Kenyér by Ernő Szép| Project Gutenberg

Aki fölemelted e könyv cimlapját, türd kérlek ezt az egynéhány sor irást, amit a cimlap és a könyv lapjai közé csempészek. Érezném a mulasztást, ha nem jelezném itt, mi mindent nem találsz ebben az ugynevezett könyvben, amely háború idejében termett. Az emberiség fájdalmának lefolyása, a földi boldogság sötétlő megoldása: a halál és az élet átmenete a halálba és minden ember és minden óra nincsen benne s a magas értelem és a mély lélek válasza mindenre, minden ami kötelessége volna betüknek, hiányzik ebből a szegény összevissza könyvből. Amit ujságpapiron elbirnak és engednek az idő kényei s amit egy penna körülmények, idegen szempontok, szüknél-szükebb közösségek, a hasztalanság szégyenült tudata, unalom, megtört veszteglési vágy közös ködéből kiszúródva mivelhetett, az van csak itt a számozott lapokon Előtted, mindent tudó s érző olvasó. Fogadd megbocsátással, ha szabad hogy kérjelek. Azokra az eseményekre, dolgokra, melyek árnyékát e lapokon találod, talán nem is emlékszel már és én elengedem, hogy emlékezzél azokra s kivánom is Neked, hogy tudd azokat elfeledni s e lapokat is feledd el kérlek, mert a lapokat könnyebb is elfeledni, mint a napokat. Békét kivánok Néked és szép időt, életet, nehéz örömöt és könnyü szenvedést, mindent úgy, ahogy Néked a legjobb. Tisztelőd, bámuló s odaadó hived:

Ne hidd, nem igaz. Semmi nem igaz, ami történik és amit ugy hinak: valóság. Ne hagyd lebeszélni magadat. Ami történik, az mind véletlen, az nincs rendben, ahhoz semmi közöd, mert az lehetetlen. Nem igaz, amit látsz, nem igaz, amit hallasz, nem igaz, amit mondanak neked, nem igaz, amit Te mondsz másnak, nem igaz, ami fáj, nem igaz, ami utáltat és kétségbe ejt. Ami igaz, az mind csak jó és szép, mert csak jót és szépet akarunk, mert csak jóért és szépért jöttünk, mert csak jó és szép, ami kell nekünk. Olyan jó és olyan szép és olyan drágalátos finom minden, ami igaz, hogy itt csak belepné a por és elsorvadna a melegtől és széttépődne a széltől és megfagyna a hidegtől és összetörne a lármától.

Az mind el van téve nekünk reggelre, mikor kipihenve felébredünk és a rózsázó napsütésben a friss csendben magunk körül nézünk. Egy csuda nagy fehér sziv dobog értünk mindnyájunkért a határon, ameddig ellátunk, mikor a szemünk fölé homlokunkhoz illesztjük tenyerünk egyenes ernyőjét. Ott kezdődik az igazság, ahol az allée összeér, ahol a két sin egybecsuszik, ahol a mező leszalad, ahol az égi kékség lejön, mert lekivánkozik, mert kiváncsi, mert hajlik arra, ami lennről ajánlja magát. -8-

Nem az arcod igaz, hanem a fényképed igaz, amely ünnepélylyel néz mindig és amelynek homlokára nem jön ránc. A felhők szinezése igaz, amit látsz és sehogy se tudsz a szinek neveivel elnevezni. A pitypalatty igaz, amit hallasz és nem tudsz elkapni a markodba. A gondolat igaz. A képzelet igaz. A szórakozottság igaz. Az önfeledtség igaz. Az álom igaz.

Honnan van remény? A sziv tudja, mi igaz, azt várja. A várakozást nevezték el reménynek. Csalódásnak nevezik a csalást, amit a jogtalan valóság üz velünk. Fájdalomnak nevezzük azt a birálatot, amit a tisztában lévő sziv gyakorol a valóság felett. Életnek nevezi az ember azt a meglepetést, azt a türelmet, azt a fáradalmat, azt a készülődést, azt a vitát, azt a csodálkozást, azt az időtöltést, azt a különbséget, ami a valóság közt van, meg a közt, amit elhagytunk volt s ami felé igyekezünk vissza.

Egy sóhajnyira van ez a messzeség. Egy rövid sóhaj van csak köztünk és jövőnk között. Egy sóhajnyira vagyunk saját magunktól. Vagy egy éjszakányira. Holnap véletlenül és váratlanul itt lesz minden, ami a miénk. Reggelre. Ajándékot kapunk, előre jön ami olyan messzi vár, segitséget nyerünk hozzá, valami tulzás fog történni, csoda, ami éppen olyan természetes lesz, amilyen csodálatos minden, ami természetes. Reggelre a tenger idecsap és felfalja a forró gonoszságot. A barlangok és szakadékok öt világból ideugrálnak és bekapják mind az ostobaságot, hiuságot, gyülöletet és hazugságot. A felhők zengedeznek ezen szavakkal: Ide -9- nézzetek, milyen érdekesek vagyunk! Az ég legmagosabb közepén büvészet lesz, száz szivárvány jön fel egyszerre, egymás mellé vonódnak és csavarodnak és cikkcakkoznak és forgolódnak egymás körül és olyan erős szinök lesz, mintha lángolnának. Ugy oda lesz a világ, hogy mindenki minden szerszámot elejt és csak bámul és a fájdalmasok, akik jajgatnak, a jajt csodálkozásukban elnyujtják és édesen huzzák: jaaaaj és szemeikből a tüzelő büvös világitás kiszikkasztja a könnyeket és az emberek a jobbkezükkel végigsimitják homlokukat és mindent elfelejtenek.

Ma reggel a város határában megállottam egy fa előtt s eltöltöttem ott egy pár percet a mai napból és életemből. Megállottam, mert jól esett elnéznem egy fehér kutyát, aki a fa körül ugrándozott ugatva. A fán egy veréb ült, a kutya a verebet ugatta. A veréb nyugtalankodott, le-lepislogott és másik ágra ugrott, de nem repült el. A kutya meg felugrott, kapkodta a fejét, nézte a verebet és követelően hangoztatta: hau, hau, hau! Mikor a kutya nagyot ugrott, olyankor a veréb idegesen csipogott egyet és magasabb ágra szökkent. A szamár kutya elvakultan folytatta ezt a kilátástalan üldözést és a csacsi veréb hizelgett neki avval, hogy ijedezett. Mintha eszébe se jutott volna, hogy el is repülhet a fáról és mintha nem is látná, hogy a kutya nem tud fölugrani a fa tetejébe. A tavasz fekete fáján, a titokzatos rendetlenséggel nyujtózó ágakon pici zöld pontok vidultak, mintha ebben a pillanatban ugrottak volna elő, hogy mulassanak a kutya meg a veréb hercehurcáján. A kutya meg a veréb harcoltak tovább, egyik a földön, másik a fán, lehet, hogy nem is komolyan csinálták, csak játszottak, lehet hogy a veréb csak ugratta a kutyát s lehet, hogy a kutya csak enyelgett a verébbel. -11-

Az ágak közt az ég bámult és fényeskedett, szürke charmeuse-felhők boritották, olyan szürkék, mint a távol tenger hullámai s a friss zölddel futtatott fekete mező fölött teremtő szellők édes és meleg Golf-árama járt. A bujkáló nap esőt jelzett, langy, könnyü tavaszi záport, az ilyen engedékeny levegőben az emberi sziv kezes lesz minden olyan érzéssel szemben, amely nem fér össze az élet érdekeivel: remények, vágyak szöknek vissza a sziv hasadékain s minden szabályozatlan s kiirtatlan óhajok, amelyek együttvéve az ugynevezett egyéni boldogságot jelentenék. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a kutyának meg a verébnek milyen jó dolguk van a világon, akik itt reggel eljátszanak s a puszta létezés örömét bennük az értelem és a sziv szörnyü közelharca tönkre nem teszi. S felnéztem a verébre s lenéztem a kutyára s bocsánatot kértem tőlük pillantásommal azért a gyöngeségért, hogy irigylem őket. Egyszer csak a veréb a legfelsőbb ágacskára ugrott, azt mondta: rrrrr, s elrepült.

Egy pár lépésre a fától, az árok partján pedig egy vak ember ült és a kezét nyujtotta előre és énekelt egy éneket, amelynek szövegét és zenéjét ő maga szerezhette abból az alkalomból, hogy a jó isten elvette a szemevilágát. A kalapja az ölében ült, az üregével fölfele és rézpénz látszott a kalapban. Erre sok katona jár, a katonák hullatják belé a pénzt. A vak koldus énekelt:

A tavaszi szellő járt a vak koldus körül és gyér szürke hajszálai föl-fölrezzentek koponyáján s hajlongtak jobbra-balra.

A fehér kutya nyitott szájjal, lelkendezve elfutott a vak koldus előtt, a feje nyugtalanul fordult fölfele, az ég minden irányába, az elröpült verebet kereste.

Engedj egy percig a kirakat előtt állanom drága jó olvasó s te egész világ, engedd, hogy minden dolgodtól nehéz szivemet a ragyogó nappal játszó nagy üveg felé forditsam s odaadjam szemeimet a tavaszi nyakkendők tarka vonzásának. Csak egy percig, mert sietek, s az idők kábulatában egy-egy percre tudom ellopni magam néha, hogy az örök föld göröngyeit megnézzem, egy elrebbenő verébre fölfigyeljek, tanuja legyek a hullám egy vonaglásának a folyó szinén, megrendüljek a csillagok jelenlétén este és elfogadjam a hold sütését lelkemen. Nézd, uj nyakkendők. Vagyis a régi nyakkendők. Saison elején a frissen kispekulált szineket, formákat kitárják a kirakatokba. Itt vannak megint. Most is. Akik méltatni szokták a divatlevélben, hol vannak? Akik válogatni szokták s a tükör előtt lusta, gyöngéd babrával megkötni szokták, hova lettek és hol vannak? Hányan viselhetnek még nyakkendőt? A nyakkendők itt függenek, ni, itt virágoznak és bokrosodnak minden igény és izlés számára a kirakat hüvös és ájult rendjében, a nyugvó kalapok közt, a vizszintes rézrudacskákról lehanyatló zsebkendők közt, az ingek fehér jégmezői közt, a kirakat sarkába dült sima sétabotok közt. Milyen kényes -14- gond a kirakatban. Európa kifogástalanul fölöltözik, mint az uri öngyilkos.

A nyakkendők selymei habozva mosolyognak. Egyik nyakkendőben csikok futnak párhuzamosan, a másikban pettyek ugrálnak, a harmadikban apró karikák köröznek, a negyedikben rhombusok hatolnak egymásba, ebben itt hullámvonalak ölelkeznek össze-vissza, abban szabálytalanul changeant-foltok terjengenek, emebben meg valami virágok ismétlődnek, de nem hasonlitanak egyetlen élő virághoz sem, a szeszély, az unalom, a merengés, a honvágy, az álom kertjében nőnek ezek a nyakkendőbe szőtt virágfajták, amelyek az ember mellén szoktak volt diszleni, mint pavillonjai s jelzőzászlói minden szép és fájdalmas határozatlannak, amely a nyakkendő mögött, az ember mellében nyüzsög. (Most az emberek végig begombolkoztak és elzárták teljesen keblüket, mert meg kell halniok.)

Istenem, minden boldogságról lemondtunk volna, csak annyi időt kaptunk volna s annyi nyugalmat, hogy körültapogassuk életünket s közel hajoljunk magunkhoz s összenézhessünk s elmondjuk meglepetésünket. Oh szép lett volna utánajárni annak is, mit jelentenek a nyakkendők ábrái, miért olyanok, amilyenek és miért ilyenek, miért és mit akarnak vajjon? És mit dadognak a guirlandeok az asztalfutón és mit sóhajtoznak szaggatottan a himzések és csipkék mintái és mit álmodnak az ágyteritők végtelen pazar uborkái és elvarázsolt halvány szivei és mit dübörögnek, amikor utazunk, a vasuti -15- kocsi falán a tapéták, amelyeknek egyforma holt levelei oly végtelenül és értelmetlenül nőnek, bomlanak, remegnek s folynak szét mozdulatlanul felejtődött tekintetükben?

Micsoda földöntuli parkból csempészték ide magukat a szőnyegek és hol vannak, hol, azok a dolgok, amelyeket a barok rajzok ábrázolnak? Hol fogjuk élni azt az időt, amely alatt megbeszéljük, hogy láttunk és éreztünk? Hol jövünk majd össze, hogy elmondjuk végre egymásnak mindazt, amit magunkban beszéltünk összeragadt ajkakkal, hang nélkül az életen véges-végig. Szegény Bergson, Páris gondolkozója, egy pillanatra a te pergamentből való arcod futott el emlékemben, neked az a foglalkozásod, hogy ember vagy. Miről beszélsz vajjon ma Párisban?

Egy jobbkéz jött a jobbkezem felé s egy mosolyra kinyilt arc világosodott a szemembe. Az este volt, a mozgalmas járdán, a lámpa alatt. Kiváncsian néztem vissza a középkoru zászlós arcába, láttam, hogy nem ismerem. De a keze már kiterült a kézfogáshoz, elvettem, megszoritottam.

A mosoly visszavonult a zászlós arcán, a hangja leszállott, örvendő szeme elidegenedett.

A lendületes jobbkéz lassan kiment az én jobbkezemből, a zászlós még nézett a szemembe és sürgősen mondta:

– Ha megengeded, ebben a percben barátok voltunk – feleltem volna ismeretlenemnek, ha ilyesmiket fecsegni szokás volna köztünk emberek közt.

Köszöntünk, elsiettünk egymás elől s mentünk egyik erre, másik arra. Mentem és nem lévén egyéb foglalkozásom mint a képzelődés, Gézának képzeltem magam. -17- Vajon mi vagyok, ha Géza vagyok? Mi a családi nevem? Kit szeretek? Mik a vágyaim, milyen terveim vannak, milyen karakter vagyok, mi a legnagyobb bajom és mire vagyok büszke és miféle emlékekkel állok meg hirtelen a szoba közepén este, egyedül, mikor le akarok feküdni.

Géza. Oly rokonszenves és bánatos dolog, hogy arcomat összetévesztették az ő arcával. Milyen véletlene a véletlennek, hogy nem az ő fejébe hullatta a felhőknek és a tengereknek gondját, hanem ide az enyémbe. Vagy ki tudja. Lehet, hogy magában ő is minden a világon, csak nem szól. Lehet, hogy hangja is hasonlit az én hangomhoz. A cigarette-et biztosan egyforma tempókkal szivjuk. Könyeink tökéletesen egyformák, ha Géza is könyezett már az életben.

Géza! Egy honvédzászlós, vékony barna férfi, lefelé szoktatott bajusza van, harminchat-negyven éves lehet, nagy ezüsttel rendelkezik, barátod, ma este megörült, mikor meglátott Téged, kezét nyujtotta Feléd s meg akarta kérdezni, hogy vagy és talán ki akarta beszélni magát Veled. A viszontlátás mosolyát, amely énrám sütött, az izmos kézfogást, amely engem üditett, tovább kell adnom Neked, és elinditom innen az emberek feje fölött, a pályaudvaron és a vidékeken tul, északra, délkeletre vagy délnyugatra, Géza, hol vagy, merre jársz?

Mivel vigasztalhatnám a pesti éjszakázókat? Megkérem a jó istent, hogy mácius 16-tól fogva minden éjjel egy órakor fujja el a holdat, csavarja le a csillagokat és gyujtsa föl a napot.

Sok szegény becsületes éjszakai démon, aki a mulatóhelyeken kereste a kenyerét, most kénytelen lesz az erény utjáról letérni.

Az angolok három oceánon nem birnak a német tengerészekkel. De egy kanál vizben meg tudnák fojtani őket.

Kiki a maga szempontjából nézi a háborut. Egy idegenforgalmi tisztviselőtől azt hallottam, hogy a háboru: holtszezón.

Az égen függő felhők alatt és az erdők, hegyek, folyók között a virágos földön az emberiség néha ugy -19- tünik szemembe, mintha egy kiállitáson a publikum közt pánik támadt volna.

Végre a hollók és a varjak fogják figyelmeztetni az entente-ot, hogy elég volt már az emberáldozatokból.

A művészet épp ugy nem változik meg a háboru után, mint a természet és a gyermek.

A női divatot meg lehetne rendszabályozni egy nagyon egyszerü törvénynyel: a szép nők öltözködjenek egyszerüen, a nem szép nők öltözködjenek olyan drágán és ragyogóan, ahogy kedvük tartja.

Jön a nyár. Sokféle rózsa nyilik körülöttünk. Kerti rózsa, vadrózsa, pünkösdi rózsa, ojtott rózsa, labdarózsa, bazsarózsa és sapkarózsa.

– Kivánom, – mondták egy harctérre induló katonának, – hogy egy hajaszála se görbüljön meg.

– Akár mind meggörbülhet, – felelte a katona, – szeretném, ha szép göndör hajam lenne.

Nagyon nehéz egyiptomi cigarettához jutni. Általában nem lehet jó cigarette-et kapni. Nagyon megszorultak a dohányzás kéjencei Európában. Lassankint ráfanyalodnak az ordináré békepipára.

Messina kikötőjében megállott az oceáni gőzös. Ott rostokolt déltől estig. Anyagot vett föl: szenet, krumplit, és embert. Egyforma fekete kőszenet, egyforma barna krumplit és egyforma barna embert, sokat, sokat, olasz kivándorlókat. Két esztendő előtt volt, a világnak halkabb zürzavarában, amit békének hivnak. Édes tavaszi nap volt. Az égszinkék ég alatt ott hevert a parton a romlásnak kőből való viziója, a megdermedt katasztrófa: Messina. Kiszállottunk a partra és elsétáltuk a délutánt az összeesett város utcáin a törmelék közt, a boldogan kinőtt giz-gaz közt s a szórakozottan legelésző kecskék közt. A nap megsütötte a kettéhasadt paloták szobáinak tapétáit. A templomok lebukott tornyaikkal, felszakadt tetőikkel, félig állva és félig ledülve hallgattak üresen isten és ember nélkül. A szinház nyitva volt, pedig nappal volt, a homlokzata földig hiányzott. Egy öreg ember ült a szinház előtt egy nagy kőkockán, az utolsó előadás jegyeit árulta emlékbe tiz centesimoért. Az Aidát adták utolsó este. Rhadames még az öltözőjében volt előadás után, mikor a földrengés jött. Ott halt meg. A világos szinpadon szakadt szuffiták lógtak: alkonyi felhők a Nilus fölött. Az orchesterben a csend játszotta gyászzenéjét. -22-

Messina házai mind meg voltak törve, elhasadva, felrugva, leomolva. Némelyik hatalmas épületből csodálatos pagodát emelt a kéjenc pusztulás, az ő érthetetlen épitészi izlése szerint. Messina kétségbeejtő volt. Ezek közt a romok közt nem volt semmi a nemes és buja Pompeji pogány gyászából, itt nem lebbentette a szél a tógák emlékét, mint a Forum Romanum oszlopai közt, itt nem sóhajtott megtisztelően a történelem, itt nem érte az ember ajkát az örökkévalóság lehellete. Messina nyomorult volt, sivár, borzasztó. A mi világunk szerencsétlensége, a jelen ünnepélytelen tragikuma. Csend volt. Semerre egy ember. Az összeesett város végéről, valami barak-albergo felől jött gyönge citera és ének, olasz dal, amely édes és muló, mint a szörp.

Akkor már negyedik éve hevert igy Messina. Még egy házat vissza nem épitettek. Még az utcákról a törmeléket el nem hordták. Csak annyit végzett a környék szegény népe négy év alatt, hogy széjjelhurcolta az ajtókat, a keritéseket, a butorokat, a lépcsők karfáit, az épületek csatornáit, csöveit, minden használható limlomot. És azóta se foghattak semmihez Messinában. Hiszen háborut csináltak Olaszországban. A bajt otthagyták, menekültek a nagyobb bajba. Egy város pusztulását gyógyitották meg száz meg száz város gyászával. Ha majd ez a fekete varázslat elszáll Európáról, az olaszok is elcsendesülnek és széjjelnéznek otthon és megint észreveszik Messina romjait. Milyen jó lett volna inkább Messinát felépiteni.

„Juniusban megpendül a kapa, kasza“ – igy kezdődik egy régi vidám rigmus. Most alig tudnak hallatszani a junius hangjai a szépséges, gavalléros magyar mezőn. A háboru keserü zugása lenyomja az élet édes zenebonáját. A földön olyan minden, mint valaha tavalyelőtt, a kisarjadt füvek mind zöldek, a kutyatej sárga és kék a szapora kigyóhagyma. Csak a föld népe nem olyan, mint volt, feketekendős fehérnép jár és hajladozik a földön, meg kifakult zöld ruhában idegen mezők átplántált rabjai, muszkák, szerbek, meg magunk katonái fáradt kékszürke testi ruhájukban, lábbadozók és egészségesek, akiknek napszámját a piacon a hirdetőtáblán állapitják meg, a lábbadozóét három koronában, az egészségesét négy koronában.

Sokkal kisebb volt a napszám, emlékszem, mikor még több volt a földre való ember, vagyis emberanyag. A városi és falusi piacokon ilyenkor kora nyáron vasárnap reggelenkint a harangok zengő zugása alatt csődült csendesen a nép, mig a piac teli nem lett. Gazdák és szegények egyforma tiszta, szépen ráncolt vasárnapi fehérben és pitykés fekete ujjasokban együtt forgolódtak és szorongtak és déli harangozásig ott zümmögtek a kék ég fehér bárányfellegei alatt, amelyek tudományosan Cirro-Cumulusoknak neveztetnek s amelyek a földre nézve alkalmatos szép időt igérnek és a léleknek gyöngéd mulatságot adnak.

Az ilyen vasárnapi csődületet embervásárnak hivták, de mintha nem az embert vásárolták volna ott a gazdák, mintha inkább az emberek mind kedvet és nyugalmat -24- vásároltak volna ott a piacon, legalább ma olyan derült szinben látom viszont emlékezetemben az embervásárt, amely egyszer csak mintha parancs jött volna, indult, tódult és özönlött be a depó udvarára, hol bort, sört és pálinkát mértek.

A földön a kapa koccant, a kasza pengett és szikrázott a napon, mikor állott a földön és a kaszakő csuszkált egyik oldalról a másikra. A csobolyóban kotyogott a viz, az ostor nagyokat cserdült a bölcsen sétáló ökrök felett, egy-egy tavalyi kazal árnyékában kómikus siránkozással széjjelhuzódott a huzómuzsika, az emberek, legények s legénykék danolásztak, a leányok itt-ott sivalkodtak örömükben, hogy nem hagynak békét nekik. A rejtőzködő fürjek kurtákat furulyáltak, fönn a fecske csipett bele a csöndbe csőrével és a barázdabillegető sötéten és fehéren finom mozgásokkal nézegetett körül a göröngyről, mint egy báli gavallér és a tücsök kitartóan ciripelt, mint a citerás, akit a nyári helyiségbe szoktak szerződtetni.

Olyan szép kisérete volt a mezei munkának. Alig hallok belőle valamit most juniusban, tücsköt is alig hallok, pedig semmi baja a fülemnek. Ha beszélhetnék az angol miniszterekkel, sok mindent tudnék nekik mondani. Ó, ha elfogadnák föltételeimet, de most rögtön.

Fém ragyog a sarokban, a főispáni hivatal egyik szobájában. Szórakozottan egy rakáson együtt mindenféle vidám és fáradt, izmos és elaggott, közönséges és finom holmi. Levesmerőkanál, cinkpohár, bádogtepsik, -25- falióra ingája, rézmozsár, mozsárütő, egy nagy vörösrézüst, függőlámpa láncai, függönyrudak és két gömbsuly sárgarézből, horpadt cukortartó, cigarettetárca, melynek csak a sarkai rongálódtak el, egy megfeketült serleg, s kicsi ezüstkancsó, melyben szegfüszeget vagy cukkerlit tarthattak, ócska, görbe kard, gyertyatartó, kilincs és ablakzár, minden, emlékek néma társasága, melyen elpillant az ablakon beszuródó napsugár és Erdély aranykorára gondoltat… és a mai csendes kőházak felé sóhajttat, halk, nemes lakások nyilnak ki a szimpátia gyöngéd kopogtatására, hol bánat, gond, szeretet és rajongás lakoznak.

Ez a fém idegyülik a sarokba és vándorol innen tovább és gyülik megint. A városból és a környékről küldözgetik a családok, amelyek gazdagok és amelyek nem is gazdagok. Isten nevében küldik és a maguk nevét nem küldik a holmival. A hivatalszoba levegőjében a sarokban rendetlenkedő tárgyak felett mintha ott kiáltanának a kemény kérelem betüi: Fémet a hadseregnek! És messze távol vár a nagyokat horkanó és nagyokat ásitó háboru.

Ez az összevissza ezüst, réz és cink holmi régiségboltok és zálogházak portékájához hasonlit és a szegénységet, a rejtett és fájdalmas szegénységet juttatja az ember eszébe, oh nem, gazdagságot, valami dicső zálogházat és a lelkek drága szineit, amelyek itt ezeken az uri és szegénysorsu fémeken csillannak: a remény aranyossága, a jóság ezüst fénye és a gyász sápadtsága…

Érdemes mindent megnézni, érdemes megnézni a zeneműkereskedés kirakatát is, ahol a kiakasztott kották fedelei versenyt kiáltoznak nagy betüikkel. Itt vannak az ujonnan szerzett operette-ek füzetei mellett és fölött és alatt a háboru felszaporodott kottái. Szép elnézni őket annak is, aki nem érti e hadikottákat, s aki rekedt és nem dalolhat, vagy aki mai szenvedélyeink s kalandjaink felől hallgatni szeret legjobban, csak valami bájos és ártatlan tulvilági népeknek vágyakozna majd kiönteni az emberi szivet. Vagy ha ott se lehetne, a temetőn tul is hallgatni s ugy járni szépen az örökkévalóság csendes sikságán, hátratett kezekkel, hallgatva végesvégig, mert annyi hallgatni valója van az embernek. Jaj, a kották, igaz. Mennyi mindenféle cim összevissza. Estére indul az ezred. – A két faláb. – Ott ahol a Dnyeszter vize zug. – Nem mehet a háboruba. – A térkép. – Csak egy éjszakára küldjétek el őket. – Nagy arany, nagy ezüst. – Rózsák a csákón. – Engemet is besoroztak katonának (Gyárfás Dezső képével a cimlapon.) – Ha majd egyszer mindenki visszajön. – Hurrá fiuk, ma utoljára. – Ha majd megint civilek lehetünk.

Gondolom ez volt a legkelendőbb anyaga két esztendő hadidalainak. Szerzőik Budapest kedvenc dalszerzői. Jobbadán az uri világ használja el itthon e hadizenét, a katona odakinn a baj mezején, a régi hazai nótákat énekli és templomi zsoltárokat reszkettet, megjuhászodván lelkében. De a muló idők kottáit itt a kirakatban összeverődve látni érdekes. A cimeikből ki lehet -27- venni, melyik jelent meg előbb, melyik később. A legfrissebb kotta körülbelül az, hogy: Ha majd megint civilek lehetünk. Engedd meg, nyugtalan olvasóm, hogy e kottákról felpillantva, a háborunak közel járó dicsőséges végét hirnököljem. Mert milyen hadi dal jöhetne még ez után?

A bolygó halászbárkák népe olajmezőket vett észre és sok-sok döglött halat látott uszkálni a tengeren Skagerraknál. Nagy csata lehetett itt, – gondolták és vitorláikkal tovább vonszoltatták magukat. Vajjon meddig tartja a tenger szine az olajmezőket? A felfordult halakat a hullámok elhintálják magukon messze-messze, mig valamerre a part kavicsos homokjára nem csusztatják őket, vagy a végtelen távolságban lassan széjjelszedődik és megsemmisül romlandó szép testük. Ezüst és gyöngyház hasukon cicázik a napsugár és oldalaik a vizben fátyolozottan csillannak csodálatos changeant szineikkel és szinte anyagtalanul vékony és kéjes és gyengéd uszonyaik elhalva usznak velük bűbájos haloványságukban. Szemük, a gyerekes, bánatos és ostoba halszem mered kereken és éppen ugy nem ért semmit a halálból, mint az életből nem értett semmit.

Egy óra után, persze éjjel, becsukják a kávéházakat. Mindenki hazamegy. Oh nem, nem megy haza mindenki. Nehéz dolog az. Nem lehet azt csak ugy egyik napról a másikra megszokni. Nagy megpróbáltatás az, hazamenni éjszaka egy órakor. El tudom képzelni. Hát -28- hova mennek? Sehova. Ott maradnak. A kávéházat bezárták, de a kávéház terraszát nem zárták be. Azt nem is lehet bezárni. Az a járdán van, a levegőn. Kiülnek, egy pár asztalt körülülnek, üldögélnek, beszélgetnek, hallgatnak. Szép tavaszi éjszaka van, engedékeny. Világit nekik az utcai lámpa. Mit fogyaszt egy óra után ez a kávéházi közönség? Friss levegőt fogyaszt, ami nem kerül pénzbe, de viszont nem is árt annyit a szervezetnek. Sokáig elülnek kint e kedves makacsok és nem veszik rossz néven a szellőt, meg az eget, mert azzal az illuzióval ülnek ottan, hogy kávéházban vannak. És a járdán meg az uttesten föl és alá sétálgatnak bohó kis társaságok, amelyek a mulatóhelyek édeneiből számüzettek. Lebegő piros köpenyeges delnőcskék, akikben a pezsgő bizsereg még, kacarásznak, hátracsapott kalapu éji udvarlók karján, sietnek s nem mennek sehova, járkálnak az ég alatt. Mosolyt nyitó látvány. Mint valami groteszk rousseaui leckeóra. Mint egy széltől összeszedett garden-party. Egy szép sárga lampion függ magosan, magosan fölötte. Talán valamelyik ugrifüles női kalap alól föl is pillant két kékszinnel aláfestett szem a lampion felé s a karminnal tulzott ajkak meglepetten kinyilnak s vidáman szólnak:

Kis facipőket árulnak már a bazárban. Milyen egyszerü. Milyen ügyes. Milyen helyes. Milyen olcsó. Drága a bőr, drága nagyon. Azt mondják a cipészek, szivesen csinálnak cipőt, csak bőrt adjon hozzá az ember. -29- Ilyen világ van. Mennyi gyerek fog facipőben járni. Holland báj illan a facipők felett a bazárban, a békének és az idegenek kedvességének tengeri illata. A kattogás, kalapálás, ami a facipők hangja, az orfeum kellemes programmjára emlékeztet, könnyü, kecses ugrálásra, vidám zenére, kavargó, pettyes szoknyácskákra, piros napernyőre, s bájos zöld tájra, amely a táncosnő mögött vidult a hátsó diszleten, szélmalommal és a szélmalmon tul a mezőben messze egy fehér hajócska vesztegelt. Magyarországon is kopogni fog a facipő. Akiknek nagyon fájna hallani, nem hallják majd, messze temették el őket.

A hét bádoghordót hogy guritják előre-hátra, hogy döngetik, hogy körülüvöltözik. Ime az ujságokban ma a hét bádoghordó legyőzte hét ország háboruját. A riport régi jogaiba lépett. A hét bádoghordó pazarabb borzalom a határtalanul zugó háborunál. A hét bádoghordó ez már az élet, a béke. Az emberek, az ugynevezett olvasók, eszik az ujságot napról-napra. Valakitől azt hallottam: legalább mig ezt olvasom, nem olvasok a háboruról.

Az asztal előtt ülök, papiros fehérlik előttem, penna szorul a jobbkezemben. Mesterségem szerint iró volnék az emberek között. Minden érdekel a világon és mindenért felelősnek érzem magamat. Mondjuk, hogy rám parancsolták, hogy irjak valamit én is a bádogosról és hét hordójáról. (Petőfi, Tompa és Kerényi leültek költői versenyre hajdan, hogy a falusi lakot megénekeljék.) -30- A tollam hegyét nézem, vár, céloz, a tintától nedves és a sötét nedvességen vékonyan végignyilallik a napfény. Kezdek magamban alkudni a szavakkal, az emberekhez kell szólanom.

A hét bádoghordóról kell irnom. Szeretnék őszinte lenni és igyekeznem kell ugy irni, ahogy az emberek eltürik az irást. Az emberek… nekik foglalkozni kell ezzel a dologgal, akármit érezzek és képzeljek én. Én ezt a hét bádoghordót nem akarom elhinni. Én azt hajtom magamban mélyen és némán, mint a nyilallás: nem is igaz, nem is igaz. Az emberek orvosok, akiknek a hét bádoghordó tartalmát boncolni kell. Az emberek rendőrtisztviselők, akiknek meg kell vizsgálni alaposan a tartalmat. Az emberek fotografusok, s lefotografálják. Az emberek vizsgálóbirók, akiknek meg kell állapitani és jegyzőkönyvet kell fölvenni. Az emberek szomszédok, akik vallanak. Az emberek hozzátartozók, az emberek érdeklődők és kiváncsiak és félők és borzadók. Az emberek áldozatok és gyilkosok. A bádogos is ember volt. Én is ember vagyok. Hátha láttam én is ezt a bádogost szemtől-szembe valamikor. Hátha mellettem ült a villamoson. Hátha a könyökömmel megütöttem véletlenül valahol, vagy a lábára találtam lépni s szóltam hozzá: pardon. És ő rám nézett, a szemembe. Hátha tüzet kértem tőle s az ujjaink hegye összeért. Hátha köhögött mellettem valahol s lehellete belém lopózott. Mit lehet tudni. De elhiszem? És elhiszem, amit olvastam felőle? Tudok udvarias mosolylyal köszönni ismerősöknek, ha én igazán -31- hiszem, ami Cinkotán történt? Tudok egy orgonavirágot türelmesen szagolni, ha tudok ilyen dologról? Nem zavar ez a cinkotai hét hordó senki mást privát életének kötelességeiben és szórakozásaiban? Ilyen földi valóság meggyőződésével lehet vajjon az oltár elé állani esküdni rózsaszin áhitattal? Nincs benne vajjon minden teremtett lélekben ugyanez a maradandó kisérlet, amely tiltakozik és tagad, ez az igazságnál igazabb cáfolat, ez a makacs védekezése a közérzetnek, ez a rejtelmes illuzió, ami a jelen pillanatot lázasan gyömöszöli szines fátyolaiba, ez a feltakaratlan honvágy, ami az életen végig milliószor huzza föl a felső szemhéjat és a szemgolyót fölfelé görditi, az égen terjengő felhők felé.

A hét bádoghordóról kellene irni. Elszántan és az élet egész nyomoruságával gondolok oda. Ami eszembe jut róla, azt kéne leirni. A szivemet győzedelmes fájdalom nyomja el. Hirtelen, nem tudom miért, hogyan, egy valamikor végighallgatott orgona-hangverseny emléke zendül a fájó sziv mögül valahonnét. És a sipok csengő, zengő, esengő, zugó, bugó és harsogó száz hangja közt felébred és előjön tompán, mélyen, megrendülten és epedően és panaszlón és álmodón és boldogan és boldogtalanul a Vox Humana.

Furcsa és szivemnek végtelenül rokonszenves kis ujság volt most a kezemben, nagyon kevesen ismerhetik a szakembereken kivül. A kis lapnak a cime: M. A. E., vagyis a Magyarországi Artista Egyesület hivatalos közlönye ez. Különös olvasni az artistáknak a hivatalos közlönyét, ennek a komolyan beosztott rovatait, szabályos fekete betüit a hirekben és sorokban, amelyek az artisták lapjában is épp oly egyenesen állanak s oly ridegen sorakoznak, akár a Csemegi-féle Törvénytárban. A lap vezércikke most a mulatóhelyek zárórájával foglalkozik, aztán jegyzőkönyvi kivonat jön valami gyülésről, aztán egyesületi hirek, halálozások, mindenféle. E bohó grimaceokkal mosolyért vándorló könnyü lényeknek fontos és pedáns frontmögötti világa van itt az ujságjukban.

Az utolsó és leghosszabb rovat ebben a lapban egy ábécérendbe szedett névsor, amely fölé ezt nyomtatták: Magyar artisták a harcmezőn. Vagy százötven név. És minden név egy ember. Egy artista. Elfuttattam a szemem a listán, a mindennapiatlan vidám és fantaszk neveken, Erős Mukin, Roland Róberten, Rosée Jenőn, Picard Jeanon, Herrgotti Stanislauson, Tacianu Sándoron -33- és aztán a Maxikon és Jaqueson és Lacin és Izsón és aztán a sok-sok rendes Ferenceken, Lajosokon, Mártonokon és Mórokon és Edéken és Sámueleken. Akiknek a vezetéknevük is őszinte, törődött polgári nevek, Novák, Pintér, Szepesi, Steiner, Tamási, Weisz, minden, mintha cégtáblákról pottyantak volna ide, meg iparos műhelyek ajtajáról. Ezek is a csatába mentek, az artisták.

Vajjon kinek van joga azt gondolni: mi közöm hozzá? Kiben lehet annyi gőg, hogy ezeknek a népeknek lebegő élete egy pillanatig se alkalmatlankodhasson érdeklődésük előtt. Az én lelkem felhőjében mind átbukdácsolnak ők, mert ember vagyok. Tüzevők, tótágast forgók, kengyelfutók, dzsiggelők, büvészek, zenebohócok, trapezbajnokok, mülövők, kardnyelők, gyorsszámolók, iskolalovarok, Herkulesek, oroszlánszeliditők és kutyaidomárok, gyorsszobrászok, utazó brettliszinészek, éjféli balletmesterek, akrobatatáncosok, jellem- és szalonkómikusok, népdalénekesek, hasbeszélők, bábjátékosok, nőimitátorok, hangszer- és madárutánzók.

És minden excentrikusok, zsonglőrök, ekvilibristák, hipnotizőrök, gondolatolvasók, csodabuvárok, árnyjátékosok, xilophon-zsenik és twoo-stepp-fenomének, pantomimikusok és cnok-aboutk, sodronyművészek és ördögi biciklisták és minden Pierrot-k és Harlequinek, akik Európában jelmezeik s trükkjeik nélkül, kékkel körülfestett szemek nélkül s fehér keztyük nélkül a nappal világitásában mint katonák működnek a háboru végzetes manégeében.

Minden ilyen test magával vitte a háboruba tudományát, -34- birtokát, egész világát. Hányan hanyatlottak el már vajjon? Minden testben volt valami gesztus, hang, valami raffinement, valami furcsa, vidám, szép, meglepő, ami csak ő benne magában volt s nem hagyható fiura, se jótékonycélra, s ami a világgal nem egyezett, ami más volt s egyetlen. Oh az ő bájos nemzetköziségük, a csodálkozás áh-ja, a mosoly gyönyörü néma betüje, a nevetés hegyi forrása s a taps gyermekes lázadása volt az ő közük mindenkihez a világon. És a mostani világmozgalomból csak a halálhoz volt közük, aki a háboruból és az életből elszökteti az embereket, ami a legérdekesebb tünet az egész konfliktusban s éppen ezért erről beszélgetünk a legkevesebbet. Az embernek meg kell halni civilben is egyszer, az eddigi tapasztalat szerint. A bohócoknak is meg kell halniok. A bohócok a békében, régen és mindig, hogy ugy mondjam: előszeretettel pingáltak az arcukra halálfejet, emlékszel?

Egy darabig csak öt utas volt. A hatodik ülésen egy köpenyeg ült. A lámpaernyőt összehuzták odafenn s a tiszti kupét a hálószobák gyöngéd sötétsége tisztelte meg. A kapitány inditványára, aki a legnagyobb rang volt, az üléseket kihuzták, hogy kiki jól hátradülhessen s a lábakat kölcsönösen át lehessen rakni egymás ülésére. Egy diákarcu hadnagy csak kuporgott és nyögdicsélt a maga ülése előtt.

– Das nicht kommen will – erőlködött az üléssel és a némettel a hadnagy.

– Schwach, schwach – nevetett a kapitány. Végre kihuzódott az az ülés is. A lábak felnyultak, megkeresték a maguk helyét és békén egymásra tevődtek. Derekak, fejek kitapogatták s kidörzsölték maguknak a pamlagon a legmegfelelőbb helyzetet. Mindenki rézsut feküdt, a legkülönbözőbb szögeket alkotva végtagjaival. Valaki átölelte a két karjával maga fölött a pamlag kiálló fejtámasztóját, ugy pihent el. A test a legnagyobb szükségben s nyomorban is kéjenc, s minden raffinement-t -36- előszed, hogy jól érezze magát. A legrövidebb és legkényelmesebb estéli imádság hangzott el: egy sóhaj. Egy cigarette égett még. Valaki már hangosan lélekzett. A vonat rázódott jobbra-balra és mintha hátrafelé vitt volna, pedig előre ment. Odakinn esett az eső. Szaggatott vékony vonalakat huzgált a sötét ablakra kivülről s egy-egy esőcsepp görbén remegett lefelé az üvegen, mint a köny szokott az arcon. Egymásután mindenki elaludt.

Egyszer csak állt a vonat, sip, kalapálás, ajtócsapkodás, s emberi lárma hallatszott. A folyosón sürü, erős lépések.

– Itt van egy hely – mondta a kalauz, félretolta az ajtót, felnyult a lámpához, világosságot csinált. Egy nagy, testes főhadnagy állott az ajtóban.

A lábak elhuzódtak, a köpönyeg fölment a podgyásztartóba, a hatodik hely szabad lett. A kalauz kiment. A folyosón állottak, jártak s egy-két hátizsák hevert. Egy kadét a folyosó ablakának fordulva zümmögött egy szövetséges hadi dalt, amelynek a szövegéből ennyit tudok:

A főhadnagy a kapitánynak alázatosan bemutatkozott, a többi uraknak a nevét mondta meg és szervusz, szervusz, szervusz. Leoldta a kardját, a karja nehezen mozgott.

– Megállottam volna a folyosón is, de már négy napja jövök a reumámmal.

– A káderemhez, onnan Pöstyénbe. Még tizennégyben szereztem Szerbiában, de nem törődtem vele, jobban is lettem, a télen megint kijött, nem birom már. Nem szivesen mondja az ember, hogy fáj, de már nagyon kinozott. Itt van a jobb vállamban, meg a karomban.

Kinn, messzire egy zöld szemafor fénylik, mint a remény zöld csillaga, hogy valaha, valamikor lesz egy világ, amelyen nem lesznek se katonák se civilek, csak csupa emberek.

A főhadnagy ráismer egy másik főhadnagyra, hogy együtt jártak iskolába. Ennek a főhadnagynak sápadt arca van s ugy néz, mint egy rajongó hegedüművész. Elevenedik a beszélgetés, mindenki szól, társalog, cigarette-ek gyulnak megint s a félsötétben fehéres tüzzel égnek. Volhyniáról, az olasz frontról, Staniszlauról, Csernovicról folyik a szó.

A sapkákon rézplakettek függenek, zöld köpenyegek, gyulai táskák, kardok a podgyásztartóban, lábszárvédős és csizmás lábak, olyan a rózsaszin plüssel butorozott -38- elsőosztályu fülke, mint egy fedezék. Mintha egy fedezék vonulna itt tova az éjben, az ellenségesen lármázó kerekek fölött. Nem messze Budapest és erre-arra alszanak a csöndes alföldi városok. Valaki a sarokban az izzadt ablakra a mutatóujjával egy á betüt ir, s rögtön eltörli. Talán azt akarta irni: álom.

Illik talán már megköszönni a jó Istennek a virágokat. Itt vannak. Az idén is feldugták drága fejecskéjüket. Hozzájuk kell hajolni, tapogatni kell őket s szivni és szivni szép szagukat, hogy elhigyje az ember, hogy igazak. Virág ezen a világon. Virág és világ. Milyen ócska és minden verselő diáktól és rigmusban levelező cselédtől fölfedezett és kizsákmányolt rim. Ember és tenger, ez is ugy rimel. Micsoda össze nem pászoló dolgok rimelnek itten az ég alatt. A határtalan örök tiszta viz és ez a szegény, nevetséges kis szörnyeteg, ez a forró, gonosz, boldogtalan apróság, az ember. Világ és virág. Hol lehet szebb föld, mint a Földön, melyik másvilágon vannak szebb kulisszák és csodálatosabb szőnyegek, mint itt körülöttünk erdők, hegyek s lábunk előtt virágok. Abban a menyországban talán, amelylyel szenvedő korok biztatják egymást, abban talán nincs ilyen diszités, mint e világon, lehet, hogy az oda megtértek lábai puszta homokon járnak vagy unalmas hideg jégen, mint a pazar viszontagságok után megérkezett sarkutazók lábai. A boldog másvilágon nincsen szépség, mert nincsen rutság, nem kell szivárvány, mert nincs sóhaj, nem kell felhő, mert nincsen emlék, nem kell illat, -40- mert nincs gyötrelem, nem kell énekes madár, mert nincs zokogás, nem kellenek virágok, mert nincsen élet.

Itt vannak a virágok. Istenke virágai a vidéki csöndes kertben, az ágyásokon és az ágyások körül a bokrokon. Mintha régi divatu, friss, tiszta és bájos ruháikban vizitbe jöttek volna össze, mind a maga kedves, egyszerü illatával parfumözve és szép szeliden ülnek, ragyognak ártatlan vidámságukban s orcáik virulásával és édes illatozásukkal tereferélnek. Itt a tömzsi labdarózsa, az ábrándos viola, a hüvös és izléses tazetta, itt a csodálatos három testvér: a szent fehér liliom, a regényes sárga liliom és az excentrikus lilaszin liliom. Itt a szorgalmas és csinos boglár, itt a vérmes és szégyenlős bazsarózsa, itt a cifra és cinikus császárszakáll, mintha azt rikitaná: én szinésznő akarok lenni!

Én mindet szeretem és mindnek imádója vagyok, mig élek és csodálkozom csodálatosságukon és jól esik nézvén a virágokat felőlük gondolkoznom és nem gondolkoznom semmit se, csak nézni. Az ágyás két szélén két hosszu sorban nefelejcs meg árvácska. Egyik sor nefelejcs, a másik sor árvácska. Pici kis kék bokrok fogóznak össze végig. Egy-egy remek csillagocska minden nefelejcs-virág az apró bokron. Az árvácskák hárman négyen állanak egy-egy kis csapatban, igy sorakoznak végig, mintha játszani készülnének valamit. És igy hallgatnak elbájolva mind alacsonyan a földön a virágok, a sziv kis barátnői. Mindenki szereti a virágokat, még az ugynevezett rossz emberek is szeretik a virágokat, csak a virágárusnők nem szeretik a virágokat, mert élni kell -41- nekik a virágokból. Ők viszont szeretik a szép tapétákat, amelyek a jómódu polgári házak ablakain át láthatók és szeretik a hagymás rostélyos illatát s a libapecsenye illatát, amiket éreznek az étteremben, ahová bejárnak virágkosarukkal. Nekik is van tehát a világon szép és finom jelenség, ami által ábrándozni lehet.

Nefelejcs, nefelejcs, mindig odaejtődik a tekintetem a pici nefelejcsek közé és az árvácskákon is végig-végig utazom pillantásommal. Oly sokan vannak. Tapsifüles bársonyleveleik sárgák, violaszinüek, kékesek és feketék, tiszta feketék. A legtöbb árvácska fekete. Szépek, bársonyból vannak, nem tudnak felmosolyogni a napra, feketék. Csak ők látszanak bánkódni, valami elvarázsolt hangulatban gyászolnak itt a kedves társágban, mintha éjszaka lenne nekik. A nefelejcsek körül növendék darazsak keringenek, meg fürge, szemtelen repülő bogarak, le-leereszkednek, szivogatják, csipkedik a nefelejcset. Rongálják. Tönkre akarják tenni. A fekete árvácskák meg annyian vannak és olyan feketék.

Népszerűnek látszik ezekben az éjféltől éjfélig fájó napokban a költőt piszkálni, csufolni, sértegetni. Nem új divat az emberek közt. Poétát, verselőt kifigurázni szabad és kedves ipara volt mindig élclapoknak, humoristáknak, komikus szinészeknek. Avult és nem is valami gonosz mulatság ez. Fájdalom, az örökkévalóságtól rendelkezésünkre bocsájtott drága, ritka költővel is megeshetik, hogy játszhatnak vele, mint a matrózok az elfogott albatrosz-madárral, s kinozhatják és rongálhatják. Oh különösen most, mikor Európa internálta az emberi szellemet, most édes a költőbe betörni. Milyen potyázás. Milyen luxus. Milyen vakmerőség, mégis, milyen vakmerőség.

Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni. Kinek lehet igaza a költővel szemben? A költőt bántani! A végtelenség megfigyelőjét helyéről leráncigálni. Megvakitani akarni azt a fényforrást, amely csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az isten repülőjére, aki a tornyok és a felhők között vergődik szélben és hidegben egyedül. Csodálatos ellenkezése az egyforma embereknek az olyannal, aki egyetlen. Gyógyithatatlan durcássága és rosszasága a földeritetlen úton, oly nyomasztó végzetek alatt múló teremtményeknek azokkal a -43- barátokkal szemben, akik azért jönnek elébük, hogy szépséget nyujtsanak nekik, szépséget, ami oly kellő balzsam a bajjal, jajjal és halállal traktáló életnek.

Milyen félreértés. Milyen átkozott csalódás a költőnek az ő boldog szenvedése, ami mindenért van és mindenkiért. Oh hogy ezt az irtózatos meglepetést csak az elmulás korrigálja és feledteti.

Istenem, aki bántja, mit gondol, s akik bántják, mit gondolnak? Ők beteszik zsalugátereiket és azt mondják éjszaka van. Ők villanyt gyujtanak a sötétben és azt mondják süt a nap. Ők azt képzelik, a költőt le lehet beszélni, ők azt hiszik, a költővel világot lehet csereberélni, ők azt remélik, a költőt lehet legyőzni és lefőzni. Ők azt hiszik, bántják, vagy csak érintik is a költőt?

A természetből való a költő s úgy el akarnak vele bánni, mint bánnak a természettel is. A földet hasgatják, roncsolják, a gyepet leszakitják róla, a bokrokat elfujják, az erdőt felrugják. Szegény emberek. Az anyaföld mindebbe meg nem rendül, egy-kettőre elfelejti. A hold mosolyog.

De szép volna irni. Nem való most. Firkálni szabad csupán és egyet-egyet sóhajtani. És egy tengert, az egész lelket, fedővel befödni. Csak szeretném, ha találkozna szemem a világ költőinek szemeivel, akiket zavarnak, vagy akik hallgatnak. Mint a csillagok ha összeragyognak, ha távol vannak is egymástól és megismerik egymást, hogy összetartoznak ők.

Nem lesz olyan messzirelátó messzilátója a történetirónak, hogy visszanézhetne ebbe a mai világba és látná rajta az eleven embereket, akik most itt mozognak és akiken ez az idő végiggázol. A történetiró látja majd az okokat és a következményeket, látja mi ment tönkre, mi virágzott, mi maradt el, mi fejlődött, mi hogy változott, miből mi lett és minden hogy áll. Ő majd olvas. De ő nem látja a testszint és nem hallja a hangokat. A háboru apró és egyformáknak látszó kis eszközei: emberek. Bámulatos adomány van bennük, démoni átok, tündéri szerencse, végtelen tehetség, kimondhatatlan génie: az élet. Élnek. A történetiró nem fogja látni ezeket a szemeket és arcokat például ma, 1916 május 19-ikén. Egy tiszt, aki szabadságát tölti itthon, a kávéház előtt ül, néz. Milyen a szeme? Bámész, szórakozott, idegen. A gyermek néz ilyen hihetetlenül a panoráma ládájába, ahol csodadolgokat lát a lyukon, de tudja, hogy a való világ a háta mögött van. Egy másik tiszt beszélget egy idős civillel. Az idős ur beszél. A katona néz rá és hallgatja és a két szeme egy pillanatban mély meglepetéstől világosodik. Ez a tekintet azt mondja: Milyen sértés az reám nézve, hogy te másról beszélsz nekem, mikor -45- háboru van és az én életem olyan sürgősen bizonytalan. Egy harmadik tiszt nyugodt, komoly, s ha nőt pillant meg, erősen fölkapja a pilláit. Van olyan, aki mintha nem szeretne itt semmit látni, a földet nézegeti járásközben. Vannak, akik nyiltan, derülten néznek, gondtalanul, mintha nem történne semmi különös, vagy mintha ami történik, csupa öröm lenne. Vannak, akik ugy járnak háboruból békébe és vissza, mint levegőváltozásra. Látni szemeket, amelyek mindent kérdeznek, látni szemeket, amelyek semmire nem felelnek. Látni a szentek nagy és fáradt szemeit, látni gyengült tekinteteket, amelyekből a csalódás többé ki nem takarodik, látni biztos és vakmerő szemeket, látni mindig figyelő és kapkodó tekinteteket. Látni sok-sok szemet, amelyek ugy tünnek, mintha megnőttek és kikerekedtek volna, amelyek fölnyiltak, pedig azelőtt is nyitva voltak, s meggyógyultak, pedig nem voltak betegek. Látni mindhalálig elrévedt szemeket.

Látni Jézus gyengéd és fájdalmas fehér arcait, látni vassá vált arcokat, látni megvénült és kiszikkadt arcokat, látni kövérré és pirospozsgássá lett arcokat. Látni katonaarcokat, amelyeknek odakinn is megmaradt a polgári szinük és egyformaságuk. Igazodj el az emberek közt és mondd rá egyre, hogy ez az, akit az isten a saját képére teremtett.

Látok és hallok mindig mindenkit. Nemcsak katonákat, az igyekvő boltosokat, üldögélő néniket, maguknak szenvedő és rajongó müvészeket, egyet üző hivatalnokokat, türelmetlenül vagy türelmesen muló asszonyokat -46- és a fehér tenniszre siető bakfisokat és szórakozott gyermekeket. Nézem az élvezetet és az elitélt szegénységet és a lebeszélhetetlen csüggedtséget és a reményt, amelynek az özönviz óta ilyen évadja nem volt. Ha a reményt most mint a virágokat össze lehetne szedni és koszoruba letenni az Uristen lábai elé. Ha mint a füvet le lehetne kaszálni és boglyákba emelni. Ha mint a vizet rá lehetne bocsátani egy lapályra. Mennyi mindent látok, mintha az alkonyat tökéletes tiszta világitásában néznék körül mindig. Mennyit lehetne mondani.

Egyszer valamikor egy istállóban láttam játszani valamit jókedvü béresektől. Uj ember került közéjük, idegen pusztáról való béres, annak a kedvéért vették elő ezt az ő játékukat. Azt mondta valamelyik:

– Nahát komé most meg eljátsszuk a szegény embert, gazdag embert. Tudod ezt a játékot?

Előhoztak két lócát, két bornyukötelet. Kikészitettek egy nagy csupor vizet meg egy szép karéj kenyeret. Kérdik az uj embert:

Az uj ember végigfeküdt az egyik lócán, a másik lócán végigfeküdt egy másik béres szegény embernek. A két lócát hosszában egymás mellé tolták, a két embert arccal egymásnak forditották és a bornyukötéllel lekötözték a lócára a gazdag embert is, a szegény embert is, csak a kezök maradt szabadon. A gazdag embernek odaadták -48- a szép karéj kenyeret, a szegény embernek elébe tették a nagy csupor vizet. Akkor azt mondták a gazdag embernek:

– Na most komé falatozzad azt a jó kenyeret, oszt a szegény embernek ne adj egy harapást se, magad edd meg az egészet. Akármilyen szépen könyörög a szegény ember, te csak azt mondod: nem adok én!

Jó. A gazdag ember elkezdte enni a kenyeret. A szegény ember nézte, megszólalt:

– Három napja éhen vagyok, mindjár éhen halok. Áldjon meg az én Istenem. Ha egy harapást adsz, ezerszer áldjon meg.

– Ó te gazdag ember, hogy van szived elnézni kinjaim? Annyit pofázol, bele se fér már a hasadba. -49- Nem áll meg torkodon a falat, mikor társad éhen marad? Kérve-kérlek szánj meg már, pusztitson el a bogár.

Megette az egész karéj kenyeret a gazdag ember. Akkor a szegény ember felvette a földről a nagy csupor vizet, a szájához emelte. Azt mondják a gazdag embernek:

– Most osztán gazdag ember kérdjed meg a szegény embert, adna-i egy kis vizet a csuporból?

– Adok én, adok én – szólott kegyes hangon a szegény ember, telivette a száját vizzel, izibe szembeköpte vele a gazdag embert. Egymásután szivta a csuporból a vizet és csak ugy fujta a gazdag ember képébe, akár a vizipuska.

– Elég már, elég már, ne izélj te – tiltakozott a gazdag ember, behunyta a szemét, kapkodta a fejét, hánykolódott, káromkodott, rugdalózott, de nem hagyhatta ott a játékot, mert azért kötözték meg bornyukötéllel. Az egész nagy csupor vizet végigszenvedte szegény gazdag. A béresek ott ültek szép körben a földön, ugy nézték. A pipát mind kivették a szájukból, mert ha ki nem veszik, magától esett volna ki, olyan nagyon kacagtak.

Édes májusi nap. A barna tyukot megfogták, beültették a kosárba. A kosár feneke lágy rongygyal meg volt ágyazva, huszonegy fehér tojás nyugodott benne. A tyuk elkezdett ülni a tojásokon a kosárban a tornác sarkában. Ott ült reggeltől estig, estétől reggelig a kosárban, mintha onnét nőtt volna ki. Ugy ült, mintha gondolkozna és mintha a nagy világnak ellensége volna. Minden neszszel és minden mozdulattal szemben elfogult volt. Gyanakodó volt. Ideges. Kedélytelen. Gyáva és felfuvalkodott volt. Gonosz volt. Hallgatagon ült nap mint nap s ami hangot adott ritkán, komor és beteges változata volt a kotkodácsnak.

Huszonegyedik napra a szakácsné odatette a fülét a kosárra és hallotta, hogy a tojásokat gyengén kopogtatják belülről. A töretlen tiszta fehér tojásból egyéb hang is jött, halovány csipogás. Aznap a tojások hegye megtöredezett, mint mikor a kávéházban a nagyságos ur a kis kanállal veregeti. A kis csirkék kezdtek kikelni. Gyengén, nedvesen és az élet friss ájulatával keltek föl és a tojáshéjat otthagyták összetöredezve a kosár fenekén. Amelyik már lábra állt, azt gyengéd női kezek vitték a konyhába és puha pihébe tették. Mikor mind kikeltek s lábon voltak, a tyuk végérvényesen elhagyta -51- a kosarat és másnap, harmadnap a kis udvarban tipegtek már össze-vissza sárgán, könnyedén, észtelen pici fejükkel és finom fürdetett lábacskáikkal, mint valami tünde liliputi ballerinák, vagy mint elkallódott nagy mimóza-pelyhek a fuvalomtól sodortatva. A nagy barna tyuk mindig köztük volt, mellettük volt, utánuk és előttük járt, mint egy mama, mint egy tanerő, mint egy lelkész, mint egy juhász, mint egy parancsnok. Tekintete bizalmasabb lett és ujra a rendes hangnemben kotkodált a pici sárga csibék pi-pi-pije közt, ami ugy hangzott, mint a folytonos, édes apró sipolás.

Napjában többször vidáman étkezett a társaság. Őrölt és megdarált köleskásából s kukoricalisztből kevert, vizzel higitott reggelit, ebédet, uzsonnát, vacsorát. A tyuk szigoruan kapkodta fejét az étkezések alatt. Mindenki más passzióval nézte a kicsi csirkék táplálkozását, a család, a konyha népe, a kutyák, a macskák, a fák, amelyek lehajtották zöld lombjaikat, hogy árnyékot adjanak nekik és maga a nap is az égen, amely csak azért is a fa alá sütött és melegitette és világitotta a csirkék sárga selyem testecskéit. Délután hat órakor, mikor még az este távol van, pláne a régi időszámitás szerint csak öt óra van és az egész világ javában folytatja hivatását, a barna tyuk kotkodácsolt szaporán és hitta, vitte, kergette hazafelé, a tyukól felé a csibéket. Lefeküdtek. A csibék sipoltak, a tyuk hallgatott, a csibék is elhallgattak.

Igy éltek és vidultak és gömbölyödtek és nőttek nap-nap. Némelyik már kezdte elveszteni a gyermekkor -52- sárga pihéjét. A konyhában már ábrándoztak jövőjük felől, párja már megér három koronát, négy koronát, hat koronát s mindig többet és többet fognak érni. Már háromhetesek elmultak.

A minap egy kis csirke reggel nem akart fölkelni. Bágyadtan sipitott és aztán el is hallgatott. Hasmenése volt. Nem evett. A görcs rángatta. Megkapta a csirkekolerát. Délre már hat-hét kis csirke volt kolerában. Honnét jön a csirkekolera, a kert szelid veteményeiből, a porhanyó szürke földből, a drága jó levegőből, a csodálatos kék égből, honnan? A szél hozza? Az isten küldi vagy kicsoda? A sors pancsolja láthatatlan laboratóriumának lombikjai közt?

Három csibe megdöglött első nap. Másnap öt csibe hullott el. A háznép sürgősen orvosolni próbálta a bajt. Timsós vizet, karbolos oldatot adtak a csirkéknek. Nem ért semmit. Nincs orvosság a csirkekolera ellen. Harmadnap hét döglött meg. Elrejtették tetemeiket a szemétdombba. Nagy bánat volt a háznál. Tegnap estére mind elpusztult. Az utolsó csibének megnéztem a holttestét. Egy kendőben feküdt a konyhában az asztalon. Teste fehér volt és szürke, mert már nőtt volt a tolla. Gyenge tollazata borzas és merev volt, mintegy vihartól meggyötörve és fagytól összehuzva. Szemei le voltak zárulva és szemhéjai kékek voltak. A husa összeaszott. A lábacskái felhuzódva, a kis karmai felgörbülve és széjjelállottak és szurósak voltak és idegenek és fenyegetőek, mint valami ragadozó madáré. Rossz illata volt. A halálé volt.

igen? Nem érdekel már egy csöppet sem? Oh, magam is unom, de nem most untam meg, se tavaly, untam mielőtt kitört. Untam, hogy ilyen mesterséges szerencsétlenség fölött fog majd zajongani sokáig az emberi társaság az isten csodálatos világán, ahol körülöttünk természet és bennünk lélek van. Röstelltem kiváncsinak lenni, rajongani, történelmi levegőt szivni, kortársnak lenni és nagy idők tanujává emelkedni azon az áron, hogy akár egyetlenegy Jánosnak is levágják a féllábát. Oh az olyan háborut szerettem volna, amelyikben teremtett embernek semmi baja nem esik, az olyan háborut, ami csupa fényes játék és huncut ünnepély lett volna, az olyan háborut vártam és vágytam volna, az olyan boldog háboruba el se mentem volna, csak néztem volna messziről, mint az emberek minden majálisait.

Szóval te már unod, nem érdekel az egész dolog és nem törődöl vele. Te ugy teszel, mintha már nem is lenne háboru. Bocsáss meg, hogy ki is mertem ejteni ezt a szót. Tudom hogy unalmas vagyok vele. Sejtem, hogy ellenszenves és szamár dolog felhozni, hogy háboru van. Tapintatlanság lehet, mit tudom én. Egy szivet -54- tudok, amely mindig üzemben van, azaz dobog és nem vágyik leszokni az istenadta érzésekről. Háboru van. Kitört dacára annak, hogy untam a kitörését és tart dacára annak, hogy unod már. Szép volna, ha attól, hogy te unod már a bénát nézni, a bénának visszanőne a levágott lába. Szép volna tőle, amint szép tőled, hogy unod őtet.

Most már nem mondod rá: szegény. Mert unod. Miért dörzsölöd le a lábbadozó honvédet a villamos lépcsőjéről. Ezt nem tetted volna 1914 augusztus hónapban. Akkor az ilyen befáslizott lábu katona dicső sebesült volt, hős. Most lesurolod és legyőződ a villamosról. Pedig érdemei és szenvedései éppen olyanok ennek is, mint akit áhitattal néztél husz hónappal ezelőtt. Elfelejtetted mennyi fiatal férfit megvakitottak a háboruban? Ők nem felejtették el. Ők talán megszokták, de fájdalom, nem szokták le az ő vakságukat. Szép volna, ha attól, hogy te már szemet hunysz az ő sorsuk fölött, nekik fölnyilna a szemük.

De nem. Ők ma is vakok. És vakok maradnak a halál virradatáig. Ők, ha reggel az égre néznek, feketét látnak, s ha a fehér falra néznek, feketét látnak, s ha a templom fényüző oltára felé néznek, feketét látnak. Ha anyjuk áll előttük, vagy feleségük, vagy gyermekük, vagy az orvos, vagy a felügyelő: ők csak feketét látnak. Az az ifju, akinek a jobbkezét levágták, soha nem fogja a szivére szoritani jobbkezét, hogy azt mondhassa: De nagysád, esküszöm hogy…

Ha unod tudni, hogy ez vagy az a tiszt Szibériában -55- van hadifogságban, ő nem jöhet azért haza. Te nem gondolsz rá, de ő tovább is a nemzet nevében, a te nevedben vár, óhajtozik és sóhajtozik és ölelő karjai a sovány levegőt ölelik.

Megszoktad, beletörődtél, s tul vagy már rajta, hogy mi történik Európával, a huszadik századdal, s az emberrel, embertársaiddal, akiket egy isten buktatott fel egy örök sülyesztőből, a látás, indulatok és beszéd csodálatos megbizatásával. Oh mennyire lehetünk még ez után a háboru után boldogok vagy micsodák e földön, mindannak az emlékével ami történt hazánkkal és idegen országokkal. Vagy te el fogod felejteni mindezt? Elhányod a tanulságokat? Magadba szálltál volt és megint kihurcolkodol magadból, mint egy szükségbarakkból? Minden megdöbbenést leszokol? A nyers életöröm, a könnyü ambiciók, a felületes elvek lerázzák magukról mindazt a terhet, önvádat, kiábrándulást, keserüséget és gyógyulást, amivel ez az ugynevezett háboru traktált bennünket?

Háboru van. Éppen olyan, mint az első hónapban. A katonákra, akiket békében embereknek hivnak, élessel lőnek. Ma is elesik egy-egy katona. Unod hogy ilyen együgyü dolgot mesélek? Lenézel? Kinevetsz? Ha szép fogad van, szivesen nevettetem ki magamat. Aki ma elesik, annak a halál éppen olyan meglepetés, mintha a legelső ütközetben esett volna el. És a halál a háboru huszadik hónapja után is éppen olyan hideg és örök, mint volt az első napon. Ha minden napra csak egy pillanatot alapitanál, amelyben azokra gondolnál, akik sóvár -56- életüket egyszerre kilélegzik a harctéren vagy a hadikórházban. Ha tudnák szegények, hogy unod már. Bocsáss meg nekik és nekem is, hogy még mindig háboru van. Nem én csináltam. Én nem voltam kiváncsi rá. Te csináltad, mert te kiváncsi voltál.

A bal felső karja meg a bordázata közt vékony fekete könyv szorul. Index. Az Egyetem-térről jön, az egyetemen volt beiratkozni. De még nem egyetemista, mert most vakáció van, tavaly meg még gimnázista volt. Most, ahogy ő magát kifejezi: menetszázadista. Katonaruha van rajta, bő és szigoru egyforma posztó, minőt rajongó ifju szerzetesek és gyermekapácák öltenek fel egész életükre. Ez a posztó ezen a fiun kék-szürke, a nap már félig-meddig elvette a szinét. Bőrből való öv ráncolja a bluz derekát, baloldalt izmos kés csüng róla fekete vastokban. A bluz két karján alul sárga stráf szalad körbe.

A tizennyolc éves katona lábán vastag, puritán sárga cipő van, az alsó lábszárán csavaros vászon lábszárvédő, amilyenben Stanley vándorolt a Kongó vidékén. Lábaszára vékony, mint szüz leányé, karjai is vékonyak, de lába is, karja is szivós, mint a kötél. Arcának bőre gyengéd, bajusza nincsen, de oly hatalmas epekedéssel kivánkozik kifelé belülről, csoda, hogy a sima epidermis vissza birja tartani. Az arc vonásai még nem fejeződtek be, mégis váratlan férfiasság van ezen az arcon. Sovány és barna az arc, a napsütés olajosan fénylik az orcák közepén. -58-

A szemek érintetlenül komolyak és vidámak, a tekintet egyenes, mint a nyil futása. A fej mintha villamerőre fordulna, a jobbkéz mereven repül fel a sapka szélihez, a balkéz lerándul a kés tokjára: szalutált. Szemei egészen s kifejezés nélkül vetődnek a tiszt tekintetébe. A hadapródot, zászlóst, ifju hadnagyot, akiknek kitüntetések világitanak a mellükön, ártatlan irigy hódolattal nézi meg, mint a kicsi diák néz a nagy diákra, aki az Olympiádról jött haza rudugrásból, uszásból, nyujtóból kapott érmeivel.

Nem siet, nem sétál, egyformán és biztosan megy. A kofa előtt megáll, tanakodik, apró barackot vásárol, zsebrerakja. Se nem gyermek, se nem ifju. A gyermekkor és az ifjuság mint a hinta két kötele hintálják életét. A gyakorlótéren alázatos és pontos, néma és hangos, üde mint egy pásztorjáték szereplője és gép mint a gép a gyárban. A szünetben, mikor fáradtnak kellene lenni, beáll a Ki a napos? nevü játékba és leguggol a bakugrás sorába. Az óvodai szigoruságu futólépésbüntetésnél komoly nézéssel, feltartott fejjel végzi kurta, gyors lépéseit, mellére emelt öklökkel, számolva magában és minden negyedik lépést erősen toppantva. A villamosban, mikor hazamegy, a bluz zsebéből elővesz egy Magyar Könyvtár-füzetet. Nothnagel: A halálról. Ez a füzet cime. Tizenöt krajcár ilyen füzet. Olvas. Nem hallja, mikor a sapkás munkásleány elébe áll: Hova tetszik. Késéssel veszi észre, hogy előtte áll a munkásleány, szórakozott karral emeli elő bérletjegyét, fel nem néz a füzetből. -59-

Odahaza hegedüje van. Gyakorolt volt sokat délutánonkint, jobblábával egyenletesen tapodva, szinezés nélkül s korrektül játszotta kedvenc darabjait: Beethoven Berceuse-ét s az Alla Turca-indulót egy Mozart-kottából, amelynek födelén régi, nemes, halovány metszett betükkel van kinyomtatva: Entführung aus dem Serail. Magyar dolgozatait időrendben sorakoztatva eltette. Növénygyüjteménye is megvan. Négy évesek a leragasztott virágok, már elérték üdvözült szineiket és tartják hervadáson tul való illatukat. Mértani testei is megvannak, csak az oktoéder hiányzik. Arra ráült véletlenül, az tönkrement. A lepkegyüjteménye már elporlott, szétzüllött.

Tizennyolc éves. Álma, étvágya tökéletes. A nőkre nem igen néz az utcán, olyanok most szemeinek, mint a képek s mint a képzelet. Uralkodó szenvedélye, dühe és rajongása: a football.

Halál, te nekem barátom lettél, utmutatóm, tanitóm, vezérem, lelkiatyám, doktorom és megváltóm vagy nekem. Halál, tisztellek, egyetlenegy vagy, akit tisztelek. Kérve kérlek, könyörgök, esenden esdeklek előtted: ne bántsd ezt a fiut.

Ne nyulj a tizennyolc éves fiuhoz. Ne keritsd el őt misztikus és unalmas apró eszközeiddel, lövedékkel, gázzal, bacillussal. Ne engedd, hogy szerszámaid csak meg is rongálják őt. Jaj, ne bántsd. Ragadtasd el szivemet, tégy csodát, tégy boldoggá: kiméld meg őt. Tapsolni fogok és meglepő kellemetes versekben fogom dicséretedet énekelni, hárfám isten gyanánt fog magasztalni, -60- ámbrát és rózsafelleget terjesztek lábod elé: ne nyulj hozzá.

Utállak és utáltatni foglak, ha bántod, ha elgázolod részegségedben. Gyalázatos fintorokkal, szemérmetlen mutatásokkal fogok arcodba nézni, ha bántod. Förtelmes szidalmakat nyállal vágok szemedbe, ha bántod. Az élet bájoló tündére szökdécsel az ő lelke friss gyepén. Halmok várják az ő életét: menyegző, diploma, tizéves találkozó, apaság, a munka sikere, utazás, jólét, nyugalom. Tudomány. Emlék. Bánat. Bölcseség. Hadd keljen, haladjon halomról-halomra. Járasd. Játszasd. Szórakozz rajta. Azután, végre lekonyul fehér kis feje, sovány szárai megtörnek: leesik. Akkor tedd vissza a katulyába, mint a fiu a bazári gépfigurát, amely felhuzva lépked, táncol, handabandázik és mikor lejárt benne a rugó, lassul, megáll. Engedd őt Halál végig mozogni. Élni.

Én bámészkodtam nagy szemekkel és csodálkoztam untalanul mindenen, mikor még a csodálkozás nem volt szégyen, a boldognak titulált gyermekkorban. Eszembe jutnak irkáim, amelyekbe az első elemiben irtam az egyes betüket, azután szavakat és végre egész mondatokat a tábláról másolva, hová a tanitó ur szabályos és élvezetes krétairással elébünk irta a népszerü hazafias költemények egy-egy sorát, vagy az oktató és erkölcsnevelő közmondásokat. Jó dolga van az embernek, ha igy a többiekkel együtt azt irja, amit leirtak előttünk és rossz dolga van az embernek, ha fejből ir, vagy pláne szivből.

Sokféle irka volt divatban a gyerekek közt. Emlékszem a Király-Irkákra, melyeknek fedelén egy-egy elmult magyar király állott páncélban vagy palástban, koronával a fejében és jogarral a markában. Emlékszem a Történelmi Irkákra, ezeknek a fedelén egy-egy legendás jelenet volt a históriából, Vajk megkereszteltetése, gróf Szapáry Péter az eke elé fogva, Mátyás király mint favágó, Zrinyi Miklós kirohanása, Kinizsi Pál a három halott törökkel táncol, Dobó Katica forró ólmot önt -62- az ostromlók fejére, satöbbi dolgok. Emlékszem a Népek Irkájára, szépfajta irka volt, sokat vettem belőle emlékszem. Egy irkának a fedelén a magyar nép volt, egy takaros, cifra magyar legény egy szép pártás leányzóval ketten. Szinezett rajz volt. Másik irkán az olasz legény és olasz leány állottak, magos pántlikás süvege volt az olasznak és lapos kendő a leány fején. A spanyol legény meg a spanyol leány nagyon cifrák voltak, szemben állottak egymással, az egyik térdük fel volt emelve és a kezükben kicsi kerek tepsit vagy mit tartottak.

A franciák, az oroszok, a bolgárok, a tiroliak, a svájciak, a németek, a hollandusok vagy németalföldiek, az angolok, a svédek, a románok, a szerbek mind-mind ketten voltak, ifju férfi és ifju nő, mind a maga nemzeti viseletében, szinesen és vasárnapi tisztaságban és minden nemzetbelinek az arca közepén pirosság volt apró piros pontokkal pontozva. Tetszettek nekem mind a népek, mert más-más érdekes öltözetben voltak és mind fiatalok és csinosak voltak és mert nem foglalkoztak semmivel, csak szépen kiöltözködtek és mutogatták magukat. Nem tudtam, mi legyen az a boldogság, de azt érezhettem, hogy a népek mind boldogok. Merengtem mindenfelé és gyönyörködtem bennük.

Egyszer egy délben ott marasztottak az iskolában tintalevesre, papirgaluskára. Azt hiszem, azért zártak be, mert rossz voltam. Az elhagyott osztályban a csöndben arra voltam utalva, hogy magamban szemlélődjem és szórakozzam. Miután a tanitó ur asztalán és a padok alatt semmi érdekeset nem láttam, a falra akasztott -63- óriási földabrosz elé állottam és elkezdtem nézni a világot és néztem. Ott volt az egész világ, mind az öt földrész a kék tengerben. A tenger tetszett nekem, mert tiszta kék volt és egyforma volt mindenfelé és olyan nagy volt, hogy azt gondoltam, hogyha a térkép még nagyobb lenne, a tenger is még tovább menne a falon. Csak a beléhuzgált léniák meg az össze-vissza beletett nyomtatott szavak nem tetszettek nekem a tengerben és a tüskésdisznóhoz és összerágott eperfalevélhez hasonló szigetek sem tetszettek nekem benne, féltem, hogy fáj a tiszta kékségnek ez a sok lénia, betü és erőszakos foltok, amelyek hasogatják és szurkálják. És elbámultam az öt földrészen, hogy milyen összevissza vannak, milyen otrombák és rendetlenek és szakadozottak köröskörül. Olyanok voltak a földrészek meg a szigetek, mint a szétmarcangolt állatbőrök, mint valami széjjelszakadt és elhányt foltos szőnyeg, mint a rongyok. Gondoltam, talán a tenger valamikor majd eltakarja mindet. Az is eszembe jutott, hogy minket egyenes irásra és egyforma éneklésre és minden rendességre oktatnak és a világ meg ni, milyen rendetlen.

Felállottam a pad szélére, odahajoltam, rátenyereltem a földabroszra és fölfedeztem Európát és Európában Magyarországot, a mi hazánkat. Megörültem. Hazánk nagyon, nagyon tetszett, mert olyan szép formája volt, mint az egész kenyérnek, meg mint egy koszorunak. Csak éppen balkéz felé nem tetszett, hogy nincs olyan barna sürüség, balkéz felé a kenyér duca kifutott, a koszoruból hibázott. Ez fájt egy kicsit. Még -64- csak Izland szigete tetszett, mert magában volt messzi a tengerben, olyan volt, mint a régi spongya az iskolában és ugy figyelt távolról a világ felé. A többi ország mind csunya volt, semmi értelmük nem volt.

Semmihez nem hasonlitottak, csak össze-vissza kapkodtak és kerülgették egymást és szoritották egymást és mintha mindenütt némán harapdálták volna egymás szélét. Sokáig bámultam az országokat, mert nem nyitották ki az ajtót és mennél tovább bámultam, annál furcsább és ijesztőbb lett a sok idegen ország köröskörül. Mért nem olyan mind, mint Magyarország, gondoltam, hiszen ez olyan szép, egyszerü és könnyü, mintha megölelünk valakit. A többi ország meg milyen rongyos és szurós. Nincsenek még készen talán? Mindnek ilyennek kéne lenni, mint Magyarországnak, körül kéne gyalulni vagy ásni őket, hogy mind ilyen koszoru legyen és ami hely köztük üresen marad, oda majd kék tenger jön vagy be kell ültetni csupa eperfával vagy pöszmétével, mert mind a kettőt szeretem.

Igy gondolkoztam, de azután megint az egész világot kezdtem nézni és szorongva, borongva láttam, hogy az egész milyen össze-vissza van. Nem tudtam mit gondolni, senki se beszélt még nekem arról, miért van ez igy. Emlékszem, hogy nagyon rosszul esett akkor a földabroszra nézni, tán gyanakodtam már, tán sejtettem valamit, tán éreztem, tán előre láttam mindent már akkor, mit lehet azt tudni.

Egy tündöklő ellenség lobbant fel az ember ellen. A nap. Elkábit, legyöngit, főz, hervaszt, el akar altatni és nem adja az álmot. Felforralja a fejet és megfájitja, hogy az észt harcképtelenné tegye. Kótyagossá teszi a szellemet és lealázza a lelket. Elmázolja vigyorogva, mint egy barbár, azt az ideális képet, amit a mesterek kévékkel, virágos kosarakkal és erős és vidám némberekkel pingáltak, aminek neve volt: Nyár.

A muszka fogoly elhajitja tányérsipkáját, levetkezte agyagszinü bluzát és piros ingét és semleges felsőtestével meggörnyed, feje lekushad, ugy jár a mezei munkában. A föld örök rabja, ember, aki lesujtva verejtékezik verejtékével az ég alatt, az alacsony földre ragadva mindig egy lábbal és nincs megengedve derekának, hogy egyenes legyen. A madarak elalszanak. A fák unják magukat. A fü elsáppad és lesoványodik. A virág megbánja vidámságát, magába borul, émelyedik és elvénül. A szunyog kél és a légy jön hatalmas rokonai ellen, a teremtett barom és az ember ellen. Reszketteti a ló husát és az ökör szügyét és véres sebeket áskál rajtuk és zug és zenél vékonyan és gonoszul és nekimegy az ember nemes arcának és megint nekimegy és ujra nekimegy és csipésével és hangjával kerülgeti és üldözi, mintha meg akarná bolonditani. -66-

A város falai tüzelnek és ablakai fénylenek mint a lángok. A hitvány ló minden lépésnél meg akar állani a kocsival. A villamosok zugva sietnek némán és mozdulattalan szenvedő rakományukkal. A kirakatok eszméletlenül merednek az utcára. A járókelők fényes, panaszos arccal mennek, megöregedett lassusággal, ostoba figyelemmel, unalommal vagy ájulattal néznek előre. Valami nagyon nehezet visz minden ember: az életet. De nem is érzik. A meleg lebeszéli az életet bennük. A gond nem tud magáról, a gondolat lemond, a fájvalom, az irtózat, a sajnálat, a remény, a szándék és az emlék mind magán kivül van. A százszorszép szavakból, amelyek az ember nyelve alatt vannak, a csodálatos tehetségekből, amelyek az ember lelkében álmodoznak, egy brutális és nyavalyás nyilatkozat lesz, egy tehetetlen nyögés: öh. Az emberek közt egy mártirarcu katona megy a járdán, bottal, végtelen lassan és az aszfaltot nézi lépései alatt a megmaradt élet csalódásával.

Valami folyik és folyik a világon s mintha eszmélet és jaj nélkül folyna már. Mintha senki nem intézné már, mintha senki nem gondolna már reá, mintha magától lenne és menne ok és bánat nélkül. Mintha a fegyverek maguktól müködnének vagy elhallgattak volna azok is és az ellankadt emberek öntudatlanul hajolnának egymásra és dülnének el s a halál vizszintjén mintha jóféle meglepetés frissitené őket, mint mikor árnyékba és hüvösbe jutunk.

Az éjszaka láttam a csókot a nagyköruton, egy órakor, mikor a csengő gombját megnyomtam a hotelem kapuján. Az ember, ha becsönget, visszafordul az utca felé, néz egy fél percig, mig a portás előjön a kaput kinyitni. Egy konflis zajlott el az elhagyott kövezeten, a konflisban egy katona meg egy nő ült. Az ülés közepén ültek mind a ketten, egymás felé voltak fordulva, a fejük szembe nézett egymással s az orruk hegye egymásnak támaszkodott. A katona csókolta a nőt. A katonának kemény fekete sapka volt a fejében, a nyakán a rangjelzést nem láttam, mert el volt fordulva, csak annyit láttam, hogy fiatal és katona. És hogy csókol. A nő is fiatal volt. Egy fiatal férfi, meg egy fiatal nő. Egy ember meg egy asszony. Egy fiu meg egy leány. A katona balkarja a nő nyakán ment félkörbe. Ajkaik fedték egymást. Nem mozdultak. A csók tartotta fejüket. A lámpával szemben vitte el őket a kocsi, a nőnek az arcát láttam a csók alatt, két szeme be volt téve, s az arca fehér fényben vonult el és mintha meg lett volna fagyva s mintha be lett volna balzsamozva. A hold fenn volt az égen, éppen a nagykörut fölött állott, a sötétkék égen haloványkék felhők látszottak mint emlékek s a csillagok -68- teljes számmal képviselve voltak. A konflis előre kalapált a kövön, utána néztem, a két fej meg nem moccant. Vitték a csókot.

Mikor megpillantottam őket, egy drogeria előtt volt a konflis, aztán jött egy kézmü- és divatáru-üzlet, azután egy kapu és fölötte egy nagy névtelen fogorvosi cégtábla, azután egy kávéház jött, azután utcasarok, azután másik utcasarok, azután zeneműkereskedés, azután harisnyaáruház, azután nem tudtam már kivenni, miféle bolt. Mindnek a redőnye a földig le volt huzva.

A csók tartott a drogeriától a harisnyaáruházig, de már előbb kezdődhetett s még a harisnyaáruháznál se vették széjjel a fejüket. Csak én vontam vissza már tekintetemet, mert a kapu már kinyilt volt s az éjszakai portás ott állott mögöttem és szántszándékkal köhögött, célzatosan.

Bementem, a kapu gyönge s nehéz ütődéssel betevődött mögöttünk, a portás ideadta a kulcsot és egy nagy árkus papirosra felirta a költést. Nem a költést gondolom, ami a költők óriási sziveiből támad, s forró homlokuk mögött ég mint a pokol s didereg mint a tenger fehér habjai. Nem a költészetet értem, hanem a költést, amit az éjszakai portás egy számmal bejegyez s a szolga reggel a bejegyzett órában jön, kopogtatja az ajtót és költi felfele az embert.

– Itt vagyok – mondja egy szürkeruhás asszony, aki a falnál áll a konflis mellett a standon. Odatámaszkodott volt a falhoz, a két kezét hátratette és a két tenyerével nyomta a falat. Előjön, leüti a taxizászlót, felül a bakra.

Indit, megyünk. A Rákóczi-utra fordultunk ki. Az asszonynak a háta előttem megy a bakon. A Rákóczi-utat sokat láttam életemben, ennek az asszonynak a hátát sohasem láttam, azt néztem. Görbe a háta. A nyaka sovány, a csigolyák fölött be van esve. Sovány, fakó haja fel van huzva a kalapja alá. Fekete szalmakalapja van, nagyon széles a karimája. Árvaházi leányok, intézeti vak leányok s idős német nevelőnők hordanak ilyen kalapot nyáron. Egy kicsit félre van a kalap a fejében ennek a nőnek, átszurta kötőtüvel. Mennyi hiuság lehetett benne, mikor a kalapját feltette és a tüt keresztbe szurta? Nézett a tükörbe? Nem hiszem, hogy ne nézett volna valami tükörbe, mert nő. De az ő női hiuságát csak azokkal a fehér szemecskékkel lehetne megmérni, melyek a gyógyszertár mérlegén gurulnak, amikor -70- a grammnál kisebb sulyt kell megállapitani. Ez a női kocsis. Vagyis kocsisné. Hogy szólitják? Kocsisné? Nem hallottam még. Valószinü, hogy sehogyse szólitják, csak azt mondják neki: Hallja! Nézze! Mondja! S ha az utca beszél hozzá, azt mondja neki: maga. És azt mondja neki: majd megmutatom én magának! És azt mondja neki: majd elbánnak magával a rendőrségen!

Lassan haladunk. A ló görbén megy. Az asszonynak a két könyöke mindig hátraugrik. Rángatja a száját a lónak. A ló olyankor még lassabb lesz. Az asszony emeli a gyeplőt, lecsapkodja a ló farkára, aztán megint meghuzza a száját. A ló csak görbén megy, csak lassan megy. Villamosok zugnak, csengnek, autó puffog, fiakker pattog, mentőautó vonit, stráfszekér dübörög, postakocsi zördül össze-vissza, az asszony némán harcol a lármában. Szólok valamit a hátának, nem hallja. Miért ült a bakra ez az asszony? Az ura helyett hajt, gondolom. Az ura elment a háboruba, él-e, hal-e, talán mindegy már az asszonynak, talán az urának magának is mindegy már, talán csak nekem magamnak nem tud mindegy lenni. A ló csak görbén kocog. Szelid hullámvonalat csinál a kocsi utja a kövezeten, tudom, hogy elmulik mindörökre mögöttünk ez a vonal, tudom, hogy nem marad nyoma, tudom, hogy senki sem lohol a kocsi után, hogy krétával meghuzza az utját. Ilyen hosszu hullámvonalat a gyermek szokott rajzolni, mikor magában szórakozik s ugy sejtem a végtelenség szándéka az, ami olyankor a gyermek kezét vezeti.

A ló nem akar egyenesen menni. Kezdő. A ló nem -71- megy magától egyenesen. De miért megy görbén? Jobbra huz és balra huz, valamely öntudatlan szabályossággal. Ezt honnan tudja? Talán a habozás, vagy a lemondás van ennek a lónak csekély agyában, talán a cél nem kell neki, talán minden percben megpróbál kitérni a messzi végzet elől, mert nem tudja, hogy nem lehet. Az emberek tudják és egyenesen mennek előre, csak a részegek mennek ilyen görbén, mert részegségükben elfelejtik. Az asszony csak huzgálja a ló száját. A ló meg-megáll. Nem unalmas már ez a dolog az olvasónak? Az utasnak nagyon is. Bevergődünk a Rákóczi-utról egy mellékutcába, ott már inkább lehet szólni az asszonynak.

– Mit csináljak vele? – fordul hátra az asszony. Roppant kedvetlen az arca.

Hanem kikapja az ostort a tartójából, megsuhogtatja, megrázkódik a bakon szenvedélyesen és nekiereszti a gyeplőt és lesujt az ostorral a lovára:

volt a világon ugynevezett béke, ha még emlékezne rá valaki. Oh, az borzasztó és értelmetlen idő volt. Emlékszem, láttam börtönépületet, tébolydát, klinikát, mulatóhelyet. Emlékszem, láttam szikkadt, agg jobbkezet reszketegen előnyulni egy krajcárért. Emlékszem, hogy vakok mentek karonfogvást a hidon átal. Emlékszem, hogy láttam sánta kicsi fiut és pupos leányt. Emlékszem, hogy láttam az utcán szellemes embert előre köszönni egy ostobának. Emlékszem, az erkélyen könyökölt az unalom, az ablakon kinézett a szomoruság, a függönyök mögött temetkezett a zokogás. Emlékszem, mennyire meglepődve néztem körül sokszor és nem csudáltam volna, ha egy sereg angyal leszárnyal hirtelen az égből, segitséget adni a világnak. Azt, hogy soha se jön ilyen segitség, azt nagyon csudáltam.

Emlékszem a békére, mikor megismertem az ember sorsát. Néhanapján az a gyanum jött, hogy ez itt alkalmasint a pokol, nem pedig az élet. Mert hallottam volt prédikálni, hogy van pokol és az ember a pokolban fizet meg a gyönyörüségekért. Gondoltam, a gondviselés olyan finoman csinálhatta, hogy az ember előre megyen át a pokol büntetésén, aztán jön majd az élete, az aztán -73- olyan édes lesz, mint a puncs. Mennyivel kellemetlenebb is lenne forditva, gondoltam, hogy megkeseritené a drága szép életet az, hogy utána menni kell a pokolba.

Egy nap még annál a pokolnál is rosszabb világ jött. Arról már nem is tudtam mit gondolni, csak sejtettem, hogy az emberek unják a poklot, nyugtalanok és nagy hühóval igyekeznek szabadulni belőle.

De azért abban a régi rossz világban sok minden kedveset és kellemetest láttam. Emlékszem a csemegeüzletre például, téli estén, milyen kivánatos tolongás volt a márványpult előtt, milyen egészséges sietség volt a pult mögött, milyen frissen világitott a kirakat az utcára, hal havon tapodtunk s a magosból hópelyhek ereszkedtek s a szinház előtt három fehér gömb ragyogott. És piroshátu szalonna és izmos barna kolbász és hajnalszin karcsu angolnák és ezüstözött tengeri halak és halvány pástétomok kinálkoztak a kirakatban, köröskörül mosolygó hideg almával, alvó szőlővel és varázsosan elnyomott déligyümölccsel és lepecsételt üvegekkel, amelyekben idegen zamat és melegség várakozott és függő madarakkal, akiknek tollazata nyugodt és tarka volt, mint a csendélet pingált madarainak s haláluk oly könnyü lehetett, mint életük. És hámozott dió és héjatlan mogyoró és nemes mandula és rózsás pogácsa süritette a portékát. És fordultak be és ki az üveges ajtón a népek, nőtlen urak, nagyságos asszonyok, szobaleányok s mind olyan friss hidegségben és kellemességben tüntek elő, mint az üzlet husai és gyümölcsei. És fiatal pár állott oda a kirakat elé, sürgős szemlére és -74- besiettek az üzletbe és örvendezni látszottak. És ők és az egész zajló csemegeüzlet a havas estén olyan hangulatot tettek, ami eszébe hozta az embernek a boldogságot, azt a nemtudommit, ami felől ifjonnan folyton képzelődtünk.

Talán éppen abban a csemegeboltban voltam ma, amelyiknek a jó érzése a régi világból bennem felejtődött. A csemegebolt portékája, ami annak idején igazán ennivalóan kedves volt, most szinte életuntan néz az emberre. Kevés és gyenge minden, ami nem hiányzik. Egy férfi vacsorálni valót csomagoltatott. Mikor a vékonyka sertéskarmonádlit lekapták a mérlegről, az urias kinézésü ur igy csinált: c, c. S mikor a sajtocskát megmérték, megint igy tett: c, c. hm. Aztán odament egy kosárhoz, kivett belőle egy szép nagy őszibarackot.

– Ötven fillér, höhh, egy barack – mondta a férfi és feltartotta a kezében és felnézett rá és megcsóválta a fejét és boszuságában mosolygott. És e pillanatokban ruházat nélkül képzeltem őt, mint ahogy a barackon nincs ruha s azt gondoltam, hogy igy állott meg és igy nézett föl Ádám az édenkertben s igy mosolyodott el s igy ingatta fejét elragadtatásában, mikor megcsodálta a remek gyümölcsöt.

Az ember bemegy a trafikba. Sok mindent kapni a trafikban: napilapot, élclapot, szinházi lapot, gyufát, meggyfaszopókát, irodalmi folyóiratot, cigarette-papirt, cigarette-hüvelyt, postautalványt, levelezőlapot, bélyegeket és okmánybélyegeket és váltót s levélpapirt és művészlapot, Magyar Könyvtárt, Milliók Könyvét, öngyujtót, noteszt, pecsétviaszkot, nyakkendőszoritót és gummisarkot. Lehet, hogy még egyebet is, csak nem jut eszembe, nagyon szórakozott vagyok mindig amiatt, hogy a katonák meghalnak a háboruban.

Az ember bemegy a trafikba, ahol ennyi mindenfélét kapni, de az ember, Shakespeare és Cervantes hőse, a képzelődő balga a trafikban is olyasmit kér, ami nincsen. Cigarettát kér. Cigaretta nincs a trafikban. Az ember bámul, kimegy a trafikból, megáll a járdán. Egy francia nagy férfiu egy könyvében azt irta, hogy: ne várj narancsot a szilvafától, ne várj boldogságot az élettől. A szegény embernek ott a járdán eszébe juthatna, hogy amint a szilvafán nincs narancs s az életben nincs boldogság, épp ugy nincs cigaretta a trafikban. De az a szegény ember tán véletlenül nem is olvasta azt a fájdalmas figyelmeztetést abban a könyvben, vagy ha -76- olvasta volna is, kérdezhetné magában, hogy hát hol vegyen cigarettát, ha a trafikban nem árulnak. És néz a többi bolton végig az utcán, nézi a divatüzletet, a cselédelhelyező követséget, a papirkereskedést, az ékszerész kirakatát és a vaskereskedés kirakatát, ahol remek revolverek függenek, de ezekre ránézni se jó a szegény embernek, mert nagyon nagy luxus lenne neki egy olyan szép revolverrel agyonlőni magát.

Sajnálom azt a szegény embert, mondhatom hogy sajnálom. Pedig minek neki az a cigaretta? Nem is igen tudná megmondani, minek az neki. Szivni akarja, füstöt akar csinálni. Érezni akarja az izét. Szereti, nem tud ellenni nélküle. Megszokta. Kell neki. Kéri, kivánja, követeli. Nem lehet lekapatni róla. Miért nem adnak neki cigarettát? Nem muszáj neki Gianaklist adni, se Dimitrinót, se Vafiadist, se Laurenst, se az Ottoman Regieből nem muszáj neki adni. Egyiket se a jóból, az illatosból, a kéjesből. Még III. Sorte se kell neki okvetlenül. Csak amit itthon gyártanak. Abból se a vastagja, vagy a vékonyja, a drágája, amit különlegességnek neveznek. Csak az a hétköznapi, az az egyszerü, az az akármilyen. Nilus, Memphis, Sultan, Hölgy, Hercegovina, Magyar, Dráma, tudomisén. Jó ez is. Füstje van. Tegyék a szájába, hadd gyujtson rá, hadd szijja. Hallgat, mikor a cigaretta a szájában van. Azzal beszéli ki magát. Nem őrjöng a csókért, ha ajkaira veszi a cigarettát. Csók az neki. Nem veszti el nyugalmát az ég fellegei miatt, ha füstöt csinálhat a szeme elé. Felhő az neki. Nem csinál tüzet, csak füstöt csinál a cigarettával -77- a szegény ember. Tüz az neki. Csendes, nyomorult, kedves, hasznos lesz tovább az ember. Adjanak neki cigarettát. Összeszoritja vele ajkait, lehuzza a szivére a füstöt és felengedi agyvelejébe. Adjanak neki cigarettát. Aadjanak.

Nem vétek bevallani ebben a világban, hogy jól esett valami? Oly jól esett hallani máma, hogy van papir. Mindig attól félek, hogy les valamerre egy irgalmatlan isten, aki a magos megfigyelőből követi mindenki mozdulatait és minden érzését és bünül rója fel, ha akárminek egy pillanatig is örülni merünk a legmélyebb csalódás korában, amikor csak szenvedni szabad annak, aki itt ember s amikor a mosoly és a nyugalom annak jár, aki kilehelte a lelket testéből. Meg egy eszményi barátra gondolok sokszor, akivel távol idegenben fogok találkozni s akinek a legrészletesebben kell elmesélnem az életet s azzal is be kell számolnom neki, hogy azalatt az idő alatt, amit háborunak neveztünk, megesett, hogy elaltattam egy-egy virágon eszméletemet, vagy elragadtattam szememet az ég szinétől vagy az utcán a nők vakmerő szép lábaitól.

Hogy fogom tudni igazolni mind ez örömért magam a távol várakozó előtt, akinek mellem ajtó lesz és homlokom ablak. Azt el tudom majd mondani neki, hogy ez a hirtelen papirhiány milyen szomoruság volt az ujságnál, mert az usjágiró az ujságé és az ujság az -79- országé. És hogy akik másoknak, mindenkinek frissitésére és vigasztalására dolgoznak, mennyire rosszul esik azoknak pihenni és várakozni.

Drága barátom, aki az összeérő fasoron tul vársz, a jövőben s akinek a beszélgetés számára az élet benyomásait rejtegetem és akinek a leiratlan naplót viszem magammal: az emlékezést, teneked el fogom mesélni azt is, hogy a pálya kezdő napjain mily szorongással néztem, hogy guritják a nyomda kapuja alá a nehéz fehér hengereket, amelyekbe az ujságpapir van préselve. Nem igen dübörögtek, de kemény, nagy masszák voltak és olybá tüntek, mint valami óriás szekerének a kerekei. Talán a végzeté. Legördültek a nyomda pincéjébe s vagy egy tucat papirhenger mindig ott állott a kapu alatt. Gondoltam, ezt a rengeteg papirt teli kell nyomtatni. A papirgyár, meg mindenki biztosra veszi, hogy holnap és azután is mindig megint gyilkosság, lopás, sikkasztás és vasuti katasztrófa fog történni és hogy politika lesz és szinielőadások lesznek. Mindezt tudják előre és készülnek rá, gördül az ujságpapir, gördül lefele a pincébe az ablakpárkányra támasztott deszkán.

A végtelen ujságpapir, ami fából, rongyból készül, mint a költészet természetből és rongyos életből. Mi lenne, gondoltam, ha holnap reggelre elöntené a földet a boldogság, mint rózsavizözön és hirtelen nem lenne több betörés, gyujtogatás, párbaj, elgázolás, családirtás, se politika, se bécsi operette. Akkor nekem adnák mind ezeket az ujságpapirhengereket, én kigöngyölném végesvégig és irnék és irnék a felhőkről, mert a felhőkről -80- annyit lehetne közölni, hogy az egy bál ujságpapiron el nem férne.

De a felhők tulságos magasan mennek, idelenn pedig bajos emberek és szomoru asszonyok jönnek fel a szerkesztőség lépcsőjén és sürü levélrakás jön minden reggel, amelyben annyi gond, kin és nyugtalanság szorul össze s postautalványok jönnek, átutazóban a szenvedés felé, s az utalványok szine gyönge rózsaszin, mint a jóságé. És tudom, hogy az ujság harang a harangok helyett, amelyeket elvittek a torony sötét gerendázata alól. A felhőket pedig türöm, hogy mulnak elfele és dicsőségnek tartom azt is, hogy látom őket.

Törődött bőrkofferek, összeszijazott kockás vászonkofferek, nagy, fehér kalapskatulyák, madzaggal átkötözött fekete cukorskatulyák, amilyenekben öt kiló kockacukrot szoktak volt árulni. Most a cukorskatulyában fehérnemü van, vagy gyermekcipők vannak benne, vagy az eszceigot hányták bele s a hosszu uton a madzag kikezdte a skatulya széleit. A konflison szorongtak ezek az uti holmik, 3-as taxival, s a Különdij rovatába is fehér számok pattannak a taxigépen.

A konflison egy család jön, vidékiek. Nem szentistvánnapi felrándulók, nem látogatók, nem átutazó fürdővendégek. Ez a konflis a hajlékuk most, mig benne ülnek, a kofferek és skatulyák az ő butoraik. Olyan fatális és olyan végtelen szegényes az ő nevük, amely kiséri kocsijukat: menekültek ők. A fájdalom vonatján utaztak, a fergeteg küldi őket, mint a faleveleket.

Láttam már menekülőket, elüldözött lakosságot, sivár országuton, hideg esőben, a népvándorlás nyomoruságát előbabonázó durva szekereken, sok-sok egyforma szekeret láttam elvánszorogni egymás után, mind a szekéren egy-egy háznépet szalmában gubbasztva vad pokrócok, rikitó sovány cihák közt, anyákat és banyákat, vén embereket és unokákat és csecsemőt a bölcsőben -82- a szekér közepén és a lőcsökhöz kötött tehénkéket és a gyenge borjakat, akik a saroglyákban állottak és bámultak visszafelé. És hallgattam az asszonyok sirását és figyeltem az öregek és a gyermekek hallgatását, mig vonultak előre, amerre köd volt. És vonulnak emlékemben velem, mint a kétségbeesés és reménytelenség illusztrációja. De ezek a menekülők más népből valók voltak… és a konflis menekülőinek látása az embertársi fájdalomnál tulzóbb fájdalom, ez nem hagyja ott a szivet, ha másfele nézünk és másra gondolunk, ugy-e érted: ezek magyarok. Ezek az erdélyi menekültek. Ezek a bájos és drága székely nemzetet jelentik.

Nézegetnek kétfele a konflisról, nézik az emeleteket. A diákgyerek nem igen láthatta még Pestet, a naiv fehér kalapos bakfislány se, talán a mama se volt még Pesten. A dajka ölében cuclizik a baba, ő még nem tud bánkódni, még nem tud csodálkozni sem.

És kipakolnak a hotel előtt és bejönnek a hallba és szobát kérnek. És körülmerengenek ez idegen magas plafond alatt, ahol telefoncsengés van és könyvelés és lótás-futás és várakozás van. És jönnek-mennek mellettük és senki sem szól hozzájuk, mert ilyesmi nem szokásos. És a portás megmondja nekik, hogy nem lehet szobát kapni és a menekültek kivonulnak a hallból és ez megy észrevétlen, csendesen, mintha mindez Budapest mindennapi életéhez tartozna. És a menekültek visszapakolnak a konflisra és a konflis továbbzörög velük. Hová?

Emlékszem a doktor bácsira, aki ha szivarral, cigarettával kinálták, sohase vette el. Azt mondta, hogy a cigarettát, szivart pénzért vásárolják és ha elfogadná, az annyi lenne, mintha pénzt fogadna el. Ezt még akkor megmondta, mikor abban a városban megtelepedett és beiratkozott az uri kaszinóba és ott valaki először meg találta kinálni. Akkor még doktor ur volt a doktor bácsi. Mikor az urak a kaszinóban megismerkedtek a doktor ur elvével, sportot üztek belőle, hogy kinálják. Bement a doktor ur ebéd után a kaszinóba ujságot olvasni. Jött az ülnök ur, leült az ülnök ur, kinyitotta a tárcáját, nyujtotta ártatlanul a doktor ur felé:

– Vegye már el, kedves doktor ur, ne sértse meg az embert. Ezt a gyönyörü pettyeset, ni!

Jött mindenki, kinálta mindenki. A doktor ur ki nem jött a flegmából. Csak a harmadik kinálásra emelte fel a hangját meg a fejét mérgesen, mikor azt mondta: Süsse meg, van nekem otthon is!

Igy ment el tiz esztendő és megint tiz esztendő, nem tudom annyi esztendő, mig a doktor urból doktor bácsi lett és fekete bajusza fehér lett és fehér bajusza sárga lett azoknak a cigarettáknak meg szivaroknak a dohányától, amelyeket kivétel nélkül, mindig a maga tárcájából szivott egy hosszu-hosszu vidéki orvosi gyakorlat alatt. A városban nem változott az élet s az elvek és a szokások generációkon át vonultak. Csak akkor már igy mondták a kaszinóban:

– Süsse meg, van nekem otthon is – mérgeskedett a doktor bácsi, mint régen és visszavonult pápaszemes ősz fejével az Egyetértés fehér spanyolfala mögé. -85- Azóta az Egyetértés is megszünt és a doktor bácsi körül a régi világ, minden. Ha itt lenne és látná az ő elveivel, hogy meg se kérdjük egymást, mikor találkozunk: hogy vagy, csak egymás keblére bágyadunk:

Kerülöm, kerülném, elnézek, szórakozott próbálok lenni… ugy fáj szóba hozni s még ugyabban fáj hallgatni róla s a forró panaszt leparancsolni. Egy gyermek öngyilkos lett. Egy tizennégy éves gimnazista Pesten az anyja után elszökött a végtelenbe. Tudom, hogy kellemesebb dolgokkal illenék előhozakodni. Tudom, hogy a szives olvasót szórakoztatni kellene, a szivtelent pláne, ha van szivtelen. Tudom, hogy e világban a könyeken teher a köny és minden igazság fölösleges, tudom, hogy a gondolat fárasztó, látom, hogy a levert Muzsák zörgőket kötnek s bokájukat farsangi táncokra igazitják. De megölte magát Pesten egy ismeretlen barátom, egy gyermek.

A mult héten is benne volt az ujságban egy kicsi fiu öngyilkossága. Az meg tizenhárom esztendős volt, az Alföldön egy tanyán követte el azt a dolgot, amire gondolni életünkben szenvedély és borzadály. A tizenhárom esztendős parasztgyerek az ákácos tanyán, mielőtt felment volna a padlásra, egy darab papirosra ráirta plajbásszal: Nagyon szomoru vagyok. Mintha egy szürkehaju férfi irta volna, aki olyan fáradt, hogy nem tud már védekezni maga ellen. A gyerek felment a padlásra és onnan a temetőbe került. Azt irta: Nagyon szomoru vagyok. Mintha varjumadarak kelnének arról -87- a tanyáról és szárnyalnának lassu tempóban, hangtalan a világ végéig és azon is tul.

Hányszor nézi el az ember a gyerekeket, ők a nagy időkben a kis időket élik, játszanak, tanulnak, rosszak és kedvesek és kiváncsiak és elmerültek és a fekete történelem a fejük fölött megy el és lenn hagyja életüket. Egy más nemzet, egy más világ, egy más emberiség. Minden, amit elejtettünk, az övék. Ők a szerencsétlenség szinhelyén uj kertekben fognak ülni. A páratlan ajándékot, az életet ők végigtanulhatják. Az övék lesz az ifjuság, a szerelem, a bál, a bánat, a természet, az ismeret és az ismeretlen. Ők az isteni világon lesznek, mi már nem vagyunk rajta, csak diszleteit tartottuk meg, az eget és a növényzetet. Ők emberek lesznek, mi már nem vagyunk, csak más nevet nem tudunk magunknak. Itt vannak a gyermekek. Rájuk hagyjuk vadonat álmainkat, öltözzék fel majd magukra.

De egy-egy gyermek összetörik, Hány? Csak ez a kettő tette? Hányra nem emlékszem? Hányról nem tud az ember, aki más országban adta magának a halált? Egyetlenegy nem annyi, mint millió vagy mind? Nem a leggyászosabb bukása minden jóságnak és szépségnek, minden betünek és minden szinü festékeknek és minden zenei hangoknak és nem kietlen mostohasága s erőtlensége a kék menyboltozatnak s a büvös virágoknak, hogy egy gyermek össze tud beszélni a halállal? Nem lehet visszaédesgetni ezt a pesti kis boldogultat, se a másikat. Egy jaj menekül utánuk, nem találja meg őket.

A fonnyadó Időnek ma nagyon ideges napja volt. Borzongott, sóhajtozott és többször elfogta a sírás. Az utcán felöltős és esőköpenyes urak közlekedtek. Estére már olvastam, hogy a mai nap folyamán egy kávéházból elvittek két kabátot. Ez a koraőszi városi kaland a tél lehelletét hozza már és egyuttal a boldogult béke hült hangulatát hozza vissza az embernek. Ime, hogy magam is mondjam egyszer, az élet nem hagyja magát. Szerelmesek a betétes topánka elé térdepelve esküdöznek, az ügetőpályán üzik egymást a fehérrel villogó lábu lovak, hátuk mögött könnyü talyigájukkal és a kabáttolvaj a legnagyobb időkben is bemegy a kávéházba megtekinteni a fogason kiállitott kabátokat.

Kiskabátban megy be a kávéházba és nagykabátban jön ki, mire egy másik férfi, aki nagykabátban ment be, kiskabátban jön ki majd a kávéházból. Ez a kicsi társasjáték, amilyen egyszerünek néz ki, olyan bonyodalmas és keserves lehet mind a kettőnek, a tolvajnak is meg a gazdának is. A kabáttolvajnak, aki a legnagyobb nyilvánosságot keresi, nagyon kerülnie kell a feltünést, meg kell választani neki a széket, amelyikre -89- leül, ugy kell neki nézni azt a fogast… különben ő biztosan jobban tudja, hogy kell neki azt a fogast nézni, hogy kispekulálja magának a legmegfelelőbb kabátot, amelyik ugy pászol az ő termetére, ha felveszi, mintha ő rá szabták volna, vagy ő alkudta volna le a Károly-köruti áruházban. Vagy a karján is kiviheti, hogy ne tünjön fel a kabát nagysága vagy kicsisége? Meglehet. És az alkalmas pillanat, azzal milyen baja lehet a kabáttolvajnak. Melyik a kabát gazdája a vendégek közt, mikor nem fog odanézni, mikor pillant föl az ujságból, meddig mereng egy nő után, aki a járdán elvonul vagy hány pillanatig szórakozott vagy hány percig marad a telefonfülkében, azt neki mind tudni, érezni kell. Detektivnek, diplomatának kell lenni neki. De nem, kabáttolvajnak kell lenni neki, kabátot lopni csak egy kabáttolvaj tud. Nehéz kenyér. Az idegeknek nehéz az a kis idő, mikor leakasztja és felölti az ismeretlen kabátot s kimegy az ajtón, mint a legrendesebb ember. Bizonyára megszenvedi idegein, bizonyára ideges ő is, mint az uriemberek, talán uriember ő is és csak azokban a pillanatokban kabáttolvaj, mikor a kabátot eltolvajolja.

Nem tréfálok, ha tudnék se akarnék tréfálni, s ha akarnék, se tudnék. Emlékszem, hogy elfogott kabáttolvajról kiderült már, hogy uriember volt és végtelen iskolákat járt, vizsgákat tett és diplomát szerzett, hogy végre egy másik ember kabátját fölvegye a kávéházban.

Szegény kabátok. Két-háromszáz korona a mai világban olyan kabát, amilyet el szoktak lopni. A kabáttolvaj nem tehet róla, hogy ilyen drága a szabó s oly -90- nehéz az élete minden egy embernek. Talán nem is olyan tréfa dolog, ha valakinek ellopják a kabátját a kávéházból, mint nem volt tréfa dolog annak a hires muszka irnoknak, a boldogtalan Akaki Akakievicsnek sem, aki belehalt abba, hogy a téli bundáját elrabolták.

Jókor reggel elmegy egy szegénysorsu asszony egy utcába, mondjuk az Aradi-utcába s ott egy bolt előtt megáll. A bolt be van zárva, az ajtó felett eleven zöld táblára ki van irva: Községi Élelmiszer Árusitás. Az egyszerü asszony ott áll egy darabig magában, mintha tanakodna valamin, vagy mintha valami bűbájos halk muzsika szólna odabenn a rideg görredőny mögött. Áll, álldogál, aztán leül a lépcsőre. Ott ül. Egyszer csak jön egy másik asszony is, egy darabig az is áll a görredőny előtt, leül aztán a kőlépcsőre az első asszony mellé. Nem egészen mellé ül, mert nem ismerik egymást. Hallgatnak vagy egy percig, de tekintetük, amely összefut, vagy sóhajuk, amely egyszerre talált feljönni, bemutatja őket egymásnak s akkor szólanak egymáshoz. Társalognak. Hogy meddig tart még ez a világ? Hogy az én uram… Nekem meg fiam, kettő… Meg hogy egy kiló krumpli…

Hüvös van, a két asszony a kötője alá dugja a két kezét. Szólnak egyet-egyet, nézik az utcai jövést-menést, utána mennek pillantásukkal az elzördülő konflisnak, postakocsinak, stráfszekérnek. Ott áll már egy harmadik asszony is, annak már nem igen van hely leülni, -92- az aztán a falnak támasztja a hátát. Jönnek egymás után, egyenkint, kettesével. Egy tucat van már. Rögtön két tucat is lesz, várjál. Ők várnak, gyülnek, sokasodnak, egy csapat asszony van már a bolt előtt. Egy-egy odadugja az orrát a görredőny kulcslyukához, bekukucskál az üzletbe. A többi nézi a görredőnyt, annak sürü, egyenes mozdulatlan szürke hullámzatát. Mindig jönnek, össze és összébb szorulnak. Egy rendőr sétál oda. A két asszony, aki a lépcsőn ült, feláll, a többiekhez illeszkedik s az egész társaság a fal mellé nyomul, vékonyodik és elnyulik szépen a fal hosszába.

Dél van. Két rendőr álldogál már a bolt előtt. Az asszonyok várakoznak. Dél is elmult, nagyon sok asszony jött már össze, két-háromszázan vannak, vagy mennyien. Sorakozva vannak, kettesével a falnál, arccal a bolt irányában, a szomszéd házon, a harmadik házon is tul nyulik a sovány csapat. Egy-egy asszony jön még mindig s hozzáragad a csapat végéhez. Állnak. A magasból képzelve őket, a szük utca alján, olyanok, mint egy Steinlen-rajz. Mintha a szinház előtt sorakoznának Párisban és a pénztár nyitását várnák, hogy jegyet váltsanak.

Oh nagyon alacsonyról nézem őket, elmenvén némely nap mellettük. Mind élnek, szempilláik repkednek, a fáradság, a nyugtalanság egy-egy sóhajtást engedélyez szikkadt ajkaiknak. Alig mozdul egy-kettőnek az ajka, hogy egy gyenge szót ejtsen. Elunhatták már a diskurálást. A két kezük egymást fogja az ölükben. Soknak nagykendője van. Soknak kendő sincs a fején. A kicsi kontyok ugy ülnek a fejeken, mint a gond. Orcáikon -93- ott a hatása annak a kitünő csunyitószernek, amit egész életükben használtak: a szegénységnek. Megrongált, elhagyott, elárvult, rokkant Évák.

De nem jó mellettük elmenni, de nagyon nem jó! Mondjuk, költő lennék, az elmuló teremtések fanatikus barátja, s szólnom kellene mindenkihez, akit látok, hozzájuk is és kinyilvánitani előttük, mi a véleményem arról, hogy a virágok elhaláloznak s mit szólok a felhők tüneményes szőnyegeihez. Kinyitni nékik az ijedelmes és dicső lelket, a végtelen panorámát. Nem, nem kéne nekik. A boltot nyissák ki, az kéne a szegény asszonyok processziójának. A boltban lisztet, krumplit, vajat, kockacukrot adnak. És annyi hatalma a költészetnek nincs e földön, hogy a boltot csak egy perccel is hamarabb kinyissák.

Érdekes. Tizfilléres bélyeget adnak az embernek, pirosat. Meg hat filléreset, szürkét. Meg öt filléreset, zöldet. Meg két filléreset, szép sárgát. A főpincér adja a kávéházban, a kisasszony adja a cukrászdában, a messenger boy adja s a kocsis is kinálja a bakról. Nincs aprópénzük, azt mondják. Bélyeget adnak az embernek. Mintha valami tulzó művelt és érzelmes világ lenne, hol mindenki folytonosan levelez. Mintha a napnak óráiban szegények és gazdagok iróasztalhoz ülnének és intimus ujságokkal, jó szavakkal keresnék fel rokonaikat és barátaikat, elfogdosnák az élet tünő benyomásait, lemásolnák szivöket dobogtában és futtában a futó időt és tanáccsal és vigaszszal halmoznák el egymást. Ugy látszik csak magam nem levelezek ugy ahogy szokás. A bélyegek csufolódnak velem, nyugtalanitanak, bántanak. Ne nyujtsanak felém bélyegeket, itt a nagy nyilvánosság előtt esdeklek kegyetekhez, pincérek, kocsisok, rikkancsok. Legalább is ne honi bélyegeket adjatok, inkább adjatok szokatlan szinü, messzire való bélyegeket, Paraguai köztársaságnak, vagy a Fokföldnek, vagy a sárkányos Kinának bélyegeiből, vagy Jamaika szigetének vagy Boldog-Arábiának bélyegeiből. -95-

Mert mindig, mindétig valami távolnál távolabb postára vágyom küldeni a levelet, elpanaszolni, hogy ezen a világtájon a Szerencsétlenség magtalan királynéja uralkodik, hogy akik élnek sem élnek szivesen, hogy ünnepeink az alvás és a könyezés, hogy a szivet itt elsorvasztják, mint a csuf szemölcsöt, amelyet cérnával elkötözni szokás, hogy a lélek itt eláll az emberben, mint a rossz szódásüvegben a gyöngyözés, hogy nem marad már egyebünk, mint a valóság, hogy egyik nap ugy ad át a másiknak, mint a fogolykisérők a tikkadt fogolyszállitmányt, amelynek mindegy hová viszik és mi lesz vele. Hogy otthagytuk a természetet, mint a tolvaj fiu a szülei házat és a kegyelmes naplementének és a tanitó ősznek tisztelői nincsenek és a hidon járók meg nem állanak már lenézni a folyóba, mert régen elfelejtettek kiváncsiaknak lenni a hullámokra és a maguk ingadozó árnyékára.

Nem, nem kérek exotikus bélyegeket se, elosont az az idő, mikor rajzaik és bélyegzőjük füszert hoztak az álmodozásnak és irni Boldog-Arábiába se volna értelme, hiszen ott is el van veszve az ég a föld felett. Nem is lehet semerre, senkinek a nagyvilágon hirt adni, följelenteni a rablógyilkos napokat. Nem is szándékoztam, csak ugy mondom.

Drága érdeklődő, nemes és óhajtott ismeretlen, kinek cimét elvesztettem, kinek nevét hallottam és elfeledtem, itt adok hirt Kegyednek őszi gondomról, bánatomról és jó érzésemről. Leveleim, amelyeket a természet ilyen tájon küld az én szivemnek, itt vannak. Hullanak, gyülnek a földön, halmozódnak. Olyanok ha tekinted, mint aranyos alkonyi felleg, mint hervadt smyrnaszőnyeg, mint gobelin, amelynek andalitó eseménye százados időben elkopott, ábránddá haloványodott. A fák a levélhalom felett állanak meglepődve szabadságukon és ágaikkal a lágy égi kékségbe fogóznak. A levelek a földre érkeznek. Világraszóló néma ünnepély ez. Szüret, amelynek vigalma a lélek leghátulsó kulisszái mögül zendül. Bál, amelynek fénye a szemeken tul, benn a sötétben derül. Flóra, melynek illatozása az eszmélet alatt üditi valónkat.

Nincsenek annálok, amelyekbe hű figyelők esztendőről-évre bevezetnék az őszi dicsőséget és a lombozatok átöltözését és az aetherikus jövendőbe való kivándorlását nyomon kövessék. Akik jegyezzék gondos betükkel, milyen fajta fán kezdődik hamarabb, milyenen később a levelek szakadása a szelek idegen nyelvü sugása -97- mellett, a mosolygó nap legmagasabb védnöksége alatt. És hogy minő vonalakat teszen a levegőben egy-egy levél verőfényes hanyatlása az ágról a földig és mennyi ideig időzik a földön, átszálló állomásán a különböző fajta falevél és milyen szineket öltenek és játszanak ők tovatünésük előtt idelent az emberi talpakkal egy magasságban.

Nekem ugy tetszik, éltem már máskor is a világon és annak idején hiv és derült szerzetese voltam a teremtésnek és tisztában voltam dolgommal a földön. Mintha emlékezném, hogy ebben az évadban a leeső levelek ajándokán csüggtem, leltároztam, könyvet vezettem róluk, minden mozdulatukat, minden változásukat jegyeztem, mert a levelek minden szokása az örökkévalóság szent törvényei szerint való és mert a lehullott levelek ajándéka is tünemény, aminek el kell mulni a szem elől. Talán mert más életem is volt, azért lep meg mindaz, amivel foglalkozni kell itt a folytonos jelenben: gond, szenvedés, mesterséges zajok, minden véletlen, ami betolakodik az eszméletbe és sértő hatást tesz a lélekben. Az ember bizonyára nem arra születik, ami történik vele életében. Az ember, ugy tetszik egy másik világból, a bámulatra, a nyugalomra, az elmulás üdvös megismerésére s az élet isteni élvezetére jön elő az eszményi hajnalból.

Lenn vannak a levelek. Az uton. Az árokban. A gyepen. Barnák, fénytelenek mint a szinházi papirfalevelek. Össze vannak sodródva, mint a csiga a lakodalmi levesben. Sárgák és frissek mint a csibék. Eleven zöldek, -98- mint az ifjuság. Bronzszinüek és kemények, mintha bronzműnek bronzlevelei volnának. Aranyak, mint az aranypapir. Halványak, mint az elmult szavak. Vörösek, mint a kakastaréj. Fehérek és szederjesek, mint a halódó gyermekek orcái. Violák, mint a violaszin viola. Maláji sárgák és indián rézszinüek. Barnák, mint a naspolya bőre. Diószinüek. Égettek, mint a kenyér háta. Rozsdaszinüek, mint a rozsda. Hamuszinüek, nagyok és ugy terpeszkednek, mint a halottak kezei. Tiszta feketék, mint a gyászkendő. Sárgásak, rózsásak, kékesek, citrom- és narancsszinüek egyszerre, mint tündériesen öltöztetett balletnövendékek. Egy-egy levél kétfelől fel van hajolva, mint a patikában a pergamen, amelyikről a port a kis papirtokba pöcögtetik. Egy levél ráncos. Egy hólyagos. Egy husos. Egy sorvadt. Egy vékonyabb önmagánál, átszellemült és mosolygó, mint a hold. Egy horpadt. Egy hasadt. Egy lyukacsos, mint a rossz ponyva. Egy rongyos. Egynek alig van már testecskéje. Egy gömbölyüre borzasztotta magát és ugrálni kezd, mint a sánta veréb. Más levelek emelkednek, de maradnak. Aztán szökellnek, csusznak, lebbennek, sodródnak. Halvány hangu seprés vonul az uton. Egy számüzött királyné uszálya.

Sohase fogom tudni már megmondani Neked, mi az, amit látok. Mintha minden elveszett volna, ami a szemem előtt van. Az egész világot átfestették feketével.

Bizony. Más világ van és másképpen fest minden vagy sehogyse. Ezelőtt kérdezgették:

Hova lett annyi egyéniség, szeszély, karakter. Két kockától lefelé lehetnek csak különös gusztusaink. Egy kockával ihatja valaki a kávéját, ha akarja vagy cukor nélkül, hogy ize ne legyen édesebb, mint korunk.

Aztán a társalgás alatt, amely a civil világban is feltünő sokat szokott repdesni a dohányzás körül, kikérdezték egymást az urak:

– Kolosszális. Én cigarettázom, negyvenötöt elszivok és ebéd után, meg este egy-egy kis Bock-szivart, pihenésül.

Igy az erős dohányosok. Mindez, az emberek kis világa a nagy világon, elváltozott, lesülyedt, tönkrement. Ki hányat sziv? Mintha az valami örökreszóló döntvény -100- lett volna. Most annyit szí körülbelül, ahányat kap. Ahányat kerit. Hármat, kettőt, egyet, néha egynél is kevesebbet. És ez a kivételes állapot a dohányzónak éppen ugy jelenje és jövője, mint az életnek a háboru.

A moziba mennek. Premiére-re. Este, kocsiban, bonbonnal és cachouval és a rendkivüliség becses hangulatával. Premiére. Annyi ez, mint a szinházi premiére? Mi a különbség? Van még különbség? Hol az irodalom és mit jelent az? Ki vigyáz, kinek van a kezében valami rendőri bot, álljt parancsolni az egymásba behatoló fogalmaknak és dolgoknak. Van-é, ki akármiért is felelősséget érez a világon, van-e, ki ügyel, aggódik, vészjelt sipol magában, van itt még valaki, kinek nem mindegy minden?

Oh itt a városban találkozik két ismerős. Ezelőtt első kérdésük volt: Hogy van? Ma azon kezdik: Mi ujság? Vajjon a kicsi városban meg a faluban, ott is csak igy van? A hogy van? leszokik az ajkakról? Engedje meg az olvasó, ki iránt mélyen érdeklődöm, hogy igen távolról aggódva s minden tapintattal és egész halkan, hangtalan kérdezem: hogy van?

Ugy tenni mindig, mintha nem tudnék semmiről semmit. Hallgatni, hallgatni, a szavakat mind hátrahullatni egy fekete mélységbe, honnét soha többé fel nem jönnek. Mindig félrenézni, mindig másról próbálni beszélni. Mindig a kettészakitott élet végzetes pillanatára meredni, mikor elváltunk önmagunktól. A váratlant mint programmot türni, a tévedést mint világrendet szenvedni, a katasztrófát mint sorsot szolgálni és elfujhatatlan eszmélettel és lebeszélhetetlen szivvel emlékezni, érezni, látni és képzelni mindent ugy, ahogy azelőtt. Létünk, világunk olyanformán tünik elő, mint a hold tükre, mikor egyik fele világos, a másik fele el van homályosodva.

Nap mint nap a szemem elé vonulnak a kicsi hirek egymás után az ujságban: az erdélyi menekültek keresik egymást. Életjelek derengenek, mint kék mécsek messziről, elkeveredett sikoltások, nyögések futnak és vonaglanak a sötétben tétova. Hol vagy? Apám! Élsz? Jövök! Gyermekem! Itt vagyok! Anyám! Élek! Nem látok…

Kedves székelyföldi nevek, melyek ó balladákból, régi históriákból, diákkorban olvasott krónikákból zendülnek -102- vissza, gyülekeznek most a bánat kirakatába. Cimek ragózkodnak melléjök, budapesti utcanevek, házszámok, emeletek, ajtószámok. Meg alföldi és dunántuli városok, falvak, idegen gazdák adresszáival. Keresik egymást. Nem látják egymást. Nem tudnak egymásról. Mennyien még mindig. Széjjel vannak, mint az uton elmaradt kalászok, mint a pitypang eliramlott pihéi, mint a megcibált madár elszállingózott tollui, mint az őszi levelek, akiket a szélroham kisérteties indulattal forgat fel a földön és hajtja, hajszolja százfelé.

Keresik egymást, akik ismerték egymást. Keresik egymást, akik egymásé voltak. Keresik egymást, akik már találkoztak. Keresik egymást, akik egy test, egy lélek voltak. Keresik egymást, akik egy hus, egy vér voltak. Keresik egymást, akik egymásnak a szemében benne voltak és egymás szivében voltak és benne voltak egymás életében. Rokon meg rokon, hitves meg hitves, szülő meg gyermek, testvér meg testvér vesztek el egymástól. Keresik egymást.

Volt egy világ, emlékszem, mintha mindig keresték volna egymást az emberek. Akkor a Boldogtalanság ült a trónuson az élet fölött. Nevek és adresszák nélkül keresték egymást milliótlan milliók, idegenek, a tekintet merengő fényjeleivel, a sóhaj téveteg táviródrótján. Istent, lelket, ideált. Valakit. Ismeretlenek az ismeretlent. Aki azért nincs, hogy keresni lehessen. Álmodtak. Nyujtózkodtak. Homlokukra tették tenyerüket és lehunyták szemeiket. Utaztak és eltörölték a vonat ablakának izzadását, kinéztek és a táj határáig bánkódtak. -103- A tengert bámulták, a sós tengert, amely könyezésre tud izgatni. Regényt olvastak és képzelődtek. Költeményeket szerettek meg és annak adták titokban magukat, aminek igaznak kellene lenni, igen, annak, ami lehetetlen. Keresték egymást. És keresett az ember valakit, aki olyan közel van, aki olyan ismerősnek látszik, akivel együtt van éjjel-nappal és akiről oly keveset tudott, aki oly idegennek rémlett sokszor és olyan távolinak, hogy talán soha nem találkozik vele az ember, azzal, akit ugy hivunk: én.

Egy csokor ibolyáért jártam a virágüzletben. Husz fillér egy ibolyacsokor. Az ibolya ára nem ment föl, a virág csak érzelmi cikk, nem élelmicikk. Igaz, hogy annyi csak ez a csokor, hogy a gomblyukba tüzhetné az ember, ha tavasz volna s ifjuság volna s béke volna. Béke s tavasz és ifjuság, ha együtt vannak, eszébe jut az embereknek virágot tüzni a gomblyukba, s amellett mindenféle bolondériákra van, vagyis volt eszük olyankor. Nem is nikkelből való hatost ad az ember most az ibolyáért, csak vashatost, homályos, sötét pénzt, amely még a pénznél is csunyább. A virágüzlet főnöknője kicsi fecskendőt vesz föl a pult alól és belefuj a vörös gummicsőbe s ibolyaillatot permeteztet az ibolyacsokorra. Az ilyen kisebb virágüzletben, ahova nem mindennap jön friss élővirág, külön van az ibolya s külön az ibolyaillat. Az ibolyára ráfecskendezik az ibolyaillatot, a rózsára a rózsaillatot, a szekfüre a szekfüillatot, ha csak össze nem cserélik.

Sok koszoru van a boltban. A falon csüngenek meg az állványokra dülve várakoznak. Babérkoszoru, tujakoszoru, szalmavirág-koszoru. Halottak napjára készül már az üzlet. Két esztendeje mult, hogy minden nap -105- halottak napja van, de ez nem számit a kalendáriumban. Ezek a kész koszoruk ezek elállanak november elsejéig, az élővirágkoszorukat az utolsó napokban szerkesztik majd össze. Ezek itt a legkelendőbb fajták. A nagy szivformáju zöld koszoruk külön vannak a boltnak az egyik oldalán, a másik oldalon a fal teli van szalmavirágkoszoruval, a pulton is szalmavirág-koszoruk fekszenek hanyatt. A szalmavirág-koszoruk kisebbek a zöld koszoruknál és tulnyomó többségben vannak. Egy részük eredeti szalmaszinü, másrészük viola festékbe volt áztatva, hogy violaszinü legyen. Elliptikusak és kerekek. Van köztük egy aranyszinüre csinált szalmavirág-koszoru is. A párisi temetők sirjaira emlékeztet, amelyeken ilyen kerek kis sárga koszoruk pihennek és igy ragyognak, mikor nagyon süt a nap. Ott is meg szoktak halni az emberek, hiába franciák.

Ezek a szalmavirág-koszoruk olyan sirokra mennek majd a villamoson, amelyeknek boldogjai szerény sorsuak voltak és igen kicsi körben voltak ismeretesek, egy rokonságban, egy hivatali testületben, egy gyárban egy kieső csendes utcában. Szalmavirágot visznek nekik. Egy szalmavirág-koszoru négy korona, négy ötven, öt korona. A nagyságtól függ. A szalmavirág nem is virág, ha szigoruan vesszük. Inkább szalma, mint virág. Nem tudni mit szólnak hozzá a libertykbe öltözött és Houbigant extraktumaival parfumözött kerti virágok, kérdés, ha garden-partyt adnának, meghivnák-e a szalmavirágot. Nem is tudna tán résztvenni a társalgásban, ami szerelmek és ünnepélyek körül forog. De hát hol -106- vannak a szerelmek és az ünnepélyek, hol, hol, hová huzódtak össze, hol bujtak össze, merre menekültek?

A virágüzletben nedves, nehéz, friss és bánatos a levegő. Odaki meleg van. A napsugár mint rézsutos aranynyil szurja át a kirakat üvegét és csillanó vonalat huz a falon a szalmavirág-koszorukon végig.

– Ne jöjjenek már, hisz megfulladok itt – mondta, vagyis nyögte a kalauzné a perronon, aki mintha viharos tengeren hánykolódna a hullámokban, ugy küzködött vállaival a testek közt és a karjával a csengő szijját rángatta, hogy jelt adjon, vagy talán csak beléfogózott, hogy állva tudjon maradni s ne gázolja le az az izgatott népgyülés, amely a villamos perronján minden eszményi cél nélkül összecsődült.

– Tegye azt – lőtte le a kalauzné zokszavát egy középkoru polgári férfi, aki legutoljára felküzdötte magát a lépcsőn és a talpa alatt a biztos talajat érezte. Tegye azt – mondta fürgén az uriember és ugy nézett körül, mint akinek sikere van és a tapsot akarja megköszönni. Csak annyi sikere volt, hogy a kalauzné elnémult, egyébként nem volt sikere, nem nevettek és nem mosolyogtak és nem volt elég kényelmük, hogy vele rokonszenves pillantást cseréljenek. Sőt észrevettem, hogy egy bágyadt arcu s őszülő halántéku hadnagy utálva nézte meg az arcát ennek az uriembernek és szemmelláthatólag rágta egy kicsit az állkapcsát csukott ajkai mögött. Bizonyára kedve lett volna leinteni e kedélyes uriembert, aki a kalauznénak azt -108- mondta: Tegye azt. De az ilyen szerep katonának nagyon kényelmetlen, jobb hallgatni.

Jobban tenném magam is, ha hallgatnék, vagyis jobban tenné ez a penna is, ha ezt a milliótlan milló baj között elenyésző csekélységet fel nem hozná a nagyközönség előtt. Bizonyára müveltebb és hálásabb témát is lehetett volna keriteni a jelen hivatlan penzumhoz, amelynek ugy sincs semmi szerepe az élet rendezésében és semmi reménysége nincsen, hogy változtathatna valamit a világon.

Csak az volt eszemben, hogy a régi világban sokat lehetett hallani ezt a vicces kiszólást: Tegye azt. Tán tiz éve, hogy a legjobban divatban volt, akkoriban nem volt vidéki szinpad, amelyen a jellemkómikus ne mondta volna több izben egy felvonás alatt, hogy: Tegye azt! Az anyósnak, aki kijelentette, hogy: „Akkor örökre elhagyom ezt a házat!“ – annak felelte: Tegye azt! Vagy ugy mondta: Tegye azt óh! Kávéházakban, házibálokon, kedélyes összejöveteleken használták sokat ezt a közös szellemességet, amihez nem kellett szellem, csak éppen hogy tudja az ember és az alkalmas pillanatban elsüthesse. Egy pár éve nem igen hallani, hogy „tegye azt“, az ilyen portéka megunódik és lejárja magát.

El is felejtettem már, hogy hallottam valaha s az az uriember deritette vissza memóriámban, aki ma a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. A kalauzné attól tartott a perronon, hogy megfullad, vagy legalább is azt hitte, hogy meg kell fulladnia vagy csak képzelte, -109- hogy megfullad, ha ennyien dörzsölik, préselik, lapitják, vasalják, furják és gázolják köröskörül. A kalauzné, ha képzeletben levesszük róla a sapkát, szürke bluzt, jegytáskát és mindent, egy Éva, ki csókra s anyaságra teremtődött és aki teljesen ártatlan abban a hátborzongató bünben, hogy legeslegelső elődje megkóstolt egy szép almát. Ez a mai uriember azt kivánta, hogy fulladjon meg a kalauzné. Azt mondta neki: tegye azt. Halálra itélte. Ha meggondoljuk, hogy a kalauzné nem vétett egyebet, mint hogy meg akart mozdulni s el akarta inditani a kocsit és jegyet akart adogatni, nagyon is tulzottnak látszik számára a halálbüntetés, akármilyen alacsonyra szállitotta le korunk az emberélet értékét.

a télen vagy a jövő télen béke lesz. A télen? Az ember tulajdonképpen nem hiszi, hogy még holnap is háboru lesz. Csak az önáltatás őrzi az embernek a világon való türelmét, hogy éjjel, ha kisüt a hold, a népek halkan összebeszélnek és reggelre szent a béke s áldomásnak felhörpentik a Léthe minden csepp vizét. De azt mondják, a télen csakugyan béke lesz. Oroszországgal kezdjük a békét és ha a nagy Oroszország, amelynek annyi tenger népe van, le tud mondani róla, hogy embereit ugy hullassa, mint merengő gyermek ujjai közt a homokot hullatja, a többi nemzet is észbekap és stande pedante abbahagyja a jajszóval folyó játékot. Oroszországban hamar leesik a hó, errefele még ősz van, amikor ott már a szánkók zörögnek és az izvoscsik a nyakába dugja az orrát. Oroszországban máris tél van, lehet, hogy mire felkelek reggel, a valóság már azonositja magát álmunkkal, lehet, hogy már ereszkednek lefele a világra a béke lágy fehér hópelyhei.

Azt mondják, Oroszországban a müvészet nem dobta magát fakir-álomra a háboru miatt. Azt mondják, Szentpétervárott soha nem hallott fényes koncerteket tartanak és minden muzsákat ünnepelnek lázasan. Mi -111- más is volna akármilyen müvészet, mint az élet jelentőségének emelése, mint az emberek felvilágositása, vigasza s gazdagitása? Azt mondják, minálunk is nagyszerüen beüt minden müvészi vállalkozás. Azt mondják, ahol kinyilik egy szinház vagy szinházféle, ugy rohannak bele az emberek, mintha jégeső verné őket az utcán.

Akik élhetnek, nemcsak élni akarnak, hanem jól is akarják érezni magukat, sőt mennél jobban igyekeznek érezni magukat. Isten nem veszi tán bünömül, hogy kritika nélkül leskelődöm s hallgatózom és távolról ütögessem a két tenyerem egymáshoz, akármilyen hamis hangokat hallgatnak és akármilyen gyarló kunsztokat élveznek az emberek. Jaj, csak élvezzenek, mert az életet élvezik a legutolsó dalcsarnokban is, és ha a népek élvezni s örvendezni vágynak, annak valami emberséges eredményének kell lenni. Ha részvétlenek is, ha gonoszak is, ha bármilyen önzők is, le kell rázzák magukról ezt az állapotot, amely fiaikat és barátaikat a kórházakba s a sirokba hurcolja. Mégis csak zavarja a mulatságot, ha a gyász hollója minden percben belékárog a mulatóházak zenéibe. Az élet szenvedések kertje. De bár csak az élvek édenének fognák fel most egyszerre mindenütt a világon.

Azt mondják, husjegyeket és cukorjegyeket is fognak kiadni. Azt mondják, vajtalan napok is lesznek, ahogy hustalan napok vannak. Azt mondják, tizenegy órakor lesz a záróra vendéglőkben és kávéházakban és mindenütt, ahol most egy óráig zughat a közönség. Azt mondják, hogy a Ritzben délután nem lehet helyet kapni -112- a hallban a teánál. Azt mondják, a Dunaparton valami Barban igen finom hangulat van éjfél körül, zongoráznak és a zongorista németül énekel és az valami hercig legyen, az ember Bécsben képzelheti magát. Azt mondják, a Kárpátokban térdig ér a hó s a hideg éjszaka reszeli az emberek arcát és megfagyasztja a meleg könyeket, amelyeket a követelő szél kihiv a szemekből. Mindenfélét hall az ember, ha a városban forgolódik. A csillagok egyformák odafenn a sötétkék égen ilyenkor este a front fölött és a Hinterland fölött és az ellenséges államok fölött és a semlegesek fölött. Egyformák, de milyenek?

Arany vagy ezüst, vagy fehér, vagy sárga, vagy parázs a csillagok szine, ki tudná pontosan megmondani. Most jut eszembe, hogy alig is beszéltem ezt meg valakivel, mióta élek. Pedig ez nagyon érdekes, nem? Láttam már kékeknek is a csillagokat, sőt ugy is tetszett már, mintha zöldek lennének, csak nem mertem szólni. Volt hogy csupa apró gyémántnak látszott a sok csillag odafenn, olyannak, amilyen az ablakos tótoknak volt, akik a faluban az üveges láda alatt görnyedve kántáltak: Ablakot csinyálni ablakoooot… és az utfélen leültek száraz kenyeret és avas szalonnát ebédelni, olyan szegények voltak és mindnek volt mégis egy pici kis darab gyémántja.

De régi állomás a püspökladányi állomás. Mióta élek, mindig ilyen zajos, homályos, füstös, ócska stáció. Debrecenben uj állomást épitettek, Nagykárolyban is, Szolnokon is, Cegléden is, nagy-nagy téglapalotákat, előttük keramitból van a perron, amelyen az átszálló utasok és a helybeli várakozók sétálnak. Szép nyári délutánokon korzónak látszanak ezek a vidéki perronok, ahol a mozgalmas nagyvilágot élvezi a fel és alá sétáló intelligencia. De Püspökladány olyan maradt, amilyen volt és ha magamnak irnék, nem az ujságnak, azt irnám, hogy olyan maradt, mint Magyarország és olyan, mint az Alföld és mint az élet és leirnám magamnak emlékbe, hogy Püspökladány pályacsarnokában a kormos tető alatt a lezárt hangulatok kezdtek ki velem, kiutasitott remények kaparták a szivem ajtaját és olyan fájdalmak üdvözöltek, amelyeknek már szégyellek visszaköszönni.

Nem is Püspökladányról van szó, csak az indóházról. Püspökladányt sohasem is láttam, amint nem igen látta senki a közt a rengeteg sürgős utas közt, aki Püspökladányban kiszáll és beszáll. Ez itten gócpont és átszállás és csatlakozás és váróterem és ugynevezett étterem. Püspökladány község valami egy kilométerre -114- van meghuzódva az állomás háta mögött, akácfák árnyai közül nyulik fel a református templom tornya, mintha mutatóujjával mondaná a község: én is a világon vagyok, hiába nem vagytok rám kiváncsiak.

Most öreg magyar katonák ácsorognak a korlát mellett kegyetlen hosszu szuronyaikkal, az első vágányon katonavonat áll, a harmadik vágányon is katonavonat megyen el, a hatodik vagy hányadik vágányon teherkocsik unatkoznak mozdonytalan, rajtuk ágyuk, vöröskeresztes kocsik és ekhós eleségkocsik állanak és furcsa, tiszta s bánatos rajzot tesznek a mögöttük szürkülő délutáni égen és eszébe hozzák az embernek azokat az árnyékjátékokat, amelyeket idegen mutatványosok hoztak volt az orfeumba.

Az ember megnézi a vaggonja számját és beszalad az I. és II. osztályu étterembe Ladányban. Zördül és zördül mindig az üveges ajtó, teli van az étterem tisztekkel, a monarchia tisztjeivel és Németország tisztjeivel és polgári utasokkal, ülnek, állnak, forgolódnak, tolonganak, lárma van és kapkodás és csapkodás. Régente a sarokasztalnál a községi nőtlenek üldögéltek már ilyenkor, spriccereztek és gyurták ajkaik közt a Hölgy émelygős szopókáját. Mi lett velük?

Egy tea kilencven fillér. Porcukor van mellette, olyan mint a kősó. A csésze alján mult évtizedbe visszamenő sürü repedezés. Annyi baj legyen. Csak hoznák már azt a teát. Rögtön, rögtön, rögtön, ez a mai időszámitás szerint egy negyedóra. Valami süteményt is árulnak, egy asztalnál gyürik befele zörgő fluszpapirosba. -115- Az is kilencven fillér. Odamegy az ember, szeretne belőle, mert mindenki vesz. Lekváros tészta. Az ember rámutat egy porcióra, hogy kérem azt a tésztát. Igenis, elkapja valaki. Az ember akkor maga nyul egy porció után, azt is elkapják. Köröskörül állják és táncolják az asztalt. Egy tucatszor nyujtja s tartja az ember a kezét a kezek közé, melyek markolnak, vájnak, áskálnak, repkednek és dideregnek a lekváros tészták fölött. Bizony isten, megér kilencven fillért (mert már odaadtam a pénzt) a kezek látványa, e keserü illusztráció. Jőjj művész, rajzold le hamar a kezek viharát a lekváros tészta felett és ird alá: 1916, vagy akármit irj alá, nem bánom, a legnagyobb gondom, hogy magam is kapjak már ebből a lekváros tésztából.

November 3, az van irva szinlapokra, bélyegzőben a levelen, ez látszik, az ujság homlokán is legfelül. Egybehangzóan vallják, hogy november harmadika van. Gondolom, nem sokat adtak rá a szedők, akik a dátumot kiszedik a nyomdában, sem a postán a szolga, ki a bélyegzőben éjfélkor a dátum számát kicseréli. Csak az lehetett a fejükben, hogy 2 után 3 következik. Oh magam se lelem abba kedvemet, hogy az egész világ ellen megálljak magamban azon töprenkedni, hogy tegnap másodika volt, ma meg már harmadika van. Ugy kell annak lenni, ahogy elintézte korunk, hogy az ember a maga belső világát kiüritse s bizonyára nevetséges volna még a földön azon fennakadni, hogy a nap lemegy az égen és a hold feljön, amennyiben asztronómiai körülmények nem akadályozzák. Bizonyára bármilyen nagy és akármilyen csekély dolgon eltünődni szégyen volna. Bizonyára természetes, hogy a gondolatok, amelyek emberi fejben villogtak és amelyeket drágakövek gyanánt kezeltünk, egyszer csak elvesztették értéküket és annyiba se számitanak, mint a máramarosi gyémánt. Ez igy van rendjén bizonyára s a jövendő emberiség eltüri szépen, hogy az eszében mindenféle megfoghatatlan -117- izék uszkálnak és nem fogják egymás fejét bóditani gondolataikkal. Az élet helyettesitette az ember eredeti fájdalmait és talán mindörökre ugy lesz, hogy többet foglalkoztatja a halandók lelkét az, hogy a cipő milyen drága vagy milyen olcsó, mint az, hogy a mai nap elmulik és vissza nem tér sohasem. Illetlenség volna bizonyára most az embernek a száján kiszalasztani, hogy istenem, a tegnap odavan és nem lehet spárgával visszahuzni, mint a gyermek a sárkányt, ha el akar szökni a széllel.

Az elveszett világban alighanem akadtak olyan kedélyek, akik estefele halk szobában, mikor a csipkefüggöny rajzolatja a polituros ajtóra vetődik, elcsodálkoztak és elborultak mint a szobában a világosság és rajtacsipték életüket, amint lábujjhegyen oson elfele s mesélhetetlen megdöbbenést éreztek a nap lementén. Vagy a fasorban estek át az elmuló nap meglepetésén, mikor a kigyulladt lámpák átsütnek a lombozaton és a fa lebocsátja maga elé árnyékát, mintha le akarna rá feküdni. De mi már ezen az elfordult világon fel vagyunk mentve a teremtés háboritó titokzatai alól. Kérlek, véletlen olvasóm, avval ne gyanusits valahogy, hogy valami haszontalansággal akarnék itten tolakodni abból, ami az ember ugynevezett lelkében bennemaradt a multból, mint rostában a pelyva. Azon, hogy harmadika van, ártatlanul akadt meg a szemem ma az ujság homlokán. Mást olvastam volna, de ott fehér volt a lap, igy osztán a pillantásom ráért eldévánkozni a dátum céltalan számjegyén. -118-

Aztán elnéztem a fehérséget, ahol máskor fekete betük szoktak sorakozni s eszembe jutott a fehér szinről a hó. Nagy ügyesen elgondoltam, hogy a hó megint le fog esni nemsoká, legalább amióta élek, minden télen leomlott a hó a mennyboltból. Gondoltam, a hó maga olyan nagy csoda, hogy igazán sokkal kisebb csoda lenne, ha szőrme lenne most, ami lehull majd, fehér szőrme, hóprém, vagy hógyapju vagy mi s idelenn bélésnek, gallérnak, muffnak, mindennek használhatnák. És esetleg kiderülne, hogy ez a rendkivüli hó a leggyöngédebb és legnemesebb az összes szőrmefélék közt és szegény delnőcskék megsemmisülve tapogatnák az ő drága hermelinjeiket és csincsilláikat.

Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva… azt mondja M. Briand. Abban a drága szép Párisban mondta, átszellemülten szomoru novemberi napon, mikor Boulogne erdejének lombjai kékszürke fátyollá lettek, mikor a Tuileriák kertjében a Csók márványszobrát a köd álomba rejti, mikor azokat a rucákat, akik a Parc Monceauban egy művelt tócsán uszkáltak, kiveszik onnan, hogy be ne fagyjanak és aztán nem tudom mit csinálnak velük, talán ugy gondoskodnak jövőjükről, hogy megeszik őket. (Tán nem is uszkáltak már ezen a nyáron ott a francia kacsák, tán oda kellett adniok életüket a hazának, vagyis a közélelmezésnek, anélkül, hogy az előkelő sétakert tavacskáján egy napig is illegethették volna hátuljukat). Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva, mondta M. Briand, franciául, azon a nyelven, amely nyelven Flaubert a Szent Antal megkisértetését leirta, amely nyelven de Musset sirdogált, Talma deklamált, Yvette dalolta édes-hamis dalocskáit.

Példa nélkül lesz… a franciaországi szivek már abban vannak, mikor öt óra van, hogy hatra vége lesz a háborunak, hat órakor, hogy hétnél tovább már igazán nem tarthat és fél nyolcra már annak rendje és módja -120- szerint megkötötték azt a rossz békét. M. Briand azt mondja most, hogy a tavaszi offenziva példa nélkül lesz. A tapintatnak, művészetnek, kellemnek, bonmot-knak, gyöngédségnek és fényes emberségnek nyelvén mond ilyet M. Briand. M. Briand egy sovány, fakó képü, fekete bajszos ur. Arcában valami démonit keresnék, valami kisértetieset, de nem látok rajta semmit. Tavaszi offenziva. Még legalább egy félesztendőt mond be a maga véréből való férfiaknak és anyáknak és szerelmeseknek és testvéreknek. A francia nyelv mintha a pokol hivatalos nyelve lenne már. Ez is olyan fájdalmas lenne, ha ezen minden nem fájna jobban. Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva. Az emberrel délibáb incselkedik egy pár pillanatig, óh milyen offenziva lesz az, ami példa nélkül lesz? Szalagos fehér selyem zászlókkal, hóbortos karneváli jelmezekben, amelyeken a nagy gombok pogácsából vannak, bolond nagy ibolyacsokrokkal a szivük felett, almabortól édes és ferde szájjal, mi-carémei hólyagsipokat fujva küldik majd a tavasszal rohamra a franciákat az ugynevezett ellenség ellen és a támogató tüzérség hátulról lekváros lepényt, kolbászt és gyürükkel és cukorkákkal és datolyával töltött szerencse-zacskókat lő majd a német árkok közé s a poiluk medvemozdulatokkal, vihogva ölelkeznek össze majd a boche-okkal és bolondos jelekkel mutogatják majd egymásnak, mennyire örvendenek a szerencsének és otromba nagy csókokat cuppantanak egymás orrára, mint a bohócok szoktak az arénában. Ez a tavaszi offenziva példa nélkül volna, igazán. Ilyen offenziva még nem igen adta -121- magát elő a történelemben. M. Briand nem ilyesmit gondol. Együgyü felfogásommal nem birok rettenetesebb offenzivát elképzelni az olyannál, amelyben csak egy ember is meghal. Egyetlenegy ember. Mint mikor az ember egy ujját tartja föl mutatni: egy. Akármennyire hatalmasakat és pazarakat gondol M. Briand magában, a franciák se tudnak tán egyebet találni benne, mint a legutálatosabb tehetségtelenséget.

Azt adtak ma valahol, vaskrajcárt. Egy boltban adták, mikor visszaadtak. Olyan nehezen akar az ember emlékezni estefele arra, ami délben volt. Mintha folyton üzné s tagadná az ember a jelent. Hamarabb és világosabban emlékszünk olyan dolgokra, melyek három esztendős korunkban adódtak elő, mint például világraszóló eseményekre, melyek tavaly történtek meg tavalyelőtt. Igaz, hogy a világraszóló nagy dolgok nem valami őszintén érdeklik az egyént. Mi az a világ? Ki az? Hol van az? A filozófusok könyveikben tárgyalnak arról, hogy a memória kezesebb a régen mult dolgokkal szemben, legjobban viselkedik pedig akkor, mikor a gyermekkort kérjük tőle számon. Talán mert a gyermekkort a legjobban kedveli az önző emlékezet. És a nevezetes komoly férfiak, a bölcsészek is, amint törvénybe igtatták ezen észrevételt, a maguk életére gondoltak és szivükre szoritották a gyermekkor emlékeit, amelyek halovány rózsaszinüek, mint a bogáncskóró virágja.

A vaskrajcárnak, annak a szinéről vágytam szólni, mert el fog szaladni róla, mint ez a nap elszalad. Egy kevés nikkelcsillogás van rajta, egy kis hideg fény, mint a novemberi napsütés. Valami gyönge ünnepélye van rajta annak, hogy uj, hogy most jött, egy bizonyos hiu mosoly, mert megnézi mindenki, akinek először kerül -123- a kezébe s fáradt és kábult eszméletében jelzi magának, hogy: nini, vaskrajcár. A segéd, aki visszaadta, az is üdült az ujságon, azt mondta: Vaskétfilléres, tetszett már látni?

Micsoda öröm, micsoda meglepetés az ilyesmi, micsoda élmény? Isten tudja. A gyermek ocsudik fel ilyenkor az emberekben egy pillanatra, az ártatlanság tér magához, ami játékszert lát ebben a gonosz portékában és valami kedves közösség fut el az embereken, ami tiz éves korunkban elhagyott bennünket. A vaskrajcár, fölösleges soraim tárgya, igen kicsi pénzdarab, primitivebb, mint a bronzkrajcár volt és a 2-es számot pártoló koszoru rajza makacsul egyszerü s nem hasonlit semmiféle valódi növényalakulathoz. E szegénysorsu józan kicsi pénz ugy néz ki, mintha törvényesiteni akarná azt a kifejezést, hogy a krajcár az „egy vas“. A krajcárból csakugyan egy vas lett. Ha azt mondják valamire, hogy egy vasat se ér, hát itt van, ez az a vas.

Most még nem fogdosták le róla a körmöcbányai fényt a kalauznék kezei. Bizonyára történik vele egypár visszaélés, a csalafinta szegények elsütik itt-ott tizfilléres gyanánt az első napokban. Isten bocsássa meg ezeket a kicsi bünöket, mert az emberek csak a nagy bünöket bocsájtják meg. Egy-két nap mulva elvesztik már a szinüket a vaskrajcárok, sötétszürkék lesznek, mint a vashatosok, egyformák lesznek, mint az emberek, akikről ugyancsak leszed ez az idő minden külön fényt, sajátságot, mindent, amit pepecselt rajtuk az élet, mig volt élet.

Ezt kiáltották az urak a kávéházban. Szivaros! – és erre előjött egy lapos faládával egy tizenkét éves kis öreg ember komoly fekete zakkóban vagy smokingban, lapos fekete masnival a gallérja alatt és feltünően nagy cipőben, amelyre rendesen igen bő pantalló borult. Itt-ott egy hetven esztendős szivaros gyerek jött a ládával, fehérfejü, összement öreg bácsi, ki már régen elmult pincér és főpincér és ruhatáros és telefonos és mindenből kifáradva végezte ott, ahol a pálya kezdődik a kávéházban: a szivarosládánál. Vagy nem jött elő senki a hivásra s akkor a vendég megint elkiáltotta: Szivaros! Szivaros! A főpincér átvette a kiáltást és ő is belekürtölt a villanyfényes ködbe: Sziaross! Hol jár az a kölyök! A szivarosgyerek végre közeledett a vendég irányába s a főpincér hamar adott neki egy kis taslit buzditásul, vagy elborzolta a frizuráját egy legyintéssel, vagy csak a hátába nyomott a tenyerével, hogy siessen már a nagyságos urhoz.

A szivarosgyerek ládája teli volt szivarral meg cigarettel. Regalia Media, Trabucco, Tisza, Regalitas Britannica s Virginia voltak a ládában mint szivarok, a cigaretteket az aranybetüs és aranycsillagos Princesas képviselte, mig a világbéke utolsó éveiben a magyar -125- trafik többi büszkesége is be nem köszönt a ládába: Amneris, Giubek, Dames, Coronas, Khedive s más dohányfantáziák. Ugyanerre a históriai időpontra esik körülbelül az államnak az a reformja, mely a Princesast arany csillagától megfosztotta s fekete betükkel látta el az arany betük helyett. Mind a két formájában millió meg millió Princesas, ment füstbe a budapesti márványpagodákban és a füstben mennyi, de mennyi óra s mennyi élet és mennyi élhetetlenség.

Azonkivül szivarszipkák táboroztak a szivarosgyerek ládájában, amelyekbe a szivarosgyerek bele szokott volt nézni, mielőtt átadta s igy kacsintott a nagyságos urra. Meg még bélyeg is volt a szivarosládában és anzikszkártya is az unatkozók, ügyesbajosok és bohók számára, kik hitel- és szivügyleteiket a kávéházban szokták lebonyolitani. Ebből a portékából, vagyis a forgalmazott összegnek reá eső percentjéből és a vendégektől nyert borravalóból jött össze a szivarosgyerek jövedelme.

A borravalót, mint jövedelmük tetemesebb részét, a szivarosgyerekek minden eszközzel igyekeztek gyarapitani. Tréfálkoztak a nagyságos urakkal, lóversenytippeket adtak, vicceket adtak le, közel engedték férkőzni egyéniségükhöz a vendégeket, állottak az asztalnál és lelkesen mulattak a társaság vidám beszélgetésén, amennyiben el nem zavarták őket az asztaltól. A borravaló biztositására az egész szektának megvolt az a fogása, hogy ha vissza kellett adniok, a visszaadandó pénzben tiz fillért mindig krajcárokban adtak. -126-

A vendég könnyedén odatolt a szivarosgyereknek három krajcárt, vagy akár kettőt is. Sok kicsi sokra megy. A szivarosgyerekek személyiség a társadalomban, öncél, egzisztencia. Nem ritkán, vagyis nagyon sokszor egy familiának a létalapja volt az, amit a szivarosgyerek hajnalról-hajnalra hazahozott. Némelyik szivarosgyereknek, akárcsak némelyik felnőtt családfentartónak, bizony nem a kötelesség volt az uralkodó szenvedélye. Voltak könnyelmü, lump társaságaik nekik, amelyek hajnalban a köruton tekeregtek cigarettázva s fütyörészve, tört plasztronjaikkal mint valami liliputi gigerlik és a hajnali utókávéházakban egy-egy nagy sarokasztalt körülültek és hallgatták a cigányt vagy billiárdoztak vagy a kicsi sportlapok fölött dugták össze vizes kefével vasalt fejüket és plajbásszal jelezgették különvéleményüket a sportlapon.

A láda, melyet a hónuk alatt hordoztak, vagy a nyakukban viseltek szijjon, most a mult homályos raktárába kerül, annyi minden holmival, ami városunk, korunk, világunk volt. A szivarosládát Isten áldja, de mi lesz vajjon a szivarosgyerekkel? A szivarosgyerekek élőlények és nekik is élni kell tovább is, azaz megélni, ami legfőbb és immár egyetlen ambiciója mindenféle egyéniségnek a világon. Micsoda pályára fordultak a szivarosgyerekek? Isten veletek. Vagy ott maradtok a kávéházban, egy nap alatt felnőttetek pincéreknek? Akkor bocsánat, hogy tegeztem magukat.

Ahonnét a meglepetést várta mindig az ember, ahonnét a tiszta, meleg, nevető igazságot remélte (mig várakozás és remény, mint két siró árva, el nem aludtak egymás árnyékában), Franciaország, a franciák hona, kábán és ügyefogyottan kullog utánunk mindenféle kedélytelen óvatosságokkal, amelyekkel tovább vonszolhatják a háborut, mintha az valami nagy szerencse volna. Utánoznak a franciák, akik kegyetlen mosollyal szokták volt nézni, hogy őket utánozzák. A franciák utánozták a zárórát, utánozták a hustalan napot, utánozzák a cukorhiányt és utánozzák a kenyérjegyet.

Egyformák lettek ellenségeikkel, ugyanazt a célt kiáltják, ugyanazok az ötleteik, a gondolataik és gondjaik. És a fájdalom ó betüje, mely annyira divatba jött a szavak között, éppen oly szaporán hangzik a franca ajkakon is. Ha jól a szeme közé néznének egymásnak ezek a népek, csodálkoznának, hogy mennyire hasonlitanak már egymáshoz. Munkájuk, szenvedelmeik és szenvedéseik, szempontjaik, életmódjuk, szivük vagy szivtelenségük, lelkük vagy lelketlenségük, egész világuk mennyire harmonizál vagy hogy mondjam. Ennyi közösség, ilyen azonosság, ily egyetértés még nem is volt sohasem. Ilyen összebeszélés még nem volt a világon. -128- Mintha rokonok lennének, testvérek, ugy egyeznek minden dolgukban. Micsoda különbség, micsoda idegenség, miféle nézeteltérés volna még itt a nemzetek között? Elvarázsoltan, elátkozottan, lankadtan küzködőknek tünnek mind egy hideg mezőben, gyászborulat alatt és misztikus iparkodással siettetik egymást a Halál elé, ki nyugton áll a horizonton.

A legujabb francia szellemesség az, hogy a kenyeret csak egyféle lisztből szabad ezután sütni. Bizonyára nem abból a szép fehér lisztből, amiből akkor sütötték, mikor még minden idegennek szerettek adni belőle. Jó kenyér volt a párisi kenyér, kedves kenyér volt. Fehér volt a béle, mint a kalácsnak és a formája is olyan volt, mintha kalács lenne. Hosszu fehér kalácsot kapott az ember a Duvalban, a Café-Restaurantban, a Brasserieben a tányérja mellé. Nem számitották fel, mennyi kenyeret evett, ahogy vendégségben se számitják, és sok kicsi vendéglőben, ahol az ember megfordult, a bort is ugy adták ebédhez vagy vacsorához, mintha szüreten volnánk. Az üveg bor is járt az étkezéshez, mint Isten áldása. Mindez elmult és tönkrement.

Kimehetünk még valaha Párisba, s ha mehetünk, kivánnunk-e menni vissza oda, hol Páris volt és ezután Franciaország fővárosa lesz ottan és az emberek franciául beszélnek majd, mégsem a franciák lesznek ők. És ha megint abból a fehér lisztből sütik hosszu, ropogós kenyerüket, annak az izét elveszi valami. Nem lesz kenyerünk a francia kenyér.

Pénteken este, vagyis már délután tovább fog folyni a müvészet Budapest városában. Délután négy órára már kinyitják a mozik pénztárát, estére orfeum, kabaré, szinház pénztárnoknői és pénztárnokai is beülnek a szezámi fülkébe, hol a maguk csodálatos foglalkozását üzik. Érdekes személyek ők, a pénztárnoknők és a pénztárnokok a világ mulattató házaiban. Nagyon soknak, akiket láttam életemben, az arca memóriámban őrződik. Sajátságos ünnepélye van ezeknek az arcoknak, mint az ismeretlenek fotografiáinak szokott lenni. Párisban és Londonban frakkban jelennek meg este, ugy fogadják az ugynevezett nézőt a pénztár ablaka mögött. Minálunk nem huznak frakkot a pénztárnokok, ahogy általában a nézők sem öltözködnek estélyileg, mikor a szinházba mennek.

De hétköznapi ruhában se hétköznapi lények a pénztárnokok, a szinház varázsa, rejtelme mintha bennük lenne legigazabban, ők látszanak legbizalmasabb lábon állani a teátrom szellemével. Néztem már őket müködésük közben, ami a pénz váltásából, visszaadásból és jegykiadásból áll. Azonkivül egy iv papiroson ceruzával irogatnak, huzgálnak, jeleket tesznek, és a -130- falon a hátuk mögött, mint katonai térképek, ugy függnek a papendekli-táblák, amelyek a szinház keresztmetszetét és nézőterét ábrázolják. Karzat, erkély, páholyok, földszint sürü s kisértetien üres széksorokkal, a pici székek támláján egy-egy szám mindenütt és a széksorok elején római számok jelzik, melyik hányadik sor.

Az a sok kicsi szám, amely a széksorokra van téve a szinházi térképen, egyszer csak elkezd jönni a rács elé sorban, azaz össze-vissza, zsöllye, karzati szék, erkélyszék, támlásszék és zártszék jön mind emberformájában, hölgyek, urak, aggok, ifjak, leánykák és katonák járulnak a pénztárhoz. A pénztárnoknőnek vagy pénztárnoknak csak a kezekkel és a hangokkal van dolga, föl se néz, hogy az arcokat lássa. Talán nem is ingerli az őket, ki hogy néz ki, talán megvan nekik magukban az ő világuk és egy igazságot látnak ők is maguk előtt az életuton. A hátuk mögött a fülkében sokszor látni lehet egy uriembert, aki érdeklődve hajolgat a pénztárnok jegyzetei fölé, meg a nyitódó, csukódó fiók fölé, hol a bankjegyek és ezüst pénzdarabok gyülekezése van. Meg a kék és lilaszin és barna, sárga jegycsomókat és kiváncsian nézi, melyeket a pénztárnok ujjai sebesen lapoznak, mig egy vagy két jegyet kikapnak a testvériesen simuló csomóból. Ez az uriember, akinek ebbe az elszigetelt helyiségbe szabad bejárása van s igy érdeklődik a pénztárnok buzgalmai iránt, alkalmasint rokona a pénztárnoknak, vagy lehet, hogy maga a direktor. Emlékszem a diákkorból, hogy a nagyvendéglőben játszó szintársulat kasszájában a jegyeket a direktor adta személyesen, -131- aki délben cilinderben és pepita ferencjózsefben ment végig a piac-téren. És mikor odabenn a nagyteremben már Lumpácius Vagabundus javában énekelt, a direktor odaki maradt a pénztárban és oly elmerülve rakosgatta toronyba a forintokat és hatosokat, akár a füszeres este, mikor a forgalom elpihent.

A pénztárosok is a nagyvárosok szinházaiban odaki maradnak a fényes fülkében sokáig, mialatt a szinházban sötétség van és a nézők néznek és hallgatnak. A pénztárnokok vajjon voltak már szinházban? Vagy nem is kiváncsiak a szindarabokra, mint mi közönséges emberek, akiket közönségnek neveznek? Vagy láttak-e már ők egy szindarabot a szinházban elejétő végig? Talán most, hogy nincs pénztár a mult szerda óta, unatkoztak és elmentek volna ők is valami szinházba nézőknek. Milyen furcsán eshet nekik, hogy mikor végre szabad estéik vannak, nincs hova menni. Valószinüleg a pihenés és az abba beléragódzó unalom nem olyan jó nekik, mint az izgalmas ülés a pénztárban. No, pénteken már ők is megint mehetnek szinházba.

Rajtok maradt az utcai lámpákon a fátyol, amibe tegnapra pólyálták fázós üvegjüket. Ma reggel is halovány fekete bánattal nézegettek álló helyükben a lámpák. Intézkedés volt-é, hogy fátyolban maradjanak még valameddig, vagy még nem intézkedtek a fátyolburkolat leszedése iránt és véletlen, hogy a mai napot is fátyolban töltik, én nem tudom. Az éjszaka nagy siralmat csinált minékünk a láthatatlan bakter, aki az egész világon igazgatja a sineket az ő saját regulája szerint. Az utcai lámpák Pesten fátyolban maradtak mára. Látod a fátyolos lámpákat? Nézed? Mert a lámpa lát, néz téged, fekete fátyolban tekint reád. Mintha csendesebb lenne a zörgés az utcán, mintha valami halkság lenne az utca felett, mint mikor nagy hó van, nem? Mintha fátyollal hangzanának a lópatkók és a kerekek és a csengetések. A fátyolos lámpáktól van. Olyanok, mintha máskor is láttuk volna már igy az utcán őket, régen valamikor, de mikor? Soha. Csak ugy képzeli az ember. Olyan az, mint a szüzi révülés, mikor olyan tájat, jelenetet, arcot látunk viszont, akit soha nem láttunk még, olyan mint mikor nyomasztó emlékeink jönnek olyan dolgokról, amelyek meg nem történtek velünk. Igy -133- kivánjuk sejtelmünkben a lámpákat? Igy kellene fátyolban állaniok?

Mintha lelkek volnának ezek a fátyolba vont lámpák, érzékeny és virrasztó lelkek a városon. Mintha a költők szemei néznék itt az életet, ugy néznek ezek a fátyolos lámpák. Fájdalom és ünnepély minden fölött. Az emberek szegénykék csak ugy forgolódtak a fátyolos lámpák alatt ma is, mint szoktak akármikor. Olyanok voltak, mint szoktak lenni. Csakugy gyürték egymást a Nyugatinál, mikor a váltóállitó fiu a villamos lépcsőjén a tompa kolompot rázta nekik. Az iskolás lányok, akik délben haza felé libbentek, éppen ugy nevetgéltek egymás közt, mint szoktak, valami cuki dologról, ami óra alatt történt és rajongtak tán arról is, milyen guzi lesz megint korcsolyázni, mert itt a december és maholnap jég lesz már. És a kocsis éppen olyan keserves méreggel szállott le a bakról, hogy az elesett lovat feltámassza a kövezetről.

És a férfiak éppen ugy agyonpillantották a járdán azokat a szép nőket, akik izlésüknek és ösztönüknek kedveztek. És azok az emberek, akiknek nem áll mindig erre a fejük, éppen ugy loholtak vagy lógtak az utcán végig és keresztbe, üzletükbe, gondjukba, bajukba, hóbortjaikba s betegségeikbe sülyedve mint fejük tetejéig érő vizbe, melyből nem látszik ki nekik a világ és a saját maguk élete sem látszik nekik. A monstre-küldöttségek a trafikok előtt éppen olyan rendben és buskomolyságban néztek maguk elé és a rendőr éppen olyan türelmesen hátratett kezekkel sétált oldalt a tömeg mellett -134- fel és alá, mint szokott. Mindig olyan minden, mint szokott lenni.

Szivemben az van, hogy ilyen nehéz még soha nem volt az élet az embereknek. De igaz ez vajjon? Isten a tudója, ő a megmondhatója. Akad gyanakvó pillanat eszméletemben, hogy talán most a legkönnyebb nekünk, beszélő, gondoló, vágyódó, mozgó, nyugtalan mulandó csodáknak, mert csak állapotaink vannak már, mert a csapásoktól, amelyeket nyertünk, elvesztettük magunkat, mert a csillagoktól a szájig zuhantunk, amibe a falatot be kell adni, mert egy hig ürből páránk sürü, meleg, fáradt kicsi ködébe kerültünk, mert kinlódunk csak és nem szenvedünk, mert itt vagyunk és nem is tudjuk, hogy a világon vagyunk, észre se vesszük, hogy élünk és észre se vesszük, hogy eltününk.

Maholnap a vasuti töltésen, szántóföldön, kertben, meg egynémely városi munkánál ujfajta munkásokat látni majd az országban. Nem az a kerek sipkájok lesz, ami az orosz munkásoknak van, sem olyan nem lesz, mint a szerb emberek fakó sárga sipkája, melynek formája az ujságpapirból hajtogatott katonasipka (gyanutlan gyermekkor csákója), hanem az eleje felfelé ugrik, mint a negyvennyolcas honvédsipkának vagy a francia communardok sipkájának. Román katonasipkában lesznek uj munkásaink. Mennyi jut hazánknak az uj foglyokból, nem tudni, de biztos, hogy sokkalta több, mint uralkodójuk sejtette, mikor a megfelelő szép szavak kiséretében a csillagos nyári estén elküldte háboruba őket.

Tán már dolgoznak is a magyar földön román foglyok s a román sipka se valami nagy ujság. Ha Pestre is jut belőlük, itt is csak egy-két napig kapnak egy-egy pillantást a járókelőktől, akik harmadik esztendeje járnak-kelnek a háboru vénitő levegőjében és rokkant kiváncsiságuk alig is veszi fel már az uj figurákat. Hogy a román munkások is katonák voltak, ellenségek, puskát szorongattak és szuronyt markoltak -136- drága magyar gyerekekkel szemben és hogy a halál borzadályos cirkuszából jönnek, az már talán eszébe se jut senkinek, mikor meglátja őket. Az oroszról ki gondol valami idegent, valami melanchólikusat, ünnepit vagy vadat, mikor a hidon át csendesen hajtja a két lovat és viszi Budára a szenet és szórakozottan legyinget az ostorral s szokásból jelez a lónak ajkaival: prrr… és álmosan néz oldalt a Dunára, mintha Pétervárott menne a fuvarral a Néva hidján átal.

Csakugyan ugy néz ki, mint egy igazi orosz, mig le nem ugrik az ülésről, mert az ismerős jegyszedő intett neki, hogy van egy kis bagó. A tenyerébe teszik a bagót s akkor megköszöni, azt mondja: köszönöm szépen, Isten áldja meg. Egy külön nagyocska néphez tartozik ő, a hadifoglyok népéhez, amely el van szórva a világon, mint Izrael fiai hajdanában. Az orosz is, a szerb is, aki nehezebb természet, de végzi dolgát az állat eszméletlenségével (vagy intelligenciájával). Vannak még a hadifoglyoknak álmaik? Vagy álmatlanságuk, az van-e még? A vizbe, amit isznak, mennyi csepp került bele a Léthe vizéből? Tünődni ha ráérnek, mennyit tünődnek még arról a világról, ami volt és ami állandónak igérte magát? A képek, amelyekkel körül van aggatva lelkük tiszta szobája, mennyit fakultak már eddig?

A régi hangok emlékezetükben mennyit vesztettek eddig erejükből? Mellük tegezéből nem fogytak ki még a messzi távolba suhanó gyengéd nyilvesszők: a sóhajok? Van még egy sóhajuk minden estére? Tartanak-e -137- még sok titkos husvétot az élet hétköznapjain: szemeikből meglocsolják-e képüket könyekkel? E folyékony és tünendő drágagyöngyökkel szokták-e s módjukban van-e még magukat ajándékozni? Szivükön nehezebb lett-e vagy könnyebb a fájdalom bársony takarója, annyi napok és napok után? Dicső teher volna mindent tudni mindenféle emberről, minden változatait, szakadásait, rongyolódását, foltozódását, pókhálóját, mohát és aranylását minden egyes életnek e világon.

A szokatlan sipkáju románok is itt fognak kapálni, kaszálni, masinázni, zsákolni s fuvarozni, mint ezek a többiek. Vajjon mennyire szokják meg a magyarok ezeket a morc és satnya uj foglyokat? Milyen munkások lesznek belőlük? Ők mennyire szeretik majd meg ezt a népet? Nem nagyon bánnám, ha természetüket nem lenne idő kiismerni s e fölösleges kérdésekre nem válaszolna a jövő s kibeszélhetetlen szivességgel mondanék le a legszerényebb elmélkedésről is sorsuk felett, ha akár már holnap olyan világ jönne, hogy a román foglyok és mindenféle foglyok indulnának vissza a maguk hazájába.

Csudálatos egy nap volt ez a mai nap, a keddi nap. A volt világban minden nap csudálatos volt, mert a világon voltunk, de talán ildomtalan ilyenkor ilyesmit dadogni. Ma békeajánlatot tett egyik Európa a másik Európának. Ketten, két ismerős és önmagának idegen tömeg, rajongva összebeszélt a halálra. Mintha két egyén tette volna. Mint a minap irta a lap, hogy két reménytelen postáskisasszony együtt ment meghalni. Ugy ment világunk két darabja összeölelkezve pusztulni. Most az egyik világ ocsudik, bontakozik a halálos öleletből és bánattal és jósággal kezdi: éljünk.

Mintha lemondás volna, mikor békét akarnak. Istenem, mik jönnek és mennek az embernek zavart és eladott fejében. Valamit felfedeznek talán holnapra a földön, egy rengés a földnek és a tengernek minden pontján egyszerre fog érződni, egy zengés az egész égen egyszerre hallik minden tájak felett, talán egyszerre ejtik ki minden nyelven a népek: emberek vagyunk. Mint a regále-udvaron vasárnap az összeveszett nép közt elhallik egy ember szava: magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást.

Az ember, mint egy bölcs külföldi, kimondta, soha -139- nem áll élményei magaslatán. Mi volt ez a mai nap a világnak, mi volt minden fajta embernek külön-külön, mi volt nekem, aki mindenki helyébe képzelem magam és nem tudom ki és mi vagyok, nem látom és nem mondhatom, mit ért és mit jelentett és mit müvelt a mai nap. Mi történt ezen a napon? Délben azt hallottam, hogy valami előzetes fegyverszünet lesz. Akkor még nem volt az utcán az ujság. Egy órakor azt ujságolta valaki, hogy Románia letette a fegyvert.

Látni nem lehetett semmit a világ eseményeiből, csak az esőt, azt se mindenki látta talán, mert nem érnek rá figyelemmel kisérni a végtelen párhuzamosan és ködös szintelenséggel suhanó és suhanó vizcérnákat, csak nedvességet és a szurkálást és a hidegséget és a kellemetlen hangulatot tapasztalják és gondolják és mondogatják: esik az eső.

Mi volt ez a nap nehéz betegeknek, akiknek öntudatuk már elment előre szállást csinálni, kik a kórházi vaságyon feküdtek és ujjaik az ágy szélét tapogatták szórakozottan és szemeik a fehér plafond-t vizsgálták megmagyarázatlan kitartással? Mit tudtak ők a mai napról? Mit láttak ebből a keddi napból a vakok, akiket megvakitottak, vagy akik megvakultak? Mit hallottak a süketek, akiket megsüketitettek, vagy akik megsüketültek már harmadév előtt vagy süketen jöttek a világra? Mit mondtak a némák? Mit gondoltak az együgyüek és eszelősek és háborodottak?

Mi volt ez a mai nap a harctéren? A katonának, aki a shrapnell gyári szükölését hallgatta, meg a golyó -140- varrótű fényére emlékeztető sugárát, vagy pihenőben, a fedezék unalmában a gramofon részvétlen rekedt dalát hallgatta, annak mi volt a mai nap, a katonának, ki testének ismert térfogatában egész életét odakint tartja, az mit tudott erről a napról, a katona? Az ember, akit katonának nevezünk?

Az emberiség meg nem választott képviselői, a költők, e legboldogabb és legboldogtalanabb lelkek, e világ véletlenjei, vendégei, kémjei, incognito jött, idegen származásu látogatói a világnak, akik a sötét kutba néznek lefelé, mióta az van, amit háborunak kereszteltek el, ők felpróbálják emelni fejüket ma? Ők mit vágynak, mit akarnak s mit tudnak kimondani?

A rikkancs nyargal a járdán, elpöndöriti, akit surol futtában és lázit orditásával: Békeajánlat! Békeajánlat! Én hallom, felelőtlen visszhangot érzek melegedni, gerjedni, magamból, minden ablak mögül, az eltakart utcákból, vidékről, más honokból, tengeren tulról és a rikkancsot is ugy hallom, mintha a maga ajánlatát tenné. Békeajánlat nekem, békeajánlat mindenkinek, békeajánlat a világnak. Ugy kiabál. Csak elhallana a katonákhoz, mielőtt még a lapot megkapják. Még ma hallanák. De jó egy jó szó is az életben azoknak, akik élnek.

A bazárban kipakolták már a babákat. Jön a karácsony, a szeretet ünnepe s a gyerekek szeretik a babákat. A babák is biztos szeretik a gyerekeket, sőt a felnőttek is kedvelik ugylátszik, hisz olyan hü mosollyal néznek kifelé a járdán jövőkre-menőkre, mindenkire ugyanazzal a rózsa örömmel orcáikon és üde bámulattal ragyogó tág szemükben. Könnyü nekik, mert ők nem élnek, csak jelen vannak ünnepélyesen a világon és az ugynevezett lélek helyett vatta van bennök. Teli s teli velük a kirakat, ott állanak százan egymás mellett és felett, viaszkacsóikat kissé előre tartva, mintha járni vágynának, vagy mintha rögtön emelnék ütemre, mint Olympia az operában.

A bazárban pedig a nagy pulton egy egész babavilág van kirakva. Állatok és emberbabák. Porcellánbabák, posztóbabák, szőrméből és bőrméből csinált babák, bádogból és kaucsukból való babák, mint rendesen. A szövetből és gyapjuból alkotott állatfigurák olyanok, mint amilyeneknek a természet is előállitja őket, olyan medvék, elefántok, oroszlánok, lovak, csacsik és majmok és bárányok. Az emberbabák divatja el van változva, mint el van változva a világ is. A kicsi cukrászok, -142- szakácsok, postásfiuk, vadászok, turisták, footballra öltöztetett babák és bohócok nem igen szerepelnek a pulton. Egy-két paprikajancsi akad a régi világból, piros pantallóban, vagy kockás bugyogóban feküsznek hanyatt, a képük sápadt és két karjuk mintha megfagyott volna, mereven tartja a cintányért, mintha ámulatukban elfelejtenék összezenditeni és pupos mellük ugy néz ki, mintha megdagadt és eltorzult szivük tolakodna kifele.

Jobbadán katonát ábrázol a többi baba, már aki a himnemhez tartozik. Magyar és osztrák katonából, német katonából és törökből áll ez a hadsereg a pulton. Vagyis fekszik, nem áll. Feküsznek egymás mellett boldog néma szövetségben, pufók viasz arcukkal, csak a törököknek van piros máz a képök közepén, mintha ők volnának a legegészségesebbek. Mindnek a lábán egy kicsi cédula fityeg, azon van az ára. Ezek a katonák itt nagyon olcsók. Egy korona, egy korona ötven. Hindenburg, igaz, ő két korona ötven. Egy egész csomó Hindenburg hever a katonák közt, mint valami külön alakulat a babahadban. Nagybajuszu Hindenburg, sarkigérő szürke köpenyegben. Ugy hasonlit mind a Hindenburg egymáshoz, mint a közkatona babák egymáshoz, a német a németekhez, a magyar-osztrák a magyar-osztrákokhoz, a török a törökökhöz, ahogy a gyárban egy mintára gyurták őket, minden személyválogatás nélkül.

A női nemhez tartozó babák jobbadán olyanok, mint máskor, tündéries gyermekruhába vagy álmodott -143- kosztümbe vannak varrva. Azok a karakter-babák, akik tavaly előtt, meg még tavaly is ápolónőknek voltak öltöztetve, az idén kikoptak a forgalomból, amennyire megállapitható volt abban a bazárban, amelyikből békés tudósitásom ered. Inkább sok kicsi gazdasszonyt látni. Két korona, kettő ötven, három korona az áruk. De ez itten a szerényebb nagyközönségnek való bazár, a belvárosban, fényesebb boltokban bizonyára mindenféle pazar babákat is látni, a legszebb változatokban és divatokban, amelyek tiz, husz forintba jönnek, lehet, hogy százforintos baba is van.

Gondolom, ez a két dolog szerepelt ma legfőképpen a fejünk felett, a nyomdában e két szót hadarták a szedők ujjai legtöbbet és a lakosság ajkai leginkább e két szót kapkodták. A békét meg a zsemlyét. A város érdeklődésében, mondjuk, a béke volt az ég és az égen a nap egy zsemlye volt. Arról volt máma szó, lesz-e béke s arról, hogy lesz-e zsemlye. Csudálatos, hogy ilyen egy napon, mikor reszketős reménnyel emelhetjük tenyerünket szemünk fölé, hogy a világ visszafordulása elé pillantsunk, ilyen napon a zsemlye is eszükbe tud jutni az embereknek. Nem?

Az ilyen meglepődést még magammal sem tudom igazán megosztani, csontfejü aggastyánnak gondolom magam és ugy próbálok emlékezni, hogy ezelőtt harminc-negyven esztendővel, mikor fiatal ember voltam, abban az össze-vissza háboruban harmadfélévre az egyik háboru-társaság békét kinált a másik háboru-társaságnak és éppen akkor a lakosok frissen örvendeztek a zsemlye reménységének. Vagy egy más korszakba teszem magamat, száz esztendővel későbbre vagy ezer évvel előbbre s ugy mesélem ezt magamnak és ugy próbálom, hogy benyomásom vagy véleményem legyen erről a mostani világról. -145-

A mai nap felől egy valótlan messzeségből ide nézve, mondhatatlan, gazdag és ködös-fényes illuzióim vannak, valami tulságosat látok, amiben mindent észrevenni gyönge a szemem, végleteit az emberiség jobb szenvedelmeinek, epedő s könyörgő karok sürü kalászainak viharlengését a levegőben, utcákról terekre nyomuló tarka tömegeket, félőrült orkánját az ébredő igazság hangjainak, a hajnalló eszmélet sikolyait hallom, amelyek mint szélben a szalagok repdesnek, a győzelemre menő élet mámoros körbefogózását látom, táncban kerengélnek, letérdelnek, egymás térdein kapaszkodnak fel, ölelkeznek és egymás arcára cseppentik a könyeket, amelyek fájdalmat és örömöt cserélnek egy azon gyöngyszinü sürü harmatozással. Jóféle érzéseik hevétől hajadonfőtt vannak, trombiták és hegedük szoronganak az ünnep tumultusában és a bérkocsik a megrendült tolongásban, potya rajongókkal megrakva tévelyegnek szeliden.

No, itt vagyok a jelenbe belészorulva s hallom tisztán, hogy egyforma fáradtan vagy egyforma vidoran tárgyalják a népek, lesz-e béke s lesz-e zsemlye. Egyiknek a másikhoz e napon nincsen köze, lehet, hogy meglesz a béke hirtelen-váratlan és zsemlyét még egy darabig nem fognak sütni a pékek. Lehet, hogy holnaputánra lesz már zsemlye s egyelőre más változás a világban nem lesz. Tudnak a zsemlyének is örvendezni, magának a puszta zsemlyének is? Hogyne, hiszen a hirére is, hogy megvidámodtak a táplálkozó város hangjai.

A béke egy egész világ, a zsemlye meg csak egy -146- zsemlye. De meg lehet fogni, ropogtatni lehet, kettérántani, fehér belét kihuzni, apritani tejbe, kávéba. A száraz zsemlyét reszelni lehet, levesbe lehet szórni, gombócot, tortát lehet gyurni a zsemlyéből. A megfoghatatlan békével mit teszünk, ha itt lesz? Hányszor hallottam hány embertől: Hej de berugok aznap! Tudniillik a béke napján. Miért akarnak berugni? Hiszen ha hej be berugnak, azt se tudják, hogy béke van, ugy be lesznek rugva. Hát mi az a béke? Az még semmi magában. Egy vagy két üveg pezsgő több annál. A zsemlye is több annál. Látod uram istenem, milyen semmi a béke a boldogtalan világnak. Ha a zsemlyét meg tudod adni, add meg már azt a semmiséget is, uram, a békét.

– Haaa… jő, vonul, mulik a forgalom felett a szakadt emberhang, egy ismeretlen hangja, emlékhang. Haaaa… egy kocsis, ki egy bakon ül, riaszt és óv vele talán. Melyik vajjon? Mind egyforma nehéz árnyék a behavazott kocsik homloka előtt a fehér homályban. A szomszéd utcából rebbent el a gazdátlan mély és könnyü hang? Haaaa… a kerekek puhán görögnek, a járda népe lebuktatott fejjel oson előre-hátra, előre huzó termetekkel mintha bóbiskoló korcsolyázók lennének. Hó van az uttesten, hó van a flaszteren, a tetőkön és az erkélyeken hó van, a kémények oldala havat kapott, a reklámoszlopnak hógallérja van és egy nagy rózsaszin plakátot is megvert a hó. A bezárt villák fala is ilyen, amelyeknek merengő csendjét a tél paskolja hangtalan fehérrel.

Reggel eső volt, erős eső, tiszta esőből való eső. Délre fagyos eső lett, zuzmara, hó zudult vele, bántó, dermesztő téli eső szakadt, az ágakat megfogta s befuttatta gyémántosan, gyöngyösen. A levelek távozása óta zavartan várakozó sovány galyazatok hirtelen az álom fényes fátyolában tüntek föl. Az érzések, az ember -148- érzelmei festhetnek igy a lét sérelmében, a csalatkozás után, a szenvedés diszeivel ünnepelve, másvilági pompával megkoronázva, eszméletlen üdvben és győzelemben.

Délutánra leengedte magát a teljes tele hó, a lágy, tiszta teher, a nesztelen nagy támadás, a fehér bámulat, pehelynek meg pehelynek véletlen végtelensége. Az idő függönyét elhuzta s életünk a tél felvonásában játszik. Haaaa… hallod ezt a hangot? Emlékszel a mult és mult évek havazásaira? Szakad a hó. Itt van. Tél van. A leszegényedett ábránd lehuzza ferdült nyakát, a követelő évszak nem ad már halasztást. Füteni kell, meleget kell enni, nem svindlizhet tovább az alattomos szegénység. A hópelyhek beleszaladnak a felpislanó szemekbe, melyek tanács és bizalom nélkül a lenyomott fakó égtől: miből, hogy és mit? Mi lesz? Az élet a legsürübb önzéssel érdeklődik önmaga iránt, a különös eget minden pártfogás nélkül hagyja különösnek lenni.

Egyik embernek a diszmagyar a gondja, melyben megizzad annyi órán keresztül a zsufolt templomban és odakinn aztán a koronázó domb alatt álldogálva tüdőgyulladást kaphat. A másik embernek a disztelen és magyartalan és prém és bélés nélkül való öltözetével van baja, melyben ugy megfázhat, hogy elmehet Földesre deszkát árulni.

Az ég ma egyforma különös a havazásban a más-más téli aggodalmak felett. Oly fekete az ég. Vagy fehér? Egy-egy pillanatban a havazás rémlik feketének és mintha fehér álmokból dülne lefelé. Hol is az ég? -149- A tekintetnek mennyire kell repülni ilyenkor, hogy eget érjen? Magosabban van az ég vagy egészen a fejünk fölé rogyott? Én nem tudom kivenni. Ugy tetszik, hogyha a kéményből felbujna most a kéményseprő, ő már az égben állana.

A magyar király koronázása alkalmával néhány érdemes nemes urat Szent István kardjának érintésével aranysarkantyus vitézzé avat. Ujabb időben az aranysarkantyus vitézeket a miniszterelnök hozza javaslatba. A rendvitézek külön lovagrendet nem képeznek, sem rendjeleik, sem szabályaik nincsenek. Számuk igen különböző volt. III. Károlynál 6, Mária Teréziánál 44, II. Lipótnál 33, V. Ferdinándnál 27, a legutóbbi koronázásnál 23. Az aranysarkantyus vitézek hajdan a csizmán aranysarkantyut viseltek, valamint a kalpagon a forgó alatt szintén kis arany sarkantyut.

Ezt, amit eddig irtam, nem is irtam, hanem másoltam a Pallas-féle lexikonból és ez uralkodói nevek és e hüs, rendes mondatok másolása alatt szivemet, ha szabad megjegyeznem, unalom futotta el és abban a régmult hangulatban éreztem egy kicsit magamat, mikor leckét magoltam este két tenyeremmel szoritva két halántékomat. És emlékszem, hogy olyankor sokszor nyugtalan lettem, felnéztem a könyvből és elbámultam azon, hogy vajjon mi közöm nekem ahhoz, amit tanulok és aztán jól esett sokáig a csendben nézni a lámpa mellől a fekete ablakot és hallgatni a fakó kutyaugatást -151- messziről és olyasmiket gondolni, hogy boldog leszek-e? Milyen lesz a szerelem? Mi az élet célja?

Szóval megnéztem az aranysarkantyus vitézségre vonatkozó adatokat a Pallas-lexikonban. Mert most a szeretet ünnepén és már a mult héten is annyi mindent láttam az ujságokban az aranysarkantyusságról és annyit hallottam mindenfelé diskurálni róla. Mint a jelenkorban lábatlankodó krónikás, kötelességnek gondoltam, hogy legalább annyira kimüveljem magamat az aranysarkantyu felől, amennyire a lexikon engedi, mert bizony az elnevezésnél egyebet nem tudtam eddig erről a ragyogó foglalkozásról, a világra jönni pedig teljesen tájékozatlanul jöttem, ösztöne s sejtelme nélkül annak, hogy aranysarkantyus vitézek vannak.

A Pallas-lexikonban annyit találtam, amennyit fentebb lemásolni szorgalmas voltam. Aztán kiváncsiságból fellapoztam a Révai-féle lexikont is, hát abban hogy mint van. A Révai-félében is körülbelül annyit találtam azonos vagy hasonló szavakkal. Olyan szépen egyetért a kétféle lexikon az aranysarkantyu kérdésében és bizonyára egyéb dolgokban is és amellett félek, hogy ellenségei egymásnak. Igaz: a Révaiban csak annyival van több, hogy az aranysarkantyus vitézeket azelőtt az ország nádora hozta javaslatba.

Nos, valamit már mégis tudok az aranysarkantyus vitézségről és egy kicsit miveltebb füllel hallgathatom, hogy a polgárságnak mennyire fáj ez az aranysérelem és hogy a grófok, akiket kijelöltek, mennyire tüntek ki a háboruban és mennyire nem és hogy az -152- aranysarkantyus vitézség alapjában véve nincs is harci erényekhez kötve és hogy, de kérem, ha már háboru van… és hogy miért kell ebben is a munkapártnak diadalmaskodni és minden.

És minden ugy lesz, ahogy már elintézték, egy-két nap van még az aranysarkantyu kérdésének izgatott pengetésére, ma már bevonul az udvar Pestbudára függő zászlók alatt és lobogózott cimerek és pajzsocskák között, amelyek a falakon összeáztak és fáradtak lettek, mint a sziv álmai, mire teljesednének. A koronázás után elcsöndesül az aranysarkantyu, de majd akad rögtön más ilyen izgatottság, ami bekapcsolja magába kortársaink elméjét és idegeit és megint másról lesz divat beszélni, nem arról, hogy a harctereken életveszélyben vannak az emberek.

Zug a levegő még. Boldog ujévet kivánok, boldog ujévet, boldog, boldog, boldog… Mint mikor a rostálást elhagyják kinn a tanyán, jobbra-balra viszik a fülükben a rosta zugását a fáradt cselédek. Harmadfél esztendeje nagyban ölik a népek egymást. Mindennek, ami a földön emberé volt, befellegzett. S ujév jön közbe s kinyitják szájuket és köröskörül kiáltják azt a szót, hogy: boldog. Még megvan nyelvükön e szó s még ki birják ejteni. Még most is divat és kötelesség. Mit értenek alatta, mikor boldog ujévet kivánnak? Mi van a fejükben, mikor kihangzik fogaik közt: boldog?

Mit gondolnak? Mit jelent nekik? Ezelőtt, a megbukott világban mit gondoltak ilyenkor? Izgatottan lestem sokszor férfiak és nők szemébe, mikor a boldogság szavát kiejtettek. Nem lehetett tisztába jönni velük. Közöny és szórakozottság, unalom és csüngő, semmibe se fogózó epedés volt a szemekben. Nem tudták mi az, amit kimondanak. Akkor se tudták, az ugynevezett békében.

A szegény tudatlan oláh vagy horvát bakát a sürü erdőbe állitják éjszaka. Elküldik, megmondják neki a jelszót. Azt mondják neki: Colonne. Vagy másik ilyen -154- szót, amit ő megtanul a fejében. És kérdi messziről, ha jő a sötétben egy másik ember és kiáltja ő is, ha kérdik messziről. És nem érti, hogy mi az, amit kiált. Ilyen jelszavakkal és jelhangokkal nyüzsögnek az emberek e vadidegen világon. Honnét hozták magukkal szavaikat, amelyeket nem értenek? Azt mondják háboru, azt mondják boldog…

Valaha régen, tán a mesében, éjszaka tizenkét órakor ha benézett az ember a táncpalotába, hát egy lelket se látott még a tulzó lámpák alatt a parkett körül sorakozó asztaloknál. Azaz dehogy nem, a pincérek is csak lelkek. A pincérek ott voltak már, teritették lefele fehérrel a kicsi fenyőfaasztalokat, tolták az asztalhoz a székeket egymással szembe szépen, hogy ismerkedjenek. Egy pincér a piros páholy pereméhez dülve a Magyar Turf cimü csinos hirlapocskát lapozta érdekkel. A cigánynak is van lelke, a cigány is ott volt már. A muzsikák még a tokokban aludtak a pódium padlóján, a cigányok ültek a székeken és vitatkoztak mint valami delegációs albizottság. Csak a cimbalmos ült komolyan a cimbalom előtt és a verőt futtatta le-föl a cimbalom érzékeny mellén alig szóló ábrándos pattogással és közbe-közbe megfogott egy srófot. A virágárusné, vagyis az a vastag és tekintélyes feketeruhás asszonyság, „akié a virág“, az is ott volt éjfélre, igaz, és annak is van lelke. Lelke van az asszonyságnak, „akié a virág“, de szive bizonyisten nem tudom van-e még neki, talán már egészen tönkrement az életnél az asszonyság szive, mire az éjfélutánnak olyan rideg és -156- nehéz branche-ához érkezett, mint amilyen a virág. Az asszonyság már válogatta kifele a kicsi jégszekrényből a tegnapról eltett rózsákat és tubarózsákat és mogorva német szavakat ejtett magában, miközben mustrálta a kezébe vett rózsa gyürődéseit és rozsdáit. Igaz, az angol fiunak is van lelke, egy angol fiu is ott kopogott már a teremben, mert már felöltözött és könnyü bokáit próbálta az üres parketten. Térdnadrágban, tenniszingben, frissen pirositott orcával és friss mosollyal lengette lábszárait maga alatt és felelőtlen angol hangján, huszéves torkából könnyedén monologizált hozzá: Hello my baby, my little baby…

A lányok, az ugynevezett nők, vagy nőcskék, a chansonnette-ek és soubrette-ek, a diseuse-ök és duettisták és partnernők és spicctáncosnők és a Muzsáktól teljesen független egyszerü consumszolgálók, ők is ott unatkoztak már a teremben és nekik is van lelkük, bár az életpályán az csak kerékkötőül szolgál nekik a boldogulásnál. Ott telepedtek az asztaloknál vagy sétálgattak a néma páholyok előtt tulzott diszeikkel, feltünőséget csináló ékszereikkel vagy ékszertelenül, ami még nagyobb feltünőség, kisiklott szineikkel és mámoros szabásaikkal és vakmerő cipőikkel és kezükben sulyos reticulejükkel, amely nélkül egy lépést se tesznek, akár a francia kabinet tagjai irattáska nélkül. Hármasával, párosával összebujva tárgyaltak, toiletteről, gázsiról, gyermekeik neveléséről, és fiukról, akiket jó volna szeretni s urakról, akiket jó volna nem szeretni.

Egy dán leány, sajtorcákkal és száraz szőke fürtökkel, -157- amelyek gyermeki csigákban tolongták körül homlokát és füleit, anyai médaillonnal a nyakában, külön könyökölt és valamely Ullstein-regényben olvasott két márványgolyó szemével. Neki is van lelke, dán lelke van neki. Azután a legfőbb személy, a mulató Montenuovója, főtitkár és főrendező, örömmester és főtanár, főokos és főbolond, főügynök és főfőlump, roué és szerelmes, a mosolygó éjfélutáni miniszterelnök és valóságos belső titkos tanácsos és pénzügyminiszter és borászati felügyelő s parlementaire s attasé s forgalmi főnök és cigánybiró, már ő is itt van és neki is van lelke. Sőt ő az egésznek a lelke. Bajusza, haja feketébb mint valaha, legalább is feketébb, mint délben volt, képe piros és a mosolyt hat ökör le nem huzza ajkáról. Édes kedves ünnepélyes szép tiszta könnyü kellemes férfi, öreggel egyivásu, fiatalokkal kortárs, mindenkivel pajtás, világ öröme, isten áldása.

Nyakkendőjét igazgatja plastronján, lapossarku lágy cipőiben frissen mozgatja lábujjait, szervusszal üdvözli az asszonyságot, „akié a virág“, a lányokkal titokteljesen perel, egy-egy teljhatalmu puszival ereszkedik le vállakhoz, nyakszirtekhez, lágy szivvel és ragyogó szemekkel hallgatja végig egyik vagy másik leány ajakáról öngyilkosságát, amelyet az öngyilkosnő a kora délutáni órákban követett el, mert „nem tudtam már mit csinálni boldogtalanságomban, de mindjárt utána jobban lettem, látja rendes időre be is jöttem“.

A szinpad el van zárva arany guirlande-os zöld peluche-függönynyel és a szinpad előtt a kicsi szini zenekar -158- szerszámai még csöndet játszanak. A zongora nyitva van, lenn a fehér billentyüsoron egy fekete billentyü vendégszerepel. Nem volt az fekete, fehér volt, de szivarral égették egyszer addig, mig tiszta fekete lett.

Ilyenformán nézett ki éjfélben tizenkét órakor a mulatozó világ. Tizenkettő után jöttek a vendégek, akkor osztán kezdődött az élet.

Az éjszaka találkoztam a gólemmel. Vagy nagy betüvel mondjam, Gólemmel? Mindegy nekem. A hidon mentem csendben, éjfél volt, a rakpartok kevés lámpáikkal vakoskodtak, fény, mozgás, hang, minden meg volt halva a város két testében, mintha csakugyan halva lenne minden élet vagy valami alkalmasabb világra szökött volna el. A Dunából lennről futó neszek hallottak fel, mintha a tengerhez vonagló hullámok kéjes nyögései lennének, vagy mintha rég elmult öngyilkosok utolsó sóhajai kérezkedtek volna fel. No szóval éjfél volt. Egyszer csak jön szembe velem a gólem. Rögtön megismertem, még mielőtt megijedtem volna.

A két karját felfelé tartotta, mint a cirkuszban az idomitott ló a lakkcsizmás és parókás stallmeister urral szembe, ki ostorát emelve hátrál előtte. Két idomtalan lábát szétvetve lépegetett a gólem, mint egy nehéz részeg ember. Ugyanaz a nagy feje volt és ugyanaz a krumpli-orra, mint amilyennek a moziban láttam egyszer Wegener ur alakitásában. Mondom, mindjárt megismertem. Aztán megijedtem. De ahogy közelebb-közelebb dülöngött és néztem a képébe, egész rémületem dacára muszáj volt elnevetnem magamat, olyan -160- egy buta pofája volt. No most megesz, villant át agyamon. E villanás után ujabb villanás jött, az villant át agyamon, hogy a gólem a moziban sem evett. Enni azt nem tud. Nyugalmat erőltetve vártam, mig elhalad mellettem. De a gólem megállott előttem. Kitértem neki. A gólem felém fordult:

– Menj, menj – mondok, – csak eredj át inkább a másik oldalra, aki Buda felől jön, annak ott kell menni.

Indulni akartam, a gólem megingott, dülöngőzött egy kicsit, aztán megtorpant és csak nem hagyott békét. Mintha valami mérgesség keveredett volna fád hangjába:

– Dehogynem, mondom, tudok én mindent rólad. Olvastam már régen a te históriádat. Nagyon szép történetek vannak a héber irodalomban, még szebbek is, mint a tiéd, ismered például a babyloni testvérek történetét, akiket Nabukodonozor…

– Nem, nem, nem – próbált toppantani –, én vagyok a gólem. Beszélj énrólam.

– Igen? – mondom. – Unlak gólem. Nem szeretlek gólem. Nem érdekelsz gólem. Utálom már a nevedet hallani gólem. Az embereket szeretem, gólem. Az emberek izgatnak, akik élnek. Az emberekért vagyok oda, akik megöletik egymástól magukat. Az eleven emberek miatt kinlódik képzeletem, akiknek egyszer meg kell halni. Hátha nem is igaz, te, hátha csak valami tévedés, üzemzavar vagy mi volt, hogy idáig a világon még mindenki meghalt, hátha végre valamelyik embernél kiderülne, hogy nincs halandónak teremtve, itt kell neki maradni örökre, mint az isten okos és boldog kedvencének.

És akkor soha meg nem hal többet senki. Megládd, hogy megértik egymást és milyen szépen elrendezkednek a földön, ha látják, hogy örökös ez az eddig felfoghatatlannak látszott állapot, amit életnek kereszteltek el. Mit lehet tudni, ki az az ember, akinél kiderül ez a rejtelem? Hátha én, hátha a jegyszedő, aki ott szendereg abban a fülkében, hátha az a honvéd, aki amoda sántikál lassan a Lipót-köruton, nem látod? Hátha az emberek most megölik maguk közt azt a csodálatost is, aki különben soha meg nem halt volna s -162- aki kiterjesztette volna mindenkire, ki él és élni jön, az isteni megoldást, mint a nap a világosságot, mikor feljön kelet felől.

Én minden embert bámulok és minden embertől csudát várok, én minden emberért reszketek, én minden ember fölött szorongást és rajongást érzek magamban. Én ezt nem a te kedvedért hadartam el, nem neked mondom, hogy halljad, te gólem, nem hiuságom, hogy szenvedélyemet közöljem teveled, te gólem. Csak magamnak beszéltem, mert nincs itt senki aki hallja, hát hangosan beszéltem egyedül a csillagok alatt, akik nem árulkodnak. Az emberekkel nem beszélhet az ember, mert ők nem kiváncsiak emberre, hanem terád kiváncsiak, mert te gólem vagy és ugy jársz és ugy nézegetsz és ugy csinálsz utánuk mindent, hogy azt hiszik, hogy ők is gólemek.

Eredj oszt gólemelj, oszt gólemeld el a várost és gólemeld meg ezt az egész rongy világot, eredj, mondom, mert nem állom ki ezt az ostoba képedet, eredj már innen, mert olyat toszitok rajtad, hogy beledülsz ebbe a Dunába ni!

Igy fel mertem lépni a gólemmel szemben egymagamban a hidon éjfélkor, igy nem szorultam tőle, ilyen nagy vitéz voltam én. Ki elhiszi, bélest egyen, ki nem hiszi, pisze legyen.

Egy fehér galamb kirepült a duc alól és előre szállott a levegőbe. Tavaszias idő volt. Az ég alatt olyan világos volt, mintha millió vagy még több arany lámpa sugárzott volna. A galamb széttette szárnyait és ugy szárnyalt ebben az édes világosságban és fehérsége fényt és mosolygást kapott és olyan gyönyörü volt repülése a levegőben, hogy azt megmondani nem is lehet, csak látni s érezni, mint ahogy mindenki láthatta s érezhette már milyen gyönyörüek napfényben elszálló fehérszinü galambok.

Hát amint a legszebben repülne a mi galambunk, jön egy csapat fekete holló. Egyenesen szembe a galambbal. Utját állották:

– Vissza! – kiáltották a hollók. – Rontod a levegőt. A kenyerünkre törsz.

– Te, igenis te, – hallatszott köröskörül. – Most már nemcsak hollók voltak ott, odarepültek hirtelen sasok, ölyvek is és borzolták tollazatukat, szemeiket -164- fel-le görgették szemüregeikben és szenvedélyesen kapkodtak előre görbe karmaikkal. Sötétség lett a galamb körül.

– Hadd szállok, hadd szállok – rimánkodott a galamb –, olyan szép a tiszta levegő, olyan jó a napon, oly csodálatos az isten világa, oly aranyos a szabadság, olyan jól esik élni. Én nem bántok senkit, csak hadd szállok…

– Neked nem kell a diadal? – vicsoritottak rá a sasok. – Semmi helyed itt a magasban!

– Mars! Mi itt sportolunk – vijjogott egy ölyü –, mi párbajozunk, mi keringelünk mint a forgószél és futunk lefelé, mint a villám az áldozat fölé. Mit keresel a pályán, nyavalyás! Mars vissza abba a ducba!

– Takarodj, takarodj! – károgtak, vijjogtak, huhogtak köröskörül mindenféle szárnyasok. A kuvik is ott repkedett, a denevér is ott járt:

– Fogd be a csőrödet – támadtak rá –, kit érdekelsz te, te ostoba! Tünj el innen, bántod a szemünket!

– Csunya, utálatos! – krákogtak és sipitottak a sötét madarak közt a cifra madarak, kakaduk, paradicsommadarak, a hiuság és élvezet madarai. – Irigyel bennünket! Meg akar koppasztani! El kell kergetni!

– Ne bántsuk, jaj ne bántsuk, – csipogtak a verebek, akik felszemtelenkedtek a madártársaság háta mögé.

– Engedjétek, hadd repüljön! Ő repül legszebben, -165- ő a legkedvesebb, neki van igaza, ő ártatlan – esengett egy pár odaérkezett énekes madár. De a támadók lármájában alig hallott az ő csipogásuk és nyögdicsélésük. És a verebek oly betegesek voltak, hogy alig állottak szárnyukon odafenn és hamarosan le is repültek magok és morzsák után nézni, mert megéheztek már ebben a felruccanásban. Az énekes madarak meg olyan kisebbségben voltak és olyan gyengék voltak ők is és olyan snasz volt a kinézésük, hogy észre se igen vették őket. Hangicsálásuk is elmaradt a zsivaj hangjai közt.

A galambnak pedig nekiestek a többi madarak, kemény szárnyaikkal megverték, csőreikkel meghasgatták, karmaikkal megszurkálták, addig bántották, mig a galamb egy bukfencet vetett és lehullott merőlegesen és olyan sebesen, hogy kiszaggatott tollai csak utána libegtek lefele s vérének cseppjei is utána hullottak a mezőre, mint valami csekély piros eső.

Egy kicsi papirszipkát vettem a trafikban, hogy vegyek valamit, ha már a szegény őnagyságát felzavartam a szinházi hetilap olvasásából. (Cigaretta nincs.) Olyan fehér papirszipkát, amilyen a pult üvege alatt van a skatulyában. Letettem a krajcárt a pultra, kérem azt a szipkát.

Az a szipka egy krajcár volt ezelőtt. Most három krajcárt kellett adni érte. De nem panaszképpen hozom ezt föl, csak eszembe jutott, hogy egy krajcárért már semmit se adnak. Egy skatulya gyufának az ára három krajcár. A legkisebb szál gyertyának az ára nyolc-tiz krajcár. Mi mindent lehetett egy krajcárért kapni. Skatulya subickot. Nádpálcát. Irkát. (Most tiz fillér az iskolás gyermek irkája.) Plajbászt, pennát, két szál palavesszőt. Levélpapirost. Cigarettet, abból is némelyikből kettőt egy krajcárért. Pipát. Piros cseréppipát vehetett a juhászgyerek egy krajcárért. Ujságot adtak egy krajcárért. Mindenféle füszert mértek egy krajcárért, kockacukrot, paprikát, borsot, fahajat, gyömbért, sót, ami mind ki volt mérve a falusi vegyeskereskedésben ügyes kis stanicliben s ha kinyilt a csengős ajtó, kijött a szobából a boltos és adott egy krajcárért ami kellett és -167- még a pultra állott az árut levenni vagy a létrára mászott miatta s még köszönt is azért a krajcárért a kuncsaftnak, egész kis dalszöveget adott elő kellemetesen: Egyér gyömbért igenis tessék marad egy köszönöm alázatos szolgája isten áldja meg lelkem legyen szerencsém máskor is.

Meg mindenféle házhoz való dolgokat adtak egy krajcárért, meszet, sárga földet, bécsi kormot, tüt, spárgát, galandot, gombot, fát, krumplit és nem tudom még mit. Tudnék tán pontosan felsorolni mindent, ha jobban idefigyelnék, de soha sincs ott a fejem ahol kell, mindig másra gondolok, arra, amit nem illik szóba hozni, arra, hogy háboru van Európában fényes nappal. És osztán mennyiféle csemegét lehetett egy krajcárért venni, mennyi kis örömöt adtak, mennyi kis édességet a szegények életének egy krajcárért. Diót, magyorót, datolyát, fügét, azt mind lehetett egy krajcárért kapni, annyit amennyit. Meg cukrot, de mennyi minden fajta cukrot élvezhetett a gyerek, ha egy krajcárt kapott. Mint egy valódi francia világfi a lét örömeiben, oly szabadon és szeszélyesen válogathatott a szegény gyerek a krumplicukor, hosszucukor, törökméz, fodormenta, szélcukor, pasztillák, selyemcukrok szineiben és formáiban és izeiben. Meg csigát kapott egy krajcárért, meg levonós képet, meg öt márványgolyót, ha avval akart szórakozni. Ma mindennek a portékának más ára van. Egy krajcárért semmi sincs. Papiros sincs egy krajcárért, a legközönségesebb irópapirosból is két krajcár egy iv. Jó is lesz, ha abbahagyod már, szegény firkász.

Fényes acél csillan és csörren a kisasszonykák, asszonykák, fiuk és kurta kis gyerekek oldalán. Jó angyalok, ha még mindig le szoktatok pillantani mihozzánk, ne ijedjetek meg kérlek e gyanus acélszerszámoktól. Ez nem háboru. Ez béke. Ez sport. Ez passzió. Ez élet. Nem emlékeztek? Korcsolya. Tél van, mennek a jégre. Végre.

Nem megy az olyan simán, mint a jég amilyen sima, hogy hát itt a tél, lehet korcsolyázni. Mert a tél itt van és a nyomoruságot mint valami rongy köpenyeget ráteszi a világra, s mindenféle nyavalyákat lehet kapni és a szemeket és sziveket vigasztaló hó csak nem akar hullani szép szeliden mint a szinpadon mikor télben játszik a felvonás. Imitt-amott jön egy kevés belőle mutatóba s abból is pocsolya lesz a földön. Tél apó, talán mert csakugyan egy tutyimutyi vén ember, elfelejti mi minden kell ilyenkor a népeknek, elfelejti például hogy a városban korcsolyázni is akarnak.

De a jégpálya kinyilik, ha csak sárból, ködből és szomoruságból van is összekombinálva a tél és az igazgatóság irodáiban ég a villany délután, irógépelnek, intézkednek. Kihirdetik a lapban, hogy a jégpálya megnyilt és kiadják a tagság! jegyeket és felállitják a pályán -169- a lámpákat és a zászlórudakat. És kiadják a buffet-t és a ruhatárt. És egy nap osztán megkeményedik a föld és az utcán a népek behuzott fejjel sietnek és köhögnek és szijják az orrukat.

Akkor aztán felhuzzák a lobogókat a rudakra s éjjel égnek az erős nagy lámpák a pályán és apró sötét emberek nagy vizipuskákból spriccelik a vizet szerteszéjjel a fekete földre. Ugyanennek a földnek a hátán más és másfelé különböző eltévedt katonák fagynak meg egyedül és otthontalan menekülők ágyalnak meg örökre az országuton az árokban és az ismeretlen szegénysorsuak akiknek fütőanyaguk nincsen, tulontul megkeserednek szivükben. A pályán pedig a lámpák ragyognak, mint a diadal és a lobogók lobognak, mint az üde remény.

Reggel aztán jön a nap, nyájasan mosolyog. A jégpályán ott a nagy sár. A zászlókat leakasztják. A lámpák elaludtak. A locsolók nincsenek a pályán. Vajjon hol vannak és mit csinálnak vajjon, mikor nem locsolnak? Mondjuk egy hét mulva megint elkezd fagyni, hamar felhuzzák a zászlókat, meggyujtják az ivlámpákat, nagyba locsolnak megint egész éjszaka. Igy megy ez az idén december óta, igy cicázik a tél mindig a jégpályával, mint a sors szokta csinálni a hiszékeny és remélő élettel. S oly késve jött a jég is, mint az örömök jönni szoktak. De végre-valahára nyüzsögnek, futnak, keringelnek, andalognak és cikáznak a nagy-nagy sápadt táblán a korcsolyázók és a vidám zsivajt, ami hallik a jégről, gondolom jó néven veszik az angyalok, akik jóindulatu semlegességgel vannak az emberiség iránt.

A gyufát – ezt egy főpincér beszélte el – lopják az urak a kávéházból. Mert hogy ott ültem a minap este s nem láttam gyufatartót magam körül a kávéházban, hát mondom szeliden a főpincérnek, aki történetesen asztalom előtt haladt:

– Mert ha mink nem tesszük el kérem, elteszik a vendégek kérem. Vannak olyan urak kérem, tessék elhinni.

Én mindent elhiszek. A főpincér a zsebéből saját privát skatulyát vett elő, abból egy szál gyufát kivett, rágyujtott a cigarettre, mely ajkaim között várakozott és mig hanyag előkelőséggel engedtem a füstkarikákat, tovább tájékoztatott:

– Ajjéj, annyi ezresem legyen – szólt egyik cipőjét áttéve a másik cipője felett. – A békében is megtették, hogy mikor éjszaka hazamentek a kávéházból, egy skatulya gyufát tettek a zsebükbe. Kérem az akkor szokásdolog volt. Az nem numerált. Akkor más -171- világ volt kérem. De most háboru van kérem, három krajcár egy csomag gyufa, már most csak vegyük kérem alásan, hogy nekem csak tiz asztalról hazaviszik a gyufát à hat fillér kérem, máris egész tisztességes károm van kérem, tessék elhinni kérem.

– Kérem és nem is szórakozottságból csinálják az urak, hogy zsebrevágnak egy skatulya gyufát, mint annak előtte kérem, sőt direkt mert drága a gyufa kérem. Utálatos egy dolog ez, amit felvettek az urak tessék elhinni.

– Tessék elhinni, hogy a háboru csinálja ezt. Az erkölcsök lettek ilyen csunyák tessék elhinni. Tessék elhinni jobb volt a béke, ajjé…

Én még ezt is elhittem a főpincérnek, akit mindig egyenes jellemü, józan és okos embernek ismertem. Odakinn a kávéház ablakán kivül a főpincér elbeszélése alatt esett a hó s az egész utca fehér volt, az ég meg fekete volt, mert mikor esik a hó, mindig ugy látszik, hogy az ég fekete.

II.

Ezt már magam vagyok kénytelen elbeszélni, nincs aki segitsen. Minden éjszaka vadlibák utaznak át Budapesten. A Duna felett repülnek. Dél felől jönnek, az isten tudja, hová mennek. A Margitszigeten le szoktak szállani pihenni. Ilyenkor osztán társalognak egymás -172- közt keserü vad hangjukkal, amelyet érdekes hallani. Sokszor hallgattam már a vadlibákat és kedvem lett volna tudomásukra adni, hogy Maupassant megénekelte őket, hátha örülnek majd neki. De fájdalom, ők se értik az ember szavát, ahogy az ember sem érti az ő szavukat. Reménylem, semmi háborus érdeket nem sértek vele s reménylem a hirlapirói minőséggel sem összeférhetetlen, ha közzéteszem azt a tapasztalatomat, hogy igy télen feltünő nagy kravált csapnak a vadlibák a Dunán, hajnali utjuk alatt, mikor a partok házai még alusznak sötét ablakokkal. Talán fáznak a vadlibák, vagy a jégtáblák zajától ijedeznek, amelyek a hid oszlopainak mennek és összevissza zuzzák magukat. És nem tudom és ki se találhatom, hanem ez elszálló kalandorok, e nagy sötét madarak hangjait hallom és hallom és mert nem látni őket, olyan furcsán van az ember a vadlibák hangjával, tessék elhinni. Ugy jön elő, mintha az alvó város lelkeit hallaná jajgatni az ember.

III.

Egy urat láttam a villamosban olvasni. Könyvet vett elő a belső zsebéből, kinyitotta s belétette a fejét. Este volt. A villamos csordultig teli volt. A perronon dult a harc a kalauznő s a közönség közt, százan egy ellen. Az az ur, akit mondok, hogy olvasni kezdett, nem törődött a nyomódással és lármával, ő a sarokba huzódva csak a könyvbe nézett. Szoktak a villamosban olvasni, különösen a hivatalokba iparkodó kisasszonyok -173- reggel, még az álom gyengéd fátyolával szemükön; álomból regénybe osonnak, miközben szivtelen hivatalba mennek a borzas lakásból, mintha csak usznának eszméletlenül a valóságon át, amely nékik idegen. No szóval az ur is olvas. Vagyis olvasna, de a villamosban elhalványulnak fenn a villanyos körték. Akkor az ur felnéz, vár. A világitás megint müködik. Az ur visszanéz a könyvbe. Olvas vagy egy sort, megint homályba borulnak a körték. Az ur megcsóválja a fejét, leereszti a könyvet ölébe. Felnéz, fixirozza a sötét körtéket. A körték feleszmélnek, megint világitanak. Az ur nem ugrik be, egy pár pillanatig vár még, aztán felemeli a könyvet. Hopp, a körték megint elalszanak. Ahogy ez már elő szokott jönni a villamoson. Az ur visszateszi a könyvet a belső zsebébe. Megnézi az embereket, akik szemben ülnek vele. Kinéz az ablakon. Szemeiről egy Winterri megtudná állapitani, hogy lelke mily szomoru lett és minő kedélytelen dolgok járnak a fejében. No ajállom magamat, méltóztassanak a hireket olvasni.

Szegény varjak, gondoltam, ezeket ugyan aligha jut eszébe valakinek sajnálni. A varjak nyomorognak, éheznek és fáznak itt a hinterlandban. Bátorságot vettem magamnak felemliteni őket és azt mondani róluk: szegények, ami már a szimpátia hangja, de legalább is az irgalomé. Tudom pedig, milyen félelmes és utálatos az ember szemében a varju. De vajjon mi rosszat tett nekünk az a varju, aki itt a főváros területén lepottyan a levegőből és ott fekszik a havon. Háton fekszik, croque-mort öltözete borzas és havas. Szárnyai, mint a falhoz dörzsölődött frakkszárnyak, fehér foltosak. Két karmát mozdulatlanul tartja fölfelé. Tán belé akart kapaszkodni a kék égbe, mielőtt kimult volna. Tiltakozott az ellen, hogy ő neki vége és egy kétségbeesett és rajongó mozdulatot tett. Könyörgött karmaival, erőszakoskodott, megőrült tán és azt hihette a záró pillanatban, hogy a levegő visszakapja őt magához, hogy valami zendülés kél a természetben köröskörül, az ő megmentése végett és ő tovább szállhat és károghat. Nem történt semmi, a varju fagyottan fekszik a hátán és szemhéjai száraz hártyáit lehuzta szemeire, ki van ábrándulva, nem nézi már az eget, pedig az odafenn borul kéken, világosan. Ki -175- tudja számát a varjaknak, akik igy feküsznek elszórva a tél fehér földjén, soványan és temetetlen? Ezek a példányok, akik megfagyva leesnek, teljesen ártatlanoknak látszanak és ugyanazon végzet áldozatai gyanánt tünnek elő, amelynek mi s minden egyéb élőlények vagyunk virgonc és fájdalmas játékai.

Sok varju meghalhat ezekben a nagy hidegekben. Látni varjakat, akik élnek még, de már a végit járják. Járják, szószerint. A havon gyalogolnak, a fa körül, gyengélkedő lépésekkel, el nem repülnek, ha közel ér az ember hozzájuk, olyan gyenge a szárnyuk. A szárnyukból megy ki leghamarabb az erő, a vér, a melegség. Meg se birják emelni szárnyukat. Meg lehet őket fogni. Valahol egy tulvilágon, majd ha hallják a férfilelkek gyász kórusában az ő nevüket idézni, ezek méla panasszal igazolhatják magukat, hogy a nagy időkben ők egy-egy polgári vidéken voltak varjak és csókák és nem volt mit enni nekik és megfagytak e tulságos télben.

Nemcsak ők szenvednek, a rigók is eléheznek például. Lebukfenceznek az ágról, anélkül hogy hármat rikkantanának tiszta sárga csőrükkel. És nincsen ujságjuk, ahová panaszos leveleket irnának és nincsen előljáróságuk, amelyben eszelősen reménykednének és nincsen társaskörük, kávéházuk, pálinkamérésük, ahol összejönnének és összejajgatnák nélkülözésüket. Mind magában nyomorog egy ágon és azt hiheti, mindenki másnak jó dolga van, csak őrá magára jár ilyen rossz világ. És a kinokkal kinos emberi társaságban Catullus -176- se öleli meg most lantját, a bánattól elbájolva, bucsuztatni az éhenhalt rigót. És Catullus is csak a maga dalos madarát siratta meg latin könyekkel, mikor a madárka kimult. Kérdés, hogy a régi Róma többi kis madarai, kiknek szintén ki kellett mulni, sejtettek és élveztek-e valamit az édes gyászdal dicsőségéből és vigaszából.

De szenvednek itt az ég alatt nemcsak ezek a madarak, egyéb teremtések is. Látni mikor a tél exponált szenvedői, kocsis, váltóállitó, hólapátoló, őr, hordár, kofa, rikkancs, egyéb ilyenek a két karjukat emelik és tornásznak a nagy hidegben. Ez ugy néz ki, mintha madarak a szárnyukat kapkodnák. Mintha türelmetlenségben, unalomban eszmélnének, el akarnának ismét repülni. Más tempókat is csinálnak az emberek, mikor igy fáznak. A kezöket dörzsölik szaporán, mintha valamivel nagyon meg volnának elégedve. Futni kezdenek, mint a szilaj kis fiuk. A fülükhöz kapkodnak tenyerükkel, forognak, a derekukat rázzák, fél-féllábukon illegnek, felugrálnak egy helyből s összeverik a bokájukat és összeveregetik frissen a két sarkukat, mint ahogy szokták volt az erdei nyári mulatságon, mikor a sebes csárdást járták. Valami tapasztalatlan népek, akik másik csillagon laknak, ha néznek onnan minket, azt hihetik hogy a legjobb dolgunk van a világon.

Légy csak betüverő, légy csak hólapátolója a hulló Időnek, légy csak akkordmunkása a kényszernek és az ideálnak, légy csak egy tintába mártott toll, légy csak ujságszükséglet, légy csak a háborodott világon bukdácsoló gályán egy lebilincselt kezü evezős, légy csak ilyen firkász és este hajtsd le homlokod valami témára, csak próbáld meg. Ember vagy mint az emberek, melledben balfelé sziv dobog, eredben vér bukdosik mint a kezdő patak szokott iparkodni kavicsokon, a homlokodban a sötét őrjöngés mögött az igazság gázlángja ugrál kinzó sistergéssel. A halál van szép szivedben és az élethez kell dörzsölőznöd. Letagadod, tulnézed, elköltöd, agyonálmodod, elengeded a valóságot s tetedned kell, hogy számit előtted mindaz, ami történik.

Amit gondolsz magadban, a jó istennek küldöd lepecsételve, ajánlva, saját kezébe. Kivánságaidat az angyalok felé sóhajtod és vádjaidat is az angyaloknak jelented föl. Beszélni csak az emberekkel beszélhetsz, akiknek a nyelvét a legnehezebb elsajátitani. Mikor azt képzeled, hogy ugy megtanultad az emberek nyelvét, hogy jobban már nem tudnád és epedve megszólalsz, akkor kezdenek meg nem érteni. Jaj vigyázz, te, nem jó helyen jársz itt. El ne áruld magad, huzd össze magad, -178- bujj el, a fal mellett eredj, meg ne mondd senkinek mért jöttél, ki ne takard amivel küldtek. Jön valaki, meg ne szólitsd. Ha beszélnek, azt mondd mindenre: igen.

Itt van a mai nap előtted. Hol vagy benne? Mire felelsz? Ki semmi nem akarsz itt lenni, ki vagy azok közt, akik élnek és elrebbentek ma lelked fái között? Te vagy az arany király is, aki szenet fuvaroztat. Te vagy a csonka katona is, aki ráérve, merengve megy önmaga után, kit utól nem ér soha. Te vagy a villamos vezetője, kinek semmi követelése már a földön, csak hogy annyi helyet adjanak a könyökének, hogy a csengőt az öklével verhesse. Te vagy akárki a tömegből, amely áll, áll, állva áll és áll a bolt felé s vár, mint mikor élet volt, az ifjuság végtelen küldöttsége várakozott a boldogságra, amit egy szélhámos szövetkezet: vágy, sejtelem, illat, elbujt tavaszi trillázás és a felhőszin igért az életnek. Te vagy a nő, ki az irógépnél egy orv pillanat szurására hátraveti hajas fejét s felnéz és a plafond-tól kérdezi, miért kell dolgozni? Láttad ma a kis Rottot is véletlenül, nem a szinpadon, hanem az utcán. És hallottad őtet beszélni, s nem nevettél. Vonásait a gond és bánkódás kendőzték. Azt mondta: annyi és annyi család egzisztenciája. A kis Rott, akin ugy kacagtunk, hogy az irigy nyilallás azt mondta: no, no, no, elég legyen. Olyan komoly és keserves volt a kis Rott máma. Mert a Foliest bezárják. Te sajnáltad a kis Rottot, aki az artisták családjait sajnálja. Te sajnáltad a szilfák levelét is, amely a csatában aranyos délben iszonyu sivitásban és krákogásban lefele pillangózott a szilfaerdőben. -179- Pedig esze ágába nem volt még lejönni a fáról. A szilfalevélnek nem mestersége a háboru, semmi köze hozzá, ha mesélnék neki hogy és mint csinálják a népek a háborut, nem is értené, oda se hallgatna. Nem azért jött a fára, s mégis azért szakadt le róla. Csak annyi bizonyos, hogy annak a falevélnek, amelyet néztél lebbenése közben, az évszakok összevonódtak, ősze sürgősen jött, s ő társai társaságában (mert nemcsak az az egy szállott le) a szilfák alatt éppen olyan külső bájjal és benső szendeséggel nyugodott el, mint a kései őszön esett levelek szoktak. Az embereknél az élet és a halál közt való különbség feltünően kevesebbedik. Az enciklopedista Diderot a vakok felől szólván, azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb meghalni, mint azoknak, akik látnak. Mert ők itt vakok voltak és nem látták az eget, a tengert, a földeket, az állatokat és a gyermekeknek, asszonyoknak és a napnak és a holdnak gyönyörü orcáit. Mi folyik itt végestelen végig az emberek világában, mi változás, mi alakulás, mi vita vagy összebeszélés, mi magyarázkodás? Mi sötétülés, mi tisztázódás ez mind? Ki mond meg mindent? Kinél van a titka mindennek a mi most az emberek élete? Sokszor szorongasz és azt hiszed, valaki közeledik, egy idegen, vagy egy ismerős, aki eddig hallgatott és most neked elkezdi majd mondani. Ki az? Senki? Mind olyan rendesen néznek kétfele s köszöngetnek az utcán. Hébe-korba, mikor kocsira szeretnél ülni, az uttesten felszólsz a bakon ülő valakinek:

Az az ember, aki fenn ül a bakon, meg se mozditja nyakát, néz lefelé. Megint csak szólitod:

Ő borusan van burkolózva vak lebernyegekbe s nem moccan. Hangja nincs. Elmulik tova-tovább álmos vonalban, árnyék lesz a távolban. Nézel utána, nem érted e fellegnemü lassu, baljós utazót, aki magánosan, némán vonult fenn előtted és elvész a szemed elől. Egy más égi zónából jött erre s tulmegy ezen a földön? Mért haladt el itt köztünk? Talán ő, ki nem felel, nem szól, nem néz rád, tán ő tudná megmondani, mi az élet.

A buza megsárgult szára fénylik a napon. Mennyi sok buza. Milyen magas. Milyen sürü. A táblák mint valami mesebeli szegletes sárga tengerek. Arany Balatonok. A buzavirágszin égbolt köröskörül nyájasan borul az áldás felett, fehér selyem fellegecskék mosolyognak belőle. A föld népe kisereglett az életért. Piros rokolyák, kék rokolyák, fehér ingváll, sárga keszkenő szóródik, tarkázik a sárga buza közt, mint sétáló, bujkáló virágok. Gyenge apró legények patyolat gatyaszéle fehérlik emide is, amoda is. Meghajlott hátu öreg emberek mozognak, igyekeznek a fiatalok közt. Meghajolva hajolnak, mintha a tegnapi napot keresnék. Vagy mintha a föld alá akarnának látni. Kasza fényessége villan, csendülés, pendülés hallik.

Fehér ökrök álldogálnak a szekér előtt a mezőn a meleg napon. Madár csicsereg a föld meg az ég közt. Meg szép nóta száll édes-kedves egyforma hangon, mintha láthatatlan tarka madár szállana, szálldogálna. A fekete gőzös elgörög, elfüstöl messzire a tájékon és a leányok, asszonyok felemelik meztelen karjukat, könyökben behajlitják és alsókarjukat homlokukra teszik, ugy nézik a gőzöst és integetnek utána. -182-

Ó, ha látnátok most ezt a földet, akik nem láthatjátok, mert messzire vagytok tőle. Akik a Száva másik partját vigyázzátok, akik Galicia égett földjét nézitek, akik Oroszország pusztáján bámészkodtok, magyar földnek elbocsájtott gyermekei, idegenben harcoló fiai. Ha látnátok ezt az áldott nyarat itthon. Megáldotta az isten a haza földjét. Milyen szép, milyen szépséges. Gyönyörü, gyönyörüséges. Biztosan látjátok sokszor álmotokban. Olyan szép, mint álmotok.

A buzavetést virág szegi be. Az árok is mind végig van virággal. A mezőn száradnak a jószagu szőke szénaboglyák. Hogy illatoznak. A falusi kisasszonyok most kapják meg a szénalázt.

A hamvasszőke rozs érik, nő a kasza alá. A tengeri kétfelé veti már vékony törékeny zöld karjait. A gazdag lucerna alig várja a kaszát, hogy megint nőhessen. Virágzik már a sürü szőlő zöld virága, zöld virágjának érzik csudálatos szaga, amilyen csudálatos szag nincs több a földön. Az eperfák potyogtatják a kövér fekete epret. A cseresnyefának minden ágán végig ragyog a nagy piros cseresnye. A meggyfa alig birja a rengeteg sötét meggyet. A szilvafa ágán rajta ülnek már pici zöld porontyai.

A szagos diófa sötét terebélye telisdedteli zöld dióval. Olyan nagyok, mint egy-egy alma. A tök sárga virágja felragyog a földből a nap sütésében. Minden érik, zöldül, nő, virágzik. Ó milyen bőséges minden, milyen szép minden, milyen boldog minden. A kiskertekben a ház meg a kerités közt csuda nagy piros rózsák, -183- fehér rózsák. Szelid szép mályva. A bazsarózsa olyan nagy, hogy a fél kalapotokat eltakarná, ha a kalap volna a fejeteken, jó magyar katonák. A tulipán olyan, mint a veres láng, mint az égő tüz, mint a szerelem.

– Well, mondta magában az elnök és lefeküdt az ágyba. Akármit csinált, magában azt mondta: well. Mert amerikai ő, pláne elnöke az Egyesült-Államoknak, hát ugy is illik ő hozzá, hogy azt mondja mindig magában: well. Ma például megszakitotta Németországgal a diplomáciai viszonyt. S azt mondta magában: well és ment az ágyba. A Fehér Házra csend borult. Csend borult a kertre is, amelynek közepén a Fehér Ház áll, a fehét kertre is csend borult. Mert havazott, tehát a Fehér Ház kertje is fehér volt.

Álmodtak a behavazott tuják és kaktuszok szeliden. A fehér kert vaskeritése előtt a policeman a kurta bottal egykedvüen sétált, ő is fehér volt, meg a kerités is, mert a hó esett mindenre Washingtonben. Egyszer csak néma autó ért a Fehér Ház elé, kiszállott az autóból egy hosszu fekete mister, kicsi fekete táskával a kezében. Bement a Fehér Ház vaskeritésének kapuján, anélkül hogy kinyitotta volna a kaput. Csak átment rajta, ment a kert haván a Fehér Ház tornáca felé, felment a tornác lépcsőin és eltünt az oszlopok között. A tüzoltósisakos policeman csak sétált gépiesen a kapu előtt az ő privát gondolataival a fejében, ha vannak a -185- policemannek privát gondolatok a fejében Washingtonben. Az a hosszu sovány mister, aki legalább olyan sovány és olyan magas volt, mint az elnök, az pedig csak bement a Fehér Ház előcsarnokába, anélkül, hogy az nyitva lett volna s bement a fogadóterembe anélkül, hogy fogadták volna s bement az elnök lakosztályába anélkül, hogy beengedték volna s benyitott az elnök hálószobájába anélkül, hogy kopogtatott volna. Az ágy elé lépett, kistáskáját az éjjeli szekrényre tette, kinyitotta, kivett egy igen finom kézifürészt. Az elnök felült az ágyban:

– Well – mondta a vendég – én dr. Mors vagyok. Mr. Wilson, te fölidézed a háborut. Itt vagyok.

– Well, – mondta a látogató – én vagyok a háboru. Mert J. W. Nobody meghal, ha háborut izensz.

– J. W. Nobody egy ifju New-York államban, sőt magában New-Yorkban. Segéd egy kereskedőházban, huszonötéves és a milicia tagja.

– Well, mi közöm hozzá – türelmetlenkedett az elnök. – Mi közöm nekem ehhez a J. W. Nobodyhoz vagy kihez?

– Well, én is azt akarom kérdezni, hogy mi közöd J. W. Nobodyhoz, mr. Wilson? – A látogató szétnyitotta a kicsi fekete bőröndöt, csipeszt, szondákat, kést, ollót, kis kanalat miegymást rakosgatott az éjjeli szekrény márványára. Az elnök idegenkedve nézte ezt, megkérdezte: -186-

– Well, – magyarázta a vendég – ilyen kis kanállal kell kivenni az összezuzott szemgolyót a szemüregből. Várj, mindjárt kiveszem a szemedet, mr. Wilson. Ez itt a bordafürész, először evvel ismertetlek meg, mr. Wilson. Evvel a késsel előbb fel fogom hasitani a mellkasodat. Huzd le az inged.

– Well, nem értelek. Te kiváncsi vagy a háborura. J. W. Nobody nem is kiváncsi rá, s meg fog halni, ha háboru lesz.

– Well, – kezdte az elnök – nem én, a szenátus, egész Amerika, az amerikai érdekek, a tengerek szabadsága…

– Well, unalmas vagy, mr. Wilson. J. W. Nobody, akinek meg kell halni, ha háborut izensz, élni akar New-York államban, vagy akárhol. Ő ügyes eladó, főnökei jól fizetik. Csinosan öltözködik, kellemes fiu, egészséges, edzett, szivesen eszik, könnyen nevet és türhetően énekel. Bendzsón játszik, társai örömmel hallgatják.

– Well, semmit. Ne csinálj vele semmit. Ő vasárnaponkint -187- a matchre megy. Elismert footballjátékos. Ha háboruba küldöd, elvesztheti lábát és nem footballozhat. Takard fel a paplanodat, igaz, legelőször is levágom egyik lábodat. Ezzel a vékony késsel és a fürészszel.

– Well, én ahhoz jöttem, aki hiv. J. W. Nobody nem hiv engem. Ő Kittyt hivja, egy bizonyos Kitty Doodleyt, aki kidugja az ablakon a fejecskéjét, mikor J. W. Nobody arra megy és két ujját a szájába dugva füttyent. Kitty Doodley erre kinyujtja karját és lekiált neki: Halló, Jim! Ők vasárnap délután csolnakáznak. Ők fiatalok, vidám természetüek és örülnek egymásnak. Well, dugd ki már a lábod, hadd vágjam le, sietek. Csak az egyik lábod, mr. Wilson.

Dr. Mors felvette az éjjeli szekrényről a szikrázó keskeny kést. Az elnök felhuzta magát fekvéséből, a feje magasabbra jött fel, mint az ágy feje. Dr. Mors a paplan alá nyult, huzta kifelé a lábát. Az elnök szellemtelen és müveletlen szemekkel nézett le a lábára, kitátotta a száját és orditani kezdett:

Mi veszett el? Nem látni mi veszett el, mert mig megvolt is, nem volt egyéb, mint valami hártya a szem hártyái fölött. A valóság maradt az embereknek, ami elől menekültek, amit eldanolva, fényképezve, pingálva, puderezve, eljátszva, elmesélve, tulképzelve s álmodva szerettek. A levegőben volt az emberi élet, mint a délibáb. A levegőben nincs már semmi, kiszivattyuzták. A felhők jelentőség nélkül, fölöslegesen, elárulva csüngenek, akár a szuffiták nappal a lehordott szinpad fölött. A naptár maradt, piros napok nélkül. Az ábécé maradt, nagybetük nélkül. A pont maradt, felkiáltójelet és kérdőjelet nem kiván maga fölé. Az állott esőviz maradt, amelynek szinén az olajos szivárványozás a napon nem látszik. Minden megvan és minden hiába van, mindenről lement az illuzió.

A könyvek ott vannak a polcon, kemény a táblájuk, aranyos a sarkuk, olyanok, mint a könyvformára csinált cukorkadobozok mikor már a cukorka kifogyott belőlük. Mintha üresek lennének a könyvek. Millió fekete betü van egy ilyen könyvben. Minek? Mi értelme? -189- Egy ismeretlen könyvnek ünnepélyessége, izgalma elszökött. Az olvasott könyvek emléke sötét szivfájdalom. Akik olvasni tudtak, azok nem olvasnak. Azok tudnak legkevésbbé olvasni, akik legjobban olvastak. A nehéz és mély zene idegesit és kétségbeejt. A költészet szépsége s fájdalma félelmes, akiknek legjobb örömük volt, azok nem tudják most elviselni. Rengeteg lapot olvasnak, mert irtóznak tőle. A szinházi pletykákat tudják figyelmesen végigolvasni s a mozidarabok tartalmát olvassák a programmban áhitattal. Az érdeklődést, amely a legnemesebb literaturához nevelődött, valami tökéletes rossz csábitja legjobban, utánzat, bárgyuság, naiv ringy-rongy, kómikum, ez ád mosolyt és morbid gyönyörüséget azokra a félórákra vagy percekre, melyek a betünek jutnak a gondok közt és a gondolatok felett.

A hallgatás uralmának is nevezheti napjainkat az a történetiró, ki jő majd az emberek történelmét leirni. Csodálatos képei vannak a hallgatásnak. Tartalékszázad ül az erdőben a fák alatt, az ütközet ropog, az emberek mind hallgatnak. Sebesültek vonulnak egymás nyomában hosszan, hallgatnak. Fogolyszállitmány ballag az uton fel, ezer ember, kétezer ember, egy se szól egy hangot sem. A trafik előtt egy sürü deputáció várakozik, mig az ajtót kinyitják és az aszfaltra néznek lefelé az emberek és nem beszélgetnek. Az élelmiszerüzlet előtt sorakozó asszonynép is hallgatag. Inkább van szavuk, mint a férfiaknak, de némák ahhoz képest, amit összeperelnének, pletykálnának, sugdolóznának, hogyha más világ lenne. Meg vannak csendesedve. Hallgatni -190- tudnak. Soha ennyi hallgatnivalójuk nem volt az embereknek. Az élet öröktől fogva olyan volt, hogy a legkivántabb szavakat nem mondták ki az ajkak. Nem merték, nem volt szabad, nem volt illő, nem volt alkalom, nem volt érdemes, nem voltak kéznél a szavak, nem tudták kifejezni az emberek, amit mondani legjobban szerettek volna életükben és az nem is volt talán benne a nyelvben. Mennyi hallgatag embert ismertem életemben. Gyermekkoruktól hallgatag természetek vannak, és vannak akik megtanulták a csendet és áttértek a hallgatásra. Amit beszélnek, az kényszerüség vagy illem. Szavaik nem az övék. Az ő szavaik nem hangzanak el és ugy távoznak ők innen, mint a némák. Mennyire nem fontos, milyen semmit jelent őnáluk a beszéd, mennyivel több, jelentékenyebb és valóságosabb az, amit hallgatnak. A normális beszélők, a közlékenyek, a fecsegők és a szószaporitók, azok kibeszélték magukat életükben? Ahogy a nyelvbotlást kijavitják, ahogy a tévedést helyreigazitják, ugy szokták fejben, magukban korrigálni a szavakat, amelyeket kimondtak, és amelyekkel nem voltak megelégedve, s amelyeket megbántak. Vannak sikerületlen, zavaros pillanatok társaságban, mikor az ember elkezd mondani valamit, észreveszi, hogy éppen másfelé figyeltek és elhallgat. Rosszul érzi magát az ember, a fejében fejezi be mondanivalóját és lopva néz körül, mintha a legidegenebb környezetben volna s szokatlan homályos benyomása támad. Ami az embert legjobban érdekli: a maga haláláról mindig hallgat. Egy férfi vagy -191- egy nő, ki világéletében a szerelemmel nem találkozott, ajkaira nem veszi föl a legigazibb szavakat. Két év óta, mióta az embereket elváltoztatták, a hallgatás mérhetelen mértékben jelentékenyebb lett a beszédnél. Amit beszélnek: a szárazföld, amit hallgatnak: a tengerek. Tulnyomó, határtalan a hallgatás. A dalok, amelyeket azóta nem daloltak, a vasárnapok kacajai, melyek elmaradtak, a meg nem tartott bálok zenéi, mind ebben a tengerben vannak. A millió s millió halottak szavai, melyeket hosszu életükben beszéltek volna, mind a tengerben áramlanak. Az élők mást beszélnek két év óta, mint amiket beszéltek volna, ha nem történt volna a történelem. Hol vannak eredeti szavaik? Mást mondanak a szavak, mint amit az emberek akarnak, vágynak, éreznek, mást mint amit sejtenek, mást mint ami a lélek életét meséli. A szó mostoha gyermeke a gondolatnak, de még a gondolat se szent igaz, a gondolaton tul a csend van és a csendben van minden igazság. Mindennek, ami a világon van, az igazsága nem ott hallgat az eltemetett katona fogain? Járt már valaha annyi hamis szó az emberi ajkakon, mint időnkben, vagy mindig ilyen hamis volt minden, amit beszéltek a földön? De annyian s annyian leszoktak és szoknak lefele a sok szóról, jóról-rosszról, a szavak hiusága, csalódása miatt, fáradtságból, kedvetlenségből. A ki nem mondott szavakat elhóditja a hallgatás. A hallgatagok szerzete szaporodik, ugy venni észre. Mintha örökös törvény borulna a fejünk fölött. Hol vannak szavaink, az élet eszményi szavai? Fönn fekete ég terül minden -192- fölé, ha lemegy a nap, szertelen apró csillag szikrázik az éjben. Talán azok a mi valódi szavaink.

Láttam, éreztem, tudom, hogy megy az és ujra s ujra elővett egy hangulat vagy micsoda s oly egyformán jött vissza, mint ugyanaz a kép egy muzeumban. A háboru ez: alkonyat, büvös violabibor ég, gyöngyszin levegő, a férfiak rajongó arccal, amelyre pirosan süt a nap, lóháton sereglenek össze s nem is nyulnak egymáshoz, csak összerohannak és hátrahanyatlanak a nyeregben, meghalnak. Jaj és zaj nélkül, csak szép zengés hallatszott felettük mindig. A lovak visszaszáguldoztak uj lovasokért. Messze, árnyékos zöld gyepen játszódott ez a kép és oly ünnepélyes volt mindig, hogy szivfájdalom volt arra nézni.

Meglepett egyszer-egyszer valaminek az olcsósága. Egy rózsát kérdeztem az utcán a virágos kofától, mi az ára. Tiz krajcár. Nagy és friss rózsa volt. Tiz krajcár. Mintha megsértettek volna. Egy cipőtalpalás, azt hallottam, huszonöt korona. Kedvem lett volna alkudni a kofával, de fölfelé, hogy hát tizenötért nem adja? Egy könyvnek az ára két-három korona. Ha négy korona, már drága. Tiz krajcárért egy Olcsó Könyvtár-füzetet kapni, melyből Horatius ódáit lehet elolvasni nemes forditásban. A költőknek igazolásukra lehet, hogy a virág is olyan olcsó. Mit csinálnak vajjon mind a költők most, akik életben vannak? Az idegen költők is, akik kevésbbé idegenek az embernek, mint a testvérek? -193- Kiknek ugyanaz a világ ragyog és fáj, akiknek ugyanarra a halálra mered a szemük, akiknek lantalaku sziv van a mellükben, akik egy közös birodalomnak, a végtelenségnek futárjai? Kik összeénekeltek és itt együtt keringtek egy nagy mezőn és ugy nyujtják egymás felé most is a kezüket, mint a gyermekek, mikor a határban játszanak egy játékot összefogózva s a lánc hirtelen széjjelszakadt és ők kezüket tovább kitartják, remegnek ujjaik, nyugtalanul várják vissza a másiknak a kezét.

ÁLLÓHELY.

A szinházban volt állóhely vidéken, meg a cirkuszban, az intelligencia körlócái mögött. Meg a piacon volt egy állóhely, egy bizonyos megszokott hely volt a piacon, ahol az emberek összegyültek reggel a dobolást meghallgatni. Vagyis nem a dobolást, hanem amit kihirdetett a dobos, minekután a közönséget összedobolta volt. De mégis, mintha mégis inkább a dobszó kedvéért állottak volna össze a népek, olyan szép figyelemmel nézték a feketére vert községi dobot, hogy pergeti rajta a verőket a nagy testes pandur, a pandurok kántora, két gesztenyeszemét békésen sétáltatván a várakozók orcáin. Most, mikor e sorokat siettetem, erről a két szemről az jut eszembe, hogy magyar szemek voltak. És emlékszem az élet első éveiből, hogy szerettem a doboló tizedes-pandur mellett állani s szembe fordultam az emberekkel és néztem és néztem őket, hogy hogy hallgatnak. És emlékszem, mindig szerettem volna lerajzolni a sürü népeket ott a piacon meg a cirkuszban az állóhelyen is, meg a szinházban is az állóhelyen, mikor élvezve, gondolkozva mind a sokféle fej együtt egyfelé figyel mozgás nélkül. -195-

Az állóhely életünk jelen napjaiban a mészárszékek, a szénpincék, trafikok, tejcsarnokok, zöldséges bódék előtt van itt Pesten. Ezek előtt a helyiségek előtt áll a nép, vagyis az a közönség, amelyet a városban népnek lehet mondani. Nem irni bátorkodom én erről a népről és erről a dologról, ami róla irni való lenne, fejfájást és végtelen fáradtságot tud csak az emberben csinálni. Remélem nem is veszi senki sem irásnak, amit a békéből itt maradt tollak most mivelnek. Hanem vágyom őket lerajzolni mindig, az embereket, mindig ha látom az állóhelyeken őket, és a rajzot eltenni. Mert tudom, az eleven kép eloszlik, széjjelmennek onnan az ajtók elől végre, bármennyire látszanak is mindennap mulhatatlanoknak és mozdulhatatlanoknak az egymás mellé tolult alakok. Például azt a népgyülést, amelyiket a Teleki-téren láttam ma reggel, jaj de kár hogy le nem rajzolta müvész. Valami feltárult tragédia csoportozatának, miszteriumnak, legendának, álomképnek, én nem tudom minek. Az állóhelyen ott állottak az élelmi fabódé előtt fekete asszonyok, tarkába kötött gyermekek és összement kis aggastyánok, akik oly sunyi nyütt kalapokban és sipkákban, oly lump nyakravalókban, oly esztelen bohó foltokkal kabátjukon, s oly óriási száraz és csámpás cipőkben állottak ottan, mintahogy a modern clownok szoktak volt felöltözni az orfeumban a néhai Európa üditésére. Egy ilyen kis öregnek ma a Teleki-téren piros keszkenővel volt a cipője átkötve, mintha foga fájna a lábának. Aztán katona, fiu, fiatal és idős leányok, meg szakácsnéfélék állottak -196- ott a tömegben, ott az összevissza rendezett tömegben. Egy vak ember is állott ott közöttük. Fekete pápaszeme volt, botját nyomta lefelé, s a földre bámult. Valami megállitó, zavarba hozó idegen jelenség volt az egész: mind akik ott állottak, egy-egy nagy hasáb fát tartottak maguk előtt és ölelték a hasukhoz. És mind, de mind hallgattak és mind a földet nézték és mozdulat nélkül voltak mind. Bizonyára felvágni való fa volt az a hasáb fa mindőjöknél, főzni, melegiteni való fa, s ott vehették azt is a Teleki-téren egy másik hatósági bódéban. De valamilyen más látszatot keltettek vele, olyasmit, mintha bucsusnép volnának ők, a halálnak ajtajához zarándokoltak volna s elhozták volna magukkal a fejfát, kiki maga fejfáját. A bódé meg be volt zárva.

Egy muszka huzott el ott a kocsiuton egy kézikocsit, lógatva fejét, mint az igáslovak szokták és arra volt fordulva a muszka feje is és ő nézte őket.

UJ LAP A TRAFIKBAN.

Ugy hijják: Rokkant-Ujság. A rokkant katonáknak akar a lájbzsurnáljuk lenni, szegényeknek. Ott van a pulton a trafikban, ott van a szinházi lap mellett, amelynek cimlapján mélynyomásban mosolyog egy büvös szinházi müvésznő, az Isten is áldja meg a jó szokásáért. Mert ha a szinházi müvésznők nem mosolyognának a szinházi revueben, igazán a mosoly bucsut rebeghetne ennek a világnak, ahol az ő szolgálataira nem reflektálnak. Jaj, kedves aranyos, aki a varázsló fényképen mosolyog, instálom csak nézzen igy szépen egyformán -197- fölfelé, csak énrám nézzen könyörgöm, eszébe ne jusson oldalt kacsintani, mert meglátja maga mellett a pulton a Rokkant-Ujságot, tudom akkor a maga mosolya is elszökik vissza Bergengóciába vagy hová, honnét a mosolyt ide mihozzánk exportálják. Lássa, édes bámulatos, lássa már ujságjuk van a rokkantaknak. Mennyien lehetnek már ők, akik nem fognak jókedvvel dombról lefelé szaladni s nem fognak karral messziről hivogatni, vagy bucsut inteni, s kiknek drága szemeik kivesztek, mit gondol Magácska, büvös-bájos kivételes? Mennyien lehetnek, mikor érdemes már lapot alapitani nékik mint külön olvasóközönségnek, lássa csak. Ugy-e, hogy Maga, angyal, Maga is tud annyit a világról, hogy a lap, amelyet a rokkantaknak csináltak, lábra akar állani. Bizony egynéhány szerencsétlen kedvéért azt képtelenség megalapitani, szerkeszteni, nyomtatni, expediálni, adminisztrálni, minden. Maga oly fiatal, édes tulságos müvésznő, de talán emlékszik azért, mennyi minden másféle lapok teremtek a pulton a trafikban a régi világban. Biztosan bement a trafikba maga is, legérdekesebb gyönyörüség, anzikszot venni s látta a Bélyeggyüjtők Lapját, meg az ujabb és ujabb nett kicsi turflapokat és footbaall-ujságot meg azokat a bolondos vicclapokat, egyik a másik után született és egyik furcsább és butibb volt a másiknál, s ha meg is szüntek hamarosan, de mig fönnállottak, csupa vicc volt az életük. Aztán emlékszik, kérem szerelmesen, micsoda friss és friss irodalmi lapok bukkantak fel a trafikban, oly fura, képtelen vad füzetek, őrület! Azokat meginditották fiatal -198- emberek, vagy még fiuk, olyan valakik, akikről Magácska, bár zseniális az invenciója, nem is sejtette, amit ők tudtak magukról. Ők tudták, hogy ők a világot megrázzák majd és leteperik, megtapossák, felkapják, összevissza csókolják, megfürösztik az ő könyeikben, aztán befestik a világot aranyra vagy kékre, vagy zöldre vagy olyan szinre, mint a felhőzet hajnalban és megfogják, ráteszik a Földet a tengerre, hogy mindig ringatózhasson és kicsinálják, hogy sose kelljen meghalni senkinek, vagy az egész életet ugy ahogy van az égbe költöztetik valami határtalan pázsitra s ott táboroznak majd, örökös bálokat és hangversenyeket rendezve. Én nem tudom mit főztek magukban, az Isten tudhatja csak. Ezek a fiatalok, kezit csókolom, kávéházban ültek reggelig és még reggel is ott ültek és folyton cigaretteztek, mintha fogadásból szinának annyi cigarettet és a szemük olyan volt, mint a mellbetegeké, kiknek állandó lázuk van. És ha az utcán voltak, siettek, ugy siettek imádom (ide hallgat még Magácska?), mintha még aznap a világ végére kéne érkezniök és utközben folyton kiabáltak az utcán: jaj! és óh! De hallani nem lehetett kiáltásaikat, mert csak ugy belül, magukban kiabáltak, mikor az ember nem használ hangot. Ugy is lehet kiabálni, orditani, üvölteni lehet egy csepp hang nélkül, bizony! Olyan egy nagy bolondság volt akkor, drága cuki müvésznő, olyanokat csináltak és gondoltak és álmodtak az emberek, tiszta téboly! Olyan nevetségesnek és olyan hihetetlennek és olyan szentnek, oly szentséges szentnek látszott az élet. Tudja Maga? Hol -199- csináltatta ezt a remek nerz gallért? Nyolcezer korona, ez, ez, ez, nem is drága. Igen. Most ugy néz ki minden, mintha elvesztünk volna s többé soha meg nem találjuk magunkat. Nem? Jaj jaj. Lássa, megveszem a Rokkant-Ujságot és hazaviszem olvasni, mintha magam is a rokkantak közé tartoznám. Maga mosolyogjon, de az életben éppen ugy mosolyogjon, mint a felvételen, igazán, igérje meg.

KROPOTKIN.

Az ujságban olvastam, hogy Kropotkin Péter herceget a forradalmi kormány hazahivatja Londonból. Az ujságban most álmokat olvasok. Az ujságban földrenrengés mordul és didereg. Az ujságban erdőségek rohannak el. Az ujságon tenger csap által. Gejzirek lőnek föl az ujság érdes gyönge lapjáról. Északi fény mereng föl az ujság felső szélén. Mennydörgés rogyadozik lefelé az ujságban a sorokon. Az ujságon keresztbe bug és zeng és harsog el egy ideális zenehang, a világ végén áll egy orgona, abból érkezik ez a minden daloknál teljesebb hang: a Vox Humana. Csodálatos, csodálatos, – próbálom mondani magamban, de olyan fáradt vagyok és oly fáradt maradok és csak ugy maradok, mintha nem érdekelne semmi többé, mintha értelmemet a hosszu halál egészen a magévá tette volna s a világ életéből semmi, de semmi nem indithatná vissza dermedt felfogásomat. Mintha nem hinnék el semmit már, csak azért, mert valóság és mintha mindegy volna már az igazság is és a boldogság is. Kropotkint visszahivja -200- Oroszországba a munkások szövetsége s az orosz kormány üzen néki. Emlékezni próbálok, eszmélni. Kropotkin Péter herceg már évekkel elmult hetven éves, közelebb lehet már a nyolcvan esztendőhöz, mint a hetvenhez és az elmuláshoz talán közelebb van, mint a nyolcvan esztendőhöz. Lám megérte. Hazamehet Oroszországba, a szabad Oroszországba, a mély és magas és végtelen Oroszországba az emberek közé, kik oroszok, az oroszok közé, kik emberek. Mindenki jobban tudja mint én, kicsoda Kropotkin Péter herceg és mit müvelt ő langalló, tornyosuló, eltiport és korbácsolt és rettentő s áldott és megrekedt és hatalmas nagy életében. Bágyadtan emlékszem életének és a világért való háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre sziv nélkül emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi, melyeket a megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak volna, mintha nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék beléjök, csak üres papirlapok. Mintha semmi értelme, semmi jelentősége nem lenne mindannak, amit az irás kezdetétől kezdve irtak könyvekben, mint ahogy koromfekete éjszakán az elmult nap égboltozatja nincsen. Nincs. Nincs meg. Mi az, hogy volt, hogy az egész földet lefogta végig, köröskörül és fényes világossága volt és grádicsos napsugarai és örökkévaló kéksége volt és fellegmammuthjai voltak és szivárványa volt és voltak felhői, szinezett felhői, szerelem-szinekben, óh-szinekben, a szem tulságos igényeinek szineiben, a bámulatnak szineiben, az álom, a mosoly, a boldogtalan -201- andalodás szineiben, a lélek szineiben, a tehetség szineiben, a lehetetlenség szineiben, az igaznál igazabb szinekben.

Kropotkin Péter herceg hadapród-iskolába járt. Sándor cár kedvelt testőrtisztje lett. A cári udvarban rózsa hévvel homlokán illant a zengő bálterem csillárjai alatt. Tudományokkal, bölcselettel foglalkozott. A népnek adta értelmét, céljait, az embereknek. Az udvarból a kunyhókba ment. Tanitott, lázitott, konspirált, bezárták, megszökött, számüzték Szibériába, földrajzi tudós volt, felfedező volt, szegény volt, menekült volt, szerencsétlen volt, elhagyta hazáját, Svájcban, Franciaországban éldegélt, bujkált letartóztatásokból üldöztetésekbe. A szociálizmust Bakuninnál kitalálta, teremtette, szervezte. Elvett egy elvtársnőt, tanitó volt, szerkesztő volt, nyomdász, agitátor volt, iró volt, történész volt. Londonban él harminc egynéhány éve. Hazamehet. Szabad lett Oroszország. Egy gyönge fehér agg hátrafordul, az ifjuság eszményeinek kész csarnokában találja magát. Mondhatatlan ez. A hallatlan álom teritékéhez ül, akinek szemei már tulságos fáradságban örökre hunyni igyekeznek. Egy gikszer ez, egy szabálytalanság a természetben és az ember tragédiájában. A teljesedés tárul őnéki: Oroszország. Kijegyzett csodálatos tanu Kropotkin herceg, megrenditő vőlegény. A másik, a végtelenség hatalmas gyermeke, Tolsztoj gróf, halott. A gróf meghalt, némaságot és tudatlanságot szenved a föld alatt, Oroszország földje alatt. A két sors az idő magaslatai felett egymással szembe mereng. Melyik boldogabb? Melyik boldogtalanabb? Melyik az istenibb?

Az utca közepén egy ember megállott, az égre nézett és ugy tartotta fejét felfelé, aztán maga körül nézett és elhuzta kezét a homlokán, mintha levett volna valamit onnan. És elkiáltotta magát:

És megint: Jaj! Jaj! Jaj! Jajgatott. Akik átmentek ott az uttesten, észrevették a jajgató alakot és megállottak csupa kiváncsiságból. Egy polgár oda is szólt neki:

Azt hitte, rosszul lett az ember. De nem volt annak semmi baja, hanem szegény hirtelen megbolondult. Ránézett arra, aki szólt hozzá s azt mondta vissza:

Az emberek összenéztek. Mintha valami külföldi szólt volna nekik a maga furcsa nyelvén. A bolond nézett rájuk és mosolygott, ahogy a bolondok mosolyognak az idegenekre. Zavar van az ilyen szerencsétlenek száján és orcáik ráncaiban gyötrelem, de szemök, akárcsak az igazságtól érintetlen gyermekszemek, egész és bizalmas és örülő tekintetet adnak. A bolond felmutatott az égre: -203-

– Ni az ég! – azt mondja. – Mi van odafenn! És felnéző szemeit a nap átcsókolta fényével, ugy hogy a bolond szemei még jobban mosolyogtak.

Az emberek is felnéztek, hogy talán repülőgépet látni, de nem volt az égen semmi.

– Felhő, felhő – nyögte a bolond, azután szivni kezdte az orrát, mintha szaglászna valami szag után és azt mondta megint:

A körülálló nép közt egypáran elnevették magukat. Hétköznap volt aznap. A bolond már egy fára nézett, amelyik a járda szélén állott abban a vasgyürüben, amelybe állitották.

– Zöld lesz, zöld – monologizált – zöld, zöld. A népek arra néztek, nem láttak egyebet, egy nagy vörös plakátot láttak a fa mögött a falon. A fának eszméletlen, fátyolos ágazata közt egy rigó jelent meg és egyet furulyált.

– Kérdez, – szólott erre a bolond. – Mit kérdez? – és rajongva figyelte a madarat. És a közben a bolond a kabátját kigombolta s a zsebeiből figyelmetlen kezeivel kiszedett mindenféle cédulákat és a földre engedte őket. Kenyérjegyet, zsirjegyet, lisztjegyet, cukorjegyet, szénutalványt, népfölkelési lapot, tiz összefüggő villamos jegyet, névjegyeket meg egynéhány papirkoronát és papirforintot. A körülállók odaszaladtak, mint a csirkék, mikor a kosárból a kendermagot kiszórják -204- nekik és vig civakodással kapkodták föl a papirkoronákat és papirforintokat és a jegyeket mindet, csak a névjegyeket hagyták a kövezeten. A villamos vad emberhangokkal és édes csengéssel zugott el a kis tömeg mellett és az uttesten egy konfliskocsis meglegyintette lovát az ostorral és elsietett, mert attól tartott, hogy valaki majd fel akar ülni. A bolond a jegyeket szedegetők fölött nézett tova s a levegőbe csüngő szemeit könnyek futották be s kicsusztak alsó szemhéjain és a képén legörögtek és a kövezetre pottyantak, de könnyeit se vette föl senkisem. A rigó tovább repült a fáról, a bolond azt nézte s elindult, mintha utána akarna menni a madárnak.

Az emberek követték. Várták, hogy mi következik még. Látták, hogy könnyezik és tisztában voltak már vele, hogy bolond és az üditette fejüket. A lovasrendőr figyelmessé lett és az egyik sarkantyuval szépen hátraforditotta lovát a kis csoport után. A bolond ment elől az uttesten és a muszkákat, akik egy szekeret huztak, a szivére téve kezét és a fejét elragadtatással csóválva, megszólitotta:

A muszkák nem tudták, mit akar tőlük, unalommal néztek el róla s huzták tovább a szekeret, azok pedig, akik a bolond után csődültek, szájról-szájra adták vihogva, hogy a bolond mit mondott: emberek, emberek.

A bolond szája teli volt az édeses levegővel és az orra teli volt a langy tavaszi széllel és a szeme teli volt -205- az égi fényes kékkel és a füle teli volt egy arany zugással, ami nem a város zenebonájából jön, hanem a tengerek szinjátszó nagy kagylóiból talán. És ugy ment a bolond előre, mint azok szoktak hazamenni, akik leitták magukat az italmérésben. Egyik oldalon a járdán tanitónők, gépirónők, elárusitónők, kalaposnők, varrónők, egyetemi hallgatónők, gimnázista és kereskedelmistanők, és telefonistanők és pincérnők siettek, mert dél volt és mind ebédelni mentek. A bolond a naptól világos arcával arra fordult és olyan hang jött a száján, mintha hegedü vagy trombita lenne mellébe rejtve:

– Nő, nő, nő, nő, – hangoztatta mindig erősebben, mintha danolna vagy orditani kezdene.

Azok meg ott a járdán néztek erre meg amarra s csudálkoztak, mert ők mind hivatalnokok, meg tanitók, meg munkások voltak, és észre se vették, hogy ez az esztelen hang őket illeti. Siettek tovább, elmerülve gondjaikba.

Az emberek meg egyre jobban mulattak és egyre szaporodtak és siettek a bolond után, mert a bolond ugyancsak sietett. Éppen a nyugatihoz ért s ott hirtelen meglátta a budai hegyeket. Mintha csak az kellett volna neki, hogy egészen kitörjön rajta, megszaladt és a zöld hegyeknek tartott és az ajkán még mindig zengett és üvöltött az a szó hogy nő, nő, nő! És szaladt és az egész utca utána szaladt, de nem tudták elérni, megszaladt Budának és eltünt a szemük elől. Még most is szalad, ha meg nem fogták.

Az embert nézem, mert én is ember vagyok. Szeretem magamat, mert meg kell halnom és mert élek. Ugy szeretem magamat, olyan nagyon, olyan erősen szeretem magamat, olyan végtelenül, oly elfogultan szeretem én magamat, hogy azt is mindet szeretem, ami hasonló hozzám a teremtésben. Szeretem a másik embert, az én embertársamat. Ránézek, egy hang dereng bensőmben: óh!

Kezem magától kinyulik, meg akarom fogni egy másik embernek a kezét. Nincs neki. Neki hiányzik a keze. Rám tekint, a két szemében bánat van és csalódás és alázat.

Egyszer csak kisüt és felzendül a tavasz. Inaimban édes indulat gerjed: jaj, fussunk, gyere, le a zöld dombon nevetve, friss szélben lebegő hajakkal. A völgyben ibolya kéklik, szakasszunk ibolyát! Szaladjunk! A másik ember nem mer. Áll. Nem jöhet szegény. Két mankóra nehézkednek vállai, előre hajlik a háta, a feje le van ereszkedve. Bénák a lábai.

Én lelkendezném: nézd, te, a felhőket, nézd csak mennyi szinük van, akár az álomnak. De gyönyörü, de érthetetlen gyönyörü. Ni a madár, hogy szárnyal -207- odafenn a kék levegőben, sebesen és egyenesen, mint a cél a világon és nézd, hogy tünik el oly hangtalan, mint a gondolat és oly szépen, mint az élet. Láttad? Az a másik ember erőtlen hangon azt mondja: Nem láttam. Nem látok semmit. Minden, amit mutattok nekem, fekete. Én megvakultam, világtalan vagyok.

Kérdeném az ismeretlentől, aki szembe jön velem: Te, ki vagy? Hogy hínak? Hogy vagy, mondd? Hová mégy? Mit tartasz a világon legjobbnak? És mit tartasz a legrosszabbnak? Te mit gondolsz, miért élünk? Gondoltál már te is, mondd, a boldogságra? Te tudod mi az? Ő néz téged és ajkai rebbennek és két kezével magyaráz valamit és a két fülére mutat ujjaival. Ő nem tud beszélni és nem hallja, mit beszélnek hozzá. Ő süket és néma lett itt a földön. De lát és néz és két szeme benne van az én két szememben és az ő szemeiben is lélek és értelem mutatkozik. Ott hagyom? Jól esik tovább mennem? Semmi közöm ő hozzá?

Figyelek rá. Neki nincsenek szavai, mégis akar velem beszélni. Erőlködik. Nekem vannak szavaim. Én ne tudjak vele beszélni? Én nyomorultabb legyek, mint ő? Én ne értsem meg őtet? Én meg fogom érteni. Én jeleket adok neki, mintha néma volnék én is és megértjük egymást, mintha ő is tudna beszélni. Én a sóhaját meghallom, mert olyan, mint az én sóhajom, oly halvány s oly érthető, oly olvasható, olyan ismerős és olyan csodálatos.

A vakot pedig meg fogom simogatni, az ő tapintása olyan finom, hogy ő lát az ő tapintásával, látja, -208- hogy ember vagyok és nem bántani akartam érintésemmel. Én jó leszek hozzá s az a jóság a kék ég boltozathoz fog hasonlitani, olyan magosan és köröskörül és tisztán borul kettőnk fölé. Ő neki a jóság a legszebb látnivalót, a kék eget visszaadja. Én a vakot átvezetem az életen, mint egy hidon és ő nem fog félni.

Én annak, akinek keze nincsen, annak az arcához tartom a letépett rózsát, szagolja meg. Az ő arca elmosolyodik, mert el szoktunk mosolyodni, ha megszagoltatják velünk a virágokat. Én a nyomorék lelkének annyit adhatok, amennyit elvettek a testéből.

Ha nem tudnék kifogni avval az ő szerencsétlenségükön, hogy segitek rajtok, akkor én érezném nyomoréknak magamat. Istenem, én boldog akartam lenni. S éreztem mindig, hogy másokra is szükségem van: más emberekre, barátokra, testvérekre, kik olyan boldogok legyenek, mint én magam, hogy lássam magam előtt, mi a boldogság. Az én boldogságom egy boldog világ. Lehetek-e még boldog, boldog egyedül egy boldogtalan világon? Ők is mind boldogok akartak lenni, akik világtalanok és bénák lettek. Mennyivel inkább csalódtak ők! Nekem örök életemben bocsánatot kell kérnem ő tőlük, mert nekem annyival több maradt, mint ő nekik.

A 194. oldalon felülről 2-ik sorban „körlécei“ helyett „körlócái“ olvasandó.

A 198. oldalon felülről 3-ik sorban „mit“ helyett „amit“ olvasandó.

A 200. oldalon felülről 13-ik sorban „Bágyadtan“ kezdetü mondat egészen a pontig helyesen igy olvasandó: „Bágyadtan emlékszem életének és a világért való háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre sziv nélkül emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi, melyeket a megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak volna, mintha nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék beléjök, csak üres papirlapok.“

A 201. oldalon felülről 2-ik sorban „tehetetlenség“ helyett „lehetetlenség“ olvasandó. – Az 5-ik sorban pedig „rózsahévvel“ helyett „rózsa hévvel“ olvasandó.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KENYÉR ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Kenyér

KENYÉR

A SZIV ALBUMÁBA

A KUTYA MEG A VERÉB

NYAKKENDŐK

MIKOR AZ EMBERT ÖSSZETÉVESZTIK

GONDOLATOK, AMILYENEK MINDENKINEK ESZÉBE JUTHATNAK

AZ ÉLET DOLGAI

M. A. E.

HATAN A KUPÉBAN

NEFELEJCS, ÁRVÁCSKA

ADYT BÁNTJÁK

SZEMEK, ARCOK

SZEGÉNY EMBER, GAZDAG EMBER

A CSIRKEKOLERA

UNOD,

TIZENNYOLCÉVES KATONA

A NÉPEK IRKÁJA MEG A FÖLDABROSZ

1916 JULIUS 13.

A CSÓK

GÖRBÉN MEGY A LÓ

VOLT, HOL NEM VOLT,

FÜST

AZ UJSÁGPAPIRRÓL

ERDÉLYIEK

KÖSZÖNÖM, NEM KÉREK…

GYERMEKEK

KABÁT ÉS KABÁTTOLVAJ

AZ ASSZONYOK A BOLT ELŐTT

BÉLYEGET ADNAK

LEVÉL

KÁVÉ, DOHÁNYZÁS, PREMIÉRE, MINDEN

KERESIK EGYMÁST

SZALMAVIRÁG

„TEGYE AZT!“

AZT MONDJÁK,

PÜSPÖKLADÁNY

DÁTUM

PÉLDA NÉLKÜL LESZ…

VASKRAJCÁR

SZIVAROS

FRANCIA KENYÉR

SZINHÁZ

FÁTYOL

ROMÁNOK

BÉKEAJÁNLAT

HINDENBURG MEG A TÖBBI BABA

BÉKE MEG ZSEMLYE

TÉLI HANG

ARANYSARKANTYU

BOLDOG

TIZENKETTŐ

A GÓLEM

A MADARAK

EGY KRAJCÁRÉRT

KORCSOLYÁZNAK

GYUFA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

I.

II.

III.

VARJAK ÉS MÁSOK IS

KRÓNIKA VAGY MIFÉLE

A FÖLD

KISÉRTET A FEHÉR HÁZBAN

EGY NOTESZBÓL KITÉPETT LEVELEK

FELHŐRONGYOK

ÁLLÓHELY.

UJ LAP A TRAFIKBAN.

KROPOTKIN.

A BOLOND

PROLÓGUS EGY HANGVERSENYHEZ, AMELYET A ROKKANT KATONÁK JAVÁRA TARTOTTAK

TARTALOM.

SAJTÓHIBÁK HELYREIGAZITÁSA.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PROLÓGUS
EGY HANGVERSENYHEZ, AMELYET A ROKKANT KATONÁK JAVÁRA TARTOTTAK