolog, fiam, – kezdte suttogó hangon. – Boldog emlékü kedves anyámnak sok irigye volt, a szépnek az egész világ irigye szokott lenni… Boldog emlékü szüleim házában 700–800 ember megfordult évente, mert kedves atyám a vármegye leghiresebb ügyvédje volt, még Szatmárból, Beregből, Biharból is jöttek négylovas kocsival az ő tanácsát kikérni és ha kedves atyám valamit mondott, azt mindjárt itéletnek is tartották és megnyugodtak benne. Bodonyban akkor is, mint most, olyan sár volt mindig, hogy ha az egész Nyirségben nem is volt viz a homokon, de itt mindig ki volt téve a falu végén a tábla, hogy: az utak járhatatlan rosszak. És boldog emlékü kedves atyám négy ökröt szokott kinn tartani a Csergető tanyán, hogy azokat a hintókat, akik hozzánk jöttek, azok bevontassák… Volt is kedves anyámnak olyan háztartása, hogy a konyhájára még a harmadik vármegyében is azt mondták, hogy: az ám zsiros konyha! Libája 1200–1500 megvolt a gunárokkal együtt és a gunárok csörgővel vezették haza a mezőről a nagy libanyájat. Tinóbinó marhából annyi volt, hogy ha ezer bankó forint árát eladtak, meg se kottyant… Pólika visszafojtotta a lélegzetét, ugy figyelt. A régi dicsőségnek, gazdagságnak az érzésével volt megtöltve a lelke. – De mit ért, ha kedves anyámnak a szépsége miatt annyi irigye volt, mint a fű a réten. A legelső irigye volt a tulajdon sógora, kedves atyámnak a testvéröcscse, a gazember, aki náluk lakott és gazdálkodott a birtokon, mert kedves atyámnak a sok ügyvédi munkája miatt nem volt ideje arra is, erre is. És a Józsep bátyánk egyszer egy setét este egyedül csak hazajött a csépléskor és bement a házba, ahol boldogemlékü kedves anyám volt. Kérdi kedves anyám: Te mért jöttél haza, Józsep? – Azért, hogy neked valamit mondjak, – mondta Józsep bátyánk. – Gyere csak be a kis szobába. Azt mondta kedves anyám: – Miért menjek én a kis szobába. Mondd meg nekem itt. Azt mondja Józsep bátyánk: – Nem bánom megmondom neked itt. Azt mondom neked, Lenka, hogy nem érdemel téged az a te urad. Vén ember te hozzád az urad. Én fiatal ember vagyok, én érdemellek téged. Jaj, boldog emlékü kedves anyám meg volt rémülve. Csak megkapaszkodott az asztalba és rákiáltott: – Ne beszélj ilyeneket, te orcátlan. De Józsep bátyánk nem hagyta. Közel ment hozzá és azt akarta, hogy legyen a szeretője… Az öreg néninek kiszáradt a torka a belső izgatottságtól. Mindnyájan lihegő szemmel néztek össze és reszkettek a borzasztó eseménytől. – Akkor, hogy Józsep bátyánk csak erőszakoskodott és nem hagyott békét, ahogy boldog emlékü kedves anyám kivánta, hát kedves anyám szétnézett és ott volt a tüzfogó, mert igen szép vörösréz tüzfogójuk volt és azt télen-nyáron benn tartották a kandalló mellett, disznek. És felkapta kedves anyám a tüzfogót és fölemelte Józsep bátyánkra. – Igen, – mondta Mina néni, akinek mintha egy csapásra elmult volna a süketsége s minden szót megértett. – E miatt volt a mi kedves anyánk egy préda asszony. Mert a tüzfogót emelte rá a Józsep sógorára. – E miatt, – mondta Zsani néni s az arca élén piros foltok gyujtak ki. – E miatt, – állott fel Pepi néni is és idegesen mondta, – mert azt elmondta Józsep, hogy ráfogta Lenka a vaslapátot. De azt nem, hogy mért. Csak fujta aztán, hogy préda és mondták eleget kedves atyánknak, hogy hiába keres ő akármennyi pénzt, Lenkát nem győzi meg az isten se. – Pedig kedves anyám épen olyan volt, mint én, épen ugy ki tudott jönni mindennel, mint én, – mondta Zsani néni. – Keresztszeghyné volt az irigye, mert nem volt hivatalos a Sárujhelyi grófékhoz és a legjobb barátnéja volt kedves anyámnak, – kiáltotta fuldokolva Mina néni. Pólika mintha egy résen belátott volna az elmult világba. Tisztelettel és csodálattal érezte összetöpörödni magát kicsinyre, semmivé… Valahogy leigázta és agyonnyomta az az érzés, hogy azok a tiszteletreméltó, azok az istennel egyforma megbecsülést és félelmet élvező ősök épen olyan gyarló teremtések voltak, épen ugy sirtak, nevettek, ettek és szerettek, mint ők… Elandalodva hallgatta a besötétedő estében a homályos régi nagy szobában azokat a kis történeteket, amelyek valaha itt lezajlottak. Még ezek a butorok itt a tanuk, ezek a falak, ezek a tárgyak mind, mind. Ezek a csipkék és ezek az ékszerek, istenem, micsoda régi örömöknek, hiuságoknak, irigységeknek, pletykáknak, fájdalmaknak, rémületeknek a tanuságai… A szoba lassan bealkonyodott, csak a tüz világitott szerte s ott ült az ő virágzó ifjuságában a zörgő, szelet termő, száraz öregek között… – Bizony igy volt az régen, – mondta Zsani néni. – Jaj de szép volt, – sóhajtotta Pólika, mintha mesét hallgatott volna. – Azért mondtam el ezeket, hogy emlékezz rá… És válassz ezekből, kicsi lányom, válassz a nagyanyád smukkjaiból, hogy legyen valami, amiről emlékezz mindig a boldogtalan mártirra, aki öt lányt nevelt föl, de egyiknek sem érte meg annyi boldogságát, amennyit te kapsz magad Balázstól… Köny volt az öreg nénik szemében. Félrefordultak, törülgették a szemüket, az orrukat s Pólika elszégyelte magát, hogy semmis kis bajával ide menekült ezekhez az öregekhez, akik egész életükben nagy bajokhoz voltak edzve… Karcsi bácsit még ő is ismerte… De a Mina néni férjének még titokzatos sötét hirét is csak ugy, hogy mindig valami Rinaldó Rinaldini-féle borzalom reszketett a neve mögött, amelyet a néni maga is letett s nem viselt, soha ki nem mondott… A Pepi néni két férjének is csak elvétve, kusza hireit hallotta egyszer-egyszer… Sorra megcsókolta a kezüket s nem kérdezett semmit. Összeborult mindenikkel és sirtak egy sort. Egy kis medájt vett föl az ékszerek közül egy kis vékony arany láncon, a legkisebb s legszerényebb ékszert a sok közül s a nyakába akasztotta. A vacsorához hallgatagon ültek. Kilenc óra előtt Pólikának be kellett menni a szobájába. Minden világot eloltottak a házban. Nemsokára gyanus nesz volt a haz körül… Kocogtattak a Pólika ablakán… Pólika kinyitotta az ablakát. S felöltözve, téli bundában kilépett rajta. Az ura karjába. TAVASZI ÉJSZAKA ZSENDÜL. A nappali olvadás mind felfagyott az éjszakában. A szán nagyokat farolt a csendes lejtőkön, a sima jég vékony tarja be-beszakadt alatta s a viz szétloccsont. Csipős szél csapott szembe s kimarta az arcuk élét, az ajkukat s könyessé tette a szemüket. Vagy tán nem is a szél. Mert ők ugyan most nem törődtek se széllel, se uttal, se a csillagokkal, se a lágy fényü holdvilággal. Nem törődtek a távoli hómezőkkel, amelyeknek szironyosan csillogott a szine, sem a feketén kanyargó uttal, amely, mint óriás kigyó, kanyargott előttük, mint hüséges kutya szaladt előre a távoli boldog otthonuk felé. Összebujtak nagy téli bundáikban, egymáshoz bujtak s át-átlestek egymás arcába, mig a lovak csöngői egyformán zengettek s a kocsisuk, a fiatal Gergő, deres gubában ült előttük. Egy merészebb kanyarodónál Balázs hirtelen átkarolta Pólikát, mintha féltené… Bár előre elhatározta, hogy nem fogja megölelni… De megölelte, Pólika, mintha idegen érintette volna, megrándult s a Balázs keze meggyengült a derekán. De ott hagyta a karját. Megfogta a szán lécét s közelebb huzódva a párjához, játszatta magában a fantáziát, hogy idegen asszonyt visz, idegent rabol… Izgatta, uj kéjt adott neki, hogy a feleségét szökteti. De nem akart elfelejtkezni csalafinta terveiről, kemény, asszonyszoktató próbájáról. Pólika soha sem tapasztalta az urát ilyen gyöngédnek. Mindig kemény marku volt, erőszakos, szilaj, most ugy meghuzódott mellette, mint egy jó diák. Ugy megült a szoknyája mellett, mint egy ábrándos kis szerelmes a nagy éjszakában. Olyan boldog volt, olyan jól érezte magát. Ugy vágyott mindig a gyöngédségnek erre a mézére s most ugy elájult a szive attól az érzéstől, hogy az urát e titkos csellel egészen megjuhászitotta, magához kötötte. Mikor Balázs a legközelebbi kaptatónál megint derékon fogta erős kezével, nem huzódott el, egy moccanásnyira beleilleszkedett az ölelésbe, amitől Balázs ugy megháborodott, hogy kegyetlen tüzzel szoritotta át. – Nem esek le, – mondta Pólika affektáló drága kis hangján. Balázs még jobban megszoritotta, aztán eleresztette. Fölvetette a fejét s tele tüdővel szivta a kemény, tűkkel bélelt szelet. Pólika rálesett hosszu, sötét pillái alól. Ugy szerette ezt a marcona embert. Soha még ilyen lágynak és gyöngédnek nem érezte. A szán szaladt le az uton, a lovak patája csattogott, gőzük felszállott a hideg éjszakában s a Balázs keze elhagyta, meg ujra kezdte a játékot. Ugy izgatta magát, olyan szelid és vérforraló idegjátékával. Mert csak ez a valódi kéj, a kéj szinét borzolni, a feleség nagy prémbundájának prémjébe tenni a borostás arcot, a vastag köpönyegen át érezni meg az izzó kis testet, az ujjakat belopni a kar alá, a puha, meleg, dárga mellecskék alá, csinyján lopni a szabadot… Lassu trappolásban gyors órák tüntek el s a csillagok mintha erősebben haladtak volna a maguk araszos utján, mint ők a végtelen sikon, ahol egyik falut a másik után szalasztották el maguk előtt. A néma falukat, ahol apró házakban emberek aludtak, mintha halott világon száguldanának keresztül, egyedül ők ketten élők az egész teremtésben. Ugy elernyedt a testük, ugy összeroskadtak végül, ugy összeborultak. Bundákon keresztül és a téli hidegen át és a csönd izgalmában érezték talán először egynek testüknek lihegő boldog mámorát. – Nem esek ki, – suttogta Pólika s odaejtette kis prémsapkás fejét az ura széles mellére s odaadta magát, ott maradt a férfi ölén. Balázs nézte, mohón nézte a felesége arcát. A hófehér bőrön meglátta a kis szeplőket az orr körül, a kilüktető nagy cimpákat s a fölcserepesedett izzó érzéki ajkakat. A nagy fekete szemek le voltak hunyva, vagy talán ébren zárultak be, hogy annál rejtelmesebbek legyenek a hosszu, csodálatosan szép pillák alatt s a drága kis nő forró, kerek arca ott párázta egy araszra, egy hüvelykre, egy pihényire az ő vágyó, forró ajkait. Mig rátapadt csókkal, forró, kemény, tüzes csókkal… S megette, mintha éhes farkas kap eleven csontot… Ah, alig vették észre, hogy már itthon vannak. Távolról már meglátták a faluvégi ákácost. A homokszakadékos uton felballagtak a kifáradt lovak az utcára. S végig kocogtak csendesen az ismert kis parasztházak előtt. Pólika egészen kijózanodott. Eszébe jutott a Kisvicákné beszédje. S rettegett, hogy fogja találni a házukat, a kastélyt. A kastélyt, amelyre olyan büszke volt. A dupla tetejével, nagy, havas, kőoszlopos kapujával. A tágas, nagy udvarral az öreg, csapzott, mohos fenyőfákkal. Felegyenesedett, sóhajtott. Nem mert szólani, kedvetlen volt és elbusult. Átkozódó pillantással nézett a rongyos, náddal, szalmával fedett kis parasztházakra s gyülölködő, ellenséges pillantással nézte végig valamennyit. Bizony nem sajnálta volna, ha a föld nyeli el őket, a büdös parasztjaikkal együtt, akik ugy megbujtak bent, mint a pondrók a gyümölcsben. Végre itt volt a kastély. Már annak is megörült, hogy meglátta. Hogy teljes épségben feketéllett ott előttük, szemközt a holdfénnyel. Hiszen minden rosszra el volt készülve s legnagyobb izgalma volt, hogy még csak nem is kérdezősködhetett róla. A kapu nyitva volt. Behajtottak. Gergő nagyokat kurjongatott, ahogy befelé mentek, a lovakra. – Hő Csillag, hé, a kutyák egyenek meg, má megbolondultatok! No, hiszen kiteleltetek! Ni, hogy vész a cudar, megájj csak… – s más effélét. A nagy patáliára egyszerre csak megvilágosodnak az ablakok. Nyilik az ajtó s felzendül a muzsikaszó! Pólika el van ámulva. A szeme kerekre nyilik s nyüglődő, csodálkozó, szemrehányó, gyanakodó hangon mondja: – Nooo, mi történik itt… Leszáll a szánról s feltipeg kissé elzsibbadt lábain a tornácra. Hát ki áll előtte vidáman és mosolyogva és szineskedő arccal! Borcsa, a szakácsné. – Maga mit keres itt!? – kiált rá Pólika. – Én, kezit csókolom? – mondja Borcsa elámulva. – Hát iszen várom a tekintetes asszonyt. Jaj, kezit csókolom, csakhogy már valahára meg tetszett jönni. Pólika azt hiszi, valami álomországban jár. Magát is meglepi a hangja, mikor nyersen rákiált az öreg asszonyra. – Hát a cigány-lakodalom! Borcsa értetlenül bámul rá. – Aa, tekintetes asszony, miféle cigánylakodalom?! – Hát engem megcsaltak! – kiáltotta Pólika s körülnézett. Balázs ott állott a cigányok előtt és kivágta a karját, ugy kacagott, – Há, – kiáltotta – aranyat ér az a Kisvicákné! Holnap megkapja a süldőt! Pólika leforrázva érzi a megcsalattatását. Valami nagy indulat hullámai kezdenek felgyürüzni a lelkében. A szeme villámokat ereget s a feje szinte szédül. Balázs azonban elébe lép. – No, szivecském… Hát bánt maga még engem?… Pólika hallgat. – Hát megérdemlem én, hogy bántson?… Hát illetlen vagyok én?… Hogy én hazacsaltam az én kis házi sárkányomat, hogy még egyszer megkérdezzem tőle, hogy… dalolsz-é velem egyet, Pólika? Pólika összehuzza a szemét s lefelé forgatja. – Csak egyet! Pólika felszegi a fejét. – Csak egyetlenegyet, Pólika! Pólika mereven áll, mint egy jégszobor és mélyeket lélekzik. – Pólika… csak egy picikét… csak egy ujjomnyit. Csak egy hangot, az anyád… piros viganó… ját… A foga közül szürődött ki a hang s közben egy olyat orditott, hogy szinte megcsattant bele a torka… de aztán megint csak visszafogta magát. Pólika meg sem moccant. Meg volt dermedve. Lihegve, fujva, csaknem nyögve lélekzett. Balázs térdre vetette magát s átölelte a térdeit. – Pólikám, szentem, ne veszits meg, ne veszits el, mert emberhalál lesz belőle, az istenit, valahol egy asszony van… Pólika még ridegebb lett. – Hej, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! – ugrott fel Balázs, – hogy nincs anyád… Ha volna, az megértette volna veled, hogy… mit tegyél… Ott szakadjon rá a ház arra a három vén boszorkányra… Pólika felsikoltott. – Hogy még erre se tanitottak meg… Pólikának minden vére a fejébe szaladt, aztán a szivére szállott s megértette, hogy mi a nénék vágya: a türelem, az álságos türelem, amely a mérget is lenyeli, hogy használjon vele… S imbolyogva, szédülő fejjel emelte fel a karját és könnybe szakadó hangon kezdte: – Az életem gyászban… Nem birta tovább, kitört rajta a sirásdühe. Balázs azonban ölbe kapta. Fel a karjára és magához szoritotta és az ölébe vette, mint egy gyereket, két karra és azt orditotta a cigányoknak: – Kuss innen, az anyátok… Coki cigány!… Majd még kifizetlek… De az én házamba többet nem teszi cigány a lábát! Itt nem muzsikálnak, mig én élek!… Megélünk mi muzsikaszó nélkül! Ugy-e, kicsim!? S Pólika kapta, körülölelte az ura nyakát s ugy megszoritotta, majd belefojtotta a lelket. Kint az enyhe tavaszi éjszaka uj élet reményétől illatozott. A LECKE. I. Az ég ólomszürke volt, de a tavaszi szél melegét már érezte az öreg paraszt. Nem is birt a házban megmaradni. Untalan kinn tett-vett, a régi szerszámokkal babrált, ásót kalapált, gereblyének uj fogat csinált s a kamarában minden mezei szerszámot ujra előpiszkált, sorra nézett, sorra fogdosott. A kertben már csak az árnyékos oldalakon volt hó, az avar fű mint a bárány bundája bujt ki a jeges, havas szirony alól. Elől szép porhanyó, száraz darabok voltak. A téli fagy széttörte a keményre taposott utakat. A vén görbe ember sóhajtva nézte a szerszámokat s nagyokat bólogatott, nagyokat nyögött hozzá. A tél megszürte nagyon. Már azt hitte, nem éri meg a tavaszt. Sokat köhögött, sokat mérgelődött. Életében sose ismerte a betegséget, s most egy roskadt, meggörbült öreget látott magában. Nagyon, nagyon el volt keseredve. Belenyomta az ásót a földbe. Próbálta az erejét. Két-három nyomot ásott, akkor rájött a köhögés. Majd megfúlt A fia épen kijött a susztermühelyből, ami az udvar aljában, a kapu mellett a fabódéban volt s meghallotta az apja kinos köhögését. – Ugyan, hagyja mán. Nem való az magának. – Hát ki ássa fel? – Majd felássa egy napszámos. – Napszámos!… Az öreg hitetlenül, megrémülve, véres szemmel nézett fel a fiára, nem kisebb indulattal, mintha a fejszét emelt volna az ő kopasz, görcsös fejére. – Napszámos!… Ezt a kis kertet!… Vón istenetek, még erre is napszámost híjni! Mikor három korona egy napszám! – Hát az én napszámom nem több, – csapta rá a fiatal, satnya suszter. – Itt a sok talpalás, ha minden éccaka éjfélig dolgozok, akkor se végzem el. – Mer lusta vagy. – Eh, nem ért maga ahhoz. – Mer _igy_ döfködöd a tűt, igy ni, mint a tót az orrát. Ahelyett, hogy _igy_ csinyálnád! S a két karjával gyorsan, szaporán kezdett dolgozni. A fiatal ember nevetni kezdett. – Maga ne beszéljen bele az iparba. Nem ért hozzá, hát hallgasson. – Mi! – fakadt ki az öreg, – mindig lusta kutya voltál. Azér attalak suszterhe, mer nem vótál ember. Mer ide ember kell. Az ásóhoz. De oda, a dretvához, te nyámmogó… te nyomorék! A fiatal ember hencegve kapta fel a fejét. – Maga tehet róla! – Te tehetsz róla, meg anyád. Az is olyan lusta görbe vót. Hát sajnállott dologra fogni. Mindig kimélt. Nem birja… Nem. Most mán még ehhez a falat kerthez is napszámost akar híjni. – Fizetek érte három koronát, ha meg magam csinálom, elveszitek tiz koronát. Vagy huszat. – Százat! Nem tudom, hol van hát az a sok píz. Ha mindennap husz koronát keresel… – morogta. A fiatal suszter mogorva lett. – Meg is keresném, ha gépet vehetnék. Inkább arra adna pézt édes apám. – Gépre? – Gépre bizony. – Pézt. – Háromszáz koronát. – Hogy még kevesebbet dógozz? A suszter nevetett s csóválta a fejét. Az öreg ujra elnézett a kertre s epésen mondta: – Hát a vasárnap mire való? – Vasárnap? Pihenni is csak kell. – Mindig ülsz. Egész életedbe csak ülsz. Oszt még pihenni!… A vón a pihenés, ha eccer már megmozgatnád a csontjaidat. Hogy ugráljanak. Ha ember volnál, akkor nem ez a kis ásás: hanem felrigoléroztad vón már a télen eztet a szegény fődet, az egész kertet. Akkor osztán teremne. – Tán bolond vagyok, – mondta mérgesen a suszter s hátat forditott. Bement. Az öreg utána nézett. Mérgesen, szomoruan, aztán köpött. S rátámaszkodva az ásó nyelére, csüggedten bámult bele a kis, városi kertbe. Amelyet nagy keritések és nem messze már nagy házak vettek körül. S azok elfogták előle a napot, a levegőt, a jó termékeny szelek járását. Elriasztják a madarat, el még az esőt is. Felvett a markába egy darab sovány hantot. Az agyagos föld sárgán porlott szét keménybőrü markában, amely reszketve tartotta a göröngyöt s két tenyér közt ugy morzsolta meg, mint aratáskor a buzakalászt. Soká csóválgatta a fejét s észre sem vette, hogy még jeges és hideg a föld s a csizmájába tömött szalmacsutakon keresztül is feláztatja a lábat. Ujra ásott egy nyomot, s a testén hideg verejték ütött ki az erőlködéstől. Kinosan, sirósan köhögött. Nem megy. Ő már több esztendőn nem mártogatja meg a szélestenyerü ásót a kedves földben. Visszadöcögött a házhoz s az ablak alá támasztotta az ásót. Forgácsot vett. Megtisztitotta a rátapadt földtől. Aztán fordult s a mühely felé totyogott. – Hát nem ássátok fel? – szólott be az ajtón, amelyből vastag gőz csapott ki, ahogy kinyitotta. – Ugyan hagyjon mán békét, – szólt rá nyersen a menye, aki maga is ott ült a tőke mellett és vastag fekete haját igazgatta épen, amely urasan volt magasra tornyozva a homloka fölött. – Nem? – Nem hát. Tán én ássam? Azér a rongyos három koronáér. Megszakasszam magam. – Hát nem ásod fel?… – Nem is lehet még ásni; nem látja, hogy mindjárt hull a hó. Tél van még. – Eh, – legyintett az öreg. – Nem árt a hó a fődnek. De a főd árt neked… Szóval nem ásod fel. – Nem. – Jó!… jó. Csak ezt akartam tudni. Levette a szegről a kopott bőrbekecsét. Felhuzta. Megigazitotta a fején a vastag, hegyes sipkát, megrázogatta magát s szó nélkül hallgatta el a fiatalok pusmogását, botot vett s kifordult a kis vityillóból. Ment ki az utcára. Még a gyerekei utána néztek, ugyan merre megy. Befelé ment a városba, egyenesen be a város belsejébe. Látták, hogy megállott az öreg Kóródival s lassan, öregesen soká beszélgettek. II. A két öreg reszkető kezét egymásba tette és csendesen megrázogatták egymást. – Hogy vagy János? – kérdezte Kóróditól az öreg. – Meg vagyok. Hát te, Istvány? – Én is meg vagyok… Csak ez a köhögés. – Csak ez a szopornyika. – Meg a gyerekek. – Hahaha. A rossz gyerekek. – Lusták. – Komiszak. Bólogattak. Rázogatták a fejüket. – Mán azt hittem, nem érem meg a tavaszt, – szólt az öreg Istvány. – Bion, én is nehezen bőjtöltem ki, – nyögte aszthmásan Kóródi. – Nem birok. – Én se. Mozogni is elig. – Mán itt az üdő. Fel kék a fődet ásni. Nem birom. – Hadd el… – A gyerekek nem akarják. Még azt a kicsit is napszámossal szeretnék ásatni. – Olyanok a gyerekek. – De én meg tromfolom üket. – Jó teszed. – Leckét adok nekik. – Aha. Az öreg Istvány egy kicsit megvidámodott. Nagy fogatlan száját elhúzta s gondozatlan fehér bajusza belelógott a szájába. Soká nézett igy, hunyori szemmel a másik öregre s ujra mondta: – Olyan leckét adok fel nekik!… – megbökte a Kóródit; gyenge ujjaival mellbelökte vén cimboráját s legyintett: – Nem csak felássák, de fel is fogják rigolérozni a kertet. – Ahh. Hha. – Ük maguk. Tulajdon űk maguk. Nem napszámos. Ük maguk. – Hogy? – A tulajdon kezükkel. Hehe. A fiam fogja az ásót. Meg a menyem. Hehe. A kis nevetéstől rájött a köhögés. Csaknem megfojtotta. – Hová mégy? – kérdezte Istvány. – Csak megyek. Valahova. Nyiri komáék. Mer mán nem birom otthun. A gyerekek közt. Az onokák mind ölnek. Rosszak. Lármásak. Pajkosak. A tüdőmet kifujom. – Én nem mondhatom, Kóródi. Én megvónék velük. Mer én nem hagyom, hogy a fejemre üljenek… Én megszorongatom űket… Mer pizem van… A piz az öreg ember becsülete!… Csak dógozni nem szeretnek. Nem akarják felásni a kertet. Még arra is napszámost. Hanem most kifogok rajtok. Olyan leckét adok nekik. – Hehe. Mindig tréfás ember vótál. – Mindig. – A nagy árvizkor is. – Akkor is. – Hehh, hehh. Emlékszel?… Mikor tanálkoztunk. Oszt ott vótam le a bódénál, megnézni a halottakat. Amékeket a vizbül kifogtak. Sok vót. Sokan is nézték. Az egész város ott vót. Mindenki, osztán én nem tudtam bejutni, hát mondok, mán nem ácsorgok itt, inkább haza nézek az enyimekhe. Osztán te meg jöttél szembe velem, cimbora. Osztán kérded. Azt kérded, hogy be lehet menni? Aszondom, hogy be. Pedig nem lehetett. De én is tréfáztam. Hát aszondom, hogy be. Oszt akkor aszondod, hogy „No akkor megyek, mer dógom van.“ Azt kérdem, mi dógod van? Aszondod, hogy: „izenni akarok egy hóttul az apámnak, az égbe, hogy gyütött-e mán odafenn egy kis pizt, mert bedült a ház!“ Hehh, hehh. A két öreg becsuklik s mellére ereszti a fejét. Ugy nevetnek kurta kis nevetésekkel. Az emlékezés vidám, borus nevetésével. – Ugy vót. Mer haraguttam, hogy bedült a ház: Hát a bion, jó lett vóna, ha az apám küld egy kis pizt. Az égbül. Neki ott ugyis könnyü gyűjteni, igaz-e. Mer se enni nem kell, se inni. Csak félre rakni a keresetet… Hehe… hehe… Ujra rájött a köhögés. Kóródi is nevetett; a nehéz, laposra türt, bevörösödött báránybőr sipka alól fölvetette a szemét s ugy ihogott, mint a vén paripa, üres gyomru nyihhantásokkal. – Mindig tréfás vótál. – Most is a vagyok. Olyan leckét adok a fiamnak. A suszternek… Meg a menyemnek. Nevetni fogja aztat a város… Igyunk rá egy pohár bort. – Bort? – Bort! – Látod. Én azér vótam mindig jó a gyerekeimhez. Nekem nem adnak egy garast. Én nem iszok bort… – Látod! Én nem kérek tüllök. Nekem van. Ezer koronám van nekem! A bankba van nekem ezer koronám… De ma kiveszem. Mind kiveszem. Hehe, hehe, megtrumfolom a gyerekeket. Fel fogják azok még rigolérozni a kertet. A tulajdon kezeikkel! Hehe. – Mindig tréfás voltál, Istvány! Ma is csak olyan kupcihér vagy, mint a nagy árvizkor. Hehh. Te még a másvilágra is elviszed a pized. – El is én. Ha fel nem rigolérozzák nekem a kertet. A két vén ember csendesen megindult tovább, befelé a városba. A vén Kóródi unokái kilestek a kapun s utánuk bámultak. Csudálkozva látták, hogy halad István gazdával a nagyapjuk, befelé a városba. Még egy öreg ember jött szembe velük, a vén negyvennyócas Pap Énok, azzal is megállottak, soká diskuráltak, aztán hárman mentek tovább csendesen, lassan, óvatosan rakogatott léptekkel, a lassan szitáló hóesésben, befelé a város belsejébe. III. Hajnalban az öreg orditva ébredt fel. – Gyerekek. Kejjetek fel. Baj van. Baj van. Rémülten ugrált fel a fiatal suszter, meg a felesége. Éjfél után feküdtek le, alig aludtak még egy pár órát. Borzasztó álmosak voltak. – Végem van, megöltek! – orditotta torka szakadtából az öreg apó. – A torkomon a kés. – Megbolondult édes apám! – kiáltott rá mérgesen a suszter. Mi bántotta volna! – Én, én magam!… Én vagyok a szamár. Én vagyok az ökör. Jaj, végem van, végem van. – De hát mi baj? – Jaj, oda vagyok. – Ne óbégasson már. Legalább várja ki a reggelt, – nyávogott keservesen a suszterné és sietett visszabujni a meleg dunna alá. A gyerekek is felsirtak. – Az ember, nem elég, hogy éjjel nappal agyondógozza magát, még aludni se hagyják… Persze az este ivott, hát most mán oda van! – Jaj az én részeg fejem, – orditott az öreg torka szakadtából… – A pénzem. A pénzem. Az ezer koronám. A fiatalokban megdermedt a vér és kiment a szemükből az álmosság. – Mi, mi, micsoda! Micsoda ezer korona! – Jaj, teremtő istenem. Tegnap felvettem a bankból az ezer koronámat… Mer aszonták, hogy nem bátorságos a bank. Hogy má megint háboru lesz, mint negyvennyócba… Hát kivettem az ezer koronámat, még Kóródi is ott vót velem, a vén Kóródi, meg az öreg negyvennyócas Pap Énok. – Hát osztán mi van a pézzel? – reszketett a kis suszter. – Jaj. – Beszéljen má. Ne öljön meg! – sikitott a menyecske s reszkető kézzel, dideregve lámpát gyujtott a sötétbe. – Jaj. A gyenge sárgás világon odaállottak az öreg ágya elé s rámeredtek a fakó, beesett arcra. A két fiatal megrettent, az öreg már is olyan, mint a halálra vált. Ha most kirugná magát, sose tudják meg, mi lett a pénzzel, a teméntelen sok vagyonnal. – Jaj… jaj, jaaaj… – nyögött az öreg soká, mintha az utolsókat jajgatná s az asszony sorra megverte a kicsinyeit, akik egymás után elkezdtek pisszegve sirdogálni. – Hallgass, te kutya, mert agyon ütlek. Nem értjük nagyapádat. – Jaj… Elástam a pénzemet. – Elásta!… Hova? – Hova! Hova! Iszen épen aztat nem tudom… Részeg vótam az este… Csak arra emlékszek, hogy a kertbe ástam el, de hogy hova, aztat nem tudom. Megdermedve néztek össze a fiatalok. Megfagyott bennük a vér s szerették volna az öreget siró dühükben torkon kapni, ha ugy ki lehetne belőle szoritani… – Együtt ittunk Koródi cimborával, meg az öreg negyvennyócas Pap Énokkal… Osztán már nem birom az italt. No… Hát mikor hazagyüttem, siettem elásni a pézt. Mer attul féltem, hogy elalszok, osztán kiveszitek a zsebembül, ha megtudjátok… – Zsugori vén kutya! – szitkozódott a suszter és szaporán öltözni kezdett. – Hát mégis mely tájon vót a kertbe? – Jaj, ha emlékeznék. De nagyon esett a hó… osztán igen-igen részeg vótam, – sirt az öreg s törülgette bő inge ujjával nedves véreres szemeit. – Elfelejtettem. A suszter kisietett az udvarra. – Hó van, – jött vissza. – Méteres hó. Egész télen nem volt ilyen hó… Veszett vón meg ez az idő… Épen most kell szezonjának lenni. Leült a kemence sarkába a kis székre s vigasztalhatatlanul nézett maga elé. – Osztán milyen mélyen ásta el? – kérdezte az asszony. – Hát ugy két lábnyira. Hatvan-hetven centi… Annyi vót a gödör. – Jézus Mária. – Osztán mibe? – A vaspitlibe… Annak nem lesz baja!… Mer abba nem mén bele a viz. Meg viakszos vászonyba is van, meg kendőbe, a tarka keszkenyőmbe. Csak hun van? – Azon piszmogott hát olyan sokáig az este! – fakadt ki az asszony. – Ha tudtam vóna. – Iszen nem tudjátok tik, sose tudjátok tik, mit csinálok én. Sose törődtök ti én velem. Elhallgattak. Igaza van. – Látod, – mondta tompán a suszter, – négyszer is mondtam az este, hogy kimegyek, megnézem, mit csinál olyan soká az öreg. Nem hattál. – Ki gondolta, hogy ilyen bolondot csinál. – Á, öreg embertül má minden kitelik. – De ilyet! Még ilyet nem hallottam. Az ilyen embernek kár élni! – fúlt az asszony. – Lábába száradt az esze, – mondta a suszter, – nem kell tőle fölvenni már akármit csinál, a lábába száratt az esze. Az öreg hallgatta, hallgatta a gyerekei beszédét s egy csöppet sem háborodott föl rajta. – Most már fel kell ásni, – mondta nyámmogva, – az egész kertet. – Tán az egész kertet? – Ha nem emlékszek. – Na! áshatunk má, rogyjon meg az a főd. Ha nem akartál tegnap ásni, már kicsinálta az apád, hogy erőszakoson is muszály gyakorolni! – epéskedett keservesen az assszony. – Majd felásatjátok. Majd felrigoliroztatjátok, – szólt sirósan az öreg. – Hát, napszámossal… Nem bánom no. – Avval. Magának sosincs elővaló esze, – mordult rá nyiltan végre a vad szemü fiatal asszony. – Hogy ha megleli, majd megszökjön vele. – Hát hogy?… – nyögte az öreg álnokul. – Csak az a nyavalyás hó menne már el. Majd megcsinálom én magam. Evvel a kiszáradt két karjaimmal. – Neked adom a felét a piznek… ha megleled, – nyögte az öreg s odalesett a menye arcába. Ez lesütötte a szemét s látszott, hogy nagyot gondol… – Felét mindjárt odaadom nektek. Vehettek rajta gépet. A suszterséghez. Legalább könnyebben dógoztok. A másik felét meg visszatesszük a bankba… Gyáván nyögte, félve s laposan pislogatott a gyerekeire. Azok lassan ültek, egyik az ágy szélén a csecsszopó gyerekkel az ölében. A másik a kemence lábánál. Nem szóltak, hanem szigoruakat gondoltak s kapzsin meresztgették a szemüket. Az öreg savanyuan elkezdett rájuk mosolyogni, hátradült az ágyon s az ablakra meresztette ravasz, vizes szemeit. Odakinn már lassan virradt. IV. Már az egész kert fel volt ásva. A nap az égen mosolyogva sétálgatott. Minden reggel feljött, körülballagott odafenn s az ég minden pontjáról csak ide lesett, vajon a suszterék meglelték-e már a kincset. Dolgoztak ezek rogyásig. Eleinte csak itt-ott piszkálták meg a földet, de mikor napok teltek el hiába, végre beletörődtek, hogy az egész kertet felforgatják, felrigolérozzák. Megállott a műhelyben a munka. A lyukas csizmák s a foldozott cipők ott hevertek rakáson, csak a gyerekek játszottak a cájggal, a tőkén a musta, klopsta, bicske, kerekitő, kármentő, a falcong, sodró, kalapácsok, a stefnis katulyák meg a finom acélszerszámok érintetlenül hevertek. A suszter meg a felseége lélekszakadva ásták, ásták a földet. Forgatták a nehéz agyagos göröngyöket. Az öreg ott pusmogott körülöttük a botjával s mindennap százszor elmondta minden legkisebb részletét. Lépésről-lépésre, hogy jött le a vaspikszissel, hogy állott a hóban, merre fordult arccal… S mikor már megunták hallgatni, akkor szótlanul csinálgatta végig az egész kisérletezést. – Persze, – mondta az asszony, – leskelődik, hogy ha megtanáljuk, rácsapjon. Pedig abból semmi se lesz. – Nem, nem. Vigyázz, ha megleled, hogy észre ne vegye. Csak dugd a kötőd alá. Osztán mondjad, hogy menni kell ebédet főzni. Igy tervelgettek, tanakodtak. – A gépet meg is veszem, – mondta a suszter. – Azt. Majd én azér verekszek itt, hogy gépet vegyél. Beteszem a bankba, de a magam nevére. – A gépet megveszem, – mondta erősen a suszter, s kegyetlenül vágta a földet a csákánnyal. Már csak a ribizlibokrok voltak hátra a kert végiben. Lemondással, csüggedten néztek vissza a kert felforgatott területére. Urjézus, ha tiz centivel mélyebbre ásta az a vén bünös és ők akár ujra kezdhetik a munkát… Sirós kinok facsarodtak el bennük. S mind a ketten a könyeiket törülgették. Mint a vasvilla, ugy hányták a szót az öregnek. Sose volt irgalmasabb szavuk hozzá, mint: vén dög… Az öreg csak üldögélt az ámbituson, pipázott, csendesen poszogatva s nézte a parányiakat, az unokáit, hogy kavicsoznak a porban. Egyszer csak maga is közéjük guggolt. – Nem ugy kell azt csinálni, te veresbéka. S vigan és kacagva mutatta a kicsiknek, hogy tudták ők azt valaha. Kimerülten, megroggyant lábakkal, fáradtságtól tántorogva, kétségbeeséstől lefojtva jöttek fel valamit harapni a suszterék a kertből. – A fene egye meg az ilyen vén dögöket, – szólt hangosan az asszony, – gyerekkel játszik, mig más megszakad a munkába. – Hát nehéz munka az ásás? fiam. – Csak beszéljen, hogy a fejéhez szánom ezt az ásót. Csak szekérozzon. – Hát nem örülsz neki, hogy fel van ásva a kerted? – Jójó. – Látod, fiam, igy nem csinálta volna meg nektek ezt senki. – Igy nem. – Sz ipp a. – De a piz nincs. – Dehogy nincs. – Hun?… Mi? – Ott van a zsebetekbe. – Mi? – Mondom, ott van a zsebetekbe a piz, akit ki nem adtatok a főd-ásásért. – Hát akit kend elrekkentett? – Én?… Én nem. – Nem?! – Hát persze, hogy nem! – kacagott fel az öreg. A suszter megtántorodott. Az asszony fakó lett, a vére mind leszállott a szivére. – Hát maga csak bolonditott! – Nem, fiam, nem bolonditottalak! Csak egy kis leckét adtam! – Mit? Vén dög! – Csend! – orditott fel erre az öreg és kiegyenesedett, – csend, vagy ugy váglak búbon evvel a ruddal, hogy felfordulsz! Apáddal beszélsz, kölyök. A szeme szikrázott s a két vékony, kifáradt, kimerült, letört fiatal félve állott a vad és kegyetlen ember előtt. – Ha mondom… Csak lecke volt… Meg akartam mutatni, hogy fel fogjátok nekem rigolérozni a kertemet!… Tulajdon a magatok kezével… Nem az én véremből fizetett napszámmal!… A hangja harsogott és messze kihallatszott az utcára. – Ebadta naplopói, kölykei!… A pénz itt volt egész idő alatt a keblembe… De tegnap ujra vissza bevittem a bankba. Betettem. A magam nevire. Hogy azt csak az én irásomra adják ki… Hát ugy böcsüljétek meg, hogy még ma elkőtözöm. El. Adnak nekem életemhosszáig kenyeret a pézemér… Azra raktam én félre, nehéz munkámmal, hogy hótomigra legyen… Hát most mán meglátom, hogy használ-e a lecke!… Csak még egy „vén dögöt“ hajjak… Elballagott hátra, le az udvar lábjába s a szép, meleg tavaszi napsütésben letisztogatta a fényesre kopott ásókat, kapákat, csinos kis falapátkával, amit maga faricskált az elmult napok csendjében… Alkonyat felé a menye jött ki a konyhából. Fakó volt a fiatal asszony, a fogait összeharapta s a szemét leforgatta, hogy a fehére is kivillogott. De csöndes szóval mondta: – Tessék jönni… enni… édesapám. Az öreg tempósan mozdult s betámasztotta a kapát a helyére a kamarában. Aztán felnézett az égre, amely ragyogóan kék volt. A lemenő nap megrózsázta a fehér fellegeket. Intett a fejével az asszonyka felé s fölényesen mondta: – Megyek lányom, mingyárt megyek. Még egy kis dógom van. AZ ÜVEGES HINTÓ. I. Gyönyörü koratavasz reggel volt kinn. Az utca kissé megelevenedett, a tócsák felszáradtak s fiatal kutyák kergették egymást a puha szikkadt földön. A Matusik gyerek egy nagy kék pléhfazekat kötött a nyakába és két fakanállal verte, dobolt az ablak alatt. A jegyzőné, maga sem tudta, hogy esett, kinézett az ablakon, a száját felcsücsöritette, a szemöldökét felvonta, sima homlokán két mély ráncot érzett meg, arra leeresztette a szemöldökét. A levelet szórakozottan tartotta a kezében, ahogy egy kövér, öreg pincsi tartja az első lábát, ha mélázva várja a sors fordulását. A háta mögött a huga és a gyerekei veszekedtek. Sári a két kislányt öltözteti, ügyetlenül, mint szokta és sok bajjal s a piros szalagon egyszerre nagy veszekedés kezdődik. – Ez az enyém, – visitja Margitka s elcsikarja a szalagot, fehér kis arca haragosra húzódik és gyülölködve, ellenségesen tartja a zsákmányt. – De Olgicának jobban illik, mert ő barna, neked a szürke illik jobban. – Nekem nem a szürke, nekem a piros. – Ugyis Olgicának kötöm be. – Nem Olgának, nekem. – Neked egyáltalán nem kötöm be. – De. – Ha Olgicának nem, neked sem. – De igen. – Hát kösd be magadnak. A négy éves csöppség egy fél pillanatnyi habozás után belátja, hogy ő nem tudja bekötni, parancsolva kiált: – Te kötöd be. – Látod Olgica milyen jó, ő nem nyafog. – Én is jó vagyok. – Te rossz vagy. – Jó vagyok!… – s a gyerek toporzékol és bőg. – Na jó, hát nem vagy rossz, nem vagy rossz, nem szabad ilyen irigynek lenni. A kis lány nem érti azt a szót, hogy irigy s nem reagál rá. Tetszik neki, hogy az övé a szalag, forgatja és nézegeti. A kicsi szeretné megkapni a nagy piros szalagot, de csakugyan nincs joga rá, mindig a Margitka hajában volt, három éves ravaszsággal azonban bölcsen kerüli meg a dolgot. – A Margitkáé a kis piros szalag – mondja valami édes és álnok gyöngédséggel. De Margitka azonnal átlát a szitán s mérgesen szól: – Az egy rongy, kidobom a fenébe. – Hova te? – szól rá Sári szigoruan. – Az egy rongyos, bongyos… – dünnyögi a kicsi. Az eladólány ereje és tekintélye vékonyságát érezve, ellenséges hecceléssel nézi a négy évest, aki széles piros szalagját kéjesen hajtogatja meztelen kövér kis karjain. – Légy boldog a piros szalagoddal, járhatsz vele egész nap! A makacska földuzza a szájacskáját s lesütött szemöldökei alul vadul néz: – Te vagy a legrosszabb ördög! Sári nevetéssel akarja pótolni a tekintélye hijját, lehajol hozzá és nevet. Olgica közben a kis fekete cicába botlott, édes kacagással kiáltja: – Belebotlottam a cicába! Margitka menthetetlen rosszkedvében nem tür vidám hangot. – Nem is cica, ördög! – mondja durcásan. – Nem ördög, cica. – Neked ördög. – Nem ördög, cica. Sárika meggondolta a dolgot, békülő hangon kezd. – Jó, hát belekötöm a hajadba, de holnap az Olgicáéba. – És holnapután az enyémbe, – mondja durcás béküléssel a kislány s hugát nézegeti. Egy nap az Olgicáéba, egy nap az enyémbe. S hirtelen könyekkel telik meg apró kék szeme. Sir a meghatottságtól, hogy ennyi jóságba belemegy, ugy meg van hatva, mindig az övé volt a szalag, ez most tőle jóság, adakozás, nemesség, hogy osztozik a sajátján… – Jaj de széles, – mondja s nem bir betelni a vagyonának csodálatával, – egy baba övnek is elég volna, olyan széles. – Ejnye, nem birlak ma megfésülni… – mondja Sárika s restelli magát a nénje előtt, aki a levéllel visszafordul az ablakból, szó nélkül keresztül megy köztük elnehezült, kacsázó lépéseivel s bemegy jobbra a szalonnak nevezett hideg szobába. Maga sem tudja miért jött ide. Körülnéz. Egész télen nem fütöttek benne! Hideg, a télből itt maradt fagyosság, kissé nyirkos levegő van benne. Nem érezte magát otthon soha ebben a szobában. Széles is, vastag is, előre esett hasu, megérezte, hogy barchet pongyolája rendkivül piszkos, csakugy csorog róla a szenny, de hát aki kilenc gyereket hozott a világra s nevelt fel, az nem öltözhet ugy, mint egy dáma. Igy szokta vigasztalni magát, de most savanyu lett a szája ize. Felnyitotta az asztalon a fénykép albumot, amelyben ott volt a nagyapa, meg a nagymama, a hatvanas évek magyar ruhájában, aztán ott volt sorra mindenki. Ott voltak ők is az urával, milyen suta kis segédjegyző volt ez akkor a kétfelé fésült hajával… Most már egészen tele van ráncokkal az arca… akkor még olyan volt, mint egy fiatal bornyu… És ő milyen szép volt. Igazán, nem hiába mondják, de még itt fiatalon nagyon hasonlitott Fedák Sárihoz… Épen olyan hosszas kövéres arc, olyan rejtelmesen néző szemek… S milyen fess volt az a ruha… Magas fehér nyakkal. S a termet, a termet… Nem kellett akkor füző sem, olyan karcsu volt, milyen cárt… Persze ha a kilenc gyerekét egymás tetejére állitanák, magasabb torony volna, mint a falu tornya… S ez mind ő belőle jött… Aztán az ember őrizze meg a fiatal karcsuságát… Szórakozottan forditott az albumban. Egy borbélyosan kisütött bajszu fiatal ember kellette magát a szemébe, graciózusan mosolyogva. Ah, hogy elbiggyesztette rá most a száját, pedig valamikor… Ah, jóisten, ha Berci tudná, hogy a negyedik gyerek idején milyen válságokon ment keresztül ennek az unokatestvérnek a személye és bájai miatt… Mindenkinek meg van a maga regénye… Becsapta az albumot s ujra az ablakhoz állott. Sose szokott kinézni, mindig idebenn ül, itt van elfoglalva a háza dolgaival, igazán ha a pinceajtó benn volna a konyhában, akkor félesztendeig sem lépne ki még az udvarra sem… És most egyre az utcán a szeme… Az utat nézi, amelyről már felszáradt a sár, a téli mély kátyuk helyén omlik, porlik a föld… Szinte hallja távolról a kerék robogását, könnyü, pirosra lakkozott kerekekét s vékony csilingelést hall, finom kis ezüst csengők csingilingjét… Átment az ebédlőbe. Ott volt a hosszu zongora a két ablak között, régi régi pesti zongora, olyan sima és hosszu, mint egy koporsó… Hangok vannak benne eltemetve… Ezen tanult volna zongorázni valaha, de két esztendeig nem kaptak zongorahangolót, azután meg elköltözött a faluból a papkisasszony, aki tudott zongorát tanitani… Pedig ő ugy szeretett volna tudni zongorázni. Az nagyon urias, ha valaki csak leül a zongorához és felnyitja és csak el kezd zongorázni… Az ebédlőszekrénynek nyitva volt az ajtaja. Félig kinyitva. Nem emlékezett rá, hogy ő mikor hagyta benne a kulcsot… Az igaz, nem nagyon dugdosta, a cseléd ügyetlen, de legalább nem lop, vagy hát eddig nem vették észre. A gyerekei se tudnak zongorázni. A szemtelen kölykök. Egybe se lehetett beleverni a kilenc közül, egy kis zongorát. Csak lövöldözni, azt igen. Az apja puskájára pályázik minden fiu, de az anyjuk zongorájáról ugy menekült még a lány is valamennyi, mint az ördög a tömjéntől… – Nem veszi az meg, – mondta magában mély kedvetlenséggel s a levélre nézett, amely még mindig a kezében volt. Egy ismerőse irja benne, hogy Hidvégi doktor, (azelőtt Hidvéger volt,) most a háboru miatt el akarja adni az üveges hintóját, ötszáz forintért meg lehetne venni az ezüst lószerszámmal együtt… Megdörzsölte a szemét. – Nem törődik én velem annyit Berci, ezért a butorért is mennyit kellett harcolni – s megsimogatta a szemével az olcsó, de nemrégen még modern, kigyózó vonalakkal tele rajzolt s zöld üveggel diszitett ajtóju ebédlőszekrényt, amely félig nyitott kis ajtajával olyan idegenül s elveszetten állott a nagy szoba kis sarkában… Az ura lépéseit hallotta meg a folyosón s hirtelen, mint aki valami érdekből jár kedvében valakinek, erőt vett magán, jókedvü lett s kilépett az ura után az ebédlő üveges ajtaján át a tornácra. Csakugyan az ura volt. Milyen toprongyos volt az erős napfényben, amely odasütött a tornácra. Visszanézett az ajtónyikorgásra. Kedvetlen volt az arca, fáradt, egy csöppet sem mosolyodott el, hogy őt meglátta. – Erről a kertről sose fog lemenni többet a viz, – mondta kelletlenül. Pedig még harmadéve mennyi krumpli termett benne. A lejtős udvar végében, a rácskeritésen tul ott volt egy kis tó, amely most elég nagy volt, a tavaszi olvadásoktól s a talajból felgyült vadvizektől. – Hanem most meg fogom mondani, hogy adjanak helyette valami kárpótlást. A temető mellett ott van a községnek egy darab földje, azt ideadhatják. Az asszonyt bántotta, hogy az urának rossz kedve van. A hintóval bizony nem lehet előhozakodni. Sajnálta, hogy kijött a napfényre. Már egész vakondoknak érezte magát szegény, bántotta a szemét a tiszta napfény s restellte magát az őszinte világosságban a reggeli lompos pongyolájában, amelyben igazán olyan volt, mint egy barna vakondok. Bementek a tornácon végig a kisebb ebédlőbe, amelyet azért használtak szakadatlan, mert a konyha mellett volt. Csak akkor nyugodott meg, mikor már bent volt a rosszul világitott szobában, amely igen emlékeztetett a börtönökre, a hátulsó falon levő magas kis ablakaival s a mély padlójával, amely alacsonyabban volt, mint a tornác téglái. Apró ágyak voltak a fal mellett, középen egy alacsony széles asztal megteritve rendkivül használt abrosszal, amely sose kerül le erről az asztalról. – Kati hozzál be egy csésze teát – kiáltott ki a konyhába, ahonnan nagy libagágogás hallatszott be, hogy az ajtót kinyitotta. – Micsináltok avval a libával, nem hagyjátok tojni! – kiáltott be mérgesen. – A Béla urfi vesszővel piszkálja. – Ejnye Béla, hagyjad azt a libát tojni. Nézd csak, hogy béleli azt a libát, még kiszedi a szemed. Behuzta az ajtót, ennyi volt a megszidás. Az ura érzett valamit, hogy bele kellene szólani, de már megszokta, hogy akkor reggeltől estig egész életében egyebet se tegyen, csak hogy a feleségének a gyöngeségét pótolja. – Mit irnak Kállóból? – kérdezte inkább, hogy neki ne kelljen esetleg magáról beszélni. – Semmit, – mondta az asszony, – csak sok idejük van, hát firkálnak… Neked mi bajod van, Berci? – Áh, csak méreg van velük. Nincsen az embernek elég dolga, ezzel a hadisegéllyel több boszuság van, mint akármivel… Most is jön Blau és mondja, hogy az egyik bérese azt irja a feleségének, hogy kedves feleségem, ird meg, hogy kapod-e a segélyt, mert ha nem kapod, majd a jegyzőnek a talpára veretek. – Ejnye, – mondta rá az asszony indignálódva. – És kap segélyt az asszony? – Hogyne kapna, hát mindenki kap, akinek jár… Ezt nem irják meg… Ezt irja meg az Est… Most jöjjön ide a cikkiró és nézze meg, hogy egy jegyzőnek mit kell eltürni potyára… Talpára veretek… A lány behozott egy kék pléhcsuporban teát. – Hát ilyen csuporban kell ezt hozni?… Istenem, ha magam nem teszem meg, akkor semmi sincs. Hát szoktunk ebbe a csuporba teát hozni az asztalra? – Add csak ide, – szólt a férfi s négy kocka cukrot tett a teába. – Mégis mit irnak? – kérdezte figyelemből. – Ah, nem érdemes róla beszélni se… A férfi nem ok nélkül volt figyelmes, szórakozottan kavargatta a teát, aztán kibökte. – Meghijhatnád ma estére a kasznárékat. – Én? – De csak ugy véletlenül… Csak hogy jöjjenek át vacsora után az asszonyok, akkor eljön az ember is. – Mit akarsz a kasznárékkal. – Nem akarok semmit. – Nem szeretem azokat az asszonyokat… Az ura szürcsölte a barna teát. A szemöldökét felhuzta magasra, alacsony, hajdan oly sima fehér homlokán mély ráncok voltak, a haja még most is ketté van választva középen, de hogy ritkul… Istenem, hogy ritkul… – Nagyon flancosak, mit hencegnek nekem. Én nem tartom őket magamnál különbnek. A két kis lány még mindig az öltözés bajaival volt tele. Az asszony odament az ajtóhoz, mert egyre jött-ment, mint szokott, sose ült le, mikor az ura itthon volt, mert arra szokott, hogy mindig kéznél legyen. Benézett az ajtón, a nagyobbik, a Margitka, a diványon állott a fali tükör előtt s abba nézte magát A haját tépegette elől a homlokán s veszekedett. – Nahát itt semmi sincs itt. – Ugy vagy szép, – mondta Sári, aki még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne unja a gyerekekkel a szakadatlan szóharcot. – Nem szép!! – Nem kell neked még szépnek lenni. – Nem szép. Csunya, csunya, a flizura. Csunya, csunya. – Dehogyis, te mindenkép a legszebb vagy a világon. – Csunya, csunya! – s a körmével tépegette a homlokába az apró hajakat, hogy frufruja legyen, amilyen a kasznárék kis Böskéjének van, attól irigyelte meg. – Ha látnád, hogy hátul milyen copfod van, olyan nincs akárkinek! – Csunya, a legcsunyább. – Hát kérdezd meg apukától, hogy csunya-e. – Csunya. – Majd anyuka megmondja. – Csunya, csunya!… – Hogy örül neki, ha a másikat boszantja, – mondja az anyja kis szemrehányással a lánykájának s ott hagyta őket az elintézetlen üggyel. – Szeretnék beszélni a kasznárral, – mondta a jegyző, aki jól hallotta a gyerek kelletlenkedését, de ő is hallatlanná tette, örült, ha nem kell beleszólani valamibe. – Jól van, ha akarod, – rántotta meg a vállát az asszony. – Tudod, hogy ő a kezesem, hát muszály vele jóba lenni. Különben most valamit akarok is vele… Maga elé nézett gondolkodva. A felesége kicsit elnézte, szerette volna az üveges hintót emliteni, de látta, hogy már megint valami seften jár az urának az esze. Jobb szóba se hozni a dolgot, mert azt fogja rá mondani, hogy lukszus… Majd talán este… Csakugyan még jó is lesz, ha itt vendégek lesznek, talán jobban hozzá tud férni az urához egy jó percben. II. Ebéd előtt szokatlan jó kedve volt az apának. A kis lányával játszott, a kis Margitkával, aki elébe állt és teljes erővel verte a kezét. Minden ütés után megállt s figyelte az apja arcát. Ez felszisszent, arra ő nagyot kacagott. Mikor az anya bejött szokott lesütött arcával, furcsán mosolyogva nézte a játékot. Olyan barna volt, annyira kreol, s olyan álmosan lusta, mint egy cigányasszony. Egész délelőtt szenvedett, mindig az üveges hintó járt az eszében. S nem tudta, hogy fog majd bele kezdeni, hogy elmondja az urának. – No, kiszedtem a levest, – mondta derüsen, – gyertek már enni. Ki van szedve a leves. Olgica, Olgica, gyere gyermekem. Béla… Hol van Jani? Az apa felállott, nyujtózott, nevetett. – No gyere enni macska! Leült az asztalhoz, a három gyerek a helyére kuporodott sok huza-vona után, az anya is belekóstolt a levesbe. Elfintoritotta a száját. – Semmi ize ennek a husnak. Egyáltalán semmi ize. Én ezt nem szeretem, – mondta. Az apa egészségesen kanalazta a levesét. – Meg lehet _egyszer_ enni, – mondta rá. – Ugye cica?… _Egyszer_ meg lehet enni? He?… _Kétszer_ nem lehet megenni. Margitka kacagott. Nem értette a tréfát. – Hát ez csak egy leves, apa, hát nem látod, hogy csak _egy_ leves? Sári jött be s szokott szelességével mindjárt meglökte a székét, ahogy leült az asztalhoz. – Jó most a mészárosnak, minden hust elad a vöröskereszteseknek, most csak packázik velünk. Igazán szólhatnál neki, nem járja micsoda husokat ad. Berci csak mosolygott s a gyerekeit nézte. – Edd meg a levest fiam, edd meg no, edd meg kicsim. De egyik gyerek se akarta enni. Béla csak kavarta, kavarta, ugyhogy szinte kilöttyent az asztalra s fintoritgatta az orrát. Margitka bele se szagolt, Olgica pedig sirós arccal mondta: – Már mondtam, hogy én levest nem kérek. Hát nem hallottátok? A szülők nevettek rajta. Olyan kedves a csöppség. Ilyen csöpp lélek és egy csöppet sem sejpit. S miket mond! – No, jó, hát csak felét egyétek meg na, – mondta az anya. A rendes déli alkudozásba kezdve a gyerekeivel. De azok tovább huzódoztak. – Négy kanállal meg kell enni! – szólt az apa erélyesen s mosolygott, csak ugy fénylett gömbölyeg orra, amely kissé vörhenyes volt s hámlott róla a bőr. – Hohó, nagy kanállal… Vedd tele a kanalat Margit… No cica!… Csak tele a kanalat. Aztán nem nézett rájuk többet, ugy tett, mintha el volna intézve rendesen a dolog, rettegett attól, hogy egyszer igazán erélyesen kell föllépnie, hát mindenféle elnézést kitalált, hogy látszólag foltozza a szülei kötelességteljesités csorbáit… – Én nem tudom enni, magam se, ezt a hust, – mondta az anya. – Az ilyen kövér marhahust. Utálatos ez. A disznóhust se szeretem, még a csirkét, mig fiatal és finom. Sári az egyetlen, aki megette a levesét. – Szedd össze a többit és öntsd össze, szólt neki a nénje. Sári fogta a tányérokat és vissza beöntötte sorban a tálba. Apa megette a levest is, meg a hust is. – Magam is örülök, hogy tul vagyok rajta, – mondta mosolyogva, – csak azért ettem meg, hogy sok van. Háboru van, spórolni kell, nem szabad elvesztegetni az ételt. – Óh én abba nem hiszek. Az csak olyan beszéd. Hogy én azért egyem meg a porciómat, hogy ezzel segitsek a katonáknak… – mondta az anya. Az öreg kisegitő parasztasszony, Mihókné tolta be magát, mint egy tinó, nagy léptekkel, férfiasan kopogva a nagy csizmáiban, egy kis tálban, amely szinte elveszett a kinyitott két barna markában mártást hozott. Letette az asztal sarkára. – Hát a hust nem hozza? A siket asszony odafigyelt. – A hust! – Nem tette rá. – Hát hozza azt is, még szószt nem ettünk magába, – s csendesen, indulat nélkül nevetett rajta. Sári szaladt ki s ő hozta be a hust. Mikor a tésztára került a sor, az asszony azzal a titkos, felforditott szemü nézéssel pillantott az urára, amellyel valamikor megbabonázta, kislány korában a segédjegyzőt, s huncut mosollyal mondta. – De vajas!… Huszonkét évi vita, pörlekedés, vagy évődés van köztük a vajas tésztán. Mert Berci ugy nem evett _otthon_, vajasan tudniillik, már vagy tizennyolc év óta megeszi ugyan, sőt valami tizenöt éve jobban is izlik igy neki, mint kövér disznózsirral, de azért ez a téma nem mult el közülük. – Nem is eszem belőle!… – szólt gyöngéd mosollyal. – De akkor ne is egyen. – Meg se kóstolom. – Ne is. Sári nagyon mulatott ezen a vitán mindig s mivel a sógorának még egy furcsasága volt, az hogy a tésztához kenyeret evett, amely szintén egy igen kellemes nézeteltérési eset volt minden ebédnél huszonhárom év óta, mert ezt még legénykorában kezdték ki rajta, erre célozva sózta kis tréfával Berci bácsinak. – De kenyere még van Berci bácsinak. – No hát ehhez eszem egy kis tésztát. Ehhez kell. – Dehogy is. – A tésztához kenyér kell, – mondta Berci gyöngéd hangon, ugy gyerekesen tréfálva. – Még ilyet sose hallottam. – No pedig halhattál volna öt esztendő óta, mióta a feleségem vagy. Mély és lélekbe zengő kis nevetés volt a szóra. Jóisten, mikor még öt éves házasok voltak… Akkor öröködött meg ez a kis párszó s azóta mindig az öt évvel áll. Ha most évente egyszer-kétszer szóba jön, mindig a régi zengő boldogság hulláma csap végig rajtuk, a sziveken, a mindennapi élet untató sodrából kizökkentve őket. Berci ráfüggesztette a szemét a feleségére, aki széles és hosszas arcát lehajtotta s ugy nézett fel a szemöldöke alatt, az egész szemfeketéje felcsuszott a felső szemhéj alá s onnan nézett ki… Ezzel a szemmel milyen gazdag lett volna az a nő, aki a szeméből él… Berci valami rég nem érzett édesség illatát érezte kiáradni a felesége lényéből… – Azért élünk, hogy együnk, – mondta Sári, ezzel szintén a sógorát tréfálva, mert köztük állandó volt az egymás kis elpattanó viccelése. De most Margitka beleszólt s átvette az élcet. – Nem azért élünk, – kiáltotta a négy esztendős tréfáló, – hanem azért, hogy azt kiabáljuk, hogy éljen a haza, éljen a szabadság! Az apa régesrégen nem érezte magát az asztalnál ilyen könnyünek, frissnek, ezt jó előjelnek vette, már biztos volt benne, hogy sikerülni fog a kasznárt beleugratni az uj vállalatába. – Jaj istenem, de a szegény gyerekek, – szólt az anya a távollevő öt gyerekére gondolva, akik most Debrecenben, Nagyváradon és Pesten szenvednek, koplalnak, s hazasirnak… ahogy az anyák egy ilyen fölkiáltással el szokták árulni ebbéli sejtelmeiket… De mindjárt elhallgatott. Megijedt, hogy elrontja a hangulatot, pedig az üveges hintóról még este előtt beszélni kell Bercivel. Ebéd után Berci odaült a cserépkályha mellé a hokkerlire, hosszu száru pipát vett s abból pejpázott, a két kis lányát ugratta, Béla már kinn hajkurászta az udvaron, vagy ki tudja hol, a kutyákat. Jani elő sem került, biztosan a papéknál ebédelt. – Hát hogy kell megköszönni az ebédet? – mondta az apa Margitkának, a kicsinek. – Sehogy. – De meg kell köszönni. – Nem kell. Az apa nem vette fel a kislány rakoncátlanságát, tréfált vele. – Tudod, hogy Samu bácsi hogy köszöni meg? Azt mondja hogy: „Kötelességünk megtettük. – Amit adtál, mind megettük!“ András bácsi meg, ha jó ebéd volt, azt mondja: „No hálistennek. Adjunk hálát az istennek, hogy egyszer megint jóllaktunk.“ Ha meg rossz ebéd volt, akkor azt mondja. „Eh… és eltaszitja a tányért, – ezen is tul vagyunk. Gyerünk huzni az igát!“ A gyerekek hangosan, visitva kacagtak. Az anyjuk odahuzott egy széket s a kályha másik oldalán ült le. Olyan boldog volt, hogy az ura ma ilyen jókedvü s épen ma. Dörzsölgette a keze fejét s a kurta lábait felszedte a szék keresztfájára. Ugy ült ott, mint egy pingvin, kurtán, vastagon, tollászkodva, okosan. – Hogy tönkre tudnak menni az emberek, – mondta maga elé nézve, mély ravaszsággal. – Hát bizony, – szólt az ura. – Még olyanok is, sose hitte volna az ember. – Nehéz ez a háborus idő. – Szegény Hidvéger doktor! – No. – Az is tönkre ment. – Sokan jártak ugy most. Nincs pénz, akinek vállalata volt, az most mind kámpec. Nincs pénz. – Eladó a hintója. – Nagyon nehéz most élni. Még minálunk katonai szállitás sincs ugy mint Szatmárban, hát az ilyen spekuláns emberek nem igen tudnak lábraállni. – Az üveges hintó, az ezüst lószerszámmal ötszáz forintért eladó. – Majd elviszik a katonák. – Ötszáz forint nem pénz érte. – Az bizony sokba került, mikor ő vette. Az belekerült ezerkétszáz, ezerötszáz forintba. – S most idadná ötszáz forintért. Berci elnevette magát. Nem kapiskálta a dolgot, valami vicces eset jutott közben eszébe. – Azt mondja máma a Klein, az öreg Klein, bent volt az irodában, a fáját ellopták, hát azon pöröl, hogy _muretórium_… hogy a haszonbérfizetésre nem adtak _muretóriumot_!… Ez is olyan, mint a burnyó. Ha kimondja, már csak megtanulta, hogy bornyu, de ha leirja, mindig _burnyó_… Köhögött a nevetéstől, mert egész télen meg van hülve s most tavasszal még erősebb lett a hurutja. Felállott s nyujtózott szokása szerint. A kurta mellénye alól kibiggyent az inge a nadrág fölött s erősen ásitott. Azzal feltette a kalapját, a pipát kiverte a kályha előtt, ujra megtömte s szó nélkül, derülten elment az irodába. Az asszony utána nézett, ott ülve, gubbaszkodva a kályha mellett a széken, mint egy beteg kotlós. Ugy látta, hogy sohasem fog üveges hintóban ülni!… III. A nagy petroleumlámpa égett középen, a virágos bura alól szétömlött a sárgás fény. Az asztal szép friss fehér abrosszal volt megteritve, az asztalfőn ült a kasznárné. – Jaj de kitünő ez a pogácsa. Ugye Malvin? – Őrület, amilyen jó, – mondta a tizenhétéves lánya s nem nyult hozzá. – De miféle málé pitével traktáltad te az uramat, kedves, annyira izlett neki, hogy azóta mindig szekiroz vele, – szólt a jegyzőné, hogy mondjon valami kellemest, de majdnem fintorgatta az arcát, mert ő utálta a málét, ha még olyan háboru van is. – Roppant egyszerü, – kiáltotta a kasznárné, – megtanitalak én rá angyalom, ajjé, sose csináltam titkot a receptjeimből. Vegyél egy tojást, jól keverd el egy darabka zsirral. Azután, legalább én ugy csinálom, egy liter jó cukros langyos tejjel feleresztem. Belemorzsolok hat fillér ára élesztőt és jól elkevered, tudod. Egy kis sót és annyi kukoricalisztet szivem, hogy meglehetős kemény legyen osztán, valamivel vastagabb, mint a palacsinta izé. Ha jól kivered, még egy félmarék buzalisztet. Ha megkelt, zsirral jól ki kell kenni a tepsit és beleöntöm és abba még hadd keljen. – És megsütni nem kell? – bökte ki Sárika, aki szokatlanul figyelt, mert elhatározta, hogy meglepi ezzel a mamát, ha hazamegy. Nagy kacagás lett a kérdésre. – Roppant helyes a kis Sári, – mondta a kasznárné. – Lassu tüzön!… Összefonta a mellén a karjait, ugy nézett szét. A haja annyira hátra volt simitva, hogy a homlokán fényesre feszült a bőr. Értéktelen szőke haja már őszült is, de olyan fakóra kopott, olyan tarka volt, mint egy öreg svájcer tehén, a jegyzőné undorral nézett rá s azt mondta: – De mit nevetnek azok annyira? Az urakra nézett, akik összebujtak az asztal végén s nagyon derülten meséltek egymásnak. – Mit? mit, de igazán, – mondta a kasznárné, – no csak ki vele. – Azt mesélem, – mondta a jegyző, aki ma olyan jó kedvü volt, amilyennek ritkán lehet látni, hogy bejön az irodába az öreg Ránci. – Mér hijják ezt Ráncinak? – Hát nagyon ráncolja a felesége… Szóval, azt mondja, hogy fia született… Jó van. Mi lesz a neve? Hát – Hermuska… A segédjegyzőm, ez jóvérü gyerek, azt mondja neki, micsoda beszéd az Roth bácsi, Pista lesz! Óriási kacagás tört ki, mindnyájan látták az öreg zsidót a görbe, pájeszes fejével s annyira hatott rájuk a vicc, hogy percekig nem tudott senki szólani a kacagástól. Csak a jegyzőné volt komoly, nem tudott nevetni a viccecskén. – És beleegyezett a Ránci? – Bele, csak azt kivánta, hogy ő hadd hijhassa Herckinek. Ujabb kacagási roham. – De mondott az öreg egy jót, – folytatta a jegyző, – hogy azt mondja, csak azóta tudja ki a részeges asszony a faluba, mióta háboru van. Erre megint nagy kacagás tört ki. Ugy nevetett mindenki, mint a duda, amelyből bőven ropog ki a legkisebb nyomásra a hang. – Persze azelőtt azt mondták, hogy az uruknak viszik a pálinkát. – Ha, nagyon fellendült itt most a világ, mióta hadisegély van. Azóta ugy fogy a _rom_, meg a _tea_, meg az _angol keserü_, meg a _sárgacukor_, hogy csuda! És _glatt kötényt_ vesznek, ez a divat, nem a surc. – Az igazat megvallva, – szólt a kasznárné, – én azt hiszem, hogy nem jól csinálták ezt a hadisegélyt. Hamar kezdték. Hiszen mindenki el volt itt látva télire, legalább ebbe a faluba egyet se tudok, aki rá lett volna szorulva. Igen, most kellene kezdeni, márciusba és most is ahhoz kötni, hogy aki dolgos, munkába áll, annak adni, de a henye népet hizlalni, az csak nagy ostobaság. – Hadd legyen nekik is jó dolguk egyszer, – mondta a jegyzőné. A kasznárné neki állott vitatkozni. – De fiam, nem akarnak leszerződni aratási munkára. Nagyon okosan tette az alispán, hogy rájuk riasztott. Most már talán több kedvük lesz, hogy ki van rakva a plakát, hogy nagyon csalódnak ebben a számitásukban, mert a törvény értelmében ki lehet minden le nem szerződött embert napszámba rendelni. E kell. Hát nem borzasztó, hogy ezer, kétezer koronás ökrök hat esztendős gyerek-béresekre maradnak? A jegyzőné hallgatott, csak nézte, nézte ezt az asszonyt s igen boszantotta, hogy a férfiak hogy helyeselnek neki. Nem, most már igazán le kell tromfolni. – Mikor voltatok Kállóban? – kérdezte hirtelen. – Bizony a tavaszon még nem voltunk. Tudod kevés az iga, nem lehet a lovakat megkapni egy napra sem, Mindent besoroznak a katonasághoz, de hisz ezt fej nélkül csinálják. Nálunk már harmadik esztendeje rossz a termés, mit akarnak ezek? ha most elviszik a munkás kezet, elviszik a munkaerőt, akkor aztán süthetik a makkot, nem tudom mit eszünk jövőre. Hacsak Dugó szomszéd varjuval jól nem lakat. Nagyot nevetett hozzá. A falu mögött egy szép tölgyes erdő van, amely rakva varjufészekkel. A fekete varjak olyan töméntelen bőségben laknak itt, talán az egész Nyirséget innen árasztják el. Nagyra nőnek, kövérre hiznak s fényes kék tolluk minden rögön ott csillog, Nyár elején, mikor a fiókák tollasodni kezdenek, a parasztok neki esnek az erdőnek s megkoppasztják a fákat, két rúdra aggatják fel az összekötött fiatal varnyukat s eladják a faluban. Dugó, a komikus vén paraszt tavaly 3000 varjut szedett ki. A jegyzőné visszaszorult némaságába, a kasznárné és az ura ugy fölnyiltak, hogy a szó csak ugy ömlött belőlük. – Bár ne volna annyi varju, – kiáltott a kasznár, – mind kieszi a vetést. Hirdetnek most valami Toxatint, nálam is járt az ügynök, hogy rendeljek belőle. Ha abba pácolja az ember a szemet, nem eszi meg sem a rovar, sem a varnyu. Hát én egy kis számitást csináltam, hogy mennyibe kerül nekem az őrzés, a puskapor és a veszteség, ami mégis csak van s ugy láttam, hogy ha jó az a Toxatin, érdemes volna venni. Mondtam aztán, hogy küldjenek egy félmázsát, de csak abban az esetben, ha irásbeli felelősséget vállalnak, hogy nem kell a varjutól őriztetnem a vetést. Hát kérlek, egyszer csak megjön a Toxatin és nem jön a jótállás, ohó komám igy nem alkuszunk. Nem váltottam ki. Ott hevert az állomáson vagy két hétig és folyt a levelezés. Irt az ügyvéd egyre másra. De biz én nem váltottam ki, igy aztán elvitték. Ugy látszik itt van Nyiregyházán, mert most nyakra-főre jön a hirdetés minden lapban, hogy a gazdáknak e való. Nagyot nevetett hozzá. Olyan teleszájjal mondta el, oly bőséggel, olyan türhetetlen uralkodással, hogy a jegyzőné szinte beteg lett tőle. Milyen hallatlan szemérmetlenség, hogy ezek betelepszenek ide és egyszerre mind a hárman beszélnek. Az asszony neki, a kasznár az urának s a lányuk ott a zongoránál Sárinak. Dicsekedés borzalmas áradata zuhog belőlük. Ezek ugy meg vannak elégedve magukkal, az életükkel, a világgal, mindennel amit csak észre vesznek s elmondanak, hogy undorodás fogja el az embert, mint a tulkövér hustól. Ezért hijja meg őket az ember, hogy kifujhassák egyszer magukat kedvükre? Hogy ők önthessék ki valaki előtt a bennük felgyült örömet és dicsekvési vágyat? S ezt ugy kell eltürni, mintha bilincsekbe volna verve az ember a saját lakásában! Igen rosszul érezte már magát. Még szótalanabb lett, mint rendesen, barna bőre egészen befeketedett s a szemei fölfordulva égtek, parázslottak. Mégis nem szép, ha valakinek háborus időben ennyire vidám és boldog az élete. Az ember igazán, isten őrizz, de kiván valami muszkát ezeknek a nyakára, hogy hadd tanulják már meg egyszer, hogy mi a gond, a baj, a futás és különösen az éhség. – Veszünk egy hintót kedvesem, – mondta egyszerre egész váratlanul, oly egyszerüen, mintha azt mondaná, hogy veszünk már uj cipőt, mert a régi kilukadt. – Hintót? – mondta a kasznárné álmélkodva, mintha főbeütötték volna. – Üvegeset. – Ne beszélj. – Igen. Tudod én nem tudok parasztszekérre ülni. Berci ugyan felültetne, mert neki a legkisebb az ilyesmi, – nincs érzéke hozzá. De én inkább nem megyek sehová, minthogy kényelmetlenül tegyem. És ha már kocsit vesz az ember, nem tudom, hogy mért ne vegyen hintót, ha alkalma van rá. – Érdekés. A jegyzőné hátradült a székén s ugy élvezte e pillanatot. Üveges hintó. Falun. Mintha ott ülne a puha ülésen és nagyokat lenditene rajta a gidres-gödrös uton a finom rugó. Kinéz az ablakon az apró házakra, a zöld mezőre, olyan uri megelégedéssel nézi le a bajos, gondos embereket. Üveges hintó. Már ez a két szó oly varázslatos. Tudja isten, miért zeng oly szépen ez a két szó, üveges hintó. Fényesre van mosva az oldala és cimer van ráfestve. Bercinek igen szép cimere van, egy kar három liliomszálat tart, az ő családjáé sokkal ormótlanabb, kecskebak zöld mezőben. Mindenesetre a Berci cimerét kell rátenni, – azazhogy a hintóra nem szokás a cimert, csak az ötágu koronát s a monogrammot… Üveges hintó!… Báloknak illata száll e két szóban, lánykori szines flörtök, ábrándok, nyüzsgő álmok. Elfeledi az ember a rideg és szomoru mát, az öregséget, az idő mulását, a sok gyerekkel való vesződséget, a piszkos hálószobát, a házban töltött szomoru és szürke napok végtelenségét… Üveges hintó megy a fasorban, lassan és léptetve, ezüst lószerszámmal a két paripa. S az ember virágot tart a kezében, mig hátradől a plüspárnákon. Az üvegablak leeresztve, friss levegő csap be és mezei virágok illatát hozza. S egyedül ülni ott… vagy párosan. Kéz a kézben… Vagy a kis lányokkal legalább. A jó, drága kis gyermekekkel, akiknek sima lesz az élete és boldog… Üveges hintóval kezdődő élet… Az övé csak végződik, csak befejeződik azzal… Mit is mondott ki ebből és mit gondolt el és mi volt, amit ki sem gondolt, csak eláradó szivvel sejtett. Nem emlékezett semmire, csak akkor eszmélt fel, mikor felállott a kasznárné s azt mondta: – Fiam, gyerünk már haza. – Hova siet nagyságos asszony, – szólt ijedten a jegyző, aki most kezdett belemerülni a tárgyalásba a kasznárral. A jegyzőné ott maradt a székén, elálmodva magát. Nem volt ereje lankadt kövér, puha testét megmozditani. De látta, hogy a kasznárné gyorsan és sokat beszél az urával az ebédlőszekrény előtt. Ugyan mit beszélnek. Ugyan hogy nem sül ki egy asszonynak a szeme, hogy a másik asszony jelenlétében annak az urával beszél. Szórakozottan odafigyelt, mint egy elfeledett, árván maradt, elátkozott királykisasszony, a lányok csevegésére. Ugy érezte magát, mintha nem ő volna ő, mintha a lélek be volna varázsolva egy elöregedett szétmállott idegen testbe, de a lélek azért friss maradt és könnyü, csak éppen nem bir ezzel az anyaggal, amely rá van tapasztva. Fiatalnak és üdének érezte magát és boldognak s mintha már meg volna az üveges hintó, amely kárpótolni fogja egy hosszu élet minden türéseért. Látta a durván festett nagy szobát, látta a fényes petroleum lámpát, – ilyen idők! hatvan krajcár egy liter petroleum, – s hallotta a lányok fulladozó kacagó pusmogását: – Hogy fogunk bálozni? – igy Sári s nevet. – Öregek vannak elegen, már mondtam, hogy öreghez fogok férjhez menni – ihogta a kasznárék lánya. – Gazdag legyen? – Asse. – Csak öreg?… A két lány bizarrul, teljes lélekből kacagott. – A fiatalok elesnek. – Majd importálnak férjeket. – Egy szép szőke angolt. – A Pityika te, elég öreg?… Nem vitték el katonának? – Tényleg az itthon van, te azt meg fogom hóditani. – Milyen jó dolga van ennek a diónak. – Miért? – Mézbe fürdik. Édes kis semmi fecsegők. Bánat fogta el. Nem, nem, ő már nem fiatal többé… Valami étheri emelkedettséget tud érezni, valami különös kiszakadást a földi dolgok zagyvaságából, de ezt a naiv, ezt a rendkivülien hullámzó friss kedélyt… Ah, soha ezt nem nyeri meg többé… Felállott, jobban mondva feltápászkodott, nehézkes kacsa mozdulatokkal átdöcögtette magát a szobán, az ajtóhoz, minden csontja nyögött, nyálkásan volt összetapasztva, csak ugy lógott a puha hájas testében, mint a csont a kocsonyában. Bement a sötét szalonon át a hálószobába. A gyerekek hancuroztak. A legnagyobb fiu olvasott, belekönyökölve a könyvbe, fel sem ügyelt, hogy az anyja bejött. Béla hosszu hálóingében az ágy tetején állott és grimászokat végzett, amin a két kicsi lány szakadásig kacagott. Kacsát csinált a falon, ami bekapja a kicsik árnyékfejét s azok ugy rettegtek visongó kacajjal, mintha igazi állat az igazi fejüket kapná be. – Még nem alusztok? – Még apuka fog szépet mesélni. – Jaj ti még arra készültök? A gyerekek odafigyeltek Bélára, aki most farkast csinált magából és ugy ugatott, mint egy kutya. Hallatlanul kacagtak rajta. Az anya szórakozottan nézte őket. Egészen oda volt az aléltságtól. Üveges hintó!… Nem, neki már nem lesz üveges hintója… S minek is lenne… A fiatalságot nem hozza vissza… – Imádkozni gyerekek… Az atyának, és fiunak és szentlélek… Na ne nevess Olgica… – De ha nem lelem az ujjamat. – Siess… Az atyának… Nem akarsz Olgica? Akkor csak te Margitka. – Az atyának, és fiunak… – Olgica ne komédiázz… és ami mindennapi kenyerünket… Olga ne aludjál… hát megbolondultál… mint mi is megbocsátunk… az ellenünk vétőknek… Azért jó volna, legalább ennyi elégtétele lenne, hogy üveges hintóban… – Te óvtad éltemet… én istenem benned vetem… minden… reményemet… Már Olga alszik, no csak magadban Margit… De Berci azt nem veszi meg neki. Berci soha sem tett meg semmi áldozatot. Sose kereste a felesége kedvét… Szégyelli, hogy ilyen formája van a feleségének, mintha ő valami gróf volna… és nem ő volna az oka, hogy annyi gyerek… – Adjon isten jó éjszakát… és a szegény katonáknak… Amen. Ah, csak még egyszer lehetne kezdeni az életet… Akkor majd utána nézne, hogy üveges hintója legyen, ne kilenc gyerek… Minek élnek ezek is, szegénykék… SELYEMHERNYÓ. I. Az öreg fát hozott be s nagy robajjal dobta le a nagy zöld kályha fakosarába. – Sszt! – mondta Ágneska s az öreg ember olyan ijedt lett, hogy lábujjhegyre állott s még a szuszogását is visszafojtotta. A kis lány nesztelenül, gyorsan takaritott; olyan gondosan és alaposan, hogy egyetlen porszem el nem maradt a törlőruhája alól. Mikor a nagy tükör rámáját törülte, az arany cirádákat, akaratlanul belenézett s meglátta magát, halvány arcát, mély kis fekete szemét, hosszu fehér nyakát, amely be volt gödrözve s rendkivül szép gömbölyü, de makacs kis állát. Elforditotta a szemét, hogy ne lássa magát, haragudott erre a valakire, nem szerette, lenézte. Az öreg szuszogva, noszogva rakogatta a tüzre a nedves fát s köhécselt. – Kisasszony! Kisasszony! – Ssz… – Kisasszony, – suttogta az öreg, – mi lesz már avval az izével… az urfi házasságával? Ágneska ijedten megállott s fölemelte a fejét, kezét és ugy tartotta pillanatokig, mint a bogár, ha megütik a csápját. – Nagy huzavona ez mégis! – dunnyogott az öreg. – Ez is csak olyan házasság, mint a többi… Ágneska lassan megmozdult, visszanyerte a lélekjelenlétét s előbb lassan, aztán gyorsan, rendesen folytatta tovább a munkáját. Hosszu, vékony ujjacskái szorgalmasan futkároztak a butor sikján és rovátkos élein, de a félszeme kinn volt az utcán. Odakinn friss hó volt. Havasak voltak a háztetők s az ég egyszürke, a keritések bökein hóprém villogott s a gyerekek zsebredugott kézzel és piros orrocskákkal topogtak a hóban; valamelyik hanyattesett a sima, lapos köveken s a többi annál jobban kacagott rajta, minél inkább visitott ez. A levélhordó jött át a másik oldalról. Ágneska fölrebbent és kisurrogott a szobából, oly nesztelenül el az előszobán át, a konyha előtt, ahogy csak lehetett. Kinn hópelyhek libbentek az arcára s rögtön elolvadtak rajta, dus barna hajára, amely szélesen volt kétfelé választva és párnásan feküdt a fején s a fehér kis kezére, amelyet sietve nyujtott előre, hogy kinyissa az ajtót, mire a postásember megrántaná a csengőt. – Kezit csókolom, kisasszonyka. – Sz… – Most nincs semmi levél, csak a tekintetes főjegyző urnak egy. Pég jószagu… Ágneska átvette a levelet. Vékony kis levél volt. Olyan finom és suhogó, kis selyempapir. A leányka óvatosan, hogy ne kattanjon, bezárta az ajtót, be is riglizte, aztán szökdécselő léptekkel visszarepült a tornácra. A hóban ott maradtak hegyes cipőinek a nyomai s ahogy visszanézett, meglátta. Összeharapta széles és telt szájacskáját. Sajnálta, hogy ott maradt. Maga sem tudta, mért, de ugy megszurta most, megijesztette hegyes kis cipőinek ott maradt nyoma. – Gábor, kérem, – suttogta szokott suttogó hangján, halkan és gyöngéden az öreg mindenesnek, aki most csak jött ki a szobából, a tüztől, – söpörje el az utat. – Most sepertem, kisasszonyka. – Csak söpörje, söpörje, – mondta Ágneska oly határozottan, hogy az öreg ember egy szó nélkül fogta a tornácon levő nyirág-seprőt, a havas, csatakos szerszámját s ott rögtön hozzáfogott elsöpreni… Ágneska még mindig a markában szorongatta a levélkét. Besietett a szobába, hogy elvégezze a dolgát. Abban a percben, hogy a portörlőt fölvette, meglátta a bácsit, aki komolyan, mint mindig, gondolkodó arccal jött el az ablak előtt. Megdermedt. Egy pillanat alatt végig futott benne, hogy a postás találkozott az „urfival“ s megmondta neki a levelet. Önkéntelenül s remegő ujjakkal dugta be a levélkét a bluzába, két patent közt a melle fölött. A tükörbe nézett s látta, hogy a papir kiszurja a bluzt, gyorsan ráveregetett, hogy elsimuljon. De nem birta bevárni a bácsit. Átsiklott a másik szobába, a néni fütetlen és kijárat nélküli szalonjába, ahol csak egyszer szoktak egy héten törölgetni s ez a nap épen a holnap lett volna. Meg is rémült a házirend ellen való vétségétől, de a rossz lelkiismeret nem eresztette vissza. A fehér portörlővel kezében ott állott, állott s a legborzasztóbb dolgokat képzelte el. Most el van veszve!… Az öreg még bizonyosan nem söpörte el a havat s a bácsi, aki most azért jött ilyen korán haza, mert: a hivatalba kapott egy levelet attól a nőtől, hogy vigyázzon, mert otthon elfogják a leveleit… s most az utcán a postás megmondta neki, hogy ma jószagu levelet adott be… s csakugyan, letagadhatatlan, ott a cipő, az áruló cipőnyom! Ah, most kéri a levelét… a néni azt mondja, nem tud róla… Most jönnek érte… már a szobában vannak… Sápadt és remegett s gyorsan kikapta a levelet a bluzából, kis markába szoritotta s körülnézett, mit tegyen vele… Tüz nincs, el nem égetheti, mint a többit… a fénykép-albumba tegye?… hátha ép azt nyitják ki… a fali papirtartóba?… az óra alá?… a kép mögé?… Egy pillanat alatt kitalálta valamennyiről, hogy az egészen rossz, a legrosszabb hely s a pillanatok olyan gyorsan teltek… Halálveriték ütött ki sima, fehér kis homlokán… s megdermedve állott ott, kezében a kitárt levéllel s egyszerre érezte, hogy a teste akaratlan mozdul, hogy ha benyitnak, csak ugy átnyujtja a levelet… Beszédet hallott. – Nincs semmi bajom, édes anyám. – De meg vagy hülve, érzem a hangodon. – Nem. Kis nátha legfölebb. – Muszáj visszamenned? – Nem. – Na hát akkor ne is menj délig. Tedd meg a kedvemért. – De miért? Hazajöttem az ivekért… – No csak tedd meg. Hallgass anyádra. Hallgass az én anyai sejtelmeimre… – Hát… jó. – No, igy… – Levelem nem jött? Ágneska, aki minden szót hallott, most dermedt el. – Nem. – Sajátságos. – Miért? – Hát hogy nem jön semmi levél. – Jobb is, hogyha nem vársz… Ágneska nevetett magában, a hideg szobában. A szája szétfeslett s apró egérfogai kivillogtak. Kis fekete szemei csillogtak. – Nem várok. – Látom – szólt az anya, a fiának, aki ujságot kezdett suhogtatni, – látom én fiam. Az én anyai szemem előtt nem titok semmi… De most már legalább belátod, hogy igazam volt. – Ugyan mibe volt igaza! – szólt ingerülten a fia. – Mindenben. Mindig igazam van… Ah, ismerem én az életet… Az ilyen hangos, élnivágyó leányok nem valók feleségnek!… Ezek csak mulatni akarnak, szórakozni… A hangja éles volt, minden szava metsző. Ágneska a bácsi helyett pirult és lett ideges, kinjában nevetett. A néni áldott jó asszony, de ha erre kerül a szó, a fia házasságára, akkor borzasztó… – Megfogják a szépségükkel a fiatal embereket, vadásznak rá, de nem mindenki olyan bolond, hogy még akkor sem ábrándul ki, mikor kézzelfogható bizonyitékai vannak. – Anyámnak bizonyitékai vannak? – Igenis. – Ugy?… talán… – Elharapta a fenyegető szót. Ágneska a levélre nézett. Tudta, hogy mi jön. Már egész elfeledte előbbi rémületét a levél miatt… most egyszerre ujra bedugta azt a bluzába… De nem! Nem!… Ott nincs jó helyen. – Ej – szólt hirtelen a bácsi – választhatnék én akárkit a világon, anyámnak egy se felelne meg. Az anya hallgatott. – Anyámnak mind kacér, hiu, pazarló… nem én hozzám való!… – Az mind is olyan, akit te választasz! Hát az istenért, van talán szolid lány is! Ágneskának erősen meghimbálódott a szive! Most ő róla lesz szó! – Olyan, akinek nemcsak a világi hiuságokon jár az esze, – folytatta a néni, – hanem a jón, az okos, nemes dolgokon. Aki nem kinálja magát két kézzel, nem bánja, ha észre nem veszik is, tud Hamupipőke lenni és tud szenvedni a szerelemért. Ágneska lehunyta a szemét s aztán ujra fölpattantotta, azt hitte, elszédül. Oh, a jó néni, a kedves néni. Nem mutatja szemben, de bezzeg a háta mögött megdicséri! – Ah, a mai lányok nevelése nagyon, nagyon helytelen. A nőnek nem szabad önállóságot adni, nem szabad őket gonosz önzésre nevelni. Hol van az igazi női ideál, Grizeldisz, akit egy szál ingben vitt el a férje s akit, már nem is emlékszem, milyen próbáknak vetett alá, hogy az igaz hűséget kitapasztalja. Elvette tőle gyermekeit, börtönbe vetette, vadállatok közé űzte, nyomorban, szenvedésben szürte át, vele tartatta a fáklyát a lányai esküvőjén, de a női erény és a női hűség mindenen diadalmaskodott és végül olyan dicsőséggel ölelte keblére, amilyen dicsőségben nőnek nem volt része soha! Mig az emberiség lelkesedik a szépért és jóért, addig mindenkor magasan fog ragyogni a Grizeldisz jelleme! Ágneska a szivén tartotta a kezét s a martiriumra való készséget érezte lelkében. – Hát anyám, először is ez a legbarbárabb dolog, amit valaha hallottam. Azt a férjet, aki a feleségét husz éven keresztül igy kinozza… arra a vadállatra már nincs is emberi büntetés… De tovább megyek, egy olyan asszony, akiben nincs annyi emberi önérzet, hogy inkább meghaljon, minthogy ilyen megalázást és kinozást kiálljon… ez nem érdemli meg, hogy egy férfi emberszámba vegyen… A nő ugyanaz, ami a férfi. Két ember. Mindenik önálló egyéniség, csak az a kérdés, hogy meg tudnak-e alkudni a közös nagy célért arra, hogy mindenik engedjen valamit… – Ah, fiam… belőled a bánat beszél, a megroncsolt sziv… – Én belőlem az egészséges életösztön beszél… Tessék mondani nekem egy lányt, aki megközeliti anyámnak az ideálját… – Fiam… egy anya nem választhat a fiának… a mai világban!… Régen volt az! – Én tudom, ki az anyád ideálja? – Ki? – Ez a selyemhernyó, aki itt rágcsál körülöttem. Egészen, mint egy kis fekete hernyó, aki elkezdi a levelet harapni, harapni, kaszálni… mig csak a csutkája marad meg… – Nem tudom, kiről beszélsz… Ágneska szédült. Fehér kis teste összeesett és didergett. És fejét ugy emelgette, lengette, mint a selyemhernyó, ha tétován áll a félig lekoppasztott eperlevelen. – Ezzel akar engem talán összeboronálni? No, köszönöm szépen. – De kivel! – A maga Ágneskája, na! – Óh istenem!… Bizony, pedig akár meg is köszönhetnéd!… Sok dámánál különb az a kis lány. Az Ágneska szemeit elfutotta a köny. A bácsi dörmögött. – Hernyó!… Egy kis szürke, szorgalmas hernyó… Nesztelenül jön-megy, tesz-vesz… Nem birom el az alázatosságnak, a türelmes szenvedésnek ezt a határát… – No, no, azért ne tüzelj!… Másra vagy dühös és ezen töltöd a bosszudat? Bezzeg a te választottad az nagyon is önérzetes… Azt hiszem, az sem tetszik neked, hogy… – De igenis, tetszik! – mondta keményen a fiatal férfi s dörmögve tette hozzá: – Olyan legyen inkább a lány, mint ilyen karaktertelen Grizeldisz… Kezét csókolom. S elment. A néni sóhajtott, hallatszott a mély lélekzetvétele és ő is kiment a szobából. Ágneska a kezébe vette a kis selyemlevelet, keményen fogta vékony ujjaival s szét akarta tépni. Akkor meggondolta magát s meglobogtatta a levélkét. – Nem, ezt az egyet nem eszi meg a selyemhernyó – mondta magában. II. – Mi van evvel a házzal, – mondta egyszer ebéd elején az anyjának a fiatal ember, – itt valami történt. – Mért fiam? – Nem tudom, hiányzik belőle valami? Elveszett a régi simasága az életünknek. Az öreg asszonyság bámulva nézett rá. Ősz haja a szokott módon volt föltornyozva piros, gömbölyü arca fölött. Aggódva nézett körül az asztalon, de az abrosz kifogástalan fehér volt, a szervéták pontosan belehuzva a kaucsukgyürükbe, a sótartó is a helyén, a kés-villa szépen, szabályosan rakva a csillogó tányérok mellé… Semmit sem talált kifogásolni valót… – Nem értem, fiam, mi hiányzik neked. Belépett Ágneska a levessel és a férfi ugy tett, mintha miről sem beszéltek volna. – Délutánra szánat rendeltem, – mondta hangsulyosan – kimegyünk a fürdőig és vissza. – Jaj de kedves, – szólt a néni és mosolygott örömében. Mély karikás sötét szemeit a fián legeltette, aki lesütötte szemét a tányérára s összetette kezét az álla alatt, az asztalra könyökölve. – Na hát te egészen megváltoztál, nem ismerek rád. A fiatal férfi komoly arcot vágott, szinte bosszusat. – Én nem változtam, egyáltalán senki sem változik meg. Az ember karaktere ugyanaz marad. – Na hát én sose láttalak ilyen családiasnak, mint mostanában, – mondta az anya s már megis bánta; még el találja riasztani a madarat. Ágneska a néni tányérát tele szedte, s a Pál tányéráért nyult. – Vigyázz, – szólt rá a férfi. – El ne csöppentsd. Ágneska visszavette a kezét s odatolta a tálat. Pál ránézett, végignézte. – Talán szednél! Ágneska fogta a tányért és szedett. Magának is szedett s kivitte a tálat, hogy behozza a következőt. – Nem szeretem az ilyen dolgokat, – mondta Pál, – most kiviszi a tálat, odakint piszmog a tálalással, itt a levese kihül… Micsoda dolog ez? Hozzanak be egyszerre mindent, de itt ne boszantsák az embert ilyen komédiákkal. – Ejnye de ideges vagy, – szólt az anya, – másszor soha nem vetted észre, hogy hogy megy a tálalás. – Mert máskor simán ment az élet; de ezen a télen… Hogy itt mi folyik!… Idegesen kanalazta a levest. Az anyja csodálkozva vonta el az arcát s gondosan nézte a fia vonásait. – Mi bajod van neked ezzel a lánynyal? – kérdezte. – Nekem? – csodálkozott el széles és őszinte arccal Pál. – Nekem abszolute semmi bajom sincs vele… Mi közöm hozzá!… Taknyos… – Óh… – szisszent föl a néni az erős szóra. – Nahát én velem ne is truccoljon itt, mert… Mit dobálja itt nekem a tálat… Egyáltalán mit képzel magáról ez a lány… Mit teszi ez magát én hozzám… – Nonono, – szólt az anya, – ej, ej. Ágneska bejött szokott nesztelen lépteivel. Letette a nagy fényes nikkeltálcát az asztalra a szépen föltálalt ételekkel s leült a tányérához és nyugodtan, derülten evett. Egy-két percig kinosan mély csönd volt. – Nagyon szép idő van, nagyon örülök a szánkázásnak, ugyis, nem tudom fogunk-e többször szánba ülni az idén. Milyen szánat kapunk? Két ülésest? – Nem tudom. – Mert azon a kis szánon nagyon rosz volna háromnak ülni, amelyiken a multkor voltunk kinn. Az igazán csak két személyre való. Pedig remélem, te is kijösz… – Lehet… – szólt Pál. – Én nem megyek néni kérem, – szólt Ágneska. Pál csodálkozó, szigoru arccal mérte végig a lányt, – aki a leveses kanalát letette s gyanutlan, árnytalan tiszta arccal nézett föl. – Nem kérdezett senki, – mondta olyan élesen hogy a lányka arcába fölszökött a vér. Összehuzta erős, sötét szemöldökét s metsző gunnyal tette hozzá, – majd én ülök a kis ülésre. – De Pál! – utasitotta rendre az anyja. – Ágneskának esze ágában sem volt… Neki csakugyan itthon kell maradnia! Nem jutott eszembe. Jön a mosóné… Pál azonban meg volt dühödve. – Nagyon szép az önérzet a kisasszony részéről – mondta. – Ezután kezet fogok neki csókolni. Fölnézett tüzes, haragos szemekkel s még elfogta az Ágneska apró, sötét szemének enyhe sugárzását. A lelke mélyéig megháborodott ettől a szelid és mégis fölényes, ettől a távoli érzéstől. – És előre meg fogom kérdezni, hogy mikorra parancsolja a szánat, és a friss hóesést, a jó szánutat… A lányka elmosolyodott s fölnézett a csillárra. Pál lopva ránézett s az arcán valami csodálatos nyugalmat látott. Valami enyhe sugárzást, a rendben levő léleknek édes villózását. Amitől ő még jobban kigyult, mert önmaga előtt megalázva érezte magát, hogy ez a gyermek, aki tiz évvel fiatalabb nála, ennyire fölötte tud maradni. – Pál – csititotta az anyja, – ne légy ilyen ideges. Neked valami bajod van a hivatalban és most férfiak szokása szerint rajtunk töltöd ki a bosszuságodat. – Nekem semmi bajom a hivatalommal, – de itt… kihozzák az embert a sodrából, – mondta Pál s beleszurta a villáját egy nagy darab pecsenyébe. Tovább nem beszéltek. Hallgatva ettek. Pál dühösen rágta a hust és itta a pohár borát. – Tésztát nem kérek, – mondta s fölállott. A kis asztalról szivart vett, kényelmesen levágta a végét, rágyujtott. Az első füsttel igy vágta még oda: – Legyen nyugodt a kisasszony, a nagy szánat rendeltem ide… Ágneska fölemelte a tálcát, amelyen össze volt szedve az asztali készlet s kiment. Nem volt a mozdulataiban, a tartásában semmi zavarodottság, simán, nyugodtan, előzékeny közömbösséggel ment ki. – Nahát fiam, ami sok, az sok, – mondta az anyja. – Ennek a lánynak angyalnak kell lenni, ha a te szekaturáidat kibirja. – Ez?… A megtestesült ördög, – kiáltott fel a fiatal férfi. – Nagyon csodálom, hogy anyám asszonylétére nem lát bele ennek a haszontalan fruskának a kártyáiba… Sok ravasz nőt láttam már, de ilyet még nem! Hogy miket tud ez csinálni!… Egy ilyen tacskó! Még iskolába kellene járni neki, de többet tud már, mint… – Hát fiam, – most már azt mondom, hogy elég legyen! Én nem vagyok megvesztegethető, de ezért a lányért tüzbe teszem a kezem! – Haha. – Igen, igy vagytok ti, urfi, a tisztességes lányokkal. Annyira elkapatott benneteket a sok szemérmetlen nőszemély, akire csak rá kell nézni és már a nyakatokba ugrik, hogy ha egy igazán korrekt, derék lányka akad elibetek, akinek esze ágában sincs, hogy oda legyen a szép bajuszotoktól, akkor már… Ej, igazán szégyelem látni, amit csinálsz… Egy ilyen komoly, jó állásu, szép jövőjü férfi, amilyen te vagy… akinek már épen meg kellett volna jönni az eszének és végre házasságra gondolni, itt megalázza magát egy fruskához, egy tizenhét éves gyerekhez, aki majd csak akkor fog lány lenni, mikor már te régen elfelejtetted, hogy legény is voltál… Mondom neked, hogy adj hálát az istennek, hogy ez a szegény gyerek olyan becsületes… Jóisten, egy ilyen árva gyermek, aki a rokonai irgalmára van szorulva… Aki neked kezet csókol és Pál bácsit ugy tiszteli, mint egy istent… – Haha. – Nahát én nem fogom ezt türni. Érted?… Pál elkezdett nevetni. Odament anyjához, kivette a szivart a szájából s megcsókolta az édesanyja sima homlokát. Az anyjának köny gyült a szemébe. – Eredj, rossz fiu… Csak szekirozol bennünket. – Itt a szán, itt a szán! – kiáltott fel Pál s künn csakugyan csengős-bongós szán állott meg az ablak alatt. A fiatal ember az ablakhoz sietett, megzörgette a kocsisra, aki kalapot emelt és nagy pokrócokkal sietett letakarni a gőzölgő lovakat. – Tessék öltözni! – szólt Pál frissen, – és tessék a kisasszonynak is szólani. Én nem avatkozom többet bele, én felőlem száz évig élhet. – Hát ő nem jöhet. Mondom, hogy itt lesz a mosónő délután. – Ördög vigye a mosónéját! Olvad, azt hiszem, holnap már nem is lesz szánút. – Igazán, ilyeneket ne csinálj nekem. Mit tudod te, micsoda dolog mosónét kapni? – Hát akkor… kifizetem a szánat s visszaküldöm. Ágneska belépett, hogy leszedje az asztalkendőket. – Hagyd csak most az asztalt fiam. Vedd fel a kabátodat, de a nyakadba vegyél kendőt, alá. Ágneska már össze is fogta az abroszt és kiment. Nem szólt egy szót sem, de az egész lényében valami közvetlen engedelmesség volt. – Hogy be van gubózva! – kiáltotta Pál. – De hogy be van gubózva! Hát anyám ezt nem látja?… Csak nézzen rá! Mint a selyemhernyó, mikor begubózik! Felőle felfordulhat az egész világ! Mikor a szánba beültek, az anya kényelmesen elhelyezkedett, Pál tulzó figyelemmel burkolta be a plédbe a lábait s szólt Ágneskának, aki a kapu előtt állt. – Ülj be. Ágneska fölugrott, mint egy madár a szánra, Pálnak érkezése sem volt, hogy segitsen neki s leült a szemközti ülésre. – Ne oda! – szólt rá keményen, idegesen parancsolva Pál s megvillogott a szeme. – Az az én helyem. Ágneska elpirult, mélyen és zavartan, egészen kijött a sodrából. Könyörögve nézett a nénire. Még az idén sohasem ült Pállal egy kocsiban s tavaly még a kisülésen volt az ő helye. – Egy-kettő. – No hát ne kéresd magad, – szólt a néni legyintve s Ágneska kényelmetlenül, idegesen engedelmeskedett. Odaült a főülésre, a néni baljára. Pál komolyan s egy kis belső remegést érezve a mellében, odaült szembe velük, tudta, hogy a hosszu térdeivel nem fog férni… Lassan rendbe jöttek. – No János, hát gyerünk, – szólt vissza a mérnök ur a kocsisnak s a szán ki futott, olyan simán az első zöttyenés után, mint az álom. A város utain még egy-egy kő fölvetette a szántalpat, aztán kiértek a mezei utra s a csengős, pergős lovak röpitették őket a jó, sima, kissé recsegősen olvadó havon. A néni elégült piros arcával belenézett a mezőbe, nagy fekete szemei körül élesen látszottak a mély ráncok karikái. Olyan öreg volt most. Ugy meglátszott rajta, hogy mégis, mégis, utána van már az életnek, hogy a fia, aki sohasem nézte még igy meg az anyját, sőt mindig elforditotta, elaltatta a figyelmét, ha a mai pillantás megtámadta azt az illuziós, gyermekkori emlékképét, amelyet az édesanyáról a lelke egészében őrzött… most elsétált a tekintetével jobbra egy araszt és rábukkant a kislány üde életberkére. Milyen fiatal. Milyen vékony a bőre. A kis szél, amely szembe csapja, már is megszinesitette s apró, égő szemei a csodálatosan sima szemhéjak közt mint valami csillag tüzelt… Vérbő, széles, de szép és puha ajkai nyugodtan pihentek, szinte fájdalmas lágysággal az istenien szép, minden szoborszerüségnél tökéletesebb állacska fölött. Olyan szent nyugalommal, mint az alvó csecsemő, aki fölött izzó csókszomjjal áll a fiatal anya és érinteni nem meri még földietlen angyali álmában… Csókolatlan ajkak… csókolatlan biborság… S az ő ajka viszont ugy égett, kigyult és fölcserepesedett a vágytól. És hogy ül… hogy tud ülni, élni, mint egy tiszta sugár, egyenesen szökik a mennyekig ifju, drága lénye. Óh, ez nem gyermek többé, ez nő, ifju nő, a titkok legboldogabb nyiltán… A gyönyörü téltavaszi napfényen, a szüzi hó végtelen tengerében itt az első hóvirág. De óvatosan nézte, olyan lopva, csenve, hogy az édesanyja ne lássa… Egyszer csak zsibbadást érzett a jobb lábábna. Mindjárt mozdult, odább tette, helyet keresett neki. Csak akkor vette észre, mit tett, mikor halk mozgást érzett a lába mellett. Ágneska odább vonta a cipellőit. Ettől rögtön megbőszült és eltünt a varázs. Rögtön nővé vált neki a lány s konok erőszakkal tovább nyomult a cipője és hozzá ért, hozzá simult, erőszakkal a lánycipőhöz férkőzött. Az még egy kicsit ijedten védekezett, szinte fölsikoltott a pokrócok közt, amelyekkel a kocsi ki volt bélelve, aztán ugyanolyan engedelmességgel, mint délben a levesosztásnál a kéz, megállt most a lábacska… Pál a lábában érezte lüktetni a szivét… s ugy odatapadt, olyan forróan oda adta magát… ahogy a keze, a szeme, a szava nem tehette volna. Csak a cipője… aztán a sok, sok ruhán pléden át a térde… Mikor a fürdőnél leszálltak, ugy nyujtott kezet a kis lánynak, hogy lesegitse a kocsiról, mint a középkori trubadur a hölgyének. S e lányka irult-pirult, remegett, szemérmében fölzavartan. Ahó, – mondta magában Pál diadalittasan, – a gubó kezd kibomlani. III. Egyszerre kinyilt a tavasz. Csodálatosképen ibolyák lepték el a kertet, a diófák szárai és rügyetlen ágai alatt, kék volt az őszről itt maradt zöld fű a sok illatos virágtól. Mindenki kinn élt a gyönyörüséges tavaszi napfényen. Két ember forgatta széles ásójával a nagy veteményes kertet s a kis, görbe, öreg mindenes, a kert tudósa, olyan volt, mint a kényeső. – Ez nem élet igy tovább, – kiáltott fel Pál és sörtés kis kalapját a szemébe vonta. – Ezt én nem csinálom igy tovább. – Mit fiam? – kérdezte az anyja s köténye zsebében vidáman csörömpölt a kulcsaival. Pál a leányt nézte, aki széles, lehajló szalmakalapot tett és frissen, röpködve jött-ment a munkások közt, ahogy a frissen kinyilt lepke libeg-lebeg, sütkérezik a tavaszi napsugáron. – Megházasodom, anyám. Az öregasszony meglepetve nézett a fiára. Egész a szivébe nyilallt. Soha ilyen jó nem volt a fia, talán kicsi kis gyerekkora óta. Minden szabad idejét idehaza tölti; derült, vidám, elégedett, boldog… Hát mi kell neki még? Erős szemeivel ijedten bámult a fia arcába s szólt: – Hogy jut ez eszedbe? – Ne azt kérdje anyám, hanem azt, hogy hogy jut ez csak most az eszembe? – Most? Csak most? – Mert Isten engem, eddig még csak nem is gondoltam rá! – De hát mi? Itt vagy a legjobb kedvben és egyszerre csak… – Megőrülök, ugy-e? – Nahát én nem mondom azt. Tudod, hogy az én anyai szivemnek leghőbb vágya, hogy te is megtaláld a magad párját és én lássalak vele boldognak s azután békén várom a halálomat. Könnyes lett a szeme és a hagymákkal teli kiskosárral tovább totyogott öregesen, hogy a fia ne lássa a könnyeit. De Pál nem is látta. Ő csak Ágneska után nézett, aki olyan volt, mint egy drága kis, igénytelen kis pillangó a márciusi napsugáron. Ez a gyermek egyszerre kinyilt, mint a semmiből a virág. Valóságos csoda történt vele. Megtelt, megjelentek az idomai, amelyeket most a nyárias ruha egészen kiragyogtatott; megszinesedett az arca, megnőtt a szeme, meglobogott a nagy, dús, gesztenyebarna haja. Nagy nő lett egyszerre belőle, aki kész és virágteljes és érésre nyilt. – És fiam… hát kire gondolsz te? – Hát anyám nem tudja? – kérdezte elámulva Pál. – Istenem, hát honnan tudnám, hisz az utóbbi időben olyan jó voltál, sehová nem mentél, tudtommal… Nem irtál… tudtommal… – Pedig a férfinak nagy kujonok, ugy-e, anyám? – nevetett föl Pál, – rókák, akiknek annyi kijárása van a barlangjuknak, hogy no! – Az már igaz! – Nahát anyám, azért nem hittem volna, hogy egy asszony ennyire ne tudjon látni! – Hát mit kellett volna látnom? – Azt, ami történt. Azt, hogy készen vagyok. Hogy fülig, vagy a lelkem fenekéig tele vagyok. Hogy szerelmes vagyok, amilyen még nem voltam. – Az isten szerelméért! – S tudja kibe? – Fogalmam sincs róla. – Haha. Az öreg asszonyság a fia ragyogó arcába nézett s önkéntelen követte a szeme pillantását. – Jézus Mária! – sikoltott fel szinte rémülettel – csak nem!… – De. – Az nem lehet! – Ugyan! – Uristen, ne hagyj el!… Ágnes, Ágnes! Ágnes visszafordult, odanézett. – Gyeride. A lány vidáman, mit sem sejtve, nevetve sietett elő. Az öreg asszony nagy szemeit rámeresztette, az arcába vájta. Hosszu pillanatig nézte a legnagyobb felindulással, ugy, hogy a lány csodálkozva, pirulva és megdöbbenve ámult el. – No szép… Az én hátam mögött… Az én szemem előtt… Pfuj. – De anyám! – kiáltott fel a fia. – Pfuj… Hallani sem akarok róla! Összecsukta a szemét, száját, makacsság, konokság ült ki az arcára s nagy felindulásában ott hagyta őket. Fölment a házba. Pál zavartan, nyugtalan, félve nézett a lányra, aki egyenesen, büszkén, zavarodatlanul állott. – Kedves Ágnes… ne vedd fel szegénynek ezt a… ezt a… modorát… Ő már ilyen… Akárkit akartam is elvenni, mindig ugyanez ismétlődött… de azt hittem… most más lesz… A lány ráfüggesztette a szemeit s nem szólt. – Mert most valaki olyat… valakinek olyannak a kezét… _kértem_ meg… A lány elhalványodott, az ajka kinyilt, kifeslett a vérrel tört erős, jó ajka s belesápadt… – Mert megkértem valakinek a kezét! – ujjongott Pál, mint a madarak a faágakon, hogy észrevette a leány félreértését és ijedtségét, – sajnos… kosarat kaptam. A leányka föllélekzett, megenyhült, megujult. – Csakhogy nem nyugszom ám bele! – kiáltotta Pál. De nem ám! Mit gondolsz, mit tegyek? A leányka hallgatott, a szeme megint ködfátyolosan járt a kert zöld füvén. Kegyetlennek érezte a játékot. – Tőle magától kérem meg a kezét!… S ha ő is kosarat ád, akkor megyek a Dunának!… Szilajon vágta ki a szót, de boldogan, ugy, hogy a leányka, aki a szivével egy tömbben fogta fel a kalapácsütéseket, szikrázott a fájdalomtól. – Édes Ágnesem, kis Ágneskám!… Mit szól nekem, a leány… Mit szólasz, Ágnes, te vagy az a leány! Még soha életében ilyen bugyogó szókat nem mondott, s könnyes lett tőle a szeme, hires, férfi szeme. A leány megszédült. – Én? – akarta mondani, – de csak az ajka mozgott. – Édes szivem, – suttogta Pál és a leány karjába karolt. Erre már egészen magához tért a leány. – Én? – kiáltott fel. – Soha! – Soha? – Nem, nem, nem, nem, nem. – Mit? Neem? – Soha, soha, soha. – Oh… miért? – Csak. – No… talán mégis egy kicsit indokolnád! A leányka, aki tulságosan megkinozva, elvesztette a nyugalmát, nem birt gyorsan magához térni, csak épen a visszariadásában volt gépiesen erős. Pál fölzudult. Megint a nagybácsi lett, aki parancsolt és rendelkezett a tacskó gyerekkel. – Nézze meg az ember, – kiáltotta haraggal. – Miért? – Hát ezért! – pattant föl a leányka. – Mert nem vagyok Grizeldisz, és nem érzek semmi kedvet arra, hogy akárki is próbára tegyen! – Mi a patvar, – szörnyedt el Pál, kerekre nyilt szemmel. – Nem bizony. Én nem fogok se tömlöcbe csücsülni, se az erdőn a vadak közt élni egy ur kedveért sem, hogy husz esztendei hűséggel bizonyitsam be a szerelmemet. Sőt én vagyok az, aki azt kivánom, hogy az uram alázza meg magát előttem! – De Ágnes! Hol szeded te ezeket? – Hernyó sem vagyok, – mondta Ágnes összeszoritott foggal. – Áá… szörnyedt el Pál s homályosan derengeni kezdett valami az agyában. – Voltam… – mondta a leányka s égő arcát elforditotta a szabad mezők felé s könnyes szeme ott tétovázott a Duna ezüst csikján lent a mezőn tul s harapdálta az ajkait. Voltam olyan naiv… mikor még… Grizeldisz voltam… Igenis, én voltam az a selyemhernyó, aki elrágta a maga szerelmét, – kiáltotta – mikor még egy kis csacsi voltam… régen, még az ősszel!… Egyenkint fogtam el a maga illatos leveleit és a tűzbe hánytam… Mert akkor még harcolni akartam… akkor még rabolni is kész voltam… magáért… – Ágnes… Ágneskám! – Ma már máskép van! Tudom én azt, hogy nem illik bevallani, hogy én valaha olyan őrült ideálizmussal… hogy én olyan… szamárságot… eh… – Édes, aranyos, kis Ágnesem. – De a maga felesége nem leszek!… Soha!… Tudja? – Nem tudom, nem nem, nem. – Akkor se volt igaza!… Mert én sohasem voltam olyan passziv… aki csak bámul a holdra… és türhetetlen az alázatosságával… Mert ha az lettem volna, akkor nem loptam volna el a maga leveleit… be is tudom bizonyitani. Fogja. A keblébe nyult s kihuzta az illatos, de már meggyürött kis levélkét. Az utolsót, amely végkép és örökre befejezte azt a régi ciklust. A válaszolatlan hagyott levelek ciklusát. Pál meghatva, boldogan nézte a felbontatlan levélkét. – Drága, drága, – rebegte. – Én semmit sem igérek, – mondta egész következetlenül a kisleány s hagyta, hogy a szél a kezéből elvigye az át nem vett levelet. – Nem, nem, én, én igérek mindent! – suttogta Pál s megfogta a kezét. – A nénivel nem lakom! – szólt a leányka konokul. – Nem, nem, – csak egyedül, ketten… – kacagott Pál. – Azért. S a nagy, ragyogó tavaszban alázatos szerelemmel csókolta meg a kevély, válogatós férfi az engedelmes kisleány kezét. KOTLIBET. I. Betti kisasszony már készen volt a reggeli takaritással. A kis kanári is megkapta a maga ennivalóját s még egyszer végigfuttatta a portörlőruhát a butorok élén és az ablakhoz lépett, hogy kirázza az utcára. Ahogy a karját hosszu erős vénlányos karját kinyujtotta, urambocsá’ szinte arcon törült valakit a porrongygyal. Nagyon megijedt, megriadt, erre nem volt elkészülve, mert soha senki sem szokott az ablak alatt menni. Itt az volt a szokás, hogy az út közepét használták promenádnak s ez nagyon praktikus szokás volt, mert igy Betti kisasszony nyugodtan rázhatta ki a portörlőt. Az idegen úr, akit Betti kisasszony még sohasem látott, visszakapta a fejét, az arca szórakozott volt és szürke, egyszerü szemeiben meglepetés, csodálkozás és mégis békesség volt s csak annyit mondott: – Ejnye… De aztán udvariasan hozzátette, tapintatosan, de minden udvarlási szándék nélkül, hogy: – Pardon, nagysád. Betti kisasszony ugy behuzódott a szobába, mint a csigabiga, ha megütik a tapintó idegét, nagyon elszégyelte magát s a szegény embert nagyon sajnálta, hogy a portörlőjébe törülte az arcát, – de ez csak egy percig tartott, azután nevetni kezdett, mert rém komikus volt, ahogy a szürke arcu idegen úr, aki olyan benyomást tett maga is, mint egy tiszta portörlő, olyan ijedten, kétségbeesve s mégis harag nélkül nézett az orra elé akadt portörlőre, mint egy dán dogg. Most, hogy utána nézett, látta, hogy egyenesen, lehajtott fejjel sétál tovább, a félkezét hátra teszi s vékony, fényes sétapálcát tart benne. Betti kisasszony az ablak tükrébe pillantott s megigazitotta fehér kendővel hátrakötött fejét. – Ó vén bolond, – kiáltott aztán magára ezért a hiu pillantásért, saját megszokott szabad modorában, csufolkodva, mert ő nem volt ám valami egyszerü megvesztegetett lélek, aki saját magának mindent megbocsát és elnéz. Nem, ő az egész világon mindenkinek megengedett mindent, de isten tudja miért, saját magától azt kivánta, hogy ő maga feleljen meg minden ideáljának és olyan tökéletes, feddhetetlen, gáncs és hiba nélküli vénkisasszony legyen, amilyennek az ő elvei szerint lennie kell egy vénkisasszonynak. Most aztán jó alkalma volt mulatni saját magán s kinevetni önmagát a hiúságáért, s egészen ugy bánt önmagával, mintha ezt a hölgyet most valami flörtön kapta volna rajta s azonnal kész volna rá, hogy alaposan kigunyolja s megleckézteti. Azonnal hozzáfogott csufolni önmagát, olyanformán, ahogy egy intimus barátnőt lehet szekálni, akivel szemben megengedheti az ember magának az erősebb tréfát is, mert hiszen oly régen s annyira együtt élnek, hogy egymásnak még a legtitkosabb gondolatát is ismerik, sőt azt is érzik, hogy a barátságuk elpusztithatatlan s minden intrika mellett is együtt fognak élni a jövőben is. Összehuzta hát az ajkát, furcsa keskeny száját, amelynek az alsó ajka tullapos és puha volt s a felső pedig bámulatosan vékony és erős vonalu, összetapasztotta biggyedten a mongolos nagy sötét szempillátlan szemeit valami belső huncutság csillogtatta a lapos, alig látható szemöldökök alatt, mig furcsánál furcsább gondolatok ugráltak kislányosan a sima fehér homloka alatt és olyan gyöngyházfényü mosoly csillogott legyalult hosszu hengerded arcán, mint a kis elefántcsont Schiller-szobron az ablaküvegről ráverődő napfény. – Udvarlót fogunk magunknak!… kedves, lám, lám… No hiszen nett dáma vagy, csak a porrongyot kell kirázni, már rajta ragadnak a gavallérok… ej, ej… És más efféléket mondogatott magának és megmutatta magának a tükörben is az arcát, hogy kellően rápiritson, s direkt azért állott meg a kopott aranyrámás tükör előtt, mert az valami halotti zöldes sápadt szinnel boritotta be az arca szinét. Jól tudta, hogy mégis sokkal jobb szinben van, mint amilyennek ez a tükör mutatja, de el akarta ijeszteni, a hiuságról le akarta szoktatni ezt a „vén lányt“, aki még mindig udvarlókat fogdos, mint más lepkéket, a porrongyával… Nevetett. Nőiesen nagy, puha álla, amely formás volt és semmi toka sem rútitotta s fehér oszlopszerüen egyenes gömbölyü nyaka kiemelkedett a bőven szabott sötét ruha kámzsás gallérjából. Ez egy régi ruhája, amit az utóbbi tiz-tizenöt évben már csak a reggeli takaritáshoz vesz fel, de valaha szép ruha volt, jól állott s vállban ma is még ugy megszélesiti s olyan titkokat sejtet, amikről szó sincs… Betti kisasszony erős hosszu fehér ujjaival megfogta a mellén a ruha ráncait s fölemelte, meg leeresztette, kiapadt bordáira. Azért tette ezt, hogy ne is vádolhassa ellenőrző önmagát, hogy legyezgeti az érvényesülő önmagának a hiuságait. Nem, ő kéjelgett abban, hogy magát megszégyeniti. Egy pillanatot s egy gondolatot sem szalasztott volna el a világért, ha a lemondásra intő vénlányságát önmaga előtt, sőt mások, a bizalmasabb ismerősök, s néha vidámabb percekben még az idegenek előtt is kipellengérezze. – Ó te akarsz valamit, te kedves, – mondta magának a tükör után a valóságra nézve, – ó te porrongyos Diána. S ugy mulatott a saját szavain, mintha valami igen vékony s finom és éles tőrt mártogatna valami lelki ellenszerrel érzéketlenitett testébe. Ebben a percben felcsendült a másik szobában valami vidám, egészen uj sütetü kuplé, üde, csöpp lányhangon, egy amolyan uj nóta, ami a fiatal lányoknak olyan jól áll; s ah, a fiataloknak minden jól áll. – Olga!… Olgica!… – kiáltott fel Betti kisasszony s egyben átalakult Betti nénivé, s ugy elfeledkezett magáról mint a tavalyi tavaszról, s csak a kis huga dolga élt már benne vajon sikerülni fog-e ezt férjhez adni, legalább ezt, az ötödik lányt a legkisebbet, az özvegy testvérhugának ötödik lányát, a négy itthon ragadt után… Az ajtó felcsapódott, Olgica bedugta a fejét, fess fitoskájával együtt. – Szabad már bejönni, Betti néni, – mondta fura éneklős kis orrhangján. – Szabad bizony. – Jé, hiszen itt már minden rendben van. Jesszus, mint a paradicsomban. S összecsapta a kezét. Betti néni jól tudta, hogy ez mind csak ártatlan kis ravaszkodás, a kis hugai egymást nevelték bele, hogy mindent meg kell dicsérni, amit Betti néni csinál, de nem bánta, mert hát istenem, a kislányok hadd tanulják meg becsülni a más munkáját is, nem csak a magukét, s ami azt illeti, itt bizony csakugyan minden olyan rendben van, mint a paradicsomban, s az embernek jól esik egy kis elismerés. – S ilyen jókor – mondta a kis Olga és az öreg óra elé állott, amely üvegbura alatt két alabástrom oszlopon mutatta az időt s a tetején egy görbe kardu huszár lovagolt. A burán egy kerek lyuk volt, amit a kis Olga ütött rajta valaha s kerek szürke papirral volt beragasztva. – Látod – mondta neki Betti néni – ezt te törted be. – Ah istenem, Betti néni, akkor még csak olyan kis ügyetlen voltam. – Bizony és most eladó leány vagy. – Ó, ugyan. De borzasztó nagy vagyok. Ezzel a kanári kalickája elé szökött s az ajkát csókra csucsoritva cuppogott a kis sárga dalárdista felé. Betti néni megállott egy percre s összefonta az ujjait, ugy ideiglenesen, rendetlenül fonta össze és elnézte a kislányt, aki csakugyan olyan hirtelen nőtt a nyakára. Olyan észrevétlenül, egyszer csak megjelent itt a szeme előtt, mint nagy lány, akkor született, mikor az ő egyetlen regénykéje megesett, a szétment parti, amely meg sem indult… S azalatt nőtt fel itt láb alatt, miközben a négy nagyobbik testvérnénjének a szerelmi regénye lezajlott és csöndes végkimerülésben kimult… Lám, ez a tacskó. Ez a kis szeleburdi. Hogy már ez van soron. Ej, ej. Ők, a komoly, okos leányok mind itthon maradtak, ez a kis szeles, ezt talán elviszik, hiszen a férfiaknak olyan kiszámithatatlanul rossz izlésük van… S csak nézte a vékony testü, kisded _cárt_ leánykát. Ez talán megtalálja a maga szerencséjét. Adja isten. – Mi ez, Betti néni, mi ez? – kiáltott fel Olgica, – Jesszus, ezt még sohasem láttam. – Ó, ne beszélj bolondot, hogyne láttad volna, 1856 óta függ itt a falon. – Ah, hol voltam én még 1586-ban, – mondta ártatlanul Olgica, – én akkor még nem láthattam. Betti néni nevetett s levette a falról a Quodlibetet, amelyet talán évtizedek óta nem érintett senki. Ezernyi apró emléktárgyacska, parányi képecskék, amilyenek ma a vásári mézeskalácsokon vannak, s kis mondatok, aranybetükkel nyomtatva az elefántcsontpapir lapocskákra gyöngyök, csókolózó galambok, szomoru füzek emlékversekkel, aranyfonálba füzött hajfürtök s isten tudja mi minden szemét volt benne felhalmozva, piros pecsétü miniatür szerelmes levél, meg emlékalbumocskák magyar, német, francia, sőt angol nyelvü feliratokkal… – Most már tudom, gyermekkoromban sokat nézegettem ezt, de azóta sose láttam… Betti néni meghatva nézte a lomtárt. Keskeny, meleg fekete szemei rászegeződtek egyes pontokra, amelyek emlékeket ébresztettek benne s nedves fény csillogott a pupilláin át és ajka egészen szederjes lett a meghatottságtól… – Na, válassz… – Mit, Betti néni?… Betti néni halkan, zörgő hangján rekedtre fátyolozva az érzéssel, ujra mondta: – Válassz valamit. Eszébe jutott a tipegő öreg nagymama, akié volt, ki boldog lánykora emlékeképen őrizte ezt a _kotlibetet_, szegény, azt mondta neki valamikor, a szerencsét büvölően, azon a napon, amelyiken épen várta a számára kijelölt férfit… ugy mint ma a kis Olga… hogy: válassz, csak válassz valamit, az talán szerencsét hoz… A kis Olga a leányok misztikus külön érzékével megsejtette, mire gondol, hogy a szerencséről s varázslatról van szó és megremegő izgalommal turta bele a szemét az üvegfedelü doboz rejtelmeibe… Értékelve s tele szivvel vetette rá magát az apró emléktárgyakra, mindannyit szerette volna felölelni, a markába szoritani és a kebelébe, kicsiny kemény mellecskéi közé rejteni, aztán vékony, törékeny fehér ujjaival végigbogarászott az üvegmezőn s minden alatta levő kis kincsecskét megérzett, ahogy a vizfakasztó vesszővel járnak idegbő emberek a rét virágai közt. Egyszerre csak remegni kezdett a szive s megállott az ujja egy kis aranyba fürdetett könyvecske fölött, amelynek már egészen sárga volt a piros selyem födele s vékony aranyláncocskán libegett. – Ezt, ezt, – kiáltotta. Betti néni előkereste titkos fiókjából a kotlibet kulcsát… Istenem, 1856 óta megőrizni!… és felnyitotta vele az üvegládikát, amelyben száz Csipkerózsika alussza mélységes álmát. – Ezt akarod? – Nem azt, ezt, ezt! Ezt a pici könyvet, olyan édes, csak ezt akarom, Betti néni. – No, vedd ki. Olgica kivette s ideges ujjacskáival csaknem szétszakitotta, amint kinyitotta. Egy mondat volt beleirva, egy kis német mondás. A kis Olga, amilyen kitünően értett németül, meg sem értette, ki sem találta egy olvasásra, de azonnal megtetszett neki, mintha a lelkével értette volna meg az idegen szók értelmét: – Liebe, ohne Kuss! – kiáltotta, – itt van, Betti néni, ugy-e, milyen édes: „Liebe, ohne Kuss!“ Betti néni sápadt lett, mint a fal. A vér lehuzódott az arcából s olyan maradt, mint egy furcsán csinált, nagy, hosszukás, szinte félrenyomottan hosszukás arcu nagy viaszbaba, élettelen kifejezéssel, keskeny fülei átlátszókká váltak, hogy az ablak felé volt háttal s fekete haja, melyben sok-sok ezüst szál volt már beleszőve, laposan volt lesimitva a halántékára, lányosan, erkölcsösen… – Ó, én szerencsétlen, – mondta alig hallhatóan és leroskadt egy régi, alacsony kis kanapéra nagycsontu erős, szivós teste összecsuklott s rémülettel bámult maga elé és azt suttogta: – Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss… II. A kis leány a legnagyobb rémülettel látta a nénikéje regényes elájulását. – Betti néni, Betti néni, – kiáltott rá s a két kis fehér tenyerét összeszoritotta a két térde közt, amint eléje hajolt. – Semmi, semmi, – mondta Betti néni, aki maga is örült volna, ha most csakugyan elájul, de hiába, olyan idegei voltak, mint a cukorspárga, azok inkább vágtak, mint szakadtak. Azért ugy tett, mintha igazán megtörtént volna vele ez a szokatlan és csodálatos eset s ábrándos arccal nézett a leányka szemébe. – Semmi, kis Olga, semmi. No, ne ijedj meg kis bolond. Azzal felállott, hátra simitotta vastag, lapos haját csucsos magas fejebubján. – Istenem, nem volna csoda, ha elájulnék is. Ez mégis rendkivüli. – Micsoda, drága Betti néni. – A sors fiam, a sors üldözése kis Olga. – Micsoda sors? – Ki hitte volna, hogy még egy példány rejtőzzék ebben a szerencsétlen kotlibetben! – kiáltotta Betti néni s megfenyegette erős nagy kezével az asztalon heverő üvegdobozt. – Óh istenem, hát erre tetszik haragudni? – mondta a kislány s féltve simogatta meg az üveget a rengeteg szerelmi emlék fölött. – Erre! – kiáltotta Betti néni és felkapta az asztalról a piros fedelü kis könyvecskét. Jól a markába szoritotta, mint egy legyet. – Tessék visszaadni, no, tessék visszaadni, – könyörgött Olgácska, s a nyakába ugrott a néninek. – Most már nem tudom még azt sem, hogy mi van beleirva. Liebe… Liebe… Talán Kabale und Liebe… Nem, nem… Liebe, ohne Kuss! – Ki ne mondd még egyszer! Ki ne mondd életedben azt a szerencsétlen szót. – De miért. – Csak. Megtiltom; ez a szó ölte meg a nénéidet, az anyádat, engem, az anyámat, a nagymamát, mindnyájunkat. – De hogy?… És mit jelent az?… De Betti néni! – Liebe, ohne Kuss… sóhajtotta Betti néni és meleg, fekete szemei könyesek voltak. – Szerelem, csók nélkül, – mondta a kis leány. – Hisz ez szép! Betti néni rákancsalitott. A szeme sarkában ott volt ebben a villanásban az egész testének ideges fölindultsága. – No gyere, majd elmondom. S odarántotta maga mellé a kislányt. – Boldog emlékü kedves nagyatyám, a te szép atyád igen jeles, tudós ember volt, a nagy kolera és éhhalál idején, mint orvos olyan csodákat tett, hogy az emberek eljöttek hozzá és rátestálták a birtokukat s csak azután haltak meg. – Jé. – Ne kotyogj bele… – Csak azt mondtam, hogy _jé_. – Szóval, ő egy igazi tudományos orvos volt, aki mindenkit meggyógyitott, ha idejében fordult hozzá a bajával és nem volt épen halálos a betegsége. – Igen? – Igen. Szép állás volt akkor az orvos. Én még emlékszem gyerekkoromban, mikor ide az udvarra beállitottak a parasztszekerek és zsák lisztet meg kis bornyut emeltek le róla, csak be kellett kötni az ólba, az volt a honorárium… Mit nevetsz?… Aki mindig nevet, annak még nagyon hig az agyveleje! Ezt szokta mondani szegény jó apám: ha megmozditja az ilyen a kobakját, már lötyög benn, attól nevetgél… Bizony… Nagy fizikus volt a szegény nagyapa; sok szép birtoka volt, abból is nagy jövedelme volt, de különben az egész megyében csak négy orvos volt, de hozzá, kivált a szembajosokat még Erdélyből is elhozták. Igy ő háromszor házasodott. Az első felesége bizonyos Patrobányi lány volt, de ez megszökött tőle, mert fiatal korában heves volt és nem birta ki a természetét. A második felesége volt a mi anyánk, aki először Kelemenné volt és mikor megesküdtek, már idősek voltak és szerződést kötöttek, hogy egyik sem költ a másiknak a vagyonából magára egy krajcárt sem. Szegény anyám nem járt szerencsésen a házasságával, mert akik addig szerették, mind hidegek lettek hozzá, mert ekkor már volt okos tanácsadója, hát nem lehetett ugy kihasználni az özvegyasszonyi állapotát. – De Betti néni, – hát a kotlibet? – 1856-ban jött ebbe a házba a mi anyánk, magával hozta ezt a butort, ami itt van ebben a szobában, akkor akasztotta fel a falra azt a kotlibet, ezt azóta, az ötvennyolc év alatt csak nagytakaritáskor vette le onnan és akkor, ha valakinek megmutatta… Egyszer, mikor én tizennyolc éves voltam, és épen olyan félig-meddig kért lány voltam, levette szegényke a falról s azt mondta: „Édes kis lányom, nekem ez hozott szerencsét, válassz belőle valamit magadnak, hátha neked is szerencsét hoz!“ Én soká válogattam és végre kiválasztottam egy kis emájj-képet, amelyre kék alapon két galamb volt festve, ahogy elforditják egymástól a fejüket s az volt aláirva: Liebe, ohne Kuss! – Jesszus! – Igen!… Én azt választottam… S ahogy megmutattam a nagymamának, ő szegény elsápadt s leültetett ide ebbe a fotelbe maga mellé és elmondta a történetét. De sirt és zokogott… – Istenem. – Mert szomoru története volt ennek a szónak… és a mi anyánk férjhezmenetelének… Már azt tudod, hogy a nagyapa milyen kemény, okos ember volt. Ő nem adott semmit az afféle érzésekre, érzelmekre, az idealizmusra. Bánta is ő… Hát mikor boldog emlékü kedves anyánk felnőtt, ugy, hogy férjhez lehetett adni, kedves nagyapa kiválasztott neki egy vőlegényt, kisbarcai és nemeslövei Lövey Móricot, ki akkor Nógrád vármegye főszolgabirája volt és neki unokaöcscse és igen sok peres ügyeik voltak. Igy a két család elhatározta, hogy Nandinát, a mi kedves anyánkat, ő vele össze kell házasitani. De a jegyváltást is ugy csinálták, hogy mikor Móric bácsi, akit kedves anyám csak igy hivott, egyszer nálunk volt, hát kedves nagyapa azt mondja: Nánda, acci csak a gyürüd, fölmegy ez már a Móric ujjára?… Kedves anyám ártatlanul odaadta s Móric bácsi felhuzta a kisujjára. Akkor azt mondja kedves apám, mert olyan nyilt szavajárus ember volt: No teremtette, az ugyse jön le onnan többet, hát add csak azt a kis türkiszes gyürüt, Móric… Móric bácsi leadta s azt felhuzták a kedves anyám ujjára… De csak nevettek, nem gondolt ott senki semmit, se kedves anyám, se kedves nagyanyám. Hanem egy-két nap mulva csak azt mondja kedves nagyapa: Adta-vette, hát tik mért nem készültök az esküvőre?… Milyen esküvőre? – kérdi kedves nagyanyám. – Hát a lányodéra! – Hát kihez menne férjhez? – No, süsd meg, azt mondja nevetve kedves nagyapa, hiszen a minap jegyet váltott Móriccal! – Nohát! – mondta ámulva Olgica s nagy kerek szemei tágan bámultak. – Volt aztán sirás! Kedves nagyanyám jajgatott. Hogy ez az egy gyermeke van, ezt is igy csaklizná el kedves nagyapa. Mikor még olyan fiatal, még szerelmes se volt és nem is lesz soha szerelmes abba a kopasz Löveybe… Mit szerelem, – kiáltott rá kedves nagyapa, – Kuss ohne Liebe! – a többi smarn!… (mer akkor még feles beszéd német volt, te meg egy szót se tudsz már németül, pedig jó, ha az ember azt is tud.) Bizony igy… Evvel el volt intézve a kedves anyám sorsa… Szegényke aztán, mikor hazajött fiatal asszony korában, ide felirogatta mindenfelé, hogy: Nicht Kuss, ohne Liebe, aber Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss… Ah, nem kell a csók szerelem nélkül, hanem a Szerelem csók nélkül! a szerelem csók nélkül… – Ah!… – mondta Olgica és a szivére szoritotta a kezét, – tessék ideadni az én kis könyvecskémet! – Soha, – kiáltotta Betti néni, – soha!… Ez is átok! Ez még szörnyűbb átok!… Ez a mondás! Mindjárt megtudod… III. Betti néni bánatosan, gondolkodva nézett maga elé. – Mikor, most… egy tucat esztendeje szegény kedves nagymama engem ide hivott és azt mondta, válaszszak valami szerencsét a kotlibetből, én minden habozás nélkül választottam a kékaranylapocskát, amire kedves anyám jelmondata volt fölirva: „Liebe, ohne Kuss!“ Elhallgatott. A szobába beszökött a reggeli napsugár és fényesen csillogtak a finom porszemecskék, amelyeket a Betti kisasszony szorgalmas porrongya vert fel a levegőbe. Olgácska körülnézett s meghatottan jártatta a szemét az öreg, boldog butorokon, amelyek ép olyan békés tanui voltak azoknak a régi jeleneteknek, mint ennek a mostaninak. Vajon, jóisten, mit fognak még megérni, ha mi nem leszünk. Kinek fog szolgálni a karcsulábu fekete kis iróasztal, a rossz záraival, a fényes hátu, pompás cseresznyefa ágy, a fehér horgolt teritővel, a zöld huzatu, mozgó lábó székek? Vagy ezek már betöltötték hivatásukat… és lomtárba kerülnek, hátra egyszer, a csodálatos udvari kamarába, a többi ócskaságok közé?… – Tessék ideadni, Betti néni – mondta csendesen és kérte a kis emléktárgyat s mohó, meghatott vágy fogta el, hogy megőrizze tovább ezeknek az elmult életeknek a tárgyait, emlékeit, érzéseit. De Betti néni szigoruan megrázta a fejét és sötéten nézett, sóhajtott. – Nem, nem… Válaszsz mást… Ez már betöltötte a hivatását… Amilyen szomoruan meggyötörte kedves anyánkat a szerelemtelen csók, ugy tönkretette az ő lányait a csóktalan szerelem… A szemében köny csillogott. – Hogy meg voltam hatva, istenem, hogy tele voltam a kedves anyám nagy bánatával… Tele idealizmussal, poézissel… Alig birta folytatni a beszédét. – Tavaszi este volt… mikor a georginák virágozni kezdenek… odakint ültünk a lugasban… Nagy társaság volt együtt, mert kedves atyám, ki a város legtekintélyesebb ügyvédje volt, köztiszteletnek örvendett és gyakran kereste fel uri családok vizitje házunkat. Mi hárman voltunk leányok itthon, de én levén a legidősebb, minden házi dolog én reám várt kedves anyám betegeskedése folytán. De bizony én akárhogy elbujtam a konyhába, két szempár mindig csak én utánam leskelődött. Én bizony nem mondhatom, jól esett ez, mert egy kis kacérság bennem is volt, mint akármelyik leányban, de azért szerelmes nem voltam… Nem kis Olga, hiába nézel rám. – Én nem… – Nem nézel rám?… Na jó, hát folytassuk, de ugy veszem észre, tulságosan is szentimentális vagyok. Hát csak annyit akarok elmondani, hogy a két férfi közül, – mert remélem, azt már régen kitaláltad, hogy nem egy macska meg egy kutya szemepárja villogott felém, – hát tudod, a két gavallér közül az egyik egy hosszu siheder volt. Már volt egy kis bajusza, de a homloka és az orra tele volt pattanással és rövidre nyiratta a haját és a feje éppen olyan volt, mint egy forgó kefe, amilyen a borbélyoknál van. Jó nagy volt az orra is, a szája is, a füle is… – Nono, Betti néni, most csak szépiti a dolgot. – Nem fiam, – mosolygott kissé fanyarul Betti néni, – ami való, azt elismerem; a szeme szép volt, szép barna szeme volt s néha oly szomoruan és olyan csüggedten tudott vele nézni, hogy szinte érdekes volt. És jó fiu volt. Akkor végezte az egyetemen az utolsó évet és ha nem is várt rá valami fényes állás, de nagyon tiszteletre méltó uriembernek indult. Csak a nyakkendője, az mindig félre volt csuszva. – De jól emlékszik, Betti néni! – Nohát az ember még az udvarlóira se emlékezzék? – Hát a másik? – A másik?… Az meg egy öreg ur volt. Sajátságos, hogy a nagyon fiatal, meg a nagyon öreg urak figyelmét hivtam ki… De hát hiába, ugy volt… Különben nem is volt olyan igen-igen öreg. Csak épen nagy fekete lombos bajusza volt, olyan nagy laza bajusza és fekete körszakálla, hogy nem is látszott tőle a feje. Különben szép magas ember volt, vidéki magyar uri ember, fényes vikszelt csizmában járt és magyar ruhában. De szelid ember volt, jó, békességes, türelmes. Olyan szemei voltak, mint egy hüséges jó ebnek, sürün pislogott és csak ugy leste az arcomnak minden mozdulását… A másik, az ugy nézett, mint egy tinó. Tudod te, hogy a tinó néz a legszebben? – Nem. – Hát tanuld meg… Kis Olga… – s megsimogatta a kis leány puha, finom barackbársonyos állát. – Betti néni már akkor is ilyen tréfás volt? – Hát bizony, az én nyelvemet hamar felvágták. De én csak látszom ilyen cinikusnak. Valójában ábrándos, naiv, eszmények után sóvárgó kisleány voltam én… mint ahogy ma szomoru, kiábrándult és csüggedt vénkisasszony vagyok… De hát nem kell azt világgá dobolni, nem, kicsim? – De igen… azaz: nem. – No ládd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én milyen szerencsétlenül jártam, anno dacumal, a nagy akácfa alatt, a piros georginák között, odakint az udvaron, egyszer egy tavaszi éjen ugy tiz és tizenegy óra között… Ah, istenkém, az elébb, mikor ez a jelszó feltünt előttem, azt hittem, elájulok… Egyszerre felujult előttem minden ostobaságom, amit ez a varázsmondás valaha felgyülesztett bennem. Hogy hittem én a szent és nagy Szerelemben, amely eggyé forrasztja a lelkeket és amelyet megfertőztet a testi érintés, a csók… Talán, ha az én két udvarlómmal jobb időben találkozom, az egyikkel később, mikor kifejlődött benne a komoly, okos, tiszteletet kivivó karakter; a másikkal még hamarább, mig igazán daliás volt s nem hordott vastag combjain olyan tekintélyt, ugy, hogy a testi varázszsal is hat reám: akkor más. Akkor el tudtam volna értük feledni az ideáimat, a fantazmagóriámat… – Ah… – Sóhajtasz, gyerek?… Értem sóhajtasz?… – s megcsókolta hervadt ajkaival a kisleány homlokát. – Sóhajthatsz is… Akkor éjjel mind a kettő meg akart csókolni: egyiknek sem hagytam magam. Gúnyosan mosolygott s elhallgatott. A görbe kardu huszár órája zengve-pengve kergette a perceket. – Nem is kérded, – szólott aztán, – hogy mi lett tovább?… Az lett tovább, hogy a gavallérok megházasodtak, a kisasszony hoppon maradt és aztán ábrándozhatott halálig a Liebe felől, senki se volt többet kiváncsi a Kuss-ára. Felállott. Nagy mandulaszemeit összeszoritotta, valóban alig tudta cinikus szavai alatt elrejteni az igazán szomoru, nagy életfájdalmát. Egyik kezében a porrongyot rázta magasan, a másikban összegyürte, összecsikarta a kis emlékjelt. – Azért, azt mondom kis leány, hogy pokolba ezzel a bölcseséggel, hogy Szerelem, csók nélkül… Igenis, egy nő csak azt csókolja meg, akit szeret. De aki szereti őt, annak hagyja magát megcsókolni… Ezzel erélyesen az ablakhoz lépett és kicsapta rajta a porrongyát. Az előbbi öreg ur, visszafelé jövet épen ebben a pillanatban lépett el az ablak alatt, de a Betti néni porrongya most ugy visszalebbent, ugy utat adott, olyan előzékeny és udvarias volt, hogy Betti néni nem győzte aztán Betti nénit eleget piszkálni érte: „Hm, hm, kellene ugye egy kis Liebe, mit Kuss!“ VIDÉKI HIREK. I. Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban. A Veres Rákot azért nevezték igy, mert valamikor ez volt Széles Pongrác néhai polgármesternek a kedves söröző tanyája, s az ő becéző neve volt ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a vendég volt a veresrák s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek, csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak az öreg fizika professzor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna vagy hátra felé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem meg volt az a szokása, hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett. Pongrác, májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy egyszer, hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s a nélkül kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott: – Gutta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok; itt vagyok én veres rák! Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő gunnyal nézett az öreg urra s legyintett. – Jámbor világ volt az, tanár ur, mikor efféle anekdótás eset az egész várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár. A fizika professzor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért ugy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok teljessége adja, hanem a lelki harmónia… Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a _Kotkodács_ cimü, maga alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint kiadta a Karácsonyi-dijat. Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat: – Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók… Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki _beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett s ujabb két-három napig egyebet nem csinált, csak ontotta az ujabb pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan őszintén találta kimondani a jelszavát: Uram, lángész lobog önben! Uram, önben nemkülönben. Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az ujságiró, aki megrekedt, csodálatosképpen, egy teljesen kulturától immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az uri kaszinó könyvtárában az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal, csöndesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül. Kilenc óra után bejött a veresrákba dr Koncz, fiatal ügyvéd. – Szervusz. – Szervusz. Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli, ismeretlen izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a városba került, szépen otthon ült s lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kultura csirát befogadni készen. Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi problemákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek: – Grosz ur, tudja mi ujság? – Mi kérem, doktor ur? – A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe. Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét, a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki az mind arabsul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is sejtette mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának, egy riporternek. Tudta melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab mit ér és hogy ütött be, tudta, kik milyen klikkbe tartoznak, tudta Budapesten mi hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit se várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt Budapesten. Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár biztató szót is kapott s ettől ugy föllelkesült, hogy többet sohasem érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép, ugyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha. – A mancsettem ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért izzadva nyögnek ki, – mondta s ki volt elégitve. A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát, minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze, ha neki egyszer három napi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abba olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni. Féltizenegykor bejött egy fiatal ember a vendéglőbe, Szekeres Palya. – Szervusz Palya, – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott idejárni soha. – Szervusz, – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes gazdászkabátja s elkiáltotta magát: – Grósz! Az ujságiró gunyosan nézte a paraszt urat, akiről lesirt a csizma, mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most csinálja a mübetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan nincs a zsebébe öt forint. – Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye, azt a keserves keserüségit, siket e? Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a disznókereskedőkkel diskurál. – Ne veszkődj Palya, – mondta dr. Koncz nevetve. Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra. Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett. A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, ugy kisomfordált. Egy pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett beszélgetni. – Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?… – Pardon, nem hallottam Szekeres ur kérem, – jött elő vastagon és mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni… – Pezsgőt, – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára. – Krem… Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé. – Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – bámult dr. Koncz. Palya összerántotta a szemöldökét. – Azt a keserves keserüségit neki, velem nem fog senki kibabrálni! Most már tudták mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál. Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban kedvére való, mint a bárdolatlan Palya. – Hogy micsoda népek vannak itt, – mondta magában az ujságiró. – Szerelem, érzés, eszme, vágy, avagy akármi nemesebb és finomabb mozgató erő, az itt nincs. Itt nincsen sem fa, sem virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak, magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet… Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok. Grósz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte. Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó, ez mégis valami kulturember, hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálaló asztalkára is teszi és felgyujtja hozzá a másik csillárt is. Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-é, hogy magába igyék… A szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből… Grósz, mikor a kezében a bontás után kicsit, igen kicsit, nagyon szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében ugy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne robbanjon. A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr Koncz tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson invitálni. – No – mondta Palya mogorván –, még agyik csak két pohárt. A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s gunyos lett. – Nem, nem, hagyd csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron, – szólt oda dr. Koncz. – No, szerekesztető ur, gyüjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a világnak. – Nem, fiam, nem iszom, – ismételte Koncz dr. – Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz skribler. Ugy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak vele mindahárman… Aztán ittak és beszéltek. Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakolt, ami csak történt vele, a tarkójára csapott az ujságirónak. – Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a Kotkodácsba kodácsolsz ki, te. Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a feje tele volt gőzzel. – Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet. – Mit?! Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának egyik főötletére gondolt, a Vidéki Hirek-re, amit most pompásan lehetne kamatoztatni. Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona… Ha ő most ügyes ember volna… Szekeres Palya megölelte az imént megütött nyakát. – Gyémántba fürdetlek cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te. Az ujságiró nagy nyugalommal s a szivarja mellől gondolkozóan szólt. – Mondod, hogy Ablonitzky holnap délre megvan hijva Dócziékhoz ebédre. Hát én meg azt mondom, hogy tőlem függ, hogy ne ebédeljen ott se holnap, se holnapután, se soha többet. – Hiszem cimbora, hiszem. – Hát holnap reggel vedd a kezedbe a lapot s olvasd végig jól. Lesz benne valami… – Elolvasom cimbora, az első betütől az utolsóig, s Palya ugy nézett, mintha ezzel valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot hozna. Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét, amit most eltékozol, ugy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna egy darab gyémántot az ablakon. De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a napfényen… II. Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon ép olyan szigoruan, ridegen állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor. Kis mezitlábos fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely igy bejutott mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fümagvakat a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is hamarább a dudva. Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti lapot olvasta átólcettig. Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács cimü kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni. – Ez kell most! csak ilyenek kellenek a világnak! meg korhelykedés, bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés. Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a zománcgyáros és nem Palya a _méltó_. Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá, hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az elitélése. – Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett, akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban; legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba kell menni. – Én nem megyek, – mondta morózus nyájassággal az öreg ur. – Azér felöltözhet kedves; no ugy-e felöltözik kedves. Tegye meg azt az örömet angyalom. Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak ellenállani lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való, egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében ugy is viseli magát, mint aki egy részt kötelezve van az idegenből jött finom alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok kunnak beváljék. Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete testét nyujtóztatta s nagyot ásitott: – Jajhhh. – Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem? – Nna, készek leszen mán egy-kettőre. – Mán ugy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szeretem magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd olvasgasson vasárnap reggel. János bácsi kevés kedvvel motyogott! – Lehetne adni egy kis izét… – Mit, drága fiam? – Vizet. Mozsdani. – Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon. János bácsi felpillantott a fali órára. – Hü az ebatta, nyóc az óra. – Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk ugy-e kedves. Osztán mi az a sok hir? – Hát semmi. – Nahát az is a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hogy hozzanak vizet apának. Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott egészséges hangon, kurtán. – Igen. – Óh istenem – folytatta a néni –, pedig be szeretik ezek az ujságirók az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az épen, mint mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül, ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát igy vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő… János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s ugy ment ki. Vastag itt minden és fekete-piros, csak a néni finom és törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva. Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből (a német forditás után)… A falon az óra ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez… A néni kiszólt a másik szobába, miközben forditott: – Irénke fiam. – Tessék. – Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről? – Igen. A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi gyülés programmját látta meg. – Ide magának is el kell menni, édes fiam. – Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a keze szárán kezdte fenni. – A gyülésbe édes fiam, a Pollák ügyről el ne feledkezzék. János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most elkezdeni a vőm uram ápolását. Teringette. – Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek azért a csunya pénzért… Képes följelenteni valakit a pénzért, még tán fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nem csak ő csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó. Attul fél a! Attul. Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan megdermedt. Beléje szaladt a gyilok… Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt. – Nono, mija? A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a lapot, vagy ugy tett, mintha olvasná. – Hát a Tátrában jól mulattak az Annabálon a közjegyzőék, – nyögte, mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig ugy igyekszik. – Aggya csak azt a lapot, – szólt János bácsi. – Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa, kedves, ugy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól… A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt. – Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört szivvel nézett maga elé. A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta: „_Műpártolás_. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát küldött szerkesztőségünkbe azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót arra, hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban. Örömmel köszöntjük a talpig modern gondolkozásu fiatal gyárost, hogy ez életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik. Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk, hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“ János bácsi is megcsóválta a fejét. – Nézd csak nézd, – mondta. – Nem is rossz. – Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! – fakadt ki a néni. – Édes jó istenem… Nem szólt semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt el. Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a kulturától, iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az erkölcsöket féltette, az ideálizmust, mintahogy ezt sokszor kifejtette már. Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsilvania nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészettel szemben. Most ő róla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő veje ezt a vakmerő lépést… Irén jött be. – Mama. – Na. – A tejfelt melyik bögrébe szedjük? – Hát a csorbába. – De abba van valami, mama. – Jaj persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni, nem volna csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi szentem. Irénke nem is álmodta, mért becézi ugy az anyja, mért csókolja ugy homlokon. – Csak téged sajnállak kis ártatlanom, meg a szegény apádat. – Miért mama? – Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők kellenének a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket… Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem mert. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában is teljesen az anyja keze alatt volt. Kis kézileány volt, nem szerelmes teremtés. – No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a kis tejfelt, belemegy az abba, majd meglátod kis angyalom, hogy belemegy. Aztán az urához fordult. – Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember, hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára, hogy nem főztünk a számára. Az ajtó felé ment, s hirtelen ingerülten fakadt ki: – Menjen ebédelni a Veres Rákba! nagyon jól főznek ott… Aztán egy picit idegesen szólt vissza: – No csak borotválkozzon kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk. János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijjon a borotvával, aztán szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni. III. Az ujságiró vasárnap reggel későn ébredt. – Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a képviselőtestületi közgyülésre. Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált a lapba s hidegborzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal megdermesztette. Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen egy pók szőtte a hálóját. Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész város… Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete, mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele. Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az valami tyuklopási esetben komikusan szerepelt: ugy beszélt róla, mint valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta fel a tréfálás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces elmélkedésben leleplezte az _irót_, aki hozzá van szokva, hogy képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy ugy bánik velük, mintha az ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk. A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de elaludt a dolog. Egyszer meg egy tudósról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos _hirhedt_ tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár ur esetei fölött. A tudós örökre megbőszült. E miatt az egy szó miatt. Hogy a hires helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte… Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról, mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő a rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg. Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni, – mondta magában. Ott mégis fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog, látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta Budapestet, ahová nem ugy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás, hanem uri módon hazaér… Órák teltek el az ábrándozással. A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét. – Még nem kél fel, kejjen fel már. – Néni kérem, – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahol az álmok emelték! – néni kérem, adjon nekem husz koronát. – Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné, – mire az? Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett, elsavanyodott. – Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. – Az arcán mély lehangoltság és bánat támadt. A nyomdászné, aki voltaképpen mindig ugy érezte, hogy az ura ezzel a szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt, kiment s pár perc mulva visszajött, egy husz koronást szorongatva ökölbe szoritott markában. – Tessék – mondta – tessék csak eltenni. Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette épen természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna különben ezer korona sem és semmi pénz. Ugy volt beállitva a pénzről való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna. Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is egyenletesen tudná betölteni. Csak mikor a néni jó biztatásokkal, hogy keljen már fel, mert ki kell takaritani egyszer a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi történt, hogy husz korona gazdája lett. Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz. Hogy ez neki öt év óta nem jutott eszébe. Lám, csak egy gondolat és ugy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és ha valaha hires ember lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt… Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra. Megkérdezni restelte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt: élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és istállók. Itt nyomdahelyiség. Sose fogja többet látni. Itt is voltam, – mondta magában. Igen, igy fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Igy kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj gazdag televénybe. Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és nem köszönt. Egy köszöntés, ugy érezte, már összekapcsolta volna megint ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a másikra. Ahogy a néptelen utcán felment a piac-utca felé, legnagyobb rémületére az aljegyző és dr Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban… A két fiatal ember nagy gaudiummal rontott rá. – Óriási – kiáltotta dr Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni. Óriási, hogy micsoda hecc ez máma. Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte, az ő hiréről van szó. – Kitünő, az öreg meg pukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még nem hallott a világ… S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, elmesélte, hogy a városi ügyész, az öreg Boleman mindig ellene volt a Csutora-köz csatornázásának. Persze, a kis zug utcában, amely a főutat összeköti a buzapiaccal, szóval egyik legforgalmasabb hely, itt a kollégium mellett, ő neki van legnagyobb frontja. Melette még öt kis ház van s azokat könnyü rávenni, hogy szintén tiltakozzanak a nagy kiadás ellen. Szóval már vagy öt-hat év óta a város főügyésze minden egyes esetben tiltakozott az utca-csatornázás ellen. Hanem a mult héten fölment Budapestre, a polgármester kapta-fogta magát, átkeresztelte a Csutora-utcát Türr István-utjának. Az öreg az este megérkezik, hát ki az ördögnek jutna eszébe, hogy megnézze, hogy mióta odajárt, azóta az utcája nem bérmálkozott-e meg. A mai gyülésen pedig benne volt a tárgysorozatban a Türr István-utca csatornázásának az ügye. Ő maga referált róla s ajánlotta elintézésre. Egyhangulag megszavazták. – Hogy fogja holnap ütni a guta az öreget, ha megjelennek hajnalban a munkások és hozzá fognak ásni a kapuja előtt. A két fiatal ember egymás szájából kapkodta a szót, nem birtak a nevetéstől egy ép mondatot kimondani és maga az ujságiró is többször elmosolyodott. Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült, hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig isten bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni… Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni… – Ja igaz – mondta dr. Koncz –, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a pártijának Dócziéknál. Az ujságiró dobogó szivvel figyelt. – Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben… A másik ur komolyan szólt bele: – No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál müpártolásra. Ez egy olyan éretlen alak. Nem ide való az, nem mi közénk… Alázatos szolgája, polgármester ur. Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki egész fiatal ember s a mai heccel megalapitotta a népszerüségét örökre. A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet lépett tovább, visszapillantott. – Az ám, szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani azt az akciót!… Hanem a husz koronát ám el fogom szedni magától, mert mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a szinészetnek begyökereztetésére. – Kérem alássan, – szólt az ujságiró s lángvörös arccal kutatott a zsebében. Kivette a husz koronást s átadta a polgármesternek. – No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a pénzt. Kezet sem fogott vele érte, tovább ment azokkal a legtekintélyesebb urakkal, akikkel együtt volt. – Nagyszerü ember – mondta az aljegyző –, nagy ember lesz… Na, jó étvágyat szerkesztő ur. – Szervusz – mondta dr. Koncz is –, nagyon jót röhögtem ma. De jó is, mi? Az ujságiró, a szerkesztő ur savanyuan, izetlen innnyel maradt a helyén. Aztán lassan elindult a Veres Rák felé. Grósz fog adni hitelben ebédet… Egy hét mulva az utcán találkozott Szekeres Palyával, aki ugy megrázta a vállát, hogy azt hitte, leszakad a veséje s igy rivallt rá: – Szervusz édes cimborám, a keserves keserüségét neki. Azt jól megcsináltad, aztat a viccet. He. De ha velem is igy próbálkoznál, hű… ugy vágnálak képen ides testvérem, hogy a jobb szemed átugrana balra, a balszemed meg jobbra, keserves keserüsigit. S hogy izelitőt adjon, mégegyszer megrázta az ujságirót két vállánál fogva, hogy ennek elfult a tüdeje a vasmarokban. Hagyta, türte. Ugy kell neki. Ugy kell minden poétának, aki korpa közé, civilek közé keveredik az édes álmaival. TARTALOM: _Nem élhetek muzsikaszó nélkül._ Balázsnap 5 Fekete éjszaka tarka képei 17 Árkon-bokron szalad a szán 26 Kikért halt meg az Ur Jézus Krisztus? 35 Borzalom 46 A tegnapi béles 56 A föld az eget is megeszi lassan 65 Kisvicákné vendégsége 75 A multaknak levendulás illatja vagyon 85 Tavaszi éjszaka zsendül 95 A lecke 103 Az üveges hintó 121 Selyemhernyó 150 Kotlibet 175 Vidéki Hirek 194 *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL *** Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed. Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. 1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that: • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.” • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works. • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. • You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws. The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate. While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate. Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org. This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.