Délutáni álom by Géza Csáth

– Giza, mondtam a szobalánynak, eressze le a sárga függönyöket és nyissa ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyed órában nézzen be és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok fejfájást.

Kiittam a maradék fekete kávét, eldobtam a cigarettámat és végigdőltem a bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két óra mult tíz perccel.

Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló vékony foltjai remegtek, izzottak és elmosódtak a búcsuzó nap pirosló aranyporában. A kertek virágai minden illatukat kilehelték és a rózsák sóhajtása ott imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák szagával. Erősen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta előtt a városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selyem erszényemet, mely tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben és nagyot lélekzettem. Gyönyörű, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem. -8-

Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára biztam és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy lehelletnyi csók leányarcon – úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat narancsszinű fátyla. Szitakötők cikáztak a víz felszine fölött és időnként kérészek repültek el a part mentén seregestől. Nekik meg kellett halniok, mire a nap lemegy. Elől a part közelében már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelőtti alkonyat temette őket – senki se tudta volna megmondani.

Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonynyal. Nagyszélű virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén rózsaszinűre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyem szoknyát és fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek az alkonyégen. Finom hideg, rajzos kicsi ajkain ott lebegett a nagy, bölcs némaság. Odaléptem hozzá.

– Grófkisasszony, mondottam, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák és beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb bölcsesség benned vagyon.

Megállott, oldalt hátra hajtotta a fejét és finom fülcimpáin megrezzentek türkizes arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen vonaglottak a vállai és hideg, bágyadt szemeinek mélyén – egy pillanatra csak – megcsillant egy ibolyaszinű sugár. Megremegtem, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.

– Grófkisasszony, mondottam, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot kapjak és arra kérlek, nézz a szemeimbe. -9-

Lassan lehajtotta a fejét és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe és mint lassú borzongás végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.

– Grófkisasszony, mondottam, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a némaság mindentudókká teszi a nőket és azt is tudod, hogy csak miattad jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem és hogy miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat és önts egy csepp illatos olajat a homlokomra.

Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld hideg szinekben régi szomorúságokat tükröztek vissza és karcsú szép vállaival előrehajolt. Azután kikeresett a szoknyája zsebéből egy kis kristály-fiolát. Fehér hosszú ujjait megnedvesítette és homlokomat megkente az illatos olajjal.

Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld selyemfátyolát és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna, tovább ment. – Nem mertem utána nézni, a víz csendes -10- tükrére bámultam és gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.

A napsugarak utolsó rezzenései is eltüntek már a horizontról, az ég mély, szédítő-nyugalmú topázkék színnel borult rá a földre. A hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt már fenn ragyogott és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz partján a folyó irányában.

Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét és hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldötte tündéri muzsikáló hangjait. Üvegfuvolák csengtek és mélyhangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak leányok és fiúk szivei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmoniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.

– Hosszú lesz az utazás és álomnélküli, – mondottam magamban – de most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait!

Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem s amelyet mindörökre elhagytam.

Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen félelmes partok között utaztam. Magas rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam -11- hát és hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge villágosságot láttam derengeni. S azután mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold.

Enyhe szellő kezdett fujdogálni. A nyakam köré csavartam a grófkisasszony fátylát és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben vásárolt jó dohányomat és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz kormányoztam hát és kiszálltam. Harmatos selymes fűben vitt az útam holdfényes nagy mezőn keresztül.

Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.

Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.

E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre.

Megrázkódtam, nagyot lélekzettem és körülnéztem. A vidék most nagyon ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mértföldkő csillant elő és nyárfák páros ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szőllőskertek feküdtek, sötét, nagy tömegekben és bennök apró vaksi kis házak aludtak. Messzi előttem fátylas porfelhőben -12- egy szekér ballagott. Az ellenkező irányban folytattam útamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségeért. Az örök mécses átszűrt fénye halaványan derengett a nyitvahagyott ajtón keresztül.

Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt rózsaszínű rózsák. Lassan, lábujjhegyen előre léptem, úgy hogy láthattam az arcát is. Jobb kezében kis kézi tükröt tartott és merően nézte benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltünt a kevés rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt és intett, hogy valami közölni valója van. Papirost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:

– Grófkisasszony, – mondottam – hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se szeretted, csak a halála után!

Zavartan lesütötte a szemeit és mereven maga elé bámult. Azután mosolyogva rám nézett és az ajkai csókot kínáltak.

– A csókodat még nem fogadhatom el, – mondottam – mert nem szeretsz és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?

Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre -13- választ keresett volna benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette nyelvével az ujjait és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat kérte.

Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas lenyügöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent az ajtón és belülről elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva és felül a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merően nézett rám.

A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze és a hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött. Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hihetetlenül kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.

– Grófkisasszony, – mondottam – olyan szép vagy, hogy száz esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni.

Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak és legyezőjével búcsút intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltünt a gyümőlcsfák sötét lombjai közt. -14-

Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen kék derengés aprózta el és lyukgatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem és azalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni és elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet – magam voltam utas – és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba ültem és a varázslóhoz hajttattam, aki Budán lakik. Ő maga nyitotta ki a kaput.

– Igen, – feleltem – őt akarom most legjobban és azt hiszem, még gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai és a szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.

– Erről majd beszélünk – mondta a varázsló – és bevezetett a szobájába. Leültetett és hosszan, merően nézett reám. Végre megszólalt:

– A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlök nekem, meg fogom vizsgálni. – Átadott egy apró kristályszelencét és megmagyarázta, hogy kell a könnyeket eltenni.

Elbúcsuztam és gyalog a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos álmos délután. Öt óra felé -15- jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű, csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, minden, amit magam körül láttam, magátólértetődőnek, jónak és érdekesnek tetszett.

Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a mezőket, országútakat és bementem a városba is. A korzón sétálók között sem volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan bandukoltam a vasút felé.

Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.

– Nem vártál rám grófkisasszony, – mondtam neki – de nem haragszom reád, mert mint magam is tudom, nem szeretsz és nem is fogsz szeretni.

– Azt hiszed, – kérdeztem – hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit kerestelek. Te elbújtál és azt akartad, hogy később annál jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nőre mondani lehet. – Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni akar. Ezt írta: -16-

– Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.

– Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.

Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, mint egy kis leányé. Az írószereket kérte:

– Ma egész délután tükörbe néztem és azon gondolkodtam, hogy a szépségem el fog múlni.

– El fog múlni, mondottam, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket hordozni fogsz. – Újra írt:

– Sohasem fogok gyermeket hordozni. – A papirost mindjárt visszavette és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.

Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt rózsaszínű rózsát és ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzámsimult és a fejét – egy pillanatra – ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.

Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár és nem láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt írta, hogy maga is belátja ezt s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog és minden pénteken -17- hétszer meg fogja mosni a lábait madárvértől pirosló meleg vízben.

Egy napos hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az igéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az útak, száraz levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot seholse láttam. A fákon még óriási almák és őszi barackok mosolyogtak, a nagy kék és sárga szőlőfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között és amint előre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus földszinti ablak. Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhőit nézték, épen úgy, mint amikor először láttam. – Megrezzent, mosolygott és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és bentermettem a szobában. A kisasszony átölelt és az ölelése olyan heves, ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezitelen lábait kinyujtotta és megilletődve nézett reám.

– Kisasszony, mondottam, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék s te nekem kis lányom.

Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy sor szobán mentünk -18- keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyujtott meg és valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma leány tekintett reám köröskörül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképen csillogott a szeme és különböző volt a tekintete. Szédültem és féltem, de elhatároztam, hagyha már idekerültem, bátran meg fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel meggörnyedve állott és szemei oldalról nézve egészen világos kékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis kristályszelencémet és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az állnál fölfogtam és gondosan eltettem. Azután kimentünk vissza a kis szobájába.

Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő észrevétlenül. Felöltözött, megigazította a haját és fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta fel: -19-

– Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen és hogy a szívem megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.

Szemei egész estén világos kék színűek voltak és az arcára szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült.

Mikor a vonat elindult velem és láttam a grófkisasszonyt, amint egy petroleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam neki, megkóstolta és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző színű folyadékból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.

– Attól félek, mondotta, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka. – Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; barna szemeim kékesen fekete idegen színben csillogtak.

– Sok dolgot tudok, mondotta a varázsló igen komolyan, de a gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Sindbad, a kétszázéves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.

Még aznap útrakeltem. Mikor hosszú, hetekig tartó fárasztó utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Sindbadhoz eljutottam. A -20- varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott és soká vizsgálta az arcomat bölcs, nyugodt kék szemeivel. Azután elővette a tükrét és merően nézte. A fekete, csiszolt, síma acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan és kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak találta az esetet.

– A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni, – mondotta – csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás iránt – ez hiányzik. De másképen a megoldásra remény nincsen!

Megköszöntem a Sindbad varázsló tanácsát, hazajöttem és feleségül vettem a néma grófkisasszonyt.

Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás szemeit néztük és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kisértett közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról-napra reménytelenül végzetes biztossággal rabolja el az átok ereje.

– Grófkisasszony, mondottam sokszor, mert így neveztem azután is, el fogunk pusztulni mind a ketten anélkül, hogy csak egyszer is -21- éreztük volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kivánunk mást és gyermeket akarunk, hogy – miként Sindbad varázsló mondta – a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved és igazi könnyet tudj sírni.

Ő szomorúan rám nézett ilyenkor és úgy tetszett, hogy ha most könnyezne, könnye jó könny lenne.

Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira vártunk s akiről tudtuk, hogy érettünk kell meghalnia. A grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést.

A gyermek megszületett és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva néztük. Aggódva nagy gondokban virrasztottunk álmai felett és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettendőbbek voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál ül a tükör mellett és nézi a szemeit. Azt nézte, vajjon tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.

A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk és nem tudtuk, mi tévők legyünk. -22-

Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az ágyra.

– Meghalt, mondottam és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sirj! tettem hozzá kétségbeesetten.

Elpirult és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, elmentem koporsót rendelni.

Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:

Bólintott és sietve gyászruhába öltözködött. Kocsit hozattunk, kiloptuk a koporsót a sötét lépcsőházon át és térdeinkre véve, elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az útunkat. Most megállottunk, a kocsit elküldtük és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt fehér ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, -23- utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára szemben az ég alján valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely jeges ujjaival símogatta a hátunkat… És észrevettem, hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is három árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.

– Álljunk meg, mondottam, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert nincs más ásószerszámunk.

Letérdeltünk a földre és mindaketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg volt és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.

– Most már elföldelhetjük a koporsót, mondottam és lassan beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt.

A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult és sóhajtást lehelt ki magából.

Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. -24- Odaléptem a kisasszonyhoz és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.

– Újra fogjuk kezdeni az életet, mondottam. Boldogan intett és elindultunk a havas hideg estében hazafelé.

Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó tompa fájdalommal bujkált a fejfájás.

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, ebből rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelid természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint aszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csipőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint ember: se jó se rossz. A két fiát épen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.

A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. -28- Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú füstösszájú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá és bár nehezére esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kisérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.

Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után negyedóra alatt. Az iskola egyáltaián nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.

A padlás egy rejtett zúgában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyílak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi -29- estéken, ha megették a vacsorát – az anyjok egy piroskötésű német regénybe merült – halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa fénylett a nagy padlás barna nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szivet, kezük közé vették a meleg mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.

Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nem egyszer megkínozták egymást is közös megbeszélés szerint veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.

Különben a házban keveset törődtek velök. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se a házzal, se a lakókkal. A földszinten egy üveges -30- és egy rőfösüzlet volt. Senkise tudta, hogy ezekben a boltokban mikor járnak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.

Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig vizsgálódtak és kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon hazaértek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… Bagoly kellett, kellett…

Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből és figyelték amint a titokzatos madár szemében a fájdalom szines tüzei egymásután kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét és így kipeckelve sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószinűség szerint a fejében. Azután -31- elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjök, rájuk suhanna. Így aludtak el.

Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.

Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontigható rémes hang, minden képzelhetőt felülmult, de épen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.

Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett -32- a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öreg asszony jött felé, de ugyanekkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyulánk rövidnadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt köröskörül ajtók nyiltak ki halkan és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kéküvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfömillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmint? Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és tágranyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbucsúzott azután, de megigérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hivták – igen szépnek találta a nevet és végül ezt mondta:

Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak s ha enyhe szél fúj, érezni mint úszik a testük a levegőben. -33- Azután megálltak, behunyták a szemeiket és kiterjesztették a karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas puhatestű légi asszonyok imbolyognak körülötte és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc mulva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek és nyitva hagyták az ablakokat, hogy ők bejöhessenek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal és lebegve, úszva oda nyujtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velük maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül lassú, álmatag, vánszorgó surranással és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.

Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben az iskolából jövet arra kerültek és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásba villant a szemük. Mindaketten ütni kezdették. A leány most már tele szájjal kacagott, mintha -34- csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkinozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszinű selyem pongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok közőtt, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kisérte a kis fiúkat és megcsókolta a kezeiket.

Ebéd után a szobájukba zárkóztak és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatlanul felülmulja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kinzását is.

Ragyogó meleg májusi délutánban könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak; másodszorra meglebbent a függöny és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.

– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal – jertek akkor, hozzatok valamit. Intett és becsukta az ablakot.

– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyürűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.

Este ott settenkedtek a szekrény körül és szemlét tartottak az anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.

Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – a nyakas természetű puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.

Tele volt a szivük gyülölettel a szőke, kékszemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkinozni.

– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével és több zaj nem lesz. Te világítsz -36- a tolvajlámpával, benyúlok és kiszedem az összes karcsatokat és gyürűket.

– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utána.

A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást és mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzésközben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló és úgy feküdtek le éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve suttogva tervezgették, hogy délben iskola után szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak és ha anyjok ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú mulását.

Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kis lámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik -37- csak a hosszú pengéjű nyitott zsebkését. Ő ment elől. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előre ment és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmitse nyikorgott. Föllélegzettek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.

A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva, dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult és megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz és késével a mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.

– Na, ez rendben van, – mondotta az idősebbik – most szedjük elő a dolgokat.

Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, gyűrüket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően elosztoztak rajta. -38-

Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de az átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.

Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.

Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel és azért a szobájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltüntek, zsebeikben a kincsekkel.

A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira. -39-

A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáit, köszönte a látogatást és befelé fordult.

Egy napon Fülöptől levelet kaptam. A paralitikusok zavaros össze-vissza írásával azt írta, hogy okvetlen minél hamarabb látogassam meg.

Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte – mikor másfél év előtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy sűrűn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal – és láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, mikor elbúcsuztunk tőle és együtt távoztunk, ritkábban mentem ki és csak olyan időben, amikor tudtam, hogy a feleségét nem találom ott.

Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál otthon mindig el szoktam válni a szép asszonytól.

Fülöp nagyon szerette a feleségét. Későn házasodott, harmincöt éves korában és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas remekbe formált leányt vett el, egy kékszemű, elefántcsontbőrű, illatos szőkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva. Szakított a -44- barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt és kicsit sajnáltam.

Amikor a paralizis kitört rajta – a sajnálkozás fokozódott bennem, de az utálat eltünt.

Egy alkalommal – gyönyörű, napsugaras, mámoros tavaszi délután – a jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva és dühöngve – a folytonos nyelvbotlások miatt – drágának és aranyosnak, továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját és integetett nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve ijedten nézett reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az egészséges, tiszta nő. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem, hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hősileg el kell viselnie a férje csókjait.

Ez az igazság tisztán jelenet meg előttem e pillanatban és kimentem a szobából, hogy ebbeli meggyőződésemet tudtára adjam az asszonynak. Később hallottam, hogy pár perc mulva mégis csengetett az ápolónőnek.

Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségéről. Nem is érdeklődött iránta, nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónővel sem foglalkozott, holott első időben nem egyszer felhívta a figyelmemet annak külső jótulajdonságaira. -45-

II.

Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias és rokonszenves vonások, most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak és kitelődtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de ünnepélyes.

– Barátom na… nagyon örülök, hogy… hogy eljöttél. Fo… fogok neked va… valamit mondani.

– Barátom – mondta – egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem valakim. Egy szép, szép kisasszony.

Szinte imaszerűen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek, aki a hallott mesét továbbadja a kis öccsének vagy hugának és szeretné mindazt a szépet, gyönyörűt és meghatót, ami szívében van, egészben, hiánytalanul tovább adni.

– Egy szép, kedves kisasszony. Ő gondoskodik rólam. Minden pillanatban velem van. Beszélget velem, biztat és gyógyít.

Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött, azután elmosolyodott: -46-

– A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával, amint az óra tikk-takkol.

– De hisz ez természetes! – mondottam és megdöbbentem attól a szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek hangsúlyozni és igérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk, hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.

– Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.

– Milyen kedves! Most azt mondta, hogy az első nap este, mikor idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.

– A ha… hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon egy tanítónő helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehérruhás, barnahajú leány, annak volt ép ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a szép muzsika. Egész -47- nap el tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt beszél, mihelyst kivánom.

Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte a vékony, lesoványodott füleit. Olyan volt a fehér párnák között, mint egy mumia. Mozdulatlanul feküdt s csak a feje látszott ki, mint a kis gyereké a pólyából. Azután elmondta, hogy a kisasszony biztosította őt, hogy ma este a vacsoránál egyik kedvenc étele, a tejbe grisz fog szerepelni.

– Nem – mondta komolyan és zavar nélkül elsiklott a téma élén. – Senki se tudja, csak a főorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat beszélget a feleségemmel lent a szalonban és megmondaná neki. Nem jól esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki.

– Nem, nem, semmi szín alatt – erősítgettem – hiszen nem volna nyugta a féltékenységtől!

– Annyit tudnék róla mondani!… Olyan nő, akire mindig vágytam, s amilyet nem láttam egész életemben egyet se.

– Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy ne váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő így is mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem. -48-

– Látod ezt a legyet a homlokomon – mondta mosolyogva – ezt is ő küldte. A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő üzeneteit. Mindig tud valami jó hírt üzenni.

– Ez… ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem csípnek, nem szekiroznak. – Kenyérgalacsint vett elő a zsebkendőjéből és a kopasz homlokára ragasztotta.

– Nézz szét a padlón – mondta azután. – Nem hinnéd és az orvos nem is tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét itten, hogy gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül feljön hozzám a villamosság és állandóan kering a testemben. Erősödőm napról-napra. Egészen máskép hat ez, mint amikor reggelenként a segédorvos egy kicsit megvillamoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít percről-percre.

– A neve… a neve… nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.

– Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy szeret engemet… Ilyen szeretetről fogalmam se volt eddig, barátom. Állandóan érzem és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon oda fel a háztetőre. Látod -49- azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón. Azokat is ő küldi ide. Ha unatkozom, nézhetem őket, amint repülnek, kergetőznek. Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.

– Milyen szinű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? – kérdeztem Fülöpöt.

– Jó – mondtam – szóval te Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó kezekben van letéve és halad egyenesen előre.

III.

– Bámulatos – mondotta – a betegünknél ez az újonnan fellépett téves eszme, amelyet illuziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlődése mellett nem mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az épebb psyche mégis csak mindenképen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetlen és rettenetes benyomások elől, amit a hozzátartozó test feltartózhatlan pusztulásának látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy símán. Akadnak betegek, akik napokig sírnak és látni rajtuk, hogy tisztán ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy automatikusan a mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. -50- A beteg pár nap alatt királylyá, császárrá, Napoleonná, dúsgazdag emberré, atlétává teszi meg magát és e mentőgondolat mellett – amely megadja neki az életnek a lehetőségét – makacsul kitart. Betegünk egy ideális leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, főleg pedig a gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden sexuális motivum hiányzik.

Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt mondatszerkesztése és sietve elbucsúztam tőle.

– Tehát – szőttem tovább a gondolatot magamban – tehát nemcsak én és a főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a főorvos elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És Fülöp felesége többé nem fog habozni – amint eddig habozott, hogy Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.

És Fülöp feleségének igaza lesz – vontam le a végkövetkeztetést könyörtelenül.

Kelt levelem Visegrádon, 1330 április 21-én Kedden. Kivánom, hogy ez a pár sor írásom a legjobb egészségben találjon valamennyieteket. Ámbátor legutóbbi levelemre még választ nem kaptam, sietve írok, mert hallom, holnap reggel indul Budára a kengyelfutó.

Ezt pedig azért teszem, mert rettentő dolgok estek itt a palotában tegnapelőtt, azaz husvétvasárnap után való vasárnapon.

E napon délben ugyanis a Király úr, nemkülönben a Királyasszony és gyermekeik, Lajos és Endre hercegek benn étkeztek a kicsiny ebédlőben. (Engem felszolgálásra rendelt ki az asztalnokmester.) Alig hozzuk a második fogást, hát az ajtó előtt nagyot kiált ám Balázs Farkas fia és ahogy oda nézünk, Zách Felicián zászlós úr ront be az ajtón. Jól ismered őt bátyám, Csák Máténak volt a nádora és mióta urunkhoz, Róbert Károlyhoz szegődött, elég bajt okozott mindenkoron. Mondom beront nagy kiáltással; hűvelynélküli egyenes kard a kezében és borzasztó káromkodásokkal a Királyasszonyra rohan és feléje vág a karddal. Rettentő erős ember -54- hirében állott ez a Zách úr, hát mindenki igen megrémült. Nálam nem volt a szablyám, mert fölszolgálásnál azt levetjük, de a hercegecskék nevelői, Gyulafi és Miklós, hamarosan kihúzott kardokkal nekitámadtak. Zách úr maga irtózatos erővel csapott rájuk, úgy, hogy Gyulafinak behasította a fejét, ki ott mindjárt meg is halt. (Tegnap temették.) Miklós pedig a nyakán kapott mély sebet, melynek következtében ő ma kiszenvedett. (Temetése holnap délelőtt lészen.) Képzelhetni a nagy ijedelmet; a hercegecskék sírtak és a Királyasszony sikoltozott. A szomszéd szobából berohant Cselényi úr, a testőrök parancsnoka: ő szúrta le hátulról Zách urat igen hirtelen. Hát akkor derült csak ki, hogy a Királyasszony keze erősen vérzik. Zách úr kardja elérte az ujjait s közülök kettőt elvágott. Orvosokat híttak persze mindjárt és Cornélius mester, akit a legtudósabbnak és legtapasztaltabbnak mondanak mindenfelé, úgy itélt, hogy a Királyasszony két ujját le kell vágni. A többi orvos ugyanezt mondotta. A Király igen sápadt volt és saját füleimmel hallottam, amikor Cselényi úrnak kiadta a parancsot, hogy Zách úr vejét, a leányát és a fiait lófarkon végezzék ki. És az egész rokonságot negyedízig irtsák ki, azontúl pedig börtönözzék be.

Úgy mondják, hogy Kázmér herceg úr, a Királyasszony öccse volt az oka mindennek. A Királyasszony mégse haraguszik reá, mert nagyon szereti őtet. Őt nem ismered bátyám; aranyos szőke haja van és gyönge, finom leányos arca. Beszélik, hogy Klárát becstelenségre ő taszította volna és ezt akarta megboszulni Felicián -55- úr. Én ritkán láttam őket együtt, noha egyenként sürűn láttam itt a palotában mindkettőjüket. Klára a hercegecskék körül volt. Őket mosdatta reggel, fésülte és öltöztette. Kázmér úr későn kelt, mert Cornelius mester úgy hagyta meg. Tudom, hogy a Királyasszony naponta hosszasan kérdezősködött Kázmér úr állapotáról és őrködött, hogy az orvos rendeletei megtartassanak. Mindezt azért tette, mert – mint mondják – a herceg sorvadásban szenved. Ámbár, aki az ő ritka szép arcát látja, korántsem gondolna ilyet. Velem, ha olykor szóba ereszkedett, mindannyiszor igen kedves és szeretetreméltó volt. Csendes hangon beszélt mindenkivel és különösen leányokkal igen zavartan, mint ez a szűz fiúknál lenni szokott. Nem is hiszem, hogy Zách Klára becstelenségét gonoszul okozta volna. Klára, akit legszebbnek tartottak az udvari kisasszonyok között, magasabb volt. És sokkal erősebb is lehetett a hercegnél. (Őt láthattad bátyám gyakorta.) Csodálatos szépségű leány volt, termete és finomsága mindenkinek föltűnt. Kár, hogy túlságosan vad természet szorult belé, akár az apjába. Én magam többször próbálkoztam vele hosszabb ideig beszélni, de nem sikerült, jóllehet sok időt áldoztam reá, hogy alkalmat találjak. Azt mondják itt némelyek – igen titokban – hogy a Királyasszony kerítette meg őt az öccse számára. Én ezt azért nem hiszem, mert a Királyasszony sohase volt túlságosan bizalmas Klárához, hiszen az apja, Felicián úr, annyi boszúságot okozott Királyunknak, amint ezt te is jól tudod.

Azt gondolom, hogy Klára igen nagyon szerette a herceget. Valóban a többi leányok is, ha Kázmér -56- úr atlaszselyem nadrágjában és kék bársony zekéjében szemlesütve elment mellettök, – mindannyian gyönyörködve néztek finom arcára, piros szájára és selymes hullámú aranyosszőke hajára. Mindannyian kivánhatták őt és bizonyára szivesen megcsókolták volna százszor is.

Ennek a leánynak sokszor csodáltam a termetét és tökéletes szépségű arcát. Tudtam, hogy mint a többi udvari leányok, nagyon buzgó az imádságban és a hetenként való szent áldozásban. És mégis volt egy okom, ami miatt arra gondoltam, de többször is, hogy idővel szégyenbe fog kerülni. Ő ugyanis két varkocsba szokta fonni a haját és ahogy hátul a nyakánál elválasztotta, sok látszott a meztelen, fehér bőréből, ahol már csak gyenge pihék maradtak meg a hajból. Ez a hely olyan szokatlanul ingerlő volt és annyira különbözött minden más leányokétól, (pedig az udvari leányok legnagyobb része ugyanígy fésülködik), hogy a Király rajta feledé a szemét; nemkülönben Franciscus atya, az udvari gyóntató.

Azóta már a fejével együtt levágták a nyakának ezt a részét is és ha jól hallottam, a budai kapura akasztották ki.

Tegnap reggel szakgatták őt szerte lovakkal. Vincze Farkas fia, József ottan volt, amikor a leányt paripára kötözték. De én nem bírtam meghallgatni, hogy elmondja, amiket látott, mert keserves sírásra fakadtam és kifutottam. Tegnap este együtt ittunk vele késő éjfélutánig, hogy elfeledjük mindketten a Zách-leány szörnyű -57- halálát. (Cselényi úr most egész napon a Záchokat fogdossa össze, és ma is nyolc kivégzés volt a sáncokban. Emiatt este nem is igen merünk kijárni a palotából, mert félő, hogy boldogtalan lelkekkel találkozunk.)

Szándékom különben a palotából a seregbe kéredzkedni, (jóllehet itten nagyon jó dolgom van), mert a palotai szolgálat nem jár elég mozgással és minthogy csak a fáradság okozhatja az álmot – ha különben az ember gondolatai boszantóak és nyugtalanok – attól tartok, sürűn fogok álmodni Zách úr leányával, minthogy ő tetszett nekem legjobban az összes leányok közül.

Meg azután Kázmér herceg urat se jó ám látni. Egyszer láttam csupán azóta. Sápadt volt, mint a mész és szomorú, mint a halál. Most ágyban fekszik naphosszat. Cornelius mester és a Királyasszony vannak mellette éjjel-nappal, ezenkivül egy olasz orvos, bizonyos Beneditti nevű, aki csak ma érkezett meg, egyenesen Nápolyból. Azt állítják róla, hogy a sorvadást is tudja gyógyítani.

Kedves bátyám levelét a jövő heti visegrádi postával várom. Talán a sógorasszonykának nem jó lesz mindezeket elmondani, minthogy jó reménységben van.

A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő ritmusos lármájával áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az maga az élés.

Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással aludtak. Frissen megmosdanak és dicsérik a hideg vizet, amely pedig fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek fáradtsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben, amelynek nem kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a komoly, szomorú gyönyör! A verekedésből győztesen kerülni ki, véres fáradtság után megpihenni: mindez nem gyönyörűség, csak a fájdalom megszűnése. Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég és sok is. Ők gonoszak, de haragudni nem szabad rájok. Jóllehet miattuk van -62- úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör számára, ami pedig az élés egyetlen célja.

Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát és a bőr irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a munkájukat. A kiáltásokra összerázkódik a test és a nyakszirttáján tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak. Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól és az egyhangú unalmas parancsoló ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.

Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, úgy, hogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a formában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová, ahol azok egyszerűekké és könnyen megfejthetőkké válnak.

A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját -63- megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba. Pillanatokig időzni itt és remegni, hogy percek mulva végkép visszaesünk oda, ahonnan elindultunk – valóban nyomorúság. Pedig legtöbben megelégszenek ezzel a néhány alamizsna-pillanattal. Mit tehetnek. Nincs bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerű, az örökkévalóságba-lendítő hosszú gyönyör kockázatát. Pedig ez a kockázat olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal a kaján dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és éjszaka tizennégy órájában, a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.

Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét és világosak lesznek előttünk a homályok és sötétségek. A hangok, mint finom és üde lányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új ősi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy nem hasonlítanak többé azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létről, most kiegészítődik, kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban, fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság, mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy kockáról, amelyet csak -64- láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és tapintott – nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek – mert többet akarnak – azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal.

Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője, az Opium. Étvágy és polgári jó fáradtságérzés, – ezekről is le kell mondani. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben.

Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj és színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró opiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak ezért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat. -65-

A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek, évszázadok alatt kapnak – egy órát.

Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni és számot vetett magával – mint méltóságához illik, – az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két millió évet jelent. Föltéve, hogy az opiumszivást mint kifejlett erős férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására, – amelyet legjobb ügyes orvosra bízni – tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.

Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió évet – az éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban.

Johanna csinos nő volt, fiatal és elvált, de… nagyhomlokú, kishajú, nagykezű és német. Kezdettől fogva nevettük, mulattunk rajta, épen ez utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne kezdtünk volna rá.

A szobát nem tőle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája, barátnője és szobalánya volt Johannának. Egy kisszemű, széptermetű, szepesi leány, lenszőke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó bútorok, jó ágynemű, jó kanapé, villamvilágítás és fürdőszoba-használat.

– Csak ne volnának ilyen vörös kezei! – sopánkodott Elek, a lakótársam, – vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok. -70-

II.

Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk, már hallottuk a hangját, amint a szomszédszobában instruálta Idát a takarításban. Kedves, csengő szopránja volt, affektálva és bécsi kiejtéssel beszélt s közben sokat kacagott, mint egy kislány.

– Johanna megboszúlja magát a férfinemen – mondta Elek ilyenkor. Kegyetlen boszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!

Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nő. Az egész sápadtsága, korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett. Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, szégyent, ami miatt otthagyta Bécset.

Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket, ismeretlen szalon-darabokat szedett el, amelyekben banális futamok és tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat és az előszobán át jól hallhattuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá. Nagyszerűen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna tudniillik a bassusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rosszjátékot, ilyen egyéni hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában. -71-

III.

Az első hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra dolgozott. Bejött, síma sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel – rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt, mint gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk, babrált a boáján, amelyet ilyenkor – Isten tudja, milyen okból – nyaka köré csavart, előre hajolt, mosolygott, nevetett és hamar kiment.

– Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négy perces vizitre. Beszélt Budapestről, Bécsről, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónő szerepében. Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat, azután megfordult és komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána.

Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni.

Elek – híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama ritka bőkezűségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul, elárasztotta – szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte. Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem vesztette el a türelmét – amit minden hasonló esetben őszintén bámultam nála, – hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra -72- tért át. Orákig elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a német nyelvben gyakorolja magát és hogy nincsen igazam, amikor a nőknél – „ilyen“ szempontokból – a társadalmi differenciákat emlegetem.

– Csodálkozhatsz, – mondotta Elek – de kimondom, hogy soha még rangombéli nő nem volt képes lekötni az érdeklődésemet. Mindig az alacsonyabb sorban lévők foglalkoztattak.

Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket szalasztott el e minőségi jellegű kisigényűsége révén.

IV.

Szóval, Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg Johanna nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esős vasárnap délutánig. Egyedül voltam s esteledett már. Épen fölálltam, hogy fölcsavarjam a villamos-lámpát. Kopogás és Johanna lebbent be.

Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután és hogy nem tud mit csinálni és hogy Bécsben egészen máskép tellik az idő.

Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit. Azok utánajártak, kérdezősködtek és a vőlegényről a legjobb információkat kapták. Húsz éves korában már elvált asszony volt. A válás után Pestre jött, egy barátnője hitta, de a barátnővel összevesztek és vissza akar menni Ausztriába, vagy -73- Svájcba, talán Bonnba. Pensiót fog nyitni. Idát magával viszi. Ebből meg lehet élni tisztességesen és a rang, a szerep, amelyet egy pensió tulajdonosnője betölt, szintén megfelel neki.

Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette Johanna. Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára, – ahol már égtek a lámpák – azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, mennyire egyedül van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a házmesternét, nincsen semmi, semmi mulatsága, stb.

Szántam Johannát. Egy szomorú – bár nem tragikus – női sors tárult ki előttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem.

– Unatkozol! – szóltam magamban Johannához. – Hát akkor miért kártyázol egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz magadnak a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem szólva, mert a nagykezű nőket nem állhatom. És miért akarsz épen pensiósné lenni, Johanna, – folytattam – amikor a pénzedet jövedelmezőbb vállalkozásba is fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, amikor az élet szenvedés. És miért adod a vidámat máskor és miért kacagsz nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva!

Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vígasztaltam Johannát, kérdezősködtem a pensió tervéről. Ennek azután megörült és elmondta, hogy a pensió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a társalgó és -74- micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek használatára.

Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglőben. Amikor elmondtam neki Johanna látogatását és nagyjában mindazt, amiről beszéltünk, kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém és gratulált.

– Beléd szeretett, – magyarázta. – Végre talált egy férfit, akiről érzi, hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és megalázni. Érzi benned a karaktert, bízik benned.

Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgőnek magamra nézve, hogy egy nő ennyire bízik bennem.

– Nem hagyhatom, – mondotta, – hogy ez a vánnyadt nő nyomorával rejtőzködjék előlem. Fölkeresem az odujában, megszurkálom a sovány, sárga lapockáit, benézek a fehérneműs szekrényeibe, a szennyes-ládájába, a titkaiba.

– Nem dobhat ki, – válaszolta csaknem dühösen. – Ha beüzennék elébb, akkor kifogást mondana, bezárkózna és tisztára huzatná a vánkosokat – de így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, a szerencsétlenségén. -75-

Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta dühében a zárt ajtót.

A következő napokon a fiú minden mesterkedései, hogy Johannát meglátogathassuk s a „helyszinén“ megnézzük, sikertelenek maradtak. Nem volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát próbált, vagy vendégei voltak. A vendégek különösen felbosszantották Eleket.

– Nyelvmesternők, nyütt, szőke, érdes arcú hölgyek, német lateiner-pofák! – dühösködött. – Honnan szedi össze őket!…

Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nőhódító létére nem tudta elviselni, hogy egy nőhöz, aki a közvetlen közelében él, hozzá ne nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem boldogult. Egy heves ostrom után a leány kijelentette, hogy: nem.

– Tudja meg a nagyságos úr, hogy ő csak egyszer, hat év előtt. És soha többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot igért neki… Hagyja őt békével a nagyságos úr, ő úgyse…

– Ekkor már nem ellenkezett a lány, – magyarázta Elek. – Ekkor már csak azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy nem, nem, én nem fogom rögtön otthagyni! Ezt várta, de hiába, mert én olyan mély szánalmat éreztem iránta, – láttam az ijedt, kissé kitüzesedett madárszemeit – hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted. Ez jutott eszembe. Épen ilyen fonák dolog lett volna… mint madarat bottal verni. Nem bántottam Idát. -76-

– Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! – mondotta szónokiasan, megállapításszerűen.

VI.

A karácsonyi vakációról visszaérkezve, Johannát nem találtuk otthon. Ida elmondta, hogy úrnője Bécsbe utazott rokonait és szüleit meglátogatni. Újév után való napra igérte hazaérkezését, de nem jött és nem is írt. A lány panaszkodott, hogy fél a lakásban egyedül aludni. A szomszédaink, a Paál-fiúk tudniillik szintén nem érkeztek még vissza. Eleinte nem bántuk, azután hiányzott nekünk Johanna; nem volt mivel mulatni. Elek kárpótlásul esténként, amikor eloltottuk a lámpát, mesélt róla. Lefestette a Bécsbe való érkezését. Utánozta Johanna kiáltását, amikor anyja nyakába borul:

Utánozta és rekonstruálta a nagyzoló csevegését, amelyben pointképen olyan gyakran szerepelt:

Január tizedike felé jött egy kártya, Idának címezve, hogy holnap vonatra ül. De tizenötödikén még mindig nem érkezett meg Johanna. Nem tudtuk elgondolni késedelmének okát. Ida kisírt szemekkel és tanácstalan ábrázattal jött be hozzánk, mintegy koldulva a társaságunkért, illetőleg Elek pár udvarias szaváért.

Tizenhetedikén mégis megérkezett. Mikor este hazamentünk, már láttuk az előszobában; föl -77- volt akasztva a bársonnyal bélelt parfümös télikabátja, boája, kalapja. Elek extatikus pózt vágott és mint gyakran tenni szokta, letérdelt, megszagolgatta a kabátot, a boát és mimelte, mintha csókolgatná a drága nő ruhadarabjait. Föllélegzettünk, jobb kedvünk lett. Elek a következő enunciációt tette:

– Johanna, a bájos pensiósné, hazaérkezett a karácsonyi ünnepekről – weihnachtliche Ferienreise – és holnap inspicálni fogja a szobákat, esetleg nagytakarítást rendel el! Jól tudja, hogy a szobaurai, akik szerelmesek belé, már epedve várják, ő azonban ma mégse fog mutatkozni. Bevonul budoárjába, lefekszik kipihenni az út fáradalmait és elmereng a császárvárosban szerzett feledhetetlen emlékeken!

Johanna azonban másnap se mutatkozott. Harmadnap se. Ágyban feküdt, beteg volt. Ida mondta, hogy orvos is járt nála. Elek nyavalyásnak nevezte Johannát, mert a válás fájdalmai és az utazás fáradtsága ennyire letörték, továbbá kacérságnak minősítette, hogy nem tőlem – a házban lakó medikustól – kér tanácsot, hanem más orvost hozat.

– Kacérkodás veled, – ismételte. – Föl akar bosszantani, hogy még jobban imádd, mint eddig. Mit képzel egy kis penészes nő, ha véletlenül csinos a szeme! Hogy nagy a homloka és ráncos, hogy óriásiak a kezei, hogy hosszú a dereka, hogy kicsi a haja, ez mind semmi. Erről mind megfeledkezik! -78-

VII.

Körülbelül a visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont Johannát. Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, erőltetve és sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott Bécsben, hogy nem sokáig marad Budapesten, más levegő az… Amikor a hogylétéről kérdezősködtünk, azt mondta, hogy az úton megfázott és azért kellett feküdnie.

– Hazugság, – mondta Elek később. – Beleszeretett egy bécsi főhadnagyba, akivel egyszer találkozott valami sör-társaságban; ennek a betege. A vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán állni, ezért marad az ágyban!…

Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kiséreltem bizonyítgatni Eleknek, hogy mennyire valószinűtlen, amit mond.

A következő hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se csendült föl a szomszéd szobákban. Elszakadt tőlünk, nem törődött velünk, nem ambicionált többé bennünket.

– Mit csinálhat ez a nő? Leveleket ír naphosszat a vackában? Vagy ábrándozik? Vagy a felhőket nézi? – kiáltotta Elek.

Csak estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott untalan. Szűkös repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy komikusan triviális induló, a legelvetemültebb katonakarmester-stilusban tartva.

– Das Lieblingstück des Oberleutnants! – jelentette ki Elek. – Johanna most tanulja, és végkép meg fogja hódítani véle a szép vörösbajuszú főhadnagyot. -79-

VIII.

És két hét mulva megérkezett a főhadnagy. Nem láttuk, csak a hangját hallottuk. Egy erősen bécsies kiejtésű sörízű hang beszélt benn a szobában. Elek a menetrendből kikereste a bécsi vonatok érkezését.

– Háromnegyed óra előtt érkezett a bécsi gyors! – kiáltotta diadalmasan. – Der Leutnant ist hier. A nagy levelezés gyümölcse megért. A tiszt eljött, hogy kis barátnőjét meglátogassa. Egy szánalom-látogatást tesz. Tartozik ezzel a foglalkozásának és hizeleg neki Johanna rajongása… Ach mein Einziger! suttogja Johanna és lezárja szemeit.

A fiúnak ördöge volt. Fél hatkor estefelé, délutáni álmomból zavart föl:

Az ablakhoz támolyogtam. A ház előtt csukott hintó indult el. Kék katonazubbonyt láttam az ablakában.

Nem hittem. A hintó elrobogott. Elek soká fogadkozott, de a becsületszavát nem merte adni.

Este Johanna, szokatlan időben, fél tízkor kezdett zongorázni. Eljátszotta „A szűz imájá“-t, azután rátért az indulóra.

– A főhadnagy nem tud betelni barátnője brilliáns zongorajátékával – konferált Elek. – Addig is, hogy Ida a teát zavartalanul ne szervirozhassa a szerelmeseknek, becsöngetem.

– Geben sie über dem Herrn Oberleutnant meine beste Grüsse! – mondta ünnepélyesen. – Ida ijedt arcot vágott, azt kérdezte, hogy miféle főhadnagy… és a többi, de Elek nem hallgatta.

– Engem nem csapsz be, Johanna, – mondta. – Tudom, hogy a főhadnagy nálad fog aludni. Tudom, hogy meg fogod járni, tudom, hogy a főhadnagyot többet nem látod. Tudom, hogy sírni fogsz és hamar rájössz, hogy jobb lett volna az egyszerű magyar szobaurak mellett maradni!

Eleknek azonban a legnagyobb fáradozás mellett se sikerült a főhadnagyot – még csak nyomokban se – kimutatni. Hiába ment ki a folyosóra, hiába nézett át a Johanna szobájába, a spaléták be voltak csukva, nem lehetett még árnyékot se látni.

IX.

Két hét mulva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni és kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredő utcát, a nagy körút márciusi hajnalának szineit. Váratlanul a kapunk előtt egy kocsit pillantottam meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. Johanna jól bebugyolálva, épen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem Eleket, aki roppant botránkozott. -81-

– Hallatlan e nő elvetemültsége, – mondotta, – elutazik és dobálja a pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó lépcsőn viszik le a pakkját és fogadok veled, hogy Ida nem fogja megmondani.

Valóban a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnője Bécsbe utazott.

– Szép kis üzlet, – dohogott Elek. – Engem be nem csap. Szerelem! És arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer. Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a szerelemre, hát akkor nem lehet rajta segíteni! Nagyon sajnálom!

Johanna most négy hétig maradt el. Idát annyira elkeserítette a tény, hogy főladta az eddigi ellenállást és egy napfényes délelőtt meghódolt Eleknek.

– Most már látom, – mondta a fiú ebédnél – hogy ez a kis penész Johanna volt az oka az eddigi kudarcomnak. Ő biztatta, buzdította Idát az ellenállásra, ő bujtogatott. Hosszas távolmaradása azonban meggyöngítette a bajtársnő ellenállását, egész erkölcsi pozicióját és ily módon sikerült váratlanul a mai roham. Most már csak arra vagyok kiváncsi, mit csinál ő Bécsben. Nem fog jól járni ez a nő sem és fogadok veled akármibe, hogy a főhadnagy azóta a privatdinerjével dobatta ki lakásából. -82-

XI.

Csak kabátot kaptunk magunkra és mezítláb rohantunk be Johanna szobájába. Ott feküdt az ágyon, kifordult szemekkel, pihegve, sáppadtan, félig kinyilt szájjal, haldokolva. Nem volt már pulzusa és a teste élettelen. Az éjjeli szekrényen egy üres, kis barna üveg magyarázta, hogy öngyilkosság történt és pedig méreggel. Egyet sóhajtott Johanna, azután vége volt. Lehajoltam, a szive nem vert. Vonásai megmeredtek. Kényszeredetten mosolygott.

– Tizenegykor jött meg, teát ivott, lefeküdt és egy levelet adott, hogy adjam föl, – mondotta Ida zokogva.

– Mutassa, – kiáltott Elek – hozza ide, azt a rendőrségnek kell majd adni.

– Ez az! – mondta Elek csendesen. – Szegény Johanna, a privatdiner dobta ki!…

Nem tagadhattuk meg magunktól, hogy körül ne nézzünk a lakásban. A hálószoba kissé szűk volt, de rézágy és igen finom ágynemű. A tükörasztalon sok tégely és régi porosdugójú orvosságos üvegek. Rajtuk egy kopott, rongyos füzet, – „Das Geheimnis jung und schön zu sein“ (valami szépítőszer-gyár reklámkiadványa) illusztrálta a tégelyek és üvegcsék rendeltetését. A másik szoba volt a szalón és az ebédlő. A zongorán nyitva a kotta. Megnéztük. Az induló, -83- amelyet annyit hallottunk, Alfréd Czibulka alkotása volt és a címe: „Erwachung des Löwen“. A címlapon egy óriási oroszlánfej.

A nevetés ingere miatt, amely mindkettőnkön erőt készült venni, sietve elhagytuk a szobát.

– Erwachung des Löwen und der Tod der Katze, – mondta Elek, de nagyon meg volt hatva.

Reggel, amint kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban és kibámultam a zöld korlátháló fölött. Rendesen még nagymama nem kelt föl. A szomszédszobában, a hálószobájában a tükörasztalon erőlködve, hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban már ki vannak töltve ezüstösaranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a mécs hiába erőlködik.

Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból, megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam és kivisz a világosságra. Mindig sokat gyönyörködtem ebben az érzésben – amint a hirtelen reggeli fény megcsiklandozott és a tisztára szellőzött, kitakarított ebédlő kanapéján jó dadám munkába vette toalettemet.

Eközben kibámultam az ablakon. Künn – erre emlékszem legszívesebben – havasak voltak -88- a háztetők és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben. Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves járműveket. Megtette a kívánságomat. Azután rámhúzta még a másik cipőt is és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével. Azután az arcomat kellett vízbe mártanom és egy szivaccsal lelocsolta a hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e mosdási szisztémának észszerűtlensége. A víz t. i. már a kezeim leöblítése után egy kicsit piszkos lett és az arcomat mindig valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam, nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan voltát. Azután megfésült és ellenőrizte a fogmosást, amire különben nem volt szükség. A szájvíz illatát szerettem és ha szőke selymes hajamban végigsiklott a fésű, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta fodorgalléros fehér ingemet, (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen a csuklómat bántották a kézelők) és a sötétkék bársonyruhámat gyöngyház-gombokkal.

Szép ruha volt és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok, valahányszor eszembe jut, mert ő vette. Örültem neki, pompásnak, megkülönböztetően uriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám, mert hiúvá tett és kényszerített, hogy a tükör előtt az illendőnél sokkal több időt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban, mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a művészetet, -89- ami tulajdonkép meddő mulatság, mert időt rabol és elvonja az elmét és akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól.

Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is. Megkóstolta a kávémat, megkeverte és a kalácsot apró kockákra aprította, nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a délelőtt nem sok érdekességet igért.

II.

A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimről, akiket nem ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig félévre rá követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvígasztalódni, nem tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem őket!…

Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután átküld az ebédlőbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga, magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az ebédlő. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De ő vidéken lakik és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja ő. Özvegyember. Nagyon -90- szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok unokája van, a nagymamának csak egy: én.

Az ebédlőben leülök a szőnyegre és a nagy képes könyveimben lapozok, vagy az arcképalbumokat szedem elő. Benne van a szüleim arcképe sokféle változatban, különböző korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden félévről. Az egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz és szopom az ujjam. Egy harmadikon karika van a kezemben és hajtó. Akkor kaptam először nadrágot.

Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idő! Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, hogy felnőjjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnőttek tudják, nem lehet kétség, csak ők tudják!…

Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyözött ebédlőben. Nagy csend vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában üldögélt és beszélgetett a szomszédasszonyokkal, vagy a vincellérrel, aki bejött a szőlőből valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a feleségét, Tecát és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet csókoltak és -91- az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a szilvóriumot és a vincellérpár kapott belőle egy-egy pohárral. Gaz, alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát és kihasználták a jó szívét, meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták el. Egyszer az egyik szomszédunk Gerő bácsi kiment szilvaszedés előtt és megnézte a fákat, azután később kijelentette, hogy a beszállított szilva nincsen fele annak, amit látott.

– Kedves ténsasszony – mondta a nagymamának – ezek lopnak. Kergesse el őket.

– Azt mondják Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugy-e nem igaz Tecám? Ugy-e nem igaz?

– Persze hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki ilyent mert rám mondani!

Nagymama majdnem kiadta Gerő bácsit és jó, hogy nem tette, mert Gerő bácsi hatvanéves korára is hűtlen férj volt és Teca néni nem mulasztotta volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben szerettem Teca nénit.

III.

Mondom, a csend szinte tűrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalónban, a fekete zongora alatt vagy a szekrényben, -92- valami rossz ember és rám ront, végem van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.

Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.

Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi kis gyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk és annyi a veszedelmes rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és borzasztó, különösen ha szakálla van. És a szemekből is lehet látni az elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?

Különösen egytől félek. Alacsony, vörösszakálas emberke. Zöld szemei vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz reám mindig, mintha azt mondaná:

És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös csúnya kezeit. Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá! Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendőrrel. Ő a dadámmal szokott beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van és szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogyha ő a közelben van, akkor nem félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer reám nézni és közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, -93- amikor dadám szoknyájába kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.

Persze a rendőr-bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig velünk és bizonyos, hogy ha a vörös rám tör a szobában, segélykiáltásaimra későn érkezne. El kellene egyszer mondanom a rendőrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyermekeket gyilkol és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon. El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat őriz – mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és ilyenféléket – és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek agyvelejét rejtegeti.

Sokszor el akartam ezt mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a rendőr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja börtönbe, akasztassa föl vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbanmaradt.

Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok és nem értem, amit a nagyok beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam van, jól megérzem. És ők erre nevetnek; ez elviselhetlen.

Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst és állandóan foglalkoztatott a kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait, sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nem egyszer tisztán látni véltem, amint kikecmereg -94- a szoba homályából és szétálló nagy füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában. Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a szalonba és végignézett velem mindent.

Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót és kinyitottuk a szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk, mert kitelhetett a vöröstől, hogy oda bujik. Kicsike ő és valószínűen akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit gyakran lehet hallani. Borzasztók ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtőzik-e mögötte egy közülök. Ők meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között és lábukat felhúzzák úgy, hogy semmise látszik belőlük; vagy becsúsznak az ágy alá egészen a homályos sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját, még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztő zöldfényű szemeit, mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hű, szomorú szemeire; vérben forognak és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló, hanem egyszerűen kiszaladok a szobából. -95-

IV.

Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk és Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka. Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya kitünő. Eközben folyton biztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember lesz belőlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettőt szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is, vacsorára is, ozsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel és hogy palacsintával nem szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat és holtom napjáig beteg leszek.

Ebédközben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson, inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, még nincs vége az ebédnek és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat levegyem a nyakamról. Roppant rendszerető asszony. Nem csodálkoznám rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz esztendővel születésem előtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a másvilágra. Tulajdonképen nem haragszom nagymamára, ő jó asszony és hogy vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a gombolyító-gép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a kanári ajtaját vagy még ritkábban, -96- hogy a fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül és dongókra vadászom. Ez jó mulatság és igazán szórakoztató. Az ember leül a zsámolyra és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztül süvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

– Ni, ilyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak milyen vastag csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!… És milyen erős, lefőzöm, túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket… én az óriás.

Így hetvenkedik a dongó és szilajul szálldogál mindenfelé. Neki koppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig azzal huss… elrepül, körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végig ugrál a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az ujjahegyére és ujra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül: – Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér! Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb jellegűvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics -97- bácsi. Vastag arany láncot hord és kellemetlen erős hangon beszél, mintha mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem repednek tőle a finom kis porcellán-figurák és kristálypoharak az üvegszekrényben és elárulja, hogy a hang gazdája Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná ezzel mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül akinek legalább olyan erős és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. Ha tudná milyen csunya az aranylánca, épen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én őt a dongókhoz szoktam hasonlítani és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívből utálom, akárcsak egy utálatos nagy dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való fejforgatásba és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót és türelmesen várok, mig a dongó letelepszik valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ült, földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant… várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy negyed óra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a nagymama. -98-

Nagymama t. i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogóüveg a legjobb. Cukrot tesz alá és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen megtett mindent. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, szánalomraméltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jó kedvre hangolja a nagymamát.

– A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz és nem fog legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom mit szólna!

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt és nem férhet hozzá kétség, hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van győződve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megitélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak. Épen ezért soha olyanvalamiről véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama előtt, amiben az igazság vele szemben az én részemen volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatják, hogy igazuk van, akik sokat beszélnek – minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát és jól meg tudja itélni a történteket, -99- nincs szüksége ilyesmire. Hallgat és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag – mint a nagymama mondja – vagy akinek fehér lova van – mint Margit mondja, a szomszédék kislánya – hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok és fölöltözni magam rendesen nem igen tudok, ha a dada mosdat is és ha a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kis fiú vagyok, ha a felnőttek tudnak írni és olvasni és én meg nem – azért én tudom magamról, hogy ki vagyok és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok papirja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél és sok emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogyha mulatni akar, a korcsmába kell mennie tekézni vagy inni, máskép halálra unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a zsámolyra és késő délutánig el tudom nézni a felhőket az égen. Ó milyen gyönyörűek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen ha lenyugszik a nap, szeretem nézni őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási paloták. Valószinű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltünt a szemeim elől, azután én azt gondoltam, hogy a -100- fecske megérkezett abba a boldog országba és ott is fog maradni mindig.

Nem. A kis madár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől és visszaszállt lefelé, a szürke fénytelen felhők közé, visszajött a háztető alá a fészekbe. Majdnem sirva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a boldogság küszöbén van és azután meggondolja magát, visszajön a szegény, piszkos eresz alá!

VI.

Négy óra után már bejön Kati – már elmosogatta a kevés edényt – kinyitja az ablakot, ha nyár van és tüzre rak, ha tél van.

Kati terít, behozza a friss kávét – mert minden délután frisset csinál – behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót. Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az ujságot – ha épen olvasott – leveszi az okulárét és megdörzsöli fáradt szemeit.

Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a kávét és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, lassan kevergeti, tejszinhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt áprítani valónak és elüldögélünk jó félórát.

– Anyád is nagyon szerette a kávét – mondta egyszer a nagymama és ez a legjobb ital. -101- Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád, mikor már nagyon beteg volt a szive, megivott három-négy pohárral is. Betegségében egyetlen öröme volt a kávé, meg a Jókai-regények. Azokat olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő olvasott föl néki. Sokszor sírt anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád kinevette, de csak képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet meggyógyítani az anyácskád szivét.

Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti marsot, recsegve, ropogva és a harsonáló erős hangok behatoltak egészen a szobánkba. Kellemetlen hamis, zagyva zene; idegenszerű, de van benne valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én meghalnék, nem ilyen zenét kivánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm fölött, halkan, tegyék rá a kis fésüt a húrokra, amitől ellágyul, elcsendesedik a hang és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a halál.

Egyáltalán ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szivemből utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és senkiért! minek haragudni?… Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig nevetek rajta, azután mielőtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik szobába. -102-

VII.

Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyujtást. Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. Levelekből füzért fon, vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog és azt szólítgatja:

Télen a kis szánkóba ülök és párszor körülfut velem az udvaron. Közbe sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha, hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.

– Látja Józsikám, most futtatunk. Repülj szánkó, repülj Ráró, hohó, egyenest Budapestre repülünk, no most itt vagyunk Pesten.

Jár a szája a derék, kedves asszonynak és meg van győződve, hogy én csak azért, mert kis fiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál és sokkal ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a felhők között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sőt életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor meg akartam neki magyarázni, hogy a szelet a fák okozzák. Ha hüvös az idő tudniillik – ő kihozza az őszi kabátomat a házból és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy mitől van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.

– Dehogy nem – mondtam én – nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a szelet. Mint ha a nagymama legyezi magát és legyezővel szelet csinál. Nem, dada?

VIII.

Este, ha a lámpát meggyujtják, szivesen vagyok a szobában. Úgy tetszik, hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és kedvesebb, mint a napfény és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a földre. Sokszor hallottam, hogy a menyország, ahol az Úristen lakik, tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek van őrzőangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a rossz ember a világon és álmunkban, amikor aluszunk és este, amikor a sötétség mindent betakar, könnyen belopódzhatnak, megtámadhatnak, megölhetnek. A jó őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a lámpákat meggyujtják és kigyulnak az égen a csillagok, már keresztül suhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat és mosolyogva megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket és ha fütyül a szél, ha esik az eső és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők intézik, hogy a kutyák éberek legyenek és dühösen ugassanak minden gyanus neszre. A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek. Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának és megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a régi bekötött képes ujságokat és nézzük a képeket.

– Józsikám, feküdj szépen le, kis fiúnak sokat kell aludni, hogy erős, egészséges ember lehessen, – mondja a nagymama.

Nem is bánom. A dada levetkőztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat gondolkodom még különböző dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni, ha nagy ember leszek.

Azt hiszem, sohasem fogok megnőni. Az idő olyan lassan mulik. Minden nap egyforma és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények között. Nincsen kedvem semilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhők országába szeretnék menni és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol olyan csendes, aranyos és gyönyörű lehet minden. Persze ez nem valósulhat meg – és talán épen ezért – annyira szép.

Dehát az élet fele álom és így nincs ok a zugolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és nagymama, de akikhez tulajdonképen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.

Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stilű nőhódító volt azok között, akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi hősszerelmes-szerepek egy része szintén rálicitál Pistára. De így, az életben nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, találékonyabbat.

Az apámnál dolgozott, mint irnok. Arany kedély és vas-egészség jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonó-képeket hozott, cifra betűket írt és csatamezőt szerkesztett az ólomkatonáim számára. Használható, ügyes, nyilt-eszű ember volt. És emberismerő.

Tudott a parasztok nyelvén és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak a szemei és hivatalos páthosz jelentkezett a mozdulataiban. Az apámtól meg a törvényszéki emberektől hallott legszakszerűbb, legszebb jogászi kifejezéseket használta. Olykor órákig elbuvárkodott a törvénykönyvekben és -108- ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem törte le annak idején a derekát és nem kényszerítette a tanulásra. Párszor elbeszélte azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel keresztül vitte, hogy hónapokig iskolakerülői életet élhessen, de amelyeknek a vége mégis csak az lett, hogy a második gimnáziumból ki kellett venni. Így került a törvényszékre díjnoknak és később ügyvédi irodákba. Mikor hozzánk jött és barátom lett – én hat éves voltam, ő húsz.

Mindjárt az első esztendőkben számtalan bonyodalmat okozott a háznál. Két szobalányra és egy szakácsnőre emlékszem, akiket miatta kellett elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásban zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta a szemeit, de apám nem akart Pistának felmondani.

– Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jó vérű ember! – szokta mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában, még hozzá a hivatalos órák alatt és le nem zárt ajtók mellett, oly ügyesen intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit.

Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nőt, aki a kezeügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal, levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendőt hozott. Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklődés nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit fáradozni a nők miatt.

Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, usque öt nővel volt dolga. -109- Részint asszonyokkal, részint lányokkal. Eggyel-kettővel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végkép és mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított, – akkorára már volt egy új, akit már munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szivósan, nem sietett, nem volt neki sürgős és egy szép napon, amikor örömtől ragyogó arccal lépett be az irodába, beszámolt nékem az előrelátható, egyforma, biztos sikerről. Saját kijelentése szerint, házasságáig hatvankét viszonya volt s ezek között tizenhét leány, akik neki ajándékozták szűzességüket. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomásával, mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait, akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehető. 62: 15 = 4·13333… Eszerint egy esztendőre átlag négy nő esett. Közülök 1·13, tehát körülbelül az egész állomány 25 százaléka érintetlen leány volt.

Voltak közöttük – már a kisvárosi készlethez képest – varrónők, gazda-lányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel elbajlódott egy évig is, amíg azután a nő végre elment a találka helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol idylljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat, akik ilyenkor vacsorákat főztek a szerelmeskedőknek. Pista ilyenkor a rendes liternél még valamivel többet szokott inni és általában nem kimélte a pénzt. Sokszor kijelentette: -110-

– Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem sajnálom, hadd menjen!

II.

Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem hallgatni Pista morfondirozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó gyakran valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál, de Pista szerint, ha minden eddigi szeretőit összerakjuk és „tízzel megszorozzuk“ – még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmuszának okát ma jól látom. Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá! – akivel minden nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha beszélhetett.

Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb nótákat, Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele, de akkor is sietett, nem akart hosszan időzni, szóval, hogy neki Pista nem kell. Rágta a dolog kitűnő barátomat, de közben más sikerek – amelyeket, bölcsen nem mulasztott el learatni – kárpótolták a szomorúságért. Zsófi azonban visszatérő motivum maradt.

Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala mellett. Még a Tek. Kir. Törvényszék „T“ betűit se volt kedve kicifrázni a keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerűen értette. Számtalanszor gyönyörködtem mesteri nagybetűiben. -111-

Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebből gondoltam, hogy komolyabb lett az ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, türelmetlen lett, kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem mesélt kocsmai tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel hallgattam. (Pista tudniillik vérbeli elbeszélő volt.)

Ebben az időben gyakran fordultak elő nála orrvérzések. Nem állította el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért és hagyta folyni. Közben halkan káromkodott és biztatta:

Utána néhány napig sáppadtabb volt, de azután újra visszakapta a régi csattanós szinét.

Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. Bámulatos ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát, megnyomorította és beletette a balkezében levő apró papir-stanicliba. Tizet rakott egybe, azután végkép lezárta. Egy délután ily módon harmincöt ilyen staniclink gyűlt össze. Összeolvastuk őket, mint a pénzestekercseket szokás. Háromszázötven légy muzsikált bennük.

Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem rá.

III.

Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom rosszkedve. Szombat délben az iskolából jövet, találkoztam vele. -112- Elébem jött. Kijelentette, hony majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az irodában.

– Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem akar kötélnek állani?… Nohát ma délelőtt mégis!… Nincs még egy ilyen lány a világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába igértem én neki fűt-fát, selyemkendőt, selyemruhát, aranygyürűt, száz forintot, – nem akart. Igazi százforintost kértem a sógoromtól és megmutattam neki: Ez lesz a tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, épen te kellesz. Mert szép ám. Olyan szemei vannak, mint az őzecskének és pirosak az ajkai, mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úri asszonyé. Majd egyszer megmutatom magának Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk – a mai napig számítva – tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam, bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.

– Nohát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán. Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte: nem. Nem akarsz? – kérdeztem még egyszer. Nem, mondta és lesütötte a szép szemeit. Odaugrottam és ahogy csak birtam, jobb kézzel, képenvágtam. Eltakarta az arcát és a -113- falnak dőlt, annyira megszédült. Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Balkézzel is adtam neki még egy jó nagy pofont. De ahogy csak birtam! Csak támasztotta tovább a falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.

– Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom, Zsófika, eljösz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék. Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a Panna nénihez, annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt azután elmentem és elvettem a szüzességét.

– Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év előtt.

– És ebből megtanulhatja Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kivánja őket. De akkor azután muszáj nekik.

Pista megsimogatta a fejemet, rendbehozta az íróasztalát és szokása szerint hivatalos nyelven berekesztette a munkát:

– A mai délelőttre rendelt szent evangéliomot egyhangúlag beszüntetettnek nyilvánítom!

Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet a legjobb szivarnak tartott) és fütyörészve távozott. -114-

IV.

Később is gyakran fejtegette előttem azt a nagyszerű tanulságot, amelyet speciálisan a Zsófi esetéből vont le, de amely minden régebbi és ezutáni sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek mulva, – ó, évek mulva – olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e vagy nincsen-e. S abból, hogy sokat gondolkodtam rajta – már sejthető, hogy nem nekem volt igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni.

Idő – este hat óra. Szinhely – elegáns nagy gyerek-szoba. Rézágyak. Óriási rendetlenség. A rendetlenségből itt-ott kilátszik egy-egy mesztelen gyereklábszár. Áldor Balázsnak, a híres szobrásznak a gyerekei. Későn érő, de piros arcú, okos szemű gyerekek.

A nyolc éves Bandi az asztal alatt ül. Egy ócska órát huzgál föl s mikor a rugó már egész feszes, megereszti. Ilyenkor persze az óra őrült zörgéssel lejár. Bandi ezt csinálja már ozsonna óta. Percenként átlag kétszer viszi véghez a fentemlített viharos zajt. Ani – fiúsan öltöztetett és igen fiúsan mozgó lány – tenniszrakettel ütögeti a mennyezethez babájának leszakadt fejét. A tizenegy éves Rolli az ágy sárgaréz támláján végez nyujtógyakorlatokat, amelyeket a Beketow-cirkuszban a magas trapézon látott. Kissé kövéres fiú, igen borzas hajjal. Lihegve és izzadva csinálja a bukfenceket, mialatt az ágy csak úgy horpadozik alatta. Közben kiabálva, lihegve kérdezi:

– Ugy-e Anii, nem igy csinálta a Beketowban az az ember?… Moond Anii, nem igy csinálta az az embeer! -118-

– Nézd Bandi, nem nagyszerű, már fél órája ütögetem a médi fejét és csak kétszer ejtettem el. Mondd, nem nagyszerű?

II.

Ez a helyzet, amikor beront Balázs, a legnagyobb fiú, teli torokkal, lelkesülten kiabál:

– Gyerekek, gyerek, megtaláltam apát a lexikonban! Megtaláltam apát a lexikonban! (Hadarva olvasni kezd.) Áldor Balázs, szobrászművész. Született Békéscsabán, 1869. május 7-én…

Rolli (a korán érett gyermek öntudatosságával): Ne olvasd hangosan, én is akarom olvasni.

Ani: Ne olvasd, majd nézzük a könyvet. Megint felültetsz bennünket és elmeséled, ha valaki jön és röhögsz rajtunk.

(Leülnek az ágyra. Azután csendesen homlokráncoló figyelembe merül a három gyerek.)

Ani: Érem, amilyent bicikliversenyen nyert a Károly; láttad Károly érmét?

Balázs: Apának adták a szobráért. Az ő szobra volt a legszebb az egész kiállításon.

Rolli: Tyüh, nézzétek, az apa negyvenezer frankot kapott az első művéért, a „Siratók“-ért.

Rolli: Nézd, a végén meg azt mondja, hogy: ma kétségtelenül ő a legnagyobb magyar szobrász, nevét az egész világon ösmerik…

Bandi (visszatér az órájához és e pillanatban már ujra visszaeresztette a rugót).

Rolli (fölháborodva): Ugyan Bandi, hogy lehetsz olyan. Most apáról olvasunk itten és te zörögsz. (Elönti a fiúi büszkeség. Odamegy Bandihoz, átfogja a hóna alatt és kicipeli a -120- szobából, közben üti a hátát és befogja a száját; mert Bandi – már nem szép, ami nem szép – köpköd, sőt megrugja Rolli lábát.)

Rolli (jajgat): Jaj, ez a Bandi, jaj megrugott, de azért kidobtam. Nesze! (Dulakodás).

Ani: Mit csináltok? (Bandit együtt kidobják, bezárják az ajtót; a három gyerek újra nekiül a lexikonnak. Odakünn Bandi rugdossa az ajtót.)

III.

Ani: A mama azt mondta, hogy apa nem akarja, hogy elmenjünk megnézni. Mama is ritkán megy el, mert apa nem szereti, ha a műteremben van valaki.

Balázs: Igaz. Másképp nem lehet szobrot csinálni. Le kell nézni a nő testéről… mert apa csupa mesztelen nőt mintáz a szobraiban, én ezt hallottam és egyet láttam is, de csak az apa egyik szobrának fényképe volt. Mesztelen nő volt.

Balázs (komolyan): Ani ne légy buta, hiszen a szobrok mind mesztelenek. -121-

Rolli: Nem láttad a Kálvin-téren is azokat a nőket, az Andrássy-ut végén az angyal majdnem mesztelen, csak egy ing van rajta.

Ani: De nézd meg a Köröndön a szobrokat. Mind férfiak és egészen fel vannak öltözve.

Rolli… Azért nem dolgozik apa itthon, mert itt hová vezetné azokat a mesztelen nőket. Mit szólnának a cselédek.

Rolli: És itthon nem dolgozhatna olyan sokat a papa, mert mindig vizitbe jönnek.

Ani: A mama mondta is neki: maga soha sincs itthon, ha vizitek vannak és a papa azt mondta: nekem a műteremben van dolgom, a vizitek fogadását azt magára bizom.

Rolli: Multkor hallottam, amikor a mama mondta Behr néninek: Nem tudom miféle nőre költi Balázs azt a rengeteg pénzt és a mama akkor sirt. És a Behr néni azt kérdezte, hány éjszakája nem volt itthon az urad. És a mama azt mondta, – már öt éjszakája és hogy a papa akkor is reggel a műteremből küldött haza pénzért. Én ott halottam a zongora alatt, mert mindig szoktam a zongora alá bujni, amikor a Behr néni eljön, mert ők mamával mindig nagyon érdekeseket beszélnek.

Rolli (kissé fontoskodva elkezd beszélni. A többiek félig kiváncsian, félig borzongva hallgatják): -122- Hát tegnap jött Behr néni és én már ott voltam ám a zongora alatt. És azt mondja a mamának: az urad szeretője egy tizennyolc éves leány. – A mama aszongya: Jézus Mária. Mindjárt csak sirt. – Behr néni aszongya: Látta Franci őket a Stefánia-úton gummirádlison és ismeri Franci a leányt, mert zeneakadémiai lány. – A mama még mindig aszondta: Jézus Mária, Jézus Mária, hát erre költi Balázs azt a sok pénzt!… És milyen? kérdezte a mama. A Behr néni azt mondja: vörös… A mama erre még jobban sirt.

Balázs: Gyerekek, ezt nem szabad elmondani senkinek, adjuk becsületszavunkat. Én becsületszavam adom. (Rolli tenyerébe csap.) Becsületszavamra.

Balázs: Most már beengedhetitek! De egy szót se Bandinak. Értitek, egy szót se arról.

… Amikor a kis leány ott olvas, hogy „ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik“, Bandi belevág:

Ani (ujra olvassa): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik.

Bandi (lassan ismétli): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik.

IV.

(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerek-szoba ajtaján Áldor Balázs. Gyönyörü monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt elválasztott, még egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony gallért visel, melyből büszke egészséggel emelkedik ki izmos, vastag nyaka. Legújabb szabású, sötétkék ruha, sötétvörös szinű bőrcipő. Kézelőt nem visel.

Bandi (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik. Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik…

(Áldor összecsókolja a gyerekeket. E közben bejön a mama is. Korán hervadó, 33–35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép lehetett. Azóta az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete szemei könyesek, de azért mosolyog.

Áldor (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a haszontalanok a lexikonban.

Bandi: Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az egész világon ismerik!

Bandi (az anyanevelte gyermek módjára elszalad és kiabál): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik!

A mama (megcsókolja Áldor arcát és megsimogatja nagy homlokát. Súgva mondja): Ma itthon vacsorázik!

Áldor (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a zsüri ülésezik, igazán nem lehetek itthon.

A mama (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem vacsorázott itthon egyszer se és még csak háromszor evett itthon ebédet és ma már tizenkettedike van.

Áldor: Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. (Megnézi az óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal elsiet. A másik szobából visszakiált): Szervusztok gyerekek.

Ani (a mama után oson. Rövid idő mulva visszajő. Szepegve ujságolja): A mama a divánon fekszik… hason… és sír… zokog… a haja egész kócos.

Erre lábujjhegyen mind a hárman belopóznak a kis szalónba és az ajtóból pepillantanak a hálószobába, ahol a mama a kanapén görcsösen fuldokolva sír.

Néhány másodpercig mozdulatlanul figyelnek, azután Balázs hirtelen meggondolja magát és -125- kiszalad a lépcsőházba, ahol a földszinten még kopognak Áldor lépései.

A lépcsőházban gyengén viszhangzik az aaa… Azután Balázs még egyszer kiált. Semmi válasz.

A fiú sokáig mélázik a karfára támaszkodva, míg csak a szobalány, aki a boltból jön, föl nem riasztja:

Balázs (feltünő szakértelemmel, igen gyöngéden megsimogatja): Este ugy-e megint maga jön be a cipőmért?…

Eltévedésem húsz, harminc, vagy negyven év előtt történt, e pillanatban pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél esztendős voltam. Az eset maga egyike azoknak az eltévedéseknek, amelyek életem során azóta olyan csodálatos módon ismétlődtek és annyiszor, hogy nagyrészt elfeledkeztem róluk. Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.

Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdő. A megyei térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképeken (kiadja Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta, hogy miért; azért Batiz mégis csak pompás kis hely. Évekig ott nyaraltunk. Ez alatt az idő alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni – egy óra kocsijárás a várostól – mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt boszankodott és nem tudta élvezni a jó levegőt és azt a sok csodálatos szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a -130- városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a kerékpárjavitási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási kiadást. Batizról nálunk őszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május és junius elsején mi újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát édesanyám és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk, apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de még se mentünk Batizra. Ettől az időtől kezdve Batiz, mint a fürdők ideálja, mint „pompás kis nyaralóhely“ szerepelt asztali beszélgetéseinknél.

Ez a korszak azonban jóval későbbi helyet foglal el a keresztény időszámításban, mint az az eset, amelyről szólani szándékom. Eltévedésem t. i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.

Márkó bácsi, aki a butorokat nagy stráfkocsiján Batizra szokta szállitani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges juniusi reggelen. Bennünket sietve öltöztettek és az egész ház úszott a pakkolás és készülődés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a lapdászacskót, a csiga-ostorokat nyakunkba vettük és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki, amelynek pointje az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy: Kati, a szobalány felbukott a tükrös-szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítőket stb. Délben már künn ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban fáradtan szidta a villatulajdonost, hogy nem szellőztetett a szobákban ősz óta és anya bekötött -131- fejjel desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük őt csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.

Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben és a homok örömeit élveztük. Batizon nagyszerű homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra és állandóan a harisnyában viselve, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem okoz, sőt ellenkezőleg, a cipő hordásának különös jóleső érzést kölcsönöz.

Miután lábbelimet a fürdői turisztika követelményének megfelelően ily módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgom nem voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett. Elhatároztam, hogy míg a gyermekek dudliznak és a napernyők alatt alszanak, felfedező útra indulok.

Hamarosan egy országút kellős közepén találtam magam. A tüzelő napban fegyverek csillogtak és egy huszárcsapat léptetett el előttem. Jól szemügyre vettem őket és szokásomhoz híven az elől lovagló századost szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám és biccentett a fejével. És ez a tény talán hozzájárult ama később bennem meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úri embert kizárólag csak a katonák között lehet találni. – Miért? Erre a mai eszemmel már felelni is tudok. – Mert ez a mesterségük; ezért -132- ad nekik a király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.

Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem a kietlen messzeség e képétől és inkább az ellenkező irányban folytattam utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett haladtam el. A kerítésen belül paraszt lányok ruhát mostak, nevettek és egymást vizzel locsolták. Erre a házból egy kövér öreg asszony jött elő és igen csunya szavakkal szidta őket. Hogy a szavak csunyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam, de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha testvéreimnek új dolgokról beszélhettem s ezáltal csodálkozásukat és bámulatukat kivívtam. Később, mikor tapasztalataim e részleteit értékesíteni akartam, nagyon kikaptam és meg kellett igérnem, hogy többé ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután csak egyedül gyönyörködtem és a társaságtól elvonulva szoktam őket, rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy elfeledkezzem róluk.

A kerítésen belől más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén bokrok között kisebb házacska állott. Előtte egy öreg ember ült és kutyát tanított szolgálni. Az eféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A kutya, egy apró puli, már meglehetősen tudott szolgálni; egyetlen hibája az volt, hogy tartása görbe volt és kis időközökben egy-egy pillanatra letette a jobb első lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan maradni. Jó ideig -133- elnéztem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen megtanulni.

Tovább menve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb ablaktalan ház következett, valószinüleg magtár, azután egy út, azután fű, azután egy kis erdő. Bementem az erdőbe.

Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az erdőcske útja köralakú és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az erdő különben kellemes hűvös volt, három rigó is fütyölt a közelemben. Visszafütyültem nekik és nagy mulatságomra, egészen sikerült őket megtévesztenem. Azt hitték, t. i., hogy egy negyedik rigó érkezett. Miközben így jól eltöltöttem az időt, piros virágokat pillantottam meg, amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyilottak. Hamarosan jó csomót szedtem belőlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon bizonyosan ozsonnára terítenek, sőt a testvéreim immár kétségtelenül, izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát, hogy kiszemeljem a legrövidebb utat és egyenes irányban elindultam visszafelé.

A kis erdőből hamarosan kijutva, egy csodaszép tornyos, erkélyes kis villa bontakozott ki előttem. A terraszon nagy társaság mulatott és egy feketeruhás, fehérkötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam, hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak ropogását rég ki nem -134- állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni és nem kételkedtem, hogy indítványomat pártolni fogják. Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy most már szaladva folytattam utamat.

A szaladás kitünő mulatság és kezdettől fogva előszeretettel kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros következményeire, amilyenek a tüdőgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta meggyőződésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erősebb fiú volt mint én, aki birkózásban mindig odavágott és kétszer annyi ideig tudott a víz alatt maradni, mint jómagam – szaladni nem szeretett – és mégis tüdőgyulladásban halt meg…

Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes voltában és így teljességében élveztem e tilalmas mulatságot. Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban nemsokára meg kellett állanom: erős oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a bordámat tapogatva folytattam az útat. Fáradt voltam. Most már nagyon szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredő sejtelmem, hogy eltévedtem és nem fogok tudni hazatalálni. Eleinte nem mertem ezt magamnak bevallani és a kezdődő kétségbeesés egy árnyalatával szívemben tovább mentem előre, előre, elhomályosuló szemekkel. Ma már tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a zsebkendőt, megtörülni a -135- szemeimet és tájékozódni az útirány felől. Sajnos, nem ezt tettem.

Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szűken sorakoztak egymás mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út megtalálását illetőleg. A szemem előtt összefolyt a világ és hirtelen nagyon sajnálni kezdtem magam, elhagyott, szomorú helyzetemben és heves sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bújkált a félelem a torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni, hogy a sírástól vörös lehetett az arcom és kétségtelen, hogy a homokos öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó sós cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édesapám mondása: „Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de sírni nem.“ Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi szabály jóságát és hasznavehetőségét, mégsem voltam képes szerinte viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan szerencsésen ki is fáradtam.

Körülbelül az utolsó könnycseppeket fogyasztottam, amikor egy borízű hang szólított és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.

Kedvesarcú, óriási termetű gatyás paraszt bácsi volt az érdeklődő. Kék szemeiben annyi igazi szánakozást s fehér, nagy bajuszában annyi jóságot láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat. -136-

– Kérem bácsi, én egy ideges kis gyerek vagyok és eltévedtem… és kérem, tessék engem hazavezetni.

Kijátszottam ezzel a legerősebb ütőkártyámat. Sokszor meglestem, amikor édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kis fiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcellán edények között a japáni fekete kávés-készlet számára: a „szervíz“ kifejezés, amelyet Kati olyan áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt és kikérte a készletet az üvegszekrényből.

– Nem tudom, bácsi, – feleltem szepegve és újra határozatlan rémület kezdett keringeni bennem. Később, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyilt tengeren a viharban észreveszi, hogy iránytűje elveszett.

A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és tovább ment; bizonyosan dolga volt és nem szentelhetett több időt nekem. Újra rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyemtől is megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképen elfáradtam és berekedtem és cél nélkül ődöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fűvel szegélyezett gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. -137- Ráléptem és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt útat. Ekkor a hátam megett egy női hang szólított.

Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon széparcú és világos slafrokba öltözött néni hajolt ki.

– Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd – feleltem büszkén és felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:

– Nem tudom, – mondta egy vékony leányhang, – talán Julcsa tudja, mert délben vizet hozott a Winterék kútjáról.

A Julcsa tudta. Néhány perc mulva a szép néni parancsára kendőt kötött, papucsot húzott Julcsa és kézenfogott, hogy hazavezessen.

Alig mentünk néhány lépést, a kis erdő sarkán megjelent a dada alakja. Otthagytam vezetőmet és teljes erőmből elkezdtem futni a dada felé, aki kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár pillanat múlva a karjaiban voltam. Három perc leforgásán belül édes anyám otthon megvizesített törülközővel mosta az arcomat. Megbékélve, megtisztítva és lekefélve csak késői feltörő zokogások jelezték a bánat és fájdalom elszállt viharfelhőit. Édes anyám kávét tálalt számomra és a rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt. -138-

Csak ekkor vettem észre, hogy a balkezemben még mindig ott szorongatom a virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele és hogy a kalamitások után nem tűnök-e föl nevetséges színben édes anyám és testvéreim előtt, ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát.

– Nem, adja oda maga, – kérleltem a dadát esengve. – kérem dada, adja maga, én szégyenlem. – És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása ne mindjárt, hanem csak később történjék.

A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És mikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben, félig hervadt csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól féltem, hogy édes anyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott; rámnézett szeretettel és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértő jóság volt, hogy soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot. E miatt határoztam el, hogy eltévedésemről valamikor emlékiratot fogok készíteni. Azóta elmult húsz, harminc vagy negyven esztendő – nem tudom biztosan, hogy mennyi – az emlékirat azonban csak most készült el.

Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű kékes harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum-körútról, vagy az Üllői-útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkezünk a Kálvin-térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában s a siető emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő bátortalan szívdobbanásait.

A városoknak t. i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több, mint a hüllőknek és némely halaknak.

II.

A szembenlevő kávéházak ajtai, amelyek nappal farkasszemet néznek egymással, most a ködben és a reggelben eltávolódnak, eltolódnak és elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül megszűrten, halvány foltokban bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gáz-fényt. Ha szerencséje van az embernek, akkor szellőzött kávéházat és friss kialudt, jókedvű pincéreket talál. Ebben az -142- esetben zsíros pirított kenyér és kis pohár törköly-pálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész délelőttre.

III.

A villamos kocsik sietve, de halkan érkeznek. Körülnéznek és továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve csaknem mosolygásra ingerel.

Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sűrűsödnek össze mozgó, imbolygó csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendőr a sarkon féllábra áll és apró váltóigazgató fiúcskák bújnak elő a föld alól. Most süket csengetésektől zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok villamos kocsi érkezik. E kocsik most követelő lármával rövid időre lefoglalják a teret.

IV.

De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont összeszűkül, mert a házak mintha körülsorakoznának, egyenként láthatóakká válnak. A szembenlévő patikát kinyitják és köhögős betegek ácsorognak a márványos asztalok előtt. A patikárosok jókedvűek, egész éjjel aludtak és a friss mozsdóvíz nagyszerűen eshetett nekik. Elevenek, tréfálnak és hihetően pontosan mérnek. Az Üllői-útról nagy csapat munkás igyekezik a híd felé. A Kecskeméti-utca sarkán az öreg gesztenyés asszony begyújt a kemencéjébe. Vajjon kik esznek reggel gesztenyét? -143-

Most a Baross-utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok, szegények, de bájosak vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és minden tetszenivágyás nélkül. A fiatal urak, az egyetemiek, még mélyen alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hősi elhatározásban fölkeltek és a tér közepén a szökőkút mellett várakoznak. Álmosak, kissé bánják a vállalkozást és semmi kis izgalmat sem remélnek a találkozástól. Csakugyan a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és sietnek és alig felelnek a beszédre. A fiatal urak reá fognak jönni, hogy korán kelni nők miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt. De akkor is meggondolandó.

VI.

Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése előtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek és a reggeli lapok ujdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idő már felvilágosodott. A kékből átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökőkút öreg istennői deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos őrködő hatalmakat kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették és csak a parádé és megszokottság miatt maradtak a helyükön. -144-

VII.

A rendőrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az istenadta és nem találja a Kecskeméti-utcát. Vastag jegyfüzeteket cipel és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik és a sok sűrű sínpár az édesanyja dúsantöltött mákosréteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat és nagynehezen kikászolódik az aszfaltra.

VIII.

A kávéház ablaka előtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj és emiatt már reggel sirás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllői-út felől és minden irányból számozatlan doktorkonflik és gummikerekűek gördülnek elő. Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra. Doktorok ülnek bennök; szakálasak, tanárok, azaz bundások – és egészen szerény, nyirott szövetkezeti orvosok nem is épen jó télikabátban. Szerte szállingóznak a városba és a betegek már várják valamennyit. Sok ilyen kocsit látni. Egészen féltizenegyig. Benn olykor megvillan egy zsebkendő, amely épen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor kissé elkésett a felkeléssel.

IX.

Az idő most már délig bizonytalanul elúszik, eltengődik. Még jó, ha arra jő egy század katona. -145-

A délelőtt elmosódó és unalomba sülyedő perceit felveri és felszínre hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött; vagy bóbitás fejű szobalányok kandikálnak ki őszinte érdeklődéssel. Egy teherhordó szekér megáll a katonák miatt és a kocsis visszagondol arra a három esztendőre, melyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár perc csupán és a kőkockákon nemsokára csörömpölő zökkenésekkel tova gördül a nehéz jármű. Sőt újabbak és újabbak jönnek egymásután.

Mire delet harangoznak, a Kálvin-téren már hatalmas forgatagban gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek.

A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki se figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gummikerekű kocsisok leszállnak a bakról és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A belváros felől özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen és kirózsaszinedve. A diákok a sarkon nem győznek utánuk forogni.

XI.

Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai elméláznak és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi -146- délutánokra, ifjú gyönyörű júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak. Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késő délután összeszedelőzködő ködfátyolaiba. A gesztenyések tűzhelyeiről mint gyászoltárokról ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan a háztetők felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely kétségbeesetten elsülyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen bánatába és meglátja felgyulladni a sarki boltban az első lámpalángot, alighanem félelmében világosságot gyújt és zongorához ül.

XII.

Késő éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin-tér mint egy fülledt barlang ásítozik a fénytelen égbolt félelmétől megzavarodva. A hazatérőnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárbataposott, elvénült erő, amelyet az emberek, a siető, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sinek nyílásai közül kibukkan, összesűrüsödik és áldozatokra les.

Ha már levetkőztetek, és ágyba bujtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az óraütéseket.

Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen esztendőt írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderről nem akarok beszélni. Elbúcsuzott az apjától, anyjától, testvéreitől, irányt választott és elindult.

II.

Már jó pár mértföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. Gyengén izzadt a homloka, de hátraszegte a nyakát és csaknem kacagott a szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy zsongás egészen elfogta, tüzelte, vitte.

III.

– Dehogy, – mondtam mosolyogva – de kicsit fájt ám a szívem, – kedves Gracián, én nem megyek visszafelé, én csak ellenkező irányban tartok, mint te. -150-

– Az mindegy, – mondotta Gracián kegyetlenül – mindegy az, – és már tovább sietett.

IV.

Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam gyerekkorában és később megtanítottam minden szépre és jóra, amit tudtam. Most, hogy a szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt a szívem iránta őszinte szánalommal és sajnálkoztam a reményeimen, amelyeket hozzá fűztem és a fáradozásaimon.

Ez az ifjú arc a maga szűzies friss és hamvas üdeségében is hasonlatos volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazó szerda reggelén eltépetten hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már előre láttam rajta a tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki nem kerülhető torturák nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába próbálna valaki kiigazítani, a ráncokat és árnyékokat, amiket nem mos el még az éjszaka sem, még a sötétség sem, mert a sötétben is megmaradnak és élnek, mint valami nyöszörgés.

VI.

Gyönyörű reggel volt, gyenge szél fújt, alig hűvös vidám bohó szellő. Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket csak a legnagyobb festők tudnak összehozni.

– Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! – mondtam magamban – jókor indul, szép lesz -151- az élete, mint egy álom, valószínű, hogy nincs is semmi komoly ok sajnálkozni rajta.

Gracián ment előre nagy, feszes lépésekkel, mint azok az emberek, akik túlboldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük s hogy ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral.

VII.

Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és nagyobb lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene kiáltani, de azután eszembe jutott, amit mondott. – Visszafelé mégysz? – Kegyetlenség volt tőle ilyet mondani, meggondolatlanság, az ifjúság és az egészség gőgje!… Nem kiáltottam utána, inkább sietni próbáltam.

VIII.

Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább és nem nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörű erdőket és berkeket, amelyek az út mentén egymást váltogatták, nem törődött a sok apró színes mezei virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha azt mondta volna:

– Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó távolra hazulról, a gyermekkoromtól, az emlékeimtől, a tanítómesteremtől, az egész régi életemtől.

IX.

– Jó távolra! ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián gondolatát. Jó távolra! Ó a -152- mi földünkön csak rövid távolságok vannak, Gracián – folytattam, mintha neki magyaráznám – pár ezer kilométer, pár tíz-esztendő. És már láttam is, hogy Gracián megállott. A földre maga elé nézett valami sajátságos meglepetés heves mozdulatában megmeredve.

Soká állott így kissé előrehajolva, figyelve, szemlélődve, úgy hogy egészen lassú léptekkel utolértem.

Nem vett észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fűben – mint valami nagy csodálatos gyümölcs szőllőleveleken – ott feküdt érdeklődésének tárgya: egy nagy szőke asszony. Félig lecsukott szemekkel mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bőr elefántcsont szinét egyenletesen és gyengéden világította át a vér rubintjának rózsaszínű fénye. A félig nyitott búzavirágszínű szemek alvást színleltek, egyszersmind azonban az égbolt végtelen távolságaiba is néztek mintegy tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és tökéletes rajza finomította meg a hatalmas testet és kicsinyítette rubensi méreteit.

XI.

– Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt, – mondtam magamban, – hiszen a szerencse vezette őt kezdettől fogva. Kérdés azonban, hogy fölismeri-e mi a tennivalója és ifjú elbizakodottságában nem folytatja-e útját?

Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott, azután megrázta a vállait, -153- mintegy kiszakította magát a meleg, pihegő női test bűvköréből és újra elindult.

– Gracián, bolond Gracián, – suttogtam és nem boszankodás nélkül, – hova a pokolba sietsz annyira!… De nem lett volna illő visszahívni őt, utánaballagtam tehát.

XII.

Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik pótolni akarta az időveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania alig egy kőhajításnyira. A földön most két leány feküdt előtte egy kisebb tisztáson a puha sárga homokban. Hasonlóak – mint két madár, vékonyak, szinte átlátszóan fehérek, kékes árnyékokkal.

A kékes szín az ilyen fehér test kontúrjaiban sajátságos meleg csábító zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan forrónak tűnt fel, mintha most keltek volna ki az ágyból óriási párnák közül.

XIII.

Hibátlan szépség volt mind a kettő, ruganyos, kigyószerű, de kissé félelmes, mint két alvó macska vagy két apró vadállat. Ibolyaszinű szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulatlanul, kihívó nyugalommal, ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián megremegett, előrehajolt, majd letérdelt a fűre. Nem helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik, világosan láttam, hogy két nő jelenléte zavarni fogja.

Már majdnem kézzel illette az egyiket – mialatt szemei a másiknak bokáit szemlélték – -154- már majdnem kézzel illette az egyiket, amikor csakugyan hirtelen – mintha meggondolta volna magát – felugrott, keresztül lépett rajtok és újra útnak eredt.

XIV.

– Ez a szerencsétlen Gracián csak későn fogja észrevenni, csak későn fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szőke asszonynál meg nem állapodni, kinek természete s nemes szépsége leginkább illettek fiatal korához és tapasztalatlanságához. Nyilván érez valamit a levegőben, vagy fél és aggódik a jövője miatt, vagy megrontotta valaki!

XV.

Gracián néhány perc mulva ismét megállapodott. Nem kellett többé sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában három vagy négy nő hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni napban és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Corregio legszebb Vénuszaira emlékeztettek.

Alaposan megnézhettem őket. Gracián nem törődött velem és így nem kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a fiatalok, – akik valószinű számítás alapján remélik, hogy tovább élnek, – magokban szánják, kinevetik az idősebb férfiak fellobbanásait.

Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel volt tele a mező. -155-

XVI.

Száz és száz nő feküdt összevissza a magas fűben, mint égből hullatott almák és őszibarackok, vagy hirtelen kinőtt exotikus virágok. Sokan voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. Rettenetes és szívremegtető néma ostromzár!

Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és határozatlanság kétségbeesésével.

XVII.

Minden fajta nő akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus szépségű görög arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, nyulánk, hosszúderekú, szűzies, szőke leányok. Hatalmas, izmos és félelmes hetairák. Virgonc és pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte nőietlenek, vágyak és fojtott tüzek nélkül. Meredten feküdtek hanyatt s az égre nézve – ürügyképen – mintha alig tudnák visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba gabalyodva hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel Graciánt nézték leskelődve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt!

XVIII.

Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a különböző nő-fajtáknak. Magas, feketehajú asszonyok is tüntek föl, elefántcsontszinűek, bársonyosak, nyulánkságuk mellett is testesek. A karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy egy felhőre bámultak könyben úszó szemekkel, csalódottan, -156- mint akik nem törődnek semmivel. Egy végtelen csatamezőhöz hasonlított a tájék, nagyszerű volt, elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet. Mozgott, hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és sülyedt a sok mellkas, de alig észrevehetően.

XIX.

Olykor egy pillanatra úgy tűnt fel, mintha valamelyik kar mozdulni készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a lábát megfogva megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig már késő délután volt.

– Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet – ha akarod – de ne többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és szükséges!

Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem hallott semmit szavaimból, mert futni kezdett.

XX.

A nap már búcsuzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tünt fel. Az ifjúság féktelen vágya, tudatlansága és a jövőtől való félelme azt hiszem egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésben hajszolta.

Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékező homlokát. Keresztül ugrált a sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra, -157- megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem szemeim elől, holott nagy igyekezéssel követtem.

XXI.

A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszűkült. Útunk egy keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira sürűn feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt.

XXII.

A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, majdnem összeértek és csak igen szűk utat hagytak szabadon. Hegyszoroshoz hasonlított ez a hely, idegenszerű, félelmes és baljóslatú volt, mint az a völgykatlan, hol Hagen megölte Siegfriedet. Az aljában valóságos torlaszt alkottak a női testek. El volt zárva az út teljesen. Gracián négykézláb próbált előre jutni.

– Most már nem menekülhetsz, Gracián, – kiáltottam zokogva a fájdalomtól, – nem menekülhetsz!

Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hős, aki az élettől búcsuzik. -158-

XXIII.

Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar hirtelen fölemelkedett és egy hörgést vagy sóhajt hallottam szerteszét, amely hirtelen átfutott az ajkakon, mint a hullámgyűrük, ha valamit vízbe dobnak.

Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstől, figyelő szemekkel – míg csak rám nem borúlt a sötétkék éjszaka, de Graciánt nem láttam többé.

XXIV.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DÉLUTÁNI ÁLOM ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Délutáni álom

DÉLUTÁNI ÁLOM