A hét sváb by Ferenc Herczeg

A citromsárga nagy postakocsi, ajtaján a császári páros sassal, himbálva görög végig a nyilegyenesre kiléniázott országúton. A rónaság fölött, amely lapos, mint a pihenő oceán, olyan mélységesen és vakítóan kék a bánsági ég, hogy egészen bele lehet kábulni, ha sokáig elnézi az ember. Nagy legelők, majd keskeny sávokra osztott parasztföldek maradnak el a kocsi mögött. Kékeszöld májusi buza és kénsárga repcetáblák. Az út szélén óriásivá nő a lapulevél és ölnyire felszökik az ökörfarkkóró; a fekete földben még az őstermészet szűzies ereje erjed.

A postakocsis mellett, minden nemzetbeli futóbetyárok elrettentésére, egy katona szundikál a magas bakon, pipával az agyarán. A mellét fehér szíjak fűzik keresztbe és álmában is erősen ölelgeti szuronyos puskáját.

A kocsis most megfújja rézkürtjét és a postás-induló vidám hangjait fehérre meszelt házfalak verik vissza. A sok eperfáról és az ordítozó gyerekseregről tudni lehet, hogy sváb faluba érkeztek. Egy szembejövő szekeres tisztelettel és ijedten kapkod a gyeplő után.

Mindenki fölébred, a katona is, a faluvégi jegenyéken -6- fészkelő varjuk is, a kocsiban alvó utasok is. A kocsi főhelyén ülő két granicsártiszt rögtön pipára gyújt és megint disputálni kezd. Temesvár óta fölváltva vagy alusznak, vagy pedig kiabálnak. Mind a kettő hadnagy, bár mind a kettő régen túl van már a negyvenen. Az egyik szőrösképü, sovány kis ember, a szeme vérben forog és ha közömbös dolgokról beszél, a hangja akkor is panaszosan és fenyegetően üvölt. A másik sárgaarcu, meredt szemü, hideg és gőgös katona, ő egy-egy kicsinylő, kurta vakkanásával a dühöngésig föl tudja izgatni a bajtársát.

A kis ülésen egy krassói oláh asszony és egy fiatal uriember ül. A parasztasszony már vénecske, maga az alázatosság, a pompás ruhája azonban csupa himzés, a nyakán ezüst tallérok csörögnek, a lábán szép piros bocskort visel. Ő a gőgös hadnagy felesége. Temesvártól idáig nem mert még egy szót sem mondani. Figyelmesen hallgatja az urakat és néha sóhajt, néha meg szerényen mosolyog.

A fiatalember kásztorkalapot, dohányszínü kabátot és nankingnadrágot visel. A kezében vastag kék esernyőt tart és görcsösen behúzza hosszú lábait, nehogy összeütközése legyen a haragos hadnaggyal. Az utitáskájára, amely a hálóban fekszik, csókolódzó galambpár van kihímezve, a galambok alatt lobogó fehér szalag látható gyöngyös írással: Glückliche Reise!

A kásztorkalapos ifjú mindjárt az utazás elején kisérletet tett, hogy udvariasan beszédbe keveredjék útitársaival, – ő azok közé tartozott, akik szívesen okulnak az elmés társalgásból, – a tisztek azonban olyan barátságtalanul fogadták közeledését, hogy megszeppenve és sértődve vonta be csigaszarvait.

A granicsárok szerbül beszélnek. A kásztorkalapos -7- ártatlan arccal néz ki az ablakon, de azért meglátszik rajta, hogy megérti minden szavukat.

– Ez a falu is a miénk volt, – mondja a mérgesképü. – Ez itt mind szerb föld. És most mégis a sváboké.

– Úgy kell nekünk! Ostobák vagyunk! – veti oda szárazon a sárgaképü. És kajánul sandit bajtársa felé, akinek arca már megint paprikavörös.

– Mi szerbek fegyverrel jöttünk ide, a németek batyuval a hátukon jöttek.

Az ifjú arca kissé elvörösödik, a fehér, hosszú keze görcsösen szorongatja a kék paraplit, a szeme pedig buzgón keresgél a távoli látóhatáron.

A pipák kiégtek, a granicsárok kiverték a hamut, azután egyszerre, minden bevezetés és átmenet nélkül, megint horkolni kezdtek. A cifraruhás vénasszony halkan sóhajtozott, a barnakabátos ifjú pedig egészen belemerült és elveszett a rónaság fölött pihegő azuros levegő-tengerbe. Vajjon eljön-e még az idő, mikor a magasabbrendü ember repülni fog a levegőben, mint a fecskék a sárga repcetáblák fölött? Bizonyára eljön. Akkor lesz az, amikor az emberek mind testvérek lesznek.

A postakocsi most lépésben haladt, mert az út dombnak kapaszkodott föl. A kásztorkalapos szíve egyszerre forrón kalapálni kezd. A nagy rónaság, amely Budától idáig terjed, hirtelen véget ért. Sötét hegylánc emeli az alkonyi ég felé izmos és kecses konturjait. Egy magas csúcson csonka vártorony áll, egy kisebbiken fehér templom. Lenn, a hegylábán, fehér házak kéményeiből ezüstös füst szivárog.

A kocsi hosszú, széles utcán döcög végig. Az apró házak előtt ingujjas, kötényes mesteremberek állanak. Mind a sárga kocsit nézik, kiváncsian, szinte epedve. A temesvári posta a hajó, amely az ő elárvult szigetvilágukat Európával összeköti. Pedig Európában sok minden történik a tavasz óta, mert hiszen az 1848-ik esztendőben élünk.

Az utcasarkon a kásztorkalapos ifjú megállította a kocsit. Ő innen gyalogszerrel fog hazamenni, közel van, a nagy ládájáért majd elküld holnap a póstára… Hűvösen, szinte már ellenségesen megemelte a köcsög-kalapját a granicsárok előtt, aztán a hímzett táskájával az egyik és a kék paraplijával a másik kezében nekivágott az alkonyba borúlt városnak.

A patikus – a barátai csak Szalvátornak nevezték – lesben feküdt a magas lépcső tetején, amely fölvezetett az ódon patika ajtajához.

– Egyenesen Bécsből. Csak Pesten pihentem egy napot. Megkaptad a levelemet? – kérdezte a kásztorkalapos Graf Jani.

– Nem igen szabadulhatok, a segédem részeg. Borzasztó állapot ez a segédekkel! Hanem ha feljönnél egy pillanatra és elmondanád, hogy miről van szó… -9-

– Nem mégy előbb haza édesanyádhoz? Ő már dél óta vár és minden félórában a postára küld.

– Vannak fontosabb kötelességek is a világon! – mondta Graf és hosszú léptekkel folytatta útját.

A Konkordia a város új nagy kávéháza. Graf, mikor benyitott, a nagy teremben egy huszártisztekből álló társaságot talált együtt. Ketten közülök billiárdoztak, a többiek pipáztak és szakértő megjegyzésekkel kisérték a játékot. Egyikük, egy feltünően fiatal főstrázsamester, valóságos billiárd-matador lehetett, mert bajtársai megtapsolták egyik-másik lökését.

A túlsó sarokban, két szál faggyúgyertya fénye mellett, öt polgárember ülte körül a kerek nagy asztalt. Ők voltak azok, akikkel Graf olyan sürgősen találkozni kíván. Egy héttel ezelőtt mindegyikük levelet kapott Bécsből, a levélben Graf „az emberiség, a becsület és a barátság nevében“ kérte őket, hogy a következő postanapon várják meg a Konkordiában, mert életbevágó fontosságu ügyben kell velük értekeznie. A levelek persze módfölött fölizgatták a jóbarátok kíváncsiságát. Némelyek közülök úgy sejtették, hogy Graf Jani valami nagy üzleten töri a fejét – talán vörös bort vagy verseci selymet akar Bécsbe vinni? – és most társakat keres. Az ötlet mellett az szólott, hogy egy Heim nevű zsidó ifjú is kapott meghívót, ami titokban el is kedvetlenítette a társaság némely tagját.

Miután sorra összecsókolództak – észrevehető volt, hogy Graf tüntető melegséggel ölelte meg a zsidót – megjelent a Szalvátor is. Otthon egypár kanna hideg vizet öntött a részeg segédje fejére, azután futva ide sietett. -10-

– Nincs itt valami külön szoba? – kérdezte Graf. – Mert a dolognak, amelyről beszélni fogunk, titokban kell maradnia.

Külön szoba nem volt. Az urak úgy segítettek magukon, hogy összedugták a fejüket az asztal fölött és fojtott hangon beszélgettek, nehogy a tisztek meghallják. Ez némileg zsenirozta Grafot, mert ő, hogy meggyőzze és megnyerje barátait, az ékesszólás mesterfogásait szerette volna igénybe venni.

– Kedves testvéreim! – kezdte susogó hangon. – Bécsből jövök, jártam a magyar fővárosban is és nagy dolgokat éltem meg… Tudjátok meg, hogy a szabadság forgószele végig vágtat a mi vén világrészünkön… A társadalmi válaszfalak lehullanak, a régi bilincsek széttöredeznek, a főnixként megifjodott Európa szabad akar lenni és a népek testvérekként ölelik át egymást…

Mialatt Pesttől Temesvárig utazott, azzal ölte az időt, hogy egy lendületes szép beszédet szerkesztett össze magának. Most azonban sehogy sem ment a dolog. A frázisok, amelyek Bécs és Pest áttüzesedett levegőjében olyan gyönyörüen szárnyaltak, ennek a sváb fészeknek hideg és vizenyős levegőjében szegett szárnyakkal potyogtak az asztal alá. Az is baj volt, hogy éppen a Fehértemplomról ideszakadt Haller ült vele szemben. A fehértemplomiak többnyire könnyüvérü, elmés és rossz nyelvü legények és Haller arcán meglátszott, hogy alig bír már a visszafojtott jókedvével. Graf elszomorodva és kiábrándultan fejezte be a mondókáját. Arról volna szó, hogy egy titkos társaságot kellene alapítani, amely az új eszmék terjedését tűzné ki céljául. Népjogok, egyenlőség, szabadság és többefféle.

Ekkor két kéz nyúlt át az asztalon és megragadta Graf jobbját. Az egyik persze a Heim zsidóé volt, a másik -11- Lutz hadnagyé. Lutz a Rukavina-bakáknál szolgált, de most otthon volt szabadságon, hogy a beteg tüdejét gyógyítsa. Sápadt, izzószemü, kevés beszédü ember volt.

Holky doktor, a szenvedélyes egyesületi ember, ugyancsak fölcsapott. Most már persze a Szalvátor sem maradhatott vissza. Ahol a doktor van, ott neki is ott kell lennie.

– És mi legyen az új egyesület neve? – kérdezte Haller, aki elvből mindig a többséggel tartott.

Graf fölemelkedett és megfeledkezve a többi vendégről, lelkesen kiáltotta:

Az indítványozó a huszárőrnagy volt, aki olyan gyönyörüen karambolozott. Miután megtette indítványát, nyugodtan a billárd fölé hajolt és megjátszott egy igen nehéz kifordított kvartot.

A fiatal tisztek úgy hahotáztak, hogy az ablakok is megremegtek tőle. Graf kivörösödve fordult a tisztek felé. Haller azonban megfogta a karját.

Graf Janinak a férfias harag tüzében égő feje szomoruan lekonyult. Nem, annyira még nem vagyunk a szabadsággal, hogy egy Esterházynak riposztozni lehetne.

Azzal elegáns kracfuszt csinált és kiment a kávéházból. A társai néma csendben követték.

Ha Graf azt hitte, hogy otthon tárt karokkal várja szerető édesanyja, akkor nagyon csalódott.

Ő a kávéházat magában véve is az erkölcsi züllés tanyájának tekintette, ahová tisztes polgárcsalád fia jó hírének károsodása nélkül be sem teheti a lábát; de hogy Jani megérkezése után a szülei ház elkerülésével egyenesen a kávéházba ment, az már olyan súlyos vétség volt, amelynek kellő megbélyegzéséhez egy órai idő is kevésnek bizonyult.

Grafné húsz esztendő óta, amióta özvegységre jutott, egy férfi, még pedig egy vaskezü és élesszemü férfi módjára vezette gazdaságát. Az övé volt a Bánság legnagyobb selyemgombolyítója és a bécsi selyembeváltó bankárok épp úgy ismerték és rettegték, mint az eperfaültetvények lombszedő gyerekei. A házában mindenki fanatikusan, inaszakadtáig dolgozott. Más akaratot, mint a magáét, nem ismert el és Jani fiával épp oly föltétlenül rendelkezett, mint a Janinál tíz esztendővel öregebb Mihállyal. Ez a Graf Mihály harmincöt esztendős, vöröshajú férfi volt. Egy óriás erejü, komor, szófukar ember, aki kezet csókolt az édesanyjának, ha zsebpénzt kapott tőle. Mihály ma is legényember volt még, egyszerüen csak azért, mert Grafné még nem találta meg számára azt a leányzót, akit hajlandó lett volna menyévé fogadni. Egyszer, sok esztendővel ezelőtt, Mihály már félig-meddig vőlegénye volt egyik Hoffer-leánynak, de Grafnénak az az ötlete támadt, hogy reggeli hat órakor meglátogatja jövendőbeli menyét és mivel még ágyban találta, kurtán kijelentette, hogy -13- ilyen nagyúri dáma nem való az ő egyszerű polgári házába.

Jani fiát azért küldte Bécsbe az asszony, hogy ott a selyembeváltó házakban dolgozzék. Hadd tanulja meg az üzletnek ezt az ágát is. Két évig volt fenn, de azután a „nagy bolondság“, amely 1848 tavaszán megzavart annyi emberi koponyát, valahogyan átragadt a kisebbik Graf-fiúra is. – A leveleiben furcsa és zavaros dolgokat írt a szabadságról és hasonló dolgokról – az aggódó édesanya ezért sürgősen hazaparancsolta. Ő majd kiveri fejéből ezeket az ostobaságokat.

Miután Jani gyermekkora óta megszokott megadással végighallgatta édesanyja prédikációját, elköltötte a vacsoráját és lefeküdt. Most is ketten aludtak egy szobában Mihállyal.

– Tulajdonképpen mért nem jöttél haza a postáról? – kérdezte a nagyobbik Graf fiú.

– Mi közöd neked a politikához? Az a császár gondja. Polgárember arra való, hogy dolgozzék.

Másnap vasárnapra virradtak. Grafné magára vette fekete selyemruháját és elvitte két fiát a templomba. Ha szigorúan tartotta is őket, egy kicsit mégis büszke volt reájuk. A templom teli volt emberekkel. A padokban egyforma feketeruhás, a naptól és a széltől kicserzett arcu, nehézkes járásu, az örökös munka fáradalmaitól meghajlott csontu parasztok szorongtak. Valamennyi arcon ugyanegy kifejezés: a munka aszkétáinak komor fanatizmusa.

Az emberek ma talán a rendesnél nagyobb megilletődéssel -14- hallgatták az orgona zúgását. A májusi verőfény édesen sütött be a templomba, az emberek mégis hideg borzongást éreztek, mintha a halál láthatatlan angyalának közeledését éreznék. A szerb városból és dél felől, a gránicról és Szirmiából különös és félelmetes hírek érkeztek. A „nagy bolondság“ átragadt a szerbekre is. Abba hagynak minden munkát, gyülekeznek, tanácskoznak, fegyverkeznek. Megint a régi hősi énekeket éneklik, véres és tüzes álmaik vannak, bosszút emlegetnek, az ősi örökségéből kiforgatott szlávság bosszúját, a népen lassankint valami félelmetes mámor vesz erőt, a mámor a gyűlölet részegsége, a gyilkos gyűlöleté, amely elsősorban a sváb telepesek ellen irányul. Mise előtt megbeszélték ezeket a dolgokat, künn a templom előtt és a lelkük most is tele van velük. Néhányan azt mondták: a császár! Majd a császár megvéd bennünket! A császár? De ki védi meg ellenségeivel szemben a császárt?

Az istentisztelet véget ért és a fekete sokaság kiözönlött a napfényes utcára, újabb vészhírekre éhesen. Grafnénak a két fiával meg kellett állapodnia, mert a városi polgárőrség éppen ott parádézott előttük. Ez a furcsa gárda a naplopók élcelődéseinek gyüjtő medencéje volt. A legények hosszúszárnyu frakkot viseltek, a nadrágjukon tenyérnyi széles piros sáv virított, a csákójukon pedig seprőnyi forgó ijesztgette az emberiséget. Az egyik katona hórihorgas volt, a másiknak pocakján majd kipattant a ruha, a harmadik kacsázva lépkedett. A banda, amely a nagydob zsarnokságát nyögte, a Gotterhaltet játszotta, de olyan hamisan, hogy ez már szinte felségsértésszámba ment.

– Na, ezek majd megvédik a várost a rácok ellen, – mondta Grafné, aki igen lenézte ezt a nagy gyerekeknek való játékot. -15-

A girbe-gurba rácváros mellé, amely már a temesvári vilajet idejében is ott állott a maga helyén és amelynek zeg-zúgaiban itt kallódott török emlékek poshadnak, négy nyilegyenes, hosszu utcát tüztek ki a katonai mérnökök: ott laknak a sváb telepesek. A németvárosnak nincs se titka, se emléke, az józan, tiszta és nyilt, utcáit szabadon járhatja a szél és a napfény. Ott trapban mennek a szekerek, mindig hajszolják egymást az emberek, onnan terhek alatt görnyedő munkások lihegése, hordók kongása, kalapácsok csattogása hallatszik. A rettenetes sietségükkel és a brutális lármájukkal a németek fölriasztották és elkeserítették az egész Bánságot, amely addig oly édesdeden sütkérezett virágos mocsarai között.

A németváros utcái sorszámozva vannak és a második számúban, a templom-utcában, áll a Grafék háza.

Hosszu, sárga ház, a lakás tízszobás, ezekből azonban csak kettőt használnak, a többi le van függönyözve és keresztvasakkal van elzárva. Ott benn szomorkodnak kisérteties homályban Grafék remekbe készült bútorai, bécsi porcellánja és drága ezüstje. Mert az özvegyasszony mindig vásárol, hogy több legyen, de semmit sem használ, hogy el ne pusztuljon. Az ő fölhalmozott kincsei szimbolumai, de nem eszközei az élvezetnek, csak arra valók, hogy az emberek tiszteletét és irigységét felköltsék.

Az óriás udvaron emeletes épület áll, olyan, mint a magtár, ott tenyésztik a selyemhernyókat. Az elefántcsontszínü férgek tízezerszámra legelésznek a polcokra rakott friss eperfalombon. A hernyópásztorok mind szerb leányok; a keménykezü németek nem valók erre a finnyás -16- mesterségre. Reggeltől-estig szomorú szép sumadiai nótákat énekelnek a leányok, törökverő hősökről és az aggódó édesanyjukról, – részben a maguk mulattatására, de főleg az asszony parancsára, aki a lakásba áthallatszó hangokból meg tudja ítélni, hogy a maga helyén van-e minden pásztorleány és hogy nem lopják-e a drága időt haszontalan trécseléssel. Mert a selyembogár igen kényes jószág. Oly mohón eszi a levelet, mint a tűz a faforgácsot, – Grafné szekerei reggeltől-estig hordják a friss lombot az epres-tanyáról – ha éhen hagyják a férget, ha nedves, ha hervadt vagy poros lombot adnak eléje, akkor fölágasodik mérgében, elkékül, meghal és akkor nem lesz selyem. A halál az ő fegyvere, mint a rabságba jutott királyleányé.

Férfi csak egy van a sok leány között, az öreg Mita, ő afféle szerb-cigány keverék, de azért meg lehet bízni az erkölcseiben, mert egy kicsit púpos, a hangja pedig olyan vékonyan szól, hogy ki sem rí a leányok kórusából.

Napjában tízszer is megesik, hogy a leányok éneke egy ijedt gikszerrel véget ér, Mita pedig katonásan kihúzza magát: jön az asszony. Kongó katonaléptekkel megy végig a falépcsőkön, a szeme jobbra-balra villan, – jaj annak, akinek osztályán valami rendetlenséget tapasztal. Most egy veréb repül ki az ablakon, kis selyemhernyóval a csőrében és a következő pillanatban Grafné már nyakon üti Mitát. A két esemény között okozati összefüggés van, amennyiben az egerek és a verebek elleni védekezés Mita hatáskörébe tartozik.

Az asszony meg volt róla győződve, hogy minden perc, amit az ember tétlenül eltölt, bűn a világrend ellen, azért Jani fiát, mihelyt az lekefélte magáról az országút porát, tüstént leültette az íróasztal mellé, hogy elintézze az üzleti leveleket. Ezt a tisztet eddig több józan üzleti -17- érzékkel, mint ortografiai tudással, maga Grafné töltötte be, mivel Mihályt amúgy is eléggé elfoglalta az epreskert és a szőlőgazdaság. A hernyópolcok közé egyik fiát sem eresztette, persze nem a hernyóktól, mint inkább a leányoktól féltette őket.

Jani tehát hétfőn reggel féltucat lúdtollat faragott, aztán lendületes kurens írással papírra vetette a Hét svábokról elnevezett szabadságegyesület alapszabálytervezetét. De aztán egyszerre eszébe jutott Zorka, Manin Zorka és ekkor letette a tollat és a kertbe szaladt.

A kis kert, amelyet magas kőfal vett körül, a selyemgyár mögött volt. A kert büszkesége egy mesterséges cseppkőbarlang volt, a barlang hűvös homályában fehértestű rokokó-nimfa pihent a tükörfal előtt. A puszpángbokrok valamikor szépen nyirott, zöld labirintussal vették körül a barlangot, most azonban már elkorhadtak és megritkultak, a nimfa fehér teste is rücskös lett a mohától, a tükör pedig úgy megvakult, mint az öreg ember szeme és láthatólag nem is telt már semmi öröme a nimfa képében. A barlangot Jani szépapja csináltatta, aki nem mint telepes, hanem mint császári hivatalnok került ide és egész életében pepecselő és kissé ledér hajlamú férfiú volt. A kolonistákkal való összeházasodás folytán azonban a későbbi Grafokon is erőt vett a bánsági munkadüh. Jani gyermekkorában nagyon szerette ezt az ünnepélyes kis szigetet a józan város közepén. A templom közel volt és ha megkondultak a nagy harangok, akkor érces hanghullámok viharzottak a kőfalak között. Ha nem szóltak a harangok, akkor is úgy rémlett a fiúnak, mintha néma, nagy ércmadarak ülnék teli a kertet.

Mikor két esztendő múltán újra belépett a kertbe, rögtön a hátsó kerítés-falhoz sietett, kivett belőle egy meglazult követ és átnézett Maninék kertjébe. Szerencséje -18- volt, mert ott látta azt, akit keresett, Manin szomszéd Zorka leányát. A muskátlik közt állott, kis öntözőkannát tartott a kezében, de nem dolgozott, hanem a katicabogarat nézte, amely a kezén mászkált.

A leány elmosolyodott, fülig elvörösödött és rögtön odajött a falhoz. Alkalmasint várta ezt a találkozást.

Óh, milyen gyönyörü szép leány lett Zorkából! Két esztendővel ezelőtt még kissé esetlen és soványka volt, mint a vérbeli vizslakölyök, arca pedig örökké pattanásos volt. De azóta deli szűzzé fejlődött. Janit azelőtt is mindig a görög templomok bizánci szentképeire emlékeztette, de most még jobban érvényesült szépségének idegenszerű, büszke és szelid karaktere.

– Tudtam, hogy itt van, már tegnap hallottam Hofferéktól, – mondta Zorka.

– Nyújtsd át a kezedet, úgy mint akkor, mikor utóljára láttuk egymást, – suttogta Jani.

A leány kissé kérette magát, de aztán átnyújtotta kezét a falrésen. Egy félig kinyílt, szép piros rózsa volt benne. A fiatal úr a kabátjára tűzte a virágot, azután sorra csókolta ujjait, amelyek olyan finomak és fehérek voltak, hogy Grafné bizonyára megbotránkozott volna rajtuk. Mert bizonyos, hogy dolgos leányzónak nem lehet ilyen keze.

Jani Bécsben is sokat gondolt a szomszéd-leányra, akit egy regényeshajlamú ifjú szerelmére igen alkalmassá tett nemcsak a szokatlan hangzású neve és a fekete haja, hanem az a körülmény is, hogy nemes ember leánya volt. Verseket is írt hozzá, amelyekben sok szó esett -19- megőrülésről és öngyilkosságról, sőt egyszer éjnek idején, zivataros esőben, hajadonfőtt szaladgált a Práterban, miközben hangos szóval kiáltozta Zorka nevét és felszólította a cikázó villámot, hogy sújtson le reá és vessen véget kínjainak. Ez azonban mégsem volt egészen komoly dolog. Most azonban, miközben a téglalyukon keresztül érezte a valóság meleg és édes lehelletét, komolyan megdobbant a szíve.

– Zorka, – mondta, – én egy szent elhatározással tértem meg a nagyvilágból. Hogy nem fogok előbb nyugodni, míg édesapád bele nem egyezik abba, hogy egymáséi legyünk.

Édesapát mondott, mert a zsarnoki apa stilszerü alakja minden szerelmi regénynek, tulajdonképpen azonban nem félt Manin szomszédtól, csak a saját édesanyjától.

– Ma megint elmegyek Hofferékhoz, – szólt Zorka. – Mi most együtt hárfázunk a lyányokkal…

Nem folytathatták a beszélgetést, mert valaki Zorka nevét kiáltozta. Manin volt. A szomszéd, egy göndörhaju, barna, szálas szép férfi, lélegzet nélkül sietett a kertbe. Különben nagyon méltóságos viselkedésü ember volt, ami természetes is, mert hiszen nemrégiben még Temesvármegye szolgabírája volt, most azonban kipirult arccal, fiatalos fürgeséggel szaladt végig a kavicsos úton.

És már karjaiba kapta és összecsókolta a leányát. Jani megszeppenve lapult meg a rés mellett.

– Nagy dolog! Egy nemzet föltámadt a sírjából! A mi nemzetünk! A mi édesanyánk! A szerb nemzet! -20- Karlócán megvolt a nemzeti kongresszus… Kikiáltották a szerb vajdaságot. Vajdát is választottak.

– És mi lesz most? – kérdezte a leány, aki semmit sem értett az egészből.

– Az lesz, hogy ezen a szent földön, amelyet annyi szerb vér öntözött, megint a szerb lesz az úr!

– És mi lesz a németekkel? – kérdezte kis szünet után Zorka, aki nyilvánvalóan Janiékat féltette az uj alakulástól.

– Jó szomszédaink lesznek, mint eddig is. Eddig a magyarok kormányoztak itt, a jövőben a szerbek fognak kormányozni. A német szomszédoknak mindegy lehet.

Zorka láthatólag belenyugodott ebbe a megoldásba és édesapja karján a házba ment.

Jani elgondolkozva állott a fal tövében. Mi lelte Manin szomszédot? A szolgabiró eddig mindig magyar ember számba ment, hiszen nemes ember volt. A leányával is magyarul szokott beszélni. Most azonban, a karlócai hírek hallatára, megpezsdült ereiben a forró szláv vére és ő megmámorosodott tőle.

Ez mindenesetre olyan fontos esemény volt, amelyet a Hét sváboknak nevezett szabadság-egyesület elé kellett terjesztenie. Úgylátszik, az ország veszedelemben van és sürgős intézkedésre lesz szükség.

Jani vissza akart menni az írószobába, hogy magához vegye az alapszabály-tervezetet, belülről azonban Grafné hangos perelése hallatszott és a naplopó, szamárság és majd adok neki féle kifejezésekből, amelyek sűrűn ismétlődtek az édesanyja monológjában, arra kellett következtetni, hogy a titkos társaság alapszabálytervezete, melyet az íróasztalán felejtett, illetéktelen kezekbe került. A szabadság-társaság feje tehát mélyen meghajolva osont -21- el az írószoba üvegajtaja előtt és csak akkor lélegzett föl megkönnyebbülten, mikor már becsapta maga után az utcai kaput.

Eredetileg Lutz hadnagyhoz akart sietni, mert bizonyos volt, hogy az egész városban a hadnagy veszi legkomolyabban a szabadság ügyét, de aztán eszébe jutott, hogy Zorka most a Hoffer-leányokkal hárfázik és azért repülő kabátszárnyakkal vágtatott a Hoffer-ház felé. Hirtelen elhatározta, hogy a titkos társaság egy másik, bár lanyhább buzgalmu tagját, Hoffer Tónit fogja beavatni a titkába.

Hoffer Tóni az édesapja építőirodájában dolgozott. Az öreg volt a délvidék leghíresebb templomépítője. Tótországban és Rácországban is sok szép templomot épített már. A Hoffer-ház udvara, amely majd akkora volt, mint egy vásártér, most is teli volt toronynyi deszka- és gerendarakásokkal, egypár száz munkás fürészelt, kalapált és tett-vett benne, a fiatal Hoffer Tóni pedig plajbásszal a füle mellett, kipirult arccal állott az udvar közepén és oláh nyelven káromkodott. Ezt a nyelvbeli koncessziót mindenesetre azoknak az oláh fuvarosoknak tette, akik csökönyös alázatossággal állottak körülötte.

A lakóház ablakából édes hárfazene szűrődött ki a munka rikácsoló lármájába.

Emeletmagasságban az egyik gerendapiramis tetején fehérruhás, szőkeloknis kisleány állott. Bábi volt, -22- négy közül a legkisebbik Hoffer-leány. Ő is csinos, kecses és vidám volt, mint valamennyi nővére. Most a zerge biztosságával szökdelt le a farakásról. Egyenesen Jani úr nyakába ugrott és megcsókolta. Bábika még csak tizenkét esztendős volt, még egészen gyermekszámba ment és senki sem akadhatott fenn a nagy és forró barátságon, amelyet Jani iránt érzett. Hasonló szenvedélyes barátságot érzett a fiatal Graf iránt a kisebbik Hoffer-fiú, a tizenhárom esztendős Gyuri, aki vidám süvöltéssel robogott elő az istállóból. A két gyermek láthatólag büszke volt reá, hogy tegeződhetik egy nagy férfival, aki Bécset is megjárta már.

– Megjött a főhadnagy! Megjött Kolonics! Lóháton jött meg Pancsováról! Reggelre tovább megy Temesvárra! – ujságolták nagy fontoskodva a gyerekek.

Kolonics főhadnagy volt Emiliának, a legnagyobbik Hoffer-leánynak vőlegénye. Még pedig második vőlegénye, amely körülmény némi foltot ejtett a leány hírnevén. Az első Graf Mihály volt, özvegy Grafné azonban akkoriban szétrobbantotta a kötést, mivel egyszer reggeli hatkor még ágyában találta a fia menyasszonyát.

A gyerekek fölvitték Jani urat a nappaliba. Ott hárman hárfáztak együtt, a középső két Hoffer-leány és Zorka. Olyan komolyan vették a leckéjüket, hogy abba se hagyták a játékot, csak mosolyogva bólintottak loknis fejükkel a vendég felé. Jani leült a két gyermekkel és áhitatos csendben várta a játék végét.

Hofferékat tulajdonképpen mindenki kedvelte a városban, de azért titokban sok pletyka kerengett róluk, mert a viselkedésük, sőt a külsejük is más volt, mint a többi emberfiáé. Valami művészi bátorság, melegség és lendület jellemezte őket. Az öreg Hoffer sok pénzt keresett, de sokat is költött a gyermekeire, akiket úgy járatott, -23- „mintha urasági gyerekek volnának“ mondták a városban. Graf Jani azonban nagyon jól találta magát ebben a házban és boldog volt, hogy Hofferék nem éreztették vele, mennyire bántotta őket Grafné asszony viselkedése.

A hárfajáték akkor ért véget, mikor az öreg Hofferék és a mátkapár a szobába léptek.

A vőlegény, aki a Blomberg dsidásainál szolgált, hosszú, kemény, szőke pofaszakállú katona volt.

Kisült, hogy ők is tudnak már a karlócai eseményekről. De nemcsak ők, hanem az egész város.

– A rácok és a horvátok gyülekeznek, Szerbiából is sokan jönnek, hogy elfoglalják a Bánságot, – mondta aggodalmas arccal az öreg Hoffer. – Mit fogtok csinálni, ti császári katonák?

– Nem fogjuk a fejünket törni, hanem azt fogjuk csinálni, amit parancsolnak nekünk.

– Az a kérdés, hogy ki parancsol nektek? A bécsi, vagy a pesti hadügyminiszter?

– Azt hiszem, az egész pesti svindli hamar véget fog érni… Kossuth és a táblabírák…

– Titeket? Nektek semmi közötök az egész dologhoz. Ami lesz, az a magyarok ellen megy. Ti pedig németek vagytok.

– Persze, mi németek vagyunk, – hagyta rá Emilia, akit nagyon kínosan érintett ez a vita.

Most megszólalt az öreg úr. Domború szép művészhomloka -24- alatt ragyogott a két szeme. A hangja pedig reszketett a visszafojtott fölindulástól.

– Igen, mi németek vagyunk. Mi németek vagyunk és úgy fogunk viselkedni, ahogyan a német becsület kívánja. A becsület pedig azt kívánja, ha békességben együtt éltünk a magyarokkal, hát álljunk melléjük a veszedelemben is. Ha elhagynók őket a bajban, akkor nem volnánk becsületes németek, hanem szedett-vedett csürhe.

De az öreg felbőszülvén a főhadnagy arrogáns mosolyán, még jobban kiabált.

– Öreg ember vagyok, vén mesterember, de becsületemre mondom, hogy fegyvert fogok, ha hívnak a magyarok. Ez a Gyuri kölyök még csak tizenhárom éves, de ha ő is el akar menni, becsületemre mondom, én adom kezébe a fegyvert.

Kolonics méltatlankodva emelte föl a fejét. A hosszúkás, szigorú és lojális arca erősen emlékeztetett azokra a főhercegi arcokra, amelyeknek képmása ott függött sok Kolonics-nemzetség vizitszobájában. (Znajmban minden második embert Kolonicsnak hívnak és aki nem lesz közülök katona, abból hivatalnok lesz.)

– Vagyok is, vagyok is, vőm uram, – kiáltotta Hoffer, miközben mind a tíz ujjával neki esett a sűrű, ezüst hajának. – Életem és vagyonom a császáré, mert ő az én törvényes uram. De a lelkem nem a császáré, vőm uram, a lelkem Istené és becstelenséget a császár kedvéért sem követek el!

Az öreg érezte, hogy ebből a hangnemből már nem lehet folytatni a vitát. Lerohant tehát az udvarba és ott -25- kegyetlenül lehordott egy zsindelyest, aki pipával a szájában hasította a fazsindelyt.

– A fejemre akarjátok gyujtani a házat, ti gazemberek, no de majd rendet csinálok én köztetek!

Fölkapott egy lécet, hogy rendet csináljon vele, de a Tóni fia kicsavarta kezéből a fegyvert. Igaz, az udvar négy sarkában ott volt a tábla: Itt tilos a pipázás! – de azért húsz esztendő óta mindenki pipázott az udvaron, maga az öreg Hoffer is.

A főhadnagy peckesen összecsapta sarkantyúit és elment a huszárkaszárnyába, hogy Esterházy grófnál jelentkezzék. Nem mondta, hogy eljön-e vacsorára.

A nagy vihart megelőző szél végigsüvöltött a Hoffer-házon és egy pillanat alatt mindent fölborított. Emilia igen boldogtalan volt és titokban haragudott édesapjára. Végre is egy császári katonatiszt, egy Ritter von csak jobban ért az effélékhez, mint egy építőmester? Ha pedig Emiliának ez az eljegyzése is fölbomlik, akkor igazán elmehet apácának…

A kis Gyuri fölugrott egy székre és magából kikelten kiabált, hogy éljen Gossuth! Emilia, aki a kisebbekkel szemben anyahelyettesi jogokkal volt fölruházva, le akarta pofozni onnan, de nem bírt vele, a fiú valami démoni lázban égett, a székről a divánra, majd az asztal tetejére ugrott és egyre éltette az ő Gossuthját. Pedig az utcai ablak is nyitva volt. A többi leányok, Zorka is, védelmükbe vették Gyurit, ők alapjában véve mind Gossuthisták voltak.

A hajsza csak akkor ért véget, mikor Hofferné bánatos arca megjelent az ajtóban. Az anya lekváros kenyeret hozott a gyerekeknek. Különben is igen ijedős természetű asszonyság volt, örökösen tűzvésszel, pestissel, földindulással álmodott, de soha még semmiféle természeti -26- csapástól nem rettegett úgy, mint ettől az istenverte szabadságtól. Óh, hogy az ő áldott jó ura is mindig kész volt minden szamárságra!

– Ha szépek, – susogta Zorka, miközben az elefántcsontszínű bizánci arca rózsaszínű lett.

– Én írtam hozzád egy egész füzetre valót. Negyvenhármat. A negyvennegyedik tulajdonképpen a halálról szól, de azért azt is neked írtam.

Óriási nagy, kövér, de amellett csodálatosan fürge mozgású és szapora beszédű német volt. A Macskakovács különben épp oly kevéssé volt kovács, mint ahogyan nem volt macska; ő egészben véve csak egy Lauch nevü korcsmáros volt. A furcsa nevét az öregapjától örökölte, aki kovácsmester volt és akinek vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt valami nagyon mulatságos kalandja volt egy vörös kandurral. Az eset részleteit ma már senki sem ismerte, de azért az Istenben boldogult kovács összes leszármazottjaira rászáradt a gúnynév. A polgári nevükön senki sem ismerte őket.

A Macskakovács azért fogta el Janit az utcán, mert éppen most érkezett haza Zimonyból, ahol egyik adósát nyomorgatta. Pénzt ugyan nem kapott, de a megpukkadásig teliszívta magát odaát nagyszerű és izgalmas ujságokkal, amelyeken sürgősen túl kellett adnia.

Hogy azok odaát mind meg vannak háborodva. Azt mondják, hogy a császár nekik ajándékozta a Bácskát és a Bánságot. Minden föld a szerbeké lesz, föl Szegedig… -27- Már készülődnek is, hogy által jőjjenek. Sok ezren vannak már együtt. A granicsár-ezredekből százával szökik hozzájuk a legénység és senki sem állja útját… Aranygalléros tisztek is vannak velük. Rajacsicsot patriárkává választották és Szuplikácz generális a vojvodájuk… Rajacsicsot ismerjük még verseci püspök korából. Hogy tud az beszélni –! Lóháton jár a táborban, a kezében feszület, az oldalán kard. Ha a régi rác dicsőségről beszél, akkor sírva fakadnak a nagybajszu granicsárok. Ha meg a magyarokat emlegeti, akkor az emberek a fogukat csikorgatják… Mert a szerb nemzet minden szörnyü nyomorúságának a gőgös magyar az oka.

De egyebet is tudott a Macskakovács. Szerbiából, Boszniából százával kél át a fegyveres nép a Száván. De még Montenegróból is jönnek ijesztő külsejü martalócok, akik farkasokká vadultak a török háborúkban. És ezt a prédára éhes, vérre szomjas csőcseléket a belgrádi osztrák konzul, Mayerhoffer ezredes zudítja az országra. Ideát pedig császári tisztek fogadják őket testvéri öleléssel…

A Macskakovács nem mondott el mindent, amit tudott, hanem köszönés nélkül a faképnél hagyta Janit és két úr után szaladt, akiket az utca túlsó során fedezett föl. Azokra érdemesebb volt ráijeszteni, mint Janiékra, mert egyikük a polgármester, a másik a városbíró volt.

– Zorka, ha itt is kitör a revolució, mi lesz akkor velünk? – kérdezte Jani.

– Reménylem, mi ketten nem fogunk hajba kapni, – válaszolt mosolyogva a leány.

A fiatalok egyszerre összenéztek és fülelni kezdtek. -28- Valahonnan ének hallatszott. A piac felől. Sok ezer érces férfihang éneke. Valami vérforralóan szilaj és meghatóan szomorú szerb nótát énekeltek.

Amint gyors léptekkel befordultak a nagytér sarkán, megpillantották az éneklő sokaságot. Sok ezer szerb paraszt – mind egyforma bőrködmönt és piros bocskort viselt – vonult végig a piacon. Néhány sötétruhás uri ember vezette őket, egyikük szerb nemzeti zászlót vitt kezében.

A tüntető tömeg vezére valóban Manin szomszéd volt. Hajadonfőtt volt, ünnepélyes, szinte áhítatos léptekkel járt, arcát megszépítette a lelkesedés.

Manin eddigelé nem sokat törődött azzal, hogy ő szerb eredetű ember. Nemes ember és vármegyei tisztviselő volt, kétszeres ok arra, hogy magyarnak vallja magát. A karlócai hírek azonban hősi mámorba ejtették az egész délszlávságot és a mámor váratlanul pezsgésbe hozta Manin szerb vérét is. A tépelődő emberek hirtelenül támadt energiájával beleugrott a szerb mozgalomba és mivel renegát buzgalmával túltett a legtüzesebbeken is, hamarosan a mozgalom élére került.

Graf Jani időközben fölfedezte a tömegben a szerb borbélyát, azt elfogta és kivallatta, hogy mit jelent a csődület. A tüntetés a szerb püspök, az öreg Popovits István ellen irányult, akit a borbély árulónak és a magyarok spiónjának nevezett. A püspök bűne az volt, hogy magyar nyelven vezette az anyakönyveit és hogy annak idején nem küldött követeket a karlócai nemzeti szkupstinára. A tömeg ezért beverte a palota ablakait és rongyokká tépte a magyar anyakönyveket, melyeket a megijedt papok kiszolgáltattak neki. -29-

A borbély, aki máskor maga volt a mosolygó, hajlongó udvariasság, ezúttal félvállról, kevély és gúnyos hangon beszélt Janival. Végül fölemelte a kezét és a szerb székesegyház tornyára mutatott.

De hová lett Zorka? Az imént még itt állott Jani mellett. Halvány arccal, fénylő szemekkel, egész testében remegve nézte a sokaságot. Egyszerre azt mondta – szerbül mondta –: Istenem, beh szép ez! – és nyomtalanul eltünt a tömegben, mint a búvármadár a nádasban.

Jani egy ideig még nézte a vonuló embereket. Úgy rémlett neki, mintha csupa gúnyos vagy gyűlölködő arc fordulna feléje. Ezek a szerb parasztok, fuvarosok és szatócsok, akik máskor a szegény emberek tisztességtudásával köszöntötték a gazdag Grafné fiát, most, midőn egy közös érzés és egy közös gondolat tette őket erősekké és gazdagokká, bizonyos arisztokratikus kicsinyléssel nézték a fehérképü svábot az ő furcsa köcsögkalapjával és malaclopó köpenyegével.

Janit egészen elszomorította a gondolat, hogy ez az éneklő sokaság olyan könnyüszerrel el tudta őt választani Zorkától. Vajjon hol fogja viszontlátni a leányt? Sarkon fordult és visszament a patika irányában. Egyszerre szemben találta magát Holky doktorral és a patikussal. A kövér kis doktor szemüvege izgatottan csillogott.

– A Macskakovács-korcsmába megyünk… Parasztgyűlés -30- lesz az udvaron. A svábjaink tudni akarják, hogy mi lesz. A külső város teli van rémhírekkel. A szerbek már osztozkodnak a szőlőhegyen. Azt beszélik, hogy szerviánusok lappanganak az erdőben. Éjjel megrohanják majd a német várost és fölkoncolnak mindenkit.

Mikor Jani rátette kezét a Macskakovács kilincsére, azt hitte, hogy cimborái lóvá akarják tenni a parasztgyűléssel, mert odabenn mélységes csend volt. Mikor azonban belépett, az udvar zsúfolva volt emberekkel. Némán ültek és álltak együtt, mintha halottas házban volnának. Többnyire idősebb emberek voltak, a bánsági naptól kicserzett bőrü, a nehéz munkától meghajlott vállu öregek. A fiatalok ilyenkor munkában vannak.

A parasztok társaságában ott látták a fehértemplomi Hallert is, továbbá Heimot, Lutz hadnagyot és Hoffer Tónit. A hét sváb tehát együtt volt. Néhányan az urak közül a gazdák meghívására jöttek ide. Mert a sváb paraszt nem teszi mindig azt, amit az urak mondanak neki, de azért mindig tudni akarja, hogy mit mondanak az urak.

Holky doktor, a kitünő szónok, megtette önmagát a gyűlés elnökének. Hosszabb előadásba kezdett, amelyben a magyar szabadságmozgalom jelentőségét fejtegette. Az emberek némán és hidegen hallgatták. Aztán egyszerre félbeszakította egy érdes hang. Egy öreg paraszt állott föl szóláshoz.

– Ezeket a dolgokat mi már hallottuk. Amit még nem hallottunk, azt kár elmondani, mert úgy sem értenők meg, hiszen mi nem vagyunk tanult urak, hanem szántóvető nép. Most arról van szó, hogy Szlavóniában gyülekeznek a rácok és nálunk is mozgolódnak a szerbek. Az a kérdés, hogy mit tegyünk mi német emberek? Erre feleljenek az urak, ha tudnak! -31-

Igy szólt az öreg, azután társainak helyeslő fejbólongatása közepett megint leült a lócára.

Ekkor Graf Jani jelentkezett szóláshoz. Miközben elszántan farkasszemet nézett egypár száz jéghideg, komor és bizalmatlan szempárral, nagyjából elmondta azt, amit ma az öreg Hoffer szájából hallott.

Azon kezdte, amit nem lehet elégszer ismételni, hogy ez a föld itt a mienk. Apáink meghódították, nem a vérük, hanem a verejtékük hullásával. Eddig a magyarok kormányoztak minket, mert ez Magyarország. Most jönnek a szerbek. Azt kérdezitek, hogy mit tegyünk most már mi verseciek? Tehetünk kétfélét. Tehetjük azt, hogy lehasalunk és megvárjuk, míg a zivatar elvonul a fejünk fölött. Egy kicsit meg fognak rugdosni, de nagyobb bajunk talán nem esik. Becsület nem lesz, de a kenyér megmarad. Ma a magyar az úr, holnap a szerb, holnapután talán az oláh. Nekünk mindegy, hiszen mi nem vagyunk nép, csak afféle idecsődült csürhe…

Egy kövér ember ült szemben Graffal. Annak arca paprikavörös volt, miközben két öklével indulatosan kezdte döngetni a mellkasát.

– Ha németek vagyunk, akkor tegyük azt, amit a német becsület kíván. Békében ott ültünk a magyarokkal egy asztalnál, hát álljunk melléjük a veszedelemben is. Német hűséggel, német bátorsággal.

Graf ismerte a maga embereit. Tudta, hogy többet mondania veszedelmes volna; ezek előtt a legjobb ügyet is gyanussá teszi az ékesszólás. Még csak ennyit mondott:

– Most elmegyünk néhányan a városházára és követelni fogjuk, hogy szervezzék a nemzetőrséget.

Ekkor fölemelkedett egy szomorú arcú, sovány ember, -32- afféle istenes kis paraszt, aki a processziókat szokta vezetni és éneklő hangon kérdezte:

– Mért fogjunk fegyvert mi együgyű szántóvetők, mikor itt vannak a császár katonái sok lovakkal és ágyúkkal?

Megint pár száz hideg és bizalmatlan szempár meredt Jani felé. Az emberek előrehajoltak és tölcsért csináltak a tenyerükből, hogy jobban hallják a választ.

– Megmondom, hogy mért – válaszolt Jani. – 1785-ben maga a császár volt itt Versecen, II. József császár, 80.000 katonával, sok lóval és sok ágyúval. De a császár elvonúlt a török elől és átengedte a várost az ellenségnek. Hennemann Jakab azonban, egy verseci sváb ember, hetvenötöd magával megvédte a várost. Ezért most is azt mondom: amit az ember megtehet maga, azt ne bízza rá másra, még a császárra sem.

Lutz hadnagynak is volt egy indítványa. A szerb püspöki templomra, miként kiki a maga szemével is láthatta, piroskékfehér zászlót tűztek ki. Jó volna, ha válaszképpen magyar zászlót tűznének a katolikus templom tornyára. Nem kihívásképpen, hanem hogy lássa a városban lappangó csőcselék, hogy a németek résen vannak.

Az egész sokaság fölkerekedett és elvonúlt a szolgabíróság elé, hogy zászlót kérjen. Másutt nem igen lehetett volna magyar trikolórt találni a városban. A zászlót megkapták, azután Graf Janival, mint zászlóvivővel az élükön, a plébánia-templomhoz vonúltak. Ez a fölvonulás nagyon különbözött a tüntető menettől, melyet Graf ma a nagypiacon látott. A svábok fekete csoportja komor csendben, nehézkesen csoszogó, hosszú léptekkel ballagott a zászló után. Énekről szó sem lehetett; az ilyesmi nem méltó -33- komoly polgáremberekhez. Sőt mikor már a templom elé értek, néhányan a forradalmárok közül úgy vélekedtek, hogy a dolgot mégis be kellene jelenteni a plébános úrnak, nehogy utólag valami kellemetlenség legyen belőle. Egypár perccel később az összegöngyölített zászló kibukkant a legfelsőbb toronyablakból. Azután forogni kezdett, kibomlott és virító színeivel ott lengedezett a fölbámészkodó emberek feje fölött. Ugyanaz a szél mozgatta, amely a püspöki templom szerb zászlaját.

Az emberek úgy érezték, hogy most tenniök kellene valamit. Talán kiáltozni? Végül egyikük levette a kalapját. A többiek mind követték a példáját.

Néhány nap múlva már lejöhetett Temesvárról Vukovics Sebő alispán, akit kevéssel ezelőtt megtettek kormánybiztosnak a szép Csernovics mellé, hogy a felelős minisztérium nevében megeskesse a nemzetőröket. Akkoriban minden a felelős minisztérium nevében történt, az elnevezés mindenkinek hízelgett, mert mindenki úgy érezte, hogy a minisztérium neki is tartozik némi felelősséggel.

Ezerkétszáz fölkelő hat kompániában vonúlt a német templom elé. A svábok fegyvertelenül, ünneplő gunyában jöttek. Mivel az ég borús volt, sokan piros vagy kék paraplit szorongattak a kezükben, mások pedig tarka keszkenővel takarták le új kalapjukat, hogy meg ne ázzék, ami egészben véve tisztes és békés benyomást tett.

A kompániák akkor már megválasztották összes tisztjeiket. A második század kapitánya az öreg Hoffer lett, a hatodik század hadnagya Graf Jani. A parasztok bizalma -34- eredetileg a nagyobbik Graf fiú felé fordult, mivel azonban Mihály még mindig ott tartott, hogy „ez az egész dolog butaság“, tehát Jani öccsét léptették a helyébe, cum jure successionis. Mert aziránt nem lehetett kétség, hogy a Hoffer-háznak és a gazdag Grafné egyik fiának kijár az ilyen tisztesség. A többi tiszteket azonban nem a tanúlt emberek, hanem a gazdák közül választották. Mert hiszen szép dolog az, hogy az urak olyan sok mindent tudnak a világ folyásáról, de azért mégis csak jobb megbízni az olyan emberben, aki megszokta, hogy maga járjon a dolgai után.

A vármegyei urak, akik a kormánybiztos kíséretében jöttek, lengő piros tollal a kalapjukon, kardosan csörtettek végig a Templom-utcán. Az urak fanyarul nézték a templom előtt sorakozó fekete sereget.

– Hogy leszünk majd ezekkel az urakkal? Vukovics rác. Csernovics főispán is rác, de maga Damaszkin szolgabíró is rác…

A kormánybiztos különben jól tudott beszélni az idevaló emberek nyelvén. Azon kezdte, hogy fölemelt kezével a szomszéd ház ormára mutatott, amelynek padlásablakán kaszapenge vicsorgott ki és azt mondta, hogy az igaz polgár is legyen olyan, mint a jó kasza: kemény, tiszta és éles. Kemény a munkában, tiszta a becsületben és éles a jogai megvédésében.

Midőn az új nemzetőrök letették az esküt, Dániel kanonok, aki egyházi ornátusban állott a kormánybiztos mellett, magasra emelte kezében a feszületet. A lövészbanda eljátszotta a Gotterhalte-t, a svábok a szép dal hallatára -35- a megszokott lojális melegséget érezték a szívük tájékán, a megyei urak pedig megemelték vöröstollas kalapjukat. Csak a pap fordult sarkon és ment be sietve a plébániára, mintha meg volna sértve. Róla azt beszélték, hogy titkos republikánus.

Vukovics később végigment a hosszú embersoron és ekkor megakadt a szeme egy rózsásra kimosdatott kisfiún, aki sapkájával a kezében, a bársonyzekéje fölé kihajtott hófehér gallérral, boldogan, büszkén és mosolyogva állott a férfiak között. A kormánybiztos a gyerek szépen megfésült fejére tette tenyerét.

– Majd küldök neked Temesvárról egy szép dobot. Aztán vitézül pörgesd, ha jön az ellenség!

Az öreg Hoffer, mikor Kolonics főhadnaggyal az a bizonyos disputája volt, a vita hevében megfogadta, hogy a kis Gyurit is besoroztatja. Azóta igen megbánta már, hogy annyira elragadtatta magát, – mennyit veszekedett az asszony! – de a becsületszó becsületszó és a fiával az ördög sem bírt már.

A sereg már oszladozott, midőn egy temesvári fuvarosszekér csörömpölt végig a főutca irgalmatlan rossz kövezetén. A kocsis mellett Holky doktor ült. Az emberek tudták, hogy a doktor a nemzetőrök megbízásából a temesvári főkommandónál járt és most kíváncsian fogták körül.

Ezeket az ágyúkat a temesvári Rukavina báró adta a versecieknek. Holky doktort tavaly az a megtisztelés érte, hogy fölszúrhatta ő excellenciájának meggyűlt ujját és ez az esemény kiválóan alkalmassá tette arra, hogy most mint a nemzetőrök követje járúljon a főparancsnok elé. A doktor olyan okosan, annyi hévvel és főleg olyan sokat tudott beszélni, hogy a megszorult tábornok, bár a dolog semmiképpen sem tetszett neki, végül is kénytelen volt engedni. Miután Holkyt végigvezették a temesvári arzenál udvarain, ahol százas sorokban unatkoztak és ásítoztak a pompás, új ágyúk, végül odaadták neki ezt az ócska két vascsövet, amelyet talán még a Hunyadiak felejtettek a fellegvárban.

– Amennyire értek hozzá, igen jó lövegek, csak meg kell őket puccolni egy kicsit, – mondta Holky szakértően.

Holki azonban megvédelmezte ágyúit, amelyek iránt már bizonyos apai gyöngédséget érzett.

– A laféta semmi! Azt farag nekünk akármelyik bognár… Én Temesvárott kitapasztaltam a legújabb szerkezetű ágyútalpakat, majd én megmondom a bognárnak, hogyan csinálja.

A Heim zsidó azalatt nagy szeretettel simogatta az -37- ágyúkat. Ő már régen elhatározta, hogy a tüzérséghez fogja magát beosztatni.

A hét sváboknak sok megbeszélni valójuk volt és mivel Graf Jani úgy vélekedett, hogy a nevezetes napot valami rendkívüli formában illenék megünnepelni, tehát alkonyatkor a fráternál adtak egymásnak találkozót. A fráter egy vén remete, fönn lakik a széljárta hegytetőn, a házikója ott van a fehér kápolna mellett, amelynek a fráter különben sekrestyése. Nyaktörő sziklaút vezet föl a magasba, de azért mégis érdemes fölmenni, mert, aki a remete háza mellett álló kis szőlőlugasból lenéz az alkonyi pirban úszó bánsági rónára, az úgy érzi magát, mintha a világ feje fölött trónolna. Mondják is, hogy amelyik svábnak ott fönn van a szőleje, az mind gőgös és szófukar ember.

Hatan már együtt voltak, de a hetedik, a fehértemplomi Haller, sokáig késett még.

A fiatalok beszámoltak egymásnak a tapasztalataikkal. Akinek csak komája vagy adósa volt a környékbeli falvakban, az az utolsó héten kikocsizott, hogy fegyverkezésre bírja a falusi svábokat. Lutz hadnagy és a Szalvátor-patikus formaszerinti szövetséget kötöttek a dettai és a zichyfalvi parasztsággal. Megfogadtatták velük, hogy elküldik a legényeiket Versecre, mihelyt ott megszólalnak a lármaharangok. A patikus nem győzte emlegetni, hogy Lutz milyen nagyszerűen tud beszélni a falusi svábok nyelvén. Ezt senki sem nézte volna ki belőle. Kár, hogy rossz a tüdeje, egyszer-kétszer vért is pökött útközben…

Heim elmondta, hogy édesatyja tegnap jött meg a krassói bányavárosokból. Ott a németek már torlaszokat építenek a városok körül és reggeltől estig durrognak a céllövő karabélyok. -38-

Legjobban érdekelte a társaságot Hoffer Tóni elbeszélése. Ő és édesapja, Vukovics Sebő ösztönzésére, elmentek a szerbek vezéréhez, Maninhoz és ártatlan arccal fölszólították, hogy lépjen be szerbjeivel együtt a nemzetőrségbe. Ez persze csak arra való volt, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból.

Manint szemmel láthatólag igen meglepte az ajánlat, amelynek őszinteségében különben egy pillanatig sem hitt.

– Ki ellen fegyverkeznek az urak tulajdonképpen? – kérdezte ugyancsak ártatlan arccal.

– Tehát elsősorban Kossuth és társai ellen? – kérdezte Manin gúnyosan.

– Hát nem tetszik tudni, hogy Kossuth ő felségének minisztere és hogy csak a király által szentesített törvényeket hajtja végre?

– Manin úr, mi nem az ország, csak a mi kis városunk békéjét akarjuk megvédelmezni.

– Fölösleges fáradság, – válaszolt Manin hidegen. – A központi szerb odbor megbízta Stratimirovics hadseregét, hogy védelmezze meg a Bánságot minden forradalmi kísérlettel szemben és Stratimirovics teljesíteni fogja kötelességét.

A szerbek közül senki sem lépett be a nemzetőrségbe. Gúnyos hallgatással, fegyelmezett mozdulatlansággal figyelték a németeket. Szerbiából és Szlavóniából azonban sűrűn jöttek hozzájuk a megbízott emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két ízben járt Rajacsics udvarában. -39-

– Hogy annak a derék Manin szomszédnak annyira fejébe ment a szerb dicsőség! – mondta Graf Jani, miután végighallgatta Hoffer jelentését.

– Legjobb volna, ha valaki még ebben az órában agyonlőné. Ha holnap még él, sok bajt fog szerezni.

Ezt a kis Lutz hadnagy mondta. Ő eddig összefont karokkal állott a lugas előtt és elgondolkozva nézte a vérpiros égalját.

– Megbolondultál, Lutz? – pattant föl Jani. – Manin szomszédot agyonlőni?

– Vér nélkül úgysem fog elmúlni ez a dolog. Ha ma sajnáltok megölni egy embert, akkor holnap százzal álltok szembe.

Graf Jani elvben helyeselte, hogy vért kell ontani a szabadságért. A vérontásnak azonban a roham mámorában kell megtörténnie. De így együtt ülni a szőlőlugasban és nyugodtan megbeszélni, hogy Manin szomszédot meg kell lőni, mint a vadkant, az még sem járja.

Végre megjött a hetedik sváb is, Haller. Lihegve mászott föl a lejtőn. Hosszúcsövű vadászpuskát hozott magával, a vállán pedig nagy boros kulacs és tarisznya függött. A különben oly jókedvű cimbora most nagyon komolynak látszott.

– Hazulról, Fehértemplomból… Az éjjel megint visszamegyek… Azért jöttem csak, hogy elbúcsúzzam tőletek.

– Odahaza most szükség lesz minden épkézlábú legényre… Az egész határvidék fölzúdult és acsarkodik ellenünk… Hiszen tudjátok, hogyan vagyunk mi ott: kis sváb sziget a rác víz közepén… A város tövében most -40- tábort vernek a rácok… A granicsárok tömegesen vonúlnak hozzájuk és Szerbiából is folyton érkeznek a martalócok… Egész nyiltan mondják: ha elegen lesznek, akkor megrohanják Fehértemplomot és kő kövön nem marad… Tegnap ott járt a városunkban Stanimirovics, a szerb odbor kiküldöttje… Ő a szerb bánság biztosának nevezi magát… Világos nappal bejött a városba és nyílt utcán biztatta a szerbjeinket, hogy verjenek agyon minden magyart és minden németet… Hát ilyen időkben tisztességes embernek otthon a helye.

– Azokról kár beszélni. Dreyhan őrnagy, a fehértemplomi parancsnok, nem tudja, hogy mit csináljon. A szerbek a császár nevében törnek reánk és Dreyhan félti az előmenetelét. Nemrégiben utasítást kért a temesvári főparancsnoktól. Rukavina báró azonban azt üzente vissza, hogy mindenki cselekedjék tulajdon belátása és lelkiismerete szerint… Rukavina báró ugyanis maga sem tudja, hogy mit csináljon. Ezek az urak egymás háta mögé bújnak és egymás nyakába kanyarítják a felelősséget… Nem mernek szembe szállani a magyar hadügyminiszterrel, de engedelmeskedni sem mernek neki, mert hiszen nem tudni, hogy mit hoz a jövendő… A multkoriban azt mondta Dreyhan őrnagy: ha a szerbek és a németek között összeütközés lesz, akkor a császári hadsereg semleges marad. Hallottatok már ilyet? Martalócok fenyegetik asszonyaink és gyermekeink életét és a császár katonái semlegesek maradnak! Csak egy ember van, aki tartja bennünk a lelket: Maderspach kapitány…

– Maderspach? Maderspach Ferenc Fehértemplomban van? Ő benne megbízhattok. Ő nem fog meglapulni -41- és nem fog megalkudni. Ha egész Rácország föltámad, ő verekedni fog, még ha egyedül marad is…

Haller azután kinyitotta a tarisznyáját és hét egyforma fapoharat tett az asztalra.

– Ezeket nektek hoztam, hogy legyen a barátságunknak valami emléke. Mindegyikbe belevágtam a gazdája nevét… Ezüst poharakat akartam hozni, igazán nem sajnáltam volna tőletek az ezüstöt sem, de eszembe jutott, hogy azoknak hamar lábuk kelne ilyen mozgalmas időkben…

Kiki kezébe vette a maga poharát. Ott állottak heten a hegytetőn, fölöttük vérvörös volt az ég, alattuk a rét vizét is biboraranyosra festette a búcsúzó nap. Úgy érezték magukat, mintha heten egy boldog szigeten volnának, távol az élet veszedelmeitől és nyomorúságától. Graf Jani, aki már mámoros volt, mielőtt még ivott volna Haller jó fehértemplomi borából, elragadtatásában beszélni kezdett. És mivel az élet megszokott képeit keveselte, a halál komor és nagyszerű képét idézte föl.

– A barátságra iszom, a halált is túlélő barátságra! Holnap már olcsó lesz itt a halál. Azért esküdjünk meg, hogy valahányszor egyikünk meghal, az élők mindig összegyülekeznek ezen a helyen és poharat ürítenek a meghalt jóbarát emlékezetére!

A hét sváb azután lement a városba, mivel Hallernek sietős volt az útja. A búcsúzó jóbarát útközben megtanította őket egy német nótára. Régi, egyűgyű nóta volt, a hét svábnak azonban igen tetszett, mert szövege némileg visszhangoztatta azt a nagy nyugtalanságot és készülődést, amely a Bánságot akkoriban betöltötte. -42-

A Grafék házában reggeltől estig szólt a hernyópásztorok vontatott éneke. A selyembogár most már alig evett valamit, csak idegesen mászkált a rácson és rázta a fejét, a teste pedig áttetsző lett, ami annak a jele, hogy közeledik a begubózás misztériumának ideje.

A gombolyítóban a szerb forrongásnak annyi látszatja volt, hogy Mita, a púpos rác, épp olyan nyughatatlanul mászkált és csóválta a fejét, mint a hernyók. Szólni ugyan nem mert, igen félt az asszony-tól, titokban azonban arról álmodozott, hogy a szerb Vojvodina belőle is urat csinál, talán még a púpos háta is kiegyenesedik tőle. Mert minden hernyóban él a reménység, hogy egyszer pillangó lesz belőle.

Özvegy Grafné a személyének szóló bókot látott abban, hogy a kevély gazdák hadnagyukká választották az ő Janiját és azért nagylelkűen szemet húnyt némely idétlenségeken, amelyek mostanában megestek az országban. Sőt bizonyos elnézéssel nyilatkozott még a konstitucióról is. Hiszen igaz, hogy mindez hiábavalóság, de hát a férfiaknak mindig kell valami, amire a pénzüket és idejüket költik. A boldogult Graf is ilyen volt, mindenáron részvénytársaságot akart alapítani Versecen, egyszer kádfürdő-, egyszer meg színházépítő-részvénytársaságot. És a konstitució is olyan, mint a részvénytársaság. -43-

Mialatt odaát a rácvárosban az atyafiak lelkesültek és hősi énekeket énekeltek, addig a sváb nemzetőrök reggeltől estig a városi lövőházban feküdtek és hunyorgó szemmel, a sok lövöldözéstől dagadt pofával harapták el a patron csücskét. Sajnos, az ezerkétszáz nemzetőr közül alig négyszáznak volt puskája, a többit kasza, vasvilla vagy egy-egy ócska alabárd alatt exerciroztatta Lutz hadnagy.

Június elsején váratlan izgalom verte föl déli álmából Versecet. Híre ment, hogy Stanimirovics a városban van. Stanimirovicsot a karlócai odbor megtette a szerb Bánát teljhatalmú biztosává és azóta fáradhatatlanul cikázott ide-oda a délvidéken, a vakmerőségével és a vérengző ékesszólásával az őrjöngésig föllelkesítve a szerbeket.

Most skárlát szerviánus ruhájában ott állott a nagytér kőkeresztjénél, ezer ködmönös ember között és dörgő hangon hirdette a gyilkolás és a gyujtogatás igéit.

A nemzetőrök megpörgették a dobokat és futólépésben a piacra siettek; mire azonban a puskatusával utat törtek maguknak a ködmönökön keresztül, a lázító már nem volt ott. A hívei még idejében szekérre ültették és megszöktették a földühödött svábok elől.

A nemzetőrök nem hagyták annyiban a dolgot, hanem vagy tízen szekerekre kaptak és üldözőbe vették a szerviánust. Künn a pancsovai úton, egy távol kocogó szekéren fölfedezték a piros ruháját és ekkor a nyári hőségben izzó égbolt alatt hosszadalmas kergetődzés kerekedett a kocsik közt, hepehupás dülőutakon végig.

Napestig makacsul egymás nyomában kelepeltek a szekerek. Akkorára a svábok dühös szívóssága már annyira fölizgatta az odborbiztost, hogy kiragadta kocsisa kezéből a gyeplőt és esze nélkül verte előre a fáradt lovakat. Mikor már elérték a delibláti nagy homokpuszta szegélyét, az egyik rác ló összeesett. Stanimirovics azonban -44- még idejében be tudott ugrani a svábok elől Izbistye granicsár községbe.

A falut kommandirozó tiszt fegyveres katonái élén fogadta a nemzetőröket. Graf Jani, aki az üldözők között volt, megismerte a katonatisztben azt a sárgaképű, gőgös hadnagyot, akivel nemrégiben együtt utazott a temesvári postakocsin. Óvatos cserepár volt, nem merte megvédelmezni Stanimirovicsot, de kiadni sem merte és végül úgy bújt ki a felelősség alól, hogy az odborbiztost majd kellő kísérettel Pancsovára küldi, Róth tábornokhoz, az csináljon vele amit akar.

Az embervadászok üres kézzel tértek haza és a szerb városban kárörvendő arcok várták őket. A makacs svábok azonban úgy vélekedtek, hogy Stanimirovicsot minden áron a vármegyei rögtönítélő bíróság kezére kell juttatniok s azért öreg Hoffer vezetése alatt egypár tekintélyes nemzetőrt átküldtek a pancsovai parancsnokhoz.

Róth, egy száraz, büszke és szigorú osztrák generális, igen rosszúl fogadta a svábokat, szinte már gorombáskodott is velük.

– Az urak ne ártsák magukat olyan dologba, amihez semmi közük, hanem menjenek haza és üljenek csak csöndben, tisztes polgárokhoz illően.

– Hogy üljünk csöndben, mikor a piacunk közepén gyilkolásra bujtogatják a népet? – kérdezte Hoffer vérvörös arccal.

– Stanimirovics úr odborbiztos. Önöknek fölöttes hatósága. Ha engedelmeskednek neki, akkor nem lesz szó gyilkolásról. Ha azonban renitensek, akkor megérdemlik sorsukat.

– A mi törvényeink semmit sem tudnak odborról, – -45- mondotta Hoffer emelt hangon. – Ki adhat egy szerviánus martalócnak hatalmat a polgárok fölött?

A „törvény“ szót a tábornok kihívásnak vette. A bal arca idegesen rángatódzni kezdett és a félbajusza dühösen táncolt Hoffer orra előtt.

– Önök ezt nem értik. De nincs is rá szükség, hogy megértsék. Ez egyáltalában nem az önök dolga. Az önök dolga az engedelmesség. Azért ajánlom, hogy hagyjanak föl ezzel a nevetséges katonásdi játékkal, mert pórul fognak járni. A katonakard nem arra való, hogy mesteremberek és parasztok oldalán csörömpöljön. Elmehetnek.

A kihallgatás véget ért. A nemzetőrök hazakocogtak és Pancsovától Versecig mind azon vitatkoztak a kocsiban, hogy mit is kellett volna válaszolniok a szigorú tábornoknak.

Négy hónappal később a történelem adott igen csípős választ Róthnak. Róth volt ugyanis az az osztrák tábornok, aki egész hadseregével együtt letette a fegyvert Ozoránál, a dunántúli mesteremberek és parasztok előtt.

Özvegy Grafné a későnkelést a főbenjáró bűnök közé sorozta. Ő maga fokozatosan tökéletesítette magát a koránkelés erényében és újabban már odáig vitte, hogy hajnali három órán túl nem volt maradása az ágyban. Hatig-hétig rendesen azzal telt az idő, hogy csellel és erőszakkal talpra igyekezett állítani Jani fiát. Ennek az időbeosztásnak megvolt Janira nézve az az előnye, hogy szabadon rendelkezhetett estéivel, mert Grafné természetesen a tyúkokkal feküdt.

A kisebbik Graf fiú mostanában többnyire a hátsó kertben töltötte az estét, millió csillag és Manin Zorka társaságában. A szép leány sokat volt magában, mert Manin -46- úr, azelőtt a tisztes és szolid családapák mintaképe, újabban nem igen került haza éjfél előtt.

A nagy készülődés és várakozás, amely a tavasz óta lázban tartotta a délvidéki szlávokat, ott pihegett a Zorka elefántcsontszínű bőre alatt és ott tüzelt a bizánci mandulaszemében is. A hajdan oly tartózkodó leány mostanában csodálatosan beszédes és merész lett. Mintha állandóan édes mámorban élne. A nyár hevében ragyogó szépséggé érett és a szépsége előkelő s idegenszerű volt, mint valami exotikus virág.

Egy este megint megszólalt a kőfalon túl a megbeszélt jel, a tücsökcirpelés.

Jani fölmászott a fal tetejére és a másik oldalon fölemelkedett a leány sötét feje is. Ügyesen, mint a macska, kúszott fölfelé. Odafönn fészket csináltak maguknak a vadszőlőindák közt és melegen összebujtak.

– Az utcán nem merem viselni, – mosolyogta, – nagyon föltünő… Csak itthon…

– Zorka, – mondta Jani, hirtelen támadt enyhe szomorúsággal, – te olyan szép vagy, olyan nagyon szép… Nem is tudom elhinni, hogy valaha az enyém légy…

Zorka csendesen mosolyogva támasztotta arcát Jani -47- vállára. A fiú hirtelen magához kapta a keleti Madonna-fejet és szájon csókolta. Az első csók. De nem telt benne gyönyörűsége, inkább valami szentségtörő borzongást érzett.

Zorka egyszerre beszédes lett. Meglátszott rajta, hogy ezt a dolgot már töviről-hegyire átgondolta.

– Azelőtt édesapa nem adott volna neked, Jani, de most másképp van… Már nem büszke arra, hogy nemes ember, inkább röstelli, hogy magyar nemes… Velem nem is törődik, csak a nemzettel, a szerb nemzettel… Mindig az jár fejében, hogyan lehetne megnyerni a németeket és az oláhokat? Te most mindent megkaphatnál tőle, mindent…

– Zorka, árulót akarsz belőlem csinálni? – kiáltotta Jani, nem minden színészi páthosz nélkül.

– Mit beszélsz árulásról? Rajacsics és Szuplikácz nem ellenetek, hanem a magyarok ellen vezetik a népet… Mi közötök nektek a magyarokhoz? Azok rossz emberek, Isten meg fogja őket verni…

Hogy föllángolt egyszerre Zorka! És hogy patakzott szép vágású szájából a gyűlölet!

Óh, a magyarok! Nincs se istenük, se császáruk és minden más népet ki akarnak irtani… Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek boldogan és szabadon élhetnének… Azelőtt a török miatt, most a -48- magyar miatt sírnak a szerb anyák… Zorka régente nem törődött a szerbekkel, de most úgy szerette, oly forró, édes szánakozással szerette a nemzetét, mint valami nagyon jó és nagyon boldogtalan kis gyermeket, aki árván és rongyosan bolyong a világban… És ha arra gondolt, hogy a készülő harcban megint a magyarok győzhetnének, akkor félelem és kétségbeesés fogta el, akkor szeretett volna sírni, könyörögni, meghalni…

– Tudod-e, Zorka, – kérdezte aztán, – tudod-e, hogy most sok ezer magyar nő épp így félti és siratja a maga szerencsétlen népét?

– Nem, nem igaz, a magyar nők talán nem is tudnak sírni! Temesváron láttam magyar nőket, a temesi gróf installációján, azok négylovas hintón jártak és úgy pöffeszkedtek, mintha istennők volnának!

– Ha te annyira szereted a szerbjeidet, hogyan lehetnél akkor német asszonnyá? – kérdezte.

Zorka édes-ravaszul mosolygott, miközben buzgón babrálgatott Jani kabátgombján.

– Az más. Egészen más. Nálunk a leány nem számít. Csak a fiú számít.

– Értem. A leány nem számít, azt akár föl is lehet áldozni a svábnak, ha ebből valami haszon háramlik a nemzeti ügyre.

Zorka találva érezhette magát, mert hirtelen haragra fortyant és szeliden nyakon ütötte a barátját, aki ezen úgy elkezdett nevetni, hogy biztosan lefordult volna a falról, ha a leány meg nem kapja meleg két karjával. -49-

Egy barnahasu felhő tolakodott a hold elé és Zorka finom szerb ingvállát kövér esőcseppek kezdték verdesni.

– Gyere a mi kertünkbe, átemellek, megbujhatunk a cseppkőbarlangban, – susogta Jani, aki kissé becsípett Zorka nedves hajának illatától.

Nem, a leány nem akart. Mivel azonban még beszédje volt a fiatalemberrel, fontos beszédje, nemes és gyermekes bizalommal a lakásukba hívta. Manin sohasem jön haza éjfél előtt, a cselédleánynak pedig kimenője van…

A sötétben tapogatózva, a saját merészségükön csodálkozva, mentek a házba. Zorka gyertyát gyujtott és Jani kiváncsian szívta magába az idegen lakás szagát. Ő itt még sohasem járt, ők gyermekkoruk óta mindig csak a kertben találkoztak. A nappali szoba berendezése egészen németes volt, csak a sarokban csillogott az arany szentkép, az örök mécses fényében. Egy emberöltőn keresztül minden, ami szerb volt Maninék életében, parányi lánggá zsugorodva pislogott a szoba sarkában. Nemrégiben csak egy lehellet kellett volna, hogy örökre vége legyen. De most megint erőre kapott a keleti tűz és fényével és hevével betöltötte a lelkeket.

De aztán egyszerre elhalványodva néztek össze. A folyosón ajtónyikorgás és hangos beszéd hallatszott. Manin urat, aki többedmagával megint valami éjjeli köruton volt, az utcán érte és hazazavarta a nyári zápor. Zorka úgy megijedt, hogy hányni kezdte magára a keresztet, Jani pedig két ugrással benn termett a sötét hálószobában, ahol – akár szégyen, akár nem, – bemászott az ágy alá.

A férfiak – öten-hatan lehettek – bejöttek a nappaliba és miután a házigazda kiküldte Zorkát, megtelepedtek -50- a kerek asztal körül. Hamarosan visszatértek valami korábbi beszélgetésükre.

– Minden szerb ember biztos, – válaszolt Manin. – Annyi erőlködéssel, amennyivel a németek ezerkétszáz embert, mi kétezret is ki tudunk állítani. Fegyverünk azonban most még kevés van.

– Fegyver is lesz. Hétfőn megkezdjük a fegyvercsempészést és ha a fuvarosaid ügyesek, akkor a hét végén lesz kétezer szuronyos puskád. Addig is tartsátok melegen az embereket. Ha üt az óra, akkor minden szerbnek ott kell lennie. Aki ingadozik, aki habozik, az áruló. Van itt egy kis lajstrom, tizennyolc jegyes ember neve van benne, azokra különösen ügyeljetek.

A basszushang olvasni kezdte a neveket. Damaszkin szolgabíró. Dániel kanonok. Öreg Hoffer. Azután hét név, a hét svábok neve… Első Graf Jani!

A fiatalember elpirult az ágy alatt és úgy érezte, hogy jelentkeznie kellene. Mert ő nem a forradalmárok, hanem Zorka apja elől bújt az ágy alá.

– Mi az: becsületes ember? Ha édesanyám életét fenyegetik, akkor nem ismerek becsületes embert! A nemzetem élete pedig drágább nekem, mint édesanyámé!

Néhányan a szerb urak közül tüzesen helyeseltek. Manin azonban még nem adta meg magát.

– Nem bizonyos, hogy okvetlenül szembe kell kerülnünk a németekkel. Azok okos emberek. Most ugyan a magyarokhoz szítanak, de ha azt látják, hogy nagy -51- erővel jövünk rájuk és ha megértik, hogy a császár nevében jövünk, akkor meggondolják magukat.

Jani most már tudta, hogy ki legyen a rekedt basszushang tulajdonosa. Stanimirovics, az odborbiztos. Két vármegyén át kergették a svábok, tegnap még halálra keresték és most megint itt ült a városban és nyugodtan szívta kurtaszárú csibukját.

A fiatalemberen hideg szaladt végig. Ez a halál lehellete! Ha fölfedezik, nem szabadul innen élve.

A sors azonban elnéző kedvében volt. Valaki az urak közül kinézett az ablakon és jelentette, hogy a zápor elállott. Erre mind fölkerekedtek és folytatták titokzatos éjjeli körútjukat a városban.

– Semmi különöset. Leginkább az időjárást szidták, – füllentette Jani.

A homokvidékről való fuvarosok ujságolták, hogy az alibunári dombgerincen, alig néhány mérföldnyire Versectől, katonai tábort vernek. A határőrvidéki zászlóaljak, mintha csak valami titokzatos parancsnak engedelmeskednének, egymásután megszöknek a tisztjeik elől és altisztjeik vezetése alatt Alibunárra marsiroznak, ahol Koics nemzeti őrnagy viszi a kommandót. Tadics pedig, a hirhedt martalóc-vezér, furcsa és vad külsejü szerviánus sereget csődít által a Dunán. Már-már azt hitték, hogy az utolsó török hordával együtt a Kelet is örökre kivonult a Bánságból, de most ime visszajött megint Belgrád felől, aranytól csillogó ruhában, mocskos testtel és vérszomjas lélekkel. -52-

A verseci templom-utca rossz kövezetén könnyü szekér csörömpölt végig, a kövér sváb lovakat a Macskakovács hajtotta. Most rákiáltott Holky doktor.

– Jőjjön velem, doktor úr. Megnézzük az alibunári rác tábort. Persze csak messziről.

A doktor volt a város legkiváncsibb embere és az ötlet egészen föllelkesítette.

– Nagyszerű lesz! De kerüljünk a házam felé, otthon van egy kitünő messzilátóm, azt magunkkal visszük.

Elmentek a messzilátóért, aztán vidáman trécselve, kellemes izgalomban kocogtak a határ felé.

Tíz felé megitattak valamelyik faluban és szóba ereszkedtek a korcsmárossal, de az semmit sem tudott a rácokról. Azt mondta, nem is fél tőlük, mert ő jól beszél szerbül és az olyan embert nem bántják.

Kissé álmosan és a vakító napfénytől káprázó szemekkel ügettek tovább. Egy domboldalon haladtak föl és a doktor éppen egy pacsirta édes és ostoba csiripelését hallgatta, mikor a Macskakovács ijedten elvakkantotta magát. Vagy ötven lépésnyire tőlük, öreg nyárfák árnyékában, egy csapat vörössapkás ember hüsölt.

A kocsi megfordult és vágtatva haladt lefelé a lejtőn. A rácok elmaradtak mögöttük. De azután valami rettenetes dolog történt. A kocsi megbillent és a bennülők elsápadva látták, hogy egyik kerekük kiesett a tengelyből… -53-

– Hamar, a kereket! – ordította a Macskakovács, mialatt ágaskodó lovaival vesződött.

A doktor leugrott a kocsiról és a kerék után futott. A martalócok észrevették a balesetet és hosszú ugrásokban vágtattak lefelé a lejtőn…

Holky valahogyan rendbe hozta a hibát. Ami azután történt, azt csak az egy Macskakovács szájából tudták meg a verseciek. Ő úgy mondta el, hogy a lovai, mielőtt a doktor még fölkaphatott volna melléje, megvadultak a rácok ordítozásától és elragadták a kocsist.

A kocsi elvágtatott és Holky egyedül állott ott a kavargó porfelhőben. A következő pillanatban már utólérték üldözői. A doktornak eszébe jutott, hogy a szerbek nem bántják azt, aki a nyelvükön szól hozzájuk, azért megemelte a kalapját és nevetve kiáltotta feléjük: testvérek, testvérek!

Egyik martalóc feléje sujtott a jatagánjával, de ő félreugrott és tovább is kiáltotta, most már fisztulázó hangon: testvérek, testvérek! A kövér, szemüveges férfi, aki nevetésre torzult arccal ugrándozott előttük, olyan furcsa látvány volt, hogy a szerbek mind elkezdtek hahotázni. Az egyik kacagó ember azután fejbe ütötte a nevető embert, a másik pedig hahotázva keresztül szúrta. Holky doktor holtan vágódott el a poros úton.

A Macskakovács később meg tudta fékezni a lovait és lassú lépésben ment hazáig. A korcsmájában egypár sváb mestert talált még együtt, azoknak elmondta a kalandját. Nagy hévvel beszélt, bizonyítgatta, hogy ő nem tehet arról, ami történt, mással is megeshetett volna. A mesterek végighallgatták, egyikük sem szólt egy szót sem, aztán mind kiitták a borukat és hazamentek. -54-

A korcsmáros az éjjel nem aludt semmit, korán reggel már künn volt az utcán és akit elfoghatott, azt megállította, hogy elmondja neki a gyászos ujságot. Most már dühös volt, azt mondta, szeretné látni, hogy akad-e olyan komisz ember, aki őt vádolni merné, mert ő nem felelős semmiért, ő nem tehet semmiről, ő egész életében tisztességes polgár volt. Kiabált, fenyegetődzött, védekezett, pedig nem is vádolta senki.

Harmadnapra, mikor a nemzetőrök kivonultak a rétre, a Macskakovács is ott állott a harmadik kompánia jobb szárnyán. Vadászpuska volt a vállán, rezes kard az oldalán, két nagy pisztoly az övében. Mindenkinek föltünt, hogy a nagy, erős ember mennyire összeesett és lefogyott.

– Hadnagy úr, tessék a szomszédomnak megparancsolni, hogy álljon közelebb hozzám. Ő mindig elhúzódik tőlem.

Ezen mindenki csodálkozott, mert a szomszéd ott állott, ahol állania kellett. Mikor Lutz másodszor is arra jött, a Macskakovács megint megszólalt:

A nagy, kövér ember lehajtott fővel, tétova léptekkel ballagott hazafelé. A kardját maga után húzta a porban, olyan furcsa és szomorú alak volt, mint egy nagy gyermek, akivel a pajtásai nem akarnak játszani.

Nem is vonult ki többet a nemzetőrökkel. Többnyire otthon ült, egymagában az elárvult söntésben, mert a mesterek elkerülték a korcsmáját.

Valamelyik külső utcai parasztház előtt szekér állott meg. A lovak csupa tajték voltak és egész testükben remegtek, a sváb gazda pedig, aki egy órával előbb kihajtott a kukoricaföldjére, ott feküdt a kocsiban, még pedig fej nélkül.

A rákövetkező napokban titokzatosan eltünt emberekről kezdtek beszélni. Német gazdák kimentek a határba, hogy a földjeik után nézzenek és sohasem tértek vissza többet.

Azután gyalázatosan megcsonkított holttesteket találtak künn. Egy asszony félig elszenesedett és két sváb gyermek keresztüllőtt tetemét…

Mindez olyan volt, mint egy rossz álom. A véres, mocskos és ostoba középkor visszatért megint, hogy legázolja a jelent. Hát lehetséges ez? Az emberek eltépelődtek ezen és egyszerre úgy látták, hogy a megszokott, kedves vidék, a széljárta, világos bánsági róna, idegen és ellenséges arcot vesz föl. Künn, a szőlők és a szántóföldek közt, józan déli napfényben, a fogvacogtató rémület leselkedik.

Láthatatlan kezek kinyitották az ország déli kapuját és beeresztették a Balkán szellemeit. A császár kapuőrei, a granicsárok, hivogatták és uszítgatták őket. Egyelőre még az éj homályában rejtőzködnek, a füzesekben és az árkokban bujkálnak, de ha elhangzik a parancsszó, akkor fölpattannak és véres zivatart zúdítanak a városokra.

Ezekben a napokban megmozdultak a verseci szerbek is. Kétezren, urak és parasztok vegyesen, Manin és Manuel urak vezetése alatt a városháza elé vonultak. Nagy rendben, komor méltósággal jöttek. Azt követelték, hogy sorozzák be őket a nemzetőrségbe. Egy hónappal ezelőtt kötéllel sem lehetett volna szerb nemzetőrt -56- fogni, most egyszerre kétezren is jelentkeztek. Mindenki tudta, hogy az alibunári fiók-odbor parancsára jöttek. Az ajánlatukat persze nem fogadták el, de a városban pánik támadt.

Szinte furcsa volt, mikor egyszerre vidám ének harsogott végig a temesvári utcán. Dettai legények vonultak a városba. Az apáik otthon meghallották, hogy Versec veszedelemben van és igéretükhöz híven elküldték a fiúkat. Ezüstgombos ruhát, jó csizmát viseltek és mindnyájának volt szép vadászpuskája, teli kulacsa, tarisznyája. A dettaiak gazdag emberek és szeretik, ha ezt mások is tudják.

A Szalvátor-patikus kalauzolta őket és útközben megtanította őket a hét svábok nótájára:

Másnap megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is, templomi zászlók alatt. Svábok, de akadt köztük sok oláh is. Harmadnapra Heim zsidó két század idegenbeszédű, de jól fölfegyverkezett és kemény tartású embert vezetett a városba. Ezek magyar zászló alatt jöttek, egyébként pedig vingai bulgárok voltak.

Az egész délvidéket nyugtalanította Versec és Fehértemplom sorsa. Föl a Marosig érezni kezdték az emberek, hogy ők tulajdonképpen összetartoznak és egy szenvedélyes, forró érzelmi hullám idesodorta ezeket a családapákat, hogy megvédelmezzék ismeretlen emberek gyermekeit.

A lidércnyomás, amely a német városra nehezedett, végleg engedett, mikor a temesvári országút megdübörgött vonuló katonák léptei alatt. A bánsági főkommandó, -57- Rukavina báró, császári csapatokat vetett a városba. Először a Rukavina-bakákat küldte, aztán magyar huszárokat, végül egy egész cseh ulánus ezredet. A város teli lett egyenruhás emberekkel, most már a svábok megint hangosak lettek, a rácváros pedig komor hallgatásba merült.

Rukavina báró, mielőtt erre a lépésre határozta volna magát, előbb utasításokat kért Bécsből. Onnan megint csak olyasmit mondtak neki, hogy teljesítse a kötelességét. Se többet, se kevesebbet. A báró tehát engedelmeskedett a pesti hadügyminiszter parancsának. Mivel azonban mégsem lehetett tudni, hogy állandó marad-e ez az egész magyar alkotmány és mivel a rácok mégis csak a császár nevében jöttek, tehát a báró elhárított magáról minden személyes felelősséget és meghagyta a verseci csapatok parancsnokának, hogy cselekedjék a saját szakállára. A báró maga nem szándékozott kimozdulni az erős temesvári várból, hanem semleges nézője kívánt lenni a kerekedő harcnak.

A verseci új kommandáns a Schwarzenberg-ulánusok ezredese, Blomberg báró volt. Ő ugyan nem tartozott a kertelő és töprengő osztrákok fajtájához. Egészséges, jóétvágyú lovasember volt, a csizmája sarkáig úr, szerette a magyarokat és nyiltan hirdette, hogy ha megmozdulnak a szerbek, akkor ő összeaprítja az „egész csürhét“.

Minden szombaton alkonyatkor csillogó lámpások bukkantak ki a házkapukon, hogy imbolygó planétamenetbe verődve, a Konkordia felé vonuljanak. A lámpások óvatosan lépkedő, fehérharisnyás, escarpinos női -58- lábak előtt világították meg a hepehupás kövezetet. Mert a szép d’Orsay Maxi gróf, szavahihető hadnagyok szerint a hadsereg legjobb valcertáncosa, minden szombaton táncmulatságot rendezett.

A polgárleányok, az akkori bécsi módit utánozva, mind soktunikás, fehér tüllruhát varrtak maguknak és eleven virágkoszorút tettek a loknis fejükre. A nyalka tisztek lovagias meghatottsággal táncoltatták meg a rózsavíztől szagos ártatlanságokat, akiknek német prüdériája megpuhult a forró és vérszagú levegőben. Ahány legényember volt a tisztikarban, azt ezen a nyári farsangon lágy és édes kötelékekkel bogozta magához a megszeppent város. A zord erkölcsű apák is ravaszul szemet húnytak, ha Berta vagy Nelli órákig fecsegett-vihogott az ablaka alatt álló hadnagy úrral, mert úgy érezték, hogy Berta vagy Nelli a kacérkodásával a haza ügyét szolgálja.

Soha még katonáknak nem volt jobb dolguk, mint akkor a császáriaknak. A külső utcákban is füstöltek a kémények és a legénység, mint mondani szokás, borral mosdott és kolbásszal törülközött.

Hoffer Emilia vőlegénye, Kolonics főhadnagy, a Hoffer-házban kapott szállást. Már megint jól megfértek az építőmesterrel, mert Kolonics arra az álláspontra helyezkedett, hogy ő a szerbek ellen is szívesen harcol, ha ez a parancs. Épp olyan szívesen, mint harcolt volna, teszem, a magyarok ellen. Egy Kolonicstól már ez is szép.

Egy másik kvártélyos tisztje is volt a Hoffer-háznak: gróf d’Orsay Maxi. Az öreg Hofferné eleinte igen bizalmatlanul fogadta a szép ulánust, akinek grófi rangja már magában véve is furcsa és gyanus benyomást tett az ő polgári lelkületére. A gróf modora sem volt éppen megnyugtató, mert állandóan úgy viselkedett, mintha magánkívül volna örömében, hogy ő is a világon van. Ezt -59- az embert sohasem látták komolynak. Mindjárt első nap beült a konyhába habot verni, mikor pedig megtudta, hogy Hoffer Nelli kanári madara megszökött, tüstént lehúzta a csizmáját és fölmászott a madár után a háztetőre.

A második Hoffer-leány, Nelli, élesnyelvű kis nő volt és közte és a gróf között hamarosan csípős szócsata kerekedett. A gróf azt találta mondani, hogy Nellinek olyan feje van, mint egy olasz pásztorfiúnak, mire a nőiességében megbántott Nelli azzal vágott vissza, hogy a gróf úr feje őt viszont egy ismerős vasalóasszonyra emlékezteti.

A gróf ekkor felöltözött parasztasszonynak, betört a mosókonyhába és mindenáron vasalni akart. Midőn Hofferné ezért udvariasan, de igen határozott hangon rendreutasította, – „a mi szerény polgári köreinkben ez nem szokás, kérem alássan“, – a gróf megcsókolta az öregasszonyt és ezentúl csak mamának szólította. Kolonics azt mondta róla, hogy bolond, de hozzátette, hogy jó katona.

Gróf d’Orsaynak volt két kis kutyája, az egyiket Sniknek, a másikat Snurnak nevezte és volt egy Linda nevű hátaslova, amelynek sárga szőre úgy fénylett a napon, mint az arany. „Az én családom“, mondta. Nelli magára vállalta a két kutya gondozását és Linda számára mindennap kicsent egy darabkát a kulcsra járó cukros szelencéből. A hálás gróf ezért egy négyszögletű monoklival ajándékozta meg. Azt mondta, hogy ez bűvös monokli, ha Nelli a szemére teszi, akkor minden kívánsága teljesül. A leány rögtön próbára is tette a monokli varázserejét, azt kívánta, hogy a gróf vessen cigánykereket és d’Orsay az udvar közepén cigánykereket hányt.

Junius 24-én nagy lakoma volt Hofferéknál. Az építőmester a születése napját ülte és maga báró Blomberg, -60- aki nagy súlyt vetett a civilek és a katonaság jó egyetértésére, ott ült az asztalfőn. Az ezredes úr tréfás pohárköszöntőjében „vitéz bajtársának“ nevezte a nemzetőr-kapitányt. Az ulánus tisztek ajkukba haraptak, Hoffer pedig elpirult, mert hiszen jól tudta, hogy a császári urak alapjában véve igen nevetségesnek találják a bugrisok kardcsörömpölését.

Még asztalnál ültek, mikor váratlanul egy szurtos oláh paraszt tolakodott be az ebédlőbe. Graf Jani, aki az asztal végén ült, fölugrott és megölelte az oláht, mert megismerte benne a hét svábok egyikét, a fehértemplomi Hallert.

– Fehértemplomból jövök, – jelentette. – A várost körülvették Stratimirovics emberei, azok lepuskáznak minden németet, akit künn érnek, azért kellett parasztnak öltöznöm…

Haller elmondta, hogy mi járatban van. Két nappal ezelőtt Stratimirovics szerb csapatai megjelentek Fehértemplom előtt és alkudozásba bocsátkoztak Dreyhan császári kommandánssal. Dreyhan úgy találta, hogy ekkora túlerővel szemben bűnös könnyelműség volna az ellentállás és ellentmondás nélkül teljesítette a szerbek minden kívánságát. Átadott nekik három ágyút, vagy kétszáz szuronyos puskát és harminc mázsa puskaport. A városban állomásozó granicsárzászlóaljnak pedig, amely föllázadt a tisztjei ellen, megengedte, hogy fegyveresen Stratimirovics táborába vonuljon. A fehértemplomi polgárság későn vette észre, hogy elárulták. A svábok tudták, hogy mi következik a kopasztás után, de nem olyanfajta nép ez, amely békén várná a kést a torkára. Tegnap gyűlést tartottak a városházán, ahol nagy izgalmak közepett elhatározták, hogy maguk veszik kezükbe a város -61- védelmét. Vezérükké egy Maderspach Ferenc nevű császári kapitányt választottak és Maderspach mindjárt rettenetes energiával ragadta kezébe a kormányt. Félreverette a harangokat, fegyveres polgárok élén fölkereste Dreyhan őrnagyot és ráparancsolt, hogy takarodjék ki a városból, azután főbelövetett néhány renitens granicsárt és kitüzette a magyar zászlót a templom tornyára. Mikor Haller elhagyta a várost, Maderspachék és Stratimirovicsék puskával a kezükben néztek farkasszemet…

Blomberg arca elborult, miközben Haller jelentését hallgatta. Ezeknek a katona uraknak annyira vérükben volt a szubordináció, hogy semmiképpen sem tudták megérteni Maderspach viselkedését Dreyhan alezredessel szemben, aki végre is fölebbvalója volt.

A katonai segítséget, amit a fehértemplomiak kértek, Blomberg báró nem adhatta meg.

– Egy cúgot sem nélkülözhetek, – mondta. – Parancsom van, hogy küldjek segítséget a déli bányavárosokba és holnap már csak ezer emberem lesz Versecen. Pedig mindennap várhatjuk az alibunáriak támadását, akik háromezren vannak, és magában Versec városában is van kétezer fegyverfogható szerb férfi, aki nyilvánvalóan összejátszik az alibunáriakkal.

Az ünnepi jókedvnek egyszerre vége lett, Hofferné hiába kinálgatta a vendégeit, azok már sem enni, sem inni nem akartak.

Hoffer Tóni és Graf Jani lekísérték Hallert a kapuig, ott magára hagyták, hogy rá ne tereljék a városban lappangó kémek figyelmét.

– Tízszeres túlerővel állunk szemben… A kutyáknak jó tüzérségük van és Dreyhan odaajándékozta nekik -62- a mi ágyúinkat is… Kolera is van a városunkban és éhinség fenyeget…

A fehértemplomiak sorsa nagyon aggasztotta a versecieket. Csak egy ember volt, aki nem vesztette el a jókedvét: gróf d’Orsay. Őt mostanában a nagy kotillon izgatta, amelyet július elsején a Konkordiában akart rendezni. El is küldött egy lovas embert Temesvárra, hogy hozzon onnan kotillon-jelvényeket.

A bál napján, sötét hajnalban, az ezredes alarmot fuvatott és portyázó útra küldte d’Orsay svadronját. Némi gyalogság is ment az ulánusokkal. Délig még nem jöttek vissza a katonák és a városban azt beszélték, hogy a Terézia-csatorna tájékán összetűzés volt.

Délután megjött a gróf legénye Temesvárról és Nelli rögtön nekilátott és kibontotta a csomagot a kotillon-jelvényekkel. Igen el volt ragadtatva, mikor legfölül egy arasznyi vörös papirorrot talált, hozzávaló nagy okuláréval és lószőrbajusszal.

A leány a nagy papirorral a köténye alatt leszaladt az udvarra. Egypár fülig poros ulánus foglalatoskodott a paripák körül. Nelli megsimogatta Linda izzadt nyakát.

Nelli az arcára tette az okulárét az orral és belibbent az iroda ajtaján. Ott volt Kolonics és még néhány tiszt, valamennyinek az egyenruhája szürke volt az országút porától.

A gróf is ott volt. Hosszan ott feküdt az ócska bőrdiványon -63- és tágra nyitott szemét az alacsony plafondra meresztette. A véres haja a homlokába ragadt… Örökké jókedvű, pisze arcának most nagyon komoly, szinte ünnepies kifejezése volt.

A fiatal d’Orsay gróf volt az első katonatiszt, aki elesett a bánsági háborúban.

Künn, a Terézia-csatornán, különös és följegyzésre méltó dolog történt. Ott három falu van egymás szomszédságában: az oláh Szentmihály, a magyar Ürményháza és a sváb Zichyfalva. A három falu népe tüzes és makacs hűséggel szított a magyarsághoz és ezért sokat kellett szenvedniök az alibunári tábor portyázóitól. Mivel hírét vették, hogy a szerb sereg döntő támadásra készül ellenük, valami heroikus őrültségre szánták el magukat: a három falu parasztsága összefogott és a szentmihályi oláhok vezetése alatt megrohanta az alibunári katonai tábort. A kaszásaik megmászták a sáncokat és miután nagy vérfürdőt rendeztek a meglepett granicsárok közt, megint hazavonultak a falvaikba. De aztán megijedtek a saját vakmerőségüktől és segítséget kértek Versecről. Mire d’Orsay ulánusai Szentmihályra értek, már lángokban találták a falut. A lovasok megugrasztották a fosztogató szerbeket, közbe azonban d’Orsayt lelőtték a lováról.

Most egyszerre kitünt, hogy a hóbortos grófot mindenki szerette. Hofferné maga mosta le arcáról a megaludt vért és mivel a gróf fehér ruhája éppen mosásban volt, halottas ingnek azt a hímzett mellű inget adta rá, melyet öreg Hoffer viselt az esküvője napján. Az egész háznép keservesen megsiratta, csak Nelli szeme maradt száraz. Különben igen eszes leány volt, de most semmiképpen sem tudta megérteni, hogy mi történt és nem is tudta, hogyan kell viselkednie.

Bár rettenetesen fáradt volt, nem tudott aludni az -64- éjjel. Nyitott szemmel feküdt ágyában és a négyszögletű monoklival babrálgatott, amelyet egy idő óta – maga sem tudta, hogy miért, – a keblén viselt.

Éjfél után nem volt már maradása az ágyban. Fölkelt és miközben Emilia csendes lélegzetét figyelte, óvatosan felöltözött és nesz nélkül leosont az udvarra. A lépcsőházban két halkan vinyogó kis árnyék szegődött hozzá: Snik és Snur, a gróf elárvult kutyái. Az iroda ablakából világosság szűrődött a sötét udvarra, Nelli nem mert oda benyitni, mert tudta, hogy ulánus altisztek virrasztanak a halott mellett és azok előtt szégyelte magát.

Az istállóba ment. A lovak csendesen abrakoltak az istállólámpás gyér fénye mellett, csak az egy Linda fordította fejét az ajtó felé. Mintha várta volna Nelli látogatását. A legények mély parasztálmukat aludták. A leány odament a lóhoz és átölelte nyakát. És amint arcán érezte az állat meleg, selymes szőrét, valami végtelenül fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes ellágyulást érzett, valami forró, nagy szánakozást és ekkor elkezdett keservesen sírni.

Mikor a tisztek d’Orsay temetéséhez gyülekeztek, Nelli, az édesanyja nagy rémületére, hirtelen kivált testvérei csapatjából és az izgalomtól hófehér arccal odalépett báró Blomberg elé.

– Ezredes úr, – mondta hebegve és összekulcsolt kezekkel, – ezredes úr, Snik és Snur most árvák…

A következő pillanatban vérvörös lett az arca, mert úgy érezte, hogy valami ostobaságot mondott.

– Ezredes úr, a gróf úr kutyáinak most nincs gazdájuk. És mivel eddig is én gondoztam őket és ha az ezredes -65- úrnak nincs kifogása ellene és ha megbíznék bennem…

Június tizenegyedikén korán reggel a kis Hoffer Gyuri katonai dobbal a hátán ballagott végig a Pancsovai-utcán. Vukovics kormánybiztos nem feledkezett meg igéretéről és egy szép pirosfehérzöldre festett dobot küldött neki Temesvárról, egy igazi, nagy katonadobot. A fiú azóta reggeltől estig dobolt az apai ház udvarán és ha az asszonyok már nagyon ráúntak, akkor kikergették a rétre. Most is éppen ilyen járatban volt.

Útközben egypár magyar katonával találkozott, akik lószőrforgót viseltek a csákójukon. Tüzérek voltak, a magyar kormány Aradról küldte őket, hogy kioktassák a nemzetőröket. Az ifjú honvéd hadseregnek ők voltak Versecen első képviselői. A tüzérek megállították a kis dobost és szóba ereszkedtek vele.

Egyszerre egy ordítozó ember jött velük szemben. Szaladva jött a szekér-úton, puskát tartott a kezében és kipirult arccal kiáltotta:

A fekete veszedelem, amely hetek óta ott kóválygott a levegőben, ezen a napsütéses nyári reggelen lezuhant a város nyakába. Az alibunári sereg a város határában állott.

Hoffer Gyuri sarkon fordult, a piac felé szaladt és útközben a riadót verte. Egyik ember átvette a másiktól a kiáltást: Jönnek, jönnek! A harangok megkondultak, -66- trombiták harsogtak és az utcák megteltek magukból kikelt emberekkel. Odakünn, a vámnál, azalatt két szál elkeseredett sváb lövöldözött a szerb előőrsökre.

Blomberg ezredes a Két pisztoly előtt szállott nyeregbe. Előbb azonban új fehér keztyűt húzott. Igen nyugodtan, szinte jókedvűen adta ki parancsait. Az Esterházy huszárai és a dsidások sebes ügetve indultak a vám felé, őket követték rohamlépésben a Rukavina-bakák és a vidéki nemzetőrök. A verseciek közül csak két kompániát vitt magával az ezredes, négy század a városban maradt, hogy előre megállapított terv szerint megszállja a rácváros némely pontjait.

Mikor Blomberg ezredes megsarkantyúzta a szürkéjét, odaszólt Kolonics főhadnagynak, aki mint adjutáns trapolt mellette:

– Tulajdonképpen nem kellemes dolog így verekedni. Háromszoros túlerővel állunk szemben, a hátunk mögött pedig kétezer verseci szerb csikorgatja a fogát.

A szerb városra halálos csend borult. Ajtók, ablakok mindenütt zárva voltak. De a néma falakon keresztül is szinte érezni lehetett a rettenetes, feszült várakozást, amely az emberek idegeit gyötörte.

Manin, aki az Uri-utcában lakott csupa német szomszéd között, nyugtalan léptekkel rótta a szobákat. Zorka már egy órája ott térdepelt Szent Száva képe előtt és izzó, követelődző áhitattal imádkozott a győzelemért. A nappali szoba kerek asztalán ott feküdt a töltött puska, mert Manin arra is gondolt, hogy a feldühödött svábok megrohanhatnák a házát. Olykor odalépett az ablakhoz és a függöny mögé lapulva figyelte, hogy mit beszélnek -67- a ház előtt ácsorgó emberek. Most egy sebesült lippai bolgár ment el ablaka alatt. A karját keresztül lőtték, de a kövérkés ember szinte lángolt a dühös harci kedvtől.

– Minden jól megy! – rikoltotta. – A rácoknak hat ágyújok van, nekünk csak kettő, de az aradi tüzérek remekelnek és első két lövésükkel már megnyomorítottak két rác ágyút. Minden jól megy!

Manin megkapaszkodott a függönyben; szédülést érzett… Megengedheti Isten, hogy a szerb zászló elbukjék?

Később nagy riadalom támadt az utcán. Vészes híreket hoztak és a fölizgatott nép mindent elhitt. A miéink hátrálnak és a szerbek már a városban vannak! Nem lehet bírni a szerviánusokkal, azok úgy harcolnak mint az ördögök.

Az idő rettenetes lomhán telt. Tizenegy óra felé közeledő trombitaharsogást hallott. Egy ulánus-trombitás ügetett végig az utcán. Olykor megállott és hangosan kiáltozott valamit. Most már olyan közel volt, hogy Manin megérthette szavát.

– Az ezredes úr parancsolja, hogy minden puskás ember siessen ki a csatatérre! A kaszások maradjanak a helyükön, de minden puskás ember siessen ki!

Maninnak már a foga is vacogott a nagy izgalomtól… Most van a döntés órája! Lehet, hogy az az egypárszáz puska, amely még a városban van, megfordítja a csata sorsát! És akkor a szerb nemzet zászlóját, amely oly dicsőségesen emelkedett a Bánát fölé, megint mocsokba tiporják… Hát egyetlen elszánt szerb sem akad ebben a városban, aki betömné ennek az átkozott lovasembernek a száját? -68-

A dsidás most a háza előtt fújta a trombitáját. Manin kezébe vette a puskáját, az ablakhoz lépett és célba vette a katonát. A lövés eldördült. A katona csodálkozó arccal fordult az ablak felé, de aztán előre ösztökélte lovát, amely most már erősen sántított. A cseh sértetlen maradt, a golyó csak a lovát sebesítette meg. Két házzal odébb a dsidás, mintha nem is ember, hanem masina volna, már újból belefújt a trombitájába.

– Most imádkozzunk, Zorka! Mert ha ma nem győznek a mieink, akkor nekünk végünk van!

Néhány perc mulva azonban megint fölkelt és az ablakhoz sietett. Kivül futó emberek lába alatt döngött a föld. Nemzetőrök voltak, akik a csatába siettek. A dühösen rohanó embergomalyagban megismerte öreg Hoffer galambősz fejét, Graf Jani kipirult arcát és a kis Gyurit, aki futásközben is verte a dobját.

Mire Hofferék kiértek a város elé, a csata sorsa jóformán már el is dőlt. Esterházy grófnak akkorára már sikerült megkerülnie az ellenséget, a huszárai dühös ordítozással támadták hátba és vad rohamukkal megbontották és elsöpörték a rácok hadi rendjét. Koics őrnagy granicsárjai hátrálni kezdtek, Tadics szerviánusai közt pedig, midőn a svábok szuronyszegezve rohanták meg őket, váratlanul pánik támadt és eszük nélkül megfutottak. Ami azután következett, az már csak gyilkos embervadászat volt, végig a szántóföldeken.

Graf Jani, aki az üldözés hevében egy kukoricaföldre tévedt, egyszerre egy skárlátruhás szerviánussal találta magát szemben. Rásütötte a pisztolyát, de nem találta el. Ekkor a rác fogta rá a fegyverét. Mielőtt azonban -69- lőtt volna, hirtelen megtántorodott és hátra vágódott: valaki fejjel a két lába közé szaladt és fölfordította. Graf a kardja hegyével megérintette a földön fekvő ember torkát, az pedig fölemelte üres két kezét:

Az életmentője pedig, aki a nagy rácot a verekedő suhancok egy bevált fogásával földre terítette, a kis Gyuri volt.

A békés kis város megtelt győzelmi mámorral. A verseciek mindössze huszonegy embert veszítettek, négyet a sorkatonaságból és tizenhét nemzetőrt, a szerbek közül azonban háromszázötvenen feküdtek künn a földeken. Tadics, a szerbiai martalócok rettegett vezére is elesett. A győzők százhetven rabot hajtottak a városba. Rabbá lett Stanimirovics és rabbá maga Koics őrnagy is, az alibunári tábor parancsnoka. Három zászlót, négy ágyút és néhány puskaporos szekeret is zsákmányoltak.

Az utcára csődülő nép kíváncsian nézte a foglyokat. A szerviánusok – százhúszan voltak, – sötét arccal botorkáltak a szuronyok közt. Ijesztően marcona alakok voltak köztük, most azonban a cifra keleti ruhájukban szomorú, szegény emberek benyomását tették, akik nem igen tudják, hogyan kerültek ebbe az idegen városba.

Másnap hosszú szekérsor kocogott Temesvár felé. A szekereken együtt ültek azok, akiknek ezen a napon legtöbb okuk volt a szomorkodásra és a vígságra: a szerb hadifoglyok és a verseci nemzetőrök ifjúsága. A rabokat ajándékul vitték a temesvári császári főkommandónak, részint tiszteletből, részint okos számításból, mivel Versecen nem igen tudtak volna mit kezdeni ezzel a százhetven nagyétű martalóccal. -70-

A temesvári bürgerek a cilinderüket lengették a verseciek felé, a krinolinos hölgyek pedig virágokkal dobálták őket. Mert a finnyás és az unalomig tiszta német városban, amely szerette, ha Kis-Bécsnek nevezik, az öregebb emberek ugyan mind kemény feketesárgák voltak, de az ifjúság magyar érzelmü volt. A vár háromszoros sáncövén belül a megkoppasztott nimbusu balkáni sasok már kissé komikus benyomást tettek a bevonulás alkalmával.

A városi tanács különben megvendégelte a svábokat és a lakomán megjelent a szép Csernovics is, a temesi gróf és sárgakeztyűs kezével végigparolázott a nemzetőrtisztekkel.

Vukovics Sebő kormánybiztos olyan volt, mintha sok bort ivott volna, ő megölelte és megcsókolta Graf Janit és azt mondta:

Az általános lelkesedés megihlette a császári tiszteket is. Egy gyilkos horda megtámadott egy német várost és a császári katonaság meg a lojális polgárság viribus unitis visszaverte őket; ez végre tiszta munka volt, amely ellen a bécsieknek nem lehetett kifogásuk. A tiszt urak jóindulatú elismerést mutattak, amilyen a hadi virtus nagybérlőihez illik, ha szóba ereszkednek az iparkodó kisbérlőkkel, báró Rukavina főparancsnok pedig újabb két darab hat-hat fontos ágyút, hétszázötven karabélyt és kétszáz kapszlis puskát utalványozott ki a versecieknek, „nehogy kénytelenek legyenek császárukat és hazájukat a békés munka eszközeivel megvédeni“. Ő excellenciája -71- ugyanis tudta, hogy a verseci nemzetőrség kétharmada még mindig csak kaszás had.

A verseci legények szekereikbe pakkolták a fegyvereket, a kalapjukat meg a lószerszámot fölbokrétázták a temesvári dámák virágaival, azután szilaj jókedvükben dalolva és lövöldözve hazafelé trapoltak a zöldelő nádasok között.

Jó volt sietniök, mert különben megeshetett volna, hogy a főkommandó megint elszedi tőlük a fegyvereket. Báró Rukavina ugyanis másnap, midőn véletlenül keresztül ment a parádés termén, megint megnézte a hadizászlókat, amelyeket a verseciek ragadtak el a szerbektől és ekkor a tekintete megakadt egy kétfejű sason. A három zászló közül kettő szerb trikolór volt, cirilbetűs felírással, a harmadik azonban fekete-sárga császári standár.

Ő excellenciája most már érdeklődni kezdett a fogoly főtisztek sorsa iránt és megtudta, hogy az alibunári sereg két vezérét, Koics őrnagyot és Stanimirovics odborbiztost a vármegyei statáriális bíróság már kihallgatta, mint hazaárulókat elítélte, sőt már fel is akaszttatta a megyeház udvarán.

Különös volt, hogy a két szerencsétlen a siralomházban nem a magyarokat, hanem az osztrákokat átkozta. Azt hajtogatták, hogy a császáriak megcsalták őket.

Báró Rukavina ezekután sejteni kezdte, hogy a verseci csata még sem volt olyan tiszta munka…

Időközben Blomberg ezredes, a verseci győző, ugyancsak megutálta frissen szedett babérait. A rabtranszport indulása után a falvakban portyázó huszárok elcsíptek és az ezredes elé hajtottak egy bujdosó szerviánust. A -72- fogoly azt állította, hogy hadi titkokat tud, de azokat egyedül csak báró Blombergnek hajlandó elárulni.

Midőn a báró a Két pisztolyban levő szállásán négyszemközt maradt a megkötözött martalóccal, ez bécsi kedélyességgel köszöntötte:

Az ezredes az aranyfejű botja után kapott, amelytől annyira rettegtek az ulánusai, de amint a szurtos fickó szeme közé nézett, egyszerre elhalványodott.

A pirosfezes, törökplundrás szerviánus gróf Nugent Albert volt, tavaly még a bécsi udvari bálok délceg előtáncosa, mostanában Jellachich bán segédtisztje.

– Gratulálok a győzelemhez, – mondta kesernyésen a gróf. – Igazán pompásan csináltátok. Mária Terézia-rendet azonban aligha fogsz ezért kapni.

– Ne szóld le a gunyámat, akármilyen furcsa is, ez most a legelőbbkelő ruha: a császár uniformisa.

– Jézus Mária, ebbe bele lehet bolondulni! Mit csináljak most már veled, te szerencsétlen?

– Attól függ, hogy kinek a katonája vagy. Ha Kossuthé, akkor ajánlom, hogy lövess főbe haladéktalanul… Ha azonban még mindig a császár katonája vagy, akkor oldozd meg a kötelékeimet, mert nagyon fáj a karom.

Az ezredes fölvett az asztalról egy ezüst jatagánt – ezt a fegyvert tegnap még Tadics vajda viselte övében – és megszabadította Nugent-t a kötelékeitől. -73-

– Mi most abban a bolond helyzetben vagyunk, hogy ellenségekként állunk szemben egymással, – mondta, miközben rágyujtott, – és a legbolondabb a dologban az, hogy mind a ketten a császárt szolgáljuk.

– Én ezt az egész dolgot nem értem és nem is akarom érteni, – morogta. – Mondják meg nekem, hogy hol van a császár tábora és én odamegyek és cafatokra vágatom magamat az én uramért. De álarcosbált én nem játszom és rébuszokat én nem oldok meg.

– Szegény öregem, – mondta – most egy császári trónus, a Habsburgok trónusának megmentéséről van szó, ennek a kedvéért többet is kell reszkiroznod, mint álarcosbált játszani és rébuszokat megoldani… Azt kérdezed tőlem, hogy hol a császár tábora? Sehol és mindenütt. A császárhűség ma a hegyekben és az erdőkben lappang, a vadak és az emberevők között bujdosik… Bécsben, Pesten, Olaszországban a demokraták az urak. A nép megbolondult és inkább hallgat egy csomó obszkurus szájhősre, mint koronás urára. És mi nem gázolhatjuk el ezt a bandát, mert ma még az ő kezében a hatalom. De ez nem tart már sokáig! A köd szét fog oszlani és mink, akik most egymásra lövöldözünk, megint egy zászló alatt fogunk harcolni: a császári zászló alatt.

– Köd, köd! – ismételgette Blomberg leverten. – Most még kevésbbé tudom, hogy hová kell mennem, mit kell tennem.

– Maradj a helyeden és tartsd szárazon a puskaporodat. Egy hét mulva, vagy egy hónap mulva talán -74- már levetjük az álarcot és akkor egymásra fognak ismerni, akik összetartoznak.

– Akkor védd meg a bőrödet, hogy gyanút ne fogjon a magyar kormány. Tovább azonban ne menj, egy lépéssel se tovább, mint okvetetlenül szükséges. A fő az, hogy időt nyerjünk.

– De hiszen ez förtelmes! Most már tudom, hogy a szerbek a császár emberei és azért alkalomadtán mégis kartácsokkal lövessem őket?

– Ez bizony szomorú, de elkerülhetetlen. A nagy ügy áldozatokat kiván. Én csak két komoly és szent dolgot ismerek ezen a világon: a vallásom és a császárom. Ami azon kívül van, arra fütyülök. A császárom koronája mindennel fölér, százezer ember életével is.

– Ebbe bele lehet bolondulni. A vérengző rablók a császár emberei. Ez a békés, derék nép pedig, amely egyebet nem tesz, mint a maga tűzhelyét védeni, ez a nép rebellis.

Nugent elgondolkozva nézte a szoba mennyezetét. Aztán hirtelen eldobta a szivarját.

– Barátom, mi katonák vagyunk, nem filozófusok! Hát ne is filozofáljunk! A történelem géniusza olykor megengedi magának azt a tréfát, hogy fejetetejére állítja a világot. Erről mi nem tehetünk. Nekünk úgy kell fordulnunk, hogy mindig a talpunkon álljunk. Ezt mindenki úgy csinálja, ahogyan tudja. Én nem segíthetek rajtad, -75- csak egy jó tanács erejéig: vigyázz, hogy Kossuthék bele ne ugrassanak olyan mélységekbe, ahonnan lehetetlen visszatérned.

Egy órával később gróf Nugent – most már polgári ruhában és egy rác fuvaros szekerén ülve, – elhagyta megint a várost.

Manin úr azalatt a nagy izgalomtól betegen ült a lakásán. Egyre várta a katonai őrjáratot, amely a kaszárnyába fogja vinni. Midőn azonban harminchat óra is elmult már a merénylet óta és még sem törődött vele senki, némileg megnyugodott és este rendes időben aludni ment. Azzal vígasztalta magát, hogy a nagy események elterelték róla a figyelmet. Amit ő tett, az nem is volt olyan nagy dolog. Ha megfizeti a ló árát és még vagy tíz forint borravalót ad a trombitásnak, akkor minden rendben lesz.

Egyszerre fölriadt álmából. Azt álmodta, hogy a város fekete bikája óriás bikacsordát vezet a háza ellen. A megvadult szörnyetegek leeresztett fejjel, irtóztató erővel rohanják meg a kapuját… Az ablakok alatt pedig a szarvak egész erdeje várakozik és készülődik…

Manin fölriadt és megkönnyebbülten sóhajtott föl: óh, hiszen csak álom volt! De mi az? Most is hallja a bikák dühös bömbölését, a háza most is megremeg rohamuknak szilaj erejétől… Pedig ébren van!

Kiugrott ágyából és remegő kézzel kapta magára virágos hálóköntösét… Az ablak faredőnyein keresztül kilátott az utcára: az egész úri-utca feketéllett és hullámzott az emberektől. Kaszás, vasvillás sváblegények voltak, de sok ulánus és cserepár is ordítozott a tömegben. A kapun baltás emberek dolgoztak fáklyafény mellett és -76- egy fehérfrakkos katonatiszt vezette és irányította az ostromot. Manin megismerte Lutz hadnagy fakó arcát.

– Ez a halál! – mondta magában a szolgabíró. Azzal fölkapta ágya mellől a puskáját és kirohant az udvarra. Nagy recsegve-ropogva éppen akkor szakadt be a kapu… Manin keresztül bukott a hátsó kerítésen, miközben elvesztette a két papucsát. Mezítláb surrant végig a Grafék sötét kertjén. Megint kerítés rekesztette el az útját. Ezen is keresztül mászott.

Most már a plébánia kertjében volt. Ha innen ki tudna jutni az utcára, akkor talán a rácvárosba menekülhetne, ahol megvédelmeznék a vérei…

A kőfalhoz közeledett, de aztán rémülten tántorodott vissza. A falon fekete emberfejek bukkantak föl, majd emberek ugráltak be a kertbe. A vadászat lázában rikoltozó hangok és rohanó lábak dobogása verte föl a kis kert csendjét… A szőlőfal rostélyán vörös tűzfény táncolt végig…

Valaki puskatussal széthajtotta a lombos málnabokrokat és az árnyékban guggoló Manin rémült tekintete találkozott Lutz hadnagy izzó szemével.

Egymásután két lövés dördült el és Manin szó nélkül elnyult a bokrok közt. A virágos hálóköntösén gyorsan szivárgó fekete folt terjedt szét.

A nép azalatt beözönlött Manin házába és mindent összerombolt. Fölmásztak a háztetőre is, ahol a vörös fáklyafényben dühös majmokként garázdálkodtak és reggelig tartó szívós munkával sikerült a házat üres és csonka rommá változtatniok.

A nagyobbik Graf fiúnak, Mihálynak, reggel valami -77- dolga akadt a hátsó kertben és igen elcsodálkozott, mikor a cseppkőbarlang kőnimfája mellett egy másik márványalakot is látott. Zorka volt, Manin Zorka. Egy ingben volt szegény és ájultan feküdt ott. Sohasem tudódott ki, hogyan jutott oda. Mihály a karjára vette és bevitte édesanyjának, aki rögtön ágyba fektette és élesztgetni kezdte.

Estére megjött Graf Jani Temesvárról. Ő már az utcán hallotta, hogy Manin szomszédot megölték.

Zorka teljesen felöltözötten ott kuporodott egy kis zsámolyon, hófehér arcát a falnak fordította, a karcsú teste szabályos időközökben előre-hátra ringott, mint az óra ingája, közbe a keleti siratóasszonyok vontatott éneklő hangján mindig csak ezt ismételgette: Apa – jaj, apa!

Jani megrettenve és elszomorodva nézte a leányt. Kimondhatatlanul sajnálta és meg volt róla győződve, hogy ennek a látványnak gyötrelmét ősz hajjal is érezni fogja még. Megszólította, könyörgő és alázatos hangon, de Zorka nem vett róla tudomást. Mikor pedig megfogta a kezét, a leány egész testében remegni kezdett, majd hirtelen fölemelkedett és az alvajáró bizonytalan és makacs lépteivel kiment az udvarra, ki az utcára és megindult a nagytér felé. Közbe pedig egyre hallatta rettenetes üvöltő panaszát: apa – jaj, apa, – Jani mellette futott, beszélt hozzá, rimánkodott neki, de megérinteni már nem merte.

A piac tulsó végén rozsdavörös nagy ház állott. Zorka belépett a kapuján. Vissza sem nézett Janira, aki megállott a küszöbön. A ház Manuelé volt, a szerbek másik vezéréé. -78-

Báró Blomberget, ha kitette lábát az utcára, kalapjukat lengető, ragyogó arcú, hangos emberek vették körül. A nehezen melegedő svábok most lobogó lánggal égtek és ez a tűz megvilágította a „verseci győző“ útját.

– A báró úr nemcsak az alibunári rácokat, hanem a verseci németeket is legyőzte.

– Az alibunáriak a császár nevében gyilkoltak és raboltak… Ettől nagyon megfájdult embereink szíve, mert a sváb a császárjában mindenekelőtt a gyermekei és a vagyona védelmezőjét látja. A svábjaink már kezdtek megvadulni… De most megint a császárra esküsznek.

– Persze, persze. De nehéz azt kívánni tőlünk, hogy kivetkőzzünk emberi természetünkből.

Nap-nap után vidéki parasztküldöttségek jöttek Versecre, távoli granicsárfészkekből való ködmönösek, akik olykor megkötözött szerb izgatókat is hajtottak az ezredes elé. Azok hírül hozták, hogy az alibunári sereg szétoszlott és eltünt a föld színéről, táborhelyén már csak kóbor kutyák marakodnak. És Fehértemplom alól is elkotródott az ellenség egy éjjel. A granicsár kompánia, amely annak idején föllázadt és kivonult Fehértemplomból, most le akarta tenni a fegyvert Blomberg előtt.

A délszláv vér mámoros föllángolása megint véget ért. -79- A verseci csata után a nagy fényből és a nagy forróságból semmi sem maradt vissza a szívekben, csak a gyűlölet hideg és fekete pernyéje.

Mindenfelől hívták, biztatták, sürgették a verseci sereget, hogy vonuljon le a határőrvidékre és tiporja el a lázadás utolsó zsarátnokát.

Végül is nyeregbe kellett ülnie Blomberg ezredesnek. Csak a cseh ulánusokat és a Zsivkovics-féle cserepárokat vitte magával, a Rukavina-bakákat, akiknek sváb tisztjei telve voltak harci kedvvel, továbbá a magyar huszárságot, amely rettenetesen gyűlölte a rácokat, otthon hagyta, a nemzetőröknek pedig megtiltotta, hogy kimozduljanak a városból.

A hírek, amelyek a büntető expedició útjáról érkeztek, forrongásba hozták a verseciek vérét. Osztrák copf! – kiáltották a Konkordia elkeseredett törzsvendégei, akik egy hét óta mind nagy stratégákká lettek.

A jó svábok azt várták, hogy a kommandáns mennydörgő istenitéletként fog végigrobogni a lázadó tartományon, Blomberg báró pedig kétségbeejtő lassúsággal, orrával a mappákat túrva, fölösleges hadmozdulatokkal és túlzott óvatossági rendszabályokkal ölve az időt, vonult le a Dunához. Aki ellenség lappangott a falvakban, az csigapostán is elmenekülhetett előle. A magyarérzelműek ujjongó hódolatát hidegen és szárazon elhárította magától.

Az egész expedició olyan furcsa benyomást tett, mintha nem is katonaság, hanem a lovasított osztrák bürokrácia tartana körmenetet a határon. Ezek a masinaemberek valami értelmetlen ritus szabályai szerint beszélnek és mozognak és nem vesznek tudomást arról, ami körülöttük történik. A szívük talán cserzett bőrből való, a koponyájuk pedig rubrikás papirossal van teli zsúfolva.

Blomberg ezredes portyázó útjának az lett eredménye, -80- hogy az örökké végletekben kalandozó szerb fantázia újra áttüzesedett a hittől és a reménységtől.

– A császár mégis velünk van! – susogták egymás fülébe a boldog titkot. – Velünk van és nem engedi meg, hogy a katonaság bántsa hű granicsárjait.

Most már bevallották, hogy hibát követtek el, midőn megtámadták Blomberget. A katona csak katona és köteles megvédeni a maga zászlaját. Az áruló magyarokat és a renitens svábokat azonban nem köteles megvédeni.

Rajacsics patriárka váratlanul Pancsován termett. A nagyszerü demagóg mennydörgő haraggal és maró gúnnyal vágott végig a kishitűeken, akik kételkedni mernek a szent szerb zászló győzelmében. Künn a falvakban a papjai megint feszülettel a kezükben hirdették a gyűlölet evangéliumát.

A megszégyenített lázadók egész dühe a magára hagyott Fehértemplom ellen fordult. Julius vége felé megint megszólaltak odalenn a vészharangok, a fehértemplomi szőlőkben és kukoricaföldeken szerviánusok rajzottak és orgyilkos lövések dördültek.

Báró Blomberg lakásának küszöbét reggeltől-estig segélytkérő fehértemplomiak tartották megszállva. Némelyik svábnak, akit nagyon sokáig megvárakoztattak, a fejébe szökött a vére, a Két pisztoly kapuja alatt kétségbeesett orditozást lehetett hallani, hogy ez istentelenség, a báró úr a fürdőkádban ül, a tisztjei ostáblát játszanak a kávéházban, négy-öt mérföldnyire innen pedig asszonyokat gyilkolnak és sebesülteket égetnek a martalócok.

Augusztus első napján Blomberg ezredes némi csapatokat küldött Fehértemplom felé, hogy „kikémleljék az ellenség pozicióit“. Mert a szerbek akkor még hivatalos ellenségek voltak. Le Gay alezredes, aki az expediciót kommandirozta, a határváros helyén fegyveres tábort -81- talált. A svábok földsáncokat hánytak föl városuk körül és a lövészeik, a híres fehértemplomi céllövők, akik békés napokban össze szokták nyerni a délvidéki „lövésznapok“ ezüst serlegeit, most piros szerviánus fezekre lőtték be magukat.

Egyetlen ember oroszlánbátorsága és sugalló ereje katonákat nevelt a vincellérekből és szatócsokból. Ez az ember Maderspach Ferenc volt.

Maderspach rögtön azt követelte a városba vonuló császáriaktól, hogy rohanják meg közös erővel a Lokva-hegységben levő rác tábort. Le Gay igen huzadozott a vállalattól, mivel – mint mondta, – „nem volt kellő utasítások birtokában“, de a kíséretében levő huszár- és Rukavina-tisztek dühös türelmetlenséggel követelték a támadást és így az alezredes is kötélnek állott.

Éjnek idején föllopódzott a kis sereg a hegyekbe és harmatos hajnalon rajta ütött az ellenséges táboron. A szerbeknek hatezer emberük állott lenn Vracsevgájon, alig egy mérföldnyire a várostól és így a lokvai rácok álmukban sem gondoltak arra, hogy megtámadhatnák őket. Valami ünnepük volt, éppen tábori misét tartottak az erdei nagy tisztáson – az aranyruhás papok vastag füstölőket lengettek a térdeplő sokaság felé, – midőn a bokrok közül eldördült az első sortűz. Az ünnepi ájtatosságot, mint valami föllobogózott gályát, összetörte és elmerítette a gyűlölet mennydörgő orkánja. És délben a fehértemplomiak halálra fáradtan, vértől mocskosan, mint győzők vánszorogtak vissza városukba.

Fehértemplomban ordonánc várta Le Gayt és az alezredes, miután elolvasta báró Blomberg parancsát, nyugodt arccal kijelentette, hogy ő most csak megabrakoltat, azután haladéktalanul haza vonul. A rémülettől sápadt arcok fordultak feléje. Védelem nélkül hagyja a várost, -82- miután a lokvai vérfürdővel az őrjöngésig felbőszítette a szerbeket? Hiába könyörögtek, sopánkodtak és káromkodtak a svábok, az alezredes fölvette hivatalos ábrázatát és hidegen mondta: parancs – parancs!

A polgárok most már csak arra kérték, hogy vigye magával asszonyaikat és gyerekeiket. Ismerték Stratimirovics legényeit, tudták, hogy mit várhatnak azoktól, ha kezükbe esik a város.

Alkonyatkor gyászos népvándorlás indult meg a verseci úton. Le Gay alezredes fejét érdemrendekkel ékes mellére csüggesztve kilovagolt a városból. Végtelen hosszú szekérsoron, nagy batyúk között szorongva jajgató asszonyok és siránkozó gyerekek követték. A Fehértemplomban visszamaradt férfiak némán és mozdulatlanul állottak a földsánc tetején és sokáig bámultak az úton elvonuló porfelhő után, miközben görcsösen szorongatták utolsó reménységüket, a céllövő „stucnit“.

A verseci svábok szíve és háza, amelyet máskülönben olyan gondos zár alatt tartanak, megnyilt a bujdosók előtt. Özvegy Grafné is kiszellőztette a lefüggönyözött parádés szobáit és két sokgyerekü fehértemplomi családot ültetett beléjük. Mert ha azok a Hofferék el tudnak látni egy családot, akkor Graféknál megfér kettő is.

Másnap éjjel Graf Jani teljes hadnagy-fölszerelésével kimászott az ablakon – a kapukulcs mostanában édesanyja párnája alatt volt – és óvatosan kiszökött a német szérüskertek alá. Ott vagy százötven fegyveres legény várakozott a csillagos éjszakában. Köztük volt a Szalvátor patikus, Hoffer Tóni és Heim zsidó is. A nemzetőrség ágyúi közül két hatfontosat szalma alá dugva kiloptak az aradi tüzérek. A csapat Fehértemplomba indult. A -83- készülődés titokban folyt, a legények féltek Blomberg ezredestől, de még inkább a saját szüleiktől.

Az indulás pillanatában egy öreg asszonyság bukkant ki a kazlak közül. Heimné asszony volt, aki a fiát kereste.

Heim, aki szerette a marcona tüzért adni, láthatólag igen elrestelte magát bajtársai előtt.

– Graf úr, ne tessék azt hinni, hogy nekem valami kifogásom van az önök társasága ellen. Sőt örülök, hogy a mi Poldink az önök társaságában van. De mégis azt hittem, hogy mivel Poldi egyetlen fiú és az egyetlen fiút nem szokás katonának vinni –

Janinak eszébe jutott, hogy milyen baj lenne abból, ha az ő édesanyja is neszét venné a dolognak és azért nyakra-főre elindította a csapatot. Mélységes csendben haladtak az elővéd nyomában. A granicsár falvakat, amelyek sűrű facsoportjaik alatt úgy aludtak a holdvilágos sikságon, mint a fekete zivataros felhők, nagy ívben elkerülték. Már jó messzi jártak, mikor egy arasznyi gyerek bukkant föl a férfiak között. A kis Hoffer Gyuri volt. A fiú neszét vette a készülődésnek és titokban utánuk szökött a dobjával. Jó ideig az útszéli bokrok között lappangva követte őket, mint valami ragaszkodó kis kutya, most azonban már előmerészkedett. A Tóni bátyja pofonokat igért neki, de azután megcsókolta és megengedte neki, hogy mellette marsirozzon.

A nap már fölkelőben volt, mikor megpillantották a fehértemplomi földhányásokat. Ekkor kibontották a -84- zászlójukat és harsogó kórusban énekelni kezdték a hét svábok együgyü nótáját:

A sáncokon puskás emberek pattantak föl, akik a szemük fölé emelt tenyerük alól kémlelték a csapatot. Azután egyszerre rikoltozás és szaladgálás támadt. Az öröm, a meglepetés, a meghatottság valóságos vihara rázta meg a kis várost. Az első ember, aki megölelte Graf Janit, Haller volt. A nagy fölindulástól úgy eltorzult az arca, mintha rettenetesen haragudnék.

– Ugye mondtam, hogy nem kell őket hívni? Ugye mondtam, hogy maguktól is eljönnek? – ordítozta magából kikelten.

Akkor sem örülhettek volna jobban, ha maga Szent Mihály arkangyal vezeti városukba az égi seregeket. Ők már azt hitték, hogy a szomszédság föladta, eltemette és elfelejtette őket. És most, ime, ennyi sváb legény kötötte a városuk sorsához a maga fiatal életét!

A templomnál Maderspach kapitány előtt defiliroztak. A vasember szeme akkor ragyogott föl igazán, mikor megpillantotta a csapat közepén döcögő két ágyút. Ő eddig három kis kályhacsővel védekezett Stratimirovics ellen, akinek tüzérségét osztrák tisztek kommandirozták.

Másnap hajnalban a szerbek megint ágyúzni kezdték a várost. Császári pattantyúsaik voltak, akiknek az akkori osztrák fölfogás szerint kilenc esztendeig kellett szolgálniok, hogy kész tüzérek legyenek, most kitünt azonban, -85- hogy a nemzetőrök, bár csak egy-két hónapig forgolódtak az ágyúk körül és a tüzérségi szakkifejezéseket sem igen ismerték, jobban lőnek.

A vracsevgájiak végül szuronyt szegezve próbálták a sáncokat. A granicsár sorgyalogság szárnyain szerviánusok vágtattak, balkáni csatadalokat üvöltöző, a dühös lelkesedéstől őrjöngő emberek. A nemzetőrök hideg és preciz sortüze azonban megállította és visszadobta a tarka embergomolyagot. Maderspach kitört földhányásai mögül és kergetőbe vette a hátrálókat. A svábok elkeseredése, életükhöz és vagyonukhoz való ragaszkodásuk, vakmerőséggé és kegyetlenséggé változott át.

Heim, aki nem akart tétlenül vesztegelni ágyúja mellett, fölkapta egy elesett nemzetőr szuronyos puskáját. Az országúton egy sebesült szerviánus feküdt, egy kövér, öles ember. Graf Jani az üldözés dühében keresztül akarta szúrni a kardjával.

A földön vonagló ekkor rájuk sütötte hosszú pisztolyát. Heim megtántorodott és Graf karjaiba szédült. Fakó arccal, kimeresztett szemekkel bámult barátja arcába.

Nem beszélt többet, mert vér ömlött a szájából. Egy órával később már csak öten voltak a hét svábok. Holky doktor után a Versecről való Heim tüzér is meghalt.

A rácok támadásai szinte napról-napra megismétlődtek. Gyakran éjszaka is, miután egy-két órai komor csend borult a fáradt városra, megkondultak a vészharangok, puskák ropogtak, tűzfény csapott föl és az utcák visszhangzottak a futkosó és ordítozó emberek lármájától.

Augusztus 5-én Stratimirovics, a szerbek fővezére, levelet küldött a városba, amelyben tisztes kapitulációt -86- ajánlott a sváboknak. Maderspach megigérte, hogy másnap fog válaszolni. Válaszolt is. A válasza az volt, hogy kicsapott a sáncai közül, megrohanta a szerb tábort és miután nagy zavart és vérengzést okozott, sietve visszavonult megint maréknyi hadával.

A vracsevgáji kommandót mérhetetlenül felbőszítette a fehértemplomiak csökönyössége. A város félig romban hevert, kolera is pusztított benne, az agyonfárasztott és kiéhezett svábok alig tudtak már állani lábukon és Maderspach mégis a megvadult nemzetőrök helyeslő ordítozása közepette kergette vissza a jelentkező parlamentereket. A nagy garral megindult szerb mozgalom megfeneklett ezen a kis sváb szigeten.

Augusztus közepe felé Maderspach egy hű oláh embere hírül hozta, hogy 19-ikére általános roham készül a város ellen. Mayerhoffer császári ezredes, a belgrádi osztrák konzul és gróf Nugent a szerb táborba érkezett, velük több törzstiszt, most azok vették kezükbe a vezetést.

Maderspach tudta, hogy emberei nem bírhatják sokáig a rettenetes fáradalmakat és újra segítséget kért Blomberg ezredestől. Vukovics kormánybiztos is megjelent Versecen és a magyar hadügyminiszter parancsát adta át az ezredesnek, hogy induljon Fehértemplomba.

Augusztus 19-ikén hajnalban a báró valóban nyeregbe szállott és a serege javát elindította délnek. Csigalassúsággal marsirozott, végül azonban mégis csak Fehértemplom alá érkezett. A város fölött sűrű füstfelhő ült, az ágyúk dörögtek, a harangok kongottak: az ütközet még javában folyt.

Báró Blomberg ezredes ekkor megállította csapatjait, pihenést vezényelt és három egész órán át tétlen szemlélője volt a polgárság élethalálharcának. -87-

Az embereknek, akik összekulcsolt kezekkel könyörögtek neki, hogy vezesse támadáshoz pihent seregét, ennyit mondott csak:

Ezen a napon a kis Hoffer Gyuri is megsebesült. Először csak a dobját lőtték keresztül, midőn azonban fürge bakugrásokkal szaladt a hátráló rácok után, egy granicsár puskatusával fejbe ütötte és a fiú élettelenül terült el a tarlón. A bátyja, Hoffer Tóni, karjaiba kapta és oly gyászosan üvöltött, mint a halottat sirató komondor. A gyerek azonban csak ájulásban volt és a Szalvátor patikus hamar magához térítette megint. Gyuri rögtön a dobja után érdeklődött és azt mondta, hogy egyszer már egy ló is megrúgta és az jobban is fájt.

Midőn Maderspach takarodót fuvatott, a kvártélyukba vonuló verseci nemzetőrök közvetlenül Blomberg seregének frontja előtt mentek el. Ilyenkor ők már nem igen játszottak katonásdit, mindegyikük úgy marsirozott, ahogyan éppen jólesett neki. Az egyik pipával az agyarában bandukolt, a másik véres karját kötözgette, miközben fogaival tartotta a kendő csücskét. Most azonban a vezér, Graf Jani, éles orrhangon kommandirozott valamit:

És a civilruhás, furcsán fölfegyverkezett, lompos bugriscsapat gőgösen félrefordított fejjel vonult el a könyökkeztyűs, láncokkal, rojtokkal és címerekkel teliaggatott tarka lovasok előtt.

Kolonics főhadnagy megpillantotta a csapatban jövendő sógorát, ki a bekötözött fejű kis Gyurit cipelte a karján. -88-

– A katonák nem óhajtanak meghalni a hazáért, hát megteszik a gyerekek, – morogta Tóni keserűen.

Augusztus 23-ik napján fordulat állott be Fehértemplom sorsában. A haláltusáját vívó kis sváb fészeknek vendége érkezett: maga a Patrona Hungariae. A Védőasszony egy háromszínű selyemlobogóról mosolygott alá, amelyet vidáman lengetett a szél ezer ifjú katona pirossapkás feje fölött.

Délben rohanó nemzetőrök lármázták föl a pihenő várost. Jönnek a rácok! A verseci úton jönnek. Maderspach maga sietett a sáncra. A szőlőhegyről katonai csapat vonult le a völgybe. Vörös sapkát viselnek, tehát kétségtelenül szerviánusok… Feltünő azonban, hogy szurony csillog puskájukon és hogy példás rendben masiroznak.

Egy puskalövésnyire a torlasztól megállapodott a zászlóalj. A csapatból ketten kiváltak és a svábok felé közeledtek. Egy fiatal tiszt és egy trombitás. Az egyenruhájuk magyaros szabású volt.

– A város kommandánsával van beszédem! – kiáltotta magyarúl a tiszt, miután elhangzott a trombitajel.

Az idegen, egy karcsú, előkelő külsejű és leányosan szép fiú, fülig elpirult.

– Hogy ismerem-e? Egész Magyarország ismeri és csodálja a hősök hősét.

– Fáy Gyula hadnagy vagyok. Ez a csapat a kilencedik kassai honvédzászlóalj. A nép vörössapkásoknak nevez minket, mi pedig rajta leszünk, hogy becsületet szerezzünk a nevünknek. A magyar kormány őrnagy úr parancsnoksága alá helyezett minket és mi boldogok vagyunk, hogy nem érkeztünk későn.

Ime, az ország északi határáról önként eljött ezer ember, hogy élete és vére árán megvédjen egy kis sváb fészket, amelynek tegnap még a nevét sem ismerte.

A kemény Maderspach – életében talán először – ellágyult, midőn összeölelkezett a vörössapkások hadnagyával.

A verseci garnizon tisztjei tegnap még kicsinylően mosolyogtak, midőn a honvédzászlóalj keresztülvonult a városukon. Ezek a magyar önkéntesek jó részben uriemberek, hivatalokból és főiskolákból verődtek össze. Sőt azt beszélik, hogy egész csapat kispap is van a közlegények közt. Hogyan lehet köztük rendet tartani, ha még -90- botozni sem szabad őket? És hogyan állják majd a tentanyalók a tüzet?

A császáriak élcelődése azonban elhallgatott augusztus harmincadik napján, mikor az egész verseci garnizonnak alkalma nyílott, hogy páholyból kényelmesen végignézze a vörössapkások csatáját.

Vukovics kormánybiztos rá tudta venni Blomberg ezredest, hogy élelmi szekereket eszkortáljon Fehértemplomba. A báró még mindig fázott attól, hogy nyiltan ellene szegüljön a magyar kormánynak és úgy gondolta, hogy a profuntszállítást talán nem fogják rossz néven venni Bécsben. A verseci sereg délután kelt útra és az éjszakát egy faluban töltötte. Reggel, midőn az ezredes éppen nyergeltetni akart, erős ágyúzást hallott Fehértemplom felől. Ott már megint verekedtek. Az ezredes ekkor szivarra gyujtott és föl-alá kezdett sétálni a falusi templom előtt. Egypár parasztgyerek tátott szájjal leste, hogy mihez kezd most a fényes katona. Blomberg sétája igen sokáig tartott, mert Fehértemplomban még délben is bömböltek az ágyúk.

Ekkor csend lett és az ezredes most már megfuvatta a trombitákat. Még mindig elég jókor érkezett, hogy szemtanúja legyen a honvédek döntő szuronytámadásának. Az öreg katona elámult, midőn a vörössapkások szilaj, szinte már vidám halálmegvetését látta.

A szerbek egyik osztálya Blomberg seregének frontja előtt vonult el. Alig száz lépésnyire voltak a Rukavina-bakáktól és a diszciplina vasbékóiban vonagló katonák a fogukat csikorgatták tehetetlen dühökben.

De egész váratlanul éles kommandószavak csattantak föl a prófuntos szekerek mellett. Egy fiatal cserepártiszt, Lutz hadnagy, szuronyt szegeztetett és fejjel beleugrott -91- a csatába. Példáját követte Krausz kapitány két Rukavina kompániával.

– Nohát lövess főbe engem is! – csattant ki Kollmann őrnagyból a visszafojtott méreg.

Az ulánusok és a Zsivkovicsok mozdulatlan falként állottak tisztjeik mögött. Ez volt a császári hadseregben a nyílt szakadás első jele.

Késő délután visszakerültek az üldözésbe belefáradt századok. Blomberg ezredes azonnal útra kelt velük Versec felé, a főbelövésről azonban nem esett több szó.

Egy héttel később, szeptember hetedikén, az a hír érkezett Versecre, hogy Maderspach a vörössapkásokkal véres szuronycsata után elfoglalta a vracsevgáji tábort. A szerb sereget szétugrasztotta, Vracsevgájt pedig porrá égette.

A császári garnizónok olyan céltalan és titokzatos életet éltek a Bánságban, mint a levágott emberfej az arab mesében. Magukban vegetáltak és homályosan emlékeztek vissza, hogy valamikor egy hatalmas testhez tartoztak. Blomberg ezredes parádés rukkolásokkal és vizitákkal zaklatta a legényeit, olykor egy rozsdás kengyel miatt nagy patáliát csinált a front előtt és úgy tett, mintha nem hallaná, hogy egypár mérföldnyire a várostól ágyúk morognak.

A valóságban azonban a „verseci győző“ betege volt -92- a mérges titoknak, amely a lelkében gennyedt. Szerette volna, ha valami nagy földindulás és égszakadás következik be, valami világfölfordulás, amelybe fejjel belevethetné magát és amelynek vérözönében megint tisztára moshatná a maga zászlóját.

A Fehértemplomról haza került polgárőrök óvatosan elkerülték a katonatiszteket, szemmelláthatólag titkolództak is előttük, mintha attól félnének, hogy a császáriak kikémlelhetnék az ő együgyű hadititkaikat. A báró kerülő úton tudta meg, hogy a svábok éjnek idején patrulokat járatnak a rácvárosban, az országutakat őrzik, sőt – ilyen szemérmetlenség! – a császáriak kvártélyait is figyelik.

Szeptemberben úgy látszott, mintha az ég meghallgatta volna a katona imádságát. Híre érkezett, hogy Jellachich bán negyvenezer emberrel átlépte a magyar határt és egyenesen Pest-Budának siet, hogy véget vessen Kossuth és a nagyszájú táblabírák garázdálkodásának. Végre egy ötlet, egy elhatározás, egy tett, amelyet katonaember is megérthetett!

Báró Blomberg egyet sajnált csak: hogy ezt a becsületes lépést éppen Jellachich József tette meg. Ő nem sokat tartott a szép Jellachichról, a „lovagias bánról“, a „horvát Szent György-vitézről“, aki azzal imponált az udvarnak, hogy császáribb volt a császárnál és akibe mostanában szerelmes volt az egész osztrák arisztokrácia hímje épp úgy, mint nősténye. Ez a Jellachich a Napoleonfaló bécsi kongresszisták iskolájából való kardcsörtető bel’esprit volt, majdnem olyan jól szónokolt, mint maga Kossuth és sajáttermésű, gyönge verseket szavalt katonáinak a tábortűz mellett. Most kisajátította és a vállára vetette a horvát népmozgalmat, mint valami lovagi drapériát. -93-

Hamarosan kitűnt azonban, hogy Jellachich színvallása nem tisztázta még a helyzetet. A bán pátronusai nem merték még elégetni maguk mögött a magyar hajókat, a főherceg-palatinus Kossuthékkal maradt és császári magyar ezredeket masiroztatott a császári horvát ezredek ellen. Az álarcos komédia tovább folyt, az emberek úgy viselkedtek, mintha a horvát betörés valami furcsa félreértés eredménye volna csak, amit okos kimagyarázás útján még el lehetne simítani.

A Blomberg-féle fekély azonban hirtelen kifakadt, még pedig olyan förtelmes és fájdalmas módon, hogy hosszú ideig, talán évszázadok mulva is, nyoma lesz még a svábok emlékezetében.

Jellachich elszántságának és Blomberg ezredes határozatlanságának az lett eredménye, hogy a szerb tűzvész újabb lángot vetett Versec tőszomszédságában. Két mérföldnyire a várostól, Lagerdorf községében, befészkelte magát az illir-bánáti granicsárezred. A lagerdorfi portyázók gyilkolva és gyujtogatva száguldoztak a falvakban, a férfinépet magukkal hurcolták, egy árva falut pedig, Udvarszállást, amelynek szegény napszámosnépe az „uralkodó“ magyar fajhoz tartozott, kifosztottak és porrá égettek. A verseci szőlőkben és szántóföldeken megint titokzatos veszedelmek leselkedtek és néhány sváb gazdának, aki a termése után nézett, nyoma veszett.

A lagerdorfi kommandó levélben fölszólította a versecieket, hogy küldjenek követeket, „akikkel megbeszélhetné a békés megegyezés föltételeit“. A svábok egyébként nem szoktak válaszolni az ilyen levelekre, ezúttal azonban közbevetette magát Blomberg ezredes és szeptember 24-ik napján hajnalban harminc verseci polgár -94- kocsira ült és kikocogott Lagerdorfra. Mindnyájan öreg emberek voltak, a munkában megrokkant, csendes vérű, óvatos beszédű kereskedők és gazdák.

A lagerdorfi táborban két fényes egyenruhájú császári törzstiszt fogadta őket: Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent. A verseciek kissé meglepődtek, mikor ott találták az ő Blomberg ezredesüket is, Kolonics főhadnagy kíséretében.

Mayerhoffer vitte a szót. Igen udvariasan beszélt a svábokkal, akiket kedves földieinek nevezett, biztosította őket rokonszenvéről, hivatkozott kipróbált császárhűségükre, végül pedig fölszólította őket, hogy szolgáltassák ki fegyvereiket és csatlakozzanak a „szerb-osztrák“ hadsereghez, amely esetben nem lesz semmi bántódásuk.

– Azt hiszem, ezek lojális föltételek, amelyeket habozás nélkül el kell fogadnunk, – mondta.

Mayerhoffer azonban kiváncsi volt az öregek véleményére is. Azok csak hümmögtek, állukat dörzsölték és egymásra meresztették hideg halszemüket. Végül megszólalt egyik:

– A dolog mindenesetre megfontolást érdemel… a végső szót azonban a városi magisztrátusnak kell kimondania, amely föntartotta magának a döntés jogát… azért legjobb volna, ha mi most hazamennénk és jelentést tennénk az otthoniaknak…

– Menjenek hát haza. De ha negyvennyolc óra alatt nem kapok kielégítő választ, halomra lövetem Versecet. Megértették?

– Meg! – bólongattak az öregek és azzal tisztességtudóan elköszöntek és fölkapaszkodtak szekereikre. -95-

– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy a harminc ember között egyetlen egy sincs, aki a fegyverletétel mellett volna. Ha békét akarnának, akkor rögtön megállapodhattunk volna, mert tudom, hogy a városi tanács szabad kezet engedett nekik.

– Velem ugyan ne komázzanak a disznófülü burgerek! Az adjutánsod azonnal vágtasson be a városba és hozza ki az ulánusokkal a verseciek hat ágyúját! Akkor majd észbe kapnak a svábok.

Gróf Nugent, aki végighallgatta a beszélgetést, az ulánusezredes karjára tette kezét.

– Kedves öregem, ez a döntés órája. Mint annyi más derék katonának, neked is választanod kell, hogy a császárodat, vagy Kossuthot akarod-e szolgálni.

– Ördög vigye Kossuthot az egész fiskális-csürhéjével együtt, – mordult föl Blomberg.

Azzal odaszólította Kolonicsot és parancsokat adott neki. A főhadnagy nyeregbe szállott és elvágtatott a sváb szekerek nyomában.

A granicsár legénység igen megörült a hírnek, hogy -96- olcsó szerrel megkapja az ágyúkat, amelyekkel a svábok már annyit alkalmatlankodtak neki. Ez a kicsi, de kitünő tüzérség volt a verseci nemzetőrség ereje.

Végre két óra felé egy fülig piros ulánus-káplár vágtatott végig a falun. Levelet hozott Blomberg ezredesnek. A levélben, amelyet nyeregben írt az adjutáns, ennyi volt:

„A nemzetőrök ellene szegülnek a parancsnak. Vérontás nélkül nem vehetjük el az ágyúkat. Kérek további parancsokat. Kolonics főhadnagy.“

Blomberg káromkodni kezdett. Hallatlan szemtelenség! Azok a burgerek tisztára megbolondultak… De most már nem lehet tovább kedélyeskedni, most már a császári hadsereg tekintélyéről van szó.

„Önnek kötelessége, hogy az ágyúkat haladéktalanul, minden rendelkezésére álló eszközzel hatalmába kerítse és Lagerdorfra szállítsa. Báró Blomberg ezredes.“

A káplár sarkantyúba kapta lovát, a három törzstiszt pedig hallgatagon sétált föl-alá a faluvégi jegenyefák alatt. Olykor a verseci várhegy felé néztek, amelynek sötét kupja keményen furódott bele a ragyogó kék égbe. Azután sarkon fordultak, ugyanazzal a mozdulattal félrerugták a kardjukat és tovább sétáltak.

– Keményfejü nép, nagyon keményfejü nép, – mondta Mayerhoffer ezredes.

– Na igen, – hagyta rá gróf Nugent, – de rendes katonasággal szemben? Nevetséges!

– Ismerem Kolonicsot, – biztatta bajtársait az ulánus-ezredes. -97- – Ha bele is pusztul fél Versec, ötre itt lesznek az ágyúk.

Öt óra elmult és az ágyúk még nem voltak itt. Hatkor megint egy ulánus-altiszt érkezett.

„Helyzetünk kritikus. Valószínű, hogy nagy véráldozatok árán sem tudnánk célt érni. Kérünk parancsot, hogy ilyen körülmények között megreszkirozzuk-e a támadást. Kolonics főhadnagy.“

Báró Blomberg piros arca fakó lett. Nem is válaszolt bajtársai kérdéseire, hanem a hátas lova után ordítozott. Öt perccel később a kövér ember galopban repült a várhegy felé.

Midőn Kolonics főhadnagy délelőtt a városba érkezett, először is a kaszárnyába lovagolt, ott nyeregbe ültette az első ulánus-svadront, azután a katolikus temető elé vonult, ahol az ágyúk állottak. A nemzetőrök éjjel-nappal őrizték kis battériájukat és most éppen Graf Jani cúgja volt szolgálatban. Hoffer Tóni és a Szalvátor-patikus kijöttek a temetőbe, hogy meglátogassák Jani barátjukat és most hárman ott ültek a kápolna árnyékában és a vanilia-likőrt kóstolgatták, melyet a patyikus hozott magával.

Néhány ulánus éppen azzal bíbelődött, hogy lovakat fogjon az ágyúk és a puskaporos szekerek elé. Kolonics pedig ott állott a temető kapujában, szolgálati ábrázattal, peckesen, hozzáférhetetlenül. -98-

– A rácoknak viszitek az ágyúinkat? – kiáltotta Hoffer. – De hiszen ez őrültség! Ez gazság!

– Válogassa meg a kifejezéseit, – mondta, kezét a kardja markolatára téve. – Ön tudja, hogy szolgálatban vagyok és ilyenkor vakon kell teljesítenem föllebbvalóm parancsát.

– Én is szolgálatban vagyok, – válaszolt Graf Jani, – és nekem az a parancsom, hogy őrizzem az ágyúkat.

– Ez hiábavaló disputa, uraim. Legokosabb lesz, ha ide hívjuk Mihailovics urat. Ha ő kiadja az ágyúkat, akkor ám vigyék el békességben.

Mihailovics volt a hatodik kompánia kapitánya, igen kemény és eszes ember hírében állott és a verseci csata óta a nemzetőrök őt tekintették főparancsnokuknak. A patikus vállalkozott rá, hogy maga megy el a kapitányért. El is szaladt rögtön, a sarkon azonban balra fordult, a német templomba rohant és parancsot adott, hogy verjék félre a harangokat.

Két nemzetőr-kompánia, a Mihailovicsé és öreg Hofferé, a lövőházban volt, azok rohamlépésben siettek a temető felé.

Kolonics sejteni kezdte, hogy ügyetlen volt. Most már elugrasztotta a hadnagyát, hogy szólítsa fegyverbe az egész helyőrséget. Mivel mind a két fél időt akart -99- nyerni, hosszú disputa fejlődött a nemzetőrtisztek és az ulánus-főhadnagy között. A svábok a jogi alapjukra hivatkoztak. Négyet az ágyúk közül Rukovina bárótól kaptak. Azokat egyedül csak a temesvári főkommandánsnak adhatják vissza. Hát tessék megmutatni Rukovina irott parancsát! Kettőt pedig a lippai és a szentandrási nemzetőrökkel együtt vettek el a rácoktól. Szuronyrohammal vették el, a császáriak nem segítettek nekik.

A helyőrség már kivonult. Az ulánusezred a Temető-utcában sorakozott, a Rukovina-bakák pedig a temető fala mellett állottak föl. Azonban benn, a temetőben, már ezerkétszáz sváb nemzetőr vetette meg a lábát.

– Utoljára kérdezem, kiadják az ágyúkat, igen vagy nem? – kiáltotta emelt hangon.

– Nem! – ordította száz, a dühtől, a keserűségtől, a csökönyös elszántságtól eltorzult arcu ember.

Ez a parancs a cseheknek szólott, akik már egy órája ültek az ágyúk elé fogott lovakon. Ekkor egy óriás termetü sváb rohant az első ágyú elé, kantáron ragadta a nyerges lovat és egy szörnyű ökölcsapással földre vetette az ulánust. A dühöngő ember a nagyobbik Graf fiú volt, a békavérü Mihály, aki eddig oly mélységesen lenézte a nemzetőrök katonásdi játékát.

– Emberek, ha oda adjátok az ágyúkat, akkor mi asszonyok kiseprűzünk titeket a városból!

Özvegy Grafné hangja volt. Az asszonyság a Mihály fiával éppen a megboldogult Graf sírjánál járt – ma volt a halála évfordulója – és mind a ketten véletlen szemtanui voltak az eseményeknek. -100-

A nemzetőrök időközben már kifogták a lovakat az ágyúkból és kituszkolták az ulánusokat a temető kapuján. Az aradi tüzérek egy-kettőre megtöltötték és császáriak felé irányították az ágyúkat, a nemzetőrség is tüzelésre készen állott.

A császári tisztek összegyűltek a front mögött és tanácskozni kezdtek. Eléggé kiismerték már ennek a népnek természetét és tudták, hogy az ágyúkat most már csak rettenetes mészárlás árán szerezhetnék meg. Egyikük sem merte a felelősséget vállalni és végül is abban állapodtak meg, hogy újabb parancsot kérnek ezredesüktől.

Addig is, míg Blomberg parancsa megjött Lagerdorfról, a katonák és a polgárok fegyverrel kezükben néztek farkasszemet. Időközben a temető elé csődült a város asszonynépe is. A krinolinos, loknis burgerlyányok, halvány arccal és könnyes szemmel nézték az ulánus tiszteket. Mi lett az ő délceg táncosaikból, a verseci nők lovagias védőiből? És az egész város népe forró szeretettel és fájó rettegéssel nézte az ágyúkat, a pompás kis vasszörnyetegeket, amelyek vidám dörgéssel kergették vissza a félelmetes martalóc-seregeket. Az ágyúkhoz volt kötve az öregek vagyona, a fiatalok élete és a nők becsülete. És ezeket az ágyúkat akarták a gyűlölt ellenségnek kiszolgáltatni a császár katonái!

Az idegfeszítő várakozás órákig tartott. Ezekben a rettenetes órákban megváltozott egy város népének gondolkozása. Amit apáik nagynak, jónak, magasztosnak ismertek, az a hatalom most megfoghatatlanul gonosznak, kiszámíthatatlan módon kegyetlennek mutatta magát.

A haditervük kész volt. A Rukovina-bakák megkerülik a temető falát és betörnek a felső kapun, két ulánussvadron ezalatt a nyeregből leszáll és megrohanja az innenső kaput.

A kapitány odalovagolt Kollmannhoz, a Rukovinák őrnagyához és közölte vele a tervet. Az őrnagy mellett ott állott Krausz kapitány és Lutz hadnagy.

Kommandószavak harsantak el. A Rukovinák első glédája térdre ereszkedett, a második vállhoz emelte a puskát.

– Mi tudjuk, hogy mi a kötelességünk! – kiáltotta az őrnagy helyett Lutz hadnagy.

Ő is, a másik két bakatiszt is feltünően sápadt volt. Most sem mozdultak a helyükről, a szuronyaik a lovasok felé meredeztek. Benn, a temető kapujában, égő kanóccal állottak a tüzérek, a temető kőfalán pedig puskacsövek jelentek meg.

– Biztos vagy te benne, hogy a Rukovinák nem pártolnak át a svábokhoz? – kérdezte a kapitány.

Az ulánusok érezték, hogy elvesztették a csatát, mielőtt még az első lövés eldördült volna. Ha most támadnak, -102- mészárszékre viszik embereiket. Ebből nemcsak szerencsétlenség, de rettenetes gyalázat is lesz.

Az ellenfelek még késő délután is mozdulatlanul és véres szemmel méregették egymást. Mint két szarvasbika, amelynek összehorgolódott az agancsa, sem egymásba kapni, sem egymástól szabadulni nem tudtak. Estefelé már annyira belefásultak az ideggyötrő várakozásba, hogy egyikük sem bánta volna, ha végül megtörténik az, amitől annyira féltek és eldördül az első lövés.

Egyszerre könnyű hullámzás támadt a svadronok közt: a templomnál az országút porától szürke lovas ugratott elő. Az ezredes volt. A svábok arca is földerült. Most, hogy a verseci győző joviális és tiszteletreméltó alakját látták, mégis csak azt kellett hinniök, hogy ők is, a katonák is, valami förtelmes félreértés áldozatai voltak.

A magisztrátus urai, akik dél óta ott ácsorogtak a Temető-utcában, panaszokkal és szemrehányásokkal vették körül báró Blomberget. Hogy az ezredes úr teremtsen rendet és adjon elégtételt a polgárságnak. Mert az csak nem lehet, hogy ő, aki a rácok ellen vezette a versecieket, most ki akarja őket szolgáltatni a közös ellenségnek?

A báró úgy segített magán, hogy előkereste megint arisztokratikus gőgjét, amelyet a háború kezdetén szögre akasztott. Neki ne alkalmatlankodjanak, ő tudja, hogy mi a kötelessége és a legokosabb borpancsolótól sem fogad el tanácsokat…

A becsületes, ráncos emberi ábrázatok, amelyek csodálkozva meresztették reá szemüket, úgy fölizgatták az öreg katonát, hogy minden érthető ok nélkül ordítozni kezdett. Kikéri magának, hogy őt Kossuth Lajos paprikajancsijának nézzék, mert ő a császárnak esküdött hűséget, -103- nem Kossuthnak és azért ne is számítsanak rá többet a verseciek, ő a kisujját sem mozdítja meg a város védelmében…

Mélységes, fülledt csend támadt. Aztán a magisztrátus urainak sorában megszólalt egy harapófogóképű, sovány, öreg sváb. Mekegő hangon kérdezte:

A fukar öreg megtalálta a báró szívének sebezhető pontját. A verseciek ugyanis a temesvári főkommandóval kötött megállapodásuk szerint nemcsak kvártélyt és ellátást, hanem zsoldot is adtak a város védelmére rendelt katonaságnak.

– Nem kell semmi, – bömbölte. – Nem maradunk ebben az átkozott fészekben. Elmegyünk, még ma elmegyünk!

Képtelenség is lett volna, hogy a katonák a történtek után visszatérjenek megint polgári kvártélyaikba.

A báró tehát óvatosan visszafelé kezdte terelgetni a maga császári királyi szarvasbikáját.

Már alkonyodott, mikor a helyőrség kimarsirozott a városból. Az utcán csapatosan állottak a burgerek. Egypár hónappal ezelőtt megmentőjükként köszöntötték Blomberg ezredest, most megkönnyebbülten sóhajtottak föl, hogy végre megszabadulhattak tőle.

Senki egy rossz szóval sem merte illetni a katonákat, az ulánus-ezredes később mégis úgy emlékezett vissza a rövid marsra, amelyet a főtértől a temesvári útig tett, mint valami rettenetesen fájdalmas és lealázó vesszőfutásra. Semmitmondó utcai jelenetek vérig sértő szimbólikus jelentőséget nyertek. Graféknál éppen nagytakarítás volt és mikor az ulánus-lovak patkói megcsattantak a ház előtt, egy csapat vihogó vászoncseléd szaladt a kapu elé, seprűvel -104- a kezében. Blomberg elhalványodott, mikor a seprüs gárdát látta, úgy gyanította, hogy ez valami előre rendezett csúfság.

Hoffer Gyuri volt. A kíváncsisága őszinte volt, de Kolonics főhadnagy a fogát csikorgatta és elfordította arcát.

Már közel jártak a vámhoz, midőn egy mezítlábos szolgáló szaladt utánuk. A Két pisztoly-szálló kis tramplija volt. Egy csomagot hozott a kezében és egyre Blomberg legényének nevét kiáltozta.

Vencel, aki a vezetéklovakkal volt, átvette a csomagot. A feketesárga nagy zászló volt benne, amely addig a parancsnok szállásán lengett.

– Mert ez most már nem kell itt, – magyarázta naiv jóhiszeműséggel a leány.

Már öreg este volt, mikor a kis sereg kiért a nagyrét nádasai közé. A vizi vad nagy szárnycsapkodással rebbent föl előttük. Amerre a cseh lovasok vonultak, a réti sárban cupogó, makacs léptekkel követték őket a Rukovina-bakák. Blomberg a katonai fegyelem meglazult, de még mindig elég erős kötelén vonszolta maga után ezt a kedvetlen csapatot.

Az ezredes a göncölszekerét nézte, amely szinte vakítóan tündökölt a bársonyos égboltozaton, mikor megszólalt mellette az adjutánsa.

Mikor a csehek kicsiholtak, egypár száz lépésnyire tőlük fölvillantak a nádasban a Rukovinák tábori tüzei is. A bakatisztek közül azonban senki sem jött át vizitába az ezredeshez.

– Azok odaát őrszemeket állítottak, – jelentette Kolonics, aki fehér lovasköpenyegében, hosszúszárú pipával jött ki a nádasból.

– Csakhogy az őrszemeket nem az út felé, hanem velünk szemben állították föl. A tisztjeik nem is alusznak, hanem együtt ülnek a legénységgel.

Most már Blomberg is őrszemeket állított a nádasba és megparancsolta, hogy a legénység fele virrasszon karabéllyal a kezében… A két császári csapat hajnalig ott feküdt a nádasban és bizalmatlanul, ugrásra készen leste egymás lélegzetét.

Hajnalban lovas futár kereste az ezredest. Temesváron már megtudták, hogy mi történik idelenn és Vukovics kormánybiztos vehemens ékesszólásának sikerült az ingadozó császári főkommandót rávennie, hogy Blomberg ulánusait Makóra vezényelje, a Rukovina-bakákat azonban hagyja meg Versecen… A főkommandó megint igen óvatos formában fogalmazta meg parancsát: „A magyar királyi kormány körében fölmerült az óhajtás…“ „… a további intézkedések ezredes úr belátására bizatnak…“

Az ezredes átküldte a parancsot Kollmannak, a Rukovinák őrnagyának. A két csapat kétfelé vált és rögtön útra kelt, a lovasok észak felé, ahol fekete felhők gunnyasztottak a sikságon, a bakák dél felé, ahol a verseci -106- várhegy kúpja a fölkelő nap fehér fényében úszott. Az ulánusok mogorva csendben lovagoltak, a Rukovinák azonban vidáman énekeltek. Pedig a bakáknak nem volt okuk vigadni, mert aki tisztjei közül túlélte a háborút, az a kufsteini vár börtönében penészedett meg, a lovasoknak pedig nem volt okuk szomorkodni, mert báró Blombergből tábornok lett, a tisztjei is mind soron kívül előléptek.

A svábok barrikádokkal vették körül Versecet, a német részt még külön torlaszövvel is elválasztották a rác várostól. Az országutak betorkolásánál kis földvárakat hánytak föl – ők ezeket redutoknak nevezték – és azokban állandó őrséget tartottak.

A redutokba az asszonyok hordták az elemózsiát és néhanapján egész pikniket rögtönöztek. Az általános fölfordulás közepett a németek sokat engedtek prüderiájukból.

Egy nap Graf Mihály jelent meg a pancsovai úton levő redutban, melynek Jani öccse volt a kommandánsa.

– Győztek a mieink! – rikoltotta már messziről. – Szétverték a horvát bán seregét, Jellachich maga Bécsbe futott, Róth generális egész seregével magyar fogságba jutott!

Szeptember 24-ike előtt Graf Mihály még csökönyös fekete-sárga volt, de most már ő is, az öreg asszony is, Gossuth-ra esküdött. Ez azonban nem annyira Kossuth, mint inkább a bécsi intézők érdeme volt.

A sváb legények örömükben táncra kerekedtek, aztán zászlók alatt bejárták a várost, minden utcasarkon elsütögették puskáikat és furulyaszó meg dobpergés mellett újból -107- és újból kihirdették a nagy ujságot, amelyről különben már az egész város tudott.

Valahányszor Graf Jani kommandirozta az őrséget, a kis Hoffer Gyuri rendszerint elhozta a redutba Bábikát. A két gyermek nagy és forró ragaszkodást mutatott a nemzetőrhadnagy iránt és igen büszke volt annak barátságára. Bábi, aki mindenről tudott, ami a városban történt, főleg azért járt ki a redutba, hogy kedve szerint kibeszélhesse magát. Senki sem hallgatta olyan odaadással az életről és az emberekről nyilvánított nézeteit, mint Graf Jani. Igen szókimondó kisleány volt és ha olyan dolgokról beszélt, amelyek kívüle estek a gyermekszoba gondolatkörének, akkor kiválóan naiv arcot csinált hozzá. Jani gyakran nem tudta, hogy megérti-e Bábi azt, amit mond, vagy nem érti.

– A mi Nellink most olyan halvány és csendes, mintha nem is húsból és vérből való leány, hanem fehér árnyék volna… Sokat jár a bajor apácákhoz és ha mama megengedné és ha nem volna a két kutya, Snik és Snur, akkor maga is apáca lenne. Mama azonban nem engedi és a kutyákkal is baj van, mert az apácák azt mondták, hogy oktalan állatoknak nincs helyük a kolostorban.

– Emiliának most nem szabad viselnie a jegygyűrűt, amit Kolonicstól kapott. Apa nem engedi, azt mondja, hogy Kolonics egy rongy. De azért mégis viseli, de nem az ujján, hanem a keblén, a ruhája alatt. Emilia egészen svarcgelb, nagyon szidja Kossuthot, de csak a gyerekszobában, hogy apa ne hallja. Mama azt mondta Emiliának: édes leányom, ha bánatod van, akkor fogd a vasalót vagy a főzőkanalat, attól meggyógyúl a szíved…

Manin Zorkáról is beszélt, bár a szép szerb leányt – Isten tudná miért, – igazában soha sem szenvedte.

– Zorka mostanában Manueléknál lakik és nem jár -108- sehová sem. Olyan fehér és olyan hideg, mint egy kőszobor, hanem igaz, hogy nagyon szép. Azt mondják, hogy azon az éjtszakán, mikor megölték édesapját, nagy ijedtségében elfelejtette a magyar és a német beszédet és most csak rácul tud. Azt a furcsa szokást vette föl, hogy soha sem néz az ember szemébe, hanem elnéz a feje fölött…

Mayerhoffer ezredes, akit hihetetlenül felbőszített a svábok viselkedése, októberben megrohanta a várost. Granicsárjainak harci kedvét föltüzelte a hír, hogy Blomberg elvonúlt és hogy Esterházy huszárai Torontálban vannak.

A szerb sereg ezúttal is szekereken érkezett a város alá. Ezek a szekerek csodálatosan mozgékonnyá tették a rác haderőt, a szekeresek nagyon jól manövriroztak, mindig pontosan követték a sereg mozdulatait, ott voltak, ahol szükség volt rájuk, soha zavar vagy torlódás nem támadt köztük.

A granicsár zászlóaljak, amelyek a lombardiai harctereken nem egyszer dicsőségesen verekedtek, a verseciek első sortüzére megtorpadtak, sarkon fordultak és vad rendetlenségben elmenekültek.

Valami érthetetlen okból pánik tört ki köztük. De ezek a mindent elsöprő, esztelen pánikok újabban napirenden voltak a szerb seregben.

Egypár császári tiszt erőlködött, hogy megállítsa a szaladó embertömeget, az átkozódásuk, ordítozásuk és vagdalkozásuk azonban hiábavaló volt és midőn már veszedelmesen közeledtek feléjük a Rukovinák szuronyai, ők is hüvelyébe csapták kardjukat, fölkapaszkodtak a szekerekre -109- és dühösen elvágtattak. Üldözni nem lehetett őket, mert a versecieknek nem volt lovasságuk. A granicsárok közül mindössze hárman estek el, a verseciek közül senki sem sebesült meg.

Az osztrák-szerb sereget – mostanában már ez volt a hivatalos elnevezése, – a közeli napokban még lealázóbb kudarc is érte. Hogy némileg talpra állítsa megint a legénység önbizalmát, megtámadott egy árva sváb községet, Zichyfalvát, amelynek egész helyőrsége egy bakaszázad volt, Lutz hadnagy kommandója alatt.

A német azonban mérges hörcsögként pattant ki eperfalombos falujából, a Rukovinák és a kaszás nép dühös rohama visszaverte és megfutamította a granicsárokat.

A zichyfalvai győzelemnek azonban nagy ára volt. Lutz hadnagynak rejtélyes módon nyoma veszett az ütközetben. Csak harmadnapra találtak rá egy kukoricaföldön. Ott feküdt holtan, egyik kezében véres zsebkendőt, a másikban egy ronggyá tépett szerb zászlót tartott. Néhány lépésnyire tőle egy granicsár káplár feküdt, Lutz kardpengéjével a szívében. Mind a ketten tágranyitott, csodálkozó szemmel bámúltak föl a kék bánsági égboltozatra, mintha azon töprenkednének, hogy miért is kellett nekik ilyen fiatalon meghalniok. A hadnagyon nem találtak semmiféle sebet, őt hirtelen támadt tüdővérzése ölte meg.

– Pedig hányszor mondtam neki, hogy kímélje magát! – sopánkodott a vén katonai felcser.

Az utolsó időben, amióta nagyon meggyötörte a betegsége, a szegény Lutz keresve kereste a katonai halált, a csaták szeszélyes istene azonban sajnált tőle egy becsületes puskagolyót.

A parasztok a templomukba vitték a hadnagyot és onnan temették. Graf Jani is kijött a városból, hogy utolsó útjára kísérje barátját. Mivel a halott semmiképpen sem -110- akarta kiereszteni megmerevedett kezéből a zászlót, Graf kérésére vele temették ezt a jelvényt, amelyet ellobbanó életének utolsó erőkifejtésével ragadott magához.

Bécsben egy beteg öreg úr naiv és reszkető betükkel odarajzolta keresztnevét egy okirat alá és lenn, a távoli Bánságban, máról-holnapra százezer embernek megváltoztak a fogalmai a becsületről és az életről. Megjelent az októberi manifesztum.

Báró Rukovina most végre megtudta, hogy mit kell tennie: becsapta Temesvár várkapuját, mérges borzként belevette magát a bástyák téglaalagútjaiba és azt mondta, hogy ő most már nem ismer semmiféle magyar kormányt. A svábok is megtudták, hogy ők kicsodák. Eddig jóformán lépésről-lépésre mentek a császáriak után, de a katonák hirtelen elugrottak mellőlük és ők most azon vették észre magukat, hogy „vakmerő felségsértők és lázadók“.

Eddig csak dél felől fenyegetett a szerb veszedelem, de most már északon és keleten is égő falvak tüze világította be a hosszú októberi éjszakákat. Észak felől a Temesvárból kicsapó császári helyőrség, kelet felől pedig az oláh-bánáti granicsárok agyarkodtak a sváb városok ellen.

Mióta híre érkezett, hogy a temesváriak befészkelték magukat a közeli Csákován és hogy támadásra készülnek Versec ellen, a nemzetőrök egy része a temesvári országúton töltötte az éjszakákat. A legények töltött karabéllyal lesték a portyázó császári lovasokat, közbe pedig -111- az égboltozaton föl-föllobbanó meteorrajokat nézték. Úgy tetszett, hogy a bánsági svábság is ilyen gazdátlan szikraraj, egy széthulló égitest elszabadult törmelékei.

Egy hideg éjszakán – a szerb Dunáról süvöltve fújt a csipős Koszova szél – furcsa menet közeledett a verseci barrikádok felé. Egypár lovasember, két hintó és egy nagy ekhós szekér. A lovasok valami ódivatú huszármundért és Mária Terézia-korabeli cukorsüvegcsákót viseltek. Nagybajszú, kövér és szigorú emberek voltak. A svábok megismerték, hogy vármegyei huszárok. A négyes fogatban négy tekintélyes úr ült, mindegyikük ezüstkupakos tájtékpipát tartott a keztyüs kezében.

Ezt egy nagyszakálu, villogó szemü öreg mondta, akinek félig oroszlán-, félig rókaarca volt.

– Én vagyok Turányi, második vicispán. Ez itt mellettem a főjegyző, szemben a két úr a főügyész és a tiszti orvos. A bakon a patvaristám ül. A másik hintóban van az asszonynép, az ekhós szekéren meg a vármegyei levéltár.

A vármegye megszökött a svarcgelb Temesvárról és Versecre tette át székhelyét. Akkoriban senki sem ülhetett nyugton az országban, a szlávok északnak, a magyarok délnek özönlöttek és a vármegyék után forspontos szekerekre kapott a kormány is.

– A városunkat őrizzük, hogy fejünkre ne gyujtsák őfelsége katonái, – mondta Graf. -112-

– Eddig ugyan jól őrködtek, az egész ország a megmondhatója, – bólintott a vicispán.

– A rácokból nem fog osztrákokat csinálni Bécs, de a svábokból máris magyarokat csinált.

Időközben odaérkezett a második fogat is, az asszonyoké. Egy fiatal nő, aki nagyon unhatta már a kocsikázást, kiszökött a hintóból és nagy galléros köpenyegével nekifeküdvén a szélnek, odavitorlázott az urakhoz.

– Ez már Versec, lyányom, – válaszolt Turányi alispán, – ezek az urak pedig Versec védői.

Barna, bársonyos tekintetü lelkes nagy szempár simogatta végig Graf Jani arcát.

– Én ismerem önt, uram, – mondta a leány. – Láttam önt Temesváron, mikor a szerviánus-rabokat eszkortirozta. Ön az a nemzetőr-hadnagy, aki elevenen elfogta a rác Stanimirovicsot. Nemde, úgy van?

A néhai volt odborbiztos elfogatásában a főérdem ugyan a kis Hoffer Gyurié volt, aki most ökölbe szorított kezekkel és fülig betakaródzva aludt otthon, Jani azonban nem látta helyénvalónak a hosszas magyarázkódást és ennyit mondott csak:

A bársonyos tekintetü leány régi és kedves ismerőse volt Janinak. Az ország akkoriban teli volt egy kőnyomással, amely Hungária asszonyt ábrázolta. A kép nem volt valami művészi alkotás, Hungáriának azonban szakasztott olyan leányosan fenkölt, rajongó és kedvesen fontoskodó arca volt, mint a vicispán szép leányának.

Turányi Kamilla azonban úgy érezte, hogy még -113- mondania kell valamit. A szemében fölcsillant a mámoros tűz, amely akkoriban annyi szép női szemet tett szebbé.

– Engedje meg, Graf hadnagy úr, hogy emlékül adhassam önnek ezt a nemzeti kokárdát. Lehet, hogy soha sem fogjuk egymást viszontlátni ez életben, mert hiszen nem tudjuk, hogy mily zivatarokat hoz a holnap. De ha kedvezne nekünk a szerencse és viszontlátnók egymást, akkor erről a kokárdáról fogom önt megismerni. Azért kérem önt, viselje mindig a honszerelem jelvényét.

Azzal leszedte kebléről a kokárdát és odatűzte Graf Jani mellére. Olyan kecses és meghatott méltósággal tette, hogy a körülálló savanyu svábok közül egyiknek sem volt kedve nevetni. Mind úgy érezték, hogy ez több, mint egy fiatal leánynak és egy fiatalembernek magánügye.

Grafnak később eszébe jutott, hogy mégis meg kellett volna csókolnia a leány kezét. Hiszen gondolt is reá, mikor a formás, fehér kéz ott babrált a kabátján, közel az arcához, de az átkozott sváb szégyenérzete megint megbénította akaraterejét.

Ha Jani attól félt, hogy Turányi Kamilla balsejtelme beteljesül és hogy nem fogják egymást viszontlátni az életben, akkor hamarosan kellemes csalódásban lett része. Reggel ugyanis, mikor éhesen és fáradtan, a kokárdával a mellén hazacsörtetett, Kamilla kisasszonyt ott találta szülei háza udvarán, kosárral a karján, száz tolakodó baromfi közepett, amely kodácsolva és verekedve kapkodta a fejére hulló takarmányt. A vicispán úr pedig pipázva sétált fel-alá a zöld szobában és valami végzést diktált körmölő patvaristájának.

Egész Versecen a Graf-háznak voltak a legmagasabb szobái és a városi tanács, amely tudta, hogy mi dukál egy vicispánnak, ide kvártélyozta be a tekintetes urat. A -114- Grafné tizenkét szobája közül tíz különben is üresen állott, amióta hazamentek a fehértemplomi bujdosók.

Jani úgy találta, hogy Kamilla kisasszony nappali világítás mellett még inkább Hungária, mint fáklyafénynél. Valami kecses és megható méltóság jellemezte a leány egész valóját és midőn most Grafné csirkéit etette, az ember egy allegórikus jelenetre gondolhatott volna: „Hungária asszony, mint a nemzeti baromfitenyésztés ügyének patronája“.

Kamilla honleányi rajongása – mert honleány volt a lábahegyéig – forró és szent fényével bevilágította Grafék házát. Még Grafnét is lefegyverezte, az pedig tüskés asszonyság volt és ki nem állhatta „az ilyen mókákat“. Most azonban csendes élvezettel hallgatta, ha a kisasszony előtte érthetetlen, de elragadó energiáju és csodás-muzsikáju Petőfi-verseket szavalt, sőt segített is Kamillának kokárdákat varrni a nemzetőrök számára. Mert Kamilla megfogadta, hogy nem pihen meg előbb, míg a hon minden polgárának szíve fölött ott nem virít a szent három szín. Graf Jani első pillanatban mindenét, minden gondolatát, érzését, emlékét és reményét letette Kamilla lába elé. Még a szegény Manin Zorka képét is… A vicispán kisasszony szépsége, amely olyan idegenszerűen magyaros volt, csodásan meghatotta és föllelkesítette. A nagy epedő honvágy, melyet a magyarság után érzett, most Kamilla felé fordult. És mivel előre tudta, hogy ez a szerelme is reménytelen lesz, a hősi halálról álmodozott, amely akkor éri utól, mikor az ellenségtől elhódított zászlót leteszi Kamilla lábai elé. A dolog gyakorlatilag nem látszott megvalósíthatónak, de álomnak mégis édes volt.

November első napján a kitaszított és gazdátlan sváb város egy új, ifju naprendszer vonzási körébe jutott.

Trombitaszóval és dobpergéssel magyar katonák vonultak a városba. Elsőnek a szegedi 3. honvédzászlóalj két kompániája masirozott egy Földváry Sándor nevü, félszemü kapitány kommandója alatt, azután csongrádi és vásárhelyi lovas és gyalogos nemzetőrök érkeztek. A sereg vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok elkedvetlenedtek, mikor kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember, hozzá még stásai granicsár. Lóháton jött a gyalogosok közt és körszakállas, lapos és széles ábrázatán, amely úgy ringott a katonái feje fölött, mint a rác szentkép a processzióban, a komor erő és a szláv titokzatosság kifejezése ült.

Mindenki rettegett tőle és mindenki rajongott érte. Egypár nap múlva már azt mondták a svábok: Ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított azokhoz a császári katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. A taktikázó huzavonát, a felelősségtől való félelmet híréből sem ismerte. Minden szava egyenes, találó és kemény volt, mint a kalapácsütés, minden cselekedete gyors, ellenállhatatlan és rettenetes, mint a mennykőcsapás. Az emberek ösztönszerűen megérezték benne az erőt és az elszántságot. Damjanichcsal ellenkezni annyi volt, mint meghalni.

Egypár nappal később, midőn Graf Jani éppen a Szalvátor-patikában pálinkázott, még egy fantasztikus lovascsapat jött a temesvári út felől. Vagy száz kanászkalapos, cifraszűrős, kékgatyás parasztember. Jócsontu paripákon ültek, mindnyájának volt duplacsövü puskája, karikása és kulacsa és mindnyájának pipa volt a szájában. Az urak kiszaladtak a patikából. Soha még ilyen furcsa parasztokat nem láttak. Volt köztük bikanyaku, fiatal vasgyúró, volt javakorabeli férfi és volt tiszteletreméltó -116- öreg is, aki varkócsban viselte a haját a halántéka fölött, a lovát azonban mind pompásan ülte meg, a nézése mindnyájának bátor, a tartása meg úri volt.

A csapat élén egy igen jóképü atyafi poroszkált. A patika előtt megállította szép sárgáját, tisztességtudóan megbillentette kalapját és megkérdezte, hogy hol van Damjanich alezredes kvártélya.

Tulajdonképpen Rauzsa Sándort mondott, nagy önérzettel megnyomván az alföldön oly rettegett nevet. A híres haramiavezér volt, aki engedelmet kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A nagy világfölfordulás közepett ez is megeshetett: a rablók és gyilkosok előjöttek búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok életét és vagyonát a császár katonái ellen.

Harmadnapra Damjanich alezredes már portyázó útra küldte Rózsa Sándorékat Csákova felé. Tudni akarta, hogy meddig nyomultak már délnek báró Rukovina csapatjai. Az alezredes azonban nem bízott túlságosan a betyárok igazmondásában, azért megkérte a nemzetőrséget, hogy adjon a magyarok mellé két, a vidékkel ismerős németet.

Hoffer Tóni és Graf Jani vállalkoztak a kalandos útra. Mind a ketten kereskedők voltak és mivel az üzleti útakat akkoriban leginkább lóháton szokták megtenni, a kereskedők jó lovasok hírében állottak.

Korán hajnalban útra keltek, száz lovas, az alföld leghírhedtebb útonállói és lókötői, velük Versec két legvagyonosabb és legkényesebb ifja. Rózsáék igazi betyártempóban -117- lovagoltak, azaz galoppban, időközönkint, hogy pihentessék a paripáikat, lépésben. A magyarok magukban talán megmosolyogták a németek lovaglását, egyébként azonban igen tisztességtudóan bántak velük, meg is vendégelték őket paprikás szalonnával és törkölypálinkával.

Csákován megtudták, hogy a német aznap, mikor Damjanich Versecre érkezett, visszakotródott észak felé. Damjanichnak már akkor is az volt a híre az osztrák táborban, hogy nem jó szomszéd. A verseci őrjárat rövid pihenőt tartott, majd tovább vágtatott észak irányában. Vojtek alatt egy császári csapattal találkoztak, amely alighanem hasonló járatban volt, mint ők. Elég furcsa ármádia volt a császári is: fél ulánus svadron és vagy öt-hatszáz kaszával és baltával fegyverkező bocskoros oláh. A temesváriaknak volt rá gondjuk, hogy föllázítsák ezt a népet is, amely eddigelé békésen megült falvaiban. Az oláhok megtorpadtak a verseci lovasok láttára, Rózsa Sándorék is megállapodtak. Damjanich alezredes kiadta nekik a szigorú parancsot, hogy megütközni semmi körülmények közt nem szabad, a kaszás embereknek pedig, ha nem is kaptak hasonló parancsot, semmi kedvük nem volt verekedni.

Hoffer Tóni elővette a messzilátóját és az ellenséget mustrálta. Az oláh kaszások élén egy hosszú dzsidás tisztet látott, aki ugyancsak messzilátót tartott az öklében és nagy figyelemmel nézett vissza Hofferra. A tiszt Kolonics főhadnagy volt. A két fiatalember nem beszélt többet egymással az életben, nem is tudódott ki soha, hogy mit gondoltak ők akkor egymásról, nem lehetetlen azonban, hogy mind a ketten megbotránkoztak egymás társaságán.

A portyázók megtudták azt, amit Damjanich tudni akart és délután már visszatértek megint a városba. A két -118- ifjú ember Rózsa Sándor oldalán lovagolt végig a főutcán és mi tagadás benne, igen jólesett nekik, hogy az egész város látta őket ebben a társaságban.

Graf Jani és barátai honvédbált rendeztek a Konkordiában. Úgy mondták, hogy a honvédek tiszteletére, de azért a Turányi Kamilla bálja lett belőle.

Graf magára vette a legjobbik kabátját és bekopogtatott a vicispánékhoz, hogy meginvitálja őket a bálba. A tekintetes úr ott ült a szobában, pipával a szájában, okuláréval az orrán, dézsába hűtött borral a keze ügyében és holmi aktákat nézegetett. Kamilla tépést készített és két ifjú hadnaggyal társalgott, aki vizitába érkezett. A vicispánt nem zavarta a fiatalok beszélgetése, sőt ellenkezőleg, szerette, ha a füle mellett duruzsolnak.

A tisztek közül az egyik Fáy Gyula volt és a vörössapkásoknál „vitézkedett“, a másik, egy Resser nevű pozsonyi fiú, a Württemberg-huszároknál „állott“. Fáy feltünően szép, ábrándos, barna ifjú volt és egy magyar tipusú arkangyalra emlékeztette Graf Janit. A huszár komor, sápadt, lobogó szemű ember volt, a haját a homlokába fésülte és republikánus füzeteket hordott a zsebében.

Midőn a tisztek megtudták, hogy a jövő héten bál lesz, ugyanazon ötletük támadt és szinte egyszerre elkérték Kamilla kisasszonytól a magyar füzértáncát. Ez a tánc, sokatmondó figuráinak sorozatával, az együtt eltöltött élet jelképies extraktuma volt.

Mielőtt a kisasszony még válaszolhatott volna, megszólalt Graf is, merészen mondván:

Ebben a pillanatban árnyék vetődött a szobába, egy széles nagy katonatiszt lépett be, aki elfoglalta az üvegajtó -119- egész nyílását. A fiatal tisztek fölpattantak székükről, a vicispán pedig levette fejéről a rojtos sapkáját.

Azért jött, hogy valami intézkedést kérjen Turányitól a megyei forspontok dolgában.

– Alezredes úr, – szólt később Kamilla, – kérem önt, hogy legyen bíró egy vitás kérdésben. Ez a három úr a füzértáncomat kéri és mivel egyiket sem óhajtom mellőzni, elhatároztam, hogy öntől kérem a döntést.

– Akkor nem lehet. Nyolcadikán este aludni fognak a tisztjeim. De kilencedikén este már ráérnek mulatni.

Az alezredes Kamilla felé fordította széles, lapos kalugyer-arcát, amelynek oroszlánnyugalma mögött ott lappangott szörnyű ingerlékenysége.

– Az ilyen szép delnőnek csak a legderekabbik katona méltó táncosa. November kilencedikén meg fogom önnek mondhatni, hogy ki a legderekabb az urak közül.

Damjanich, akiben megvolt a vadászó és harcoló ősember minden éleslátása és ravaszsága, akkoriban a portyázóival már körültapogatta a temesvári hadtest előretolt hadállásait és már tisztában volt a császári főkommandáns katonai és emberi mivoltával. Tudta, hogy Rukovina tábornok alapjában véve óvatos filiszter, akinek mindenhez van bátorsága, csak éppen ahhoz nincs, hogy kitegye magát a kudarc veszedelmének. Mint a csigabiga, csak féllábbal mer kilépni biztos várából és a versecieknek nincs is miért félniök tőle. A császári vezéreknek az volt a bajuk, hogy nagyon sok volt a veszteni valójuk; a magyaroknak pedig sok volt a nyerni valójuk.

Damjanich most már hozzálátott, hogy Rukovina -120- szeme előtt elpusztítsa annak szerb szövetségeseit. Ezt a szándékát félelmetes sietséggel és véres energiával vitte keresztül.

Versecet akkoriban megint két rác tábor zaklatta, az alibunári és a lagerdorfi. Alibunáron újabban sok csapatot vont össze Szuplikác, Lagerdorf pedig, amelyet azért erősítettek meg a granicsárok, hogy a két testvérvárost, Versecet és Fehértemplomot elvágják egymástól, a délvidék rémévé nőtte ki magát. A tábor a balkáni barbárság és gyűlölet erős vára volt. A szerb parasztok énekekben dicsőitették a lagerdorfi hősöket, akik szívós irtóháborút folytatnak minden ellen, ami magyar vagy német. A portyázóik rabolva és pusztítva kalandoztak a széles délvidéken és a déli Koszova-szél gyakran égett szagot és hullabűzt hozott a városba.

November nyolcadikán, sötét hajnalon, Damjanich váratlanul kiosont a városból és Lagerdorf felé sietett. Két gyalogos századot, egy kompánia sváb önkéntest, fél huszár-svadront és száz Rózsa Sándor-féle lovast vitt magával. A svábok éjfélkor még nem is tudták, hogy ki fognak marsirozni. Az alezredes parancsára öt nemzetőr-kompániának a pancsovai útat kellett őriznie, ha netán támadást próbálnának az alibunáriak.

Midőn már a hátuk mögött volt a város, a várhegy déli lejtőjén egyszerre három pásztortűz csillant föl az őszi szürkületben.

Úgy is volt, ahogyan mondta, mert mikor Lagerdorf alá érkeztek, már ott várta őket a falu előtt az egész szerb sereg, hadi rendbe sorakozva.

Ezen a napon nem főztek ebédet a német városban, az asszonyok a templomban imádkoztak, a férfiak pedig -121- fekete rajokban ellepték a hegy gerincét és élesen figyeltek a Karas völgye felé.

Délig távoli ágyúzást hallottak. Olyan halkan morogtak az ágyúk, mint a bőgölyzümmögés. Délután óriás, fekete füstfelhő emelkedett a síkság fölé… A felhőnek olyan formája volt, mint a szálló denevérnek.

Mielőtt még bealkonyodott volna, már visszajött a kis sereg. A tisztek arca ragyogott, a legénység vidám énekszóval marsirozott a városba. Hetven szerb rabot, ágyúkat, zászlókat és sok szekérre való szuronyos puskát hoztak magukkal.

Turányi vicispán ott állott a Templom-utca gyalogjáróján, az izgalomtól remegő, kipirult arcú Kamilla a karjába kapaszkodott.

Damjanich, aki olyan volt a nagy lován, mint egy egyenruhás rác püspök, odaterelte szürkéjét a gyalogjáró szélére.

– Azt egy szóval sem mondom. De a másik kettő nem táncolhat, mert elesett.

A szegedi nemzetőrök, akik arról voltak nevezetesek, hogy nagyobbrészt idősebb férfiak és szinte kivétel nélkül családapák voltak, a félszemű Földváry vezetése alatt hallatlan erővel és vadsággal rohanták meg a granicsárokat. A szerbek elkeseredett szuronycsata után visszahúzódtak a falujokba, de itt meg Elek százados két vörössapkás kompániája támadta őket hátba. A kilencesek Vojvodinc felől érkeztek és egy gépkerék pontosságával dolgoztak össze a verseciekkel. Ez különben természetes volt, Damjanich rendeleteit betű szerint szokták teljesíteni, mivel minden írott parancsa mögött ott állott a láthatatlan klauzula: „Különben főbelövetem önt.“

Most már pánik ragadta meg a szerbeket, rémült gomolyagokba verődve futottak, de a huszárok és Rózsa Sándor megvadult legényei egy részüket a Karasba szorították, a többit pedig órákon át tartó gyilkos hajszában verték a legelőkön és tarlókon végig.

A vörössapkások a lagerdorfi templom lépcsőjén megtalálták Fáy Gyula hadnagynak holttestét. Senki sem tudta, hogyan került oda egyedül. Ez a gyerekhadnagy a bataillon kényeztetett kedvence volt és midőn a legények meglátták förtelmesen megcsonkított holttestét, annyira földühödtek, hogy nem adtak többet pardont, a rabokat is fölkoncolták és azt a hetven szerbet, akit Versecre hoztak, csak a saját testükkel tudták megvédeni a szegediek.

A Bánság fölött, mint a csaták titokzatos és ijesztő bálványa, fölemelkedett Damjanich óriás alakja. Damjanich neve e naptól fogva híres lett az országban.

A svábok visszafojtott lélegzettel és az izgalomtól sápadt arccal hallgatták a Lagerdorfot megjárt önkéntesek elbeszéléseit. Ilyen hadviselésről eddig fogalmuk sem volt. A tisztek mindenütt elől. Damjanich maga minden percben -123- kockára tette mindenét, hogy mindent megnyerjen. A félszemű Földváry nevetve dicsekedett, hogy őt nem fogja a golyó és mindig a támadó front előtt rohant. A császári legénység parancsszóra ment tűzbe, de ezek a honvédek úgy verekedtek, mintha a háború az ő személyes ügyük volna. A legénység mindenféle hadicseleket eszelt ki. Midőn a kilencesek beérkeztek a faluba – így beszélik, – fordítva tették föl vörös sapkájukat, hogy szerviánus feznek lássék és rácul kiáltották oda a granicsároknak:

A granicsárok egy pillanatig azt hihették, hogy szerbiai segítség érkezett és csak akkor ábrándultak ki rettenetesen, mikor a vörössapkások sortűze már földhöz vágta első glédájukat.

Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet ölt meg a maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj halálmegvetéssel harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns személyesen megdicsért, igaz betyárhumorral mondta:

Nevezetes, hogy abban az időben mennyit táncoltak az emberek. A honvédbálok szent bachanáliák voltak, ahol összevegyűlt és egymást lángra lobbantotta a férfiak és a nők forradalmi mámora. A szabadság égő máglyájába mindenki beledobta a legjavát annak, amije volt, a férfi a bátorságát, a nő a szépségét. „Otthon maradni“ gyávaság lett volna férfinak, nőnek egyaránt. Valami anyáskodó nagylelkűség és pazarlási vágy szállotta meg a nőket, a férfiakat pedig, akik nem hittek a holnapban, siralomházi mohóság hevítette. -124-

Turányi Kamilla sem maradt otthon. Eljött, a Honderü nemzeti divatja szerint öltöztetve, a két elesett ifjú fájdalmas és forró emlékével a szívében. Midőn édes áhítattal és csodálatos könnyedséggel lejtette a magyar táncokat, köréje csődült az egész vendégsereg. Ez nem is volt közönséges tánc, hanem a magyarság büszke önimádásának valami ősi, kecses szertartása.

A táncosa azonban, Graf Jani, nem örülhetett diadalának. A karjai között tartotta a leány karcsú, meleg testét, de érezte, hogy a lelke száz mérföldnyi távolságban van tőle. Szinte sajnálta, hogy ő is nem kapott golyót a Karas mellett, – hiszen igazán nem rajta múlott, – akkor legalább az övé lett volna valami abból az édes és forró epedésből, ami Kamilla minden pórusából áradozott.

Hofferék a leányaik közül csak Emiliát hozták el. Emilia ugyan váltig könyörgött, hogy hagyják otthon, ő ragaszkodott svarcgelb jegyeséhez és úgy érezte, hogy árulást követ el, ha honvédekkel táncol, – Hofferné azonban nem teketóriázott sokat, egypár nyaklevest igért neki és Emilia könnyes szemmel magára kapta fehér mullruháját.

A magyar tisztek valahogyan neszét vették, hogy Emilia multján fekete-sárga folt éktelenkedik és a szőke leány, aki bús martirmegadással járta a polkát, annyira fölizgatta a férfihiúságukat, hogy valósággal körülrajongták. Turányi Kamilla mellett Hoffer Mili lett a legünnepeltebb táncosnő és – mi tagadás benne, – ez a körülmény alkalmas volt arra, hogy némileg kibékítse a leányt a rebellis nemzettel.

Ha a polgárok nem láttak még olyan csatát, mint a lagerdorfi volt, a Konkordia-belihez fogható mulatságot sem igen láttak még. A fiatal urak életkedve, amelyet délelőtt megfagyasztott a szálló golyók zizegése, most megindult és forró orkánban szinte már a fellegekig csapott. -125- Az élet megint tündöklő fényben világított, szebben és kivánatosabban, mint azelőtt bármikor.

Damjanich alezredes, aki szolgálati dolgokban oly irgalmatlan szigorú volt, most kedélyes apaként csibukozott a sarokasztalnál és elmélázva nézte az ifjúság boldog tombolását. Ha egyik beborozott tisztje hozzálépett, csendesen összekoccintotta vele poharát.

Hajnalban a fiatal tisztek és a fölhevült báli vendégek, urak, hölgyek, összekapaszkodva, a szállására kísérték a vezért. A nemzetőrök zenekarát is magukkal vitték. Damjanich nyugodt, kissé nehézkes léptekkel ballagott a maga útján, hatalmas testével is kiválva a tömegből, körülötte, mögötte trombitáló, rikoltozó, kacagó sokaság gomolygott.

Mikor a piactérre értek, itt is, ott is megmozdúltak a szerb házak ablakfüggönyei és a résen szomorú, álmatlan arcok kandikáltak ki. És akadt szerb, aki a nagy Renegát alakját látva, keserű büszkeséggel susogta:

December 12-én Damjanich ezredes – a lagerdorfi győzelem meghozta neki az előléptetést, – egy oroszlánugrással rávetette magát az alibunári, – károlyfalvi kettős táborra, ahol ötezer granicsár állott fegyverben.

Az ezredes Gergely őrnagyot Alibunár alá küldte, maga pedig a szegediekkel és a kassai vörössapkásokkal megrohanta a károlyfalvi földsáncokat. Három órai eredménytelen harc után a félszemű Földváry kapitány kezébe vette a zászlót, amelynek szalagját szép szegedi asszonyok hímezték, és senkivel és semmivel sem törődvén, egy vallási rajongó valószínűtlen vakmerőségével bement a sáncok közé. Egész sortűz fogadta, érthetetlen módon -126- azonban megint nem kapott lövést. A honvédjei persze a nyomában voltak.

Gergely őrnagy azalatt már Alibunárt ágyúztatta. A rác túlerővel azonban semmiképpen sem tudott megbirkózni. Délfelé már az alibunáriak támadták és lépésről-lépésre visszaverték a magyarokat. Egy Lippay nevű huszárfőhadnagy egy fél svadronnal megattakirozta és megállította a magyar ágyúk felé rohanó granicsárokat. A támadását ugyan visszaverték, de Lippay rögtön a másik félsvadronja élére állott és újra nekiugratott a rácoknak. Csodálatos makacssággal ismételte meg támadásait, úgy, hogy a verseci fuvarosok ráértek biztos helyre vontatni a hatfontosokat.

Délután egyszerre riadalom támadt a granicsárok közt: Károlyfalva felől megjöttek a menekülők, akiket Damjanich akkor már kivert utolsó futóárkukból is. Porlepte, véres, szepegő és halálra fáradt emberek gomolya nyüzsgött az úton.

A menekülők rémült hebegéséből megértették az alibunáriak, hogy a nagy Renegát jön és hozza a rettenetes vörössapkásokat. A dél felől vágtatva közeledő orkán úrrá lett az embereken. A szerbek harci kedvét megfagyasztotta, a magyarokét lángra lobbantotta. A magyarok Damjanich nevét ordítozták és megtörtént a különös eset, hogy a granicsárok, akik eddig vitézül nekimentek honvédszuronynak és huszárkardnak, most ijedten meghátráltak egy név elől.

Alibunár Gergely kezébe esett, mielőtt még Damjanich megérkezett volna, a szerbek pedig fölhúzódtak a meredek dombhátra. Azonban azt, akitől menekülni akartak, már nem tudták elkerülni, mert a dombháton fölbukkantak Damjanich lovasai és a szerbek azon vették észre magukat, hogy az egymásba fogó honvédzászlóaljak bekerítik -127- őket. A granicsártisztek összeszedték legényeiket és kétségbeesett szuronyrohammal kitörtek a hajtóláncból, azután Pancsova felé vonúltak.

Már akkor bealkonyodott és az égő város tűzfénye világította meg a csatatért. A lobogó vörös fényben a huszárok lovas démonok módjára rohanták meg a menekülőket. Itt is, ott is ujból meg ujból összeverődött egy-egy ellentálló csoport, de a lovasság újból és újból szétugrasztotta és legázolta őket.

Damjanich, miután megsemmisítette a szerb sereget és elpusztította Alibunárt, nem tért vissza Versecre, hanem Torontálba vonult, hogy Kiss Ernő hadosztályával egyesüljön. Másnap esett meg a híres jarkováci éjjeli támadás, mikor az álmában meglepett vezér egy szál ingben pattant nyergeletlen lovára és félmeztelen legényei élén verte vissza az éj homályából előbukkant ellenséget.

Mialatt Dániel kanonok könnyes szemmel és kissé mekegő hangon zengte a Seregek Urának dicsőségét, Graf Jani, aki a nemzetőrtisztekkel ott térdepelt az első padban, egyre csak Turányi Kamilla fanatizált szép Hungária-arcán legeltette szemét. A magas ablakon keresztül egy napsugár belévillant a templom homályába és gyöngéden körülremegte a leány alakját. Minden, ami az embert összekötheti Istenével, ebben a pillanatban ott ragyogott Kamilla arcán.

Graf Jani lelkébe ekkor egy elhatározás hullott bele, olyan váratlanul, mint egy arany meteor. Mise után meg fogja kérni a vicispán leányának kezét! Bolondság, igaz, de a világ most ugyis tótágast áll, a téli levegő teli van mámorral és tiszavirág-mohósággal, meglehet, hogy a -128- nagy fölfordulás közepett éppen Jani ölébe hull a nagy kincs… Megörült az elhatározásának és meg is ijedt tőle. És rögtön kemény esküvéssel és becsületszóval hozzá kötötte magát.

A kanonok az oltárról beszédet intézett a nemzetőrökhöz. Szavaiban olyan fanatikus, mámoros szabadságvágy izzott, hogy a fölizgatott fiatalok mise után egy ágyú talpára ültették a főurat és ujjongó diadalmenetben tolták haza a plébániára.

Graf Jani azalatt hazakisérte Turányi Kamillát. Sápadt arccal lépkedett a kisasszony oldalán. Egypárszor már megköszörülte a torkát, de beszélni még sem mert.

A kisasszony egy megszeppent oldalpillantást vetett Grafra, majd gyorsan mondta:

– Előbb hadd közöljek én önnel egy komoly dolgot… Én ma este esküszöm… Ma este hitvese leszek Lippay főhadnagynak…

Mintha egyszerre száz hatfontosat sütöttek volna el Graf Jani füle mellett…

Lippay volt a huszárfőhadnagy, aki a hősiességével megállította az alibunári granicsárokat és megmentette Gergely őrnagy négy ágyúját. Ezekben a napokban a város visszhangzott az ifjú tiszt dicsőségétől.

– Hát szereti? – kérdezte Jani olyan siralmas hangon, hogy maga is megijedt tőle.

– Van magyar nő, akinek szíve nem fordulna a hősök hőse felé? – kérdezte viszont Kamilla, ég felé emelve rajongó szép szemét.

Lippay, aki svadronjával a pancsovai utat őrizte, csak későn este jött be a városba. A templom előtt nyeregből ugrott és mialatt a trombitás a lovát fogta, ő úgy, ahogyan volt, fülig porosan, borotválatlanul és tábori ruhában, örök hűséget esküdött a vicispán leányának.

Az egész násznép csak öt-hat ember volt. Ott állottak együtt a hideg, sötét templomban, néhány viaszgyertya szelíd fénye mellett és olyan komoly és megindult arcot csináltak, mintha nem is lakodalomról, hanem valami titokzatos és szomorú értelmü szertartásról volna szó.

Lippay főhadnagy egy negyed órával később, fél lábával már a kengyelben, megcsókolta ifjú hitvesét és galopban visszarepült megint a svadronjához. A nászéjszakáját künn töltötte a tarlókon, távoli tüzekre figyelve, amelyek fölvillantak a fagyos téli éjszakában. Reggel künn érte a parancs, hogy ő is siessen Torontálba és így egyelőre nem is látta viszont Kamillát.

Az ujdonsült Lippayné élete semmiben sem változott. Az ideje javát most is azzal töltötte, hogy tépést készített és nemzeti kokárdákat varrt. Olykor azonban egy-egy percre ölébe tette a munkáját, egy pillanatig maga elé bámult és ilyenkor valami édes mosoly csillant föl ajka szélén.

Hogy mikor és hogyan egyezett meg olyan gyorsan a főhadnaggyal, azt sohasem tudta meg Graf Jani. Lippay nem udvarolt Kamillának, valószínű azonban, hogy az alibunári csatában azért verekedett olyan csodálatos hősiességgel, mert tudta, hogy ezzel az attakjával Kamilla szívét hódítja meg.

Ezúttal nem a hetyke svadronja élén jött, hanem -130- egy parasztszekér hozta, szalmaágyon, pokrócok alatt. A jobbik térde keresztül volt lőve. Vele együtt a világ legszomorúbb hadserege vonult be a városba, halálra fáradt, a rettenetes téli hidegben didergő, véres rongyokba burkolt, egymást vonszoló, megtört, szomorú férfiak tömege. Kiss Ernő megvert seregének romjai… Azelőtt való nap volt a pancsovai csata.

Kiss a császári hadseregben nevelkedett katona volt. Az elavult hadi szabályok ismeretét és felelősségének tudatát vasbékóként hurcolta magával. Benne semmi sem volt a forradalmi vezérek fantasztikus ötletességéből, rendületlen önbizalmából és könnyed merészségéből; az ifjú honvédhadsereg, amellyel Damjanichék csodákat tudtak művelni, az ő kezében szokatlan, nyers és megbizhatatlan fegyver volt. Kiss nem tudott győzni, ő csak meghalni tudott.

A város halálos csendben, visszafojtott lélekzettel fogadta a bús vendégeket. A balszerencse rettenetes diadalmenete volt. Eddig vakítóan sütött a hadi szerencse napja, de most váratlanul fekete lett az égboltozat és a szemhatáron ijesztő veszedelmek villámlottak.

Turányi Kamilla pedig végre visszakapta ifjú hitvesét. Most azzal töltötte mézesheteit, hogy az ura rettenetes sebét kötözgette és hogy hideg borogatást rakott a sebláztól izzó homlokára.

Mint tábornok és mint a bánsági hadtest kommandánsa jött vissza. Némi csapatokat is hozott magával.

A svábok arca megint fölragyogott. Most már nem a ráctól, de a pokol légióitól sem félünk! -131-

A tábornok azonban nem állott szóba senkivel a polgárok közül, hanem mogorván elzárkózott és napestig dolgozott vezérkari tisztjeivel.

Január 17-ik napján nemzetőrök járták be a német várost és idéző cédulákat adtak be a házakba. A városi tanács tagjait Villám őrnagy, a sváb nemzetőrség tisztjeit pedig Maderspach ezredes kérette magához sürgősen.

A fehértemplomi oroszlán már két hete a városban volt, de senki sem látta, mert betegen feküdt Fuchsék házában.

Húsz nemzetőrtiszt, köztük Graf Jani, csapatba verődve bekopogtatott Maderspach szállásán. Az ezredes ágyban feküdt. Amióta nem látták, csontvázzá aszott, a szeme pedig sötét tűzben égett, mint valami halálra sebesült ragadozó állaté.

– Jőjjenek közelebb, uraim, egészen közel, mert nem bírom már hanggal sem, – kezdte fáradt mosollyal.

A svábok szorosan körülvették ágyát és húsz aggódva figyelő szempár függött a beteg száján.

– Damjanich tábornok úr parancsából beszélek önökhöz… A tábornok úr úgy vélekedik, hogy önök szeretnek engem és hogy hisznek nekem.

– Akár a szentírásnak! – mormogta Mihajlovics százados, a többi pedig csendesen bólintott.

Maderspachot erős köhögési roham fogta el. Miután megint lélegzethez jutott, tompa hangon folytatta:

– Odafönn nagy dolgok történtek… Önök talán nem is tudják, hogy új, ifjú császár lépett a trónra? A magyarok dolga rosszra fordult. Windischgrätz herceg elfoglalta a fővárost, a magyar kormány Debrecenbe futott, az ország osztrák kézen… Csak Erdélyt védi még Bem tábornok. -132-

– És Görgey? És Görgey hadserege? – kérdezte egyszerre tíz megrémült hang.

– Görgey hadseregének nyoma veszett… Belevette magát a behavazott északi hegyek közé és senki sem tudja, hogy mi lett belőle ebben a rettenetes téli időben… Ilyen körülmények között a kormány elhatározta, hogy összes csapatjait összevonja az alföldön. A Bánságot föladjuk. Holnapután hajnalban útra kelünk és egy szál magyar katona sem marad a Bánságban. Ez az, amit el kellett önöknek mondanom.

A húsz sváb arca egyszerre vérvörös lett, a következő szívverésre meg elfehéredett… Valami rettenetes súlyú veszedelem, amely eddig ott kóválygott a fejük fölött, most hirtelen lezuhant, sötétséget, pusztulást, halált borítva reájuk.

– Úgy van, ahogy mondom: föladjuk a Bánságot. Versecet és Fehértemplomot is… Vérző szívvel tesszük – Damjanich napok óta betege ennek a gondolatnak – de meg kell tennünk! Az alföldön koncentráljuk minden erőnket, hogy leszámoljunk az osztrákkal… Ha győzünk, akkor visszajövünk megint. Ha nem győzünk, akkor úgyis minden mindegy.

– Ez az, amiről beszélnünk kell. Theodorovics tábornok húszezer emberrel közeledik Pancsova felől. Aznap, mikor Damjanich kivonul a temesvári úton, Theodorovics be fog vonulni a pancsovai vámon. Ha önök ellent akarnának állani, az nemcsak ostobaság, hanem bűn is volna, mert mérhetetlen nyomort zúdítanának népükre… Önök polgárokból lettek katonákká, szükséges, hogy most megint békés polgárokká legyenek. Damjanich tábornok, -133- mielőtt elvonul innen, föl fogja oszlatni az önök nemzetőrségét. Ágyúikat és az összes fegyvereket, amiket Rukovinától kaptak, el fogja kobozni. A tábornok úr parancsa, hogy önök hódoló küldöttséget menesszenek Theodorovics elé… Megértették? Ha Damjanich tanácsolja, akkor bátran megtehetik! Theodorovics végre is császári tábornok és ha önök békés polgárokként járulnak eléje, akkor becsületbeli kötelessége, hogy megvédelmezze önöket a saját martalócai ellen is.

– Engem azonban föl fog köttetni, – mormogta az öreg Hoffer keserű mosollyal.

– Igen, tudom, vannak itt urak, akik erősen kompromittálták magukat. Őket Damjanich tábornok magával viszi a magyar táborba és míg ő kardot visel az oldalán, addig nem lesz bántódásuk. Holnap még ráérnek határozni és készülődni, holnapután reggel útra kelünk.

A beteg ezredes hirtelen felkönyökölt párnáin. A szeme ragyogott, meglepő erővel kezdett beszélni. Eddig úri német nyelven beszélt, de most a délvidéki svábok parasztdialektusán szólalt meg.

– Ez nem a vég, emberek, ez új dolgok kezdete. Véssétek az eszetekbe, a magatokéba és a gyereketekébe, amit most mondok, – mert utoljára szólok hozzátok. Eddig mint vendégek éltetek itt az ajándékföldön, de most vérrel fizettetek meg érte, akár ezer évvel ezelőtt a magyarok, most már elmondhatjátok: ez az ország a miénk, itthon vagyunk! -134-

Nem tudott tovább beszélni. Rettenetes köhögési roham fogta el. Félig eszméletlenül esett vissza párnáiba.

A svábok pedig, a hideg svábok, egyszerre úgy érezték, mintha valami boldogító nagy dolog történt volna velük, forró ár csapott a hűvös vérükbe, könnyes szemmel vették körül a beteg ezredest, mindegyikük meg akarta érinteni a kezét.

Másnap vastag hófelhők torlódtak össze az égboltozaton és délben is olyan sötétség volt, hogy gyertyákat kellett égetni a boltokban. Mogorva készülődés, szívszaggató búcsúzkodás mindenütt, mintha az egész város siralomházban ülne.

A nemzetőrség még egyszer, utóljára kivonult a templom elé és letette Rukavina adta fegyvereit Villám őrnagy előtt. Az ágyúikat és puskaporos szekereiket is elszedette tőlük Damjanich. A Mihajlovics-féle hatodik kompánia azonban, amely még a régi polgárőrségből alakult, megtarthatta a céllövő stucnikat.

A polgárok közül sokan végrendeletet írtak, majd bezárkóztak a házakba és titokzatos munkába fogtak. Vermeket ástak, titkos fülkéket vájtak, ahol elásták és befalazták pénzüket és értéktárgyaikat. Hiszen tudták, hogy Theodorovics seregében hatezer prédára éhes szerviánus marsíroz.

Az öreg Hoffer mester pincéjében is megnyílt egy lyuk, amely magába szívta a ház minden aranyát, ezüstjét, Kossuth-bankóját és az aranynál is kedvesebb fegyvereket. Délben az öreg úr, aki egyedül dolgozott a pincében, kőmüves-kanállal a kezében, porosan és meszesen megjelent az udvaron. -135-

– Gyerekek, van még egy kis helyem, – ha valakinek valami eldugni valója van, csak ide vele!

Bábika könnyes szemmel odakínálta neki a porcellánfejü babáját, melyet három esztendővel ezelőtt kapott Bécsből. Ezt nagyon féltette a rácoktól. Az apja egy percig habozott, de aztán levitte a babát a pincébe. Minden kincs végre is annyit ér, amennyire a gazdája tartja és Bábinak egy milliót is megért a babája. Az öreg úr nagy művészettel úgy elfalazta, elkente és beporozta a fülkéjét, hogy szeme legyen annak a martalócnak, aki a nyomára akad.

Damjanich tábornok parancsára a polgármester és egypár városi főember már korán reggel kocsira kapaszkodott, hogy eléje menjen Theodorovics tábornoknak és bejelentse a város meghódolását. Damjanich semmiképpen nem akarta, hogy haszontalan vérontás legyen. A sváb urak azt hitték, hogy a szerb sereget Pancsován találják és igen meglepődtek, mikor az út felében, Károlyfalván, már szerezsánok fogták körül a kocsijukat. Theodorovics tábornok Alibunár romjai között várta őket. Szigorú és rosszkedvü volt; egy császári tábornok, aki rebellisekkel áll szóba, nem is lehet más.

– Tudomásul veszem, hogy Versec föltétlenül meghódol. A továbbiakat majd megtudják. De most nézzenek körül. Látják ezeket a romokat? Ez a renegát munkája volt és önök segítettek neki a munkájában. Nos, jegyezzék meg maguknak: ha Versecen egyetlenegy lövés esik az én bevonuló katonáimra, akkor holnap ilyen lesz az önök városa.

A verseciek szerettek volna mindjárt hazamenni, de ezt nem engedték meg nekik. Majd holnap a szerb sereggel. Alamuszi arccal ődöngtek tehát a szerb katonák -136- közt, akik megvető és gyűlölködő pillantásokkal méregették őket.

Másnap reggel útra kelt Damjanich háromezer emberével. A tábornok maga vezette a visszavonulást. Az arca sárga volt, a szeme vérben forgott, gyilkos rosszkedvében volt, mint az oroszlán, akit elzavartak a prédája mellől. A környezete pisszenni sem mert és vágtató sietséggel teljesítette dübörgő hangon kiadott parancsait. Az is dühítette a vezért, hogy a fehértemplomi kompániák, amelyeknek még az éjjel egyesülniök kellett volna az ő seregével, még most sem érkeztek meg.

A württembergek hamarosan eléje ugratták Jónás strázsamestert. A hatvan esztendős öreg, aki végig verekedte már fél Európát, szürke, száraz és kemény volt, mint a tölgyfadonga.

– Kend maga mellé vesz tíz huszárt az öregek közül. A fonógyárnál van egy korcsma, ott beülnek kendtek. Ki ne mozduljanak onnan, míg meg nem jönnek a fehértemplomiak. Ha megjönnek, kend elhozza őket utánam. Ha kell, a felhők hátán, ha kell, a föld alatt, de elhozza utánam. Két legényt pedig lóhalálába előre ugraszt, hogy jelentést tegyenek nekem. Megértett kend?

Damjanich észrevette a városbírót, aki egy csapat elszontyolodott vén emberrel állott a gyalogjáró szélén.

– Jó egészséget kívánok, – szólt oda a tábornok. – És tiszteltetem a rácokat. Úgy mulassanak itt, hogy egyszer még mi is visszajövünk ide.

A trombiták megharsantak és Damjanich serege döngő léptekkel és csattogó patkókkal kivonult a városból. A svábok bús csapatokban, mint az ázott csókák, -137- állottak a házaik előtt és elborult arccal bámultak a katonák után. Ezeknek a szuronyaival és ágyúival együtt Magyarország is kivonult innen.

A sereg nyomában vagy száz hintó gördült és szekér döcögött, telve olyan emberekkel, akik valami okból nem óhajtottak Theodorovics tábornok szemébe nézni. Elől a bújdosó vármegye, melynek négyes fogatán Turányi vicispán uram keleti flegmával szívta a pipáját. Egy másik kocsin Kamilla hozta a sebesült urát. Maderspach ezredes is ott volt a szomorú menetben, tétova tekintete egyre a borús égboltozatot vizsgálgatta, mintha a felhők közt kanyarodó utat keresné. Egypár nappal később, mikor Zsombolyára értek, a fehértemplomi hős már meg is találta az utat, amely kivezet a harcok és fájdalmak világából.

Az öreg Hoffer a családjával Szegedre készült futni. Ott egy komája lakik, annál megbújhatnak, míg a véres zivatar elvonult a Bánság fölött. Nelli nem ment a családdal. Hosszú könyörgés után megengedték neki, hogy a verseci apáca-kolostorban maradjon, ahová a jámbor szüzek befogadták a két kutyáját is.

Az öreg úr csak a feleségét meg a két nagyobbik leányát vitte magával, Hoffer Tónit, Bábikát és a kis Gyurit Graf Jani hívta meg a maga kocsijára.

A hosszú kocsisor lassan döcögött előre az úton. Mikor a menekülők már a nagy láp befagyott nádasai közé érkeztek, hirtelen megrekedtek az elől haladó hintók. A kocsik összetorlódtak, a fuvarosok pedig káromkodtak. Ott elől valami baj történt… Most egyszerre megzendült a nádas, vérfagyasztó diadalordítás hallatszott, mintha ezer kiéhezett farkas rohanná meg a juhnyájat. Hosszúpuskás, piros süveges, vadképü férfiak szaladtak a kocsik felé. -138-

Egypár lövés dördült. Kemény öklök belekaptak a gyeplőkbe. Az asszonyok sikoltoztak, a gyerekek sírtak. A menekülő kocsik Knicsanin szerb seregének kezébe estek.

Theodorovics nem volt afféle szerb guerillavezér, hanem császári királyi tábornok, azért az osztrák haditudomány törvényei szerint és az összes óvatossági rendszabályok alkalmazásával óhajtotta megszállani az ellenséges várost. Egész éjszakán át keményen marsíroztatta katonáit, egyes csapatokat óriási kerülő utakra küldött, reggel pedig, mikor fölkelt a nap, a minden oldal felől érkező zászlóaljak vashálóként vették körül a várost. A fölvonulás igen jól sikerült, a vashálón csak egyetlen rés volt, az, amelyen át Damjanich tábornok egész serege nyugodt marstempóban és egyetlen puskalövés nélkül elvonult Moravica felé.

A belgrádi Knicsanin, mint a vasháló egyik része, hétezer szerviánussal érkezett Zichyfalva felől. A vezért igen bosszantotta, hogy Damjanich kisiklott a körmei közül, midőn azonban megtudta, hogy az elfogott szekereken magyar törzstisztek, vármegyei urak és verseci főemberek ülnek, némileg megvigasztalódott megint. Azonnal parancsot adott, hogy a foglyokat kísérjék vissza a városba, fél órába is beletelt azonban, míg az összetorlódott szekereket meg tudták fordítani. A bús menet már megindult, midőn újabb zavar és lövöldözés támadt. Az országút árkán huszárok ugrattak át és karddal nekiestek a rác eszkortnak.

Ha Knicsaninnak az volt a szívevágya, hogy szembe kerüljön Damjanichcsal, akkor a kívánsága hamarább teljesült, mint remélte volna. A magyar tábornok ugyanis, -139- mikor Moravica alatt hirét vette, hogy a kocsik az ellenség kezébe estek, visszafordult megint és förgetegként megrohanta Knicsanint. Damjanich ezzel a csatájával – ezt az ellenség is elismerte – lovagi kötelességet teljesített a verseciekkel szemben.

Mialatt fönn a dombon az ágyúk dörögtek és a vörössapkások szuronyt szegezve támadtak a szerviánusokra, a huszárok újra megfordították a hosszú szekérsort és kardlappal ösztökélve a lovakat, galopban vitték ki a kocsikat a tűzvonalból. Az ütközet eltartott délutánig. Mikor a szekerek már régen biztonságban voltak, Damjanich tábornok úgy vélekedett, hogy a további verekedésnek nincs már célja, azért gyorsan és simán visszavonta zászlóaljait a tűzből és a korai téli alkonyban észak felé marsirozott. A befagyott nádasban hatszáz szerviánus holtteste mutatta, hogy merre járt a Renegát.

A szekerek megmenekültek, de Graf Janié nem volt köztük. Ő némi késéssel pakkolta kocsira a Hoffer-gyerekeket, az egyedüli versecieket, akiknek szemmel láthatólag örömük telt az egész fölfordulásban, mire aztán kiért velük a temesvári útra, már szemben találta magát a granicsár előörsökkel. Jani sietve visszafordult és a fonógyár felé hajtott. A nagy kőhidon kellett volna átmennie, hogy kijusson a városból, de a hidat is megszállották már a szerbek. Theodorovics tábornok összevonta a vashálót, most már senki sem menekülhetett a városból.

– Édesanyámhoz visszük a gyerekeket, aztán lesz, ami lesz, – válaszolt Graf Jani.

Egy csapszék mellett hajtott el, amely egypár lépésnyire volt a kőhidtól. A házból klárinét visítása és mulatozó emberek lármája hallatszott. A Kossuth-nótát fújták -140- éppen. A kapu félig nyitva volt, az udvaron egy Württemberg-huszár állott és egypár vezetéklóval veszekedett.

– Ezek a szerencsétlenek még nem tudják, hogy a rácok már a városban vannak! – ijedezett Jani.

Megállította a kocsit és berohant az ivóba. Vagy nyolc vén huszár ült a hosszú asztal körül, az asztalfőn Jónás strázsamester uram, félrevágott csákóval, pipával a szájában a boros üveggel a kezében. Mögötte a cigányklarinétos, aki teli pofával fújta a vitéz urak kedves nótáját.

Jónás hidegen mérte végig a németet, azután feleletképpen megkopogtatta az asztalt.

– Ha lóra ülnek, talán még kimenekülhetnek a szőlők felé, – magyarázta Jani.

Az öreg Jónás vasvillaszeme szinte keresztüldöfte a fiatalembert, mikor pipával a fogai közt azt mondta:

Aztán fölkelt és két tenyerét összecsattintva, cikornyásan és méltósággal kezdte járni a verbungost.

A kőhíd felől éppen akkor vonult be harsogó zeneszóval a péterváradi granicsár-ezred. Jani a lovak közé vágott és hazahajtott.

Otthon Hoffer Tónival ketten beültek a zöld szobába és csendesen szivarozgatva hallgatták az utcáról beszűrődő neszt. Órákon át ütemes katonaléptek remegtették meg az ablakokat. Most dudaszó és eserhangú, szomorúan -141- vontatott ének hallatszott: ezek szerviánusok. Aztán megint a szerezsán dzsidások véget nem érő patkócsattogása hallatszott. Végül tompa dübörgéssel jöttek az ágyúk és lőszeres-kocsik. Összesen harminc ágyú vonult el a ház előtt. A város megtelt katonákkal, a terek és utcák zsúfolva voltak fegyveres férfiakkal és az utakon még egyre újabb csapatok érkeztek.

Ebédután bevonult Theodorovics tábornok is, fényes lovascsapat kísérte, a lovasok közt volt Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent is. A német város halálos csendben, meglapulva és visszafojtott lélegzettel fogadta a győzőt. A rác várost azonban boldog riadalom verte föl, a keserűség és félelem, amely hónapokon keresztül összehalmozódott a szerbek szívében, most lángoló diadalmámorban lobbant el, a házak pedig hirtelen kivirágoztak a zászlók tömegétől.

A főtéren szerbruhás hölgyek várták a szabadítót. Egy karcsu leány, akinek büszke szépsége mindenkit elragadott, ezüst tányéron sót és kenyeret nyújtott a vezérnek. A leány Manin Zorka volt.

Midőn a vezérkar végigvonult a temesvári utcán, valami különös dolog adta elő magát. Ott volt mostanában a Macskakovács csapszéke. A sváb korcsmáros hónapok óta csak maga iszogatta a saját borát, mert szegény Holky doktor halála óta, melyért a közvélemény a Macskakovácsot tette felelőssé, mindenki elkerülte a korcsmát. Ez persze nagyon fájt a korcsmárosnak, leginkább azonban az fájt neki, hogy egykori kenyeres pajtása, Radl borbély is elpártolt tőle. Nem is vett részt sem az elmult nyár harcaiban, sem a nemzetőrök parádéiban, csak otthon gunnyasztott mindig, miközben irtóztatóan lesoványodott és szomorúan eltöprengett az emberiség, de főleg Radl borbély hitványságán. -142-

Midőn most a korcsmája mocskos üvegajtója mögül végignézte a szerb ezredek bevonulását, egyszerre elhatározta, hogy meg fogja mutatni Radlnak és az egész világnak, mennyire félreismerték őt. Az ötlet hóbortos volt, de olyan erővel csapott a korcsmáros lelkére, hogy nem tudott neki ellentállani. Bement a hátsó kamrába és gépiesen magára vette nemzetőr-ruháját. Magára akasztotta duplacsövü puskáját, széles nagy kardját, két pisztolyát, sőt a profuntos tarisznyáját és a hadi kulacsát is. Azután kiállott az ajtó elé. Éppen akkor haladt el a korcsma előtt Theodorovics tábornok a kíséretével. A Macskakovács arcához emelte fickóra töltött puskáját és a fényes lovasok közé duplázott. A generálisban ugyan nem esett kár, de a fiatal zászlós, aki mögötte lovagolt, véresen bukott le nyergéből. A következő percben tíz szurony járta át a Macskakovács testét. A korcsmáros szörnyet halt de amit akart, azt mégis elérte, mert ezentúl már sem Radl borbély, sem senki más fia nem mondhatta róla, hogy gyáva ember.

Délután behallatszott a városba Damjanich ágyúinak dörgése és hamarosan megjöttek Knicsanin stafétái is. Theodorovics tüstént segítséget küldött a szerviánusoknak, de a segítségben nem volt köszönet, mert mialatt Damjanich tovább vonult észak felé, a szerb tüzérség valami tévedés folytán Knicsanin seregét támadta hátba.

A várost már tizenkétezer szerb szállotta meg és Jónás őrmester még mindig ott mulatott legényeivel a kis korcsmában. Egyre-másra jöttek a svábok, akik vacogó fogakkal rimánkodtak és könyörögtek a huszároknak, hogy hordják már el irhájukat, a strázsamester azonban pokrócgorombán elzavarta őket és tovább folytatta a -143- mulatozást. Különös, de való, hogy a várost ellepő rácok még délután sem vettek tudomást a huszárokról. Pedig hallaniok kellett a lármát, alkalmasint úgy vélekedtek azonban, hogy a mulatozók az övéik közül valók.

Délután három felé lövöldözés hallatszott a zsidótemető tájékáról. Jónás strázsamester ekkor kirúgta maga alól a széket és talpra ugrott. Az egész ember megváltozott. Elkomorodott arcán és kemény tekintetén meglátszott, hogy most már vége a tréfának és mulatozásnak.

Az udvaron nyeregbe szállottak és miután a szepegő kis szolgáló kitárta a kaput, pisztollyal a kezükben kiugrattak az utcára. A kőhíd teli volt szerviánusokkal, azok háttal fordultak a huszároknak és a zsidó temető felé lövöldöztek, ahol a fehértemplomiak máriás zászlója lobogott. Jónás emberei keresztülvágtattak a hídon, miközben pisztolyukat a meglepett szerbek közé sütötték. Öt perccel később már egyesültek a fehértemplomiakkal.

Valószínü, hogy Jónás őrmester nem is volt az a könnyelmü bolond, akinek Graf Janiék tartották, hanem igen jól tudta, hogy mit művel. Tudta, hogy csak úgy törhet ki a verseci egérfogóból, ha hasznára fordítja a nagy zűrzavart, melyet a fehértemplomiak megérkezése okozni fog. Azért nem is mozdult ki a korcsmájából, míg nem hallotta a fehértemplomi puskák ropogását. A nagyszerü hencegése pedig, mellyel fittyet hányt egy egész ellenséges hadseregnek, arra való lehetett, hogy huszáraiban a lelket tartsa. A strázsamester példája olyan hatással volt a legényekre, hogy nem mertek félni.

A fehértemplomiak három óra után érkeztek Versecre. Egy honvédzászlóalj, a Hunyady-huszárok egy svadronja, nyolc ágyú és egy kis önkéntes csapat, amelynek -144- Haller, a hét svábok egyike volt hadnagya. A kis sereget Hrabeczky őrnagy kommandirozta.

A város határában egy pihenő granicsárcsapattal kerültek össze, azt megtámadták és szétverték, azután lengő zászlókkal és vidám trombitaszóval bevonultak a Theodorovics-féle vashálóba. Azt hitték, hogy a város még Damjanich kezében van. Csak akkor kaptak észbe, mikor az alarmirozott ellenség mindenfelől körülfogta őket.

Theodorovics tábornok és az osztrák tisztek lóra kaptak. A tábornok tajtékzott dühében.

A szerb tüzérség, vágtató szerezsánok közt, dübörögve repült végig a városon. A svábok szájról-szájra adták a gyászos ujságot: Magyarok vannak a városban, a szerbek most vágják őket halomra!

A letepert város mozogni és vergődni kezdett… A toronyban megszólalt a lármaharang, – soha sem tudódott ki, hogy ki verte félre… Az óvatos, hideg svábokat valami hősies őrület kerítette hatalmába. A legények előszedték az elrejtett fegyvereket és semmivel sem törődve, rohantak a szorongatott magyarok segítségére.

Az öregeket rémület szállotta meg… Hiszen ez nyilt szószegés! A tanács két órával előbb még békét kért és meghódolást igért Theodorovicsnak!

De a megvadult legényekkel nem bírt senki. Vagy százötvenen összeverődtek a fonógyárnál és hátba támadták a fehértemplomiakkal verekedő szerbeket. Graf Jani és Hoffer Tóni kommandirozták őket. Mikor a lármaharang megkondult, az öreg Grafné ugyan rájuk zárta a kaput, de ők az ablakon keresztül szöktek ki.

A magyarok, akik a zsidó temetőben vetették meg -145- lábukat, észrevették, hogy segítség érkezett. Elkeseredett rohammal áttörték a szerb frontot és sikerült a svábokkal egyesülniök.

A téli éjszakában még sokáig villantak puskalövések a temető körül, Theodorovics azután egyszerre azon vette észre magát, hogy emberei a puszta sírköveket lövöldözik. A hősies kis csapat eltünt az éjszakában. Úgy kell lenni, hogy Theodorovics mesterséges hálójának szálai összegubancolódtak és az ellenség kisiklott valami résen.

Damjanich tábornok megparancsolta Jónás strázsamesternek, hogy hozza utána a fehértemplomiakat, ha kell a felhők hátán, ha kell a föld alatt. Nem tudni, hogy melyik utat választotta Jónás, de bizonyos, hogy a csapat másnap már egyesült Damjanich seregével. Még huszonhárom szerb hadifoglyot is hozott magával.

A hét svábok közül csak ketten vonultak be Damjanich táborába. Hoffer Tóni és a fehértemplomi Haller. Graf Janinak nyoma veszett az ütközetben. A barátai csak arra emlékeztek, hogy lövést kapott a vállába.

A föloszlatott sváb nemzetőrség tisztjeinek meg kellett jelenniök Knicsanin előtt, hogy számot adjanak a békeszegésről. Nagyobbrészt idősebb gazdák és mesteremberek voltak, akik alázatosan állottak meg a hatalmas vezér előtt.

Ami tegnap történt, az persze őket is igen fölháborította. A baj csak az volt, hogy az igazi bűnösöket nem lehetett elcsípni, mert azok most már Damjanich seregével marsíroztak… Aki a nemzetőrök közül a városban maradt, az akár tíz tanuval is bizonyítani tudta, hogy nem volt semmi köze a vérengzéshez. -146-

A szerbiai martalócok vezére – igazi neve Petrovics István volt, a Knicsanin nevet a szülőhelye után kapta – egyáltalában nagyon kellemesen szokta meglepni az embereket, akiknek dolguk akadt vele. Föltünően szép szál férfi volt, kitünően beszélt németül, jobban, mint a bánsági svábok és nagy súlyt vetett arra, hogy őt művelt és udvarias embernek ismerjék. Knicsanin különben a szerb fejedelemség államtitkára volt.

– A tegnapi nap nekem körülbelül nyolcszáz emberembe került… Önök ismerik az én szerbjeimet: derék, jó nép, csak kissé szenvedélyes… A megölt testvérért bosszút állani szent kötelesség… A vérbosszú nálunk quasi nemzeti intézmény és az urak be fogják látni, hogy én nem igen tehetem túl magamat a nép ősi szokásain, ha talán nem is helyeslem azokat… Szóval: valami elégtételre lesz szükség. Hogy mifélére, az majd elválik. Az urak azonban megbízhatnak bennem. Rajta leszek, hogy kíméljem a városukat.

– Ön kötést visel a kabátja ujja alatt? – kérdezte egy idősebb embertől. -147-

– Hát urak, csak vigyázzanak az egészségükre! Most azonban nem fárasztom önöket tovább.

Knicsanin magában örült, hogy ez a felületes vizsgálat nem derített ki semmit. Ha a svábok elárulták volna magukat, akkor egypárat főbe kellett volna lövetnie, de azzal az ügy el is lett volna intézve. Ő azonban nem vérre, hanem egészen más valamire áhítozott.

A szerviánusokat, akikkel betört az országba, kezdettől fogva az a reménység tüzelte, hogy balkáni szokás szerint föl fogják prédálni a gazdag sváb városokat. Eddig azonban csak nyomorékká lőtt embereket és hosszú halotti lajstromokat küldözgettek haza Szerbiába, zsákmányt csak édes-keveset. Most végül, mint győzők vonultak be egy ellenséges városba. Ha az emberek most sem kapják meg azt, amiért által keltek a Dunán, akkor vége lesz Knicsanin becsületének…

A császári tisztek undorodtak ettől a dologtól. Ujabban különben is nagyon kiábrándultak már szerbiai szövetségeseikből és amióta herceg Windischgrätz letiporta a magyar rebelliseket, ők már csak félvállról beszéltek Knicsaninékkal. Azt azonban mégis belátták, hogy a városnak lakolnia kell a békeszegésért, tehát megengedték a prédálást.

A német város kifosztását bürokratikus körülményességgel készítették elő. A rablás trombitaszóra kezdődik és tisztek és altisztek felügyelete mellett három óráig tart. A kit azontúl még rabláson érnek, azt a patrulkommandánsok főbelövetik. -148-

Január huszadikán délelőtt három óra alatt koldussá lett egy város. A szerviánusok mellett a péterváradi granicsárezred katonái is buzgón részt vettek a förtelmes munkában, föl kell azonban jegyezni, hogy a német ezredekből az utolsó kutyamosó is méltóságán alulinak tartotta, hogy a fosztogatók közé elegyedjék.

Mikor fölharsant a trombitajel, tízezer fegyveres ember rohanta meg a szepegő polgárházakat. Sok rabló csapatot verseci szerbek kalauzoltak, akik szerviánus ruhába öltöztek és bekormozták a pofájukat. Leginkább az asszonyokat vallatták, azokról föltették, hogy hamarább fogják elárulni, hová rejtette a gazda a pénzét.

A martalócok fölkutatták és földúlták a házakat a pincétől a padlásig. Ahol kocsit, lovat találtak, ott befogtak és szekérre hánytak mindent, ami a kezük ügyébe esett. A szerviánusok főleg a fényes holminak estek neki. A rézedényt – akkoriban a sváb gazdasszony büszkesége – mind elvitték, az aranykeretü képeket tucatjával tűzték szuronyra, a fali órát a láncánál fogva vetették vállukra… Ha az egyik rablócsapat elvonult, már jött a másik és üvöltöző mohósággal tallózott tovább a romok között. Minél jobban múlott az idő, annál dühösebbek és türelmetlenebbek lettek. A betegeket kidobálták az ágyakból, hogy átkutathassák a matrácokat. Olykor összevesztek a prédán, akkor rettenetes ordítozás és lövöldözés támadt. Törtek és zúztak, hogy az embereket az elrejtett pénz kiadására kényszerítsék. Végül, mikor már nem találtak semmit, amit elvihettek volna, a kártevés kedvéért törték össze a bútorokat és hasították rongyokká a kelméket. A pincékben pedig, a fosztogató katonák ősi szokása szerint, kifolyatták a bort.

Az utcák kövezetét is hamarosan ellepte mindenféle cifra lim-lom. A fosztogatók mindent magukkal vittek, -149- ami a kezük ügyébe akadt, amit azonban később alkalmatlannak vagy értéktelennek ítéltek, azt összetördelték és elszórták.

Három kimondhatatlan hosszú órán keresztül visszhangzott a város a rablók dühös ordítozásától és a meggyötört emberek sikoltozásától. És egész idő alatt három fényes ruháju katonatiszt sétált föl-alá a Templom-utcában: Theodorovics tábornok, Mayerhoffer ezredes és a délceg gróf Nugent. Nyugodt léptekkel mentek, szivarozgattak és csendesen beszélgettek, titokban pedig talán gyönyörködtek is a saját férfias egykedvűségükben.

A fosztogatás megkezdésekor özvegy Grafné egyedül volt otthon a két Hoffer-gyerekkel. Mind a két fia, Jani és Mihály, eltünt az este. Jani és Hoffer Tóni a lármaharang első szavára puskát ragadott és elrohant, Mihály egy ideig még haragos bikaként toporzékolt az udvaron, mikor azonban a lövöldözés zaja mind hangosabb lett, egyszerre ő is megvadult, nekivetette rettenetes vállát a kapunak, amelynek kulcsát a gondos anya őrizte köténye alatt, kifeszítette az ajtót és eltűnt a téli est homályában. A kis Hoffer Gyuri is utána akart szaladni, de őt már fülön fogta az asszony és egypár anyai nyaklevessel sikerült lelohasztania a kölyök harci tüzét.

Reggel benézett hozzájuk Mihajlovics, a nemzetőrkapitány. Ő korán künn járt a zsidó temetőben, ahol a robotosok már akkor összehordták és sorba fektették az elesetteket. Sok ismerős arcot látott köztük, még több idegent, de sem a Graf-fiúkat, sem Hoffer Tónit nem találta meg. Valószínü, hogy együtt vannak a sváb legényekkel, akik keresztül törtek a rác hajtóláncon és Damjanich után iramodtak.

Grafné most már főleg Mita miatt mérgelődött. A púpos rácnak, aki a gazdaságban az ő jobbik keze volt, -150- hajnal óta nyoma veszett. De hiszen kerüljön csak elő a kis haszontalan!

Künn az utcán trombitaszó hallatszott, azután puskatussal betaszították a kaput és vagy húsz, vadképü szerviánus rohant a házba. Egy darócruhás, szőrösképü, rettenetesen mocskos kis törpe vezette őket.

Egy öles nagy szerezsán, akinek öve teli volt tüzdelve pisztolyokkal és késekkel, a jatagánjával Grafné arca előtt hadonászott.

– A leggazdagabb asszony Versecen! – visította fisztulázó hangon a törpe.

A lakásba szaladt, a többiek a nyomában. De bár bejárták és fenekestül fölforgatták mind a tizenkét szobát, egy cukorfogót sem találtak meg a Grafné ezüstjéből.

A vörösköpenyeges szerezsán dühbe jött. Megragadta és csavarni kezdte Grafné két karját.

Az asszony azonban nem vallott. Hideg gyűlölettel nézett farkasszemet kínzójával, de nem adott hangot. A katona szeme ekkor megakadt a kis Bábikán, aki sírva kapaszkodott Grafné ruhájába. Most már a kis leányt kezdte vallatni.

– Ő semmit sem tud, de annál többet tudsz te. És te majd beszélni fogsz, ha nyomorékká teszem a leányodat. -151-

A kis Gyuri nem bírt tovább magával. Lángvörös arccal, fölemelt ököllel rohanta meg az óriást.

A szerezsán arcul ütötte és a kőkemény ököltől megeredt Gyuri orravére. A fiú most kiszaladt az utcára, hogy segítséget hívjon. Három törzstisztet látott a kapu előtt, csendesen és közömbösen szivarozgatva sétáltak a templom felé.

– Tiszt urak, kérem, jőjjenek hamar, – kiáltotta Gyuri – a katonák odabenn nőket kínoznak.

A tisztek azonban nem vettek róla tudomást, hanem nyugodtan tovább mentek. A gyerek ekkor kiterjesztett karokkal állotta el útjokat.

Gyurinak a fejébe szállott a forró vére. Ez az a pillanat, mikor a gyerek a földre vágja magát, ordít és toporzékol és nem bánja, akármi lesz is. Csakhogy Gyuri nem vágta magát a földre, hanem rikácsoló hangon kiáltotta:

– Én nem vagyok kölyök, hanem nemzetőr vagyok. Én ott voltam Fehértemplomnál és megsebesültem, mikor önök futottak… Ön is futott, Mayerhoffer ezredes úr, a szürke lován… Mi pedig kergettük; én a dobommal; mert én vagyok a harmadik kompánia dobosa…

– Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta hangját. Fuldokolva visszaszaladt megint a házba, az asszonyokhoz. Odabenn már szörnyű dúlást műveltek a martalócok. A vörösköpenyeges szerezsán a fejébe vette, hogy ő mint gazdag ember fog innen elmenni és Grafné konok hallgatása mérhetetlenül felbőszítette. Úgy érezte, hogy ez az asszony megfosztja őt jogos tulajdonától. Hogy megszólaltassa az asszonyt, mindent dirib-darabra -152- tört, amit nem akart elvinni. A berakott bútorokat, az altwien porcellánt, a családi képeket, három nemzetség munkásságának gyümölcseit, a polgári jómód kevély szimbolumait. Még a velencei csillárokat is letépte a mennyezetről. Grafné csak akkor szisszent föl, mikor szekretárjának titkos fiókjaiból kiszórta megboldogult urának emléktárgyait.

A többiek azalatt lepedőkbe kötözgették a zsákmányukat és óriás batyukat hordtak ki a kapu alá. A szerezsán azonban még mindig az ezüstöt kereste. A törpével ketten csákányokat találtak a kamrában, azokat levitték a pincébe és ahol üresen kongott a fal, ott bontani kezdték. Három-négy lyukat vájtak már dühös buzgalmukban, de semmit sem találtak. Grafné, akit arra kényszerítettek, hogy világítson nekik, egy megvető, gúnyos mosolyt harapott el…

Végre, végre letelt a három óra! Künn megszólaltak a trombiták, a martalócok a hátukra kapták batyuikat és az óriás teher alatt tántorogva, elhagyták a házat. Csak azok odalenn a pincében nem láttak és nem hallottak semmit, hanem a fáradtságtól lihegve tovább dolgoztak…

Hoffer Gyuri kiszaladt az utcára. A három katonatiszt, akivel az imént összetűzött, megint arra sétált.

– Nem szabad, – mondta. – Aki a trombitajel után fosztogat, azt főbelövik.

A tiszt magához intette az őrjáratot, amely döngő léptekkel marsírozott az utca túlsó során és maga vezette a cserepárokat Grafék házába. -153-

Odalenn a pincében szikrát vetett a kő a csákányütések alatt. Grafné most már nem mosolygott többet – a lámpa remegett a kezében – a rablók ezúttal jó nyomon voltak…

Egy kő hullott ki a falból, halk csörrenés hallatszott. A szerezsán belenyúlt a lyukba és egy nehéz ezüst kannát húzott ki belőle. Hirtelen kikapta az asszony kezéből a lámpát. Hideg ezüst és meleg arany fénye csillant meg az üregben. Megvolt a kincs! A szerezsán keresztet vetett magára, a törpe pedig remegni és ficánkodni kezdett túlnagy boldogságában…

A szerezsán csodálkozva fordult meg. Egy törzstiszt állott előtte, kivont karddal kezében. A pincegádort fehérkabátos katonák lepték el. Az engedelmességhez szokott szerezsán kiegyenesedett, szalutált, majd szó nélkül fölment az udvarra.

A martalóc most kezdte csak érteni, hogy miről van szó. Valamit hebegett, hogy ő nem tudta, ő nem hallotta…

– Fogd be a szádat! – rivallt rá a tiszt. Azzal az őrjárathoz fordult. – Gyorsan!

Hat puskacső fordult a vörösköpenyeges óriás felé. Annak zord arcán most egyszerre valami különös, lágy vonás jelent meg. Olyan volt, mint egy nagy fiú, aki sírni szeretne, ha nem szégyelné magát.

De a lövések eldördültek és a vörösköpenyeges lezuhant a fal mellé, oda, ahol nyáron a Grafné porcsinrózsái nyílnak. -154-

A tiszt hüvelyébe csapta kardját, hűvösen szalutált és nyugodt léptekkel elment. Az arcán látszott, hogy ő most egy igazságos és férfias tett emlékét viszi magával. Ezzel a tettével megszabadult a kellemetlen és lealázó érzéstől, amely a fosztogatás elrendelése óta üldözte.

Igaz, a törpe még a pincében lappangott. Grafné a két gyerekkel lesietett a pincébe. Jó ideig szólongatták, keresték, míg végül a gyerekek megtalálták a hordók mögött. Ott guggolt reszketve, kezében az ezüst kannát szorongatta; mikor a lámpával az arcába világítottak, szemében rémület vibrált.

Az asszony haragosan kapott az ezüst kanna után, de a törpe bozontos szakállát érte és a szakáll a kezében maradt. Most már a korom alatt is megismerte ezt a pofát: Mita volt, a púpos kis Mita.

A púpos ember kibújt odujából, mint az engedelmes kis kutya. Odafönn az udvaron még láthatta az ő szerezsán barátját, akit a katonák a lábánál fogva vonszoltak ki az utcára.

– Asszony, – mondta, – asszony, én egy szegény ördög vagyok. Én azt hittem, hogy most elérkezett az én időm. De most látom, Isten úgy akarja, haljak meg olyan szegényen, ahogyan születtem.

Az istálló felől bőgés hallatszott. A borjas tehén bőgött, amelyet a rácok valahogyan itt felejtettek.

És ettől kezdve megint rendesen végezte a maga dolgát a házban, mintha semmi sem történt volna.

Graf Jani golyót kapott a zsidó temetőben. A jobbik karja ronggyá lőve csüngött a válláról, a vér dőlt belőle. Egyik honvéd egy nagy sírkő mögé ültette és átkötötte karját a seb fölött.

Ez a szerviánusok találmánya volt: két-három ólomfickót rézdróttal összefűzni.

Eleintén nem nagyon fájt a sebe és Jani ráért elolvasni a sírkő felírását. Leop. Heim junior. Az öreg Heim tehát hazahozatta szegény Poldit Fehértemplomról… Most golyó pattogott a kövön, – Jani ösztönszerűen behúzta a fejét, – a Poldi sírköve azonban jó kő volt és megvédte a jóbarátot.

Fölötte és alatta a meredek lejtőn szakadatlanul tűzlángok csaptak ki a sírok mögül. Olykor úgy rémlett Janinak, mintha ismerős arcokat látna a kavargó füstben. Graf Mihály sietve taszítja a vesszőt a puskacsövébe, a teve-specerájos, a dalárda első tenoristája, most lövi ki puskáját, Hoffer Tóni pedig a szeme fölé emelt tenyere alól keres magának újabb célpontot.

Egyikük sem vesz tudomást a sebesült Janiról, valamennyi lángol a dühös buzgalomtól, valamennyinek arcát valami idegen, kaján vonás torzítja el. Kurta vakkanásokkal -156- szólanak egymáshoz: A hídon – azt a pocakos gazembert! Bravo, megkapta a magáét!

Midőn már egészen besötétedett, a lövészek parancsszóra integetni kezdtek egymásnak, hogy föl az útra, emberek, mindenki szaladjon föl! A legvadabbak egyszer-kétszer még elsütögették a puskáikat, aztán a sírok közt bukdácsolva, ők is a többiek után húzódtak. A halottjaikat és a sebesültjeiket magukkal cipelték, Graf Janit is ösztökélték, hogy föl az útra!

Odafönn a huszárok azalatt rést találtak a granicsár zászlóaljak között és a magyar sereg gyorsan kisiklott a nyitott kapun. Az alföldi lovasok csodálatos tájékoztató ösztönükkel, a sakkjáték lóugrásai szerint haladva, keresztül vezették a csapatot a várost bekerítő szerb seregeken. Jó darabig együtt marsiroztak egy szerezsánosztállyal, a rácok barátságosan át is kiáltoztak hozzájuk, de nem ismerték föl az ellenséget a sűrű sötét éjszakában.

A téglavetőkön túl már szabad volt az út. A sortüzek ropogása, a szerviánusok ordítozása és a szerezsánlovak dobogása mindjobban elhalkult, a magyar sereg, mint a mérgét kiadott zivataros felhő, gyorsan és némán vonult végig a behavazott rónán, maga mögött hagyván a várost, égő házaival és tomboló embereivel.

Graf Jani ezalatt nehéz fejjel tántorgott az utóhad nyomában. Most már rettenetesen fájt a sebe. Egy honvédtiszt azt mondta neki, hogy üljön kocsira, de a szekerek valahol elől jártak. A verseciek nem tudták, hogy Jani megsebesült, ők a megrekedt ágyukat tologatták és emelgették nagy hórukkolással és igen mulattak azon, mekkorát fog káromkodni generális Theodorovics úr, ha majd a haditudomány szabályai szerint elfoglalja az üres zsidó temetőt.

A sebesült most már egészen elmaradt a sereg mögött. -157- Folyton érezte ujjain az alápergő, forró cseppeket. Tisztában volt a sorsával. Egy ideig még cél nélkül tántorog a fagyott göröngyökön, azután majd leül az árokpartra, szép csendesen elalszik, holnap reggel pedig két láb vastag hópaplan alatt fog feküdni. Mert az északi szél megindult és vastag hócsomókat vágott szemébe.

Egyszerre, nagysokára, kutyaugatást hallott. Valamibe beleütközött: kerítés vagy házfal lehetett… Azután megbotlott és elesett a puha hóban.

A kutyacsaholás mind dühösebb lett. Most lámpafény bántotta a szemét. Majd emberi beszédet hallott… Nem tudott szólni, se mozdulni, de azért mindent megértett, amit mellette beszéltek. Oláhul beszéltek.

– Nézd, egy halott ember… Nem halott, mert folyik a vére… Ezt a németet én ismerem… Világíts az arcába! Ez Graf… A Grafné fia a Templom-utcából…

Valami kétségbeejtően fárasztó álomlátás gyötörte a beteget. Azt álmodta, hogy sötét csatornában fekszik, a csatorna olyan szűk, mint a kályhacső. Mérföldes távolságban parányi kis fénypont csillog, csak akkora, mint a tűszúrás a hólyagpapiron, ott van a csatorna kijárása. A beteg olykor összeszedi minden erejét és a nyilás felé kezd kúszni. Utja rettenetes fárasztó, mert börtöne olyan alacsony, hogy a könyökére sem tud támaszkodni. Olykor lángoló harag fogja el azok ellen, akik idezárták, dühöngeni és tombolni kezd, szét akarja feszíteni gyalázatos börtönének falait. Az ereje azonban hamar elhagyja, lihegve lehunyja szemét és várja a végét. Mikor magához tér aléltságából, megint a csatornában van és reménytelenül tolja előre összezúzott tagjait a fénypont irányában. -158-

Egyszer egy emberi alakot lát a csatornanyilásban. Egy női alakot. Mosolyogva hajlik be a lyukon, feléje nyujtja kezét, biztatja, szólongatja. Oláh asszonyka, piros kendő van a fején, hímzett inget visel, az arca azonban a kis Hoffer Bábikáé…

Végül sikerül megfognia a feléje nyujtott kezet… Még egy erőlködés – a beteg karja rettenetesen sajog bele – és a sebesült boldogan fölsóhajt: kívül van, kimenekült a förtelmes tömlöcből!

Pedig most is érzi még ujjai között a kisleány hűvös, kemény gyermekkezét.

Később megint fölébred, és most már tudja, hogy igazán ébren van. És Bábika mégis ott ül mellette, piros kendővel fején, hímzett oláh ingben. A feje fölött pedig paprikafüzér lóg a kormos mestergerendán.

– Mindent elmondok, csak feküdjél csendesen. Te megsebesültél a zsidó temetőben.

– Az öreg Mitru szedett föl éjjel a tanya előtt. Jó szerencse, hogy a kutya fölugatta az öreget, különben megfagytál volna a hóban.

– Mitru azt mondja, sehol sem lehetnél nagyobb -159- biztonságban, mint itt, mert Manuel maga nem jár ki télen a tanyára, a portyázó rácoknak pedig eszükbe se jut, hogy ellenséget keressenek a főrác házában.

– Mitru oláh ember és azt mondja, hogy ő nem ártja bele magát a háborúba. Ő a fiával együtt neutrális. Az öreg különben ismerte édesapádat. Azt mondja, hogy a megboldogult Graf bácsi mentette meg az ő fiát.

– A kis Mitru – aki különben maga is már öles oláh ember – a maga idejében egy pár csizmát lopott a verseci vásáron, édesapád akkoriban városbíró volt és ötven botot veretett reá… Az öreg Mitru azt állítja, hogy a fiából ez az ötven bot csinált tisztességes embert és ezért nagy hálával gondol szegény Graf bácsira.

– Azt is elmondom. Mitruék igen derék oláhok, de asszony nincs a házuknál, azért egész télen sült tökön és mamaligán élnek, az pedig nem alkalmas betegkoszt… Három nappal ezelőtt az öreg csősz bejött a városba és addig ácsorgott a házatok előtt, míg végül meglátta Gyurit. Valami okból azt képzeli, hogy Gyuri a te öcséd és elmondta neki, hogy te itt vagy a tanyán és hogy asszonyra volna szükség, aki főzne rád és ápolna a betegségedben.

– Dehogy küldött! Nem is tudja, hogy itt vagyunk. Ha tudná, akkor biztos, hogy maga jönne ki a tanyára, abból pedig feltünés és baj lehetne… Inkább nem is szóltunk neki. Rólam azt hiszi, hogy megszöktem Moravicára, a Tóni bátyám betegágya mellé. Ezt -160- Gyuri hitette el vele, mert én nem tudok füllenteni, mindjárt elvörösödöm.

– Az öreg Mitru meghalt unokájának ruhája. Azért adta reám, hogy feltünő ne legyen, ha a ház körül járok.

– Már meg is szólított valaki. Egy granicsár hadnagy, aki erre marsirozott a katonáival. Én jelekkel mutattam neki, hogy néma vagyok. Azt mondta: kár ezért a helyes fruskáért.

– Az ágyad mellett, a földön. Mitru ideadta a subáját, egy kicsit szagos, de azért jól lehet rajta aludni.

– Doktor Traurig úr… Gyuri hozta ki… Jó, hogy a doktornak van egy páciense Paulison – az odavaló pópát szerencsére szájon rugta a ló – így feltünés nélkül kijöhet a városból… Mert a rácok nagyon vigyáznak a mi embereinkre. De Gyuri úgy csapja be őket, ahogyan akarja, akkor jön ki, amikor kedve van… Mindent hoz, amire szükségünk van, orvosságot, ennivalót, Mitrunak pálinkát és dohányt…

– De most már eleget beszéltél. Megyek és a tyúkleves után nézek. Vacsorára azt kapsz.

– Egyebet is tudok. Otthon nekem is konyhainspekciót kellett tartanom. Édesanyánk ilyenekben nem érti a tréfát. Hogy egyedül ne légy, beküldöm Gyurit.

Gyuriért nem kellett messzire mennie, a fiú ott kuporodott az ördögcérnabokrok között és néma izgalommal figyelte a cinkéket, amelyek csipogó rajokban röpködtek -161- a fiatal fák között és éppen csak egy fát kerültek el nagy ravaszul: azt, amelyet Gyuri lépesvesszőkkel tüzdelt teli. Gyuri ugyanis nemzetőrből visszavedlett megint kis fiúvá. Ő ugyan azt állította, hogy az enyves fával csak az ellenséget akarja tévedésbe ejteni, a valóságban azonban egy szép stiglic még mindig jobban érdekelte, mint a legszebb szerviánus.

A fiú nevetve és sírva csókolta össze beteg barátját, azután leült a Bábika helyére és verseci ujságokat kezdett mesélni.

– Az édesanyád jól van, csak nincs a házában egy ép szék, amelyre leülhetne, mert a szerviánusok mindent diribdarabra törtek… Mindenkit koldussá tettek a fosztogatók és Theodorovics tábornok most még hadisarcot követel a németeken, különben főbe löveti a városi tanácsot, azt mondja… Nálunk most szerb kormány van és minden szerbül megy… Nikolsi lett a rendőrigazgató… Ez a Nikolsi egy rác szatócs, akinek olyan pofája van, mint a buldogkutyának… Maguk a szerbek is utálják. A rendőrlegénység ötven szerviánus martalóc, két ágyúval szoktak kirukkolni… A német templom előtt nagy akasztófát állított föl a rendőrség… A zsidó házakat mind porrá égették és az öreg Heim selyemgyára is leégett… A mi házunkat is felgyújtották, de csak a fél teteje égett le, mert a katonaság megengedte a szomszédoknak, hogy eloltsák a tüzet… A zsidó házakat is meg akarták menteni a svábok, de ezt már nem engedte meg nekik a hatóság… Frombach mészárost, aki résztvett az éjjeli harcban, fölismerték a városban és agyonlőtték az utcán… Másokat is megöltek… A rácok különben azt mondják, hogy az igazi haddelhadd csak holnap kezdődik, mert akkor jön a városba Rajacsics patriárka, az pedig olyan pap, hogy nyersen eszi meg a svábokat… -162-

Bábika félbeszakította fivérét. Nekigyűrkőzve, a tűztől kipirult arccal hozta a betegnek a tyúklevest.

Traurig doktor a régi germánok Loki istenéhez hasonlított. Hat láb magas, sápadt, sovány ember volt, a bolyhos haja lángvörös volt és tűzszínű volt a mellét verdeső szakálla is. Ijesztően rángatta a bozontos szemöldökét, hozzá kajánul szokott vigyorogni.

Megjegyzendő, hogy a doktor démoni külsejét a természet tréfás szeszélyének köszönhette, mert a valóságban a világ legbecsületesebb és legpuhább szívü embere volt. A gyerekeket nem is tudta becsapni a rettenetes külsejével, azok tudták, hogy a doktor bácsi zsebe mindig teli van cukorral.

Midőn eljött megint a tanyára, egy arasznyi hosszú árpacukrot nyomott Bábika kezébe és kiküldte a szobából. A leányt ugyan sértette, hogy a doktor őt gyerekszámba veszi, de azért jóizűen elszopogatta a cukrot.

– Nincs semmi baj, – mondta Traurig, miután megnézte a sebet. – Egy kis operációra azonban szükség lesz… Holnap majd túlesünk azon is. A Szalvátor-patikus fölajánlotta, hogy asszisztálni fog nekem.

– Azt már kivettem. Nem is egyet, hanem hármat… Igazán szeretném tudni, hogy mit gondolnak a szerviánusok, hogy egész ólomgerezdeket lőnek bele az emberekbe.

– Igenis, éppen arról van szó… Holnap túlesünk rajta, azután nagyon hamar rendbe jöhetsz.

Jani elboruló szemmel bámulta a mestergerendán -163- lógó paprikafüzért. Csonkakaru lesz, – fél ember. Érdemes így élni?

– Ezt nem mondod komolyan! Te végre is művelt ember vagy… A karcsontod annyi szilánkra tört, hogy sohasem forrhat össze többé. Ha nem vágjuk le, akkor üszkösödni fog a seb és a többit a laikus eszeddel is elképzelheted.

A doktor valami ideiglenes kötést rakott a sebre – holnap úgyis ki kell megint bontani – és jóéjszakát kívánt.

– Hála Istennek! Mi már attól féltünk, hogy nyomorék maradsz. Az pedig nagy kár volna.

Másnap azonban nem jött el sem a doktor, sem a patikus, sőt harmadnap sem mutatták magukat. Helyettük Hoffer Gyuri jött ki a tanyára.

– Mi volt tegnap este? – kérdezte a kíváncsi Bábika. – Vörös tűzfényt láttunk a város fölött és a harangok még későn este is szóltak.

– Fáklyásmenet volt Rajacsics patriárka tiszteletére… Az egész rácváros meg volt bomolva… Úgy fogadták a patriárkát, mint valami prófétát vagy szentet… Zászlókkal és muzsikával mentek eléje, a nép letérdepelt, sírt és énekelt és a patriárka mindenkit megáldott az erkélyről… Első dolga különben az volt, hogy elcsapta és kolostorba csukta a rác püspököt, az öreg Popovicsot, mert áruló és a magyarokkal tart…

– Igaz, a legfontosabb dologról megfeledkeztem! Az történt, hogy huszonhárom német polgárt vasravertek és Zimonyba vittek… Köztük van Dániel kanonok, Traurig doktor és a Szalvátor-patikus is…

– A sors nem akarja, hogy mint nyomorék éljek, – mondta magában Graf Jani.

Holky halála óta Traurig volt a városban a német doktor. Ugyan volt ott még két szerb doktor is, de azoknak az volt a hírük, hogy dühös illirek és ha Graf rájuk bízta volna magát, alkalmasint az akasztófára juttatták volna, amely ott ágaskodott a német templom előtt.

Valamihez azonban kezdenie kellett, mert a tört karja gyalázatosan fájt a Traurig ideiglenes kötése alatt.

– A varadiai uraság számadó juhásza. Valami mestersége van, amivel úgy összeforrasztja a tört csontot, hogy az csuda. Igaz, hogy inkább csak parasztembereket szokott gyógyítani, de meglehet, hogy az urak csontján is fog a tudománya.

Janit már úgy megpuhította a betegsége, hogy egy szóval sem ellenkezett. Egy dolog azonban mégis nyugtalanította.

A kis Mitru az éjjel átloholt Varadiára és hajnalban már magával hozta a csonttörőt. Ez egy furfangos képű és tudákos beszédü parasztember volt. Miután megnézte Jani szétroncsolt karját és a kőkemény parasztujjaival rettenetesen meg is tapogatta, olyasmit mondott, hogy az orvosdoktori előmunkálat nem lévén célirányos, egy -165- pár új csizma áránál olcsóbban nem vállalhatná a csontforrasztást. Előzetes fizetséget azonban nem kívánt.

Annyi önhittséggel beszélt és olyan biztosnak látszott a maga dolgában, hogy Jani nem merte elküldeni. Pedig nagy kedve lett volna hozzá, annyira elgyötörte az öreg a sületlen beszédjével és a kiméletlen kezével.

Valami hibának kellett lenni doktor Traurig diagnózisában, mert Jani karja egészen úgy kezdett viselkedni, mintha meg akarna gyógyulni. A beteg most már elhagyta ágyát. Ha kívül tiszta volt a levegő, akkor napközben, Mitru subájával a felkötött karja fölött, a behavazott kertben sétált. Olykor megbújt a gyerekekkel az ördögdérnában és izgatottan leste a röpködő stigliceket, amelyek még mindig következetesen elkerülték Hoffer Gyuri lépvesszőit. Titokban némi hálát is érzett a verseci szerb odbor iránt, amely elfogta és Zimonyba vitte a doktort és a patikust, mert ha azok még szabadon járnának, akkor biztos, hogy az orvosi tudomány szabályai szerint tőből levágták volna félkarját.

– Egy vad szerviánus. Sáricsnak hívják. Valami vajda Belgrádból, úgy beszélik, hogy rokona a rác fejedelemnek… Gyuri látta, azt mondja, Sárics volt az első szerb, aki tizenkilencedikén bevonult a városba… Tegnap volt a lakodalom. Azt mondja Gyuri, soha életében nem látott még szebb mátkapárt… Sárics ruhája csupa arany volt, az övében ezüst pisztolyokat viselt… Zorka is rác nemzeti ruhában ment a templomba.

– Nem fáj, – válaszolt a beteg mosolyogva. – Hanem te, Bábika, te olyan arcot csinálsz, mintha nagyon örülnél Zorka szerencséjének.

Nem első eset volt, hogy Bábika megdöbbentette és zavarba ejtette barátját az ő nagyszerü őszinteségével.

– Akkor jó egypár esztendeig ráérünk még erről beszélni, – szólt a fiatalember bizonyos apai szigorúsággal a hangjában.

– Hiszen ráérünk, ráérünk, csak az a baj, hogy te minduntalan más valakibe szeretsz. Egyszer Manin Zorkába, azután megint Turányi Kamillába.

Ennek a párbeszédnek az lett a következménye, hogy Graf Jani rosszul aludt az éjjel. Bábika most is ott feküdt az öreg Mitru subáján és halkan pihegett mély gyermekálmában, Graf Jani azonban a kis ablakon besütő holdat nézte és elgondolkozott.

– Te nagyon okos és nagyon jó kis leány vagy, Bábika. Megmentetted az életemet és én nem is tudom, hogyan fogom neked meghálálni… De most már elvégezted a munkádat. Nekem nincs többé szükségem ápolásra. Ami kell, azt elvégezhetik Mitruék is… -167-

– Mitruék nem tudnak főzni, csak mamaligát, – kiáltotta Bábi diadalmasan.

– Majd szerzünk valami parasztasszonyt. Neked azonban vissza kell menned a városba. A tisztesség úgy kívánja.

– Nem megyek, nem megyek és ezerszer nem megyek! Ha pedig kikergetsz innen, akkor sem megyek a városba, hanem kiszaladok a pusztába, lefekszem a hóba és ott maradok, míg meg nem fagytam, vagy föl nem faltak a farkasok. Isten engem úgy segéljen!

Graf Jani ismerte az ő barátnőjét, ha az egyszer a fejébe vesz valamit, akkor senki sem bír vele, legföllebb csak az egy édesanyja, de Hofferné asszonyság olyan fegyelmi eszközökkel rendelkezik, amelyeket Jani még sem vehet igénybe. Egyelőre tehát nem is feszegette tovább a dolgot. Titokban, a lelke legmélyén, talán valami bűnös elégtételt is érzett, hogy Bábika nem hallgat a józan ész szavára. Nagyon nehezére esett volna, ha magára maradt volna a rideg kis tanyán.

A verseci szerbek nemzeti őrcsapatot alakítottak és most épp úgy exercíroznak és célba lövöldöznek, mint nyáron a svábok. Csakhogy ők nem piros-fehér-zöld, hanem piros-kék-fehér zászló alatt rukkolnak ki. A svábok pedig most épp olyan gúnyos vigyorgással mustrálják a kardjukkal csörömpölő polgártiszteket, mint tették a rácok -168- elmult nyáron, mikor még a hét svábok csörtettek végig kevély harci díszben a Templom-utcán.

Azután megint valami nagyszerü ujságot hozott a gyerek. Hogy Versecen most kétféle kormány van, az ogrisni odbor, amelyet Rajacsics patriárka nevezett ki a császár megbízásából és a Temeser Central-Comité, amelyet a temesvári főparancsnokság küldött a városba ugyancsak a császár nevében. Az egyik szerbül, a másik németül bocsátja ki rendeleteit. A két hatóság nem ismeri el és bitorlónak nevezi egymást, mindegyik megtiltotta már a polgárságnak, hogy a másiknak engedelmeskedjék és mindegyik dörgő rendeletekkel igyekszik a másikat összetörni.

A temesvári császári főkommandó legújabban azt a maliciát eszelte ki, hogy elvezényelte a városból a szerb csapatokat és német helyőrséget küldött oda. A német katonatisztek – csak azért is! – tüntetve fraternizálnak a sváb polgársággal. Tegnap pedig a Central-Comité által kinevezett Bezirks-Stuhlrichter katonai segítséggel szétkergette a moravicai rác odbort… A szerbek nem tudnak hová lenni nagy keserűségükben és akadnak köztük, akik – csak azért is! – már Kossuthot is dicsérik.

Reggel a tanyai kertből egy pintyőke buzgó csattogása hallatszott. A hó elolvadt, a verseci várhegy fölött fényes, fehér tavaszi felhő ült. Gyuri már korán reggel kijött a tanyára. Szaladva jött, arca lángolt.

– Győzelem, győzelem! A magyarok mindenütt győztek! Görgey, Damjanich, Klapka, Bem, hajaj! Az egész ország a magyaroké… Csak nálunk vannak még császáriak, de ők is pakkolnak már, mert jön Bem generális! Bem már Temesben van. Tegnap hoztak a városba egy -169- granicsár káplárt, akit megvagdaltak Bem huszárjai. Vivát Bem!

A fiú meg volt háborodva. Tapsolt, táncolt, kiabált, mindenkit megölelt és megcsókolt, Graf Janit, Bábikát, az öreg és a kis Mitrut is…

– Jöhetsz, – bíztatta Gyuri, – bátran jöhetsz, senki sem mer bántani. Az osztrákjaink most nagyon békés kedvükben vannak.

Bábika sietve magára kapta megint a kisasszony-ruháját, azután hárman elindultak a városba.

Világos nappal mentek végig a pancsovai utcán. A középen a felkötött karú nemzetőrtiszt, mellette a két gyermek. Az izgalomtól halvány arccal, de fölemelt fejjel, csillogó szemmel vonultak be a városba. Tudták, hogy őket senki sem merészli bántani, mert láthatatlan hadseregként marsíroz a nyomukban a győzedelmes magyarok híre.

Özvegy Grafné éppen az udvarán állott és a púpos Mita szegény fejét szapulta. Midőn megpillantotta a fiát, haragosan elvisította magát:

Debrecenből olyan hír érkezett, amelytől hideg szaladt végig minden sváb ember gerincén: az országgyűlés kimondta az elszakadást az ausztriai háztól.

Ezt a trónusdöntögető, rettenetes elszántságot nem értették meg odalenn. Hiszen ők is háborogtak és harcoltak, -170- de mindig csak az igazságtalanság ellen, sohasem a császár ellen. Az igazságtalanság: a bécsi miniszterek, a kamarilla, az osztrákok, a szerbek. A császár maga áldott szívű, nemes úr, aki szereti népét, csakhogy eltitkolják előtte, hogy mi történik Magyarországon. Ha föl lehetne menni Bécsbe, szétlökni a minisztereket és generálisokat, bemenni a császárhoz, letérdepelni előtte, azt mondani neki: itt vagyunk, uram, ismerj ránk, csinálj rendet, mert így nem mehet tovább! – akkor minden jóra fordulhatna még. De letenni nem lehet a császárt.

A svábok egypár napig olyan leverten jártak-keltek a városban, mintha minden házban halott volna.

Időközben csoda történt Versecen: a két ellenkormány, a szerb Odbor és az osztrák Central-Comité kibékült egymással, legalább látták a főnökeiket, amint együtt söröztek a vendéglőben. Mert jöttek a magyarok. Jöttek, a megtorlás ádáz vágyával a szivükben. A föld már remegett a lovaik patkója alatt, az északi láthatáron már villámlottak a karjaik. Most jó lesz a Rukavina- és a Rajacsics-féle alkotmányt szétsrófolni és ládákba pakkolni, hogy itt ne érjék a magyarok.

És megint mozogni kezdett az egész délvidék, mint a delibláti homokhegyek a bőjti szelek idejében. Akinek oka volt, hogy elkerülje a magyarokkal való leszámolást, az kocsira ült és sietve a gránicra menekült. A bozontos szőrü kis szerb lovak alig tudták elvontatni az odbor irattárát, a terebélyes császári tisztviselőket és Rajacsics nagyszakállú pópáit. A szerb nemzetőrséget föloszlatták, háromszáz verseci szerb azonban, aki semmiképpen sem akarta letenni a fegyvert, a granicsár századok nyomában Fehértemplomra vonult. És egy éjszakán nyomtalanul eltünt a marcona szerviánus gárda is, amely eddig csendőri szolgálatot végzett a városban. -171-

Május elsején Grafék háza előtt egy kofferekkel megrakott szekér döcögött el, a kocsiban egy férfi és egy nő ült. Jani tekintete megakadt az asszony halvány és szomoru arcán, azután a kalapjához kapott: Manin Zorka volt. Később megtudta, hogy ez volt az utolsó üdvözlés, amit a szép Zorkával a földi életben váltott, mert Sárics hazavitte a feleségét Szerbiába.

Május harmadikán megjöttek a magyarok. Puskalövés nélkül megszállották a várost.

A szerbek, okulván az osztrák uralom némely tapasztalatain, ezúttal nem fogadták őket nagy ellenszenvvel. De azért keserűen mondták egymásnak:

– Az utolsó magyar, akit láttunk, a szláv Damjanich volt és az első magyar, akit most látunk, a szláv Vysocky.

A magyar hadak szakadatlan áradatban hömpölyögtek keresztül a városon, le a határőrvidékre, ahol az ellenség még megvetette a lábát.

Egy nap nagy örömujjongás támadt az utcán: a kvártélyos honvédek kirohantak a házakból és körülvettek egy szürke kis lovast, aki pirostollas kalapot viselt és fekete paripán ült.

Benyomott arcán, amelyben két maliciózus kis porcellánszem csillogott, a condottiere-nembánomság, a jószívűség és az elmésség kifejezése ült.

A tábornok alig pihent meg a városban. A szenvedélyes játékos mohó türelmetlenségével sietett Orsova felé, hogy ujra találkozzék az ő peches partnerével, Puchner tábornokkal, akitől egy ízben már mindent elnyert, -172- amit katona csak veszíthet. Ezt a harlekin-generálist ő kiverte Erdélyből, Puchner hadserege azóta Oláhországban lappangott, most Magyarországba készül betörni, de itt is szemben fogja magát találni a gonoszul mosolygó Bemmel.

A magyar sereg nyomában megtértek a sváb bujdosók is. Hoffer Tóni, Haller, Graf Mihály, – mind a hárman lesoványodtak, megbarnultak, némileg elvadultak és igen jókedvűek voltak. A Hoffer-család is visszajött Szegedről. A Hoffer-leányok mind meghíztak, mert a szegedi gazdáik, akiknek szíve igen megesett a hontalan svábokon, nemcsak szívesen látták, de erőszakkal is tömték őket.

Bábika örömkönnyek közt vetette magát soktagú családjának karjaiba, öt perccel később azonban már azzal a kijelentésével döbbentette meg édesanyját, hogy talán jó volna, ha ő egyelőre még Graféknál aludna, mert Janinak nincs még egészen rendben a karja és nem lehet tudni, hogy mikor lesz reá szüksége.

Egypár nap múlva a Szalvátor-patikus és Traurig doktor is megtért a zimonyi rabságból. A verseci szerbeknek az a nagylelkű ötletük támadt, hogy küldöttséget menesztettek Zimonyba és kegyelmet kértek a sváb foglyok számára. A vállalkozásuk félig-meddig eredménnyel is járt, amennyiben a zimonyi kommandó tizet a huszonhárom rab közül szélnek eresztett.

A legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy a gyűlölet, amellyel a verseci svábok és szerbek farkasszemet néztek, most egyszerre megenyhült.

Traurig doktor első útja Grafékhoz vezetett. Igen meghökkent, midőn szemben találta magát Janival.

– Ismerem a mihasznát. Igazán nem hittem volna, hogy egy művelt ember, mint te, szóba áll afféle rosszhírű kuruzslóval.

Nem vesztegettek több szót az esetre. Graf Jani azonban észrevette, hogy a doktor némileg meghidegült vele szemben…

Egy tündöklő májusi estén azok négyen, akik még életben voltak a hét svábok közül, megint együtt ültek fönn a kápolna-hegyen, a fráter szőlőlugasában. Hét fapohár állott az asztalon, háromnak azonban nem volt már gazdája. A jóbarátok az elesettek emlékére ittak, azután összekoccintották a poharakat, a bőbeszédü Holky doktor, a fanatikus Lutz és a lelkes Heim borát pedig a földre öntötték. A föld mohón itta föl az illatos italt.

– Károlyi alezredes rohammal elfoglalta Fehértemplomot… A szerbek keményen védekeztek… Különösen a verseci szerb nemzetőrök verekedtek hősiesen… Háromszáz verseci közül halva maradt nyolcvan… Perczel tábornok azalatt elfoglalta Pancsovát, a bánsági lázadás főfészkét… Bem pedig megint kiverte a szerencsétlen Puchnert Oláhországba… Most már magyar az egész Bánság!

Erre megint összeütötték a fapoharakat, előbb azonban a távollevő cimboráiknak is töltöttek.

Szóba került azután, hogy a honvédkommandó kivánságára a sváb nemzetőrök ujra fegyvert fogtak. A tisztek a régiek maradtak, csak Mihájlovics kapott őrnagyi -174- rangot. Egy újabb bánáti honvédzászlóaljat is alakítanak. Két napja folyik már a toborzás a városban és eddig már fölcsapott háromszáz verseci sváb, köztük sok családos ember is.

– Engem nem vettek be a rossz karom miatt, – szólt Graf Jani. – A Mihály bátyám azonban belépett. Az édesanyánknak persze nem szabad még róla tudnia.

Ekkor a fehértemplomi Haller és Hoffer Tóni bevallották, hogy ők is fölcsaptak honvédeknek. Mind a kettőt hadnagyi ranggal sorozták.

– Akkor a honvédek után szökött. A sváb honvédbataillon ma reggel marsirozott ki a városból.

Graf Gyuri azonban csak augusztus közepén került meg. Édesapja nem verte meg, mert a gyerek ijesztően rossz színben volt, annyira lesoványodott és elgyöngült, hogy alig tudott állani a lábán. A Tóni bátyja és Graf Mihály hozták, azok is inkább csavargókhoz hasonlítottak, mint honvédtisztekhez.

A szabadság összeomlott abban az órában, mikor a Bánságban a legmagasabbra csaptak a lángjai. A vakító tűzből, amely egy esztendeig izgalomban tartotta Európát, semmi sem maradt meg, csak fekete füst, hideg romok, korom, rettegés, gyász. A déli honvédseregek szétoszlottak és szétfoszlottak, mint a hajnali köd. Itt is, ott is fölébredt alvajárók siettek távoli szülőföldjük felé, kiábrándult emberek, akik úgy emlékeztek vissza az elmúlt hónapokra, mint valami fantasztikus álomra. A lovagias vezérek börtönben ültek. A kimerült nemzet aléltan feküdt a földön és szörnyű és förtelmes álmot látott: azt álmodta, hogy egy dúltarcú, tétova tekintetű őrült térdepel a mellén. Haynau…

Fekete, fullasztó gyász borult a sváb városokra és falvakra is. Egy báró Caballini nevű őrnagy jelent meg a délvidéken, mint teljhatalmú császári vizsgálóbiztos. Ennek az elegáns, blazirt olasznak alapjában véve minden mindegy volt, – bánta is ő a magyarokat és a szerbeket! – de tudta, hogy miféle szerep vár reá és jól megjátszotta az irgalmatlan, szigorú katonát. Szemlét tartott a svábok fölött, – hihetetlen, hogy ezek az alázatos bugrisok fegyvert mertek fogni! – és százszámra küldte őket a császári hadsereg strafkompániáiba.

Hoffer Tóni és Graf Mihály mint közlegények mentek Itáliába. A fehértemplomi Hallerre, – akit valaki denunciált, – nagyon fájhatott a vizsgálóbizottság foga, de Haller nem került elő többet, ő eltünt a szerencsétlen temesvári csata viharában.

Graf Janit egyelőre nem bántották. Javára írták, hogy az utolsó harcokban már nem vett részt. Még többet használt neki, hogy Caballini akkor már éhes volt és unta a sok kérdezgetést és irkálást. -176-

Olyan hal is van, amely másodszor is bekapja a horgot, amelyről egyszer már megszabadult.

Egy őszi éjszakán valaki megzörgette Graf Jani ablakát. A fiatalember kinézett a sötét utcára.

– Én vagyok, szomszéd úr, én, Frombach János. Arról van szó, hogy három bujdosó magyar életét kell megmentenünk… Számíthatunk magára, szomszéd úr?

– Jó lovakra volna szükségünk, hogy hamar levihessük őket a szerb határra.

– A zsidótemetőnél várjuk. Siessen, mert olyan három emberről van szó, akit biztosan fölakasztanak, ha elcsípik őket.

Félórával később a Grafék csikói már ott toporzékoltak a temető előtt. Az őr vityillójából hat férfi osont ki: Frombach, az öreg Tangel András és Ferenc fia és három parasztsubás ember.

A subások fölkapaszkodtak a kocsiba, Frombach pedig a bakra ült, Graf mellé.

Hamar lekanyarodtak az országútról és dülőutakra tértek. Frombach láthatólag úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.

Sötét hajnalban Palánka mellett elérték a nagy Dunát. Frombach a szájába tette a két ujját és nagyot füttyentett. Nagysokára válasz érkezett a palánkai kis sziget lombos partjáról. Halk evezőcsapások, – egy csónak közeledett a part felé. A csónakban szerviánusok ültek.

Nevezetes, hogy a szerbiaiak, amilyen lelkesedéssel segédkeztek eleinte a magyar szabadságharc elfojtásában, épp annyi buzgalommal segítették elő később a magyar szabadságharcosok szökését. A csónakosaik a Duna több pontján állandó révszolgálatot tartottak fönn a szökdöső magyarok számára.

– Ön bajnak és veszedelemnek tette ki magát, hogy megmentse az életünket. Pedig ön a nevünket sem ismeri, csak annyit tud rólunk, hogy magyarok vagyunk és hogy üldöznek bennünket.

– Nem jutalmazhatjuk meg önt, de engedje meg, hogy megöleljem önt. A nevem Czecz tábornok.

A két verseci ott maradt a parton, míg a szerb csónak a menekülőkkel el nem tünt a palánkai sziget mögött.

– A faluban van egy korcsma, ott megreggelizhetnénk, – indítványozta Frombach. -178-

A tervük azonban kútba esett. A parton egypár lovaskatona és nagy csapat gyalogos jött feléjük.

– Verseci dragonyosok, – mondta Frombach. – Föllármázták a granicsárokat és most értünk jönnek.

Úgy is volt. Egy dragonyos hadnagy, pisztollyal a kezében, a kocsi mellé ugratott.

Jani az ostora hegyével a Dunára mutatott. A széles folyón, már közel a szerbiai homokhegyekhez, parányi csónak usztatott lefelé.

Az öreg hegy odafönn egyet aludt és mikor egy tündöklő tavaszi napon újból fölébredt és lenézett a völgybe, úgy rémlett előtte, mintha odalenn valami megváltozott volna.

A múlt héten – vagy régebben volt? – a nádasban kopjás vademberek kergették a bölényt. Másnap parányi lovasok jöttek észak felől, sokan voltak és úgy nyüzsögtek a Ludason, mint a vándorhangyák. Ott lovat áldoztak az ő ázsiai istenüknek. Tegnapelőtt megint dél felől jött valami félholdas sereg, ezek asszonyokat is hoztak magukkal nyurga tevéken. Úgy megtelepedtek, mintha örökké itt akarnának maradni, de hamar megeredt az északi szél és attól a tarkán virágzó déli nép fakulni és -179- fonnyadni kezdett, majd párává foszlott. Tegnap újabb vendégek jöttek, azok azonban lándzsa helyett kapát hoztak a vállukon…

A föld is olyan, mint az égboltozat. Csakhogy odafönn felhők, odalenn meg emberek vonúlnak. Olykor megdörög az ég és olykor furcsa hangokat hallani a földről. „Dicsőség – gazdagság – szerelem – élet…“ A hegyről tekintve, úgy látszik, mintha minden ember és minden felhő másféle volna, de azért mégis mind egyforma. Hogy milyenek a maguk valójában, az talán sohasem fog kitudódni, mert nagyon is hamar elhordja őket az esti szél.

Valami változás történt a völgyben. A nagy mocsár, ahol tegnap még zúgó nádasok közül ezüstös víztáblák bámúltak föl az égre, ma fekete, zöld és kénsárga kis kockákra van osztva. Ott most szántanak, lucernát és repcét növesztenek az emberek. A város is szétterpedt tegnap óta, piros kucsmás, fehér házgombák burjánoznak mindenfelé a hegy lábán. A város közepén új nagy templom fúrja hegyes tornyait a levegőbe, a távolban pedig vékony gyári kémények füstölnek. A Ludas felől pöfékelve jön a nagy gyermekek új játékszere, a vasút.

És a halk zümmögésből, amely az emberkasból a szellős magasságba szűrődik, megint a régi hangok hallhatók: „Gazdagság – szerelem – élet…“

Ezen a virágzó tavaszi napon hangos társaság kapaszkodik fölfelé a kápolna-hegy lejtőjén. A boldog kamaszkorban levő ifjúság előre rohan, mint a megvadult kecskenyáj, a megfontoltan vonuló derékhadat a szülők, dadák és kis gyermekek alkotják, egészen hátul jön nagyapa és nagymama. Nagyapa úgy szuszog, mint a gőzeke. -180-

– Hány stáció van még? – kérdezi, miközben megáll és leveszi kalapját.

Ezt egy vékony, szeplős arcú, csinos kis leány mondja, aki egész úton hűségesen kitartott nagyapó mellett. Azután hozzáteszi:

– Nem, én itt maradok, mert fogadásom van Nellivel. Nelli azt mondta, ki van zárva, hogy ótata föl tudjon mászni a hegyre. Én azt mondtam, hogy igenis föl tud mászni.

Nagyapó úgy tett, mintha meg volna sértve, de ez csak ürügy volt, hogy megint megállhasson és kifújhassa magát egy kicsit.

– Mint egy úrlovasra! – mentegetődzik Bábika. – Tíz tábla csokoládét tettem ótatára. Hát csak előre!

Ómama elkezd nevetni. Ez a szemtelen kis fruska, akit az ő nevére kereszteltek Bábinak, nagyon mulattatja. De különben is szeret nevetni és ez meg is látszik gömbölyű arcán.

A kiránduló had előőrsei időközben már följutottak a kápolnához. A suhancok ott fönn ugrándoznak és visítanak a hegytetőn, kalapjukat a levegőbe dobálják és gúnyosan biztatják az elmaradozókat. Ezek mind, az egész majális, nagyapó gyermekei és unokái. A sváboknál még -181- a hétgyermekrendszer divik és aki a családalapítók közül sokáig él, annak jó memóriája legyen, hogy számon tudja tartani a nyáját.

– Mikor járt itt utoljára, ótata? – kérdezi a kis Bábika, aki a saját bevallása szerint „borzasztóan“ szeret beszélgetni.

– Lelkem, az régen volt. A nagy revolució után, mikor itt jártak a szerviánusok…

Pedig nevetett. A fiatalok mindig elmosolyodnak, valahányszor a revolucióról meg a szerviánusokról hallanak. Az öregek annyit, de annyit és annyit beszéltek már erről, hogy nem lehet megállani nevetés vagy ásítozás nélkül.

Bábika, hogy kivágja magát a bajból, perfidül föláldozza tulajdon édesapját:

– Apa azt mondja, hogy a revolució nem volt olyan nagy dolog, mint a filloxera. Mert a filloxera tízezer hold szőlőt pusztított el, a szerviánusok pedig nem csináltak akkora nagy kárt.

– Te, Bábika, – mondja nagyapó, – mondd meg tisztelt apáduradnak, az én drága fiamnak, hogy ne nagyon emlegesse azt a filloxerát, mert maholnap a fiatalok épp úgy össze fognak nevetni a háta mögött, mint ő szokott nevetni, mikor mi a szerviánusokat emlegetjük…

Végre fönn voltak a hegytetőn. A fiatalok kinyittatták a fráterrel a kápolnát, azután bádogkoronákat tettek a -182- fejükre és térden állva körülcsúszkálták az oltárt. Ott az a szokás. Aki megteszi, annak a hegytetőn lakó Boldogasszony valami kívánságát teljesíti. Eleintén igen komolyan csinálták, de később az egyik fiú elkezdett vihogni, a jókedve átragadt az egész kompániára, úgy, hogy Bábika szigorú édesapja – ő volt az, aki családi estéken a szerviánusokat a filloxerával szokta letromfolni, – leszedte fejükről a koronákat és az egész társaságot kizavarta a templomból. Remélhető, hogy a hegytetőn lakó Boldogasszony nem haragudott meg a vidám hadra; az azonban nem baj, ha nem is teljesíti kívánságaikat, mert az ilyen fiatal nép úgyis csak ostobaságokat tud magának kívánni.

A társaság rövid pihenő után nekivágott a várhegynek. Nagymama is velük tartott, – az öreg asszonyság még igen fürge volt, – ótata azonban azt mondta, neki elég volt, ő most leül a fráterhez egy pohár hegyi borra, egy óra múlva, ha visszajönnek a fiatalok, ott találják.

– Megvannak. Hibátlanul megvannak. Az elődöm, az öreg Péter, nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak reájuk.

A régi szőlőlugas már nem volt meg, a filloxera azt is elpusztította. A kecskelábú asztalt tehát odaállították a szabad ég alá. Nagyapó egyedül ült az asztalfőn. Körülötte hat üres szék állott. Sorra vette a poharakat, elolvasta mindegyiknek fölírását, azután megtöltötte borral és mindegyiket odaállította a helyére.

– Holky doktor… Lutz hadnagy… Heim Poldi… A fehértemplomi Haller… Hoffer Tóni… A Szalvátor-patikus… -183-

Az utolsó poharat, amelybe a Graf Jani név volt vésve, maga elé állította. Mert nagyapót Graf Janinak hívták.

A hét svábok közül már csak ez az egy élt. A sógorát, Hoffer Tónit, két esztendővel ezelőtt ütötte meg a guta, a Szalvátor-patikus pedig elmúlt télen hagyta itt örökre a patikáját.

Tegnap egyszerre eszébe jutott Janinak, hogy még egyszer, utoljára, föl kell mennie a kápolna-hegyre. Úgy érezte, hogy a meghalt cimborái várják odafönn a verőfényes, szellős magaslaton.

A dolog azzal kezdődött, hogy Graf Mihály, aki a feleségével, – született Hoffer Emiliával, – a régi Hoffer-házat lakja, valami átalakítást csináltatott a pincében. A kőművesek egy befalazott lyukat találtak a pince alapjában. Azt hitték, hogy kincs van benne, de csak egypár hasznavehetetlen ócskaságot találtak. Két régi pisztolyt, egy csomó penészes Kossuth-bankót és egy porcellánfejü játékbabát.

Mikor nagymama – született Hoffer Bábi, – megpillantotta a porcellánbabát, egyszerre mosolyogni kezdett, a szeme azonban könnyes lett.

– Édes Istenem, hiszen ez az én Lili-babám, amelyet befalaztak, hogy meg ne találják a szerviánusok!

Szegény Lili-baba negyven esztendeig feküdt földalatti búvóhelyén, valószínüleg azt hitte, hogy a szerviánusok azóta mindig Versecen vannak és egyebet sem tesznek, mint őt keresni. Alkalmasint azért is feküdt olyan csendben, hogy el ne árulja magát. A nagymama úgy találta, hogy a babája nagyon megváltozott, egykor rózsás kis pofáján zöld foltok éktelenkedtek, a ruhája pedig fakó ronggyá lett. De Lili-baba is úgy találhatta, hogy úrnője sem a régi már. Szőke, karcsu gyermekleányból őszhaju, terebélyes nagymama lett. -184-

Az öreg Graf Jani sorra megérintette poharával az asztalon álló fakupákat.

Maga előtt látta őket megint, mind a hatot, ifjan, lelkesen, lármásan, a szabadságtól mámorosan. Nem az lett a szabadságból, amit ők reméltek, az emberek nem lettek általa sem jobbak, sem okosabbak, hanem megmaradtak annak, aminek születtek: embereknek. De nagyszerű előjoga az ifjúságnak, hogy reménykednie szabad az örök emberi természet megváltozásában.

A régmúlt idők árnyékai sorra megjelentek előtte és ő mindegyiket köszöntötte.

Azok negyven esztendővel ezelőtt szerencsésen átszöktek a határon, a megmentőik azonban a temesvári várbörtönbe jutottak. Graf Jani három esztendeig ült. Keserves három esztendő volt, de a szabadulás órája mindent elfelejtetett vele és mindenért kárpótolta. Mert a nyíló börtönajtó előtt ott várta öreg Hoffer, a boldogan és meghatottan mosolygó, a tizenhatéves szüzzé serdült Bábika leányával. Graf Jani ebben a pillanatban tudta, amit Bábika maga már jó egypár esztendővel ezelőtt is tudott, hogy ők férj és feleség lesznek.

Együtt esküdtek Graf Mihállyal, aki a feketesárga szerelméből kigyógyult Hoffer Emiliát vezette oltárhoz.

Özvegy Grafné már régen ott pihent ifjan meghalt ura oldalán. Mikor a selyembogárba beütött a fekete halál és végleg elhallgatott a gombolyító zúgása és a kis hernyópásztorok éneke, az asszony nem bírta sokáig a tétlenséget. -185- Amióta meghalt, fényesebbek a csillagok az égen, alkalmasint alaposabban folyik most odafönn a tisztogatás munkája.

– Isten hozzád, Nelli sógornőm! És titeket is köszöntelek, Snik és Snur!

Szegény Nelli nem jött ki többet a kolostorból. Fiatalon halt meg és csak kevéssel élte túl a kutyáit. A tisztelendő nővérek egy négyszögletü monoklit találtak a halott nyakán és senkinek sem volt bátorsága, hogy azt elvegye tőle.

A szép Zorka nem jött vissza többet Magyarországba. Egy délszerbiai fészekben élte le napjait, büszkén és szomorúan. Ő szegény egy történelmi félreértés áldozata volt: azt hitte, hogy a vér köteléke erősebb, mint a megszokott környezeté.

Kamilla különben ma is él még Budapesten, mint egy fényes nevű halott özvegye. Az ura, miután mint közlegényt besorozták a császári hadseregbe, nagyszerű karriért csinált a katonaságnál és az udvar kedves emberévé lett.

– Isten hozzád kis Mita, Isten hozzád öreg Mitru és hozzád is, csonttörő Gábor!

A pupos kis rác, miután meggyőződött róla, hogy Isten semmiképpen sem akar belőle gazdag embert csinálni, holta napjáig kutyahűséggel szolgálta Grafékat. Az oláh Mitru Grafék tanyáján halt meg, mint béresgazda, hivatalát a kis Mitru örökölte utána. Csonttörő Gábor azonban ma is él, – úgy mondják, hogy van már vagy száz esztendős és a hatóságok gyakran büntetik meg mint javíthatatlan kuruzslót. -186-

– Isten hozzád katonák gyöngye, Damjanich, kit vérei a nagy Renegátnak neveztek! Téged is köszöntelek oroszlánszívű Maderspach! És titeket mind, ti vörössapkások és szerviánusok, honvédek és granicsárok, akik egykor oly bősz haraggal csaptatok össze és akik most oly békésen feküsztök a fehérre meszelt oszlopok alatt, a verseci nagy tömegsírokban.

Nagyapó egymásután a földre öntötte hat pohár borát. A hetediket megitta és ekkor így szólt:

– Neked is jó éjszakát, egykori Graf Jani! A te napjaid meg vannak számlálva és ma utóljára ittál a fapohárból. Neked már csak egy dolgod van a földön: készülnöd kell, hogy tisztességes emberhez illően, fölemelt fővel és nyugodt szívvel távozhass a világból.

A kápolna felől vidám lárma hallatszott. A kirándulók énekelve jöttek vissza a vártól.

Azután hirtelen elhallgatott és figyelmesen nézett az ura arcába, ahol valami gyanusat látott. Ő nagyon tudott olvasni erről az arcról.

Egy erős, nagy, kissé komor és szórakozott tekintetü férfit hozott magával. Hoffer Gyuri volt. Gyuri mint szeszgyártulajdonos, gőzmolnár, gabonakereskedő és szőlőhegybirtokos négy embernek való munkát végzett és tíz embernek való vagyont szerzett már. Társaságba nem ért rá menni, üdülni úgy szokott, hogy nyakába vette a hegyeket és sorra járta a szőleit. Egy ilyen útján fogták el a kirándulók.

Fönn, a magas várromot még sütötte a vörös esti fény, de lenn, a város már alkonyba borult. Sok száz vékony füstsáv szivárgott föl a háztetőkről. Dél felől valami -187- zizegő, csipős szél indult meg. Megint a Koszova. Bábika-nagymama föltűrte urának gallérját, Graf Jani pedig megfogta az asszony gömbölyü karját és azt mondta:

(A jegyzetekben néhány rövid felvilágosítást talál az olvasó a regényünkben szereplő személyekre és a regény hátterét alkotó történelmi eseményekre vonatkozólag. A római számok a megfelelő fejezetekre utalnak.)

III. A máj. 17-iki szerb tüntetésről, mely Versecen az 1848-as mozgalmak kezdetét jelentette, így ír Milleker Bódog, Versec szab. kir. város története című érdemes művében, melyből regényünk legtöbb történeti adatát merítettük: „… nagy tömegben gyültek össze a szerbek Kumanovics vezérlete alatt a püspöki lak előtt, hangos fenyegetéssel követelvén a magyar nyelven szerkesztett keresztelési anyakönyvnek kiadását, melyeket összetéptek és szétszórtak. Néhányan a csődülők közül piros-kék-fehér zászlót tűztek a székesegyház tornyára…“

Popovits Istvánt, a magyar érzelmü szerb püspököt, Rajacsics patriárka később megfosztotta méltóságától és kolostorba záratta.

IV. Csernovics Péter, akiről több ízben szó van, temesi gróf és főispán volt, az 1848-iki szerb lázadás alkalmával pedig mint kormánybiztos szerepelt. -189-

Vukovics Sebő temesi alispán 1849-ben a Szemere-kormányban igazságügyminiszteri tárcát vállalt.

A verseci sváb nemzetőrség, melynek a régi „polgár-gárda“ alkotta magját, 6 századból, összesen 1200 emberből állott.

V. Stanimirovics Demeter egykor verseci kereskedő volt, majd Szerbiába vándorolt ki, ahonnan a szerb lázadás kezdetekor visszajött Magyarországba. Itt a karlócai központi bizottság a „szerb Bánát“ biztosává nevezte ki. Őt bízták meg az alibunári tábor szervezésével is. Ennek a vakmerő és véresszájú embernek nagy része volt a délvidéki szerbek föllázításában.

A Holky-doktor gyászos esete, melyet ebben a fejezetben elbeszéltünk, egészben véve ilyen formában él a verseci nép ajkán, a neveket azonban megváltoztattuk.

VI. D’Orsay Miksa gróf jun. 1-én esett el a szentmihályi csetepaté alkalmával; ő volt az első tiszt, aki a szabadságharcban halálát lelte.

Koics „nemzeti őrnagyot“ és Stanimirovics Demeter odborbiztost, akik a svábok fogságába estek, mint hazaárulókat jul. 19-én akasztatta föl a temesvári rögtönitélő-bíróság, a vaskezű Vukovics Sebő sürgetésére.

Manin, akit mint a verseci szerbek vezérét szerepeltettünk, egyebekben költött alak, a verseci csatával összefüggésben elmondott események azonban történelmi valóságon alapulnak, csakhogy az események szomorú hőse Kumanovics szolgabíró volt. Milleker forrásmunkájában így mondja el az eseményeket: „11-én délelőtt, midőn a város előtt vívott csata leghevesebben folyik vala, a harctérről egy dsidás trombitást küldének a városba, azon paranccsal, hogy a nemzetőrségnek és a lakósságnak még fegyverképes embereit a küzdtérre hívja ki. A trombitás – mint beszélik, – kürtölve és kiáltozva vágtat vala az Uri-utcán végig, midőn Kumanovics maga, ott létezett -190- házából, reálőtt azon szándékkal, hogy a katonát ártalmatlanná tevén, a segélycsapat kiküldését megakadályozza. Azonban csak a lovát sebesíté meg. A fölingerelt nép elkeseredésében a katonai hatóság szemeláttára s részben támogatva a katonák által, ostrom alá vette Kumanovics házát, azt nagy részben lerombolta. Kumanovics menekülni akart, de az őt kereső fölingerelt nép utólérte a róm. kath. plébániával szomszédos kertben, ahol egy puskalövés leterítette.“

VIII. A rettenthetetlen bátorságú Maderspach Ferenc, Fehértemplom nagyszerű védelmének szervezője, cs. kir. kapitányból lett honvédőrnaggyá. Fivére volt M. Károly ruszkabányai birtokosnak, akinek feleségét Gröber százados tudvalevőleg megvesszőztette.

Blomberg báró ezredes, a Versecen állomásozó Schwarzenberg ulánusok parancsnoka, már aug. 19-én azt mondta az óriási szerb túlerővel szemben kétségbeesetten védekező fehértemplomi polgároknak, midőn segítséget kértek tőle: „Ich kann und darf nichts thun!“

A kassai 9. honvédzászlóalj, a később oly nagy hírre jutott vörössapkások, aug. 22-én vonúltak be a szerbek által ostromlott Fehértemplomba. A délvidéken ekkor az a különös helyzet állott elő, hogy a magyar kormánycsapatok a bánsági németségért ontották vérüket, míg a császári haderő azért harcolt, hogy a svábokat szerb uralom alá hajtsa és szerb tartományt csináljon a temesi grófságból és a Bácskából.

IX. A verseci „ágyú-affér“, melynek folyamán a város védelmével megbízott Blomberg báró a sváb nemzetőrök ágyúit felsőbb parancsra ki akarta szolgáltatni a lázadó szerbeknek, egészben véve úgy folyt le, ahogyan ebben a fejezetben elmondottuk. Blomberg báró 1850-ben vezérőrnaggyá lett és másodosztályú vaskoronarendet kapott. Kraus százados, a két Rukavina-század parancsnoka, „mivel csapataival nem vonult Temesvárra“, hét évi várfogságot kapott.

Mayerhoffer ezredes, akiről több ízben szó van, a szabadságharc -191- kezdetén belgrádi osztrák konzul volt, amely minőségben sokat buzgólkodott a Knicsanin-féle expedició szervezése érdekében. Később tábornok és temesvári főparancsnok lett.

XI. Rózsa Sándor, a sokat emlegetett alföldi haramiavezér, november elején érkezett Versecre, száz lovas betyár kíséretében. A lagerdorfi véres csatában (nov. 9.) annyira kitüntette magát, hogy Damjanich dicsérően megemlékezett róla jelentésében. A csata után 2000 szarvasmarhát harácsolt a szerb falvakban, két hét múlva pedig „különféle kihágások miatt“ föl kellett oszlatni csapatát.

XII. Történelmi tény, hogy Damjanich, miután már kivonult a városból, csak azért ütközött meg Knicsanin seregével, hogy egérútat biztosítson a menekülő magyarérzelmű polgárságnak. Az Erlebnisse eines k. k Offiziers im österreichisch-serbischen Armee-Korps című munka szerzője azt mondja erről a csatáról: „Damjanich a magyar érzelmű lakosság irányában lovagias kötelességet teljesített.“

Miután Theodorovics hadserege már régen elfoglalta és megszállotta a várost, a szájhagyomány szerint néhány beborozott Württemberg-huszár még duhaj mulatságot rendezett egyik csapszékben. Csodálatos, de való, hogy a huszárok később keresztül tudták magukat vágni az ellenség tömegén és valamennyien elmenekültek.

Damjanich elvonulása után, miután Versec városát már elözönlötték a szerbek, lengő zászlókkal megérkeztek a fehértemplomi magyarok, hogy Damjanich seregéhez csatlakozzanak. A hírszerző szolgálatuk nem lehetett valami kitünő. „Néhánya azon verseci nemzetőröknek, kik fegyvereiket megtartották vala, elkapatva a harcvágytól, hozzájuk csatlakozott. Ez a csapat ott mérkőzött meg a szerviánusokkal a Meszics partján, a zsidó temető közelében, és levervén az útjokat elállókat, szerencsésen egyesült a fehértemplomiakkal.“ (Milleker.) -192-

XIII. Az osztrák-szerb hadvezetőség által engedélyezett három órai „szabad prédálás“ 1849 jan. 20-án volt.

XIV. A szerb rendőrigazgató, aki Hoffer Gyuri elbeszélése szerint akasztófát állított a katholikus templom elé, Risztics Miklós volt, népies nevén Nikolsi, Riszticsnek, a későbbi szerb miniszterelnöknek és régensnek édesapja.

XV. A három bujdosó magyar tábornok, Figyelmessy, Stein és Czecz megszöktetése, történeti tény. Három verseci polgárt ezért várfogságra ítéltek.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A HÉT SVÁB ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A hét sváb

A HÉT SVÁB

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VI.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

Jegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE