Valentine

S egyet loccsant a pohárban a könnyű málnapiros refosco, s úgy megcsillant a lámpafénynél, mintha kacagott volna az a bor is avval a kiscsikócsengő-hanggal együtt, ami az asztal fölött csilingelt.

Ennek a csacsinak mindig olyankor jut eszébe odabuktatni kézcsókra az orrát, mikor az a kezecske kanalat visz a szájnyíláshoz vagy a poharat hajtja vigyázattal fent a kényes crêpe-georgette fölött, mert arra még egy harmatcseppnek se szabad esni.

– Te éédes. – Úgy húzza az é betűt a csacsi, hogy egész kis dallam, mire kimondja az édest. És oda dűl megint avval a fekete homlokával a fehér kéz felé s nézi, nézi megállott mosollyal és lankatag szemekkel, mintha pityókos volna vagy pedig határtalanul álmos.

– Nem, nem… – olyan szenteskedve nyögi, de csak azt várja, hogy a pohár föl merjen az abroszról kelni, avval hopp! rajtaütött megint az ajkaival a poharat ölelő kézfejen. És olyat vihog, mint a betyár diák és üget a széken hencegősen. Roppant örül a sikernek.

– Isten bizony! – a rouge úgy adja, mintha pityergésre hajlana, de persze nevetni fog az is inkább, miután sikerült ennek a másik széknek hirtelen hátra rukkolni s az édes piros itóka lecsúszott ügyesen azon a világítatlan és lépcsőtlen bárzsingon.

Máris kapja vissza a széket maga alatt a könnyű rózsaság és leteszi a poharat és leadja lassan a jobbkezét az elébe nyúló sötét tenyérre, mint hogyha -6- világos szirom hullana vaslapátra. S nevetős szemei lemerülnek azokra az óriási férfiujjakra, akik egyenkint ágaskodnak és óvatosan maguk közé pántolják a fehér kézfejet, melegen és ércesen.

Maga Kant se vette volna rosszabb néven ezen a helyen ezt a véleményt, mint az én emberem, aki csukódó szemmel hajolt e felé a bortól vizes szájacska felé s elandalodva hagyta rá hogy:

Mert ez a hely egy rózsaszínű sarok volt a híres Danieli-hôtel éttermében, Velencében…

A kosztoló szála már egészen üres volt, csak ez az egyetlen emberpár szerepelt itt a Louis XVI. stilű paradicsomban. A kígyó hálistennek nem volt jelen, hogy irigy nyelvét kinyújtsa rájok; csak az őrszemes cameriere állott ott messzire a falnál a bejárat mellett és az is inkább kifele nézegetett, mint befele. De varázsos édes az ilyen késő esti magány egy étteremben -8- azoknak, akik az ezerötszáz millió földi lélekből senkire se kiváncsiak, csak egymásra. A csillárok a csöndben a maguk eszméletlen ünnepét űzik a gyöngyfényű falakon. Ők, az az Ádám meg Éva a sarokban, akik némán össze vannak fogózva kezükkel és nézésükkel, ők idegen világításban derengenek, mintha extra hold sütné az ő kikülönített kicsi világukat. Az alvatag fényű lámpa az asztalon, amelynek ombréselyem ernyője a magnolia-fehérjéből felhangolódik a kamélia pírjáig. És azok a túlzott azaleák, amelyek minden estére frissen érkeznek Rómából a Pincio kertészetéből, mintha csudára most hajtottak volna a karcsú kristály torkából, az ő udvarlásukra, úgy hajtják a férfi meg a nő felé kettészakadt csomóval azokat a szederjesre varázsolt lángszín fejeiket. És a különc kis flóra mellett saját levegője van a kis asztalnak, egy kinyomozhatatlan vegyületű parfum, az ott lappang azon a kezen, azon a selymen, azon az oldalt fésült sárgaréz hajon; attól a parfumtől, amelynek Mon âme az ábrándító párizsi neve, nem győz a plastron fölfelé feszülni, hogy a maga lelkének a tengerfenekére szíhassa, vagy még annál is mélyebbre. Fentről vagy alantról vagy a falból vagy honnan alig igaz hegedűszó lopózott egy pár perc óta hozzájuk; most elalélt egészen; és a csöndnél is nagyobb csöndben gyönge madárhangocska nyilallik:

Én nem is mertem jól odanézni, nem állok jót érte, hogy a fejük nem volt egy pillanattal előbb összeragadva… a férfifej hátra kapódott és aztán úgy csapta vissza a szemöldökére esett hajcsimbókot, mint a diákkorban, mikor a könyvéből nézett föl.

A főfő cameriere siet oda feléjök, két pincérrel a háta mögött, a blokján egyet hanyatt lapozva. Persze, hiszen ők szóltak öt perccel ezelőtt, hogy fizetni akarnak.

A férfi fölragyog a mindig üdén mosolygó s mindig mélyen elmerült nemzetközi képű főpincérre, ki diszkrét meghajlás után a két fülét átadja rögtön a két halk szavazóbírónak és lehajtott fővel gyorsan -9- megszövegezi a plajbásszal az ítéletet. Míg ez a kurta tárgyalás végbemegy, a férfi-vádlott a legbarátságosabban figyeli azt a fényhirat, melyet a csillár vert a főpincér brijjantinos fésülésén, aközben pedig a térde mellett ott szorongatja a kezében a vádlott-társa kezét, akár a gyerek a fiaverebet, akit ő fogott és akit olyan nagyon jó minden pillanatban érezni, hogy megvan, megvan és nem fogom elveszteni.

Az elnök úr, vagyis a főpincér meglett az írással, lekötelezetten bókol a világos eton-nek meg a nehéz barna választéknak, s felfrissült mosolylyal hátrál a blokkot maga mögé kanyarítva, mint ahogy már a tizedik estén teszi, mióta ez a külföldi pár ezt a sarkot megszállotta, csak ma véletlenül nem franciául, hanem angolul jut eszébe magát ajánlani:

Oly türelmetlenül lesi a nagy fiú, hogy a karcsú fehér ujjak beleszorítsák azt a cigarettet a hosszú zöld émail-szipkába; már gyufát rántott elébe s ott tartja meredeken a kis beteg viaszszálat, aki rögtön lekonyul, mikor meggyujtják.

Haza, fel a második emeletre, a loggiára, ahol a holdat szokták tisztelni kettesben.

A cigarett tüzet kapott és a rouge-os szájacskából az első füst közt melegen és édesen jön a sóhaj a férfi felé:

– A bárba? – kicsit belecsudálkozott a szóba a férfi, mintha hirtelen nem tudná, mi is az a bár?

– Nem is láttunk még itt semmit az életből. – Megcirógatta sürgősen a férfi térdét. – Csak egy kicsit. Gyurka…

A férfi rátapasztotta a tenyerét arra a drága hizelgő kicsi kézre lenn, és csak ingott a feje jobbra-balra az élvezettől, hogy ezek a kék szemek mily angyali gyöngéden tudják a kérvényező hangocskának a pártját fogni.

– Jó, jó… – hát hogyne volna jó, de milyen jó, hogy valami tőlem függ és én megengedhetem neked, milyen jó, hogy nevetni hallak, mint a karácsonyesti csengettyűt, milyen jó, hogy a világra jöttem és itt leltelek és imádhatlak tégedet.

És mint az áldást, úgy adta a mosolygó vállakra azt a pehely szürke-mókus keppet és aztán indulóban keppestől odakarolta s hajolt lefele hozzá, s nyúlt a hetyke zöld szipka után: az most nagyon nem jó helyen volt az alatt a két pici bajuszformára szabott rouge alatt.

Ahogy vigyázni szokott egész nap a templomokban is, mikor az összes szentek és az összes angol öregasszonyok szemeláttára csókolja szájon ezt a védtelen gyöngeséget.

– Mindig tönkretesz! – és már jön ki a préselt velencei tasakból a tükrös aranyszelence meg az aranyos piros plajbász, korrigálni. Közben a gonosztevő a jobb karral magához szorítja a szegény kis mártirt, úgy viszi s nézi kimondhatatlan gyönyörűséggel ezt a cicamunkát. Nem tudom, mennyiért nem adná, hogy az a villogó orrocska hogy megfeszül ott a tükörben és hogy hogy iparkodik a felső ajak a crayon alatt lejebb és lejebb húzóckodni.

Kész. Akkor aztán a nő, hogy még egy támadásnak ki ne legyen téve, ügyesen elcsusszan a szorításból és kacagva szalad a szőnyegen előre, ez a hosszúlábú legény az ajtó előtt tudja csak a lebbenő keppnek a szélit elkapni.

No most rendesen kell viselni magukat a boldog gyerekeknek, ez már az emberek világa. Szép komolyan, amint illik a nehéz renaissance-mennyezet alá s a csendtartó márvány-oszlopok közé, úgy szállanak alá megmért lépésekkel egymás mellett a félemeleti lépcsőn, leadva az alvadt vérszín szőnyegnek a tekintetüket. Éppen csak hogy a kisujjukat merik összefogni -11- itt a fenyegető mondain tündöklésben, és azt is csak a keppnek a diszkréciója mögött.

Végre most a hátuk mögött megsúghatom, kicsodák ezek a fiatal velencések. Hogy magyarok, azt nem kell mondanom, hiszen már odafenn méltóztattak a szavukat hallani. A szmokingot, akit Gyurkának hallottak szólítani, Békász György nagyságos úrnak tisztelhetjük, mellékfoglalkozására nézve mérnök; a főfoglalkozása szemmelláthatólag az, hogy legalább a kezét érintse minden percben ennek a mellette lábujjhegyen ereszkedő tündérnek. A tündér pedig az emberi világban úgy szerepel, mintha a Poóy Palya nyugalm. min. tan. őméltósága tulajdon leánya lenne, Poóy Valentine kisasszony… pardon nagyságos asszony, már idestova két hete Békász Gyurkának a felesége. Milyen természetes ez így, ugyebár, hogy egy nagy erős barna Ádám meg egy szépséges kis szőke Éva együtt lejtsenek szorosan az egymás oldalán a lépcső szőnyegén, meg a született virágos Földön. Olyan természetes és olyan szép és olyan csodálatos dolog ez. Ó de még milyen csodálatos, ha tudnák! Mert ezt a Békász Gyurkát még úgy hat héttel ezelőtt nem is tudom hirtelen hány tenger választotta el attól, hogy ilyen édesen játszadozzon Poóy Valentine-nel Velencében. Hírét se hallotta még hat héttel ezelőtt a jó Békász Gyurka ennek a legeslegdrágább teremtésnek, pedig híres kis lány volt Poóy Valentine, sem a Poóy Palyáék úri házának, bár ezt a házat is éppen elegen ismerték Pesten is, Budán is. Jaj hát ez valósággal moziba való, ahogy ez a pár cseléd összeteremtődött.

Igen, azt is úgyis el kell majd mesélni, hanem most már lent vagyunk a Danieli fafalú iszodájában. Itt is csend van és elhagyatottság, csak hátul a barman pultja előtt ül két bagolypápaszemes Harold Lloyd két nyurga zongoraszéken, roppant belemélyedtek az üvegek etikettjeinek a tanulmányozásába. A Danieli lakossága kint tanyázik a szomszédos hallban, bőséges nádfauteuilökben, a kicsi márványasztaloknál, a táncra való tisztás körül. Egy néger úr énekel banjo -12- mellett a jazz-band közepén ülve, az óriás szürke kandalló előtt, olyan odaadással, amilyet ez a két tánc közt sziesztálva csacsogó társaság egyáltalán nem követelt tőle. A mieink éppen csak hogy átfutották a hall vörös damaszt meredekei alatt nyüzsgő gyöngysoros és plastronos népet, ott az ólommal szegett üvegkockákon keresztül, azután Gyurka odaszólt a barmannek két macedoine-ért és vitte Valentine-t hátra, hátra a sarokba, a lehető legmesszebb a világtól.

A kepp rózsálló velour bélése megint a szék hátát melengeti s B. Poóy Valentine ábrándba mosódó -13- szemmel, a fejével gyöngén ütemezve hallgatja a banjo távol idegenből érkező pattogását. És édesen ocsúdik, mikor a barman elébük szolgálja a hüsítőt s nevetve kapja be a szalmaszál végét és belemegy az orrával a magas pohárba. Mint a kis gyerek.

Az ura még a jeget tördösi kanállal a macedoine-nak a színjátszó vizében.

– Maga. – A drága hang a szalmaszálba szaladt, az pedig sértődve fortyant egyet a lusta gyümölcsforgács közt.

– Nnh? – azon a szalmaszálon csudálkozik a nő; most éppen abban van, hogy egy szem cseresnyét fel tudjon szúrni vele.

– A dzsem is el van csapva. A narancs is. Meg az a djatti, amit úgy dicsértem… elmehettek koldulni, az összes dolcikkal együtt! Hogy nem szégyellik magukat.

– Itt van, igen. Itt a mellemben. Mit szeretnék én… a virágokat a napsugarakkal megszorozni. Hát hogy tudjalak kiszámítani. Látod, mért nem matematikus lettem.

A szőke haj majdnem ráesik a gesztenyehajra. S az a törékeny szó mint elalvó babapötyögés hull a puha csücsörítésből:

– Mate mate ma te, ma… s holnap… akkor is te… mert csak te mindig míg csak mindig mindig… szeretlek.

Éppen köhögött egy hegyeset az egyik Harold Lloyd; valami nagyon kutya mixture-rel talált kikezdeni. S benézhetnek a hallból is minden pillanatban. Vissza a fejekkel, úgy, lassan, szépen. Érd be vele te megbabonázott emberfia, hogy újra birtokba veheted az asztal lábánál azt a másik kezet, azt a másik meleg életet, azt az öt ragyogó testszín körömélbe végződő boldogságos másik világrészt.

És még egyet zendült, azon a leggyöngédebb húron, amelyiket már nem lehetett a hárfára húzni:

Hollandúl, meg a szumatrai bennszülöttek nyelvén. Mind a két igét ettől a mestertől tanulta, ettől a Békász Gyurkától.

És a nagy tudós nem tud egy hangot válaszolni semmiféle nyelven, szegény feje, csak nyelni tud egyet, mert a szíve ki akart szökni a gégéjén.

A Valentine ujjait olvassa lent a reszketeg kezében, hogy ott van-e mind az öt hiánytalanul. Egész nap azt olvasta.

És lélegzik egy mélységeset és vad szemeket csinál és egy fenyegető háh!-val feléje fúj, de finoman, akár a kezdő szellő.

Valentine megrezzen, kapkodja a pilláit, odább-odább leng a feje, a két könyökét fellebbenti, úgy tesz, mintha el akarna szállani. Betanulta már ezt a játékot.

Mindig megbánja, hogy el akarta fújni, visszakapja a szökő kezet, százegyet csókol rá örömében.

A hallban táncoltak. Az egész jazz működik, a középen egy féltucat frakk meg szmoking ölelte a lamée-kat, a georgette-eket, a tafotákat, a duvetine-eket, a kényes tangót hajlogatva tova. Emerről is, amarról is új pár jött elő, a fehér karok föllengtek -15- a fekete vállakra, pillanatra veszteg maradtak a lábak és azután rá siklottak a sima zenére.

Gyurka is odanézett. Nem oda, hanem odább, túl a hall fényes imbolygásán, a tejes május-éjbe, a Danieli előtt várakozó gondolák ingatag lámpásaira és azok mögött a hórihorgas árbocokra, kik szórakozottan nyúlkálnak erre-arra a csillagok közt válogatni, meg még odább, messze, a holdsütött vízszínen lappangó szigetek felé.

Valentine-nek elbillent a feje, egy fogával az alsó ajkát megfogta szórakozottan, a szabad keze lecsüngött az asztal szélére, így tartotta a zöld szipkát, aki most magamagának cigarettezett.

A divatrövükön a szolgáló kisasszonyok a közönség előtt melódikusan sétálnak a rájuk adott esti ruhákban, vonagló vállakkal, ideges könyökökkel és alálankadt szemekkel, olyan kényességet affektálva, mintha nem e világra való finomságok lennének. Igen, és ez az úri, sőt nagyúri nép, amelyik a hall márványán tanyázik, az pedig olybá tünik a köröskörül elhalkulva figyelő társaság közepén, mintha hivatásból produkálná magát az óvatos, vontatott mozdulataival, mintha talán csak az volna rábízva, hogy a ruhák csipke-ablakait, és ezüstszál-futamait hangsúlyozza, meg a legideibb frakkszabást ismertesse hátulról, oldalt és elülről, vagy netalán egy Rue de la Paix-i ékszerésznek a gyöngysorait, a solitaire-jeit meg az asszir karpereceit sütkéreztesse s kívántassa a csillárok fényében.

Oh nem, hisz olyan áhítattal, oly művészi sejtelembe nemesülve lépkedik a tangot a néma párok, ennek a tüneteg, szüneteg dallamnak a halk tanácsaira figyelve… sőt mintha taktusról-taktusra ők maguk költenék ezt a zenét, vagy mintha ezt képzelnék; vagy talán a parfumös este hangulata vált volna hangjegyekké valami varázslattól; vagy mintha arany vonalak osonnának a lábuk előtt, tétova csalva őket, hisz maguk is úttalanok, mint az ábránd, mint a szerelem, amely boldogság és boldogtalanság közt -16- akadozik, úgy mint a vörös meg a sárga rózsa közt a pillangó.

Ezek a szájak panaszolják a mosolyt, ezek a csípők a gyöngeséggel kérkednek, ezek a szemek az édes unalomból a legédesebb ájulásba vágynak, az eszméletet ezek mögött a homlokok mögött a gondolattalanság arabeszkjei mulattatják. Alig hogy lépnek, alig hogy lélegzenek az egymást öntudatlan kerülő párok. Félig élnek és félig álmodnak és egy-egy lehelletnyit mintha meghalni szeretnének.

Békász Györgynek is aléltan hanyatlottak a szemhéjai, nem bírta követni már azt a két angyalt, akik odakint szállottak, csillárfényen és cigarettfüstön túl, üvegajtón túl, dülöngő árbocokon túl, messze, messze a fátyolos csillagok közé. Úgy az ég felé rézsútosan, összeölelkezve, mint a Giotto oltárképén egy templomban. Az a másik angyal, aki vele tűnt el ott a violás fátyolok mögött a csillagos égben, az az angyal itt ül mellette, itt ingadoz az elbájolt feje, mintha titkos légáramlat himbálná gyöngéden, mint a kímélni való mákvirágot, itt van, igen, hisz annak az angyalnak a fűtött selyem kezét göngyölgeti, tapogatja újjról-újjra s ízről-ízre s annak a csuklóján csúszkál az ő keze fel-le nyugtalanul és szinte testetlenül, a pulzus nyilallatai felett, akár az elmerült primás keze a hegedű nyakán, mikor a Repülj fecském pizzicatoján andalog. Csodálatos, hogy idelent is oly édes valóságban érzi kettőjüket, pedig hisz odafent suhannak a végtelenbe, fuldokolva a keblüket elöntő langy étherben, melynek a könnyűségével és üdvözítő jóságos ízével nem lehet betelni s a szárnyaik hallható sóhajokkal lendülnek együtt, valami méla zendület ütemeire. Csodálatos, mint mikor az ember álmodik és álmában tudja, hogy most álmodik. Oh de fáj, hogy ez az éberen érzett önkívület el fog szakadni, csak maradna még, még egy kicsit, egy percet, ez a perc a mi örökkévalóságunk.

Mintha a csend elhalt volna a György feje körül. A hallban a hegedűs leejtette a vonót a húrokról. -17-

Györgynek kellett egy harmad perc, míg fel tudott ocsúdni s oda lehellhette Valentine elé, hogy:

Valentine kipillantott és a kezét akaratlan felkapta, mint a szinházban; tapsolni vágyott az oszló pároknak, amint elevenedve, habozva, valami kellemes sajnálkozással indultak a helyeikre.

Egy kis pirossipkás arab gyerek iszkolt át a tükröző tisztáson, cigarettes tálcával. Éppen csak egy pillanatig maradt üres a márványalap utána; két pár állott már a két szélén, vagyis csúszkált a fox-trot könnyed szabályai szerint. Persze a jazz hívására. Új kotta volt a pianinón, meg a hegedűs előtt, meg a dobos előtt, meg a néger előtt, aki most a szájával kezelte a hangszerét, a hosszú pistont, a banjot hátraküldve tartalékba a pianino tetejére a flóta meg a saxophon mellé. S ez a hegedűs, aki még egy perccel ezelőtt oly álmatag arccal vezette a tangót, most valami hetyke pózt vett és a fejét gépiesen ugratta jobbra-balra a vonója rándulásai felett; a billentyűket tapogató pápaszemes ifjú is, az a piruló kopasz fejű dobos is, meg a kipuffadt képű néger is, egyetértőleg kapkodtak a fejökkel a hangjegyeikre nézve, mintha jókedvre noszogatnák egymást, mintha valami stiklit terveznének vagy mintha pazar muri várná valahol őket és arra hangolnák magukat, míg itt ezt az unalmas fox-trott kottát végrehajtják.

A táncosnép pedig, mintha nem is ügyelne a muzsikaszóra, cseveg, csuszkálva, futamodva s rögtön hátrálva, s elkerülve pár a másik párt és ugyanakkor a harmadik párnak az útját keresztezve s egy negyediknek az oldalához ütődve fordulatukban, mintha mind ezek egy kisebbfajta korcsolyapályán osonnának es keringelnének, cikkcakkoznának szórakozottan, integetve, köszönve, felelve, nevetgélve az ismerősökhöz a pálmás háttérben köröskörül hullámzó, fecsegő vidám világba. -18-

Valentine visszahúzta a nézését arról a skótnak látszó hosszú leányról, akinek az agerathumkék ruháját kisérte s a kéztartását figyelte, hogy az milyen helyes és milyen egyéni. György szemei megint odakint felejtették magukat, messze, messzire. Valentine búcsút vett egy erős szippanattal a cigarettjétől és azon volt, hogy hangtalan fújja ki a szipkából a hamutartóba, hogy fel ne rezzentse Györgyöt, hogy így gyönyörködhessen egy kicsit ezekben a mozdulatlanul kidagadt méla -19- kókuszdió szemekben. Hanem az ember meg szokta érezni, hogy ránéznek, úgye, hátha még az üdvössége csillagai ragyognak reá. Oda fordult Valentine-hez és a bámulásban elmosolyodott ajkai az örömnek azt az alig hallatszó gyöngéd jelhangját adták, azt, ami úgy esik a fülünknek, mintha a mélyben az a szív elnevette volna magát.

– Tudod… egy kis idegen szigetre vitorláztam egyszer; munkásnép után jártam. Csodálatos, te, Tin, milyen sötétség fogadott azon a szigeten… azt hittem hirtelen, alkonyat van, pedig fényes délelőtt másztam fel a parton. Az onnan volt, hogy köröskörül bezárják azok a dús bambuszok az egész szigetet. Hát aztán kievickéltem valami mezőre, megállok, nézek, keresek utat, fedelet, embert. Egyelőre egy mamlasz kis zebu mereszti rám a szemét ott közel egy kókuszliget széléről. Indulok jobbfelé, balfelé, kurjantok hegyeseket, lóbálom a fehér sisakom, majd csak meghallanak, meglátnak. Csend. Csak egy pár papagáj rebbent fel és káráltak ott nekem összevissza, mondhatom, ha nem járnak iskolába, hát egy fél értelme nincs a beszédüknek. De mintha valami sikolyt is hallottam volna közben, vagy egy kaccantást, vagy csak képzelődtem? Nekivágok a kókuszosnak, hát éppen egy napsütött alléera találtam bemenni; hanem tovább csak csend, egy lélek, egy jel sehol, a fasornak a vége meg összefolyik, nem tudom, merre vagyok és hova lyukadok ki. Nem tettem még húsz lépést barátom… pardon!

A mesemondó buktatta a fejét lefelé, egyidejűleg emelte azt a fogságos meleg kis kezet és egy halaszthatatlan puszit ütött reá.

– Cerrini, ecco! – György is rágyújtott Valentine után és egyszerre jutott eszükbe a füstöt az egymás orrának irányítani. Persze kinevették egymást a kölcsönös felsülésért és egy pár pillanatig a kék ködben -20- nem is látták az egymás csillogó szemeit és csillogó fogait.

– Tin, most itt járt egy fekete lepke és azt súgta a bal fülembe, hogy maga nem is szeret engem.

– De egy fehér lepke is itt volt, az a jobb fülembe súgta, hogy szeretsz. Hát melyiknek volt igaza?

– A fehér… fülednek. Folytassa már, butonc, az erdőben… húsz lépést tett, vagy nem annyit?

– De, pontosan kérlek… és egyszer csak zsupsz, a nyakamba csapódik valami hideg és vizes, de köröskörül a nyakam alá zuhan az a nemtudommicsoda, amitől abban a szempillantásban a nyavalya majd kitört, képzelheted.

– A fejem előre esett és alig bírtam az egyensúlyomat megtartani, olyan hirtelen ért… odakaptam két kézzel, azt éreztem, mintha vadmacska vagy kígyó zuhant volna a nyakamba s meg akar fojtani…

– Félsz? édes édességem. Hát mi volt? Egy vézna kis koszorú, csupa kicsi fehér virág, zöld hajtás közé dugdosva s az egész összevissza nyalábolva valami friss vesszőkkel. Mi ez, állok, bámulok, azok a sötét fák ott hallgatnak, mintha összeesküdtek volna, egy pötty kis rózsaszín fejű madár repül keresztbe, úgy híjják rizsmadár, mert a teste viszont olyan ragyogó szürke… de hát ez nem lehetett úgy-e? Csak bámészkodom ott a kezemben avval a koszorúval, azt hittem, álmodom valamit… pssz, megint hallom azt a vihogást, de határozottan, kétfelől is…

– Mi? S ha még azt láttad volna, hogy amint ott fülelek és tátom a szám és lábujjhegyen előrébb megyek, puff! ott a másik koszorú a nyakamban. Bekaptam barátom. Csupa víz volt az orrom, a szám, a szemöldököm. De a lassot biztosabban dobni nem -21- tudják azok az amerikai lókötők. Ez a koszorú balfelől jött valahonnan. Arra szaladok, hát ahogy a fákat érem, a másik felől kapom az áldást a nyakamba. Vagyis a fejemre, mert futtomban ért a koszorú, rézsút megállt a hajamon. Most már kacagnak, háromfelől, négyfelől, gyerekek vagy asszonyok… hopp, arra elől egy pucér hátat látok a fák közül kibújni, megint eltünni, vissza. Gyerünk csak, ezt elcsípem. Kettőt ugrok előre, tessék, a negyedik zöldség sújtja a kopoltyúmat.

– Jól kinéztem barátom. A fülem hegyéig ért a nyári gallér. Ugráltam ott összevissza s óbégattam, persze csupa jókedvemből, végre vagy tizenkét fa mögül egyszerre bújt elő egy-egy helybeli dáma, a toalettjökre ne légy kérlek kiváncsi; még két koszoru repül a fejembe, aztán nagy gaudiummal nekem esnek és elkapják a két karom és ráhúzzák a többi koszorút, mert mind hozta a kész koszorút a kezében…

– Úgy-e, Tin… így fogadják azon a vad szigetecskén az idegent. Tudod az az apró fehér virág, úgy hívják melatti, az az egyetlen virágjuk, amelynek illata van és az is csak estétől reggelig illatozik; hajnalban a hajukba tűzik, egész nap avval a parfümmel csalják a férfit maguk után.

György a fenyegető zöld szipka elől kipillantott arra messze, nevetve s merengve s úgy folytatta halkan, elfogulva, mintha valaki mástól hallaná:

– Ott jártam az imént, Tin, teveled… ugyanazon az alléen, és azok a lányok kisértek kettőnket a faluba, úgy mint akkor magamat. És igazoltam magam előttük, hogy lássátok, ez az a lány, akinek a kedvéért vissza kellett estére hajózni nekem, egyedül… mert már akkor tudtam, hogy téged szeretlek, -22- Tin. És most is hallottam, milyen szomorú dallal oszolnak el megint a lányok a kókuszdiót leverni.

– Igen, igen! És én akasztok azoknak a lányoknak koszorút a nyakukba… vagy inkább hattyúboát, mit gondolsz és összevissza fogom őket puszizni.

Nézd, mintha tányért ejtettek volna le mellette, majdnem felugrott a székről Valentine, a poétikus elmerülésből. Vagy mintha hirtelen rákiáltottak volna, úgy kapta fel a megrezzent fejét. Megijedt?

A francia nép kelt fel ilyen varázsosan a Marseillaise hangjaira. Pillanatok alatt teli volt a tisztás. Behallatszott egy-egy nádfauteuil csikarása, amint a márványra csúsztatták sietségükben, akik már nem tudtak elsők lenni s egynéhány nő hamarabb a márványra szökött mint a partnere s a cipellőik lábujjhegyeltek idegesen és a fejük felkapta már a taktust és a karjaik repesve várták, míg rácsúszhatnak a vállakra s aztán elsodródhatnak ők is a többiek közé nevető szájakkal és nevető szemekkel. Ettől a zenétől a csillár mintha melegebben ragyogna kint a hallban és idebent a barban az egyik Harold Lloyd a pohara talpával, a másik a könyökével meg a körmeivel kapkod az incselkedve bokázó taktusok után. A néger szétvetett lábakkal áll a pódium szélén és belekurjant a saxophonba, mint a dudájába a boldog csordás a mezőn.

Valentine olyan eleven lett; úgy könnyűzik a széken, a bokáit összeveri, a szeme csak ragyog a hallba kifele s rázza lelkesen azt a nagy kezet a térde mellett.

Az, az, de még micsoda boldogság ennek a Gyurkának. Éppen azt csudálja, hogy ezek az emberek nem is sejtik, hogy az egyetlenegy imádnivaló cica -23- ide van őmellé beosztva s hogy tudnak más nőre nézni s hogy egyáltalán örülni tudnak valaminek, szegények.

Önfeledten ejtegette Valentine a fejét, a vállai gyöngén inogtak, halkan füttyentett egyet-kettőt a nótába s aztán oda kedveskedett a kis hangjával Gyurkának:

– Elle avait un tout petit menton, Valentine, Valentine… – és rögtön kiesett a muzsikából: – jaj, hogy ezt ilyen nyugodtan tudja nézni! Mégis csak borzasztó valami, hogy maga nem táncol!

– Tudod, angyalocskám… – és az öklével a combjára ütött, az egész hosszú lábát elnyújtva feszesen az asztal alatt.

– Tudom, csak menjen azzal a falábával! – és félrehúzta a duzzogó fejét, mert a torkán már egy icurka csengés felelt a György jókedvű nevetésének.

Ezzel a faláb-trükkel ütötte el a dolgot otthon, Palyáéknál, mikor a grammofont felkavarták egy ozsonna után a terraszon és egy mohó hölgyvendég fel akarta húzni Gyurkát „egyet shimmyteni“. Annak Gyurka komor arccal meggyónta, hogy Bukovinában ellőtték a ballábát és ezek a mai géplábak elég kezdetlegesek, shimmyre gondolni se lehet egyelőre velük. Nagyobb bizonyság okáért a rémült dámával meg is fogatta az acél térdet, hogy az mennyire nem fogad szót, mikor hajlogatni akarják. A háziak remekül szekundáltak hozzá s a megzavart honleány csak egy óra mulva jött rá a fintára, mikor odakint a villa előtt Györgynek eszébe jutott az árkot átugrani.

– Nini! Lali! Pá, pá! Gyurka, nézzen már arra! – s Valentine visszalebegtette a kezét a hallba, ide a sarokba, ahol egy frakkos fiú rugtatta feléjök a karját fascista módra s hajbókolt és tátogatta boldogan a szemét-száját az üvegkockán keresztül.

György is odahajtotta a fejét és mosolygott nagy szeretettel. Fogalma se volt róla, ki ez a kedves gavallér. Aki különben el is tünt rögtön a sarki -24- pálma mellől, miután fényjelt adott a szemével, hogy jön, jön, itt lesz azonnal!

– A Gerbeaudban. Igaz, egy délután a szigeten is találkoztak, mikor a MAC-ban voltunk.

Többet György nem is orientálódhatott, a Lali már libbent feléjük, sürgősen visszacsapva a szivarzsebbe a zsebkendőt, amellyel a meleget a homlokáról elütötte:

– Nohát, első dolog! Valika! Jó estét, első Valika! – kézcsók és sarokösszeütés és: – Szervusz drága öregem, nohát elsők vagytok, hogy itt vagytok, gratulállak, hát ez kérlek egyáltalán első!

Olyan örömmel és odaadással rázta Györgynek a kezét, hogy az egészen meg volt hatva.

– Zavarom kezitcsókolom azokat, akik el akarnak a világ elől bújni, látja!

– Egyébiránt fent voltunk montirozni Torinoban, a gépekkel lekanyarodtunk egy-két napra, Lidózni… de Valika, hogy maguk itt vannak! Tudja, hogy meg sem akartam ismerni? Direkt nézem, micsoda szenzációs francia baba lappang a bárban! Nézd, hát nem Poóy Vali, becsületszavamra! Barátom, a legeslegelső párizsi baba! Milyen gyönyörű, drága Valika, te első jó Isten!

Összecsapta a kezét, úgy rajongott bele a párizsi baba hálás szemébe. Valentine felkacagott és odaütött a szipkával a Lali körmeire s Györggyel közölt egy rövid használati utasítást:

– Első jó Isten, hallja? Minden első Lalinál. Kérlek, saját kreációja. Első pofa maga Lali!

Lali kómikus komolysággal kapta a nyakába a fejét és a szívére a kezét, mint művész prezentálva magát Györgynek, aki a maga részéről elismerő nevetéssel hajtott fejet az érdem előtt. -25-

A Valentine-t, a zenét, odakint éppen frissen kezdték. Lalit mintha megcsiklandozták volna:

– Gyerekek… Valika! Válentinö! Csak átjönnek egy kicsit a hallba? Különben a Tutyuékkal -26- ülök, tegnap jöttek ők is, Montecarlóban voltak, azután itt vannak Bőry báróék is, azt hiszem, oda látni… nem? Persze most táncolnak, egy hete hogy itt sülnek, első lidóbolondok, no, Valika, kérlek öregem, pam param parapparapparam!

Már libbent fel a helyéről és kinálta suttogó füttyel Valentine-nek a vállait, és a két escarpinje mintha két eldobott cigarettlivégre taposott volna, könnyedén.

A saxophon éppen kiscicanyávogást eresztett a pattogó, csengő jazzhangászat közé.

– Jaj, Gyugyu, drágám! – Éppen egy fordulatot próbált Lali pillanatra félrekanyarodva; egy szerelmes pöttyet lophatott a György orra hegyére Valentine, mikor felállottak.

Úgy dobogott a szíve a lépcsőn lefele Valentine-nek, mint felsős kislánykorában, mikor szavalattal kellett előlépni az évzáró ünnepélyen.

– Micsoda first class publikum, ilyet én életemben nem láttam együtt. Mondja Lali, nem a spanyol király volt az, aki felállott az előbb azzal a gyöngyhímes fehér nővel?

– Melyikkel Valika? – Lali komolyan emlékezni próbált, de megcsapta a nyilt hall-ajtóból az arcukat a zene s vígan összevillantak, mint valami cinkosok és elfelejtettek gyöngyös ruhákat és koronás királyokat.

– Első kérlek alássan, első, oda leszel öregem, szavamra! – s már csúszott előre Lali az ajtóban, Valival, a kezét arra a hajlékony derékra illesztve, melynek a meleg selymét hizelegve megérinteni éppen útban volt a György tenyere is.

Egy pillanat, ott állott egyedül az ajtóban, Valentine eltünt a szeme elől. Szinte megijedt. Ott előtte most telepedett vissza az asztalhoz egy angol házaspár, a pezsgős poharuk után nyúlnak, és üde hangulatban fújkálnak egymásra; pirosak, fiatalok, egyikük se lehet több hetven esztendősnél. György szemeiben a táncosnép úgy úszik körbe pillanatonként változó női s férfi arcokkal, összehullámzó, lebegő fehér és fekete vállakkal, hogy a nézése szinte megzavarodik és önkéntelen támaszt keres a kezével, mintha nem állana szilárd talajon. Áh, ott van, megvan! Ide lebbenti drága kezét a Lali nyakából, a keresztbe rezzentett fejével, az elrántott ajkaival, a felkapott szemöldökével intim kis szervuszt küld, és hajtja vissza harmonikusan a csillanó szőke fejét a Lali füléhez. Gyurka nevet örömében és nyámmog valami mézeset magában utána, nyujtja a fejét, félre, félre, hogy követni tudja azt a tündöklő fehér ívet a Lali fekete hátán, amint szinte testetlenül lopóznak abban a mozgó labyrinthusban. Most megint elenyésztek. De mintha még kedvesebb volna Gyurka szemében ez a helyzet: lábujjhegyen ringatja magát és dűti mint Sólyomszem a fejét előre, most, most, elcsíplek! Közben a szeme belefut a négernek a kimeresztett nagy gyerekszemébe, az is így előre nyomta a fejét, s hamar odakacsint a György szemébe s az ő tiszteletére hápog vagy hármat azon a bolond saxophonon. No de nagyszerű, mért nem láttad ezt, Tin? Ejnye, hol vagytok?

– Hopp, itt vagyunk! – oda pukkedlizett elébe Valentine, kézen hozva Lalit, aki szinte húzatta magát. – Jaj de jó, Gyurka, de fényes!

– Első, kérlek… – Lali pityókos gesztust -28- röppentett a jobbkezével, a ballal megsürgette a Valentine ujjait.

György, mint valami tekintély, komolyan biccentette le nekik az elismerését:

Egy betűt se szólhatott hozzá Gyurka, már elrántotta Lalit a vonó, melynek a hangja a topánja alá sikamlott és Valentine, mint az uszó, ráfeküdt a -29- fejével a dallamra s elmosódó pillantással vett búcsút az urától.

Mind a nőnek, aki György előtt elkörözött, meg az uraknak is, az összes fiúknak és az összes bácsiknak, ebbe a szédülő mosolyba volt a szeme fordulva, az arcokat egy közös öröm tartotta megszállva, a páronkint fogózó karok, az odaadott vállak, az összeszorult kezek, az egymásnak forduló mellek, mintha ellenséges széltől védenék egymást, vagy mintha váratlan ájulat ellen keresnének oltalmat. És ezek a némult fejek titkos rádiót hallgatnak együtt, valami varázsos értesülést nyernek az idegen régiókból és azt Isten ments, hogy tovább adják valakinek a földön. György a mellére fogott karjai alatt gyönge sóhajt érzett és ez eszmélete fölött kis esti madár illant el, a bánat, az, hogy ő nem táncos, hogy ez a mulatság, ez a szenvedély az ő életéből kimaradt. De rögtön mosolygott is egyet ez után a pillanatnyi elbágyadás után. Sőt a mosolyból kicsi híja, hogy hirtelen el nem nevette magát: egy tökkopasz hájfej döccent ott előtte, aprókat fújt félre s a két halszeme buti panasszal ott ragadt a György szemében, míg csak el nem fordult azzal a mázsás táncosnőjével együtt. Komikusok voltak. És milyen komikus itt is, hogy olyan józanul kelnek fel némely összebeszélt párok és közömbösen egymás mellett gyalogolnak egy darabot, aztán mintha meghibbantak volna, se szó, se beszéd, egymásnak esnek. Az ember az első pillanatban nem is tudja, hogy birkózni akarnak-e vagy ölelkezni. Akik letették a táncot, azok is némelyszer oly idegenül és életúntan bandukolnak haza az asztalhoz. Legalább is így látja az ilyen laikus szem, mint a Györgyé. S ez a laikus fül is, a tizedszer ujuló melódiát elejtve, annak a gyerekes mulatságnak adja magát, hogy azt a sikálást hallgatja, amit a charleston alatt a márványon űznek a lakktopánok, meg az arany, ezüst és beige cipellők. Olyan furcsa ezt így fülelni. György még a szemét is lehúnyja hozzá s szép lassan elképzel egy sereg vakbuzgó szolgálót, akik a templomnak vagy múzeumnak, vagy fáraói -30- palotának a kövét súrolják szótalan, sóhajtalan, pihentelen, elítélve. Annál csodásabb aztán a kép, amelyre kinyitja a szemét: az ékszertől csillanó dámák élvben és lázban és a makulátlan ünnepi gavallérok, akiknek a plasztrongyöngyein, úgy mint az elmerült szemén tűzcsík iramol a csillár alatti hajladozásban. Igen és annál édesebb újra Valentine után nézni… ott hajtja vissza ragyogó kicsi fejét, megállva, míg a Lalija félig elhajolva tőle, hátra nyújtja a bal topánja hegyét és bágyasztott tekintettel igyekszik az orra hegyét a Valentine orrocskája hegyével egy szintre rögzíteni. A dobos, aki balkézre cintányérista, mintha Valentine-en felejtette volna a szemét, ezért állt most meg a levegőben a cintányérral a keze; igenis őt nézi! Sőt az a túlságos cípős úr is, ott -31- közel egy asztal előtt, az összesodort ujságjával mutatja Valentine-t a háta mögötti kandi hölgynek. Ó, de szép volt… Valentine felindulva pillant körül és közben könnyedén csusszan a ritmusba vissza Lalival, a tisztás közepe felé. György él a pillanattal, amikor a Valentine szemét megkaphatja s oda villant, híva, még a szája is tátogja sürgősen: gyere már, gyere…

Valentine-nek az óvatos fordulatból alighogy moccan a feje, a fogai csillannak s a szeme huncut nevetésén látni legjobban, hogy azt üzeni:

És már eltünt szem elől. György kétfelé pillantott maga mellett: nem vette-e valaki észre, hogy itt most ellentmondtak neki? Ilyen hiú az ember. Aztán csóvált egyet a fején, de mosolyogva; mint mikor azt mondjuk magunkban: ejnye, rossz gyerek! És asztalt keresett, hogy legalább leülhessen arra a két-három percre, ami még a charlestonből hátra van. De bizony egyetlenegy szabad asztalka nincs a hallban; amelyik mellett nem ülnek, annak a tetején poharak, feketés csészék meg retikülök jelzik, hogy csak táncolni szállott el a közönségük onnan a székekből. Oly kényelmetlen így egyedül állani az ajtó mellett, feltünően. És úgy érezte magát György egy pár pillanatig, mint valami árva fiú, a muzsikáló, táncoló s angolul, franciául zsiboló idegenségben. Valentine feje kétszer vonult el már előtte, mintha ringlispil hozná s vinné tova megint a maga monoton keringésével, hanem György hiába mosolygott oda s hiába leste Valentine szemeit: azok a szemek elfelejtettek idepillantani, belemerültek a Lali hizelgő két szemébe s kissé oldalt esve, gyöngén ingadozott a Valentine feje, mintha drága kis bókokat élvezne.

Hogy lehet ebbe a haszontalan csúszkálásba így belebódulni. Györgynek a tétova tekintete bejárta ezeket a táncos gavallérokat; roppant rájok csudálkozott hirtelen, hogy micsoda szenvedélylyel, micsoda gyerekes ambicióval űzik ezt a céltalan és kényelmetlen -32- körbesomfordálást. Hogy el nem únják és hogy el nem röstellik az ilyen férfiatlan tipegést és csoszogást. Igaz, legalább a fele nem is vehető felnőtt embernek, ezek azok az egy tipusú, könnyű, kedves úrfiak, akik mint a foxik minden országban és minden földrészen feltalálhatók; azután akad ezek közt egy pár arisztokrata biztosan, azoknak szent kötelességük minden lehető mulatságot leszolgálni az életben, s lehetnek köztük urak a diplomata-hadból, akiknek csak némely történelmi percben kell az ünnepiesség nivóján tartani magukat, hát ezek mind nem felelősek a komolytalanságukért. De hiszen akadnak azért ebben a táncos népben jogászemberek, orvosok, netalán egyetemi professzorok és hát a többi is, aki kereskedő vagy pénzember, az is családapa többek közt és tekintély a maga területén, édes istenem, hogy respektálhatják az ilyet a gyerekei, meg a diákjai, meg az alkalmazottjai, ha például látnák most őket háttal, milyen hülyén nyitogatják szét a bokáikat; brrr, de ízetlen valami! S valami visszatetsző volt a György szemében, hogy ily művelt úriemberek ugyanavval a fejjel jönnek a táncba, amelyikkel egész nap látnak, hallanak, gondolkoznak. Ezek az emberfejek mintha valahogy nem volnának oda valók a vállak és könyökök groteszk rángatózása fölé; ezeket a nappali fejeket legalább letehetnék a shimmy meg a charleston előtt az urak és valami kedves pojácafejeket vagy afféle színes léggömböket tehetnének a nyakukba, amilyeneket a mulatóhelyeken szoktak osztogatni.

No, szerencse, hogy nem kell itt elhagyatva tovább morfondirozni, libeg már vissza Valentine, a kezét most ejti alá a Lali lelépő kézcsókja alól, ügyesen siklik két majdnem surlódó pár közt ide György elé. Csakhogy megelégelte a kis mulatságot, csakhogy itt lehet már hagyni a zenebonát.

Dehogy, szó sincs róla. Valentine csak ragyog elragadtatva, az orcái kimelegedtek, a sebes lehelléstől alig tud beszélni:

György örül, a zsebkendőjét akarja rántani, hogy leszedje a rózsálló homlokról azokat az icipici harmatcseppeket.

– Hagyja… – s hajlik vissza, kezét feladja megint a Lali vállára, ki frissen liheg és a plasztront tolja befele a mellény alá, mert az egyik felől ki talált onnan csúszni táncközben.

Nem is hallja Tin, a saxophont hallja, mely éppen egy csiklandósat furulyált, a fejét mulatósan megrázza s a térdét buktatja bolondosan előre, s a másikat hátra kapja s rögtön ezt a másikat előre s az elsőt hátra.

– Oh! micsoda naiv férfiú! – Valentine ránevetett Lalira, s aztán bájos kis grimasszal igyekezett az ujjait György kezéből kimenteni.

Lali, kellemesen pihegve, csak legyintett vidám jóakarattal, mint egy champion. Elfáradni, egy kis charlestontől? A topánja orrával egy taktust ütött, és rögtön lendült lábujjhegyen, helyből a muzsikába lépni Valentine-nel. Ezzel szemben a jazz egy cintányér-csendülettel megszakadt. Kis szünet, amit mindig röpke felháborodással fogadnak a párok, míg belátják, hogy ezen már nem lehet segíteni s vidám békességgel indulnak visszacsücsülni. György egy diszkrét bravót kiáltott a friss zsivaj közt az elnöklő hegedűs felé s alig tudta megállani, hogy jókedvében fel ne kapja a levegőbe Valentine-t, aki egy nyűgös cicanyávogással panaszolta a hirtelen csalódást.

– Hála isten, mehetünk – és György hálásan fordult Lalihoz: – Köszönjük pajtás a kedvességedet.

– És addig is – azt mondja Lali – ülünk egy kicsit legalább. Gyerünk gyerekek, a Tutyuék asztalához. Ott vannak ni… ott, ott.

– Első. Első pofák. Első módon fognak kérlek örülni, csak gyere kérlek.

György el is mulasztott a Lali javallatára figyelni, annyira meglepte, hogy Valentine hogy repes az odaülésért, a maradásért.

Csak ennyit szólt, mint egy gongütés, amely csendre hangol, amely mély hangulatba hív, ünnepet igér, indító jelt ad álomútra. S kissé maga felé húzta Valentine-t a kezénél fogva és a nehéz barna szemnek a csodálkozó mosolya is csak az egyet beszélte: mi lelt téged, én szólok hozzád, aki a mindenséged vagyok, én várlak, én akarlak, hol van akkor ez a hall, meg ez az egész világ Lalistól, Tutyustól, jazzbandestől, minden egyebestől… hát nem érted?

Nem érti, úgy látszik. Mögöttük a másik asztalnál most csúsztatja lefelé a lorgnont egy kakadúképű begyes kis dáma a Valentine hajáról a térdéig. Lámpalázasan simít egyet a megbámult ifjúság a szőke haján, felcsapja a nevetését és maga felé húzza a György kezét:

– Isten bizony, mindig úgy szalad az emberektől. Odaülünk Tutyuékhoz. Olyan jól érzem itt magam.

Lalinak integetni valója akadt valami felfedezett ismerősök felé; György ráborította puhán a másik tenyerét is a Valentine nyugtalan kis kezére s hajolt a fejéhez szinte fájdalmasan gyöngéd szavával:

György egy türelmes mosolylyal szépen kivette -35- magát a Lali karolásából és megint odahúzta Valentine kezét:

– Nixtralala, csak előre, kis szemérmes – és Valentine újra megrántotta a György karját – alló!

Ez a két kéz könnyedén játszik, húzgálnak előre-hátra valamit, ami oly hamar el tud szakadni, egy arany szálat, amelyik két szívet szokott összekötni.

– Ez az! – Lali csettintett az ujjaival és frissen riszálta a derekát, azután rögtön ott volt a Valentine csipőjén a tenyere.

Ez az, ami megoldotta a súlyos problémát. Kitört a muzsika. A hall ujjongva fogadta a szezón királynőjét, Valentine-t, amint újra leszállott delejes lábujjai hegyével a billentyűkre, húrokra, cintányérra. Mint a tüzes ékkövek, úgy tündökölnek az iramló taktusok, mint a szerelmi diadal, úgy kacagnak mámorosan.

Valentine, meg Lali persze, az elsők közt voltak, akik belevetették magukat az új charleston-rohamba, nekik föl se kellett kelni, csak egyet szökkenni, máris a márványon voltak, mintha a szél kapta volna el őket. Az egész társaság lázasan rebbent föl, apró örömsikolyokkal, trallalákkal, füttyöcskékkel; itt-amott sürgősen koccantották vissza a tálcára a pohárkákat és vibráltak a cigarettekkel a hamutartó felé, melyet nem leltek ott az orruk előtt sietségükben s aztán uccu! a párjukkal a forgatag közepébe. György utánuk lépett az övéinek, mikor eliramodtak, még a távozásért akart volna picit kunyorálni, de csak két méterről kapott már egy gyors kis leintést a Tin odalebbentett kezétől, hogy: mindjárt, mindjárt, csak te maradj szépen.

Györgyben egy kevés utálat gerjedt, amint oda pillantott a jazz művészeire, azok most mind valami bohóc grimaszt kaptak fel a képükre s ültükben -36- hideglelősen rázták a felsőtestöket; a néger a síkosra borotvált nagy fejét jobbra-balra himbálta, mintha le akarná ejteni, s egyúttal le-leroggyantotta térdeit és reszketve veregette össze; alkalmasint a bikabődületektől állt bele a félsz, amelyekre ő maga bujtogatta kitolakodott szemekkel a saxophont. A hegedűs bele-belekerepelt a szájával valami badarat a zenébe, s felhajigálta a vonót a levegőbe s a dupla saltóból eső vonót elkapva, a fájával a kottaállványon, a hegedű hátán s a felkapott cipőtalpán kopogott hadarva, úgy csúsztatta vissza aztán a vonót a húrokra, a taktusba belevinnyogva, a cirkuszi bravúr után. És az a puffadt dobos ott a lábával rugdal valami csengő szerszámot. A saxophon a bika után, most egy merész kanyarodóval az egércincogással csiklandozza a füleket. Így emelik a hangulatot és így alacsonyítják le a tisztelt és imádott zenét az ember előtt. Legalább is ez előtt az ember előtt, a mi Györgyünk előtt, aki félrerángatja a szájaszélét a burleszk hangoktól és azt érzi, hogy csúfság és szentségtörés, amit ezek az újmódi cigányok művelnek, igen, szégyen ezt itt hallgatni néki, ki Velencében a halhatatlan művészeteken lelkendezik egész nap és akinek a szívén két égből szállott fényes szárny repes és az egész földi létét folyton csak mennyországba akarja felszöktetni. Jaj, de szeretné a pillantásával felbillenteni onnét azokat a muzsikus majmokat, kipenderíteni ide a leskelődő tengerbe, ott mutassák meg, milyen jókedvük tud lenni.

Csak már vihetnélek ebből a lármából, ebből a fülledtségből, ebből az émelyítő parfum-ködből drága kis jószágom… hirtelen azt sejtette György, mintha hosszú napok óta lenne már Valentine-től elszakítva, akivel öt percnél tovább nem szoktak egymástól távol lenni. Egy pincér hátulról neki sietett, majd elsodorta magával, azt se mondta pardon, csak rohant avval a fontos szódabikarbónával a másik sarok felé. Ideges lett György. Úgy kell itt ácsorogni néki, mint valami portásnak.

Előre lépett, a mellén keresztbe vette a karjait; -37- Valentine ott járt két lépéssel előtte; gondolta, no még egy kicsit várjunk, hadd táncolja ki magát kedvére, legalább nézhetem addig ezt a lebegő tündér-alakját, ezt a bűvös-bájos mosolyt az orcáin, ami pazarabbul világít az összes velencei kristályoknál. Csak ide pillantana már, hogy egy szemlágyulással, egy ajkmoccanattal vallani lehetne neki, hogy: imádlak.

Most körbe fordult Lalival és lábujjhegyre állott, állanak egy helyben és a fejük táncol a lábuk helyett, affektálva, enyelgő dacocskával ingatják, rezgetik egymás ellen a fejöket. De mulatságos. Mint valami kis szinésznő. György képét kellemesen meglegyezte a hiúság. Észrevette, hogy a közeli párok oda-oda kapják a szemüket Valentine-re, pedig itt imbolyog három lépésre egy szenzációs indus hercegnő is, arany ingákkal a fülében, céklaszín nagykendőbe sodorva, virágos bibor papucsban, valami frizirozott európai gavallér karján. Sőt az indus csoda is mintha tudomásul vette volna most Tint avval a fekete gyöngy-szemével. Ha tudnátok, hogy ez a rózsatündér az enyém, hogy én kaptam ajándékba erre az egész életre! Úgy szerette volna kinyújtani György a karját, s szétkiáltani: nézzétek, az enyém, az enyém!

Megint köröztek egy kicsit Valentine meg Lali s megint egy helyben maradtak, ringadozni, habozni. Nem jut eszébe erre pillantani Tinnek. Pedig az embere milyen odaadóan nézi s milyen áthatóan. Mi ez? Rebben a György szeme s mintha légycsípés érte volna, valami kis kellemetlenséget érez. Lalinak a térde oda van az ő Tinje térdecskéjéhez ragadva. Ni, s a combja… igen, az a Lali-féle fekete felső-lábszár oda simulgat, oda akar tapadni a Tin rózsaszín szoknyájára, a combjára. György belepirult ebbe a zavaros benyomásba. Lehet, hogy csal a szeme, vagy túlozza, amit lát; és talán csak véletlen pillanat volt, ez a táncos had itt úgy összeszorul néha, nem volt elég helye Lalinak a becsületes distanciát betartani. György gyanakodva kapkodta maga körül a pillantását. Összefutottak a szemében a pucér vállak, a -38- karolások, a simulások, a forgások és illeszkedések; egyik másodpercben úgy látta, hogy a combok vigyázva húzódnak egymástól, a másikban úgy látta, hogy az egész társaság össze van ragadva, mint a sardiniák a skatulyában. De hát a többi párok talán mind házasok vagy szerelmesek. Nyugtalanul visszakapta Tin felé a tekintetét. Valentine odább sodródott azóta; épp eltakarta Lali a hátával György elől, valami nevetnivaló sietséggel kapdosva szét az escarpinje ragyogó sarkait. György el is nevette volna magát a lázas cipősarkok komikumától, ha nem fogja le hirtelen a szemét a Lali jobbkeze, mely följebb találta csúsztatni magát hátul a Valentine derekán, az egész tenyerével és mind az ujjaival külön feszülve arra a Valentine hátára, arra a pihegő meleg selyemre. Mintha tapogatná, mintha izlelni akarná azokkal a mohó ujjakkal és mintha suttyomban jobban, jobban magához akarná szorítani ez a fiú a szentséges titkos kis asszonyt. Hideg tiltakozás és forró türelmetlenség futott keresztül-kasul a György idegzetén. Magasra húzta a fejét, toppantott, -39- a szája kinyílt önkénytelen. Majd hogy nem rákiáltott arra a fiúra: hé, vigyázz magadra!

– Auhh, excuse-me! – Györgynek a cipőjére ugrott egy kukoricapiros képű lady, s félig mulatva, félig büntetve fordította vissza a fejét Györgyre, mintha az okozott volna neki valami fájdalmat. György észre se vette, hogy már az operációs területre lépett. Minden pillanatban hátrább kellett húznia magát egy könyök elől, egy odaugró váll elől. Nem mozdult a lába. Nem akarta Tint szem elől téveszteni. Szólni akart neki. Ejnye, most erre fordult. Annak a buta saxophonnak valami köszörülést vagy fűrészelést jutott eszébe imitálni s attól nem hallhatta volna Tin, hogy szólítják. No most. Most meg Lalihoz beszél, mialatt gyengéden hátrál azon a kis üresen maradt márványfolton. Oly otthoniasan, oly bizalmasan fekteti a kezét a Lali nyakába. Nem lehet ezt tovább állani.

György előre hajolt, egy köhintés után odakiáltott a zenézés közt óvatosan:

Az a sugárzó szőke fej mintha nem tudná merről jöhet a hang, aztán György felé vetődik, ránevet és a György könyörögve sürgető mimikájára hunyorít egyet és elutasítja könnyelmű kis rázódással azokat a sóvárgó szemeket:

Nem jön. Már ide se néz. Nem érzi, hogy Györgynek a tekintete odaszögeződik az arcára, követelően, szemrehányóan. A Lali szemébe néz Valentine s kacag Lalira, az ott hányja-veti a fejét a Valentine arca előtt és az is nevet, amint elkígyóznak a nagydob irányába. Valami mulatságosat mondhatott Valentine-nek. Most bizonyosan kinevetik őt.

Minden pillanatban kap egy kis rosszaló grimaszt György a hölgyektől, az uraktól, akik ott ellibegnek és ellihegnek előtte. Útban van, ki kell őt kerülniök. Egy totyakos bácsi, kinek a nyelve is kibújt a szája szélére a nagy igyekezetben, mint a levelet író cselédnek, odasurlódott Györgyhöz, kiesett -40- a ritmusból és aztán reszkető fejjel nézett vissza s motyogott valamit György felé, amit György éppen úgy nem hallott és nem figyelt, ahogy nem hallotta a zenét és nem látta az orra előtt cikcakozó párokat és nem is látta már világosan ezt az egész csillogó-ragyogó világot maga körül. Csak azt látta, hogy Valentine milyen görcsösen tartja annak a Lalinak a kezét és hogy az a Lali az egész plastronjával odafeszül a Valentine keblére, mert tökéletesen szembefordultak és most nyakig összesímultak. Györgynek a fejebúbjára szaladt a melegség.

Türtőztetni szerette volna magát. A cipője talpával keményen kalapált a márványon. Az ajkát harapta s hallotta, meghallotta a saját felindult lélegzését. És hallotta, vagy hallani vélte a szivének azt az erős, kínos dobogását is. És megérezte a húsa fájdalmát, amint a körmeit vájta, vájta kegyetlenül a tenyerébe.

Valentine újra közeledett, osonva jött és egyszerre lassú tempóba lankadt és a mosolygó orcáját félrehajtotta, Lalinak a képére, lebocsátott szempillákkal.

– Pardon, – elintett a kezével egy elébe csúszó párt és három egyenes lépéssel ott termett Valentine mellett:

A zenébe feledkezett szépséges fejecske fölrezzent. Az ébredő szemek csudálkozva néztek Györgyre:

Valentine először Lalira pillantott, aki meglepetten engedte le a kezét a táncosnője derekáról, aztán kissé ingerült nevetéssel kapta fel a vállát:

Lali kikapta a zsebkendőjét és meglegyintette hevült homlokát. Nem értette a dolgot. Kedveskedve fölnevetett György szemébe:

A publikumnak el kellett őket kerülni. Nem szokás így megállani a parketten. Valentine ideges mozdulattal küldte Györgyöt:

– Gyurka, hát mit akarsz? Engedj, csak még egy pirinyót… no, menj szépen vissza, mit gondolnak itt!

Azt gondolhatták, hogy ez a gavallér lekéri a másiktól a táncosnőjét, csak hát mért tart ilyen sokáig a kis mozzanat?

Lali félrerángatta a két vállát, úgy benne volt még a charlestonben. Kétszer is kinyitotta a száját, nem tudott ebben az ismeretlen helyzetben mit mondani. Csak nevetett, ártatlanul.

Valentine-nak a szeme előtt elandalodva, ringatózva úszkáltak a mosolygó nőfejek. Türelmetlenül húzta fel a szájaszélét és a karja nyult már a Lali válla felé:

Györgynek erősen megsúrolták a hátát. Közelebb kellett dőlnie Valentine-hez. Rekedten súgta a rouge-tól izzadó szájacska fölé:

– Hogyisne menne már, – vigan rálegyintett a balkezével a György karjára, a jobbkeze már helyezkedett a Lali hátán. – Lali, tovább! – És elcsusszantak György elől.

– Páchdon, cher monsieur! – egy nyurga, fakóbőrű s a szájba sodrott bajuszkás úrnak kellett hirtelen a párjával György előtt megállani, a könyökével akart György fölé bökni s lemosolyogta fölényes fejcsóválással Györgyöt, amint sikerült mellette tovább evickélniök. György megállott és a lengő gavallér felé lobbant a szeme, amitől az rögtön másfele nézett. -42-

Fölmegy egyedül, itthagyja Valentinet, azért is, igenis és majd csak jöjjön fel, majd lesz számolás!

Az ajtóig ilyen határozott volt; ott elakadt a lába valamiben. Egy gondolatban. Egy szívdobbanásban, ami fájt, mintha tüzes tüt szúrtak volna a mellébe. Lenézett a lakkcipőire, melyek ártatlanúl ragyogtak fel a szemébe. Mi lesz most. Most összeveszni azzal az aranyos édes gyermekkel, aki tizenegy nap óta a felesége. Jóságos Isten, máris! Hát máris vége van annak a tündérálomnak, amelyről azt képzelte, hogy egy életen és egy örökkévalóságon át fog tartani. Egy félórája még milyen felhőtlenül, milyen gyanútlanúl boldogok voltak. És ezután a harag jön, a veszekedés, a széthúzás, az egymás kínzása, szívtelenségek… Hisz ebből a más nyelvből még egy árva leckét nem vett életében. És miért, nem is érti hirtelen, miért kell most valami csunyának, valami szerencsétlennek következni. Ez a buta tánc. Ez a gyűlöletes jazz-band. Ez a fölösleges fiú, aki ma este rájuk tört. Hogy tudja magához ilyen közel engedni, hogy tud elfeledkezni hirtelen valakiről, akihez az egész életével, minden porcikájával és minden lélegzetével tartozik. Talán ebben a csábító, kábító levegőben valami mult hangulatába esett vissza, flirtjei lehettek, könnyü, tünékeny elfogultságai egy-egy ilyen Lali iránt. Igen, ennyi talán az egész és többet nem is fog ez a mai gyöngesége jelentkezni. Nem, akkor nem is szabad itthagyni, hiszen elhamarkodott büntetés volna. És nem is lehet itthagyni, hogy ez a cinikus fiú tovább simogassa, s dörgölje magát a ruhájához. Nem, a világért sem, egy perccel se tovább. Hiszen úgyis lerohanna erre a gondolatra Valentineért, ha föl is liftelne most dacosan a szobájukba.

Ebben a pillanatban a csillár kristályai sorban sápadni kezdtek; a hallra nyugtalan félhomály esett, a zene mintha megszeppent volna, hirtelen lehalkult ah, ah és oh, oh hangok vihogtak mindenfelől; a falakon óriási ferde árnyékok osontak és enyésztek, a dob tüzes rózsaszín pofával mosolygott a félsötétségbe -43- s hirtelen elővillogott a tenger felőli sarokban a mennyezetre nyúló pálma, minden éles és nyúlánk levelével. Abban a pillanatban, mikor a pálma dézsájába rejtett körtéket felgyújtották, a csillár teljesen kialudt, a világító dobba pedig beledöbbentett egy hatalmasat a dobos. György, amint káprázó szemmel körülpillantott, a tapeurnek az ugráló két kezén skarlátpiros keztyűt látott, a néger fejebubján meg gyüszünyi aranycilindert. Csavargatta vele, mint a bolond a fejét és jobbra-balra lógó saxophonon furfangos bugyborékolással támogatta azt az új nótát, amit most elkezdtek. Nem volt ez nóta, hanem valami vad visszaélés a hangjegyekkel; pincsihangon ugattak és kukorékoltak, gágogtak és hápogtak aprókat a zene közbe a jazz művészei s a felvillanyozott táncosnép is alattomos kis nyávogásokkal, huhogásokkal, nyerítésekkel gazdagította a hangversenyt. Mintha meg akarnának bolondulni.

Györgyön végigreszketett valami borzasztó benyomás. A néger éppen kiengedte a szájából a saxophon szopókáját és egész testét ráncigálva kacagott, gargalizálást utánozva közbe-közbe, s a dobos, a hegedűs, a zongorás, mind vele kacagtak és vele rángatóztak és reszkettették a fejöket. Ezt azoktól a nyomorult rokkantaktól lesték el, most azokat csúfolják és kacagják ki, kik otthagyták a srapnellzivatarban a boldogságukat, az emberségüket! György dűlt előre, odarohanni… a legnagyobb lelkierejével tudott csak az egyensúlyába visszaállani s elszenvedni ezt a gyalázatos viccet.

És Valentine? Nem is kellett keresni, hol forgolódik. Éppen a tündöklő dob előtt állott meg, a fejét rezgette keresztbe s Lali hozzáragadva, nyújtotta Valentine arcába az ő rezgő fejét, mosollyal, lehunyt szemmel. Meg akarja csókolni…

György pillanat alatt útat tört hozzájuk. Lerántotta a Valentine csuklóját a Lali kezéből:

Lali a tulajdon bokájára lépett ijedtében. Aztán -44- a gallérja alá kapott, a csokrot kellett hamar megigazítani:

Egy vastag amerikai tántorgott el mellettük, rájuk röhögött és kacsintott a missének vagy mistressének:

György egy vízszintes gesztussal félretanácsolta Lalit és hangosabban szólt rá Valentine-re:

És kínos grimasszal igyekezett kirántani a kezét a Györgyéből. Észrevette, hogy innen is, onnan is idenéznek, meg is állottak már egynéhányan, összeintegetnek, mulatnak rajta. Azért se hagyja magát!

Valami gúnyos autósziréna hallatszik a pódiumról. Lali megembereli magát, kedélyes és energikus próbál lenni. Visszalép:

A saxophon malacröfögésbe kezdett. Füttyengetnek, susognak, kacarásznak köröskörül. Pompás, egy műsoron kívüli féltékenységi match-et itt végigélvezni!

Lalinak a lélegzet megáll a torkán, hátratámolyog. Valentine kétségbeesve kap György karjához:

A néger leguggol, György felé dül a feje a saxophonnal, belevonít mint a megrúgott kutya. A fejek hátraesnek a kacagástól.

Elordítja magát György; egy ugrással a pódiumon terem, a csillogó dudát kikapja abból a subickos kézből, olyat húz a négernek a tarkójára, hogy ez a guggolásból a pódium elé pottyan, egyenesen az orrára. A dobos ugrik, menekülni akar, az is kap egyet a hátába, a dob egy rúgástól bömbölve, zúgva vágódik a terembe, a hegedűs vonóval, hegedűvel -45- összecsapja a kezét, könyörögve sipít valamit a megvadúlt ember elé, de megkapták a frakkja csücskét és odapenderítették a piros kesztyüivel égre kapkodó zongoráshoz, aki csak azért ugrott fel, a szerencsétlen, hogy a hegedűssel összegabalyodva, bukfencezzen alá a deszkáról a kemény márványra, amint illik az egymásért élő-haló kamerádokhoz.

A hallban a meglepett oh!-ok és au!-k és a kacarászó, pisszegő s ugratva füttyengető, csettingető hangok helyett, a réműlet, a megrökönyödés sikoltozott -46- és kiabált zürzavarosan. A berohanó pincérek összeütköztek azokkal az agyonijedt dámákkal és világfiakkal, akiknek az első ösztöne a menekülés volt, mikor a dühödt gentleman karja a saxophonnal fölemelkedett. Igy állhatott Sámson a filiszteusok elébe.

György a pódium szélére botlott, a megfeszült karja alatt majd összetört az újjai közt ingázó hatalmas saxophon. A csillár hirtelen kigyulladt, de Györgynek a szeme előtt vérpára úszott, azon keresztül nézett alá az imbolygó, futkosó, gesztikuláló sötét és villogó népségre. A zúgó fülébe belekáráltak és kerepeltek az embertelen idegen hangok; az ajkain morgás remegett a még el nem csitult belső vihartól. Egy hölgy ott hátul a sarokban felkapaszkodott a székre s tátott szájjal emelte feléje a lorgnont. György oda nézett, ocsúdva rázta fel a lehullott haját és keservesen elkacagta magát.

A zsivaj felcsapott a hallban. Egy vörösrépaképű angol, aki a négert segítette talpra, felugatott Györgyre:

Két pincér is fenn volt már a pódiumon; húzták, tuszkolták Györgyöt, akinek végre eszébe jutott egyet rázni magán, amitől a pincérek akarva nem akarva, leugrottak a pódiumról. György megint a pódium szélén állott, kihúzta magát és lángoló arcával a felkapott öklök és a tátogó szájak felé fordult. A szive megnyilallott mélységesen és mintha háromfelé szakadna most, mint egy boldogtalan messze-messze árva föld, amelyen búbánat, nyomorúság és kétségbeesés osztozkodik. Elvakulva ugrott le hirtelen, egy gyűlöletes kifestett gavallért fejen sujtani, ki valami érthetetlen franciaságot nyivákolt fel neki. Leugrott, a saxophont lendítve s belefutott egyenesen a frakkos hoteldetektiv karjaiba, aki most volt útban a pódium felé, Györgyöt leteremteni. Két carabiniere állott a következő pillanatban a György két karjánál, két ünneplő fekete csákós, piros pomponos jámbor képű parasztgyerek, mint ha csak operai statiszták lennének, -47- de roppant komoly harci dűhvel segítettek a detektivnek kifele ráncigálni Györgyöt.

– Nyomorultak… galád, gaz férgek… hiénák… – alig birták a karját lefogni, mert büntetni akart még, sújtani, zúzni, törni, irtani minden hörgő szava nyomán, mindent és mindenkit, akit és amit háborult testi és lelki szemei előtt látott. Míg csak rángatták, vonszolták, buktatták előre, az ajtóig.

A visongó s vihogó társaság közt, amely György vergődését kiséri, egy dáma felkapott tenyerekkel áll megdermedve, mint a viaszbáb. Mosolyog. Mosolyog -48- az arc, mozdulatlan a bőr alatti parafintöméstől, a meredt szemekben pedig a rémület, az elképpedés tükröződik. Az arcvonások sem az örömnek, sem a fájdalomnak nem adnak választ.

Egy pincér boldogan hajlongva biztosítja a megélénkülő társaságot, hogy a rendőrségre viszik a signort:

Jó fertályóra mulva fölszegett fejjel lépett be -49- György a Danieli régi kapuján. Keményen előrenézve lépett el a portásszemélyzet előtt. Az aranysipkás főportás felkapta a fejét a sürgönyökről, amelyeket a pultján rendezgetett. Előrehajolt, valami közölnivalója lehetett ezzel az úrral. De György már a hallnak a küszöbén állott. Most is szólt a zene, egy féltucat pár ott foxtrotozott a ragyogó márványon. A felepublikum még ott tanyázott az asztalkáknál, a legvidámabb fecsegésbe merülve, úgy látszik az incidens csak jobban fölpezsdítette a kedélyeket. Rögtön észrevették Györgyöt, aki jobbra-balra hajolva, sötét és szúró tekintetével végigfürkészte a társaságot. A tánc pillanatra megállott, a vonó is mintha gikszert adott volna s innen is, onnan is az ajtóba fordultak a fejek, egy pár félrébb eső asztalkánál fölemelkedett egy-egy úr, egy-egy hölgy a székről, hogy jobban láthassa a félelmes ismeretlent, akinek olyan nehezen lehetett a kezéből a saxophont kicsavarni. Egynéhány mutatóujj feléje célzott hirtelen s hallhatta, hogy röppen az egyik asztaltól a másikhoz a lelkes kiáltás:

Meg azt a németet, aki nagy gaudiummal fedezte föl a társaságának a visszaszabadult hőst:

Az a téli piros képű dáma, aki felugrott volt a székre, mikor György a pódiumról szembenézett a viharral, most is félig fölemelkedett az ülésből, ott átellenben a falnál és boldogan rázta meg a fejét:

Nem is látott, nem is hallott ebből talán semmit a mi tüzelő arcú, zakatoló szívű hősünk, sem annak a főrangú portásnak a szavát nem hallotta, ki sürgősen utána eredt, és az aranyos sapkát levéve, udvariasan, de határozottan ismételte már harmadízben a György válla mögött, hogy a direttore óhajt azonnal a signorral beszélni.

György megfordult és a portásról rávillogott az ünnepélyes ősz direttore-re. Mert az is ott volt már. Úgy állottak előtte, mint az üdvözlő szónokok, katonai és polgári részről. -50-

– Igen, monsieur… az önök numero-ját pedig a legnagyobb sajnálatunkra kénytelenek voltunk holnap reggeltől fogva új vendégnek kiadni.

György csak legyintett erre. Nem ért rá még ilyen csekélységekkel törődni. Futott fel a lépcsőn. A portásifjak néma borzalommal pillantottak utána. A zongora, meg a hegedű meg a piston mintha felbátorodtak volna, amint György fenyegető alakja eltünt az ajtóból. A dob meg a saxophon viszont nem akartak életjelet adni. Azok most valahol borogatást kapnak a sebeikre szegények, a négerrel egyetemben.

Valentine ott ült a toilette-asztal előtt, arccal az ajtó felé. A fejét a szék támlájára hajtotta, szeme le volt húnyva. A homlokát egy összezsugorodott nedves zsebkendőcskével simogatta. Az ölében tartotta a hatalmas odkolonyos üveget.

A szoba közepén pedig ott tátongott a felnyitott lakkos utazóláda. Mellette a bőséges kerek kalapos bőrönd. A szekrények s a fiókok mindenütt tárva-nyitva.

Valentine föl sem akart nézni a György szenvedélyes és nyugtalan hangjára. A szája szenvedősen húzódott félre, avval a halk fáradt nyöszörgéssel, amilyen az elcsitúlt zokogás után szokott hallatszani.

György elébe lépett és gyöngéden oda akart érni a Valentine zsebkendős kis kezéhez, azon a piros homlokon:

– Menjen! – elrántotta durcásan a fejét előle. Aztán a szobalányhoz fordult, aki ott várakozott az -51- utazóláda mellett és megparancsolta neki, franciául, hogy folytassa a csomagolást.

György megállította a szobalányt, aki a Valentine szekrényéhez sietett. Indulatosan kiáltott Valentine felé:

Erőset koccant az odkolonyos üveg, amint Valentine visszatette a toilette-asztal üvegére.

– Igen, madame. – A szobalány mosolyogva kerülte ki Györgyöt és ment a szekrényhez.

– Nincs csomagolás! – olyat toppantott György, hogy a szobalány kiejtette a keze közül azt a három pár cipellőt, amelyeket felmarkolt.

– Avanti, signorina! – s a mutatóujjával az ajtó felé dirigálta György a szobalányt, de olyan arckifejezéssel, hogy a cameriera jónak látta mennél gyorsabb tempóban kívül kerülni az ajtón.

Valentine egy lépést tett György felé s lihegve nézett az arcába. A zsebkendőcske nem is látszott ki az összeszorult ökléből.

Valentine se találta meg hirtelen a szavakat, amelyekkel Györgyre akart támadni, Györgynek is veszteg maradtak a fölnyílt ajkai s a gégéjén akadt a kitörni készülő hangja. A tüzelő tekintete oda ragadt a Valentine felázott kék szemeire, melyeknek a pereme most piros volt, mint a galambok szeméé s ezek a puha nedves szemek még jobban-jobban kezdtek csillogni attól a két könnycsepptől, amely most futotta el őket.

A Valentine könnyei még nem mutatkoztak be Györgynek. Ezeket a szemeket ő még csak el se képzelte, hogy sírhatnak is valaha. A György lelkének a tolongó fellegein egy villámlás suhant keresztül. A fényes szerelemé… s érezte, hogy enged a két feszes térde, s mintha ütést kapott volna a mellén, oly fájdalmasat dobbant a szíve. Valentine elé lépett, a két remegő kezét nyújtotta feléje: -52-
-53-

Györgynek lehullott a két keze az oldala mellé. A bámuló szemei megint elborultak. Halkan, megdöbbenve szólott:

Valentine összecsapta a két kezét és behúnyt szemmel emelte a fejét fel a plafondnak:

György némán állott pár pillanatig, míg sikerült a hangját halkra fognia:

– Valentine. Én nem akartam ezt most elkezdeni. Az egész ügyet el akarom tenni holnapra. Holnap majd elmondjuk egymásnak a mondókánkat. Ma este még kimélni akartalak. Valentine, nézd…

Odament hozzá, gyöngéden szétvenni a Valentine görcsösen összekulcsolt kezeit.

Valentine a szekrényhez ugrott, keserű, gúnyos kis kacajjal rántott ki a fogasról egy mogyorószín kosztümöt, tartóstul:

– Kimélni! – Rácsapott a karján a kosztümre, hogy kettéhajtsa. – Kimélni! Igazán, köszönöm! Aki ezt tette velem… aki ott tudott hagyni magamra, hogy a föld alá süllyedjek gyalázatomban, a közt a nép közt, aki nem látta hogy a falnak esem, mikor elkezd ott őrjöngeni, aki felől ott fekhetnék elájulva most is azon a márványon, ha Lali meg a Tutyuék nem locsolnak és nem dörzsölnek életre… jaj, az a röhögés… meghalok, ha eszembe jut… az a szegény Lali hogy hozott fel a szobába… akinek különben felelni fog, ne féljen!

Fenyegetően kapta fel a fejét Györgyre, s az utazóládához sietett, idegesen beledobta a kosztümöt.

Valentine szétpillantott, nem tudta mit keres hirtelen, taszított egyet az utazóládán a térdével, és felcsapta a két tenyerét a halántékaira:

– Jaajh. Hogy itt áll, hogy még a szemem elé mert kerülni… hogy még itt kedve van gúnyolódni… hogy nem is tudja felfogni mit tett…

– Azt tettem, Valentine, amit az ösztönöm követelt, amit az igazságom diktált, amit a szívem parancsolt.

– Úgy? Nohát én is azt teszem! – És Valentine visszaugrott a szekrényhez és egymásután három kosztümöt ráncigált le a fogasról.

György az útjába állott, mikor az utazóládához visszaigyekezett. Még nem fejezte be a mondanivalóját:

– Engedjen! – a ládához sietett, gyorsan összehajtogatta a ruháit, lehajolt, berakta a láda fenekére.

Valentine már vissza is fordult, nagy ívben kerülte el Györgyöt, megállott a szekrény előtt, először a fehérnemű közé kapott (amiben semmi fehér se volt), azután más jutott eszébe s a cipellőkért hajolt le, amelyek ott hevertek szanaszét a szőnyegen.

Valentine egy kiesett sámfát erőltetett vissza az egyik aranybrokát cipellőjébe, idegesen, ügyetlenül. György újra megkérdezte, kicsit türelmetlenebbül:

György csak bámult utána, míg Valentine az -55- összenyalábolt cipellőkkel a ládához ment. Kettőt leejtett, mire odaért. Az a sámfa megint kiugrott az aranybrokát cipellőből.

– Auh! – roppant bosszúsággal dobta be a cipellőket a ládába s fölkapkodta azt a két leesett cipellőt és megint elkezdett a sámfával vesződni.

György elűzött valami fekete gondolatot, mint a legyet, amelyik az embernek a homlokára száll. Megint nyugodtan beszélt, sőt mosolyognia is sikerült hozzá:

– Nem kell ittmaradni, Tin, annál kevésbbé, mert értésemre adták, hogy holnaptól kezdve jogunk van más hotelbe menni.

Valentine kirántotta azt az akaratos sámfát és úgy dobta a cipellői után a ládába, dühösen:

– A maga dolga, hova megy. – Hirtelen beléhajolt a ládába, valamit elrendezni. Onnét a mélyből hallatszott aztán elváltozva, tompán a szava: – Én tudniillik hazautazom.

Mintha nem is Valentine volna, akitől ezt hallja György. Áll, mintha a szőnyegre ragadt volna a talpa s csak nézi mozdulatlan szemekkel Valentine-t, amint a háta, válla, feje fölemelkedik a ládából és amint szétnéz összehúzott szemekkel, az ujjaival egyet pattintva, míg eszébe jut, hogy a kalapokat akarja összeszedni. Rögtön ugrik egy székhez, azon ül egy mosolygó cerise-piros szalmakalapocska, aztán az ágyhoz libben, a plumeaun szundikál, mint egy cica, egy szürke selyem kis kalap. Indul a toiletteasztalhoz, ott is csüng a tükör tartórúdján egy fekete kalapocska. -56-

Valentine lekapja a kalapot, viszi mind a hármat a nagy bőrdobozhoz, félreüti a doboz tetejét:

Györgynek igen sokat kell most ebben a szobában közlekedni. Alig ért oda a toilette-asztalhoz, azonnal kanyarodik a kalapos-bőrönd irányába. Ráteszi a tenyerét arra a legfelső puha fekete kalapocskára:

Leguggol és elhelyezi gondosan egymás mellé a bőrdoboz alján a három kalapját.

György vár, míg Valentine föláll, hogy a tekintetével a szemébe suhinthasson:

Valentine már másfelé keresgél a szemeivel, a félvállát rántja könnyedén és az éjjeli szekrény felé kezd sietni. Annak a tetején is álmodoz egy halovány lila kalapvirág. Hátra se nézve felel, hetyke kis nevetéssel:

György, mint a párduc, olyat szökött. Megállott Valentine előtt, aki szembefordult vele, megkapta a kezét, kalapostul:

Tudniillik az a modern kis ellipszis-óra a Valentine csuklóján, amely szintén beleszorult a György kezébe.

– Jőjjön csak, jőjjön csak egy kicsit… – György a fejével maga után intette Valentine-t; a hangja szinte suttogott, de a szemei olyan súllyal parancsoltak, hogy Valentine-nek akaratlanul is követnie kellett Györgyöt.

– Üljön le, üljön ide, hadd beszéljek magával! -57- – György elébe rántotta a toilette-asztal előtti könnyű rokokó-széket.

A lábait keresztbe kapta, átfogta két kézzel a térdét és dobolni kezdett a cipellő talpával.

György észrevette a tükörben a plastronjára hullott csokrot, odakapott a két kezével és gépiesen kezdte rendbehozni. Szinte fuldokolva beszélt, mialatt minden erejével türelmet, önuralmat kényszerített magára.

– Azt akarom magától, kedves Valentine, azt akarom tudni, mit gondol tulajdonképpen, mi jár a fejében… hiszen ilyesmit mégse lehet csak úgy, meggondolás nélkül az embernek odavágni, hogy elmegyek és te maradhatsz ott, ahol vagy…

– Persze hogy megyek! Nem is vagyok őrült, mint maga, hogy én itt holnap az emberek közé kimenjek!

György keserves kínnal ráncigálta a csokor szárait, amelyek nem akartak az összevissza reszkető ujjaknak engedelmeskedni.

– Az emberek, az emberek? Egyetlenegy ember van itt, akivel magának törődnie kell és az én vagyok!

– C! – csak a nyelvével csettintett erre Valentine s már föl is libbent a székről. Ott volt az étui-je a toilette-asztalon, kivett egy cigarettet és harciasan nézett vissza a György ráfeszülő szemeibe, míg az ujjai sebesen mángorolták a kőkeményre préselt karcsú kis Figarót.

György lankadtan ejtette le a kezeit a gallérja alól. A csokor éppen úgy lógott alá kibomolva, mint az előbb.

– Mondd, Tin, mondjad csak… hát egy pillanatra nem jut eszedbe, hogy ennek az egész ostobaságnak mégis csak te vagy az oka?

– És két kicsit és három kicsit és négy kicsit és minden kérésemre és minden sürgetésemre, minden gyötrelmemre nem akarta abbahagyni! -58-

– Nem hát! Nem tudom, hogy juthatott eszébe rögtön a mulatságomat elrontani! És ott mindjárt a legvadabbúl, a legmodortalanabbúl az emberre rátámadni. Ráncigálni az embert és ordítani, mint valami berúgott napszámos. Hát mit gondol maga, mi vagyok én!

Fölkapta s erősen megrázta a cerrini-skatulyát. Remegett az ajkai közt a cigarett, míg rágyújtott.

Valentine előre lépett György felé, felrántotta a fejét, roppant sürgősen fújta ki a cigarettje füstjét.

– A szemem láttára, igen! Simogatni lehet, cirógatni, a pucér karjához érni, nyomkodni lehet a kezét, az arcához lehet támaszkodni, a szájába belelihegni…

Valentine lábujjhegyen állott, a fejével mintha el akarta volna György magasságát érni. És el volt a homloka fehéredve s az arca is, ahol csak a festék a bőrének üde tisztaságát nem érintette.

– Kikérem magamnak ezt a hangot! És ne merjen rám így kiabálni… tudja? Botrányt akar csinálni, megint, még nem volt elég neki!

Nem, nem volt elég Györgynek. A hirtelen csöndben hallani lehetett a lihegését. A szemhéjai elfelejtették a föladatukat. Húnyás nélkül meredt a szeme Valentine-re, aki a cigarettjével jobbra-balra kezdett a toilette-asztalon hamutartó után kapkodni. Kissé letompult a György hangja, de nem a szomszédok miatt való aggodalomtól, nem, inkább a szívét markoló fájdalomtól:

– Hát semmi neked, semmi, hogy egy jött-ment idegen hozzád dörzsöli magát? Meg sem érzed? Mi?!

A hamu leesett az asztalka üveglapjára. Valentine -59- hevesen szippantott egyet, az orrán, a száján egyszerre futott a füst elő s a füst közt a Valentine habozó hangja:

– Micsoda ostobaságot povedál; ha hallanák, micsoda ostoba fogalmai vannak. – Kezdte visszanyerni a fölényét, fölnevetett a György rendetlen hajára. – A Lali! Csak dühöngjön erre a fiúra. Vegye tudomásul, hogy Lali a legrégibb és legkedvesebb barátom.

Kiakasztott még két ruhácskát. De mire megfordult, hogy a ládához vigye őket, György éppen rácsapta a fedelet az utazóládára s szépen leült rá. A hangja megint nekierősödött:

– Én pedig azt mondom, hogy ebben az életben többé táncolni nem fogsz. Se Lalival se mással. Tudom istenem, hogy nem!

Valentine ott állott György előtt. Roppant keményet akart toppantani, de persze az az energia a szőnyegen kárba veszett.

Valentine ledobta a lába elé a kosztümöket. Végigmérte Györgyöt és a cigarettet a szájába kapta s nekirontott a fürdőszoba ajtajának. És úgy bevágta maga után azt az ajtót, hogy attól vasúti karambolt álmodhattak, akik ott jobbról és balról mellettük laktak, ha ugyan rögtön föl nem ültek az ágyon.

György hallotta, hogy csörömpöl odabent Valentine az üvegjeivel és a tégelyeivel. Egy perc mulva kivágódott az ajtó. Valentine megállott a küszöbön. Két fürdőköpeny csüngött a karjáról le a földre. A kezében akkora vörös szivacsot tartott, mint a tégla. Nyitott -60- szájjal nézett egy kis darabig Györgyre, ki kényelmesen hintáltatta a lábát és gyönyörködni látszott a lakkcipője sikamló fényében.

Valentine fújt egy nagy adag füstöt, avval megfordult és szigoruan leült az ágy szélére. Úgy látszik, itt megszakadt a rosszviszony.

Kintről, az éjszakai csendből valamelyik közeli templomocska édes óraütései csendültek. És elolvadtak egy távolabbi mélységes, merengő toronyórazengésbe. Talán az Orologgio kalapácsai szólaltak meg. -61-

Valentine egész figyelmét odaadta annak az őszierdő-színű kis francia rézmetszetnek, amelyik ott csüngött szemben a tapétán.

György pedig kipillantott a nyitott loggia-ajtón abba a kékséges, csillagos velencei éjszakába. Györgynek elég volt a haragból. Felállott. Odament szép lassan Valentine elé. A szemébe akart nézni.

– Tin… igérd meg, hogy ezeket a lehetetlen táncokat nem táncolod többet.

Valentine unalommal húzta félre a fejét. Azután makacsul nézte tovább azt a metszetet. -62-

Valentine picit még hallgatott. Szippantott és rántott egyet a vállán. Le nem vette volna a szemét a falról:

– Én mindig azt fogom csinálni, amit akarok. Nem engedek a programmomba beleszólni.

Györgynek várni kellett egy pár lélekzetnyit, míg újra megtalálta a csendesebbik hangját:

– Semmi köze hozzá. – Valentine felpattant az ágyról. – És kérem, most már talán hagyjon békében.

– Dehogy hagylak. – György elfogta azt a kis kezet, amelyik az óriási szivacsot szorította. A szivacs olyan kicsi lett a György újjai markolásában, mint a legkisebb paradicsom.

– Nem, dehogy, nem fogod az uradat ilyen kurtán-furcsán elintézni. Maradj csak, ne siess csak.

Csak alig nyúlt a vállához, Valentinenek vissza kellett a paplanra csücsülni.

– Az uraddal beszélsz, akinek az egész életeddel tartozol, minden lélegzeteddel és minden gondolatoddal.

– Hát elfelejted, hogy hűséget és engedelmességet fogadtál nekem Isten és ember előtt, hát… hát nem tudod mi az, hogy asszony vagy… hogy a házastársa lettél egy embernek? Nem tudod, mi az, egy embernek a felesége lettél?

György nem kapott hirtelen levegőt. Nagyon -63- vigyázott magára. Hátrább lépett Valentine elől és a vidám kék szemekbe bámult:

– Most már semmit. Azt akartam, hogy akihez férjhez megyek, csinos legyen, pénze legyen és mulattasson.

– Úgy… csak ennyit akarsz attól az embertől, aki fölesküdött a te boldogságodra, akinek minden ereje, minden terve, minden álma a tied és nem az önmagáé, aki világot cserélt, mikor jegygyűrűt cserélt veled és aki nem akar többé rajtad kívül nőt ismerni sem az életben, sem a feltámadásban, aki a tied marad, ha ágyban fekvő beteg leszel, ha leforrázod és összeégeted az arcodat, ha megbénulsz egy autószerencsétlenségtől… Istenem, hogy mi az, ha meggondolom, hogy egy férfi kiválaszt egyetlenegy nőt ezer és millió közül ezen a világon és annak az egynek adja az egyetlen életét, a halálát, az örökkévalóságát. Édes jó Istenem, ha ezt meggondolja az ember…

A lüktető homlokára vette György a kezét és a szeme lecsukódott pár pillanatra. Valami kis szédülést érzett.

Ő már annyit nem gondolkodott a szón, amit a száján kiereszt, mint a cigarettfüstön. Ő hadat izent, a szavai a harc puskalövései voltak. Visszasietett a szivacsával, a fürdőköpenyeivel az utazóládához. Felcsapta a fedelet.

– Nem! – a fürdőköpenyeket, a szivacsot elkapta György és messzire hajította. – Itt marad. Akkor utazik, mikor én akarom.

– Semmi közöm magához többé… ne szorítson hát… miféle parasztság! Neveletlen fráter! -64-

György elengedte Valentine-t. Az a kerek aranykarperec ott szorult a Valentine karján, ahová a György újjai feltolták. Ellipszis lett az aranykarikából. Utána meredt a szekrényhez futó, lihegő Valentine-nek. A lábai nem akartak mozdulni.

Valentine visszafordult, a két karja teli volt gyönge rózsaszín, halvány lila, krém könnyűségekkel… a következő pillanatban ez mind odarepült az utazóláda mélyébe: futó felhőcske, csapódó tajték…

Valentine nem felelt többet, egy kis zsebkendőoszlopot döntött fel a két kezével a szekrényben.

Minden indulat nélkül hangzott ez a szó a György szájából, szinte megfagyva. Rá se pillantott Valentine-re, ki odalépett, a zsebkendőket a ládába tenni. Lehajolt, fölvette a szőnyegről a kosztümöket, összehajtogatta őket, amilyen gondosan csak tudta, hogy mennél kevesebb helyet foglaljanak el a ládában.

A mi Györgyünk ott ül a Café Florian előtt, egy kis márványasztalnál, egyedül. Egyedül, nemcsak annál az asztalnál, egyedül az egész terraszon, egyedül az egész napsütött Szent Márk-téren.

Nappalra van öltözve persze, meg is borotválkozott szépen, s a rendesen széjjelfésült haja még vizes a reggeli zuhanytól.

Egy perccel ezelőtt foglalt helyet ezen a vasszéken a Florian árkádjai alatt, mint a kávéház legelső vendége. Vasárnap van. Nem divat Velencében ünnepnap ilyen korán kelni, különösen a kényelmes idegennek. Meg is csodálta a két oszlop közt javába nyujtózkodó pincér ezt az urat, aki ilyen frissen kocog a Szent Márk-tér kövén egyenesen a Florian -65- felé s aztán oly sürgősen parancsol egy espressot meg egy konyakot.

A Rialto tájékáról érkezett György, egy csöndes kis hotelből, ahova ma reggel átvonult a podgyászával a Danieliből, miután a számlát és a borravalókat elintézte. Ezen a hotelszámlán a többi közt egy meglehetősen szokatlan tétel szerepelt: a saxophon, meg a jazz band megrepedt nagydobjának az elég bőkezűen előirányzott reparálási költsége.

Milyen símán ment ez az egész, milyen egyszerűen, jelentéktelenül, édes istenem.

Nyugodtan, zaj nélkül, egymással egy szót se váltva, s rá se nézve többet egymásra, versenyt szedték, hordták, csomagolták befele fönt a Danieli szobájában ketten a Valentine holmiját. Egyetlenegyszer fordult közben Valentine György felé, csak azért, hogy odadobja a lába elé azt a szélesre vasalt férfizsebkendőt, amelyik odatévedt a női zsebkendőcskék közé. Azt György udvarias mosollyal fölvette s elhelyezte rögtön a maga szekrényében. Különben pedig most reggel, amikor a saját holmiját csomagoltatta, a toilette-asztal lábánál fölfedezett egy görcsösen összenyomott, alig szikkadt picike női zsebkendőt. Fölkapta, kis darabig szórakozottan tapogatta, nézegette, s az orrához is emelte pillanatra, megszagolni… aztán sietősen a belső zsebébe csúsztatta. Majd visszajuttatja valahogy a tulajdonosához.

Késő éjszaka, mikor Valentine-nek a podgyásza a legtökéletesebb rendben volt, György leszólt a portára, Valentine-nek a hatórás bécsi gyorshoz való felköltése felől rendelkezni, azután magára hagyta Valentine-t a szobában, diszkréten meghajolva feléje s halkan betéve maga után a loggiára nyíló ajtót. Rágyújtott, a cigarettes szelencét a párkányra tette s melléje a cerini-skatulyát, és oda könyökölt, a csillagokat tanulni, vagy követni a hold ragyogó szemleútját a tornyok és tetők felett, vagy a vénséges paloták stilus-árnyalatait tanulmányozni, vagy messze és messze a kis sorsú szűk utcákban azokba az örökösen kiakasztott tarka cihákba, gyerekingekbe -66- talált beléfeledkezni, vagy az alvó hotelből hallatszó különös koppanásoknak és köhintéseknek adta a figyelmét, vagy talán emerről-amarról a maradék élet tüneteg hangjait fülelte, füttyöt, visszhangos éji szót, csobbanást, bágyadt szájharmonikát, szökevény kacajt, elhaló macskasiralmat. Vagy inkább a szíve bölcsőjében azt a hánykolódó beteg csecsemőt, a szenvedést nyugtatgatta, altatgatta, nem látván és nem hallván semmit maga alatt és maga előtt az éjszakai Velence holdfényéből, árnyékaiból és gazdátlan neszeiből… lehet, hogy le is húnyódtak a szemei végre, a virrasztásban elalélt csillagokkal együtt.

Hanem reggel öt órakor a legfrissebben intézkedett a podgyász leszállítása felől, vasúti jegy és hálófülke felől és a gondola felől, a velencei pályaudvarhoz. És ő segítette be gyöngéden a gondolába Valentine-t, s mosolyogva csókolt kezet és levett kalappal, vidám arccal hajolt meg az induló gondola előtt. Még integetett is a kalappal kedvesen a gondola után, mintha csak egy fölületes, kellemes jóismerőstől venne búcsút. A gondola elkanyarodott. György még csak azt látta, hogy az a zöldkalapos kis hölgy a gondola padján tükröt tart az orrocskája elé s a kesztyűs ujjai közt óvatosan emeli a rouge-os arany plajbászt az ajkaihoz. Így tünt el előle Poóy Valentine.

Mi lesz most? György a két öklére támasztotta halántékát, úgy bámul a szemközti árkádok alá a homályba. Hát el fognak válni, természetesen. Elválnak, mert nem egymáshoz valók. Milyen szerencse, hogy ez ilyen hamar kiderült és hogy azonnal le lehet vonni a konzekvenciákat. Mennyire nem neki való volna mindez, amit a tökéletlen házasságok felől olvasott és hallott életében: csúf csetepaték, amikről az egész ház beszél és könnyed kibékülések, hogy harmadnap új témákkal kezdődjék megint a marakodás; rokonok, barátnők beavatkozása, társaságban, idegenek füle hallatára való ideges összekapások, érdekből, kényelemből, gyávaságból való együttmaradása két embernek, akik ki nem -67- állhatják egymást, az álmodott boldogság cinikus kinevetése s az otthontól való menekülés lumpolásba, kártyára s korzóra, Gerbeaudba, látogatóba; a programszerűen, harmonikusan kétfelé való élés, nem egymás, hanem egy más szerelmét ápolva, titokban, vagy a legteljesebb szabadsággal, ország-világ előtt. De jó hogy ebből a levesből, amit másoknak egy életen át tálalnak az asztalára, ő csak egyetlen cseppet érzett az ajkán és rögtön leteheti a kanalat. Mit sejtette ő, mi mindent hozhat a házasság a finomabbik világban, egy kényes, szeszélyes, felkapott szép babával. Ő mint a faluszéli boldog gyerek, elkapta a másik gyereknek a kezét és kacagva nekiszaladt vele a virágos gyepnek, sem útat, se határt nem látva maguk előtt.

Nohát vége. Gyerünk tovább. Könnyű májusi szellő osont át a téren, felfújkálta az oszlopok mögött azokat a csikos vászonredőnyöket az üzletek előtt, ott szemben Györggyel. Mintha a szabadság zászlai repesnének. Györgynek vidám mosoly futott el a szemein, mohón szívta magába az üde fuvallatot, -68- felkapta könnyelműen a vállát, úgy mint Valentine az éjszaka, s a száját összehúzta, kicsit csöndesen fütyörészni. De jó is lesz megint innen elszökni, visszamenni Szumatra szigetére. Vissza, elveszni munkában, teremtésben, elenyészni a természet pazarságában és határtalanságában, azt a zabolátlan ős földet idomítani, nevelni lázzal, hittel, szeretettel, de jó is lesz a művelt európaiak közül a szigetvilág népe közé menekülni, kedvességet, szelidséget tanulni tovább az úgynevezett vademberektől, azoktól az alázatos, csendes, kellemes kis bőralma képü javánoktól. De édes lesz ezt a ringató, altató méla zenélésüket hallgatni vacsora után, a bungaloja előtt, de szép lesz újra meséltetni őket, az ő gézengúz tigriseikről, jókedvű elefántjaikról, furfangos majmaikról, bohó teknőceikről. És azok a kis maláj napszámos leányok, akiket ő büszkeségében nem akart észrevenni, milyen kecsesen tudják a hajukat fonni s virággal megtűzdelni, s azt a finom, gyöngéd járásukat mintha balletmestertől tanulták volna, s milyen igénytelenek szegénykék és milyen engedelmesek. Némelyiket igen csinosnak lehet mondani, igazán…

Most valami nehezet érzett hirtelen György a mellében. Mintha márvány levélnyomót tettek volna rá a szívére. Fölvette tekintetét a világos kövezeten tovanyúló árnyékokról. A téren egy fasiszta-jelvényes fiú jött át, hajdonfőtt, azzal a felduzzasztott göndör frizurával, amelyet Olaszország kis katonáin, mesterlegényein és kispolgári ifjúságán lát az ember. Egy kis kurtaszoknyás cigánylány sietett a fiú mellett, roppant szapora szóval mesélt a fiúnak, a képébe fordulva. Mind a ketten mutogatták a nevető fogsorukat és a szemeik csillogtak, mint a vadonatúj cipőgombok. Eltüntek. György megmozdult a székén és nyugtalanul kapta oldalt a fejét. Valentine-t kereste. A párját, aki nélkül egy lépést nem tett most tíz napig Velencében, akit úgy megszokott maga mellett, mintha kis gyerekkoruk óta egymáshoz tartoztak volna. Tin, hát hol vagy! Hisz ez az egész valami buta rút álom, hogy egyedül vagyok, ebben a -69- néptelen idegenségben. A Szent Márk-templom előtt fent vannak az ünnepi piros zászlók a karcsú rudakon, az óratoronyban most zendült egy áhítatos, boldogító harangütés, hiszen ez a mi meseszép szerelmes Velencénk, úgy-e Tin, hiszen mi most fönt rejtőzünk ketten a mi regényes dogepalotánkban, én a legszerencsésebb martalóc doge, ki hajóival a legszőkébb, legfehérebb kis dogaressát rabolta magának. Igen, a hatalmas doge most ott csapkod és prüszköl a fürdőszobában és hallja a dogaressát dalolni és átkacagni közbe hozzá, mert mindig ilyen vidáman ébred, mint a kis gyerekek.

György megfogta a márványasztal szélét és fölemelkedett. Odafordult, arra a Danieli felé. Egyszerűen haza akart szaladni Tinhez.

A pincér. A konyakot hozza meg az espressot. Az espresso miatt késett, arra bizony sokáig kell várni. (Mint neve is mutatja.)

György visszaesett a székre. Lekönyökölt, a tenyerébe támasztotta homlokát és kitágult szemmel nézett ennek a Szent Márk-térnek az örök galambjai közé, melyek kezdték ellepni a kövezetet, jobbra-balra lépegetve mind, a fejöket kapkodva szaporán és a szemeiket türelmetlenül görgetve. A templom párkányairól, a paloták tetőiről szállton szállt lefelé a galamb, az idegesebbje, a fiatalja, amelynek nem volt türelme várni, míg feltünnek a németek meg a jámborabb amerikaiak, akik el nem mulasztják, a kellő kodak-fedezettel, az adag kukoricával a galambseregre rátámadni. A higgadtabb galambnép ott ült vagy sétifikált halkan kurrogva, köröskörül a párkányon, az Orologgio vitézeinek a vállán, a zászlórudak hegyében, meg a lámpákon, az árkádok alatt, az aranyos cégtáblák peremén, mindenfelé. Egynéhány galamb a leghalványabb remény nélkül, csupa illuzióból elkezdett annak a pipás öregnek a feje fölött repkedni, aki már állást vett egy zászlótartó rúd előtt, a nyakában a nagy kosarával és abban a sok-sok kicsi galambeledeles papirzacskóval. -70-

György elefelejtett az espressohoz nyúlni, a konyak is ott állott előtte kóstolatlan, tüzes csillogással a napsütésben. Talán a galambok nyakán hullámzó drágakő-fényesség kötötte le úgy a tekintetét, hogy az nem akart onnan a tér közepéről elmozdulni? Igen; egy percig ott lebegett a fényes galambok fölött, mint a sötét árnyék, az ő fájdalmas gondolata vidám madarak felől és vidám vasárnapi sétálók felől és vidám fodor selyem felhők felől, hogy milyen halálos idegenek ezek mind egy szenvedő emberrel szemben. Mélyet sóhajtott. Az egyik kezének az ujjai tapogatni kezdték a homlokát, szórakozottan. Egy ragyogó tavaszi emléket kerestek azok a tétova ujjak a György forró homlokán. Mintha tegnap történt volna. S elfut most előle, megfoghatatlanúl, annak az órának a tündéri képe s belevész egy messze sötét pusztaságba.

Olyan meleg lett már az idén április elején, mint máskor májusban. Az utca teli volt ibolyával, kankalinnal. Az egész város ablakai mosolyogtak az örömtől. A fákon mindenütt, mindenütt kifele csavarodtak -71- a zöld levelek a bronz rügyekből. És a ligetben és a szigeten és a Városmajorban nem birtak a verebek a jókedvükkel és a cinkék egész nap lázasan szomszédoltak a gesztenyék, platánok népénél, ujságolni a friss füvet, a kutyatejet, a margarétát, az ágyásokba kiültetett árvácskát, a tornácokra kiakasztott kalickát. A budai lejtőkre mintha csudára zöld hó hullott volna. A Dunapartok olyan ünnepien tündököltek, mintha minden reggel husvétvasárnapra virradnának. És az idegen hajók olyan édesen dudáltak, mintha nem lenne nagyobb boldogság a földön, azaz a vizen, mint a Lánchíd alatt átbújni.

György azon a délután ott talált jönni a kis kétüléses kocsiján a Margithídon, Budáról Pest felé. Katonaszekerek haladtak előtte. Hátradűlt az ülésen és nagy türelemmel játszadozott a kormánnyal. Fölnézegetett a csengető villamosvezetőkre s a nevetgélő fiatal népet nézegette a híd járdáján és el-elpillantott a gyémántosan csillanó Dunára. A Margitsziget kis hídján egy karcsú szőke lány jött fel, három fiúval. A napsugár fényesebben tükröződött ezen a síma szőke hajon, mint odalent a víz szinén. A szépséges szőke leány tenniszre volt öltözve. A kurta szőke hajat átölelte egy fehér szalag. A Margithíd pallóján fiúsan kezet fogott a gavallérjaival a leány és vidáman átszökellt a másik oldalra, a villamosmegállóhoz. Éppen a György autója előtt osont el, még rá is talált pillantani, kedves konfidenciával, mintha azt mondaná: remélem, nem fog elgázolni, barátom? György keze pillanatra elengedte a kormányt. Óh, ki ez, ez a tünemény? Utána fordult. A szőke leánynak a gyönge széltől, vagy csak a sietéstől lebbent egyet a fehér szoknyája s a nyakában az a könnyű kockás selyem sál. Mintha a tavasz divatos tündére jelent volna meg a Földön, éppen ebben a szent percben és éppen Pesten, a Margithídon. György hátra forgatta a fejét, mert a kocsija már előrébb jutott. Mondhatatlan édes és fájdalmas nyilallás járt a szivében és a fejét elfogta valami zengő szédület. Mintha ott járna egy diákkori tavaszi napon Debrecenben, a -72- Piac-utcán és ott nézne az ideálja után, a legszebb és legbüszkébb szőke urikisasszony után, akit nem ismer, akinek bemutatkozni soha reménye se lehet a szegény cétuslakó kollégiumi gyereknek. Az az imádatos szőke teremtés jelent meg most a szeme előtt, az a soha nem felejtett titkos, tilalmas első ideál. Ő az, az a szőkeség, ezek az égkék szemek, ez a kápráztató mosoly, ez a lengedező könnyűség. Most felszáll a villamosra, az első perronra. Budára megy. Mint aki álmában cselekszik, úgy nem latolgatott és nem habozott György, hirtelen kitért a sorból és visszafordította Budának a gépet a híd közepén. -73- (Amiért különben ott rögtön fel is írták.) A György kocsija utána eredt annak a 4-es villamosnak. Istenem, a boldogság ragyogó fehér pillangóját elfogni, még egyszer el nem engedni!

A Fogaskerekűnél szállott le a szőke tündér, aki Györgyöt ilyen bűverővel maga után parancsolta. Már borult a tavaszi délután, a tündér jobban a nyaka köré csavarta a sálját és sietett, fel a Trombitás-útra. György kocsija lassan követte. A tündér benyitott egy vadonatúj tömzsi villa kapuján és suhant a fiatal fácskák közt a keramitos töltésen fölfelé. Megneszelhette, hogy az az autó megáll a házuk előtt. Visszafordította a fejecskéjét. György nem tudott, nem is akart a karjának parancsolni, mely fellendült a kormányról, hogy rajongó üdvözletet adjon a bűbájos jelenségnek.

Az a szőke tündér összehúzta picit a szemét, aztán pajtásosan odaintett a kezével a lépcsőről. Hiszen ez csak egy ismerős fiú lehet.

És György, amint megint megfordult a kocsijával és leszáguldott a Retek-utcába, úgy megnyomta a tülköt, hogy az majd kirepedt. Harci riadót trombitált, a hódítást, a diadalt kürtölte széjjel a világra!

Másnap déli tizenkét órakor György megállott ott az előtt a villa előtt, a Trombitás-út elején. A kapu előtt még egy autó állott, egy testes, vadonatúj amerikai kocsi.

György becsengetett az előszoba-ajtón. Fekete sacco, szürke nadrág volt rajta.

Ebben a hallban az egyik fal tövében egy szép barok levelesláda, meg a falon az a két régi Marastoni-arckép; egy mosolygó hajú, karpereces dáma meg egy nagy, fekete selyemcsokros, ábrándos gavallér képviselik a családi hagyományokat, különben az óriás bronz függőlámpa, meg a széles gázkandalló, -74- meg a sűrűn lécezett vitrin, meg az alacsony ében asztal, a súlyos oroszlánfejes karszékekkel (amit mind együtt olyan kényelmes a Chippendale nevével födözni) a legmodernebb, sőt a legmaibb hangulatot adják. A romantikus, szelíd két arcképpel szemben, a másik falon már egynéhány expresszionista vászon heveskedik, a kandalló felett pedig egy hatalmas, repedezett sötét festmény uralkodik; jóformán csak a szürke szakáll meg a fekete kereszt látszik a vászon szent eseményéből. Ezt a klasszikus festményt különben egy főhadnagy hozta volt az olasz frontról Pestre. Lehet a vászon alatt akármelyik olasz mestert emlegetni, azok nem szoktak a sírjukban csuklani.

György izgatottságában felnyitott az aranyhálós asztalon egy antik könyvfedelet, amelynek a sarkán Racine neve ragyogott. Gerbeaud-cukorka volt benne, nem színdarab. Mert nem is könyv volt az, hanem bonbonos skatulya. Mily kellemes csalódás.

A harmadik szobában még az aktákat nyitogatta dr. Poóy Pál nyug. miniszteri és aktív kormányfőtanácsos úr őméltósága, a Poóy Pál Kereskedelmi R. T. vezérigazgatója. Egy-két gépírásos árkust be kell most vinni magával arra a kis konferenciára a Nádor-utcai bankba. Ott állott az íróasztal előtt a gyönyörű kék füstöt ontó La Coronaval a szájában, a ragyogó monoklival a jobbszemén, elegánsan, üdén, tükörsímára borotvált rózsaszín arccal és fényesre pomádézott és lekefélt őszes hajával, meggyúrva a főváros legjelesebb masszőrjétől. Ma kicsit későn kelt, mert hajnalban került haza egy vidám kis férfivacsoráról. Az íróasztalon vár felnyitva a puha, könnyű disznóbőr-táska, amelyről fantaziálhatnak a szegény laikus halandók a járdán, hogy miféle országos érdekek szoronghatnak benne, mikor a belügy meg a pénzügy előtt lelép az autóról az államtitkárszerű délceg úr és gondolataiba merülve siet be a főkapun, észre se véve a portás stramm tiszteletadását. Ezt a táskát most hat esztendeje -75- vette a Gizella-téren a Kereskedelemügyi közkedvelt vidám Palyája, akinek a kollégái az összes emeleteken igen elszontyolodtak, mikor egy szép reggel bejelentette azt az elhatározását, hogy nyugalomba -76- fog vonulni. Igen, azóta mozog ennyit Poóy Palya Pesten és Budán, mióta nyugalomban van. Azok közül a modern magyarok közül való Poóy Palya is, akik táskát ragadtak, mikor minden elveszett és felkaptak a konjunktúra szélsebes omnibuszára. Mondjuk egyszerűbben: arra a villamosra, amelyik a Szabadság-tér felé szaladgál. Ha valaha valami Baross Gábor-féle komolyság rádöröghetett volna is a bájos Palyára, hogy a körmét reszeli az íróasztal mellett és jóízű róka- vagy szoknyavadász históriákkal mulattatja az osztályt, 1920-ban bizony a legnagyobb szigor is csak kalapot emelt volna neki, látva hogy fut reggeltől estig avval a táskával a villamoson, a tőzsdelépcsőn, és később a konflison, azután meg a kistaxin. És hogy repked a bankok liftjein. És hogy nyargal a minisztériumba kora délelőtt, háromba is egymásután. Palya dolgozott, de legalább három fejre valót. Megtanult tőzsdenyelven, banknyelven, concern-nyelven. Arbitrázshoz, fedezethez, prolongációhoz úgy ért, akár a Rotschildok. Zürichet jobban ismeri, mint aki ott született. A kisujjában vannak az összes határidők. Tudja, mi a textil és mi a benzol és mi a traktor. És tudja, mi a kávé, mi a repceolaj és mi a sertés és mi a ló. (Mert az nagyon kezdetleges kis tudomány, amit mi a Természetrajzban tanultunk.) Igen, Palya sokat tanult és erősen tevékenykedett. Palyát mindenütt szeretik. Mindenki megtesz neki mindent, minden hivatal és minden fórum. Az emberhez is értett Palya, úgy mint a textilhez vagy a zlotyhoz. A Hungária-klubban éppen úgy otthon van, mint az Országos Kaszinóban. Ezt a friss Trombitás-úti villát dollárértékben vette most harmadéve egy elbukott tőzsdehőstől. Hallották ugyebár azt a közmondást, amelyik azt mondja: tud az valamit, aki élni tud. Bíz ezen egy kicsit elmerenghet az ember. Poóy Palya például tud élni. Két szép gyermeket nevel, a gondtalanság füstöl a kéményén, szegény nyelvtanárnak, korrepetáló diáknak, kertésznek, kárpitosnak, cigarett-ügynöknek, piktornak ad kenyeret, keresetet. (Most festeti -77- a portréját.) Mindenkit elragad a kedvességével, a jókedvével. Nem felejtkezik el a régi kedves pajtásairól. Segít, ahol csak lehet. Öröm és áldás Palya mindenki számára, akinek csak dolga van vele. Ötven esztendős mult, de csak egypár perccel. Soha ilyen fiatalnak nem érezte magát. Ha így halad, azt mondja, hetven esztendős korában a legvidámabb tacskó lesz. Az elmúlásra nézve pedig szent meggyőződése, hogy úgyis kitalálnak valamit, mire neki is meg kellene halni.

Poóy Palya őméltósága magához vette a táskáját, (persze nem várt addig, míg ez a hosszadalmas ismertetés íródott felőle) s kisietett a hallba, ahol a bejelentett úriember várakozott. Valami ötletet hoz. Vagy protekcióért bátorkodik hozzá.

György némi remegéssel kezdte, de mindegyik szavával biztosabb lett a hangja:

– Méltóságos uram, tegnap délután megcsodáltam az ön gyönyörű leányát – és… feleségül szeretném venni.

Palya hirtelen hátrább lépett. Megnézte a vendégnek a haját, a nyakkendőjét, a cipőit. György bátran és figyelmesen nézett a Poóy Palya csodálkozó szemébe. Bolondnak ne tartsa valahogy őméltósága.

– Ez nagyon kedves, mindenesetre, – Palya már nyugodtan mosolygott, – dehát kicsoda maga tulajdonképpen?

– Békász György a nevem, méltóságos uram. Mérnökember vagyok. A korom harmincnégy esztendő, református hiten vagyok. Egy hete jöttem meg Szumatra szigetéről, ahol a holland kormány megbízásából dolgoztam nyolc esztendőn keresztül.

– Úgy kerültem oda, méltóságos uram, hogy nem akartam itthon lezülleni. Volt egy kedves osztrák -78- kollégám, akivel az olasz fronton együtt rajzoltunk térképet, az az összeomlás után beajánltatta magát a bécsi holland követséghez és kivándorolt Hollandiába, illetve lement a szigetekre utat építeni, vasutat húzni, hidat verni. Levelezésben állottunk egymással. Egy szép nap arról értesít, hogy megcsinálta az utamat, mehetek én is, ha kedvem van, dolgozhatom, boldogulhatok. Öt nap mulva Hágában voltam és öt hét mulva már ott állott a bungalóm az ezer szigetek csodálatos földjén. A szerződésem, amelyet a holland kormány adott, most lejárt. Hazajöttem, az édesanyámat meglátogatni, körülnézni egy kicsit itthon. Hollandia megújítja a szerződésemet, még pedig tetemesen több javadalmazással. Meglátom, hogy visszamegyek-e, vagy pedig itthon fogok elkezdeni valamit. Van egy kis tőkém is, méltóságos uram, amit könnyen félretehettem nyolc esztendő alatt.

– Úgy. Üljön le kérem, foglaljon helyet. És hát például mivel foglalkoznék Magyarországon? Van valami programmja?

– Nem tudnám még világosan meghatározni, méltóságos uram, mihez fogok itthon nyúlni. Odakint a dzsangelekben igen sok olyan termény van, aminek ezen a földön nagy hasznát vehetnénk és kvázi ingyen juthatnánk hozzájuk, páfrányhoz, nádhoz, iszalagokhoz, amelyek ipari és mezőgazdasági téren egyformán felhasználhatók, azután például gondoltam, hogy orchidea-gumókat lehetne hazatelepíteni, meghonosítani, keresztezni, továbbfejleszteni, úgy mint Hollandiában és Németországban. Azon is töröm a fejem, hogy lehetne ennek az áldott magyar földnek a borából, a gyümölcseiből és a gyümölcsízeiből exportot teremteni oda a szigetvilágba, -79- ahol erősen halad a kultúra s évről-évre rohamosan gyarapodik a városi lakosság.

– Úgy, export. Import és export. Nagyon érdekes, kedves barátom, nagyon szimpatikus théma. Magam is konyítok az efféléhez. Szivart vagy cigarettet parancsol, öcsémuram? Tessék.

Palya vígan rántott gyufát a vendégének és lopva gyönyörködött a határozott vonásaiban, az egészséges, kellemes barna képében. Az én emberem vagy, gondolta magában.

– Hát aztán, kedves öcsém, mik is azok az ide szállítható gyarmati cikkek, mégegyszer?

És Palya szakértő képpel bólogatott a György szélesedő magyarázatára, kókuszdió-csemegéről és tetőfedni való nádról, és a papirgyártásra alkalmas páfrányfélékről, iszalagokról.

– Papir, papir, nagyon érdekes. Magyarországnak nincs papirosa. Majd beszélünk erről és mindenféléről eleget. Hát most méltóztassál egy percet várni, kedves pajtás, hírt adok a feleségemnek, meg a lányomnak.

Egynéhány perc mulva kijött Palya, a karján hozva a feleségét meg a tegnapi szőke tündért:

– Gyerekek, hadd mutassam be nektek Békász György urat. A lányomat Valentine-nek hívják.

– Jé, – azt mondja a tündér, miután barátságosan lekezeltek Györgygyel, – hát maga az, akinek tegnap olyan ártatlanul visszaintegettem?

György nem igen értette, mi az a „muris“, de nagyon boldog volt, hogy le nem harapták az orrát.

Egy hét mulva már vőlegényszámba ment a Palya házánál és egy hónap mulva megtartották az esküvőt. A diszpenzációt huszonnégy óra alatt megszerezte -80- Palya a fiataloknak. Az nem is volt feladat egy Poóy Palyának.

Györgynek mosoly játszadozott az ajkán, amint fölemelte a fejét és elnézte pár percig a szódavizes targoncával futó rongyos gyerekeket, meg a sebesen guruló apró szemeteskocsikat. A Merceria felől tódultak a térre a vasárnapi népek. Egy tagbaszakadt angol hölgy is feltünt a templom előtt, a Baedekert lapozgatva.

György lepillantott a kezeire. Már vagy öt perce forgatja az ujján öntudatlanul a karikagyűrűt.

Szent isten, mit fog most majd mondani az édesanyjának, annak a szent asszonynak, aki Zsindelyesen lakik a háromablakos vén zöld házban. Akit olyan meghatottan néztek a templomban, a violaszín ünneplőjében, amint hangosan sírt az örömtől, a büszkeségtől…

Meg ez a gyűrű, hát evvel most mi történjen? Vissza kell küldeni, alighanem azonnal. Györgynek semmi praxisa nem volt az efféle eljárások körül. Most fog legelőször elválni életében. No, majd egy pár nap mulva, Pesten. Még itt kell egy kicsit maradnia, míg a rendőrségen letárgyalják az ügyét.

Hat órakor ül össze a poker-parthie. Háromszor egy héten. Már mint itt a Poóy Palya-féle villa dohányzójában. Egy pohárka likőr, egy kis friss pletyka (az urak ajkáról többnyire) s Palyáné már önti ki a zöld asztalra a zsötonokat:

Palyáné őméltósága az az üde, kellemes, eleven mama, akinek a jelenlévő Blézinek nevezett gavallér azzal bókolt egyszer, hogy más keresztnevet kreáljon magának, mert így egyáltalában nem lehet a két Valit egymástól megkülönböztetni. Tudniillik a mama, mint a ház vendégei kedélyesen eldöntötték, a leányától örökölte a nevét, a szépségét, a karcsuságát, a mosolygó ifjuságát. Ők Palyával annakidején a badeni tenniszversenyen találkoztak, ahol is a páros döntőben Fräulein Valentine von Hertrich, a Hofrat von Hertrich leánya került szembe Poóy Palya címzetes min. fogalmazó urral, aki Badenben a magyar színekért állott ki a sikra, illetőleg a groundra. Szembeállottak egy szett-re azon a badeni groundon és aztán átléptek karonfogva az élet síma, szabályos, napsütött groundjára. Ma, huszonegy esztendős házasság után, még mindig pompásan érzik magukat egymással, bár egymás nélkül is pompásan érzik magukat. Bécs szőke virága, Palyáné is mindig vidám volt és mindig kedves volt akárcsak Palya, egy csapásra meghódította az I. és II. kerület úri társaságát. Három esztendő alatt a bécsi asszonyka úgy beszélt magyarul, hogy forradalomba kergethette volna valami feminista gyűlésen az elnyomott budai fehérnépet. Ilyen ambiciói persze nem voltak Palyánénak. Viszont ambiciója volt mennél többet eltanulni a szép magyar nótákból, a Palya társaságában, aki híres volt arról, hogy minden nótát folytatni tudott, amelyet elkezdett valaki, meg arról, hogy Berkes Bélának csak rá kell nézni Poóy Palyára s Palyának csak rá kell nézni Bélára s Béla már tudja, hogy ebben a szent percben miféle nóta lett esedékes. Palyánét a Mac-beli tennisz érdekelte, meg a galamblövészet, meg az Opera, különösen gála-estéken és sohasem hiányzott a tribünről a Concoursokon, ahol a magyar lótenyésztésért és a magyar lovaglásért oly forrón lehetett lelkesedni. A zongorázást a háború végén fölcserélte a pingponggal, ez a háziművészet -82- jobban megfelelt a temperamentumának. És a divatnak is, természetesen. És már kezdő asszony korában erős pokerista volt a szép Palyáné.

Négy esztendeje, mióta feljöttek a Bors-utcából ide a Trombitás-útra, igen keresett lett a Palyáék poker-asztala a fővárosban. Ma mindössze négyen ülnek le játszani a háziasszonnyal együtt, az ötödik tudniillik, egy gömbölyded fiatalember, csak gíbici minőségben foglal helyet az asztal egyik szögleténél. Egy féltucat ilyen zsengébbkorú gavallér be volt osztva, kettőnkint, a Palyáné pokorjeire, de most ezalatt a pár hét alatt elmaradoztak a fiúk, talán a szapora kártyaveszteség miatt (ma bizony azokból a gyönge zsebpénzekből, meg a még gyöngébb fizetésekből nem igen lehet rugdalózni) s talán amiatt a veszteség miatt is, ami Valentine távozásával érte a lelkes fiatal hadat. Ifjabb Vali volt az a csáb, amely a fiúkat ide vonzotta a poker veszedelmei közé. Mind szerelmesek voltak kicsit Valentine-be. Valentine itt-ott egy percre valami hangulatot érzett, ha diskurált valamelyikkel, de nem igen volt meghatva a fiúk olvadó pislantásaitól, tán sohasem tudott volna választani ezek közt az egyformán kedves gyerekek közt, akiket alapjában véve nem tudott komolyan venni, aminthogy esze ágában sem volt sietni a férjhezmenéssel.

Nézzék, már folyik is javában a csata: éppen most huzza maga felé Kokó őrnagy a szép fehér kezével a kasszát, azt a csinosan felszaporodott kék, sárga, piros színekben ragyogó csontcsomót, amelyben az egyes szinek a huszonötezres, ötvenezres, százezres címleteket képviselik. Kokó tüntető gyönyörrel csóválja meg a fejét ilyenkor, míg a zsötonhalmocskát maga felé kanyarítja s a szája sarkában rezgő cigarett mellett szinte áhítattal ismétli ezt az állítása szerint eredeti Kokó-féle aforizmát:

Ott ül a ház úrnője mellett. Aranyos, kedves fiú a Kokó, azzal a minimumra csökkentett két bajuszkával, amelyek úgy hatnak, mintha csak -83- egy-egy sötét szalmiák-cukorkát nyomott volna az orra alá, tán hogy azzal is jobban felderítse ezt a keserves, bús világot. A saccoja szabása, a biztos izlésű nyakkendője s a harisnyája, mind hódító cáfolata annak az ócska szájhagyománynak, hogy a katonatisztek nem tudnak öltözködni. Kokónk, az uniformist letévén, a maga részéről nem irattáskát csapott a hóna alá, nem, ő, mint a szépasszonyok kedvence, figyelmesen és gyöngéd gráciával vette át a retikülöket, Ritzben és Admirálban s hűségesen az ölében őrizte, míg a bájos tulajdonosnő vissza nem -84- tért az asztalhoz a parkettről. Különben Kokó maga is sűrűn pattan fel a székről a szórakozás órái alatt, ami mindig csak öröm az egész publikumnak, lévén Kokó őrnagy egyike a legemlegetettebb charlestonistáknak. Persze befészkelte magát a Palya házánál, fényesen mulattatja az asszonynépet és mindig ráér színházba, moziba, versenyre kísérni Palyánét akár a gyerekekkel, akár a gyerekek nélkül, s ezzel a nemes odaadásával erre az egész életre elbájolta a jó Palyát, aki bizony a fontosnál fontosabb teendők közt nem mindig szakíthat időt az efféle szende kis időtöltésre. Azok körül a fontos teendők körül pedig Palya roppant használhatta a hű Kokót, mint afféle amatőr titkárt. El nem mulasztotta megtanácskozni a jóeszű Kokóval az összes ügyleteket, üzleteket, minden lépést és minden sor gépírást. Áldás a Palya házában ez a Kokó, aminthogy áldás az ő üdesége s gondtalan arca köztünk ebben a kedvetlen életben.

Az a dáma, aki Kokó mellett jobbkéz felől, a háziasszonnyal szemben gusztálja a nagy teknőckeretes pápaszemen az öt kártyát, egyetlen pokerről sem késett még el Palyáéknál. Scholtz Terka méltóságos asszony, a Palyáné legrégibb és legegyetlenebb barátnője. Valamicskével kevésbbé fiatal, mint Palyáné, de roppant előkelő megjelenés, hosszú, mint a koronaőrök; a Váci-utcán nem tudom kinek van még ilyen tökéletes finom járása, s ha beülnek a Gerbeaud piros termébe délután s ha Terka körülnéz szórakozottan a lorgnonnal a szeme előtt, grófnőnek hiszik, akik nem ismerik, az érdekes arcú dámát és a vídáman csevegő szép szőke asszonyt, aki mellette ül, őt is föltétlenül az arisztokrácia közé sodorják. Gyermekkel nem áldotta meg az Isten; Terkának minden boldogsága s minden szerelme az öltözködés meg a poker. A francia kártyához is úgy ért, mint a francia selymekhez, meg a francia parfumhöz. És mert oly brilliánsul játszik, megköveteli a szerencsétől, hogy az szüntelenül a szolgálatára legyen. A legkomolyabb kétségbeesés fogja el a fölényes Terkát, ha a parthie alatt veszteségbe -85- kezd gurulni s talán örökre hátat fordítana a háznak, ha csak egyszer is rá kellene fizetnie a mulatságra a leszámolásnál. De Palyáné nem akarja őt elveszíteni s még az őrnagy is úgy irányítja a forgandó szerencsét, a legdiszkrétebb tapintattal persze, hogy a drága Terka okvetlenül egy-két milliócskával gazdagabban térjen haza. De hát nem is fáj egy morzsát sem a veszteség ennél az asztalnál senkinek, sem a pazar jószívű Palyánénak, sem Blézinek például, az izgatott Terka másik szomszédjának, a bohémkedélyű, jóképű, monoklis Blézinek, akinek virágzó kis bankirodája van egy Dorottya-utcai emeleten.

A bankászat egész comme il faut ma már a társaság előtt, pláne mióta egypár példány az arisztokrata ifjúságból, mégpedig a leghatásosabb nevek viselői, bevonultak a nagyobb szabású elnökök és alelnökök mellé tolmácsi, titkári meg egyéb reprezentáns minőségben. Blézi különben is úgy veheti, hogy a Palyáné poker-asztalán abból a pénzből hagy itt egy bizonyos százalékot, amit a Palyával való pajtási viszony hozott neki. Palyi lendítette föl a Blézink kisded bankját a gavalléros támogatásával. Átutalgatott neki kisebb bizniszeket, amilyenekből ő maga már kinőtt és amellett Blézi mindig „benne van“ egy kicsit a Palya saját akcióiban.

A Blézi szerencséiben pedig „benne van“ ez a bájos harmincéves csecsemő. Dundi, aki ragyogó fehér vajalmaképével és mennyeien ártatlan kék szemeivel boldogan mosolyog mindenkire, akár az a bölcsőben fekvő angyali korosztály. Tündérit kellett volna mondanom inkább, a Dundi stílusában, aki női szépségről, a Simon Arzt-féle cigarettekről, a rádióról, a Bánk bánról és a mennydörgésről egyformán azt szokta megállapítani, hogy: tündéri! Azaz nem ennyire símán, mert hebegett és a szót a feje rezgetésével és a szeme sűrű pillogásával adta ki, rendesen megduplázva az első szótagot. Például: tü-tündéri. S még az a burleszk mellékzöngéje volt a Dundi dadogásának, hogy a szó elé mindig dadogott egy mássalhangzót, és pedig nem azt a mássalhangzót, -86- amelyikkel az az előirányzott szó kezdődött. Így beszélt: Zö-zö-zö me-menjünk a Bristolba. Vagy azt kérdezte az embertől: tö-tö-tö vovoltál az ügetőn? Ezeknek az előrebocsátott idegen mássalhangzóknak semmi rendje, logikája nem volt, úgy hogy sokszor hirtelen kis fogadásokat kötöttek a társaságban, hogy a mö-mö-mö vagy a pö-pö-pö után milyen mássalhangzóval fog a szó kezdődni, amelyiket Dundi ki akar hozni. Hála Isten, ez a súlyos nyelvhiba nem ártott a Dundi előmenetelének, mert egy csapásra cégjegyző lett a Blézi bankjában, mikor ő -87- is a banktudományra adta azt a naiv babafejét. A komittensek is csókolnivalónak tartották a Dundi beszédét. Hát nem szép, csakugyan, hogy valakinek minden szaván olyan kitünően lehet mulatni?

Dundi, mondom, nem vett aktív részt a játékban. Olyan jó gyerek volt, hogy egy kukoricaszemet se tudott volna a barátaitól elnyerni. Ide ragadt a pokerasztalhoz, nem annyira a kibici jutalék kedvéért, amit Blézi leadott neki, valahányszor nyerni talált, nem, inkább a kisebbik Vali miatt, hogy mennél többször és mennél tovább láthassa, bámulhassa azokkal a szende kék szemekkel. Dundi is hordott a pokerhez friss történeteket a mai déli Váci-utcai sétáról, vagy egy tegnap esti vendégségből, de legtöbbször félig se sikerült elregélnie a cö-cö-cö tütündéri eseteket, mert a társaság leült a zöld asztalkához s akkor megszünt minden érdeklődés a külvilág iránt. A szünetekben, mikor osztották a kártyát, Dundi folytatni kezdte az abbahagyott szerelmi vagy párbajhistóriát, de egy-két mondata után a társaság belemélyedt a gusztába s Blézi szeretettel leintette Dundit:

Egy hangulatos alkonyattal Dundi kint állott az emeleti terraszon a drága kicsi Valival. A kiültetett jácintok felől oly édes, oly bódító lehelletet hozott a szellő. Dundinak a szívét fölverte egy ismeretlen, tüzes induló:

– Szö-szö-szö… – ugyebár sejthető, hogy nem azt fogja mondani, hogy: szeretem magát Valika. Hiszen esz-szel kezdte. Szegény Dundi nem is azt mondta, pedig ez egyszer sz-betüvel akarta folytatni. De ki talált a szeme nyilni s úgy megijedt, hogy csak annyit tudott nyögdicsélni, hogy: tü-tündéri.

Már egy órája dúl a poker. Palyáné veszít az első kiosztástól fogva, mint rendesen, mert ő beugrik minden gyönge pair-nek és deux pair-nek, mert -88- nincs lelki ereje a kártyát eldobni: egy percig nem tudná tétlenül nézni a küzdelmet. Szenved, ahogy jól is esik a játékban szenvedni, de sohasem haragszik komolyan a pech miatt; félig nevetve kiált egy fuj tajkszl!-t, mikor a kasszát kihúzták és büntetésből megfricskázza az ügyetlen kártyát. Annál izgatottabb és elkeseredettebb a szegény Terka, kinek ma megint rossz napja van. Most bukott meg egy szép couleurrel a Blézi carréja ellenében, miután halálos elszántsággal nyolcszázezret rölanszirozott. Másodszor kénytelen már Kokótól zsötont „vásárolni“, egy-egy millió értékben. A poker-pápaszemét megtörli a füst miatt, amit csaptak s meg nem állja, hogy szabad szemmel irigyen oda ne hajoljon a Kokó rendberakott zsötoncsomói fölé:

Dundi felhasználja a kis derült hangulatot, amit a Kokó bánatos arca idézett elő s szenzációs szemekkel elkezd egy belészorult históriát:

– Gö-gö-gö mu-muszáj már előadni a nyö-nyö-nyö Te-tengerre magyar ci-című zsö-zsö-zsö tü-tündéri történetet.

De már osztanak és Terka, ki röptében szedi el a kártyáját a Kokó kezéből, maga is hebegésbe esve, visszautasítja a Dundi támadását:

Aztán játszanak, halk hívásokkal és visszahívásokkal; s közben a néma pillanatokban erősen hallatszik, amint nagyokat szippantanak a cigaretteken és amint a székek meg-megreccsennek, a kártyások önkénytelen feszengésétől. Hárman maradtak ebben a parthieban a kasszáért küzdeni: Terka, Blézi, meg persze, Palyáné.

– Majd legközelebb, drága Vali – Blézi szívbeli -89- sajnálattal teríti le a full hand-et. Két dáma, három tizes.

– Flush! – Terka ragyogva csap le rájuk, kirakva keményen az asztalra a carreau kilencest, tizest, fickót, dámát és királyt. – No, csakhogy egyszer én is húzok egy kasszát! – És olyan édeset lélegzik a kipirult Terka, hogy majd elfújja maga elől azt a szép piros flusht. És frissen, boldogan pillant Blézire meg Kokóra, kik egyszerre tolják szívélyesen Terka elé a kasszát, amely felszaporodott vagy három millióra.

– Gyerünk gyerekek, ki oszt? – Palyáné mindig ilyen türelmetlenül várja a friss kártyát.

– Én, én, rögtön! – Terka még egy tornyocskát emel sürgősen a kék zsötonokból, aztán lelkendezve keveri meg a kártyacsomagot. De ott marad a hüvelykújja a csomag tetején, mikor az első három lapot le akarja Blézinek osztani:

Terka már megrohamozta Valentinet, hátulról és ki akarja szedni a Palyáné karjaiból:

Elengedték egymást egy félpercnyi sírás-nevetés után anya és leánya; Valentine felszökött a Terka nyakába s átesve a viharos csókokon:

– Pá, édes Kokó, pá, Blézi, Dunduska! Jaj de -90- örülök! – ragyogva kezel le a három gavallérral, akik összeütik a sarkukat, mint a huszárok, a sarkantyúzengést lelkes nevetéssel pótolva.

– Hogy van, hogy van, mö-mö-mö, hát hogy -91- vannak, köszönöm, hát hogy vagytok, fényesen köszönöm, nohát nagyszerű.

– Otthagytam, igen. – És Valentine mint a tanítónő, ha a gyöngébbek kedvéért valamit jobban meg kell magyarázni, könnyedén hajtja a fejét és mosolygó szemeit végighordja mindnyájuk arcán.

Mintha valami készülő tréfát árult volna el, mellyel a barátaikat akarják mulattatni.

Ugy állott előttük, mint egy kis hős, akit meg kell csodálni, meg mint a primadonna, aki kacéran pillant a tapsért a közönségre, mikor megjelenik a szinpadon.

Palyáné lélegzett egyet és aztán ideges kis nevetéssel nézett Valentine-ről a vendégeire. Kicsit el is pirult.

Valentine csak mosolygott rájuk kiváncsian, vigan és ártatlanul, mint a gyerek. (Különben ebben a percben határozottan felnőttnek érezte magát.)

Terka felkapta a cigarettjét (letette az imént a dohányzóasztalra egy testes zöldmárvány hamutartó szélére). Nagyot szippantott, valami tapintatosat és kellemeset akart mondani, de a nyíló ajkain csak a füst gurigázott elő. Jobb lesz megvárni, míg Palyáné szól egy szót.

A három gavallér csak nézte Valentine-t kedveskedő halk nevetéssel, egyik a másikat várta, hogy megszólaljon. Ugylátszik, nem készültek ebből a tárgyból. Csak Dundi szólalt meg aztán, neki volt a -92- legkönnyebb helyzete, mert a világon mindenre ráillett az ő egyetlen véleménye, az, hogy:

Jó pajtások, gyöngéd, szerető szivek ezek itt; az ösztönük talán azt diktálná, hogy meghökkent arccal, megdöbbent fölkiáltásokkal vegyék körül a drága fiatal teremtést, és a becézés és a vigasz leggyermekibb igéivel árasszák el a póruljárt női szívet, mint a tépésekkel a frissen ütött sebet. Dehát istenem, érdeklődni, hogy hát hogy és miért, mi történhetett, micsoda halálos sérelem érhette a tizenkétnapos kicsi hitvest annak az embernek a részéről, akibe első látásra s első hallásra olyan mélységesen beleszeretett. A szépséges, kényes, fölényes és felületes kis Poóy Valentine! Nem, ez a téma mégis csak a legeslegszűkebb családi kört illeti.

Valentine kivett egy cigarettet a Figarós skatulyából és odahajolt az égő gyufához, amelyet Kokó már eléje tartott.

– De hogy egyszerre megjelentél az ajtóban cicukám! Azt hittem, álmodom. Hogy hogy föl nem verted ezt a házat az érkezéseddel! Hogy csináltad ezt cicu?

– Ugy-e? Meg akartam lepni a társaságot. Már ki is csomagoltattam. És át is öltöztem, látjátok. Me revoilá! – és knixelt, mint egy kisleány és gráciával hajtotta mindnyájukhoz a fejét.

– És hogy megfogta a nap, ni gyerekek, mint -93- egy kis aranyszobor! Azt nem merem észrevenni, hogy meg is hízott a baba…

Dundi a maga részéről csak odáig jutott, hogy: vö-vö-vö ha-hadd meséljem el a csö-csö-csö Te-tengerre magyar… tudniillik Terka már nyugtalanul keverte a kártyát az asztalnál; Palyáné is leült hirtelen, Blézi is a széke felé gravitált és Kokó a hüvelykujjával kicsit oldalba bökte a csiklandós Dundit:

Otthagyta az asztalt, körülszökellt a dohányzóban, megsimogatta szeretettel a bőrfauteuilök karját, az angol sportképek üvegét, azt a kis aranyozott bronz táncosnőt, aki ott ágaskodott egy mahagoni állványon a sorokban. Repesett a szíve, hogy itthon van, a régi, kedves levegőjében. Kiszaladt, valami one step-et fütyörészve; eszébe jutott lelátogatni a szakácsnéhoz. Hogy fog örülni a kedves, jó Jozefa, -94- aki tizenöt éve van a házuknál és úgy imádja Valikát, mint a mennyekből leszállott angyalt.

– Jézus Máriám segíts meg! – a nyakába hullott Valentine-nek és nyögdicsélve csókolta, ahol érte, a haját, a vállát, a karjait.

A második szobalány, Matyi is berepült a szakácsné szobájába, a kezét kapkodta, szinte térdre bukott, hogy a könyökét, a ruháját elérje a csókjaival.

Mert a Jozefa szemeiből potyogtak a könnyek és a feje sebesen rezgett a zokogástól. Ez a Matyi úgy áll ott mellette, összekulcsolt kezekkel és szepegő szájjal, mintha Isten tudja, micsoda szerencsétlenség történt volna.

Valentine alig tudta a két hűséges teremtést a jókedvével lecsendesíteni.

– Légy résen! Halló! – és egy harcias sípszó hallatszott a hall felől.

– Bürü, drága pofikám, halló! – már futott ki Valentine az öccséhez, aki hatodosztályos gimnazista és elsőosztályú cserkész volt a budai dzsangelekben.

Poóy Valentine meg Poóy Bürü cserkészörsvezető kezet ráznak, a gyerekszivek édes ujjongásával ölelkeznek össze s mint két napsütött virág ragyognak egymásra. Bürü még sebesen lélegzik a futkosástól; azzal a kis sárga nyakravaló kendővel, az üde fehér-piros orcáival, kék porcellán szemeivel, a selymes szőke hajával olyan a feje, mint egy bájos bakfis leányé. (Igaz, hogy a haja kicsit több, mint a hasonló korú leányoké.) Bürü körülugrándozta boldogan Valentine-t:

Bürü kivételesen nem sértődött meg a farkaskölyökké való degradáláson. Repesett a boldogságtól -96- a szive. Mohón kapta meg a Valentine kezét, amely az elcsúszott kendőt rántotta helyre a nyakán.

És már ugrott, hogy felszalad a lépcsőn. A sípot újra kikapta a zsebéből.

Valentine elvesztette a biztonságát, amint ezekbe a meglepett gyerekszemekbe nézett:

– No, ne legyen úgy megijedve; jőjjön, még nem is üdvözöltem Ágót. (Ago von der Siegeshorn urat, a remek Dobermant, akinek külön villája volt, fából, a ház mögötti kis park szögletében.)

De Bürünek valahogy nem jól esett a Valentine vidám nevetése. Nem gondolt valami különöset, csak mintha árnyék szállott volna a hangulatára. A lépcsőn megállott és zavartan pillantott Valentine-re:

És a fonák köszöntés után már futott lefele a házfelügyelőékhez, a motorbiciklijéért.

Valentine utánacsodálkozott egy picit, aztán megfordult, sietett vissza, föl a pokerhez. A lépcsőn pillanatra megállott. Még papát se látta. Vajjon nem fog éppen így meghökkenve ránézni, mint most ez a csacsi Bürü, az az aranyos, édes édesapa is, akinek a monokliján a boldogság könnyei csúszkáltak, mikor a nászútra induló gyerekektől búcsúzott? Oh, olyan vígan ugrom majd a nyakába – gondolta – s egy percig sem engedem, hogy búsulni találjon!

Föl se pillantottak az asztaltól, mikor Valentine visszatért a dohányzóba. Nagyon benne voltak. Kokónak -97- a félarca ki volt dagadva egy harapás szendvicstől, amelyet a mélységes meggondolásban elfelejtett a fogai közt összemorzsolni. Odalent dühösen kezdett a Bürü motorja puffogni. Áruljuk el már, hogy ifj. Poóy Pál ezt a becéző nevet azoknak a nagyjelentőségű bürűknek köszönheti, melyekről oly szenvedélyesen regélt farkaskölyök korában, mikor egyszer a nehéz budakalászi terepről hazaérkezett.

Valentine odasétált a Terka háta mögé, átölelte a nyakát, adott egy halk puszit a Terka kimelegedett orcájára s aztán illő némasággal kezdte figyelni az izgatott dámának a titokzatos haditerv szerint cserélgetett lapjait. Dundi nem birta már a hallgatást. Felállott, a szemeivel odakunyerálta Valentine-t a teásasztalkához és boldogan suttogta:

– A zözözö lelegjobb alkalom a böböbö Tetengerre magyart iii előadni. Szö szö szö tudniillik…

És végre szegény Dundi elmesélhette azt a friss csónakhistóriát, amely persze szerelemmel és rémséges blamázzsal volt egybekötve. Valentine a második mondattól fogva nem figyelt, egy csésze lehült teát szürcsölgetett és csak mosolygott kitartóan a Dundi szemébe. Papára gondolt megint. Milyen jó volna, ha kivételesen hazajönne most, ha véletlenül korábban abbahagyná azt a bridge-t vagy chemin de fert a klubban. Nagyon kívánta látni már az édesapját. Érezte, hogy sokkal nyugodtabb lenne, ha már átesett volna a papával való találkozáson. Mert egy pár perc óta valami nyugtalanságot érez, affélét, ami túlfűtött szobában fogja el az embert, vagy amit érzünk, mikor sietni kell valahova s nem tudjuk, hány az óra.

Dundi roppant hálás volt azért az ideges kis nevetésért, amivel Valentine a szenzációs történet csattanóját fogadta. Azonnal másik pletykát akart elkezdeni, hisz Vali a legjobb publikum, már majdnem két hete nem hallott semmi pesti szenzációt. De Valentine gyöngéden az asztalhoz tuszkolta Dundit: -98-

Hirtelen nagyon megkívánta, hogy Mazzinak a hangját hallja. Járay Mazzi volt Valentinenek aránylag a legjobb barátnője. A tennisz zaja, a sok tánc, a grammofon, a folytonos társaság közepett valójában csak perceket töltöttek mindig kettesben, abban a csöndben, amiben két lélek igazán megismerkedhetik és aztán két leánypajtás nélkülözhetetlenné válik egymás számára. De most azt érezte Valentine, hogy nagyon-nagyon szereti Mazzit és végtelen szüksége van rá, hogy egy rokon lénynek megsúgja az ujságot, amely az életében beállott. Lábujjhegyen futott telefonozni.

Néhány perc mulva kicsit lehangolva lépett be megint a dohányzóba Valentine. A Mazziék telefonja nem felelt. Persze, rögtön eszébe jutott Valentine-nek, hogy Mazzi mesélte, hogy a korai melegre való tekintettel az idén már május elején lemennek Földvárra. No még ma este írok neki – gondolta Valentine aztán, s egy könnyű kis sóhaj után megvigasztalódva, mohón csapott le a játékosokra:

– Bravo, éljen! – Éppen vége lett egy játszmának, Kokó meg Blézi egyszerre ugrottak székért. Helyet csináltak Valentine-nek Terka meg Blézi közt. A játék friss tempóban, jókedvűen folytatódott. Csak Valentine lett egyre halkabb, egyre szórakozottabb. Alapjában véve sohase mulattatta a kártya, nem is tanulta el kellőképpen a poker fortélyait; most pláne teljesen „kinn volt“ a játékból, mert Györgynek a háznál való megjelenése óta felé se nézett a pokernek. Azelőtt is inkább csak a többiek kedvéért játszott, meg kötelességszerűleg olyankor, mikor az elfoglalt háziasszonyt kellett helyettesíteni.

Egy óra mulva, mikor a társaság leszámolt, Valentine mindnyájuknak tartozott, még a könnyelmű Palyánénak is. Ma túltett az édesanyján a figyelmetlen és hazárd játékával. Nevetve pattant fel a székéről: -99-

Dicséretére legyen mondva a könnyű kezű Palyánénak, hogy nem volt éppen elragadtatva a Valentine kerekded kis veszteségétől. Akármilyen gavalléros volt az anyagiak felől való felfogása, hébe-korba érzett azért az ilyen percekben egy kis becsületes szívfájdalmat ezek miatt a szétdobált milliócskák miatt, amelyeknek oly komoly, sőt sokszor végzetes jelentőségük van odakint a világban. Természetesen a legkedvesebben mosolygott Valentine-re, egy tréfás füttyentéssel intézvén el az esetet, mintha csak annyit mondott volna: fékomadta, ugyan belegurultál!

– Gyerekek, egy kis rendet kell még teremtenem a szobámban. Majd aztán lejövök, úgyis itt maradnak ugye vacsorára.

S be se várva míg leszámolnak, kilopódzott a dohányzóból, hogy egy percre se tarthassák vissza. Könnyebben esett így a lelkének, ha még egy kicsit elodázhatja ezt az első csevegést az új helyzetben a jóbarátokkal. Kezdte sejteni, hogy ez nem a legkönnyebb feladat lesz nekik; se neki magának…

Pár perc mulva kedves vizit lepte meg Valentine-t, amint ott állott tétován a halvány rózsaszínfalú leányszobában, az elrendezésre váró kosztümjei, kalapjai közt. A pici japán selyempincse gurult be az ajtón, mintha csak a szél fújkált volna befele egy vattacsomót. Most hozták fel a házfelügyelőéktől, ahová Sipszi néha le szokott ereszkedni, mulattatni magát.

És összevissza puszilta s a nyakába szorította a remegő kis állatot. A Sipszi gyöngeségének sok volt az az öröm, amit az úrnője karjaiban érzett; úgy nyiszogott, úgy nyögdécselt, mintha rosszul lenne; csuda, hogy el nem ájult szegényke. -100-

– Itt vagyok, látod, sohase hagylak el többet, egyetlenegy kicsi szerelmem! – Valentine a szeme elé emelte a Sipszit, aki az orrocskájával, a csillogó pici karmaival nyúlkált és kapaszkodott a Valentine nevető képébe, míg oda nem simulhatott boldogan az orcájához.

– Sírjál Sipszikém, olyan régen nem sírtál már egy picit! – a diványra hengergette Valentine a kutyust, amelynek specialitása volt, hogy éppen úgy tudott sírni-ríni, mint a csecsemők. Ezt a tudományt -101- a házfelügyelőéknél sajátította el, ahol kis baba feküdt a bölcsőben.

Mikor kimulatta magát a Sipszivel, Valentine felgyujtotta a villanyt, mert már beesteledett; körülnézett a szobában: ejnye mit is akart… igen, levelet fog írni Mazzinak, azonnal! Az aranyvirágos kinai levéldoboza hiányzik az íróasztalkáról. Hol van? Persze, már átvitték azóta Pestre a Délibáb-utcába, abba az ötszobás villalakásba, melyet még a Valentine jegyessége alatt kezdtek berendezni Palyáék.

A kedvenc kis képét, azt a selyemre festett ibolyacsomót, azt is levették a falról. Ő maga kivánta, hogy azt is vigyék oda.

Jaj, a vitrinben sincsenek ott a kedves babái, a ragyogó Tündér Ilonái, mesebeli princesszei, bolondos Pierette-jei, vézna modern Harlequinjei, kiknek a hosszú karjait, lábszárait annyit kalimpáltatta kis unalmai közt… a táncrendek még itt függenek benn a vitrin üvegfalán, a legrégibb köztük három esztendős, és Valentine úgy érzi, mintha valaki másnak a nagyon, nagyon régi, elmosódott emlékei volnának ezek…

Jaj, hát az ott… az éjjeli szekrénykén ott áll egy fotografia. Egy sugár barna fiú, fehér ruhában, szörnyeteg nagy szalmakalappal a fején, a háta mögött otromba sátor. Valentine lekapja onnan a képet és gyorsan beteszi a szekrényke fiókjába. De meglátott ott egy másik fényképet, amelyen egy farkaskutya kapaszkodik fel egy tüzértiszt vállára, valami barak előtt a hegyoldalban. Idegesen betolta a fiókot. Rögtön kinyitotta megint, kimarkolta a képeket (volt ott még három-négy darab) és az íróasztalka legalsó fiókjába internálta őket. Az alatt a pillanat alatt, míg oda betekintett, meglátott egy Kodak-fölvételt, amelyen György és ő állanak mosolyogva a Citadella kopár udvarán. A könyvespolc tetején észrevette a gyerekkori bársonymedvéjét, az ott figyelte Valentine-t a félrebillent vaksi fejecskéjével. (Az egyik üvegszemét -102- elvesztette a kalandosabb esztendők alatt, a Borz-utcában.) Úgy megörült Valentine hirtelen a régi jó pajtásnak. Megcsókolta, megnyomkodta a mellét; a medvécske valami beteg nyöszörgéssel felelt, amitől a Sipszi megint sirdogálni kezdett a divány sarkában és amitől Valentine-nek szíve váratlanul összeszorult az ébredező drága, vidám kisgyerek-emlékek közepett. A medvét visszatette a helyére. A feltünő ambicióval síró Sipszinek a szürét is kitette rögtön: nem akart sírást hallani. S egyszerre oly végtelen rosszul esett ezt a kifosztott, kihűlt leányszobát látnia. Lecsavarta a villanyt és odaállott egy ablakba, nézte, bámulta lent a Retek-utca kigyulladt lámpáit, a dombok felett leskelődő csillagokat, a Hűvösvölgybe futó villamosokat, autókat. A Városmajor vadgesztenyéi meg voltak terhelve virággal, idáig hozta egy esti fuvalom azt a könnyű, mézes illatot róluk. Sportsipkás fiúk és olcsó piroskalapos lányok tünedeztek ott a fák közt az utakon; egy lámpa közelében valami nyugdíjas bácsi tanyázott a padon egyedül, az ujságját a lámpa felé tartotta s olyan erőszakosan nyujtotta a nyakát, hogy olvasni tudjon. Valentine szeme ottragadt egypár percig azon az öreg emberen. Egyszer csak megmelegedtek a Valentine szemei s félig öntudatlan azt suttogta: szegény. A fájdalom cirógatni kezdte a szívét, mint a doktor a beteg gyereknek az arcocskáját.

Valentine betette az ablakot. Bántotta a fülét egy gyönge hegedűszó valamelyik közeli villa felől. A virágillatot is rosszul esett éreznie. A függönyt is összevonta az ablakon. Irritálták azok a virgonc csillagok.

A társaságból, isten tudja miért, aznap senki se maradt ott vacsorára. Palya se lepte meg a házat avval, hogy vacsorára hazajön. Palyáné, Valentine és Bürü ültek csak az ebédlői asztalnál. Mikor Bürü visszavonult a leckéi közé, anya és leánya még vagy félórát maradtak együtt a vacsora után. A gyerek előtt persze szóba se hozták a nagy ügyet. Azután Valentine meglehetős nyugalommal mesélte el az édesanyjának a történteket. Amire aztán Palyáné -103- darabig hallgatagon küldözte a füstkarikáit a levegőbe. Valentine is megpróbált egy-két füstkarikát elővarázsolni, de még messze mögötte volt a Palyáné művészetének. Aztán könnyed kis nevetés közt szólt oda az édesanyjának:

– Remélem, babukám, csöppet sem ütközöl meg azon a kijelentésemen, hogy ezek után a legrövidebb úton el fogok ettől az úrtól válni.

– Te is fáradt lehetsz babukám, képzelem. Majd reggel többet diskurálunk.

Hanem másnap korán délelőtt jelentkezett Kokó, s elvitte Palyánét a lovardába. Összebeszéltek volt egy kis kompániával, hogy ellovagolnak ma Gödöllőre. Valentine még aludt. Nagyon nehezen húnyta le a szemét az éjszaka. Félt a sötétben, mint valaha kicsi lány korában. Nagyon hamar elszokott most az egyedülléttől. Kétszer is elsuttogta az estéli imádságot. És aztán csodálkozva, kicsit ijedten hallgatta a sóhajait, amelyek elsuhantak az ajkáról, mikor csukva tartotta a szemhéjait és mozdulatlanul feszült az orcájával a párnára, hogy nyugodtan elaludjon. Többször rajtacsipte magát, hogy szepegni kezd a szája. Csak mert olyan nagy csönd van, és mert úgy el van ebben a sötétségben hagyatva. Talán egy-két könnycsepp is esett a Valentine vánkosára. Az ilyen kis gyerekeknek a szemükbe szokott a könny jönni, csupa gyöngeségből, érzékenységből.

Palya papával délfelé találkozott Valentine. Palya gyöngéden a keblére szorította a kicsi lányát. Megdicsérte a pompás színéért, érdeklődött a velencei mulatságai meg az ott talált ismerősök iránt és minden percben megveregette a Valentine megpirult orcáját és nem győzte ismételni, mennyire örül, hogy láthatja az ő édes, gyönyörű kis cicáját. Szóval, tapintatos volt, kedves volt. Valentine minden pillanatban várta, hogy papa leül vele szépen és elkezdi töviről-hegyire -104- kikérdezni. A vonaton még a legkínosabb scénákra készült elő; általában drámainak képzelte az efféle találkozást szülő és gyermeke között. Egy futó percig még azt érezte Valentine, mikor Palya elköszönt és lement a kocsijához, hogy talán jobban is esett volna neki, ha papa komolyabb hangulatban kezd el ma beszélni s ha legalább egy bánatos szentenciát lead a leánya hirtelen megszakadt boldogságáról, azután ha például a mai programja felől is érdeklődik. Igaz, hogy Palya nagyon sietett, és csak ezért szorítkozott arra az egyetlen kis megjegyzésre, mikor indult, hogy:

No még jó, hogy ezt is olyan tréfás fejcsóválással mondta s aztán még egy vidám búcsúcsókot intett a küszöbről. Valentine fellélegzett. Igen jókedvűnek érezte magát. Semmi felhő nem tolakodott a szabadsága ragyogó kék egére.

Istenem, mit is kezdjen ennek a végtelen szabadságnak az első pompás reggelén? Igaz! Még öltözködés közben kisütötte, hogy a legérdekesebb lesz most Csocsóval beszélni neki, még pedig ha lehet még délelőtt, úgy se tudja hirtelen, mit kezdjen az idejével. A legsürgősebb szükségem van a Csocsóra, igen – gondolta Valentine, – hiszen azt se tudom, hogy érezzem magam itthon. És hogy kezdjek most az emberek közt viselkedni, mint elvált vagy válófélben lévő asszony. Oh dehogy, hiszen ő még ott nem tart. Neki még csak az a helyzete, hogy faképnél hagyta az urát. Jó lesz egy-kettő átvenni az anyagot Csocsótól, aki kijárta már ezt az iskolát.

Csocsó, a Szlovák báróék Csocsója, tavaly vált el az urától, egy szolnokmegyei birtokostól, hathónapos házasság után. Ez a hat hónap összeesett azzal az idővel, amely alatt az ura végleg elspekulálta az ezerötszáz magyar holdját. Maguk Szlovák báróék még Ferenc József ragyogó korszaka alatt tönkrementek. Palyáné most jobban ápolta mint valaha a Szlovák-féle barátságot; azt ábrándozta, hogy ez az összeköttetés jogot ad neki beljebb és feljebb kerülni az arisztokrata -105- had közé. Csocsó szaporán jött a házukhoz (ő is pokerista volt), Valentinet az ő nyelvén „őrült édesnek“ találta, de valami behatóan nem barátkoztak; kicsit más világ volt Csocsó is meg Valentine is.

Csocsóval szerencséje volt Valentine-nek. Most nyitotta ki a szemét, a telefon az ágya mellett állott, friss kacagások között jelentette ki, mennyire tébolyítóan örül a Vali fantasztikus megérkezésének és hát azonnal fölkel és a legnagyszerűbb lenne kint találkozni az Augusztnál, ott nincs ilyenkor senki és majd kipakolsz drága fiacskám, szervusz, egy órán belül ott leszek mint az őrült és hát szervusz, nohát téboly és szédület!

Félegykor aztán olyan mámorosan kapta a karjaiba Csocsó Valentine-t, mintha a drága kis teremtés egyenesen valami tűzvészből menekült volna meg:

– Hát hogy vagy, hát mutasd magad, hát fényes, oda vagyok, nem is képzeled, káprázatos, Valikám, nohát megőrülök, esküszöm!

Nem volt kis feladat egy szónak a Csocsó ajkán a többinek elébe kerülni. Legalább száz szóra nyitotta ki Csocsó egyszerre a száját; olyan lázasan közölt minden semmiséget a világgal, akár a rikkancsok. Mikor Csocsó első lelkesedése valahogy lecsillapult és leültek a hüvösvölgyi cukrászat csöndes terraszán, Valentine elmesélte végre a szomjas szemekkel figyelő Csocsónak az elviharzott szombat-éjszakát a Danieliben egész odáig, mikor vasárnap reggel behajózta magát a podgyászával egy gondolába.

– Bravo, nohát édes, nem is hiszed szívecském, hogy örülök, esküszöm, fantasztikus! – és áthajolt az asztal fölött, odacuppantott egy rouge-foltot a Valentine homlokára. Ha a retiküljében véletlenül van valami rendjel, esküszöm, őrülten feltűzte volna a Valentine keblére.

– Szóval helyesled édes jó Csocsóm, hogy minden további nélkül otthagytam a hős férfiút?

– Ezt a vadállatot? Légy boldog, kérlek, hogy ilyen gyorsan átestél az ügyön. Tiszta téboly! Az ilyen paraszttól is menekülni kell, mint ahogy én az én lehervadt -106- gavalléromtól menekültem. Ismered a mondásomat: szegény embert nem lehet szeretni. Őrület, parasztot sem! Szervusz mókuci, esküszöm neked!

Mialatt lehajtották azt a pohárka francia konyakot, Valentine megérezte, hogy elpirult a homloka. Azt a paraszt szót mintha nem is lett volna szabad hallani néki. A másik pillanatban letiltotta magában azt a fölösleges kis zavart; azért is, fölényesen kacagott egyet:

– Apropos! Milyen buta dolog, hogy mindennek -107- dacára Békász Györgyné ül itt veled szemben Csocsókám. A nevem ezután is Békász Györgyné marad, nem?

Picikét meghökkent, mikor ezt a nevet hallotta hangosan, vidáman az ajkáról elröppenni.

– Szó sincs róla barátom. Őrület, a te neved ezután az, ami volt ezelőtt: Poóy Valentine. Ha levelet írok neked, fiacskám, úgy fogom címezni, hogy Poóy Valentine úrasszonynak.

– Igen, hiszen ez a helyes. Mi közöm ahhoz a rám kapaszkodott idegen névhez többé! Lerázom, mint ruca a vizet.

– Miért? Gyávaságból, kérlek, majomságból, szamárságból, tiszta téboly! Fantasztikus, mennyire nincs önérzetük a nőknek. Én visszavittem az első nap, mint az őrült a Riglerhez a címerem vésetét és rendeltem ötszáz névjegyet. Én báró Szlovák Csocsó vagyok, igazán nevetséges.

– És mondd, drága Csocsó, mondd csak… – odatette Csocsó elé a kezét, amelyiken a keskeny karikagyűrűje ragyogott. – Ezzel meg mit csináljak?

– A jegygyűrűd, öcsikém? Azt szépen otthagyod az ujjadon. Én talán lehúztam? Eszem ágába se volt, esküszöm.

És Csocsó is odafektette a maga jegygyűrűs kezét a Valentine keze mellé. Valentine a jegygyűrű szomszédjára bámult, a középső ujjon egy tündöklő zöld kőre, az úgy domborodott a Csocsó keze fölött, mint valami kis teknősbéka.

– Engedj meg, Csocsóm, hát a gyűrűt miért hordod, mikor belül annak a neve van, akiről hallani sem akarsz?

– Kicsi szivem, látod, ezért vésik a nevet belül a gyűrűbe, nem pedig kívül. Az a név el van temetve, -108- marad a cím és a jelleg: az, hogy asszony vagyok. Fantasztikus, nem akarom, hogy leánynak nézzenek.

Én ugyan nem hiszem, hogy Csocsó baroneszt olyan könnyen leánynak nézhetné valaki. Még ma sem, amikor negyvenéves asszonyok is serdülő leánykáknak öltöznek. Csocsónak a mozgásában, a szemei bátorságában, a szineiben, a kalapja formáján, a szája festésén, a beszéde regiszterén ott lappangott az a nüansz, amivel túlzás lesz az elégségesből. Ő nem akart rikítani, isten ments, de a bravúrt kereste az eleganciában. Mindössze egy retikülnek az anyagáról, egy ernyőfejről, egy csattnak a nagyságáról, cipőcsillogásról van szó. S egy vagy két parfumcsöppről, ugyebár. Mégis azt mondom, Csocsók, akik oly szivből kacagva ragyogtok tova a bécsi-utcai kirakatok előtt, hogy a legjobban jártok, ha férjes asszonyoknak néz az ember titeket (akár elváltatok, akár elfelejtettetek elválni).

– És aztán, kérlek Csocsóm, hogy kezdi el az ember ezt a válást? Sejtelmem sincs semmiről. Anyának kell az ügyvédhez menni, vagy papa fog ebben a dologban eljárni?

– Nohát őrült édes vagy. Valika. Éppen olyan felnőtt ember vagy, mint ők; szédület, dajkáltatni akarod magad? Kérlek, elmégy doktor Dúvadhoz, a legangyalibb rablóvezér, elkisérlek holnap, ha akarod, ő volt az én ügyvédem is, négy hét alatt elintézte az esetet, a legfényesebben, tiszta téboly!

– Nagyszerű, köszönöm, édes Csocsókám, majd szólok neked. Igaz és mondjad, drágám, hát az hogy lesz: járhatok most már garde nélkül, egyedül, akármerre?

Éppen ott sipított a fejük felett egy cinke. Valentine utána pillantott az elnyilalló madárnak. Vajjon ez a szabad madár is elvált?

– Jóelőre figyelmeztetlek, hogy ne engedj otthon a dolgaidba beleszólni. Ezt őrülten vésd a fejedbe. Önálló vagy kutyukám. Nekem is rengeteg bajom volt eleinte a tisztelt szülőkkel, fantasztikus, hova megy, mi dolga van, hogy mert éjfélig elmaradni, mintha valami gyámoltalan kicsi bébi volnék, direkt őrület! Még most is agyon macerálnak néha, kérlek. No nem sokáig, esküszöm, így is úgy is ki fogok menni Párizsba. Szédület!

És hátra nyújtózott a Valentine merengő szemei előtt és mind a két kezével egyszerre csettintett és rajongva rázta meg a fejét:

– Aaa, kicsi babám, Párizs! Fény, szabadság, élet! Csak élni, élni, fiam, őrület!

Aztán mohón könyökölt közelebb Valentine-hez és halk kis nevetéssel, kedves cinkos pillantással nézett a Valentine szeme közé:

– Hát remek, hogy hazaszaladtál, Valika. Micsoda guszta kompanyon leszel, esküszöm, te hiányoztál nekem. Te, szédület, még ma délután fölhívlak, elviszünk este a Corsoba, valami fényes amerikai képet adnak. Mozgósítani fogom Buksit is, tudod, hogy oda van érted, szédületes jó pofa, esküszöm, meghal az örömtől, ha meghallja, hogy ott leszel, őrülteket fogunk mulatni fiam, nohát fantasztikus!

Ebben a percben ugyan, őszintén szólva, a leggyöngébb ösztön sem ajánlta a Valentine szívének ezt a ma esti jólmulatást. Csak hallgatta a Csocsó tolongó mondatait, kicsit elkábulva; sok is volt mindezt a tanítást egyszerre befogadni a fejébe.

És mikor elmentek az Augusztból, alig is merte kinyitni többet a száját, egy jázminvirágot tépett az Auguszt kapujában, azt nézegette, s forgatta az ujja közt elfogódottan. És amint Csocsó, heves búcsúvétel után felpattant a 83-as villamosra, megállott Valentine ott a Retek-utcán és hirtelen szorongással lesett Pest felé meg a Hűvösvölgy felé. Mintha valaki megláthatta volna, hogy Csocsóval tárgyalt az Augusztnál. Mintha félnie kellene. Mintha valami bűne volna. -110-

Hála isten, az a valaki, aki most elébe toppanhatna s rátámadhatna, olyan messze-messze van innen a budai Retek-utcától és nincs is beleszólása többet az ő életébe.

A Hungária előtt, a lépcsőn, egy magas, izmos fiatalember álldogál. Ott áll szélről a legalsó lépcsőn, -111- a vállával az oda kitett babérfa lombját érintve. Azok a vendégek szoktak ezen mód a hotel előtt állani, kik a megrendelt taxira, vagy az odaigérkezett ismerősre várakoznak, vagy azok a külföldiek, akiknek véletlenül semmi tennivalójuk és nem tudják hirtelen, hova, merre induljanak ebben a városban, ahol senkijök sincsen. Szíves olvasó, Neked ebben a barna arcú komoly idegenben remélem, nem lesz nehéz felismerni azt a Békász Györgyöt, akit a legpazarabb reggeli világosságban láthattál ott tanyázni magában a velencei Florian előtt.

Delet harangoznak Pesten és Budán. Mit vár itt ez az úr a lépcsőn, a jövő-menő hotelnép mellett, rá se pillantva senkire, makacsul kifelé nézve a Duna felé? Talán ez a kis májusvégi gyöngyeső tartja vissza, mely a szeme előtt hulldogál a napfényben, szinte kacagva gyermeteg örömében? Oh nem, nem úgy ismerjük ezt az urat, mint aki egy ártalmatlan esőcskétől ne merne az üvegeresz alól elmozdulni s ettől vágna ilyen keserves, morcos képet a szépséges, üde ragyogás közepett.

Az este jött meg György a magyar fővárosba, miután Velencében elég szerencsésen átesett a rendőrséggel való baján. A rendőrbíró mindössze valami takaros pénzbírsággal sujtotta, gondolván, hogy üdvösebb lesz evvel is az államot gazdagítani, semmint nyolc napig etetni potyára a Velencébe rándult pénzes külföldit. De még a szörnyű Tízek tanácsa se vetette volna talán a kazamatákba a szerelmes fiatal férjet, mert egy kicsit megbokrosodott a féltékenységtől.

Alighanem az a felindulás uralkodik még a mi Györgyünkön, amely most délelőtt erőt vett rajta, idelent a hotel írószobájában, egy hosszú-hosszú levélnek a sebes írása közben. Batáviába szólt a levél, Györgynek ahhoz a bizonyos bécsi kamerádjához. Kiöntötte gyulladt szívének minden fájdalmát az idegen égöv alatt élő rokonlélek előtt. Elmesélte néki, micsoda sárba zuhant az álmai gyönyörű felhőzetéből. S hogy keservesen megbánta, hogy hazajött, oh bár el tudta volna felejteni ott a szelíd kókuszfák közt a virágos ákácokat, mindörökre! Eszedbe ne jusson ide visszatérni, -112- az isten szerelmére, mein theurer Edmund – azt írta – Bécs is csak olyan lesz, mint Pest, meg mint az a Velence, meg Párizs, meg ez az egész megbukott világ, ahol olyan nagy hűhóval folyik az építés, a szépítés, csak azt az elveszett kis emberszívet nem jut eszükbe a romok alól kikeresni. Parancsold a sarokba azt a rád-rád támadó honvágyat és maradj barátom, maradj, ha nem akarod a világban és a mi isteni származásunkban való hitedet visszahozhatatlanul elveszteni! Egyébiránt pedig megírta György, hogy hamarosan jelentkezik majd a hágai minisztériumban az új szerződésért, csak egynémely kis kötelezettségét kell itthon elintézni.

Éppen ezeken az elintézni valókon tanácstalankodik most is, a Hungária kapujában. Legelőször is folyamatba kellene tenni valahogy azt a válópört. Kiféle arravaló jogászhoz forduljon Pesten, aki mennél hamarabb lebonyolítsa ezt a kellemetlen ügyet? Nem volt még neki világéletében ügyvéddel dolga. Teremtő isten, minek is ehhez a privát esethez ügyvéd, meg bíróság? Beadvány, jegyzőkönyv, ítélet, mindenféle szívtelen, rideg, indiszkrét papíros, idegen emberek, akik ezt a piruló témát hangosan és szárazon tárgyalják, mint valami csődeljárást. Kinek mi köze két szív boldog egyességéhez, vagy boldogtalan szakadásához. Minek ennek a szétválásnak a legkisebb zajt is ütni? A kemény föld is hangtalanul tud meghasadni szárazságkor és az ember azt is hallhatja (azaz hogy nem hallhatja), hogy a hatalmas jégtáblák minden nesz nélkül válnak ketté a folyón. És aztán mit is hányjon fel ez előtt az ügyvéd előtt, micsoda okokat, érveket, amelyek a maga részéről is lehetetlenné teszik a további együttélést? Itt se hűtlenség, se gyermekkel való bűnös bánásmód, se családi viszálykodás, se valami kiáltó lelki rútság nem forog fenn, amit a törvény rögtön elismer. A világ szemében annyi lehet az egész ellentét, hogy a feleség charlestont táncol, a férj pedig undorodik a charlestontól. Ez a kérdés talán nem is a bíróság elé tartozik, talán inkább a párizsi nemzetközi tánctanítók egyesületének az udvarias vezetősége át is -113- hidalhatná ezt a mély szakadékot, egy könnyed lépéssel, amellyel cserbenhagyja a világra rászabadított charlestont és vele egy húron pendülő társait. Györgynek a homloka szigorúan ráncolódott erre a játékos gondolatra. Nemcsak erről van szó, nem. Arról van szó, hogy két világ került itt össze: a mai lány, meg a tegnapi fiú világa. Ebből a két világból pedig nem tud egy világ lenni, mint ahogy például hiába szorítod egymáshoz akármilyen préssel a fát, meg az üveget, soha nem fog azok közt az adhesio beállani.

Tétován járt a György nézése kint a korzó sétáló népén. Most, hogy az esőcske elakadt, hirtelen teli lett fenn a korlátnál meg lenn a széksorok közt az út publikummal. Mintha mind ez a sok leány, asszony, fiú, meg kicsípett bácsi innen a dunamenti kis utcákból futott volna össze egy perc alatt. Oly mohón, oly friss zajjal siettek és forgatták a fejüket, mintha valami édes, bájos ujság lepte volna meg a világot. Buchwald néni nyugtalanul cikázott a két széksor közt a kétezeres zöld szakaszjegyekkel, amelyekkel csak ülni lehet, de sehova nem jut el az ember. Györgynek a szórakozott szeme megriadt egy beige-harisnyás bakfistól, aki ott egy széken vakmerő szögben csapta keresztbe a lábát. György elpirult hirtelen, megérezte. Elkapta a korzóról a szemét s idegesen megszorította a botot a kezében. Annak a nehéz bambuszbotnak aligha esett volna rosszul, ha oda lehet hirtelen sújtani valahova. György e pár percig komoran fixirozta a szemközti fodrász üvegtáblája alatt azt a díszmagyaros, császárszakállas szőke arszlánt és az nézett vissza rá szelíden, enyhe kék szemeivel, mintha védené magát, hogy hát pajtikám, bizony én nem tehetek semmiről. Azután visszafordította György a fejét a korzóra s mintha csak most fedezné fel ezt az egész déli divatot Pesten, úgy közibe bámult ennek a fecsegő, kacarászó csődületnek. Mi van ma, ünnep vagy valami szépségverseny? Ezek a nagylányocskák, asszonyocskák mint a girl-ök a színpadon, úgy sétifikálnak fel-alá, úgy mutogatják itt magukat. Minden percben látni, -114- hogy előkapja valamelyik a kicsi tükrét, beleforgatni a fejét és rúzsozni, púderozni magát. Nem is hallja az ilyen, amit beszélnek hozzá, azt se tudja tán, ki lófrál ott az oldalán, hisz ez semmire, senkire a világon nem gondol, egész nap egyéb gondja sincs, mint maszatolni magát. Hogy ezt a teint-ellenőrzést, ezt a hiú szépítést ilyen nyiltan űzik, minden diszkréció s a legkisebb zavar nélkül, valami megfoghatatlan. Dehát én istenem, mit adjanak ezekre az úrfiakra, akik közül egy se lepődik meg pillanatra sem az utcai bőrápolástól, óh nem, se csalódás nem oson át a szemük tükrén, se semmi ünnep, semmi elfogódottság, semmi regényes, nemes hangulat nem látszik a képükön, nem rezzen a hangjukon, amint itt az életük édeni ajándékával, a Földünkön két száron suhanó virággal, az Alkotó mentőötletével, avval a gyöngéd és melegséges és véghetetlen Csudával társalkodnak: a nővel. Ezeknek az ifjaknak a költészete, a lelküknek az álma oda van a nyakkendőjükre festve, meg a kockás és csavaros csíkozatú harisnyájukra. Hogy fel vannak ezek a nadrágok tűrve, bokán felül, mintha a falu sarában kéne csatakolniok, ahol nincs palló. A modern harisnyát mutogatják, persze, vagy tán a lábuk szárát? György borult szemmel mustrálta sorba, akit csak elfogott a pillantásával; aki véletlenül az arcára nézett ott, észrevehette, hogy rágja belül energikusan az állkapcsait. Haragudott. Haragudott az ízetlen nyakkendőkre, a Buffaló-nyelvekre, melyek lefityegtek a fiúk otromba vörös félcipőin, haragudott a haszontalan knikebokerekre, melyekben egy pár kis gavallér a korzóra kilötyögött, haragudott szörnyen arra az ártatlan szál gyufára, amelyiket egy géppel nyírt bajszú vén gavallér figyelmesen egy hölgy cigarettje elé gyújtott; még sokkal szörnyebben haragudott, mikor eszébe jutott, hogy ezeknek itt semmi dolguk, csak a napot lopják, mikor az egész világ fárad és kínlódik. Hogy lehet az, hogy déli tizenkét órakor egy fontos nagyvárosban ennyi friss fiatalember ráér sétálni s udvarolni? Kik azok, akik ezt elnézik, engedélyezik? -115- Rohamos vágy ingerelte a György idegeit: csak rájuk szeretett volna törni, jó nehéz ostorral és erős kurjantásokkal valami munkára terelni az egész léha sokadalmat.

Lám, milyen szívtelenül, milyen tapintatlanul tudja valaki felfogni a mi drága szép déli korzónkat, ha úgy el találták venni a kedvét a májustól, Pesttől meg egy kicsit az egész élettől. Nem is pillantott fel egyszer sem ez a szerencsétlen György a kékséges kék égre, pedig megenyhült volna tán a kedélye azoktól a gyönge színű rózsa, viola csomóktól, amelyek a festői korzó fölött merengtek, mintha az angyalok szórták volna el odafenn a tegnapi virágjaikat. Hanem még csak a Várhegyre se merte a szemeit emelni. Mintha az a hegy átlátszó lenne s oda lehetne látni valahova, a távolabb Budára. Nem, arrafelé aztán igazán nem mert volna tekinteni.

Ez is egy knikebokeres divatfi. Kicsike, vékony alak, a knikebokerben, mintha az volna az ambíciója, hogy negyedik gimnazistának nézzék. Györgynek fogalma se volt róla, kihez van szerencséje. A knikeboker összecsapta a sarkát és a vadrucatollas zöld kalapját a térdéig lekanyarította a fejéből:

Á, persze. Csete Pipi. Hirtelen eszébe jutott Györgynek az az ügyes kis ulánus hadnagy, akit hónapokig látott ott forgolódni Csernovitzban, valami parancsnokságon. Kezet nyujtott:

Pipi jobbra rántott felsőtesttel, messze kitartott könyökkel lelkesen rázta a György kezét, alig akarta elengedni.

– Hát ez ragyogó! Tudod, hogy nem is láttalak kérlek, mióta leszereltünk? Rögtön rádismertem, ragyogó szemem van, apuskám. -116-

– Igazán, kedves vagy, nagyon örülök. – Örült is, nem haragudott. Oly jól esett hirtelen Györgynek valakivel beszélni, barátkozni egy falatot ebben az elhagyatottságban. Meg is volt hatva, hogy ez a fiú nem felejtette el, pedig jóformán nem is ismerték egymást, legfeljebb hogy egypárszor összeütköztek Csernovitzban, ha György bement oda, szolgálatilag.

– Biztos nem is voltál Pesten, apuskám, mert már fölfedeztelek volna. Vidéken éltél, mi?

– Vidéken barátom. Holland-India vidékein. – És György elmesélte röviden a kivándorlása történetét Pipinek, aki végig ragyogó! ragyogó! felkiáltásokkal kísérte s a végin rajongva ölelte meg a György derekát:

Györgyöt meglepte kicsit ez a naiv kitörés. Aztán elkomolyodva nézett Pipire:

Pipi azalatt fürgén szemrevételezte György öltözetét, meg is csípte a nadrága szövetét a két ujjával:

– Ragyogóan elegáns vagy, apuskám. First class! Itt lakol persze, a Hungáriában?

– Ragyogó, én is kérlek tegnapelőtt vonultam be, miután a Bristolból némi nézeteltérések folytán netten távoztam. És hát most Pesten maradsz örökre, remélem, apuskám? Ragyogó lesz!

György nem tudta visszatartani a kikívánkozó vallomást. Hiszen még nem beszélt egy teremtett lélekkel itthon arról, amivel teli volt a feje meg a szíve:

– Nem, kedves barátom. Elárulom neked, hogy nagyon nem jó dolog történt velem, mióta hazajöttem.

– De, körülbelül. Tudniillik meg találtam hirtelen nősülni. És most már válok is, barátom. Hát csak jobb lesz nekem mennél gyorsabb iramban visszamenni innen, a világnak a másik végére.

Pipi sokkal kedvesebb gyerek volt, semhogy az ilyen bús témákat elmélyítse. György mellére tette a tenyerét (a vállát nem érvén el) és a legragyogóbb jókedvvel kezdte vígasztalni Györgyöt:

– Szóval elváltál, apuskám. Ragyogó dolog. Az -118- egész világ elvált, apuskám. Én is csak azért nem váltam el, kérlek alássan, mert még nem nősültem meg.

Nagyot nevetett a viccen Pipi s karonfogta Györgyöt, aki éppen letette a lábát a lépcsőről:

György szívesen fogadott szót; ez a zajos, virgonc fiú kicsit könnyített a nehéz hangulatán. A hallban Pipi leadott egy bokáigérő hangos kisztihandot, egy piroshajú hölgyecske felé, ki a nádszékben egy tarka hetilapot olvasott és megbökte diszkréten Györgyöt:

György, hogy elterelje a témát a ragyogó kis cicáról, meg a maga históriájáról, azonnal a Pipi állapota iránt érdeklődött, mikor leültek a hôtel kicsi bárjában:

– Hát te, kedves Pipikém? Mesélj már magadról is valamit. El is felejtettem, mi voltál te civilben?

– Én, apuskám? Nem emlékszel, biztos neked is leadtam azt a ragyogó viccet, amit Klobucsárral csináltam tizenháromban a nagygyakorlaton. Megszólít, apuskám, kérdi mi vagyok civilben? Civilben tartalékos zászlós vagyok, excellenc! Apuskám, az egész Dunántúl röhögött.

György is megnevette a „stramm“ feleletet, amin vidámabb időkben „az egész Dunántúl röhögött“. És szeretettel fordult megint Csete Pipihez:

– Leginkább avval a ragyogó tervvel, apuskám, hogy kimegyek filmszinésznek Amerikába, Hollywoodba, kérlek alássan.

– Jó? Remek, apuskám, ragyogó! Kérlek alássan mindennap útra készen állok. Már megtettem apuskám az összes lépéseket. Részemről semmi akadálya a szerződésnek, apuskám. Egyébként a Dácia-mozi főtitkárát üdvözölheted bennem, miután beleégtünk tavaly egy -119- kisded garázsalapításba, amiben akkor vállaltam érdekeltséget, mikor mint dilettáns tőzsdönc felrobbantam. Ragyogó volna majd egyszer a filmen eljátszani ezt a karriert, kérlek alássan. Fizesd ki légy szíves ezt a whyskit meg a cigaretteket, apuskám, mert most nincs apróm, a nagy meg elfogyott.

Györgyöt mulattatta s meg is hatotta a Csete Pipi előadása, mely mint a gyorsított fölvétel, úgy mutatott be néki egy elpuskázott életet. Kimenet gyöngéden a vállára vert Pipinek:

– Fiatal vagy, semmi sincs elveszve kérlek, csak össze kell szedni magad. Majd beszélgetünk, kedves pajtás.

– Csak ne hervadj úgy le, kérlek alássan, nincs itt baj, apuskám; ha minden kötél szakad, megélek a charleston-tudományomból is.

Györgynek ideges grimasz futott el az ajkán. Aztán barátságos mosollyal kezet nyujtott Pipinek:

– Szervusz, kérlek alássan, hát ragyogó Gyügyükém délben megérdeklődlek a portásnál, együtt ebédelhetünk remélem, majd összebeszélünk valami jó kis murit, apuskám.

És Pipi fecsúsztatta vígan a kezét a György derekára s meglöttyentette a bőséges knikebokerszárakat a térdén. Egy kis örömcharlestont akart fordulni Györggyel, amit azonban a mi szenvedőnk gyorsan elhárított, nem kis ijedelemmel.

– Alázatos tisztelettel, dolgom van, rohanok, apuskám, el ne késsem a váci-utcai sétámról. – És Pipi kiugrott a forgóajtón a nehéz knikebokerben.

György egy percig utána mélázott. Apuskám… Azután leült egy lustálkodó nádfauteuilbe a hallban tanyázó kül- és belföldi ismeretlenek néma társasága közé. Nem tudja, mit csináljon ebben az órában. Ebédelni még jókor lesz. A napra, az emberek közé, nincs kedve kimenni. -120- El kellene rögtön kezdeni ezt a kínos ügyét lebonyolítani. Tanács kellene, tapasztalt, okos, hűséges jóbarátra volna szüksége. A régi pesti cimboráit elvesztette, ez az új Pest olyan idegen néki, mintha Kamcsatka fővárosában volna. Senkije sincs. Lehajtotta a fejét, elkezdett a szőnyegen a botja hegyével rajzolgatni, kereszteket, hullámokat, szálló madarakat, tízet meg százat egymás után. Utoljára egy nagy szívformát húzott az ingadozó bottal. Hamar elpiszkálta, mintha attól félne, hogy fölfedezhetik azt a szívet a szőnyegen…

Déli tizenkét óra felé, mikor éppen az ágyra kirakott rajzait rendezgette, kopogtattak az ajtaján.

Két úriember. Az egyik magas, huszáros tartású, ötvenes forma gavallér, a másik talán huszonöt esztendős, ügyes kis alak, a gomblyukában az Automobilklub jelvényével. Roppant komolyak. Békász György urat keresik.

Bemutatkoznak. Az idősebbik úr halk hangon, a kék szemeiben bizonyos gyöngédséggel közli Györgygyel, hogy megbízójuk Horváth Lajos úr nevében elégtételt jöttek kérni azért a szóbeli sértésért, amely kilenc nap előtt történt a Danieli-hotelben, Velencében.

György elkérte a szónok címét, avval a szokásos kijelentéssel, hogy a segédei jelentkezni fognak.

Az urak távoztak, György pedig elfogódva forgatta egy darabig a háromprédikátumos huszárezredesi névjegyet, ott állva a szoba közepén. A fülébe csendült Valentine hangja, mikor megfenyegette, hogy ne féljen, majd felelni fog Lalinak! Olyan messziről, messziről szól ez a hang, messzebb, mint Velencéből; mintha csak egy álmodott nevetés emléke volna; mintha csodálatos kagylózúgás járt volna a fülében, amely hirtelen elalél és amely után megfoghatatlan bánat szokott az ember lelkére szállani.

No most aztán felelni fog Lalinak. Egy percig rút émelyt érzett György: micsoda tapintatlanság, micsoda durva tolakodás most őt felzavarni, mikor pihenésre, feledésre van szüksége. Utálatos ez a buta részletecske, ez a véletlen kis közeg, ez a Lali, hogy ez most foglalkoztatni fogja magával.

Á, hisz csak annyi az egész, mint mikor az utcán az embernek valami gizgaz tapadt a kabátjára. Lefricskázza az ember és már el is felejtette mindörökre.

A portáról jelentik, hogy dr. Csete Péter szerkesztő úr várja lent a hallban a nagyságos urat. -122-

Ejnye, de kapóra jöttél pajtás, gondolja György, most rögtön a nyakadba sózom a lovagias ügyemet.

– Szervusz ragyogó Gyügyü, alázatos tisztelettel, – kétszer is összecsapta Pipi a bokáját és még odaadóbban szorongatta Györgynek a kezét, mint tegnap.

– Kérlek, barátom, ne bérmálj meg engem evvel a Gyügyü névvel, azt én túlszépnek találom a magam egyszerű személyére.

– Ahogy parancsolod, apuskám. Szívem sugallatát követtem, kérlek, tudod, hogy mindig szerettelek. Különben hogy vagy, apuskám, mi ujság?

Leültette Pipit a sarokba, elébe tárta az esetet, odatette a szeme elé az asztalra a névjegyet.

– Á, az ezredes, remek, apuskám! A másik urat is ismerem, ragyogó barátok vagyunk kérlek alássan! Remélem, rám bízod az ügyet, apuskám?

– Igen, pajtás, arra akartalak kérni, hogy légy szíves elvállalni a dolog elintézését.

– Ragyogó! Szavamra nem találhatnál ragyogóbb segédet Pesten, kérlek, mint Csete Pipit. Kedvenc sportom a párbaj, apuskám, mondhatnám szakmám kérlek alássan. Csak ebben a két esztendőben legalább ötven mérkőzést vezettem.

– Apuskám, még ma érintkezésbe lépek Szabó Makival, first class párbajsegéd és ragyogó pofa, holnap már leülünk ketten az ellenfél segédeivel. Különben Horváth Lali is ragyogó jóbarátom, apuskám. Termem van kérlek alássan, remek orvosaim, holnapután délután hatra ragyogó kis kardpárbajt eszközlünk, első vérre kérlek alássan. A legnyugodtabban rám bízhatsz mindent apuskám. -123-

– Rád bízom, pajtás, a legnagyobb örömmel, intézz mindent a legjobb belátásod szerint. Csak egyre kérnélek pajtás, hogy ne két, hanem három nap mulva tartsuk meg ezt a párviadalt; remélem egy napi haladékot kaphatok.

– Hogyne kérlek, akár egy hónapot. Paukolni akarsz, apuskám? Úgyis el akartalak vinni paukolni.

– Nem, köszönöm, pajtás. Csak arról van szó, hogy holnap le kell mennem vidékre, legalább egy napra, az édesanyámat meglátogatni. Ezt pajtás nem akarnám elodázni.

– All right, apuskám. Szóval csütörtökön rendezzük. Hat órakor. Én leszek a vezetősegéd, gyerekjáték lesz az egész, apuskám.

Felállott, melegen kezet nyújtott Pipinek, akinek azonban még valami megjegyezni való lebegett a mosolygó ajkain. György mintha kitalálta volna:

– Bocsáss meg pajtás, igaz: nem járnak evvel az üggyel valami kis előzetes kiadások?

– Épp kérni akartalak apuskám. Tudniillik Szabó Maki is gyöngén áll egy kicsit mostanában és hát tudod apuskám, jönni-menni kell a segédeknek, taxi, miegymás, különben nem engedünk túlnagy költségekbe berántani, a legelső vívóteremben kihozzuk a heccet nyolc-tíz melomból, kérlek alássan.

És látva, hogy György hirtelen nem érti mi az a melon, egy könnyed gesztussal vidáman fordítja neki mindennapi magyar nyelvre:

– Ha megengeded pajtás majd ebéd után a szobámban megírom a csekklapot, legjobb lesz ha szíves leszel átvenni tőlem az egész költséget. Ugyis megigérted, hogy ma szerencséltetsz ebédre. -124-

Harmadnap délután, mikor György meg az édesanyja magukban maradtak a tornácon, a megszomorított özvegyasszony rátette a kezét a György kezére, mely makacsul próbálta kicsípkedni a kiütközött szálakat a régi rózsaszín ozsonnázó abroszból.

– Érzem fiam, milyen nehéz a szíved. Tudod, azt mondta volna a mi öreg papunk: ne vígasztalgassátok hiú szóval az embert se gyászában, se fájdalmában, csak legyetek mellette csendes hűséggel.

– Oh, kedves édesanyám. – György csak letette a homlokát arra a drága kézre, mely etette, mosdatta, öltöztette, fésülte valaha. Ezen a vén, kopott, fekete padon, a délutáni kisvárosi csöndességben, amelyben csak a ráérő szekerek messze nyikorgása, meg a szekér mellett sétáló csikónak az el-elalvó csengője hallatszik, a György fáradt és érzékeny hangulatában egy réges-rég elfeledett gyengéd kis játéknak az emléke tért vissza a fejébe, valami bánatosan, varázsosan. Annak a kis gyerekkori játéknak, amit ez az édesanya játszott vele, mikoriban az imádságokra meg a szép versikékre tanítgatta. Most megint ott állott az édesanyja térde közt és fölnézett az édesanyja arcába, ki a fejét ingatva mosolygott le a kicsi fiára s a haját cirógatta lassan, és kérdezgette s a kicsi fiú felelgetett szépen:

Édes jó istenem, mind ez az élet és sors, idegenben való tanulás, tanítás, küzdelem, azután a négy esztendős harctér és a szigetvilág maláriája, a vadállatoktól való rettegés rossz éjszakái és ez a szerencsétlen, bolondos házasság… mintha csak mese volna ez is, szomorú, ríkató gyermekmese.

A kicsi Gyurka akkor a gyönge ádámcsutkáját ütögette az ujjával, úgy utánozta a barinak azt a gyámoltalan édes rívását. Most meg a nagy György hang nélkül ejt két meleg cseppet a szeméből az anyai kézre -125- s érzi, hogy rezzen az a kéz és hogy fogja szorosabban az ő pihenő kezét az asztalon.

Még egy fertály órája csupa elevenség, csupa hév volt ez az elgyöngült nagy gyermek. Gazdák ültek itt a tornácon György körül, a jegyzőné tekintetes asszony régi jó emberei. Jöttek, siettek jelenteni Györgynek a hajlandóságukat mindahhoz az újhoz és hasznoshoz, amit György hazaérkezésekor kommendált nekik a tavaszon, mikor a gazdák ráértek napról-napra hallgatni az Operenciákról érkezett mérnök urat (akit különben a fiatalabb gazdaemberek még mindig főhadnagy úrnak tiszteltek.) Most már mind azt várta, hogy György itt marad Zsindelyesen és vízvezetéket csinál a tanyákon, meg „esőmasinát“ hozat nekik a szíkföldekre, meg köves, szellős fűtéses istállót épít a jószágnak, meg azt a sok minden újmódi trágyát megszerzi a zsindelyesi határnak, amiket a külföldeken kitanúlt. Reggel óta valóságos búcsújárást tartottak ebben a csendes özvegyi házban. A polgármester, a városi mérnök, a Népbank főemberei sorba vizitelték Györgyöt, komolyan és sürgősen tárgyalni a Györgytől hetek előtt megpendített témák felől, útépítés, csatornázás, fásítás, gyümölcs- és tógazdaság és hasonló, Zsindelyesen sohasem álmodott tervek felől. Ezeket az embereket németek közé szorították a háború alatt, ezek a francia frontot is megjárták. Ezek tudták, hogy nem bolondság az, amit a világot járt Békász György mesélget nekik. Pénz volt, kedv volt Zsindelyesen okosabb, gazdagabb, áldottabb világot teremteni, csak az ötlet, meg szakértelem, meg a bátorság hiányzott eddig. Györgynek a hite meg az energiája rájok ragadt a zsindelyesi új emberekre. A polgármester meg a mérnök elujságolták Györgynek, hogy a tőle proponált ártézi kút fúratását a távolléte alatt már megszavaztatták, csak arra várnak, hogy tartósabban maradjon Zsindelyesen, hogy az ő ellenőrzése mellett kezdjék el a munkát. György megígérte, hogy hamarosan lejön Zsindelyesre, csak egy-két szabadalmának az ügyét üti nyélbe Pesten. Feszült a tüdeje, ragyogott a szeme, mint a repülőké, mikor emelkednek és az egek jótékony ízét -126- kóstolják és azt érzik, hogy az egész világot látják odalent, maguk alatt. Igen, azt érezte György is, hogy ez a Zsindelyes is egy kis világ, hogy az életét be fogja tölteni az a boldogság, hogy ennek a világnak adhatja az erejét, a tudását, a becsvágyát, minden szeretetét.

Hanem aztán, mikor a vendégek elköszöntek és csend lett a tornácon, visszaszállott a bánat a György szívére, mint mikor a nehéz varjú, ha megunta a kóválygást, oda repül megint a körtefára.

Alkonyodott szépen lassan. A szomszéd utcáról -127- hallatszott már a hazafelé vágtázó malacok szapora röffenése. Az özvegyasszony elmerült az ereszre felfuttatott délignyitó nézésébe; a rózsaszin, piros, lila gyönge virág mind lesütötte már a fejét, ráncosak lettek és fakók, mint az összecsukott régi selyem napernyők. Egy vigyázatos, halk sóhaj futott a tornácról a délignyitó virágjai közé, kiknek ősz lesz tavasszal is, minden alkonyattal.

Az özvegyasszony megsímogatta a nagy fiúnak a fényes gesztenyehaját, lehajolt hozzá suttogva:

György fölemelte fáradt arcát és mélységesen megindulva mosolyodott el, amint az édesanyjának a szelíd, borult szemeibe tekintett.

– Mit bocsássak meg magának, drága, jóságos édesanyám? Talán azt, hogy becsületes, igaz embernek nevelte a gyerekét?

Az özvegyasszonynak lassan lehunyódtak a szemei, bólintott, a remegő szava lehellet volt inkább, mint beszélő hang:

Egy Kossuth Lajos-utcai palotának az első emeletén végig le vannak az ablakok függönyözve s a függönyökön át sárga lámpafény dereng a fényes júniusi nappalba. Akik ott a másik oldalon jönnek-mennek a járdán és feltekintenek a betegen sütő ablaksorra, találgathatják, vajjon valami zárt ünnepélyt tartanak-e azon az emeleten vagy egy női ruhaszalónban folynak a titokzatos próbák? Hogy is képzelnék a dolguk-bajuk után menő szegény polgárok, a jámbor virágárus svábok, az irodából jövő kisasszonyok, akik a Ferencrendi-templomba, vagy a dunaparti sétára sietnek, hogy itt az utcai szilfák verebeinek boldog zsibolása közben és miközben a rendőr lent áll az úttesten, gyilkosságra készülnek, fényes nappal, a város kellős közepén.

Igen bizony. Az óriási vívóterem két végében, a két öltözőben most göngyölik a komoly doktorok a -128- vattát a két ellenfélnek, Békász György és Horváth Lajos uraknak a nyakára meg a csuklójára. Az a doktor különben a legrendesebben kitapogatta a György pulzusát, mielőtt a csuklót elkezdte volna bandazsirozni, sőt a homlokát is megtapogatta s meg is kérdezte, nincs-e láza a derék szál fiatalembernek, mintha nyugodtabb lélekkel adhatna ki a kezéből egy tökéletesen egészséges férfiut, halálra kaszaboltatni. György illendően megnyugtatta a doktort, hogy köszöni, pompásan érzi magát; de a mosoly inkább melankólikus, mint könnyelmű mosoly volt, amint a doktor arcát nézegette, ki olyan udvarias közönnyel babrált vele, mint a fodrász vagy mint a cipőbolti segéd. Meg a vívómestert, aki derült arccal járt-kelt az öltözők közt hangosan, cigarettet kinálgatva, barátkozva, kedves rózsás kövér képével, mint egy budai vendéglős a szeretett vendégei közt. Meg Szabó Makit, aki az imént mutatkozott be Györgynek és lázasan segédkezett a doktornak. Meg aztán Pipit, Csete Pipit, aki mint valami fürge bálrendező szaladgált ki-be, öltözőből a terembe, teremből az ellenséges öltözőbe (csoda, hogy onnan kartácstűzzel vissza nem riasztották), onnan az irodába, előszobába, telefonfülkéhez, vissza a terembe, cikázásaiban vidám szervusz apuskám!-okat kiáltva a terembe szivárgó ismeretlen gavallérok közé, meg az irodából kukucskáló diákforma fiúk felé jóakaratú mosolyokat és kézlegyintéseket rádiózva, el nem hanyagolva Györgyöt percenkint mohón megölelni s megnyugtatni, hogy: Ragyogó kondicióban vagy apuskám! – valamint a bandázson szakértelemmel egy-egy picit babrálni s aztán a doktornak a vállára veregetni, meg a vívómesterre odarázogatni messziről a fejét, lelkesen, mintha bátorítani kéne azt a pocakos bácsit s egyet ölelni rajta hamar, ha összeütköztek, felkacsintva vidoran a szemébe, mintha kérdené suttyomban: no, meg vagy elégedve velem, öreg mester?

Csete Pipi, ha nem is ünnepiesen, de legalább sportszerűen jelent meg a mérkőzés színhelyén az ő sárgás-zöld knikebokerjében. Még egy pillanatnyi -129- vizit az ellenfél öltözőjében és futó felülvizsgálata a kiválasztott pengéknek és Pipi egypár visszhangos köhentés után beugrott a György öltözőjébe, ahol a mi hősünk keresztbevetett lábbal ült, lassúkat szippantva cigarettjén és komolyan hallgatva a doktort, aki a pesti orvostársadalom nyomorusága felől mesélt neki.

Maki a maga részéről csöndes konyakozásba volt merülve. Ott állott egy szép üveg Hennessy a tálcán…

– Hát apuskám kezdhetjük a heccet. Ahogy mondtam kérlek alássan, rajta után azonnal támadni, támadni, furt támadni apuskám, egy pillanatra ne engedd kérlek alássan előre jönni, a Lali gyerek ismétlem, hamar ideges lesz és aztán őrülten félti az orrát, az a gyengéje kérlek alássan. Kapd be ezt a pohár konyakot, apuskám.

– Köszönöm pajtás, nem iszom. – György félremozdította a Pipi karját és kibökött a fejével a terembe:

– Ezek, kuncsaftok, apuskám, a legragyogóbb uriemberek, minden párbajom végig gibicelik.

Pipi az ajtóból friss haptákkal üdvözölt egy ujonnan érkezett gibicet, aki még gombolkozott, most jött a zuhany alól, a vívóleckéje után.

– Különben, – azt mondja Pipi – ha zavarnak apuskám, intézkedem, kérlek alássan.

György érezte, mikor a Lali sápadt fejét megpillantotta, hogy fut valamiféle villámlás a szivén felülről -130- lefelé. A két doktor félreállott a két pengével, mind a ketten huzgálni kezdték a penge élén a kis vattacsomójukat. Györgynek hirtelen meleg lett az arca s a békén lebocsátott öklei megreszkettek az izgalomtól.

Igen, ennek a Csete Pipitől vezetendő, első vérig menő párbajnak az izgalmától, amelyet Pipi gyerekjátéknak nevezett. György a műegyetemi évek alatt kitünően megtanulta a vívókard forgatását. De a velencei éjszaka után semmi dühöt, semmi gyülöletet nem érzett már az iránt a táncos gyerek iránt. Eszeágában nem volt a Lali halálát kivánni, nem, egyáltalán nem volt a Lali vérére kiváncsi. Látott elég vért négy és fél esztendőn keresztül Lengyelországban, Bukovinában, Szerbiában és Asiago körül meg a Piavénál. Mikor azok az urak megjelentek nála a Hungáriában, kedve lett volna valami keserű dikcióval rájuk támadni, hogy hazafiakhoz méltónak tartják-e könnyelmüen egymásra szabadítani két élni, dolgozni, használni termett testvérüket, mert hiszen minden reggel olvashatják a fájdalmas vezércikkekben, hogy testvérek vagyunk, akik magyarok vagyunk és ennyi pusztulás, ennyi szenvedés és ennyi romlás után, a legszentebb, legszerelmesebb kötelessége mindannyiunknak minden megértéssel, odaadással, önfeláldozással a békét, a szeretetet megkeresni, hogy megsegíthessük egymást, hogy meg tudjunk együtt erősödni, hogy ezt az elejtett országot még egyszer fölemelhessük. Igenis, urak, ha jelent igazán valamit a szivetek mélyén az, hogy magyarok vagytok és ha nem merő naivitás és nem ásítani való laptöltelék a szemetekben mindaz a keserves siralom, mindaz a didergő féltés és mindaz a nyöszörgő epekedés, amivel reggelről reggelre hozzátok fordulnak megőszült, megcsalódott bátyáitok, akiknek hosszú életük a mi boldogságunkért lángolt el és akik nem tudnak, nem akarnak hit és reménység nélkül a halál éjszakájába vándorolni! És meg szerette volna kérdezni György a segédektől, hogy jut mindig idejük efféle affaire-ekkel elfoglalni magukat s hogy mint érett emberek, nem röstellik-e, -131- hogy ilyen haszontalan lovagiaskodásnál asszisztáljanak, már amennyiben nem gondolják komolyan a két testvérük közt való vérontást. Ő a férfias munka s az elemekkel, fenevadakkal való küzdelem világából jön ide, semmi türelme, semmi gusztusa hazugságnak, komédiának odaadni magát, ő majd a maga részéről emberebbül és magyarabbul fogja ezt az esetet rendbehozni.

De ebből az ideális mondanivalóból egy hangot nem adott ki György, mialatt a Lali segédei előtte állottak. Az extravaganciából biztos botrány lenne megint; Valentine persze megtudja majd és ki fogja nevetni. Amellett még kínos is lehetne Valentine-nek, hogy futóbolond számba megy Pesten az az ember, akivel nemrég a pap elé állott, egy felejthetetlen szép májusi délelőtt… nem, Isten őrizzen ettől.

Most hát itt áll Lalival szemben a vívóteremben. Édes istenem, ennek a Lalinak olyan fehér a melle, mint egy diákgyereknek.

Meghajtják egymásnak ünnepiesen a fejüket, György és Lali. György teljes szemeivel, szinte barátságosan fogadta be a Lali lámpalázas pillantását.

Csete Pipi, mint vezetősegéd, állást vett a két féltől egyenlő távolságra, jobbjában a pengével, baljával a derekához illesztve a hálós vívósisakot. Suhintott kettőt a pengéjét kipróbálni, miközben egy röpke szervuszt küldött valamelyik most fölfedezett „kuncsaft“ felé, aztán egyet köhintve, mereven előre nézett és elkezdte hadarni, mint a diák a leckéjét:

– Uraim önök a kiállás tényével tanuságot tettek bátorságukról és eleget tettek lovagias kötelességüknek felkérem önöket béküljenek ki.

Itt szünetet tartott Pipi, de csak annyit, amennyit a zenében egy negyeddel jelölnek. S azon nyomban folytatta, rá se nézve a felállított felekre:

György előre lépett, a jobbkezével mosolyogva elintette a doktort, aki már közeledett avval a girbegurba -132- sötét vívópengével (amelyről lehetetlen az embernek arra a krajcáros bocskorszíjra nem emlékezni, amit a falusi gyerek olyan élvezettel szokott a szájába gyömöszölni). És odafordult Pipihez, aki már emelte a pici fejére azt az óriási zord sisakot. Pipinek tátva maradt a szája meglepetésében, mikor György szelíden, nyugodtan megszólalt:

– Ha jól értettem, kedves barátom, békülésre hívtál föl bennünket. Köszönettel fogadom a baráti szót és a magam részéről boldogan ragadom meg az alkalmat, hogy jóvátegyem azt a meggondolatlanságot, hogy fegyverrel a kézben álljak szembe egy derék -133- jópajtásunkkal, akinek az épségén a legkisebb csorbát is ejteni, úgy érzem, sem okom, sem jogom nincsen.

Szabó Maki Pipire nézett, Pipi a vívómesterre pislantott, aki a sarokban állott a falnak támaszkodva; a vívómester a huszárezredeshez fordúlt. A huszárezredes Lalira bámúlt, aki el volt pirulva s jobbra-balra kapta a fejét zavarában.

György pedig semerre se nézett, szilárdan indult előre s megállott egy lépéssel Lali előtt.

– Kedves barátom, tudom, kettőnk közül én vagyok az, aki vétett a másik ellen. Engedd meg, hogy barátaid előtt kifejezzem őszinte sajnálatomat a történtek felett és hiszem, hogy megbocsájtod és elfelejted a veled szemben való szamár viselkedésemet.

Lali, mintha valami súlyos tenyeret érzett volna a hátán, amely előre bíztatja, közelebb lépett, úgy adta a kezét Györgynek, kinyitott száján talán egy korrektül megfogalmazott mondat lebegett, de abból a György meleg szemébe tekintve, csak annyit tudott elsusogni:

– Szervusz, szervusz, kérlek… – és istentudja a György karizmainak az energiája, vagy valami rejtettebb vonzás tette-e, hogy a kezet rázó ellenfelek egyszerre csak összeölelkezve, állottak a vívóterem közepén.

A vívómester elővette a háta mögül a két tenyerét és nagyot bólintva, olyan két tapsot hallatott, hogy hólyagpukkanásnak is megjárták volna.

– Bravo, bravo urak! – s megindultan pislogott György felé apró nefelejcs-szemeivel.

(Ez a jámbor öregember egy karcolást se látott szívesen a vívótermében.)

György, ahogy Lalival elengedték egymást, emelt fővel körülnézett. A kuncsaftok moccanás nélkül állottak ott a fal mellett sorakozva, akár a fabuzogányok. -134-

Csete Pipi már odadobta Makinak a sisakot meg a pengét és szaladt a kibékült felekhez:

– Gratulállak apuskám, gratulállak apuskám! – – kapkodta a György meg a Lali kezét és összevissza ölelte őket, a huszárezredeshez és a vívómesterhez meg a falnál duruzsolni kezdő kuncsaftokhoz kapkodva lelkesült verébfejecskéjével:

– Ezt vártam urak, szavamra tudtam, az én intencióm volt, kérlek alássan!

Perc alatt egy csomóban állottak hangos jókedvvel a felek, segédek, orvosok, vívómester és asszisztensei, meg egynéhány „kuncsaft“, akik odajöttek és bemutatkoztak Györgynek. Persze már mindent tudtak és most némi meghatottsággal néztek annak a hőbörtös szumatrai jövevénynek a szemébe, aki a charleston miatt fel akarta forgatni a világot.

Az üveges irodafülkében egy rajongó nebulónak most jutott eszébe tapsolni s éljenezni a terem irányába. Viszont egy páran rögtön lepisszegték ott a zsufolt helyiségben. Az ifjú vívónemzedék izgatott vitát kezdett, míg Csete Pipi az impozáns knikebokerben ki nem rontott és haza nem zavarta a társaságot.

Szabó Maki pedig közben pálinkás poharakért szaladt be a vívómesteri lakásba.

Ezen az éjszakán pedig a belvárosi vendéglő különtermében, ahol felek és segédeik együtt dáridóztak (a békelakoma szimpatikus ötlete Csete Pipitől származott), Szabó Maki könnyektől (meg egyéb folyadékoktól) átázott hangon jelentette ki Györgynek, hogy ez volt a legszebb eset a prakszisában és hogy hajlandó Pesten bárkit provokálni, akinek nem az lenne a felfogása, hogy Békász György a legideálisabb lovag ezen az egész gyáva pimasz világon. Pipi ragyogó tósztot vágott ki, tusst adatott a bandával és aztán a búskedvű Györgynek a háta mögé ültette a primást, aki a megfelelő hallgatókat húzta szordinóval a György fülébe, míg a másik oldalról az elérzékenyült Lali egy-egy lágy pajtási puszit mázolt a -135- képére s nem győzte nyögdicsélni, milyen borzasztóan boldogtalan volt amiatt, hogy azt a végzetes szerepet kellett játszania a György tragédiájában.

Záróra után, reggel öt órakor, mikor Györgygyel, meg Csete Pipivel a Hungária felé zörgött a konflis, György átölelte a Pipi nyakát és lehajtotta -136- kábúlt fejét a Pipi fordítva feltett kalapjára, leragadó szemmel, mosolyogva:

– Köszönöm édes pajtás ezt a kellemes éjszakát, köszönöm… tudod úgyse birok mostanában aludni.

Mómi, az ismert Cirlik Mómi hajolt elébe Valinak a Váci-utcai flaszteren, hangtalan összetéve sarkait és Girardiját vigyázatosan emelve le fejéből, hogy a haja simaságát egy szál is el ne zilálja véletlenül. (Tudjuk, hogy Cirlik Mómi másodiknak jött be tavaly a Szinház És Élvezet elegáns-versenyén; Mómi szerint neki járt volna az elsőség, de ebben az országban egy patricius-fiú nem húzhatta le Pallavicini Gyurkát, az őrgrófot.) A Girardit ma tüntető sétára hozta Mómi, ki hosszas megfontolás után szakított az idén a nyári szürke kalapokkal, miután ez az arisztokrata divat már minden konfekcióssegéd fejére ráragadt.

– Hát még én magát, drága kicsi baba! – Mómi áhítattal lehellt egy kézcsókot a Valentine karkötőórájára, mely pontosan félegyet mutatott. De Mómi nem az órára volt kiváncsi, hanem közben a Valentine megpirúlt arcocskájába és üdén mosolygó kék szemeibe lesett föl avval az extra kis érdeklődéssel, ami benne van a legdiszkrétebb gavallér tekintetében is, mikor először találkozik egy leányismerősével, akiből asszony lett. Mómi kómikusan ijedt arcot csinált:

– Hogy mer ennyire szép lenni, Vali baba, hiszen ez már türhetetlen! Ha én volnék a rendőrség, nem engedném az utcára: nem látja, hogy veszélyezteti a forgalmat?

– Ugyan ne bolondozzon Mómi! – Vali felkacagott és önkénytelenül maga körül pillantott. Hirtelen két köszönést is fogadnia kellett a másik járdáról és három ismeretlen gavallért vett észre, kik ezen az oldalon előttük mentek és éppen visszafordítják a -137- fejüket, ott közvetlenül mellette pedig egy nagy kövér férfiú állapodott meg hirtelen és aztán úgy tett, mintha a Roth Margit ujdonságai bilincselnék le a figyelmét.

Vali kicsit zavartan kapta vissza a fejét. Mintha valami más érdekelné most őrajta az embereket, mint az untig emlegetett szépsége. Már mikor befordúlt (ma legelőször a hazajötte óta) a Váczi-utcába, valahogy kényelmetlenül érezte magát egyedül. Leánykorában a francia kisasszonya nélkül sohase látták a Belvárosban. Az édesanyjával készült jönni -138- ma kommissiózni, de Palyáné reggel kimentette magát, gyöngélkedik. Azokat az új fürdősapkákat, trikókat, papucsokat be kell már szerezni: otthon minden nap élénkebben tárgyalják a nyaralást; meg a Pesslnél is dolga van, a Weszelyhez is be kell szólni a húrozni adott raquette-ek miatt és hát egyéb halaszthatatlanságok.

– Hát drága Vali baba, magát meg kell gratulálni, – azt mondja Mómi, jókedvűen meghajtva fejét a Valentine orrocskája felé, mikor visszafordult a kedvéért a Gizella-tér felé.

– Miért, talán mert elválok? Már maga is tudja, Mómika? És hát maga olyan természetesnek találja, hogy az ember elválik?

– Még magamra is otrombának találom a tisztelt ember nevet. Igenis, azt találom természetellenesnek, hogy egy drága tündér egész életére egyetlenegy úrhoz tartsa magát.

Közben Móminak egynéhány kalapemelést kellett viszonoznia. Félhangon, panaszos arccal adta vissza a szervuszokat; nem mindenkit vett szivesen észre.

– Ahogy az enyémet, drága baba, aki itt a tisztelt földön a pillangók után orientálódom. A pillangókat tartom a legokosabb tanároknak. Látott már házas pillangót, drága Valika? Nem mindig egyedül röpködnek az életben, oly tündérien habozva és álmodozva?

Oh nem. Valentine ma reggel is, a terraszról reggelizés közben utána talált sóhajtani két friss tengerzöld pillangónak, akik szorosan egymás mellett haboztak és álmodoztak az ágyások fölött.

Mómi pillanatra a Valentine háta mögé húzódott -139- valami dámák elől, aztán hozzáfűzött még valamit a bölcs tanításhoz:

– Persze, maguknak egy kicsit férjhez is kell menni, ezt be kell látnom, drága Valika, és azt se mondom, hogy aztán később meg nem állapodhatnak egy másik úrnál. Végre is el kell helyezkedni, hiába, szegény árva babáknak.

Persze nem őnála. Ezt Mómi mindjárt igyekezett sejttetni azokkal a drága elvált babákkal, akiket oly szivesen kisért a Váczi-utcai flaszteren.

– No nézze már, – azt mondja Valentine, mikor a sarkon fölnézett a révedezésből, amely hirtelen elfogta, – el is néztem a Weszelyt. – És kedveskedve ránevetett Mómira.

– Maga nagyon csábosan tud beszélni, Mómika! – s valami büszkeséget, valami hiú repesést érzett, amint a nevezetes szép fiuval indult visszafelé a mindjobban hangosodó Váczi-utcába. Kellemesen hatott a fülére, a szemére a déli zsibongás; úgy ragyogtak az ékszerek a kirakatokban, oly boldogan tekintettek elő az üvegek mögül a kitett festmények, a díszbe kötött könyvek arany sarkai; a bronz szobrocskák, a nyakkendők, dísztollak és fésük úgy mosolyogtak mindenünnen, a sima kocsiút is mosolygott a nap alatt, a pneuk nyomai, mint valami levasalt sötét csipkék csillantak föl, amint egy-egy árnyék keresztül sétált rajtuk. Milyen édes az élet, milyen öröm ennek a szép világnak nekiszabadulni, milyen könnyű, mennyire nem tartozik a tegnap a mára, hát ki vigyázna fel itt, ki az, aki a lelkünkbe bekopogtatna és követelőzhetne rajtunk?

A járda szélén egy fekete jambósipkás leánynak akad el a lába hirtelen, kinyitja a száját és rábámul Valentine-ra. Két fiú közt jött, az egyik az úttesten loholt mellette, leszorult a járdáról. A két fiú meglepetten köszön. Valentine megismeri Veres Pálnébeli leánypajtását. Ni, Peterson Nyuszi.

Az a Nyuszkó alig tudta csodálkozásában ezt a pá-t francia baba-stilusban rouge-ozott szájacskáján kiadni. S mit kell neki rajta úgy megbámulni? Még meg is áll, mintha csudát látna. S el se mosolyodik, semmi öröm a szemében, csak buta kiváncsiság és abban a kiváncsiságban mintha megütközés, vagy mi lappangott volna. Valentine rohamos jó hangulata hirtelen elveszett; érezte rezzenni az idegességet az orcáin, a karjain és pillanatról-pillanatra jobban lehangolódott. Mint mikor az égő szalma szikrái virgonc mód röppennek felfelé s aztán sápadt hamupelyhek ereszkednek alá bánatosan.

– Haallatlan… – olyan érzékenyen nyögött, mintha legalább is a tyúkszemére léptek volna. (Bocsánat, Mómika, a hasonlatért!) – Látta baba ezt a Macskánszky grófot?

– Zöld kalap van rajta. Júniusban. És akár decemberben! Hogy lehet ezt a zöld kalapot az utcára hozni. Nézze, nézze ezt a sok ispánt vagy micsodát a Váczi-utcában.

– Miért, hát mi a baj, Mómi? – Valentine nem valami hűségesen érdeklődött, az ernyője kis örvös bulldogfejét nézegette.

– Mintha nyulat kergetni csődülnének a Belvárosba, ezekben a vadító zöld kalapokban. Hol látott még egy nagyvárosban Európában ilyet? Hogy divat szerint öltözött urak ezt a betyárságot csapják a fejükbe. Hiszen ez valami szörnyűség.

– És egy Macskánszky gróf! Egy mágnás se érezze ezt a lehetetlenséget. Kétségbe kell esni az embernek.

Oh, bizony, ha már a mágnások se tartják meg London százszor szent parancsolatait. Hogy legyen az embernek még valami ambiciója, ideálja ezen a -141- világon, mikor a mágnásvilág ilyen cinikus tud lenni a Mómi reszkető féltékenységével szemben minden anyag, szín, vonal, árnyalat és harmónia iránt. Hiszen akkor nincs is miért élni az embernek.

– Az történt Valika, hogy most uzsonnához volt már muszáj öltöznöm, mert ötig mindenféle dolgom van. Ezt a lilával szőtt barna kamgarnt kellett fölvenni, úgy-e, tudja, hogy ez a fashion az idén külföldön délutánra. Ehhez persze ez a matt selyem ing dukál, mondjuk ezzel a charmeuse csíkokkal és ez a matt selyem nyakkendő, de ebben akkor persze nem szabad annak a charmeuse csíknak lenni.

– No és? – Valentine iparkodott erre a fontos témára terelni a gondolatait.

– No és keresgélek a nyakkendőim közt, de egy félóráig drága Valika, és ami nyakkendő megy az inghez, a közt egyetlenegyet nem találok, amelyikben ez a hülye charmeuse csík ott ne volna. Természetesen a nyakkendő szine, selyme, minden menne, dehát akkor az ingben nem szabad a charmeuse csíknak szerepelni, mert az aztán túl unalmas. És hát véletlenül mind azt az inget, amelyikben nincs ott az a csík, elhurcolták nekem a mosodába. És akkor megint elkezdtem a nyakkendőket turkálni, tudja kérem, egy óra hosszat és hát nincs, ami megy, ne adj Isten, nincs és nincs! Szóval az ing maradt és ezt a halvány pöttyös nyakkendőt látja, az imént vettem meg hozzá a szamár fejemmel, ami még most is fáj attól a dühös kutatástól, hiába szedtem be még otthon három szem pyramidont.

Szegény. Úgy hat most a bájos ifjú hölgy mellett, mintha a szivét öntené ki, mintha epedezne, fohászkodna hozzá boldogtalanul. Pedig ilyen szép gavallérnak nem is lehet olyan reménytelen a helyzete efféle felszabadult asszonyka mellett, mit gondolnak? -142- Oh, de milyet csalódik, aki így messziről nézi a Váczi-utcában delenkint szépelgő és szenvelgő Cirlik Mómit. Ez a déli udvarlás a programmjában van; a legodaadóbban az elvált „babákat“ kisérgette, mert ez talán a legérdekesebb, mindenesetre a legfelelőtlenebb; itt-ott komolyabb ábrándjai kerekedhettek, de az az alattomos gyanum a mi csábító hírű Mómikánkkal szemben, hogy ő szendén beéri mindig a regényes látszattal, az eredményért a lehető legkevesebbet buzgólkodik. Ezzel már nem is terhelheti Mómi az idejét, a figyelmét, mert ezt mind a saját maga legkötelezőbb személye foglalja le. Először is hatkor kel, hogy félnyolcra kint lehessen az ő kis aszfalt- és kátrányfedéltelepén (aminek az emlegetésével még soha senkit nem untatott). Tizenegykor hazatér, lefürdik és öltözködik. Gallért, nyakkendőt, kalapot szabatni (nem készen venni, ezért Londonban megharagszanak), egy öltözet ruhát legalább hétszer próbálni a szabónál, mindezt ebéd előtt; kora délután tárgyalásai vannak vállalatoknál, ügyvédnél, banknál; kinéz egy órára megint az angyalföldi telepre; estefelé legalább két órát alszik, hogy este friss legyen; a vacsorákról pedig ő az első, aki megszökik, hogy frissen pöföghessen ki reggel a telepre. Mit akartok szegény Mómitól, ti, irigy polgáremberek?

Ott jöttek el a fényképes kapualj előtt, ahol a zöldkalapos ifjúság szokta ebben az órában a tegnapi s holnapi lovagias elintézéseket letárgyalni. (Tán a lovagias felfogás teszi, hogy sétabot helyett ezekkel a kis kutyakorbácsokkal járnak.) Valentine előtt összekapták a fejüket, egy-kettő lerántotta a kalapot, Valentine megneszelte, hogy a háta mögött azonnal izgatott suttogásba esnek mind a kis Tucat Tamások. Siettetni kezdte maga mellett Mómit. Rézsut szemben, a Lechnertől kilépett egy karcsú, vállas, barna uriember és elfordult a Gizella-tér felé. Jaj. Valentine megállott és azt hitte, hogy ott nyomban a szíve verése is megáll.

– Erről a kalapdologról jut eszembe Valika: hogy tetszett a Green hat? Olvasta persze?

Még egy kis vesszőfutáson kellett Valentine-nek keresztül menni. A sarkon teljes számmal együtt ülésezett, vagyis állomásozott a „Kristóf-térparancsnokság“. A mindennapos urak sorba nyujtogatták a fejüket a közeledő Valentine elé, a szárnyon elhelyezkedett gentleman füttyentett egy halkat, leadta díszkréten az első jó kritikát, aztán megtörülte a monoklit és az erős napsütésben felhuzott szájjal szemrevételezte cipőtől kalapig az üdítő jelenséget. A sorban azt mondta valaki: ahá, hiszen ez a… csak annyit hallott -144- Valentine, mert tapintatosan elhallgattak az urak, annál feszültebb szemmel és figyelemmel gusztálták meg a lesütött szemű szép teremtést, aki elhaladt a sor előtt. Közben Mómit hangosan megszervuszozták ugyan, de a köszönő félre, a legtanulságosabb öltözete dacára, pillantást se vetettek. (Igy van, ha szép dámával sétál az ember.) A Valentine fülét két lépés mulva vidám kuncogás ütötte meg; valamelyik gavallér szellemességet talált ejteni. A zúgó fülével Valentine mintha elkapott volna egy szót: Szumatra… vagy csak hallucinált? Meglehet.

Azok ott hátul már elcsöndesedtek. A Kristóf-térparancsnokság testületileg utána merengett a megfoghatatlan kecsesen, szinte muzsikára lépegető bűbájos madárnak. A kacagás meg a viccek a Kristóf-szoborról szoktak visszaverődni; a sóhajt, az árva sóhajt, azt inkább lenyelték.

Valentine-nek pedig délután, mikor az iróasztal fiókjában lomolt, a kezébe került a régi intézetbeli notesze. Az volt rányomtatva: Felsőbb Leányok Jegyzőkönyve. Elkezdett lapozni benne. A vége felé látott egy nyomtatást az oldal felett: Milyen figyelemreméltó könyveket olvastam?

És ahelyett, hogy leitatta volna az írást, egy csillagos könnycseppet pocskolt oda az ibolyatintás betűi közé, melyek olyan idegesen ágáltak egymás mellett, mint a szeizmográf-tű vonalai.

Később behozták az ozsonnát Valentine-nek. Ő már egy pár napja nem ment le délután a terraszra, mikor a pokeristák összejöttek. (Mert mióta ilyen meleg lett, ott folyt a kártyázás madárdal és virágillat mellett.) Valentine kényelmetlenül kezdte magát érezni a bandában. Valahogy nem találta meg a kontaktust a ház régi jóbarátaival; azelőtt oly könnyen fecsegett velük, s olyan jóízűeket tudott köztük kacagni; most -145- nem is bírta már visszaképzelni a két hónap előtti kellemes órákat a vendégeikkel; a társalgás (már amennyit a poker megengedett), mióta hazajött, oly idegennek tetszett neki s oly szívtelennek minden, amit itt mesélnek; elpillantott a lombokba néha s azt gondolta: mi közöm mindehhez? s alig bírta belélopni a cigarettfüstbe s kilehellni az orrocskáján a sóhajait, melyeket a nehéz rózsaszagos levegőből inhalált… ha Terka, vagy az édes Kokó, vagy akármelyik kedves jó fiú gyöngéden emelné rá a szemét, mikor itt-ott kettesben állanak meg a széles terraszon, vagy lenn a kertben Ágót ugratni, futtatni, vakargatni; ha a szemébe nézve szokatlan hanggal, mely az ember szívén visszhangzik, megkérdezné: hogy érzed magad kedvesem, mondd meg mi jár mostanában reggeltől estig a meleg homlokodban és mit álmodsz éjszaka vagy mit álmatlankodol? Nem, a fő témájáról senkivel se beszél egy percig se, s valami nyomasztó felleget sejt mindig a könnyed diskurzusai felett. Milyen fárasztó minden szó így, s milyen fölösleges, édes istenem, akár ki se nyissa az ember egész nap a száját! A fiúk különben kezdtek ritkulni megint, az első napok után; nem találták Valentine-t abban a kezes hangulatban, hogy visszamelegedjenek a Palya házához, úgy, mintha semmi se történt volna. Valentine csak nagy kérésre állott oda az ingujjas bajnokokkal a ping-pongasztalhoz, bágyadtan játszott és az első harmincas után elvesztette a türelmét; táncolni pedig már egy pár nap óta hiába hívták, Valentine azonnal leintette a grammofont (amelynek a torkából oly ijesztően rotyogott egy saxophon, mikor a tánczenét rákezdte). A fiúk látták, hogy Valentine ideges, hát aztán nem is molesztálták. Egy-két fiú azért is maradt el a háztól, mert most hogy Valentine szabad lett, mintha valami kis obligóval járna a Palyáék kapuját nyitogatni; és hát a jólnevelt ember, aki nem akar frivol látszatot kelteni, zavarba jön a barátai előtt, ha afféle megjegyzést tesznek, hogy: hallom öregem, udvarolsz a szép kis Poóy Valinak! Mert némely fiatal úrnak nem is az az álma, hogy elvált asszonyt vegyen el feleségül. Meg -146- aztán amúgy is már kezdtek elszállingózni Pestről öregek, fiatalok pusztákra, Lillafüredre, Balatonra, meg Északi-tengerre.

– Matyi, várj csak… – Valentine felpillantott a szobalány után, mialatt a félcitrom a savanyú könnyeit potyogtatta a teába a kicsi kéz erős szorításától. Matyi visszafordult az ajtóból:

(Kisasszony! Matyi tán a kedvében akar járni, hogy tovább is kisasszonyozza, így igyekezvén a maga módja szerint tapintatosnak lenni a Valentine uratlan állapotában; vagy csak rájár a szája a kisasszonyra, hiszen egy napig se volt a szeme előtt Valentine, nagyságos asszonysága rövid napjaiban.)

Valentine nem parancsolt semmit. Szinte önkénytelenül fogta vissza Matyit. Hangot kívánt, emberi szót. Oly roppant egyedül érezte magát. A Sipszijétől is elfordult ezekben a napokban a szíve; nem talált semmi mulatságot ebben a szunyókáló, meg dörgölőző parfumös pincsiben (akit György unalmas kis naplopónak nevezett egyszer). A Sipszi bohóc sírását nem bírta már elszenvedni: olyasmit érzett, mintha a Sipszi az ő fájdalmát csufolná ki.

– Mondd Matyi, mondjad kérlek… – hirtelen eszébe jutott, hogy Matyin már egy pár napja valami lehangoltságot venni észre. – Hát aztán megvan a fiúd, Matyikám… aki érted szokott jönni a kimenős délutánjaidra?

– A kérőm, kisasszony? Megvan, igenis. – Elmosolyodott és elpirult Matyi.

– Igenis, itt volt, Valika kisasszony, szombaton is elmentünk a nénimékhez Pestre.

– Amúgy? Hát máskép? Volna valami panaszod, Matyikám? Látod, feltűnt nekem, hogy nincs az a jókedved mostanában. -147-

Matyinak a tekintete lecsúszott a Valentine szeméről a kis ezüst késre, amellyel a vajat hasogatta a szelet kenyérkén. Kicsit vonakodva szólalt meg:

– Tessék elhinni, Valika kisasszony, éppen elég oka van az embernek, hogy bánatoskodjon, ebben a jelenlegi rossz világban.

– Hiszen semmi se, Valika kisasszony, kérem, Csak megint megcsalódtunk egy kilátásban.

– Tetszik tudni, Valika kisasszony, kilátásunkba volt kérem, hogy a Gyuri hajójegyet tud venni, most a télen már nagynehezen megígérte neki az apja, hogy megsegíti a kimenetelben…

Valentine elvette a findzsát a szájától s magasat lélekzett, olyan szívdobogást kapott hirtelen.

– Igen. Nagyon jóképű fiú, ahogy kivettem messziről. Derék, csinos gyerek.

– Óh Valika kisasszony, kérem, de milyen rendes, tisztességes fiatalember, hogy nincs még egy Budapesten, tessék elhinni. Csak nincs szegénynek szerencséje…

Valentine felpillantott a Matyi hangjára. Valami fényesség korcsolyázott a szobalány két szemében.

– Igenis, azt ígérte, hogy ha most a tavaszon eladja a házat, mert kimennek a tanyára lakni, hát szóval, hogy a pénzből megveszi Gyurinak azt a jegyet Amerikába.

– Dehogynem, eladta kérem, de tetszik tudni, Valika kisasszony, ahogy a pénz a kezébe volt, rögtön megsajnálta.

– Igenis hát, mert ilyen kutya parasztok, kérem. A másik két fia lebeszélte, hogy inkább nekik vegyen -148- földet és az öreg különben se szíveli a Gyurit, mert elkivánkozott iparosnak gyerekkorában.

– A Gyuri? Nyerges- és szíjjártó-segéd. Nem tudja már vagy három éve folytatni, nincs ennél az iparnál most sehol se munka, tetszik tudni, Valika kisasszony kérem.

Nem tudta Valentine, bizony sejtelme se volt efféléről, hogy melyik iparnál van munka s melyiknél nincsen. És talán most gondolt világéletében először arra, hogy azokat a guszta sárga dámanyergeket, meg a kecsesen ezüstözött lószerszámot ilyen iparossegédek csinálják. A vitrin porcellánjai közé merengett, úgy kérdezte szórakozottan:

– Portás, odaát a Nagydiófa-utcában, olyan kicsi szállodában, tetszik tudni, Valika kisasszony, kérem. Éjjeli portás. Úgy útálja szegény…

– És mondjad, Matyi… nagyon szerelmes vagy a… a te Gyuridba? (Jaj, csakhogy ki tudta már mondani. De jó, de rossz…)

Matyi hirtelen lekapta a szemeit a Valentine érdeklődő, gyöngéden mosolygó tekintete elől. Valentine nem értette, mitől ijedt meg ez a lány egyszerre.

– Mit tetszik énrólam gondolni, Valika kisasszony kérem. Én tisztességes vagyok…

– Jaj, te bolond Matyi… – Valentine szívből felkacagott s aztán majd hogy el nem sírta magát a megindultságtól, amint nézte, hogy csipkedi ott előtte Matyi a fehér kötője fodrát, szemérmes zavarában.

– Azt nem tudom, Valika kisasszony, kérem. Csak azt tudom, hogy nekem már az élet se kell, hogyha tovább így kell várni, hogy sohase lehet megesküdni…

– Azért kérem, Valika kisasszony, mert nekem -149- sincs annyim, hogy abból szoba-konyhát vegyünk, meg bútort… négy éve már pedig, hogy a Gyuri a kérőm lett… azért szánta rá magát, hogy elmegy Amerikába, hogy azt a kis pénzt összedolgozza. – Matyi betette a szemét és megrázta keservesen a fejét: – De nem birom én ezt már sokáig… úgyis nagyon könnyű meghalni máma… tessék megbocsátani Valika kisasszony, kérem.

És kifordult az ajtón Matyi, mielőtt ott Valentine előtt elpityeredett volna. -150-

Oly keserű lett egyszerre az a tea, meg ezek a mézédes Gerbeaud-falatocskák a kis üvegtálon… tessék, itt van a vidám, helyes szobacica, kinek a fiúk utána szoktak pillantani lopva… Valentine-nek eszébe se jutott soha, hogy ez a Matyi valahol született egyszer és ugyanaz a vérkeringés és eszmélet jár benne, mint őbennük, mintha az ilyen Matyit valami bazárból szerezték volna be… s most az a meglepő, bánatos rívás tör fel belőle, mint némely bőrbabából, mikor megnyomják a mellét. Nem tud megesküdni, boldog lenni Matyi, valami hitvány kis pénz miatt. Valentine hirtelen maga előtt látta azt a 73-as és 83-as megállót a Széna-téren, a sok-sok-sok siető fiatal és nem fiatal irodista-lánnyal, akiken észrevenni, hogy kalap, kosztüm mindig tavalyi s mindig csak át van alakítva s oly kopottak a kis retiküljeik… mikor fognak ezek mind férjhez menni? És ő, lám, gond és akadály nélkül álmodozhatott, őutána kapkodtak a fiúk és őérte mintha az a mesebeli lovag jött volna el a tengerentúlról, akire várnak a leányok minden zongora meg talán minden írógép mellett…

Ez a szegény Matyi. Itt hagyta a szívét a szobában. Valentine keblét ismeretlen nyugtalanság, melegség futotta át. Olyasmit érzett, mintha talán illett volna le is ültetni most a Matyit, mikor mesélt, oda a divány sarkára ni, egyszer kivételesen. Istenem, hiszen nem is látta volna senki…

Egy pár nap mulva, ebéd után, mikor anya és leánya felállottak az asztaltól (Bürü már elszaladt, papa pedig nem ért rá hazajönni ebédre), Palyánénak eszébe jutott valami s visszatartotta Valentine-t, aki már indult a lépcsőre, hogy szokása szerint egyet bolyongjon odalenn a kertben, egyedül.

– A nyaralásról. Legfőbb ideje, babukám, hogy eldöntsük már egyszer ezt a kérdést. -151-

– Igenis, olyan sürgős, babukám. És végre szeretnék a szándékaid felől tisztában lenni.

Valentine a legszelídebben szólott, sőt szerényen, tágra nyitott őszinte kék szemeivel. De Palyáné hangja, mintha kicsit ingerültté válna:

– Azt látom, hogy nincsenek szándékaid. Éppen ez az, hogy már több mint egy hete tárgyalunk és készülődünk és te babukám még nem döntöttél. Hezitálsz.

– Én nem is hezitálok, drága babuka; egyelőre nagyon jól érzem magam itthon. Gyönyörű idő van és imádom ezt a mi kedves kis kertünket.

– Jól tudod, édes fiam, hogy nem a gyönyörű, vagy a nemgyönyörű időről van szó, hanem arról, hogy június közepére már a tenger mellett illik lenni az embernek.

– De kérlek, babukám, én a világért sem akarom, hogy miattam elkéssetek a tengerről. Menjetek szépen, énvelem ne sokat törődjetek. Vegyétek úgy, mintha… igen, hisz már az idén úgysem az volt a programm, hogy veletek nyaralok.

– Nem, babukám. Ugyanezt mondtam éppen tegnap papának, mikor a dologról diskuráltunk. Papa az, aki ragaszkodik hozzá, hogy velünk gyere. Az én felfogásom szerint neked nem kell föltétlenül a szüleidhez tartani magad.

Valentine-nek kis hideg érte a szívét, valahonnan. Az édesanyjának a két szeme, mintha valami üvegfalon túlról csillogna rá, oly ismeretlenül, rokontalanul. Izgalom melegítette meg a Valentine homlokát, egy eddig elhessegetett sejtelem szabadult elő hangosan a száján: -152-

– Annál kedvesebb, drága babukám, hogy ez a felfogásod. És én megnyugtathatlak, hogy nem akarom hozzád kötni magamat. Nagyon jól érzem, hogy kényelmetlen vagyok neked.

Palyáné piros lett ettől az utolsó mondattól. Soha még ezen a hangon anya és leánya nem társalogtak ez alatt a födél alatt. Erős lélekzetet vett; aztán elmosolyodott, úgy bólintott lassan Valentine felé, ki fölindulva, merően nézett a Palyáné szeme közé:

– Hát babukám, ha azt érzed, az mindenesetre nagyon intelligens tőled. – Felkapta a fejét idegesen a kandalló empíre-órájára, mely belébongott puhán, visszhangosan a hirtelen csöndbe, szinte részvéttel és békítően. Palyáné lépett egyet, mintha menni akarna. S aztán visszafordult Valentine-hez, vállat vonva, könnyű kis nevetéssel:

– Szóval, tisztán látod a helyzetedet. Helyes, babukám. A magam részéről tudtodra adom, hogy mi legkésőbb egy hét mulva megyünk Brioni szigetre. Bécsből megírták nekem, hogy az idén ott van az egész osztrák arisztokrácia. – Ez után az utolsó szó után néhány ütemnyi szünetet tartott Palyáné, a szemhéjait ájtatosan lecsúsztatva. – Természetesen nem kívánom, hogy itthon kuksolj és unatkozzál, babukám…

– Pardon, nem mintha bele akarnék avatkozni a hangulataidba, babukám. Tudom, hogy azt kikérheted magadnak. Csak hát mit csinálnál itt egyedül egész nyáron?

– Mit? Hát, kérlek, majd… kijárok szépen a MAC-ra, a tenniszre, ott mindig van társaság.

Ebben a pillanatban jutott eszébe. De mire kimondta, már érezte Valentine, hogy ez csak üres kifogás marad. Hirtelen ezer meg ezer mérföldre képzelte magától azt a bájos, hangulatos szigeti grundot a fák között, ahol mindig megpihennek egy-egy percre a fiúk, a lányok a fehér kiránduló-hajóknak visszaintegetni. Ez a boldogság már elveszett az ő számára. -153-

– Ha megengeded, mégsem tartom formásnak, hogy így magadra maradj. Határozottan nem a legjobb hatást tenné az ilyen látszat, mintha a kedves szüleid itt felejtettek volna.

Valentine udvarias gesztussal készült valami hálás megjegyzést tenni, de nem jutott szóhoz az erélyes Palyánétól.

– Azt akartam proponálni, babukám, hogy utazz el valami francia fürdőbe. Például Vichybe. Igen előkelő. Az idén pláne nagyon felkapták. Nem is drága, kérlek, tudod, a frank…

Valentine csak bámult a sebesen, hangosan magyarázó Palyánéra. Az édesanyja ez, aki küldi, sürgeti, aki mennél messzebb akarja tudni magától a gyermekét? Francia fürdőbe, vad idegenek közé. Mintha a mesék mostohája állana előtte, ki a védtelen árvát az erdőbe kergeti, a viharba. Belekapott az anyja szavába, szinte kiáltva:

Palyáné nem tudott rögtön hangot adni. Rémület nézett reá a Valentine szemeiből. Hanem aztán nyugodtan, sőt valami felületes jóindulattal reagált:

– Miért ne? Azt hiszem, senki sem akadhat fenn azon, hogy egy elvált asszony egyedül megy fürdőre.

Elvált asszony… asszony… Valentinenek a térdei meginogtak, pedig oda volt az ajtó mellett a falhoz támaszkodva, kényelmesen. Szeretett volna az édesanyja elé rogyni, felkönyörögni hozzá: jaj, ne beszélj így anyám a gyönge kicsi lányoddal.

– Különben pedig nem szükséges, hogy egyedül eredj, babukám – azt mondja Palyáné, – úgy hallom, Csocsó is Vichybe készülődik. Mehettek kettesben Csocsóval. Milyen szerencse, látod.

Valentine összeszorította a száját, nem kívánt -154- magyarázkodni. Nem vesztek össze, oh nem, inkább nagyon is jóba kezdett lenni Csocsó Valentine-nel… hanem Valentine nem volt kapható többet, a leglázasabb telefonok dacára sem, hogy Csocsóval meg a kompániájával elmenjen valahova. Azt az egyetlenegy kirándulását a moziba, azt se tudták még kiheverni az idegei, a lelke: a bántó érdeklődést, amivel a páholyt a világos percekben a publikum vizsgálta, Csocsónak meg a fiuknak azt a szabad beszédét, azokat az intim firtató s ajánlkozó tekinteteket, amelyeket a drága fiúk a szemébe csúsztattak, a kezük szórakozott, hosszas szorítását köszönéskor s az ujjaik vonagló simulásait azalatt, meg Buksinak a kómikus szájrándulásait, orrcimpafeszítéseit és olvatag szemeit a félsötétben az oldalánál, meg a tremolozó sóhajait az amerikai vígjáték legkacagtatóbb jelenetei alatt… harmadnap azután már hallott is egy mindenttudó nénitől a poker után egy fidélis kis megjegyzést a Buksi iránt való szimpátiája felől… igen, és negyednap aztán nem kért többet Csocsóból meg a buksizmusból.

Palyáné, úgy látszik, nem akarta a kérdéseivel molesztálni Valentine-t; a karkötő órájára pillantott, indult kifelé:

Valentine nem tudta tovább a kétségbeesése hangját visszatartani. A hajára kapta a kezeit, úgy nyögött fel a plafond felé:

Palyánét készületlenül érte a Valentine gyermeki kitörése. Pár lépést tett visszafelé, az asztalhoz. Igyekezett a nehéz kérdésre a legkönnyebb választ adni:

– Hát majd férjhez mégy. Férjhez fogsz menni, baba, magától értetődik. -155-

– Kihez? – összecsapta a kezét Valentine s aztán eltemette a szemét a két tenyerébe.

– Azt bizony, babukám, csak a jósnőm tudná neked már most megmondani, ott a Csengettyü-utcában.

Valentine nem is igen hallotta az édesanyja szavát. A sötétben, a befogott szemei előtt, senkit, senkit, senkit nem látott, nem is akart látni… ilyen pillanatokban, ha fiúra, férfira próbált gondolni, mindig csak az a Békász György-féle komoly, férfias fej kezdett a homályos horizonon fölrémleni. Abból pedig csak az az -156- egyetlenegy példány van a világon. Leejtette a kezét az arcáról és könnytől elfutott szemmel fordult az édesanyjához, aki éppen indulni akart megint:

– Amit akarsz, édes babukám. Szépen kérlek, hogy nekem mennél kevesebb fejtörést okozzál.

Valentine lépett egyet. Fájdalmasan, szenvedélyesen kiáltott az édesanyja után:

– Ti vagytok az oka, hogy Györgyöt otthagytam! Igenis, csak te vagy az oka, megmondom!

Palyáné picit megrázkódott a támadásra. Egy-egy lassú lépéssel jött vissza az asztalig, a mellére emelve a jobbkezét:

– Én? Hogy érted ezt, kérlek? És hogy használhatsz ilyen hangot az édesanyáddal szemben. – Palyáné megfogózott a szék támlájában.

Valentine pedig úgy állott, felkapott fővel, a szivárgó könnyein át elszántan a Palyáné szemébe nézve:

– Igen, az édesanyámmal szemben kellett volna több respektust éreznem, jobban kellett volna tartanom tőle, az, félnem kellett volna tőled, akkor biztosan nem követem el ezt a könnyelműséget.

Palyánénak remegtek az orrcimpái idegességében. A hangja felülkerekedett a Valentine izgalmasan csengő szaván:

– Hogy az anyádat nem respektálod, édes fiam, azt talán jobban illett volna ki nem mondanod hangosan; ami a könnyelműségedet illeti, arról pedig saját magadnak felelhetsz, angyalkám, másokat ne próbálj a tisztelt könnyelműségedért kérdőre vonni.

Valentine még előbbre lépett s keserüen és még erősebb hangon tört elő a mondanivaló a szivéből (a könnyei egyenesen a parkettre csöppentek):

– Nem? Azokat sem, akik neveltek? Akik így -157- törődtek a gyermekükkel? Akiknek köszönhetem, hogy olyan lettem, amilyen vagyok?

Palyáné felnyilt száját kétszer is összecsukta, mielőtt megszólalt volna. Az ujjai izgatottan doboltak a támla tetején. Végre idegesen félrekapta a fejét és egy szép kis aranyrámás gyümölcs-csendéletnek látszott mondani nyugalmat erőltető hanggal, kis mosolygó fölényt biggyesztve az ajkaira:

– Ugy látszik, a szegény babuka még mindig szerelmes abba az úrba, akitől olyan szeleburdi fejjel megszökött a nászútja közepén.

– Köszönöm babukám, nekem éppen elég ebből az izgalomból, örülök, ha még ezek után el fogok tudni aludni.

Hátat fordított Valentinenek és elvonult, most már visszavonhatatlanul, a hálószobájába, az ebédutáni pihenésnek szentelni magát.

Valentine pedig a napos, tücskös, madaras kert helyett a beárnyékolt, néma leányszobába ment, leesett arccal a párnácskák tarka habjai közé s azokat a feje fölé szorítva, feküdt ott moccanat nélkül vagy egy óra hosszáig.

Mikor azután fölkelt a diványról, fáradtan, száraz szemmel, kétszer is megbotlott a szőnyegen, amíg a tükréig vánszorgott. (Úgy szédelgett a feje a hosszú, hosszú vak gondolkozástól.)

– Jézusom! – a szívére kapta a kezét, úgy megijedt attól a Valentinetől, aki kisírt szemével reá meredt a tükörből.

Mintha vérfoltok ülnének a két orcáján. Odakapott a képéhez. Akár valami ragacsos sárba ért volna az újjával. Oh, utálatos. Az alsó ajkáról vörös jégcsapok csüngöttek alá. Persze, a rouge meg az arcfesték, ami szétmázolódott a sírástól. A haja összevissza ágaskodott a feje tetején, mint azoké a csavargó gyerekeké, akik az utcán birkóznak.

– Pfuj milyen csunya vagyok! – Jól esett neki -158- hangosan kimondani, mintha ezzel valami büntetést mért volna magára.

Azok a Paprikajancsik a budai búcsúkon, azok is korrektebbül festenek, mint ő ebben a percben. És aztán a szegény bohócok nem szépséget és ifjúságot akarnak azzal a képük közepére mázolt piros naranccsal hazudni, hanem becsületesen megnevettetik vele a publikumot a drága garasáért. Valentinenek, míg émelyült grimaszok közben mosta le az arcáról az odkolonnyal a festéket, eszébe jutottak a Váczi-utca déli dámái, kiknek az ember messziről először a festését pillantja meg, csak azután az arcukat, mintha az a piros vakolat egy méterrel előre jönne az arcuk előtt. -159- Valami szánalmas, hogy azok milyen komolyan viszik ott a bőrükön a rikító festékréteget. Legalább elnevetné magát valami szegény ember a járdán.

Valentine önkénytelenül a rouge után nyult, mikor a képét felszikkasztotta, a lemosott ajkait korrigálni. Hanem a tükörbe mosolygott bágyadtan és visszatette a rouge-os tégelyecskét. Minek? Kinek? Semmi kedve nincs mutogatni magát.

Valakinek azért is, éppen most kellene látni őt, így, arcfesték és rouge nélkül. Annak a valakinek, aki neki a liliomról kezdett egyszer beszélni, amely sohase profanizálja mennyei fehér teintjét, meg a rózsaszín rózsáról, amely nem szokta a piros pipacs sikereit megirígyelni.

Az íróasztalkán ott állott egy kis ügyetlen figura. Valami bronzból való kezdő isten (olyan zöld, mint a mázos korsók, a régiségtől), aki szétálló lábakkal ült egy állat hátán, amely farkas is, kutya is, majom is lehetett. Békász György úr ásói vetették föl ezt az ősvilági kicsi bálványt a jávai földön, valamely rengetegben; ő hozta el egyszer ajándékba Valentine-nek. Most egypár napja fedezte fel Valentine: oldalt feküdt a vitrin legalján. Először száműzte az íróasztalnak abba a bizonyos fiókjába, a nem kivánatos fotográfiák közé. Másnap elővette, de csak azért, hogy majd visszaküldi Békász György úr címére, úgyis el kell már alkalmasint kezdeni az egymástól kapott emlékek diplomáciai kicserélését. Igen, de hol lakik ez az ember most Pesten, ha ugyan még itt tartózkodik? Dundi, aki rohant Palyáékhoz a György és Lali hö-hö-hö tü-tündéri párbaját előadni (ami egész estére s még másnapra is merengővé tette Valentine-t), Dundi nem tudott szolgálni a mérnök úr címével Valentine-nek, megígérte, hogy utána jár, de mindeddig, úgy látszik, ellustálkodta. Akkor másnap Valentine visszatette a vad istent a vitrinbe, hogy mindenesetre a szeme előtt legyen. Ma délben pedig, mikor a vitrinjét turkálta, hogy valami munkát adjon magának, fogta a bálványt és odaállította a régi helyére, az íróasztalára. Mért ne álljon ott? -160- Ő ugyan nem fél tőle. Igaz, hogy ez minden percben Györgyre fogja emlékeztetni, dehát annak is áll elébe, csak gyönge ne legyen soha az ember. Aztán mindig úgy szerette ezt a mulatságos szörnyeteget ott látni maga előtt; olyanformán hatott az, mint valami ijedt nebuló kidagadt szemeivel, tátott szájával és két nagy lapátfülével.

Valentine az asztalnál állott, felvette a bálványt, szórakozott mosollyal nézegette oldalról, szembe, hátulról. Jól esett a hűvös bronz a kezének. S aztán a csipkefüggönye rózsái, pávái közé bámult, a bronzot önfeledten emelgetve a kezében, lassan, lassan. Györggyel azt beszélték meg még Velence előtt, hogy elmennek majd nyárára autón a Hortobágyot bejárni, meg a Sárrétet (a György láplakó őseinek a hajdani mesés dsungeljét), azután meg elindulnak Északra, felhajóznak Izlandig, megnézik Reikjavik főváros modern és szomorú, árnyékarcú lakosait… Mint a felhőnek, aki egy kurta felhőnyi életben az -161- egész világon szét tud nézni, úgy kellene az embernek is egyetlen életében megismerni mind az öt hazáját, az öt földrészt, a tengereket, a legárvább kis szigetet is meglátogatni s úgy vinni el magával ennek a világnak az emlékét az örökkévaló néma merengésbe. Oh, az a György de lázasan, de érdekesen tudott idegen szokásokról, szépségekről beszélni, de csodálatos volt őt mindig hallgatni, a szemébe merülve, mint Álomországba. Azt is mondta György, hogy nem az ént kell keresnünk, hanem a másik embert és minden rendű és minden színű istenteremtésével próbálni kell egy kicsit együtt élni, annak a lelkében, és aztán olyasfélét, hogy a végtelenségben rejlik az a boldogság, amit keresünk a földön. Óh, hova lett ez a végtelenség és hol van most csak egy morzsa kis boldogság?

Odakint a fasor alatt egy fekete lakk hintó gurult el, sötétkék függönye félig le van húzva, a nap ellen. Látni ilyen zárt magánfogatokat a legforróbb nyári napon is itt-ott az utcákon. Ebben az ismeretlen hintóban mintha a gyász meg a bánat utaztak volna hangtalanul egymás mellett…

– Segíts meg édes jó istenem, segíts meg engem! – Valentine a kebléhez szorította a bálványt és becsukott szemmel kezdte hintáltatni fölötte lecsüggesztett fejét.

A mamlasz kis jávai isten roppant meg lehetett tisztelve, hogy ilyen művelt, modern lélek menekül hozzá megrendülésében.

Ma este (édes, langyos júniusvégi este) Györgyéknél csak egy vendég volt vacsorára, Bori néni, Zsindelyes néhai állatorvosának az özvegye, Györgynek a kedves keresztanyja. Odakint ültek az udvar belső sarkában, az ócska filagóriában hárman, a virágos porcellán lámpaernyő gyöngéd világánál, a földből nőtt kecskelábas asztal mellett. Ott egynéhány görbe fájok volt, hűséges, régi háziállatok, melyek almával, szilvával szolgáltak a jegyzőháznak. Egy darabon az udvar földjét szabad volt a csibehúrnak ellepni, az a kedvenc sétáló, pihenő szőnyege a nevendék liba-ruca népnek; s a lámpa rézsút aláfutó sugaraiban a kerítés mentén -162- a krumplivirág derengett, mint megannyi sárgás pici lampion japán tetőcskék között.

A sötét csibehúr közt, vagy tán a szomszéd kertben, telegrafált szorgalmasan a tücsök.

– Nohát, hogy ilyen csuda ember lett az én rossz Gyurikámból. Te vagy az lelkem, aranyom, csakugyan? Én csak azt hajtom magamban, álom ez, te Bori, álom ez mind, hallod!

Hol a vállát, hol a térdét veregette meg Györgynek, rácsóválva a fejét boldogan, nevetősen.

György a fekete utáni cigarettjét szívogatta s gyengéd mosolyokkal cirógatta vissza a Bori néni dédelgető kezeit. El ne felejtsem megjegyezni, hogy Bori néni is vígan fúvogatta a füstöt a lámpaernyő alá, szaporákat, laikus erőseket szippantván a György-féle finom cigarettből.

György meg nem állhatott már egy bágyadt sóhajt, a hallgatag kerítés felett elnézve, a fehér hold felé. (Az olyan tiszta fehér tud éppen ilyen nyári este -163- lenni, mintha egy felhajított hólabda ragadt volna meg az égen.)

– Fáradt vagy fiam, úgy-e! – az édesanyja hajolt szelíden Györgyhöz. – No, iszen ki is jutott máma neked, elhiszem lelkem.

– Bizony, kedves anyám, egy napra tán elég is volt; kijöttem egy kicsit a munkából, mióta idehaza vagyok.

– Nagy nap volt, csuda nagy nap is volt, barátom! – Bori néni felcsóválta a fejét és a szép érzéstől behunyta mindig csudálkozó, mindig mosolygó szemeit. – Csak gondoljátok el lelkeim, hát volt valaha ilyen kukullórium Zsindelyesen?

Hát nagy nap is volt. Hát volt is kukullórium délelőtt Zsindelyesen, de milyen!

Aznap hetipiac is volt; a kaskás vásárló asszonyok, a nagyzsebes kofaság, meg az aratáselőtti embervásár ténfergő napszámosnépe mind versenyt szaladt oda, nagy zsivajjal a városháza elé, mikor az a háromszögletű fúrótorony recsegve-ropogva szakadt össze az erőszakos vízsugártól, mikor az végre kiszökött a föld alól, sisteregve, mint a tűz és fehér habokat hányva, mintha valami eltemetett tenger akarna hirtelen feltámadni s ebben a percben el akarná söpörni Zsindelyest, meg az árva tanyákat, a falvakat köröskörül, az egész messzi vármegyét! A hajdúk kirohantak a városháza kis kapuján a nagy rezes botokkal, hogy talán veszett kutyát kell kergetni, az emeleten kicsapódtak az ablakok, a piactéri boltokból kiszaladtak a vevők a boltosokkal, boltosnékkal egyetemben; a harangozó mind a négy oldalon kikukucskált a kis ablakon a toronyból, majdnem hogy a kötélhez kapott rögtön, a nagy veszedelemre. Volt hűhó, kézcsapkodás, sivalkodás, a nagy tolakodástól alig birta György a három emeletre szökő sugarat csővezetéssel, srófolással megkötöztetni, míg a vadul süvöltő sörényes sárkányból tiszta ártézi víz lett hirtelen, amely gőzölögve, nyugtalanul és izmosan lüktetett a derékszögű -164- csövön öt-hat méterre előre. Kacarászva, tapsolva, boldogan visítozva szorultak félre az asszonyok, leányok a szikrázó cseppek elől, nem győzték a képüket, a pruszlikjukat, a kezüket törülgetni; a munkások ásóval-kapával hamarosan lefolyót csináltak a víznek az árokba, a csövön meg ott mesterkedett a városi mérnök úr, míg a száját lejjebb szállíttatta, úgyhogy a végin szépen megjuházva adta az áldott ivóvizet a mélységes földnek a szilaj eleme. Kannákkal, korsókkal lepte el a fehérnép a csuda csövet, az urak alig tudták kivárni, míg lehűl a viz, hogy sorba kóstoljanak belőle; de azután olyan ragyogó szemekkel, olyan méltányló fejbólintásokkal néztek széjjel, mintha legalább is a bánáti újbort kóstolgatnák. A zsindelyesi kerekes kútakon bizonyosan leszalad a lánc a hengeren, bánatában. György pedig már magyarázott lelkendezve az előljáróknak, a nagy gazdáknak, meg a collstokos, kötényes iparos embereknek, akik csendes figyelemmel kezdték körülvenni; városi villanytelepről beszélt, a tanyákig, a falvakig való világításról, kis gazdasági vasútakról, villanyos hajtással, ipartelepről, malomról, modern műhelyekről, melyekben gyártást, üzemet, minden munkát mesés könnyűséggel és elképzelhetetlen haszonnal el tud végeztetni majd ennek a víznyomásnak az ősállati ereje és hatalma. Az emberek édeseket sóhajtottak, a szemük mintha álomképbe merülne, amint azt az egyszerű, rozsdás csövet nézegették, hogy ömlik, hogy szakad abból a szerencse, csakugyan, esze ágában sincs elállani: s így fog előzuhogni nekik holnap is, meg mindörökre. A leveses harang éppen rázendített a toronyban, s az a harangszó mintha a zsindelyesiek napsütött hangulatát zengette volna. Jóízűen megnevették azt a sátoros cigány embert, aki oda volt a cső szája elé térdepelve s erőszakosan nyeldekelte a meleg vizet, amely messzire freccsent az olajos képéről s csurgott lefelé vastagon a tömött szakállából. A gyerekek – akik már elősereglettek a legutolsó kis viskók tájáról is – víg lármával gázoltak térdig a vizes árokban. Ott hancuzott köztük Szultán, Zsindelyes város megválasztott bolondja (kinek -165- a Szultán név azokkal a csikos pokrócrongyokkal együtt szakadt a nyakába, amelyeket télen-nyáron féltékenyen összefogott a kiaszott kóró testén). Boldog óbégatással ugrált, a rongyait széjjel lebegtetve, mint tépett szárnyait valami nyurga, sötét madár, a hamis kölykök elől, akik persze mind Szultánra paskolták azt a vadonatúj, drága ártézi vizet. Még most is ott mulatnak tán, be nem telve az örömmel, hogy új patakot adott az isten Zsindelyesnek.

Nem, nem ez a nagy nap okozta a György bágyadtságát most vacsora után… hanem a semmi kis napok egymásután, amelyeknek nem volt meg az igazi tartalmuk, szenvedélyük, életük. Igy volt minden este; nappal igyekezett a technikus olvasmányainak adni a figyelmét, zsindelyesi jó ismerősök gondjaival, kérdéseivel törődni, tanácsokat meg segítséget adni, aki arra volt szorulva, s tervezgetni, kitalálni minden lehetőt, amivel ezt a legszűkebb hazáját, ezt a Zsindelyest boldogíthatná; dehát mindez a zsindelyesi feladat meg se kottyant az ő tetterejének és képzeletének, ezeket a kis, sablónos alkotásokat, újításokat elvégezhetné Zsindelyesnek akárki; a zsindelyesi problémák inkább csak a szívét foglalkoztatták, nem az elméjét; igen, ha az a szív nem lenne túlontúl elfoglalva más valamivel, amivel nem lehet előhozakodni az úri Casino tornácán, a délutáni Víznéző-asztalnál (ahol tudniillik az asztaltársasági urak nézik, de nem isszák a vizet), sem az özvegy anya előtt nem akarózik Györgynek azt a valamit szóbahozni, pedig az özvegy anya szívét is ugyanez a valami foglalkoztatja; de György ezt legfeljebb sejti s attól tart, hogy a hangos tanakodás csak jobban elfelhőzné majd az édesanyjának az érzékeny kedélyét. Igen, éppen az édesanyját kell legjobban kímélni az élet árnyékától, őt nem szabad beavatni az embernek a sötét kríziseibe, a csúf hánykolódásaiba soha, de milyen megdöbbentő néha fölfedezni, hogy éppen az előtt a valaki előtt, akinek a vérző testéről szakítottak le, akihez mégis a legközösebb közöm van itt a földön, az édesanyám előtt nem nyitom ki soha a szám arról beszélni, -166- ami bennem a legüdvözítőbb, a legfájdalmasabb, a leghalálosabb, a szerelemről…

Estére, mondom, mindig elvesztette György a nappali frisseségét, érdeklődéseit, szórakozottságait: lehangolódott, szószegény lett, türelmetlen lett, összevissza járkálta magában az udvart, meg-megállott a vonat sipját és halkuló ropogását hallgatni… szeretett volna mint a bolond nekiszaladni, némelyik alkonyattal, utólérni azt a vonatot… és a kézimunkás özvegyasszonnyal üldögélve, némelyik pillanatban oly zavartan érezte meg, hogy únja is így órákat tölteni az egyszerű asszony közelében, akit pedig talán jobban imád a lelkében, mint itthon kis fiú korában imádott. Elszokik a fiú az anyjától, idegen világot lélegzik magába: csak egy gyermekkor van, amelnyek az anya a királynője; azután azt a trónt megeszi a szú, nem lehet oda többé visszaültetni őt.

– Hallod – azt mondja Bori néni, miközben odakacsintott a komaaszonyra és suttyomban megkönyökölte, – hallod Gyurikám, ugyan néztek ám azok a fruskák ma délben is! Mikor ott bajoltál azokkal a srófokkal; megállottak glédába, barátom, a patika előtt, éppen kijöttek korzózni.

– Igen? – György aléltan szólott és lenézett, a cigarettje hamvadása érdekelte.

– A biz’ a fiam, csak legalább egyszer is oda pislogtál volna az izgatott hölgyecskék közé! – Megint rebbent a könyökével egyet és újra kacsintott a jegyzőné felé Bori néni, kinek ez a kedves szokása volt, hogy a beszéde fontosabb momentumaira kacsintással hívta fel a figyelmét a másiknak és meg-megbökte a könyökével a karját annak, akihez szólott. Most huncutkodott Bori néni, hogy nem Györgynek magának, hanem az édesanyjának adta a fény- és könyökjeleket. – Igen, kérlek, és pedig az a pisze Puli volt a legizgatottabb, csak hihihizett ott nagy feltűnően, de le nem vette volna rólad egy liter parfümért a szemét, Gyurikám!

– Pulinak hivatja magát, csak nem tán? – az -167- özvegy jegyzőné felhúzta a szemöldökét és belecsudálkozott a Bori néni vídám szemeibe.

– De bizonyisten Idukám, még nem is hallottad? Puli! Tavaly még beérte a Polettal, de már úgy látszik, az idén az se sikkes, letette, akár a szalmakalapot. Na, nem elég modern az etonhoz, vagy hogy mondjátok odafel Pesten, Gyurikám?

György odanevetett szeretettel Bori nénire, ki hamar egyenesre kapta a fejét, mert jelezni akarta a György arcán komolyan csüngő anyának, hogy ni csak, figyeld, milyen jókedvet csinálok neki!

– De iszen kimondják ezek, lelkeim, attól ne féljetek! Olyan modernek hallod, hogy akár Párizsba ki merném őket állítani. Micsoda, barátom, nem találsz már ezek közt egy Boriskát, meg egy Idácskát se, mint mink voltunk itt, fiam, a magunk idejében. Ez mind kérlek, Babszi, meg Pista, meg Csuri, meg Fifi! Pincsinév kell nekik barátom, meg még a juhászpuliról is leszedik a nevet maguknak. Frankó Puli, hallottál már ilyet, mióta kisétáltál az állókából? Én uram, istenem!

Azt hitte volna az ember, hogy a szörnyűködéstől csapja össze a kezét Bori néni, de nem, sőt kifutó jó kedvvel kacagott fel, elköhögve kómikusan bosszankodó képpel a felét a kacagásnak, attól a cigarettafüsttől, amit a gégéjére talált szippantani.

– Miféle világra ismernél itt rá, Idukám? Hallod, ez is világ, amaz is világ volt. Örülj, hogy ezt is láthatod, kérlek. Nincs igazam Gyurikám? Amaz a miénk volt, emez ezeké a Fifiké. Semmi beleszólásunk barátom. Firtatják ezek a mi régi módinkat? No látod, mit akarsz tőlük, kérlek!

Ez a szelid özvegyasszony nem akart semmit, legfeljebb -168- egy-egy hangulatnyit emlékezni, s elgyászolgatni magában azokat a régi, szép, szemérmes, poétikus erkölcsöket. Gyámoltalanul nyilatkozott a Bori néni támadására:

– De édes jó Borim, csak szebb volt az a mi világunk, mikor se festék nem volt a nőkön, se a térdök nem látszott ki a szoknyából?

Bori néni cinikusan rántotta fel a két vállát egymásután, meglepő hányivetiség tört elő a hangjában. (Talán csak erőlteti?)

– Mit tudhatom én azt, kedves lelkem? Tán csak csupa önzés az embertől, ha azt hajtja, hogy így volt szebb, meg úgy volt tisztességesebb az a mi drága szép világunk? Tudod, milyen helyesek kérlek, ezek a mai fruskák a testhezálló kis kosztümökben, meg avval a pöttön kalapocskákkal a fejükön? Bizony isten mondom, utánuk sóhajtok egyszer-másszor, irigylem őket, barátom, kinevethetitek ezt a vén csacsi fejemet.

És sürgősen kacsintott és könyökölt újra, hogy elejét vegye a jegyzőné minden szende tiltakozásának. Odaintett a György elmélázó feje felé, mintha olyasmit akarna mondani, hogy: ne bánts csak, bízd rám csak, én tudom, mit akarok!

– Bizony, szegény Idukám, – azt mondja aztán sajnálatos hanglejtéssel, – elmehetünk, hallod, Kukutyinba avval a mi lejárt kis rövid eszünkkel, hosszú hajunkkal. Tudod, hogy megfájul a szívem, nem restellem megvallani kérlek, hogy az én fiatal asszony koromban még a bokánkat se volt szabad kimutatni? Milyen formás lábom volt nekem is, kérlek, hiszen megmondhatod, Idukám… bezzeg kinevetnének, ha máma kezdenék tüntetni a szép lábommal, mi, Gyuri fiam? Pedig letromfolhatnék még egynéhány lőcslábú modern hölgyet, akik kirakatják magukat a fényképész kapujába. Jaj, gyerekek!

Legyintett és kacagott a nagy lemondásban Bori néni, szinte ráesett a jegyzőnére, megölelte s odadörzsölte a homlokát ahhoz az ezüstös hajhoz.

György meghatott mosolygással nézte, hogy hull egymásra a múltnak elsápadt két rózsaszála. -169-

– Osztán kérdem tőletek, csakugyan hát mért lett volna erkölcstelen minékünk is akkor a lábunkat megmutatni a világnak? Itt van a parasztnép ni, annak mindig szabad volt kurta szoknyába járni, annak az indiszkrét veres strimflijét sose prédikálta ki a pap, no nem igaz?

– Szent igaz, Borikám! – az özvegy jegyzőnének nevetve kellett megadni magát erre az okoskodásra.

– Hű, barátom, – Bori néni egész bele tüzesedett a témázásba, – ma meg pláne selyem strimpflit húznak a gazdalányok is. Látjátok? Ugy recsegnek el a pallón az ablakom alatt délután kettesbe Dóró Peszti, meg Husvét Lidike, hacsak nem Cicának, meg Fifinek híjják már ezeket is. Jelzem fiam, ennek a Dóró Pesztinek is le van a haja tavasz óta nyisszantva, mint a bubis kisasszonyoknak. Mennek kérlek, a simi-kurzusra az Ipartestület termébe. Megállok a múlt héten a járdán, néztem fel az ablakba, lelkem, hát csak vihogtam ott magamba, mint a bolond, ráncigálja nékik a Juki bandája és toszitják dühösen barátom azt a simit előre-hátra, de tele, kérlek, a terem dugig vasalt réklivel, meg ezüstgombos lajbival, nohát ez a modern Zsindelyes barátom, és még képzeltem, micsoda parfümszag lehet odabe, hallod Gyurikám, mert ezek már parfümöt is használnak, mióta ez az új világ van rajtunk…

– Az fiam, hát, már mint a polgárlányok, mert annak tisztelik magukat. No de megnevettem, halljátok, most vagy három esztendeje, mikor a Szent László-patikus mesélte, hogy visszahozták neki a rezeda-parfümöt a tanyáról, hogy azt mondja, becsapták őket, azért a drága pénzért olyan szagot mértek nekik, amilyen van az ő kiskertjükben is dosztig, hát arra kérlek, azt mondta a Szent László-patikus, jól van lelkem, csak jőjjenek be holnap, másnapra aztán benzint csepegtetett nékik a parfüm közé, az osztán megtette a hatást! -170-

Bökött egypárat Bori néni sebesen a felderült arcú jegyzőné karján és hatalmasan rákacsintott: nézzed már, hogy tud nevetni a te szomorú pulyád!

Győzedelmesen emelt fővel kivárta, míg György elneveti a magáét, azután befejezte kedélyesen a zsindelyesi parfüm-tényállást: -171-

– De így van, barátom, az egész városban, a gazdalánynak egynek se kellett a tiszta rezeda, se gyöngyvirág, se orgona, abba mindbe belekevernek a patikában nékik jódot, tormaszeszt, fogcseppet, minden betegséget, úgy osztán imponál a parfüm az orruknak.

A tücsök is igyekezett a György kedvén könnyíteni, olyan hűségesen kapargatta azt a vékonyszavú tamburáját. Mintha csak egyenesen ennek a bánatba szorult léleknek a kedvéért virrasztana, hangászkodna késő este. De amarrább, a gőzmalom tájékán békakoncert kezdődik ilyenkor, mikor úgy elszenderedik minden Zsindelyesen. Ott húzódik el a kis Pókos patak, annak a partján ülnek a békák a fűzfák alatt; azok űzik azt a szapora szomorú hu-hu-huzást; ha fiatal az ember és boldogan álmodozik, édes és hangulatos fuvolázásnak hallja, most meg György éppen azt figyelte magán, hogy az embernek, ha sebesült a szíve, mennyire több hajlama van erre a fájdalmas hüledezésre figyelni, mint a kedves, virgonc tücsökszóra. Mert azok a békák csalódást, rémületet siránkoznak, hideg életük misztikus szenvedését panaszolják fel éjszakahosszat a holdvilágnak.

A jókedélyű Bori néninek pedig még mindig volt kacagni valója azon a szomorúságon, hogy ő már nem érvényes itt, ebben az újmódi világban:

– Jaj, jaj, halljátok, nem borzasztó, hogy így kimaradtam a kombinéból, meg abból a pojáca pizsamából?

A jegyzőné kicsit zavarba jött, aztán büntetőleg oda legyintett egy kicsit a komaasszonya karjára, nevetve:

– Ejnye, édes Borikám, a cica karmoljon meg, hát mért nem veszed magadra, vedd fel csak, ha úgy megkívántad!

– Fel is veszem, barátom, ne féljetek, csak még egyszer húszesztendős legyek! Sose is bocsátom meg magamnak fiaim, hogy nem születtem legalább harminc esztendővel későbben, higyjétek meg, kérlek! Hadd gyujtsak rá már még egyre ebből a finom cigarettából, -172- hallod, legalább ezzel az eggyel modern vagyok, hogy dohányzok, mi, Gyurikám?

– Ebben aztán igazán semmi sincs, drága Bori néni. – György gyufát rántott Bori néni elé s aztán kivett a skatulyából egy marékkal és belédugdosta a cigaretteket a keresztanyja horgolt zacskójába. – Tessék, ha ízlik Bori néni, legalább otthon is eszébe jutok róla.

– Köszönöm, édes Gyurikám, de valami remek gőze van, akár a meleg habkóknak, ezt is onnan hoztad tán magaddal, arról az Indiákról?

Bori néni már készülődött, ugrált a cigarett a szájában, míg a kesztyűt, napernyőt, zacskót összeszedte:

– Hát megmondhatnád Pesten, Gyurikám, hogy ide, a zsindelyesi trafikba is ilyet küldjenek. Szörnyesztő barátom, hogy micsoda pelyvával traktálják az embert a drága sok pénzért!

Hanem ezt az érzékeny sérelmét se volt hajlandó komolyan venni Bori néni, úgylátszik, mert olyan szívből nevetett hozzá, olyan ártatlanul, mint a gyerek. Ez a kedves, jó természete van Bori néninek. Végig fogja nevetni az életet.

Ahogy végignevette a pallót, miután összevissza csókolták egymást a kapuban az özvegy jegyzőnével, Bori néni még visszafordult volt a komaasszonyára (a holdvilágnál is kacsintva):

– Hej, de szívesebben mennék én is simizni, mint aludni, mit gondolsz Idukám!

György, amint visszafelé sétált az út közepén, a keresztanyját a kapujáig elkísérvén meg-megemelte a fejét, azt a nótát figyelni, amelyet a harmadik utcán vitt hazafelé valami csendes kedvű legény:

– A babám… igazán… és megint csak: a babáám… – ezt lehetett kivenni belőle; bágyadtan szakadozott az egész nóta, mint az ökörnyál. Talán idei nóta volt, talán még az apai nóták közül maradt fenn Zsindelyesen, György bizony nem tudott ráismerni. Csak míg hallgatta, hallgatta az álmodozó hangot, -173- maga se vette hirtelen észre, hogy duruzsolni kezd ő maga is valami idegen melódiát… igen, egyszer egy spanyol matróztól tanult egy régi szép andalúziai népdalt; annak az első versét angolra fordíttatta azzal a bánatos szemű spanyol fiúval, ő meg aztán a maga módján magyar verset csinált belőle, úgy szerette dudolni néha, mikor a tengert nézte magában:

Harmadnap estefelé, mikor György megjelent a polgármesterék teáján (jó későn ment, tudta, hogy ha nincs is kikiáltva Zsindelyesen thé prolongé-nak az ilyen ozsonnai vendégség, a derék vendéglátó vidéki familiáktól úgyse szabadúl az ember vacsora nélkül), hát persze, javában dühöngött a charleston a szecessziós szalónban. Éppen ezt a dicső látványt akarta György mennél későbben élvezni. Ami széket, asztalkát lehetett, a falhoz toltak és zongorától az ebédlő küszöbéig, elég sűrűn forgolódtak a lányok, asszonykák a zsindelyesi gavallér-haddal, vakációra megjött diákokkal, jogászfiúkkal, nősülendő, meg még mindig nőtlen városházi, bírósági, takarékpénztári urakkal vegyesen a fiatalabb korosztálybeli férjekkel. Uniformis is szerepel egy a rendes kék zakók közepett (a sötétkékséget itt-ott fehér nadrágok üdítik), az az aranygombos zöld zubbony, a fekete bricsesz, lakkcsizma: a helybeli csendőrhadnagy. Éppen áttáncol az ebédlőbe a gömbölyű kis sárgaruhás partnerével, ott kényelmesebben zengetheti a sarkantyut. Amint György körülköszönt a fal mellett üldögélő mamáknak, a sarokban nézelődő, politizáló nehezebb uraknak, az ismerős táncosnépnek, akinek éppen elkaphatta a tekintetét, a zongorás ifjú vagy egy percig halkabbra fogta a lelkes kalapálást a billentyűkön s a csevegő gavallérok, a mohón duruzsoló, nevetgélő táncosnők is megcsöndesedtek egy kicsit: az érdekes vendég az egész szalonra valami ünneplő hangulatot parancsolt… azok a zsindelyes-környéki előkelőbb földesúrfiak, akik netalán erre az egyszerű polgárfira is a született fölényükkel nézhettek volna, bármilyen hatásos is a megjelenése s bármire is vitte a közönséges világban, azok amúgy sem igen keverednek a zsindelyesi társadalommal, még a polgármester házát se felejtik el szépen kikerülni.

György egy-két percig udvarolt a polgármesternének, aki maga hozta neki pihegve a csésze teát és roppant elszomorodott, hogy nem tudott csak két fejletlen kis vajaspogácsát belediktálni arról a roskadozó süteményes tálcáról. Azután odaállott a -175- sarokba a politikus urak közé, kik mohón rázogatták a György kezét: éppen azokról az óriási tervekről, kilátásokról beszéltek, amelyekre György az ártézi víz feltörése után rászabadította a fantáziájukat. Azóta felküldték a vizet Pestre vegyi vizsgálatra, mert György kiszaglászta, hogy az ártézi forrás világításra is alkalmas lesz, sőt hogy gyógyfürdő-alapításra is reményt nyújt, a zsindelyesi Kossuth-kert tölgyei és juharfái árnyékában. Elujságolták Györgynek, hogy a jövendő szép igéretei fejében mégis csak elszánták magukat a tegnapi közgyűlésen az új városháza megépítésére (amit szintén György ajánlgatott a városi embereknek, hogy munkát, kenyeret adhassanak a nyomorgó, züllő dologtalan szegénységnek). Azután szépen letelepedett György a mamák koszorújába, mert az idősebb asszonyok Zsindelyesen még nem táncolnak, szerencsére; azok persze mind fel voltak vele, hogy a szerény jegyzőfiúból miféle „nagyvilági jelenség“ lett, külföldinek nézhetné az ember, komolyan, vagy azt lehetne hinni, hogy valami pesti báró úrnak jutott eszébe lejönni a zsindelyesi piacon végigsétálni délben, hacsak olyan hamar fel nem ismerné az ember az elegáns báró úr orcáján a szegény jó Békász Miska bácsi vonásait. A hosszú szikkadt doktorné, (kinek a két kulcscsontja felett szimmetrikusan egy-egy üreg mélyedt, sónak és paprikának) ő rögtön franciául kezdett beszélni Györggyel, de az első heves roham után visszahúzódott a biztonságosabb magyar anyanyelv mögé. Különben a zsindelyesi mamák is, mint a világ minden mamái, lassankint a lányaiknak adták vissza a figyelmüket, meg a komolyabb számba menő táncosoknak, epekedő szemekkel lesve tekinteteket és hangokat, amelyekből talán-talán már sejteni lehet, számítani, hogy télire lakodalmas tánc lesz ebből a rogyásig gyakorolt különleges charlestonból…

György összefonta a karjait a mellén, belémerengett a táncosnép monoton keringelésébe. A vikszos padló gyengén, elmosódva tükrözte a lila, fehér, zöld, rózsaszín és narancsszín ruhácskákat s a gavallérok -176- sötét és világos nadrágszárait. A fülébe kalimpált Györgynek az a szívtelen charleston-nóta; nem is zene ez, csak valami gépnek a pontos zakatolása, amely szabályosan forgatja az ő engedelmes eleven bábjait… azon az alacsony zongorán látni az össze-vissza heverő kottákat, TIP-TOP, HALLO! WHO, WHO? HULA-LOU s más efféle riasztó címekkel, nagy fehér szemű és szájú üvöltő négerekkel és expresszionista rémületekkel a fekete meg vörös kottafedeleken, mintha azt a szerencsétlen rajzművészt pofoncsapták volna, attól látná ezeket a szétesett házakat és ablakrepedezést. S aztán itt ebben a polgármester-házban is van egy hatlámpás rádió, s ott áll a sarokban a grammofon egy piros politúros kis állványon… hát mi különbség van még a szelid vidék, meg a veszett nagyvárosok közt? Istenem, ezek a kisvárosi diákemberek, pláne a lányok, a lányok, a szende, szemérmes és rajongó kisvárosi leánylelkek! György a hangulataira emlékezett, az illuzióira, melyekkel a harctéren hegedűszó mellett hazagondolt, hazavágyakozott Zsindelyes ártatlan világába, hol a felvirult lányok halkkal énekelgetnek a Kossuth-kert alkonyatában, karonfogva járva, vagy otthon a derékig érő hajukat fésülve s felkoszorúzva Erzsébet királyné-frizurába; s elképzelte, hogy szavalnak honleányi lázzal (és lámpalázzal) a nőegyleti estélyen; s hogy zongoráznak érzékeny szép ábrándokat, amelyeknek a bágyadt kottáit már csak a kisvárosokban látni… igen ezek meg itt, tessék, a charlestont gyúrják, ugyanazzal a kurta hajjal, ugyanazokban a kurta, sikoltó színű szoknyákban, ugyanazzal az elszánt nekifeszüléssel, ahogy attól a nemzetközi társaságtól látta György először Batáviában, mikor hazafelé iparkodott. Se lakzi nincs, se próbabál nincs, ünnep sincs, nem, közönséges poros péntek van ma Zsindelyesen és táncolnak, mintha napszámba kéne járni ezt a bájtalan és üdvtelen charlestont.

Ő nem táncol. Megfogadta, hogy nem fog táncolni. Azt érzi, hogy az elesettek homlokát rugdossák azok, akik most ebben a világban táncolnak. -177-

Háború volt. Háború… hát lehet azt elfelejteni? Nem igaz az? Azt mondják, elmult. Mi jelent az, hogy elmult? Hogy már nem tartozik az emberre, mintha meg se történt volna? Elmult. Milyen jó a világnak, hogy ez a szava van. György ezt a szót nem akarja megérteni. Soha, soha, soha nem mulik el az, ami megtörtént. Még egy álom se mulik el, hiszen az is történt, hogy álmodtál… nem igaz?

Még most is, ha lefekszik éjjel és felmered a fekete plafondra, úgy elijed és úgy elcsodálkozik. Ma is másról beszélt mindenkivel ő is… miféle felfoghatatlan szórakozottság, önfeledtség ül ezen a világon, mint a köd. Ő nem gyilkolt. S most se tudja belátni, elhinni, elképzelni sem, hogy a bajtársai, a gyerekkori játszótársai öltek, öltek, istenadta életet vettek el, akár a fegyverek. Pedig ott játszódtak le a szeme előtt az operációk a hadszíntéren. Úgy sejti azokban a feloldódott percekben az éji sötétben az ágyán, hogy azóta mindig így el van a szeme meredve s így fel van a szája nyilva, mint a bámész gyereknek, s várja, várja, hogy ez az ájult világ mikor fog felocsudni s mikor kezdődik már el az iszonyú emlékezés, a kéztördelés, a hörgő szörnyűködés…

Ez az imádott, áldott hazai föld mintha soha nem is álmodná, hogy érte ezer és százezer zsenge szerelmes élet hanyatlott el most és az elaludt századokban. Nem, a föld nem adja viruló orcáit a beteg gyásznak, nem, mert nem engedi a nap, amely lesüt rá delejesen… meg az eleven szelet is küldik valahonnét, hogy dudorásszon, susogjon bizalmasan fűszálról-fűszálra, a madarakat, hogy frissen fütyörésszenek, hogy kedve legyen a zöld életnek gerjedni, kelni megint, mohón piruljon a lucerna virágja s a búza meg a rozs szárai hajladozzanak édesded álomban, mint sejtelmes citeraszóra valami mesebeli lehunyt szemű hercegkisasszonyok.

Az édesgyökér édesen kérezkedik fel a földből, -178- édesedik a szőlő, meg mind az örökös gyümölcsök: édes a tehenek teje, kik terhes tőgyüket estefele hazahozzák a füves legelőről. És édes, édes a gyermekek kacagása…

Mi volna bántani való, követelni való ezen a táncoló fiatalságon? Olybá tünnek, mint az ártatlan gyerekek, mint az öntudatlan mosolygó virágok, mint játszó nyulacskák a mezőn.

Györgynek a szívét mintha valami langy szellő simogatná. Meghatottságot érez, amint elnézi ezeket az inkább kipirult, mint kipirosított helybeli kisasszonykákat, mily kevés, mily tünékeny ez a kis könnyű életük, ez a nevetgélésre s álmodozásra adott nyárelőjük; ezekben a ragadó, pirosló kurta selymeikben György hirtelen pipacsféléknek képzelte őket, kiknek holnap már fonnyadni kell, hiába süt olyan gyönyörűen a nap az égen. És ugyanaz az egyetlen gondolat bujkál és virraszt ezeknek a nevetgélő táncos lányoknak a titkos homlokában is, mint a mamák merengő szemében: a férjhezmenés. A köteles és oly nehéz, oly bizonytalan férjhezmenés. György valami zavart kezdett érzeni: itt ki van állítva, vagyis ültetve közszemlére mintegy, a lányok szeme elé, akik férjhez szeretnének menni… észrevette, hogy egy-egy pár idekapja feléje a fejét, róla diskurálnak. Egyik-másik zsindelyesi kisasszony visszanézeget rá fordulatai közben, elkapja a pillantását, mikor a Györgyével találkozott, de Györgynek nem nehéz megérezni, hogy hangulattal, ábránddal felejtődtek rajta azok a lányszemek; ő valami regényhősszámba mehet ebben a csöndes szük kis világban; és aztán hallhatták félfüllel, hogy válófélben van, szóval úgy vehetik, hogy szabad és istenem, melyik leányt lehetne letiltani róla, hogy most álmodjon valamit esetleg… hisz végre ő is zsindelyesi fiú, talán összehangolódik egy helybeli úrilánnyal, pláne hogy társaságba kezd már járni s úgy látszik, mintha itthon szándékozna maradni… A Frankóék Pulija, kinek olyan merész két huncutkája van, mint a spanyol táncosnőknek, -179- szinte követelőleg mosolygott oda már egypárszor a György szemébe a leventéje mellől, kinek a fehér nadrágja talpallóval van a sárga cipőre leszorítva… Talán nem is szép tőlem, hogy itt ülök, hasztalan képzelődést gerjesztve mamákban és lányaikban, gondolta György és lesütötte a fejét, mintha szégyelnie kellene magát; de még valami más érzése is támadt, mint a kényelmetlenségé: hiúság és büszkeség lopózott a szemébe, mert ide varázsolódott eléje egy mosolygó, ragyogó szőke grácia, ki elhomályosította az egész szalón vonagló tarkaságát, óh, mintha csak a Kohinoor gyémánt esne oda a zsindelyesi órás és ékszerész szegényes kis kirakatába. Csak ő teremne most itt, nézne szét hódítóan a szalón közepén és ő táncolna ennek a zongorának a szavára, hogy állanák körbe néma csudálattal és ő fölállana, odalépne a tünemény mellé, kézen fogná s úgy nézne végig a zsindelyesi leánykoszorún: lássátok, hát ez Ő, drágáim én nagyon sajnállak…

Forróságot kapott a homloka, a két keze is megmelegedett hirtelen; köhintett egyet nyugtalanságában és felállott önkénytelen. S szétnézett, a remegő cigarettel az újja közt, mintha hamutartót keresne, pedig ott állott a hamutartó egy elébe tett puffon.

– No jöjjön már egy kicsit csárlesztonozni, látom táncolhatna! – Frankó Puli siklott György elé, izgatottan ránevetve s egyet pukkedlizve kislányosan. – Nem vagyok kedves, hogy én kérem fel magát tisztelt büszke gavallér? Úgy-e, ma úgyis az a divat, hogy a lányok udvarolnak a fiúknak!

– Nagyon kedves, igazán… köszönöm… nem, nem kisasszony, nem táncolok… bocsásson meg… – alig tudta már kikerülni György a Puli karját, az olyan makacsul nyulkált a György dereka felé, mialatt Puli hivogatólag ingatta a fejét és trallalázni kezdte azt az amerikai kottát, amelyet a zongora lármázott.

És mind a mamák nevettek és karban biztatták Pulit, aki pajkos jókedvvel kapkodott a György keze után.

A lányok meg itt is, amott is megállottak a gavallérjaikkal és vigan integettek (bár kicsit irigyen) a szemükkel, a kezükkel Pulinak, hogy csak szorítsa Györgyöt, ne hagyja! -181-

– Ugyan, öt perc alatt megtanítom! Nem lehet a mai világban nem táncolni kérem szépen, csak tessék jönni, egy-kettő!

Hiába minden kitérés, hátrálás, a vakmerő Frankó Puli előrántotta a György hátradugott kezét, húzta kacagva a szalón közepére.

György alig bírt illendő gyöngédséggel szabadulni a Frankó Puli keze közül. Nevetett kínjában, zavarában, mialatt egy-két ügyetlen csusszanást tett kénytelenségből a Puli erőszakos húzgálása közben. Végre szédülve visszahátrált a székéhez, hálás kézcsókkal megköszönvén a kedves Puli önfeláldozását.

De ha valaki valahonnan messziről most ide nézett volna, az úgy láthatta volna, hogy ez az úr szépen elvegyül a bűnös táncos világba charlestonozni.

Ott, egy belvárosi kis utcában, a Hungária közelében, ott, a fodrászüzlet sarkában, ül György a manikűrös kisasszony asztalkája előtt.

Egy hete hogy feljött megint Zsindelyesről. Elfelejtette volt a hotelben meghagyni, hogy a postáját hova küldjék utána. Kezdte már odalent, Zsindelyesen, nyugtalanítani, hogy nem érdeklődtek-e utána levélben vagy sürgönyben Hágából. De hiszen írhatott volna a Hungária postájára, elküldték volna neki, ami a címére érkezett. Hanem egyéb is izgatta: az, hogy netalán kereste valaki Pestről is, nem tudhatni ki, s micsoda fontos ügyben esetleg. Azután meg Csete Pipit megbízta volt, hogy keressen ügyvédet neki, aki szakszerűen a végére jár ennek az ő kényes dolgának, s hátha már az ügyvéd tett is valami lépést és a legsürgősebb szükség van az ő jelenlétére… de ezeket az érveket inkább már csak az autón gondolta át György, mikor elindult az országúton Pest felé; otthon egy nagyon meleg éjszakát áthánykolódott és akkor határozta el, hogy -182- jön vissza; azt érezte, hogy nem bírják az idegei ezt a csöndet és ezt a messzeséget Pesttől (mintha a szumatrai rengetegek csöndje és messzesége kismiska lett volna ehhez képest!), igen, mintha türelmetlenül várna rá Pest, mintha hiányoznék onnan egy Békász György nevű úriember, mintha isten tudja, mi történhetne az ő távollétében. A félbemaradt rajzait is otthagyta a Hungáriában s hirtelen előfogta a lelkiismeretfurdalás: dolgozni, dolgozni, hisz oly terméketlenül, oly hiába telnek a napjai! S csak azt érezte minden percben, míg jobbról balra meg visszaforgott az ágyán, meg mialatt felülve, a falnak hajtotta álmatlan meleg fejét, hogy nincs otthon és hogy otthon kell már lennie; mintha otthonabb lehetne valahol ezen a világon, mint ebben a megfeketült fedelű zsindelyes házban, ahol a szomszéd szobában az édesanyja alszik csendesen…

A holland minisztérium nem érdeklődött; hiszen még le se telt a magyar mérnök szabadsága. Pipi pedig (aki ragyogóan megörült Györgynek, meg a taxitlan autónak) egy szóval sem említette az ügyvédet; György se kérdezte s másnap szinte valami nyomás alól lélegzett fel, mikor megint egész estig nem referált Pipi semmiféle ügyvéddel való érintkezése felől. Mert az első két nap Pipi reggeltől estig gondját viselte Györgynek, korzóra, strandfürdőre, nyári Gerbeaudba, színházba hurcolta, alig engedte éjfél után a szobájába felmenni, a fáradt és hervadt kedvű embert; harmadnap már eszébe jutottak egyéb relációi is és elengedte Györgyöt a maga lábán kószálni, nézelődni Pesten, az autót kölcsönkérve tőle, de ebédre meg vacsorára hűségesen jelentkezett a György asztalánál a Hungáriában, alázatos tisztelettel.

Egy ilyen déli kószálásában a Dorottya-utcában, mikor a kirakatokat nézegette (sokáig, mint általában azok, akiknek nincs vásárló szándékuk), egyszer csak becsalták egy kapu alá azok a nagy díszfényképek, amelyek ott üveg alatt sorakoztak. A társasági fotografus kirakata volt az. Grófnők, grófok, angyalpucér -183-
-184- csecsemők (akik alá ugyancsak kegyelmes grófnevek voltak írva), követek, miniszterek, bankárfélék, nagy színésznők, meg kevésbbé kötelező nevű előkelő szépségek. György nem is ismerte az arcokat, a neveket… hanem egy névtől, egy arctól aztán majdnem hogy odabukott a homlokával ahhoz a nagy darab ragyogó üveghez. Úgy kapta vissza a fejét, mintha valami lánghoz ment közel az arcával az ember. Igen: Poóy Valentine. Alá volt írva rondírással a neve. A leányneve. Téli fénykép volt, Valentine kis puha kalapban, figyelő, komoly szemekkel nézett a reá nézőre, oldalt hajtva a fejét gyöngéden, a lágy szőrmegallérra, mintha annak az állatocskának a finom, meleg bundájához akarna tapadni hűségével, szeretetével. Ezt a képet ott is látta György, odahaza, a Trombitás-úton…

Azok, akik a kapu alatt kijöttek, bementek abban az egy-két percben, törhették a fejüket, valjon mi lelte ezt az urat, hogy kisiet a kapu alól s rögtön visszasiet, megáll, arrább lép, visszalép, szembefordul a másik oldalra a kirakott képekhez, megint visszafordul, s úgy teszen, mintha rövidlátó volna s lehajolva sorba olvasgatja a neveket arrább, arrább húzódva, majd megint visszaáll az előbbi helyére, letörli a fotografia előtt az üveget a tenyerével és az orrát is odanyomja az üvegre, mint a vonaton, ha valami lebilincselő tájtól nem tudunk elszakadni… pedig most igazán kevesebbet láthat, mint az előbb; árnyékot kapott az üveg a szapora lehelletektől.

György nem tette volt a tárcájába a menyasszonya arcképét; hiszen magával hordozta őt elevenen, melegen, s a hotelszoba asztalára se állította ki, a személyzetnek mutogatni; neki magának nem volt szüksége a papir meg a festék segítségére, hogy mindig maga előtt lássa, akit szeret; úgyse látott más egyebet maga előtt, mint ezt az egyetlenegy arcot, mint aki az utcai csillagász távcsöve előtt áll és az esthajnalcsillagba merül belé, köröskörül pedig szürke, fekete az egész mindenség.

Végre kijött a kapu alól. S azonnal visszafordult, -185- hátra indult az udvarba. Fölmegy a fényképészhez, elkéri, vagyis megveszi ezt a fotografiát. Igen, de a fotografus megkérdi, kihez van szerencséje, milyen jusson akar ennek a fényképnek a birtokába jutni? Mit mesélhet neki! Oh nem, ez lehetetlenség. S aztán, ha ideadná, akkor is azt kellene éreznie, hogy lopta a Valentine fényképét. S minek is jutott eszébe megszerezni, hiszen ő nem emlékezni, hanem feledni akar, s arra van szüksége, hogy ez az arc elhomályosodjon, elenyésszen előle. Talán inkább arra kéri meg a fényképész urat, hogy legyen szíves ezt a képet bevenni a kirakatából. Hogy ő ne csábulhasson ide holnap is, nézegetni… dehát ilyen hóbortossággal igazán nem fog egy idegen ember elé állani. Hát aztán végérvényesen kisétált az utcára, jellemesen elfordítva a tekintetét az egész galériától…

Másnap délután meg az történt vele, hogy a Szervita-téren, mikor a könyvkereskedésből jött ki, hirtelen elkáprázott a szeme; Valentine-t látta felsétálni az autóbusz-megállónál az óriás cserebogár tetejére. Úgy szökelt felfelé az a szőke lengeség a lépcsőn, mintha a mennyországig meg sem akarna állani. Egy pillanatig látta az arcát György, látta, vagy sejtette a Valentine kék szemeit, szőke haját, fényes mosolyát. Káprázhatott a szeme a túlságos napsütésben. A másik pillanatban hátraarcot csinált György és sietni kezdett a Kossuth Lajos-utca felé; de félperc múlva visszafordult és megállott, azután elkezdett szaladni a járdán, mintha zsebmetsző után vetné magát. Utólérte az autóbuszt a Gizella-téren, de még a megállóhely előtt abbahagyta az üldözést. Ott ült fent az a bizonyos szőkeség, csevegett valami monoklis őszes dandyvel. Nem Valentine… s milyen jó, istenem, hogy nem ő az! Ebben a mai divatjukban úgy hasonlítanak a nők egymáshoz, nem csoda, ha ilyen tévedés esik az emberrel. Mit is csinált volna most, ha csakugyan ő lett volna, aki odafent ül? S ha ő is észrevette volna? Hogy kell vagy hogy illik viselkednie, hogy véletlenül találkoznának! Gőgősen kétfele szoktak ilyenkor nézni, vagy köszönni kell hidegen, netalán megállani néhány -186- udvarias és felületes szóra? Haragban vannak ők, halálos ellenségek ők, mint két rokon vagy két politikus? Vagy az is megtörténhetne, hogy rémülten és boldogan futnának az egymás karjába, s összecsókolnák egymást zokogva, a nyilt utcán? Óh, borzasztó vad és ismeretlen ez az élet. Nyögött egy óhatatlan jajt ott a földalatti lejáró előtt György, mint a lázas gyerek; lehet, hogy az az idős néni meghallotta, azért nézett oda Györgyre, mikor indult a homályos lépcsőzetre lefele.

Ezen az estén először engedett a Csete Pipi csábításának, aki mióta György Pesten van, mindig ki akarta vonszolni vacsora után a nyáréji mulató telepekre. Ma nagyon megkívánta csakugyan az éjféli hűvösséget, nemcsak a városi meleg ellen, a fejének a folytonos forrósága ellen is, amit az álmatlanságainak meg talán a sűrű tépelődésnek köszönhetett. Jól is esett neki, csakugyan, az eszét a publikum zajongásával kábítani, meg az ötpercenkint változó könnyű buta muzsikával, figyelni a pincérek ünnepi lázát, a virágárúsnők megható erőlködését, akik összevissza zarándokolnak a rózsacsokraikkal, a szegfűszálaikkal az urakhoz, akik félve néznek, mikor a Természet legbájolóbb ajándokait nyújtják oda nekik… meg elszórakozni Pipin, aki nagyon itthon látszott lenni e villanyrózsás kert közepére tett szellős varietében, fel-felköszön és kacsingat és nagyokat helyesel a fejével a vakító színpadocskán kuplézó, meg tündéri mezekben ugrabugráló művésznőknek, akik nem e földről való misztikus szép neveken szerepelnek és a programban mint Párizs kedvencei s mint Montekarló gyöngyei vannak feltüntetve. A színpadról leszabadult művésznők ott portyáztak a teremben; odalebegtették a kezüket Pipihez, aki szervusz anyuskám!-mal üdvözölte őket s aztán sürgősen ajánlotta Györgynek, hogy meghívja az asztalhoz a ragyogó cicát, mielőtt más társaság rátenné a kezét. De György fagyosan mondott le már vagy harmadszor a szerencséről, semmi kedve rátenni a kezét a cicákra. Nem szabad kedves pajtás…

Az éj folyamán megjelentek az asztalnál Szabó Maki, meg valami táncos színész, aki túlboldogan üdvözölte Györgyöt.

– Szervusz, apuskám, azt hiszem már találkoztunk! – felkiáltással és öt perc mulva koccintás közben megölelte Györgyöt és teli találatot cuppantott a szájára, a barátság örök pecsétje gyanánt.

Négy órakor tért haza György. Alig aludt valamit; reggel félnyolckor már odalent ült a Hungária kávéházában a külföldi lapjai társaságában. Roppant lehangoltságban, unalomban mászkálta el a délelőttjét, örült, hogy eszébe jutott végre a manikür, avval valami elfoglaltságot ad magának vagy félórára. A feje kábult kissé, kábult maradt és még most is, a manikűrös asztalkánál is émelyedett az éjszakai pezsgőtől. Nem szerette a pezsgőt, még nem tanult bele.

Ez a kisasszony milyen figyelemmel, milyen odaadással nyisszantgatja az ő erős körmei körül azt a bőrt a finom kis ollójával. Valami megindító, valami kötelező, isten tudja, hogy ennek az idegen, dolgozó kéznek a meleg fogásait érzi az ember az ujjain. Ez a manikürös kisasszony még álmában is körmöket láthat, csak körmöt és körmöt, több fényes körmöt, mint csillagot az égen. Dolgozik. És hallgat. Miken gondolkozhat? Mintha illenék beszélni hozzá. Rossz így ülni, barátságtalanul. Cigarettezni se lehet most, a másik kéz a melegvizes csészében ázik. Az asztalka üveglapja alatt mindenféle külföldi ezüstpénzek szoronganak. Különös ábrándvilág. Biztos emlékbe kapta a kisasszony idegen uraktól. Az ember megkíván így az unalmas csücsülésben egy másik emberi hangot, egy női hangot…

– Dehogy kérem, dehogy van sok dolog. Még -188- kevés is alig. Ilyenkor már nagyon sok közönség hiányzik a városból.

– Igen. (A kisasszony újra a körmöket figyeli, úgy diskurál.) És aztán tetszik tudni, nem úgy megy már a manikűr se, mint egy pár évvel ezelőtt.

A kisasszonynak ráncok nyujtózkodnak a homlokán. Olyan jó, rendes arca van. Az orcái mintha nem természetes rózsaszínűek volnának. Igen, lilás ez a rózsaszín, az ablakon bevetődő napsugár világában. A szája ni, milyen erősen be van azzal a ruzszsal húzva.

– Ugyan kisasszony, hát már magának miért kell a festék? Hiszen olyan kellemes arca van.

– Uraságod ugyebár azt gondolhatja, hogy kacérságból használok festéket.

– Nem is… csakhogy tessék elhinni, hogy az ilyen leánynak, már mint ilyen manikürkisasszonynak, nagyobb szüksége van erre a kicsi mázolásra, mint azoknak a kacér úrihölgyeknek.

Keféli sebesen a megkent körmöket, de habozás után mosolyogva magyaráz, halkabban, a szemét föl nem vetve a kíváncsiskodó vendégre:

– Mit tetszik gondolni, a főnök úr nem adna túl rajtam rögtön, ha azon sápadtan jönnék ide reggel üzletbe? Az urak nem nagyon szeretik kérem, hogy ha valami fakó, kiéhezett kisasszony fogadja őket a manikürasztalnál. Szabad a másik kezet?

György zavarba esett, amint a kisasszony arcát jobban megnézte. Bizony édeskevés hús volt azon.

– No nem, hálaistennek, valamennyit csak összekeresünk… de mégis husikát kellene enni a jó kinézéshez az embernek, nem azt a kávécskát mindig, -189- meg a főzeléket. És tetszik tudni, jó levegőn kellene lenni, sétálgatni legalább eleget…

– Nem mondhatnám kérem. Tetszik tudni, zárás után, estefele tánckurzusra megyünk, a nővéremmel, azután már késő van, fáradt az ember, inkább lefekszik.

– Tánckurzusra járnak? Ejnye, ne haragudjon kisasszony, hát miért muszáj arra a haszontalan tánckurzusra menni?

– Miért kérem? Először is kell az a kicsi mozgás az ember tagjainak, egész nap kucorog az ember itt a széken. Azután talán nekünk is jár az a kicsi mulatság, bár egyszerű leányok vagyunk. Meg az ismeretségért, tetszik tudni… hát az embernek a jövőre is kell gondolni, igaz kérem? Mink Erdélyből jöttünk fel, a hugommal, elárvultunk kérem, ő kalapszalónban van, együtt lakunk…

Úgy megállott megint György az utcán, mikor kilépett a fodrászüzlet ajtaján, úgy megállott ott és úgy nézte a szemben ragyogó babakereskedés kirakatát, ahol a kopasz, meg lakkal festett eton-hajú karakter-babák mosolyogtak fürdőtrikóikban és kurta szoknyácskáikban, csupasz karjaikat előre tartva, mint csupa pici Frankó Puli, aki mind az ő kezéért nyul: gyere, gyere te bolond, miért nem akarsz charlestont táncolni? Szőke baba is van köztük, annak világosabb az arca, mosolygóbb, édesebb. A napfény úgy pártolja azt a felragasztott arany selyem hajacskát, olyan vakító odanézni, olyan kellemesen kínos, olyan varázsosan boldogtalanító.

Valentine hamar az íróasztalka mappájába helyezett valami nagy papirokat, azután sietett a papa gyöngéd ölelésébe. -190-

A délceg Palya, friss, sárga gabardinben, vaskos vaddisznóbőr-kesztyüit a balkezében fogva, kis adag rosszalással a hangjában, de csupa gyönyörűséggel a mosolygó szemében veregeti meg a Valentine fehér arcocskáját:

– Persze, mindig a szobájában kell megkeresni az én komoly kis remetémet. El akarom csalni egy kis túrára, tudja, hogy most jobban ráérek.

– Nem? Már megint csak a fejét csóválja? Azt szeretném, ha maga vezetné a kocsit pintyőkém, hiszen egészen kijön a gyakorlatból. Kimehetnénk például Gödöllőre, Kassovitzéknél ebédelnénk, hogy megörülnének.

Ó, hogyne tudná a jó Palya. Hiszen épp ez az, a Valentine állandó komolysága, némasága s emberkerülése, ami a Palya napsütött hangulatának is árnyékot ad mostanában és egyszer-másszor oly nem kedves órákat okoz az ő borongáshoz nem szokott lelkének. Palyáné meg Bürü már második hete vannak oda Brioni-szigeten, Scholz Terka, meg az édes Kokó társaságában (aki ugyancsak Brionit találta kiválasztani nyaralásra az idén). Palya pedig önfeláldozóan úgy döntött, hogy itt marad az elcsöndesült házban, Valentine mellett, akit semmi áron nem lehetett rávenni, hogy elmenjen valamerre nyárára. Gondolta Palya, hogy majd csak kedvet csinál az elbánatosodott kis lányának és együtt aztán elruccannak Párizsba, vagy valami angol hajóra, hol gyönyörködhet, mulathat, feledhet a szegény kicsi baba, kinek oly üres lett az élete hirtelen. De nem, Valentine hallani sem akart eddig az utazásról. Se vendéglátásba, se meghívások elfogadásába, se színházbamenésbe, se Svábhegybe, se Gerbeaudba nem egyezett bele, de oly konokul tért ki minden szórakozás és minden kis kirándulás elől, mintha csak attól rettegne, hogy találkoznia kell valakikkel, vagy talán csak valakivel, akinek -191- a szeme elé kerülni valami életveszedelem volna. A jó Palya, ki kezdte elhanyagolni a legényes mulatságait, hogy az árva pintyőkéjét szórakoztathassa, ő meg mindennap erőltette, amennyire tehette, hogy Valentine jöjjön-menjen, mutassa magát a világban, s talán lappangott az ő fejében is valami váratlan, véletlen, éppen nem normális találkozásnak a gyanuja; de nem lehessen tudni, hogy a merész szellemű Poóy Palya megütközött-e valami nagyon az efféle eshetőségen, vagy éppen kiváncsian tippelte magában egy esetleges érdekes találkozás fejleményeit, sőt netalán, egy hazárd ösztönből, iparkodott is elébe menni annak a tévelygő véletlennek, valami változást várva, sejdítve, ami tündéri könnyen hozhat új orientációt ebbe az állapotba… mert hát sehogyse jól van ez így, ahogy van.

A jó Palya fejcsóválva nézett a Valentine őszintén, mosolygósan ráfüggesztett szemébe:

– Csak ezek a könyvek mindig, meg ez a sok kotta… hiszen megfájul bele a szépséges fejecskéje. Szörnyűség, pintyőkém. – Olyan arcot alakított Palya, mint aki roppant elszontyolodik.

– Dehogy, papa, ne féltse a becses fejecskémet. Borzasztó régen nem olvastam semmi rendeset, szinte szégyellem magamat. Kimondhatatlan jól esnek a könyveim. Meg a muzsika, papa… nem képzeli, mennyire boldogít az a semmi is, amit még zongorázni tudok. Hiszen jóformán iskolás korom óta nem gyakoroltam.

És szinte szerelmesen nézett oda az új kottáira (vagyis a régiekre), melyek a diványon hevertek. Ezeket tegnap hozatta vissza a délibáb-utcai lezárt lakásból és most nézte át őket, hogy rendben vannak-e. Grieg, Schumann, Musszorgszkij, Chopin, Csajkovszki-füzetek voltak. És azon a diványon egy vastag könyv is ki volt nyitva, meg az íróasztalon, meg az éjjeli szekrényke tetején is mindenféle új könyvek feküdtek, egy széken is ott felejtődött valami nagy Sven Hedin, majdnem a hegyéig magába nyelve azt az elefántcsont papirvágókést. -192-

Meglepve, meghatva nézte Palya ezt az ünnepi fényt a Valentine arcán. Mintha csak egy rajongó fiatal tanítónő állana előtte. Keskenyebbnek tetszett a Valentine képe, mintha kicsit megfogyott volna mostanában; vagy csak attól látni soványabbaknak az orcáit, hogy a haját elmulasztotta hetek óta megnyesetni, s a korrekt eton most laza, vastagabb, oly fölületesen lekefélt puha szőkeség, akár a Bürü mindig mohón növő haja szokott lenni. Palya melléje lépett és elcirógatott egynéhány kilengő szálat oldalt, a Valentine haján:

– Nagyon szép dolog, babukám, a műveltség, meg a finom zene… de lássa, nem egészséges ez a tisztelt kultúra, kicsi madaram. Olyan sápadt, mióta fent kuksol a szobában. Már azt a kis kerti levegőt is elhanyagolja.

Valentine nevetve rázta meg a fejét a Palya kezének a lágy símogatásai alatt:

– Szó sincs róla, papa, hogy elhanyagolnám. Mit gondol, ma reggel, már hét órakor lent voltam pontosan jelentkezni a leckémre a kertészsegédnél.

– Oh, még ott nem tartunk! Egyelőre csak a fülemet, meg a szememet kell jól kinyitni; meg csakugyan, mint az a buti pintyő madár, úgy tátom sokszor a csőrömet… nem is hiszi, papus, milyen csudálatos előadásokat tud ez a szerény fiatalember tartani a nemesítésről, a keresztezésről, a gyümölcsfanevelésről, a talajkeverésről, meg a virágnak, a fűnek a betegségeiről, no meg az örömeikről is persze. Ez valahol München mellett járt valami tanfolyamot.

Talán mégsem éppen megfelelőnek érezte a kifejezést, mert a mosolygó tekintete Palya szemeiből oda szállott az ablakra, szinte mentegetőzve valami távollevő előtt, vagy csak önmaga előtt… és aztán hirtelen meggyöngülve, becsukott szemmel hajtotta bele -193- az orcáját a Palya meleg kezébe, engedelmesen. A jó Palya nagyon ellágyult:

– Édes mézecském. Látja. Ugy szeretnék kitalálni valamit, hogy egy kis szórakozással szolgálhassak magának. Ugy-e, hogy nincs jó kedved, szegény kicsi szívem. -194-

– Oh, igen, mért ne, papa… csak a fejem szokott néha megfájdulni… kicsikét.

– Kicsikét, igen, kicsikém. Láttalak az ablakból most egy órája, mikor jöttél a kertből felfelé, hogy húzgáltad a halántékodon fiam, ezeket a gyönge kicsi ujjaidat… – és Palya megcsókolta sorba a Valentine üde, chipre-t illatozó ujjait.

De azt nem látta volt Palya, mikor Valentine a fák közt tétova, lassú útján elbágyadva támaszkodott ahhoz a nagy, sötét amerikai diófához és át is ölelte a fának a derekát és odanyomta a fejét ahhoz a szürke törzshöz, lehunyt szemmel és aztán megcsókolta azt a fát, öntudatlanul szinte, s úgy maradt még egypár percig az orcájával a fának simulva, mosolyogva, mintha elalélt volna. Ha az a fa el tudott volna indulni, s Valentine járhatott volna mellette, súlyát átadva a vele karonfogva sétáló erősebbiknek, hallgatag, tova mosódó tekintettel, álmodva félig azokat a halk, halk szavakat, amelyeknek az emlékezetben susogó visszhangját a hozsannás orgonák és az átkozódó tengerek nem tudják elnémítani.

– Igazán, semmi, papa… – Valentine a homlokát letette a Palya kezefejére s a nyugtalanul rebbenő hangjával meg akarta nyugtatni – csak hát ez a bizonytalan állapot… anyát, ugy-e, nem akartam az ügyemmel molesztálni, maga meg úgy el volt foglalva mindig, nem is mertem kérdezni… beszéltünk egyszer az ügyvédről… nem tudom, történt-e már egyáltalán valami.

Palya sem akarja a kis lánya rejtegetett szemeit kutatni. Az ablakra néz, bólint, azután a Valentine orcáját megveregeti hizelkedve:

– Óh, hiszen nem kergetett a tatár… hanem most aztán utána járunk, ne féljen madárka. Utána fogunk járni. Az a bácsi már úgyis Pesten van, hallottam…

Odasandított az éjjeli szekrényke felé a Palya monoklija; valamiféle nagykalapos legény fotografiája volt ott megint felállítva. -195-

És mikor lehajolt kezet csókolni, búcsúzni, a jó Palyának a monokliján mintha valami kis huncutság mosolygott volna a Valentine pirba borult arca előtt.

Milyen szerencse csukott konflist találni fényes, meleg, nyári délben, ilyen félreeső budai állomáson. S micsoda szent titok rejtőzhet abban a sötét mappában, hogy úgy meg vannak bokrozva mind a négy szélén a szallagocskái s oly féltékenyen szorítja Valentine a hóna alá a mappát, mikor beszáll és feladja halkan a címet a kocsisnak?

Pestre megy a konflis, amelynek diszkrét utasa hátrahúzódik a sarokban, s nem kiváncsi a Lánchídon előre-hátra futó autókra, sem a Dorottya-utca divatos publikumára. Nem, csöppet se kivánja, hogy lássák, hogy akárki is észrevegye Pesten. Mikor utoljára kelt át Budáról, délelőtti kommissiózásra, itt a Ritz előtt támadt rá egy elszánt kis ifjonc, erőnek erejével le akarta kodakozni a Szinház És Élvezet számára s aztán a noteszt kapta elő, hogy legalább intervjut adjon neki a nagyságos asszony, isten tudja már micsoda országos kérdésben. Azóta rémülettel gondol a Belvárosra.

Most pedig a Molnár-utcában áll meg a kocsija, az előtt a ház előtt, amelynek az első emeletén a Kovách-szalon van, ahova Palyáné meg Valentine sűrűn jártak fel ezekben az esztendőkben, mióta Otti néni, Palyáné régi, kedves barátnője, ki már a háború végével berendezett a lakásán egy kisebbfajta varrodát s oly gyorsan felvirágoztatta a jobb köröknek dolgozó női szabászatát. Míg Kovách Arisztid, korán ny. tábornok úr bágyadt kék zubbonyában elmerengte a hosszú délelőttöket a Krisztina-téri kávéház ablakából, a méltóságos asszony dirigált, fogadott, tanácskozott itt a Molnár-utcai üzemben, elevenen és fáradhatatlanul, mintha soha ebben az életben egyéb beosztása nem lett volna a világon.

Már vége volt a déli láznak, mikor Valentine benyitott a szalonba. Otti néni kicsit idegesen tárgyalt egy kis gumilabda-termetű, bocibőrkalapos úrinővel, -196- aki már az ajtó előtt állott, távozásra készen. Csak egy intim, szives pá!-val fogadta Valentine-t Otti néni, odaintett egy aranyos hátú karszék felé, s visszafordult az izgatott hölgyhöz, halkított szóval:

– Könyörgöm, mégegyszer, drága nagyságos asszony, fogadja meg a tanácsomat. A szilvakéket vegyük, meglássa, mindenkit el fog ragadni benne!

– Nem, kedves méltóságos asszony, csak engedje, hogy a magam ízlését kövessem, igen? Szóval maradunk -197- a ciklámennél és kérem, méltóságos asszony, csak mennél sűrűbb kalászokat a szoknyán lent és strassz is legyen rajta, mindent ahogy mondtam, kedves méltóságos asszony.

– És szombaton próbára jövök, méltóságos asszony. Jónapot, méltóságos asszony.

Ugy látszik, jól esett a hölgynek a méltóságos asszony síma hangzásán, mint a kellemes borotvaszíjon, a nyelvecskéjét fenegetni.

Otti néni nyögött egy tréfásat, mikor a nagyságos asszony után az ajtót betette s aztán felüdülve sietett megölelni, megcsókolni Valentine-t.

– Babácskám, az isten hozott. Mennyire örülök neked. Nohát nem is álmodtam, hogy ilyen kedves vizitem lessz…

Aztán a Valentine elkomolykodó szemeibe tekintve, kis érzékenységet kapott, megölelte megint Valentine-t, gyöngéden:

Mindent tudott Otti néni, természetesen. Ha sohasem ismerte volna Valentine-t, akkor is értesült volna rögtön az esetről, mint az összes válásokról, amelyek Pesten megestek (sőt azokról is, amelyek esedékesek voltak. Némelyik válás aztán el is felejtett megesni, miután itt a szalon vendégei közt oly határozottan elintéztetett).

Valentine egy bátran szabadjára bocsájtott sóhaj után mosolyogva nézett az Otti néni hűséges szemébe.

– Még mindig benne van a munkában, édes Otti néni… júliusban is! Már elmehetne kicsit pihenni, igazán.

– Én majd csak legutoljára, babácskám! – odahúzott egy szép befőttszin selyemszéket, visszaültette Valentine-t a karszékbe, s leült szembe vele. – Látod, kis babám, még mindig van dolgunk elég, hála istennek.

– Látom, Otti néni. S azt is látom, hogy nem mindig csupa öröm a kuncsaftokkal foglalkozni. -198-

– Bizony nem, babuskám, ugy-e most is észrevetted? Kérlek, Valikám, ez a bolond kis gömböc kinézett magának valami mezőruhát, amilyet az operettben látott a primadonnán, nohát neki is okvetlenül ezt a modellt csináljuk! És hát látod, nem lehet neki megmagyarázni, hogy őt nem jól öltöztetik az eleven szinek, úgy bele van abba a virító ciklámenpirosba bomladirozva! A ciklámenben pedig kétszer olyan pufi lesz, mit csináljak a szegény fejével. És aztán rimánkodhatok őnagyságának, hogy ez a sűrű arany kalász pompás a színpadon, de az isten szerelmére, lehetetlen egy privát társaságban… – Otti néni legyintett és lehangolódva nézett a szőnyeg bágyadt rózsaszín ábrándországába:

– Látod fiam, ez az, ami megkeseríti az embernek a munkában való örömét. Szépet és jót akarunk mindenkinek… és annyian kikérik maguknak!

Fölvette a fejét a csalódásaiból Otti néni s megint mosolyogva ragadta meg Valentine kezét:

– Mi hozott hozzám, édes babácskám? Dolgoztatnál talán, szükséged volna hirtelen valamire?

– Éppen ellenkezőleg, édes Otti néni… én dolgoznám, ha szüksége lehetne rám a szalonnak, véletlenül.

– Ugy-e, milyen kómikus. Csak ki ne kacagjon nagyon, drága Otti néni… jaj, úgy szurkolok, tessék csak idenézni.

– Mutasd már, mi az, kis babám. Éppen kérdeni akartam, miféle komoly paksamétákkal… áh, lám csak krokik!

– Igen, Otti néni, divatrajzokat próbáltam csinálni… – s elhallgatott Valentine, engedte Otti nénit a pasztellfestékes, lenge, modern nőalakokat sorba studirozni…

Igen, ezeket a lapokat dugta el a minap féltékenyen az íróasztal mappájába, mikor Palya megvizitelte. Nem volt már elég a mohó lelkének az olvasás, -199- a muzsikálás, meg a növények közt való kiváncsiskodás, szöszmötölés… Györggyel, a jegyességük elmélyedt napjaiban, mikor kettesben várták a csillagokat az emeleti terraszon, úgy tervelgették, hogy az egész életet, minden napját ennek az életnek, együtt fogják majd tölteni, az egymás közvetlen közelében. György a természetről és természettudományokról, a föld, a víz, a levegő titkairól mesélt Valentine-nek, életbevágó feladatokról, amelyeknek most feszül neki az emberi zseni, kedvet, hajlamot kezdett gerjeszteni Valentine-ben, hogy érdeklődni tudjon majd azok iránt a tudományok iránt, amelyek kenyeret, lelket, szárnyakat adnak az urának… és aztán összebeszéltek szépen, hogy Valentine megtanul műszereket kezelni s mérnöki rajzok készítésében is kicsit segítségére lesz Györgynek, hogy elfoglaltságot, mulatságot, ne pedig unalmat találjon a párja közelében. Így aztán nem érzik majd a társaság hiányát és nem szorulnak világi hiuságokra, hogy boldogok legyenek e földön. Szépséges meséskönyvnek sejtette Valentine Györgygyel az életet.

Hát aztán megszállotta Valentine-t a szentlélek: teremteni, létrehozni, csinálni valamit, ami megmarad a valóságnak és eredménynek az álom módjára elvesző hosszú napok után. A Veres Pálnéban elárult némi képességeket a szabadkézi rajz terén és aztán egy-két évig gusztussal festegetett, de aztán a ping-pong, meg a gramofon kizavarták az amateur-hangulataiból. Most merészen fölkapott a régi kis ösztönére s odafantaziált egy tucat modellt a Bürü rajzlapjaira, a Femina, meg a Vogue legújabb mintái nyomán. Ezek a díszlapok kilószám feküdtek a Palyáné könyvespolcán, a Hatvany bárónő s Proust könyvei mellett (a franciának a regényei csak imitt-amott voltak felvágva, hogy Palyáné adott esetben rajongani tudjon egy-egy részletért).

Valentine a szívére húzta kezét, izgatottan, mikor Otti néni az utolsó lapot is figyelmesen megnézte.

– Istenem… érnek valamicskét ezek a naiv kisérletek, édes Otti néni, mondja meg, de igazán. -200-

– Megmondom, kis fiam, őszintén. – Otti néni visszaemelte a legalsó lapot és a többi fölé tette s még egy pici percig szeretettel lemosolygott arra a pávaszín modellre. – Tudod, kis Valim, nagyon szimpatikusak ezek a te dolgaid. Érdekesek. Igazán.

– Nem, kedves szívem, azt nem mondom. Sőt jobbak talán művészileg, mint amennyire ez a feladat kivánja. Hanem ezek még nem elég hasznosak, tudod Valika, nem felelnek meg még a praktikus igényeknek. Látod, szivecském, az ilyen hosszú szalagok lehetetlenek például a tánc miatt; a csüngő csipke is éppen emiatt kissé helytelen a karon; ez a gyönyörű, magas nyak hátul, hol is láttam, igen, ezen a rajzon ni, hát ez is túlzás kis cicám: nem kérnek a dámák ebből a méltóságból. Tudod, Valikám, hogy ma már a királynőkön sincs az az ünnepélyesség. Elég szomorú, kérlek.

Valentine ajkáról egy kis sóhaj szökött el, nem tudni, a királynők miatt, vagy csak egy kis Poóy Vali miatt. A falon járt a tekintete:

– Azokat ott, fiacskám? Egy piktor felesége szállítja a krokikat a műhelyemnek, már úgy három esztendeje. Nagyon jóravaló, jóízlésű asszonyka. Látod, kis szívem, ezek a legfrissebb stilruha-terveink, az a zöld egy Raquel, a nagyvirágos egy Szuzuki és az a negyedik egy Cyclamen noir. Ezen például, meg a Raquelen alig van valami munka, nézd babácskám, a legegyszerübb vonalak, csupa könnyűség, egy-egy lehellet…

Valentine visszavette volt a mappát az ölébe, szégyenlősen csukta be s kezdte megkötni a bokrait.

– Édes Otti néni… úgy szeretnék én is ezen a világon csinálni valamit… hogy érezzem, hogy én is érek itt valamit… hacsak annyit, mint egy szakaszjegy…

– Oh, te drága babácskám. – Az Otti néni keze leszállott a bokron babráló ujjacskákra. -201-

– Csak ne bántsd magad, aranyos szívecském. Mingyárt vedd magadra minden bűnét ennek a bolondos világnak. No, Valikám, kis fiam… hogy beszélsz így, evvel a szent, kicsi száddal, hiszen be se vagy ma rúzsozva, no nézd csak!

– Nem, Otti néni, leszoktam. – Alig tud szólni, minden szava után nyelni kell egy keményet. – Fölösleges nekem rúzs meg festék. Ugysem igen járok ki…

A szalon ajtaja nyílik, egy cingár leányka jött be, a karjára ragadt dobozba bele lehetne dugni hat darabot, ilyen hitvány gyerekből. A harisnyáján öt-hat helyen észreveszi Valentine azonnal a sietős, hosszú varrásokat. A gyerek arra hajolt egy suttogó kezétcsókolom-mal, megy hátra, befelé. Az első ajtón, amelyet kinyitott, belátni a soktükrös, sokfüggönyös próbaterembe, a második ajtón belátni a villanysütött műhelybe. A hosszú asztal mellett két sor nagy leány s dolgoznak, némán; pillanatra mintha ájtatos apácák ülnének ott lehajtott fővel.

– Igen, babácskám. Hirtelen talált nőni, tudod. Majd megkapja a kicsike is a formáját.

– Fizetést még nem kaphat, babácskám; csak jövőre, ha felszabadult. Most a villamospénzt kapja a gyerek, meg hát persze a borravalókat…

– Persze, borravalókat… – most köszön ki az ablakból az első két könnycsepp.

– Szenvedsz, látod, szegény angyalka… – s Otti néni rögtön odaveszi a karjába s ringatja a Valentine fejét, mintha szépen el akarná altatni, most éppen ebéd előtt. -202-

Valentine nem akar sírni világért sem, beszél inkább, mesél, erőlködve, még bele-bele is próbál nevetni picit:

– Tudja, Otti néni, olyan buta kis dolgok történnek az emberrel. Múlt héten lent jártam így déltájban a házunk előtt. Ott tolja fel az utcába a gyerekkocsit egy olyan kékfőkötős dada. Az a baba, mikor odanéztem, úgy rám mosolygott. Édes csöppség! Odamegyek a kis kocsijához, a dada még szépen visszabiccen nekem a fejével és meg is áll… a gyönyörű kis baba mosolyog, mosolyog, nem tudom, mintha csak ráismerne az emberre… csakúgy lubickol a szív az emberben… és hát csucsorítok a picinek és úgy teszek c, c, c… az a bűbájos kicsi jószág felkacag rám a két cukros fogával, meg a nagy pufók szemeivel és aztán ha! ha! csak úgy repked a két kacsójával hozzám. Meg kell enni ugy-e? És hát kérem, Otti néni, az a dada valósággal eltolt onnan a karjával, mikor hajoltam a pici szentemet megpuszilni. Bitte, bitte, es ist nicht erlaubt, das Kind zu küssen!

– És hozzá németül, drága Otti néni… valami olyan rútnak és oly idegennek éreztem ott magamat. Nyikorgott az a kis vaskocsi, azt hittem, elalélok a fájdalomtól… egész nap kedvem lett volna meghalni… és azóta is…

– No, no, no! – Otti néni adott egy gyöngéd puszit a Valentine nedves orcájára s aztán szigorúan megpacskolta a kacsóját a mappa fölött:

– Ilyen csúnyát, kis fiam, nem szabad a Kovách-szalonban beszélni… – Nevetett Otti néni, Valentine helyett. – Meg ne halljam, kis cicám, még egyszer ezt a szót erről a bimbó szácskádról…

S amint Valentine fölállott, szipogva s egy mosollyal fáradozva, Otti néni két kezébe fogta a boldogtalan arcot. Vidor hanggal, s emellett energiával, szinte férfiasan beszélt Valentine-hez:

– Azt akartam mondani, kis babám, nagyon örülök a derék ötletednek. Roppant dicséretes, fiam. Tehetséged is van, Valikám, határozottan. Fogadom, -203- hogy hamar lesz eredményünk, csak abba ne hagyd, amit megpróbáltál. Gyere el hozzám, kis szívem, gyere egypárszor, mikor csak kedved lesz, majd instruállak kicsit.

Békász György megint más országot fedezett föl, új dsungellel ismerkedik: az ember magányával.

Egyedül van ő éjszaka is, a banda közt, amelyet Csete Pipi a nyakára szabadított, a Maki-féle puszipajtások közt, akiknek valójában még a keresztnevüket se tudja, a potyázó nyári színészek közt, ifjú szerkesztő urak közt (kik sohasem a szerkesztésről meg az ország sorsáról beszélnek, csak szabóról, suszterről, cigarettekről, kártyás urakról, forgalomban lévő kisebbrangú s rendfokozat nélküli művésznőkről). György engedelmesen fuvarozza a bandát budai korcsmába, szigetre, ligetbe, egyik táncpavillonból a másikba, gavalléroskodik a fiúkkal késő hajnalig, örül, hogy pusztul az idő, de alig-alig hallja a beszélésüket, mintha csak vatta volna mind a két fülében… nappal is, amikor aztán ez a társasága sincsen (mert a legények alszanak vagy egyéb érdekeik és mulatságaik közt cirkulálnak) s kiszáll cél nélkül a járdára vagy a kocsiját fordítja jobbra-balra, szokatlan utcákba, kieső kerületekben, nappal is mindig olyan nagy csendet sejt a városon, mint télen, mikor az első komoly havazás után úgy meghalkul a villamos, meg a kocsizörej és a járdák népe valami meglepő bágyadtságban, ámulatban látszik közlekedni. Györgynek a tekintete meg-megragadt pince-műhelyek fölé mázolt fakó neveken, nyitott ablakú mezzaninokon lámpa mellett, púpos tartással ülő szabó-segédeken, beteges arcú, vén embereken, akik az emeleteken lenézegetnek az ablakból, kofa-állomások züllött gyümölcsein, szegénysorsú, fonnyatag virágain, öreg asszonyokon, meg kicsi lányokon, akik valami ismeretlen rémülettel futnak a falak alatt, a délutáni kiadásokkal, úgy híresztelve a lapcímeket, mintha segítségért sikoltoznának… meg vakokat vett észre lépten-nyomon, akik magukra hagyatva, tapogatóznak a balkézzel előre a levegőbe, meg sántát, sántát, sántát látott, akik ezeket az erőszakos nyomorék lépéseket gyakorolják itt az ember előtt, egy életen keresztül (néha két sánta úgy megnézi egymást, mikor szembe jönnek), meg elkapták a György szemét a sarkon a féllábú cipősubickolók, meg azok a selejtes alakok, akik -205- a falhoz támaszkodva, meg a járda szélén agitálva, rázzák a bajuszkötőt vagy a cipőzsinórt a gondjaikba lógatott fejek elé. S azok az ütődött emberek az utca népe közt, akik magányosan gesztálnak és hadarnak az orruk alatt valamit, amire már nem kíváncsiak a bolondok házának a doktorai… oh, e rendhagyó boldogtalanokért, meg minden égéses képű, varrott nyakú szegény emberért, meg szegény asszonyért, meg mind az ismeretlen, véletlen valakikért, akiknek pillantása odafutott az ember szemébe, olyan bánatot, olyan felelősséget érez az ember hirtelen. Mintha titkolnánk ezek előtt a nevünket, mintha bujkálnánk előlük a magunk takarosabb életével, s mintha haragot tartanánk a szerencsétlenekkel, hogy elnézünk róluk és soha, soha meg nem állunk megérinteni a kabátjuk ujját, szólani hozzájuk, egy szót odaadni nékik, a mellünk mélységéből. A szívünk, mint a dadogó, örökösen döcögtet valami hangot, valami igét, amit egy életen át nem sikerül meglelni. Van-e jogunk itt a földön, ezek közt a riadt nyomorultak közt, remélni, sóvárogni, álmodozni, célt és boldogságot keresgélni magunknak, még csak egészségesen lélegzeni is, vajjon?

A nőktől, a könnyed, szellős, varázsos nyári nőktől, fehérben, rózsaszínben, tengerzöldben, a tündéri fehér cipellőikben, azoktól sem akar ez a gyászos ember felüdülni. Mintha nem látná, vagy nem fogná fel a szépségüket, oly közönnyel nézegeti, hogy szöknek fel, megfeszülő karcsú lábszárukkal a villamosokra, hogy hullámoznak el a járdákon, mohó, titkos kis thémáikkal, hogy özönlenek le a szigetre, mint egy virágfolyam, azon a fia-Margithídon, meg milyen csodálatos, bájos képet adnak a cukrászatok babéros terraszán, az összemosódó színeikkel, viruló kalapocskáik alatt, mintha óriási arrangement pompázna ott, vagy andalító ünnepi felhő ereszkedett volna le ide az épületek tövébe. Itt-ott meg találja nézni egy szép leány (vagy asszony? nem lehet ebben a kislányszoknyás nőtengerben disztingválni), megnézi az unott, csontos, barnaképű urat a kormánynál és utána is fordítja a járdáról a fejét pillanatra, vagy ha gyalog van György, -206- fölvetődnek rá szép szemek, gusztussal, önkéntelen… de neki mind e szép és csinos és üde, fiatal nő mintha báb volna, vagy kép, semmi meglepetést, semmi hangulatot nem okoz a tétova figyelgető sétálónak. Azt érzi ez a György, hogy ez a sok-sok példány mind csak utánzat, mind nem az az egy édességes, boldogságos másik, aki a szívünket hozta a teste csodálatos szekrényében a földre. De hát vajjon mért kell ezt ilyen megrögzötten érezni néki, hogy ez a többi mind hideg és üres és fölösleges? Nem kerülhetett az a szív, mint a vándorserleg, hirtelen egy másik női kebelbe? Ha bekötött szemmel indulna e tündérsereg közé s a kezét kinyujtaná, s az elsőt vonná magához, amelyiknek a karját érintette… hiszen Valentine-t is oly véletlenül, oly váratlanul találta az útjában. Se király, se kormányzó nem mutat alá az alattvalók milliói közé, hogy: te ifjú, neked ezt a kisasszonyt szemeltük ki, meg te: hajadon, neked emezt a legényt javasolja a mi bölcseségünk, amely a ti boldogságtok felett töprenkedett. Sem az égből nem akar zengő hirdetés hallatszani a földre, hogy a legmagasabb Érzés és Törődés a sejtelmetlen halandó fiatalságból ezt amahhoz és amazt ehhez utasítja, név és személy szerint. Hátha az első volt tévedés és a második lenne az örökre szóló boldogság. Hátha mindegy is, melyik, hátha babona, majomhit az, hogy keresni, válogatni kell azt a másik szivet, összemérni a miénkkel, mint egyik kész cipő talpát a másiknak a talpával; hátha mind egy tészta, mind egy sütet ez a végtelen sok Évája a földi paradicsomnak, akár az egy pékségből kihordott kiflik, csak fel kellene nézni s egy bájos, kedves, fiatal leányalak után elindulni megint, igen, csak ki kéne már lábalni egyszer ebből a letörtségből, ebből a tehetetlen epekedésből, búbánatból. Csakhogy éppen ez a bódult kín, ez a valószínűtlen hiányérzet, ez a hiú visszavárás, mely gyöngít, mint a betegség, ez nem engedi Györgyöt talpraállani… ez a fájdalom, ami most vendégeskedik a lelkében, mintha húga volna annak a régi fájdalomnak, ami Györgyöt foglyul ejtette tizennyolc esztendős korában -207- mikor az édesapja hirtelen meghalt, éppen a György érettségije után. Hát mégis olyan mélységes mélyre tudott az a fehér kezecske nyúlni, az élete gyökereit felszaggatni? Az apánkkal, meg az anyánkkal is véletlenül kerültünk volna össze? Hiszen mi nem választottuk meg őket előre az emberiségből, csakugyan s a szülők sem ismerték azt a gyermeket, akinek a világrajöttéért sóvárogtak. Ha nem ez az én, hanem egy tőlem elütő természet, más ész, más felfogás, egész más lélek volnék, ha valami más forma foszlány szállott volna ide akkor a Végtelen titkos ködeiből, hát azt a másikat is éppen úgy elfogadták volna gyermekük gyanánt, mint engemet. Mi hát az, ami olyan élet-halál-közösség gyermek és szüleje közt, micsoda eszméletzavaró rémület az, amit akkor érzünk, mikor az édesapánkat eltemetik: mintha a tulajdon érzékeny testünket és a tulajdon drága szemünk világát ásnák el a sötét föld alá. A kedves megszokás sérelme volna csak, gyöngeség, önzés? Megtámadtatva sejtjük talán magunkat elbizakodott biztonságunkban, hisz mi itt akarunk maradni, mindörökre, akár egyedül a kihalt földgolyón. Ne bántsatok kétségek és kérdések, oh istenem, nem lát az ember, a lét homályain keresztülnézni nem is elég a Nap világítása nekünk s lám, olyan gyönge szemet is kaptunk, csak ezt a megnyugtató köröcskét csináljuk a szemünkkel a végtelenből.

Úgy hiányzik Györgynek az a másik megismert lény, mintha a szó született értelmében a hozzátartozója lett volna… néha affélét érez, mintha hűdött volna a jobb oldala, mert annyit oda volt simulva, ragadva Valentine, mikor karonfogva sétálgattak a budai kertben, a Bürü kiséretében tett budakörnyéki kirándulásaikon, az erdei, mezei sétákon, meg Velencében… megesett, hogy hátrapillantott azért egy elosonó leány után, egy illat, egy hang, egy kalapforma rántotta hátra a fejét, meglepően, megdöbbentően; aztán lehajtott fejjel ment tovább, figyelve, hogy nyugosznak el lassankint a szíve vad lökései. S aztán előfordult, némely óráján, hogy meg is állott így hátranézés után, ott ragadt a szeme egy-egy szerelmes -208- páron, amelyik távolodott, sietve, mintha boldog virágos kapu felé igyekeznének; vagy odameredt egy közeledő párra néha, fiura, leányra, kik lankadtan, elfogulva jöttek egymás mellett, mintha nehéz, fojtott zenét hallgatnának útjukban. Hivatal után vár ott egy leány a köruti sarkon, fiú jön, előre emeli a kalapot, a leány a kezét kapja fel, elébe lép, azután a karjába illeszkedik és odaszorul a vállával hozzá, felnézve az igénytelen fiatalember szájára, mintha világmegváltó eszméket hallgatna s úgy megy rézsútosan, szinte viteti magát, súlytalan, öntudatlan. (Szegény György is a minap karonfogta Pipit a korzón, oly rosszul esett már ott neki lógázni a jobbkarját.) A cukrászatok előtt is annyian vannak letelepedve kis asztalnál, ketten, kettesben… meg az uttesten is elpuffog szemtelenül minden öt percben egy autódaxli, a kosárban nyakig bele van süppedve egy női apróság, kipirosított fejecskéjét üdén mutogatva, mint a hónapos retek. Hallotta György a németektől, hogy náluk ezt a járművet Brautomobilnak nevezték el… óh, milyen szívfájdalom ezt is annyit észrevenni.

Máskor meg éppen olyanokat vesz észre, mélabús kóborlásaiban, akik egyedül járnak az alkonyat szerelmes mennyezete alatt, fiukat, embereket, akik pártalanok, elhagyatottak. Akik a bezárt Nemzeti előtt azon a flaszteros tisztáson ácsorognak, ábrándos kis nyakkendőcsokraikkal, pálcikájukkal, nézelődve, merengve, mintha valami tündéri megoldásra várakoznának itt; meg akik a kávéházi terraszon ott ülnek a megmelegedett két pohár vizük előtt, ki-kinézve egy kellemesebb nőalakra abból a vígasztalan ujságból; meg azokat a sapkás fiatalokat, akik ott nyújtogatják a nyakukat a kiadóhivatal előtt, ahol a prágai meg a barcelonai football-eredményeket kiragasztják, meg a hátratett kezekkel sétáló, hervadtképű, örömtelen öltözetü magános embereket, akik egyszer-másszor oly ámulva emelik fel a fejüket egy ragyogó, nevető, délceg szép hölgy elé… valami testvéri hajlamot érez György, a megesett szívével, összeédesgetni mindezt a szótlan, magános alakot, hogy menjünk együtt, -209- ahogy az árvaházi fiuk szoktak… És aztán este is, mikor egyszer-egyszer elszánta magát egyedül vacsorázni valamelyik csöndes vendéglőben, olyan részvéttel, olyan rokonérzéssel nézegetett át észrevétlen a magukban gondolkozva üldögélő urakhoz, akik a megrendelt fogást várják vagy az égő szivart figyelgetik a vacsora után és oly hosszadalmasakat köhögnek néha… egy idős úrtól volt a legmélyebben meghatva, ki valami feketetáblájú könyvet olvasgatott magában az étterem sarkában, késő este… mért nem lehet az ilyen magukra maradt lelkekhez közeledni az embernek, leülni szépen melléjük, beszélgetni, habozás és zavar nélkül, úgy mint a hajón szokták a világok idegenjei. Lehet, hogy egy második életben majd az ember szót fogad a tiszta ösztöneinek és helyrehozza mind a durva mulasztásokat, amiket most elkövet.

Volt egynéhány olyan napja Györgynek, mikor az utcára jönni se volt semmi kedve; jobban esett az egész délutánját odafent a szobája csöndjében eltölteni. (Éjjel nagyon szomorú percei voltak, míg el nem aludt: az árvaságot soha sehol olyan gyötrelmesen nem érezni, mint a hotelszobában, a legkrisztustalanabb némaságban, amit csak a halk liftnyöszörgések, rejtelmes járások és kattogások zavarnak, meg a szomszéd szobából áthallatszó névtelen köhögés.) Volt egy új studiuma Györgynek, amelynek ezeket a délutánjait szentelte: mit gondolnak? Kérem a tánc dicső tudományát nyeli magába a mérnök úr, aki rendesen trigonometriával és magasabb arithmetikával szokott mulatni. A hallnak az ujságos fülkéjében fölfedezte a Tánc című folyóiratot, másnap meghozatta visszamenőleg az egész évfolyamát; azután egy nehéz albumot hozott haza a Váci-utcai könyvesboltból, amelynek a Tánc története a címe… s minden tárcát és vasárnapi csevegést elolvasott odalent a Hungária kávéházában, ha látta, hogy a táncról mesélnek neki benne. Hát már beröpködte a képzelet szárnyain a legkülönbözőbb világokat és századokat, értesült felőle, hogy a tánc együtt született meg -210- az emberiséggel, vagy talán még hamarabb; megolvasta, hogy az operák a balletből erednek s a ballet az ókori vallásos szertartások hajtása, hogy az éneket, az imádságot a tánc előzte meg a szentelt helyeken, sőt megelőzte a trubadurok, igricek és samánok, a Homérok és Hafizok malasztos, magasztos és mézes versét, mert a csaták fordulatait és a szerelmes hódolat hajlékonyságait nem harsogó s nem lágyan zengő igékkel, hanem gyengéd és szenvedélyes illegéssel-billegéssel, azaz vad és ijedelmes és ádáz és ujjongó remegéssel és taglejtésekkel és ugrándozással híresztelték, illetőleg fejezték ki. Sőt megtudta, hogy a legősibb diplomáciai nyelvet is a tánc képviselte, lévén a követek kiképezett táncosok, akik mimikával és gesztálással tárgyaltak a másnyelvű emberevő fejedelemmel, ha békét, vagy ha háborút kellett azokkal kötni. S kitudódott a György sürgős olvasmányaiból, hogy a megváltó boldog zene is az édesanyját tisztelheti a táncban, mivelhogy a legelső vad népek fiai, hadba való menetelésük alatt rithmikus lépésekkel tartották a tér- meg a távközt a soraikban és aztán a gyorsabb, vagy a lassabb menetet, meg a megállást, meg a szaladást a csapat szélén haladó pucér leventék a combjaikra való csattantásokkal dirigálták; az a hely persze sajogni kezdett egynéhány kilométer után, egy élelmes harcos aztán erős bőrt kötözött oda magának és azt csapkodta kedélyesen, huncútul kacsintgatva a többi szárnytisztes felé… így született a dob… Meg aztán felidézték az olvasmányok a dervisek örjöngő táncait, a babonás indiai táncorgiákat, az indiánok haditáncait, a pestisek és éhinségek s minden fajta katasztrófák utáni táncos mániáját népeknek, nemzeteknek; igaz, a tánc betegség is az emberiségben, hiszen minden kórháznak van vitustáncosa… hanem boldogság és egészség is a tánc a világon, az albumban ott az a sok elragadó kép a bájos, ünnepélyes, poétikus mult és régmult táncokról… s aztán annyi szépségét, nüanszát tárgyalják ezek a tanulmányok és csevegések a mai táncoknak is… élvezheti is mindezt, aki ért hozzá. -211-

S György lelki s testi szemei előtt és folyton magyarázta a Természet a magáét: táncol a föld népe mindig és mindenütt, táncos lejtéssel szokták kört járva a gabonájukat csépelni a szumatrai bennszülöttek, énekelve; bokázik a pityókos ember a szekérúton hazafelé s megrántja a derekát, összeveri a bokáját, megüti a tarkóját a magyar a vásárban a lacikonyha előtt, jókedvében, már csak a piros kolbász sistergésére is… táncolnak a kis gyerekek maguktól, s táncol a hab a Dunán, a láng a tűzön, a füst a levegőben, a virág a szélben, a csillag a felhőben, a ló a lovas alatt, a kecske a gyepen, a kígyó az orfeumban, az elefánt a cirkuszban, a szitakötő, a szúnyog, az esti pille, mind táncolni próbál; még a tücsök a mezőben, az is rajba gyűlik a megsült fű felett hopszasszázni… táncot jár a darumadár, s táncolni gondol mind a veréb, mikor úgy ugrándoz, a szárnyát emelinti s kapkodja a fejét az ágon, meg mind a fecske, mikor andalogva keringet és feljebb-lejebb ingadoz és repes a szárnyaival… szegényke talán sohase is repülne, csak jobban tudna táncolni, mint repülni!

György megint el akart aludni; most jött be a fürdőszobából s visszafeküdt, még egyet szunnyadni. Reggel vetődött haza, hét órakor. Most déli félegy. Poóy Palya keresi… hacsak nem álmodik!

– Azonnal, mondják meg kérem őméltóságának, legyen kegyes öt percre a hallban helyet foglalni.

És letette vakon a hallgatót. Az odaesett a készülék mellé, az éjjeli szekrényen.

Istenem, Palya… mi ez? György, míg öltözködött, oly rohamosan, mint a tűzoltó, joformán gondolkozni se tudott a feje el nem oszlott gőzétől (két -212- üveg franciát nyelt egymaga az éjjel), meg a szíve verésétől. (Úgy rázkódott a melle, mint a rosta.) Valami vésztrombita hasított az agyán keresztül. A válásról lesz szó! Állok elébe! Majd meglássuk, mit akar, hogy kezdi; milyen fagyos lesz ez a jólnevelt úr, vagy micsoda kíméletlen hangot vesz elő s miféle brutális szemrehányásokkal mer majd rátámadni. Egy esengő csengés visszhangzik valahonnét a György ködös lelkében, mintha a sötét vizen valami parti fény cikázna végig… de az elszántsága, a hidegvére, biztonsága erősödik, míg a gallérját gombolja, s a nyakkendőt szilárd ujjakkal sürgősen megköti. Szüksége lesz minden energiájára, fölényére.

– Szervusz, Gyuri! – Palya fidélis vállonlegyintéssel otthagyott nevetve egy másik gabardinos urat és siet György felé vidáman, mind a két kezét nyujtva neki: – Nohát kérlek, téged is elég régen nem láttalak. – A legfrissebb reggeli kedvvel nevet a szemébe s rázza meg a két kezét, azután a két karján szorít egyet barátságosan. – Hogy vagy, barátom? Nem zavartalak, kérlek?

– Köszönöm, dehogy, bocsánat… – György sehogyse tud hangot, szót, frázist találni. Igyekszik szembenézni Palyával és valami elfogadható arcot csinálni.

– Hallottam félfüllel, pajtás, hogy Pesten vagy, erre voltam, gondoltam, megnézem már ezt a gyereket…

– Igenis… bocsánatot akartam kérni, hogy nem fogadtam azonnal… és hogy itt a hallban… tudniillik két svájci úr volt fenn nálam, akikkel valami találmányom dolgában tárgyalok.

– Áh? Svájc? Gratulálok, Gyurikám. Fényes! Hát találmányaid is vannak?

György nem is akarta a találmányait említeni Csak a lump fölkelést akarta fedezni s mint a megszeppent diák, az első kifogással rukkolt ki, ami eszébe jutott. -213-

– Igen… (folyton vergődött, hogy a Palya címzését kikerülje. Mit mondjon: Palya papa? Azt többé nem lehet… vagy kedves bátyám? Uram? Méltóságod? Nem tudja, mit kezdjen evvel a jókedvű emberrel.) Igen… tudniillik két találmányon is dolgozom… az egyik a rotor-hajók hydrodynamikai elveinek a repülőtechnikára való átvitele volna…

– Értem, sejtem! Kolosszális, kérlek. És a másik? Roppant érdekel. Üljünk le talán ide, Gyurikám. Sohse beszéltél nekünk erről a dologról.

– Köszönöm… Nem akartam eddig előhozakodni vele… még ma sincsenek a terveim teljesen kidolgozva…

– Az nem tesz semmit, fiam, fontos az idea, az pedig brilliáns. Szóval a másik?

– Dehogy, dehogy, sőt, Gyurikám. Ezek az ügyek engem, kérlek, mindig a legbehatóbban foglalkoztattak.

– Igen, hát az a világür magasrezgésű elektromos hullámainak a transzformálására vonatkozik… tudniillik mint gépész- és elektromérnök, érdeklődöm…

– Én is, édes fiam, a legnagyobb mértékben. Kérdés, mi a célod azzal a transzformálással? Gyujts rá, Gyuri fiam. Kicsit meghúzott ez a kánikula. Nem vagy beteg?

– Oh nem, kisztihand. De… az egész valami szerény szakmabeli kísérlet, vagyis magasfeszültségű árammá gondolom transzformálni… praktikus célja van, olcsóbb áramtermelés…

– Ez az! Benne vagyok! Meg fogjuk csinálni, fiam. Ezt nevezed szerény kísérletnek, barátom, ez zseniális! Korszakalkotó, kérlek! Hozz össze azokkal a svájciakkal, majd én képviselem az érdekeidet, kérlek.

György lesüti a szemét. A svájciak kényelmetlenek neki. Nem is a találmányain járnak most az ő heves gondolatai. Fölveti a fejét, nincs már türelme, el kell kezdeni valahogy ezt a témát. Mélyet szippant a cigarettjén, -214- azzal vesz egy szíverősítő lélegzetet. Mosolyogni is sikerül, amint halkabban megszólal:

– Mintha valami fontosabb kérdést kellene tisztáznunk először, ugyebár… kérem.

Palya odacsillog a György szemébe, kicsit ráz a fején, nevetős arccal, az ujjával összekötőjelet ránt a maga, meg a György melle közt:

– Már mint mi kettőnknek, kérlek? Engedj meg, édes Gyurikám, nem üthetem bele az orromat két embernek a legszorosabban vett magánügyébe.

Kínos. Úgy tesz, mintha nem is érintené a dolog. Az apa. Hát akkor miért jött? Vagy micsoda érdeke lehet a másik felet itt zavarba hozni s dadogásra kényszeríteni.

– Mégis, hiszen arról van szó, nemde, kérem, hogy a dolgot dülőre juttassuk?

– Nagyon helyes, hát juttassátok is, kérlek, dülőre, ha már egyszer dülőre kell juttatni.

Mit csináljak már veled? György kettőt is szippant és a füstjét gondosan elzavarja a Palya orra elől, míg egy újabb mondatot össze tud kovácsolni:

– Mindenesetre, édes fiam. – Palyának a hangja csupa gyöngédség, csupa előzékenység. – Föltétlenül kívánatos, kérlek, hogy ha tisztázni való kérdéseitek vannak, hát azokat tisztázzátok. Mindenesetre kérlek.

Nem tudja hirtelen folytatni. Oh, hiszen ha ki lehetne most nyögni, hogy mit óhajt…

– Magam is, édes Gyurikám, hidd el szívből óhajtom, hogy minden kérdéseteket tisztázzátok és hát a legtökéletesebben rendbe tudjatok jönni a dolgotokkal.

És Palya a lift felé kapja a fejét; elegáns asszony lépett ki a villanyfényes ketrecből. Palya utána köhintett komolyan és összevont szemöldökkel kíséri a hölgy alakját a kapuig.

György tanácstalanúl, kínlódva figyeli a Palya derült rózsaszín arcát. Fiam, sőt édes fiam és Gyurikám… ilyen napra legalább felfüggeszthetné a mézes modorát! Ő nem tudja feltalálni magát ilyen simaszavú gentlemannel szemben. Égetni kezdi már ez a símogatás, mintha lángok círógatnák!

– Hát azért gondolom, hogy mindnyájunknak kellemesebb volna, ha barátságosan esnénk túl ezen a… minden részleten… ha bizonyos harmónia…

– Az, kérlek! A legszebb harmóniában kell, hogy végződjék a dolog, fiam. Én a magam részéről boldogan leszek a segítségedre, kérlek. Talán méltóztassál majd átfáradni hozzánk most valamelyik nap, ebéd után…

Hogy? Odamenni? Ezt a lehetetlenséget ilyen könnyen, ilyen egyszerűen kimondják előtte… hogy ő még egyszer azon a Trombitás-úti vasrácsos -216- kapun betehetné a lábát? Alig tudott itt a széken egyenesen ülve maradni. Gyötrelmes mosoly erőlködik az ajkain:

– Ó, hogyne, fiam, itthon van a gyerek. Mi ketten, kérlek, a világ legszebb helyén nyaralunk: Budán. Hisz éppen azért bátorkodtalak invitálni, Gyurikám, hogy találkozhassatok, megbeszélhessétek a problémátokat…

György szemében egyet rendül a világ, ragyogva, mintha tükörrel mennek el az utcán keresztbe az ember előtt.

Palya levette a monoklit, meglehelli, a zsebkendőjét előveszi, törüli figyelmesen az üveget:

– No igen, el akartok válni, gyerekek. Nem kellettek egymásnak, kérlek. Nem illettek össze, természetesen. Nagyon egyszerű, édes fiam. Semmi rendkívüli nincs benne. Majd aztán megtalálja a megfelelő párját az egyik is, meg a másik is. Nem féltelek benneteket, barátom. Hát látod nem lesz semmi kontroverzia köztetek, mehet kérlek minden a legsímábban a maga útján. S amellettt a legjobb barátja maradhat az egyik tisztelt fél a másiknak.

A monokli már ott ragyogott a jó Palya szemén. Felállott s bizalmasan nevetett a György szemébe, amint szeretettel a vállára veregetett félkézzel:

– Hát csak jelentkezz, Gyurikám, mennél hamarabb, ne félj, nem harapják le az orrodat.

Mikor egy erős kézrázás után Palya becsusszant a forgóajtó szárnyai közé, Györgynek a keze még kinyújtva marad ott az ajtónál, mintha tovább kínálná… oh, istenem, ha Palya nem engedte volna most el ezt a jobbkezet, ha magával vitte volna… ezt az egész kart, hogy egy drága gyönge rózsaszín nyakat átöleljen.

Felszáguldott a szobájába. Három, négy, öt lépcsőt ugrott egyszerre. Odabent össze-vissza hányta a könyveit, a rajzait, az ágyról a diványra repítette a -217- pizsamáját, a bőröndöt is lekapta a szekrényről, nem tudta mit akar vele. Felrántotta az erkély ajtaját, kinyitotta a száját, szinte rákiáltott a tündöklő Dunára! Vagy tíz percig járt, mint a fölingerelt fogoly azon a három lépésnyi balkonon; aztán aaah! belesóhajtott hangosan egy kis cserép muskátliba ott az erkély szélén és úgy tartotta behunyt szemmel az arcát a puha, meleg virágocskák közt. Hangtalan, szinte lopva, hogy fel ne ébredjen a muskátli, meg is csókolta a bizsergető szirmokat. Azután bevitte a szobába a cserepet és meglocsolta az üveg vízből a szikkadt fekete földjét…

Ebéd után pedig azonnal szabadságolta Pipit (ellátván őt egy kis pénzmaggal), avval, hogy éjjel-nappal dolgoznia kell egy darabig valami nagyobbszabású megrendelésen. És csakugyan nekikönyökölt még azon a délután a kiteregetett terveinek. De minden öt percben az ablakhoz szaladt. Meg a szekrényt nyitogatta. Fésülködött és kefélkedett. Másik nyakkendőt kötött. Megállott a tükör előtt, a két szemére vett kezeivel, abba a vak két tenyérbe nézve, ha ugyan betett szemekkel abból a sötétségből is láthatni valamit. Még lábujjhegyre állogatott, s tapsolt csodálatosan, aztán felkulcsolta a kezeit a plafond felé, hosszú percekre. S aztán, mint a bolond, levágta magát a díványra, légzési- és hasizomgyakorlatokat végzett, míg csak azt nem sejtette, hogy kimerült. De nem merült ki, dehogy: amint felállott, azonal fejest ugrott a vetett ágyba s aztán a két tenyerét szétterpesztve, a két lábát lassan, ingadozva emelte a plafond felé. Tótágast állott, korrektül. A cipője sarkát odafent összeverte háromszor.

Két napig bírta a várakozást. Harmadnap ebéd után telefonozott Palyának…

– Hát édes Gyurikám, sajnos… Valentine hirtelen elutazott. Igen kérlek. Mégis csak úgy gondolta kérlek, hogy elmegy valamerre… bizony, azt se tudni még; majd megírja, hol van. És hát éppen -218- ezért kérlek, nem is kívánom, hogy ide fáradj pajtás, egyelőre talán el is odázhatjuk az ügyet, úgy sincs sok értelme Valentine nélkül… no ugye. Hanem, hallo? kérlek, én majd benézek hozzád, szeretnék már azokkal a svájciakkal összejönni. Majd a körmükre nézek, ne félj semmit, Gyurikám…

György, mikor a telefonnak vége lett, a kezét a homloka felé emelte, de az a kéz félúton odaesett a falnak. Éppen a csengőgombos üveglapra tenyerelt.

Mit parancsolna? Inkább könyörögne, a két ijedten bámuló szemével rimánkodva látszik valamit kérdeni:

A liget fái már beiratkoztak az arany évadba, a budai dombokon itt-ott kellemes, egészséges rezesség tünedezik, afféle, mint némely sportoló asszony arcán; az utca tele van az őszibarack illatával, szerelmesebbek a délutánok, mint májusban, korai lámpagyújtáskor a lombok, válogatott leveleikkel, ígéző árnyaikat moccantják álomszerűen a világított, sápadt járdán… Még az ilyen édes őszi estén azt merem hinni, különb gyönyörűség éjfélig, meg éjfélen túl ezeken a járdákon vonulni, beléámulni a flaszterra vetített falevelek megfoghatatlan merengésébe, szinte szenvedve, ha kénytelenségből rálépett az ember a levelek szentséges szép árnyékorcáira… igen, mint például beülni a nevezetes Butik izgatott, forróságos, csak piros-fehér villanyocskáival kápráztató, de semmi csodát és semmi ujságot nem igérő szűk hajlékába. De a Butikba már szeptemberben siet az a publikum, amelyik Pesten is habit-ba, illetve esti gyöngyeibe öltözik, mikor nyilvános helyre ruccan. A Butikot nagyon szeretik a társadalom egyes rétegei, valamint a Butik is szereti ezeket a rétegeket, már mint bizonyos nivótól fölfelé. Hiszen ezekért a rétegekért nyitotta ki diszkrét boltajtaját, -219-
-220- állította sorba a falhoz intim, kicsi pamlagjait, asztalkáit a teremben, a vonzó madárfészeknyi fülkéiben; ezekért a rétegekért tette oda a legdrágább jazzt a sarokba s ápoltatja, mint valami teint-t, a tánc alá szolgáló parkettet.

Éjfél felé jár, jó hangulatban duruzsol a társaság, a jazz, mintha valami kis morfin-ájulatot muzsikálna, az új tangót andalogják a mosolyos párok, ahány pár éppen megfér egymástól ezen a fukar parketten.

Itt van György is… Csete Pipivel van, persze, meg egy ponny színésznővel, akit Pipi tukmált rá, remélvén, hogy György szenvedő szívét megváltja majd evvel a gyöngéd baráti gondviseléssel. Egypárszor elviselte már a szenvedő, hogy a vidám kis fitosságot elhívja Pipi vacsorázni (azt állítván, hogy az úgy hozzátartozik a terítékhez, mint az angol mustár), de a szinésznő-sarjadék György iránt való komolyabb érdeklődése mindezideig hajótörést szenvedett, mint mondani szokás. A családi nevét minden alkalommal frissen elfelejtette György, nem szokván eleget a szeme Pesten a színlapokhoz, csak a keresztneve ragadt meg a fejében. Tintinek hívták, élőszóval és nyomtatásban.

Mikor ma este itt letelepedtek az asztalkájukhoz, (amelyet előre megrendelt Pipi), György egy pár percig elhallgatta ezt a Tintit, aki nagy lázzal mesélte neki a próbák eseményeit, meg a kilátásba helyezett nagyobb szerepei felől tájékoztatta odaadó bizalommal, mert hisz ez még mind a legszigorúbb titok a színháznál. Pipi ezalatt erre-arra szólogatott, ismerős asztalokhoz, meg át is kelt egynehány társasághoz perces vizitekre. György tekintete a Tinti folyékony előadása közben lehanyatlott a kicsi színésznő képéről a kezére, arra, amelyik ott játszott az abroszon a pezsgőkeverő kanálkával. Tinti hamarosan rajtacsípte Györgyöt a szórakozottságán s odakapott a kiskanállal a barna ökölhöz, melyben a könnyű pohár állott az asztalon:

– Nem is figyel az emberre, nézd csak. Azt a buta gyűrűmet bámulja! – De nevetett, nem haragudott. Egész életecskéjében nem tudott ilyen rendesebb úriemberre megharagudni. -221-

– Nagyon szép gyűrű, gyönyörű. – György gyöngéden igazolta a hanyagságát s oda is nyúlt, megcirógatni az ujja hegyével a pöszmétényi solitaire-t. – Vajjon mennyi az ilyen gyűrű értéke? (Csak hogy ne kelljen nehezebb kérdésen gondolkoznia.)

– Ajándékba kaptam, nem kérdezhettem az árát. De ennek édesem, tudom pontosan. Tizenkét melont ér. Mert minden esetben három melont kapok rá a zaciban.

– Hanem tudja, édesem, – és Tinti elvonta György kezét a pohárról – milyen szimpatikus maga evvel az egyetlen vékony karikával? Az ilyen férfi az izlésem, látja, aki nem használ ékszert. Még azt a nyakkendőgyöngyöt se szeretem látni, nem férfias, igaz? A jegygyűrűt különben imádom a férfiakon.

György már kihúzta az ujját a Tinti simogató kezéből. A pillantását is félrekapta s aztán picit megcsengette a pezsgőspoharat, játékból:

– Erre mindenesetre jó az ilyen gyűrű az ember kezén… – s nevetett egy-két gyönge taktust.

Szokta ezt a kis zenélést gyakorolni magányos vacsorái alatt, meg a kávéházi terraszon, a Hungária előtt, mikor az ujság nyomtatását hiába próbálta már követni s a Dunaparton előtte zarándokló villamosok rakományát bámulta… tin… tin… mert várt, várt, mint az eszelős. A szerelem ottmaradt a szívében, ahogy a gyűrű ottmaradt az ujján, igen és úgy szorult a Valentine neve a szíve körül, mint ez a karika a balkeze névtelen ujja körül… várt, remélt; egyik nap ha azt érezte, hogy no már sikerül lemondani, megnyugodni, nem bánni, összecsukódni, kialudni, befagyni: hát másnap kétszeres vagy százszoros türelmetlenséggel követelőzik rajta az éhező-szomjazó szerelem. Palya egyre sűrűbben talált a Hungária felé járni s Györgyhöz egy szóra felnézni, de folyton csak tréfákat mondott és rejtélyeskedett, mikor a Valentine holléte s az érkezésének az időpontja felől próbálta György -222- faggatni… a féltékenység ejtette meg a veszteglő embert és keservesebb kínt kóstoltatott vele, mint a szigetek maláriája. Maradt, maradt; pedig hányszor eldöntötte, hogy itthagyja ezt a gyehennát és rábízza az első dr. jurisra a válását, csinálja az, ahogy akarja… azután mindig azt érezte, hogy ekrazitot vinne el a testében, amely a világ túlsó szélén is felrobban majd benne… s csodát várt minden másik reggelre, álomjelenetet, amelyben, mint az elveszett kis testvérek, találnak valami gyönyörű kastélyos tájon egymásra.

Ma különben megint az a gyönge, bolondos, magányos délutánja volt. Órákig cirkált mindenfelé; estefele a Hunyady-téren találta magát; fáradt volt, odadült egy benzinkúthoz; éppen szemben kellett lenni annak a tánciskolának az emeleten, hogy György olyan keservesen sóvárogva, bánkódva, képzelődve nézze sokáig azt az olcsó, naív életörömet az ablakon átal; és ott fiúk jöttek, egy tucat vitatkozó diákféle, kicsi jelvényekkel, azok aztán megállottak a téren ott közel és hát elkezdtek charleston-lépéseket fitogtatni, mind egymástól külön ugorva bokázott és nyujtogatta a féllábát, mintha megkergültek volna; György pedig figyelte suttyomban az ügyességeiket, mohón, irigyen: a végén pedig mosolygott utánuk, mikor továbberedtek kacagással és egymást hátbapüfölve, oh, igen, szeretetet lehelt a gyerkőcök után, olyan eperédes szeretetet, amilyen azok szivében érik, akik életükben a csalódással sétálnak karonfogva.

Itt, a hiú Butikban, elkönyökölve Tinti őkicsinységétől (kinek Pipi szerencsére valami most szerzett ragyogót kezd elmesélni), György lankadtan, semlegesen nézeget a táncba (a bértáncos ifjú odamosolygott egy párszor hozzá s ő diszkréten, gyengéden biccengetett neki vissza), meg nézeget ártatlan idegenséggel az asztalkák felé, szinte valahogy távolabb látva s halkabban hallva az extra népet, mágnásokat, vívókat, vivőröket, lipótvárosi fiakat (kik szép számmal vonultak fel, már június óta nem látták a grófokat), meg a dámákat, dámácskákat a mágnások oldalán, akik felé Györgynek bizony nem volt elég orientációja, hogy -223- tudhassa, melyik grófnő s melyik csak mannequin, mert a szép társaság valami irdatlan volt ez előtt a más felé nevelkedett ember előtt s hát némely Tekla jobban is tud ragyogni, mint az igazgyöngyök… el volt az esze foglalva s elmulasztott érdeklődni Pesten aziránt, hogy kicsoda ez az úr, vagy kicsoda az a dáma… Az egész gyülekezetre csak úgy eszmélt itt, mint olyan másvalamikre, kik nem tartoznak ahhoz az emberiséghez, amelynek a sűrűségében ő vergődik, nem, ezek ünnepi kirándulók vagy mifélék e világon, hogy csak nézegetnek és játszadoznak s ezeknek nincs közük semmihez abból, ami fölött laboratóriumokban virrasztanak, parlamentekben cigánykodnak, törvényszékeken kedélytelenkednek, rendőrségeken sugdolóznak; nem tartozik rájuk a föld belében tolongó tűz, sem a csillagok kémkedése, sem a pólusok iratlan hava, sem a tengeren ólálkodó jéghegyek nem tartoznak őrájuk, sejtelmük se lehet azok felől, úgy, mint nincs sejtelmük a mi mindennapi öngyilkosaink felől, akik leugranak a Dunába. S egy messze-messze vizió vonaglott el egy percre ezek előtt a falra meredő, borult szemek előtt: ilyen négyszögű kis darab parkett, ahol ez a társaság táncol tovább, ha elhaltak az erdők és elhullottak a hegyek, ha nincs világ, nincs ország, ha elragadták, elmarcangolták mind a földet köröskörül, amit hazának ismerünk, hacsak ennyi maradt nekik, ez a parkettnyi, nem látják, nem sejtik, csak táncolni tudjanak tovább.

Észre se veszi, mintha hipnózisban ülne, micsoda szenzáció támadt ebben a percben a teremben.

Susognak, halkakat kiáltanak, sőt füttyengetnek, emelkednek is, nyujtogatják a nyakukat gavallérok és hölgyek egyszerre; a jazz elakadt egy pillanatra s a táncosnép elbotol a lépésből a váratlan eseménytől.

– Nézd már édes apuskám! – Pipi megrázza a György könyökét. – Oda nézz apuskám…

Most ül le az asztalkához, ott a sarokban a kicsi gázkandalló mellett az a csuda, aki a Butikban megjelent: egy álarcos, kurta feketeszoknyás másik nőalaknak -224- helyet mutatva s nem véve tudomást az ámulatról-bámulatról, amit okozott…

Ő maga is nő, persze s ő is olyan fekete selyem álarcot visel, az álláig csüngő csipkével, a fején fekete csipkekendő s a ruhája végig csupa fodros, csipkés fekete selyemruha, végig le a fekete selyem félcipellő sarkáig, mert éppen ez az, ami a nem mindennapi hatást okozta, hogy sarkig leérő hosszú ruha van a kecses mozgású, karcsú nőn; alighanem igen fiatal, csinos teremtés lehet, olyan üde testszin villan meg a fehér moll gallérkája felett… Különben a fülét se látni s a karjáról lógó csipkék alatt is fekete glaszékesztyűszár fut felfelé. Puhatollú, szürke legyezőt lebbent az arca, vagyis álarca előtt és talán jóízűt nevet az álarc mögött, amint szétnéz kiváncsian a reá csodálkozó s diszkréten zajló Butikban. A pincér egy percre eltakarja a hátával a publikum elől, aztán siet hátra, ő is vihog jobbra-balra s csak rángatja a vállait.

Pipi lefogja Tinti kezeit, aki tapsolni akart és majd felrepült a pamlagról örömében:

– Gyerekek, ezt a heccet, nohát még életemben… nem is bírja szöveggel a csodálkozását. Ez a hosszúruhás, legyezős hölgy, aki most hecc a Butikban, lehetne persze valami bájoló húsz év előtti festmény a kiállításon, valamelyik nemes francia piktortól, például Rippl-Rónaitól.

Mi ez? Álarcosbálról ruccant volna ide ez a rejtélyes kis donna, a duennájával? Szeptember még nem a bálok hónapja. Talán valami attrakció, mellyel a Butik tulajdonosa kedveskedik a publikumának? Táncosnők lesznek, alighanem mindjárt kiállanak majd a parkettre. Hanem a tulajdonos is tétován néz feléjük a sarokból és a két tenyerével adja a zászlójeleket erre-arra, hogy fogalma sincsen…

– Apuskám, itt valami fogadásról van szó! – Pipi szét is néz, úgy terjeszti hangosan a tipjét: – Fogadás, a fejemet teszem rá apuskám! Ragyogó dolog! Egy kis kontesz lesz… -225-

– Igen, reklámnak találta ki! Biztos valami bécsi! Nahát micsoda maskura! – de azért Tinti kicsit irígykedve nézi a maskurát, aki csak ül nyugodtan, legyezve magát, egy-egy halk szóval az egyszerű blúzos kisérőjéhez fordulva.

Már azért táncolnak, koccintgatnak, dudorásznak tovább; nagyobb heccekhez is szokva vannak a Butik vendégei.

Pezsgőt, ásványvizet hozott az álarcos nőknek a pincér. A legyezős dámácska az ásványvízből tölt, magának is, a másiknak is, koccint vele s aztán mintha összevihognának. Bolondos két figura! -226-

– Apuskám! Téged néz, figyelj csak kérlek alássan! – Pipi meglöki a György könyökét.

– De édesem, a nőcske le nem veszi magáról a szemét, csakugyan! – Tinti is erősen oda figyel.

– Tévedés lesz. – György már megint unatkozik; a mennyezet égőit szeretné megszámlálni.

– Őrülten érdeklődik irántad apuskám, becsületemre! Nohát ragyogó, gratulállak kérlek alássan.

– Majd hozzácsapom ezt a hólyagot, szemtelen! Bá! – le kell tartóztatni megint a Tinti kezét, mert felkapta már féltékenységében a felfújt zöld malacát az abroszról. Másik felől pedig Pipit kell Györgynek pacifikálni, mert Pipi egyre harciasabban kacsingat és köhinget a misztikus jelenség felé.

György csak legyint lankadtan. S az órájához nyúl. Jobb is lenne menni tán innen; kicsit bántó, hogy most már őt is figyelik egy pár asztal mellől.

Egyszer csak a legyezős, magaskesztyűs nő feláll, megfogja félkézzel az álarc szélét, másik kézzel a szoknyát csipi, s emelt fővel megy egyenesen hátra, hol nyitva van egy világos, kicsi fülkének a függönye. Végig kisérik a szemükkel a Butik vendégei, mosolyogva, sőt utána nevetnek itt-ott, egész szabadon. Egy dáma föllelkesedett váratlanul, azt mondja:

Egy erősen pirosképű gavallér pedig fölemelte az ujját és jóindulattal szólította fel a suhanó tüneményt, hogy azt mondja:

– Telefonálni megy, gyerekek, most hívja a bandáját. Mi lesz még itt apuskám, meglátjátok, becsületemre! – Pipi nem birt az izgalmával. Majdnem hogy utána szaladt az álarcnak.

Hát az lett, még pedig egy perc mulva, hogy a -227- pincér oda lépett az asztalukhoz és meghajolt György előtt:

– Ezt az urat kéreti a hölgy, hogy lenne szíves egy szóra befáradni a fülkébe. Igen fontos ügyben. – És a pincér belekedveskedett a György szemébe: – Nagyságos uram nagyon megnyerhette a hölgy tetszését…

Valami rémregénybe illene, ha nem a Butikban játszódnék a jelenet. Az álarcos hölgy félrehivatja az ismeretlen urat, oda az összehúzott biborfüggönyök mögé.

– Mit mondtam, nohát az én szemem, ragyogó! Rohanj apuskám! Te vagy a nap hőse kérlek alássan. Irigyellek édes apuskám, nézd, hogy tudja már mindenki…

– Mégis csak pofa kell hozzá, nyilvánosan elcsalni valakit a társaságomból! – Tinti megfogja a György kezét: – Azért se megy, megtiltom.

– Hamar, hamar apuskám, kihűl! – Pipi már segíti fel Györgyöt, taszítja, buktatja. Ej, de kellemetlen. Nézik. Nem lehet gyámoltalannak látszani, nevetséges!

Mikor a függönyt kinyitja, az álarcos hölgyecske ott állt az asztal előtt, még tartja a kemény selymet az arca előtt s mintha kéken csillognának azok a megbújt szemek, amelyek abból reá leskelődnek.

– Tessék! – azt mondja György, egyet biccentve kurtán, komolyan, amint a függöny szárnyát eleresztette maga mögött.

Egy-két siető lélegzet hallatszik az álarc szájnyílásán, azután egy halk, óvakodó, habozó hangocska jön az álarc mögül:

És akkor lekapja a fekete glaszékesztyűt, azt a csipkés lárvát és isszonyú nagyot kacag egy fehér-piros arc a György megrémült szemei közé…

– Szép, hogy a nevem el nem felejtette! – s kezdi a nevető tünemény a fekete csipkekendőt a hajáról lehúzni.

– Te vagy… te? – György mintha hanyatt akarna esni, megfogózik a függöny szélében, hátralépve.

– Csak nem fog elszaladni mindjárt tőlem? Eressze el uracskám ezt a függönyt, belátnak! Nem volna kedve mulatni velem is egy kicsikét? – A csipkekendő lent van, a Valentine szőke, szőke haja zuhog le a fekete selyem vállára, karjára, hátára…

– Ha nincs ellene kifogása Nagyságodnak. No, most üljön le szépen, vegye úgy, hogy a vendégem. Hiszen az urak is meginvitálják a hölgyecskéket. Mit iszik, kedvesem?

Kézen kell fogni a szédülő, remegő nagy legényt, úgy vinni a szűk pamlagocskára, leültetni, mint aki rosszúl lett.

– Én meghalok, Valentine – annyit tud kinyögni, a homlokát érintve, abból a homályos gerjedelemből, ami irgalmas dörgéssel és meleg özönnel szokott az égből a földnek adódni lángoló nyári napokon.

– Dehogy, soha, soha többet… – és a pajzánkodó szépségnek is elalél a hangja, ráteszi két kezét a György két öklére, a fejecskéje alá bukik, a szája dideregni kezd… éppen most gyújtott rá pedig a legvígabban, a leghetykébben a jazz odakint a Valentinere.

– Hol voltál… – mint az álomhoz, úgy fordul oda György, még fel sem ocsúdva teljesen, a vállához hajoló, pihegő, meleg, drága elevenséghez.

Az hosszút, édeset lélegzik, fölveszi a fejét, feléje fordul ültében, a szemét lehunyja, kinyitja, félig hunyva hagyja megint, úgy kezd neki mesélni:

– Nem, nem, csak akkor, mikor így állhatok -229- elébed, ahogy egyszer látni kivántál, derékig érő hosszú hajjal… látod? Láttad? Most símogasd meg a hajamat… úgy… nem unja a kezed a hosszú nyulkálást? – Olyan boldogan nevet, mint a gyerek, akinek a jó kis csinyje sikerült.

– Megnövesztetted a drága szépséges kis hajadat… óh, Tündér Ilonácskám…

– Kerek három hónapig tartott… aztán nézz csak ide, Gyugyu… de jól nyissa ki a szemét, kérem. Várjon, hadd álljak föl.

– A ruhám. No nézze. Ez csupa fodor, a nyakán, a karján, meg a szoknya végig. Szép divat, nem, kilencvenes évek! A Kovách-szalonban rendeltem. Tudja milyen trükk van ebben a kosztümben?

– Sose féljen, bácsi. Látja? Ni. – Még egy fodrot kanyarít le hirtelen a karjáról. Mint a bűvész.

Lehajol, a hosszu szoknya aljáról tép föl egy fodrot; voilá! – s elröpíti. Még egyet… harmadikat… a csipkefodrok úsznak, tétováznak a levegőben, hisz oly könnyűek, mint a füst…

György csak áll, néz még, mintha egész életével el akarna mosódni azokban a várakozó kék szemekben, a kezét, mintha imádságra kapcsolná össze s a feje bólint, csak az édes andalodástól.

– Helyes uram, amint jónak látja. – Szolgálatkészen bókol Valentine és visszahajlik, még két fodrot -230- pattogtat körbe s aztán tova lebbenti magától őket. Ugy megörül a fekete selyemharisnyája a kellemes, ernyős villanyfénynek.

– Ime, most ott tartunk kérem, tíz év előtt, amilyen akkor volt a szoknya hosszúsága. Maradjonígy?

– Igy… – György nyitja a karjait, támolyog Valentine felé. Hiszen még meg sem ölelte…

Valentine hátralép, pózt vesz, mintha szpícselni készülne valami nőegyletben. -231-

– Uram, Önt elég gyakran megfigyelhettem, hogy szemérmesen lesüti a szemét a szoknyáig nem érő tisztelt térdek láttára… s hallottam az ön ajkáról megjegyzéseket, amelyekből arra kellett következtetnem, hogy Ön nincs éppen elragadtatva a födetlen karoktól, meg az elül-hátul való mély dekoltázstól, valamint a rouge-tól és a festéktől sem. Nos, Önnek ezentúl csak parancsolnia kell, kedves uram…

Nem tud tovább szónokolni, már beleborult azokba a karokba, melyek a beszéd alatt repesve kerülgették; nem tudja tovább a kacagását tartani, a boldogságát… a könnyeit.

A függönyön túl halkan muzsikálnak, muzsikálnak… mintha a hegedüs angyalok alakultak volna jazz banddé a paradicsomban.

Elég sokáig tartott, míg György annyira összeszedte magát, hogy a Valentine ajkainak oda lehellte az ajkáról:

Valentine emeli a fejecskéjét; mintha lassan nyíló szemeiből jönne a susogás:

– Maga pedig ne bocsásson meg nekem… haragudjon még rám, jobban szeretem… egy kicsit…

Addig tegezi, addig kínlódik szegény emberfia, hogy uj nyelvet rögtönözzön, addig-addig, míg elbágyadva adja ki az egyetlen semmicskét, ami a használt szókincsünkből eszébe talál jutni. Pszt, hallga…

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VALENTINE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Valentine

VALENTINE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE